Bogárdi Szabó István Dr.

Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Valamikor réges-régen, amikor még divatja volt a tömeg-prédikációknak, meghívtak egy híres és éppen ezért sokat bírált evangélistát egy nagy szabadtéri evangelizációra. Egy ottlakó ember, aki nem állhatta ezt a prédikátort, elhatározta, hogy megszégyeníti. Telerakta a zsebeit jó nagy kavicsokkal, s így ment el az alkalomra, aztán várta a kedvező pillanatot, amikor majd megdobálja a prédikátort. De ez nem történt meg. Hanem az alkalom után ez a mi emberünk odalépett az igehirdetőhöz és azt mondotta neki: uram, én azért jöttem, hogy betörjem az ön fejét, de maga törte össze a szívemet. A prédikátor így válaszolt: a szívét nem én törtem össze, hanem a Szentlélek. Igen, a Szentlélek végzi életünkben a szívbéli összetörettetést, a bűnbánatot, a megtérést, a Krisztus útján való járásnak az igyekezetét és elszánását. A Szentlélek végzi a nagy megfordítást, Ő a nagy megfordító. Általa, elveszettből hazatalálsz, ellenségből barát leszel, gyűlölködőből szerető szívű, bűnösből szent, kozmikus árvából Isten gyermeke, halandóból örökélet várományosa. Ez a pünkösd gyümölcse, ez a pünkösd áldása, ezért ünnepelünk.
Hogy is történt ez az első pünkösdkor? Zavar és megdöbbenés közepette. Ahogy olvastam Lukács evangélista feljegyzését, nyilván szinte mindenkinek feltűnt, hogy többször visszatér az elbeszélésben erre a körülményre. Arra ugyanis, hogy az egybegyülekezett sokaságban zavar támadt. Megdöbbenés, megrökönyödés, értetlenség fogja el őket, és az értelmezések sokféleségével állnak elő: ki ezt mondta, ki azt mondta, de egymástól is, másoktól is egyre azt kérdezték: mi akar ez lenni? Mit csinálnak itt ezek a galileai emberek? Aztán az elbeszélés végén azt olvassuk, hogy immár nem azt kérdezik egymástól, hogy az apostolok mit csinálnak, hanem az apostolokat kérdezik: mi mit cselekedjünk? Mindez, mondom újra, megdöbbenés közepette zajlik, és a végén összetörik a szívük. Mégis, áldott megzavarodottság ez, áldott összetörettetés ez, mert megtérésre, Krisztus követésre, szent életre vezetett. Ugyanis a Lélek formál újra, ez az egész újjászületésünknek a titka. Beszéljünk ma erről!
De előtte – bár nem szokásom – névtelenül ki kell prédikáljak valakit, a szó legjobb értelmében. Tegnap, a konfirmáció vizsgán az egyik konfirmandusunk arra a kérdésre, hogy mi az igaz hit, szépen mondta a feleletet a Heidelbergi Káté szerint, tudniillik a hit szívbeli bizodalom, melyet a Szentlélek gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, igazságot és örök életet ajándékoz. Így pontos a felelet: nemcsak másoknak, hanem nekem is. Ez a keresztyén élet titka és a bizakodó hit csodája, hogy nemcsak más lehet boldog, nemcsak más ismerheti meg Istent, nemcsak más tapasztalhatja meg a jót, nemcsak más remélhet üdvösséget, nemcsak más tartozhat az anyaszentegyházba – hanem én is. De a válaszadó – pünkösdi zavar – megfordítva mondta a választ: nemcsak nekem, hanem másoknak is... Mindjárt mondtam is magamban, hogy lám, ő már túl is van a keresztyén élet első nagy leckéjén, legyőzte a magába zárulás nagy kísértését: nem tartotta meg magának Jézus Krisztus ismeretét, a Krisztusban elnyert boldog életet, nemcsak önmagára nézve élte meg az igaz reménységet, hanem másokra nézve is.  Pünkösdkor is valami zavarodottság támadt, összeverődtek az emberek, összekeveredtek az érzéseik, a benyomásaik. Miért is? Három különböző okot lehet itt felsorolni.
1. Először is azt látjuk, hogy ez a zavarodottság mások miatt támadt a pünkösdi zarándokokban. Ez ismerős és általános érzés; másokon látunk valamit, és meglepődünk. Vagy éppen sokkol bennünket, vagy megrendít minket, hogy valami történik velük. Mit látnak a pünkösdi zarándokok? Azt látják, hogy ezek a megvetett emberek, ezek a senkik, prolik, tudatlanok, műveletlenek – egyetlen szóval így foglalják össze: ezek a galileaiak –, akik csak azért szoktak feljönni Jeruzsálembe, hogy zűrzavart támasszanak, most szent mámorban dicsőítik Istent. Éppen Lukács evangélista jegyezte fel, hogy egyszer Pilátus galileai zarándokok vérével elegyítette az áldozati állatok vérét az oltárnál (Lk 13,1), így fojtotta el a ribilliót. Tehát ezek a műveletlen – bocsánat, nem pünkösdre való szó – tahó senkik, fél-analfabéták most kijönnek az utcára és tizenkét nyelven beszélnek, ahogy felsorolja az evangélista, a szélrózsa minden irányából odaérkező zarándokok származási helyét. Ez meg hogy lehet? Mit csinálnak ezek? Mi akar ez lenni? És aki egy kicsit is ismerte ezt a tanítványi közösséget, és tudta, hogy mi történt nagypénteken, húsvétkor és húsvét után, az mondhatta volna, hogy ezek itt nem azért nem csináltak eddig ribilliót Jeruzsálemben, mert a Lélek jólnevelt, udvarias emberekké tette őket. Hanem mert lapultak. Mondhatni, gyávák voltak. Hiszen el tudtak tölteni húsvét után ötven napot bezárkózva és reszketve, és nem merték kidugni az orrukat sem. Most viszont bátran kimennek az utcára, és önfeledt örömet sugároznak. A gyávákból bátor emberek lettek. Mi történik itt velük? Mit csinálnak ezek az emberek? És még azt is hozzá lehet tenni ehhez a megrökönyödéshez, hogy láthatóan mámorosak. Mondják is nyomban: részegek! Adyval szólva: “a kocsma gőze!” Ez hajtja őket. Nem kell ezt nekünk így-úgy magyarázgatni; aki fölött a Szentlélek kiterjeszti a szárnyát, akinek megérinti a szívét, akinek átöleli a lelkét, az megmámorosodik. Igen, tudom, sok szép magyarázatot mondtak már erről, nagyszerű tudósok magyarázzák ezt így, úgy, amúgy; mégis megdöbbentő dolog ez – mondják is, mert így látják –  olyan, mintha részegek lennének. De majd megértik, hogy a Szentlélek nem leitat, hanem megitat; a Szentlélek, mikor áldást hoz, az nem búfelejtő mámor, ahogy mi nevezzük az itókát, hanem áldásával minden gondunkat magára veszi, és boldogságban elvezérel minket a gondviselő Istenhez. S milyen érdekes, a megdöbbent zarándokok végül azoktól kérnek életre szóló tanácsot - mit cselekedjünk -, akiket az imént még beszámíthatatlannak tartottak. De minderre mondhatjuk, hogy mások miatt zavarba jönni, nos, ez mindennapos dolog. Megszoktuk, ismerjük, és ki is alakítottunk mindenféle szokásokat, magatartásmintákat arra, hogy ne nagyon izgassuk magunkat túl sokáig, ha valaki furcsán viselkedik, netán különc. Mi több, a mai világban – ahogy mondogatják: a decens társadalomban –  illik is úgy kezelni a furcsa, különleges személyeket, mintha természetes lenne mindaz, amit tesznek. Holott nem az.
2. De van egy másik oka is ennek pünkösdi zavarodottságnak, és ezért nem győzi Lukács evangélista hangsúlyozni, hogy álmélkodás, csodálkozás vette elő a zarándokokat. A másik oka a zavarodottságuknak: saját maguk. És az már mélyebb zavar, amikor az ember önmaga miatt bolydul meg, amikor a magabiztos, mindent tudó ember, a mindenre magyarázatot találó emberben minden összeomlik. Milyen ez a magabiztos ember: ő a bajt és nyomorúságot a másikra áttevő ember, ő az alibi-ember! Így neveztem el: az alibi-ember, és ezek vagyunk mi. Nekünk mindig van alibink, mindig van magyarázatunk, és mindig a másik a felelős, mindig a másik a hibás, mindig mindennek a másik az oka. Ott vannak ezek a galileaiak vagy éppen a rómaiak, vagy valakik, akárki, aki felelős mindenért - de nem mi! És most ez az alibi-ember megzavarodik, mert nem tud kitérni a Szentlélek elől. És nincs magyarázata. Csak súlyos helyzete van, kétségbeejtő állapota van; mégpedig az, amit Mózes I. könyve 11. részében olvasunk, amikor Bábel tornyánál Isten alászáll és megszemléli – mintegy nagyító alá véve  – a nagyratörő ember munkálkodását, hogy – né! –  milyen nagy birodalmat szervez az ember, hogy – nini! – ott talán a világtörténelem legnagyobb vállalkozása készül. Mekkora logisztika, mekkora közigazgatás, mekkora organizáció, mekkora akarat és erő kell ahhoz, hogy a világ legmagasabb pontjára fölépítsük azt az Isten-templomot, oda fölmenve megfogjuk az Isten lábát és lehúzzuk és szolgánkká tegyük! Isten pedig azt mondja: alászállok, és összezavarom a nyelvüket, hogy ne értsék egymást. Lukács evangélista a Bábelnél elhangzó isteni szavakat állítja elénk tükörként. Mitől  zavarodnak meg a jeruzsálemi zarándokok? Attól, hogy értik, amit az apostolok mondanak. Nincs kitérő a Lélek elől. Bábelkor senki sem értette azt, amit a másik mondott, pünkösdkor pedig mindenki értette azt, amit az apostolok mondtak. Miért? Hogy ne mondhasd: nem értem, hogy még ez a kibúvód se legyen, ha a Szentlélek szól! Értened kell, ahogy megértették ott pünkösdkor a jeruzsálemi zarándokai is, hogy nem lehet elbújni az Isten igazsága elől. Mi az Isten  igazsága? Hogy az Atya Jézust Úrrá és Krisztussá tette, azt a Jézust, mondja Péter, akit ti felretettetek az útból – vagyis mi félretettük, vagyis én félretettem az útból –,  akit ti megragadtatok és halálra adtatok. És immár nincs kibúvó, hogy, úgymond, az a másik bűne volt, az másokra tartozik, mi ott sem voltunk, már ötven nap eltelt nagypéntek és húsvét óta, mi meg Kappadóciából, Babilóniából, Rómából még úton voltunk ide, a szent helyre. Így mondja ezt Lukács evangélista: mikor Péter ezeket a szavakat mondta, megkeseredett a szívük. Így fordítja Károli Gáspár. Mások így fordítják: megütötte a szívüket. Én vagyok olyan bátor, hogy ezt a szót ugyanúgy fordítom, ahogy Máté és János evangélista ugyanezzel a szóval írja le azt, amikor a római vitéz a kereszten függő Jézushoz lépett és dárdával átdöfte a szívét (Mt 27,49; Jn 19, 34) Ugyanez a szó szerepel itt is. Most, pünkösdkor a Szentlélek átdöfi a szívüket! Mert meg kell halni. Meg kell halnia a régi embernek, a mindent megmagyarázó embernek, a magának istenkedő embernek, a másikat odaáldozó embernek, az alibi-embernek, meg kell halnia, hogy a Lélek erejében új életre támadhasson. Az Ige, Jézus dicsőségének hatalma átdöfte a szívüket.  Hogyan is?
Hallanak egy történetet, egy történetet, amelyről, ismétlem, mondhatnák a jeruzsálemi zarándokok, hogy nekik ahhoz semmi közük; mégis, a történet végén kiderül, hogy nekik van a leginkább közük hozzá. Ez a történet nem a másoké és nem a másiké, hanem a miénk, egészen személyesen az enyém – mutatok magamra –, igen, az enyém is. Hiszen mit mond Péter? Most teljesedik be a jövendölés, hirdeti, amit Joel több száz évvel ezelőtt megprófétált: aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik, vagyis megmenekül. Az tartatik meg, az nyer életet, az üdvözül, aki segítségül hívja az Úr nevét. Ti őt megöltetek, de Isten föltámasztotta és dicsőségébe ültette.
3. És éppen ezért, végül is, a zavarodottságnak a legnagyobb mélysége nem a másik, és nem is én magam vagyok. A mi zavarodottságunk igazi oka: maga Isten. Ezt mondja Péter, mikor Jézus halálát és feltámadását hirdeti: mindez Istennél eleve el volt végezve, Isten örök rendelése volt az, hogy ez így ment végbe. Az tudniillik, hogy Krisztus testet öltött, hogy aztán erőkkel, csodákkal, hatalommal bizonyította, hogy őt Isten rendelte erre a szent szolgálatra, és az is Isten rendelése volt, hogy ti megfogtátok és keresztre adtátok – te megfogtad, megragadtad, keresztre adtad, és én is keresztre adtam – , és az is Isten rendelése volt, hogy nem látott rothadást, hanem föltámadott és az Atya jobbjára ült. És az is Isten rendelése, ha a Jézus nevét segítségül hívod, akkor üdvözülsz. Miért nem az volt az Isten rendelése, hogy próbáljuk meg még egyszer, amit Bábelben elrontottunk? Próbáljuk meg újra egy nagy, boldog, egyetértő birodalmat szervezni, de most aztán tényleg, igazán, és próbáljuk meg gyorsan, modern eszközökkel hamar fölépíteni azt a tornyot, és próbáljunk meg nemes gondolat, egy nagy világeszme nevében összetestvéresülni?! Miért nem az volt Isten rendelése, hogy ad még egy esélyt, hadd lássuk, mire megy az ember, okult-e már? De Isten más utat választott: Ő maga testet öltött, az emberi sorsot választotta, egy galileait, egy megvetettet, egy senkit, egy jövevényt, akire ha ránéztek a beszéde, a ruhája, a tónusa, a magatartása alapján csak legyintettek rá és megvetették, ahogy Ézsiás jövendölte (Ézs 53). Hogy kezdik itt is a jeruzsálemi zarándokok? Ezzel a gúnnyal elegyes csodálkozással: hát nem galileaik ezek, akik itt hallelujáznak Istennek? És nem galileai volt-, éspedig názáreti az a Jézus is, akit magasztalnak? Hogy kezdte a tanítványását Náthániel? Ezzel a gúnyos kérdéssel: jöhet-e Názáretből valami jó? (Jn 1,47) Jer és lásd, mondja neki Fülöp, aki hívja. Csak onnan jön a jó! És mi ebbe belezavarodunk. Mi ezt nem értjük. Ezért mondja Péter a kérdésükre  – mit cselekedjünk? –, térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjetek meg: legyetek ennek a Jézusnak a követői, igaz tanítványai és segítségül hívói. Ez a pünkösd áldása, ez a pünkösd csodálatos ajándéka! Mert akkor leszel halandóból örök élet várományosa, világ-árvából Isten gyermeke, bűnösből szent, gyűlölködőből szerető szívű, elveszettből hazatalált, meg nem értettből befogadott, ha segítségül hívod az Úr nevét. Mert akkor az övé leszel teljesen, azé a Krisztusé, aki immár az Atya jobbján ülve szüntelen közbenjár éretted s elküldi neked Szentlelkét. Miért ünnepeljük pünkösdöt? Mert eljött a Lélek, és a Lélek Krisztust prédikálja. A Lélek mindig Krisztust prédikálja.  Hívd segítségül az Úr nevét!
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Márk evangéliumát kezdjük olvasni a Biblia-olvasó kalauz szerint; ezért részben a felolvasott Igéhez, részben pedig, megelőlegezve, Márk evangéliumához is szeretnék néhány szót szólni, hogy majd az evangélista zavarba ejtő megjegyzéseit is jobban értsük. Egy Biblia-tudós tollából nemrégiben érdekes címmel jelent meg egy könyv. Péter apostol emlékei - ez a könyv címe. És alatta az alcím: Márk evangéliuma.
Meghökkentem, talán nem Márk írta Márk evangéliumát? Mit keres ott Péter, hogy kerül a csizma az asztalra? De hamar megértjük a tudós szándékát, aki kifejti, hogy Márk evangélista Péter apostol tanítványa vagy kísérőtársa volt, aki aztán idős korában írta az evangéliumot, főleg Péter apostol emlékeire támaszkodva. Erre bizonyítékul veszi többek között azt, hogy Márk evangéliumának kezdetén Péter még a régi nevén szerepel: Simon – Simon háza, Simon hajója, Simon és a társai, és Simon anyósa. Jézus később a Péter nevet adta Simonnak. De amikor az evangélium végére érkezünk, Jézus Gecsemáné kerti tusakodásához, ott az alvó tanítványokat költve, ezt mondja Péternek Jézus: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? (Mk 14,37) Aztán feltámadása után, amikor az angyal parancsot adott a tanítványoknak, hogy menjenek vissza Galileába, mert a Mester előttük, azt olvassuk, hogy a tanítványok bent ültek az asztal körül –feltehetően Simon Péter házában – és ott lépett közéjük Jézus. Márk amúgy saját magát is bele írta az evangéliumba, ő az a fiatalember, aki, amikor Jézust elfogták a Gecsemáné-kertben, ott sertepertélt és őt is megfogták, de kibújt a ruhájából és meztelenül elszaladt (Mk 14,51-52). A tudós ezekből arra következtet, hogy Márk mindegyre finoman jelzi, hogy akitől ezeket az eleven emlékeket kapta, az maga Péter volt, azaz Simon, az ő tanítómestere, az oszlop-apostol.
Még mélyebbre visz bennünket az, amit itt a felolvasott részben hallottunk; Galileában vagyunk, Simon házában vagyunk, Jézus meggyógyítja Simon anyósát, mindenki a ház elé tolul, viszik a betegeket, a megszállottakat, az ördöngösöket, és Jézus gyógyít egész estig, majd reggel még, pirkadat előtt – pestiesen mondom – lelép. Eltávozik és elmegy egy lakatlan helyre imádkozni. Aki közösséget vezet és táborozni megy, tudja mit jelent ez. Például majd megyünk gyülekezeti kirándulásra Tahiba, és ki fogom próbálni magamon, hogy péntek este együtt leszünk, de én szombat reggel lelépek. Elmegyek epret venni vagy cseresznyét szedni. És el tudom képzelni, hogy mindenki ébredezik, kezdődik a reggeli és csak kérdik, hol van a Tiszteletes Úr? Tán alszik még, kopogtatnak: hát hova tűnt? Jézus elhagyja Simon házát, otthagyja a kisvárost, otthagy mindenkit. Simon észreveszi, és utána lohol a többiekkel, és ezt mondják Jézusnak: mindenki Téged keres! Van ebben panasz, de igény is vagy felszólítás –  ki-ki döntse el, hogyan érti.
Nem akarom végig mondani a lehetőségeket, hanem inkább arra emlékeztetem a gyülekezetet, hogy nagyhétben még János evangéliumát olvastuk, s ott a nagy-heti jelenetek azzal kezdődtek, hogy összegyűlt a Nagytanács – amelyben pártok vettek részt, voltak szadduceusok, farizeusok, Heródes-pártiak – , és a liberális párt, a farizeusok, odavágták a többieknek, hogy nem értek ti semmit, itt van ez a Názáreti Jézus és az egész világ utána megy (Jn 12,19). Elmondottam ennek kapcsán, hogy ámbár a kifejezés megszokott szófordulat, amit úgy kell érteni, hogy »mindenki«, vagyis voltaképpen azt vágják a többiek felé: nézzétek, mindenki utána megy, mindenki Őt követi. De János evangélista leírásában ez prófécia is. Mi pedig ennek a jövendölésnek a boldog várományában élünk, hogy Jézus Krisztust fogja majd követni az egész világ: «úr lesz a Jézus mindenütt!» - , ahogy ezt gyönyörű énekünk mondja. És hallottuk a missziói parancsban is: menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket.
