Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Szép sorok ezek:  „szinte megelevenedünk, hogy ha ti erősek vagytok az Úrban.” Annyira szép szavak ezek, hogy gyakran át is siklunk fölöttük, mert egyébként is átsiklunk az ilyen szavak fölött, például, amikor gratulálunk valakinek, így: milyen boldog vagyok, hogy boldog vagy! nekem is óriási kitüntetés, hogy téged kitüntettek! az én fantasztikus sikerem a te sikered is! Igen, ezek kedve, udvarias, gratuláló szavak, de kimondva hamar megyünk is tovább. Mégis, ma álljunk meg itt! A különböző Biblia-fordítások különböző módon fordítják. Csak néhányat, hadd idézzek; az egyik így fordítja: élünk, ha ti állhatatosak vagytok; a másik így: immár élünk, mert erősen álltok az Úrban; a harmadik így fordítja: most már életünk van, már amennyiben ti megálltok az Urban. Károli Gáspár, a Vizsolyi biblia fordítója így adja vissza: „Mi most úgy élünk, ha ti erősen állotok az Úrban.” Majd a margóra odaszedetett egy megjegyzést ehhez a szóhoz, hogy „úgy” – és ennek értelmét fejtegeti.  Nézzük meg ma mi is, mit jelent ez.
Pál apostol a második missziói útja során írta ezt a levelet, Korintusból, ahova ő maga félelmek és reszketések között érkezett. Különleges tapasztalatok nyomán érzett így. Ha visszafelé megyünk az időben, azt látjuk, hogy Korinthusba Athénból érkezett, ahol elmondta minden idők legtökéletesebb prédikációját és kinevették, megalázták (ApCsel 17). Athénba Béreából érkezett, Béreába pedig Thesszalonikából, ahova ezt a levelet írta.  Thesszalonikából pedig menekülnie kellett. Ott is az evangéliumot hirdette, de borzalmas cirkusz támadt belőle – flashmob, amiből aztán tüntetés lett majd feljelentés,  ezért éjszaka kimenekítették a thesszaloniki keresztyének. Szinte ugyanaz ismétlődött meg, ami annak idején Damaszkuszban történt, amikor életét mentve kellett menekülnie. Ott maradt magára a kicsiny thesszaloniki közösség. Pál mintegy másfél esztendőt töltött Korinthusban, és ahogy ennek a szakasznak az elején írja, már nem tudta magát türtőztetni, visszaküldte Timóteust, a szolgatársát Thesszalonikibe, hogy megtudja, megvan-e még a közösség? Megálltak-e a hitben, hűségesek maradtak-e Jézus Krisztushoz? Hiszen, mint mondja: »tudjátok, megmondottam nektek, szorongattatások és nyomorúságok lesznek.« Majd, amikor Timóteus örömhírrel tért vissza, jelentve, hogy megvannak a thesszaloniki keresztyének, élnek és hűségesek és erősen állnak a hitben, az apostol szinte fellélegzett, és azt mondja: akkor most már én is élek! A revideált fordítás gyönyörű szépen így adja vissza (egyetlenegy fordításban sem találtam): megelevenedünk. Mintha azt mondaná, hogy súlyos betegségben szenvedtünk, de meghallottuk a jó hírt és kikeltünk a betegágyból; vagy mintha azt mondaná, hogy szinte már halottak voltunk, de most megelevenedtünk; vagy: a gondok, a nyomorúságok úgy megfognak bennünket, hogy bénán és tehetetlenül sodródtunk ide és oda, és mindenféle körülmény játékszerei voltunk, de most végre élünk! Újra élünk, mert jó hír jött! Megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban; egészen pontos fordításban: ha erősen megálltok az Úrban.
Erősen megállni... ezt némely fordítás egyszerűen csak így adja vissza: állni. Csakhogy ez egy igen különleges szó, a hűségnek, az eltökéltségnek a szava. Én is sokszor egyszerűen vettem ezt a szót. Megállni – állni. Imádság alatt is felállunk, a szent cselekményekre fölállunk, talán ilyen egyszerű jelentése van. Ám az eredeti szó képzett ige, az állni szó múlt idejű participiumát igésíti (ilyet csak a görögök tudnak). Ha héberre kellene visszafordítani, így lehetne visszaadni: megállván álltok. A héber nyelv jellegzetessége, hogy amit nyomatékkal mond azt kettőzi: szeretve szeret, énekek éneke, királyok királya, uraknak ura, – megállva megálltok... Mit jelent ez? Talán a végletből kell elindulnunk, az ellenkező pontról. Jézus azt mondja János evangéliumában: „az ördög emberölő volt kezdettől fogva, és »nem állott meg« az igazságban, mert nincsen benne igazság, a sajátjából szól, amikor hazugságot szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44) Nem áll meg az igazságban, mert semmi köze nincs hozzá. Erős szó ez, de éppen ezt jelenti. Másutt pozíciót jelöl, és éppenséggel itt is ellenkező értelmeknél vagyunk. Azt olvassuk Márk evangéliumában, hogy amikor Jézus megkezdte nyilvános földi szolgálatát, nagy mozgalom támadt körülötte. És ahogy ez lenni szokott, amikor valami jó történik, megjelennek a trollok is, akik elterjesztették, hogy Jézus megőrült. Elmentek érte a testvérei Názáretből Kapernaumba, ahol egy házban tanított Jézus, aztán megérkeztek és kívül »megálltak«, és beküldtek hozzá, hívatva Őt. (Márk ev. 3,31) Kívül álltak meg – ez egy pozíció! Nem megyünk be valahova, mert ami ott bent történik, ahhoz semmi közünk! (Akik most ott az ajtóban állnak, azok nem ezért állnak kívül, hanem azért, mert nem férnek be!) A Jézus testvérei megálltak kívül – mutatnám, így! És mi is, karba tett kézzel, még a lábunkat is egy kicsit hátra támasztva megállunk, himbálózunk is kicsit, benézünk, mi történik ott bent, de semmi közünk nincs hozzá. Gyere ki, üzenik Jézusnak, hazaviszünk! Summa: itt is ez a képzett szó áll: valaki határozott pozíciót vesz fel, szilárdan, eltökélten megáll, és onnét tapodtat sem megy tovább. Ebből már jobban értjük az apostol szavát, de mehetünk még közelebb is. Ez ugyanis a kitartásnak a szava is. Azt mondja Jézus (Márk evangéliumában), hogy „amikor imádkozva »megállotok«, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.” (Márk 11,25) A Miatyánk azon szakaszát magyarázza Jézus, amikor azt mondjuk: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek (Mt 6,12). Ez az a passzus, amely kapcsán én is sokszor úgy gondoltam, hogy Jézus csak annyit mond itt, hogy amikor imádkozva megállsz...., vagyis megállunk, hogy  imádkozzunk.  Végtére is, nem vagyunk buddhista boncok, akik járnak körbe a kolostorban és pörgetik imamalmot, és nem vagyunk kolostori szerzetesek sem, akik rózsafüzérrel zsolozsmázva járnak körbe a kolostori kerengőben. Mi rendes reformátusok vagyunk, megállva imádkozunk. Felállunk és megállunk imádkozni. De nem ezt jelenti itt ez a szó. Amikor megálltok imádkozni, azt jelenti, hogy hűséggel kitartotok az imádkozásban. És bizony nagyon is meg kell állnunk imádkozni! Nagy kitartással kell imádkoznunk - magunk miatt, és sokszor kell mondanunk: bocsásd meg a mi vétkeinket!! Gyarlók vagyunk, esendők és lázadók, bűnösök vagyunk, eltévedt juhok; bocsásd meg a mi vétkeinket! Téved, aki úgy gondolja, hogy ezt egy kamaszkori imádkozással egyszer s mindenkorra elintézhető, hogy elég volt tértivevénnyel elküldeni a kérését a mennyei Atyának, és ez valahol be van írva a mennyei könyvelésbe, és a mennyei Atyának, reggelre kelvén, más dolga sincs, csak hogy Szabó Pistike ezen, harminc évvel ezelőtt elmondott kérésének azonnal, de ízibe eleget tegyen. No nem! Ebben a megállásban, ebben a szüntelen való imádkozásba sok nehézség van. Azt mondja Jézus: ha valami panaszod van valaki ellen, bocsásd meg neki. Ha te a mennyei trónus elé állhatsz és azt kérheted, hogy Isten engedjen meg neked, vagyis engedjen a kegyelem királyi széke elé és terjessze ki rád irgalmát és bocsánatát, mégis miből gondolod, hogy másnak ott nincs helye? Miből gondolod, hogy odatülekedvén, mások elől el is állhatod az utat, s majd te döntöd el, mikor indulhat Isten elé? Engedd őt előre, legyél te az utolsó! Ne legyél Mátyás király meséje szerinti ajtónálló! Megy Mátyás  királyhoz a csillagszemű juhász a jutalomért, megáll előtte az ajtónálló: csak akkor engedlek be, ha felét odaadod a jutalmadnak! Milyen mai mese ez, ugye! Aztán a másik ajtónálló is ezt kéri. Odaígéri nekik a csillagszemű. Aztán kér a királytól száz botot a talpára! Ne légy az Úr Jézus Krisztus királyi székénél efféle útonálló, hanem bocsáss meg annak, akire panaszod van, engedd el neki vétkét, sőt, engedd előre, mert ha irgalmat akarsz, akkor gyakorold bele magadat az irgalomba: állj meg imádságban.
Ez a felelősség szava is. Amikor Pál apostol a Római levélben az ítélkezés ellen beszél, hasonlatot mond urakról és szolgákról, főnökökről és beosztottakról. Azt hallotta ugyanis, hogy a római gyülekezetben szeretik kioktatni egymást az atyafiak. Erre mondja: mindenki a tulajdon urának áll vagy esik. (Rm 14,4) Tehát vagy megáll az ura előtt, vagy bukik, ez nem a te dolgod. És itt már közeledünk az apostol szavának a lényegéhez. A Korinthusi levélben ezt mondja: Vigyázzatok, álljatok meg erősen a hitben. Legyetek férfiak, legyetek erősek. (1Kor 16,3) A Galata levélben pedig: „annakokáért a szabadságban, melyért minket Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek el magatokat ismét a szolgaság igájába. (Gal 5,1) Igen, meg kell harcolni a szabadságért, pozíciót kell felvenni a szabadságban, hűségesnek kell lenni a szabadság ajándékához. A Filippi levélben ezt mondja: álljatok meg együtt egy lélekben, egy érzéssel viaskodva az evangélium hitéért. (Fil 1.27) Itt már arról beszél, hogy úgy kell megállni, hogy egymásba kapaszkodunk, hogy senki ne dőljön ki a falanxból, mert ha egy valaki kidől, dől az egész sor.
Amikor az apostol a thesszalonikiaknak azt írja, hogy nagy öröm töltötte el, amikor Timóteus örömhírt hozott felőlük (megállnak a hitben és a krisztusi szabadságban), akkor ő maga is életre kapott. S ezzel megrendítő világosságra hozza a keresztyének egyik titkos bűnét is. Mitől vagyok én jó református? Hát attól, úgymond, hogy a katolikusok gyengék, ugye? Tényleg ettől vagy jó református? S mitől vagyok én jó keresztyén? Képzeld, püspök úr – mondja nekem egy kollega nagy lelkesen –, képzeld püspök úr, X.Y. erkölcsileg megbukott! És te ennek örülsz? Ha kidőlt a sorból, mindannyian gyengébbek lettünk, megerőtlenedtünk. Értitek hát, mit mond az apostol? Megelevenedtem, új életre támadtam, kikeltem a betegágyból, kiszálltam a koporsóból, megszűnt a bénultságom, mert arról hallottam, hogy ti nem buktatok meg; jött felőletek a jó hír, hogy nem estetek el, hősök vagytok! Ezért mondja a filippieknek is, hogy kapaszkodjatok egymásba, egy lélekkel, egy eltökéltséggel, egy bátorsággal, egy elhatározottsággal. Álljatok meg az Úrban, én szerelmeseim! (Fil 4,1) A második Thesszaloniki levélben, amit később írt, ezt mondja: „Atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amerre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok.” (2Thessz 2,15) De hogy igazán értsük ennek a szónak a nagy erejét, hadd térjek vissza a kiinduló ponthoz. Erős, drámai villanásban azt olvassuk a Jelenések könyvében a Napba öltözött asszonyról, az anyaszentegyházról és a sárkányról, hogy a sárkány farka után vonta az ég csillagainak harmadrészét és a földre szórta azokat, majd oda állt a sárkány a szülő asszony elé, hogy amikor szül, annak fiát megegye (Jel 12,4). Ugyanez a szó: odaáll, és egy tapodtat sem mozdul és vár. Hogy amikor új életre születik valaki a drága evangélium által, amikor az anyaszentegyház életet szül, elevenen megegye. Isten azonban elmenti a napba öltözött asszonyt és az ő szülöttjét! Mintha a zsoltár ismétlődne, ha nem az Úr az, aki velünk volt, akkor elevenen nyeltek volna el a mi ellenségeink (124. Zsoltár). És éppen ez a sátáni odaállás mutatja meg számunkra, hogy nincsen posztmodern! (Elnézést, hogy így mondom, de az embernek korról-korra felcímkézik ugyanazt a magatartást, és most a posztmodern a címke!) Mi volna ennek a lényege? A posztmodernek az a lényege, hogy nincs lényeg, semmi sem lényeges! Minden igaz egy kicsit, meg az ellenkezője is. Nem kell választani (dönteni), válogatni lehet végtelenül. A világ egy nagy svéd-asztal, lehet róla csipegetni, sőt, vissza is lehet vinni. Láttam egyszer a Mongol étteremben itt a Márvány utcában, hogy valaki összeszedett jókora tányérnyi mindenfélét, s miután a felét sem bírta megenni, visszapöckölgette a maradékot a főasztalra. Az neki nem kell; milyen rendes ember, nem a moslékba dobta ki, visszapöckölgette.
Ezt olvastam az egyik internetes lapon, hogy mi rugalmas morális határok között élünk. De nincsenek rugalmas morális határok! Dönteni kell folyton: vagy-vagy. Lám, ott áll a szülő asszony előtt az emberölő, hogy elevenen megegye az újszülöttet! Vagy? Vagy erősen megálltok Jézus Krisztusban és a hitben. Nincs más választás. Még akkor sincs, hogy ha nagyon kellene lennie. Azt mondja az apostol itt a 7. versben: Timóteus meghozta az örömhírt, és ezáltal mi megvigasztalódtunk rátok nézve »minden szorongattatásunk és szükségünk« dacára is a ti hitetek által. Még erről a két szóról szeretnék szólni, hogy jól értsük, mit jelent megállni!
Szorongattatás és szükség. Hadd fordítsam meg a rendet, és először a szükségről, aztán a szorongattatásról vagy nyomorúságról szólok. Szükség. Mondom a görög szót, a fülünkben van, ismerős szó: ananké. A szó abból a képből származik, amikor kompaktul összenyomnak valamit. Olyan sűrűsége lesz a dolognak, hogy nincs tovább. Ezzel a szóval fejezik ki a görögök a kényszert, az elkerülhetetlen sorsot. A végzet istenasszonyának neve: Ananké. Arisztotelész is ezzel a szóval fejezi ki Metafizikájában végzetet. S így azt is jelenti, hogy nincs alternatíva, nincs választási lehetőség. Csak szoros meghatározottság van: ananké – ami elkerülhetetlenül bekövetkezik. Azonban a keresztyén evangélium felszabadító nagy üzenete ennek ellenkezője: álljatok meg azért a szabadságban! – mondja Pál –, és ne kötözzétek meg magatokat újra a szolgaság igájával! Ne kötözzétek meg magatokat az alternatíva-nélküliséggel! Ez a keresztyénség mindenkori felszabadító üzenete, mert Isten Jézus Krisztusban föltörte a végzetet, letörte a halál erőit. Mi is gyakran hivatkozunk a génekre, a társadalmi körülményekre, és, persze, a szükségszerűségre. Az idősek emlékeznek még a Foxi-Maxira (marxista kényszerképzésre), hallhatták ott eleget a szükségszerűséget, a nagy Marx Károly megírta. A világ meghatározott módon megy előre! Krisztus föltörte a végzetet, a földi életünk a nagy isteni szabadságnak az előszobája lett. Most azt mondja az apostol, hogy minden szükségszerűség közepette megvigasztalt az, hogy ti erősen megálltok a hitben. Mi ez a szükség? Jézus azt mondja Lukács evangéliumában, hogy a végidőkben nagy szükség lesz a földön:  kényszerintézkedések lesznek, hadi gazdaság lesz, menekülés lesz, kenyérjegy lesz, háború lesz, katasztrófa lesz. (Lk 21,23) Ez az apokalipszis. De nem ez a vég! S van ennek szükségszerűségnek egy ironikusabb, bensőségesebb oldala is. Erről is beszél Jézus Lukács evangéliumában, a nagy vacsora példázatában. Elmennek a szolgák a hivatalosokhoz és hívják őket: gyertek minden kész van, lehet jönni a király lakodalmába. Erre az egyik azt mondja: Ments ki kérlek, nem tudok elmenni, földet vettem, ki kell mennem megnézni (Lk 14,18). Itt is az ananké szó áll, vagyis nincs választásom, megvettem a földet, ki kell menjek megnézni. Vagyonhoz jutottam, most azzal kell bíbelődni, ez szükségszerűség, kényszer. Nem tudok az Isten országába elmenni, nem tudom az Úr Jézus Krisztust követni, mert kényszerhelyzet van. S kezdem a picivel: házi feladatot kell írnom, el kell mennem a bankba, le kell kötnöm a pénzt, meg kell néznem az új ház tetején a cserepet, valaki rám hagyott egy hektár akácost, el kell mennem megnézni! Mindig van akad az életünkben kényszerhelyzet, szükségszerűség, amelytől nem vagyunk szabadok, azért azt üzenjük a mennyei Atyának, ments ki, kérlek! Miből mentsen ki? Mi alól mentsen fel? Az új életből, Isten országából, boldogságból? Lám, itt van ez a fránya szükségszerűség, a két hektár libalegelő, vagy a harminc ezüst, mert Júdásnak is szüksége volt arra a pénzre. Földet akart venni. Meg is vette. Harminc ezüstön – az egyetlen igaz vérdíján!
A másik szó ugyanezt a képet fejezi ki, csak másféle értelemben. A thlipszisz szó is valamiféle nyomást jelent, de nem a kompakt összenyomást, hanem inkább a szorosságot vagy a szorongatást. Jelenti az üldöztetést, de a vajúdó kínt is (Jn 16,21) azt, aminek bizonytalan a kimenetele. Apokaliptikus szó ez, a Jelenések könyvében gyakran olvassuk. Mikor Pál apostol a Római levélben azt mondja, hogy Isten szeretetétől nem szakíthat el semmi, se jelenvaló, se következendő, sem nyomorúság – ezt a szót használja (Rm 8,35). Ennek a szónak, bár ugyanarra a valóságra utal, mint a másik, az a jelentéstöbblete, hogy itt van alternatíva; csak attól kell félnünk, hogy elveszítjük. És nem is tudja az ember eldönteni, hogy mi a rosszabb: az, hogy nincs alternatíva, csak végzet van, bele vagyunk veszve valamibe; vagy az, hogy tudom vagy sejtem, hogy van alternatíva, és rettegek, hogy elveszítem? A keresztyének üldözésnek is ez a célja: engedd ki a kezedből az evangéliumot, dobd el ezt az alternatívát, gyere le a Krisztus útjáról! Igen,  keskeny (szorosra szabott) út a Krisztusé. Máté evangéliumában mondja így Jézus: szoros, keskeny az az út, amely az életre visz (Mt 7,14). Lám, azon az úton nincsenek rugalmas morális határok! Bizony, ilyen a keresztyénség, keskeny út az,  és végig kell rajta menni, és nem lehet rajta így is meg úgy is élni, vagy így sem és úgy sem élni. Kevesen vannak, akik megtalálják, – mondja Jézus.  Pál nagy öröme most az, hogy a thesszalonikiak megtalálták, és a szorongatás, a kényszerítés, az alternatíva-nélküliség bunkójának lengetése ellenére, és annyi ütés ellenére megmaradtak hűséggel, szilárd erővel, lábukat megvetve a hitben. Olyannyira erős ez a szó, hogy tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy ebben áll az egész keresztyénség! Pál apostol Krisztus nyomorúságáról (szorongattatásáról) szólva, azt mondja a Kolossé levélben, hogy „a magam részéről betöltöm ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház.” (Kol 1,24). Némely tudós Biblia-magyarázó ezt felrója Pálnak: micsoda arrogancia ez! hogy én az ici-pici kis szenvedésecskémmel – jaj, ráütöttem a kalapáccsal az ujjamra! –  és máris kipótolom a Krisztus szenvedését!? Gimnazista koromban egy afféle hívő bácsival dolgoztam, ács volt a lelkem, és afféle drága jó szabadkeresztyén, talán adventista, akik kitették maguk közül. Szögeltük a cserépléceket fönn a tetőn és egyszer csak hallok egy puffanás-szerűséget, majd egy kiáltást: dicsőség az Úrnak! János bácsi, mi történt? Kopácsolunk tovább, megint: puff, aztán: dicsőség az Úrnak! Elfelejtettem mondani, hogy János bácsi szerette a tütűt, és mikor harmadjára is félrecsúszott a kezében az ács-szekerce, és az ujjára csapott, értettem, hogy mámoros már az alkoholtól. De nem azt mondta, amit ilyenkor „rendes” magyar ember mond, hanem ő az Urat magasztalta. Na mondom is neki: János bácsi, ilyenkor egy rendes ember odarittyent egyet a Magasságosnak! Mire azt felelte: Pistikém, tanuld meg, ennél nagyobb kegyelem nincs, mert én feljöttem  ide a tetőre kettő liter kiskőrösi kadarkával a fejemben, de az Úr csak megkönyörült rajtam, mert le is csaphattam volna az egész ujjamat!  De nem hinném, hogy János bácsi ezen szenvedéséről úgy gondolta volna, hogy ezzel a Krisztus szenvedéseinek híját pótolja ki. Nyilván, Pál sem úgy gondolta, tehát nem elbizakodottság ez a részéről! Mi több, a Jelenések könyvében János apostol így mutatkozik be: János, aki részes társatok a Krisztus szenvedéseiben. (Jel 1,9)
A keresztyének részestársak, és együtt indulnak a keskeny (szorosra szabott és szorongató) úton, azon a nyomorúságos úton, ahol nincs díszkivilágítás és nem tapsolnak meg, nem városfutó maratoni bajnokság az, hogy húszezer ember álljon két oldalt tapsolva, s az egyik adja az itókát, a másik egy kis pihét fúj, a harmadik meg szinte betol a célba, és megtapsolnak, hogy végre Szabó István is megérkezett 46 óra 13 másodperc alatt, igaz, már mindenki hazament már, de ő is teljesítette! Nem. A keskeny úton csak azok tudják egymást segíteni, akik rajta vannak az úton. Nincs több opció: vagy széles út, vagy keskeny út. És ezért mondja az apostol: kedves Thesszalonika-beliek, megelevenedtem a hitetek és a hűségetek által. Értitek hát kedves testvérek, miért mondja oly sokszor az apostol, hogy: imádkozunk értetek, és ti is imádkozzatok miérettünk, hogy minden nyomorúságban megállhassunk!? Mert – hadd mondjam így – az egyik keresztyén sikere a másik keresztyénnek is a sikere, az egyik keresztyén helytállása, a másik keresztyén helytállása is, az egyik keresztyén ereje, az a másik számára is életerő. Még egyszer mondom, tartóztasd meg magad, és ne drukkolj a másik bukásáéért. Azzal nem jutsz előrébb, hanem hátrébb, azzal nem leszel sikeresebb, hanem vesztes leszel te is, azzal nem leszel több, csak kevesebb.  Az apostol tehát így mondja: megvigasztalódtunk rátok nézve, atyámfiai, minden szorongattatásunk és szükségünk közepette is a ti hitetek által; immár megelevenedtünk, mert ti erősek vagytok az Úrban. De jó lenne minden nap ilyen levelet kapni: immár élek, mert te erősen állsz az Úrban!
