Bogárdi Szabó István Dr.

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.
De legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás.
De mikor eljön a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”
Szeretett gyászoló család!
Szomorúsággal, de a feltámadás reménységben gyülekeztünk ma egybe Vásárhelyi Péter búcsúztatására. A körülmények is szorongatók, a járvány miatt csak néhányan lehetünk itt a templomban. Abban a templomban, amely mellett – míg egészsége engedte – naponta többször elsétált, s harangja szavát ablakából mindig hallhatta. De mikor már otthonához kötötte a betegség, akkor is ő volt a legbuzgóbb templomjáró, mert ő végezte itt az  egyik legkevésbé látványos, és éppen azért leghűségesebb szolgálatot – mert ami nem látványos és amit nem tapsolnak meg, ahhoz kell a legnagyobb alázat és hűség - , évtizedeken át írásba foglalta a vasárnaponként itt elhangzó igehirdetéseket. Betű szerint leírt mindent, így táplálkozott ő maga is Isten élő igéjével, és szolgálta ekként az egész gyülekezetet. Ez az egyszerű szolgálat jelkép is – mert éppen azt teljesítette vele, amit az apostol így mond: a szeretet nem kérkedik, hanem hosszan tűr és együtt örül az igazságnak.
A korinthusi levél szép sorai indították el hitvesével, Annával a közös életre is, több mint fél évszázada – és amit egy fiatalember ebből megjegyezhet, leginkább az, hogy Isten a mulandók és megmaradók dinamikájával szövi bele az életünkbe a szeretet reguláját, hogy az legyen szent életszabályunk. Ezért Szentlelkével megtanít, ha kell, az angyalok szavára, ha kell csodák cselekvésére, ha kell, a jövendő ismeretére is, ha kell, az önfeláldozás és a hősiesség nagy erényeire is – és ez bizony, mind-mind bizony kell. És amit Isten belesző az életünkbe, az lesz a mi vezérlőmesterünk. (Az én vezérem belülről vezérel.)
Bátran mondom ezt, mert éppenséggel a korinthusi levelet olvasva meghökkennünk, hogy miről is, vagy inkább kiről is beszél itt az apostol? Azt ígéri a Krisztus-követő, de vitákba bonyolódott korinthusiaknak, az ő szeretett gyermekeinek, hogy kiváló, egyedülálló utat mutat nekik, és ők ezen az úton feloldhatják konfliktusaikat, megtisztíthatják hitüket a reá rakódott önhittségtől, és megerősíthetik reményüket a céltévesztések őrlő terhe alatt – vagyis szerethetik egymást; aztán..., aztán úgy beszél a szeretetről, mint valami személyről. Vagyis, amit Isten belesző az életünkbe, az mi magunk leszünk, – olvassuk itt –  maga a szeretet hosszan tűr, hisz és remél, kegyes, és nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, ékesen cseleszik, nem keresi a maga hasznát, nem haragszik, rosszat megbocsát, igazságnak örvendezik, hitben és reményben mindent elhordoz...
Így formálódni és élni – Isten kedvezésében – ez a boldog élet titka.
És így emlékezünk Vásárhelyi Péter erényeire. Istentől tanulta őket nyolc évtizeden át. S emlékezünk ezek közt a három legnagyobbra: hitére, reményére és szeretetére. Emlékezünk, hogyan tanította ezekre a Gondviselő Atya egész életében, a családban, a rokonságban,  gyermekségétől kezdve: aztán a tanulásban, a hivatásban, a munkában, a családban, hitvese mellett, a gyermekek mellett, az unokáknak örvendezve. Emlékezünk, hogy nem titkolta hitét akkor sem, mikor egy rettenetes kor azt parancsolta volna; nem tehette, mert a reményét tagadta volna meg, és az élet értelmétől fosztotta volna önmagát.
Emlékezünk arra is, hogy milyen határozottan megélte a nagy titkot, amit Kálvin így fejez ki:  az egész életünknek Istennel van dolga: a gyógyító Istennel, az irgalmas Istennel, az élet és halál Urával, aki ugyan szuverénül dönt felőlünk, de még a nagy keserűséget is áldására fordítja, és akit imáinkkal ostromlunk, míg meg nem értjük, hogy még szánkon sem volt a szó – ő azt már tudta és értette. Emlékezünk a hűséges társa: minden küzdelemben, minden aggodalomban, minden vergődésben, de minden örömben és áldásban is.
De még nem értünk el a legnagyobb titokhoz. Azt már láttuk, hogy amikor az apostol, az isteni Lélek erejében, utat mutat, vagyis élni tanít, voltaképpen úgy beszél a szeretetről, mint élő személyről. Rólam beszél? Rólunk beszél? Hiszen itt inkább hozzánk beszél! Akkor kiről beszél? Kérdezed ki az? – mondja Luther éneke -, Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, ég és a föld Ura, ő a mi diadalmunk.  Mert az csak fele, és éppenséggel  az elmúló fele a valóságnak, hogy Isten beleszövi az életünkbe a szeretet szabályát. És a mulandóról, a rész szerint valóról  egyszerű szavakkal, sőt, keményen is szól itt az apostol: a rész szerint való elmúlik, sőt eltöröltetik. A teljesség marad meg. Vagyis az a mi életünk, halálunk és feltámadásunk titka, hogy Isten leginkább minket sző bele az ő szeretetébe. S előbb leszünk mi az ő szeretetének – Krisztusnak  – a tulajdonává, minthogy elsajátíthatnánk valamit, valami keveset – rész szerint, mulandóság alá rekesztve, halandó emberként, tükör által homályosan – valamit  abból, amit teljesen Krisztusban láthatunk felragyogni.
Vannak tudósok, akik szerint a szeretet himnuszát az apostolnak a következő fejezet végére kellett volna helyeznie, amikor a vitát lezárva, a helyes utat megmutatva, rátér arra, hogy miért marad meg a hit, remény és szeretet – és miért a szeretet a legnagyobb. Ez pedig a levél 15. fejezete, ahol a feltámadás titkáról tanít. Ami mulandó, annak el kell töröltetnie, mondja ott is, mintha az visszhangozna ott is, amit itt mond. Sőt, mondja azt is, hogy ami mulandó, annak múlhatatlanságba, ami romlandó, annak romolhatatlanságba kell öltöznie (1Kor 15,53). Ez a „kell”, ez a „szükségszerűség” – ez az Isten akarata.
Mégis, meggyőződésem, hogy felette jó dolog, hogy apostol az itt és most élő Krisztus-követők nehéz viszonyai közé, a betegség idejébe, a próbatételek idejébe, a nehéz döntések idejébe, az türelem idejébe – egyszóval a hit és a remény idejébe szövi bele az isteni szeretet titkát, ide az életünk kellős közepébe, hogy aztán az egész életünket beleszőhesse Isten szeretetébe. A régiek ez így mondták: per crucem ad lucem, kereszt által megyünk világosságra, halálon át megyünk üdvösségre – és ebben megelőz minket a Krisztus keresztje, és megelőz minket az ő halála és feltámadása. Krisztus a mi hűséges kezesünk és oltalmunk. Mi most a fájdalmat és a veszteséget hordozzuk magunkban – de tudjuk: Krisztus előttünk is járt, értünk is meghalt és feltámadott. Az övéi vagyunk – és akiket az Atya neki adott, azokat mind megtartja ez életben (János 17,12), és maga elé állítja a feltámadáskor örök dicsőségben (Kolossé 1,22).  Ámen