Talán Simon Péter szava itt, amit mond Jézusnak mond, némileg felróva neki ezt a reggeli csendes imádságot: uram, mindenki Téged keres! – éppen így kell érteni.  Igen, éjszaka szüneteltetni kellett a gyógyítást, de még sok nyomorúság van, és még sokan akarnak meggyógyulni, sokan akarnak megkönnyebbedni, sokan kívánják, hogy megszállottságaikból szabaduljanak, hogy Jézus ördögöket űzzön! Sok szenvedés van ma is, és itt vannak kedves a démonok is; nem patásan jönnek, szarvacskával, fekete Drakula-köpenyben, ahogy a középkorban ijesztgették az embereket, hanem sokféle formában okoznak ma is sokféle megszállottságot, megrögzöttséget, bajt, bűnt, halált. Hát folytatni kell a gyógyításnak, a szabadításnak a munkáját. Uram, mindenki Téged keres, mindenki a Te ruhád szegélyét akarja megérinteni. És mindenki egészséges akar lenni, mindenki elégedett akar lenni, mindenki boldog akar lenni, mindenki megkönnyebbedett akar lenni! Mindenképp. Persze, ez csak egy kis város, itt, Galileában, ahol mindenki a Péter háza körül tolong. Mégis, érezzük, hogy van ennek a szónak – téged keres –  más dimenziója is. Például, a magyar észjárás ezt, hogy »keres« értheti így is: előkeres. Tudom, hogy van valamim, csak nem tudom, hogy hova tettem. Hát előkeresem, vagy megkeresem. Móricz Zsigmond szép novelláját a hét krajcárról mindenki ismeri; a szegény családban vásárolni kell, és hét krajcárra van szükség, három megvan, de a többit elő kell keresni. Hol van az egyik és a másik? Varródobozban, stelázsiban, a bögrében, a ládafiában... Gyönyörűen írja le Móricz a szegény ember játékba rejtett gyötrelmét, aki tudja, hogy meg van az a kis pénz, csak az egyiket ide rakta, másikat odarakta, eldugta szinte maga elől, bocsánat, mint a kutya a csontot a kert végébe. De jelent a keresés kétségbeesett kutatást is, amikor meg kell lennie valakinek-valaminek és mi látjuk, nem tudjuk, hová tűnt. Amikor Jézus szülei hazatérőben voltak Jeruzsálemből Názáretbe, azt hitték, hogy a tizenkét éves fiuk a rokonok közé csapódott és azokkal tart haza, valahol a zarándok-sereg közepette. Aztán beléjük hasít, hogy Jézus nincs a rokonokkal, és kezdik kétségbeesetten kérdezni, hogy hol lehet a gyermek? Majd visszamennek Jeruzsálembe és ott találják a tizenkét éves gyereket az akadémikusok között – nesze neked Magyar Tudományos Akadémia, meg Oxford és Cambridge –, akiknek álmélkodva hallgatják, hogy az a tizenkét éves gyerek mit tud! De Mária beront, és azt mondja: «Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Íme, atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.» (Lk 2,48) Ugyanez a szó.
De mélyítsük ezt tovább, mert a mi korunkban erényt csináltunk a keresésből, és elterjesztettük magunkról, hogy a legnemesebb a kereső embert. Legalábbis Ady Endre szép verse óta – Az Isten-kereső lárma –, úgy tartjuk, hogy a világ tele van Istent kereső emberekkel, és ez a keresés önmagában valami szép erénnyé lett. Mindenki keres. Keressük Istent, keressük a transzcendenst, keressük a távlatokat, keressük az életünk alapját, a dolgok végső értelmét. Sokféle megfogalmazással adjuk vissza mindezt, de a lényeg, hogy ez az életünk: keresünk. Pedig Jézus azt mondja, hogy aki keres, talál (Máté 7,8). Jézus beteljesülést ígér a kereséséhez; mi, modernek azonban kifeszítettük és végtelenné, céltalanná tettük a keresést. A lakatosok most fenn a templom tetőterében építik az új tetőszerkezetet elemeit, már majdnem kész van a munka, de két nagy tartóelem még felfüggesztve lóg, mert még nincsenek összekapcsolva. És addig nem is lesz befejezve ez a munka, amíg egybe nem tolják, és össze nem csavarozzák ezt a két elemet. Ki látott már olyan hidat, amelyik csak lebeg a levegőben, és a két eleme nem köti össze a kép partot? Mi modernek, roppant élvezzük, hogy minden lebeg, és semmi sincs lezárva, mert mi, úgymond, folyton keresünk. A régiek harmincnégy nagy erényt soroltak fel, mára lett egy harmincötödik: keresni. És roppant sajnáljuk, sőt, lesajnáljuk azt, aki – Jézus szava szerint – talált is. Afféle erényét-vesztett emberként tekintünk rá. Példát is mondok erre, mindenki meg fogja érteni.  Van egy püspök-kollegám – nem református –, aki állandóan azon panaszkodik manapság, persze, hogy úgymond, a politikusok prédikálnak. Na, mondom neki egyszer, mi értesz te ez alatt? Nos, felelte, ilyeneket mondanak a politikusok, hogy Soli Deo gloria! és folyton az egyházakról, a keresztyénségről beszélnek. Mondom neki: és ezzel mi bajod van? Hát ne prédikáljanak a politikusok, ne mondjanak szentbeszédet a politikusok; a politikusok politizáljanak! - felelte. Testvérek, sajnos, nekem nagyon rossz memóriám van, ami ez azt jelenti, hogy a rossz dolgokra is emlékszem. Mert annak van jó memóriája, aki csak a jóra emlékezik, bizony. Én sajnos – mondom a kollegámnak –, emlékszem rád ifjú lelkész korodból, amikor csak klottgatyás falusi kiskáplán voltam a pártállam idején, és a Népszabadságnak nevezett legnépszerűbb napilapban megjelent egy cikkecske, hogy a Hazafias Népfront Fejér megyei főtitkára valamit nyilatkozott a békéről, meg a békeharcról meg a szocializmusról, és valami bibliai igét is idézett hozzá. És emlékszem rád, kedves püspök-kollega, te is klottgatyás kispapocska voltál akkor, mint én, de nagyon tapsikoltál örömödben, hogy ez a hitetlen, pogány kommunista bibliai igéket mond!  Lám, már a kommunisták is keresik az Istent – ujjongtál. Jaj, de jó! Bizony. De most mi bajod van azokkal, akik már meg is találták Istent? Értitek, testvérek! Önjáró erényt csináltunk az Isten-keresés szükségéből.  Igen, Jézus parancsot adott a Hegyi beszédben, hogy mindenekelőtt Isten országát keressük, és ígéretet is kapcsolt hozzá, hogy minden egyéb megadatik nekünk (Máté 6,33), de mi ebből külön erényt fabrikáltunk, és a kereső ember – a homo quaerens – lett az emberek embere, amihez még Augustinust is szoktuk idézni: nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik. Aztán fokozzuk is: minél nyugtalanabb valaki, annál jobb neki, s minél hosszabb ideig keres valaki, annál jobb neki, mi annál magasabb polcra emeljük. Már nem is kell Istent keresnie, elég ha keres...
De lám, Jézus ígéretet kapcsol a buzdításhoz. Tehát itt most, a Simon Péter házánál vagy ott kint, a városon kívül, lakatlan helyen, ahol Jézus az Atyát keresi és Hozzá megy, hogy imádkozzon és Vele legyen, nos itt is és ott is Péternek ezt szavát –  Mester, mindenki Téged keres – próféciának is vehetjük. Péter nyilván azért mondja ezt, mert még sokan akarnak gyógyulni és úgymond, Jézus nem fejezheti be az orvosi rendelést, és a lelki gondozói órák sem értek véget, nagyon sokan vannak a várakozó listán. Szándékosan fogalmaz így Márk evangélista, ezt a speciális szót választva – keres –, jelezve, hogy Péter szava prófécia, és az is prófécia, ami ott történik: mindenki Jézust keresi. Vagyis, eljön az idő, amikor majd mindenki Jézust fogja keresni, ha tudja, ha nem tudja. Mert Krisztusban van beteljesedve minden és Krisztusban kapjuk meg ajándékba mindazt, amire valójában szükségünk van.
De innen jön a neheze, testvérek! Mert van itt még egy mondat, amit meg kell értenünk. Amikor Jézus ördögöktől szabadít meg embereket, és megtiltja a démonoknak, hogy egyáltalán megszólaljanak, hozzáteszi Márk evangélista, mert az ördögök tudták, hogy ki Jézus. Később aztán amikor Jézus az imádkozás után visszatér és újra gyógyítani kezd, ezt olvassuk (a 40. verstől): és jött hozzá egy leprás, aki arra kérte Őt, hogy tisztítsa meg. Jézus pedig szavával megtisztította, és miután megszűnt a leprája, Jézus erősen megfenyegette és ezt mondta neki: meglásd, senkinek semmit ne szólj.
Én itt széttárom a kezeimet, tényleg nem rétorkodom, nem színészkedek, szétteszem a kezeimet, és kérdezem: hát akkor csak keressük, és ha megtaláltuk, akit kerestünk, ne ujjongjuk el?  Megkaptuk a gyógyulást, a szabadulást, az erőket, az áldásokat, és ne kürtöljük szét? Akkor Péter, Jakab, András, János, a tanítványok rosszat tettek, hogy összetülkölték Galileából a népeket: gyertek, mert megtaláltuk a Messiást!? Miért tiltja meg Jézus a híradást? Hogy az ördögöknek megtiltotta, azt talán még értem, mert a démoni lelkek mindig állítanak a váltón, és akkor is hazudnak, ha kérdeznek. De a leprás, aki meggyógyult, ő miért ne mondhatná el, miért ne ujjonghatná el, hogy Jézus meggyógyította, megtisztította, szabaddá tette? Miért akarja Jézus titokban tartani ezt? Ő is a szüntelen keresést helyezné legelölre? Azért kell ezt így kérdezni, mert nem egyszeri esetről van szó. Ha végig olvassuk Márk evangéliumát, folyamatosan találkozunk ezzel: megtiltotta nekik, nem engedte meg, hogy elmondják... (Márk 1,44; 3,12; 7,36; 8,26;; 9,36), csak amikor feltámad a halálból (Mk 9,9).
De van ennek van egy tükre is, és ha ebbe beletekintünk, közelebb jutunk ennek a megértéséhez is. Azt is megjegyzi folyton az evangélista, és talán a háttérben önmagáról Péter apostol, akinek az emlékeit írja meg Márk, hogy a tanítványok nem értettek semmit (Márk 7,18; 8,17.33; 10,37), sőt, hitetlenek voltak (Márk 16,11.14).  Én mondanám magamban, ha az Úr Jézushoz felvett volna engem a csapatába, én annyi értelemmel csillogtam volna ott, és úgy, de úgy elmagyaráztam volna az összes tanítványnak mindent! Doctor theologie vagyok, dogmatika tanár, no, úgy elmondtam volna nekik mindent, hogy a süsü Péter, az ostoba Zebedeus fia is megértette volna, mit jelent mindez! De milyen őszinte és megrendítő Márknak a vallomása: nem értettek semmit! Semmit nem értettek. Ezért van az, hogy amikor már a feltámadás után, újra, Galileában, talán éppen a Simon Péter házában, az asztala körül ülnek, megjelenik nekik a feltámadott, és ott kapják a bizonyságtétel, elmondás parancsát, arról, hogy, aki keres, az talál... Mert amíg Krisztus meg nem feszíttetik, és fel nem támad, addig nem értjük. Amíg el nem végzi Isten nagy megbékítő munkáját, addig nem értjük. Amíg nem jut el a szívünkig, hogy felajánlotta a számunkra, hogy megbékéljünk az Istennel, amíg rá ne döbbenünk, hogy nem Isten haragszik ránk, hanem mi őreá, addig nem értünk semmit és nem hiszünk semmit. És ezzel, hogy Isten nem haragszik ránk, nem szépre mázolt, liberális evangéliumot hirdetek, hanem az élet legnagyobb drámáját hirdetem. És egyúttal a legnagyobb léthazugságunkra utalok és azt leplezem le. Mert mi megszoktuk a hazug panaszt, miszerint Isten haragszik ránk, elfordul tőlünk, elhagyott minket. Tessék, Jézus is mit tesz? Megmutatja, hogy mire képes az isteni erőkkel, aztán kivonul az életünkből, lakatlan helyre megy, eltűnik. De mi elővesszük, nem hagyjuk, megragadjuk, ugye. Az evangélium lényeges üzenete azonban az, ahogyan a korábbi krisztusüldöző Pál apostol is hirdeti, hogy: béküljetek meg az Istennel, mert Ő Jézus Krisztusban megbékítette magával a világot (2Kor 5). Isten megbékélt az áldozatban és a feltámadásban, Isten megbékélt veled az üdvözítő halálában és új életében. És amíg te, kereső ember nem találsz el ehhez, s amíg magadhoz nem öleled ezt, hiába teszed meg csodálatos erénnyé a keresést! Hiába futsz a költőhöz, hogy majd a költők és a művészek megmutatják, hogyan kell keresni. Mennyi verset, novellát elolvastam, festményt végigtapogattam, zeneművet meghallgattam, színdarabot végigkukkoltam! Hát akkor kérdezzük meg a filozófusokat, talán mondanak valamit. Vagy hagyjuk, a filozófia unalmas! Kérdezzük meg a természettudósokat; Einstein is azt mondta, hogy a becsületes tudós mégiscsak hisz egy teremtő intelligenciában, ez már valami! De a másik tudós csak legyint erre. Kérdezzük a papokat, ezeket a dadogó csuhásokat? Milyen nyomorult az egyház, hagyjuk! Akkor hát menjünk, kérdezzük meg a politikusokat? Milyen megrendítő erejű a Márk evangéliuma, amikor mindezt így mutatja nekünk: ott van élő valóságában Jézus Krisztus és nem értik, nem értik a tanítványok, nem értenek belőle semmit. Csak a feltámadás után.  S nemcsak ő mondja, hanem Péter tanítványtársa, János is: Ezeket pedig nem értették eleinte az ő tanítványai: hanem mikor megdicsőítteték Jézus, akkor emlékeztek vissza, hogy ezek ő felőle vannak megírva, és hogy ezeket cselekedték ő vele. (Jn 12,16)
A felolvasott történet végén, szinte korholva mondja itt Péter: Mester, mindenki Téged keres! Ha biblio-drámát csinálnánk ebből, s most hadd bibliodrámázzak egy kicsit – vagyis költsünk bele a szövegbe olyasmit, ami egyértelműen nincsen benne, de benne lehetne –, akkor ez így nézne ki: a tanítványok Péter vezetésével megtalálják Jézust valahol a Genezáreti-tó mellett, egy kis erdőcskében. S mondják neki: mindenki téged keres. Igen, fele a Mester, engem keres mindenki? És miért is? Mit kellene most csinálni az imádkozás helyett? Gyere vissza, mondják a tanítványok, ki van írva a Péter házának ajtajára, hogy: itt rendel Jézus Krisztus nyolctól este tízig. S mit felel Jézus? Jól van, megyünk vissza? Jézus mást mond. Azt mondja: igen, mindenki engem keres? Akkor most elmegyünk Galilea más városaiba, mert azért jöttem, hogy az evangéliumot prédikáljam! Az evangélium pedig Isten jókedve, Isten irántunk való szeretete.  Az evangélium azt hirdeti, hogy Isten öröktől megbékél. Igen, mindenki engem keres?  Akkor elmegyek és megkeresem őket. Mert azt mondja az Úr Jézus Krisztus az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett (Lk 19,11). Amíg te csak keresel és keresel, és nem találsz – egész pontosan nem találtatsz meg –, addig elveszett vagy. Pál apostol azt mondja a gyönyörű szép himnuszában, a Korinthusi levélben: én most tükör által homályosan látok, de egykor majd színről színre úgy fogom ismerni Istent, ahogy Isten ismer engem (1Kor 13,12) A mi keresztyén életünk legnagyobb boldogsága, amikor úgy találjuk meg Istent, ahogy Ő megtalált bennünket Jézus Krisztusban! És a mi keresztyén életünk fő szabálya, hogy csak úgy találhatjuk meg Istent, ahogyan ő magtalált minket Krisztusban. Mindenki Téged keres! -  mondják a tanítványok! Elmegyünk hát hozzájuk és hirdetjük nekik a drága evangéliumot - mondja Jézus. Hirdetni Jézus nagy titkát, az üdvözítés hatalmát – azzal keresni, hogy Isten már megtalált! Ezért aki keres, az bizton talál. De aki keres, az Isten országát keresse, és Isten országában megleli azt a Jézus Krisztust, aki eljött, megkeresett, megváltott és átvitt bennünket Isten országába.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Akik számítógépen leveleznek, nyilván tudják, hogy egy okos segédprogram megírt elküldése előtt kérdést tesz fel: biztos el akarja küldeni? S van tíz másodpercünk, hogy igennel vagy nemmel válaszoljunk. Az egész nyilván abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy a kapkodva vagy dühösen megírt üzenetet vagy levelet, ha már elküldtük, nem lehet visszahívni. És ha hibáztunk, máris baj van. Régen, amikor még borítékba tettük a levelet, lenyálaztuk a borítékot, ráragasztottunk a bélyeget és elvittük a postaládáig, ezalatt lehetett gondolkodni, hogy valóban elküldjük-e vagy sem. Ha pedig a postán sorba is kellett állni, akkor negyedóránk, félóránk is volt elgondolkodni azon, hogy elküldjük-e a levelet? Mindezt hozom ezt ide, mert talán Pál apostolnak is lett volna ideje, a Galata levelet megírván, elgondolkodni azon, hogy elküldje-e vagy sem, hiszen a levél megjegyzéséből kiderül, ez bizony gyorsan megírt levél lehetett. Azt mondja az apostol: látjátok, milyen nagy betűkkel írok nektek, saját kezemmel. A többi levéléről tudjuk, hogy azokat, régi világ szokása szerint, diktálta az apostol. Tehát megfontolhatta a mondandóját, vázlatot készíthetett, és még a legnagyobb ihletés közepette is lediktálta és ki is egészíthette a levelet. Például, a Római levél végén három záradék van. Ezt a levelet viszont ő maga írta, saját kezével, és valószínűleg – hogy jogi terminust mondjak – hirtelen felindulásból. A múlt alkalommal hallottunk arról, hogy mi volt az apostol felindulásának az oka, s talán ez magyarázza, hogy miért nem várt, míg leülepednek a gondolatai, hogy aztán szépen sorjában megírja a galatáknak, hogy mi a baj.
Múltkor hallottuk arról is, hogy úgy ír a galatáknak, mint egy édesanya. És milyen egy édesanya? Ha hallja, hogy baj van a gyerekkel, lecsapja a fakanalat, hagyja, hogy odafőjön a leves, fut a gyerekért, hol kétségbeeséssel, hol haraggal, mert az édesanya tud is haraggal jönni, József Attilát idézzük: Érted haragszom, nem ellened – mert baj van. Mikor Pál apostol meghallotta a Galata-gyülekezet felől, hogy rossz irányba mennek, baj van, otthagyják a kegyelmet, elveszítik az igazi életet, akkor mint egy édesanya, egészen drámaian ezt mondja nekik: fájdalommal szüllek újra benneteket, vajúdik velük és miattuk. Tovább az is bizonyítja, hogy gyorsan írta az apostol a levelet, mert, mint említettem, ennek a levélnek a végén nincsen záradék. Ha végig lapozzuk az apostol leveleit a legtöbb végére, a nagy mondanivalók után még odailleszt üzeneteket, utasításokat, áldásokat. Itt azonban ilyet nem találunk.
De akár kapkodva, sietve, a hagyományos levélformát felborítva írta az apostol a levelet, az bizonyos, hogy a Szentlélek ihlette ennek a levélnek a megírására. Persze, a körülmények, a viták, a rossz hírek, a bajok, az aggodalom, a sokféle nyomorúság is tudja az embert arra késztetni, hogy ha mást nem, legalább egy üzenetet küldjünk. Ám itt áll ez a mondat a 15. versben, és ma erről szeretnék szólni – Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés –, ez a mondat számomra egyértelművé teszi, hogy Pál apostol gyorsan el akarta rendezni a kétségbeejtő dolgot, hanem a Szentlélek vezetése és ihletése kényszerítette arra, hogy apostol írószerszámot ragadjon, és nagybetűkkel, olvashatóan írni kezdjen, és mint egy édesanya, minden aggodalmát elmondva, emlékeztesse a galatákat a lényegre. Mert ez a lényeg: sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés.