Ámen

Lekció: 93. zsoltár
 
Textus:
Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Íme, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: íme, a Bíró az ajtó előtt áll. Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak. Íme, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes... Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig. És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megteremte gyümölcsét.Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki,tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez. (Jakab apostol levele 5, 7-20 válogatott versek)
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Amikor olvasni kezdtük Jakab levelét, azt mondottam, hogy Jakab meghökkentő módon kezdi levelét, így: » teljes örömnek tartsátok, ha a különböző, különféle kísértésekbe estek!« Most azt kell mondjam, a levél végéhez érve, hogy itt is meghökkenünk, mert nem úgy ér véget a levél, ahogy megszoktuk a bibliai leveleket olvasva, hogy például lekerekedik a nagy üzenet, vagy valami rövid summázat foglalja össze a lényeget, vagy olvasható néhány személyes utalás mintegy post scripumként, de mindenképpen ott van egy áldás és, igen, a döntő szó: ámen! Jakab levele mintha véget sem érne. Tömör és gyors, és mintha el lenne kapva a végéről még az »ámen« is! Mintha gyorsíró jegyezte volna le, s a végét már elnagyolta volna. A gyorsírók tömören írnak, attól gyorsírás a gyorsírás, hogy összeszűkítik a betűket, ezért nevezik így: sztenográfia. (Majd erről még fogok szólni.)
Mégis, ez a meghökkentő, gyors befejezés visszakapcsol a levél elejéhez. Azt mondja az utolsó vers: »tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg tévelygő útjáról, lelket ment a haláltól és sok bűnt elfedez.« Lám, ezzel is kezdődött a levél, hiszen azt mondja Jakab: ne tévelyegjetek!  Isten gonoszsággal nem kísértethető, Ő maga pedig nem kísért senkit, hanem mindenkit a tulajdon kívánsága von és édesget, aztán a kívánság megfoganván, bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutva halált nemz! Ne tévelyegjetek! (Jakab 1,13-16). S lám, itt a levél végén újra tévelygőkről hallunk. Aki megment valakit, aki tévelyeg (megcsalja önmagát), az megmenti az életét és sok bűnt elfedez.
Hogy miképpen lehet ezt a kettőt összekötni, ahhoz nagy lépést kell megtennünk. Az első, amit a levélben végig láttunk, hogy Jakab mindegyre hosszútűrésre és állhatatosságra buzdít. A próbatételekben Istentől kell kérnünk hittel a bölcsességet, a bölcsesség pedig állhatatosság érlel bennünk, kitartást, helyben maradni tudást. Ennek a kiegészítője a hosszútűrés. Bizony, hatalmas dolog,  amikor az ember mindenféle  nehézséget el tud tűrni.  Mindenféle nyomás nehezedik ránk kívülről, kísértések. S ezekből annyi van, hogy nem is kell számolgatni, oda tehetjük mögéjük a „hasas nyolcas”-t, a matematikai végtelenítő jelet. De ha megkapjuk Istentől a bölcsességet, az megtisztít, és felemel. Mert a nyomorúság és a kísértés arra késztet, hogy a rossz elől Istenhez meneküljünk. „Álljatok ellene a gonosznak, és megfutamodik tőletek...közeledjetek Istenhez” – mondja az apostol Jakab 4,7-8). Igen, ha te Istenhez futsz, akkor elfut tőled a gonosz; ha te Istenhez pártolsz, elmenekül tőled a kísértő.
Ám ha kétfelé sántikálunk, ha egyszerre akarunk két úrnak szolgálni, Istennek is és a Mammonnak is, ha a szánkból egyszerre jön ki áldás és átok, vagy ha kétszívűek vagyunk, akkor nem hagy el minket a gonosz. Ezért a hosszútűrésnek van egy másik, rejtettebb dimenziója is, éspedig az, amikor nem a másikat vagy a kívül-levőt, vagy az istenellenest, az eleve romlottat kell elviselnünk (vannak ilyen eleve romlott emberek, hivatásos korruptak, megrontók) hanem önmagunkat kell valahogy kibírnunk. Nem akármi önmagunkat kibírni! Márpedig Jakab egyenest ránk mutatva mondja: ti kétszívűek! Nem kifelé mutogat, nem másokról mondja ezt, hanem egyenesen nekünk! S hogy ezzel igazán szembe nézhessünk, elhárít még egy hivatkozást. Ne sóhajtozzatok egymás ellen – mondja nekünk.
Sóhajtozni. Különös és érdekes szó ez. A görög sztenosz szóból származik, erre utaltam az igehirdetés elején. Ez a szó azt jelenti, hogy minden összeszűkül, ahogy az orgona fújtatója is így préseli be a levegőt a sípokba. Aki már sóhajtozott, tudja, miről beszélek. Összeszűkül a torkunk és úgy fújjuk magunkból a levegőt, szinte  utolsó leheletünkig. De van ennek a szónak szép, transzcendens vonatkozása is, a kevésbé szép mellett. Hadd idézzek néhányat!
Mikor régi zsidók lefordították görögre a zsoltárokat, ugyanezzel a szóval adták vissza a panaszkodó kifejezést. Két szoltárt hadd idézzek. Azt mondja a 6. zsoltárban Dávid: „elfáradtam sóhajtozásomban...” Igen, el lehet fáradni a sok panaszban, annyit fújtatunk, annyit sóhajtoztunk már. De figyeljük meg, ez az Isten előtti óhajtozást jelenti. Azt mondja: „egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat, szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongató miatt.” (Zsoltár 6,7) Aztán a 31. zsoltár ezt mondja: „könyörülj rajtam Uram, mert szorongattatom, elsenyved a búbánat miatt a szemem, lelkem, testem. Bánatban enyészik életem és sóhajtásban múlnak éveim.” (Zsolt 31,10-11) Jaj, éveket lehet sóhajtozással tölteni, egy egész élet eltelhet sóhajtozással. S folytatja: bűnöm miatt roskad az erőm és kiasznak csontjaim.
Értjük a két zsoltárból, hogy az ember vagy maga miatt sóhajtozik (bűnbánatban), vagy azért, mert körülvették és szorongatja az ellenség. Idézhetem még a Jeremiás siralmait, aki azt mondja: az elpusztult város tisztelői, látva a romokat sóhajtanak és elfordulnak (Siralmak 1,8). Mert csak ez maradt: a sóhaj, a tehetetlenség kifejezője. Olykor én is sóhajtok magamra és legyintek magamra, nem győzöm már, nyomnak, szűkre nyomnak, préselnek, beszorítanak, a levegőt is kinyomják belőlem.
De lehet ez a sóhaj felfohászkodás is. Márk evangéliumának hetedik részében olvassuk, hogy amikor Jézus meggyógyította a süket embert, az úgy történt, hogy Jézus fölemelte tekintetét a mennybe és felsóhajtott (felfohászkodott), majd ezt mondta a süketnek: effata (nyílj meg), és abban a pillanatban visszajött a hallása ennek a süket embernek. Ez az imádság sóhajtása! (Márk ev. 7,34)
És tudunk életsóhajtozásról is, igen pozitív értelemben. Pál apostol mondja a Római levélben, hogy mi, akik boldog szívvel valljuk, hogy nincsen kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak és a Szentlélekben járnak,  mégis sóhajtozunk és várjuk a fiúságot, testünk megváltását, várjuk a feltámadást, várjuk Isten országának eljöttét (Rm 8,32).  Maradandó boldogságunk és örömünk van Krisztusban, mégis sóhajtoztunk a mennyei teljesség után. Mi több – mondja ugyancsak Pál apostol a Második Korinthusi levélben, ahol  már egyértelműen a feltámadásról beszél – tudjuk, hogy ez a földi sátorházunk elbomol, de maradandó épületünk van Istennél, és sóhajtozunk, mert vágyakozunk arra, hogy ami múlandó, azt elnyelje élet (2Kor 5,2.4). Ez tehát a várakozásnak, a reménykedésnek a sóhajtozása, türelmetlenül türelmes sóhajtozás ez, a szentek sóhajtozása ez, akik fölkiáltanak a mennyei trónushoz: meddig még, Uram? Betölti az egész világot a szenteknek a sóhajtozása.
Ám a szó jelent rosszfajta sóhajtozást is, és Jakab apostol éppenséggel arra int, hogy ne induljunk el ezen az semmibe vezető úton. A Zsidókhoz írt levél is szól erről, amikor arra tanít, hogy miképpen tudjuk mi, keresztyének a Krisztus útján járva Isten dicsőségét szolgálni ebben a világban? Nos, igen, valljuk meg őszintén, inkább sajnáltatni szeretjük magunkat, mint Istennek szolgálni. S mondjuk: jaj, minket, keresztyéneket megvetnek itt Európában és a nyugati civilizációban; és eszünkbe se jutnak az üldözött keresztyének! Mondanak ránk valamit egy internetes fórumon, s mi máris gyászruhába öltözünk. Nagyon is tudjuk magunkat sajnáltatni. Ezért mondja a Zsidó levél,  hogy ha valaki arra kér, hogy tégy jót, örömmel tedd, ne sóhajtozva. (Zsid 13,7) A rabszolga sóhajtozik, a kényszermunkás sóhajtozik. Te örömmel tedd a jót, ne sóhajtozz, ha teheted!
És itt a sor végén áll, amit Jakab mond: ne sóhajtozzatok egymás ellen! Ne fújtassatok egymás ellen, ne lihegjetek egymás ellen, hanem imádkozzatok egymásért. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy roppant munkát kell végeznünk, hogy legyőzzük magunkat, merthogy szívesen sóhajtozunk a másik ellen! És nem kívülállóról beszélek, valami ateista kommandóról, akik gyötörnek és mi meg sóhajtozunk miattuk. Nem Ördög őfelsége terrorista csapatairól szólok, akik szüntelenül fenyegetnek, és nem is Korrupt uraságról és méltóságos Korrupt őnagyságáról szólok, akik bűnbe visznek minket! Önmagunkról szólok. Egymás ellen ne sóhajtozzatok. Mi azonban szeretjük ezt a másik ellen sóhajtozást.
Jézusnak van erről egy szép példázata és azt szeretném, hogy most, az ige fényében némi alázattal a történet jó megértése érdekében nem hátra állnánk, jó református szokás szerint, hanem előre. A farizeus és a publikánus imádkozik a templomban; elöl áll a farizeus, a kegyes ember, hátul pedig Mr. Publikánus, a hivatásos korrupt. A farizeus azt mondja: »Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is.Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek.« (Lukács 18,10-14) Amikor imádkozunk, általában szemünket lehunyva állunk Isten elé,  vagy éppenséggel  az égbe tekintve imádkozzunk. De hogy az imádkozó embernek hátrafelé is volna szeme? Valami különleges képessége volt ennek a farizeusnak, - hálát ad, hogy nem olyan, mint a vámszedő, a háta mögött. Jaj, de jó, hogy ott áll, lehet ellene sóhajtozni, és lehet érveket sorakoztatni az Úristen elé, hogy én bizony már háromszor is megdöntöttem volna a lelki maratón világcsúcsát, de ez a nyomorult bűnös mindig az utamba kerül, itt liheg a fülembe, ráakaszkodott a hátamra, hátráltatja a lelki fejlődésemet. Azért is hálát adok, hogy már nem vagyok olyan, mint ő.  Aki pedig hátul áll, csak annyit mondott: »Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.«
De van ennek a rosszfajta sóhajtozásnak egy másik oka is, amiért olyan jól esik az nekünk. Ez pedig mi magunk vagyunk. Bár az imént azt mondtam, hogy tudunk önmagunk miatt sóhajtozni, de hozzá kell tennem, leginkább azért van panaszunk magunkra, mert, úgymond, nem megy valami. Az újkori ember, és mi mind újkoriak vagyunk, a  célirányos cselekvést bálványozza. Van hát oka sóhajtozni. Kitűztünk valami célt, nem valósult meg, sóhajtozunk. Magamról beszélek; én már nagyon szerettem volna, ha a mai úrvacsorás istentiszteletet a félig-meddig kész, de fűtött templomban tartani. Nem sikerült, s biztos én is felelős vagyok érte; nem voltam elég agresszív, nem álltam ide korbáccsal, nem hajtottam a munkásokat, valamit biztosan én is elrontottam, hát sóhajtozom. De én most nem erről a sóhajtozásról beszélek, hanem az arról, amibe valóban bele kellene ereszkednünk önmagunk miatt. Ám -  ahogy ezt a társas lélektan megtanítja nekünk – mi ezt a sóhajt áttoljuk a másikra. Olvassuk csak újra a Biblia nagy bűnbánó imádságait! Látjuk, maga miatt sóhajt a bűnbánó, és nem azért, mert nem sikerült neki valami. Nem azért sóhajt, mert nem volt elég erős, ügyes ezt-azt megtenni, hanem azért, mert - ahogyan Ézsaiás próféta mondja – mert szövetséget kötöttünk a halállal (Ézs 28,15), és nekünk ezen kellene sírnunk, szinte önmagunkat kellene megbánni úgy, ahogy vagyunk, testestől, lelkestől, mindenestől. Hát ez nem megy! Hát micsoda szégyen oda állni Isten elé és elsóhajtozni magunkat. Ézsaiás azt mondja, olyan makacs az ember, hogy még dicsekszik is ezzel a halálos, nyomorult szövetséggel!
Egyszóval tehát, Jakab azért mondja, hogy ne sóhajtozzatok egymás ellen, mert le akarja zárni ezeket a hamis utakat. Igen, ezek hamis utak, mert eltávolítanak az igazságtól. A levele elején azt mondta: ne tévelyegjetek, ne csapjátok be magatokat. Most a levele végén azt mondja: aki pedig egy tévelygőt megment, az életet ment meg.  És nyomban értjük is, mit jelent az, hogy bár okod is volna rá, de nem sóhajtozol a másik ellen. Sőt, Jakab fokozza is ezt, és azt mondja: imádkozz érte. Sóhajtozni a másik ellen, roppant veszedelem. Évtizedek óta belesajog a szívem, amit kezdő lelkészként éltem át egyszer. Családot látogattam, de leginkább a nagymamát, aki végig dolgozta az egész életét, jószággal kelt, jószággal nyugodott.  De már megcsontosodott, meggöbösödött öregasszony lett belőle – és megkeseredett is. Semmire sem tudott jót mondani. Nos, náluk időzvén hallom magam is, hogy mindenkikre pikírt megjegyzéseket tesz a mama. Se fia, se lánya, se menye, se unokái, senki meg nem állt előtte. Folyton rájuk támadt, nyomta-préselte őket, a pap előtt is csak a fejükre olvasott  mindent, mígnem kirobbant a lányából a szó: mikor halsz már meg? Jaj, de fáj ez a szó! Hát Ne sóhajtozzatok egymás ellen, mert ennek ez lesz a vége: mikor halsz már meg? Hanem imádkozzatok egymásért, mert aki tévelygő útjáról megtérít egy testvért,  az életet ment és sok bűnt elfedez.
Tehát, ha tudni akarod, hogy mi a vége a másik elleni sóhajtozásnak, és mi a vége a másikért való imádkozásnak, akkor fontold meg jól Jakab szavát: ne sóhajtozzatok egymás ellen. Mert ha valaki megment egy tévelygőt, vagyis hazahoz egy eltévelyedettet, aki rossz útra tévedt, eltévedt az igazságtól, az életet ment. Azt szokták mondani a Biblia-tudósok, hogy amikor az Ószövetséget olvassuk, főleg a prófétákat, a megtérés valahogy mindig magába foglalja a hazatérést, vagy a tévúton való megfordulást és a jó útra térést.  Ha valaki betévedt egy zsákutcába, vissza kell tolatnia. Ha valaki úttalan útra téved a sivatagban, gyorsan vissza kell térnie, mert különben elpusztul a semmi kellős közepén.  Térj meg, Izrael, kiáltottak a próféták, vagyis: rossz úton vagytok, a hamisság útján jártok, forduljatok meg, gyertek haza! Az Újszövetség mentális fordulatról beszél, amikor megtérést mond, vagyis az ember akarati, érzelmi, gondolati központja 180 fokos fordulatot vesz; eddig ezt-meg-ezt tartotta helyesnek és jónak, most felismeri az egyetlen igazságot. Ez pedig tudatos belső döntést hoz magával.
Lám, Jakabnál ezt a kettőt együtt látjuk. Mit látunk? Ha a másik ellen sóhajtozol és nem fölfelé sóhajtasz (fohászkodsz), vagyis nem imádkozol érte, hanem csak sóhajtozol ellene, akkor rossz úton jársz. Fölfelé nem sóhajthatsz a másik ellen! Fölfelé csak érette sóhajthatsz, fölfelé csak imádkozni lehet – imádkozzatok azokért is, akik titeket háborgatnak! – , fölfelé átkozódni nem lehet, fölfelé nem lehet azt mondani, hogy: mikor halsz már meg?! Döntsd hát el. Ki a te szövetségesed? Az élet Ura vagy a halál?
Azzal kezdtem, hogy ez a levél olyan, mintha nem lenne lezárva, nincs oda írva a végére, hogy ámen. Ki tudja, talán neked kell oda mondani a végére, hogy: ámen. Ha azzal érvelsz, hogy no persze, de az eltévelyedések, meg a kísértések, meg a hasadtszívűség, meg a gazdagok gőgössége és a szegények irigysége, nehéz ezek ellen nem sóhajtani, és ugyan ki tanít meg erre? -  hadd idézzem a Filippi levelet: az az indulat legyen bennetek, amely volt Krisztusban (Fil 2,5), aki bizony agonizálva sóhajtott a Gecsemáné kertjében. És ott érted sóhajtott. És ha tudni akarod, hogy a másért mondott imádság hathatós-e? – figyelj itt Jakab szavára. Illéssel példálódzik, akinek imádságára három és fél évig nem volt eső, és imádságára újra lett eső, és Jóbbal is példálózik, akinek ezer oka lett volna barátai ellen sóhajtani, akik csak  teológiai igazságokat dokumentáltak a szenvedő emberen! Hát sóhajthatott volna ellenük. De mit olvasunk Jób könyve végén? Jób áldozatot mutatott be barátaiért, akik szenvedései közepette inkább az ellenségei voltak. Jób pedig előképe Krisztusnak, aki áldozatot mutatott be a golgotai kereszten  – ellenségeiért. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. (Jn 16,13), de az Úr Jézus Krisztus mikor mi még ellenségei voltunk, életét adta érettünk (Rm 5,10). Ne sóhajtozzatok egymás ellen! Mentsétek meg egymást. Sok bűnt kell elfeledni, sok bűnt kell elhordozni, sok bűnt kell Isten elé bűnbánattal, bűnbocsánat reményében oda vinni, de lehet, mert Krisztus megnyitotta az utat a kegyelem trónusához. S ha erre áment tudsz mondani, akkor Isten Szent Lelke erejében a te életedben is úgy lesz.
Ámen

Kétszívűség ellen
Lekció: 64. zsoltár
 
Textus: "Honnét vannak háborúk és harcok közöttetek? Nem onnan-e a ti gerjedelmeitekből, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irigykedtek, és nem nyerhetitek meg; harcoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt. Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik? De majd nagyobb kegyelmet ad; ezért mondja: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek."
 
Szeretett testvérek! A múlt alkalommal, mikor olvasni kezdtük Jakab apostol levelét, bátran mondtam, ámbár némi bizonytalansággal, hogy igen meghökkentően, megdöbbentően kezdődik ez a levél. Idézzük újra, így kezdődik: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek!  A meghökkenést azzal oldottam, hogy ez nem üres szónoki fogás, ami után majd jön valami kellemes és szép. Mi több, biblikus kezdés ez, mert sok könyve kezdődik a  Bibliának megdöbbentő tételekkel. A bizonytalanság pedig azért fogott el, mert tudtam –  és szerintem mindenki tudta, mert sokszor olvastuk, és fogjuk is még olvasni ezt a levelet –, hogy a megdöbbentő kezdet után valóban nem édességek jönnek, hanem kemény beszéd. Olyan kemény beszéd, amelyre, megvallom őszintén, én magam természetem szerint gyáva vagyok. Én még ilyet nem vágtam a gyülekezet fejéhez: parázna férfiak és asszonyok, tisztátalanok, kétszívűek! Hogy jön ehhez Jakab?  S van-e egyáltalán értelme mindenféle keménységet mondani?