Szeretsz-e engem?
Textus:
„Ezek után ismét megjelentette magát Jézus a tanítványoknak a Tibériás tengerénél; megjelentette pedig ekképpen: Együtt voltak Simon Péter, és Tamás, akit Kettősnek hívtak, és Nátánáel, a galileai Kánából való, és a Zebedeus fiai, és más kettő is az ő tanítványai közül. Mondotta nekik Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondották neki: Elmegyünk mi is te veled. Elmentek és azonnal a hajóba szálltak; és azon az éjszakán nem fogtak semmit. Mikor pedig immár reggeledett, megállt Jézus a parton; a tanítványok azonban nem ismerték meg, hogy Jézus van ott. Mondotta azért nekik Jézus: Fiaim! Van-é valami ennivalótok? Feleltek neki: Nincsen! Ő pedig mondotta nekik: Vessétek a hálót a hajó jobb oldala felől, és találtok. Oda vetették azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt. Szólott pedig az a tanítvány, akit Jézus szeret, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter azért, amikor hallotta, hogy ott van az Úr, magára vette az ingét (mert mezítelen volt), és bevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajón ment (mert voltak nem messze a parttól, hanem mintegy kétszáz singnyire), és vonszolták a hálót a halakkal. Mikor azért a partra szálltak, látták, hogy parázs van ott, és azon felül hal és kenyér. Mondotta nekik Jézus: Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok. Felszállt Simon Péter, és kivonta a hálót a partra, amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi volt, nem szakadozott a háló. Mondotta nekik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A tanítványok közül pedig senki sem merte tőle megkérdezni: Ki vagy te? Mivelhogy tudták, hogy az Úr ő. Oda ment azért Jézus, és vette a kenyeret és adta nekik, és hasonlóképpen a halat is. Ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az ő tanítványainak, minekutána feltámadt a halálból.
Mikor aztán megebédeltek, mondotta Jézus Simon Péternek: Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél? Mondotta neki: Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged! Mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat!
Mondotta neki ismét, másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Mondotta neki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondotta neki: Őrizd az én juhaimat!
Mondotta neki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Megszomorodott Péter, hogy harmadszor is mondotta neki: Szeretsz-é engem? És mondta neki: Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondta neki Jézus: Legeltesd az én juhaimat!”János evangéliuma 21,1-17
Kedves Testvérek!  Történet szerint a székely embert ekként nyaggatta a felesége az ötvenéves házassági évfordulójukon: te, férjemuram, aztán szeretsz-e engem? A mi emberünk csak hümmögött: na, igen, persze. A felesége csak nyaggatta tovább: no, hát szeretsz?! Akkor mondd is ki! Mire a férje így felelt: Már megmondottam egyszer. Majd szólok, ha lesz változás!
Ez a mindennapos eset jól kifejezi, hogy bizony fel tudunk bosszankodni, ha megkérdezi tőlünk a házastársunk, a gyerekünk, a barátunk: szeretsz-e? Úgy érezzük, hogy a kérdéssel valami nyilvánvalóságot vonnak kétségbe. Holott a kérdés az életünk legmélyebb dimenzióját érinti, azt, ahol eldőlnek a dolgok.
Arra ugyan igényt tartunk, hogy szeressenek minket, és el is mondják nekünk! DE voltaképpen mégsem az a nagy kérdés, hogy szeretnek-e engem, hogy szeretve vagyok-e, hanem az, hogy én tudok-e szeretni?
Igen, én gyakran megkérdezem másoktól, hogy szeretnek-e, és úgy érzem, jogomban is áll ezt a kérdést bármikor feltenni – azt viszont már nehezményezem, ha tőlem kérdezik ezt.
És lám, milyen megrendítő, hogy a Feltámadott Krisztus, aki ismer bennünket, és mindent tud, Péterről is mindent tudott, sőt előre tudott róla mindent, most ebben a beszélgetésben nem azt mondja Péternek: Látod, Péter, úgy lett, ahogy megmondtam - elbuktál! Hiába fogadkoztál, elbuktál a főpap udvarán, és megtagadtál.
Hogyan fogadkozott Péter? Mindegyik evangélista feljegyzi. János evangélista így: „Uram, én az életemet adom érted!” (Jn 13,37). Márk így: „Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged.” (Mk 14,31). Lukács így:  Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni!(Lk 22,33)  Máté pedig így: Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni! (Mt 26,35). Nevezetes és hangzatos fogadkozás volt ez. Aztán, mint egy gyáva cinkos, vagy mint egy sarokba szorított tettestárs: megtagadta Jézust.
Aztán most a feltámadása után, mondhatná neki Jézus: nem baj, Péter, én szeretlek téged, megbocsátok, minden rendben van. És ha csak ennyi történt volna, ha ezt mondja Jézus Péternek, ha csak ezt mondja – óriási dolog lett volna, önmagában. Hát igen! Erre van szükségünk! A szeretetre, az elengedésre, az újrakezdés lehetőségére, a bizalom helyreállítására!
A régiek azt mondják, hogy Isten szeretetből teremtette a világot – és ezt éppen akkor értjük meg a leginkább, amikor olthatatlan szükségünk van arra, hogy szeressenek, hogy minden rosszon győzzön az élet, hogy újra kezdhessük, hogy visszataláljunk a kezdőpontra. Igen.
De lám, milyen megrendítő, hogy Jézus nem ezt mondja most Péternek! Holott tudja, hogy nagy nyomorúsága az életünknek, ha nem szeretnek.
De tud még valamit, ami ennél mélyebb, és ezért megkérdezi Pétert: Szeretsz-e engem?
Mert az a legmélyebb nyomorúságunk, ha nem tudunk szeretni.
Jézus és Péter beszélgetése a feltámadott harmadik megjelenésének története. Ezt megelőzte a csodálatos halfogás. Azt pedig megelőzte a tanítványok  hiábavaló igyekezete: egész éjjel halásztak és nem fogtak semmit. S lám, itt mindenütt Péter a főszereplő. Mindent ő kezdeményez. Ő van a középpontban. Péter mondta: elmegyek halászni. S mondták rá a többiek: Megyünk mi is. Aztán megjelent a Feltámadott a parton, János fölismerte őt, odasúgta Péternek: Az Úr az. Péter magára kapta a ruháját, bevetette magát a vízbe,  drámai és látványos mozdulat! És Péter újra a középpontban van. Első  akar lenni. Mindenkit megelőzve Jézushoz érni. A fogadalmaiban is ez szólalt meg korábban. És ez pontosan kifejezi Péter egész életét. Azt akarja, hogy szeressék! Hát szabad tőle azt kérdezni: te szeretsz-é engem? Hiszen itt minden ezt fejezi ki: Ő szereti az Urat, és a kér4dés az, hogy az Úr szereti-e Őt? Mégis, Jézus háromszor megkérdezi tőle: Szeretsz-e engem Péter? S amikor harmadszor teszi föl a kérdést, Péter megszomorodik, és a szíve mélyéig összetörik. Háromszor is ezt kérdezi tőle az Úr? Háromszor is megkérdőjelezi őszinteségét?
Némelyek szerint Jézus azért kérdezi háromszor Pétert, mert Péter háromszor tagadta meg Őt.  Háromszor kell hát – ha kell síró vallomással - jóvátenni azt az árulást. Mások szerint azt kell itt figyelembe venni, hogy mindig kicsit másképpen hangzik a kérdés: a szeretet szó különböző jelentései hangzanak itt el, éles fül kell hozzá. Ebben a magyarázatban is sok igazság van. Én azonban azt hiszem,  hogy ez a három kérdés nem kikérdezés, hanem egyfajta vezetés.
1. Péter, jobban szeretsz-é engem ezeknél? Ez az első lépés: jobban szeretsz-e? És bizony nehéz kérdés ez, mert  úgy tudjuk, hogy a Jézus-követésnek éppen az a csodája, hogy ki-ki a maga módján szeretheti Jézust. Etekintetben nincs rangsor, és ez jó! De most ezt kérdezi: Jobbanszeretsz-é ezeknél? Hiszen éppen Péter akart mindig első lenni! Az imént kiugrott a csónakból, úgy igyekezett a Mesterhez. Idéztem nagycsütörtök éjszakáját is: Uram, ha mindenki el is hagy Téged, én nem – mondta Jézusnak. De most igazán kell válaszolnia: és nem mondhatja, hogy igen, Uram, jobbanszeretlek, mint a többiek! Csak annyit mondhat: Uram, Te tudod, hogy énszeretlek Téged. Az élete summája nem lehet az, hogy jobban szereti az Urat, mint a többiek. De az Úr tudja, hogy Péter szereti őt.
2. Másodszor is elhangzik a kérdés: Simon, szeretsz-é engem? Ennek mélyebb az értelme. Itt már nincsenek benne a képben a többiek. Itt már csak én vagyok és Jézus. Csak ketten. Itt már nincs kihez hasonlítani. És ezért fontos ez a kérdés. Mert, könnyű lelkesedni, zászlót lobogtatni, első helyre igyekezni, vagy egy olyan közösségben lenni, ahol mások is így vannak, és velük mintegy versenyre kelni! De milyen nehéz, ha egyedül vagyok. Nincs a családomban senki, aki a Krisztust szeretné, csak én. És ezért talán kirekesztenek, megvetnek. Hát érdemes ezt? Egyedül vagyok én ezzel. De lám, Jézus  így is felteszi a kérdést - mikor egyedül vagyok - vele: te szeretsz-eengem?
3. A harmadik kérdés szinte ugyanígy hangzik: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Ám ez már egészen a szív mélyéig hat: én szeretek-e? Mert enélkül hiábavaló az életem. S mikor Péter azt kimondja, feladatot kap: legeltesd az én juhaimat! Ha más nem is tudja, de a Feltámadott tudja, hogy Péter szereti őt. Milyen nyomatékos a szó: te tudod, hogy én szeretlek téged!
Istennél nem úgy van a dolog, hogy vannak nagy célok, aztán majd menet közben megadja hozzá, ami kell. Istennek nem az az első kérdése: van-e valami célod? akarsz-e valamit ebben a világban? Hanem az, hogy szeretsz-e?
És a csodálatos halfogásban éppen ezt élték át a tanítványok. Fogtatok-e valamit? – kérdezte  Jézus a csüggedt tanítványoktól. Semmit – felelték. Van-e ennivalótok? – kérdi. Nincsen semmink – felelték. És lám, Isten a semmiből teremt. És a tanítványok a bőséges halfogásban átélik ezt a teremtő csodát. Megadatott nekik az, amire semmi esélyünk nem volt. Isten tehát nekünk, értünk teremtett. Szeret minket. Nos, ezért kérdezi Jézus Pétertől harmadszor is: Szeretsz-é engem? És azért szomorodik meg Péter  a harmadik kérdésre, mert most érti meg, és bizony, ezt először szomorúan kell megértenünk: hiszen erről szól az egész élet! Arról, hogy hozzáhangolódunk-e az isteni valósághoz? Visszatükrözi-e az életünk, hogy egyáltalán azért vagyunk, mert Isten szeret bennünket? Mert akkor van helyén az életünk, ha mi is szeretünk.
Péter most összetört szívvel mondja: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Mintha ez mondaná: én már nem is tudom, én meg vagyok zavarodva, én csak a bukásaimra, a kicsinyhitűségemre, a gyávaságomra, a szalmaláng természetemre emlékszem, meg arra, hogy cserbenhagytalak, én csak erre tudok emlékezni, de Te tudod... te tudod, hogy én szeretlek Téged, mert én a Te szeretetedből vagyok.
Szeretet az igazi élet, ami nem puszta létezés, mert szeretetből van az élet! És szeretetből van minden jó és minden tökéletes adomány. És szeretetből van mindig minden boldog életcél. Ki az, aki ezt kérdezi: szeretsz-e engem? A Feltámadott kérdezi, aki legyőzte a halált. Ő kérdezi, és ezzel túlmutat életen és halálon. Szeretsz-é engem? – kérdezi Ő. Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Legyen ez a mi boldog válaszunk a Szentlélek hatalmában. Ámen.
Imádság :