Mit jelent ez? Ez a Galata levél nagy témája, és ha kibontjuk, mi is egészen jól fogjuk érteni. A galaták Pál apostol prédikálására tértek meg, fogadták be az evangéliumot, ölelték magukhoz Krisztust, alakítottak gyülekezetet, kezdtek szent életben járni, és krisztusi szabályokat gyakorolni – például: egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét, vagy: míg időnk van, tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel. Igen, ezek hatalmas nagy keresztyén erények. Oh, testvérek, ha mi a töredékét tudnánk ennek gyakorolni!! De aztán hallja az apostol, hogy megjelentek befurakodott atyafiak, akik rásrófoltak az apostol üzenetére.  No igen, mondták, ti a Pál apostol szavára tértetek meg, ez nagyon jó! És hiszitek, hogy Jézus a megváltó, ez nagyon jó! És elkezdtettek a szent életben élni, kitűnő! De még van egy apró hiba. Mert ami a hagyományt, a régi törvényt illeti, nos, ez a Pál – aki amúgy vagány ember – bizony slendrián ezekben a dolgokban. Ide-oda járkál, Krisztust prédikálja, még a filippi börtönőrt is megtérítette, aki pedig bilincsben tartotta, sőt Rómába is el akar menni, hogy a császárnak tegyen bizonyságot; ez a Pál extravagáns figura, kétségtelen. De a nagy rohanásában néhány lényeges dologról elfeledkezett, afféle Rátóti legény, előbb építette a tetőt, ami alá valami alapot is kéne már tenni, na mi majd megoldjuk. Tessék körülmetélkedni! Tessék a régi, ószövetségi rendbe bele igazodni! Ábrahám is körülmetélkedett, Mózest is körülmetélkedték, szent Dávid próféta is körül volt metélve, az Úr Jézust is körülmetélték, hát akkor ti, hogy gondoljátok? Nos, ebből mérhetetlen nagy vita támadt, mert vád is támadt belőle, hogy kiüresíti a Krisztus követőinek reményét. Azt mondták: ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek. (ApCsel 15,1) Pál azonban váltig azt mondta, hogy ennek így az egésznek semmi köze nincs ahhoz, amit Krisztus megszerzett, sőt éppenséggel eltávolít tőle. Ez a vita a galatai gyülekezetben is kirobbant.
De vannak más dimenziói is Pál szavának. Mindjárt első helyre hozom a hagyományt. Pontosabban hagyomány és szabadság. Vagy rend és szabadság. A hagyománynak kialakult rendszerei vannak. És aki azokon belül mozog, biztonságban van.  De akkor mi van a szabadsággal? Ahogy elnézem magunkat, itt szinte mindenki – kivéve a 14 éves kor alattiakat – megvívta vagy éppen most vívja a kamaszember a nagy szabadságharcát. Egyszerű példákat mondok. Mi az, hogy este 9-re haza kell érni? - lázong a kamasz. Egyszer fél füllel hallottam, ahogy egy édesanya civakodott a kamasz gyerekével azon, hogy mikorra jöjjön haza. A kamasz odavágta édesanyjának: úgy tartasz engem, mint egy kutyát láncon! Persze, a kamaszok amúgy is nemes (nem-es) emberek, hiszen mindenre nemet mondanak, és sok-sok efféle nemesi oklevél van itt kiosztva közöttünk! Az idősebbek már mosolyogva nézik ezt, mondván, kicsikém, csak ugrabugrálj, lázadozzál, csak nagy bajba ne menjél, csak örök kárt ne csinálj magadnak, aztán majd benő a fejed lágya! De ez csak egy egyszerű példa. Ennél súlyosabb, amikor egy közösség a saját hagyományai közepette próbál tájékozódni, vagy éppenséggel azok ellenére veszi a szabadságot, hogy valami újat kezdjen. A szabadságban ugyanis mindig benne van az igénye annak, hogy kezdjünk valami újat, hagyjuk el a régi pohos, dohos dolgokat. És amikor egy-egy társadalom, akár unalomból, akár szükségből elhagyja a régi rendet és elkezd újat alakítani, azonnal jönnek a konzervatívok és tiltakoznak. De jönnek a liberalisták meg a haladók is, és mondják az ellenkezőjét, szemben a maradiakkal.  Vita lesz, ütközésre ütközés, nagyon csúnya történetek tudnak ebből lenni.
Megélték ezt az első keresztyének is. Nem volt az kis dráma. Azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy Péter és János és apostoltársaik – pünkösd után, a Lélek-ajándék után, a Krisztus teljes ismeretére való eljutás után is – minden nap felmentek a jeruzsálemi templomba imádkozni. Micsoda? – Buzgóbb templomjárók lettek, mint voltak egykor, és jobban kötötték magukat a templomhoz, amiről az Úr Jézus azt mondta, hogy leromboltatik? Mi ez? De aztán ott van Pál apostol, akiről az a hír terjed, hogy szolgálata nyomán sokan megtérnek Kis-Ázsiában a pogányok közül és az apostol megáldja őket csak úgy. Na, ez szép, de most már éljenek ők is keresztyén életet. Ott a templom, ott vannak a mózesi törvények és a szertartások, a körülmetélkedés és a hagyomány. De lám, Pál ezekről mindegyre azt mondja: ti ezekben immár szabadok vagytok. Élje bele magát mindenki ebbe a helyzetbe.
De hogy még közelebb hozzam ezt a kérdést, jelzem, hogy még a mi református egyházunkban is vannak ilyenfajta küzdelmek. Vannak régies dolgok és emlékek. Ki ne tudna szólni a református atyafiakról, akik röcögtetve nyúzzák a zsoltárt, meg poros református templomkarzatról – az egyiken be van vésve az én nevem is –, meg az unalmas prédikációkról, a kókadozó presbiterekről, meg arról, hogy ezenközben csak egyetlen élvezetem volt, hogy egy poloska mászott végig a karzaton, én meg szemlétem, hogy meddig jut el. Hát akkor jöjjön valami új! Nemrégiben – elnézést, hogy kiprédikálom – egy lelkipásztor-társam egy szép nyári napon úrvacsorakor, leszelfizte magát, hogy ő farmernadrágban osztotta a szent jegyeket. No, aztán a fotót föltette a Facebookra, azzal, hogy itt az új! Na, mondtam magamban, csak az az egy baj ezzel az újjal, hogy az atyafi farmerja előkoptatott volt, vagy régiesnek vélhető. Mert az újjal is úgy vagyunk, hogy azért legyen rajta egy kis patina. Umberto Eco, az olasz tudós, ír közölt egy esszét még az 1980-as években arról, hogy az újra vágyó ember, hogy tér vissza folyton a múltba. Ha élne még Umberto Eco és ma írná ezt az esszét, nyilván az lenne a címe, hogy: paleo. Nem az étkezésre gondolok, hanem arra a felfogásra, hogy ami régi, az a jó, és azért jó, mert régi. Ez egyfajta antikvárius lelkület, vagyis a réginek a szerelme. De van az újnak is szerelme, és ezek is össze szoktak csapni.
De ez a vita itt arról is, hogy Pál apostol félti a galaták szabadságát. Hamis atyafiak lopakodtak közéjük, hogy kikémleljék szabadságukat, és megkötözzék őket a törvény igájával. Rabság vagy szabadság? Még azt is ideveszem, hogy az apostol nem a gondolatszabadságról szól, s legkevésbé az úgynevezett véleményszabadságról. Pál a lelkiismeret szabadságáról beszél. Ezt azért tartom ezt fontosnak hangsúlyozni, mert úgy veszem észre, hogy 2019-re mi magyarok is eljutottunk – hű, de gyorsan eljutottunk! – oda, ahova a nyugati féltekén élők már eljutottak, hogy ugyanis ezt a kettőt összekeverik. Pedig a lelkiismeret szabadsága egészen más dolog, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, mégha összefügg is a kettő, de mégsem ugyanaz. Az lenne a szabadság, hogy bármit elmondhatok, bárkinek az életébe beletrollkodhatok? Az lenne a szabadság, hogy - divatos szóval - az internetes ifluenszerek elárasztanak kereskedelmi ajánlataikkal? Szabadság az, testvérek, hogy mindenki elmondhatja, amit akar? S úgy tűnik, erről folyik a vita. Hogy elmondhatják-e a körülmetélők és a ne körülmetélők a véleményüket? Hogy elmondják-e a jeruzsálemi szigorú atyafiak, a tradíció-pártiak a nézeteiket, és elmondja-e Pál apostol is a magáét? A lelkiismeret-szabadság kvalifikált szabadság, ugyanis a keresztyén ember nem szabad ember, hanem megszabadított ember. Aki ezt elvéti, az semmit nem tud az evangéliumról. Nem szabad vagy, hanem Krisztus által megszabadított. Nem születsz szabadnak, tanítja Pál apostol, mert bűnnel terhelten születsz, mert foglya vagy a szüleidtől, sorsodból, történelmedből, hagyományaidból megörökölt önmagadnak. És nem vagyunk szabadok Isten előtt, hogy mint gyermekek menjünk be Hozzá. Mi Isten előtt állva mindig könyörgőre fogjuk. Hol van a királyi gyermekek szabadsága, hogy szabad bejárásom van Istenhez? Abban találod ezt meg, hogy Jézus Krisztus keresztje árán Isten minden bennünket terhelő vétket, bűnt, nyomorúságot, sorsot eltörölt.
Azt mondja Pál apostol a Kolossé levélben, hogy az adóslevelet –  s ezt már mindenki érteni fogja –, az adóslevelet oda szögezték a keresztfához és ott az ellenük szóló vádat eltörölték. Akinek van vagy volt adóssága, és akinek van adósa, az tudja jól, micsoda rabság ez: tartozni, reménytelenül tartozni, egy egész élettel tartozni, úgy, hogy még az unokám is adós lesz. Nos, ez az adóslevél van tépve. És nem azért, mert szabadnak születtünk, hanem mert valaki eltépte. Bár a modern alkotmányok azt mondják, hogy minden ember szabadnak születik – és bizonyos értelemben igen, elismerem ezt – , de Isten előtt, öröklét tekintetében, üdvösségválasztás tekintetében nem vagyunk szabadok. , Az nem én akaratom függvénye. Erről folyik a nagy vita és az apostol újra meg újra leszögezi, hogy a keresztyén ember megszabadított ember, Krisztus által megszabadított ember.
Ezért az apostol nem a véleményéért harcol. Nem arról van itt szó, hogy Pál a sok vélemény között a magáért is el akarja mondani, hogy majd demokratikusan, népszavazással eldöntsék, van-e Isten. Amikor a Chicago-i egyetemre jártam, egy világhírű professzor előadását hallgattam Kant etikájáról. Mikor véget ért a szemeszter, kiosztottak a diákoknak egy vélemény-lapot, amelyen afféle kérdések álltak: elég felkészültnek tartom-e a professzort? Ismeri-e kellőképpen az általa előadott tárgyat? Jaj, hát persze, én a kis csóró diák meg tudom ítélni ezt. Hát akkor miért nem én tanítom a professzort? Íme, a nagy véleményszabadság. De az apostol a lelkiismeret szabadságáért küzd, a lelkiismeret pedig Isten előtt játszik, értsétek meg, testvérek! Egyébként is a lelkiismeretünk kényes jószág, tudjuk jól. Mikor megyünk a bűnbe, a lelkiismeretünk hallgat és alszik, aztán ha elkövettük a bűnt, a lelkiismeretünk jajong és nem hagy békén aludni. És miért nem fordítva van ez, miért nem vagyunk igazán szabadok, kérdi mondja az apostol, a szép szabály szerint élni? Mi a szép szabály: tegyetek jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel! Továbbá: egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. Miért nem vagyunk mi erre szabadok?
És végül, itt ez a nagy ellentét, amely, úgy tűnik végigvonul az egész keresztyénség történetén: törvény vagy evangélium? Mi, protestánsok, lutheránusok, reformátusok, és a többiek váltig mondjuk, hogy ez volt a reformáció lényege, hogy ugyanis fölragyogott benne az örök Isten-igazság: nem a törvény cselekedeteiért, nem érdemekért, hanem kegyelemből ad nekünk Isten mindent. A kegyelem azt jelenti: a minden; kegyelemből van igazságunk, szabadságunk, boldogságunk, boldog életvárományunk, feltámadásunk és örök életünk.
De itt olyat mond az apostol, ami ezt is felülmúlja. Mert bár azzal, hogy így kezdi a mondatot: sem a körülmetéltség, sem a körülmetéletlenség, abban beleérthetjük azt is, hogy sem a hagyomány, sem az újítás, sem a rend, sem a szabadság, sem a törvény, sem az evangélium nem számít, hanem az új. És ettől megszeppenünk. De nem erről beszél az apostol, mert amikor azt mondja, hogy csak az új teremtés számít, akkor az örökkévalóról beszél. Az Ószövetségben van egy szó, s elnézést kérek a gyülekezettől, ezt el kell mondjam héberül is, hogy mindenki értse, tehát van egy szó, amit csak Istennel kapcsolatban használ a Szentírás. Így kezdődik héberül: bárá›.  Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Teremtette –ezt a szót az ószövetségben csak Istennel kapcsolatban használja a Biblia. Az ember alkot, csinál, fúr, farag, összeszerkeszt, egybetesz, de nem teremt. Mindig behunyom a szemen, mikor valakire azt mondják, hogy kreatív. Tényleg? A semmiből kreatív? Mondják, milyen kreatív ez a gyermek, milyen kreatív ez a művész! De csak alkot, a meglévőt összerakja, újat tud belőle kihozni, vagy éppen a régit újra megcsinálja. De egyedül az Isten teremt, ahogy Makkabeusok könyvében olvassuk, teremt a semmiből – creatio ex nihilo. Miért? – Mert ő az örökkévaló. És amikor Pál apostol azt mondja, hogy sem a körülmetéltség sem a körülmetéletlenség nem számít, akkor a galatákat arra akarja eszméltetni, hogy félreértik az egész dolgot. Azt hiszik, hogy a réginek és az újnak a küzdelméről van szó, vagy a rendnek meg a szabadságnak a küzdelméről, vagy a hagyománynak meg az újításnak a küzdelméről, vagy a törvénynek meg az evangéliumnak a küzdelméről – ebben a harcban ők úgy állnak, hogy inkább ti a régi felé hajlanak. És Pál, aki utálja a paleot, mert neo, kétségbe van esve, hogy galaták átmentek a másik térfélre. Mintha Pál apostol Fradi-vezér lenne, és a legjobb játékosa átigazolt volna a Videotonhoz! Erről van itt szó, kedves testvérek?
Nem erről van szó. Az apostol Isten Lelkétől ihletetten megmutatja, hogy sem a körülmetéltség, sem a körülmetéletlenség – folytatom –, sem a hagyomány, sem az új, sem a rend, sem a szabadság, sem a törvény, sem az evangélium nem számít semmit, hanem csak az új teremtés, ami Istenből jön. És itt meg kell érteniük a galatáknak azt is, hogy a törvényt is Isten adta, és az evangéliumot is Isten adta; mert a körülmetéltséget Isten rendelte el Ábrahámnak, és a körülmetéltségtől való szabadítást is Isten ajándékozta Pál apostolnak; Isten adta a régi rendjét, a szertartásokat, amiket az ószövetségi templomban olyan szépen végrehajtottak és ezzel kiábrázolták a szabadító Krisztust, és Isten adta az újnak a boldog szabadságát és a kegyelem betöltését is. Mindegyiket Isten szerezte. Ezért mondja az apostol: Krisztus szerzette mindezt, mégpedig egy sajátos pillanatban és helyen, a kereszten. Így mondja az apostol: én nem akarok semmivel dicsekedni – sem azzal, hogy hány lelket szereztem Galáciában, Kis-Ázsiában, és azzal sem, hogy annyira szabad volna, hogy szinte anarchistának tűnik. Ezekkel nem dicsekszik Pál, hanem oda vezet bennünket a kereszthez, ahol elhangzott az új teremtés szava. A régi teremtés szava ez, volt: legyen! Szólt Isten, legyen világosság, és lőn világosság. Jézus Krisztus szava a kereszten pedig az, hogy: elvégeztetett. Elvégeztetett az ember fölszabadítása bűnterhei alól, elvégeztetett az Istenhez vezető út megtisztítása és megnyitása, elvégeztetett az Istent és az embert elválasztó kárpit kettéhasadása, elvégeztetett és nincsen többé semmi, ami minket Istentől elválasztana. Elvégeztetett - ez az új teremtés kezdetet.
Ezért mondja Pál apostol olyan bátran, ugyanezzel a kifejezéssel a második Korinthusi levélben: a régiek elmúltak, minden újjá lett, mert aki Krisztusban van, az új teremtés. Ha tehát a szívünket és a lelkünket itt is, ott is az egyházunkban, a családunkban, a társadalmunkban, a civilizációnkban valami kétség fogja elő, hogy választanunk kellene a régi vagy az új között, a törvény vagy a szabadság között, a hagyomány vagy az újítás között, vagy aközött, amit az apostol most ilyen szemléletes képpel fejez ki, körülmetéltség és körülmetéletlenség között, régi vallás és új vallás között, ha tehát valaki kétség előfog, nyissuk ki a fülünket és a szívünket, és halljuk azt a szót, ami az új teremtést kezdi, és teljességre is viszi, amit a mi Krisztusunk mond a kereszten: elvégeztetett. Így mondja az apostol: én Krisztus keresztje által maghaltam a világnak, az elmúlónak, és a világ is meghalt nekem, meghalt az elmúló, mert sem a régi, sem az új nem használ semmit, egyedül csak az Örökkévaló.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Megszeppenünk ezektől a szavaktól. Ha korábban megrendültünk Pál kemény mondatataitól, elintézhettük azzal, hogy ilyen Pál. Milyen Pál? Pál apostol kemény, Pál apostol pikírt, Pál apostol a smirgli-ember, nem jó vele kezet fogni, mert ledörzsöli a kezünket, Pál apostol tüskés, kérlelhetetlen, mindig odamondja az igazságot. Ha valaki statisztikát készítene Pál apostol megszólításairól, azt találná, hogy maradéktalanul eleget tesz a kötelező protokollnak és tárgyszerű: atyák, fiak, asszonyok, vének, presbiterek, stb. De azt egy kezünkön meg tudjuk számolni, amikor ilyet mond: gyermekeim. Személyes levélben, Titusnak vagy Timóteusnak mondja, de így, hogy „szülötteim”, így inkább a szeretet lánglelkű apostola, János beszél. Az öreg János apostol mintha az unokáival levelezne, sokszor leírja: fiacskáim, gyermekeim, szülötteim. De Pál!? Aki nagyon szeretett vitázni, de nem szerette, ha vitatkoztak vele?! Pál mindig határozott és markáns.  Mégis, most hirtelen fordít egyet a szaván és ezt mondja a 19. versben: „gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek a Krisztus, szeretnék közöttetek lenni, változtatni a hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek.” Mondhatná valaki, hogy ez csak egy retorikai fordulat. Egyszer hallottam egy híres prédikátort, aki szónoknak nagyobb volt, mint igehirdetőnek, ő gyakorolta a fokozásnak ezt a szabályát. Rezgett a csillár a templomban, ahogy mennydörgő hangon beszélt, aztán hirtelen megállt és suttogni kezdett. Természetesen, mindenki fülelni kezdett, érezve, hogy most jön a lényeg. Igen, Pál apostol is értett a retorikához, de nyilván itt más a szándéka, mert ez itt mégiscsak egy levél, tehát nem közvetlen, frontális megnyilatkozás. Azt mondja: szeretnék közöttetek lenni, de már most is változtatni a hangomon.