Azt mondja: teljes örömnek tartsátok, ha különféle kísértésekbe estek. Ehhez mindenféle magyarázatot lehet hozzáfűzni, nem olvastuk, csak a rákövetkező napon, folytatta az apostol, mert hogy nem Isten az, aki megkísért bennünket. „Isten nem kísérthető gonosszal, és Ő maga se kísért senkit.” (1,13) Pedig, pedig, de jó lett volna  azt a magyarázatot fűzni a levél kezdetéhez, hogy azért öröm mindenféle kísértésbe esni, mert lám, Isten kísért, a kezébe vesz, mikroszkóp alá tesz, felboncol, megméri a hívő állagunkat, mint valami mennyei minőség-ellenőrző laborban Bár nagy a rázatás, rettenetes a küzdelem, de ezt teljes örömnek kell tartani, mert az mégiscsak jó dolog, ha Isten foglalkozik velünk... Csakhogy nem ezt mondja Jakab, hanem azt, hogy Isten senkit nem kísért, legfőképpen gonosszal. A ti saját vágyaitok kísértének benneteket, mondja az apostol (1,14). A vágyaink kísértenek, a jól karbantartott haragunk, amit dédelgetünk, cumiztatunk, etetgetünk, tápszerezünk, mint egy kis babát, és alig várjuk, hogy aztán jól felnövelt haragunkat útjára bocsássuk, hogy elvégezze a dolgot (édes a bosszú!). Kisért bennünket a feledékenység, mondja Jakab apostol, a közöny a másik sorsa iránt. Kisért bennünket a zabolátlanságunk. Éppen tegnap fejeztük be a nyelv bűneiről szóló szakaszt (3. rész), ahol azt mondja az apostol, hogy az a nagy ember, aki a saját nyelvét meg tudja zabolázni. Nem az nagy dolog, ahogy valaki megüli a lovat, beidomítja az elefántot, átugratja az oroszlánt a tüzes karikán, hanem az, ha az ember a maga ici-pici nyelvecskéjét megzabolázza.  És kisért bennünket a személyválogatás (2. rész). A Böszörményi úti templomban – mint sok helyt másutt - az istentiszteleten alatt az első sor üres szokott lenni. Nyilván, Jakab szava szerint, a nagyoknak szoktuk fenntartani. S ha bejön egy „aranygyűrűs férfi” – vagyis nagy ember – már ugrunk is, és hajbókolva tessékeljük előre. Ugye, ezért üres az első sor? Vagy azért, mert nincs közöttünk nagy ember, akit előre tudnánk ültetni? Jakab szinte arcul vág a minősítéseivel.
És, amit mond, vagy kér, vagy utasításba ad, az is kemény és pattogó beszéd. Szinte vezényszavak hangzanak itt el, a közismert a kifejezéssel, lózungok, napi parancsok. És ezek a napi parancsok nem távoli emlékei a megtérésemnek kezdetén. Ezek itt mindennapi parancsok. Minden nap azzal kell kezdenünk, hogy meghallgatjuk az élet parancsait. Hiszen ezek nélkül  nagy lenn a baj, mert kétszívűek vagyunk. Nem kétszínűek, két szívűek. A kétszínű ember mást mutat, mint ami. Szép arcot mutat, de gonosz ember. Szomorúnak mutatja magát, de belül kárörvendő, Tanácstalannak tünteti fel magát, de igazából törtető. Sokféle kétszínűség van. Olyannyira, hogy számítógépes helyesírási programok erőszakosan igazítják a kétszívű kifejezést kétszínűre. (Csak megjegyzem,  hogy az okos szövegszerkesztő a Dunamelléki Egyházkerület-et folyton Dumamellékire. Tud ez a gép mégiscsak valamit!) Szokatlan, és kemény kifejezés ez: kétszívű. A zsoltár mondja:  „gyűlölöm az állhatatlanokat, de a Te igazságodat szeretem.” (119. Zsoltár 113. vers)  Állhatatlanok; az eredeti héber szó kettéhasadást jelöl, végzetes megosztottságot. Illés próféta mondja, amikor saját népét ostorozza: „meddig sántikáltok kétfelé?” (1Kir 18,21) Jakab pedig így mondja itt: „nem tudjátok, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel?” (4.vers)  Nincs kompromisszum. Vagy erre, vagy arra. A kétszívű ember azonban meghasadt, és úgy cselekszi a törvényt, hogy ezzel megsemmisíti a törvényt. Mondom még egyszer: nem képmutatásról van szó. A képmutató látszatra csinálja a törvényt, de valójában nem csinálja. A kétszívű úgy cselekszi a törvényt, hogy megsemmisíti. Úgy teszi a jót, hogy abból rossz jön ki. Ha a szívnél tartunk (bár a görög szövegben  a pszyche szó áll), hogy lehet az, ámulunk, hogy diastole rosszat pumpál, a systole a jót szív be. „Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok? Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!” – mondja éppenséggel a nyelv bűnei kapcsán. (3,10) Hogy lehet így éli? A zsoltár azt mondja: éljen az én lelkem, hogy dicsérjen téged (119. Zsoltár 175), vagyis egyedül azért tartom érdemesnek élni, hogy Istent dicsőíthessem, és igazságában járhassak. Hát hogy lehet akkor meghasadtságban élni, kétfelé sántikálni, kétszívűnek lenni?  De mindjárt parancsokat is mond az apostol, és a parancsokban van a kibontakozás. Azt mondja: „engedelmeskedjetek azért Istennek, álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.”
Először erről az engedelmességről kell alaposabban szólni, mert ez az első részben olvasott állhatatosságnak a párja. Múlt alkalommal hosszasan fejtegettem, hogy miféle állhatatosságról (hypomone) van itt szó, mit jelent alatta maradni a dolgoknak, ott maradni, ahova Isten állított. Felvesszük a keresztet. Ezt nevezzük béketűrésnek (Jakab 5,11!), a helyben maradás csodálatos képességének. S azért csodálatos, mert ebből születik meg a reménység, a reménység ellenére való  remény, amiről Pál apostol beszél (Róma 4,18). Most pedig alávetésről, vagy alárendelésről hallunk (hypotagma). Az engedelmesség ugyanis azt jelenti, hogy az ember aláveti – egész pontosan: alá-rendeli – magát valaminek. Ha az passzívumnak tűnik, hogy adott helyzetben maradva kitartok, nem szökök ki belőle, hanem elhordozom, akkor itt most aktívumról van szó: engedelmeskedünk Istennek. Továbbá, folytatja Jakab: álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.
És itt megint zavarba jövünk. Olykor divat Jakabot és Pál apostolt szembe állítani. Pál apostol azt mondja, hogy egyedül hit által, kegyelemből üdvözülünk, Jakab meg azt mondja: mutasd meg a te hitedet cselekedetedből. De az okos teológusok ezt összehangolják (például Kálvin, remekül igazán). De most itt nagyobb a baj.  Azt mondja Jakab: „álljatok ellene az ördögnek!” Jézus meg azt mondja a Hegyi Beszédben: „ne álljatok ellene a gonosznak!” (Máté 5,39) Az még rendjén volna, hogy Pál meg Jakab vitatkozik. Pál és Péter is vitatkozott, olvasunk is róla a leveleikben. De hogy Jakab Jézus szavával ellentétes dolgot mondjon? Hogy van ez? De nézzük meg! Jézus a bosszúállást tiltva mondja, hogy ne álljatok ellene a gonosznak. Vagyis: ha ellene állok a gonosznak, az azt jelenti: bosszút állok, visszaütök, nem hagyom annyiban. És leginkább az igazamat nem hagyom. De Pál is azt mondja: szerelmeseim, ne álljatok bosszút magatokért, enyém a bosszúállás, én megfizetek, mondja az Úr. Jóval győzd meg a gonoszt! (Róma 12,19-21) Vagyis Jézusnál a rossznak való ellenállás: bosszúállás. Amihez aztán mindenféle stratégiát kell kitalálnom. És máris csoportosítom az erőimet. Elküldöm a kémeimet, tapogassák ki az ellenség gyenge pontjait. Még a meteorológiát is tanulmányozom, hogy esős idő lesz-e, vagy süt-e a nap, ha harcra kerül sor. Terepszemlét is tartok, hova csoportosítsam a csapataimat. Aztán a főparancsnokságon a tervező asztalom körül várnak a tábornokaim. A tábornokaimat így hívják: harag, közöny, zabolátlanság, személyválogatás, kevélység, mind kipróbált, remek stratéga. Ők az én tábornokaim. És együtt kiváló haditervet szövünk... Nincsen itt semmiféle ellentét Jézus szava és Jakab szava között! Mit mond Jakab? „Hát honnét vannak a háborúk, a harcok közöttetek,  ha nem a ti gerjedelmeitekből, melyek tagjaitokban vitézkedtek..., gyilkoltok és irigykedtek, harcoltok és háborúskodtok.” Csupa harci metafora. (Polémia, machia, stratégia.) Ismerős szavak. Vagyis, ha nem a Jézus szavát követed, és visszaütsz, ellentámadást indítasz, azzal éppen azt teszed, amit Jakab kárhoztat. És nem hallgatsz a kérésére! Jakab azt mondja: állj ellene az ördögnek, és elfut tőled. Mit jelent az ördögnek ellenállni?  Azt jelenti, hogy nem dőlsz be a kísértésnek. Sok-sok kísértés vesz körbe, óriási nyomás nehezedik rád, de ha hallgatsz Jézusra és Jakabra, akkor nem ütsz vissza! De lelki értelemben igenis ellenállsz. Azt mondja az apostol: kívántok valamit, és ennek érdekében gyilkoltok és irigykedtek, harcoltok és háborúskodtok, ám nem nyerhetitek meg. Miért? Mert kívánjátok, de nem kéritek! A kívánás szó is harci kifejezés; az epithyme szót használja Jakab, ez pedig thymos szóból származik. S a régiek ezzel írják le, azt amikor a katonák a csata előtt, úgymond, fölszívják magukat. Mindenkinek kiosztják a rumot, kell egy kis átmelegedés, de főleg indulat. A  beszédet tart a csapatoknak. (A modern korban Napóleon volt a leghíresebb erről. Minden csata előtt beszédet tartott a katonáinak. Állítólag a waterlooi csatát azért vesztette el, mert beteg volt, és nem tartott beszédet.) Feltüzelni a katonákat, ez a cél, hogy aztán thymos-szal, bősz indulattal menjenek a csatába. És ebből származik az epithymia kifejezés, ez pedig azt jelenti, hogy az ember eltökélten, beszűkült epekedéssel, bősz sóvárgással  kíván valamit. És nemcsak akarja, hanem elő is ront, hogy megszerezze. „Zúgva, bőgve törte át a gátot, el akarta nyelni a világot!” -  ezt a Tiszára mondta Petőfi. Én meg azokra az emberekre mondom, akik mindenkin áttörtetnek, szerző haditervük is van, és számos titkos fegyverük. Milyen kemény beszéd ez, amit itt Jakab mond! Hát közöttetek honnan vannak ezek a harcok? Honnét vannak ezek a gyilkolások? Honnét vannak ezek a vérontások? Honnét vannak ezek a stratégiák? Hát nem a tagjaitokban vitézkedő (katonai szolgálatot teljesítő) vágyak miatt?
 És itt látjuk meg a kétszívűség tragikus értelmét. Hiszen a szív is egy tagunk, és a megosztott szív is egy tagunk, a kettős szív is egy tagunk. Miféle orvosi, antropológiai csoda, hogy valakinek két szíve van?! És az egyik harcol a másik ellen. Ám ez a harc kivetül az egész életünkre, és ha én  a másikon bosszút akarok állni, vagy a másikon diadalt akarok aratni, a másikat magam alá akarom gyűrni, akkor csak vágyakozás és epekedés van, de kérés nincs. De Jakab már a levél kezdetén arra tanított, hogy ha nincsen bölcsességünk megállni a nagy rázattatásokban, akkor kérjük el Istentől, éspedig hittel, imádságban kérjük.  És itt is azt mondja, lám: csak vágyakoztok, de nem kértek! Mintha elfelejtettétek volna, hogy a legcsodálatosabb erő, a legcsodálatosabb valóság az imádság. Igen hasznos az igaz buzgóságos könyörgése -, mondja később (Jakab 5,16) Ha tudod, mi az imádság titka és ereje, akkor azt is tudod, hogy kérésed biztosan elérkezik Istenhez, Ő pedig szemrehányás nélkül  kész adni azoknak, akik kérnek. 
Tehát hogyan álljunk mi ellene az ördögnek? Úgy és olyannyira, hogy megfutamodjon? Ha a zsoltárossal együtt vallom, hogy nem érdemes másért élni, csak azért, hogy megismerjem Istent, jóságát megízleljem, és dicsőítsem őt – és érdemes másért élni? nem érdemes másért élni! – , akkor szorongat igazán az a kérdés, hogy miképpen oldódik le rólunk a kísértés megannyi bilincse, hogyan lehet kiszabadulni a gúzsba kötözöttségből? Jakab válasza sorsdöntő: engedelmeskedjetek az Istennek, álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek!
Legyen tehát ez az életrended: rendeld alá magadat Istennek. S hogy ez mit jelent, azt nyomban a következő versből értjük meg: közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok (4,8). Istennek engedelmeskedni azt jelenti, hogy közeledünk Őhozzá.  Mostanában úgy értik az Istenhez való közeledést, hogy ez a lehetőségek világába tartozik. Ez egy opció a sok közül. S ha éppen van időm, kedvem, hát elkezdem Istent keresni (keresgélni). Annyira meg van verve a mai keresztyénség, hogy ha látnak valakit, aki úgy, a maga módján keresgéli Istent, mi máris irtó boldogok leszünk tőle. Tiszikém - mondta nekem egyszer egy vagány pacák –, én kereső vagyok! Mit tetszik keresni? kérdeztem tőle. A postaládát! – sütötte el a poént. Én meg azt hittem, hogy Istent keresi – próbálkoztam. De csak jót nevetett rajtam. Az ám, amikor Jakab azt mondja, hogy közeledjetek Istenhez, keressétek Istent, akkor más igéket is hozzá kell hallanunk. Például, amit Péter mond Jézusnak: Uram, kihez mehetnénk? Tenálad van az örökélet beszéde.  (Jn 6,68) És, hogy micsoda nagy kegyelem ez, hogy közeledhetünk. Egykor csak Mózes közeledhetett az Úrhoz, a többiek, a tisztátalanok nem (2Mózes 24,2). És én immár hova meneküljek, és kihez folyamodjam? Vajon nekem nyit-e Isten tágas tért? Vagy csak Dávidnak? (Zsoltár 31,9) Vagy legalább egy kis rést nyit-e nekem, hogy kijussak a bajból és a nyomorúságból! Bizony, nincs hova mennem, csak Istenhez! Nincs más lehetőségem. Közeledjetek Istenhez –, mondja Jakab. És ebben nincsen kompromisszum. Nincsenek hosszúra nyúló egyezkedések. Ez nem Brexit-alku. (Nemrégiben olvastam egy tréfát. 2119-ben az EU-ban Brexit-napot tartottak, amelyen az EU soros elnöke, egy brit miniszter vitte a szót,  aki elmondta, hogy ugyan senki nem tudja, honnan ered ez a szép hagyomány, de immár száz esztendeje ünneplik a Brexitet, mint a angolok legszebb hozzájárulását a közös Európához.) Jakab kemény beszéddel  elvágja a kompromisszumok útját:  közeledjetek az Istenhez! Nincs puhatolózás , nincs mérlegelés, ötletelés, hogy ma csal valahogy meggyőzzük ördög őfelségét, hogy hagyjon minket békén! Például, felhívjuk a figyelmét, hogy náluk sokkalta fontosabb emberekkel van tele a világ, foglalkozzon velünk,  nekünk meg adjon egy kis szuszt. Jakab csak mondja:  közeledjetek az Istenhez! És elfut az ördög tőletek. Hogyan? Ez is egy hadi kifejezés. Például, amikor egy sereg a föltoluló ellenség elől elmenekül, mert nincs más, menekülniük kell.  Nos, ez a szabály: menekülj Istenhez, és elmenekül tőled az ördög. Menekülj Istenhez, mert nincs más lehetőséged. És akkor elmenekül tőled az ördög, mert neki se marad más lehetősége, mint hogy elmeneküljön. Hogyan és miért?  Mert itt van a boldog ígéret is: közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. Értitek, testvérek? Nagy bajodban, nyomorúságodban ne azon törd a fejed, hogy hátha volna még valami stratégia, valami cselekvési terv, valami jó program, - hanem közeledj Istenhez!  Hadd idézzem a régi bölcset, aki azt mondta: a keresztyénség nem programot hirdet, csak annál jobbat: reménységet! Nincs program, reménység van. Közeledj az Istenhez, és közeledni fog hozzád. És ahogy közeledik hozzád, és érvényre juttatja fölötted királyi uralmát, mert alávetetted magadat, mert odaálltál a Krisztus zászlója alá, mert hozzá tartozol. Az apostol ígérete szerint: elszakíthatatlanul tartozol hozzá (Róma 8), mert Istentől Krisztusért és Krisztusban semmi nem szakít el. S akkor nem marad más az ellenségnek, mint elmenekülni! De lám, nem te győztél, hogy aztán kiakaszd a kutyabőrt a falra; nem te győztél, hogy a valami győzelmi trófeát tégy a polcra. Nem te győzted le a kísértőt, a rosszat, a gonoszt, az ördögöt, hanem a Feltámadott Úr! Ellenállni a gonosznak az jelenti, hogy oda állasz Krisztus zászlója alá. Jakab szavára rímel az, amit a zsoltárban olvastunk: „akkor örvendezni fog az igaz, és Istenhez menekül, és dicsekedni fognak az egyenes szívűek!” (Zsoltár 64,11) Így gyógyul meg a kétszívűség! Így lesz a kétszívű emberből  – az útjában mindenkor állhatatlanból –, akit a tenger hullámai ide s tova csapnak, így lesz  a döntés képtelen emberből egyenes szívű, egy ügyű ember.  Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. Ámen

Egészen megdöbbentően kezdődik ez a levél. Azt mondja az apostol: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek.  Teljes örömnek? Hogyan? Nemrégiben Ferenc pápa is elküszködött azzal, hogy szerinte félreérthető a Mi Atyánk, s ezért új fordítást javasolt. Ne vígy minket kísértésbe... – áll az Úr imádságában. De hát ez így félreérthető, ezt nem szabad így fordítani, hanem valahogy így kellene: ne engedd, hogy kísértésbe jussunk, hanem szabadíts meg a gonosztól. Igen, ha Isten jobbján gyönyörűségek vannak, és Nála van a teljes öröm (16. zsoltár), és ha úgy van valóban, amit Jézus mond a tanítványainak búcsú-beszédéiben, hogy imádságaikat az Atya meghallgatja, hogy a ti örömötök beteljesedjék (Jn 16,23-24), és ha megrendít, amit János apostol ír a levelében, hogy az evangélium teszi teljessé örömünket (1Jn 1,4), vagyis, ha az evangélium az örömhír, akkor megzavarodunk Jakab szavától: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek... De ezt most egy pillanatra felfüggesztem itt.
Másféle megjegyzést is előre kell bocsátanom. Valamikor, ki tudja mikor, hagyomány lett a keresztyénségben, hogy a mondandójuk okán szembe állítják Pál apostolt és Jakab apostolt. Durván ez így hangzik: Pál apostol azt mondja, hogy egyedül kegyelemből, hit által üdvözülünk, cselekedetek (vagyis érdemek) nélkül. Jakab meg azt mondja, hogy a hit halott cselekedetek nélkül, tehát mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből.  Vagyis, úgymond, Pál és Jakab két szélső (sőt, ellentétes) értéket képvisel. A teológusok számára pedig jóféle elmetorna Pál és Jakab összehangolása. Mert, mondják, nincs ellentét, de mégis van, mondják mások... A reformáció korában még hevesebb lett ez a harc. S mára úgy alakul, hogy a protestánsok apostola Pál lett, a katolikusoké meg Jakab;  lám, Pál azt mondja egyedül kegyelemből hit által... Jakab meg azt mondja, hogy a hit halott cselekedetek nélkül...  Ebből aztán azt találtam ki, hogy  az Úristen úgy válogatta a csapatát, hogy a lustákat betette a protestánsok közé (nekik nem kell semmit csinálniuk, csak elfogadni az üdvösséget), a szorgalmasokat meg betette a katolikusok közé (mert ők megdolgoznak az üdvösségért). De mindjárt látni fogjuk, hogy Pál és Jakab nagy barátok voltak szellemi értelemben mindenképpen.
Teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kisértésekbe estek! Mondom, még egyszer, ez megdöbbentő. Megrendítően kezdődik a levél. Ámbár, ha meggondoljuk, a Biblia valamennyi könyve meghökkentően kezdődik. Csak néhányat emelek ki. Ez olvassuk egy  bibliai könyv kezdetén: „csókoljon meg engem ajkának csókjával!” Smároljunk! Így kezdődik az Énekek Éneke., és ez az egyik legszebb és legtitkosabb könyv a Bibliában. De van ilyen kezdet is a próféták könyveiben: az Úr terhe az Ő népe ellen (Náhum, Malakiás). És ami még meghökkentőbb, ahogy egész Biblia kezdődik: kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Most gondoljuk ezt el a mártír teológus, Dietrich Bonhoeffer megjegyzése szerint, úgy mintha nem lenne Isten (etsi Deus non daretur); ez éppenséggel kortársi logika. Úgy tanultuk a materialista köznevelésben, hogy az anyag öröktől való. Mi az, hogy Isten? Mi az, hogy teremt valaki? És mi az, hogy mindent teremt? És még egy meghökkentő kezdet. János evangéliuma így kezdődik: kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lett.  . Mi az, hogy Ige? És mi az, hogy testté lett? És van átjárás a transzcendens valóság és a megteremtett világ között? Mindezeket azért soroltam, hogy jobban megnyissam a lelketeket, és ne intézzük el könnyedén a Jakab szavát azzal, hogy az apostol itt csak egy szónoki fogást alkalmaz, és a hallgatóit ezzel a meghökkentő mondattal akarja felrázni.
Fokozom tovább: kísértésekbe esni. És az imént azt mondtam, hogy Pál és Jakab jó barátok voltak. Ez persze költészet a részemről, de valószín, hogy  Pál apostol elmondhatta a maga sorsát Jakabnak. Pálról azt olvassuk, hogy sokat hajózott. Nos, az Apostolok Cselekedetei 27. részében olvasunk egy a különös szót, egy hajózási szakkifejezés, ami ide vág. Azt olvassuk, hogy amikor rátört a vihar Pálék hajójára, és napokig semmit nem láttak a viharfelhő kellős közepén, s már-már elvesztek, mikor kivilágosodott, és egy földnyelvhez (zátonyhoz) sodródtak, és ráfuttatták a hajót. De ott ellentétes irányú erők érvényesültek. A hajó orrát megfogta a zátony, a farát viszont szaggatta a tenger. Két rossz közé estek. És nem úgy van a dolog, hogy van két rossz, és a két rossz közül a jobbikat választjuk. Nincs mit választani, mert mindegyik helyzet rossz. És ez ismerős élethelyzet. Bekerítettek bennünket. Be vagyok kerítve. De miért keveredtem én ebbe a helyzetbe? Vagy oda estem?  Mégis, azt mondja Jakab: teljes örömnek tartsátok, amikor ilyen helyzetbe estek. Teljes sötétség és kilátástalanság, és utána  mikor épp már kivilágosodott, zátonyra futunk (hát talán jobb lenne, ha sötét lenne, mert most, hogy kivilágosodott, most látom igazán, hogy milyen nagy bajban vagyok!)