„Mintegy hat óra volt, és sötétség támadt az egész tartományban mind kilenc óráig. És meghomályosodott a nap, és a templom kárpitja középen kettéhasadt. És kiáltván Jézus nagy szóval, ezt mondta: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghalt.” Lukács 23, 44-46
Szeretett Testvérek! Azt olvassuk az evangéliumi leírásokban, hogy  a megfeszített Jézus haláltusájakor kettéhasadt a templom kárpitja, majd ezt a pillanatot követi Jézus felkiáltása: Atyám, kezeidbe teszem le lelkemet! És ezeket kiáltva meghalt.
A templom kárpitja volt az az alkalmatosság, amely a szentélyben az isteni és az emberi világot elkülönítette. A mi templomajtónk is efféle jel. A templomajtó csak istentiszteletre nyílik meg,  ez a tér itt nem közönséges, hétköznapi hely. Nem átlagos tere az életünknek. Most, hogy a járvány miatt ünnepre sem nyílik ki, még inkább átérezzük ezt. S még inkább így volt ez az ószövetség népével. A régi templomban a szentek szentje mindenki elől elzárt hely volt. Csak egy ember, a főpap léphetett be, és évente is csak egyszer, hogy ott járjon közbe az egész népért.  Ez a kárpit választotta el az abszolút szentet attól, ami profán. Történetek szólnak arról, hogy amikor valaki, például egy király illetéktelen módon behatolt oda, halálbüntetés várt rá.
De ennél is többre mutat a szentélynek és a külső világnak ez az elválasztása. És erre utal az evangélista Lukács megjegyzése is: el van választva az Isten és az ember világa is. Az ember a bűneset óta vágyakozik vissza a paradicsomba, eredendő ártatlanságába és igazságába. Ezért álmodunk boldog béke-korról, amikor mindenki békességben él együtt, nincsen szükség és ínség. Ezekből a vágyakból és álmokból is tudjuk, hogy Isten és ember világa el van választva. Vagyis nincs közvetlen bemenetünk Istenhez. Bár Isten sosem hagyja el a világot, sőt, gondviselésével felkarolja, hordozza, de mi nem olyanok vagyunk, mint ennek a teremtett világnak bármely más egyede. Az ember boldogtalan, ha nincs személyes kapcsolata az Alkotójával. Ez a kárpit ott, a templomban ezt a nagy közös emberi tragédiát fejezte ki. Isten és az ember között elválasztás van. Jól emlékszünk a gazdag és a szegény Lázár történetére. Amikor a gazdag felkiált Ábrahámhoz, hogy küldje le hozzá Lázárt, hogy kínjait enyhítse a pokolban,  azt felelte Ábrahám: ez nem lehetséges, mert nagy közbevettetés, nagy szakadék van üdvösség és kárhozat között. Szimbolikusan ezt fejezi ki a templom kárpitja
Ám Jézus halálával kettéhasadt ez a kárpit. Mit jelent ez? Egy régi prédikátor szerint Jézus megrepedő szívét fejezi ki a meghasadó templomkárpit. De ennél sokkal többet jelent ez. A kárpit olyan volt, mint egy bezárt ajtó. A kárpit akadály volt. Ha a kárpit megreped, az olyan mint amikor egy ajtó kifordul a sarkától. Immár szabad az út Isten és ember között. Ezért kellett Jézusnak meghalnia. Ahogy a próféta hallottuk: békességünknek büntetése rajta van.
Szinte csak sejtjük ezt a titkot. Jézus végső kiáltása ez: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet! Jézus történetét olvasva ez felriaszt minket. Itt járt közöttünk a Szentlélekkel erejével. De ellenfelei azt mondták rá: az ördögök ujjával űzi ki az ördögöket. Szerette a szegényeket, megbocsátó irgalommal fordult a bűnösökhöz, de azt mondták rá: a bűnösök barátja. Megtanított arra, hogy Isten gyermekei vagyunk és bizalommal fordulhatunk a mennyei Atyához. De azt volt a vád ellene, hogy Isten fiává tette magát. Végzetes félreértés ez! Ilyen megromlott az ember, ennyire sötét! Mondhatjuk. De most így kiált Jézus: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. Vagyis nagypéntek nemcsak arról szól, hogy az ember megtapossa a legszentebbet. Ha csak ezt látnánk, azt a kárpitot  erős fallá kellene átépíteni, hogy még jobban védjük azt, ami szent. De a kárpit kettéhasadt. Így kellett történnie Isten akaratából. Ezt fejezi ki Jézus szava: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Jézus halála Istenben történik meg. Nem rajta kívül, hanem magában Istenben. Aki téged teremtett, és megőriz, aki megáld, lám, tudja, mit jelent szenvedni. Mi oly sokféle istent képzelünk magunknak. Leginkább erőset és hatalmasat, aki távol van, és ha nagyon kell, beavatkozik.  Nem így van, Testvérek. Isten a szenvedő és meghaló Jézus Krisztusban avatkozik be, mert tudja, mit jelent az, amikor az ember szenved. Isten tudja mi az, amikor az ember vért verejtékezik haláltól való félelmében. Tudja, mit jelent vereséget szenvedni, alul maradni, veszíteni. Tudja mit jelent, amikor retteg egy arcul ütött gyermek, mit jelent, amikor sír egy megalázott ember, mit jelent az, amikor fogod valaki kezét, és a kezedben kihűl a keze. Tudja mit jelent a fizikai fájdalom, és tudja, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni mindenféle bajban.
Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet! A Megváltó Istenben hal meg. Istenben szenved, Istenben hal meg – és majd harmadnap Benne támad fel. Mert nemcsak annyi az Ő áldozati halálának nagy érdeme, hogy Isten már ismeri a szenvedést, a tiédet is és szolidáris veled. Itt még többről van szó: Isten új életet készít a számodra, ahogyan nem hagyta, hogy az Ő Szentje rothadást lásson, hanem harmadnapon feltámasztotta Őt halottaiból.
A tudósok szerint: a szenvedést és a fájdalmat az különbözteti meg, hogy a fájdalmat elfelejtjük, ellenben a szenvedés beleég a lelkünkbe. Isten is emlékszik örökkévaló módon Jézusnak erre a szenvedésére. És ezért a szenvedésért kész neked megbocsátani. Azt mondja Pál apostol a második Korinthusi levélben: „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét.Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne. (2Kor 5,19-21)
Isten emlékszik a szenvedő Krisztusra, emlékszik rád is, ha szenvedsz, ha szenvedtél. Ám Istenben nemcsak emlékezés, hanem ígéret és jövendő is van. Váltságot kínál. Szabadulást a bűnökből, szabadulást a halálból, új életet a Szentlélek által. S nemcsak valamikor a halál után. Hiszen kettérepedt a kárpit – lám, milyen gondosan jegyzik fel az idejét is az evangélisták – itt és most történt! A boldog hit, az eljövendő világ ereje, az istengyermekség áldása már most a tiéd. Már most elfogadhatod. Nyitva az út. A Zsidókhoz írt levél azt mondja Jézus főpapságáról: járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4,16). Semmi nem zár el benneteket immár Istentől. Nem mondhatjátok, hogy nehéz sors, falak, ajtók, bűnök, nyomorúságok, választanak el az Örökkévalótól, nem mehetek. Ő már eljött, s neked utat nyitott. Azt olvassuk: Krisztus halála után, mikor megsötétedett az ég, a kereszt körül állók mellüket verve tértek haza. Olyan megrendülést éltek át, ami megváltoztatta az életüket. Azt kívánom tiszta szívemből ezen a nagypénteki estén, Isten élő Lelke mutassa meg nektek, hogy szabad a kegyelem trónusához. Isten vár benneteket, és tudja, kik vagytok, és szeret benneteket. Ő maga hív, tudva minden nyomorúságotokat, s nála már kész a kegyelem, a megbocsátás, a megtartatás és az új élet hatalma. Mondd te is, az igazi életért: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet Ámen

Egy évszázadnyi életért adunk most hálát. Ihletett és ihlető családok gyermeke volt Fáy Ildikó, aki minden körülménye közepette és ellenére szilárdan őrizte hitét. Sorolhatjuk a körülményeket: a gyermekkort, az otthont, a sokféle szépséget, méltóságot, emberséget továbbadó felmenőket, a megépült otthont, aztán világháború és a diktatúra rettenetét, az üldöztetést, a méltó életért való szívós küzdelmet, a rokonság felkarolását, a sokféle munkát, a gyermekek felnevelését, az unokák és dédunokák fölötti örömet, a hit szépséges gyakorlását, a művészi örökség továbbadását, és az utóbbi években a gyászt, a  betegségeket. De mindezek közepette, még ha sötét felhőket is borítottak rá olykor a küzdelmek és a bajok, ő oly gondossággal őrizte és tartotta meg Isten iránti bizodalmát, amilyen gondossággal készítette csipkéit. Ismerte a titkot, az a titkot, hogy a szív csendességében találkozik leginkább az ember a megváltó Istennel. Mi általában úgy tartjuk, hogy a világ nyüzsgése, zaja elől kell visszahúzódni a lélek csendjébe. Elfogadjuk, hogy vannak szerény és visszafogott alkatú emberek. Vagy olykor magunk is ihletért keressük a csendet, vagy önmagunkkal való szembenézés okán indulunk el befelé a lélek útjain. A zsoltár azonban az emberi lélek elsőrendű tevékenységének a hálaadást nevezi meg – mert Isten szent nevének erejét legbelül tapasztaljuk meg igazán, és az emlékezés (a számbavétel) nehéz iskolájában tanulunk meg jótéteményeiről és áldásairól el nem feledkezni:
nem feledni az otthon áldását, az elődök drága örökségét, a megtartó kegyelemet bajban és üldöztetésben, a munka nagyszerű értelmét, a gyermekekben és unokákban kapott áldásokat, a szépség örömét, a gyászban kapott vigasztalásokat és a betegségben kapott erőket   – az egész életet Isten kezében.
Mi most csak annyit látunk, amit egyik kedves verse, Kányádi Sándor XC. zsoltára mond:
„Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.”
Elment hát közülünk. De azzal a biztos nyugalommal ment el, hogy megtanított minket is a hitnek erre a bensőséges mozzanatára – menj be a te belső szobádba, mondja Jézus, és az Atya, aki lát téged, megfizet neked nyilván. Megadja a feltámadás reményét, amelyet az a Jézus szerzett meg nekünk, aki maga is kereste az Atyával a magános órát, aki maga is így imádkozott sokszor: igen, Atyám, hálákat adok neked... Ne feledkezzünk el hát Isten jótéteményeiről – Mert ha felidézzük ezeket, bátran nyithatjuk meg szívünket vigasztaló kegyelme és a reménység erői előtt. Hála az egész élet, hogy aztán majd dicsőítés legyen az örök hazában. Ámen
Imádság: Mindenható Isten, mennyei Édesatyánk! Kihez mehetnénk gyászunk fájdalmával, aki megvigasztalna bennünket! Örök életnek beszéde van Tenálad, a mi Urunk Jézus Krisztusban. Köszönjük, hogy Őbenne megmutattad szeretetedet: halálra adtad bűneinkért, hogy legyőzze a halált; feltámasztottad, hogy feltámadásunk záloga legyen. Ezzel a hittel és bizalommal helyezzük kezedbe eltávozott testvérünket, akinek hálát adunk az életéért! Atyai kezedre bízzuk elköltözött testvérünk szeretteit. Erősítsd meg őket és erősíts meg mindannyiunkat, hogy a Te erőddel fordulhassunk szembe a halál és a pusztulás erőivel, a Tőled nyert élet szolgálatában az élet fejedelme, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Én pedig várom az Urat, aki elrejtette orcáját Jákób házától, és benne bízom.(Ézsaiás 8,17)

Vannak idők, mikor egész magatartásunkat egy-egy szóban is ki tudjuk fejezni. Várakozunk. Mégpedig sokféleképpen.