Még azt is ide kell venni,  hogy amikor egy-egy vitában győzelemre állunk, inkább még egyet srófolunk a dolgon, de a győzelmet nem engedjük ki a kezünkből. Gyerekkorunkban, amikor játszottunk és hosszabb, rövidebb drótdarabok kellettek, fogtuk a drótot és hajlítgattuk. Amikor már egészen forró volt a fém, már égette az ujjunk végét, akkor még egyet rántottunk rajta és akkor kettészakadt. Sokszor vagyunk így vitákban is. Addig hajlítjuk, nyomjuk, rángatjuk a másikat, míg győzelemre nem visszük az ügyet. Itt is egészen forró minden. S erre mit tesz Pál? Hűti a dolgot. Abbahagyja keménykedést. Hogy is van ez? A Galata levelet olvasva láthattuk, hogy az apostolnak vitába kellett bocsátkoznia, mert rémületes híreket kapott a gyülekezet felől, akik közt valamikor ő hirdette az evangéliumot, ő indított őket a Krisztus útján. Most ez a gyülekezet zsákutcába jutott. És egyre beljebb és beljebb mentek a zsákutcába, ahonnan nehéz lesz kijönniük. Tudjuk, hogy zsákutcából visszatolatni lejtőnek fölfelé, nos, ez a legnehezebb művészetek közé tartozik. Hát az apostol kiabál velük. Azt mondja nekik: ostoba galaták (Gal 3,1), vagyis bolondok! Ki igézett meg benneteket? (3.1) Sőt: átkozott legyen, aki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit én hirdettem, legyen az angyal, mennyből küldött, vagy legyek én magam! (Gal 1,9) Nagy és súlyos vita van itt, mert a galaták elfordultak a kegyelemtől, amit megismertek Krisztusban, és ha a kegyelemtől elfordulnak, azzal együtt mindent el fognak veszíteni. Pál apostol a Római levélben írja szépen, hogy ha Isten nekünk ajándékozta Krisztust, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk (Rm 8,32), vagyis, akik Krisztusban megismerték és elfogadták a kegyelmet, azok a kegyelemben megkapták a mindent. Egyszer valaki azt kérdte tőlem, hogy fordítsam le ezt a régi szót, hogy kegyelem. Katolikus volt az illető, mondtam neki: Óh, az még régebbi kifejezés, felelte. Nincs valami jó, 21. századi kifejezés? Mit mondjak. S ezt találtam a legjobbnak: a minden. Ez a kegyelem. A kegyelem szinonimája az, hogy minden, mindent Istent ad, és Isten adja a lét teljességét, mert ő önmagát adja, és Isten a minden. Ez a minden az élet, ez a minden a boldogság, ez a minden az életünk értelmes céliránya, ez a minden a feltámadás, ez a minden az Isten színről színre látása. És ez a minden az is, amiről olyan szépen beszél Dávid a zsoltárában: olyan vagyok, mint a szoptatós gyermek, akit éppen elválasztottak és most ott alszik édesanyja karjában boldog nyugalomban. Ez a minden.
Ma Anyák napja van. Tudjuk, hogy 20. század elején tartottak először Anyák napját, és nem jól alakul ez a történet, mert ebben is megjelent a vásár. Persze, a karácsonyra meg a húsvétra is rátelepedtek már a vásári sátorok, meg mindenre, ami ünnep és szép, mert a szerencsétlen embernek vásárolnia kell valamit, hogy kifejezze a szeretetét. Sebaj. Kérek mindenkit, aki elfelejtette volna, hogy legalább adjon egy csókot, egy virágszálat, egy telefonhívást az édesanyjának; vagy ha már nem él az édes, akkor mondjon egy hálás imádságot a mennyei Atyának az életre-szülőért.  És van az egyházi hagyományban is anyák napja, ez a húsvétot megelőző harmadik vasárnap, amikor az anyaszentegyházról beszélünk. Kálvin mondja az Institutio-ban, hogy ha Isten mindeneknek Atyja, akkor az egyház mindeneknek édesanyja. Az anyaszentegyház hordoz minket, s nem mond le rólunk. Pál apostol is mintegy anyai szerepbe lépve beszél. Mert minden édesanya így van, ha rossz hírt hall gyermekéről, máris indul segíteni. S ki más menne? Az édesanya megy, az édesanya szedi össze a gyermekét, az édesanya teszi tisztába, az édesanya rendezi el a dolgait, az édesanya nyúl be a fiókba, veszi ki a pénzt és fizeti ki az adósságot, az édesanya tesz úgy, mintha semmi nem történt volna. Az édesanya képes újra meg újra megszülni a gyermekét.
Egyszer hallottam egy drámai szót, s ebből sokat megértettem. Egyszer egy édesanya keresett meg azzal. hogy a fia börtönbe került, intézzem el a börtönparancsnokkal, hogy mi ketten menjünk el meglátogatni őt. Szeretné, ha én is ott lennék, mert ő már nem tud a fiával beszélni, kell egy közvetítő. Aztán elmondta ennek a szerencsétlen fiúnak a nyomorult életét. És a végén kifakadt és azt mondta: szinte megbántam, hogy ezt a gyereket szültem, és úgy szeretném, ha újra szülhetném. Mert ha fájt is neki a fia sorsa, és röstellte is magát miatta, az édesanyja volt, aki  sosem mond le a gyermekéről, hanem inkább újra megszüli.
Pál apostol sem szeretné végleg megbánni, hogy életre szülte a galatákat, akik az ő szülése voltak. És az bizony csodálatos történet volt. Fel is idézi. Emlékeztek, galaták, mondja, betegség okán ott ragadtam közöttetek, és bizonyságot tettem nektek, és ti az én szavamra fogadtátok el Krisztust, az én szavam nyomán ismertétek meg a kegyelmet, én nyitottam föl nektek a mindent!? Emlékeztek? Ti akkor úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Jézus Krisztust. És ha megtehettétek volna, mint a bicskás székely legények, akiknek az édesanyjára nem lehet rosszat mondani, kivájtátok volna a szemeteket és odaadtátok volna érettem! Így szerettek engem! És most azt látom, és emiatt bizonytalanságban vagyok felőletek, hogy bent vagytok a zsákutcában. És lassan pörög ki a kezetek közül a minden. És minden ki fog pörögni a kezetek közül. Miért is? Azért, mert a Galata-gyülekezet tagjaiban felütötte a fejét az örök emberi, amit bűnnek nevezünk, amit Isten-elleni lázadásnak nevezünk, amit nagyon röviden így is le lehet írni: felütötte a fejét az önmegvalósítás igézete, a gondolat hogy majd én megcsinálom magamat. Van program, van erő, van tehetség, s legyen a csillagok állása is olyan, és akkor én megcsinálom majd. Ezt a hamis gondolatot írja le az apostol ezzel a kérdéssel: galaták,  szabadok vagytok-e Krisztusban, vagy a törvény foglyai vagytok-e? Mert amikor az ember, úgymond, elkezdi megcsinálni magát, akkor nyomban törvényt szab, regulákat állít fel. Aztán a végén, a törvény megtartásának ez az igyekezete lesz az, amivel oda áll Isten elé, viszi a bizonyítványt, abba pedig az be beírva: Szabó István, anyja neve: Szabó István. S mit csináltam? Megcsináltam a bajt. Mert nem az van beírva, a keresztyén bizonyítványomba, hogy Szabó István, anyja neve: református egyház a Jézus Krisztus kegyelmében, a mennyei Atya szeretetében és a Szentlélek áldásában. Ha az ember maga kezdi magának kiállítani ezt a bizonyítványt, még ha nem is valami ócskapiaci hamisítvány, mindent el fog veszíteni.
És ahogy egy édesanya kétségbeesik a gyermekéért, így szól most Pál is kétségbeesetten  a Galata-gyülekezetért. Hogy is van ez, kedves testvérek? Talán éppen Dávidot kellene most tiszta tükörként ide állítani. Dávid igazán szép bizonyítványt tudna bemutatni. Dávid sikerember volt, ugye? A kicsi pásztorfiúból Góliát-verő hős lett. Aztán a Saul által üldözött udvari hárfásból Sámuel közreműködésével először Izrael titkos királya, majd soha nem látott, dicsőséges uralkodó lett. Dávid tehát megcsinálta, Dávidnak összejött, Dávid sikeres volt, még költőnek is, Nobel díjat is kaphatna, hármat is (irodalom, közgazdaság, béke). És mit ír Dávid ebben a felolvasott zsoltárban? Mint az elválasztott gyermek az édesanyjánál, olyan bennem az én lelkem! A nagy Dávid mondja ezt. Hát kik azok a nagy galaták - kérdezi Pál apostol -, kik azok a nagy törvénytudorok, kik azok a nagy igazságmegtartók, akik ezt a régi, szép zsoltáros vallomást, és mivel minden zsoltár prófécia, inkább így mondom: ezt a régi szép próféciát, amely Krisztusban teljesedett, ki azok, akik ezt bármivel vagy bárhogy felül tudnánk múlni?! Szeretnék közöttetek lenni, szeretnék változtatni a hangomon – mondja Pál apostol.  Ti, galaták, úgy tűnik, most haragszotok rám.  S miért? Mert megmondtam nektek az igazságot? Vagy a közétek belopózkodott ellenség uszított össze bennünket? Hát akkor hadd legyek ott közöttetek, ahogy az édesanya is oda áll a gyereke mellé, hátha megszelídül a fia, hátha talán lehajtja a fejét, mert az édesanya jelenlétében a gyermek mégiscsak gyermek.
Nos, ezért mondja az apostol ezt a különös kifejezést: gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek a Krisztus. Újra kell szülnie a galatákat. Csakhogy szépen olvassuk itt a Károli fordításban így: „fájdalommal szülök” - mert az eredeti szó a szülésnek a legnehezebb részét, a vajúdást jelöli - s nem általában a szülést. Jézus is beszél erről, amikor a tanítványok gyötrelmeiről beszél, és az mondja:  Az asszony mikor szül, szomorúságban van, mert eljött az ő órája: de mikor megszüli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra. Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket. (Jn 16,21-22). A végidők fájdalmát pedig egyenesen a vajúdáshoz hasonlítja (Mk 13,8), Pál pedig a Thesszalonika levélben ezt egyenesen elkerülhetetlen kínnak nevezi (1Thessz 5,3). Erről a rettenetes vajúdásról beszél az apostol. Hogy ő ezt honnan tudta, ehhez a Szentlélektől adott érzék kell, mert mi, férfiak nem ismerjük ezt a kínt. Van ugyan már papás szülés is, és ebben valami kevés fájdalmat át lehet venni az édesanyától, de az inkább a pszichés fájdalomnak az átvétele, a fizikai gyötrelem átadhatatlan. Honnét tudta ezt az apostol, és mit akart ezzel kifejezni? Talán onnét tudta, hogy az első szülés könnyű volt? Mert a legtöbb szülés roppant fájdalommal, vajúdással jár, már-már agónia ez. Én nagyon könnyen születtem – mondta édesanyám –, még a cipőt sem tudták róla levenni, már kinn is voltam. Igen, lehet, hogy az apostol arra utal, hogy amikor először volt a galatáknál, akkor az így ment, ahogy Szabó István született. Még a cipő se jött le rólam, megvoltatok. Én voltam Isten angyala, én voltam nektek Jézus Krisztus, azonnal rajongó szerelembe estünk egymással, azonnal elkezdett rajtatok kiábrázolódni a Krisztus, azonnal rátettétek az életeteket a kegyelemre, valami titkos érzékkel, a Szentlélek erejében megértettétek és magatokhoz öleltétek a kegyelmet, az Istenben kapott szabadságot és Jézus Krisztust és benne mindent. Most pedig kezdődik az agónia. Kezdődik a vajúdás és a gyötrelem - különös újraszülés ez, kedves testvérek - , mindaddig, amíg ki nem ábrázolódik bennetek a Krisztus, amíg a Krisztus alakját magatokra nem öltitek. Másutt is beszél erről az apostol, más szavakkal, de a lényeg ugyanaz. A második korinthusi levélben mondja: Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől. (2Kor 3-17-18). Ha fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét, akkor mi, akiket semmi, sem teljesítménykényszer, sem önigazolás kényszer, sem életünk megcsinálásának a kényszere nem választ el Istentől, elváltozunk. Hozzáformálódunk Jézus Krisztus képére, elváltozunk dicsőségről dicsőségre az Úr ábrázatja szerint. Ez az egész keresztyén élettörténet. A Korinthusi levélben azt mondja az apostol, hogy ez egy dicsőséges szolgálat, de most megmutatja ennek egy másik oldalát is. Ez a dicsőséges történet vajúdás. Vagy fordítva: ez a vajúdás a dicsőség fölfénylésének története.
Ma főhajtással és csókkal köszöntjük az édesanyákat, akik megvajúdtak velünk. Megszültek bennünket, és életfogytukig vagy életfogytunkig édesanyáink. De ma szólunk az anyaszentegyházról is, mert az anyaszentegyház az a páratlan, Istentől rendelt közösség, amelyben a Krisztusra formálódásunk, az igaz életre való születésünk végbemegy. Az apostol számos jelét is felsorolja ennek,  én most csak kettőt említek, ezek is  jól mutatják, hogy zsákutcába megyünk-e vagy a Krisztus útján járunk-e. Az egyik a levél elején áll, csodálatos szó: szabadság! Aztán nemsokára olvassuk majd Sára és Hágár allegóriáját, a szabad asszony gyermekéről és a szolganő gyermekéről. Azt mondja Pál: elvesztitek a szabadságotokat, ha elengeditek Krisztust. Ezt talán ma úgy tudjuk a legjobban megérteni, hogy a mi korunk mindenféle törvényére gondolunk. Mi hol a magyar országgyűlésre haragszunk, hol Brüsszelre, hol az Amerikára, valakire biztosan. Az oka abban van, hogy az életünk mindig konkrét, személyes és lokális. Itt ebben vagyunk ebben a gyülekezeti teremben, majd haza megyünk, az egyházunkban és a családunkban élünk. Minden törvénynek ehhez kellene  igazodnia. E helyett azonban a  modern ember  - és az első modern ember Ádám volt a paradicsomban, és azóta mindig modern az ember -, szóval, mit tesz a modern ember? Elvonatkoztat, absztrakt törvényeket hoz, és ami személyes, családi, lokális, az nem számít. Az elvonatkoztatás számít, és ahhoz kell hozzá igazítani az életünket. Régi kifejezéssel Procrustes ágynak hívják ezt, ha hosszabb vagy, levágják a lábadat, ha rövidebb vagy, megnyújtanak. Neked, aki sajátos, egyedi, személyes és csodálatos Isten-teremtmény vagy, neked, aki Isten képmásának hordozója vagy, neked kell valami ember gyártotta attribútumhoz hozzá igazodnod -, és már nem vagy szabad. Erről beszél Pál, amikor a törvénynek és az evangéliumnak az ellentétéről beszél. Azt mondja, hogy a törvényben rab vagy, mert vagy levágják a lábadat, vagy kinyújtóztatnak, de mindenképpen hozzá igazítanak ahhoz, ami nem is te magad vagy. Csak Krisztusban vagy szabad boldog, belső formálódásra.
A másik jelzés pedig itt van a szemünk előtt. Mi mindent Jézus Krisztusban kapunk meg, és Jézus Krisztus a garanciája annak, hogy a kegyelem Istene mindent belefoglal áldásába. Ennek pedig ez a kenyér, amiből veszünk egy darabot, és ez a kehely, amiből megisszuk a bort, a képe, a bizonyítéka és a jele. Mindig. Lám, Pál apostol is beszél arról, hogy szeretne változtatni a hangján. Nem akar tüzes, heves lenni. Inkább édesanya lenne. Hát, ilyenek a prédikátorok, hacsak nem dogmatikusok. Változhatatlan kifejező érvénnyel, s mindig ugyanazt mondva, az úrvacsora kenyere és bora beszél. Ennek Jézus Krisztus a szerzője. És amikor úrvacsorával élünk, abban erősödünk meg, hogy ez a kegyelem – ez a minden - ez biztos, ez nem délibáb. Mert nem árnyék az édesanyánk, nem futó gondolat az édesanyánk, hanem élő valóság, aki életre szült. Az egyház pedig új életre szült és szül és formál, hogy Krisztushoz legyünk hasonlóak. Így hívlak az Úr asztalához, amit maga a Szentlélek Isten terít meg nekünk, és ő maga győz meg arról, hogy akiknek Isten az atyja, azoknak az egyház az édesanyja, hogy megszüljön és újra meg újra szüljön, mígnem kiábrázolódik bennünk teljesen és egészen a Krisztus. Neki legyen ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
A régi hagyomány szerint az Apostoli Hitvallást vagy pontosabban szólva, az Apostolok hitvallását a tizenkét apostol szerkesztette. Mégpedig azelőtt, mielőtt a feltámadott Úr parancsára elindultak volna a szélrózsa minden irányába, hogy elvigyék hírül adni: Krisztus feltámadott, Isten feltámasztotta Őt, hogy az az Isten, akit annyi módon megtapasztalunk jelenlétében, munkájában, áldásaiban, egészen más, mint amit az ember ezekből a tapasztalataiból, gondolataiból vagy érzéseiből vagy éppen a bölcsek szavából magának le tud szűrni. Az az Isten, akiben mi hiszünk, feltámasztó Isten. Ezt hisszük, ezt valljuk, ezt tanítjuk, és ezt a hitvallást, az Apostolok hitvallását minden keresztyén vallja ma is. Sokszor elmondjuk, keresztelőkor, úrvacsorakor, és a leginkább úgy, ahogy Pál apostol tanít bennünket a Thesszalonikai levélben, amikor szívünkben szomorúság van azok miatt, akik már elmentek közülünk, igen, legtöbbször a sírkertben mondjuk el az a hitvallást, temetéskor, búcsúzáskor, hantolás előtt. Hogy miképpen állították össze az apostolok ezt a hitvallást, erre nézve is sok szép, régi történet van. Ezek szerint úgy szerkesztették meg az apostolok a hitvallásukat, hogy Péter kezdte, aki az apostolok közül az első: Hiszek egy Istenben..., aztán folytatta Jakab: és Jézus Krisztusban..., s folytatta János apostol: aki fogantatott Szentlélektől..., és így tovább. A  hittudósok olykor megemlítik  ezt a történetet, de hozzáteszik, hogy a régiek kegyes fantáziája színezte így a dolgot. Mégis,  ha ennek a szép legendának van valóságalapja, arra nézve meggyőző bizonyíték, hogy Apostoli hitvallásban feltámadásról szóló részét – harmadnapon feltámadott halottai közül – Tamás apostol mondja. Tamás, aki nem volt ott húsvét első napján a többiekkel, és nem hitt a szavuknak,  ám nyolcad napra meghódolt a feltámadott Jézusnak: én Uram, és én Istenem! Ki más mondhatná a hitvallásban a feltámadás passzusát, ha nem Tamás!? Igen, az abszolút hitetlen mondja ki az abszolút hitigazságot. Tamás a legnagyobb kétségekből emelkedik a legboldogabb vallomásra.
Régebben egy húsvét hajnalon előfogott a kíváncsiság megnézni, hogy mit írnak az újságok húsvétról? Ehhez nem kellett lemenni a postaládához, elég volt bekapcsolni az internetet, és egy kattintással végig lehetett nézni szinte minden újságot. Nahát, végig is néztem a világ összes nagy sajtóját, amit én el tudok olvasni. És mit olvastam? Hogy valahol választásokat tartottak, másutt politikai alkukat kötöttek, hogy amott nagy sportesemények voltak, és hogy milyen időjárás lesz, és persze a celebritások apró-cseprő ügyei, – ezekkel volt tele a média. Húsvétról – vagyis, hogy Krisztus feltámadott és ez minden élet legnagyobb ünnepe, nos, nem csalódtam, megérkeztünk: semmi! Amikor ezt elpanaszoltam egy barátomnak, aki bölcs ember, azt felelte: miért csodálkozol, és miért bánkódsz? Húsvétról csak azt fogják elmondani, amit ti, keresztyének elmondotok. Mert ez ránk van bízva, senki másra, ránk, a Jézus követőire, akik az apostolokkal együtt boldogan vallják: harmadnapon föltámadott halottaiból. Igen, Húsvét olyan, amennyit mi elmondunk e boldog hitről, és reménységről, ahogy Pál apostol írja a Thesszalonikai levélben: nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek, és nem akarom, hogy szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük... Ha valamit csak nekünk kell elmondani, ha valami valóban reánk van bízva és senki másra, nos, ez a boldogító hír az: feltámadott, bizonnyal feltámadott!