Még tovább fokozom. Ugyanezt a szót használja Lukács evangélista az irgalmas samaritánus példázatánál. Mi itt általában gyorsan átrohanunk a példázat elején, mert várjuk már, hogy jöjjön az irgalmas samaritánus (miután a klerikális reakció,  lévita és a pap megbuktak), jöjjön már a samaritánus, mentse meg azt a szegény embert, kötözze be sebeit vigye be az ispotályba! De hogy kezdődik a történet? A történet szerint így: „Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék...” (Lk 10,30). És a summában is ez áll, mikor Jézus azt kérdezi: „ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett?” (Lk 10,36).  Ez azt jelenti, hogy se előre, se hátra, bekerítették.  Én is átéltem ezt Chicagoban, a bűnös városban, még ösztöndíjas diákként. Hosszú, sötét folyosón kellett átmenni, és jött mögöttem két nagy darab, 140 kg-os atyafi. Az egyik hirtelen elém lépett, a másik meg hátulról már nyúlt is a zsebembe, hogy vegye ki a pénzt. Nem volt mit elvenni, üres kézzel elballagtak. De bekerítettek. Egy ember Jerikóba menet rablók kezébe esett. Az egyik elöl lökte, a másik hátulról ütötte, jobbról is kapott egy pofont, balról is kapott egy pofont, és azt sem tudta, hol van, nem volt menekvés.  Tehát ez a szó, hogy valamibe „beleesni”, valami által „körülvétetni”, például ellentétes irányú tengeráramlatokkal, rablókkal, nyomorúsággal…, ez a circumdederunt.  Amit a zsoltáros mond: körülvettek engem a halál kötelei (116. zsoltár). Beleestem egy kútba, és nincs belőle kiút. Miért mondja hát akkor Jakab, hogy ezt teljes örömnek tartsátok? Nyilván nem azért, mert szeret szenvedni. Nyilván  nem azért, mert már alig várta, hogy megmutassa, hogy ki a legény a gáton! Talán Pál apostol elmesélte Jakabnak, hogy mi történt vele hajózás közben, és erre Jakab azt mondta volna neki: tartsd teljes örömnek, végre leiskolázhattad a hajós kapitányt, a tengerészeket, a tisztet és mindenkit, és az Úr segedelmével világosan megmutathattad, hogy  bár baj van, de te örömmel vetted és ez milyen nagy dicsőségére volt a keresztyéneknek!? Netán mondjuk mi annak a szegénynek, ott, a jerikói úton, akit félholtra vertek: tartsd teljes örömnek, hogy rablók kezébe estél, elbántak veled, otthagytak, mert jöhetett az irgalmas samaritánus!? És végre megmutathatta altruizmusát és szeretetét!?
Nem ezért mondja ezt Jakab. Hanem azért, folytatja, mert  tudhatjátok, hogy a hitetek megpróbáltatása kitartást szerez. Vagyis ez gyötrettetés, ez a rossz, ez a kisértés, ami ellen oly állhatatosan könyörgünk (ne vígy minket kisértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!), ez megpróbálja a hitünket. Jakab erőteljesen passzívumban mondja ezt, megpróbáltatás. Nem holmi mérlegelés ez, nem a lelki patika-mérleg nyelvet egyensúlyozgatjuk, hogy a hitünk megfelel-e a mértéknek. Ez megpróbáltatás. Ez a ti hitetek meggyötörtetése, megpróbáltatása, mondja az apostol. Ha pedig a hitetek próbájáról van szó, az kitartást szerez.  Ha pedig a kitartás hitből születik, mégpedig a megpróbált hitből,  abból reménykedő állhatatosság lesz, az a különös ajándéka a keresztyén életnek, hogy alatta tud maradni a dolgoknak. A hypomone szó áll, szó szerint azt jelenti: valaminek alatta maradni. Nem a szárnyatok, hanem megállok a lábamon. Szép énekünk mondja:Szállj, hited majd szárnyat ad, S az örök menny fénykörébe, s az örök menny fénykörébe bevezet majd szent Urad! (426. dicséret). De nem rögtön! Idézzük csak az 55. zsoltárt a Psalmus Hungaricus, Kecskeméti Végh Mihály szép átköltésében: ha nekem szárnyam lett volna, én innét régen elröpöltem volna....  A hit legelőbb nem szárnyat ad, hanem hypomone-t, állhatatosságot, az alul maradás képességét, remény ellenére való reményt. Ott marad az ember – és nincs benne semmi hősködés, ott marad, ahol a baj van.  Nem latolgatja, hogy a két rossz közül a kevésbé rosszat vagy esetleg egy harmadik rosszat válasszon, nem töpreng azon, hogy a kísértés először  persze mindig  a szebbik arcát mutatja – azaz inkább szép arcot mutat, aztán nagyon hamar lehull az álarc, de  sokszor szép arcot se mutat, hanem a maga brutális keménységében ránk támad, és miért is?! Olyan, mint amikor az embernek felhasítják a mellkasát, belenyúlnak, és mocskos kézzel szorongatják a szívét. Ez a kísértés, amiről Jakab beszél, ez próbálja meg a hitet: beállok a halálos rémületbe (körülvettek a halál félelmei, mondja a Psalmus), teljes kétségbeesésben vagyok, és felkiáltok Krisztussal együtt: én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?” Tulkok sokasága kerített be, körülvettek Básán bikái, ebek vettek körül, gonoszok serege körülfogott (22. Zsoltár 13.17) Ez az a kisértés, amelyben – mondja Jakab – hit által ott marad az ember, és a megpróbált hite szül állhatatosságot, az állhatatosság pedig tökéletességre vezet, fogyatkozás nélkül.
Mégis, hogyan? Így folytatja az apostol: Ha valakinek nincsen bölcsessége ehhez - hogy a hit ekként el, a hit nem enged elfutni, a hit ott tart, és én ott maradok, alul maradok –, mert ezt csak a bölcsesség által kapja meg az ember, az kérje ezt a bölcsességet. És Isten, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja a bölcsességet, megadja. De hittel kérd, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, melyet a szél hajt, ide s tova.   Lám! Az előbb úgy beszéltem erről a tengeren való hányattatásról, mintha ez Pál apostolnak élménye lett volna, ez az ide-oda csapódás, amikor nincsen jó döntés, nincs okosság, csak ez az igazi bölcsesség, amikor az ember felfohászkodik. De Jakab is ismeri!  Igen, az állhatatosság nem azt jelenti, hogy a két rossz közül behúzódunk az egyik alá. Legkevésbé azt jelenti, hogy  megadjuk magunkat a rossznak – és várjuk tétlen, hogy mi lesz.  Mert ha a kisértés próbája kezdetén  kétségbeesetten így kiáltunk fel: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor a végét ugyanúgy fejezzük be, ahogy Krisztus: Atyám, Te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lk 23,46) Ez a bölcs imádság. És azért mondja Jakab, hogy tartsátok teljes örömnek, hogy ha különféle kísértésekbe estek, vagyis, ha kilátástalan helyzetbe kerültök, mert éppen a kilátástalan helyzetben derül ki – képzavar, tudom, mi derül ki kilátástalan helyzetben? –  de kiderül, hogy egyedül a hit számít. Ha elveszíted a hitedet, az olyan, mintha a hajós elvesztené az iránytűt. Ha elveszíted a hitedet, akkor az olyan, mintha végleg besötétedne a horizont, és nem látod az esthajnalcsillagot.  Ha elveszíted a hitedet, akkor elveszíted a biztos reménységedet és a bölcs tudásodat. Ez tudás eleve meghökkentően kezdődik: kezdetben teremtette Isten az eget és földet. Tudni, hogy ez igaz  - ez a hit! Tudni, hogy az ég és föld Teremtőjének a kezében van minden, a te életed is.  Ha elveszíted a hitedet, akkor elveszted azt a szilárd bizonyosságot, hogy az ige testté lett és közöttünk lakozott és osztozott a sorsunkban, miközben teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Arról a Krisztusról beszélünk, aki alul maradt, de nem alkudott meg. Alatta maradt a rossznak, de nem fogadta el. Alatta maradt, de nem törődött bele. Alatta maradt, de nem kötött kompromisszumot. Alatta maradt és nem mondta azt, hogy hát akkor majd valahogy elevickélünk.
Gyakran járok könyvesboltokban.  Van pult úti könyveknek, van pult a leértékelt könyveknek, ez már terjedelmesebb, és van vége-láthatatlan sorban sok pult az életmód könyveknek. Azt hinnénk, hogy ez modern jelenség, pedig Jakab idejében is voltak efféle életmódi megoldások, ezért beszél itt az apostol szegényről, gazdagról, sorsról, adottságokról. Akkor is érdekelte az embereket, hogy miképpen lehet megállni a bajokban, a próbatételekben, a nehézségekben.  Ajánlom, mindenkinek, olvasson Senecat. A levelei egy nagy receptes könyv, s megvallom, nagyon szeretem olvasni. Mostanában főleg, mert sok baj van a templom-építkezés kapcsán, meg az emberekkel meg a világgal. Előveszem, lapozgatom, remek filozófiák vannak benne, a szónak nem akadémikus értelmében, hanem amerikai értelmében. Mi az ön filozófiája kérdezik a menedzsert, ő pedig mond valami okosságot. Megkérdezik a pedagógust is, mi az ön filozófiája, ő is mond valami szépet. De én ezt inkább életmódi rendtartásnak vagy tanácsadásnak tekintem. Régen  is voltak ilyenek, mondom, az egyik leghíresebb Seneca volt. Az ő tanácsa ez: bírd ki! Mikor nemesb a lélek, kérdezi Hamlet, szinte Senecával.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Seneca azt mondja: bírd ki. Ismerős szó, de ezzel mégsem azt mondja, amit Jakab, mert Jakab nem az mondja, hogy bírd ki, hanem azt, hogy: kérj! Mert egészen más dolog Isten bölcsességével és erejével - éspedig annak az Istennek az erejével, aki mindeneknek fölötte van - alatta maradni a nehézségeknek, és egészen más rezignált hősiességgel kibírni valamit. Megpróbáltatott hitetek szerez állhatatosságot - mondja az apostol - , és ez a hit állít rá benneteket a Jézus Krisztus útjára. Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet – ez volt Mesterünk szava amikor körbekerítette az ellenség és a halál. Ha pedig a lelkünket Isten kezébe tudjuk letenni, akkor annak az Istennek a kezébe tesszük le az életünket, akinél teljes öröm van. Akinél gyönyörűségek vannak. És Aki nekünk, alulmaradóknak, helyben maradóknak, állhatatosaknak  győzelmi koronát ígér. Jakab szép ígérettel, sőt, áldással fejezi be tanítását: boldog ember az, aki kisértésekben kitart – Isten segedelmével állhatatos marad –, mert minekután megpróbáltatott, elvette az életnek koronáját, amit az Úr ígér az Őt szeretőknek.
Testvértek, tartsátok teljes örömnek, ha különféle kisértésekbe estek. De nem azért, mert szeretünk szenvedni, hanem azért, mert a próbatétel készteti hitünket, hogy szüntelen Istenre irányuljon, és boldog váradalommal legyünk, hogy a legreménytelenebb, legkilátástalanabb, legkétségbeejtőbb helyzetben, amikor mi lecsüggesztjük a kezünket, hogy itt már nincs mit tenni, Isten akkor is megnyitja a kegyelem útját hozzánk. Kérj hittel, és Isten, aki szemrehányás nélkül ad azoknak, akik kérnek, megadja. Szemrehányás nélkül. A boldog Isten, akinél teljes öröm van, aki szép örökséget ad számunkra, aki odaállt Jézus Krisztusban a szenvedések kellős közepére, és elhordozta, nektek is nekem is szemrehányás nélkül adja  a bölcsességet, a bölcsességből az állhatatosságot, az állhatatosságból  a kipróbált hitet, és végül az élet koronáját mindazoknak, akik Őt szeretik. Bajban lenni, kisértésben lenni, ám hit által Istenhez találni, ez az igazi nagy próbatétel. Istenhez, aki kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, aki Igéjében testet öltött, és közöttünk lakozott, és teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Azért olvastam fel az Apostolok cselekedetei utolsó részének utolsó verseit, mert bár a múlt héten befejeztük a könyvet, és mától már Péter apostol második levele van előttünk a Biblia-olvasó kalauzban, de miután hosszú hónapokig olvastuk a történetet, és sok igehirdetés textusaként szolgált, a Biblia-órákon pedig rendre vezérfonálként vettük, nem akartam, hogy lekerekítetlenül, befejezetlenül engedjük el a történetét annak, hogy miképpen terjedt el az evangélium, hogyan szolgáltak az első apostolok, hogyan érkezett el sokakhoz Jézus Krisztus jó híre. Csakhogy egy olyan könyv végét olvastam most fel, amely könyv tulajdonképpen nem fejeződik be. A Római levelet pedig azért olvastam, mert itt fejezi ki az apostol azt a szándékát, hogy Rómába menjen –  sokszor eltökéltem, hogy hozzátok is elmegyek, de mind ez ideig megakadályoztattam. Ez a szó, hogy »megakadályoztattam« - így, passzív szerkezetben –  pontosan ugyanaz a szó, amit az Apostolok cselekedeteinek végén hallottunk, hogy ugyanis Pál apostol nagy bátorsággal, »minden akadályoztatás« nélkül hirdette a Jézus Krisztus útját. Van itt valami feszültség, mint ahogy abban is, hogy most egy befejezetlen könyvet kell befejeznünk.
Először hadd szóljak erről az utóbbiról néhány szót. Amikor Lukács evangélista lezárja – nem befejezi, csak lezárja – a történetét, három-négy fontos kifejezést használ a reá jellemző tömörséggel. Ha ezeket röviden megnézzük, mindjárt választ is kapunk arra a kérdésre, hogyan kell kinéznie és működnie egy missziói állomásnak, ma is. Azt olvassuk először is, hogy Pál apostol a maga bértelt szállásán befogadta azokat, akik hozzá mentek. Vagyis az apostol bérelt helyen lakott, mint ahogy ma is, a büntetés-végrehajtás intézeteiben tartózkodóknak le kell dolgozniuk az ott-tartózkodásuk költségeit. Pál apostol ugyanis, ahogy maga mondja itt a hozzá ellátogató római zsidó vezetőknek, már Jeruzsálem óta valamiféle letartóztatásban vagyok, és ha jól számoljuk az időt,  legalább három, de inkább öt éve tartott ez.  Miután ugyanis Kis-Ázsiában az ellenfelei folyamatosan vádoltak, mondja, arra rákényszerültem, hogy a császárra apelláljak (19.vers). Ha ezt nem teszi, nem kellett volna jogi apparátust mozgatni, nem kellett volna hajót és őrséget bérelni számára. Állnia kellett a költségeket. De egyébként is, egy missziói állomáson a missziót végzők fizetik a költségeket, és főleg befogadják azokat, akik oda betérnek. Nem úgy van tehát a dolog, hogy jön a misszionárius és döngeti az ajtót, mint Botond Bizánc kapuját, gyorsan elmondja az üzenetet és megy tovább dolgára. Aki misszióba megy, az megadja annak az árát és befogadja állomáshelyére a hozzá bekopogtatókat. Ez a szó, hogy »befogadta« a hozzá látogatókat, egészen speciális kifejezés. Ugyanezzel a szóval adják vissza az evangélisták Jézus szavát, amikor azt mondja: Valaki e kis gyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be, és valaki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem elküldött (Lukács 9,48). Fogadd be a kicsinyt, fogadd be a jövevényt, fogadd be az árvát, fogadd be az érkezőt! Mintha az ószövetség szép törvénye visszhangozna itt, amelyben Isten elrendeli a kiszabadított Izraelnek: »szeressétek azért a jövevényt; mert ti is jövevények voltatok Égyiptom földén!« (5Mózes 10,19) A misszió első gesztusa tehát a befogadás. Isten befogad bennünket és az Ő háza népének tagjaivá tesz. Ez egy mindent megelőző nagy isteni nyitás. Belülről nyílik az ajtó, nekünk kell azt kinyitni az érkező előtt.
Aztán azt mondja Lukács, hogy hirdette az Isten országát. Vagyis küldött volt, felhatalmazott, aki azt a feladatot kapta elhívatásakor – és erről még majd fogok szólni –, hogy üdvösség-hirdető legyen! Amikor Damaszkuszban Anániás vonakodik elmenni az Egyenes utcába a vakon várakozó Saulushoz, hogy föloldozza, ezt mondja az  Úr Anániásnak: „Eredj el, mert ő választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel  fiai előtt!” (ApCsel 9,15)Vagyis  Pál apostol Isten országának felhatalmazott követe. Aztán azt olvassuk, hogy »tanította a Jézus Krisztus felől való dolgokat.« Nem kellett volna Pál apostolnak annyit hányattatnia, ha csak Isten országát hirdeti úgy általában. Azt sokan és sokféleképpen hirdették. Ha arra gondolok, hogy a mi időnkben is hányféle szekularizált változata van az „Isten országa” eszméjének, aligha szorult volna ezek miatt az apostol. Például: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez az Isten országának valami szekularizált változata! Legyen a szabadság, testvériesség, s főleg egyenlőség,  de Isten nélkül! Vagy akár Istennel is, Akit leteszünk lábjegyzetbe.  Csakhogy Pálnak konkrétan kell hirdetnie Isten országát, ezt mondja itt: »az Izrael reménysége miatt vagyok bilincsekben!« (20. vers) Vagyis a Krisztusa feltámadásának hirdetése miatt. És ebből van a baj. Mindig a feltámadás hirdetéséből van a baj, ezt megtanultuk az Apostolok cselekedeteit olvasva. Mindig ebből támad a konfliktus, ebből van az ütközet. Az Isten országáról – még egyszer mondom – lehet általánosan beszélni; a jóról, a szépről, az igazról szeretnek az emberek szép dolgokat hallgatni. De amikor azt hallják, hogy Isten az, aki elvégezte a szabadítás nagy munkáját, Isten már feloldozta az embert, és nem az emberi ész gyalogolt fel a magasságokba, nem az ember alkotta meg önmagának ezt a csodálatos lehetőséget, akkor ezt nem viseli az ember, mert ez letöri a gőgöt és a magakelletést. Dühöngve tombol az ember, ha azt hallja, hogy nincsen érdeme, hanem kegyelemből van minden. A kegyelmet a legnehezebb elfogadni. Higgyétek el, ha a keresztyének arról prédikálnának, hogy uccu neki, fogj be, csapj a lovak közé, kocsizz fel a Himalája tetejére, és csuda nagy valaki leszel tőle! - mi lennénk a legnépszerűbb vallás. A kegyelmet a legnehezebb elfogadni! Ezt írja Pál Rómából Timótheusnak: »emlékezzél meg, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ki a Dávid magvából való az én evangéliumom szerint, amelyért, mint egy gonosztevő, szenvedek mind a fogságig; de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve.« (2Tim 2,9)Vagyis  Pál bérelt lakhelye – vagyis börtöne – valójában missziói állomás. És ezért nem véletlen, hogy Lukács evangélista voltaképpen nem kerekíti be a történetet. Egyrészt, ő az apostolok cselekedeteiről ír, s nemcsak Pál apostol cselekedeteiről, másrészt leginkább arról ír, hogy miképpen terjedt el az evangélium. Hogyan indult az evangélium-hirdetés az első pünkösddel, hogyan érkezett meg Antiókhiába, Korinthusba, Athénbe, Rómába. És ezt a történetet nem lehet befejezni, mert ez Krisztus visszajöttéig fog tartani, ezért tart ma is. És ezért érdemes megszívlelni azt, amit a missziói állomásról olvastunk itt. Tudom azért mégiscsak nagyon érdekel minket, hogy mi történt Pállal, mi lett a perének, hogyan ítéltek a római hatóságok? A mártír aktákból tudjuk, hogy amikor Néró a keresztyénekre kente Róma felgyújtását  - holott ő volt a tettes -, a nagy üldözés során Pált is, Pétert is kivégezték. De  mi szeretnénk, ha ezt Lukács is megírta volna. Vagyis Pál története is nyitva marad, és ebben van valami nagy feszültség.