Várjuk óránként a híreket, hol nő és hol csökken a fertőzöttek száma.

Elvárjuk, hogy szülessenek jó döntések a ragály mérséklésére

Várjuk, hogy valaki majd jön, bevásárol helyettünk, intézi az ügyünket.

De elemi módon Istenre várunk. Hozzá fohászkodunk, előtte esdeklünk. Mert nehéz most várni! Mert érezzük, nem elég kivárni a végét a bajnak, bevárni a segítséget, elvárni a bölcs döntéseket.

Igen, tudjuk, Istenre várni jó: „Jó várniés megadással lenni az Úr szabadításáig” – mondja a próféta (Sir 3,26), és valóban boldog reménységet várunk - mondja az apostol (Titus 2,13).

Csakhogy most, amikor szertefoszlik mindenféle jó szó, homályba vész minden szép elképzelés, igen nehéz várni.

A zsoltárral azt mondjuk: Isten elrejtette arcát, és mi megroskadtunk (Zsoltár 30, 7). Sőt a prófétával azt is mondanunk kell, hogy Isten ítéletében rejtette el arcát (Ézsaiás 54,8). És ha nem fordítja ránk arcát – ahogy kérjük a nagy áldásban - , akkor átokföldje lesz az életünk.

Jeremiás próféta sokak lemondását idézi, amikor ezt mondja: “Miért békességre várni, holott nincs semmi jó; gyógyító időre, holott ímé itt van az ijedelem?”– (Jeremiás 8:15).

Mindenütt csüggedt kapkodás, tétova tanácstalanság, kilátástalanság. Közel a veszedelem, sőt bekövetkezett a baj. S mindenki csak legyint, hogy volna általános megoldás, hanem ki-ki valami egyéni kiúton töri a fejét, senki senkiben nem bízik.

De a próféta vár – egészen felfokozva, ezt mondja:

„Én azonban várom az Urat, aki elrejtette orcáját Jákób házától, és őbenne bízom. (Ézs 8,17). Milyen megrendítő megnyilatkozása ez a hitnek!

A próféta egyáltalán nem tart attól, hogy elhamarkodott ítélkezéssel vádolják és azt mondják rá, hogy tessék, beütött a baj, ez az ember meg mindjárt Isten ítéletéről beszél, holott kegyelemről, reménységről, bizakodásról kellene beszélnie. Ő már túl van ezeken. Ám vannak tapasztalatai – történelmi és hitbeli tapasztalatai, és ezért vár éppenséggel arra az Úrra, aki elrejtette arcát népe elől.

Hadd idézzek ezekből a tapasztalatokból néhányat:

Azt mondja a 33. zsoltár

„...az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat,

Hogy kimentse lelküket a halálból, és az éhségben is eltartsa őket.

Lelkünk az Urat várja, segítségünk és paizsunk ő.(33,19-22)

Ez pedig a próféta személyes tapasztalata:

„Egy ember fenyegetésére ezrével elfuttok, öt ember fenyegetésére úgy elfuttok, hogy nem marad más belőletek, csak egy jelzőpózna a hegytetőn és egy zászlórúd a halmon. De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek....Bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. (Ézsaiás 30,17-19)

Jeremiás próféta pedig ezt mondja:

„Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. Jó csendben várni az Úr szabadítására.

Mert nem vet el örökre az Úr.

Ha bekövetkezik, amit valaki megmond, nem az Úr parancsából van-e az?

Nem a Felséges szavától függ a rossz is meg a jó is?

Miért siránkozik az élő ember, a férfi, ha vétkezett?

Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!” (Sir 3,25-40):

Mit mondjuk tehát? Jó várni? Vagy hiábavaló, sőt rossz várni? Nagy kérdése ez életünknek. És nehéz rá válaszolni.

Isten azonban a kérdést örökre eldöntötte, mert szabadítása ígéretét Krisztusban beteljesítette, és a várakozásunkat, mely lehet olyan, mint a virrasztás, vagy mint az éjjeli őrködés, vagy álmatlan gondban, magányban, karanténban töltött idő, – a várakozásunkat beteljesítette. Krisztusban válaszolt. Megnyitotta a magában roskadozó, a csüggedten vergődő ember számára örök szeretetét. Várni jó, mert tudjuk: a szeretet soha el nem fogy, a szeretet nem kapitulál, a szeretet megmarad – és mert megmarad a szeretet, mi boldogan remélhetjük: mi is megmaradunk.

Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad. (Ézsaiás 54,7-8)

Reménykedő várakozást!

„A nyomorultnak imádsága, amikor eleped és kiönti panaszát az Úr elé.
Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád!
Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!
Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök.
Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem; még kenyerem megevéséről is elfelejtkezem.
Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz ragadt.
Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint a bagoly a romokon.
Virrasztok és olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn.
Minden napon gyaláznak engem ellenségeim, csúfolóim esküsznek én reám.
Bizony a port eszem kenyér gyanánt, és italomat könnyekkel vegyítem,
A te felindulásod és búsulásod miatt; mert felemeltél engem és földhöz vertél engem.
Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam.
De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll.
Te kelj fel, könyörülj a Sionon! Mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött a megszabott idő.
Mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik.
És félik a népek az Úrnak nevét, és e földnek minden királya a te dicsőségedet;
Mivelhogy az Úr megépítette a Siont, megláttatta magát az ő dicsőségében.
Oda fordult a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak imádságát meg nem utálta.
Irattassék meg ez a következő nemzedéknek, és a teremtendő nép dicsérni fogja az Urat.
Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a földre nézett le az Úr.
Hogy meghallja a fogolynak nyögését, és hogy feloldozza a halálnak fiait.
Hogy hirdessék a Sionon az Úrnak nevét, és az ő dicséretét Jeruzsálemben.
Mikor egybegyűlnek a népek mindnyájan, és az országok, hogy szolgáljanak az Úrnak.
Megsanyargatta az én erőmet ez útban, megrövidítette napjaimat.
Ezt mondám: Én Istenem! Ne vígy el engem az én napjaimnak felén; a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak.
Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája.
Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak.
De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.
A te szolgáidnak fiai megmaradnak, és az ő magvuk erősen megáll előtted.” (Zsoltár 102)
Szeretett testvérek!
Épül a templomunk! Amikor a torony egy-egy szakasz elkészül, felkapaszkodok körülnézni.
Így volt tegnap is, késő délután felmentem az épülő toronyba. De ezúttal nem boldogan néztem körbe, mert eltöltött a zsoltáros szava: olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn
És lám, ma nincs itt velem a templomban a gyülekezet. Otthon vannak, otthon vagytok, testvérek. Ennek most így kell lennie.  De micsoda ellentét ez: otthon vagyunk, ám magános madarak vagyunk!  Sőt ez az ellentét fájdalmas, mert nem a magunk választotta egyedül-létben vagyunk. Ez az egyedüllét egészen más, mint amit ismerünk, megszoktunk, sőt olykor kívánunk is. És éppen abból értjük meg ezt még élesebben, hogy máskor, más helyzetekben  akár szívesen is vonulunk félre; olykor szívesen keressük a magányt, sőt, belső szükségét is érezzük az egyedül-létnek.
Például igénye van az egyedül-létre annak, aki elmélyül tanulmányaiban. Mint a diák dolgozatírás előtt.  Hát ne zavarja senki.
Vagy mint a mesterembernek, aki precíziós munkát végez. Hát ne terelje el a figyelmét senki.
Vagy mint a tudósnak, aki elmélyülten kutat valamit, és gondolatait össze kell szednie. Hát ne terhelje jelenlétével senki.
Vagy mint akinek kibeszélhetetlen bánata van, és sírni szeretne, de röstelli mások előtt. Ne keresse hát senki.
Mondhatnánk tehát így is: olyan lettem, mint a társtalan madár.
Vagy mint az őrszem, akinek a horizontot kell szemlélnie és nem zökkentheti ki semmi és senki. Ahogy Ézsiás próféta mondja ugyanezzel a szóval egy fájdalmas jövendölésében:
„Jajgass kapu, kiálts város! remeg egész Filisztea, mivel füst jő észak felől; senki sem hagyja el kijelölt helyét!” (Ézs 14,31)  – vagyis dermedt bénultság vesz erőt mindenkin, és még egymagában sem menekülhet el.
Tehát visszaadhatjuk a zsoltáros szavát így is: olyan vagyok, mint a magára hagyott, tétovázó madár a háztetőn. Előtte még azt mondja, olyan vagyok, mint a pelikán pusztaságban, mint a bagoly a romokon. S most itt fokozva: mint a magános veréb a háztetőn. Mert ugyan ki látott magános verebet?
Mindazáltal, ez a magány, amelyről a zsoltár beszél itt, leginkább a kiközösített ember magánya. A magára maradásra kényszerített ember helyzete ez. Mózes harmadik könyve mondja, hogyha leprás betegségben szenved valaki, ki kell közösíteni, a táboron kívül kell űzni, szószerint idézve: „A poklos embernek pedig, akin kiütés van, legyen a ruhája megszaggatva, a haja gondozatlan, takarja el a bajuszát, és ezt kiabálja: Tisztátalan, tisztátalan!  Tisztátalan mindaddig, amíg rajta van a kiütés. Tisztátalan: elkülönítve lakjék (szó szerint: magánosan lakjék), a táboron kívül legyen a lakása.”  (3 Mózes 13,45-46)
Akkor hát fordítsuk így a zsoltár versét: olyan vagyok, mint a magányra kényszerített madár,
vagy: olyan vagyok, mint az elkülönített madár,  kiközösített, a csapatból kivert vagyok,
vagy még inkább: olyan vagyok, mint a megkülönböztetett jellel, mégpedig a veszély jelével megbélyegzett beteg. Olyan vagyok, mint az egészségesek közül elhessegetett madár.
Vagyis gyámoltalan vagyok, megfosztva az általános lehetőségektől.
Vagyis halálnak fia vagyok.
De azt mondja a zsoltáros: Isten meghallgatta a gyámoltalanok nyögését (és nem vetette meg azokat, akiket kifosztottak, akiktől mindent elvettek). S miután meghallgatta őket, feloldozta a halálnak fiait – szó szerint kinyitotta fogságuk ajtaját!
Bizony, mi más most ez a mindannyiunkat oltalmazó kizárás és bezárás, mint fogság?
Vagy még inkább, mi más ez, mint megfosztatás a tágasabb élettől?
Vagy még inkább, mi más ezm, mint félelmes közelsége a halálnak?
Micsoda ellentét ez:
egy helyben kell maradnunk, hogy megmaradjunk!
Csökkentenünk kell az életkörünket, hogy élhessünk!
Meg kell szakítanunk a kapcsolatainkat, hogy újra találkozhassunk!
Szinte siralomházzá kell tennünk mindent, hogy meg ne haljunk!
De az Úr kinyitotta az ajtót a halál fiai előtt – mondja a zsoltár.
És ez van megírva a következő nemzedékeknek – nekünk is meg van írva!
Tehát nekünk is szól, most, amikor úgy kell járnunk-kelnünk, hogy közben kiáltozzuk a másik felé: tisztátalan vagyok! – fertőző vagyok! Lám, a tábor, a falu, a város, az ország, a világ  hirtelen mind megszűnt, csak a háztető maradt  számunkra, a magány helye!
De mi íratott meg nekünk is? Hogy Isten meghallgatja a nyomorultak kérését!
Éspedig ezt:  Ezt mondtam: Én Istenem! Ne vígy el engem az én napjaimnak felén; a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak. Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak. De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak. A te szolgáidnak fiai megmaradnak, és az ő magvuk erősen megáll előtted.”
Olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn – egyedül vagyok.
A Gondviselő azonban mást mond: Igéje azt mondja: nem vagy egyedül!
Sőt, mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, a Mennyei Atya titkon is lát téged, magányodban is lát téged – és nem veti meg a könyörgésedet, megnyitja majd az ajtót és megszabadít! Ámen