Így volt ez az első húsvétkor is. Mennyi hallgatás van első húsvétban! A sírnál strázsáló őrök elfutnak és riadtan jelentik, hogy valami természetfölötti jelenség ment végbe, valami fényes alakok jelentek meg, tán angyalok, és földrengés volt,  – aztán kapnak egy kis pénzt, hogy hallgassanak. Húsvétkor, kettéválik a világ. Vannak örömhír hirdetők, akik Isten felségéről, nagyságáról, erről az új, mindent meghaladó istenismeretről szólnak, és vannak, akik hallgatnak, elhallgatnak és elhallgattatnak. Kétezer éve ilyen körülmények között élnek a keresztyének. Vannak hallgatók, vannak elhallgatók, és vannak elhallgattatók! Imádkozzunk húsvét napján is az üldözött keresztyénekért! Ráadásul, húsvétkor azok, akik először viszik a feltámadás hírét, eleve gyanús alakok. Mindenképpen azok. Mária Magdaléna gyanús asszonyszemély, ne kendőzzük el. Azt írja róla Lukács evangélista,: korábban sok bűne volt. Ő az, akiből az Úr Jézus Krisztus hét ördögöt űzött ki. Egy megszállott, bűnökkel, vétkekkel terhelt asszony. Gyanús. Mégis, ő az első tanú! Aztán ott van Péter. Péter is gyanús, de legalább is gyáva. Másfél napja megtagadta az Urat. És ezt Péter nem titkolhatja, mert az a János megy vele a sírhoz, aki bevitte őt a főpap udvarára, ahol Jézust kihallgatták. Mindent tudunk Mária Magdalénáról, és mindent tudunk Péterről. De rólunk is tudnak mindent, hogy kik vagyunk mi, sőt jobban is tudják rólunk és szóvá is teszik, és a szemünkre is lobbantják, hogy lám, ki vagytok ti, keresztyének;  és számon kérik rajtunk az életünket, hogy hol a példa, hol a példamutatás, hol vannak az erények, hol van a mindent meghaladó szeretet, hol van a keresztyénség mindent fölkaroló nagy áldozatos ügyének a képviselete?!  Felmondják nekünk a leckét, amit legjobban éppen a keresztyénség ellenségei tudnak rajtunk számonkérni, hogy milyennek kellene lennie Istennek is, meg az egyháznak. Aztán felszólítanak minket, hogy csatlakozzunk... Vannak fontos ügyek, ha valaki reggel kinyitotta az újságot, vagy bekapcsolta a televíziót, hallhatott bőséggel ezekről. Csatlakozzunk a jó ügyekhez. És ha már nem is tudunk az élére állni ezeknek a jó ügyeknek, programoknak, erőszerzésnek, boldogság-szérum átadásnak, életprobléma megoldásnak, világelrendezéseknek, nos, ha már nem jutottunk az élére, akkor legalább toljuk a szekerét.
Olyan ez a számomra, mint a karácsony története is. Karácsonykor a világ peremére szorult pásztoroknak mondják el az angyalok karácsony jó hírét. A pásztoroknak, vagyis a senkiknek. S nyilván, abban az időben is mindenki jobban tudta a pásztoroknál, hogyan kell a nyájat legeltetni, hogyan kell azt éjszaka őrizni, mi a dolguk, hogyan lehetnek jó emberek, mit kell csinálniuk, hogy megbecsüljék őket. De semmibe sem vették őket. És mégis,  nekik jelenik meg karácsony éjjelén az angyal és jelenti, hogy megszületett a Megváltó. És most húsvét hajnalán egy sokszorosan házasságtörő, bűnös, szerencsétlen asszonynak jelenik meg először az angyal, aztán Péternek, a gyávának. Ez az Isten döntése – adják tudtul az angyalok, a karácsonyi hírnökök, ott kint a világ peremén a pásztoroknak!  És most húsvétkor kint a sírkertben, a gyászmunkát végzőknek, az élet és a halál mezsgyéjén járóknak mondják el, hogy a Mester feltámadott. Miközben mi gyászmunkát végzünk, Isten végzi az életre támasztás nagy munkáját, miközben mi a katasztrófáinkat soroljuk, aközben Isten megnyitja az új élet kapuját. Miközben mi a tehetetlenségünket latolgatjuk, ha ugyan van a tehetetlenségnek súlya – ki fogja a követ elhengeríteni a sír szájáról? – , aközben Isten elemi erőket mozgat meg a feltámasztás csodáját végrehajtván. Miközben mi megadjuk magunkat a halálnak és elrendezünk mindent, ahogy a gyász, a búcsú, a halottakról való emlékezés megköveteli, miközben az emmausiakkal együtt mi is azt mondjuk, hogy már harmad napja vége minden reménynek, aközben Isten vétót emel a halál ellen. Ahogy a nagy angol költő, John Donne mondja versében: «mi felkelünk, örök élet karja vár, s Te nem leszel, meg fogsz halni, halál!
És milyen csodálatos, hogy ez a megvetett és lenézett Mária lesz az első tanító. Így írja Márk evangélista is, hogy amikor az asszonyok visszajönnek a sírtól, élükön Mária Magdalénával és jelentik, hogy nincs ott az Úr, mert feltámadott, akkor a tanítványok – csupa férfi, csupa hős, jaj,milyen hűségesen helyt álltak Jézus mellett a kereszt körül, úgy-e? – azt mondják ezek a rettegő férfiak az asszonyok szavára, hogy ez csak vénasszonyos fecsegés! Elutasítják, mert asszony. A Péter szavára pedig – azért ő már mégiscsak első a tanítványok között, de nem a hősiességben, hanem a gyávaságban! –  nos, a Péter szavára a vállukat vonogatják. Az a két Emmausba igyekvő tanítvány, akik ezt hallották még reggel Pétertől, délután hozzájuk csatlakozó feltámadott Jézusnak –  akit nem ismernek fel – ezt mondják: na igen, Péter is mondott valamit, ami fölkavart és nyugtalanná tett bennünket, és mi ezen vitatkozgatunk itt egymás között az úton, de hát harmad napja, hogy meghalt a Mester. Miről beszél itt ez a Péter? Csak nem a gyávaságát akarja kompenzálni valami költeménnyel, szép szóval?
Miért őket, Máriát és Pétert jelöli ki Jézus első hírvivőkül? És ha elfelejteném még egyszer ezt megkérdezni, hogy miért őket jelöli ki, akkor ebbe a kérdésbe azt is bele kell tenni, hogy miért minket jelölt ki hírvivőnek Jézus, miért miket, mai keresztyéneket? Miért Mária Magdaléna és miért Péter? Mária Magdalénáról idéztem már, hogy amikor megkeni Jézus lábát Betániában, s a tanítványok morgolódnak, azt mondja nekik Jézus: engedjétek meg neki, a temetésemre nézve tette ezt, és így fejezi ki rajongó szeretetét, mert neki sok bűne megbocsáttatott. Ezért. Azért bízza ránk Isten a feltámadás jó hírét, mert mi látjuk Jézus keresztjében a bűnök bocsánatát. És nem is választjuk el attól. És miért Péter választotta? Azt mondta neki Jézus, amikor Péter olyan hősiesen fogadkozott, hogy odaszán érte mindent, az életét is: Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam éretted! Hát ezért választja Pétert, mert Péternek is megbocsáttatik bűne. És miért Tamás és miért a többiek, hát ők is mind a gyáva tanítványok, akik félelemtől rettegve, bezárkózva vannak ott húsvét hajnalán? És miért ülnek majd össze –  legenda szerint – és fogalmazzák meg minden keresztyének hitvallását?
Mert ebben a hitvallásban az is ott van, hogy megfeszíttetett..., és az is ott van:  hiszem a bűnök bocsánatát... Ezért választja őket Jézus: ezért a bűntörlő áldozatért, ennek a megértéséért és ennek a felfogásáért és ennek az igazi reménységbe való beleültetéséért. Mert a feltámadás nem a régi megsemmisítését, hanem átformálását jelenti. Isten nem eltöröl, hanem megújít. Ha valamit eltöröl, az a könnyeink és a halál, minket pedig, ahogy Pál apostol mondja, felemel, és az Úrral leszünk örökkön örökké. Vagyis mi, akik élünk, és megmaradunk, nem előzzük meg azokat, akik már elaludtak, hanem elragadtatunk, és az Úrral leszünk mindenkoron. Krisztus velünk volt a legnagyobb mélységekben: szálla alá a poklokra, hogy mi Vele legyünk a dicsőségben. Ő velünk volt a halálban, és a bűnök halálát halta, hogy mi Vele éljünk mennyei vigasságban. Ő velünk együtt megízlelte a múlandót, hogy miénk legyen az örökkévaló.
Ezen a napon tehát és azán  életünk minden napján elkötelez minket az angyali szó,  elkötelez minket, akiket megragadott az Úr kegyelme, minket, akikért az Úr imádkozott, holott a sátán rostába tett bennünket, minket, akiknek sok bűne bocsáttatott meg. Szívünking ér az angyal szava, aztán Mária Magdaléna szava, aztán Péter szava, aztán János szava, az emmausiak szava, és a Tamás szava, és a hitvalló apostolok szava: feltámadott az Úr, bizonnyal feltámadott, haleluja.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
A passió-történet végét olvastam föl. A passió elszenvedést jelent. Amikor szenvedünk, nem mi cselekszünk, hanem velünk cselekszenek, és elhordozzuk, elszenvedjük azt. Jézus passió-történetében is teljes kiszolgáltatottságát látjuk; attól a pillanattól kezdve, amikor a Gecsemáné-kertben elébe ment az elfogására kiérkező sokaságnak, tudva, hogy miknek kell történnie; tehát elébük lépett és azt mondta: én vagyok az. Ettől a pillanattól kezdve egészen eltemettetéséig elszenvedést látunk. Talán egy meghalt esetében már nem méltó azt mondani, hogy elszenved valamit, hiszen nem él, mégis Jézus szenvedésének a történetéhez ez az utolsó záró rész is, az eltemettetés is hozzá tartozik. Ma este erről szeretnék szólni, Ézsaiás próféta jövendölésének a fényében, aki az Úr szenvedő szolgájáról azt írja, hogy bár a gonoszok között jelölték ki az Ő sírját, mégis a gazdagok között jutott neki osztályrész.
Ennek a jövendölésnek a beteljesülését látjuk most itt, Jézus temetésekor. A kereszten kivégzetteket kínhaláluk után sem vették le a bitófáról, hanem hosszú ideig függeni hagyták a kereszten. – elrettentésül. A római hatóságok így demonstrálták, hogy mindenki lássa, ki az úr, s tudja meg mindenki, hogy Róma könyörtelenül végez a lázadókkal, a birodalom ellen támadókkal, itt most a zsidók királyával. Emellé tegyük még oda az evangélista megjegyzését – és ma este ez egy fontos szó lesz –, hogy miután Pilátus kiszögeztette Jézus keresztje fölé a halálos ítélet indoklását (a Názáreti Jézus, a zsidók királya), mivel közel volt a kivégző hely Jeruzsálemhez, sokan mentek el arrafelé és olvashatták ezt az ítéletet és szembesülhettek Róma rettentő hatalmával. Tehát, úgymond, akár birodalmi érdek lett volna, hogy Jézus és a rablógyilkos teste hosszú ideig ott függjön, és holtukban is és hirdessék Róma hatalmát. De közel volt a zsidók szombatja. Megint halljuk ezt a szót, hogy közel! Ez most az idői közelséget jelzi, úgy, ahogy az előbb térben jelezte az evangélista, hogy közel volt a kivégző hely Jeruzsálem kapuihoz. Most egy idői közelség lép be, a zsidó napszak számítás szerint a szombatra való készülődést már a megelőző nap napnyugtakor meg kellett kezdeni. És ez a készület már belefolyt a szombat megünneplésébe. Ráadásul, ez szombat a páska ünnepével esett egybe, a szokásos ünnepet tehát fokozta a szabadításra való emlékezés. Jeruzsálem zarándokokkal telt meg, és készültek a nagy ünnepre. Ezért a Nagytanács tagjai elmentek Pilátushoz és megsürgették a kivégzettek halálát. Az antik írók feljegyzik, hogy ha sürgősséggel akarták a keresztre feszített a halálát előidézni, eltörték a lábszárait; a két lábszárcsont eltörése miatt azonnal összeomlott a vérkeringés és pillanatokon belül bekövetkezett a halál. Amúgy, a keresztre feszítettek akár napokig is agonizálhattak. Az ünnepre való tekintettel fordulnak Pilátushoz, hogy gyorsítsa meg a kivégzést. Nem irgalomból kérik, nem is megkegyelmezésből; a lábszárak eltörése itt nem afféle kegyelemdöfés, mint a középkorban nevezték – misericordia –, hanem siettetés volt, mert közeledett az ünnep. Ez a szó – közel volt, közelgett – az evangélium más szakaszaiban, főleg igei alakban szorongató közelítést jelent, amikor lépésről lépésre, percről percre, pillanatról pillanatra egyre közelebb kerülünk valamihez vagy kerül hozzánk valami, valaki; azt olvassuk, hogy mikor megérkezett a csapattal Júdás a Gecsemáné-kertjében, közeledni kezdett Jézushoz. Most is csak röpke fertályóra, és beáll az éjszaka, és  attól a pillanattól kezdve nem lehet a szombatot megszentségteleníteni. A szabadítás nagy napját úgy kell megünnepelni, hogy arra az időre a polgári hatóság is fölfüggeszti cselekményeit, és mindenki Istenre tekint és őt magasztalja.
Azt is olvassuk itt János evangélista feljegyzésében, hogy mivel sürgetősség állt fenn, egy közeli sírba helyezték el Jézust. Újra halljuk ezt a szót, hogy közel, vagyis néhány lépésnyire. Az a sírbolt  – tudjuk –  az Arimathiai József sírja volt, aki előre elkészíttette magának a sírhelyet (Máté 27,60). Ez a József kegyes zsidó ember volt, aki feltehetően az akkori zsidó felfogáshoz igazodva vette meg a sírhelyet és vágatott bele sírt, hogy ha majd eljön a Messiás – aki napkelet felől érkezik, ez a sír pedig napkelet felé nézett –, és föltámadnak a halottak, az elsők közt lássa meg a Messiás. Ennek nyomait Pál üzenetében is megtaláljuk elsősorban a Thesszalonika levélben. Hogy Arimáthiai József így gondolta volna, az, természetesen, csak feltevés. Az viszont biztos, hogy az ő sírhelye volt az, ahova Jézus testét elhelyezték, és János evangélista azt is gondosan megjegyzi, hogy ebben a sírban még nem helyeztek el holttestet. Tehát a sírhely egy gazdag emberé volt, és új sírhely volt. Ez azért fontos, mert ha valakit már elhelyeztek volna a sírboltba, akkor az a hely a zsidó törvények szerint, kultuszi értelemben már nem lett volna tiszta.
Nos,  mit hallunk a prófétánál? A próféta azt mondja, hogy a szenvedő szolgának a gonoszok között jelölték ki a sírhelyét; ahogyan a római időkben is a kivégzetteket méltatlan helyen hantolták el vagy hagyták sokszor temetetlenül a városkapun kívül, s Jézusnak is a latrok között lett volna a helye. Erről is olvasunk feljegyzéseket, és maguk a próféták is sok helyen éppen azzal írják le Isten haragját és ítéletét, hogy a pusztulás után a halottak temetetlenül fognak a városkapun kívül heverni, ahova titokban kidobálták őket. Ez az a hely, mondja Ézsaiás próféta, amit a szenvedő szolgának is, úgymond, kijelöltek a kivégzést hozó határozattal együtt. Afféle 303-as parcella ez –, mi magyarok tudjuk mit jelöl a kifejezés: a kivégzettek helye, akiket arccal felé fordítva hantoltak el, jeltelen sírokba.
Ám a sürgetősség, a szombat ünnepének a közelsége megfordít mindent. Jézust gyorsan el kell temetni, mert közel van a szombat, és, lám, van közel egy sír, az Arimáthiai József sírja,  aki gazdag és befolyásos ember volt, sőt, kiderül, hogy a Jézus titkos tanítványa is, aki ugyan a Mester haláláig nem mert nyilvánosan fellépni, de most a gyászban, a Mester halálakor bátorságot vesz magának – ahogyan ezt Lukács evangélista mondja - és bement Pilátushoz és elkérte a Jézus testét. És megjelenik itt egy másik titkos tanítvány is, Nikodemus, aki drága keneteket hoz magával, hogy Jézust a zsidók szokása szerint temessék el, s ne úgy mint számkivetettet, drága gyolcsba takargatják, amit átitattak ezekkel a kenetekkel, s még a szombat bekövetkezte előtt elhelyezték az Úr Jézus Krisztus testét.  Az ő halottjuk immár - a mi halottunk, aki íme, véghez vitte az engedelmesség munkáját, végigszenvedte a reá mért ítéletet; és íme fogják, viszik, elhelyezik őt  sírba – passió. De ő az, aki azt mondta: életemet senki nem vehet el tőlem, magamtól teszem le azt. Azt helyezték el most ebbe a sírba, akiről Ézsaiás próféta azt jövendöli, hogy az Ő halála szerez sokaknak igazságot, az Ő engedelmessége hoz népe számára szabadulást, ő hordozza el mindnyájunk büntetését. Méltó sírba helyeztetett el.
És mégis milyen paradoxon, hogy annak az Arimathiai Józsefnek a sírjában helyezték el Jézust, aki úgy tervezte, hogy ha neki meg kell halnia mielőtt még eljönne a Messiás, mégis, az elsők között legyen, akik feltámadván megláthatják őt. Egy feltámadásban hívő ember, aki a történelem végső értelmében reménykedik, és Isten mindent átfogó, embert felszabadító nagy, dicső tettére tekint előre - ez Arimathiai József, és az ő sírjában támad fel a feltámasztó Úr! A mi történetünk azzal kezdődött, hogy az összes méltatlanság az idő és a hely közelsége miatt esett Jézuson.  Méltatlan dolog volt, hogy egy gyorsan, elkapkodva, sürgetősen lefolytatott perben ítélték el. Miért ilyen gyorsan?  Mert közel volt a zsidók húsvétja, ahogy azt János evangélista korábban is jelezte (Jn 11,55). Tehát gyorsan el akarták ítéltetni Jézust, ezért kikövetelték a kivégzését is. Még vizsgálati fogságban sem tartották, még felülvizsgálati kérelmet sem lehetett beadni – gyorsan, gyorsan, gyorsan... Most pedig közeledik a szombat előestje, és még gyorsabban be kell fejezni ezt a rettenetes műveletet, és gyorsan elhelyezni a testet a sírban.
Milyen megrázó az ember részéről ez kapkodás, siettetés, rohanás, hogy Isten szentjét minél előbb félretegye, eltakarítsa az útból,  és ne is lássa őt és ne is hallja tőle Isten örökérvényű hívását, amely Jézus Krisztusban megjelent: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa! Lám itt is ugyanezt a szót halljuk: közel van az Isten országa! Szorongatóan közel!  És milyen nagy isteni titok, hogy ezt az emberi kapkodást – félretenni Jézust, eltüntetni Jézust! – Isten, a gondviselés munkája szerint arra fordítja, hogy Jézust méltó sírba temessék el, egy olyan ember sírjába, aki maga is várta a feltámadást! Ez a sír lesz majd az, amelyhez húsvét hajnalán kilátogatnak az asszonyok, hogy elvégezzék azt, ami még hátra van a gyászmunkából, és bebalzsamozzák - vagyis feltámadásra készítsék fel –a testet. De akkor már üres az a sír! És onnantól, Jézus feltámadástól kezdve valami egészen más közelség hat át bennünket, amelyről Pál apostol beszél a Korinthusi levélben, amikor azt mondja: Jézus Krisztus szerelme szorongat bennünket! (2Kor 5,14) Lelke erejében, dicsőségében, s azáltal, hogy megígérte és megadja nekünk a minden igazságra elvezető Szentlelket, Krisztus immár egészen közel van hozzánk. Engedjetek közelségének, Isten megmentő szeretetének, a feltámadás boldog reményének, hogy nagypéntekünk és húsvétunk igazi hálára ébresszen bennünket. Az Úr közel! (Fil 4,5).
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Virágvasárnap szép történetét máshonnan (Lukácstól vagy Mátétól) szoktuk felolvasni, ott hallhatók a jól ismert részletek, hogyan mentek el a szamárért a tanítványok, hogyan terítettek pálmaágakat az útra, és énekelték a régi Makkabeus zsoltárokat, hogyan mentek be Jeruzsálembe, s hogyan dicsőítették Jézust a gyermekek, miután a tömeg e.lcsendesedett. Most azonban János evangélistától olvastam föl a történetet, több okból is.  Részben azért,  mert János sajátos a szemléletmódja különös távlatot nyit, és ez is segít abban, hogy ma ne csupán egy régi esetet idézzünk föl, hanem engedjük, hogy megragadjon bennünket is.  Továbbá, János feljegyzésnek a végén áll egy mondat, és az mindent összefoglal. Mikor látták a farizeusok Jézus tekintélyét, ezt mondták egymásnak: látjátok, semmit sem értek, az egész világ Őutána megy... Az egész világ Őutána megy. Erről szeretnék ma szólni.
Utána megy a világ, mondják, és ez érthető úgy is, hogy Jézus megy elöl, mi pedig megyünk utána. A háta mögött vagyunk és követjük őt. Az Újszövetségben van egy sajátos szó a követésre. Amikor Jézus elhívja a tanítványokat, azt mondja: jer és kövess engem! Nem azt mondja: gyere utánam! Mégis, értjük jól, hogy ez a követés itt jelentheti azt is, hogy menetelnek utána az emberek.  Jézus meghatározó személyiség, kinn jár a fronton, és mi megyünk utána. Ez a virágvasárnapi látvány is: Jézus megy elöl, ahogy a régi szokás szerint a király vonul elöl,  és aztán a tömeg hömpölyög utána. Tehát amikor a farizeusok megjegyzik, hogy az egész világ utána megy, Jézus egész történetét foglalják össze, éppen azt, ami Jézus nyilvános fellépése óta látható volt. Ez a Galileai tó környékén kezdődött, mikor néhány halászember otthagyta a csónakját és ment Jézus után. Aztán többen csatlakoztak, akik –  ahogy Márk evangélista megjegyzi –félelemmel és reszketéssel követték Őt egészen Jeruzsálemig, és sok mindent meg kellett tanulniuk a Jézus-követés során.
Miért követjük Jézust? Mert ő jó, és a jót követni jó. Annyira jó, hogy nincsen alternatívája. Miért követik Jézust? Mert Jézus az igazságot mondja ki. És jó dolog azt követni, aki az igazságot mondja. Miért mennek Jézus után? Mert amerre Jézus járt, ott isteni áldások sarjadtak föl. És ez jó! Álljunk be a Jézus követésébe, cselekedjük a jót, töltsük be a szeretet törvényét, nyerjük el az Istennek áldásait! Igen, jó dolog Jézus után menni. Péter apostol ugyanezzel a szófordulattal beszél azokról, akik a test után járnak, vagyis test szerint. (2Pt 2,10) Mit jelent a test után menni, a test meghatározottságai szerint élni? A térhasonlat – valami után menni – itt minőséget és életprogramot is jelöl. Márpedig, ahogy Pál apostol mondja, a test gondolata halál, a test ellenségeskedés az Istennel (Rm 8). Ne járjatok hát a test után, ne kövessétek a test kívánságait! Miféle minőség az, ami szembe állít Istennel, elfordít a jótól, megszakítja az igazságban való életet és helyette halált hoz? A rossz úgy kezdődik, hogy opciót kínál. De vajon, mit választhatsz még a jón kívül? De mi szeretünk választani. Boltba is úgy megyünk, hogy ugyanaz a terméket tíz dobozban százszor is megnézzük, és bár mindegyik ugyanaz, ami válogatunk. Mert szeretünk válogatni.
Van-e az igazságnak alternatívája, van-e a jóság mellett opció, van-e az isteni áldásokon kívül még valami, amit még megfontolhatunk? Hallottuk Jézus szavát, a tanítványoknak mondta: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek (Jn 15,5). Ez a Jézus-követésnek  ez az egyik legtisztább kifejezése. Nos, ezt látják a farizeusok Jeruzsálemben és mondják egymásnak: látjátok, semmit se értek, a mi nagy vállalkozásunk egy nagy csőd... Hiszen a farizeusok is azért járták az országot, hogy követőket szerezzenek. És ímé, megjelenik Jézusban egy rivális, és, íme, milyen irigylésre méltó a Jézus sikere. Csodálatos halfogás, kenyérszaporítás, betegek meggyógyítása, Hegyi beszéd, és hömpölyögnek utána az emberek!
Valóban, Lukács evangélista megjegyzéséből kiderül, hogy ez nem egyszeri meghökkenése itt a farizeusoknak, ők már korábban is figyelték és figyeltették Jézust. Sőt, provokálták is, hogy kiderítsék, ki ez az ember, aki meg tudja ragadni az emberek figyelmét, és a nyomába szegődnek. János evangélista pedig hozzáfűzi, hogy a virágvasárnapi bevonulást megelőzően Jézus föltámasztotta a barátját, Lázárt. Ennek a híre hihetetlen gyorsasággal megérkezett Jeruzsálembe, és a már ott tartózkodó húsvéti zarándokok is hallották, és ők azok kimentek Jézus elé. Tehát itt két csoport találkozott: azok, akik kimentek Jézus elé és azok akik Vele érkeztek. És az utóbbiak tanúsították, hogy ez a Jézus az, aki föltámasztotta Lázárt a halálból.
Tehát a farizeusok önmagukra legyintgetve mondják: látjátok, ti semmit sem értek, Őt bezzeg az egész világ követi, összeköti. A francia így mondja ezt: tout le monde – az egész világ, ezt magyarra szabatosan így fordítjuk: mindenki Őt követi. Mindenki, itt Jeruzsálemben és Júdeában. Vagyis, ez egy fokozó kifejezés. Mégis, azt hiszem, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy ez csak hangzatos retorikai fordulatot volna. Miről van szó? Azt mondják: ímé, az egész világ Őutána megy – vagyis Ő az első, és mindenki utána következik. Miben az első Jézus? A feltámadásban. És ha hisszük azt, hogy Jézus feltámadása az előíze, a foglalója, az elővételezése a halottak feltámadásának – a halottak feltámadása pedig az egész emberiség történetének a záró pontja és végső értelme –, akkor ezek a farizeusok most próféciát mondanak. Ugyanúgy, ahogyan Bálám esetében történt, aki elmegy, hogy megátkozza Isten népét, de amikor kimondaná az átkot, áldás jön ki a száján (4Mózes 22). és éppen ugyanolyan ez, mint amikor – még Jézus virágvasárnapi bevonulása előtt – összegyűlekezett a Nagytanács, és rettegve tárgyalják, mit tegyenek Jézussal, mert az egész világ utána megy, ebből ribillió lesz. Ekkor azt mondta Kajafás: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem hogy az egész nemzet vesszen el (Jn 11,50). De megjegyzi János evangélista, hogy Kajafás itt jövendőt mondott, merthogy abban az esztendőben ő volt a főpap és az ószövetség rendje szerint a főpapi tisztet ellátó személy szolgálat ideje alatt isteni dolgokat nyilatkoztatott ki (Jn 11,51). Jövendőt mondott. Milyen érdekes, hogy János evangélista nem azt mondja Kajafásról, hogy machiavellista gazember, sötét lelkű ármánykodó volt. Igen, az volt, tudjuk. De az evangélista azt a megjegyzést fűzi ide: jövendőt mondott. Próféciát. Épp úgy, ahogyan az Isten-ellensége, a varázsló Bálám sem tudott átkot mondani, csak áldást. A főpap ugyan úgy gondolta, hogy politikai bölcsességet mond, de jövendőt mondott: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép vesszen el. Ez Krisztus áldozatának, önkéntes halálának a lényege. A gyarló főpap jövendöl az örök főpapról!
Most elvárnánk János evangélistától egy fanyar megjegyzést a farizeusokról: képmutatók, gonoszok, stb.  De nem mond ilyet, hanem idézi azt, amit egymás fejéhez vágnak, hogy ti. az egész nép, az egész világ, mindenki Jézus után megy. Vagyis mindenki Jézus után következik, mert Ő az első. Azt viszont megjegyzi az evangélista,  hogy eleinte nem értették ezt a  Jézus tanítványai, hanem mikor megdicsőítették Jézust, akkor emlékeztek vissza, hogy ezek Őfelőle voltak megírva és hogy ezeket tették Ővele. Nem értették eleinte a virágvasárnapi bevonulást. Nem értették még a Jézust. De később megértették, amikor feltámadt, amikor az Atya jobbjára ült, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy Isten a Jézus keresztjével és feltámadásával térdre kényszerítette a halált. Isten döntő győzelmet aratott az utolsó ellenség fölött, és hogy akik Jézus után következnek, akik utána mennek, akik követik Őt, azokat a feltámadás erőivel, az eljövendő világ jó ízeivel ajándékozza  meg.
Virágvasárnapot úgy szoktuk szemlélni, mint ami után jönnie kell a kijózanodásnak. Sokféle reményünk, álmunk, tervünk van, sőt van messiási tervünk is. Mi tudjuk, hogy minek kellene lenni, itt igazságnak kell lenni, békességnek kell lenni, jónak kell lenni.  És tudjuk azt is, hogy mindebben hol van helye Jézusnak. Adjon erőt, tisztítsa meg előttünk az utat, inspiráljon bennünket folyton, kötözze be a sebekeinket. Isten a nagy kozmikus terapeuta, akinek semmi más dolga nincs, csak mindig mindent jóra fordítani, mindig mindent megadni. És mi lett a virágvasárnapi ujjongásból? A nagycsütörtök árulása, a nagypéntek rettenetes ítélete és Jézus Krisztus  megfeszíttetése. Ezért, ha virágvasárnapról beszélünk, ezt az óvást mindig elmondjuk.
Én azonban most János evangélista szava szerint azt a szót idézem, hogy miután megdicsőítették Jézus..., Mert ezáltal a Jézus követésünk azt jelenti, hogy az Ő útján mi is a szentek szentjébe megyünk, egyenest Isten kegyelmes királyi székéhez. De milyen váradalommal, milyen reménységgel megyünk mi oda?
Azzal a váradolommal és azzal a reménységgel, amit Pál apostol így mond, hogy Jézus az elsőszülött a halottak a halottak közül, Jézus a foglaló, Ő a zsenge, Ő az első hajtás. Töredékes analógia, de szép előleg, és a tudatunkat meghatározó dolog, amikor a hosszú, sivár, fagyott napok után meglátjuk valahol az életnek az első jelét. A tavasz azt jelenti, hogy lesz élet. S amikor az asszonyok majd húsvét hajnalán mennek a ki a sírkertbe elvégezni a gyászmunkát, azt hallják az angyaloktól, hogy nincsen ott Jézus, hanem feltámadott. Él. És menjetek  hát utána – mondja az angyal – Galileába, amint megmondotta nektek. Kövessétek Őt szent életfolytatással, a szeretet törvénye betöltésével, boldog reménykedéssel, hitben elkérve Isten szabad áldásait, tudva, hogy az egész világ utána megy. Legyünk hát a Jézus követői között az elsők, legyünk a leghűségesebbek, tudva, hogy Isten nem hagyta, hogy szentje rothadást lásson, hanem feltámasztotta Őt. Ő az első, és utána következünk mi amaz dicsőséges napon, amikor trombita fog szólni és a halottak feltámadnak.
Ámen

Némileg nehézkesek azok a szavak, amelyeket a hittankönyvekből tanultunk Isten elnevezéseiről. Mindenható, örök bölcs, és így tovább. Régiesnek tartjuk ezeket a kifejezéseket. De a mai ember is talál Isten számára mindenfelé elnevezést, nemrégiben olvastam egyet, így hangzik: Isten a nagy happy-ender. Vagyis Isten mindent jóra visz. Megjegyzem azonban, hogy régiek kicsit komolyabban vették a dolgokat, mint mi. Alaposabban megfontolták és bővebben ki is fejtették ezt a tapasztalatot, hogy Isten mindent jóra visz. Így mondja a Heidelbergi Káté. a Gondviselő Atya mindazt, amit e siralomban reánk bocsát, a javunkra fordítja, mert megteheti, mint mindenható, és meg is akarja cselekedni, mert hűséges Atya. Mély tapasztalat ez. Ezért a Klapka téri reformátusok temploma megépítésének fényében azt javaslom, hogy ezt az újabb mondást, mely szerint Isten a nagy happyender, a mindent jóra fordító, most hagyjuk az igehirdetés végére.
A zsoltár is - mely a fogságból szabadulók éneke –  arról beszél, hogy amikor Isten kihozott bennünket a fogságból, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor a szánk megtelt nevetéssel, a pogányok pedig, akik láttak mindezt, azt mondták: hatalmasan cselekedett velünk az Úr! Majd a végére a zsoltáros odateszi az örökérvényű summát: aki sírva jő elő vetőmagját vetve, majd örvendezve jön elő, amikor a kalászt emelik a magasba. De mennyi időnek kell eltelnie attól a naptól, hogy a vetőmagot elvetették, és az szárba szökkent, és eljött az aratás ideje? Mennyi időnek kellett eltelnie, míg Szeghalmy Bálint megalkotta ennek a templomnak az első terveit, és a vetőmagot elvetették – 75 évvel ezelőtt! –, hogy most szárba szökkenjen, és itt legyen előttünk? És mi történt e 75 esztendő alatt?  Jézus szavának a beteljesedése történt, amit így mond tanítványainak ott, az utolsó vacsorán: e világon nyomorúságotok lesz, de ne féljetek, mert én legyőztem a világot. Jézus úgy mondja ezt, hogy néhány óra múlva - emberi szemmel nézve – legyőzi őt a világ. Az a Jézus mondja: ne féljetek, legyőztem a világot, aki néhány óra múlva agonizálni fog a kereszten. Az a Jézus mondja ezt, akit legyőz az árulás, a szerte futó tanítványok gyávasága, akit legyőznek a főpapok, legyőz a római kúria, legyőz az ítélőszék, legyőznek a pribékek, akit legyőz a világ. És mégis azt mondja: ne féljetek, mert legyőztem a világot! A mi Kálvin Jánosunk azt mondja, hogy Jézusnak ezek a szavai azt bizonyítják, hogy az Ő szenvedése is a dicsőségéhez tartozik. És ha a szenvedése, a megverettetése, a halála dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a feltámadása és a mennyei trónusra ülése?  Miért dicsőséges Krisztus szenvedése? (Hiszen semmilyen szenvedés nem lehet dicsőséges!) Miért dicsőséges a Krisztus szenvedése? (Holott a bitófán agonizálva senkinek, semmiféle halála nem lehet dicsőséges!) Azért dicsőséges, mert ez az egyetlen halál az, amit Isten elfogad bűntörlő áldozatul feltámadásra és az örökéletre. Nagy titok ez! Ezért az egy halálért van életünk, és a feltámadott Jézus Krisztusért van örökéletünk.
Az evangélista, aki ott volt az utolsó vacsorán, magára nézve is feljegyzi a tanítványok helyzetét: nem tudták a Jézus szavainak teljes mélységét felfogni. A csodákat, a gyógyításokat, az erőket és a hatalmát, mindezt érzékelték. S mondták is: Jézus szóban és cselekedetben hatalmas volt Isten és a nép előtt. Ezt így, tudjuk mi is. De nem tudták, mit jelent az, hogy Krisztus az Atya jobbjára tér vissza. S így mondják neki: tudjuk, hogy az Atyától jöttél, de nem tudjuk, hová mégy. Ez a tudós tudatlanság a keresztyén élet dinamikája. Tudjuk, hogy kapunk erőt Istentől. 80 évvel ezelőtt kapott erőt és kedvet és bátorságot ez a gyülekezet is arra, hogy templomot tervezzen, hogy letegye az alapkövét, s megkezdje az építés munkáját. Aztán kapott erőt a gyülekezet akkor is, amikor el kellett viselnie, hogy félbemaradt templomot is túl magasnak ítélte a politikai hatalom, és az altemplomig el kellett bontani a félig kész épületet. Kapott erőt arra is, hogy ne mondja: ez itt csak egy régi álom, de már a "valamikor" világába tartozik, és már nincs. Igen, annyi minden elveszett, annyi minden elúszott, annyi mindent ledózerolt a kommunizmus, hogy ezt kellett volna mondani itt: ennek a tervnek bizony, vége! Én meg azt mondom: bizony, a kommunizmusnak csak egyet lehet megköszönni, éspedig, hogy véget ért!! De a Klapka-téri szándék nem ért véget. És kaptak újra erőt és kedvet, és megépült a templom. Adjunk hálát Istennek az egykori lelkészekért, presbiterekért, gyülekezeti tagokért, akik 25 évvel ezelőtt elővették Szeghalmy Bálint terveit, létrehoztak egy alapítványt, és 25 évig imádkoztak azért, amiért elődeik 80 évvel ezelőtt imádkoztak, és amiért – hiszem – a pártállam idején is mindvégig sokan imádkoztak: hogy ez a hajlék Isten dicsőségére megépüljön. Tudjuk, hogy ezek az erők Istentől valók.
De mi célt szolgálnak ezek, és mi ez fontos tudás, amelyről az evangélista beszél? Hova vezet ez bennünket? Hát kérdezzünk. Miért adott nekünk Isten ide templomot? Miért engedte, hogy megvalósuljon? Miért indított fel embereket, miért lett rá pénz, miért lett tisztes kivitelező, miért lett rá idő? Mert háborúban nem lehet templomot építeni. Nemrégiben Szíriában jártam, és sorra láttam a lebombázott templomokat. És hány év lesz az – 10, 20 ,40, 50, öt nemzedék, tíz nemzedék –, amíg azok újra épülnek? Mi, magyarok, bizony kezdjük szinte elfelejteni a béke áldásait, és elfelejtjük megköszönni Istennek, hogy béke van. És ezért elfelejtjük a nagy titkot is, hogy a legtöbb, amit a békéért megtehetünk, az, hogy hálát adunk érte. Ebben a békeidőben, ebben a minősített időben, a kegyelemnek ebben a különös elrendezettségében, amit a mai Magyarország megél, kérdezzük hát tovább, itt és most milyen tudást hoz a számunkra annak a titoknak a megismerése, hogy ez a templom itt isteni erőkből van?  Azt értjük meg igen mélyen, amit Jézus itt mond: e világban nyomorúságtok lészen, de ne féljetek, mert legyőztem ezt a világot! Ez a Krisztus örök győzelmében való részesedés, ez az abszolút isteni jövőnek az elővételezése, ez a feltámadás és az örökélet boldog várománya. Ez az a másik tudás, amiért Isten olyan csodálatosan vezet bennünket, hogy ha kell, 20 évig, ha kell 80 évig, ha kell 100 évig. És ezalatt születnek meg az igazi református történetek –, mert a református ember, amit elkezdett, azt befejezi. A Klapka téri reformátusok, befejezték azt, amit elkezdtek; de inkább így mondom: ami elkezdtek, azt befejezték, mert így szolgálták Isten dicsőségét. Mégis befejezték. Mégis - itt kezdődik ez a tudás!
Sírva vetették itt a magot..., háború idején. És mi most békében, örömben emeljük a kalászt. Sírva és szorongva tapasztaljuk, hogy e világban sok nyomorúságunk van, és lesz is. De nem félünk! Mert Jézus Krisztus legyőzte a világot.   És mi más az a győzedelem, mondja János apostol levelében, ha nem az a hit, hogy Jézus a Krisztus, hogy Jézus a Szabadító, Jézus az Üdvözítő, Jézus a Megváltó, Jézus az, Akiben a régi szép ószövetségi mondás teljes értelemmel valósággá lesz. Mózes első könyvének a végén, amikor József testvérei megérkeznek Egyiptomba, és tudtukon kívül találkozniuk kell Józseffel, akit évekkel azelőtt eladtak rabszolgának, a halálos rémületbe esnek, mikor, most találkozván, elibük áll József. A testvérein félelem vesz erőt. Hiszen József a fáraó után a második ember! Nyilván, most jön a bosszú. József pedig ezt mondja: ne féljetek, ti ellenem rosszat gondoltatok, de azt az Isten jóra gondolta fordítani. Amit az ember Jézus Krisztus ellen gondolt, és meg is tett, azt a feltámasztó és dicsőséget adó Isten jóra és üdvösségre gondolta fordítani. Milyen kicsi kis történet ehhez képest a Klapka téri! De ugyanezt tükrözi! Három emberöltő nem sok idő ahhoz képesz, ami a világ teremtésétől Isten dicsőséges országáig tart.  De a mi időnk lett az, amikor Isten, a jóra fordító, előízt adott a végső nagy jóra fordításból. Örömre fordult a könnyes magvetés, a leginkább azok számára, akik Istenben hisznek, Benne bizakodnak, ígéreteire támaszkodnak, és szent élettel szolgálják az Ő dicsőségét.
Isten áldja meg ezt a hajlékot! Szóljon itt mindig a drága evangélium, szolgáltassanak ki jó rendben a szent sákramentumok, épüljön a gyülekezet, emeltessenek fel a szívek Isten dicsőségére, Aki a rosszat jóra fordítja, a sírást nevetésre, Aki megépíti a romokat, és szárba szökteti az elvetett magot. Övé a dicsőség most és minden időben!
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Bizonyára mindenki ismeri azt a híres esetet, hogy az 1910-es évek legvégén, a bolsevik forradalom idején készült egy fénykép, amelyet aztán közzétettek az 1930-as évek végén is, de akkor már egészen mást mutatott, illetve nem mutatott, mint eredetileg. Az eredeti fényképen a bolsevik forradalom vezérei, Lenin, Sztálin és Trockij állnak egy emelvényen. Aztán másfél évtized múlva, mikor Trockijt már elűzték, e dicső fényképen ő már nem látható. Kisatírozták, vagy – ahogy szoktuk mondani – kiretusálták. Ha akkoriban lett volna photoshop, egészen profi módon oldották volna meg a feladatot, mert a számítógépen már könnyű a mosolygósból csúnyát, a csúnyából mosolygóst csinálni. Azért idézem ezt fel, mert a Biblia első lapjára oda kéne írni, hogy „No photoshop”, ami benne olvasható, az nincs retusálva. A Biblia a különböző alakokat éppen olyannak mutatja meg, amilyenek voltak, vagyis, úgymond, mindig az eredeti felvételt látjuk. Így látjuk a tanítványokat is – olykor indulatosnak, máskor gyávának, amint nemsokára szertefutnak, odahagyva Jézust, máskor látjuk őket dühödten civakodni, és látjuk Júdást, amint lop a szegénykasszából, vagy amint megy, hogy előkészítse Jézus elárulását. És látjuk Pétert is bősz elhatározásaival, látjuk, amint a vízen akar járni, megijed és elmerül; és látjuk most is, amikor életre-halálra fogadalmat tesz a Mesternek: »az életemet adom éretted!« - mondja (vagy, ahogy Lukács evangélista feljegyzi a szavait: »ha mindenki meg is tagad, én az életemet adom éretted«). De látjuk a szent királyokat is, akik csodálatos helyeken szerepelnek Isten igéjében, de láthatjuk életükben az árulást, hitehagyást, bálványozást; látjuk a mi szent Dávid prófétánkat, aki próféta és király, amint borzalmas, förtelmes bűnökbe esik. Látjuk a legnagyobb prófétát, Mózest, aki gyilkos, és látjuk a többieket, az Ezékieleket, az Ámosokat, az Illéseket, az Elizeusokat emberi indulatokkal, nagy haragokkal – úgy, ahogy vannak.
Igen, a Szentírás – ahogy Jakab mondja a levelében – egy csodálatos tükör, a szabadság tökéletes törvénye. S most itt halljuk a szabadság törvényét: »fiacskáim, szeressétek egymást! »Jakab azt mondja, hogy aki ebbe a tükörbe belenéz, az csalhatatlanul, valóságosan meglátja önmagát, olyannak, amilyen. Ezért a Biblia veszélyes könyv. Aki szereti megcsalni önmagát, aki folyton szépre retusált képeket akar önmagáról, és azt szeretné, hogy róla mindig mindenki jót mondjon, az nem fog ilyen lehetőséget találni a Szentírásban.
A felolvasott ige is arra hív meg bennünket, hogy álljunk oda Péter mellé, és Péterrel együtt nézzünk bele a szabadság tökéletes törvényébe. A kisunokámat olyakor a vállamra veszem, és odaállunk a tükör elé és mutatom neki magunkat: engem felismer, kicsit csodálkozik, hogy a papából hirtelen kettő lett, aztán még inkább csodálkozik, hogy belőle is hirtelen kettő lett. És amilyen jól megmutatja a tükör, hogy kik vagyunk, úgy mutatja meg most nekünk, hogy kik vagyunk, ha Péter mellé állunk és szabadon belenézünk ebbe a csalhatatlan tükörbe, a szeretet törvényébe.
1. Ahhoz azonban, hogy igazán mélyre lássunk, még azt a kérdést is föl kell vetnünk, hogy mire jó ez az egész? Miért ilyen könyv a Szentírás, miért ilyen tükör a szeretet törvénye, mi a hasznunk belőle? Most csak három egyszerű tételt emelek ki a sokféle haszonból, és mindjárt kezdjük is az elsővel, a nehéz leckével, ez pedig az alázat leckéje.
Péter van előttünk, akiről Jézus azt mondja, hogy ő a kőszikla, őreá fogja az anyaszentegyházat építeni, és ezt Péter nemcsak a Caeserea Filippi országúton hallhatta és jegyezhette meg. Ha végigolvassuk Jézusnak és a tanítványainak a történetét, azt látjuk, hogy általában is Péter az első. Igen, Péteré a primátus, övé az elsőség, ő a szószóló, ő beszél a tanítványok nevében. Ő az, aki mindig előre dobban, mint a mesében: itt vagyok, kicsi gazdám, mit kívánsz? És amit mond, azt bizonyos értelemben a többiek nevében is mondja. Mennyire jól kifejezi ezt az, amit az imént idéztem: Mester, mondja Péter, ha az összes többi megtagad és elárul Téged a válságórán, én nem, én az életemet adom éretted. És milyen megrendítő erre Jézus válasza. Azt mondja: Péter, nem fog megszólalni a kakas - vagyis még be sem köszönt a hajnal, még ezen az éjszakán – háromszor elárulsz engem!
Ez pedig indítson minket nagy alázatra, mégha volna is néhány magyarázat, először Péternek, aztán magamnak. Igen, tudjuk, nehéz órát hozott Péter életében, amikor terhes volt a Krisztus követőjének lenni. És legyünk őszinték, nekünk is vannak ilyen óráink, napjaink, életszakaszaink. És ha ilyenkor jön valami nyomás, vagy kísértés, akkor elszáll a fogadalom, és bizony nem adjuk az életünket. Felkap a forgószél, vagy leránt az örvény, legyőzhetetlen erők pörgetnek, sodornak, húznak bennünket és ekkor a szívünkből kiszakadó kétségbeesett kiáltás nem az lesz, hogy Uram, segíts, hanem az, hogy: nekem semmi közöm Krisztushoz! Ez lesz Péter tagadása a főpap udvarában: semmi közöm hozzá! S nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor mondja ezt, vagyis abszolút értelemben megtagadja Krisztust. Indítson ez minket alázatra. Nyilván, Péter indulata sokunknak tetszhet, és csak annyit tudnánk hozzá fűzni – Pétert meg önmagunkat is mentegetve –, hogy lehetett volna kicsit megfontoltabb. Számolj háromig, szoktuk mondani. Aludj rá egyet, ne kapkodd el, alkalmazz dialogikus beszédformát, először kérdez még, járj utána a dolognak. Tudnánk mi efféle tanácsokat adni Péternek is, önmagunknak is. Manapság sok-sok segítőnk van, hogy eligazodjunk zűrzavaros világunkban. Vannak úgynevezett coach-ok, akik vezetőket, feladattal megbízottakat tréningeznek, hogy ne kapkodják el a dolgot, megfontoltak legyenek. És vannak bűvös szavak is, mit jelent például asszertívnek vagy cél-agresszívnek lenni, s ezeket helyzetgyakorlatokon lehet elsajátítani. Nos, igen, járhatott volna Péter ilyen iskolába. De egyébként a Péter indulata tetszik nekünk: »Uram, az életemet adom éretted!« Igen szép indulat ez, mély érzés. Csakhát Péter valahogy elkapkodta, nem jól fogalmazta meg, a fogadalmához nem tett apró betűs lábjegyzetet, mondván, hogy Uram, az életemet adom éretted minden esetben, kivéve, kivéve, kivéve... Sok ilyen kivétel része van az életünknek: fenntartások, függő viszonyok. De lényegében véve, az indulat, az érzés tetszik.
Ez a tükör azonban most azt is megmutatja, hogy ez sincs rendben! Mert mégis Jézus szava az igaz: a szív teljességéből szól a száj. És ez az indulat és odaszánás, lám, nem ér semmit. Mert mikor kellene ezt az indulatot, – Platón szavával élve – ezt a bőszületet megérteni? Platón szerint a bátorság erényét, a katonák harci indulatából lehet leginkább megérteni. Harcra készülve döngetik a mellüket, csapkodják a pajzsukat, hogy többlet-bátorságra tegyenek szert, és meg ne futamodjanak. Hát hol van Péternek ez a bőszülete, hova párolgott? Talán akkor szállt el, amikor a Gecsemáné-kertben Jézus azt mondta neki, hogy tedd be hüvelyébe kardodat Péter, mert aki fegyvert fog, fegyver által vész el!? Ekkor párolgott volna el minden bátorsága? Ez lenne az az apró betűs kitétel, amely miatt Jézus tarthat igényt Péter feltétlen odaszánására? Nos, ez a tükör sok mindent megmutat Péterről és rólunk is, leginkább azt, hogy a bátorságunk a kivételes alkalom, és nem a gyávaságunk! Ez pedig késztessen bennünket is alázatra, nemcsak a kimondott szavaink, elkapkodott fogadalmaink, hanem az alap nélküli odaszánásaink miatt is. Úgy állunk most Péter mellett, hogy benne önmagunkat is láthatjuk. És ahogyan Péternek a főpap udvarából kijőve el kellett sírnia a kétségbeesés könnyeit, és könnyekre kellett fakadnia a feltámadás után a Genezáreti-tó mellett is, amikor Jézus megkérdezte tőle: szeretsz-e? szeretsz-e? és jobban szeretsz-e? Mit mondtál Péter? Ha mindenki megtagad, én nem, mert én, én szeretlek Téged a legjobban. Nohát Péter, jobban szeretsz-e? Engedjük most a szívünkig ezt a kérdést, és akkor Jézusnak ez a jövendölése Péterről sok mindent kitisztíthat a szívünkből, ami nem oda való. És a helyébe léphet az alázat.
2. A másik a csodálat. Amikor a Szentírás tükrébe nézek és látom a bibliai alakokat, hogy kik ők és milyenek ők, ez engem mindig csodálatra késztet. Lám, előttünk áll, milyenek a tanítványok. Mit mond Jézus? A prófétát idézi: megvered a pásztort, szétszéled a nyáj. Ma éjszaka mindannyian megbotránkoztok bennem. Itt van közöttetek az, majd együtt nyúl velem a tálba, aki elárul engem. És te is, Péter, még föl se kel a nap, még éjszaka elárulsz engem... Jézus tudja, hogy milyenek a tanítványok. És mi csodáljuk Őt, aki elhívta őket tanítványul, és nem mondja ott, az utolsó estén: mennyei Atyám, ennyi tellett..., megpróbáltam; Galileában összeszedtem ezt a néhány embert, van közöttük halász, exvámszedő, titkos partizán, kleptomániás, hőzöngő. Hát, Atyám, ennyi tellett, ilyen a csapat... De sebaj, majdcsak hírül adják az evangéliumot, és ahogy az eszmék evolúciója hozza, egykor majd, 2019. március 24.-én a Böszörményi úton egy olyan fantasztikus csapat fog már egybegyülekezni, hogy megéri ez a kockázatos befektetés. Hogy ugyanis ezekkel galileai halászokkal, fél-analfabéta, pösze, gyáva, tülekedő bandával kezdtük a nagy ügyet! Nos testvérek, álljunk a tükör elé, s nézzük bele: különbek vagyunk-e, mint Péter, mint Jakab, mint Máté, mint János, mint Tamás, mint Júdás? Bizony, nagy-nagy csodálatnak kell eltöltenie a szívünket, amikor azt olvassuk, hogy a Mester megmossa a lábukat, és nekik mutatja be az utolsó vacsorát, és reájuk bízza a szent igéket: ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik! Miérettünk is megtöretett az ő teste, de először nekik mondta: ez az én vérem, amely ti érettetek kiönttetik. És Péternek mondja, és Péteren keresztül a többieknek is mondja, hogy te vagy az a kőszikla, amelyen felépítem az én anyaszentegyházamat. Kőszikla ez a Péter? – kérdezhetnénk. Inkább csak fűrészpor, s mit lehet arra építeni? Hát csodáljuk a Mestert, aki tudván tudja, hogy milyenek a tanítványok, és hogy mi lesz a történetük; mégis a tanítványaivá, követőivé fogadja őket, sőt most azt mondja nekik, hogy: fiaim, gyermekeim! És ezt fokozhatom is. Lapozzunk egyet János evangéliumában, és ott már azt mondja nekik, hogy: barátaim. Ezek az emberek a Jézus barátai! Pedig micsoda kockázat – mindennek a fényében –reájuk bízni a szeretet nagy parancsát. Ezt olvassuk: miután Júdás elment, azt mondja nekik Jézus: új parancsot adok nektek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást, erről ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Micsoda kockázat ez!
A kockázat szót tudatosan használom most. Emil Brunner, a 20. század egyik nagy teológusa beszél erről az ember teremtése kapcsán.  Miért úgy teremtette Isten az embert, hogy – posse peccare – képes volt vétkezni? Miért nem úgy teremtette Isten az embert, hogy öröklétesen tökéletes? Mert Isten vállalta a kockázatot azzal, hogy szabadságot adott az embernek, mert ebben a szabadságban az is benne van, hogy az ember fellázad Istene ellen, megsérti az Isten és ember örök szövetségét. És most azért használom ezt a szót, mert most, amikor Jézus Krisztus azt mondja a tanítványoknak, hogy »új parancsolatot adok nektek, egymást szeressétek, miképp én is szeretlek titeket«, látnunk kell, kiknek mondja ezt? Majd egy perc múlva azt kell mondania Péternek, hogy Péter, három-négy röpke órácska sem telik el és megtagadsz engem. A többiek pedig szerteszét szaladnak. Őrájuk bízni azt, ami ezt a világot összetartja? Mert ezt a világot ez a parancs tartja össze.
Nemrégiben olvastam egy tanulmányt arról, hogy mitől megy előrébb a világ. A szerző szerint az emberben lakozó rossz viszi előre a világot! Abból lettek kultúrák, civilizációk, hogy az ember folyton a másik ember eltaposására készülődik és ezért furfangos dolgokat talál ki. Minden háziasszony tudja, milyen jó dolog a teflon. A teflonos  serpenyőn megsütjük a tojásrántottát, az edényt víz alá tesszük, és máris tiszta, nem kell kapargatni, mint a régen a vasedényeket. A teflon olyan réteget alkot, amely ilyen egyszerűen tisztítható. De azt talán kevesen tudják, hogy ezt a különös anyagot a hadiipar találta föl. A szuperszonikus harci repülőgépek fejlesztésének köszönhetjük, hogy mi olyan szép tisztán tudunk tojásrántottát sütni. Mégis ellene mondunk ennek a gondolatnak, mert a világot az tartja össze, amit Jézus Krisztus mond: »új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!« És micsoda kockázat ez a parancsot, ilyen emberekre rábízni. Ez a Péter négy órát nem bírt ki hűségben az Úr Jézus mellett. Ezt nincs mivel magyarázni. És hol voltak a többiek? Ilyen társaságra rábízni a világot megtartó törvényt!? – csodálatos, fölfoghatatlan!
Mondhatnánk, hogy: na lám, ők se különbek, ők is csak olyanok, mint mi, és ennyi az egész keresztyénség. Lám, Péter is csak ugyanolyan, mint te, kis gyáva szájhős. Nézd csak Jánost, nyomban eltűnt a bajban, pedig az utolsó vacsorán ő volt, aki az Úr keblére hajtotta fejét. De most ezt fordítsuk meg, és ne azt mondjuk, hogy ők ugyanolyanok, mint mi, hanem azt, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők. És ha ezt így meg tudod fordítani, megtalálod a reményt, mert ebben van a remény, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők! És akkor az új parancsolat – egymást szeressétek! –  reánk nézvést is teljesérvényű lesz.
3. Végül nagy hasznunk van itt arra is, amit így nevezek: dicsőítés. Ha valaki szeretné megérezni, hogy volt-e az Úr Jézusnak iróniája, metsző humora, arra nézvést most hadd olvassak egy bizonyítékot. Sajnálom, hogy nem vagyok színész, jobban hangzana. Odaáll Péter Jézus elé: Uram, miért nem mehetek most utánad? - kérdezi. Mint egy toporzékoló gyerek, amikor az apja indul valahova és ő nem mehet vele. Tombol: miért nem mehetek utánad, az életemet adom éretted! Felelt neki Jézus: »az életedet adod értem?« Nem is tudom, hányféle módon lehetne ezt hangsúlyozni, hogy a mi lelkünket is átmetssze a Jézus viszontkérdése: Péter, az életedet adod értem? Nahát! Ebben a kérdésben van megrökönyödés és elképedés, de van benne valami mély, mondhatni, gyógyító gúny is. Péter, az életedet adod értem? A dicsőítés haszna pedig az, hogy Jézust a fordítottjáért magasztaljuk. Azt mondja Jézus a tanítványoknak: én adom az életemet ti érettetek. Mit mond Péter? Én az életemet adom teéretted. Melyik itt »én« a dicső?
Az alázatot többé-kevésbé meg tudjuk tanulni, ha nem másképp, majd a másik ember megtanít rá bennünket; csudálni is tudjuk a Mestert, hogy olyanokból, amilyenek a tanítványok voltak, közösséget hívott létre, és Isten országa szent titkait feltárta előttük és rájuk merte bízni azt. De a dicsőítés? Láttam egyszer egy filmet, volt benne egy jelenet: mentek a vitézek a csatába, nehéz páncélokban, s útközben beszélgettek egymással. Az egyik odavágja a másiknak: ti, nemesek, semmit sem értek, ti gyávák vagytok. Mi, nemesek, gyávák volnánk? csattant fel a másik. Hiszen a nemességet a bátorságért, hősiességért adják. Hát igen, igen – felelt emez –, de amikor csata van, ti mind otthon kushadtok a hodályban, és a jobbágyaitokat öltöztetitek be a lovagi ruhába, ágyútölteléknek. Ez a világ rendje. Ha áldozni kell, hulljon a férgese, ha csatába kell menni, mennek elől a talpasok, ha vért kell ontani, jöjjön az ágyútöltelék, adja valaki más az életét érettem. Lám, Péter is, mint hűséges vazallus ígéretet tesz Jézus Krisztusnak, az úrnak és a mesternek, akit még mindig dicső királyként vár eljönni: Uram, az életemet adom érted, hiszen cseléded, a jobbágyod vagyok, s Te vagy az én hűbéruram. Ez a világ rendje.  És most a király, a világegyetemet teremtő és szabadságot kockáztató Úr  azt kérdezi: Péter, te adod az életed értem? Éppen fordítva. Jézus adja az életét Péterért , a tanítványokéért, értünk. És ebben az odaajándékozásban találjuk meg az alapját annak is, amit csodálatnak neveztünk, és annak is, amit alázatnak neveztünk. Álljunk hát bátran Péter mellé, nézzünk bele a szabadság tökéletes törvényébe, engedjük szívünkig hatolni a Jézus parancsát: amiképpen én szerettelek titeket, te is úgy szeressétek egymást –, és dicsőítsük Őt bűntörlő, kegyelemszerző, új életet ajándékozó áldozatáért.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Egy szóval lehet a felolvasott szavakkal igazán szembesülni: vége. Vége van a szép csodáknak, a kánai menyegző borcsodájának, az ötezer ember megvendégelésének, a betegek meggyógyításának, a vakon született ember gyógyításának, és nagy csodának, Lázár feltámasztásának is vége. És vége van a szép beszédeknek is a jó pásztorról, az élet világosságáról, a világ világosságáról, a kapuról, az útról. Egyszóval, hirtelen véget érnek a nagyszerű tettek és beszédek, amelyekre az emmausi tanítványok utalnak húsvétkor: beszédében és cselekedeteiben hatalmas volt Isten és a nép előtt (Lk 24,19). János evangélista itt, a 12. részben befejezi ezeknek a történeteknek az elbeszélését és egy krízis elé állít, bennünket is. Mert amikor valami véget ér, az krízist hoz magával, akár azért, mert tetőzve ért véget, akár azért, mert hirtelen megszakad valami. Azért használom itt a krízis szót, mert akik az új fordítás szerint olvassák a Bibliát, így találják itt Jézus szavait: »én nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot...« A revideált Károliban pedig így van: »nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot...«, – de ez a kettő itt ugyanaz. Mi maiak már nem bírjuk kárhoztatás szót, ez nekünk erős. Kárhozat? Jaj, nem szabad ilyet mondani! Ott a kár, hagyjuk meg a biztosítóknak, a kárbecslőknek. Ítélet? Ez könnyebbnek tűnik. (Megnéztem néhány angol fordítást is, a legtöbb az ítélet szót használja itt, s csak némelyik a kárhoztatást.) Ám látni fogjuk, hogy hiába választjuk a gyáva, vagy tapintatos megoldást, amikor krízis van, akkor mindennek szabad lenni, csak tapintatosnak nem. Amikor a Ráday-kollégium kiégett, láttuk, hogy a tűzoltók hogyan oltják a tüzet. Az egyik tűzoltó rámutatott a könyvtárra, kérdve, hogy ott mi van? Mondtuk, hogy ott van a könyvtár. És hogy lehet oda bemenni? – kérdezte. Mondta neki a kollégiumi igazgató, hogy hozom máris a kulcsot, de a tűzoltó odalépett és a gyönyörű nagy üvegajtót fejszével szilánkokra törte. Tudjuk, a tűzoltók így oltanak, nem próbálgatják melyik kulcs illik a zárba, mert, ha krízis van – a tűz pedig az –, akkor azonnal dönteni és cselekedni kell. Vannak ilyen helyzetek az életünkben, ezeket krízishelyzetnek nevezzük, amikor átéljük, hogy nincs mit mérlegelgetni-fontolgatni, nem lehet a sok opció közül válogatunk, és alternatíva sincs, nem tarthatunk kupaktanácsot, hogy mit tegyünk. Válság van, döntést kell hozni. És éppen az a krízis, hogy döntést kell hozni, amit nem lehet halogatni! És közben tudjuk, hogy a döntésünknek következményei lesznek, és ezek metsző világosságban előttünk is vannak.
Nos, Jézus nyilvános szereplései csodák, beszédek, virágvasárnapi bevonulás – véget érnek, mert ezekben – ahogy itt mondja Jézus – világosan megjelent a nagy isteni akarat, az Atya akarata, amely az örök élet. A jelek tetőztek, nem lehet tovább odázni a dolgot. Ezt világosan jelzi az evangélista. De maga Jézus is krízisről beszél, mert az ítélet-kárhoztatás szó gyökere éppen ez: krízis. Hogy ennek a mélyére jussunk, tegyünk néhány lépést.
Elsőre nyomban jelzi az evangélista, hogy az általános elutasítás dacára sokan voltak, akik hittek Jézusban. Még a főemberek közül is. De nem merték ezt megvallani, mert féltek, hogy kirekesztetnek a gyülekezetből. Volt okuk erre a félelemre, hiszen a vakon született embert is – miután Jézus meggyógyította – kidobták, kirekesztették maguk közül (Jn 9,34). Márpedig a közösséghez tartozni létfontosságú volt a régi Izraelben, amely páratlan teoretikus világ volt – az istenügy és a közügy, a hit és a nemzet elválaszthatatlanul egybetartozott! Ha valakit kirekesztettek a gyülekezetből, azt mindenből kitaszították. Csakhogy, folytatja János evangélista, nemcsak kirekesztéstől féltek, hanem »jobban szerették az emberek dicséretét, mint az Isten dicséretét«. Most nem akarok belemenni, hogy ez itt genitivus objectivus vagy genitivus subjectivus, vagyis azt szerették-e jobban, hogy az emberek dicsérjék őket, mintsem, hogy Isten dicsérje őket, vagy éppenséggel jobban tetszett nekik az embert dicsérni és a körbe-dicsérgetés varázsszőnyegére felülni, mintsem hogy Istent dicsérjék igazán egész életükkel. Tehát, ne feledjük az evangélista megjegyzését: az ember előrébb áll, mint Isten.
Innen indul tovább majd a következő lépcső; ámbár a fordulónak is több eleme van. A nagy kríziskérdés ugyanis az, hogy Jézus-e a Krisztus, vagy sem? Jézus-e a megváltó vagy sem? És ne mondjuk, hogy ez egy régi kérdés, ami ott akkor Jézus korában talán sokat jelentett. Na igen, jöhet-e Názáretből valami jó? - kérdezi Nátánáel Jézus kapcsán (Jn 1,49). Nem volt könnyű feladvány fölismerni Jézusban a Messiást. Ez ma is nehéz kérdés, sőt nehezebb. Reményik Sándornak van egy híres verse, ez a címe: Elkéstetek. Az Első Világháború után, nagy összeomlás idején írta, amikor mindenki krízisről beszélt. Volt egy szellemi divatirányzat is, krízeologiának nevezték. Hamvas Béla erről írta az első könyvét. A nagy angol történész, Toynbee az egész világtörténetet krízisek – kihívások és válaszok (döntések) – a sorozataként írta le. Mintha ma nem kellene jó válaszokat adni, olyan krízisekben, amikor dönteni kell és a döntések következményei világosak. Jézus-e a megváltó? – ez a kérdés. Jézusnál van-e a megoldás? Jézusnál van-e a jó válasz? Sőt: Jézus-e a válasz? Ez itt a kérdés. S mondja Reményik, nekünk protestánsoknak: elkéstetek – ti. a válasszal: „keveset hisztek, sokat protestáltok”, mert az tetszik az embereknek.
Tehát voltak, akik jobban szerették az emberek dicséretét, mintsem az Istennek a dicséretét, mondja János. És ehhez azt is hozzá kell érteni, hogy egyáltalán ígért-e, ígér-e valamit Isten? Hogy van a mi dolgunk Istennel? Ígér-e Isten valamit, foglalkozik-e velünk, itt van-e velünk, s nem csak vasárnap, mikor énekeljük, hogy »Itt van Isten köztünk...«? Csinál-e valamit Isten ebben a világban? Vagy csak az van, amit a paradicsomkerti bűneset után az Úr Ádámnak mond Madáchnál? »Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.« Magadban. Hát, ha van Isten, van-e hozzánk köze? Kálvin az Institutio-ban azt mondja, hogy azt a kérdést, hogy van-e Isten, hagyjuk meg a filozófusoknak, bölcselkedjenek rajta. Az igazi kérdés – mondja Kálvin – az, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Ígért-e és munkált-e Isten szabadítást, igaz-e, amit az eljövendőre nézve mondott, és az-e az Isten akarata, amit itt mond Jézus: az örök élet? S ha dönteni kell, mindig úgy hozza a helyzet, hogy ezt mi nem íróasztalnál, vagy karosszékben, pipatóriumban, finom magyar borok között elcsemegézgetett teológiai dispután tárgyaljuk meg, hanem gyászban, betegségben, árulásban, vereségben, csődben, kirekesztettségben – ez élet és halál kérdése. Krízis.
Másodszor János evangélista jelzi azt is, hogy a Jézus-követők is nehéz helyzetbe kerülnek majd. Itt nem azokról van szó, akik ugyan hittek Jézusban, de nem merték ezt megvallani, hanem a tanítványokról, a hűségesekről. Vannak Biblia-tudósok, aki azt mondják, hogy ezt a szakaszt, amit fölolvastam, ki kéne innen emelni és az evangélium végére kellene tenni, mert ez leginkább a jövendő tanítványoknak szól. Beleértve azt a megjegyzést is, hogy voltak, akik jobban szerették az emberek dicséretét. Mert a tanítványok, úgy-e az Isten dicséretét szeretik? S mintha Jézus itt ezekkel a szavakkal már eleve a tanítványokhoz fordulna, hogy meg ne inogjanak majd a nagy válságórán, amikor ők kerülnek krízisbe. Mert immár nem lesz nyilvános beszéd, nem lesz látványos csoda, csak a lábmosás lesz, és utolsó vacsora, mely a keresztre tekint, csak a Gecsemáné-kerti tusa lesz, és elfogatás, és a kihallgatás a főpapnál meg Pilátus előtt, és kivégzés lesz – és aztán föltámadás. Bizony, krízisbe kerülnek a tanítványok. Hát hogy van az, hogy a betegeket gyógyító, halottakat feltámasztó, igazságot mondó, mennyei bölcsességet szóló Jézus leengedett kézzel, némán hagyja, hogy megfeszítsék és félretegyék az útból?! És még olyan provokációnak sem enged, amit majd a lator mondott neki a kereszten: szabadítsd meg magad és szabadíts meg bennünket is, ha te vagy a Krisztus, ha Te vagy Messiás! (Lk 23,39) Itt az idő, itt a krízis-óra, most, itt, az élet-halál peremén, most mutasd meg ki vagy! És ő nem mutatja meg. Mintha tehát Jézus a tanítványokat is készítené a krízisre, sőt, mintha minket is készítene a krízisre, amikor csak azt tudjuk kérdezni, hogy hol van most az Isten?
Nagyon szeretem olvasni a római filozófus-rétor Seneca erkölcsi leveleit, kivéve, amikor az istenekről beszél. Olyan erkölcsi nemesség, tisztesség, hősiesség tükröződik itt, hogy az már szinte Pál apostol magaslataiban van! De nemcsak én érzem így; a középkorban egyeneset hamisítottak egy levelezést Pál apostol és Seneca között, mert annyi erő árad az antik filozófusból. Zwingli egyenest jövendölőnek tartotta. Csak egy mondatot hadd idézzek tőle: Inkább legyen jó lelkiismeretem, mint jó hírem. Mert, ha az emberek dicséretét szeretjük, előbb-utóbb biztos elveszítjük a jó lelkiismeretet. Csakhogy Seneca és a mi korunk sztoikusai nem találnak el Istenhez. Az erkölcs hősies, de meddő magány. Mégis, nekünk kérdeznünk kell, hogy hol vannak az Isten ígéretei? - betegségben, például Lám, mindenki megy ki a kórházból, csak én járok vissza! Csak én járok gyötrő kezelésekre és engem szaggatnak darabokra az orvosok. Hol van Isten? És miért most jött ez a betegség, amikor még valamit el kéne rendezni a családért? És igen, a család! Lám, mindenki olyan szépen, babazsúrosan mosolyog itt lefelé meg fölfelé a Böszörményi úton, csak én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya messzirül! De nemcsak a kutya, hanem az apósom is, az anyósom is, a gyerekem is, az unokám is, a férjem is, a feleségem is megugat, és magamat is megugatom, ha tükörbe nézek. Hol van az Isten? És mi magyarok! Csak mi vagyunk vesztesek a teremtésben, úgy-e, senki más, csak mi!? Lám, milyen jól megy a svédeknek, unalmukban már átlényegülnek férfiből nőbe és vissza! S milyen jó az angoloknak, milyen jó az amerikaiaknak, s már a románoknak is sokkal jobb, meg az albánoknak is! Csak nekünk nem jó! Hol van Isten, hol a magyarok Istene? Van Isten, nincs Isten, milyen ez az Isten? És ha jön a krízishelyzet, nincs mese, dönteni kell, élet vagy halál!
Jézus azt mondja, hogy: »nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot.« Mint említettem, nem szeretjük ezt a »kárhoztatás« szót, mert talán ijesztgettek minket a patás ördögökkel, meg a pokol tüzével, ahogy Hieronymus Bosch képein látjuk, hogy az ördögök nagy üstökben főzik a sok szerencsétlen a pörköltet kárhozottból és kalocsai paprikával ízesítik. Hát legyen kárhoztatás helyett ítélet. De ez itt nem egyszerű ítélet, ezt még a legújabb magyar fordítás is csak így tudja visszaadni: elítél. Elmarasztaló, kárhoztató ítélet ezt. Nem a fordítás módjával, hanem Jézus szavával oldjuk a talányt. Jézus ugyanis azt mondja, hogy nem elítéli (kárhoztatni) jöttem.
Majd hozzáteszi: az ítélet abban van, amit elmondtam. Ezért olvastam Ezékiel prófétát, mert bár nem ő az egyetlen, de nála nyilvánul meg a legerőteljesebben, hogy miről is van itt szó. Isten a fogság idején küldte őt a teljes csüggedésben levő néphez. Minden elveszett, összedőlt a dávidi királyság, lerombolták a templomot, a nép javát elvitték fogságba. S ilyeneket mondogattak: az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele (Ezékiel 18,2). Az apák és a nagyapák, Tisza István és Kossuth Lajos elrontották, és mi ülünk itt, egy rakáson. Isten azonban azzal az üzenettel küldte el a prófétát, hogy »nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek« (Ezék 18,3), mert minden nemzedék magáért felel, mindenki magának áll vagy esik, és mondd meg a gonosztevőknek, hogy térjenek meg, forduljanak vissza a hamis útról, ha már döntöttek; de forduljanak vissza és jobbítsák meg az életüket! És ha ezt nem teszik meg, és e miatt elvesznek, mondja az Úr, a gonosztettük miatt vesznek el, de vérüket nem kérem a kezeden számon. Mert elmondtad nekik az üzenetet. Ha nem mondod el nekik – mert jobban szereted az emberek dicséretét, és ócska dolognak véled olyat mondani, hogy térjetek meg (ó, ezt már ki se lehet mondani a református egyházban sem, kedves testvérek, az valami ultra konzervatív duma) –, ha nem mondod nekik, hogy térjetek meg, forduljatok meg, változtassátok meg az életeteket, még van rá lehetőség, a krízisben még van lehetőség, ha ezt nem mondod el, akkor a vérüket a te kezeden kérem számon! Ha elmondod, megmentetted lelkedet. És az igazakhoz is szólni kell: mondd el az igaznak, aki meginogna, s otthagyná az egészet, pedig van igazsága, van jó útja, van szépsége az életének, ha nem mondod el neki, hogy ne hagyja ott, és elvész, mert botránkozást állítok neki, elbotlik benne és odalesz, akkor a vérét a te kezeden kérem számon! Ha elmondtad, megmentetted lelkedet.
Mintha ezt idézné Jézus ebben a krízishelyzetben, amikor azt mondja, hogy nem azért jött, hogy elítélje (kárhoztassa) a világot, hogy a világot, hanem azért, hogy megmentse. Megmenteni jött a világot, és ezért mondja, hogy az Atya akarata örök élet. Ez a megmentő üzenet. Nem törvényszéket állítani jött, hanem az élet igéjét mondja; nem elveszi ötezer embertől a kenyeret, hanem adja nekik, nem kinyomja a jeruzsálemi koldus szemét, hanem visszaadja a szeme világát, nem elpacsálja Kánában az esküvői bort, hanem a vízből is bort teremt, és nem azt mondja a betegnek, hogy maradj csak veszteg a betegágyon, még toldok is bajt a betegségedhez, hanem talpra állítja. Azért jöttem – mondja Jézus – hogy megkeressem és megtartsam, ami elveszett (Lukács 19,10).
Nyilvánvaló tehát, hogy ezt a prófétai beszédet idézi János evangélista is, a másik panaszkodó prófétától, Ézsaiástól: Uram, ki hitt a mi beszédünknek? (Ézs 53,1) A próféta szíve sajog a népéért – Uram, ki hitt a mi tanításunknak? De itt már a világról beszélünk, a világ folyamatos és állandó kríziséről. Csak kettőt, hármat hadd említek. Milyen szép a világ! Ha nem hiszed, menj ki nyáron, tépj le egy falevelet, nézd meg a fonákját, benne van az aranymetszés! A legtökéletesebb, precíziós szerkesztő géppel nem lehet olyan szépet és tökéleteset rajzolni. De ha türelmetlen vagy, lépj ki és nézd meg, ahogy előjön a virághagymából egy tavaszi virág – ez olyan szép, hogy teljes mértékben lenyűgöz. Milyen szép a világ. Ám Vörösmartynak azt kell mondania, hogy az ember fáj a földnek. Hát hogy van az, kérdem én is, pedig nem vagyok környezetvédő aktivista, hogy dunántúlnyi petpalack-sziget úszik a Csendes-óceánon? A mai ige értelmében már tudhatjuk, hogy azért áll angyal lángpallossal a paradicsomkert kapuja előtt, hogy ne mehessünk, mert ha visszamehetnénk, vagy azonnal ingatlanspekulációba kezdenénk, vagy építenénk egy műanyaggyárat. Hát oda nem mehetünk vissza! Isten őrizze meg a paradicsomkeretet! De így is mondom: milyen szép az ember! Belegondoltatok már abba, hogy micsoda fantasztikus, biológiai, kémiai, fizikai és szellemi összjáték az ember. Csak ámulok. Mert nemcsak biológiai, kémiai gép, hanem szellem. És mégsem tudsz együtt élni a másikkal, nem tudsz együtt élni a családoddal, terhedre van a közösséged, utálod a nemzetedet, és megveted a nemzetközi emberiességet is, de leginkább magadat. Micsoda krízis az a parancsa Istennek, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat! Belegondoltatok ebbe? Úgy szeresd (a másikat), mint magadat. Persze, az öngyűlöletet mindig kidobáljuk magunkból át a férjemre, feleségemre, gyerekemre, anyósomra, apósomra, a szomszédra, a másikra, a harmadikra, mindenkire –, pedig szeresd felebarátodat, mint magadat! Mint ahogy és amennyire a másikat szereted..., ez azt jelenti, amennyire a másikat szereted, annyira szereted magadat. Vagyis amennyire a másikat utálod, és ki nem bírod és elviselhetetlen a számodra, pontosan annyira utálod és ki nem bírod magadat, és vagy elviselhetetlen önmagad számára. Krízis ez, amit nem az elgondolások, hanem az élet-halál helyzetek mutatnak meg. Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy megmentsem a világot. Ha nagyon pietista akarnék lenni, akkor így adnám vissza: hogy üdvözítsem a világot! Ez itt ugyanaz a szó: megmenteni - üdvözíteni - életre vezetni - kihúzni a bajból, ez az Ő üdvözítő munkája. Ezért krízis az a kérdés, hogy Jézus-e a felkent, Jézus-e a Krisztus, Jézus-e az Üdvözítő, Jézus-e a megoldás? Én most csak két-három helyzetet említettem, de ez a világ olyan, mint a szalmakazal: egy szálat kihúzunk belőle és eldobjuk, vagyis egy krízist eldobtunk; de jön vele a másik. Azt is kihúzzuk, jön vele a harmadik, s ezer évig húzkodhatjuk, amíg el nem fogy, és amikor elfogyott, akkor fogy el a világ is, mindaddig azonban krízis lesz. Vagy mégis Jézus az Isten egyszeri és tökéletes felelete minderre? A világ jelentheti az öröktől teremtett világot, de jelenti az embervilágot, jelenti a család világát, és jelentheti a mikrokozmoszt, téged magadat is, mert az ember mikrokozmosz. Ez az Isten akarata, hogy Krisztus megmentsen.
A lekcióban Ezékiel prófétát olvastuk, de utaltunk más prófétákra is. Van itt azonban egy egészen sajátos és különös megfordítás. Mint mindig, amikor Jézus a régieket idézi, most is ez történik. Az Úr Ezékiel prófétát a megtérés üzenetével küldte el háborgó és a történelmi mérleg felett méltatlankodó népéhez. Az Úr üzenete pedig az volt, csak ennyi, hogy: légy jó! Szándékosan mondom ilyen primitíven: légy jó! Miért legyek jó -, mondja Isten. Én meg visszacsapok: ugyan miért, hiszen minden rossz körülöttem? Légy jó - parancsolja az Úr. Én vitába szállok: miért legyek én jó, minden elveszett! Légy jó! – de az sohasem fizetődik ki! Mit mond III. Richárd Shakespeare-nél? Elhatároztam, hogy gazember leszek! Miért legyek jó? Ilyenek közé kellett küldetésbe mennie a prófétának is, és így kellett eljönni Krisztusnak is, mint prófétának. De Ő több, mint próféta, Ő Megváltó. Azt mondja az Úr Ezékielnek: ha mindezt elmondod nekik - vagyis ha többre becsülöd az Isten dicséretét (jó és jól vagyon, én hű szolgám!), mint az emberek dicséretét (na, hát ez is a mi kutyánk kölyke) –, akkor megmented a lelkedet. Lehet, hogy egyedül te menekülsz meg. Ez prófétai sors. Idézzük csak fel Illés szavát: Uram, egyedül maradtam. De megmaradt, megmentette a lelkét.
Ám most, amikor Jézust olvassuk, azt látjuk, hogy éppen fordítva: egyedül csak Ő vész el. Nem menekül meg, hanem elfogják, elítélik és keresztre feszítik. És ezért ez több, mint próféta-sors, ez itt a Megváltó sorsa, ez az út ahhoz, amit Jézus így fejez ki: az az Atya akarata, hogy megmentsem a világot.
Utaltam rá, hogy vannak tudósok, akik ezt a krízis-igét szeretnék az evangélium végére tenni, mert ott már a feltámadott Urat látjuk isteni dicsőségében, teljhatalmában, hogy úgy hozzuk mg a döntésünket. De nekünk most kell döntenünk. Halál vagy élet, elveszés vagy örökélet, embereknek tetszeni vagy Isten dicsőségét szolgálni, Jézust követni vagy keresni valaki mást? Ez most itt a krízis-óra, a kereszt felé tartva. Jézus buzdítást is ad ehhez, döntésképtelenségünk megvallásában és Szentlelke erejében megkapjuk Isten erejét, útmutatását és bölcsességét. Csak Őt magát ne tévesszük soha a szem elől.
Ámen