De van itt egy másik nagy feszültség is! Azt mondja Pál a Római levélben: megakadályoztattam, hogy hozzátok menjek. A római tartózkodásáról pedig ezt olvassuk: Pál teljes bátorsággal tanított Krisztus felöl minden akadályoztatás nélkül.  A revideált Károliban így áll: minden tiltás nélkül. Vagyis, amit a Római levélben mondott, hogy ugyanis nem mehetett Rómába, így vissza lehetne adni: »gyakran elvégeztem, hogy elmegyek hozzátok, de mindez ideig eltiltattam ettől!« A görög szót sokféleképpen lehet fordítani, körülírással talán úgy lehet a legjobban visszaadni, hogy: hatalmi szóval elparancsolnak valakit valamitől, vagy:  erős szóval megakadályoznak valami elvégzésében, vagy: akadályt gördítenek az utadba, lehetetlenné teszik elhatározásodat, elijesztenek valamitől. Azt nem tudjuk pontosan, mikor írta Pál  a Római levelet és mikor vette tervbe, hogy Rómába fog menni, de azt tudjuk, hogy mandátumot kapott az Úrtól arra, hogy királyok, császárok, fejedelmek előtt tegyen bizonyságot. Aztán valami oknál fogva még elindulni sem tudott. De miért? Isten az evangélium-hirdető apostoloknak sok különleges képességet adott ráadásul elhívásukhoz. Az egyik apostol  megkapta a kormányzás ajándékát, a másik  szociális érzékenység ajándékát, megint másik az állhatatosság képességét. Meghagyom, ezeket nem tudjuk pontosan. Pálról azonban tudjuk, hogy számára Isten különleges ajándéka pontosan az elhívásához kapcsolódott. Pál az elit prédikátora volt. Fejedelmek, királyok, hatalmasságok, akik lehetnek közigazgatási, politikai nagyurak, lehettek filozófus fejedelmek és költő-királyok, Pál nekik prédikált különleges módon. Itt is ezt olvassuk: Pál megérkezett Rómába, és hívatta a Rómában élő zsidók vezetőit. A vezetőket hívja. Egyenes utat talált mindig a nagy emberek szívéhez. Nagy ajándék a nagy emberek lelkében megnyitni a kegyelem kapuját. Ezt nem tudja mindenki. Pált erre pecsételte be a Szentlélek látásokban, álmokban, bizonyságokban. Hát akkor miért áll itt a Római levélben ez a szakasz, hogy elhatároztam, hogy közétek megyek, de mindez ideig eltiltattam, megakadályoztattam? Ki akadályozta, ki tiltotta el Pált? Itt divinum passivum áll, vagyis isteni passivum! Isten akadályozta Pált. És ezt azért mondom ilyen bátran, mert az Apostolok cselekedetei 16. részében arról olvasunk, hogy mikor Pál apostol Frigiában járt,  eltiltotta a Szentlélek, hogy Ázsiában hirdesse az igét (ApCsel 16,6). Bithiniában pedig megakadályozta a Lélek, hogy prédikáljon. (ApCsel 16,7) Hát hogy van?  Hát nem a Szentlélek adja az erőt – Pálnak is –, hogy teljes bátorsággal hirdesse a Krisztus útját? Nem a Szentlélek adja a szabad és nyílt beszédhez való bátorságot, s vajon nem a Szentlélek ajándéka volt Pál életében is az, hogy egyenes utat találjon azoknak a szívéhez, akikhez Isten elküldte őt, a felhatalmazott követét? Hát akkor hogy van ez, hogy eltiltotta, akadályozta a Szentlélek? Ha jól számolom Pál öt évet töltött eddig vizsgálati fogságban. Aztán hosszú hónapokat hányódott a hajón, hajótörést szenvedett és mindenféle idegen vidékekre sodródott! Pedig Pál már kezdettől ezt a küldetést kapta.  De még hadd szóljak az akadályoztatatás szóról, hogy értsük a nagy feszültséget. Jézust azzal vádolják a perében a hamis tanúk, hogy tiltja az adófizetést a császárnak (Lukács 23,3). Ez bizony beszámít a perbe. És itt ugyanaz a szó van: Jézus, úgymond, akadályozta az adófizetést. Nem pusztán kampányolni kezdett, hogy: ne adózzatok, ne adózzatok! A szó – tiltja - azt is jelenti, hogy akadályozza, vagyis rávette a követőit, hogy ne fizessenek adót. Nem egy gondolatot vagy érzést tilt, hanem cselekvést. Aztán azt mondja Jézus maga: engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa (Lukács 18,16), vagyis ne akadályozzátok meg, hogy a kisgyermekek hozzám jöjjenek. Sőt, aki egy ilyet befogad, engem fogad be. És még egy helyet hadd idézzek. Azt kérdezi a szerecsen komornyik Fülöptől – aki pedig a pimaszságnak a kegyelmi ajándékát kapta, mert ott a gázai úton kéretlenül is felkapaszkodott a szerecsen főember   kocsijára –  nos, azt kérdezi tőle a szerecsen komornyik: mi gátol engem, hogy megkeresztelkedjem? Vagyis: ki tiltja meg azt, hogy megkeresztelkedjem? (ApCsel 8,36) Ki foszt meg annak a lehetőségétől, ki zárja el az utat ez elől a szent cselekvés elől, hogy én megkeresztelkedjem? S azt mondja neki Fülöp, hogy ha szívből hiszed, hogy Jézus a Krisztus, akkor nincs akadálya.
Nos, Pál apostol életében a Szentlélek tiltása, ahogyan a Lélek akadályozta, hogy küldetésének eleget tegyen, és Rómába menjen, és az, ahogy itt Rómában minden akadály (tiltás) nélkül hirdeti az igét, talán éppen arra mutat rá, hogy óriási különbség van a között, hogy én megyek a saját vállalkozásomban, meg aközött, hogy átadattam egy szolgálatra. Pál azt mondja itt, hogy foglyul adattam át Jeruzsálemből a rómaiak kezébe (17. vers). Ez azt jelenti, hogy vittek. Aki akarja belehallhatja ebbe a tradíció szót, mert így is mondja: traditus sum: átadtak. A római ezredes Jeruzsálemben az őrségnek (ApCsel 22), a védőőrizet átadta Cézáreában Félixnek (ApCsel 23), Félix ráhagyta Festusnak (ApCsel 24), Festus átadta Július századosnak, hogy vigye Rómába (ApCsel 26), - szinte kézről kézre adtak, de mint foglyot. Pál tehát nem azt mondja, hogy »jöttem«, hanem azt, hogy »átadattam« vagyis vitettem, hoztak. És ez itt a döntő különbség, és ebben van mindannyiunk hitének és életének a nagy feszültsége. De sokszor elhatároztam, és de sokszor megimádkoztam, és sokszor megálmodtam már, és isteni igém  is van rá, hogy hozzátok menjek - és mégis ott van a divinum passivum: megakadályoztattam. Mi több, eltiltattam. A Lélek tiltott el. A Szentlélek? Hát nem a Lélek adta a szívembe az ihletet, és nem a Lélek adta hozzá a kegyelmi ajándékot, és nem a Lélek szülte meg bennem az útitervet? És mégis a Lélek tiltott el? Igen, mert nem mész, hanem vitetsz. S amikor a Lélek visz, akkor már nincs akadály és tiltás! Hiszen, az Apostolok cselekedetei voltaképpen a Szentlélek cselekedetei. Jézus ezt mondja: „vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1,8)
Igen, az apostolok elmentek – ahogy Jézus Krisztus mondja – a föld végső határáig, de mindannyiuknak meg kellett tapasztalni, hogy vitettek. Vitettek a Lélek által, az Úr akarata szerint, a rendelt időben, a rendelt lelkülettel, a rendelt erővel.
Ha azt mondtam tehát az imént, hogy Lukács evangélista itt az Apostolok cselekedetei utolsó néhány versében leírja, hogy miképpen kell kinéznie egy keresztyén missziónak (és úgy kell kinéznie ma is, bárhol a világon), most hozzá kell toldanom, hogy Pál és Lukács evangélista együtt, egy közös szóval leírják azt is, hogy miképpen van a keresztyén embernek a dolga az ő Istenével. Hadd hegyezzem ki így: miképpen van dolga az ő Istenével, akitől elhívást, mandátumot, feladatot, küldetést, ajándékokat, erőket, belső késztetést kapott kis dologra vagy éppen nagy ügyre. Hogy ki mit hordoz a szívében, ki mivel küszködik esetleg évek vagy évtizedek óta, ki mit szeretne megvalósítani és folyton megakadályoztatik, és ki kezd bele valamibe, amire a Lélek ösztökéli őt, én ezt nem tudom. De az Ige Pál az történetével és szavaival tiszta tükröt tart elénk, és nagy alázatra késztet, mert ahogy nehéz az ingyen kegyelmet elfogadni, épp olyan nehéz elfogadni azt is, hogy majd a Lélek visz, majd az Úr odavezet, s megteremti annak az alkalmát! A régi így int:  ne halássz háló előtt! Sokszor eltökéltem, írta az apostol a Rómaiaknak, hogy elmegyek hozzátok, de eddig megakadályoztattam. Azt olvassuk, hogy a hányattatásai során sokszor lett volna módja megszökni. De nem lépett le. Ottmaradt az őreivel. Sőt, ő óvja életüket! Milyen csodálatos, hogy annak a lélekvesztőnek, amely elsüllyedhetne a Földközi tengeren, a bajban nem a kormányosmester és nem a római centurio, hanem Pál lesz a vezetője. Ő vitetik és vezet másokat. Ha az Úr visz – és vitet - és engeded, hogy Ő vigyen, akkor te vinni és vezetni fogsz másokat. Sokakért mondom tehát, sokakért, akik a szívünkben vannak, sokakért, akiknek szeretnénk Isten országáról és a Krisztusra tartozó dolgokról bizonyságot tenni, sokakért, akikről tudjuk, hogy az Úr küldött hozzájuk, sokakért  mondom, és kérlek is: engedd, hogy vigyen az Úr, engedd, hogy adass is kézről kézre akár hányattatásokon keresztül, mígnem megérkezel oda, ahol aztán Isten felszabadít, belső bátorságot ad és szólhatsz az Ő dolgairól miden minden akadályoztatás és tiltás nélkül, fogolyként is szabadon
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ahogy olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, jól látjuk, hogy az evangélium jó hírét nemcsak öröm, hanem ellenkezés is fogadja, nemcsak életek szabadulnak, hanem halálos feszültségek is támadnak belőle. A jó hír ugyanis nem általános jó hír, valami langyos üzenet, hanem bizonyság arról, hogy Isten beteljesítette a prófétáknak adott ígéretét, amelyre Izrael tizenkét törzse évszázadok óta buzgó vallásossággal várt. Lám, beteljesedett az ígéret: Krisztus feltámadott a halottak közül. De mindjárt az evangélium elterjedésének kezdetén arról hallunk, amikor még Jeruzsálemben el akarják hallgattatni Pétert és Jánost, hogy nem azt tiltanák meg nekik, hogy beszéljenek valami Jézusról, aki nagyon szép dolgokat csinált és csodálatos tanításokat adott, hanem azt akarják, hogy Jézus feltámadásáról ne beszéljenek. És még inkább látjuk ezt Pál szolgálatában. Ő is mindenütt a feltámadást hirdeti, de például Athénben a filozófusok kinevetik, Efezusban kisebb népfelkelés lesz belőle, és folyton denunciálják az apostolt, hogy felforgató és őrültségeket terjeszt. Tehát Istennek a halált legyőző és új életet teremtő nagy tette, a feltámadás az összeütközés gyújtópontja. Ma azt hallottuk, hogy Pál apostol végre annyi idő után megvédheti magát Agrippa király és Festus római helytartó előtt. Az előzményekből is tudjuk, hogy ez csak afféle előkészítő meghallgatás, Pálnak majd egészen Rómáig el kell mennie, mivel római polgárként a császárra apellált, tehát a császári ítélőszék elé kell majd állnia. Ez a védőbeszéde itt kényszerűen megszakad, mert, amikor azt mondja, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, hogy ő legyen a feltámadottak közül az első, Festus belevág Pál beszédébe és azt mondja: »bolond vagy te Pál, a sok tudomány őrültségbe kerget téged!« Lám, megint a feltámadás!
Bolond!  Először most erről a szóról kell néhány szót szólni. Azért is olvastam föl a Prédikátor könyvének a passzusát, mert a Prédikátornál és Példabeszédek könyvében másképp áll előttünk ez a szó. A Biblia leírása szerint a bolondság az erkölcsi kategória, vagy ha jobban tetszik, vallási kategória. Bolond helyett sokszor áll istentelen, gonosz vagy elvetemült. Vagyis a bolond lehet éppenséggel nagyos is okos. Mégis bolond, mert úgy él, mintha nem lenne Isten, ahogy a 13. zsoltárban olvassuk. A mai eszes is úgy véli sokszor, hogy az emberi ész majd mindent meg fog oldani, ám bibliai értelemben mégiscsak bolond a mai racionalista is, mert borzasztó nagy tudományával kérkedve állítja váltig, hogy nincs Isten. Vagyis bolond, vagyis elvetemült, vagyis nem ismer el maga fölött szent élettörvényt.
Itt azonban, amikor Festus felkiált, hogy: »bolond vagy te, Pál!« - ezt pontosabban azt jelenti, hogy: mániás, mániákus vagy Pál. Így van az görög szövegben: mániákus vagy, Pál, a sok tudomány elvette az eszedet. A sok tudomány? Nyilván, hiszen Pálnak ez a védőbeszéde nyilván nem négy perc volt (amíg én felolvastam a lekcióban), hanem Lukács mindössze a lényegét közli itt, és feltehetőleg számos bibliai utalással, idézettel, volt tele, sőt, talán ugyanúgy ahogy Athénban is prédikált Pál, még talán egy kis költészetet és filozófiát is belevett. Arisztotelész szerint a szónoklat célja a másik fél meggyőzése, cselekvésre való rábírása. Itt a cselekvés az lenne, hogy fölmentik és szabadon engedik Pál apostolt. Hát akkor mindent bele kell adni. Festus pedig megrökönyödve mondja: ennyi mindent összehordani, bolond vagy te, Pál, a sok tudomány téged őrültségbe visz.
A szó tehát sajátos kifejezés, amellyel monomániát lehet jelölni, mint amikor, úgymond, valakinek darázs száll a fejébe és az illető csak mondja-mondja a magáét őrületig fokozva. Tréfásan ahhoz hasonlítható ez, mint amikor ellátogatott ide a gyülekezetünkbe egy porszívó-ügynök, és rám akart sózni egy hiper-porszívót. Körülbelül egy félórát töltöttem vele, négyszer mindent felporszívózott, elmondta a watt-teljesítményt, a másodpercenkénti fordulatszámot, és hogy hány köbcenti port szív fel percenként, hol kell üríteni, és egyébként most a nyolcszoros ár-negyedéért megvehetem, ez óriási kedvezmény! Alig tudtam tőle megszabadulni. A mániákus ránk ront, ha ismer, ha nem ismer, ha szomszéd, ha idegen, és csak mondja a magáét. Talán jobb az ilyent kikerülni. Ilyenek lettek volna az apostolok, az első evangélisták? Ők is csak mondták-mondták, és mániákusaknak tűntek? Én ezt most nem itt zárom le, csak jelzem, hogy mit jelent ez a szó. Egyébként Pál apostol is használja a kifejezést, más értelemben, amikor a korinthusi gyülekezetet tanítja a kegyelmi ajándékok helyes használatára (1Korinthus 14). Azt mondja, hogy a nyelveken szólás kegyelmi ajándékát Isten arra adta, hogy azzal egy ki-ki önmagát építse, tehát imádkozzék otthon. (Menj be a belső szobádba, ott imádkozzál.) Mert ha a gyülekezetben nyelveken imádkoztok, mondja az apostol, és belép valaki és ezt látja és nem ért semmit, azt fogja gondolni, hogy őrjöngtök (mániás elragadtatásban vagytok).  Egy másik esetet is fel tudok idézni. Amikor Péter éjszaka kiszabadul a börtönből (Apostolok Cselekedetei 12. rész), és elmegy a házhoz, ahol a testvérek érette imádkoznak, és bekopogtat, kimegy Rhódé, a szolgálólány, megnézni: ki az? Péter az! Visszaszalad, és jelenti: Péter áll a kapuban. Jaj, mondják neki, te a szellemét látod, jaj Péter meghalt! De ő csak erősködik: Péter van kinn, nyissuk ki a kaput, Péter az. És akkor azt mondják rá, hogy elment az eszed (bolond vagy). Mert, hogy újra, meg újra ezt mondta. És Jézus Krisztusra is mondták azt, hogy mániákus. János evangélistánál olvassuk, az evangélium 10. részében, hogy amikor Krisztus arról beszél, hogy ő jó pásztor, aki életét adja a juhokért, és így folytatja: „senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt.” (János 10,18), vagyis a feltámadásáról beszél, azt mondják rá, hogy bolond (őrült, mániákus, megszállta valami démon). Ez Platónra emlékeztet, aki azt mondja, hogy a művészi ihlet az ehhez a mániához hasonlítható. Mert akit megszáll a daimónion, az ihlető szellem, azt nem hagyja békén addig, amíg ki nem faragja a szobrot, meg nem írja a versét, le nem írja a kompozícióját. Bolond vagy te Pál! Ugyan, miféle belső kényszerből mondod ezeket: próféták, Mózes, szent iratok, meg a régi törzsek, meg a várományok és a jövendölések, ez neked mind az agyadra ment. Monomániás lettél – mondja Festus.
Pál válaszol, és azt mondja: „nem vagyok bolond, hanem igaz és józan beszédeket szólok.” És nagyon fontos itt ez a két szó, amivel az apostol itt mintegy megvédi önmagát: igaz és józan beszédeket szólok. Az egyik szó - latinul is mondom, veritas - arra utal, hogy amit mond, az valóság. A másik szó - józanság - erénytanok szerint az egyik legkiválóbb erény. Heraklitosz azt mondja: a józanság (szophroszüné) a legnagyobb erény, az igazmondás és a helyes cselekvés bölcsessége, a dolgok igazi természete ragyog benne. A józanság: megfontoltság, mely tapasztalatokon, mérlegelésen, szerénységen alapul – a gőg ellentéte. Pál szava tehát ezt jelenti: amit én mondok, az a valóság, és a józan beszéd.
Hát akkor most, hogy vagyunk? A bolond nem mond józan beszédeket. A bolond nem józan, hanem csak mondja-mondja De hát bolond-e az, aki arról beszél, hogy van Isten!? Lám visszaérkezünk a bibliai szóhasználathoz, ahogy a Prédikátorok, a Példabeszédek könyve mondja: bolond az, aki azt mondja: nincs Isten! Bolond-e az, aki azt mondja, hogy mindenható Istenünk kimenekedést készített az embernek a bezárt földi véges létből? Bolond-e az, aki azt mondja, hogy a világot teremtő Isten Krisztusban feltámadást és új életet készített számunkra? Bolondság-e remélni a múlandó földi élet után örökkévalót és múlhatatlant? Ki a bolond?
Még azt is ide kell venni, hogy miért vág bele Festus Pál szavába? A peres eljárás rendje szerint Pál apostol a védő beszédét Agrippa királynak mondja, a báburalkodónak. Igen, ott ül Festus is, a római helytartó, aki a pax Romana-nak (vagy ahogy azt Terturianus atya mondja: a romaritásnak) a legfelsőbb őre. Miért vág bele egy római polgár szavába Festus? Agrippa ismerte a zsidó szokásokat, törvényeket, hagyományokat és Pál előtte védekezett. De most elég illetlenül belevág egy római: bolond vagy te Pál! Netalán azért tette, mert nem értett belőle semmit. Ez csak valami zsidó ügy? Festus nemrég érkezett posztjára. Előtte Félix, a korrupt helytartó mintegy a vizsgálati fogságban tartotta Pált, azt remélve, hogy Pál megkeni és szabadon engedi. Jön utána Festus és mindjárt azzal kezdődik a helytartósága, hogy farizeusok, szadduceusok, herodiánusok, zéloták, Mózes, próféták...! Hát hagyják őt békén! Bolond vagy te, Pál! Lehet ez is ok. De az is lehet, hogy Festus szorul itt. Miért kell ennek az embernek Rómába mennie? Miért kell hajót bérelni, őrséget fogadni mellé? Mennyi pénz és fáradtság ez! Bolond vagy te, Pál! Intézzük el ezt az ügyet ennyivel, nem kell neked Rómába menni. Még üzenni fog a római császár: Festus, hát ilyen pancser vagy te? A római birodalomban vallásbéke van, a zsidók megfizetik az adót, hadd vallásoskodjanak úgy, ahogy akarnak! Meghegyzem, ez a tiszta 21. század! Befizetjük az adót, és úgy vallásoskodunk, ahogy akarunk, ugye? Kinek mi köze hozzá?! Vallásszabadság van! Vitassátok meg egymás között a dolgot, minket hagyjatok békén – mondhatná Festus.
Talán ez is benne van. De ez a szó, hogy: »őrült« megcsillant még valamit. Tudjuk, hogy a 20. századi diktatúrák (sőt már a francia forradalom is) mind a római birodalomból tanulták a hatalmi trükköket. És emlékszünk? Az idősebbek emlékeznek. A Szovjetunióban az úgynevezett disszidenseket a hidegháború idején nem küldték börtönbe, nem küldték Gulágra, nem ítélték kényszermunkára, nem végezték ki. Csak azt mondták, hogy megbolondultak és bezárták őket egy elmegyógyintézetbe. Bolond vagy te, Pál! Őrült vagy, elmegyógyintézetbe való. Meg lehet ezt a helyzetet így is oldani. Nyilvánítsuk Pál apostolt bolondnak, mániákusnak, nem kell Rómába küldeni, van elmegyógyintézet Caesareában is (hacsak be nem zárták, mint a OPNI–t itt Budapesten).
Ezért olyan hihetetlenül fontos, hogy Pál azt mondja védekezésében, hogy: amit én mondok, az igaz és józan. Nem azt mondja, hogy igazam van (az gőg lenne!), hanem azt mondja: a valóságról beszélek, és egyedül csak azt érdemes megfontolni! Ez józanított ki engem is, aki felette rajongtam az atyák hagyományaiért!  Mert az az igaz valóság, ami Isten kezében van. És az Ő kezében van minden teremtmény, élők is, holtak is. Az az igazság, hogy Isten megígérte az atyáknak, hogy az a Jézus Krisztus, akit Poncius Pilátus alatt feszítettek meg és temettek el, harmadnapon fel fog támadni! Nincs ennél józanabb és kijózanítóbb beszéd!
Ugyanis, ha úgy gondoljuk, hogy a mai világ okosai éppenséggel bolondok. Nemrégiben egy német újság javasolta, hogy új vallást kell alapítani. Miért? Mert nagyon nagy baj van a világban. Klímaváltozás van, és a fiatal generáció klímaszorongásban él. Kanadában egy tömeggyűlésen több ezer fiatal kamaszlány fogadta meg, hogy nem fog gyermeket szülni, mert ilyen világra felelőtlenség gyermeket szülni. De mentsük meg a világot, mentsük meg az embereket! És ezt csak vallásos alapon lehet megtenni, mert morális kényszert kell alkalmazni, rítust kell beállítani és nagy erős, prófétai üzenettel kell motiválni az embereket. Új vallást, de ohne Gott! – Isten nélkül. Alapítsunk új vallást Isten nélkül. Ám Isten nélkül nincs vallás! Ezért vagy az Isten igaz vallása a mi vallásunk, vagy valami hamis istenséget keresünk magunknak, és hogy ki vagy micsoda lesz ebben az új vallásban az isten, azt megmutatja az emberi ész! Az ész pedig gőgösen magára mutat: majd én megoldom, kiszámítom, elrendelem az intézkedéseket! Mi pedig engedelmeskedünk a »józan észnek«, mint legfőbb hatalomnak. Alapítsunk új vallást - ohne Gott. Hát akkor ki a bolond? Az a bolond, aki azt mondja, hogy nincsen Isten. Nos, bolondok vagytok-e, testvérek, ha azt mondjátok, hogy van Isten? Bolondok vagytok-e, ha azt mondjátok, hogy Isten feltámasztotta Jézus Krisztust? Bolondok vagytok-e, ha azt mondjátok, hogy ez az egyetlenegy reménység, amelyre rá lehet állni és nem fut ki a lábunk alól? Bolondok vagytok-e, ha azt mondjátok, hogy a világteremtő Isten alkotta a kozmosz törvényeit, és az emberi életnek törvényeit is. Benne gyökerezik a szeretet törvénye! Bolond-e a keresztyén, bolond-e Pál? De hiszen ez az egyetlen egy igaz és józan beszéd!