Ha kimetsszük ezt a történetet Lukács evangélista elbeszéléséből, mondhatnánk: egy siker sztori kellős közepén vagyunk, Krisztus küldetésében erő és hatalom adatik. Nemcsak erő, hanem hatalom is. Ezt a kettőt  együtt mondja az evangélista - exusia és dynamis. Az egyik potenciál, képesség, a másik működő,  ható erő. Ez a siker! Erről álmodunk mindannyian, hogy legyen kimeríthetetlen bőségű képességünk mindenhez, és amikor a feladathoz érünk, hatékony legyen az erőnk. Ne a sűrűjében derüljön ki, hogy csak álmaink voltak meg gyönyörű határozmányaink, szép eltervezéseink, ám éppen a hathatós erő nincs meg hozzájuk. Lám, a tanítványok prédikálnak, és gyógyítanak. Lukács, aki orvos volt, általában pontosan a gyógyítási  eseteket. Az egyik beteg göbbedt volt, a másik aszkóros. De most csatlakozik a többi evangélistához, akik csak annyit mondanak, hogy a tanítványok betegségeket gyógyítottak, prédikáltak, ördögöket űztek. Van valami feltétlenség ebben a siker-történetben. Mégpedig az, hogy a tanítványok kiküldetésben járnak. Nevezzük ezt mozgó ügyeletnek. Nincs itt sehova kiírva, hogy a tanítványok ekkor és ekkor tartanak fogadó órát, ahogy ez manapság ki van írva a rendelőkre, kórházi osztályokra, lelkészi hivatalokra. Ez itt mozgó ügyelet. És feltétlen is, hiszen Jézus úgy küldte el a tanítványokat, hogy ahol befogadják őket, ott hirdessék a jó hírt, ott gyógyítsanak. Kéredzkedjenek be. Mert előzőleg nem hívta őket senki. S ha valahol befogadják őket, maradjanak. Ahol nem fogadják be őket, ott még a port is verjék le saruikról. (A lábtörlő mindig az ajtón kívül van.)  Vagyis jelezzék, hogy arról a helyről még a port se viszik magukkal. Nem kapni akarnak, hanem adni. Ahol nem fogadják el azt, amit hoztak, onnan a port se vigyék el. Ennyire szabad a Krisztus követője. Ennyire lehet szabad a keresztyén ember. Ennyire  lehet szabad a keresztyénség: még a porát sem kell elvinni a körülményeknek.  El lehet jönni úgy, mintha ott sem lettünk volna. Feltétlen, szabad, hatalmas dolog ez!
Ám a siker történetben  – gondosan feljegyzi Lukács  –  megjelenik egy árnyék. Egy ismerős név. Heródes. A gyermekgyilkos elődöt is Heródesnek hívták. Ezt a Heródest most rémülettel tölti el a hír, hogy egy kis csapat jár-kel az ő birtokán, kéretlenül-hívatlanul prédikálnak, tanítanak, gyógyítanak. A hírvivők jelentik, hogy minden bizonnyal  Keresztelő János áll a dolog mögött. Mert a prófétákban működnek efféle erők. Olvashatom ezt úgy is, hogy az evangélista bemutatásában ez egy sajátos hatalom-kritika. A tudósok némelyike azt írja Lukácsról, hogy ő volt a legkompromisszumosabb az evangélisták közül. Lukács, mondják, úgy írta meg az evangéliumát és az Apostolok Cselekedeteit, hogy bebizonyítsa: nem veszélyes dolog ez a keresztyénség. A keresztyének lojális alattvalók, nem szövetkeznek a birodalom ellen, stb. De lám, Lukács itt hatalom-kritikát közöl. Az elbeszéléséből kiviláglik, hogy ez a Heródes semmit nem tud arról, hogyan és miben élnek az emberek. Ez jellemzi a hatalmasokat. Azt még tudják, hogy vannak emberek úgy általában, s még inkább  tudják, hogy van emberiség, és az emberiségért mint absztraktumért mindent hajlandók is feláldozni (leginkább magukat az embereket), mert hogy a konkrét ember egy faluban, egy tanyán, egy lepusztult kisvárosban hogyan és miben él, erről nem tudnak semmit. Heródesnek nincsenek tapasztalatai, csak információi vannak. A jó hírt, az evangéliumot nem hallja, csak a hírszerzők beszámolóit. Azok pedig hosszasan sorolják, hogy itt heteroszexuális fehér férfiak csinálnak ezt, azt. Ez hogy lehet?  Hogy lehet, hogy ezekben erők működnek? S megjelenik egy árnyék, mert lesz majd Heródesnek és Jézusnak találkozása - Nagypéntek reggelén. Amit Lukács megjegyez itt, az mintegy a passió-történet elkészítése. Így ér véget a mai perikópa: Heródes igyekezett Jézus látni. Aztán később azt olvassuk, hogy amikor Pilátus átküldi Jézust Heródeshez, ő igencsak megörült, mert régóta akarta őt látni, hogy neki is tegyen valami csodát (Lukács 23,7-8). Lesz tehát egy találkozás. Tehát nemcsak Keresztelő János sorsa árnyékolja be ezt a siker-sztorit, hanem a leginkább az a Heródes-indulat, amelyet majd  a passióban látunk. Mert van itt egy nagy különbség, amit még meg kell jegyeznünk. Heródes csak látni akarta Jézust. A tanítványok követni akarták Jézust! Micsoda különbség van a között, hogy csak látni akarok valakit (éppenséggel csodatevőt!), és a között, hogy követni akarom őt. S nyomban összetörik ez a siker-történet. Igen, ahogy megjelenik Heródes, ahogy halljuk a nevét, elindul egy másik történet. És összeszorula szívünk – kezdődik a passió, a szenvedés, a megaláztatás. Ám ennek a másik történetnek, a passiónak a feltámadás a záró köve, és akkor kezdődik az igazi történet.
Summa: ez a siker-sztori kereszt-sztorivá változik, majd a feltámadáskor mégsem változik vissza siker-sztorivá, hanem Krisztus-sztori lesz.  És ez nem megfordítható. A Krisztus-sztoriból párolhatunk ki némi sikert, tőle elvonatkoztatva. Meghagyom, a szolgálatunkban, küldetésünkben van néhány elem, mozzanat, amely hasonlít ahhoz, amit sikernek nevez e világ. Olykor komoly esélyünk van rá, hogy jobban csináljunk szép és fontos dolgokat. Hát akkor, nosza, desztilláljuk ki ezeket a Krisztus-sztoriból. Ehhez legelőbb ki kéne venni a történetből keresztet! Csakhogy fordítva van az utunk. Az emberi sikerekből,  a siker-sztorikból, akárhogyan is, a kereszten át vezet az út a feltámadásig. És itt is azt látjuk, hogy az evangélium azoknak a történetévé lesz, akik felvették a maguk keresztjét. Nem sokkal ezután olvassuk Jézus szavait: aki a tanítványom akar lenni, aki követni akar engem, vegye fel a maga keresztjét. Azoknak a történetéről beszélünk tehát, akik úgy követték Krisztust, hogy felvették a maguk keresztjét, akiknek nem a hatalomért, nem a befolyásért, nem a sikerért kell az erő, hanem a hűségért. Azoknak a története kezdődik itt, akik még a port sem akarják elvinni onnan, ahol nem fogadták be őket, de áldássá tudnak lenni ott, ahol helyet kapnak. Ők a tanítványok. Ők azok, akiknek az Úr erőt és hatalmat adott, és üzenetet bízott rájuk: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Ámen