Hallgassuk meg még egyszer a Prédikátor könyvét, mert több is van benne, mint gondolnánk. „A bölcsek nyugodt beszédét – vegyük ezt a nyugodt beszédet józan, megfontolt, igaz beszédnek –, tehát a bölcsek nyugodt beszédét inkább meghallgatják, mint a bolondok királyának kiáltozását.” Testvérem, inkább legyél szegény, inkább szenvedj hátratételt, inkább viseld, hogy e világ szerint bolondnak neveznek, mintsem, hogy a bolondok között király legyél! Isten azt ígéri a prédikátor, a próféták és a szentírók által, hogy inkább meghallgatják a bölcs, nyugodt, józan, megfontolt és igaz beszédét. Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Sok jól ismert bibliai történet van, amelyet, ha elkezdenek mondani, mi nyomban folytatni tudjuk. Ilyen történet Saulus megtérése. Sok szólás is kapcsolódik hozzá, jelezve, hogy nem tudjuk kimeríteni gazdag mondandóját: pál-fordulás, damaszkuszi út stb. Harminc évvel ezelőtt Esterházy Péter író mondta: csúcsforgalom van a damaszkuszi úton. Mert a »damaszkuszi út« a megváltozásnak, a megtérésnek, az átalakulásnak jelképe lett – eddig így volt, eztán másképp lesz.  De ma annak a fényében szeretnék Pálról szólni, ahogyan Anániás, a damaszkuszi keresztyén közösség tagja látomásban beszélget Krisztussal Pálról. Ez nem könnyű feladat, megmondom őszintén, mert Pál apostol maga is többször elmondja megtérésének történetét és a leveleiben is sokat beszél önmagáról. Tarszuszi tehetős zsidó családból származott, akik megvásárolták a római polgárjogot. Törzsi rendjére nézve benjáminita, vallási közösségét tekintve farizeusi hagyományt követő. Amint magáról írja: szerfelett rajongott atyái hagyományáért. Mondjuk ki: fundamentalista volt. Márpedig a fundamentalistákkal mindig probléma van, mert semmi nem jó nekik. Folyton gyanakszanak a világ dolgaira, inkvizítori lelkülettel járnak-kelnek. Egy fundamentalista lelkipásztor – jó barátom egyébként – mesélte, hogy amikor valaki megtér az ő körükben, behívják egy ilyen kis belső körbe és »megdögönyözik«, vagyis firtatni kezdik a meggyőződését és a hitét. A közbeszédben is sem jóízű szó a fundamentalista, a fanatikust jelenti, aki már-már terror-cselekményre is hajlamos a meggyőződése érvényesítése érdekében. Egyszóval, ez a Saulus – később Paulus –  nem afféle kávéházi busongó, aki kávét kevergetve panaszkodik a világ változásai miatt, ő tevékenyen védte az atyák hagyományát, ott volt, amikor István diakónust megkövezték.  És törtető is. A főpapoktól felhatalmazást szerez, hogy Damaszkuszban összefogdossa a szétszóródott keresztyének maradékát. Kérte őt erre valaki erre? Tagja volt netán a jeruzsálemi titkos rendőrségnek? Nem. De törtető ember volt. Egyszóval, Saulus fanatikus volt. És azt látjuk, hogy a megtérése után frenetikus lett. A fanatikus emberből frenetikus hatású apostol lett. De miről beszélget látomásában Anániás és Krisztus, amikor az Úr arra utasítja, hogy menjen el az Egyenes utcába, egy Júdás nevezetű ember házába, ott van egy bizonyos Saulus, gyógyítsa meg, és hatalmazza fel a keresztyén szolgálatra?
Anániás tiltakozik. És ez nem az a prófétai tiltakozás, amelyet jól ismerünk az ószövetségi történetekből. Mózes arra hivatkozik, hogy dadogós, Jeremiás arra, hogy fiatal, Ezékiel arra, hogy kemény nyakú nép közé kell mennie, Jónás pedig nem is tiltakozik, hanem megszökik. De még a tanítványságra való elhíváskor is hallunk kifogást. A csodálatos halfogás után mondja Péter Jézusnak: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok. Ám Anániás tiltakozása egészen sajátos és különös. Azt mondja: »Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, hogy milyen bosszúsággal illette szentjeidet Jeruzsálemben, és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy mindazokat megkötözze, akik a Te nevedet segítségül hívják!« Ez a Saulus üldöző! Miért kell nekem ehhez az emberhez elmennem? Én legyek az első, aki föladom magamat? Ez az ember passzussal van itt, lehet, hogy hogy belevakult valamibe, de megelőzte a rossz híre. S ki tudja, lehet, hogy maga Saulus gondoskodott arról, hogy rettenetes híre megelőzze őt. Hogy féljenek és aggódjanak a damaszkuszi keresztyének. Nagy zajjal, lármával, nagy hírrel érkezett, elszánt, fanatikus ember. Uram, adjam fel magamat? De ezt mondja neki az Úr: »eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt, mert én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvednie.
Először erről a kifejezésről kell szólni, hogy: választott edényem. Maga Pál apostol mondja a római levélben, hogy Isten némelyeket gyalázat-edényéül rendelt, némelyeket pedig dicsősége edényéül (Rm 9,20-23). Vagyis az edény azonossá válik azzal, amit hordoz. Azt mondja az Úr Anániásnak: ez a Saulus választott edényem.  Ez pedig még sajátosabb szó, mert azt fejezi ki, hogy hosszas válogatás végeredményképpen az lett az. Az ekloga szót mindenki ismeri, a szép, megválogatott szavú verset jelenti - ez a szó áll itt: Saulusra úgy utal az Úr, mint valami hosszú megfontolás végeredményére, aki mindenféle szűrőn, próbán keresztül ment és az Úr őt találta a legalkalmasabbnak. Nem tudom, miféle mozdulatot tett Anániás, nyilván széttárta a kezét: hogyan? Ha azt mondaná az Úr, hogy: menj el ehhez a Saulushoz – megmutatom, mit tud az Úr! –, Paulust csinálok belőle, az még rendjén volna. Vagy: menj el Anániáshoz, dögönyözd meg egy kicsit, hozd ki belőle a jót, mert a lelke aljában már csírázik a Krisztus követésnek a vágya (ahogy ezt Mészöly Miklós kisregényében olvashatjuk), menj, lökd meg egy kicsit a jó irányba! - ez talán rendben volna. De nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy Pál a végeredmény, Pál a győztes, ő a number 1. Megfontoltam, meggondoltam, mérlegeltem, megforgattam, és ő az választott edényem, az én általam választott edény. Mert még azt is lehetne mondani, hogy zsiványból lesz a legjobb pandúr, üldözőből lesz a leglelkesebb hívő. Tudjuk, vannak efféle lélektani folyamatok. De ezt mondja az Úr: kiválasztottam őt - a sok közül.
És azért választotta, hogy hordozza az Úr nevét a pogányok, királyok és az Izrael fiai előtt. Ha végigolvassuk az Apostolok cselekedeteit, azt találjuk, hogy ebben a megjegyzésben benne van Pál apostol egész életpályája, fontossági sorrendben: pogányok, királyok, Izrael. S talán azért beszél magáról sokat magáról Pál, mert mikor keresztyénné lett, nem ölelték magukhoz nyomban a keresztyének. Úgy-e, milyen érdekes ez! Azt mondja az Úr: "megmutatom neki, hogy sokat kell az én nevemért szenvednie," és ezen nemcsak azokat a szenvedéseket kell értenünk, amelyekről a 2. Korinthusi levélben hosszasan beszél az apostol, hanem az a mély fájdalom is benne van, amelyről a Római levél közepén ír, amikor azt mondja, hogy inkább lenne ő maga átokká, csakhogy a népe befogadja Krisztust.  És lám, azt halljuk itt, hogy miután evett, megerősödött, és a damaszkuszi tanítványokkal töltött néhány napot, azonnal prédikálta a zsinagógákban a Krisztust, hogy Ő az Isten fia.  És álmélkodtak rajta és azt mondták: hát nem ez az, aki pusztította Jeruzsálemben a keresztyéneket? Hát nem ez az? És ez a megjegyzés végig kísérte Pál életét. Keresztyénné lett, de folyton gyanú övezte.  És ez része a szenvedésének. Bélyeg van rajta, nem tudja magáról levakarni, hordozza a múltját, kevés hitele van a beszédének. Vannak Biblia-tudósok, akik szerint a damaszkuszi keresztyének halálra rémültek és arra gondoltak, hogy Saulus csak egy trükköt vetett be a »megtérésével«. Csak megjátszotta a hívőt, hogy befogadják a közösségbe, aztán kikémlelje őket. Némelyek szerint keresztyének jelentették föl a damaszkuszi hatóságoknál, hogy megszabaduljanak tőle, annyira idegesítette őket Saulus.
Később pedig, sok évnyi missziói munka után el kellett mennie Jeruzsálembe, hogy igazolja magát, miért végez missziót a pogányok között. Mert nem úgy indult a keresztyénség, ahogy mi gondoljuk –  mi is pogányokból lettünk keresztyének –, hogy pünkösdkor kiáradt a Szentlélek, a tizenkét tanítvány szétszaladt a világba, és kezdték mindjárt a rómaiakon meg az ősmagyarokon a keresztyénséget. Járták ugyan a Római birodalmat, de a diaszpórájában élő zsidókat keresték fel, ahogy Pál is itt, a zsinagógában kezdte hirdetni Krisztust. Mégis, Pál életében ez a jézusi szó valósággá lett: ő a pogányok apostola. Emiatt sok számonkérésnek kellett megfelelnie: miért megy a pogányokhoz? Mert ott, úgymond, semmi keresnivalója nincs a Krisztus követőinek! Azt vártuk Jézustól – mondják az mamusi tanítványok – hogy helyreállítja Izrael országát. Tehát mi, zsidók vagyunk az első körben a kezdeményezettek! Ez a Pál meg odaszórja a gyöngyöket a disznók elé! Igazolnia kell magát. Aztán: királyok. A többi apostol? Nem lekicsinylem őket, csak a prédikációban ki kell hegyezni a dolgot, nos, Péter apostol Joppében egy római századosig jutott, ez volt a plafon. Pál apostol? Római udvar, uralkodók, fejedelmek. A többi apostol? Nem is tudjuk, kiket ragadtak a szavukkal, rabszolgákat, háziasszonyokat, cselédeket, egyszerű embereket? A keresztyénség futótűzként terjedt a Római birodalom szegényei között. Ez egy plebejus vallás volt. És Pál apostol? Ő helytartóknak, fejedelmeknek, királyoknak, uralkodóknak meg filozófusoknak meg athéni nagy bölcseknek tett bizonyságot. De azért, mert különc, hanem azért, mert teljesíti a sorsát, mert választott edény, így kell a Jézus Krisztus nevét hordoznia.
És végül ez áll: »megmutatom majd neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.« Amikor ezt a történetet olvassuk, és az előzményeit, ahogyan az evangélium elhallgattatásának az igyekezetéből goromba fenyegetés, bebörtönzés, megkövezés és üldözés lett, ahogy olvassuk tovább az Apostolok cselekedeteit és a leveleket, mindegyre azt látjuk, hogy üldözés, baj és könny között terjedt az élet beszéde. És nem kell az emlékeink közt sokat kutatnunk, tapasztalatból mi is tudjuk, hogy mi a keresztyénüldözés, mert keveset, valamennyit mi is kaptunk belőle. Én mindennap érkeznek hozzánk a nyugtalanító hírek üldözésekről. Még Damaszkuszból is, ahol ma is üldözik az út követőit, a Krisztus gyermekeit. Tehát ez a szó itt: »megmutatom neki, hogy mennyit kell az én nevemért szenvednie«, ez nem arra utal, hogy majd Saulus is megtanulja a magyarok istenét. Ne aggódj, Anániás, nem kell bosszút állni Sauluson. Üldözte a keresztyéneket Jeruzsálemben, zaklatott benneteket, kap majd ő is rendesen a nyakába! Ez a szó itt visszakapcsol minket Jézus szavához, mikor kiküldi a tanítványokat Isten országának a jó hírét hirdetni, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni, és ezt mondja: Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé. (Lk 10,3). Betegeket gyógyítunk, tisztátalan lelkeket űzünk ki, és Isten mindenkit átkaroló szeretetéről beszélünk! Ez mind pozitív dolog, semmi rossz nincsen bennük, mindenki ezekre vágyik. Mindenki meg akar gyógyulni, mindenki tiszta életet akar élni, és mindenki azt szereti hallani –  idézem a filozófust –, hogy a nagy kozmikus terapeuta, Isten átkarol és jóra viszi az életünket. És mégis, azt mondja Jézus: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ez teljesedik most itt a Sauluson-Pauluson. A Pál-fordulással lehull a szeméről a pikkely és lát és megkeresztelkedik, és máris tudja, hogy ki ez a Krisztus, az élő Isten fia, és ő is azok közé kerül, akiket Jézus elküld, mint bárányokat a farkasok közé.  Miért van ez így?, Vagy: miért kell ennek így lennie? Sokat tűnödöm ezen. De így kell lennie, mert amíg az ember Isten elleni lázadásban él, addig az Istentől kapott jót nemhogy nem fogadja el, hanem egyenesen Isten durva és elutasítandó beavatkozásának tekinti.
Miért fajult el így az ember? Lám, annyi tudásunk, eszközünk, technikánk, mindenünk van, és mi egy szemétdombot, bocsánat, pöcegödröt csináltunk ebből a gyönyörű világból! Sok mindennel lehet ezt magyarázni. De a lényege az, hogy az ember tönkre akarja tenni azt, amit Isten alkotott, mert nem viseli el, hogy Isten szebbet tud alkotni, mint ő; nem viseli el, hogy az Isten többet tud, mint ő; nem viseli el az ember azt, hogy az Isten szebbet tud, mint ő. Hát, mint az elfajzott gyermek, aki gyűlöli a szüleit, tönkre teszi az örökségét. Bosszút áll Istenen, mert el nem viseli Istennek még a sejtelmét sem!  Ezért a gyógyítás, a gonosz lelkek kiűzése, az Isten kegyelmének a tudtul adása: az Isten ellensége számára rossz hír. Jézus mondj: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ezért nem belső lélektani folyamat, hanem Isten munkálta ebben a fanatikus emberben azt, hogy Jézus Krisztus drága és választott edényévé lett, hordozta a Krisztus nevét és szenvedett érette. Nem olcsó dicsekedés, amit a Korinthusi levélben írt, hogy egymaga többet ért el Isten országának ügyében, mint az összes többi apostol együttvéve. És többet is szenvedett, mert ő volt a választott edény.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Egyszer valaki azt mondta nekem, talán jó tanácsként: mindig olyant prédikálj, amivel eltalálod a hallgatók legfontosabb kérdéseit, üsd őket szíven! De nem tudom, hogy most itt kinek-kinek mi a legizgatóbb kérdése, és az a gyanúm, hogy pár tucat kalapácsütést kellene most itt elvégeznem, hogy mindenkit egyenként megszólítsak, éppen abban a helyzetben, gondban, vagy reménységben és örömben, amit most a szívében hordoz. Ezért ez a tanács talán csak akkor lenne alkalmazható, ha az igehirdető egyetlenegy embernek prédikálna. Úgyhogy bocsássátok meg, ha ma olyan dolgot hozok ide, ami nagyon távolinak tűnik. Amúgy is inkább csak érdekességnek tartjuk a Krisztus mennybemenetele és a pünkösd között eltelt tíz napot. Afféle mellékepizódnak tűnik, ami itt történik, és a mi életünknek is sok-sok ilyen mellékepizódja van. Megtörtént, föl van jegyezve a krónikákban, és ha valaki szóba hozza, bólintunk, emlékszünk rá, de menjünk tovább. A nagyobb közösségek életében is vannak kisebb súlyú események, a nagy történelemben is vannak apró történetek, de a sorsuk az, hogy először lábjegyzetbe kerülnek, aztán kikerülnek onnan, és száz múlva már csak a szaktörténészek tudnak róla valamit, ha tudnak róla egyáltalán.
És mégis, döntő dolgok történnek itt. Ez a történet azt mutatja, hogy ha elmulasztunk valamit megtenni - nem nagy dolog talán! –, hiába várunk a többre és a nagyobbra. Láttam már háziasszonyokat, nagyanyámat, édesanyámat, feleségemet meg lányomat is tortát sütni. Amikor legelőször láttam ezt, éppen nagyanyámnál, ő elővett egy összekapcsolható fémkeretet, karikára hajlíthatót –  amit én mindjárt el akartam tőle kérni, mert jófajta gurigát lehetett volna csinálni belőle és jót játszani vele –, és ebbe a keretbe öntötte bele a képlékeny tésztát és sütötte ki, és aztán lebontva a keretet, ott is volt a szép kerek a torta! Még egy mérnök sem tud kiszerkeszteni olyan szabályos kört, amilyen az a kerek a torta volt. A keret tehát fontos. Nem a keret a lényeg, a torta a lényeg, de a keret nélkül fontos, nincs torta, csak valami formátlan gyuradék.
Tehát arról olvasunk itt, hogy az egyik apostol áruló lett – Péter keresetlen szavaival: élükre állt azoknak, akik letartóztatták, halálra ítélték és megfeszítették Jézust –, és felvette ugyan árulása bérét, és még telket is vett belőle, de amit Dávid megjövendölt felőle, beteljesedett, és öngyilkos lett. Tehát kiesett a sorból. Tehát be kellett tölteni a helyét. Jézus tizenkét apostolt választott magának, Júdás egy volt a tizenkettő között – Péter szavaival megint: elnyerte a püspökséget. Ezt a helyet be kell tölteni. A tizenkettes szám mindenféle szempontból fontos itt. Jézus ezt ígérte a tizenkét apostolnak, hogy ők fogják megítélni majd Izrael tizenkét nemzetségét (Mt 19,28), ám ez nem történelmi, politikai ítéletmondást jelent, hanem a régi Izrael szellemi restaurációját. Ez pedig spirituális értelmű megnyilatkozás. A régi Izrael tizenkét törzse ugyanis előkép volt, ők hordozták azt a reménységet arra nézve, hogy miképpen fog majd Isten evangéliuma kiáradni a világra. Az Apostolok cselekedetei következő részében olvasunk majd erről. Pünkösdkor a jeruzsálemi zarándokok – perzsák, egyiptomiak, rómaiak, görögök, hispánok –  mind azon csodálkoznak, hogy a magunk nyelvén hallják az apostolokat Istent magasztalni. És ott tizenkét nyelv vagy tájék van felsorolva. Nyilván, ez nem azt jelenti, hogy csak tizenkét nyelven szól az evangélium, hanem azt, hogy a szélrózsa minden irányába terjedni kezdett az evangélium. Ennek a keretét kellett itt megalkotni.
Akinek elmaradása van az életében – és leginkább a hitbeli dolgokban – az tudja, hogy amíg nem pótolja, hiába igyekszik, nem jut egyről kettőre, még akkor sem, ha formális és talán lényegtelen dolgokról van szó. Isten ugyan véghetetlenül teremtő, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik a formákkal, éppen ellenkezőleg! És is mi szabadok vagyunk általában, de nem arra, hogy minden formát összetörjünk, hanem éppen arra, hogy formákat alkossunk. Szabadok vagyunk arra, hogy kereteket állítsuk fel, éspedig azért, hogy készek legyünk Isten áldásának a vételére. Ha lyukas az edény alja, bármennyi vizet tölthetünk bele, elfolyik belőle. Be kell foltozni. Ha hiányzik egy elem a kerítésünkből, hiába fogadunk fel ezer csőszt, azon a kerítésen bejönnek a vaddisznók és eltapossák a veteményt. A kereteknek a helyükön kell lenniük. Egyszerűbben mondom: rendnek kell lenni.
De most jön a neheze! Ezért is mondtam ezt a hosszadalmas bevezetőt, hogy jó lenne mindig úgy hirdetni Isten igéjét, hogy az egyenest elérjen a szívekig. Nos, azt olvassuk itt, hogy a nagyobb tanítványi seregből (mintegy százhúszan voltak, jegyzi meg Lukács), akik egészen Galileától kezdve követték Jézust, jelölteket állítottak. Péter bemutatja őket: a Keresztelő János keresztségétől kezdve egészen a legutóbbi eseményekig - tudniillik Jézus Krisztus mennybemeneteléig – a tanítványokkal voltak, ezért ők is lehetnek a feltámadás tanúi. Ám a jelöltek bemutatása után nem az következik, aminek modern, demokratikus felfogásunk történnie kellett volna, hogy megkapják a kampánypénzt, csapatot fogadnak föl, plakátokat nyomtatnak, végigházalnak a választásra jogosultaknál, és a végén a szavazatszámlálók megszámlálják, hogy melyikük kapott több szavazatot, aztán a másik megóvja a választást, és így tovább. Hanem sorsot vetnek. Ezt úgy szokták magyarázni a tudósok, hogy azért vetettek sorsot az apostolok, mert nem tudtak dönteni. Mert Jusztusz József és Mátyás annyira egyformán alkalmasak voltak ennek a tisztségnek a betöltésére, annyi jó tanúság szól mindkettőjük mellett, hogy a tanítványok nem merték vállalni a döntés terhét.  De nem ez az igazi ok. Ide lehetne hozni azt is, hogy számos mozzanata van az életünknek, amikor mi magunk is sorsot vetünk, döntés helyett. De ki dönt? A sors? Vagy Isten ilyen eszközök révén ad jelet?  És mi addig kérjük Istent, amíg ily módon biztos utasítást nem ad? Ám a sorsvetés nem jel! Gondoljunk a régiek közül Gedeonra. Elhívta az Úr szabadítónak. Ám vonakodik, és jelet kér, hogy biztosan isteni elhívást kapott! És kiteszi a gyapjút a szérűre, a gyapjú harmatos lesz, megüti a dér, a szérű körülötte száraz marad. Meg van a jel. Ám Gedeon megfordítja, és még egy jelet kér, hogy a gyapjú maradjon száraz, és a szérűt lepje el a harmat. Ez is megtörténik. (Bírák könyve 6,36-40) S ekképp enged az isteni hívásnak. De ez mégsem rendszer, hiszen amiről tudom, hogy az én dolgom és meg kell tennem, arra nem kell külön isteni jelet kérni. Mi a reformátusok, és az imádság és a fohász mellett sűrűn szoktuk lapozgatni a Bibliát, hogy eligazító igét keressünk egy-egy nagy ügyünkben, gondunkban, bajunkban. Hiszen az ige megtanácsol, az ige szíven üt, és nem tudunk előle kitérni. Még a régi történetek is úgy beszélnek hozzánk, mintha nekem szólna egy próféta, hallanám a zsoltárt, elém állna egy angyal. De hol ennek a határa? Egyszer eljött hozzám egy fiatal lelkész valami nagy tervével. Hallgattam, hallgattam lelkes előadását. De érzékeltem az akadályokat is, és megosztottam vele aggályaimat. Mire ő bedobta az ultima ratio-t: püspök úr, ne aggályoskodjon, én igét kaptam az Úrtól. Ekkor azt találtam neki mondani: na, akkor vegye elő a Bibliát, és lapozgassa még, mert sok ezer ige van a Bibliában. Biztos, hogy a terére vonatkozik, amit most előhozott? Bizony, nehéz dolog, ha vízválasztón vagyunk, döntési helyzetben, hát keressük a bizonyságot, a jelet, a tanácsot, bármit, ami dönteni segít.
De itt a sorsvetésnek nem ez az igazi oka! Azt olvassuk Józsué könyvében, hogy amikor a tizenkét törzs a pusztai vándorlás után átkelt a Jordánon és megérkezett a nép az Ígéret földjére, és megkezdhették a honfoglalást, akkor nagy országgyűlést tartottak és ott sorsot vetettek, és sorsolással döntötték el, hogy egy-egy törzsnek hol lesz a területe. Tehát nem megegyeztek egymással, hogy melyik törzs, mit kíván – Aser törzse a tengerparti részeket, Júda a hegyvidéki levegőt, Benjámin a Jordán vidékét stb. –, de nem is egyezhettek meg, mert emberek képtelenek ebben megegyezni. Hanem sorsot vetettek a tizenkét törzsre.  Nos, ezt a sorsvetést idézi föl az apostoli kör a keretek megalkotásával: sorsot vetnek a tizenkettedik apostolra, hogy ekként töltse be osztályrészét (szószerint: ami neki sorvetéssel jutott). Ehhez még azt is hozzáteszem, amit a Példabeszédek könyve mond: bár a sorsot az emberek vetik, a döntés Istennél van. (Péld 16,33). Tehát aki sorsvetéssel akar dönteni, mert magában nem tud dönteni, annak előzetes döntést kell hoznia és tudomásul kell vennie, hogy Isten az Ő titkos gondviselésével eldöntötte és tudtunkra is adja az Ő döntését. Aki sorsot vet, annak vállalnia kell azt a kockázatot – ha már tudta vállalni a döntése kockázatát, hogy Isten dönt - helyette! Kockázat – mondom a szót. Igen, kockával is szoktak sorsot vetni. Tehát vállalni kell azt, hogy Isten dönt.
Ezért nyugodtan mondhatjuk erre az eseményre itt - a tizenkettedik apostol megválasztására, kisorsolására – hogy ez döntő esemény volt! Egy magyar teológus szavával: ez itt »a döntő tíz nap« egyik eseménye. Ez a teológus a II. világháború után szolgált, amikor az egyház nyomorult helyzetbe jutott, amikor tisztek, posztok, lelkészi állások szűntek meg, amikor presbitereket kényszerítettek lemondásra, és általában is, a kommunista egyházüldözés miatt, nem volt kedves és népszerű dolog keresztyén közösséghez tartozni. Ekkor vette elő ezt a története, elemezgette, és tanulmányt is írt róla. A döntő tíz nap. Mi csak azt látjuk, mondja, hogy a tanítványok sorsot vetettek itt. De előzetesen nekik is dönteniük kellett. A döntés pedig az volt, amit a Példabeszédek könyve mond, bár a sorsot az emberek vetik, a döntés Istennél van. Dönteni kell arról, hogy Isten dönthessen. És aztán ezt nem visszavonni, nem fellebbezni ellene, és újra próbát tenni, hanem elfogadni, hogy Isten döntött. Mint ahogy az apostolokat is isteni döntéssel választotta Jézus. Ez a sorsvetés újra az ő kezébe teszi le a döntést.
Péter így fejezi be a beszédét: szükséges, hogy Júdás püspökségét más vegye el. Itt nem a mai értelemben vett püspökségről van szó, tehát ez nem latin típusú episcopátus, hanem felügyeleti tiszt. Az óegyház idején a helyi lelkészt is püspöknek nevezték, ezért szoktam mondani, hogy a református egyházban 1500 püspök van, mert ennyi helyi lelkészünk szolgál. Aztán így folytatja Péter: szükség, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus Krisztus közöttünk járt-kelt, egy az Ő feltámadásának a bizonysága (tanúja) legyen. És ha ez a sorsvetés itt a döntő tíz nap eseménye, akkor nemcsak annyiban volt ez a tíz nap döntő, hogy felállították a kereteket, vagy mert fölidézték a tizenkettes szám révén azt a régi honfoglalás történetét, amellyel Isten mintegy előzetesen kiábrázolta az üdvözítés ügyét, hanem leginkább azért döntő esemény ez, mert egy valakinek az apostolok közé kell állnia, hogy a feltámadás tanúja legyen. És mindent ez dönt el. Nem az a döntő, hogy megvannak-e kellő számban apostolok, és formálisan eleget tettek a feltételeknek, ezek csak akkor válnak fontossá, ha éppenséggel nincsenek meg. Tegnap kalapálnom kellett valamit, mentem előkeresni a kalapácsot. Csakhogy valahova eltettem magam elől, na lám, egyszerre milyen fontos lett a kalapács! Amíg nem használom, nem fontos. Ha kell, és hiányzik, nyomban fontos lesz. Péter azt mondja: aki betölti Júdás helyét, annak tanúvá kell lennie: Jézus feltámadásának, a legnagyobb és mindent meghatározó isteni döntésnek a tanújává.
Döntöttél-e, hogy dönthet Isten? Döntöttél-e, hogy aláveted magad Isten akaratának? Vagy még mindig fellebbezési szakaszban vagy és a korábbi és előzetes meghagyásokra szüntelenül jogorvoslatot keresel? De bátran és szabadon dönthetsz, mert Isten Krisztusban mindent eldöntött már. Eldöntötte életnek és halálnak kérdését, kárhozatnak és üdvösségnek kérdését, hazugságnak és igazságnak kérdést, nyomorúságnak és boldogságnak kérdését. Krisztusban Isten mindent eldöntött. Így állítottak hát a tanítványok maguk közé egyet, sorsvetéssel, tudva, hogy bár a sorsot az emberek vetik, a döntést Istennél van. Bízzátok rá magatokat Isten kegyelmes döntésére.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Ritka az, amikor a Biblia-olvasó kalauzban megjelölt igeszakasz és az úrvacsorázásunk egybeesik, és ritka az is, hogy úgy készülhetünk az úrvacsorára, hogy ma nemcsak a Korinthusi levélben olvasható szereztetési igét hallhatjuk majd. Ezzel a szófordulattal szoktuk a szereztetési igét bevezetni: elénk adják elénk az evangélisták is, de kiváltképpen Pál... Most úgy hallottuk, ahogy Márk evangélista adja elénk, tömören, szorosra fogva, mellőzve azokat az elemeket, amelyeket Pál apostol az apostoli hagyományból átvett és a korinthusiaknak megírt. De éppen az evangélista tömörsége okán figyelhetünk fel fontos elemekre. A felolvasott szakasz utolsó részében ezt olvassuk: és miután zsoltárokat énekeltek, kimentek az Olajfák hegyére (A Károli fordításban így áll: dícséretet énekelve). Sok mindent kell erről mondani. Mindjárt talán a legelőször azt, hogy ezek szerint Jézus tudott énekelni, és szeretett is énekelni. És ha a hagyomány idevonatkozó elemeit iránymutatónak tekintjük, akkor Jézus és a tanítványai az Olajfák hegyére indulva (vagy éppen a vacsorát lezárva) a Zsoltárok könyvéből énekelték a páskaünnepre rendelt magasztaló énekeket, dicsőítéseket. Ezeket Hallél-zsoltároknak nevezték, a Hallél kifejezésből származik a Hallelujah szó is. Ezek között van a 116. zsoltár is, amit a lekcióban olvastam fel, s hallhattuk, szinte minden sora és titokzatos módon illeszkedik ahhoz, amit Jézus már korábban is jelzett, és most is, egészen egyértelműen mond a tanítványainak a szenvedéséről, az áldozata értelméről, az Isten szabadításáról és irántunk való kegyelméről.
A legtöbb bibliamagyarázó szerint Jézus és a tanítványai a 115. és 118. közé eső zsoltárokat énekelhették, s számomra úgy tűnik, ezek éneklésével Jézus még inkább készíteni akarta tanítványait a bekövetkezendőkre. Nem vagyok pedagógus, de azt azért tudom, hogy énekléssel sokkal könnyebben megtanulunk valamit, mintha csak úgy, szárazon prózában kellene bemagolni. Egész pontosan, így van a rend: száraz próza – mondjuk, puszta adatok, történelmi évszámok; aztán leíró próza, amit többé-kevésbé meg lehet tanulni; aztán jön a vers, a mondóka (hatszor négy az huszonnégy, kárörvendő sose légy! –, így tanultam a szorzótáblát gyerekkoromban); azután jön az ének. A reformáció idején Kálvin hamar rádöbbent arra, hogy hiába prédikálnak szépen, hiába újítják meg az egyház életét, hiába vezetik be az evangélium drága tanítását és életszabályait, a genfiek nem tudnak imádkozni. A középkorban a pap imádkozott, ráadásul latinul. Igen, a Miatyánkot és az Apostoli hitvallást mindenki tudta, és sok szép népi imádság is fennmaradt, de Kálvin jól érezte, hogy prófétai módon, zsoltárosan, Istent áldó módon nem nagyon tudnak imádkozni a genfiek. Ezért megíratta a Genfi zsoltárokat, szereztek hozzá dallamokat, és ezeket énekelték Genfben, és miközben énekeltek, megtanultak imádkozni, hiszen a zsoltárok egytől-egyig imádságok. Nincs olyan élethelyzetünk – öröm és gond, áldás vagy vereség, szabadulás és bűnbesüllyedés, hálát adni való és megbánni való –, ami ne lenne belefoglalva a zsoltárokba. De többet is látunk itt! Az utolsó vacsorakor, indulóban ki az Olajfák hegyére, zsoltárokat énekeltek Jézus és a tanítványai. És ezek a zsoltárok nemcsak a nagy szabadítás pillanatait idézték fel (mikor Izrael népe kijött Egyiptomból - 114. zsoltár; az élők magasztalása - 115. zsoltár; jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni - 118. zsoltár), hanem az egyes ember csodálatos tapasztalatait is, sőt annál többet jelentettek ezek a zsoltárok, mert egy-egy versük teljes egészében próféciának bizonyultak. Hadd idézzem a 116. zsoltárból már hallott verset: Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála. (116. zsoltár 15. vers) Semmilyen halál nem drága és szép! És mégis, azt mondja a zsoltár, mintegy jövendölve, hogy annak az egyetlen egy igaznak – mert csak egy igaz volt: Jézus – a második Ádámnak – mert csak egyetlen egy tökéletes ember volt, Jézus – drága a halála az Úr szemei előtt. Elfogadta, abszolút érvényű, bűntörlő áldozatnak.
Ezt mutatja nekünk a kenyér, amit veszünk, és a pohár, amit iszunk. Ezért idézi Pál apostol Jézus szerzésének azt a részét is, amit Lukács evangélista jegyzett fel: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (Lk 22,19). Hirdessétek az Úr Jézus halálát, amely kedves az Istennek. Csak ez az egy, mert a többi nem az. Olyannyira – és ezt egy másik zsoltárban olvassuk –, hogy Isten nem hagyta, hogy az Ő szentje rothadást lásson (Zsolt 16,10). És ezt mondja a másik: Magasztallak téged, hogy meghallgattál, és szabadításomul lettél! (Zsolt 118, 21)
Harmadnapon feltámasztotta Őt halottaiból.
Mindazáltal, még néhány szót hadd szóljak a körülményekről is, mert ezek itt fontosak. Az evangélisták igen gondosan és részletekbe menően jegyzik föl, hogy Jézus már a szolgálata kezdetén, még Galileában, amikor távol van a bonyodalmak városa, amikor még nem kérdőjelezték meg a tekintélyét, nem szegültek szembe vele,  nem szőttek összeesküvést ellene, mikor még – olvastuk Márk evangéliumának elején – az egész világ őt kereste (Mk 1,37), tehát  még a sikerek csúcsán kezdte Jézus a tanítványainak mondani: felmegyünk Jeruzsálembe, ahol engem megölnek; és ti meg fogtok bennem botránkozni. Megverik a pásztort és szétszéled a nyáj. És ahogy közeledett Jeruzsálem felé, ez a beszéd egyre sűrűbb lett, egyre többször mondta ezt Jézus, és egyre több történést vonatkoztatott arra, ami Nagypénteken bekövetkezett.
Nem állítom, de talán a mi lelkünk alján is ott lapul az a fonák készség, hogy minél többet mondják nekünk, hogy mit fogunk elvéteni – meg fogunk botránkozni! – annál közelebb sodródunk hozzá. Először tiltakozunk, és kijelentjük, nem fogjuk elrontani, állhatatosak maradunk. De nő a nyomás, és szinte megadjuk magunkat annak, amit képtelenségnek tartunk. Hadd lépjek ki egy pillanatra ebből a drámai feszültségből, és hadd hozzak távoli példát: minél többet mondják, hogy a magyar futballválogatott biztosan ki fog kapni, annál biztosabb, hogy ki fog kapni. Minél többet mondják egy diáknak, hogy úgysem tudja leckét megtanulni, annál biztosabb, hogy nem fogja megtanulni. Minél inkább magyarázzák egy kőművesnek, hogy nem fogja tudni felhúzni a falat, annál biztosabb, hogy nem fogja tudni megcsinálni. Addig mondjuk-mondjuk neki, hogy a végén: tessék, nem megy! De hát, válaszolhat, ti akartátok! Jézus biztos látta, biztos tudta, hogy így lesz, s mintha belekergetné a tanítványait ebbe a krízisbe: ma éjjel mindannyian megbotránkoztok bennem! Az utána következő szakaszban olvashatjuk Péter tiltakozását. Azt mondja: Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem. És mondta neki Jézus: Bizony mondom néked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólani, háromszor tagadsz meg engem. Ő pedig annál inkább erősítgette: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged. Hasonlóképpen szóltak a többiek is. Ezt a szót kedves testvérek, hogy Ő „annál inkább” erősítgette, úgy lehetne fordítani, hogy elkezdett hosszasan beszélni. És csak mondta-mondta, mondta, leállás nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon. Lám, ennyire kész vagyok megvédeni téged! Szinte el tudom képzelni, hogy ha nem énekelve mentek ki az Olajfák hegyére, akkor végig az úton mondta-mondta Péter a magáét. Lukat beszélt Jézus hasába: lám, most is melletted van mindenki, de, ha ők meg is futamodnak, én nem. És ehhez csatlakoztak többiek is, és ők is kezdték mondogatni: én sem, én sem. Két dologra kell itt még figyelni. Lukács elbeszélése szerint, pontosan ekkor vette elő Péter a nála rejtegetett két kardot, s mondta: Uram, van itt nálunk két kard! (Lk 22,28) Továbbá, ezt a kifejezést, hogy «annál inkább erősítgette», vagy annál inkább mondogatta, egy más alkalommal is olvassuk: amikor Pilátus kiviszi Jézust a tömeg elé azzal, hogy ártatlannak találta és elbocsátja, azok «annál inkább kiáltozni kezdtek: feszítsd meg!» (Mk 15,14) Annál inkább...
Ezért emlékezzünk arra is, hogy még a vacsora közben, miután azt mondta Jézus: egy, aki itt ül az asztalnál, elárul engem - ezt megszeppent kérdéssel fogadják a tanítványok! Megszomorodtak és egyenként kezdték kérdezgetni: csak nem én? csak nem én? (Mk 14,19) Hát melyik mondás az igaz, kedves testvérek? Az-e, amit az Olajfák hegyére menve Péter és tanítványtársai is szinte melldöngetve, bőszködve, kard előrántva mondanak: én bizony nem hagylak el! Vagy az-e, amit megrezzenve kérdeznek: csak nem én (foglak elárulni)? Mert ebben az utóbbi kérdésben – csak nem én? – tökéletesen leleplezik magukat a tanítványok. Mi tudjuk, Júdás volt, aki elment és elárulta a Mestert. De itt még egyen-egyenként mindegyikük azt kérdezgeti: csak nem én? – vagyis: én is megtehetném, rám is mondhatja a Mester. És inkább ez a megrendítő kérdés mutatja meg, hogy kik vagyunk, mintsem a hosszú szöveg, a fogadkozás, a bizonykodás, a kardcsörtetés, amivel talán éppen ezt a megrendültségüket vagy éppen az önismeretet ritka pillanatát és rájuk rontó rémületet próbálják elleplezni.
Kell hát ezeket a zsoltárokat énekelni, a tanítványoknak is a zsoltár szavával kell az üdvözítés titkát tanulni, és nekünk is bele kell hallgatni a 116. zsoltár titokzatos szavaiba. Ügyefogyott voltam, bekerítettek, a pokol szorongattatásai támadtak rám, de az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott. Kedves az Úr számára az én halálom. Ezért felemelem a szabadulás hálapoharát! Mert az kevés lenne a tanítványoknak, hogy megbotránkoznak, aztán megrendülnek, magukhoz térnek, és keseregnek. Szoktam idézni, most is hadd idézzem fel, mert sokféle olvasata van ennek a történetnek, ami velem esett meg, mikkor még Kőbányán szolgáltam lelkészként, és a kőbányai börtönbe jártam prédikálni vasárnap délután a fogvatartottaknak – most így illik mondani, régen úgy mondták, az elítélteknek.  Éppen ilyen forró, júliusi izzasztó melegben tartottuk az istentiszteletet egy kicsi beton-szobácskában, az volt a kultúr-szoba a börtönben. Én álltam ott feketében, palástban, ahogy lelkésznek illik, a fogvatartottak lyukacsos trikócskában, klott-gatyában, papucsban jöttek, mert bizony, nagyon meleg volt. És ahogy mondtam-mondtam, mondtam, az egyik rab felhúzta a hasára a trikót és elkezdte mutogatni a hasán a tetoválását: jó nagybetűkkel az volt a bőrébe vésve: bűn az élet. S csak mutatta gunyorosan: picinyem, te miről beszélsz itt? Hát bűn az élet! Tudtam én, hogy nem engem jött hallgatni, hanem csak azért, mert szabad foglalkozásnak számított az istentiszteleten való részvétel, és addig se kellett a cellájában üldögélnie. De nem bírta a szövegemet. Szóval: bűn az élet. Én ezt akkor úgy éltem meg, hogy ez csak afféle pimasz froclizás: papocskám, hát ezt törd át, ezt változtasd meg, húzzál ki a bűnből, ha tudsz, kutyából nem lesz szalonna. Ez a cinikus ember magatartása, amit Shakespeare-nél is mond III. Richárd: hogy kitöltsem a fecsegő időt, úgy döntöttem, hogy gazember leszek! Bűn az élet.  De van ennek az esetnek más olvasata is, és ezt most rávetítem itt a tanítványoknak erre a kétféle beszédére - »csak nem én?«, illetve; »én nem«. Mert van, amikor beletörődéssel mondjuk azt, hogy bűn az élet. Szomorú, beletörődő mondás ez a szánkon, nem cinikus. Lám, igaz lett a Jézus szava: egyik tanítványa elárulta, a többiek megbotránkoztak, szétszaladtak, cserbenhagyták. «Sok szép ígéretemet, jaj de hányszor megtagadtam» – énekeljük egy szép énekünkben (445.dicséret 2. vers). Csak lecsüggesztjük a kezünket, és azt mondjuk, hogy hát ha a tanítványok – és most hagyjuk a mesterséget meg a műveltséget, meg a kort és a civilizációt - ha ők, akik Jézus mellett ennyi időt eltöltöttek, átélték a csodálatos halfogást, látták a Jézushoz toluló tömegeket, szemtanúi voltak a csodáknak, a gyógyulásoknak, a szabadulásoknak, akiknek a kezébe adta Jézus a kenyeret és ők adhatták tovább az ötezernek és nem fogyott el, sőt bőséggel maradt, ha azok, akik látták, hogy Jézus lecsillapítja a háborgó tengert és egy szavával minden ellenállást elnémít, ha ők így szét szaladnak, így megbotránkoznak, ennyit nem ért nekik a Jézus szava, ennyit nem értek a csodák, ennyire nem vitte őket az áldás, hogy ott, azon a rövid kis éjszakán némileg kitartsanak vagy legalább a könnyüket hullatva prüszköljenek és tiltakozzanak, hanem elszaladnak, mint a gyáva gyerekek, akik lopni járnak a szomszéd kertbe és az rájuk küldte a kutyát, nos, akkor számunkra is csak ez a kérdés marad: »csak nem én?« - vagyis: hát én is! De Jézus és a tanítványai zsoltároka énekelnek, köztük a 116.-at: «hittem, azért szóltam, noha igen megalázott voltam» (10.vers). «Az élők földjén fogok járni!» (9. vers). Mert csodálatos az Úr, aki meghallgatja az övéi szavát! Ügyefogyott voltam, de kimentett a veszedelemből (6. vers), kiszabadított a halálból (8. vers), mert elfogadta, bepecsételte az életemet. Drága az Úrnak az Ő kegyesei halála.