Hadd kezdjem a mondandómat pletykával, mert mindig nehéz eldönteni az igehirdetőnek, hogy mivel kezdje. Rögtön az igével-e, vagy valami pletykával. Tegnap hallottam, hogy a liberális értelmiségi voltaképpen diplomás kommunista. Van ennél kegyelmesebb ítélet is. Eszerint a liberális értelmiség ahhoz is ért, amihez nem. Mint Mekk Elek bácsi székelyföldi ezermester, akinek ez állt a cégérén: Mekk Elek ezermester mindenhez ért. Nos, ki is ment a Duna tv, odaállították az öreget a székely kapuba és kezdték filmezni, majd megkérdezték tőle: no, Elek bácsi maga tényleg mindehhez ért?  Mi az hogy, mindenhez is! - mondotta az öreg.
Kezdjük inkább az evangéliummal, kezdjük mindig az evangéliummal! Ehhez azonban most egy hétmérföldes csizmát kellene vennünk, mert legalább két évszázadot gyorsan át kellene lépni, hogy közelebb jussunk a felolvasott igéhez, a szabadító történethez. Húsz évvel ezelőtt, ha itt tartottam volna parlamenti áhítatot erről az igéről, azt mondtam volna, hogy egy évszázadot kell átlépni, a XX. századot; a hamis ideológiák sorsrontó évszázadát, amikor ok nélkül öltek meg milliószám keresztyéneket is. De lám, még az ötödét sem töltöttük el a XXI. századnak, és attól tartok, felül fogja múlni e tekintetben a XX. századot. Javában készülnek a likvidálási listák. Paul Johnson az értelmiségiekről szólva mondja, hogy a XX. sz. a radikális utópiáké volt. Akkor annak hódolt az értelmiség, mi több, az értelmiség találta ki. A XXI. század pedig – fűzi hozzá – a hedonizmusé lesz. Annak hódol az értelmiség. És mindkettő gyűlöli a keresztyéneket. Az utópista azért, mert folyton beleütközik abba, amit a zsoltár mond: ha nem az Úr építi a házat, hiába épít az építő! Hiába a terv, hiába az igyekezet, hiába az nagy összemberi szándék, hiába az utópia, ha nem az Úr épít, hiába épít az építő. Ezért, jaj, azoknak, akiknek a puszta léte is ezt hirdeti. A hedonistát pedig  az áldozat, a lemondás, az igazi szeretet valósága zavarja. Pontosan az, hogy rajta kívül mást is kellene szeretni. Sőt, mivel hedonista, élvezni is szeretné a keresztyének gyűlöletét. Tessék hát Obermüller urat is megérteni!
A megbocsátás és a szeretet összefüggéséről van szó ebben a felolvasott történetben. A farizeus meghívja Jézust, a prófétát. Az előző történetekben olvasunk arról, hogy Jézus feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, és elterjedt a hír, ő a próféta. Tehát a farizeus prófétát hív meg. És ez a próféta hagyja, hogy egy bűnös nő vegzálja. Tűri, hogy a lábához borul sírva, megkeni a lábát, s hajával törölgeti, zokog, fogdossa. A farizeus azt mondja magában, ha próféta volna az, aki itt ül az asztalomnál, tudná, hogy ki és miféle ez a nő. Nehéz pillanat ez. Tudom, Ferenc pápa nem tart igényt prófétai tisztre, de láttuk, milyen idegesítő volt a számára, amikor egy rajongó kapaszkodott bele. Rá kellett ütni a kezére, hagyja már békén!  Ha Jézus próféta volna, dünnyög a farizeus, még kevésbé hagyná, hogy ez a nő cibálja, rángassa, tapogassa, mert tudná, hogy ki ez! Mert különben jön a közösségi médiumok híres kifejezésével, a doxxing, a kipécézés, a nyilvánosság előtti megsemmisítés.
Csakhogy ez a próféta Jézus pontosan tudja, ki ez a nő, és hagyja a rajongást. (Mint ahogy azt is tudja, mit gondol a farizeus.) Tudja azt az isteni igazságot, hogy akinek sokat bocsátanak meg, az jobban szeret. Akinek sok adósságát engedik el, az jobban szeret. Úgy látom, hogy mi, magyarok, ahogy elnézem a közönyösségünket, és sokféle Isten-ellenességünket, éppenséggel úgy élünk,  mintha soha nem is lett volna semmi adósságunk, sőt, mintha valójában  Isten tartozna nekünk. Jó fajta farizeus póz ez: Isten tartozik nekem. S ha valami oknál fogva – mondja Jézus a farizeusokról –  nem mehetnek be Isten országába, akkor másokat se engednek be. Nekik jár, és ha ők nem kaphatják meg, akkor más se mehet be. Tudja jól Jézus, hogy emberi viszonylatban is mit jelent az adósság. Az adós és a hitelező mindent tehet egymással. Leginkább kergetik egymást. Az adós menekül, a hitelező üldözi, vagy éppen nagyvonalúan hosszabbítja az adósságot. Egyet nem tudnak tenni, nem tudják egymást szeretni. Ahol adósság van, német szóval: Schuld van, ott vétek van, lerendezni való van, és ott mindent lehet, csak egymást szeretni nem. Ezért mondja Pál apostol is a Római levélben: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek.
Mennyivel inkább így van ez Istennel való kapcsolatunkban. Amit most Jézus megmutat éppen ez, nevezetesen: isteni elengedésből van minden. Mint gondolsz, Simon, kérdezi a farizeust, a két adós közül ki szereti jobban egykori hitelezőjét? Az-e, akinek 50-et, vagy az-e, akinek 500-at engedett el? Gondolom, felel a farizeus annak, akinek többet engedett el. Akinek többet engedett, annak többet bocsátott meg. Ez a kegyelem útja. Másképp nem jutunk Isten közelébe. Mert akinek tartozunk, azt inkább kerüljük, sőt inkább gyűlöljük. Az adósságunk, a bűnünk, ez itt a nagy közbevettetés. De Isten megoldja ezt a lehetetlenséget. Eloldja az adósság-ballasztot. Feloldja az ellenségeskedést. Három egyszerű szó: megoldja, eloldja, feloldja. Éljetek vele! Ezért jött Jézus, és ez a tapasztalata mindenkinek, aki Krisztust követi. Ha próféta volna - mondja az asztalnál a házigazda, akkor tudná..., tudná, hogy ki ez az asszony, és kik vagyunk mi. De lám, ezt majd még egyszer halljuk döntő órán: ha próféta volna! Ha próféta volna, akkor tudná, hogy ki üti Őt arcul nagypéntek reggelén, kivégzése előtt. Prófétáld meg nekünk, Embernek Fia, ki ütött meg téged! – gúnyolják a pribékek. És próféta volt, mert így könyörgött a kereszten: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!
Mi hát az akadálya, testvérek, hogy a szeretet munkáit végezzük?

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!
Mindenek előtt hálás szívvel köszönöm a meghívást, hogy közöttetek lehetek itt, Pécsett az ökumenikus imahét záró alkalmán, amikor imádságban és testvéri közösségben  keressük minden keresztyének egységét, amikor együtt és közösen tekintünk a lényegi egységünk alapjára, forrására, magára Jézus Krisztusra.
Egy hosszú történetet olvastunk ezen a héten. Ennek a történetnek egy-egy mozzanata állt előttünk minden napon. És ezeket a mozzanatokat  Lukács evangélistának  az a megjegyzése kötötte össze, hogy a Máltán partra vetődött hajótörötteket a bennszülöttek (vagy más fordításban a barbárok) nem mindennapi emberséggel tisztelték meg. Tüzet gyújtottak nekik, hogy megmelegedjenek, befogadták őket, és amikor újra útnak indulhattak (három hónap múlva), minden jóval ellátták őket. Nem mindennapos emberség ez.  Emberség – filantrópia. Nem kell félni a szótól, bár eléggé lejáratott a mi korunkban. Kiüresedett szó lett. Sokféle mozgalom tűzte zászlajára, és ezek a mozgalmak gyötörnek minket, keresztyéneket. Filantrópiára ösztökélnek, mi több, meg is követelik tőlünk. Ha Krisztus követői vagyunk, mondják, ha a szeretet vallásában járunk, akkor nem mulaszthatjuk el ezt a lehetőséget, vagy ha éppen elmulasztanánk, elénk tárják és megszabják nekünk, hogyan és miben lehet filantrópiát gyakorolni. Leginkább programjukhoz való csatlakozásban.  De nem kell ettől a szótól félni. Éppen Pál apostol az, aki szolgálata során más alkalmakkor is átélte az emberszeretetnek ezeket a mély gesztusait, felfokozza ezt a szót. Ezt írja Titusnak: Emlékeztessed a gyülekezet tagjait, a Krisztus követőket, hogy  „minden jó cselekedetre készen legyenek. Senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt, mert régen mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők voltunk, de amikor a mi megtartó Istenüknek jóvolta, és emberszeretete (filantrópiája!) megjelent, nem az igazság cselekedeteiből, melyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által.” (Kolossé 3) Amikor Isten filantrópiája megjelent, mondja, vagyis   amikor Jézus Krisztus megjelent. Isten embersége maga Jézus Krisztus!
Ezt úgy tudjuk hozzákötni a Máltán történtekhez, hogy Lukács végső megjegyzéséhez igazodunk. A szigetlakók nem mindennapos emberszeretet, emberiességet gyakoroltak velük, befogadták őket. Hogyan is?  A régi bölcsesség azt mondja, hogy a világ emberi zűrzavar és Isten gondviselése által kormányoztatik.  (Confusione hominum et providentia Dei regitur.) Nos, ez a történet, Pál apostol Rómába jutásának története a zűrzavarok története. De van benne egy rejtett szál, az Isten gondviselésének a szála. És ez messzire nyúlik vissza. Eltakarják a viszályok, a bajok, a nyomorúságok, a vihar, a hányattatás, a hajótörés, az ellenkező vélemények, mégis Isten gondviselése vezérli Pál apostolt célra. Mi ez a titokzatos szál? Hallottuk korábban, hogy amikor napok óta hánykódik a hajó a sötét tengeren, utasai éheznek, egyre nő a kétségbeesés,  Pál álmot lát, és ebben az álomban Isten megerősítését hallja: ne félj, mondd meg mindenkinek, aki a hajón van, ne féljenek, mert partot kell érnetek, hiszen neked adtam mindenkit, akit veled hajózik. És ez a szál még korábbra megy vissza, még Kis-Ázsiába,  ahol Pál szintén nyomorult helyzetben van, amikor álmot lát, és azt hallja: ne félj Pál, mert neked királyok és hatalmasságok előtt kell megállnod és bizonyságot tenned Krisztusról. Nem tudjuk, mikor írta Pál a római keresztyéneknek a levelét, de így kezdi: vágyva vágylak titeket látni, hogy egymás hite által megerősödjünk. Mikor vette a fejébe, hogy Rómába megy? Nem tudjuk. De az okát tudjuk. Azért megy Rómába -  szabad emberként vagy fogolyként, részlet kérdés –, hogy bizonyságot tegyen fejedelmek és királyok előtt. És miről kell bizonyságot tennie? Isten filantrópiájáról,  Jézus Krisztusról, a testté lett igéről, akar szólni. Miért? Ha újra olvassuka Titushoz írt levél passzusait, vagy a Római megrendítő katalógusát az ember nyomorúságáról, belátjuk, hogy csak Krisztusban van menekvés, csak Isten emberszeretetében van megoldás. Ismétlem, ezt mondja Pál: mikor még mi (mi is!) irigykedők, gyűlölködők, egymást elemésztők, haragosok, káromlók, becstelenek, istentelenek voltunk, megjelent az Isten emberszeretete. Mikor tehát az ember nem tudta szeretni az embert, mikor az ember képtelen volt filantrópiára, legfeljebb csak szép és hangzatos programokra – azokból pedig a bűneset óta bőséggel van szakajtó szám! –, vagyis mikor képtelen voltál a másik embert szeretni, és alkalmatlan voltál igazi filantrópiára, csak az önszeretetre voltál képes (vagyis nem tudtad úgy szeretni felebarátodat, mint magadat, csak magadat tudtad szeretni), akkor megjelent az Isten szeretete.  Ezért akart Pál Rómába menni, hogy elmondja ott is a szabadulás jó hírét! Ezért vetette alá magát önként az évekig tartó vizsgálati fogságnak. És ezért utazott ezen a hajón, amely zátonyra futott, ezért biztatta a hajón utazókat: ne féljetek, mert Isten titeket, akik velem együtt  hajóztok, nekem adott, s velem együtt fogtok Rómába jutni.
A felolvasott igéből  pedig egyetlen egy részletet hadd emeljek ki, igazolandó, amit a régi bölcsesség mond, hogy confusio hominum, emberi zűrzavar veszi körbe a Krisztusról szóló bizonyságtételt is. Micsoda zűrzavar uralkodik itt, milyen kilátástalan az a kilenc napos vihar, amely pusztulás felé rángatta a hajót! És  mi volt ez ahhoz az évezredek, egészen pontosan a bűneset óta tartó viharhoz képest és kétséghez képest, ami áthatja az egész világot! De ebből a kis epizódból is megértjük a keresztyén sorsot, és Pál sorsát is megértjük, hogy milyen nagy ereje van Isten buzdításának és bátorításának!  Mit mond a Lélek Pálnak a hajón? Mindenkit neked adtam, aki veled hajózik. Ők hajóznak Pállal! S nem Pál velük! Látszatra persze egy mohó kereskedő, a hajó tulajdonos az oka a bajnak, mert az őszi hajózási tilalom ellenére nekiindult a tengeren. Előnyt akar szerezi abból, hogy a gabonával teli hajót még ősszel eljuttatja Rómába. S felfértek a hajójára foglyok is, s velük a római katonák is, akik miután megrekedt a hajó a  zátonyon, minden további nélkül legyilkolták volna a foglyaikat, hiszen arra szerződtek, hogy a foglyokat, a majdani rabszolgákat jó pénzért Rómába szállítják Ha megszöknek, felelősséggel ők  tartoznak értük. De ők sem akartak ráfizetni az útra! És ott voltak Pál és társai, a kísérői, és még ki tudja ki volt ezen a hajón  – olyan, mint a világ. Aztán Málta szigetén partra vetődnek, és ahogy melegedtek a tűznél, és Pál apostol száraz gallyakat vett fel, hogy a tűzre hajítsa, egy vipera – a meleg kicsalta  a gallyak közül –  megmarta az apostolt. És a filantropisták, akik ezt látták, nyomban azt gondolták, hogy nyilván gyilkos ez az ember, s nem hagyja futni isteni az igazságszolgáltatás, mert bár megúszta a hajótörést, de nem menekülhet az ítélet elől! Aztán pár perc múlva, mikor látták, hogy Pál lerázta a kezéről a kígyót, és semmi baja nem történik, máris azt mondják róla, hogy isten. Értitek-e a konfúziót? Az apostol az imént még szerencsétlen hajótörött, aztán gyilkos, aztán isten. Nyomorult túlélő, gazember, istenség. Ezek között őrlődik az Isten népe, ahogy őrlődik Pál apostol is.  Vagy  pusztulásra méltó a keresztyénség, ahogy egykor Voltaire minden levele végére odaírta ékes franciául: écrasez l'infâme! - tapossátok el a gyalázatost! Olykor még Istennek tették meg. Mert volt ebben bőven sorsa a keresztyénségnek, amikor odatették az emberek és Isten közé. De nem is gyilkos, nem is isten. Az egyház apostoli szolgálatban áll: küldött, ahogy Jézus Krisztus. küldte. Imént olvastuk Márk evangéliuma végéről, hogy küldte el a tanítványokat széles e világra, hogy tegyenek bizonyságot Isten feltámasztó erejéről, pontosan arról, hogy Isten filantrópiája, Isten testet öltött emberszeretete a halálával legyőzte a bűnt és feltámadásával legyőzte a halált! Ez a lényeg! Ezért akart Pál Rómába menni. Ezt akarta elmondani, és ezért a lényegért vezette őt Isten csodálatos módon, megannyi zűrzavar közepette, ellentmondó ítéletek dacára, életveszedelemben, süllyedésben, de katasztrófák, és megannyi dacára. És így vezet bennünket is. A 21. században leginkább az hangzik a fülünkbe, amit a kedves, befogadó filantróp máltaiak mondtak itt: jaj, mit tettünk, gyilkost fogadtunk be! Jaj nekünk, mondja az európai ember, befogadtuk a keresztyénséget, mit tettünk kétezer évvel ezelőtt? Jobb lenne, ha nem lennének itt! A keresztyénekkel mindig csak baj van. Ez egy nyughatatlan társaság ezekkel nem lehet megalkudni. Ezek folyton valami transzcendensre hivatkoznak, valami isteniről beszélnek. Ezeknél a keresztyéneknél úgy kezdődik az élet, hogy első helyen ez áll: szeresd az Urat, a te Istenedet, aztán jön az embertárs. És nem úgy kezdik, ahogy a mai ember szeretné: szeresd magadat! Hogy szól a népszerű a reklám-szlogen? „Mert megérdemlem!” A keresztyének meg azt mondják: nem érdemled meg, kegyelemből kaptad az életet! Persze, a régiek fel tudnak lapozni olyan oldalakat is Európa történetéből, amikor a másik végletben volt az ember, mint ahogy itt, a máltaiak is vélekednek Pálról: isten,  – holott nem az.
Testvérek, a történet végén azt hallottuk, hogy egy Publius nevű birtokos, befogadta a hajótörötteket, és Pál az apostoli küldetés erejével imádkozott a házigazda apósáért. Úgy ahogy Jézus Krisztus megígérte apostolainak, bizonyságtevőinek, követőinek. Rátette kezét és meggyógyította. Mikor ennek híre terjedt, jöttek a betegek a szigetről, és Pál meggyógyította őket. A gyógyítás nemcsak a testi gyógyítást jelent, lázcsillapítást, a csontok behegesztését, hanem jelenti a lélek gyógyítását is, a megsebzett és megromlott szív gyógyítását, az elrontott élet meggyógyítását. Pál pedig gyógyít, gyógyít, gyógyít, ahogy a Szentlélek Isten adja neki erőben és hatalomban. Milyen elgondolkodtató! Tűnődhetne Pál azon,  hogy milyen nehéz a sorsa. Egyszer alávaló gyilkosnak, máskor meg istennek nézik. Ilyen ez a világ  Hát nem tudják belőle kinézni, hogy normális ember?   Vagy éppen tarthatna élménybeszámolót, s elmondhatná, hogyan is volt ez a vihar. Vagy dicsérhetné a római tisztet, aki megmentette az életét, mert nem engedte, hogy a katonák legyilkolják a foglyokat. Vagy küldhetne levelet az első hajóval vissza Kis-Ázsiába, hogy jöjjön valaki és segítsen rajtuk. Annyi ügye, gondja, elintézni valója volt, menedzsment az egész élet. De ő csak gyógyít, gyógyít, gyógyít. Gyógyítsatok, testvérek! Tudom, annyi mindent kell elintézni, annyi mindent kell megmagyarázni, annyi mindent kell elrendezni, annyi mindent kell átszámolni, annyi mindent kell eligazítani! Nem régiben mondta egy kedves gyülekezeti tagunk, buzgó presbiter, rengeteg dologban fáradozik: tiszteletes úr, megszakadok! Megszakadunk, ugye? Annyi minden terhel.  És a történetünket is el kellene mondani. De Pál csak gyógyít. Gyógyítsatok! Gyógyítsatok eltört csontokat, csillapítsatok lázat, tegyétek a gyógyító kezeteket az emberek lelkére, simítsatok el zűrzavaros gondolataikat!  Ezért ír az apostol Titusnak is, akit maga hagyott után Kis-Ázsiában: emlékeztesd őket, a Krisztus követőket, hogy minden jó cselekedetre készek legyenek! Mert régente mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak, gyönyöröknek rabszolgái, gonoszságban, irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők voltunk, de mikor megjelent az Isten filantrópiája, az Isten emberszeretete, Szentlelke által megváltoztatott minket. Vagyis: gyógyítókká, bizonyságtevőkké, Krisztust magasztalókká, Istenre tekintőkké, boldog emberekké tett, akik tudják, hogy emberi zűrzavarok közepette is Isten gondviselése  vezet mindent a boldog célig.
Ezt a Krisztust ünnepeljük, amikor alázatos szívvel keressük az egységet. És milyen csodálatos, hogy  mi nem úgy keressük most az egységet, ahogy egy hánykódó hajón szokták keresni. A bajban egymásba kapaszkodunk, az életösztön, a halálfélelem még az ellenségeket is összehozza. Szoktak mutogatni árvízi képeket, ahogy egy leszakadt ólajtón a kutya és macska együtt menekül, s nem bántják egymást. Szokták mondani iróniával:  a zuhanó repülőgépen nincsen ateista.   Most nem zuhan a repülőnk, nem leszakadt ólajtón kucorgunk,  nem tántorog a hajónk ide-oda a sötétben! Isten békét adott, és ebben a béke-időben tehetünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünknek cselédeivel (ahogy a Galata levélben int az apostol). Milyen csodálatos lehetőség rámutatni arra az Istenre, aki megadja nekünk azt is, hogy békességben átöleljük egymást, hogy a béke idején is egymásba kapaszkodunk és szeressük egymást.
Nem közönséges emberséget tettek velünk a barbárok, – írja Lukács erről a csodálatos történetről. Akkor mit tett velünk az Isten, amikor Krisztusát adta érettünk! Hát mit tett velünk az Isten, aki nemcsak tüzet gyújtott nekünk, s megóvott a vihartól, hanem eltörölt bűnt, vétket, kárhozatot, poklot, hogy ne menjünk ítéletre, hanem az örök üdvösség várományosai legyünk. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette, ha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen – ezt mondja Krisztus önmagáról. Ez az ő programja!  Ez az Úr filantrópiája, ez az Úr szeretete! Tekintsetek Krisztusra, kövessétek Őt, tegyetek róla bizonyságot, s öleljétek át mindazokat, akik veletek együtt Jézus Krisztus hűséges követői. Ámen

„Jézus azután felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart; ők pedig hozzá mentek.” Márk evangéliuma 3,13
Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!
Szücs Ferenctől búcsúzunk, akit Jézus magához szólított, ő pedig hozzá ment. Ezt mi most megrendülten, halálát fájlalva, emberlétünk végességét szenvedve mondjuk ki, itt a halál árnyékának völgyében. Mégis, boldog az, akiről a feltámadásunk és örök életünk megalapozott reményével ezt mondhatjuk: Jézushoz ment. Mert mégsem beletörődéssel alkalmazzuk az evangéliumi igét – magához szólította Jézus, akiket akart, ők pedig hozzá mentek – , és  nem is valami szenvelmes szövegként írjuk  rá a temetési  koszorú szalagjára, hanem erős hittel mondjuk: Jézus magához szólította őt és ő Jézushoz ment. Sőt, hálás bizonysággal mondjuk ezt, mert sosem volt titok előttünk, hogy Szücs Ferenc egész élete ebben a történetben ment végbe: Jézus hívta és ő Jézushoz ment.
1.
Jézus hívta már akkor is, amikor a kegyes őrszentmiklósi családban az igeolvasó, imádkozó, zsoltározó, Isten akaratát kereső szülők, rokonok, ősök körében sejtelem támadt a szívében az isteni titkokra.  És ő Jézushoz ment egész életével, a családjával, hitvesével, gyermekeivel, unokáival, a rokonokkal – indult előbb, mint gyermek, aztán indult, mint pátriárka is.
Jézus hívta meg akkor is, amikor nyiladozó értelemmel felnőtteket próbáló kérdéseket tett fel lelkészének, tanítóinak, és névre szóló áldást, áldásokat kapott a hűségesektől. Jézushoz ment hát teljes lelkével és értelmével. A jó eszű gyermekből bölcs lett, aki nem azt mondta, amit tud, hanem tudta, mit mond; és különös feladatának tartotta a kereső és nyugtalan fiatalok útbaigazítását; velük is Jézushoz ment.
Jézus hívta akkor is, amikor az ébredés kései közössége, a szent maradék befogadta, és ő lelki társakra lelt köztük. Oltalmazója lett minden megtérő szívnek és Jézushoz igyekvő közösségnek – gyülekezeteivel is Jézushoz ment mindig. És úgy akarta, hogy egyháza és magyar népe is Jézushoz menjen, a szent hívás nyomán.
Jézus hívta akkor is, amikor lelkészi pályára tért, amikor több ismeretre, több munkára, több imádságra késztette a reá váró szolgálat.  És tanítóként, tudósként, egyetemi rektorként is Jézushoz invitálta a modern embert, mert tudta, hogy aki az önbálványozás ősbűnében vesztegel, csakis és kizárólag akkor találhat rá boldog életre, ha Jézushoz megy. Jézushoz ment hát tanítótársaival is.
Jézus hívta akkor is, amikor egy-egy igét készült magyarázni, hogy Mestere szavát értse meg a Szentírás minden egyes ihletett szavából minden nap, hogy azt és csakis azt adja tovább és mondja el, amit Jézusa írt a szívébe – sosem a magáét mondta, sosem a nagy tekintélyekét mondta fel (akiket mindazáltal nagyra becsült és tisztelt), hanem mindig a Jézusét szólta.
2.
Jézus felment a hegyre – mondja itt szűkszavúan Márk. Lukács evangélista kiegészíti ezt azzal, hogy azért ment fel, hogy imádkozzék. Sőt, Lukács úgy mondja, hogy: Jézus kiment a hegyre (Lk 6,12). Mindkét szó – felment, és még erősebben: kiment - a lényeget mondja ki: az elkülönülést. Egészen pontosan: az Istenhez-különülést. És ezt követi a tanítványok elhívása. Igen, ez a hívő élet lényege: születtem, elvegyültem, kiváltam (ahogy a költő mondja) – ám ennek az Istenhez-különülésnek a helyes irányát csak akkor nem tévesztem el, csak akkor nem leszek akarnok vagy különc, ha a Jézus szava nyomán indulok, aki önmagához hív, amikor szólít. Az válik ki helyesen, aki az isteni kiválasztásnak enged. Az lesz különös emberré, aki Istenhez különül el. Annak van örök élete, aki Istennel él. A Zsidókhoz írt levél ilyen egyszerűen emlékeztet erre minket:  „Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez...hanem járultatok ...az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz.” (Zsidók 12,18-22)
Ezért, nyomatékkal mondja itt az evangélista azt is, hogy akiket ő akart, azokat szólította  – mert így pontos ezt mondani, erős hangsúllyal: akiket ő akart... Hiszen itt nemcsak az elhívó, kiválasztó akarat a hangsúlyos, hanem az is, hogy Jézusaz, aki hív és kiválaszt. Ez pedig nem a képességeink felfokozása, nem a felajánlkozásunk nyugtázása, nem az igyekezetünk jutalma, hanem szuverén meghívás: Jöjj! Jer, és kövess engem! „Nem ti választottatok, engem, hanem én választottalak titeket” – mondja Jézus a tanítványainak, amikor egész Jézus-követő életüket ahhoz hasonlítja, mint amikor beoltják a szőlővesszőt a szőlőtőkébe. Ezért hát nem megszorítás, hanem boldog áldás a jézusi szó: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15) Nélküle hozzá sem mehetünk, de ő szüntelen hív. János evangéliumában a Feltámadott Úr utolsó feljegyzett szava ez: Te kövess engem! (Jn 21,22)
3.
Nem könnyű megtanulni ezt a titkot, hogy ugyanis a boldog életünk alapja nem más, mint szívszerinti engedelmesség Jézus kiválasztó és elhívó akaratának. De éppen ezért Szücs Ferenctől nemcsak a higgadt és megfontolt szót, hanem az egész, megküzdött életét is tanításként kaptuk. S ha minden igyekezetünk az, hogy Jézushoz menjünk, akkor az életünknek ezt a döntő történetét nem írja felül semmiféle történelmi hányattatás, nem teszi hamis mérlegre a sorsunk ide-oda indázása, nem vetik rá a kétség köveit a kudarcok, nem rontják meg az emberi lépték szerinti sikerek. Maradjatok meg énbennem, mondja Jézus azoknak, akik hozzá mentek – és ez a győzelem! Akiket Jézusnak adott a mennyei Atya, azok közül egy sem veszett el! (Jn 17,12) Ebben lesz bizonysággá a kiválasztásunk sejtelme, ezért visszhangozhatja elhívását egész életünk,  és ezért felelhetünk megszólítására hálás nála-léttel.  Így, aki az életével Jézushoz megy, az a halálában is Jézushoz jut; ahogy Pál apostol mondja: „Ha vele élünk, vele halunk, hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele.” (Róma 6, 8-9)
Gyászoló szeretteim, az imént azt mondtam: Szücs Ferenc egész élete abban a történetben ment végbe, hogy Jézus hívta őt és ő Jézushoz ment. Szeretném és kívánom is, hogy ezt a szót – végbement – bibliai értelmében vennétek, mert úgy azt jelenti: célba ért. Jézushoz ment és Nála van, célba ért, övé a korona, amit az Úr ígért az őt szeretőknek. (Jakab 1,12) Előlünk elrejti a halál, de Istennel örökre összeköti Jézus halála és feltámadása. Mi most nem lehetünk vele, de mi is mehetünk Jézushoz, hogy vigasztalást és boldog reménységet nyerjünk. Sokat, sokat kaptunk Szücs Ferenctől, aki bőkezűen hálálta meg a kegyelmes Isten bőkezűségét. Ajándékai közt volt állhatatos szeretete egy állhatatlan korban, alázatos hűsége a kérkedő ripacsok közt, bölcs tanítása a bolondok hajóján, bátor beszéde a gyáva okoskodások közepette, és türelmes útmutatása, hogy mi magunk is Jézushoz találjunk. Az örökség akkor a legszebb, ha méltón élnek vele. Éljetek méltón Szücs Ferenc örökhagyásával: Jézus szólít, induljatok hozzá! Ámen.