Mindazt tehát amit most elmondtam, szándékosan állítottam fekete-fehérbe. Igen szabad nekünk zsoltárt énekelni, és ezt kiváltképpen kell is énekelnünk. Szeretem és áldom az Úr Istent. És amikor olvassuk vagy éppen énekeljük, átérezzük, hogy a szívünknek szól, és mintha már mi mondanánk ezt a zsoltárt, s nemcsak azért, mert szép és olyan áldó, hanem azért is, mer, ahogy Kálvin mondja a magyarázatában: ha Isten feltámasztotta Krisztust, remélhetem, hogy reám is kiterjeszti majd ezt a kegyelmét. Azért kellett tehát drámai ellentétbe állítani a tanítványok szavait, hogy ne valamiféle csüggesztő végkövetkeztetés legyen a történetük. Na igen, jól mondta Jézus, hogy egyikük elárulja, jól mondta Jézus, hogy meg fognak botránkozni benne; jól megmutatta, hogy ilyenek vagyunk. Mind ilyenek vagyunk, semmit sem érünk, bűn az élet, lecsüggesztjük a kezünket. Ám a zsoltárban ott rejlik a kegyelem ereje, és ha Jézusban beteljesedett a zsoltár magasztalásának minden oka, akkor annak ellenére, hogy megbotránkoztunk, annak ellenére, hogy elárultuk őt és megtagadtuk, hogy elfutottunk, vagyis, annak ellenére, hogy látszatra semmi jele annak, hogy mi a Jézus igéjével táplálkozunk, mindennek ellenére, mi is szabadon énekelhetjük ezt a zsoltárt. Mert eminensen ez az Üdvözítő zsoltára, amit az Olajfák hegyére indulva énekelt, készülve az elfogattatásra, az ítéletre, a kínhalálra, az eltemettetésre és a föltámadásra. Ha a tanítványokon teljesült jövendölése – megbotránkoztok bennem –  be is teljesült, még inkább teljesült az, amit a zsoltár hirdet: mi gyengék, esendők és törékenyek, és – ne felejtsük el –  bűnösök – vagyunk; ügyefogyottak. De az Úr kiterjesztette reánk is az új élet kegyelmét, éppen azáltal, aki hű maradt hozzánk, akkor is, mikor mi megtagadtuk őt!  Énekelhetjük hát bátran: Szeretem és áldom az Úristent. Meghallgatta könyörgésem szavát, kiszabadított a nyomorúságból, és Krisztusért és Krisztusban az én halálom is kedves lesz számára. Feltámaszt, maga elé állít, örök dicsőségben, a boldog színről színre látásban. Boldog ember az, akit Jézus tanít énekelni.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Immanuel Kant, a nagy filozófus az emberi gondolkodásról értekezve azt mondja, hogy a tudásunk összessége egy gömbhöz hasonlítható. Ami benne van ebben a gömbben, az foglalja magában mindazt, amit tudunk, ami pedig a gömb felületén van, azt jelzi, amit nem tudjuk. Minél nagyobb a gömb, annál nagyobb a gömb felülete, vagyis minél többet tudunk, annál többet nem tudunk. Azért hoztam ide ezt a hasonlatot, mert a felolvasott igében első látásra erről van szó, nevezetesen, hogy arról, hogy milyen sokat nem tudunk Isten világáról, milyen sokat nem tudunk arról, amit transzcendensnek, emberi ismeretet meghaladó valóságnak nevezünk, milyen sokat nem tudunk arról, amit másvilágnak, túlvilágnak, isteni világnak nevezünk. És ha valami többet mégis megtudunk róla – nő a gömb, és nő a felülete is –, nyomban kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy még többet nem tudunk. Az igemagyarázat végén még visszatérek erre a hasonlatra, mert bár hűséges tükre a helyzetünknek, ám nem mutat rá arra a kérdésre, hogy miért akarunk minél többet tudni?
Jézus gyakran beszélt példázatokban, sőt, Márk evangélista megjegyzi, hogy szinte csak példázatokban beszélt, amikor Isten országáról szólt. Elmondott egy-egy történetet, sztorit, tanmesét, valóságos történetet vagy lehetséges történetet, és ezeknek a történeteket mindig kihegyezte, és abból lehet továbbmenni.
A leghíresebbet hadd idézzem föl röviden: hasonló az Isten országa egy apához, akinek volt két fia. A kisebbik kikérte a vagyont, elment, elszórakozta, nagy ínségbe jutott, disznók vályújából akart enni, de abból sem ehetett, ezért úgy döntött, hogy hazamegy, bocsánatot kér az apjától, és az is jó lesz, ha felveszi cselédnek, csak ne haljon éhen. Az apa visszafogadta, sőt, visszaállította fiúi méltóságba. Az idősebbik testvér halálra sértődött ezen, nem akart együtt örülni. Mire az apja ezt mondta neki: gyere csak be, ez a te testvéred elveszett és megtaláltatott, meghalt és föltámadott, örülnöd és vigadnod kellene! A poén az, hogy ha valaki megbánja a bűnét, visszatalál Istenhez, visszatér a rendes útra, akkor nem dohognunk kell, hiszen Isten angyalai is örülnek! Tehát neked is örülnöd kellene. Milyen az Isten országa? Az Isten országában öröm van egy megtérő bűnösön. Milyen az Isten országa? Isten országa szeretettel vár vissza. (Hozzáteszem gyorsan: a tékozló fiú az ivócimborákat nem vitte!) Milyen az Isten országa? Változtató hatalom: elveszett, megtaláltatott; meghalt, feltámadott. És még sokat idézhetnék, az evangéliumok tele vannak Jézus példázataival.
Tudták Jézus kortársai is, hogy a Mester így beszél. Tudták a szadduceusok is, akik nem voltak jóban Jézussal, és provokáció gyanánt mondtak neki egy tanmesét. Mert, amit felolvastam, az tanmese. Mózes törvénye rendelkezik arról, hogy ha egy férfi megházasodott és utód nélkül halt meg, akkor a testvérének el kellett vennie az özvegyet, hogy utódot támasszon, hogy ne szakadjon meg a vérvonal, hogy ne legyen vita az öröklésen, hogy folytatódjon az élet. Mondhatnánk erre, jaj, ez egy borzasztó régi törvény, nem már érvényes ránk nézve. De Jézus korában érvényes volt ez a törvény, s többé-kevésbé (inkább kevésbé) igyekeztek is megtartani. Ehhez kapcsolódik a tanmese, amely szerint heten voltak fiútestvérek, akik eszerint jártak el.  S a végén van a poén. A szadduceusok abban különböztek a többi korabeli vallási párttól, hogy nem hittek a feltámadásban, nem hittek az angyalokban, nem hittek a túlvilágban; számukra nem volt transzcendens. Ha megkérdezték őket, hogy kicsoda vagy micsoda az Isten, akkor talán ilyeneket mondtak: kozmikus hatalom, a világot mindenütt átható nagy örök rend. Ismerjük ezeket a kifejezéseket, a panteisták szoktak ilyeneket mondani: nincsen túlvilág, Isten, ha van, mindent betölt. És akkor mi a vallásos élet? A vallásos élet az, hogy időről időre megszerezzük a világ a legjobb erőit, és úgy alakítjuk az életünket, úgy befolyásoljuk a dolgokat, a természet és a társadalom rendjét, hogy a legjobbat megszerezzük.  A szadduceusok is gyakorolták a korabeli zsidó vallást, jártak templomba, végrehajtották a szertartásokat, áldoztak, fogadalmat tettek, de ha megkérdeztek egy szadduceust, hogy miért vagy te vallásos, ő ezt a feleletet adta rá: mert ez a törvény lényege, és a világon ez a leghasznosabb dolog. A vallásos ember mesze nem betegszik meg és gyorsabban gyógyul, a vallásos ember hamar eligazodik az élet bonyolult dolgai között, a vallásos embereknek szilárd meggyőződése van az élet rendjéről! Na de, mi van ezen túl? - firtathatnánk.  Nincs túl. Angyalok? – Nincsenek! Feltámadás? Hát mutassanak egy feltámadott embert, vagy állítsatok elénk egy angyalt (lehetőleg barokk angyalt, négy méteres szárnyakkal, fehér tollakkal), ültessétek ide föl, a mi templomunk tornyának ormára, terjessze ki szárnyát, akkor talán elhisszük, hogy vannak.
Még egyszer tehát, a szadduceusok vallásos emberek voltak, a saját népük körében éltek. Minthogy azonban nem hittek a feltámadásban, alkottak egy tanmesét, amely egyébként tisztára jogi eset, hogy ti. a feltámadáskor (ha lesz), amikor mindenki feltámad (ha feltámad), feltámad az első testvér is, meg a hetedik is, meg az özvegy is, és akkor az asszony kinek lesz a felesége? Na, hát ez egy fogós jogi kérdés. Olyan fogós jogi kérdés, hogy még az Úristen is megijed tőle és inkább nem lesz feltámadás.
Nekem is feltettek egyszer a szadduceus kérdésének egy változatát: hogy emlékszel Szabó Pisti, gyerekkorodban, a Bözsi néni kertjében jártatok a barátaitokkal körtét csórni? Emlékszem rá – mondom. És arra is emlékszel-e, hogy a Bözsi rátok eresztette a kutyát? – Emlékszem.  És arra is emlékszel, hogy az a kutya kiharapott a vádlidból egy darabot? – Igen. Na, majd a feltámadáskor mit kezdesz te azzal a kutyával? Mondom neki: én arról nem olvastam, hogy a kutyák is feltámadnak. Na jó, folytatta: és Bözsi nénivel akkor, hogy lesz ott a dolgod? Bizony, vakarhatom a fejemet: legyen-e feltámadás, mert nem szeretnék Bözsi nénivel meg a mérges kutyával újra találkozni! De komolyra veszem a dolgot! Érezzük mindannyian, hogy ezzel a tanmesével mintegy ki akarták zökkenteni Jézust, rá akartak pirítani, hogy miért hirdeti Ő Isten csodálatos országát, miért hirdet vigasztalást arról, hogy bár nem oldódik meg a földi életben minden gondunk, bajunk, de a feltámadáskor, Isten országában minden megoldódik?! Kihegyezem: ebben a földi életben egy bajunk biztos nem oldódik meg, ez pedig a halandóságunk. Ez biztos nem oldódik meg. Betegségből lehet gyógyulni, szegény emberből lehet gazdaggá válni, háborúkat meg lehet nyerni, de ezt az egyet ember még nem oldotta meg, ez pedig a halandósága. Jézus vigasztalása pedig éppen az, hogy Isten megoldja. Ám a szadduceusok, mivel ebben nem hisznek, a tanmeséjükkel provokálják Jézust.
Arra a kérdésre azonban még nem feleltem, amit az elején vetettem fel, hogy ti. miért akarunk többet és többet tudni? Mi űz bennünket előre? Itt ráadásul végletes helyzetben vagyunk, mert bármi is érdekli az embert, bármennyire is hajtsa a kíváncsiság, vonzza körülvevő világ, a feltámadás titkának a mélyén az egész életünk megoldatlanság rejlik. Bizony, a magunk erejéből, okosságából nincsen válaszunk a halandóságunk gyötrelmére. Élethosszító megoldásokat ismerünk, hősies gondolatok is születtek már, és fantáziálni is tudunk, hogy ha nem is tudjuk megoldani a halandóságunkat, legalább úgy menjünk el ebből a világból, mint Illés, akiről azt írja az Ige: nem látott halált! Ragadjon el bennünket is tüzes szekérrel Isten, de legalábbis soha ne kelljen szembesülünk ezzel a kérdéssel. És nem is tesszük fel ezt a kérdést. De úgy szokott az lenni, hogy a nagy kérdéseket, amelyeken, hol komolyan, hol komolytalanul, hol késhegyre menően elvitatkozunk, olykor ellegyintjük, de leginkább félre tesszük, nem foglalkozunk velük, aztán mégis, az életünknek egy-egy adott pillanatán elemi erővel törnek ránk.
Olyan ez, mint itt, a Kiss János altábornagy utcában a vízvezeték. Ez a harmadik nyár, hogy ugyanazon a 40 méteres szakaszon csőtörés támadt. Ez egy 80 éves vízvezeték, már rég ki kellett volna cserélni az egészet, de mindig csak befoltozzák ott, ahol két éve és tavaly nyáron elszakadt.  Így aztán tegnapelőtt is csodás bővizű patak áradt itt a környéken, mert eltörött a harmadik része is. Így vagyunk ezekkel a kérdésekkel, előbb-utóbb elemi erővel törnek fel. Hiába reparáljuk meg valahol, hiába temetjük el, hiába teszünk úgy, hogy ez nem is kérdés, újra meg újra feltör. Lám, azért a szadduceusokból is felszakadt, holott úgy gondolták, hogy a fifikás tanmesével egyszer s mindenkorra lerendezték feltámadás kérdését. Na ugye, hét testvér fog majd a mennyországban egy özvegyen veszekedni? De Jézus szava, Jézus tanítása, Jézus jelenléte miatt provokálva érzik magukat. És belőlük is felfakad a kérdés. Igen, ezt kockáztatja minden Jézust követő!  Szeretném hangsúlyozni, hogy Jézust nem lehet kockázatmentesen követni. Az nem úgy van, hogy szép, okos dolgokat hallunk a Mestertől, beleépítjük a saját életvezetésünkbe vagy életstratégiánkba, amiben van már egy kicsi Buddha is, tudunk elmélkedni, van benne egy kis Mohamed is, mert engedelmeskedni sem rossz dolog, van benne egy kis szekularizmus, mert hát e világ dolgait is igazgatni kell, és van benne egy kis Jézus is, a legszebb Jézusból. Kik a boldogok? Hogyan kell szelídnek lenni? Alázatosnak? Ezt tudja Jézus. A többit majd máshonnan vesszük! Nem így van ez!
A Jézus-követésnek kockázata van, éppenséggel maga Jézus – ott, akkor a szavaival, a tetteivel, a tanításaival, azóta pedig mint feltámadott Úr. És ezért előbb-utóbb kiprovokálja ezt a kérdést: van-e halottak feltámadása?
Jézus azt feleli a szedduceusoknak, és ez ránk is vonatkozik: tévelyegtek. Már a tanmesétek is tévelygés. Ez a tanmese olyan kérdés, amit azok a professzorok szoktak feltenni, akik meg akarják buktatni a diákjaikat. Első érzésre okos, fifikás a kérdés. És milyen következetes! Hiszen adott egy törvény, ez a törvény egy sajátos élethelyzetre vonatkozik, tehát fölvázoljuk ezt az élethelyzetet. És tessék megoldani egy másfajta élethelyzetben! Ez így okos és ravasz kérdés. Jézus azonban azt mondja: tévelyegtek! És ezzel nem azt akarja mondani, hogy buták vagytok, nem tudtok elég sokat, nem olvastátok Istennek a kinyilatkoztatását. Egészen mást mond. A tévelygés szó itt sajátos tartalmú. Márk evangéliumában ezenkívül csak egyszer olvassuk, és éppen Jézus kapcsán, amikor a Nagytanácsban - ott ülnek ezek a szadduceusok is! - azt mondják, hogy meg kell ölni Jézust, mert félrevezeti, azaz eltévelyíti a népet. És ez a félrevezetés vagy eltévelyítés Jézus idejében vallási és politikai bűncselekménynek számított. Súlyos vétek volt valakit eltévelyíteni az igaz úttól, a helyes tanítástól, a helyes rendtől. Aki ilyet tett - ma talán így mondanánk – az anarchista vagy felforgató volt, aki a jó rend megszüntetésére tört.
Jézus visszafordítja a szót, és azt mondja: ti tévelyegtek. Azzal, hogy felteszitek ezt a kérdést nem a tudatlanságotokat áruljátok el, hanem azt, hogy szánt szándékkal gondolkodtok, kérdeztek úgy, mint akik nem ismerik az írásokat, és nem ismerik Isten hatalmát. S erre Jézus egyetlen egy példát hoz fel.  Mózes látja az égő csipkebokrot a pusztaságban, odamegy, kíváncsi, mi az, és Istennel találkozik. Mikor megkérdezi Mózes, hogy ki vagy, a mit mondjak majd az én népemnek, ha elmegyek kiszabadítani őket, ki az az Isten, aki engem küldött, kinek a nevében megyek oda? - akkor azt mondja neki az Úr: vagyok, aki vagyok, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene vagyok. Jézus ezt most úgy érti, ahogy annak idején is értették az egyiptomi fogságban levő zsidók, akik a szabadulásra vártak, de nem tudták, hogy valóban Mózes a szabadító, hát megkérdezték tőle: ki küldött téged, kinek a nevében jössz? Mózes pedig azt mondta: a »vagyok« küldött, a mi atyáinknak Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene. Ezt Jézus nem úgy magyarázza, hogy tudjátok, az az Isten Ő, aki több száz évvel korábban, a Mamré tölgyesében ígéretet tett Ábrahámnak, az az Isten Ő, akivel Jákob birkózott a Jabbók révénél, és Jákob nem eresztette el addig, amíg meg nem áldotta; ez az Isten a régi Isten, az elmúltak Istene, hanem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene, vagyis Ábrahám, Izsák és Jákob van. Mert Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene. Ábrahám, Izsák és Jákób van? Hol vannak? Hol van Ábrahám, hol van Izsák, hol van Jákob, hol van Mózes, hol van Dávid, hol van Salamon, hol vannak a próféták, hol vannak azok, akiket mi, a láthatatlan egyháznak és a szentek közösségének nevezünk és valljuk róluk a Kátéval, hogy fölvétettek az isteni életbe? Hol vannak ők? Mert az Ige szerint, ha jól olvassuk az Igét: vannak!
És itt megnyílik valami. És itt térünk vissza a filozófus hasonlatához is, mert ez olyasmi, mint ha kint állna most valaki az állványon a betakart ablakunk előtt, és be akarna ide nézni, hogy mi történik itt, mert hangok hallatszanak. De mivel ott van az a takarófólia, nem lát ide be. Azt el kéne húzni, vagy föl kéne hasítani, és be kéne kukucskálni a résen, s láthatná, mi történik itt bent. Nos, Istennek a kinyilatkoztatását két szóval szoktuk nevezni, egy göröggel meg egy latinnal; a görög szó: apokalipszis, a kalümmá-nak, a fátyolnak az elvétele, a latin szó: reveláció, az pedig a velumnak, a takarónak az elvétele. Jézus Krisztusnak minden egyes szava hasonlata, az Ő egész valósága olyan, mint amikor kopogtatunk egy ablakon, de belül be van függönyözve, csak kopogtatunk az ablakon és valaki elhúzza belül a függönyt, és kinéz, hogy ki kopogtat az ablakon? És mi akkor egy pillanatra belátunk, és meglátunk ott valamit. És ha azt megláttuk és megértettük, vajon miért akarunk még többet tudni, miért akarjuk már most egészen tudni, hogy mi van ott? Vagy mi van itt, és ott is? Már nem is tudjuk, hogy mit akarunk tudni. Minél többet tudunk, annál többet nem tudunk. Nem azt mondom, hogy annál kevesebbet tudunk, fordítva: minél többet tudunk, annál többet nem tudunk.
Emlékszem, gyermekkoromban hittanóráról mentünk haza a barátommal, miután a hitoktató az imént a mennyországról beszélt, az aranyvárosról, amely majd aláereszkedik az égből. A mi nyolcéves fantáziánk teljesen beindult, hát milyen lesz a mennyország? Én mindjárt azt mondtam, hogy ott mindenkinek lesz egy focija, mert akkoriban, ugye, a párttitkár gyereke volt a leggazdagabb, csak neki volt lasztija, s ha mentünk a páskomra focizni, akié a labda volt, az választotta a csapatot. Persze, mindig győztek, mert a legjobbakat választotta ki. A mennyországban mindenkinek lesz focija! Barátom azt mondta: azon kívül a zsíros kenyéren annyi paprika lesz, amennyit én szeretnék! És csak fantáziálgattunk gyereki módon, hogy milyen lesz a mennyország, milyen szép lesz, minden lesz. Ez egy gyerek fantáziája. Figyeljük meg, Jézus nem azt mondja a szadduceusoknak, hogy fantáziáltok meg képzelődtök, hanem azt mondja, hogy tévelyegtek! Fantáziálni szabad, képzelődni lehet, merthogy várományosok vagyunk, és miért ne lehetne arról gondolatokat táplálni a legfőbb várományunkról? Hogy majd Istent színről színre látjuk, hogy fölvétetünk az isteni életbe, hogy ez a múlandó, ami elválaszt bennünket Istentől, elmúlik, hogy meghal a halál, legyőzetik az utolsó ellenség, a halál. Isten előtt szabad képzelődni. Tévelyegni nem szabad! Mert a tévelygés félrevezet, el, távolra Istentől! Azt mondja Jézus: nem ismeritek az Írást és Istennek a hatalmát, vagyis nem ismeritek Istent, mert az Írást is a Mindenható adta és a törvényt is a Mindenható adta erre az életre nézve. Isten rendelt minden fejedelemséget, királyságot, hatalmasságot – mondja Pál apostol –, hogy nekünk békés és jó életünk legyen. Igen. Akkor hát, kérdem, nyissunk vitát arról a politikusokkal, a jogászokkal, a tudósokkal vagy az államférfiakkal, hogy a mennyek országában egyszerre lesz majd mindenféle államforma? Lesz talán egyszerre arisztokrácia, meritokrácia, demokrácia és monarchia? Akkor inkább ne legyen mennyország? Isten erre az életre adta a társadalmi rendeket. És Mózes által erre az életre adta a levirátus törvényét is, hogy támasszon utódot férfitestvére gyermektelen özvegyének a testvére! De mi már egy a másik életről beszélünk, egészen pontosan arról, hogy ez az élet is, ez a múlandó élet is, ez a korlátozott élet is, és a másik élet is, amely Isten föltámasztó hatalmában van elrejtve, ez is, az is Istenben van. Merthogy most is Istenben vagyunk, Benne élünk, mozgunk vagyunk, és majd a feltámadáskor is – már egy egészen más minőségben, egy egészen más létvalóságban – éppen annál az Istennél leszünk, aki Istene Ábrahámnak, Izsáknak, Mózesnek, Dávidnak, az én nagyapámnak, a szüleimnek, és majd, ha lesznek unokáim meg dédunokáim, remélem, akkor ők elmondják, hogy: az én nagypapámnak is Istene. Csak ne tévelyegjetek! Tévelyegni azt jelenti, hogy elfordulunk Istentől, nem keressük Őt többet, vagy Istenből csinálunk kozmikus erőt, világszellemet, valami praktikus élettaktikát. Tévelyegni azt jelenti, hogy a Mindenhatótól elvesszük a mindenhatóságot, és éppenséggel okosabbnak gondoljuk magunkat Istennél. Mint ahogy a skolasztikusok is nagyon okosak tudtak lenni, és ilyen kérdéseken törték a fejüket: vajon, tud-e az Isten akkora követ teremteni, amit aztán nem tud felemelni? Nem ismeritek az írásokat és nem ismeritek Istennek a hatalmát. De boldog az, aki ismeri az írásokat, és megízlelte Istennek a hatalmát! Boldog az, aki tudja, hogy most is, holtában is, és majd az új életben is Istenben van elrejtve. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen