Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy régi mondás azt tartja, hogy ha dicséred a gyermekedet, és nem szidalmazod, akkor jobban teljesít. Most, hogy az imént hallottuk a szárdiszi gyülekezethez küldött levelet, és mellé hallottuk ezt a szép és igaz elvet, összeszorul a szívünk és azt kell mondanunk, hogy a gyülekezet Ura, Jézus Krisztus nem jó pedagógus. Ha alaposan elolvassuk ezt a levelet, itt bizony egy árva szó dicséret nincsen. Azt nem mondom, hogy csupán szidalmazó szavak hangzanának el, de dicséret bizonnyal nincs; ez még élesebben, ha azt is látjuk, hogy a többi gyülekezet esetében, bármilyen nagyok is voltak a külső és belső bajok, a gyülekezet Ura mondott nekik valamilyen dicséretet. Dicsérd meg a gyermeket és akkor összeszedi magát, jobban fog teljesíteni; ha csak korholod, mi több, fenyegeted, abból nem sok jön ki.
Csakhogy, testvérek, itt nem gyermekről van szó, meg nem is tanulási hatékonyságról, hogy érdemes lenne talán a 3,8-as jegyátlagot 4,2-re, a 4,9-et pedig csillagos ötösre kijavítani! Itt életről és halálról van szó. És amikor egy súlyos, halálos beteggel közli az orvos a diagnózist, nem mondhatja, hogy kérem, ön kitűnő egészségi állapotban van, mindössze valaki kis bibi van itt, valami kis daganatocska, de bagatell, amúgy minden rendben van, nosza tessék igyekezni és megnyerni az olimpiát! Az orvosok egyik legsúlyosabb erkölcsi drámája az, hogy amikor kezükben van a diagnózis, elmondják-e, elmondhatják-e feketén-fehéren a paciensnek. Főleg, ha nem is nagyon tudnak gyógymódot.  A gyülekezet Urának itt nincsen efféle erkölcsi dilemmája; meg akarja menteni a szárdiszi gyülekezetet, ezért tudtukra kell adnia, hogy mi a valóság. De legelőbb, hadd szóljak a városról. Néhány olyan történelmi tényt fogok említeni, amit Szárdiszban lakók mind tudtak, hiszen ezek a történetük részei voltak. Ha nekünk, magyaroknak azt mondják, hogy: nekünk Mohács kell! – ezt mi értjük. Egy osztrák már nem érti, egy német még kevésbé, egy amerikai pedig azt sem tudja, hol van Mohács... Nos, Szárdisznak is voltak a olyan történelmi tapasztalatai, amelyeket felidézve, nyomban megérthették, hogy mire utal a gyülekezet Ura, amikor közli a diagnózisát és a terápiáját is.
Egy kisvárosból érkezünk Szárdiszba, ahogy megy a hét levél a maga útján. Egy iparkodó, kézműves városból, Thiatirából érkezünk Lüdia tartomány fővárosába. Szép hagyományok, jó fekvés. Még a rómaiak sem láttak rá okot, hogy áthelyezzék innen a bürokráciát, Szárdisz igazán jó helyen van. És már régóta híres volt arról is, hogy itt gyönyörű szép ruhákat készítettek, elsősorban gyapjúból. Itt majd azt halljuk a levél végén, hogy aki győz, az fehér ruhába öltözik. Értette ezt a szardiszi gyülekezetben mindenki. De találtak a város környékén aranyhomokot, meg ezüstöt is, és az antik világban Szárdisz volt az első település, ahol nemes fémből vertek pénzt. Ebből is meg lehetett gazdagodni, gondoljon mindenki a felvidéki zipszer bányavárosokra, az egész középkorban virágoztak, mert aranybányáik voltak és aranypénzveréssel foglalkoztak. Szárdisz katonai erősség volt; egy hatalmas bazalt kúpra épült bevehetetlen vára, ezért is lett birodalmi központtá. Krőzus királyról pedig mindenki hallott. Mindenkinél gazdagabb volt ez a király, aki meghívta Szolónt, az athéni bölcset, megmutatta neki hatalmas vagyonát és firtatni ki: vajon ki a legboldogabb ember a világon? (Magára gondolt.) Ez a Krőzus király egészen 21. századi alak, nem? Megnézzük a bankszámlát, a vagyont, van-e nálam boldogabb ember? Ha én gazdag lennék/Sej, dana, dana, da! – zengi az ének is. De ez a Krőzus király, aki a világ legboldogabb emberének gondolta magát, önhitten ostoba volt. A perzsa háborúk idején Delphoi-hoz folyamodott jóslatért, hogy vajon indítson-e a perzsák ellen háborút. Delphoi-ból ezt a jóslatot kapta: ha harcba vonulsz a perzsák ellen, egy nagy birodalom fog összedőlni. Nosza, nekiindult. És összedőlt egy birodalom. Az övé. Mert vereséget mértek rá a perzsák. És odalett a gazdagság, odalett a boldogság, mintegy ökröt vezették a kivégző helyre. Egyszóval, jól tudták ezt a szárdiszi keresztyének is, akikhez most a gyülekezet Ura szól.
Úgy kezdtem, hogy dicséretet kell mondani és nem korholni. Első szóra, úgy tűnik, ez a levél is dicsérettel kezdődik. Az a neved, hogy élsz! Ez gyönyörű név, gondoljatok bele, milyen gyönyörű név ez. Zoé – élet. Gyönyörűséges név ez. Ha felnyitjuk a Bibliát, szinte megdöbbenünk, ha ebből a szempontból olvassuk. Az egész Szentírás, Isten egész kinyilatkozása az életről szól. Ez az Élet könyve. Nem holmi életvezetési könyv, melyben jó tanácsok és praktikák vannak! Ez az élet könyve! Így kezdődik: Legyen (1Móz 1,3). És lett, és megtelt a világ élettel. Amikor Jézus Krisztussal vitatkoztak a feltámadásról az írástudók, Jézus azt mondta nekik, Isten nem a halottak Istene, hanem az élők Istene (Mt 22,32). Amikor a zsoltáros kegyelemért és életért könyörög, azt mondja: nincs emlékezés rólad a halálban, a Seolban kicsoda dicsőít téged? (Zsoltár 6,6) Isten az élők Istene, aki a törvényhez ezt fűzi: cselekedd ezt és élni fogsz! (3Mózes 18,5; Lukács 10,28) Sokunk legkedvesebb története, a tékozló fiú példázata legalább két helyen súlyos mondatokat tartalmaz erről. Történet szerint a kisebbik fiú kikérte az örökrészt, majd összeszedte mindenét, elment egy távoli országba és ott léha élettel eltékozolta vagyonát (Lk 15,13). Aztán, amikor hazament és ünnepséget tartottak, de az idősebbik testvér nem akart együtt örülni, kiment  hozzá az atya és azt mondta neki: ez a te testvéred elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott (Lk 15,32). Mi így fordítjuk: feltámadott, pedig szó szerint úgy van itt a szövegben: életre támadt. Meghalt és újra él. Jézus, amikor a kísértő megtámadja a pusztában, azt mondja:  „nemcsak kenyérrel él az ember” (Mt 4,4. Sőt, transzcendens dimenzió nyílik, amikor feltámadáskor, az üres sírnál angyalok jelenését látták az asszonyok. Az angyalok pedig így szóltak hozzájuk: mit keresitek a holtak közt az élőt? (Lk 24,5). Amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélget, aki tud is Istenről, meg nem is, tartja is a törvényt meg nem is, boldog és mégis boldogtalan, ezt mondja neki Jézus: „ha ismernéd az Isten ajándékát, hogy ki az, aki azt mondja neked, hogy adj innom, talán te kértél volna tőle és Ő élő vizet adott volna neked.” (Jn 4,10) Isten mindig az életet nyilatkoztatja ki. Minden terve, tette, szava, egész önfeltárulkozása az élet forrásából fakad. Szép név tehát ez: „élsz” - gyönyörű név. S így kezdődik ez a levél Szárdisznak: az a neved, hogy élsz!
Amikor, például egy-egy konferencián gyülekezeti tagok találkoznak, hamar kezdődni szokott a beszélgetés arról  – s ez nemcsak afféle lelkészi dolog –, hogy hányan járnak templomba, hány gyerek jár hittanra, s ki hova jár templomba, hova tartozik, milyen a gyülekezet, van-e ott élet. Nyomban elindul ez az összehasonlítgatás.
Nos, itt van hét levél hét gyülekezethez, akiknek olvassák a többieknek szóló levelet is. Korábban mondtam már, hogy különböző okok folytán közöttük is volt vetélkedés, afféle keresztyén rivalizálás: ki a jobb, ki a nagyobb, ki az erőteljesebb, ki a spirituálisabb, hol van több lelki ajándék, hol hűségesebbek, hol hangzik bátrabban az evangélium, hol nagyobb a növekedési ráta? Ez a név  - élsz! -, ez mindent visz.  Csakhogy folytatódik a megnevezés: az a neved, hogy élsz és halott vagy! Sok bibliafordító nem tudja ezt a feszültséget feloldani, ezért ezt az egyszerű kötőszót – „és” – különböző módon adja vissza. Például: az a neved, hogy élsz, dehalott vagy; vagy:  az a neved, hogy élsz, holotthalott vagy; az a neved, hogy élsz, pedighalott vagy. Most engedjünk ennek az egyszerű szónak, mert a drámai diagnózis lényege az, hogy nem lehet mellébeszélni, és így jön ki pontosan az ereje: az a neved, hogy élsz éshalott vagy. Vagyis ez a név nem puszta elnevezés, nem valami üres titulus, amely mögött nincsen semmi. Ez a név maga a valóság, amely mellett, pontosabban, amely után ott áll a másik valóság: élsz és halott vagy – ez egy történet, és ebben ez a két valóság áll most iszonyatos összeütközésben, még pontosabban a valóság és a nem-valóság, a van és a semmi, az élet és a halál ütközik itt.
Komáromi Csipkés György, híres debreceni prédikátor az 17. század közepén megjelentetett egy monumentális könyvet a Jelenések könyvéről, s ebben ezt a levelet 16 tételben magyarázza. Tudom, ha élve akarok kimenni innen istentisztelet végén, jobban teszem ha leszűkítem a mondandót. Csupán jelezni szeretném, hogy ez a 17. századi tudós prédikátor milyen mélyen belelátott ennek a feszültégnek a mélyébe. Mindent eldöntő feszültség ez.
Legelőször az látjuk, hogy Szárdiszban nagy a dicsekedés, de kevés az elkötelezés. Mostanság hallunk sokat keresztyén Magyarországról. Aztán az idősebbek fülében talán még ott cseng, amit egykor hallottak a keresztyén kurzusról. A tudósabbak mindenféle szociológiai munkákban olvashattak arról, amit polgárvallásnak neveznek. Sokat emlegetjük a keresztyén kultúrát. Nagyokat mondanak ezekről, s mindegyikben van  megoldó képlet. Mert ez, hogy: polgárvallás, keresztyén kultúra, keresztyén Magyarország – ez mind egy-egy képlet. S ezekről hallva mi bizony sokszor szégyenkezve lehajtjuk a fejünket. Én ugyan nem megyek odáig, mint néhány keresztyén testvérem, akik kézzel-lábbal tiltakoznak e szavakat hallva. Értem őket, amikor szinte védett névvé akarják tenni a „keresztyén” szót, sőt legszívesebben betiltanák a használatát, mert annyi sár fröccsent már reá, annyi visszaélés szaggatta darabokra, annyiszor derült már ki, hogy csak egy üres hivatkozás, hiú pöffeszkedés és nincsen mögötte semmi, vagy éppen az ellentéte van mögötte. Fájlalom, amikor ez a szép név – keresztyén, vagy hosszabban: az a neved, hogy élsz – éppen nem vezet életre. De azért nem vetném el. Inkább gyógyuljunk.
Tehát az első és azonnali diagnózis itt az, hogy van egy jó neved, amely azonban csak üres hivalkodás. Nincsen élet az „életben”.
A második diagnózis azt mutatja, hogy a szárdiszi gyülekezet elkényelmesedett közösség. Ha a város  történetét olvassuk, és ez meghatározó volt az ott élő keresztyének számára is, azt látjuk, hogy Szárdisznak többé-kevésbé minden összejött, minden sikerült az évszázadok során, holott nagy kataklizmákon ment át. Ez egy sikeres hely, úgy tűnik. Náluk vertek először aranyból pénzt, ott lakott Krőzus király, Lüdia összes gyapját oda szállították, ők csináltak ebből a legfinomabb kelmét, amiért még Hispániából is elhajóztak a kereskedők. És nem nehezedett a városra külső fenyegetés. Ha megnézzük az efézusi, a thiatirai vagy a philadelphiai gyülekezetet, mindenik esetében olvasunk arról, hogy valami külső fenyegetés is van: üldözés, tévtanítók, álpróféták fellépése, hamis utak igézete. Szárdiszban nem hallunk ezekről, itt igazi polgárvallás honol, sőt kispolgárvallás. Minden a helyén van, csak olykor le kell porolgatni a porcelánt, meg kell igazítani az oklevelet, a kutyabőrt, a vitrinben: az a neved, hogy élsz, lám, ilyenek vagyunk. De azt mondja nekik a gyülekezet Ura, hogy: vigyázz, légy éber! Hogy szólt egykor a jóslat Krőzusnak? – Ha megtámadod Perzsiát, egy nagy birodalom fog összedőlni. Ő pedig annyira elbízta magát, hogy komotósan neki kezdett a harci készületeknek. De nem ő volt az, aki megtámadta Perzsiát, hanem Perzsia támadta meg őt, elébe vágva a készületeknek, télvíz idején, amikor nem szoktak hadijáratot tartani. Vigyázz! Mert ha nem vigyázol, eljövök, mint az éjjeli tolvaj és nem tudod, mikor jövök el – mondja a gyülekezet Ura. 20-30 évvel e levél írása előtt, Tiberius császár idején Szárdisz egyetlen éjszaka megsemmisült, amikor egy földrengés tizenkét kis-ázsiai várost döntött romba, köztük Szárdiszt is. Vigyázz, mert eljövök, mint az éjjeli tolvaj, és nem tudod, mikor jövök el. A szárdiszi keresztyéneknek tehát tudniuk kellett, hogy mit jelent ez a szó.  De Jézus példázatát is idézhetem gazdaemberről, akinek csodálatos bőséggel termett a vetése. Leül, s töpreng, hogy mit csináljon ezzel a sok terméssel? S kiölti, nagy csűröket épít, eltárolja a gabonát. Majd azt mondja: én lelkem, egyél, igyál, tedd magad kényelembe. Élj jól. És itt Jézus beleszúr ebbe az önünneplésbe egy mondatot: bolond, még ma éjjel elkérik a te lelkedet (Lukács 10,20). Vigyázz!
Harmadjára, azt látjuk, hogy ez a gyülekezet nemtörődöm gyülekezet. Azt mondja a levél: „vigyázz és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteikben tökéletesnek Isten előtt.” Feszültség a feszültségben. Hát hogy lehet egy halottnak azt mondani, hogy erősítse meg a haló-félben levőket? De értsük jól a minősítést, és az ellentmondást.  Hogy ki a haló-félben levők, et, azt abból értjük meg, ha megfejtjük azt a szót, hogy: erősítsd meg „a többieket.” Kik vagy mik ezek a „többiek”? Egész pontosan úgy kellene visszaadnunk az intelmet, hogy: erősítsd meg azokat, akik megmaradtak. Ez ugyanis speciális szó. Ha föllapozzuk a próféták könyveit, újra meg újra halljuk ezt a szót, hogy: a maradék. Ézsaiás prófétánál a legjellegzetesebb, aki a babilóniai fogságba menőket vigasztalja, és azt mondja, hogy amikor lejár a fogság ideje, akkor a maradékhazajön. Sőt, akárhányan vagytok és akárhogy is tervezitek az életet, csak a maradék jön haza (Ézs 10,22). A maradék szó eredetileg azt jelenti, ami még hátra van. Tehát a magyar fül is érzi, hogy a szónak jövő idejű tartalma van. Tehát a maradék –  a többi, ami megmaradt, ami még hátra van –  ez a jövőre utal. A maradék a jövő. És most azt mondja a gyülekezet Ura a szárdisziaknak: Erősítsd meg azokat, akik megmaradtak és haló-félben vannak. A maradékot erősítsd meg! Kik a maradék? Nos, kedves testvérek, ha ledöntjük a megélemedett civilizációs kereteket, a keresztyén kurzust, a polgárvallást, a keresztyén Magyarországot, akkor kik is maradnak? Mondom máris: maradnak a fundamentalisták, maradnak az ostobák, maradnak  – Lenin szavával szólva  – a pálinkázók (a vallás pálinka! – mondta a nagy népboldogító), maradnak a mamókák, a rogyadozva járók, vagyunk itt egy páran, maradnak a betegek, maradnak a keresgélők, maradnak a kálvinisták (egy pár talán). Gúnyneveket mondtam, mert ez mind gúnynév: fundamentalista, ostoba, pálinkás, mamó, beteg, keresgélő, kálvinista. Ezek a fűrészpor a nagy világboldogító műhely padlóján. De azt mondja a gyülekezet Ura, hogy erősítsd meg őket, mert a maradék a jövő. Nem az a jövő, amit melldüllesztve hirdet magáról Szárdisz, nem a gazdagság a jövő, nem Krőzus király nyomdoka a jövő, hanem ez a maradék a jövő. Csak a maradék tér meg! – mondja a próféta. Tehát a próféták szent szava folytatódik  most a gyülekezet Urának az intésében.
Negyedjére azt mondja: „és emlékezzél meg hogyan vetted és hallottad és tartsd meg.” Ez egy amnéziás gyülekezet. Hallottuk már az efézusi gyülekezetnek szóló intést is: az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad. Most pedig: emlékezzél meg, hogyan vetted! Hogyan hallgattad az evangéliumot, a Krisztus jó hírét, az élet beszédét? Hogyan vetted, honnan hallottad? Elfelejtetted már? Annyi minden közbejött, annyi minden megváltozott, annyi körülmény, annyi viszontagság, annyi viszony, hogy szertefoszlott az az első életet hozó találkozás? Bizony, amnéziás gyülekezet a szardiszi. Spurgeon, a nagy prédikátor szinte parodizálva adja vissza ezeket a kérdéseket (kár, hogy a 19. század közepén még nem volt filmezés, megnézném szívesen, hogy korának leghíresebb prédikátora hogyan adja elő szinte stand-up comedy-ként a megfejtéseit). Mit felejtettek el a keresztyének? Egy szóval azt, hogy keresztyének, Mondok néhány szót Spurgeon után. Kiválasztás – Isten kiválasztja az üdvözülőket szuverén módon. Jaj, ez szörnyű, mondja a mai halott keresztyén, válogatós lenne az Isten, nem szeret mindenkit? S íme, itt az új „evangélium”, a modern kor tébolya: ha Isten a szeretet, köteles is mindent szeretni. Aztán: predestináció –  hát ettől még a mai (ál)kálvinisták is lehajtják a fejüket. És hogy ezt mondaná nekünk az örök Isten:  szentek legyetek? Félelmetes, micsoda bigottság ez! – kiabál a kispolgárvallás csámborgó híve mind.  Pedig, testvérek, ezeket hallottuk, és a minket feltétlenül kiválasztó, életre rendelő és nekünk szent életet parancsoló Úristentől vettük. Ezeknek a keretében érkezett hozzánk az evangélium. Így vettük.
Nem folytatom tovább. Így is csak a negyedét mondtam el Komáromi Csipkés György felsorolásának. De még beszélnünk kell arról, hogy ez a levél nem tartalmaz ugyan dicséretet, vállveregetést, de terápiát tartalmaz A bevezetőben ezt hallottuk: a szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg. „Ezt mondja az, akinél van a hét isteni lélek és a hét csillag.” A hét lélek Ura szól, vagyis a Szentlélek Ura és küldője. Krisztus a Szentlélek teljességében mutatkozik be, mert ennek a gyülekezetnek a Lélek mind a hét ajándékára szüksége van. A Lélek ajándékai. Néhány éve megbíztam valakit egy szép feladattal. Mindenki csóválta a fejét. Püspök Úr, mondták, nem jó lóra tettél, ez az ember, ez zsivány. De én eltökélten bíztam benne. Nahát, el se telt fél év, csúnyán rászedett. S mondhattam magamnak, lám, nem kaptam meg a Szentlélektől a lelkek megkülönböztetésének kegyelmi ajándékát. Bizony nagy ajándék az, nagy szükség van rá. De a szárdiszi gyülekezetnek mind a hét lélekajándékra szüksége van. Ézsaiás próféta könyve 11. részében olvasunk erről: „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik, akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: a bölcseségnek és értelemnek lelke  (sapientia, intellectus), a tanácsnak és hatalomnak lelke (consilium, fortitudo), az Úr ismeretének és félelmének lelke (cognitio, pietas), és gyönyörködik az Úrnak félelmében (timor Domini). Bölcsesség, értelem, tanács, hatalom, ismeret, istenfélelem, istentisztelet. Mind a hétre szüksége van a szárdiszi gyülekezetnek.
Az a neved, hogy élsz és halott vagy. Ez az egyik summája ennek a levélnek. Szomorú, megrendítő, megrázkódtató. Él, de nem Krisztusnak él, Jézus számára már halott, Isten dicsősége számára halott. Képlete van, élete nincs. Nagyon jól fel tudja mondani, el tudja szavalni, hogy mi az, hogy keresztyénség. De nem éli. Joó Sándor egykor megvilágító képet fűzött ehhez a textushoz. Ha azt mondjuk H2O, mindenki tudja, hogy ez a víz képlete. S ezt jó is tudni; megtanuljuk az iskolában s még szimbolikusan is tudjuk használni. Bárki a világon érti. Nem kell a turistáknak mindenféle nyelven kiírni: elég, ha látják: H2O, s mindenki tudja máris, hogy ott víz van. Nem kellett ehhez se angolul, se oroszul, se franciául, se latinul se magyarul tudni, egyetemes képlet. De ha kint rekedsz a sivatagban és elfogyott a vized, mit érsz a képlettel? Amikor élni kell a keresztyénséget, mit érsz a képlettel? Erre mondta Joó Sándor, hogy a szárdisziak „tulajdonképpeni keresztyének”. Tulajdonképpen keresztyén vagyok, tulajdonképpen református vagyok, tulajdonképpen Krisztus követője vagyok.  Igaz, hogy nem úgy élek, nem cselekszem, a szent törvényt nem tartom meg, és nem vagyok Jézusé, és az életem nem dicsőíti Istent, de tulajdonképpen – keresztyén kurzus! – tulajdonképpen – civil vallás! –, tulajdonképpen – keresztyén Magyarország! – tulajdonképpen...
De van ennek a levélnek egy második summája is. A gyülekezet Ura roppant terhet ró a gyülekezetre: erősítsd a halófélben levőket! De egészen csodálatos, hogy itt az élő Úr beszél egy halotthoz. Krisztusnak a halottakhoz is van szava, ahogy a Római levélben hallottuk. A test gondolata halál – mondja Pál – és ti, mert test szerint éltetek, mert ellenségeskedtetek Istennel, halottak voltatok. Ám szólt hozzátok az élő Úr! A szárdiszi gyülekezethez írott levél feltámasztó levél. Amit itt olvasunk, az a feltámadás szava. Aki nem alszik, annak nem kell azt mondani, hogy ébredj fel; aki őrködik és áll a vártán, annak nem kell azt mondani, hogy vigyázz. Aki maga köré gyűjti azt, aki megmaradt, annak nem kell azt mondani, hogy segítsd azt, ami megmaradt. Aki vallja a Krisztus nevét, annak nem kell azt mondanunk, hogy ne szégyelld ezt a nevet! Aki szent igyekezettel törekszik Isten dicsőségét visszatükrözni életével, annak nem mondjuk, hogy te tulajdonképpen már meg is haltál. A csodálatos névnek – élsz! – a helyreállításáról van itt szó. Ez egy feltámasztó levél. Jézus nemcsak a diagnózist mondja, hanem tudja a gyógymódot is, mely három komponensből áll: vigyázz, emlékezzél, térj meg. Vagyis eszmélj föl, idézd föl és térj meg.
A megelevenítő Lélek Ura szól a gyülekezethez – milyen csodálatos! Jézus a halotthoz is beszél, a halott gyülekezethez, a halott egyházhoz. A tetszhalott keresztyénséghez, a látszatkeresztyénséghez, az üres keresztyénséghez is szól. S ha kell, szól hozzánk is, és ígéretet is ad. Azt mondja, hogy aki győz..., de hogy lehet egy halottnak azt mondani, hogy „győztes”? A halottat legyőzték, a halott fekszik kiterítve. Az eredeti Károli fordításban, így áll: az volna a neved, hogy élsz és megholt vagy. Perfectumban: megholt. S ennek ígéri jövő időben, hogy fehér ruhába fog öltözni. Egyáltalán, hogy lehet egy megholtra azt mondani: győztes? Itt értjük meg a levél spirituális természetét. Aki győz – mondja a gyülekezet Ura –, annak nevét nem törlöm ki nevét az élet könyvéből és vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt. Aki győz, ottmarad az élet könyvében, aki győz, annak nevéről Jézus Krisztus vallást tesz az Atya előtt. És mi ez a név? Hogy él. Nincs csodálatosabb annál a boldog várománynál,, hogy Krisztus, akiről mi is neveztetünk, reánk mutat, és azt mondja: élsz! Miért neveznek téged Jézus Krisztusról keresztyénnek? Azért, mert a Szentlélek által én is az Ő felkenetésének részese vagyok, avégre, hogy Nevéről vallást tegyek, hogy magamat élő hálaáldozatul neki szenteljem, hogy bűn és gonosz ellen e világban szabad lelkiismerettel harcoljak és majd örökké tartó dicsőségben Vele uralkodjam minden teremtmény fölött. Mi a neved? – az a neved, hogy élsz. Halld hát a feltámasztó Igét! Vigyázz, emlékezz, térj meg.
Ámen

Lekció: 2. zsoltár
 
Textus: A Thiatirabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg: Ezt mondja az Isten Fia, akinek szemei olyanok, mint a tűzláng, és akinek lábai hasonlók az izzó fényű érchez: Tudom a te dolgaidat, és szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet, és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél.
De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézábelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.
Adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg. Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal; és megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint.
Néktek pedig azt mondom és mind a többi Thiatirabelieknek is, akiknél nincsen e tudomány, és akik nem ismerik a Sátán mélységeit, amint ők nevezik: nem vetek reátok más terhet. Hanem ami nálatok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök. És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon; és uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól. És adom annak a hajnalcsillagot.
Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. (Jelenések könyve 2,18-29)
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ha abban a sorrendben képzeljük a hét levél érkezését, ahogy olvassuk a felsorolásban, akkor mintegy másfél napos gyalogút után érkezünk Pergamonból Thiatirába. Ez a gyülekezet volt a legkisebb a hét közül, és maga a város is a legkisebb volt. Efézus és Pergamon nagy birodalmi városok volt, tengeri kikötővel. Befolyás, rang, poszt tekintetében Thiatira messze mögöttük állt. Nem mondom végig a város történetét, csak annyit jelzek, hogy ez a város is mártírváros lett, 1922-ben a Török köztársaság nacionalista erői innen is deportálták az évezredig ott élő keresztyéneket.
Tehát kicsiny hely volt Thiatira, mutatja az is, hogy nem volt úgynevezett a birodalmi kultusz (mai nyelven: a személyi kultusz) számára. Egyszóval Thiatira nem volt „szocialista” város. (A régiek tudják, mit jelent ez a közigazgatási besorolás.) Afféle tompa, szerény meghúzottságban élt a közösség, de mégsem porfészekként, inkább mint szorgos iparos központ. A régészek sehol annyi céhes feljegyzést, pecsétet, ipartestületi közösségi feljegyzést nem találtak, mint itt. Leginkább a textil-festés és az ércművesség járta. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert olvasunk egy történetet az Apostolok cselekedeteiben arról, hogy Pál apostolt Filippiben (ez Európa) egy Lídia nevezetű bíbor-árus asszony fogadta be, aki Thiatira-beli volt (ApCsel 16,14). Vagyis a város polgárainak üzleti érdekeltségeik voltak szerte a birodalomban.
De a régi világ rendje szerint, akik cégeknél dolgoznak, azok egyúttal egy-egy szertartás-közösségnek is a tagjai voltak. Tehát Thiatirában nem nem volt ugyan császárkultusz, mégis tele volt mindenféle kultusszal, szertartással, beavatással. Ebből pedig jobban megértjük, hogy Krisztusnak, a gyülekezetek urának különös bemutatkozását a levél elején.
A Jelenések könyvének első részében mondja el János apostol azt a mennyei látomását, amelyben a feltámadott Krisztust látta. Szinte kiábrázolhatatlan, felfoghatatlan  ez a sűrű kép.  Aztán a hét levél mindegyikét ennek a látomásnak egy-egy vonatkozásával kezdi az Úr. Hadd olvassam őket: Efézusnak úgy mutatkozik be, mint aki jobb kezében tartja a hét csillagot (a gyülekezetek angyalait) és a hét arany gyertyatartó között, vagyis a hét gyülekezet között jár; Szmirnának úgy mutatkozik be, mint az első és utolsó, aki halott volt és él; Pergamonnak – ezt hallottuk legutóbb – mint akinél kétélű éles kard van; Thiatirának most, mint aki Isten fia, akinek szemei olyanok, mint a tűzláng, és akinek a lábai hasonlók az izzófényű érchez; Szárdisznak, a következő város gyülekezetének, mint akinél ott van az isteni hét lélek és a hét csillag; Philadelphiának a szent, igaz mutatkozik be, akinél a Dávid kulcsa van; és végül Laodiceának, mint az Ámen, a hű és igaz bizonyság, mint Isten teremtésének kezdete. Mindegyik bemutatkozás talál a gyülekezet helyzetéhez. Nekünk is így mutatkozik be mindig Krisztus, minket is így érint meg Igéjének világos és éltető szava, - ahogyan a régiek mondták: Isten mindig úgy szól hozzánk, hogy üzenetét akkomodálja, alkalmazza. Nem kell világméretű bölcsességet kitanulnunk, mert ha az Ige szól a Lélek által, akkor itt és most nekünk szól, aszerint, amire szükségünk van, buzdításra vagy éppen feddésre, megerősítésre vagy fölemelésre, rossztól való eltántorításra, jóra való igyekezetre.
Itt tehát, mint Isten fia mutatkozik be - úgy, ahogy a 2. zsoltárban hallottuk, ahol a Fiú mutatkozik be, aki ott áll az Atya jobbján, az Atya Őt a dicsőség trónusára ülteti, kezébe vasvesszőt ad, és alázatra inti az istenellenes összeesküvéseket szövő királyokat, birodalmakat, népeket, mert a Fiú úgy töri őket szét, mint a fazekas, aki a csáléra sikerült edényt egy vasvesszővel ripityomra töri. Így uralkodik a Fiú, az Isten Fia. És mindezt értik jól a thiatiraiak, mert a városban erős kultusza volt Zeusz isten fiának, Apollónak. Krisztus izzó valóságként mutatkozik be, mint aki mindent megvilágít és megpróbál, Ő a szívek és a vesék vizsgálója.
Milyen is ez a gyülekezet? Egy szóban összefoglalva, olyan, amilyen maga a város: iparkodó. Ha szorgalmas világ lenne a mai magyar valóság, mi is szorgalmas keresztyének lennénk, mert önmagunk kortársai vagyunk. De hát ez a mai magyar világ lusta, slampos, imbolygó, s mi is lusta, slampos, imbolygó keresztyének vagyunk. Magyarország nem túl vidám hely, itt mindenki méltatlankodik, hát mi is méltatlankodunk. Magyarország nem az a hely, ahol megfogják az emberek a dolgot, hát mi keresztyének is könnyen elengedjük a fontos ügyeket. A világ más tájain az emberek megtervezik az életüket, mi meg azt mondjuk, hogy lesz, ahogy lesz, volt már rosszabb is. És mi keresztyének is sokszor mondjuk: lesz, ahogy lesz. Milyen hát ez a Thiatira? Iparkodó- Egy iparvárosban élnek, gyarapodó helyen. És mit mond Krisztus ennek a gyülekezetnek? Csodaszépet. „Tudom a te dolgaidat, a te szeretetedet és szolgálataidat és hitedet és tűrésedet és hogy a te utolsó, utóbbi cselekedeteid többek az elsőknél.” Ez bizony növekvő gyülekezet, iparkodó gyülekezet, egyről-kettőre jutó gyülekezet. ,És itt ez a „több” nem azt jelenti, hogy mennyiségben több volna a hűség, mennyiségben több volna a szeretet, mennyiségben több volna az állhatatosság – ez a „több” minőséget jelent, minőségében növekszik a gyülekezet, egyre értékesebbek. Van ebből mit tanulni nekünk, magyar keresztyéneknek is, különösen, hogy a tűrésben sem árt növekednünk, a tűrésben sem árt jobbnak lennünk, mint voltunk egy hete, öt éve, tíz éve.
 De így folytatódik a levél: „van valami panaszom ellened!” A panasz lényege pedig az, hogy ez a minőség mennyiségbe züllik. Azt csak a marxisták akarták velünk elhitetni (hol szép szóval, hol Gulag-szigetcsoporttal, hol átnevelő táborokkal, hol marxista egyetemmel), hogy a mennyiség valaha is átcsap minőségbe. Ilyen nincsen, a minőség az minőség, a mennyiség az mennyiség. Viszont a minőség lesüllyedhet mennyiségbe. És ez a baja a gyülekezet Urának Thiatirával. Egy szóval: felütötte a fejét Jézábel szelleme. Ki ez a Jézábel? Jézábel neve visszavisz Krisztus születése előtt 8-9 száz évvel, a régi Izráelbe, amikor már kettészakadt az ország. Jézábel volt Akháb király felesége (1Kir 17-21). Tiruszból érkezett, idegen világból, dinasztikus házasság révén lett királynő. De behozta az idegen istenek kultuszát, leginkább a Baál-kultuszt, a termékenységnek, a növekedésnek, a hatékonyságnak a kultuszát, kiirtotta Izrael prófétáit. Kortársa, Illés próféta így panaszkodik: - Uram, egyedül maradtam. Jézábel tudatosan, módszeresen üldözte a prófétákat, sőt, a kegyesség látszata alatt még koncepciós pert is szervezett. Amikor Akháb király megkívánta Nábót szőlőjét, és fölajánlotta, hogy megveszi (ezt ma kisajátításnak neveznénk), Nábót elutasította az ajánlatot, mert Mózes szent törvénye szerint az atyai örökséget meg kell őrizni. Hiába ilyen-olyan ajánlat, puhítás, masszírozás, fekete Mercedesek felvonulása, területmérő, helyfoglalási határozatok, Nábót megmakacsolta magát. Na, ez egy ostoba kulák! Hát miért nem adja oda a földjét? Ekkor Jézábel egy démoni tervet eszelt ki: elrendelte (ő, egy idegen isten prófétanője, Isten prófétáinak likvidálója, az Isten törvényének a lábbal taposója!), hogy Mózes törvénye szerint tartsanak böjti napot, hívják meg rá Nábótot is, és ültessék Nábótot a főhelyre. (Végül is Nábót a törvény őre, a hűséges izraelita.) S amikor ez megtörtént, felállítottak két hamis tanút, akik (betanult szöveggel egybehangzóan, s ez a koncepciós per fontos eleme!) azt vallották, hogy Nábót gyalázta Istent és a királyt. Nyomban ítéletet tartottak, és Nábótot megkövezték, a király pedig tulajdonába vehette az árván maradt szőlőbirtokot. Nem afféle múltba szakadt történet ez. Szokott ilyen manapság is történni. Ezt aztán rettenetes leszámolás követte. Bár Jézábel 13 évvel túlélte a férjét, Akháb királyt, vagyis kapott időt megtérni, megváltozni, mikor elérkezett a bosszúálló Jéhu – így írja le a Királyok könyve – kifestette magát, szépen kiöltözött, majd kiállt az ablakba, és szemébe nevetett az ítéletnek (2Királyok 9,30)
Jézábel története és alakja olyan mély hatást gyakorolt a régi Izraelre, hogy a Krónikák könyve, amely párhuzamosan leírja, megismétli ugyanazt, amit a Királyok könyve elmond, ki sem ejti Jézábel nevét. Vagy talán le sem meri írni. És most azt halljuk, hogy itt van Jézábel Thiatirában. Az a panaszom ellened, mondja az Úr, hogy eltűröd azokat, akik engednek Jézábelnek, a próféta nőnek, holott nem is prófétanő, de ráveszi a gyülekezetet, hogy paráználkodjanak és bálványimádásba süllyedjenek. Mit keres itt Jézábel szelleme és miért van itt?
Először is, mondhatni: a hatékonyság miatt van ott. S lám, 2020 is a hatékonyság kora. Egy iparos, kereskedő világban – nevezhetjük ezt kapitalizmusnak is, ha tetszik, de nevezhetjük éppen a kapitalizmussal versengő szocializmusnak is – csak ez számít, a hatékonyság és a siker. Nos, Thiatirában jól mentek a dolgok, lám, Lídiának is, aki keresztyén lett, a tenger túloldalán, Filippiben volt üzleti érdekeltsége. Virágzik a város, dől a pénz. És a keresztyének is, ők is sikeresek, hatékonyak, és ezt egészen anyagilag kell érteni. Dől a pénz Évtizede Magyarországra elérkezett a „siker evangéliuma”, onnan, ahonnan a sok bolondság érkezik manapság, az Egyesült Államokból. Eszerint, ha jól hiszel, akkor az egy dolláros befektetésedből az Úr egymillió dolláros hasznot hoz ki. Ha jól hiszel… Megmutatjuk hát, hirdetik e különös vallás hamis prófétái, hogy mi a siker titka, hiszen, kacsintanak ránk, a keresztyének eleve sikeresek, ugye?! Hát mi igazolja leginkább létünket e világban? Hát nem firtatnak folyton bennünket? Nem mondják vajon, hogy ti holmi szakadtkák vagytok? Látom itt, körülnézek, senki nem hord közülünk krokodilbőr cipőt, Gucci öltönyt, márkás, gyémánttal kirakott karórát, vasárnap nem gördülnek ide a Mercedesek, nem hozza a sofőr a gyülekezeti tagokat, mi csak itt ülünk egyszerű, polgári öltözékben. Hát ennyi a keresztyénség? – néznek ránk a siker-korszak korifeusai. Gyenge csapat vagytok! Hát akkor jöjjön Jézábel! Lám, milyen jól megoldotta Akháb király gondját, baját! Azt olvassuk a Királyok könyvében, hogy Akháb király, mikor Nábót elutasította, hazament és befordult a sarokba, s mint egy durcás gyerek, nem evett, nem ivott, belesápadt, belekeseredett az elutasításba, zokogott egész nap, mint egy bömbölő óvodás. Akkor azt mondta neki Jézábel: bízd rám, én megoldom! Meg is oldotta. Nem kell sokat érdeklődni a mai Magyarországon, sok Jézábel futkározik itt, - megoldják nekünk ők nekünk. Nem kell hisztizni, nem kell kétségbe esni, nem kell toporgó kisóvodásként azon szörcsögni, hogy lemaradtunk a nagy világ-hatékonyságban, Jézábel megoldja.
A hatékonyság, a siker, ez töltötte be a régi világot is. János apostol kortársa, Vespasianus császár, amikor megadóztatta az illemhelyeket is, mert növelni kellett a birodalmi bevételt, azt válaszolta aggályoskodó tanácsosainak: pecunia non olet, a pénznek nincs szaga (tudniillik budiszaga). Jézábel pedig azt mondta: a pénznek nincs vérszaga. Ilyen bálvány a hatékonyság.
Másutt Jézábel szelleme az önhittséget jelzi. Mi ma már nem hódolunk faragványok, bálványok előtt, a felvilágosult ember ilyet nem csinál, ugye. De bátran gondoljuk magunkról, hogy egy spukedlit Szabó Pista bácsi is megérdemel. Na, milyen jól felkészült az igehirdetésre. S én majd otthon belenézek a tükörbe, s mondom magamnak, ez tényleg jó volt, püspök úr! Közben Isten prófétáit megvetjük és mellőzzük. És utat engedünk a próféták üldözésének, hagyjuk, hogy kiszorítsák őket a világból. De hát, úgy kell nekik, izgágák, összevissza beszélnek itt mindent. És ekként virágzanak a hamis próféták. Mert Jézábel is így lépett fel, nem pusztán királynő volt, aki a király mellett ült, kezében a hatalom pecsétjével, és a csettintésére udvaroncok ezrei engedelmeskedtek! Ő prófétanő is volt. És  ez régen is és ma is izgalmas megnevezés (elnézést kérek a nőtestvérektől). Mert hát a prófétáról ki jut eszünkbe? Keresztelő János, loncsos szakállal, teveszőr csuhában, vagy szerencsétlen Ézsaiás, akit kettéfűrészeltek, vagy a Tisbei Illés, aki Jézábel hamis prófétáit legyőzte, tüzet hozva az égből. Nos, a próféták ilyenek. De nőpróféta? Ez izgalmas! Az újszövetségben egyedül itt áll nőnemű képzett alakban a próféta szó. Így kell helyesen fordítani: prófétanő. De nem az, csak hitető. Azt mondja magáról, hogy ismeri a mélységeket. Ironikus és egyben haragos ez a kifejezés. Mert valójában az Isten mélységeiről volna szó. Igéket olvasok. Azt mondja Pál a Korinthusi levélben: nekünk Isten kijelentette az Ő Lelke által Isten szeretetének a titkát, mert a Lélek vizsgál mindeneket, még az Isten mélységeit is (1Kor2). A Római levél ez mondja: Óh, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége, milyen kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő útjai (Róma 11). Ez azt a mélységet jelenti, amelynek nem látszik a vége. Talán mindenki nézett már olyan kútba, amelynek nem látta az alján csillogni a vizet. Aztán beejtünk egy követ, és várjuk a csobbanást. Egy, kettő, három, négy, öt, tíz, tizenöt másodperc…. Milyen mély az? Száz méter? És nincs is csobbanás. A zsoltárok sokszor a mélység szót használják, amikor a tengerről beszélnek. Vagy amikor Jónás sikolt a cethal gyomrában, azt mondja: Uram, elnyelt a mélység! Kikutathatatlan, áttekinthetetlen, végére mehetetlen, beláthatatlan – ez a mélység. Így mondja Jób is okoskodó barátainak: az Isten mélységét elérheted-e vagy a mindenható tökéletességre eljuthatsz-e? (Jób 17) Ám itt nem az Isten mélységeiről van szó, hanem így üzen a gyülekezet Ura: Jézábel követői azzal dicsekszenek, hogy ismerik a Sátán mélységeit.
És végül mit is keres ott ez a Jézábel? Ez a Jézábel és az ő szelleme azt mondja, hogy mindent szabad. A szerényebbek manapság azt mondják, hogy mindent szabad, ami nem tilos. Harminc éve hallom ezt. Mindent szabad, ami nem tilos, mindent meg lehet csinálni, amit nem tilt a törvény. Még az egyházban is sokszor megesik ez, hallani innen-onnan: szabad, ami nem tilos. Mindent szabad – folytatom –, hogy boldoggá tegyük a mohó és irigy Akháb királyt; lehet hamis tanúkat felfogadni, lehet koncepciós pert lefolytatni, csak boldog legyen Akháb, csak megkapja azt, amit akar. Jézábel tehát boldogságcsináló. És aki útjában áll a boldogságcsinálásnak, az „rémísztő képződmény” - hallottuk legutóbb a terminust. Eltakarítandó az útból. Sztálin is boldogságcsináló volt, amikor azt mondta, hogy a kulákok (a Nábótok), akik nem adják a birtokot, a szőlőt, azok mind kártékony férgek. Féregirtás kell, és akkor végre mindenki boldog lesz, eljön a boldogság társadalma.
Van ennek a hamis metafizikának mottója is: sose elég! De amikor azt mondja itt, hogy ismerik a Sátán mélységeit, azt üzeni a gyülekezet Ura, hogy boldogok, akik ezt a tudományt nem ismerik, akiket nem avattak be a hamis próféták, a hamis kultuszok, a Sátán mélységeinek a megismerésébe. S majd fogják hallani azt is, hogy a e mélységnek van angyala is. Azt olvassuk a Jelenések könyvének 9. részében, hogy a mélység angyalának neve Apollon! (Jelenések 9,11) Hallottuk Apolló nevét, ez egy hasonnevű szóalakot: Apollon, magyarra fordítva pusztító. S ebbe a thiatiraiak belehallhatták Apolló, Zeusz fia nevét is. Itt tehát most nem külső harc folyik, mint esetleg Efézusban vagy Pergamonban, itt nem valami rettenetes  külső nyomás nehezedik a gyülekezetre, és aszerint kell helytállni, itt belső küzdelem folyik. Jézábel bent van, ez a szellem bent van, a hatékonyság-érdek, a siker-mánia, mindentudás-igézet, önbecsülés-mantra, boldogságcsinálás őrülete bent van; valaki behozta a Sátán receptjét. De ti ne kotyvasszatok belőle semmit.
Jézus Krisztus meg is mondja a gyülekezetnek, hogy mi a feladat. És milyen irgalmas ez a parancs! Azt mondja: „nem vetek reátok más terhet, csak ami nálatok van, azt tartsátok meg, amíg eljövök.” Csak azt tartsátok meg, amit kaptatok, amivel elindult a hitetek, amiért bele szerettetek Jézus Krisztusba, amiért elszegődtetek az Ő követőjének. Csak ezt tartsátok meg! Nem kívánja a gyülekezet Ura, hogy az utóbbi több legyen, mint az első. Meghagyja, megtörténhet: „tudom a te dolgaidat...”, több az utóbbi, mint az első! De ne légy szerelmes a hatékonyságba. A hűségbe legyél szerelmes, helytállásra igyekezz! Gondoljatok Nábót örökségére! Nem abból lett a konfliktus Nábót és Akháb király között, hogy Nábót terjeszkedni akart és elszántott volna el magának néhány barázdát királyi birtokokból, mert még többet akart, mert sikerre vágyott! A király akart Nábót szöllejét! Pedig övé volt az egész ország, de nem volt neki elég; övé minden és több kellett - hát Jézábel majd megoldja. Nábótra gondolj, aki azt mondja, hogy ezt az örökséget kapta az Úrtól, a királynak sem adja el, Jézábelnek sem adja át,  a Sátán mélységeinek ismereteiért sem árusítja ki, ezt kell megőriznie. Persze, kérdezik tőlünk, hogy hát akkor hol van a növekedés, drága keresztyének? Hol van a hatékonyság, Bőszörményi úti reformátusok? Hol van az elismertség, magyarországi keresztyének, rémísztő képződmények, hol van az impakt-faktorotok? Ez a világ itt tevékeny, növekvő, iparkodó – igazodjatok hozzá! De csak ott van a jutalom, amit az ígéretben hallunk, Krisztus ezt mondja: a győztesnek adom a hajnalcsillagot.
A hajnalcsillag tájékozódási pont. Éjszaka a hajós, ha látta a hajnalcsillagot, a Vénuszt, iránytű nélkül is eligazodott. Ha látod feljönni a hajnalcsillagot, tudhatod, hogy közel a napkelte, járása jelzi, merre kel fel a nap. Jób, amikor Istennel vitatkozik, ezt kérdezi tőle az Úr a forgószélből, elő tudod-e hozni a hajnalcsillagot és a Göncöl szekere rúdját megfordíthatod-e? (Jób 38) Ajándék, reménység, tájékozódási pont ez a csillag. Nem tévedek el, megmaradok. És ez a reménység beszéde, kedves testvérek. Péter apostol is így mondja a levelében: igen biztos nálunk a prófétai beszéd, jól teszitek, ha figyelmeztek rá, mint sötét helyen a világító szövétnekre, míg meg nem virrad a nappal, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben (2Pt 1,19).
A jelenések végső beteljesedésénél pedig azt olvassuk, hogy ez a hajnalcsillag maga Jézus Krisztus. Ezt olvassuk a Jelenések könyve utolsó fejezetében, ezt mondja az Üdvözítő: én vagyok ama fényes hajnali csillag ( Jel 22,16).Tehát a győztes gyülekezet jutalma maga a győztes, a hűséges Krisztus-nép jutalma maga a hűséges, az első ajándékban megmaradók jutalma az, aki maga mindennek a kezdete. A győztesnek a hajnalcsillagot adom.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Hadd szóljak először a szakasz végéről. Négy évtizede, itt a Budahegyvidéki templomban kántorkodtam egy esküvőn. (Akkor még amott volt a szószék, alatta a kis harmónium.) Széll János nagytiszteletű úr prédikált és az ifjú párnak ezt az Igét olvasta fel: „a győzedelmesnek adok fehér kövecskét, és a fehér kövecskére írott nevet, amit nem tud senki, csak az, aki kapja.” Erről szólt az esküvői igehirdetés. Egy életre megjegyeztem ezt a beszédet, de most nem akarom szó szerint felmondani. Főleg azért jegyeztem meg, mert azon csodálkoztam, hogyan lehet esküvőn az apokalipszisből, a Jelenések könyvéből egy ilyen talányos Igét felolvasni?! Mert ha itt jegygyűrű szerepelne (és van gyűrű a Bibliában elég), vagy ha az Énekek énekéből hangzott volna el szép szó, vagy a klasszikus 1 Korinthusi 13, lehet, hogy el is bóbiskoltam volna a harmónium mellett. Így aztán idestova 40 éve töröm a fejemet azon, hogy honnan vette nagytiszteletű úr a bátorságot ehhez? Majd a végén fogok róla szólni. Remélem, mindenki kíváncsiságát felajzottam.
Ráadásul, már a múltkor is kíváncsiságban hagytam mindenkit. Múlt vasárnap kifelé menet többen megjegyezték, hogy csak az ígéretről nem mondtam semmit, pedig olyan hosszú volt a prédikáció, mint egy amerikai (melynek átlaga 45 perc). Szóval, nem mondtam el, hogy mit jelent a Szmirnai gyülekezetnek adott ígéret: „aki győz, annak nem árt a második halál.” A magyarázatot abban a feltevésben mellőztem, hogy a Heidelbergi Kátét mindenki ismeri, abból konfirmáltunk, és a Káté 52. kérdése jól elmagyarázza ezt. „Miféle vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat?” – kérdezi a Káté, és így felel: „Az, hogy minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki az előtt értem Isten ítélő széke elé állt, rólam minden kárhoztatást levett, és Ő minden ellenségét, akik nekem is ellenségeim, örök kárhozatra veti, engem pedig Ő a többi választottal együtt mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához felvesz.” Továbbá, a Jelenések könyve 20. részének értelmében a második halál a végső ítélet lesz. Ítéletre támadunk fel, de aki Krisztusban győztes, annak nem árt a második halál, a végső ítélet, sőt, már e földi életben fölemelt fővel, bátran és boldogan várja a Bírót.
Most pedig két napos erőltetett menet után megérkezünk Szmirnából Pergamonba (A régi római utakon ennyi idő lehet megtenni mintegy 120 kilométert). Permagon Kis-Ázsia harmadik legnagyobb városa volt abban az időben. De folyton elnyomottnak érezte magát, ezért erőst vetekedett éppen a megelőző kettővel. Efézus volt az első, a legnagyobb, Szmirna volt a második, bár folyton elsőnek nevezte magát. És a sarkukat taposva ott volt a harmadik, Pergamon. Lakói sok tülekedéssel el is érték, hogy Hadrianus császár idején, Kr. u. 123-ban metropolisz lett a városuk. Már a régi rómaiaknál is úgy volt, hogy a közigazgatási besorolás sok előnnyel járhatott. Emlékszem, gyerekkoromban Sárbogárd falu volt, aztán nagyközség lett. S akkor a nagyközségi tanács városi rangért folyamodott. Ez azzal járt együtt, hogy hozzácsatolták Sárszentmiklóst, megduzzadt a lakosság, aztán elkezdődött a csatornaépítés, legalábbis a főutcán, vízvezeték épült az egész faluban és került a főutca mellé egy panelsort is a Dunaújvárosi Panelgyár nagy boldogságára.  Így aztán Sárbogárd város lett.
Vagyis miután Pergamon megkapta a metropolisz rangot, nagyobb léptékű beruházásokat kezdhettek, számos közigazgatási egység telepedett le. Ezzel Pergamon részben a régi dicsőséget szerezte vissza. Még a római megszállás előtt volt egy Pergamoni királyság, továbbá óriási kultuszhely volt a városban, egymásra halmozták a szentélyeket. Nem kell Törökországba utazni, elég ha valaki Berlinbe elmegy és megnézi a Pergamon Múzeumot.  Német régészek elhordták a pergamoni nagy oltár darabjait és rekonstruálták Berlinben. Ez az oltár (csak az oltár!) akkora, hogy a Böszörmény-úti templom kétszer beleférne. 35 méter hosszú és 20 méter magas. Az oltáron roppant szoborcsoport ábrázolja a gigászok harcát. De Pegamonban volt az antik világ második legnagyobb könyvtára is, az alexandriai után. És itt született a híres görög orvos, Galénusz is. A városba naponta 30 ezer köbméter víz érkezett egy ezer méter magas hegyről, 40 kilométeres vezetéken keresztül. Mindezt, kedves testvérek, nem azért hozom föl, mert bizonyítani akarom, hogy mennyire készültem az igehirdetésre, miközben negyven éve azon töröm a fejemet, hogy miért erről az Igéről prédikált itt egy lelkész. Azért hozom ezt fel, mert a Bibliát olvasva még nem igazán találtunk választ arra a kérdésre, hogy miképpen éltek az első keresztyének, hogyan éltek, hol éltek? Mi a keresztyénségről általában falusi idilli képet festünk. Az igazi keresztyénség – gondoljuk mi sok száz esztendeje – valahol ott van, ahol pásztorok járnak, furulyáznak, és nótás kedvű földművesek korán kelve mennek a földekre dolgozni, este pedig harangszóra hazaballagnak, – szép erdélyi tájak, a dunántúli dombok, nagy alföldi sík vidékek, ahol látszik a szomszéd falu tornya is. Sokat idéztük Ady Endre gyönyörű versét karácsonykor, hadd olvassak fel belőle két versszakot:
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek...
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből,
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
Az én kedves kis falumban... bántja lelkem a nagyváros durva zaja. Lám, telitalálat, amiről ebben a szép versben Ady ír, ahogy ezt a hangulatot bemutatja. Igen, ez rejlik a lelkünk alján: az igazi keresztyénség valami falusi, egyszerű, tiszta valóság, nekünk, reformátusoknak gyönyörű fehérre meszelt templomok sora. Ám az igazság az, hogy az első keresztyének városokban éltek, a keresztyénség városi vallás volt. Keresztelő János, a keresztyénség előfutára még a pusztában szolgált, erdei mézet és sáskát evett és teveszőr csuhában járt, hozzá ki kellett menni a Jordán mellé, de Jézus Krisztus már Galilea városait járta. Ha kiment a pusztaságra, legfeljebb magános imádkozásra ment ki. És ha mondom a jól ismert helyneveket az Újszövetségből - Kapernaum, Jerikó Jeruzsálem, Damaszkusz, Efézus, Athén, Korinthus, Róma, és most itt Pergamon – belátjuk, ez itt csupa város.
Pergamon mártírváros is. Hieromartyr Antipast, a város első keresztyén püspökét Néró idején meggyilkolták. A régi keresztyén feljegyzés szerint feláldozták, mint emberáldozatot. Talán éppen azon a nagy pergamoni 35 méter hosszú, 20 méter magas oltáron, ami most Berlinben látható. Így szerepel az ő neve most itt a gyülekezethez írt levelében: „az én hitemet nem tagadtad meg, Antipasnak az én hű bizonyságomnak – így is lehetne fordítani:
hű vértanúmnak – a napjaiban sem, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.” Hol laknak hát a pergamoni keresztyének? Hol élnek a pergamoni keresztyének? Ott laknak, ahol a Sátán lakik, ahol a Sátán trónusa van. A Néró féle üldözések után írta János a Jelenések könyvét. S talán már készülőben van a következő nagy üldözés. S lám, ezt az üzenetet küldi az Úr a gyülekezetnek: ott laksz, ahol a Sátán trónol. Gondoljunk ebbe bele! Pergamon nemcsak a nagy könyvtáráról, a kegyhelyeiről, nagyszerű orvosairól,  pompás vízvezetékéről volt híres, hanem arról is, hogy Ázsiában itt állítottak fel először körtemplomot a császár-kultusz jegyében, az isteni uralkodó imádatára. És most azt halljuk, hogy Pergamonban van a Sátán királyi széke.
Gyökössy Endrének volt egy kis gépiratos kézikönyve, arról írt benne a tudós lelkipásztor, hogyan tartsunk hittanórát. A pártállam idején eleve érdekes tanítás volt ez, hiszen nem nagyon lehetett hittan órát tartani. Volt ebben a könyvben egy huncut rész, de mi szinte megrettentünk, amikor olvastuk. Arról írt itt Gyökössy Endre, hogy mit csináljunk a fantáziás gyerekkel, aki mindenféle érdekes dolgokat mond. És idéz egy példát: hazajön a gyerek az iskolából, s azt mondja az édesanyjának: Anyu, láttam a pártház tetején egy sárkányt! Nos, mondja Gyökössy Endre, ugye, azt kellene az édesanyának mondania, hogy nem sárkány volt az, kisfiam, csak ötágú csillag! Aztán folytatja jó tanácsokkal a dolgot. De mi ezt jól megjegyeztük. Merészelt volna valaki a pártállam idején arról prédikálni, hogy a pártház tetején az ötágú csillag voltaképpen a Nagy Fenevad szimbóluma? Gondoljatok bele, testvérek, egy mártírvárosba, ahol istenként imádják a császárt, azt üzeni az Úr, hogy ti ott laktok, ahol a Sátán is lakik! Odatelepedtetek, ahol a Sátán trónusa van!
De hát minek keresik maguknak a bajt a keresztyének!? Az én kedves kis falumban... – Nohát, ugorjunk ki ebből a nyomorék, urbánus kultúrából valami szép idillbe, hagyjuk itt a Sátán királyi székét! S egyáltalán, minek is költöztünk mi ide, miért is lakunk mi itt? Hát úgy kell a keresztyéneknek, ha bántják őket, csak maguknak keresték a bajt!
Mert ez nem egyszeri történeti meghatározottság itt, amiből mi jobban megértjük a pergamoni gyülekezetnek a sorsát! Ez az egész a keresztyénségnek nagy kérdése. Mostanában éppen az Egyesült Államokban indult egy mozgalom (régebben már szóba hoztam), az a neve: Szent Benedek opciója. Egy Ron Dreher nevezetű amerikai újságíró indította, aki szerint a mai keresztyéneknek nincs más választásuk, ki kell vonulniuk a világból. Úgy, ahogy Nursai Szent Benedek az 6. században kivonult Monte Cassino hegyére, létesített egy kis kolostort, körbe kerítette jó erős falakkal, bent a kolostor közepén, a kerengő közepére állított egy paradicsomkertet, és a bűnös világot kizárta. Nem megyünk a Sátán királyi székéhez lakni, ott pusztulás és baj vár, vagy megrontanak bennünket.
A pergamoni gyülekezethez írott levélben a buzdítás és a dicséret mellett azt is  olvashatjuk: „van valami kevés panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet Izrael fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak. Így vannak nálad is, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök. Térj meg!” Így kerek a Bálám története:  ha nem megy az Isten népének megsemmisítése, akkor meg kell rontani. Bálámot a moábita király Bálák fogadta fel (olvashatjuk Mózes negyedik könyvében), hogy megátkozza Isten vándorló népét, pusztuljanak. Bálám, nagy igyekezettel ment is, jó sok pénzt kapott érte, afféle szerzői tiszteletdíjat, ösztöndíjat, főkurátor lett, vagy miféle,  de a szamara nem akart menni, mert elébük állt Isten angyala. És ütötte, vágta Bálám ezt a szerencsétlen jószágot, s a végén kínjában megszólalt a szamár: nem látod, hogy angyal áll előtted? De Bálám csak felment a hegyoldalba, s kezdte volna az átkot mondani, de csak áldást és dicséret jött ki a száján. Hatszor nekikezdett, hatodjára is így lett. A király borzasztó ideges lett ettől. Ekkor Bálám azt tanácsolta, hogy ha nem megy az átok-mondás, mert Isten nem engedi, rontsuk meg őket! Vegyük rá őket bálványimádásra, kultuszi paráznaságra! És bizony, csaknem sikerrel jártak, mert Isten népének egy része bedőlt ennek az ajánlatnak.
Ezt idézi most a Jelenések könyve, nem is először. Azt nem tudjuk pontosan, kik voltak a nikolaiták, de valószínű, hogy olyan keresztyének lehettek, akik ráléptek erre az útra. Lám,  Antipast már meggyilkolták, most béke van, de készül egy újabb üldözés, kössünk hát kompromisszumot! De nem is kell kompromisszumot kötni, testvérek, rossz szót mondok itt! Hiszen eleve ilyen a világ, és ilyen volt Pergamon is, évszázadok óta épült ott templom templomra, hegyhely kegyhelyre, nagy oltár, körtemplom, császárkultusz, volt ott minden. Hát elférünk ebben mi is, vallásos pluralizmus van! Minek is jöttünk ide a városba, mit bosszantjuk itt őket? Nosza, menjünk el a császári körtemplomba, a Sátán királyi székéhez, tegyünk egy pukedlit, nem kell azt gondoljuk komolyan gondolni, aztán éljük a magunk életét! Csakhogy mi van ott egymásra halmozva? Istentagadás, bálványimádás, varázslás, boldogtalan boldogságcsinálás, tülekedés a rangért, a befolyásért, átkok és bűnök. Istenkedés. És ha a világ nem tudja elpusztítani a Krisztus követőit, akkor megrontja őket. Ezek a mai opciók is:  vagy elpusztítanak vagy megrontanak.
Hogy lehet ebből kijönni, testvérek? Fölfelé. Ezt mondja az Úr a gyülekezetnek: így vannak nálad is, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök. És így folytatja: térj meg! A megtérés iránya: fölfelé. Efézus esetében is hallottuk, ott is ez volt az üzenet: térj meg Istenhez! Ha pedig nem térsz meg – folytatja az Úr – „ellened megyek hamar és megvívok azok ellen számnak kardjával.” Hogy kerül ide a kard? A 7. zsoltárt olvastam a lekcióban, Dávid zsoltárát, erre rímel, amit itt hallunk. Azt mondja a zsoltáros, hogy ha nem térnek meg az Úr ellenségei, Ő kiélezi kardját. A régi latin szépen fordítja: Nisi conversi fueritis, gladium suum vibravit – máris villan a kardja. Luther így fordítja: eleve kiélezte a kardját. Az eredeti héber szó azt jelenti, hogy valaki kalapálással kikalapálja a kard élét. Nemcsak villanni látjuk az a kardot, hanem halljuk is, ahogy az Úr kalapál, az üllőn pengve edzi a kétélű éles kardot, a híres trák kardot (ahogy itt áll a szó – rhomphaia), ami eredeti szófejtésében azt jelenti, hogy villám. Tehát a 7. zsoltárra rímel az, amit a Jelenések könyvében olvastunk: ha nem térsz meg, az Úr az Ő szájának kardjával harcol ellened.
Ézsaiás könyvében egy panaszt hallunk, ezt mondja a próféta: Isten „hasonlóvá tette számat éles kardhoz, keze árnyékába rejtett el és fényes nyíllá tett engem és tegzébe zárt be engem, és azt mondta nekem, szolgám vagy te, akiben én megdicsőülök. De én azt mondtam, hiába fáradoztam, semmire és haszontalanra töltöttem erőmet, ámbár az Úrnál van ítéletem és jutalmam. És most így szól az Úr, aki engem anyám méhéből szolgájává alkotott, hogy Jákobot Hozzá megtérítsem.” (Ézsaiás 49,2-4)  A zsoltárban is, Ézsaiás prófétánál és a Jelenések könyvében ez a kard a térítő eszköz. Rettenetes és vigasztaló hasonlat ez. Azért rettenetes, mert amikor Isten kiűzte Ádámot és Évát a paradicsom kertből, a paradicsom kapujába arkangyalt állított lángoló pallossal (1Mózes 3,24), és itt a régi görög fordításban ugyanez a kifejezés áll. Egy lángoló, kétélű trák karddal, a vezér kardjával áll ott az angyal, nem lehet oda visszamenni a paradicsomkertbe. Ez rettenetes! De vigasztaló is, még pedig a rettenetben elrejtett ígérettel! Amikor a szülei bemutatták Jézust a templomban, az őket köszöntő Simeon ezt mondja Máriának: „a te lelkedet éles kard járja át, hogy sok nép gondolataid nyilvánvalóvá legyenek” (Lukács 2,35). És ugyanezzel a szóval énekel Krisztus a kereszten, a 22. zsoltárral: mentsd meg lelkemet a kardtól (Zsoltár 22,26). Ítéletnek és kegyelemnek, átoknak és áldásnak a jelképe ez a kard. Az ítéletben van elrejtve a kegyelem, a fenyegetésben van elrejtve a megmenekedés.
És ha ide vesszük a Zsidókhoz írt levelet, akkor egészen világosan megértjük ezt. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy Isten igéje élesebb minden fegyvernél, minden jól élezett kardnál és elhatol az ízeknek és a velőknek megoszlásáig. (Zsid 4,12). És a Zsidókhoz írt levél egész a megtérésről szól: ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! (Zsid 3,15; 4,7) Tehát ez a kard az Isten igéje. Térj meg – mondja az Úr - , különben eljövök hamar és harcolok ellened számnak kardjával, a velőkig, ízekig elhatoló éles karddal, az Igével, amely ítél és újrateremt, lesújt és fel is emel, megsebez és meg is gyógyít.
Hogy lehet hát kijönni a kutyaszorítóból, amibe az első keresztyének belementek, és azóta is minden keresztyén belekerül? Lám, az elsők, beköltöztek Jeruzsálembe, beköltöztek Damaszkuszba, beköltöztek Efézusba, beköltöztek Korinthusba, beköltöztek Rómába, beköltöztek Pergamonba, beköltöztek a Sátán székhelyére! Hogy lehet ebből megmenekülni? Fölfelé, az élő és teremtő Úrhoz! Meg kell térni és az Igének kell engedni. Vagyis a győztes csak az lehet, aki megtér. Ez a győzelem: megtérni.
És aki győz, az kap az elrejtett mannából. Vagyis új életet kap a régiből. Ez rögtön emlékeztet bennünket arra, amit Bálám kapcsán is tudtunk, hogy Isten népe a pusztában vándorolt, s nem lehetett a mannát megtartani, mert Isten minden nap újat adott, kivéve azt, amit a szövetség ládájába tettek el, örök emlékeztetőül. Új életet kapsz a régiből – ígéri az Úr –, ha győzöl. És fehér követ kapsz, megkapod a tessara hospitalis-t.  A régi Rómában egy kis négyszög vagy éppen kör alakú csiszolt kövecskét adtak egymásnak az emberek a barátságnak, befogadásnak, a szeretetnek a jeleként. Erről prédikált annak idején Széll János, hiszen a jegyesek és jelet, jegyet cserélték egymással. Lehetne ez a kő éppen jegygyűrű is. És kapsz rajta egy nevet, az igazi nevedet, amit nem tud más. (Ki tudja, ha ma írta volna a levelet a gyülekezet Ura, mondjuk a budahegyvidéki gyülekezetnek, akkor azt írta volna, kapsz hozzá egy titkos kódot, egy PIN kódot, amit nem tud senki más, csak aki kapja.) Kapsz egy nevet, és ez az a név az, ami föl van írva az Élet könyvébe (Fil 4,3; Jel 21,27). Azok neve van oda felírva, akik megtisztultak a Bárány vére által, és az ő nevüket onnan nem törli ki senki (Jel 3,5). Aki győz, azt semmi nem szakítja el Isten szeretetétől, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben (Rm 8,35-39). Miért? Azért, mert ez a tessera hospitalis, nemcsak a barátságnak, a bizalmasságnak a kövecskéje, hanem igaz vótum is – Isten igenje melletted. Aki győz, az Krisztus bizalmasa lesz, és a neve be van írva az Élet könyvébe. Hát térj meg! Ámen

Hűség.A hét gyülekezetnek szóló levelek közül ma a másodikat olvastuk, a Szmirnai gyülekezethez írott levelet. S ebben a hűség meghatározó valóság, ez áll a középpontban: hűség. De előbb szólnom kell még arról is, ami a múlt elmaradt, ez pedig az Efézusi gyülekezetnek tett ígéret. Az Efézusi gyülekezethez így szól a gyülekezet Ura: „győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van.” (Jel 2,7) A második levél is ígérettel ér véget, olvasom újra: „akinek van füle, hallja, mit mond a lélek a gyülekezetnek, aki győz, annak nem árt a második halál.” (2,11) Aztán ahogy majd olvassuk tovább a leveleket, látni fogjuk, hogy mind a hét levél végén van egy ígéret, és mindenik ígéret így kezdődik: Aki győz…, vagy más fordításban: a győzedelmesnek... Egyszóval ez a hét gyülekezet harcban áll. Győzelemről akkor beszélhetünk, ha beállott a harc, s annak talán az elején vagy a közepén vagyunk,  vagy már a végkifejlet felé haladunk. Minden harc kétséges, mert a kimenetébe kudarc is benne foglaltatik, de benne van a győzelemnek a lehetősége is. A gyülekezet Ura a hét gyülekezetnek egyen egyenként is azt ígéri, hogy ha győzedelmesek, ha győztesen vívják meg a harcot, annak jutalmát veszik. Itt most a Szmirnai gyülekezetnek – ismétlem – azt ígéri, hogy aki győz, annak nem árt a második halál. A múlt alkalommal felsoroltam a hét gyülekezetet, illetve a városokat, ahol éltek. Ezek a városok a mai Törökországban vannak, Kis-Ázsiában. Föl lehet rajzolni térképre láthatjuk, ha Efézusban indulunk - Efézusnak szól az első levél! - , aztán megyünk Szmirnába – második levél! - , aztán megyünk Pergamonba, onnan megyünk Thiatirába és így tovább, akkor egy félkörívet tettünk meg. Ez a régi 44-45-46-os római úton körülbelül 500-600 kilométer, mai autó útakon egy napi vezetés. Persze, ha az apostolok lován megyünk, gyalog, akkor ez 10-12 nap. A levelek azonban mindenik gyülekezethez szólnak, így, ha Efézusban kezdték olvasni, ők is hallották, hogy mi szól többieknek, és fordítva, a többiek is, hogy nekik mi szól. Hétszeres tehát az ígéret, még ha különböző valóságai is jelennek meg, és maga Jézus Krisztus is különböző módon szólítja meg a gyülekezetet.
Ezt igazolja, hogy az ígéret teljesedéséhez győzni kell. Tehát harc van. A régiek ezt úgy fejezték ki, hogy amíg Isten népe e földön él, addig küzdő egyház. Nem kell félni a szótól, bár a mi fülünkben már másképp cseng: ecclesia militans, militáns egyház. A mai közbeszédben, politikai beszédben, ha valakire azt mondjuk, hogy militáns, azt értjük rajta, hogy kardcsörtető, keresi a konfliktust; ez lehet egy ország, lehet egy társadalmi csoport, és lehetnek egyes emberek is. Emlékszem, amikor általános iskolás koromban a felső tagozatra már be kellett jönni a tanyai gyerekeknek, a fele militáns volt, mert életükben először jártak a faluban. Ilyenkor folyton bunyó támadt. A zavarban levő ember, kényszerhelyzetben (nem saját jókedvükből ballagtak be a bogárdi általános iskolába 7-8 kilométerről a tanyai gyerekek) militáns lesz. És azok lettünk mi is, falusiak: mit keresnek itt a tanyai gyerekek?!
De nem hinném, hogy a régiek ezért mondták volna az anyaszentegyházra, hogy militáns, mert a keresztyének folyton keresték volna a verekedés lehetőségét, provokálták volna a körülöttük lévő embereket, társadalmat, vagy  mert olyan biztosak lettek volna a győzelemben. Inkább az a pontos kifejezés, ha az ecclesia militans mögé odahalljuk az óegyháznak egy másik kifejését, ez  pedig: ecclesia pressa – az elnyomott egyház, a nyomás alatt levő egyház. A lekcióban felolvasott 56. zsoltárban ezt mondja Dávid, hogy sokan nyomorgatnak engem. A nyomorgatás pedig jól kifejezi ezt: nyomják, agyonnyomják, presszió alatt van, prés alatt van. Ehhez fűzte hozzá  Szent Ágoston – latinul is mondom, mert szép – uva eram, vino ero, azaz: szőlő voltam, megtapostak, présbe tettek, nyomorgattak – bor leszek. Szőlő voltam, bor leszek. Ez az egyház titka, ha nyomorgatják, ha üldözik, ha megtapossák, sarokba szorítják, áldás lesz belőle. A 2. század végén egy szintén Észak-Afrikai egyházatya, Tertullianus mondta, másfajta képpel: a mártírok vére magvetés. Most a Szmirnai gyülekezetnek az Első és az Utolsó így mutatkozik be:aki halott volt és él, elnyomták, de él, megölték, de él, üldözték, de győzött. Kérded ki az? Jézus Krisztus az!
És Ő, mint a gyülekezet ura, fel is sorolja a gyülekezet jellemzőit: tudom a te dolgaidat, mondja, nyomorúságodat, szegénységedet, hogy káromlások között élsz, hogy megtaposnak, hogy szenvedned kell, hogy tömlöcbe vetnek, hogy megpróbáltatásaid lesznek, tíz napig tartó nyomorúságod. A Jelenések könyvét olvasva, jól látjuk, hogy ez a tíz nap szimbolikus szám, s ha akarjuk, jelenthet tíz napot is, mert tíz napig sem jó szenvedni, sőt, egy napig, de tíz percig sem, mert a hitünk, a Krisztusba vetett bizodalmunk, a hűségünk egyetlen másodperc alatt is összeomolhat. A tíz napazonban János szimbolikus nyelvén a teljességet jelenti, egy teljes időszakot A-tól Z-ig, annak az első napjától az utolsó napjáig. Tehát a tíz a bekerekedését jelenti. Ez egy kerek szám. A Szmirnai gyülekezet nyomorgatott gyülekezet. Majd elmondom, miben jelentkezik ez a nyomorúság, de most előre szaladok az időben. Szmirna –török nyelven Izmir –  mártírváros. Teljesedett a Jelenések könyvének a jövendölése. Polikarposz nevezetű püspöke, aki gyermekkorában hallotta János apostolt a szmirnai gyülekezetben prédikálni, a 140-150 között kitörő nagy keresztyén-üldözéseknek az első vértanúja volt. És látott mártírvért Szmirna a 20. században is. Az I. világháború zűrzavarában Törökország vérrel-pusztítással akarta megoldani az „örmény kérdést”, 1914-17 között több százezer örményt mészároltak le Szmirna városában és környékén. Mintha folyton teljesedne a jövendölés, amit a gyülekezet Ura küld a gyülekezetnek. Szmirna egyébként régi alapítású város, még egy félig mitológiai alaknak, Tantalosz királynak is itt van a sírja. (A „tantaloszi kínok” kifejezést mindnyájan ismerjük, a megragadhatatlan vágyat jelenti.) Az első keresztyén gyülekezetek megjelenése idején, a város önjogon pénzt verethetett, és a szmirnai pénzekre ez volt ráverve: szmirnaian proton, azaz: Szmirna az első! Szerintük nem Efézus az első, pedig valójában Efézus volt az első, a  nagy birodalmi város, 60-70 kilométerre Szmirnától.  A múlt alaklommal hallottuk is, azzal az első várossal kezdődik a levelek sora. Ám a szmirnaiak azzal dicsekedtek, hogy ha nagyságban, létszámban nem is ők az elsők, de szépségben és pompában feltétlenül. Feljegyezték, hogy ha a római császárok Kis-Ázsiába látogattak, Szmirnát sosem hagyták ki. Diocletianus, Decius, Trajánusz, a nagy római császárok mind meglátogatták ezt a gyönyörű, gazdag, tehetséges, pompás várost, ahol a keresztyéneknek a tíz napig tartó nyomorúságban azt kellett átélniük a keresztyéneknek, hogy a környezetükben mindenki elsőséggel, szépséggel, nagyszerűséggel, befolyással dicsekszik, de ők nem tudnak ezzel dicsekedni. És máris itt vagyunk a 21. században.
Ugye, halljuk mi is, itt e félig-meddig boldog, vagy boldognak gondolt vagy kötelező módon boldognak gondolni kellő Magyarországunkon is, hogy milyen szépen, békében élünk, felvirágzunk, nő a GDP, nő a kis ország nemzetközi befolyása, aztán gyorsan megkérdezik tőlük: És ti, keresztyének, ti hol vagytok? Hol van a keresztyének befolyása, hol van a keresztyének gazdagsága? Ti mindenféle államsegélyre szorultok, körbe kalapoztok a világon, neketek milyen befolyásotok van egyáltalán? Hiszen sem erkölcsben, sem törvényhozásban, de még a saját gyerekeitek és unokáitok életére nézve nincs semmi befolyásotok. Csappanóban, fogyóban vagytok ti, keresztyének! Szeretnék ide, a templomba sípos orgonát beállítani. Nos, interneten látható, hogy manapság Európában több száz vagy talán több ezer gyönyörű templomi orgona eladó. Mert a templomot le fogják bontani, vagy a templomból kocsma lesz, hát amit lehet, áruba bocsájtják. Igaz,  éppen fordítva történik, ez a mi templomunk valaha étterem volt, mi templomot csinálunk belőle, de minket is kérdeznek: hol vagytok ti, keresztyének? Bezárják a templomaitokat, mondogatják, semmiféle különleges társadalmi befolyásotok nincs, esetleg felszólítanak benneteket, hogy csatlakozhattok, ha akartok, valami nagyon hasznos, üdvözítő társadalmi programhoz, és ha jól viselkedtek, meg is engedik nektek.
Hol vagyunk mi? A Jelenések könyve azt a különös kettős feszültséget hordozza, hogy amikor a gyülekezetekről olvasva a világ helyzetét is olvassuk, és fordítva. Ahogy felnyílnak a pecsétek, megszólalnak a trombiták, ahogy kiöntetnek a harag csészéi, egyre csak a világ nyomorúságait látjuk, és az egyház szenvedéseit. Vagy ha mint itt, most Szmirnában, a világ a szép arcát mutatja – Szmirna az első, Szmirna a legszebb, Szmirna a leggazdagabb! –, ott sem olvasunk jót a keresztyének kapcsán: börtönbe mennek, semmibe veszik őket, nyomorúság vár rájuk. A gyülekezet Ura azonban így szól: tudom a te dolgaidat, nyomorúságodat, szegénységedet – és gyorsan odaszúrja – holott gazdag vagy! Gazdag vagy lélekben, gazdag vagy hitben, gazdag vagy az üdvösség reményében, gazdag vagy erényekben.  Akkor is, ha a világ másképpen méri a boldogságot, a sikert, és szerinte szegény és nyomorult vagy. Ez a Szmirnai gyülekezet külső nyomorúsága.
De van itt egy belső nyomorúság is, és erről is szólni kell. A gyülekezet Ura, Jézus Krisztus, aki lediktálja Jánosnak a levelet, olyan szót választ, amit maga János apostol is jól ismert, mert magának Jézus Krisztusnak, az Üdvözítőnek a szájából hallhattak az első tanítványok. És sokat ismételgetjük mi is: „szoros az a kapu, keskeny az az út, amely az üdvösségre vezet, és kevesen járnak azon”, mondja a Mester (Mt 7,14). Keskenyaz az út, ezt így is lehetne fordítani, hogy az egy nyomorúsággal teli út, nagyon nehéz járni azon. Tehát nem azt jelenti a keskeny út, mint a Bőszörményi úton, hogy a villamos, autó, bicikli jár a széles úttesten, s mellette van két keskeny a járda a gyalogosoknak A keskeny út itt azt jelenti, hogy azon üggyel-bajjal lehet járni. Az az út a nyomorúságoknak az útja. Igen ilyen az üdvösségre vezető út, azon nincs sétagalopp, kellemes sétálgatás, révedező bóklászás. Gyötrelmesen nehéz járni rajta. De az vezet az üdvösségre.
Jól ismerték ezt az első keresztyének is, és ennek csak egyetlen vonatkozását említem. Azt mondja Pál apostol Timóteusnak írt levelében, hogy az özvegyasszonyi tisztségre – volt ilyen tisztség a régi egyházban, nemcsak presbiterek voltak!) – csak olyanokat válasszanak, akik segítettek a nyomorultakon (1Tim 5,10). Nyomorult segített a nyomorulton! Az antik világnak nem voltak olyan intézményei, mint a modern kornak. Nem volt nyugdíj, nem volt özvegyi segély, nem volt törvényekbe foglalt kötelező társadalombiztosítás; aki özvegy lett, nyomorúságra jutott. De, aki nyomorúságában segít a nyomorulton, az méltó erre a tisztségre – mondja Pál.
Továbbá azt mondja Krisztus a Szmirnai gyülekezetnek, hogy szegénynek tartanak ugyan, de gazdag vagy. Neked mire telik? A keresztyén egyháznak mire telik? Időnként hallom itt-ott, máskor olvasom, hogyan gyalázzák az egyházat. Szóvá a pompás katedrálisokat, a cifraságot, az aranyat, az ezüstöt. Folyton vannak efféle megszólalások: el kell venni az egyházak vagyonát, szét kell osztani a szegényeknek! És minek egyáltalán az egyházra bármit is pazarolni?! Ilyenkor befelé mosolygok magamban, hogy na aztán abból, amit elvennének és szétosztanának, talán jutna egy félnapra való a csóróknak, mert csórók vagyunk mi is -, mondjuk ki bátran. Nincs hadseregünk, nem tudunk parlamenti választást nyerni, még, mondjuk 80 ezer szavazatot sem tudunk megvenni magunknak, az sok pénzbe kerül, nem tudunk nagy országos médiát működtetni, nincsenek lobbi-szervezeteink, akik dugdossák a politikusok zsebeibe a borítékot vagy a Nokiás-dobozt, nincsen rakéta-kilövőnk, tudományos kutatóközpontunk, miegyebünk. Csórók vagyunk. És így tekintettek Szmirnában is a keresztyénekre. Még egyszer mondom: szmirnaian proton – a legszebb, legdicsőségesebb, leggazdagabb kis-ázsiai városban, ahova még a római császárok kötelezőnek érezték ellátogatni, s ott megfürödni a birodalom gazdagságában, nos, ott csak ennyit mondtak a keresztyénekre: csórók vagytok ti! De azt mondja Pál apostol a második Korinthusi levélben, amikor a macedóniai gyülekezeteket dicséri, akik adományokat gyűjtöttek a szegény és éhező jeruzsálemi gyülekezetnek, hogy ők,  a macedóniai keresztyének is szegények, de jószívűen adakoztak és jószívűségük révén gazdagok lettek (2Kor 8,2), mert a Krisztus szegénységét és önfeláldozását követték, aki szegény lévén meggazdagított minket.  (2Kor 8,9). És ez az evangélium legbelsőbb értelme, tartalma is, ez Jézus programja: a szegényeknek jó hír hirdettetik.(Mt 11,5)
Szmirnának káromlást is viselnie kell - mondja a gyülekezet Ura: káromolnak azok, akik azt mondják magukról, hogy zsidók, pedig nem azok. Ezt nagyon nehezen lehet magyarázni, és a mögöttünk levő kétezer év szomorú történetei miatt, és keresztyének körében is fölbukkanó, rettenetes és utálatos antiszemitizmus miatt valóban nehezen is értjük, pedig voltaképpen egyszerű szó ez. A Jelenések könyve írásának idején Szmirnában is, Kis-Ázsiában is és mindenütt, a keresztyének körében dicsőség volt. zsidónak lenni Dicsőség volt, mert ők voltak az első nép, övék volt az első szövetség, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben, övék a szövetség, övék az ígéretek, övék a hit hősei. Tessék elolvasni a hit hőseiről szóló részt a Zsidókhoz írt levél 11. részében; a felsorolásban egyetlenegy gójt sem találni. Sőt, micsoda dicség az, amit János evangéliumában mond Krisztus: az üdvösség a zsidók közül támadt! (Jn 4,22). Szmirnában a keresztyének ellen hadakozók – az üldözők, elnyomók, tömlöcbe vetők, rágalmazók – azzal dicsekednek, hogy ők zsidók, de nem azok, csak ezt a titulust is, ezt a dicsőséget is, ezt a fényességet is magukra kerítik. Nem azok, hanem a sátán zsinagógája, akik hamis vallást követnek, és összekeverik az élő hitet a pogánysággal, egybeolvasztják a mindenséget teremtő  egy Isten imádatát a bálványimádással, és büszkén pöffeszkednek ott, Kis-Ázsia legszebb városában és blaszfémiát mondanak Jézus Krisztusra, Istenre, reátok.
De te ne félj! Ez ennek a levélnek a fő üzenete! Ahogy majd olvasni fogjuk tovább a leveleket, hanem észre fogjuk venni, hogy a gyülekezet Ura semmiféle korholást nem mond a Szmirnai gyülekezetnek. S nem azért, mert vele elégedett, a többiekkel pedig nem, mintha valami esti, családi helyzetértékelést folytatna. Heten voltunk testvérek, szegény szüleimnek esténként értékelni kellett minket, hát nagy boldogság volt, hogy ha én – nem tudom, megtörtént-e valaha – nem kaptam feddést vagy korholást. Megcsináltam minden leckém, elvégeztem a kertben kirótt munkát, öcsém helyett elmentem a kútra vízért, tisztességgel köszöntem édesanyámnak, mikor megjöttem az iskolából, nem vesztem össze a szomszéd gyerekekkel; summa: dicséretet kaptam. A többiek meg? Nincs kész a lecke, én mentem más helyett vízért stb. A neveléshez tartozik, hogy az egyiket dicsérni kell, a többit meg fölzárkóztatni. De itt Krisztus a kívül és belül nyomorúságban levő Szmirnai gyülekezethez szól,  s mondja: ne félj! Ne félj azoktól, amiket szenvedned kell, hanem légy hű!
És már nem is kell magyarázni, hogy mit jelent a hűség. Ez a  hűség a Jézus Krisztusba vetett hit, sajátos vonatkozásban. Valaki egyszer mondta: lehet, hogy olykor meginog a hitem és elbizonytalanodom, de a Szentlélek erejében megtapasztalom, hogy hűséges tudok maradni. Lehet, hogy nem tudok mindenre rábólintani, és nem jár kézen fogva az értelmem és a hitem, és ahol az értelem nem tud átgázolni, ott nem kezd hidat építeni a hit sem, de a hűség, a végsőkig tartó kitartás, ragaszkodás, a Krisztus iránti bizalom megmarad, és én csak azért vagyok megbízható! És ezért vagyok nyomorult is, azért nyomnak. Nemcsak üldöznek és el akarnak tüntetni a föld színéről, hanem mert lehet rám támaszkodni, és az is nyomás, rettentő prés. Hányszor van ilyen élethelyzetünk, mikor azt kívánjuk, hogy hagyjanak békén, ne akasszanak a nyakamba újabb koloncot, mert összeroskadok alatta, kipréselnek belőlem mindent. De ezt is elhordozni, ez a hűség. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját!
Idézzük föl Dávid zsoltárát! Azt mondja: Uram, gyűjtsd tömlődbe könnyeimet! A hűségesek sírnak, a megnyomorgatottak sírnak, hallják, hogy gyalázzák az Isten nevét, és sírnak, a belső gazdagságukat semminek veszik, hát sírnak. És azok is sírnak, akik ezt hallják: Ímé, a Sátán néhányat közületek tömlöcbe fog vetni, hogy ti megpróbáltassatok. Tehát nemcsak azok szenvednek, akiket tömlöcbe vetnek, hanem azok is, akik szolidárisak velük, ők is sírnak. Sírnak azokért a keresztyén testvérekért, akiket ma üldöznek a világon. Sírnak, ahogy sírnak a szülők és nagyszülők is, ha látják, hogy gyermekük és unokájuk elhanyatlik az igazi élettől. A hűség egyik legerősebb és legmegrendítőbb kifejezője a könny. Gyűjtsd tömlődbe könnyeimet! – mondja Dávid. De azt is mondja: nem félek! Mert ha maga Isten gyűjti tömlőjébe könnyeimet, vagyis, ha Isten elé állhatok, és Benne bízhatom, akkor nem félek, mert nem a magam erejére, ügyességére támaszkodom, nem kikalkulált helyzetet ragadom meg, hanem az ígéretet adó Istenbe kapaszkodom!
Hogy van ma? Találós kérdést hagyok nektek, kedves testvérek, hogy érezzük a mai helyzetet. Valahol a világban pert indítottak egy keresztyén orvos ellen, mert imádkozott a paciensével. Valahol a mai világban kampányszerűen zárják be a keresztyén templomokat. Vajon, melyik történt Angliában, melyik történt Kínában? Mi itt, a kettő között vagyunk! Mégse félj azoktól, amik bekövetkeznek! És ha hallod, hogy közületek némelyeket a Sátán tömlöcbe vet, tudd, hogy ez azért történik, hogy te is megpróbáltass. A hét gyülekezet egybetartozik. Nem mondhatja hát Efézus, hogy minek dicsekedett Szmirna! Szmirna sem mondhatja, hogy Laodicea messze van, mi közöm hozzá?! Mindenki hordja mindenkinek a terhét. Hűnek lenni, megbízhatónak lenni, hűnek lenni mindhalálig, reménykedni és bizakodni – ez a győzelem.
Egyszer egy idős lelkész meghallgatta az igehirdetésemet, aztán tett egy megjegyzést. Pistikém, mondta, gyönyörű volt a prédikációd, szépen elmagyaráztad a szavakat. Okos anekdotákat mondtál, pompásan fenntartottad a hangulatot! Csak a végén nem beszéltél egy szót sem arról, hogy miképpen megy végbe a hit harca. Nem voltál gyakorlatias, s nem mondtad el, hogyan lehet győzni. Most is nekem szegeződik a kérdés: hogyan lehet győzni, lehet-e győzni egyáltalán? Az volna a győzelem, hogy kibírjuk a terhelést, az volna a győzelem, hogy levonulunk a föld alá, az a győzelem, hogy álruhát öltünk magunkra és álcázott  keresztyénként járunk a világban? Az volna a győzelem, hogy túlélünk? Az a győzelem, ami Magyarországon is történt a kommunizmus idején, hogy néhány szerencsétlen egyházvezető deklaráltan föladta a keresztyénséget a keresztyénség túlélése reményében? Az a győzelem, hogy paktumot kötünk azokkal, akik meg akarnak gyilkolni bennünket? Hogy lehet győzni, ha nem vagyunk militánsok, ha nincs fegyverünk, hadseregünk, nincsenek vezérlő tábornokaink, nincs Nagy Sándorunk, Napóleonunk? Hogy lehet győzni egyáltalán?
Nem lehet sehogy, kedves testvérek, csak egy módon. Csak úgy, ha figyelembe vesszük, hogy ki az, aki a gyülekezethez beszél. Az első és az utolsó szól itt, az, aki meghalt, és ímé, él. Kérdezek ki az? Jézus Krisztus az! A Jelenések könyvében hétszer halljuk ezt a szót, hogy: aki győz... Mind a hét levél végén ez áll, ehhez van kötve az ígéret. De még másutt is halljuk ezt a szót. Amikor Jézus Krisztusról mondja a mennyei vének egyike: a győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán (Jel 5,5). És amikor a hűségesek ellen fellépő birodalmak  vereségéről szól, ezt mondja: és a Bárány legyőzi őket, mert Ő uraknak Ura és királyoknak Királya; és az ő vele való hivatalosok és választottak és hűségesek is. (Jel 17,14) Te csak azért győzhetsz, mert Ő győzött, és ha Hozzá ragaszkodsz, győztes leszel. Ha hűséges leszel Hozzá, győzelmet aratsz, ha hű vagy a hűségessel, győztes leszel a győztessel. Ha kész vagy meghalni a Megfeszítettel, élni fogsz a Feltámadottal.
Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezetnek, a győztes mondja, aki győz, annak nem árt a második halál. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Még nyáridőben, külföldet járva egy szép kisvárosba jutottunk, régi utcák, kávézók, vendéglátóhelyek, kellemes békés nyugodt környezet. S amint ott üldögéltünk, kávézgattunk, egyszer csak egy ifjú párt láttunk, akik egy babakocsival jöttek, tolták fölfelé a lejtős utcán, mosolyogva, nyakukban kamerával! Milyen jó mostanság turistának lenni, gondoltam magamban, lám, egy babakocsis gyermekkel is lehet jönni, jobbra-balra sétálgatni, nézelődni. Aztán ahogy közelebb értek, azt vettem észre, hogy abban a babakocsiban nem baba van, nem gyermek ül benne, hanem egy kiskutya. Először azt hittük, hogy a kis pimasz, elkényeztetett jószág felugrott a babakocsiba, mert majd jön hátul a nagymama, vagy a nagypapa  karjában kicsivel. De nem jött utánuk senki. Ez nem babakocsi volt, hanem kutya-kocsi. Így is volt megkészítve, így volt legyártva, kutyapelenkával, kutya-cumival, kutyafésűvel, kutyatakaróval. Csak jött a boldog ifjú pár, és tologatták a kiskutyát.
Nem akarom tovább kommentálni ezt a látványt, de akkor belém hasított az a gondolat, hogy én innentől kezdve csak az apokalipszisről fogok prédikálni. Finis mundi – vége a világnak. Nos, eljött az ideje, hogy ha nem is az egész Jelenések könyvéről, mert abba nálam tudósabb és szentebb emberek bicskája is beletörött, de legalább a  hét gyülekezetnek szóló levélről szóljon Isten igéjének a hirdetése. Éspedig azért, hogy a régi prófétai üzenetet megértve, a saját korunkat és benne a keresztyén ember feladatát is megértsük, ha kell, a küzdelmet, ha kell a megtérésre hívó szót, ha kell a boldog reménységet, ha kell, a bátor kitartást.
A Jelenések könyvének az elején, a rövid bevezetés után, hét levél következik egymás után, hét kis-ázsiai gyülekezetnek. Ha kinyitjuk a térképet, láthatjuk, hogy egész közel voltak egymáshoz, Efézusban, Szmirnában, Pergamonban, Tiathirában, Szárdiszban, Philadelphiában és Laodiceában. Régi térképet kell nézni, mert ezen városkák közül némelyik már nincs meg, illetve már a török neveit olvashatjuk a mai térképeken. Hét gyülekezet, egymás szomszédágában, nekik szól a hét levél. De nem titkos magánlevelek ezek, mert azt olvassuk mindenik levél végén: akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek (többes számban!). Tehát, ha éppen Efézusnak üzen az apostol által a gyülekezet Ura, ez az üzenet, ez a levél a többi gyülekezetben is elhangzott. Ilyen a keresztyénség! Hogy mi történik éppen, mit ne mondjak, a Debrecen, Csapó-kerti gyülekezetben (nem akartam a tőszomszédokat, Pasarétet, Kelenföldet, Budát, Gazdagrétet mondani), az bizony a régi anyaszentegyházban tudták jól. Nem izoláltan, nem egymástól elszigetelten, nem önmagukba bezáródva éltek a gyülekezetek, hanem ha az egyik üzenetet, látást, próféciát kapott, azt hallhatta, kaphatta a többi is, és viszont.
Most az Efézusi gyülekezethez szóló levélről lesz szó. Ennek a – hadd mondjam így - közös körlevélnek a kezdetén ők állnak. Az Efézusi gyülekezet az első. És az Elsőszól hozzá! Krisztus különböző módokon mutatkozik be, itt úgy, mint aki a jobbjában tartja a hét csillagot, és jár a hét arany gyertyatartó között. Értelmezhetjük a hét csillagot hét gyülekezetnek, a hét arany gyertyatartót a hét istentiszteleti közösségnek. E sorban első helyen Efézus áll. Mielőtt azonban a levélre rátérnék, még néhány általános szót kell szólni. Egy látnok írja ezeket a leveleket; egészen pontosan a gyülekezetek Ura diktálja a látnoknak a leveleket (ez a levél is így kezdődik: az Efézusi gyülekezet angyalának írd meg!).  Ez a levélírás tehát prófétai szolgálat, János nem a magáét mondja, pedig óriási tekintélye volt a kis-ázsiai gyülekezetek körében, mégsem önmagára hivatkozik, hanem Jézus Krisztustól kapja az üzenetet. Továbbá, látnunk kell, hogy a levelek megelőzik a nagy feltárulást, az apokalipszist, a világ folyásának a leleplezését, a történelem titkának a feltárását. És ez a tény azzal a bonyodalommal jár, hogy kénytelenek vagyunk visszafelé haladva is olvasni ezeket a szakaszokat. S bizony, ezért igen sokféleképpen magyarázzák is. Egyesek szerint ez a hét gyülekezet, túl azon, hogy létük történelmi valóság, voltaképpen hét gyülekezet-típus. S mindjárt kiválaszthatjuk magunknak az egyiket. (Például, a filadelfiai gyülekezetnek szólót, mert őket nem korholja a gyülekezetek Ura. Na, ez vagyunk mi, a Buda-hegyvidék, ugyehát nekünk csak dicséret jár!) Mások szerint a hét levél (a hét gyülekezet) voltaképpen az anyaszentegyház hét világkorszaka.  Mi talán most az ötödikben vagyunk, ámbár nem tudom igazán megmondani.
A levelekből azonban az derül ki, főleg, ha az egész Jelenések könyvének tükrében olvassuk, hogy itt kétféle feszültség van, és jobban segíti a megértést. A Jelenések könyvében az anyaszentegyház sorsáról olvasunk. Látjuk Isten népének a sorsát, hallunk az üldöztetésről, a hányattatásról, az egyházat körülvevő közömbösségről, a Krisztus ügyétől való elhanyatlásról, a megvetésről.  Ugyanakkor folyton olvassuk azt is, hogy milyen nagyok a világ bajai, hogy mennyi nyomorúság van a világban. Feltöretnek a pecsétek, megharsannak a trombiták, és máris látjuk a világ bajait, a háborúkat, éhínségeket, járványokat, igazságtalanságokat, a süllyedést, romlást, szétesést. Mennyi baj van a világban! És ez nagy feszültség a számunkra, a keresztyének számára. Hát mit foglalkozunk mi itt a magunk kis bibijével – jaj, tyúkszem nőtt a talpamon, jaj, szálka ment a tenyerembe, jaj, valami bibi van rajtam! – , miközben az egész világ hullik, dől, jön, bajra-baj, iszonyatok és háborúk! A keresztyének meg nézik a köldökeiket, és önmagukkal bíbelődnek! Ez bizony nagy feszültség.
De van egy másik oldala is ennek a feszültségnek! Éspedig az, hogy nem biztos, hogy a saját korunk jellemez bennünket. Jellemezhetne, tudom. Háborús időben a keresztyén közösség is háborús körülmények között él, éhség idején a keresztyének is szűkölnek. Ha nagy a züllés, lévén önmagunk kortársai,  megjelenik az közöttünk is. Ha nagy az elhanyatlás az igazságtól, ugyan miért ne kísértené meg a keresztyéneket is?!  De nem teljesen így van ez. Azt hihetnénk, hogy ahol üldözik a keresztyéneket, a föld alá szorítják őket, és mindennapos veszedelemben vannak a hitük miatt, ott a keresztyénség éppen csak, mint egy félig elszáradt ágacska éldegél, egy mozdulat és letörik. Hitüknek nincsen virága és nincs gyümölcse sem,  életüknek nincsen szépsége, öröme - és ezért roppantul tudjuk sajnálni az üldözött keresztyéneket. De én voltam üldözött keresztyének között! És a legjobban az rendített meg, hogy élő, virágzó, örvendező gyülekezetek között jártam. A kedvükért még búcsú bulit is tartottak! Másutt pedig, ahol nincsen semmi baja a keresztyéneknek, sőt, megbecsült társadalmi státuszuk van, törvények védik őket, adót szednek a javukra, emberjogi szervezetek kiáltoznak, ha csak csúnyán néznek egy keresztyénre, és ez casus belli is lehet,, ott pedig pang a keresztyénség, üresek a templomok, semmiféle élénkség nem lehet látni, és ha mégis találkozunk még egy-két keresztyénnel, lógatják az orrukat, vagy kutyát tologatnak babakocsiban,  és leginkább arról beszélnek, hogy vége a keresztyénségnek. Finis christianismi! Ezt Svájcban hallottam és nem Szíriában!
Hogy van hát ez? Látjuk, nem egyenesen arányos az összefüggés a világ helyzete és a keresztyénség belső helyzete között. De nem is fordítottan arányos. Tehát valami más dinamikát kell itt keresnünk. A gyülekezeteknek ugyanis van sajátos meghatározó helyzete, ezért üzen a gyülekezet Ura, Jézus Krisztus az apostol által, éspedig úgy, hogy ki-ki lássa a többieket is -, és hogy mi is lássuk, hogy mi is megértsük ezt a lényeges vonatkozást. Mert bármilyenek a körülmények, bármilyen módon hatnak ránk, minden gyülekezetnek azonos a lényege, csak az alakzata, az adott életmódja más.
Most az efézusi gyülekezetről hallunk. Ez harcos egyház, az igazság bajnoka, tele van erővel, küzd, tud terheket viselni – de nem szeret. S ezért nyomban látható, hogy nem az a döntő kérdés, milyen világban élünk, vagy milyen az adott társadalmi, politikai, történelmi, közerkölcsi helyzet. És még csak nem is az a döntő kérdés, hogy milyen a gyülekezetek egymáshoz való viszonya. Igen, van veszekedés gyülekezetek és egyházak között. Római katolikus barátaimmal szoktuk egymást cukkolni; ha jó kedvünk van azzal, ki a jobb, ha rossz kedvünk van, akkor azzal, hogy ki a rosszabb. Ilyenkor szoktam mondani: jaj, kérem, ha valaki a reformátusokról rosszat akar mondani, forduljon hozzám bizalommal, tudok én magunkról eleget! De nem ez határoz meg, hanem a Jézus Krisztushoz való viszonyunk. Mindig ez a döntő tény.  Éppen ezért, mint mondtam, Krisztus más és más arcát mutatja egy-egy gyülekezetnek. Itt most az első helyen álló, ősi alapítású gyülekezetnek, Efézusnak szól.
Milyen ez a gyülekezet? Kemény. Ők bizony, kemény társaság, nem engednek a 48-ból. Így mondja az Úr a gyülekezetnek: „tudom a te dolgaidat, fáradozásaidat, tűrésedet, hogy nem szenvedheted a gonoszokat, megkísértetted azokat, akik apostolnak mondják magukat, holott nem azok és hazugoknak találtad őket.” Ezek ám a valakik, ezeket az efezusiakat nem lehet felültetni hamis tanítással, tévelygéssel, csábítással, őket nem lehet belekényelmesíteni a viszonylagosságok hamis világába, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Nem. Ők fáradoznak, küzdenek, vállalják a munkát. Ez a szó, hogy „fáradoztál”, azt jelenti: kemény munkát végeztél, mint amikor beteszik a borsot a mozsárba és törik. Ezt a kemény munka, gyötrelem (ha aktív), de  szenvedés is, ha passzív. De Efézus bírja ezt. Azt is mondja az Úr, hogy a gyülekezet állhatatos: „tudom a te fáradtságodat és tűrésedet.” A tűrés szó itt állhatatosságot jelent. Nem futamodnak meg, hanem hosszútűrők, nem fordítanak hátat a dolgoknak, nem menekülnek el. Ott maradnak, ahova Isten állította őket, benne maradnak abban, amibe Isten beleállította őket, nem dobják le a vállukról, amit Isten a vállukra tett – ezek jó református karakterek, ugye?! A református ember, ha valamit megkezdett, azt végigcsinálja, ha valamit a vállára vett és elvállalta – nem fölvállalta -, hogy elviszi valameddig, azt inaszakadtáig is, de elviszi. Ilyen ez az Efézusi gyülekezet. És harcos is, nem köt hamis kompromisszumot. Ezt mondja Krisztus: „a gonoszokat ki nem állhatod.” Nem alkuszik meg, nem teszi fel a kezét, nem mondja azt, hogy: hát milyen a világ, ilyen a mai Magyarország, és ki marad itt talpon, ha nem köt kompromisszumot!? S ki jut egyről kettőre, ha nem alkuszik meg?! És kinek nem verik be az orrát, ha folyamatosan nyitva tartja a szemét meg a száját!? Mi ma kis második kapitalizmusban élünk, afféle poszt-kapitalizmusban vagyunk. A fiatalok, hallom, kezdenek újra Marx Károlyt lapozgatni és antikapitalista műveket forgatnak: féljen és rettegjen ez a világ! De csak mosolygunk ezen. Még mi keresztyének is mammogunk, hogy csak meg kell alkudni. De Efézus nem alkuszik; vállalja a Krisztus nevéért a fáradtságot (vagyis a szenvedést, az összetörettetést és a meghurcoltatást is).
És ez, mint mondtam,  nem puszta passzivitás. Igen, lehet úgy is hűségesnek lenni, hogy az ember megáll egy helyen, nem hagyja, hogy kimozdítsák, hiába döfölik, ütik, vágják, lökdösik – ő megáll. Az a legény, aki állja! Efézus harcol is. Azt mondja, olvasom tovább:  „megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyet én is gyűlölök.” Kik ezek a nikolaiták? Nem sokat tudunk róluk, talán Pergamoni gyülekezetnek írt levélből jobban értjük, ott ez áll: „valami kevés panaszom  van ellened, mert ott vannak nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izrael fiai elé, hogy egyenek bálványáldozatokból és paráználkodjanak, így van nálad is, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök.” (2,14-15) Ha ezt összevetjük azzal, amit Pál apostol a Korinthusi gyülekezetnek ír bálványáldozati hús evéséről, a paráznaságról, a mindent-megengedésről, továbbá a korinthusiak körében elterjedt szlogenről: mindent szabad nekem...!, akkor nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezek a nikolaiták libertinusok voltak. Azt nem mondom, hogy a liberálisok, mert ez mára üres szitokszó lett, én pedig Kossuth Lajos módjára szívesen lennék liberális. (Igaz, a maiak módjára nem szívesen.) Használjuk inkább a régi teológiai szót: libertinusok. Ők azok, akik botránykövet vetnek Izrael fiai elé, vagyis a tanításukkal, de leginkább az életmódjukkal mindent felforgatnak a gyülekezetben. Megbotránkoztatják a gyülekezetet, és örülnek, ha a gyülekezet megbotránkozik. Ujjonganak, ha a gyülekezet meghasad erkölcsi kérdéseken, mint ahogy ez év legelején, az Amerikai Egyesült Államok második legnagyobb keresztyén egyháza, az amerikai metodista egyház 27 ezer gyülekezet, sok millió tag, ketté fog szakadni. És nem valami elvonatkoztatott tanítás miatt, talán mert az egyik diézissel énekel, a másik meg nem, vagy netalán a homoúsziosz-on  vesztek volna össze; gondolhatnánk, ezek okán nagy szakításokat lehet végezni. Más az ok: a homoszexuálisok összeházasítása a kérdés. Egy kisebbség akarja, s nekik botrány, hogy a többség nem akarja; a többségnek meg az a botrány, hogy némelyek akarják. Hát kettészakadnak. Az Efézusi gyülekezet nem tűri a botrányt, nem tűri a botrányokozókat sem, hanem kiveti magából, hogy megőrizze és megtartsa a gyülekezet épségét.
Hadd summázzam be: terheket hordoznak, nem fáradnak el, nem lehet elkoptathatni őket, harcolnak, helyben maradnak és kritikusak. Leleplezi azokat, akik apostolnak mondják magukat. Azonban ennek az elkötelező, lenyűgöző, elgondolkodtató bemutatásnak a végén ott áll az a szó, hogy de! „De az a panaszom ellened, hogy az első szereteted elhagytad.” A terheket hordozó, kritikus, hűséges, állhatatos Efézus szeretetlen. Az első szeretetét elhagyta. Erre utal az intés is: „emlékezzél meg, hogy honnét estél ki.” Micsoda paradoxon ez, testvérek! Dicséri őket az Úr az állhatatosságukért, és ugyanakkor azt mondja, hogy kiestek! Honnét is? Abból a helyzetből, amiben eredetileg volt. Olyan erős ez a paradoxon, hogy az újabb magyar fordítások már nem is így fordítják, hogy »emlékezzél, hogy honnan estél ki«, hanem úgy, hogy emlékezzél, hogy honnét süllyedtél le! Mintha valami lezüllés következett volna be, a harci morál megvan, de kemény lett a szívük. Én inkább Pál apostol szavaira szeretnék utalni. Azt mondja az apostol, hogy: „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni (1Kor 10,12-14)
Aki áll, vigyázzon, hogy ki ne essék! Az Efézusi gyülekezet folytonos harckészültségben van. Aki volt katona, tudja, annál undorítóbb dolog nem volt, amikor a körletparancsnok hajnali 3-kor berúgta az ajtót és ordítva közölte, hogy három perc múlva mindenki menetfelszerelésben legyen a folyosón. Olyan menetfelszereléssel, amihez legalább 15 perc kellett beöltözni. Hát akkor úgy fekszünk le, hogy rajtunk van minden: bakancs, sisak, szimatszatyor, szíj, aztán ha jön a riadó, már állunk is. Vannak ilyen keresztyének, kedves testvérek, folyamatos harckészültségben. És itt hangzik az Úr feddése:  „a panaszom ellened, hogy elhagytad az első szeretetedet!”
Valaki úgy magyarázta, hogy ha mindenki gyanús, mert nagy harc van, és mindenkinek ott látom a szemében az árulás apró kis lángjait, látom, ahogy ingadozik, kidől a falanxból, miközben én itt állok a frontvonalon, nyújtom hátra a kezem a munícióért, nem jön, hátra nézek és nézd csak, azok már a fehér zászlót lengetik, megadták magukat, egyszóval: amikor mindenki gyanús, mi a nagy helytállásban, nagy odaszántságban, az igazságért való bátor és merész kiállásban észre sem vesszük, de már kiestünk a helyünkről. Lesüllyedtünk, elveszett a szeretet. De nem azt mondja itt Krisztus, hogy (általában) a szeretet hagytad el, hanem azt mondja: az első szeretetedet hagytad el!
Ezt úgy szokták magyarázni, hogy ez kettőt jelent. Jelentheti a Krisztus iránti szeretetünket. Ha Krisztusból eszmét csinálunk, elvesztünk, mert az eszméket nem lehet szeretni. Csak egy másik személyt lehet szeretni. Vagy talán Krisztusból távoli emlék lett, ami után lehet nosztalgiázni, de nem élő valóság. Vagy éppen elviselhetetlen, felettes én csináltak belőle, aki folyamatosan ellenőrzi, meózza, figyeli a küzdő gyülekezetet, olyan, mint a gyűlölt edző, akit segít győzni, de nem lehet szeretni. Mások úgy magyarázzák, hogy itt az egymás iránti szeretet hűlt ki. Az sikkadt el, ahogyan a keresztyénségük kezdetén egymásba kapaszkodtak, ahogy átölelték egymást, ahogy testvéri közösséget formált patrícius és rabszolga, zsidó és pogány, egykori bálványimádó és egykori ateista. Ez a közösség valahogy eltűnt. A sok harcban eltűnt az egymás iránti bizalom. Én azonban úgy magyarázom, ahogy ez a szó „az   első” a Jelenések könyvében, újra meg újra előjön, A nagy pietista tudósnak, Bengelnek van igaza, aki szerint „az első szeretet” kifejezés nem fokozatot jelöl, vagy valamiféle állomást (első, második, harmadik, negyedik szeretet). Még csak nem is úgy kell érteni, ahogy idősödő házasfelek szokták egymásnak mondani, hogy na ja, hát az első szerelem, persze, persze, amikor fiatalok voltunk és egymásba szerettünk és zsongtunk egymásért; aztán megvívtuk a sok harcot, és most már nem szerelem van, hanem szeretet, egymás iránti mély tisztelet  stb. Nem, itt nem erről van szó. Ez itt nem összehasonlítás, nem fokozat. Itt magáról „az elsőről” van szó. Az első pedig Jézus Krisztus. Elhagytad az első szeretetedet! -  ez azt jelenti, hogy elhagytad azt, aki előbb szeretett téged, ahogy János apostol mondja a levelében: „ő előbb szeretett minket!” (1János 4,9) És ez a döntő a keresztyénségben! Jézus Krisztus a döntő, aki előbb szeretett, akinek az ereje, kegyelme, hűsége indít el mindent az életünkben. Az én Krisztus iránti szeretetem visszatükrözése a Krisztus szeretetének, az én embertársaim iránti szeretetem visszatükröződése a Krisztus iránti szeretetemnek – „mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket!” Az első helyen, a legelső helyen Ő áll. És lám, így is mutatkozik be a Jelenések könyvében: én vagyok az első és az utolsó (Jel 2,1; 2,8; 22,13). Ő az első. Ha elhagytam az első szeretetemet, ez azt jelenti, hogy Krisztust hagytam el, mert Ő az első szeretet, mert Ő előbb szeretett engem.  Pál a Korinthusi és a Kolossé levélben azt mondja: Isten azért szólította elő Jézus Krisztust a halálból, hogy Ő legyen az első (1Kor 15; Kol 1,18). És ezt nemcsak úgy kell érteni, hogy első azok közül, akik meghaltak és majd föltámadnak, vagy hogy Ő az első az új nemzetségből, hanem úgy, hogy az új élet benne gyökerezik.
És hogy jól értsük, mit jelent az első szeretetet elhagyni, ahhoz megint Pál apostolt kell segítségül hívnom, aki a Timóteushoz írt levélben beszél azokról, akik a gyülekezet közösségében megváltoztatták a magatartásukat, az életvitelüket és hátat fordítottak a közösségnek. Azt mondja róluk, hogy megtagadták az első hitet (1Tim 5,12). Egyesek szerint a keresztségi hitről volna szó, arról a hitvallásról, amit akkor tettek, amikor keresztyének lettek és a közösség tagjává váltak. Mások szerint itt valami nagy elkötelezésről vagy fogadalomról beszél az apostol. Kálvin az Institutioban is magyarázza ezt az igehelyet, és szinte ostorral támad a középkori egyházra, mert olyakor visszaéltek azzal, hogy valaki 10-12 éves korában elhamarkodottan fogadalmat tett, például, hogy szerzetes lesz, aztán behajtották rajta, mondván az első hitet nem lehet megtagadni! De hadd védjem a római katolikusokat, hiszen már Aquinói Tamás is jól magyarázza, hogy mi volna ez az első hit. Nem más, mint a Jézus Krisztusba vetett hit. Az első hit a kegyelem ajándéka, amit Isten Szentlelke ébreszt föl bennünk. Az a panaszom ellened, hogy elhagytad az első szeretetet! Már értjük! Jézus Krisztusért harcolsz, de elhagytad Őt. Az Ő igazsága mellett állsz ki, az Ő nevéért tűrsz, de már elhagytad Őt. Elvesztetted Őt. Az ügy fontos, a név drága, de Ő már nem fontos. Pompás élet-stratégiát szőttél, de a lényeg kimaradt. Meg van terítve gyönyörűen az asztal, rajta a kifényezett családi ezüst, gyönyörű kínai porcelántányérok, és olyan abrosz, amit korábban még soha nem terítették föl, gyönyörűen el vannak rendezve a székek, a spanyol etikett szerint nem lehetne így teríteni – csak nincs mit enni. Üres a leveses tál, nem készült el a hús. Gyönyörűen be van rendezve az életed, Efézusi gyülekezet, harcolsz, küzdesz, helytállsz, igazság mellett kiállsz, bajnoka vagy minden jó ügynek, csak az első hiányzik. Térj meg! Ha ezt a szót halljuk, hogy: »térj meg!«, akkor már tudhatjuk, hogy az Úr szól nekünk. Ez a próféták szava, ez Keresztelő János szava, ez Jézus Krisztus szava! Ez az első szava, aki Önmagához hív újra!
Ámen

Lekció: Jelenések könyve 3,14-22.
 
Textus:
Azután láttam, és íme, egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt álltak, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak;és nagy szóval kiáltottak, mondván: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé! Az angyalok pedig mindnyájan a királyiszék, a Vének és a négy lelkes állat körül álltak, és a királyiszék előtt arccal leborultak, és imádták az Istent, ezt mondván: Ámen: áldás és dicsőség és bölcsesség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek mind örökkön örökké, Ámen. Akkor felelt egy a Vének közül, és mondta nékem: Ezek, akik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? És mondtam néki: Uram, te tudod. És mondta nékem: Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.(Jelenések könyve 7,9-17)
 
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A mennyei Jelenésekről írott könyvet olvassuk. Bizony, a képei, a történetei, a szimbólumai, aztán a mennyei szent liturgia, továbbá a küzdő egyháznak szóló üzenetek, a bátorítások és a végső nagy reménység, ezek mind sokfelé viszik a gondolatainkat. Az előző  részben a hatodik  pecsét feltörése után azt olvastuk, hogy a hatalmasok, a föld királyai, a nagyok roppant rémülettel azt kívánják, hogy inkább omoljanak rájuk a hegyek, csak ne kelljen Isten színe elé állniuk, s látniuk a dicsőség királyát. Igen, Isten színe elé állni kegyelem, de benne foglaltatik az ítélet is; a pecsétek feltörésével a történelemnek, a mi történetünknek, a mindenkori történetnek a föltárulását látjuk, itt, a mi körünkben. De mielőtt a hetedik pecsét feltöretne, hirtelen újra a mennyei istentiszteleten vagyunk, és ott azt látjuk, hogy lám, megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik nem rejtőztek el Isten szent színe elől, hanem körülveszik a mennyei trónust, és örökkévaló módon dicsőítik Istent.
Ők azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, megmosták és megfehérítettek ruháikat a Bárány vérében, szolgálnak Isten királyi széke előtt, nem éheznek, nem szomjúhoznak, Isten minden könnyet letöröl szemükről, mert a Bárány legelteti őket. Tulajdonképpen a megelőlegezett jövőt látjuk, ahogy János, a mennyei látnok láthatja a végső beteljesedést, az örök mennyei istentiszteletet, és megosztja velünk. Ezen az istentiszteletben most elhangzik hét szó, ma ezekről szeretnék szólni. Olvasom még egyszer: és nagy szóval kiáltottak a vének, mondván: „Ámen, áldás és dicsőség és bölcsesség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek mind örökkön örökké. Ámen!”
Mindegyik szót szerezném most összekötni azzal, ahogy most itt vagyunk, ahogy élünk, ahogy elkezdjük ezt az évet, vagy mondhatnám, ahogy folytatjuk a mögöttünk lévő esztendőt. Vajon, hova vezetnek bennünket a dicsőítésnek, a magasztalásnak a szavai?
Áldás! - mondják a vének a mennyei trónus előtt. És máris halljuk azt, amit Pál apostol Timóteushoz írt levelében mond: nehéz idők jönnek, az emberek ugyanis magukat szeretők, pénzsóvárgók, kétkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek lesznek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, hitnél meg van a kegyesség látszata, de megtagadják ezek erejét. Ezeket kerüld! (2Tim 3). Amit itt felolvastam Páltól, az mind beleférne egy bulvármagazin katalógusába; nem is kellene a szerkesztőnek sokat gondolkoznia, hogy mivel táplálja a rossz hírekre vágyó lelkünket, elég lenne csak napról-napra, hétről-hétre egyet elővenni az itt felsoroltak közül, bizonyíték, illusztráció van hozzá bőven. Ahogy Pál felsorolja ezt a borzalmas katalógust, a közepére illeszti, hogy az emberek háládatlanoklesznek, vagyis nem tudnak hálaadást mondani, egészen pontosan áldást mondani. Görögül  az eulogia szó áll itt, jelentése szerint szép szó, vagy jó szó, vagy áldó szó.  Az emberek nem tudják egymást megáldani, holott Péter apostol így bíztat bennünket, hogy áldjátok meg egymást, mert áldást örököltetek (1Péter 3,9). Lám, máris értjük, hogy a mennyei istentiszteleten, miért ezzel kezdődik Isten magasztalása: az áldás a mi Istenünké, örökkön örökké! És értjük, hogy mit jelent ez a mi időnkben is: áldást kapni és áldást adni. Áldást kapni attól az Istentől, akinél van minden áldás és ezt tovább adni.
Dicsőség!- itt ez a gyönyörű liturgia. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében az ember egyetemes nyomorúságáról beszél, mert azok is isteni igazság nélkül vannak, akik ismerik az Isten jó törvényét, kőtáblákra írta fel nekik Mózes, és azok is híján vannak az üdvözítő igazságnak, akiknek csupán a lelkiismeretük mond erről valamit homályosan és bizonytalanul. Nincs különbség, mondja Pál, mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül (Róma 3,23). Az a dicsőség, amelyről a Jelenések könyve beszél, visszavezet bennünket ahhoz a szófejtéshez, amit leginkább a zsoltárokban, és még inkább a prófétáknál olvasunk, ahol maga az Úr szól így, egészen keményen Ézsaiás próféta által: dicsőségemet másnak nem adom (Ézs 48,11). A szó eredetileg azt jelenti, hogy aminek súlya van, ami számít, ami megkerülhetetlenül jelen van,  letagadhatatlan tény, meghatározza életünket. Istennél van minden dicsőség és  mindent átható ereje is. Valaki egyszer azt mondta, hogy ez az isteni dicsőség olyasmi, mint a vitorlások fenékuszonya, svertje, ami lehetővé teszi, hogy a legnagyobb hullámzásban is irányba állva maradjon a hajó. Dől erre, dől arra, hányódik így, hányódik úgy, de ez egyenesben tartja. Fluctuat nec mergitur , hánykolódik, de nem süllyed el -  mondták a régiek az anyaszentegyházról, melynek az egyik szimbóluma a hajó, vagy még inkább a viharban hánykódó kis vitorlás. Senki nem ígéri nekünk, hogy a rákövetkező esztendő szélcsendes, unalmas, pangó időszak lesz, amikor majd békésen evezgetünk. De amíg Isten dicsősége velünk van, beragyogja az életünket, és számít nekünk, vagyis önmagunk is Isten dicsőségére nézve élünk, addig bár hánykódik a hajó, de nem süllyed el.
Bölcsesség! -  folytatják a vének Isten magasztalását. Azt mondja Pál az Efézusi levélben: meglássátok, hogy mi módon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. (Efezus 5,1) Ez mintha Jézus példázatát idézné az okos (bölcs) és a balga szüzekről (Mt 25), a Krisztus-várás mély bölcsességét, az egész életvalóságunkat, életberendezkedésünket, annak meghatározó erejét. Kálvin mondja, hogy aki üdvösséget remél és Krisztus visszajövetelére tekint előre, annak e szerint kell berendeznie az életét. Egy lakást sem könnyű berendezni, ám idővel teljesen belakjuk. Az emberi lélek tudói mondják, hogy mindegy, mekkora térbe állítjuk bele az embert, kicsibe vagy nagyba, kis kuckóba költözik vagy fényes palotába, előbb-utóbb színig belakja. Belehordja az élete dolgait, ide-oda elhelyezi, tologatja, rakosgatja. Vagyis van berendezve az egész életünk, ahogy belakjuk az életünket – vagy a Krisztus rendje és bölcsessége szerint, és a legfontosabb és szükséges dolgok vannak elől, vagy a lényegtelen és egyáltalán nem szükséges dolgok uralnak el mindent. Hát ne éljünk úgy, mint a laodiceai  gyülekezet, akihez Krisztus szól itt: azt mondod magadról, hogy gazdag vagyok és meggazdagodtam és nincs szükségem semmire, pedig te vagy a szegény, a nyavalyás, a mezítelen és a vak. Ha Isten bölcsessége szerint jól van berendezve az életünk, akkor mindig a döntő dolgok vannak elől.
Hálaadás!– folytatódik a magasztalás. Istené a hálaadás, Őt illeti. Pál apostol, amikor a két szövetség népéről, a régi szövetségről, a régi zsidókról és az újszövetség népéről, a mindenhonnan jött pogányokról szól, akiket Isten beleoltott a kegyelmi szövetség csodálatos olajfájába, azt mondja, nincs különbség zsidó és görög között, mert ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelmekben gazdag mindenekhez, akik Őt segítségül hívják. (Rm 10,12) A kegyelem  gazdagságról beszél, mert a maradék, mondja, kegyelemből való választás szerint van. (Rm 11,5) A hálaadás, az eukharisztia, ez a khárisz (kegyelem) szóból származik, ez pedig a tartalmas, gazdag, mélyreható kegyelmet jelenti. És Isten ezt mindazoknak megadja, akik Őt segítségül hívják. Az óegyházban a kegyelemért való esdeklésnek, Isten segítségül hívásának ez volt a szép neve: eukharisztia! Ezért mondja Pál, hogy mindenkor hálaadással – eukharisztiával - tárjátok fel kéréseiteket (Fil 4,6). Aztán szépen lassan az úrvacsorát jelölte, hiszen az a hálaadásnak a pohara, a Krisztus vérével való közösségünk, a kegyelem áldása (1Kor 10,16). A római katolikusok megmagyarosított szóval így is nevezik eukarisztia, amely Istennek azt az általunk nem is remélt, el sem gondolt, meg sem sejtett kegyelmét jelenti, amit Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk. Hát mennyire még inkább tudják ezt azok, akik ezzel táplálkozva segítségül hívják Őt. Legyen ez az esztendő Isten hálaadó segítségül hívásának az éve is.
A tisztességis az Övé! -  mondják a vének a mennyei dicsőítő énekben. Az esztimáció szót mindenki ismeri, értékbecslést jelent. Ennek a gyöke áll itt: kiválóságot, értéket jelez. Istené és Istennél van a tisztesség, a kiválóság, a mindent felülmúló érték, a legvégső jelentés. Jézus, amikor a saját szülőföldjén konfliktusba keveredett az övéivel, azt mondja: nincsen próféta tisztesség nélkül, csak a maga hazájában. (Mt 13,57) Megfordítva: csak a saját hazájában nem becsülik a prófétát. Mindenütt, egyebütt megbecsülik. Adja meg nekünk Isten ebben az esztendőben az Isten igéje iránti tiszteletnek a nagy áldását, hogy ne mondhassa rólunk senki, hogy itt, ebben az országban, ó, mindennek van becsülete, tisztessége, sőt, tőzsdéi értéke, és magasan áll a népszerűségi indexe, fantasztikus sokan lájkolják és milyen nagy az impakt-faktora, csak az Isten igéjének nem. Ha nincs tisztelete, tisztessége az Isten beszédének, akkor elveszítjük az életünk centrumát, nem találjuk meg az életünket tápláló forrást. Igen, Istené a tisztesség!
Ahatalom és az erőis Istené!  A magyarázók szerint ezek itt valójában szinonimák lennének, és János csak azért írta így, hogy a felsorolásban kijöjjön a hetes szám, mert ha ezt a kettőnek vesszük, akkor a dicsőítő ének hét gyönyörű szót tartalmaz. Olvasom még egyszer: az első az áldás, a második a dicsőség, a harmadik a bölcsesség, negyedik a hálaadás, az ötödik a tisztesség, a hatodik a hatalom és a hetedik az erő. De mégsem azért van ez így, hogy kikerekedjen a szent szám, és a hét minden napjára jusson belőle egy, hanem azért, mert a hatalom (dünamisz) szó a belső erőt, a képességet, az erőforrást jelenti, míg másik szó, az erő (iszkhüsz) a külső erőt, a szilárdságot jelöli. Azt mondja erről az utóbbiról maga Jézus: vigyázzatok minden időben, kérvén, hogy erősekké tétessetek (mintegy külsőleg megerősítessetek) Isten által, hogy elkerüljétek mindazokat, amik bekövetkeznek, hogy megállhassatok az embernek színe előtt.(Lk 21,36) Mik következnek be? Pál apostol azt mondja: az emberek magukat szeretők lesznek, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók... Nem is olvasom végig, amit Timóteusnak írt. A második levélben végigolvasható. Krisztus pedig azt mondja: vigyázzatok és kérjétek Istentől, hogy szilárdítson meg benneteket, hogy mindezeket elkerüljétek, hogy megállhassatok az ember Fia előtt.
 
Azt mondják a vének istentiszteleti énekükben: áldás és dicsőség, bölcsesség és hálaadás és tisztesség, hatalom és erő a mi Istenünknek, mind örökkön örökké! Az új fordítások ezt másképpen adják vissza, például így: a mi istenünké. Én pedig így fordítom: ezek mind a mi Istenünknél vannak. És megnyerhetjük ezeket erre az esztendőre is, áldásul, kegyelemből, megtartatásra. Csak kérjük buzgó szívvel.
De nem mondtam jól a számolást, mert van itt egy nyolcadik szó is és erről is szólni kell még. Ámen.  Megszoktuk, hogy az áment a sor végén mondjuk, leginkább imádságunk végén. Megszoktuk azt is, hogy a bibliai könyvek végén, különösen az apostoli levelek végén, az áldás kívánások után áll az Ámen. Sok zsoltár végén olvassuk: Ámen. Van olyan zsoltár, ahol megkettőzve olvassuk: Ámen, Ámen. De hogy így kezdődjön valami, az igen csodálatos! De lám, itt így kezdődik a dicsőítés, olvasom még egyszer: És ezt mondták a vének, Ámen! És utána kettőspont áll. Tehát, Ámen:  áldás és dicsőség és bölcsesség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknél (van) mindörökké, Ámen!Az Ámen tehát a nyolcadik szó, ezzel kezdődik és ezzel végződik a dicsőítés. Miért kezdődik Ámennel? A Heidelbergi Káté a Miatyánkot magyarázva ezt mondja: Ámen azt jelenti, hogy ez igazán és bizonyosan meglesz, mert Isten az én könyörgésemet sokkal bizonyosabban meghallgatta, mint amennyire én azt szívemben kívánom. Nem tudom, feltűnt-e, hogy azt mondja a Káté: Isten az én könyörgésemet sokkal bizonyosabban meghallgatta! Exaudita a Deo – mondja a latin. Ha nem rettegnénk a magyar akadémikusok dörgedelmeitől, hogy passzív igeszerkezeteket a magyar nyelvben nem lehet használni, akkor ezt így kéne fordítani: hiszem, hogy az én könyörgésem Isten által meg van hallgatva. Isten meghallgatta kéréseimet. Ezt fejezzük ki az imádságunk végén mondott ámennel. Ezzel a bizonyossággal imádkozunk mindvégig az Úr Jézus Krisztus nevében. Mert még a szánkon sincsen a szó, Isten már meghallgatta azt.
De hogy az elején!? Miért áll itt az, hogy Ámen?  Valójában ez az Ámen maga  Jézus Krisztus! Ezt olvastam a lekcióban: a Laodiceai gyülekezet angyalának írd meg, ezt mondja az Ámen, az igaz és hű bizonyság... Tehát Jézus Krisztus mondja, és adja a vének szájába ezt: Ámen, áldás és dicsőség, bölcsesség és hálaadás, tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek (vagy a mi Istenünké, vagy a mi Istenünknél). Aki az Ámen nevében kér, ennek az esztendőnek az elején, az boldog bizonyossággal mondhatja, hogy Isten sokkal bizonyosabban meghallgatta, mint ahogy én azt szívemben kívánom. Ámennel kezdődik a magasztaló ének és Ámennel végződik. Krisztussal kezdődik és Krisztussal végződik. Kezdjük Krisztussal az esztendőt és fejezzük majd be Vele hálaadásban, dicsőítésben és magasztalásban.
Ámen

Lekció:
Amikor pedig megszületett Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, íme,  napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy hódolatot tegyünk néki.
Heródes király pedig ezt hallván, megháborodott, és vele együtt az egész Jeruzsálem. És egybegyűjtött minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódott tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie?
Azok pedig ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben; mert így írta meg a próféta: És te Betlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, aki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt.
Ekkor Heródes titkon hívatta a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. És elküldve őket Betlehembe, ezt monda nekik: Menjetek, és szorgalmasan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek neki.
Ők pedig a király beszédét meghallva, elindultak. És íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment mindaddig, amíg odaérvén, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek. És bemenve a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulva, tisztességet tettek néki; és kincseiket kitárva, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. (Máté evangéliuma 2,1-11)

Textus:
 
Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba.  Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül, de honfitársainak maradéka haza fog térni Izráel fiaival együtt.  A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig.  És ő lesz a mi békességünk. (Mikeás 5,2-5)
 
Ő a mi békességünk! (Efezus 2,14)
 
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ha illik, ha nem, karácsonykor sok közhelyet szoktunk idézni; én is hadd idézzek mindjárt egy közhelyet: ha kimondjuk, ha nem, a szívünkben ott van a tapasztalat, a karácsonyt sok bonyodalom előzi meg. Folytatni is illik ezt a közhelyet, éspedig így: a karácsonyt sok bonyodalom előzi meg, és sok bonyodalom követi. De hadd tegyem hozzá, ha jól ünnepelünk, vagyis, ha eltalálunk Krisztusig, vagy éppenséggel, ha engedjük, hogy Krisztus megtaláljon bennünket, akkor, bizonyos vagyok benne, karácsony után, bár bonyodalmak következnek, azok egészen másféle bonyodalmak lesznek, szebbek és reményteljesebbek, hiszen karácsony a nagy megfordítás ünnepe.
Megelőlegezésül ehhez a nagy megfordításhoz hadd idézzek egy gyermeki szót. Egy óvodás lapozgatta a világtörténelmi térképet, némi szülői segítséggel értve, hogy az egyik birodalom rózsaszín, a másik piros, a harmadik zöld, negyedik kék, kinek melyik szín dukál. Aztán a térképen itt-ott keresztben két kard meg egy évszám is látható volt, a csaták helyét jelölve. S ahogy magyarázza a szülő a gyermekének a birodalmak felemelkedését és süllyedését, meg a kardozó helyek jelentését, azt mondja a gyermek: „minden ország titokban háborúzik, hogy ne lássa a Jézus!” Minden ország titokban háborúzik, hogy ne lássa a Jézus. Ez bizony már karácsony utáni belátás, karácsony utáni szó ettől a gyermektől. Mert bár így lenne – sóhajtunk. Bárcsak lenne szégyen és titkolni való a háború, lenne szégyen a harag, lenne szégyen a kisemmizés, a szorongatás, lenne szégyen a bűn! És bárcsak lenne minden boldogság forrása az Istennel és embertársainkkal való megbékélés. De ehhez a megfordításhoz meg kell találni Krisztust.
 
Hol kell hát Krisztust megtalálni? Ez volt a napkeleti bölcsek kérdése is. És ahogy Máté evangélista följegyzi, mindjárt keresték is, és éppenséggel ott, ahol az ő logikájuk, élettapasztalatuk, felfogásuk, habitusuk diktálta, mentek Jeruzsálembe. Amikor megérkeztek és föltették a kérdést, hol kell a zsidók királyát keresni, mert láttuk az Ő csillagát, hol van hát a zsidók most született királya? - roppant hisztéria tört ki Jeruzsálem palotáiban. Nyugtalan riadalom fogott el mindenki. A régi fordításból olvastam a történetet, ott így áll, jó ez a szó: megháborodtak a hatalomféltők, akik persze nem titokban, hanem mindig nyíltan szoktak harcot vívni, uralmat megragadni, hatalmat megtartani. Ők úgy érzik e bejelentés nyomán, hogy rivális érkezett. És nem is akárki. Azt kérdezik-mondják a napkeleti bölcsek: hol van a zsidók királya,akinek csillaga támadt és jelzi a születését. Ez a szó, hogy: a zsidók királya, messiási cím. A messiás a felkent, az Isten által felhatalmazott, Ő a Krisztus. Krisztus nem rivális! Ő a Felkent. Krisztus nem rivális, hanem megváltó! Mégis, nagy a riadalom, mert ott a palotákban még nem történt meg a nagy megfordítás, a változás. Hol kell hát Őt keresni, hol született meg? Heródes előhívatja az írástudókat, a bölcseket, a hagyományőrzőket, akik tudják, hogy a születés helyét megmondta a régi jövendölés. Idézik Mikeás próféta szavát, ott ez a prófétai kijelentés áll: de te Betlehem, Júdának legkisebbike... Nyolcszáz évvel korábban hangzott ez a szó, amikor egy nagy birodalom, az asszír birodalom emelkedett fölfelé és kezdte szorongatni a kis országokat, köztük Júdát is. És nyomban föltámadt a nagy kérdés, vagy inkább a kétség: ki fogja kiállítani a védősereget? A honfoglalás után kialakított régi szokás szerint ezres beosztásban éltek a települések, a nemzetségfők, akiket ezredvezetőknek is neveztek (Józsué könyve 22). Háború esetén ezer férfiból kellett kiállítani egy-egy alakulatot (Bírák könyve 20). Csakhogy Betlehem kis falu volt, annyira kicsi, hogy nem volt ezer embere se, akik közül ki lehetett volna állítani egy szakaszt, ezért mondja így a prófétai ige, olvasom még egyszer Mikeás próféciáját: te pedig, Efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy a Júda ezerei közül, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izraelen. Szószerint fordítva még az sem pontos kifejezés, hogy a „legkisebb vagy”. Szó szerint úgy kellene visszaadni, hogy annyira kicsi vagy, hogy még az ezret sem éred el. Vagyis nem számolnak veled, jelentéktelen vagy, hiszen egy szakasznyi embert sem tudsz kiállítani.
Amikor János evangélista idézi ezt a próféciát, Betlehem megjelölésére egy olyan görög szót használ, amit nagyon nehéz magyarra lefordítani, mert a „falu” szóba mi belehalljuk azt, hogy ott valami fal is volna, ám a görög szó éppenséggel azt jelenti, hogy a települést nem védi fala vagy kerítés. Inkább afféle tanyaközpont ez, vagy még inkább puszta (pár tucat ház egymás közelében), onnan nemhogy egy ezrednyi, egy szakasznyi ember sem kerül ki. Tehát Betlehem a legkisebb. Annyira kicsi, hogy még a tornasor végére sem állítanak oda. Aki volt kicsi, tudja mit mondok. Az osztályban én voltam a legkisebb, volt fiú, aki kétszer akkora volt, mint én, de azért a tornasor végére odaállítottak. Betlehem, te annyira jelentéktelen vagy, hogy a sor végére sem állítalak oda. De belőled származik  Krisztus!
 
Hol születik meg Krisztus? Lám, a bölcsek is a királyok között keresik. Ott kell megszületnie, bíborban, bársonyban, ahogy egy királynak illik. De bonyolítsuk csak a dolgot, karácsony előtt úgyis sok bonyodalom van! Mi, modernek ezt fordítva is el tudjuk ragozni. Hol kell Krisztusnak megszületnie? Hát ott, ahol a nyomorúság már forrpontra érkezett, ahol olyan rettenetes a megalázottság, a kisemmizettség, a jogfosztás, hogy hamarosan forradalom fog kitörni. Nem kell feltétlen bíborban-bársonyban születnie a Messiásnak, de majd oda kerül, előbb-utóbb. Elég valamelyik forradalmas főhadiszálláson megtalálni. Valahol a dzsungelben, ahol egy gerilla-csapat készülődik fölszabadítani a szegényeket. Ott kell Őt keresni. Vagy mégis palotában született? Mindegy. A lényeg, hogy mindenképpen főhadiszálláson szülessen, legyen az a királyok palotája, vagy legyen az a hely valahol a világ végén, gerillák között, s legyen a kisemmizettek királya!!
 
Egyik felelet sem jó, bárhogy bonyolítjuk. Ezek a megoldások csupán egymás tükrei, a mi békétlen, háborúzó, csatázó, jogkövetelő, jogbitorló, hatalomszerző, hatalmat bitorló világunknak a tükörképe.
Krisztusnak ott kell megszületnie, és ott kell neki meghódolnunk, ahova Isten vezette a bölcseket,  – ott született meg Krisztus. Isten vezette őket. Vezette őket, először is, jelek által. A csillagok állása által, csillag járása által, és álmok által is. Aztán vezette őket az Ige által, ahogy felolvassák a régi jövendölést a próféta könyvéből ott, Jeruzsálemben. S Dávid városával (ahogy János mondja: a faluval, ahol Dávid király lakott, még a próféta idejénél is régebbi történetét idéznek; erről még fogok szólni.) És vezette őket Isten engedelmességük által is. Milyen különös engedelmesség ez! Heródes titokban hívatja őket bizalmas beszélgetésre bezárkózva. Csalárd módon ígérget nekik, s közben kvázi besúgót csinálna belőlük, hogy majd ő is megy és hódolatot tesz, csak jelentsenek neki!  De engednek Heródesnek és elindulnak Betlehembe. És vezette őket Isten öröm által is. Azt olvassuk a történetben, hogy amikor a csillag megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt, a napkeleti bölcsek nagy örömre gyulladtak, igen-igen nagy örömre, így is lehetne fordítani, hogy: az örömök örömére, hiteles örömre; és ez az öröm is vezeti őket.
De ha mindent besummázunk, akkor azt kell mondanunk, hogy maga Krisztus vezette őket, hiszen nemcsak az teljesedett Mikeás próféciájából, hogy Betlehemben született meg a király, hanem az is – folytatja Mikeás próféta –, hogy népének nyájának élére áll és vezeti őket. Boldog az, akit Krisztus vezet.
 
Oda kellett hát menniük Betlehembe, hallottuk, így jövendölt erről Mikeás próféta: te vagy a legkisebb! És ezzel egy régi történetet idéz fel, nyolcszáz évvel Krisztus születése előtt idéz a próféta egy történetet, amely több száz esett, amikor Isten már letette Sault a királyságból, és elküldte Sámuel prófétát Betlehembe, hogy ott új királyt kenjen fel. A próféta elment Isai házához, és jelezte, hogy fiai közül állít Isten királyt az Ő népének. Ekkor Isai elővezette a fiait, hét szép legényt, mint a népmesében. Egyik szebb, mint a másik, egyik vitézebb, mint a másik, egyik mutatósabb, mint a másik, egyik királynak valóbb, mint a másik. De a próféta, ahogy nézi ezeket a szép szál ifjú embereket, csak legyint: nem ez, nem ez, nem ez, egyik sem. Hát akkor? – és megkérdezi Isait, nincs több fiad? Ó, hát van egy kicsike, kint van a birkáknál. Őt be se állították a sorba! És ő az, Dávid, akit Isten királynak választ, s majd az ő törzsökéből származik az igazi király (1Sámuel 16). De te Betlehem, a legkisebb a fejedelmi városok között, de te Betlehem, aki el sem éred az ezret, de te Betlehem, aki nem számítasz, nem is gondolnak veled, nincs benne a neved a kalkulusban. Belőled származik majd a király!
 
Azzal kezdtem, hogy karácsonyt sok bonyodalom előzi meg és sok bonyodalom követi, de ha jól ünnepelünk, vagyis eltalálunk Krisztusig, és engedjük, hogy immár Ő vezessen bennünket, hogy Ő legyen a királyunk, vagyis, ha engedjük, hogy megtaláljon bennünket, akkor karácsony a megfordítások ünnepe lesz. Csak néhányat hadd említsek ezekből. Ha Krisztus vezet, akkor a mi korunk boldogság-kényszeréből valódi öröm lesz. Korunkat azzal bírálja egy filozófus, hogy ilyen talán még nem volt a történelemben, amit a 20. és 21. század hozott; ezt nevezi így: boldogságkényszer. Azt teszi a mai embert boldogtalanná, hogy boldognak kell lennie. Ugye, értjük ezt? Minden, ami ebben a civilizációban történik, erre irányul és azt diktálja, hogy te csak akkor vagy hiteles ember, ha eleget teszel a modern kor boldogságkövetelményeinek. Ebből pedig boldogságkényszer támad, és ez boldogtalanná tesz. Ha azonban Krisztusban megfordul minden, akkor szabad örömre jutsz, az örömök örömére, amit megtapasztaltak a napkeleti bölcsek is. Ha karácsonyban Isten Szentlelke mindent megfordít bennünk, az életünkben és a szívünkben, akkor arra a kétségre, vagy még inkább őskérdésre, hogy vajon van-e megoldás a bűnre és halálra? -  boldog bizonyság lesz a felelet.
 
Igen, van megoldás, mert Isten bepecsételte a fülünkbe a szabadulás boldog hírét. Sőt, kezességet is adott rá a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Így hívlak benneteket az új szövetség asztalához! Aki Istennel szövetséget köt, az tudhatja, hogy ebben a szövetségben nincsen titkos záradék, nincsen apró betűs rész, nincs különös és kellemetlen meglepetés. Akit Isten feloldott a bűn terhe alól, akinek megbocsátott, akit meghívott az örök életre, annak biztos zálogot adott a feltámadott Jézus Krisztusunkban. És a szorongásból, hogy vajon nem hiába kérünk-e Istentől áldást, most is, ebben az ünnepünkben mi, békességvágyók, békességre igyekvők, megengesztelődni akarók és olyan nehezen engedni tudók, vajon nem hiába kérjük-e ezt Istentől? - ez a szorongás szép reménnyé lett, hiszen Krisztusban meghallgat minket az Atya, és a háborúból béke lesz. A háborúból béke lesz, mert Krisztus szerzése nem a harc felfüggesztését, nem is valami átmeneti fegyvernyugvást vagy harci szünetet jelez, hanem az Isten és az ember szeretetteljes valóságát. Mikeás próféta így jövendöl kétségbeesett, szorongó, aggódó, kényszerek között vergődő népének: Ő lesz a mi békességünk. Pál apostol pedig az Efézusi levélben immár beállott tényként, örökkévaló jelen időben mondja: Ő a mi békességünk. Aki Krisztust megtalálja, akit Krisztus megtalál, akit Krisztus megengesztel Istenhez és elhozza számára Istennek békességét, annak a szívében mindent felülmúló öröm támad. Gyertek, gyertek, gyertek, menjünk el Betlehembe. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Az Ézsaiás prófétától felolvasott jövendölés látszólag távoli időkbe visz bennünket vissza, mert évezredekkel korábban hangzott el ez a prófétai szó; ezért könnyen mondhatnánk, hogy ez csak egy régi történet, és bár szép szavak vannak benne, sőt, néhány gondolatát le tudjuk fordítani a magunk életére, de már annyi minden eltelt azóta, mi több, annyi minden be is teljesedett a próféta jövendöléséből, hogy legfeljebb a történetünk lábjegyzetébe írhatnánk ezt be. De ha azt mondom, hogy olyan helyzetben hangzott ez a jövendölés, amikor Isten népe fogoly volt, mégpedig a helyzet foglya, akkor mindjárt könnyebben értjük ennek a jövendölések a súlyát.
Isten népe a helyzet foglya. Egy roppant birodalom emelkedik föl és fenyegeti. Ez ismerős a történelemből, a magunk történetéből is: birodalmak emelkednek és süllyednek; ilyen a nagy történelmi libikóka: egyszer fönt, máskor lent. De ez persze a nagyok története. Ha pedig egy nagy birodalom megmozdul, emelkedik, hódítani indul, nyomban fölvetődik a szorongató kérdés is, amely viszont a mi kérdésünk: mi lesz a kicsikkel? Megmaradnak-e a palánkon? Ézsaiás próféta korában, amikor az asszír birodalom fölemelkedőben volt, Egyiptom pedig, a másik nagy birodalom éppen gyengélkedett, az új hódító – ahogy az új fordításban halljuk – dübörgő vascsizmával és vérbe ázott köpennyel indult elfoglalni a világot. Mi lesz velünk, a kicsikkel? Megmaradunk-e? Ráadásul, ahogy ezt Ézsaiás próféta jelzi, és a Királyok könyve taglalja is (2Kir 16, 2 Krón 23), amikor fölemelkedik egy új birodalom, akkor a perifériákon zűrzavar támad. Hova forduljunk, kivel kössünk szövetséget, kinek engedelmeskedjünk? Kik jöjjenek ide, kik einstandolják az országot és „védjék meg”, mint gyarmatbirtokukat? Ebben a zűrzavaros helyzetben üzent rá Akház királyra két szomszédos ország, Damaszkusz és Efraim (vagyis északi ország, Izrael, amely több száz évvel ezelőtt szakadt el). Damaszkusz és Izrael összeszövetkeztek Asszíria ellen és ebbe a koalícióba Jeruzsálemet is be akarták vonni. Illetve megzsarolták: vagy velük tart, vagy ellene fordulnak. Közben jönnek a hírek harci készületekről, kényszer-sorozásokról, a követjárás megélénkül, a tárgyalási feltételek folyton változnak. Jeruzsálem nem akarja ezt a kétes szövetséget, és hamar megszületik a gondolat, hogy inkább Asszíriával kell szövetséget kötni. A felemelkedő birodalom - bár hódító szándéka kétségtelen - talán ideig-óráig megvédhet a szomszédok  erőszakos fellépésétől. Ki tudja, talán ez a szövetség Asszíriával kifizetődő lesz hosszútávon. Ez diktálja a reál-politika.  Isten népe a reálpolitika foglya. Vagy nemcsak azé?
Amikor Isten elküldi Ézsaiás prófétát a király udvarába, azzal az üzenettel, hogy ne aggódjon, ez a két északi nép csak két hamvadó üszök, semmivé lesz a tervük, ezért ne kössön szövetséget Asszíriával se, hanem maradjon meg a maga belső integritásában. A király ehhez a bizonysághoz jelet is kérhet az Úrtól (Ézs 7), és az a jel lesz a bizonysága annak, hogy Isten meg fogja tartani ezt az ígéretet. Akház király azonban nem kér jelet! Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Milyen döbbenetes, amikor az Isten útjáról letérő ember megjátssza a hívőt!  Azt mondja Akház: nem kérek jelet, nem kísértem az Urat (7,12). Ugye, milyen szent szöveg ez?! Nem kísértjük az Urat! Szépen énekeljük: „Mind jó, amit Isten tészen, szent az Ő akaratja...” Nem provokáljuk Istent.
A próféta azt mondja, hogy kérj jelet; az Úr akarja, hogy kérj jelet! A király viszont, ezzel a szemérmesnek, hívőnek tűnő szöveggel nem kér jelet! Miért? Mert ő nemcsak a helyzet foglya, hanem egy döntés foglya is. Ő már eldöntötte, hogy szövetséget köt Asszíriával, vagyis birodalom oltalmat kért, vazallusi szövetséget köt. És miért súlyosabb ez a döntés, mint a reálpolitika és annak a mindennapos alakulása? Azért, mert ez a szövetség alapvető lojalitást feltételez. Be kell hódolni, igen, de nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem kulturálisan is, és legfőképpen vallásilag. Ha csak ennyit mondok, hogy kulturálisan is be kell hódolni, ezt mindannyian értjük. Mi, magyarok, ahova éppen tartozunk, oda hódolunk. Tartoztunk a nagy szovjet birodalomhoz, ki ne emlékezne az úttörő mozgalom éveire, vagyis a kommunista indoktrinációra az iskolákban.  De sok seje-haj énekecskét kellett zengedezni! Népdalok helyett az amuri partizánok hősi énekét tanulgattuk. Most egy másik birodalom érdekszférájába tartozunk, úgy hívják, hogy Pax Americana, és szól is mindenfelé a „jinglebells”, és már nem is Télapó röppent közénk a Coca Cola elixírjével, hanem az Úr Jézus! Akház király a behódolás után asszír mintára készíttetett oltárt a jeruzsálemi templomba, és azon rendelte el az áldozást. Ez egyetemes kulturális behódolás, amit, ha akarjuk, ha nem, a ránk kényszerítenek a nagyok. Hozzák a maguk kultúráját, politikáját, gazdasági érdekét, és a maguk vallását is. Ez egykor Jeruzsálem számára azt jelentette, hogy – királyi parancsra vagy reálpolitikai érdekből, de mondjuk így: reál-vallási érdekből – el kellett fordulni az egy igaz Istentől, és térdet kellett hajtani Asszíria bálványisteneinek. Ezért üzen az Úr a királynak: ne köss velük szövetséget! Isten már kötött veletek szövetséget. És ahogy egykor Gedeon legyőzte a túlerőt, úgy most is megtart bennetek. (Bírák könyve 7. rész) Szövetségszegők vagytok, ha most, a szorongató helyzetben nem a mindenható Istenre támaszkodtok! Sőt,  Isten ígéretet is tesz a szabadításra és megmaradásra,  amit jellel pecsétel be, így mondja: egy gyermek születik...
Gyermek minden nap születik, mondhatnánk, már ott, ahol élni akarnak az emberek. (Lehet, hogy a 21. századi nyugati civilizációban önmagában véve nagy jel lesz az, ha gyermek születik egyáltalán! Hallom én, hogy járkál föl-alá egy svéd kamaszlány és fenyeget, hogy vége a világnak, és ennek nyomán ezrével tesznek fogadalmat a kamaszlányok, hogy ők bizony nem szülnek gyermeket! Igen, lehet, hogy eljön az idő, amikor a puszta tény, hogy gyermek születik, gyermek születhet, az isteni kegyelemnek és a megmaradásnak a jele lesz.)
De nemcsak ezt mondja a próféta, hanem így szól az ige: mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Ez látszólag ismétlés, vagyis pontosan tisztázza, hogy az a gyermek milyen nemű lesz, - olvasható így is. Vagy csupán kettőzéssel erősíti a bizonyságot. Mégis, ebbe mi már belehalljuk, ahogy a régiek is belehallották, azt az isteni többletet, amely a gondviselés világából átvezet a megváltásnak, a kegyelemnek a világába. Fiú születik: a dávidi királyság képét idézi a szó. A 2. zsoltár Dávidnak és a szent királyoknak a nagy zsoltára, amely a hatalmasokhoz szól: „királyok, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái!
Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel. Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék!”  (Zsoltár 2,10-12) Vagyis, királyok, térjetek észhez, mert hiába esküdtetek össze, hiába fogtatok össze, hogy Isten igáját lerázzátok magatokról, a magasságban lakozó ezt csak neveti. Inkább hódoljatok meg a Fiúnak!  Ez egy úgynevezett messiási zsoltár, jövendölés, Isten kegyelmének Jézus Krisztusban való beteljesedéséről. Ézsaiás korában is jól értették, hogy ez a jel: Fiú adatik nékünk. És négy nevet mond a próféta. (Négy ádventi vasárnapot lehetne erről a négy névről szólni.) Krisztus méltóságnevei ezek, jelzik személyének a titkát és jelzik a művét is. Ha nem lenne túlságosan terhelt szó a „program” kifejezés, bátran mondanám, hogy ebben a négy névben bennefoglaltatik az egész messiási program.
Az első név: csodálatos tanácsos.A régi fordítás felbontja, így:  csodálatos, tanácsos. Ez a Vulgata fordítás hibájából maradt így. A pontos fordítás ez:  csodálatos tanácsos, ahogy az új fordításban olvassuk. Csodálatos, mert ámulatra méltó, végére mehetetlen módon viszi végbe azt, amiről Zakariás így mondja, hogy a békesség tanácsában, vagyis a Szentháromság örökkévalóságában az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság Isten elvégzett és elhatározott az ember üdvözítése felől. (Zak 6,3) Amit Isten elvégzett, vagyis régies kifejezéssel: ami az Ő tanácsvégzése, az csodálatos módon fog végbemenni.
Második helyen erős Istenneknevezi a prófétai szó a megszülető Messiást; a régi Károli fordítás meg is tetézi ezt: erős, hatalmas Isten, vagyis fokozza, mert Krisztus révén a gyengeségébe elrejtett isteni hatalom szerzi meg a bűn és a halál fölötti győzelmet. A régiek, Ézsaiás korában, ezt talán úgy értették, hogy a mi Istenünk az erős Isten, a mi Istenünk a legyőzhetetlen Isten, a mi istenünk a páratlan Isten, az urak ura, királyok királya, hatalmasok hatalmasa. De úgy érjük teljesen jól, hogy a Messiás isteni erővel viszi véghez üdvözítésünket. Megingathatatlanul és meghátrálhatatlanul. Azt olvassuk Jézusról, úgy szólt, mint akinek hatalma van (Márk 1,22), de azt is olvassuk, hogy amikor tanítványai a Jeruzsálembe vezető úton elébe álltak és azt mondják neki: Isten mentsen, uram, nem történhetik meg Teveled, hogy Jeruzsálembe menj, ott eláruljanak, perre vonjanak, megköpdössenek, halálra ítéljenek, megfeszítsenek, mint egy rabszolgát, ez nem történhet meg veled! -, akkor Jézus feltartózhatatlanul, halálfélelmét is legyőzve elment egészen a keresztig, és halálával legyőzte a halál és feltámadásával bepecsételte ezt az isteni erőt.
Aztán örökkévalóság atyjánaknevezi a prófécia a Messiást. Vagyis ő az, aki megszerzi számunkra az örökkévalóságot. De sokszor megesik, hogy mindennapos gondjaink között őrlődünk, vagy a gondjaink őrölnek bennünket, és egy-két életszakasznál megállva rezignáltan felsóhajtunk, hogy mennyi időt, mennyi erőt, mennyi jókedvet, mennyi odafigyelést, az életünk mekkora darabját áldoztuk egy nagy semmire! Az egész eddigi életünk már emlék sem. Nemrégiben rendezgettem régi fényképeket, mindenféle csoportképek kerültek a kezembe, de ha még eltelik öt év, én a most még ismerős arcokat elfelejtem. Az az érzés fogott el, hogy lám, itt van egy fénykép, rajta sok ismeretlenné váló ismerős, tele a fiókom ezekkel, a volt és nincs életünkkel. Jézus Krisztus az örökkévalóság atyja, ő szerzi meg számunkra az örökkévalóság ajándékát. Ezért sóhajt Pál apostol a 2. Korinthusi levélben, hogy mi, akik már megízleltük az eljövendő világ erőit, az örökkévalót, már vágyakozunk levetkőzni azt, ami múlandó és fölöltözni azt, ami múlhatatlan és örökkévaló. Sőt, le se akarunk vetkőzni a mulandót, hanem föl akarjuk rá venni az örökké valót, a halhatatlant a múlandóra, hogy ami maradandó, ami örökkévaló, az élet elnyelje a halált. (2Kor 5)
És végül azt mondja a próféta a Messiásról, hogy ő lesz a békesség fejedelme.Ez a név teljes egészében Jézus Krisztus messiási programja. Később meg is toldja a próféta azzal, hogy az Ő békességének, vagyis békeuralmának nem lesz vége (Ézs 9,7). Van tehát programja Jézus Krisztusnak, és ha szűkítem a kört, amiből indultunk, egészen magunkig jutunk. Igen, a nagy birodalmak játsszák a történelmi libikókát, a kis népek pedig cidriznek a palánkon, hogy megmaradnak-e; csupa kényszerhelyzet minden, és mi is a történelmi adottságok foglyai vagyunk. De hogyan szabadulunk ki ebből? Hát ilyen kispolgárian, kedves testvérek! Ő a békesség fejedelme. Ez Jézus Krisztus programja nekem is meg nektek is. Sokszor tűnődöm el egy régi beszélgetésen. Még a Bihari-úti kis fecskefészek templomban szolgáltam, amikor a lakótelepről lejött hozzám egy férfi. Korábban soha nem láttam, akkor találkoztunk először, így karácsony táján, ádventben. Tiszteletes Úr, mondta, én ateista vagyok, de azt tartják, hogy maguk, papok nagyon ügyesek a lelki dolgokban. Talán a kollegák, vonakodtam,  én inkább csak afféle elefánt vagyok a porcelánboltban. Nem baj, nem baj!  - felelte -, csak mondjon nekem valamit! Húsz éve nem tudok a testvéremmel kibékülni. Húsz éve?! Negyvenes férfi volt, tehát egész fiatalon összeveszett a testvérrel. És – kérdeztem – hányszor futott neki a békülésnek? – Húszszor- felelte -, húsz karácsonyon. És miért nem jutott tovább? Ekkor elkezdte sorolni, hogy milyen megalázó a másiktól bocsánatot kérni, és milyen gyengék a gesztusok, és így tovább. Én pedig kezdtem az  elefánt-lépéseket, mondva, hogy dehogyis nehéz, dehogyis megalázó: bocsánatot kérni, az ingyért van; és ha őt bántották volna meg,  miért teszi lehetetlenné a másik bocsánatkérését?!  Aztán jött a következő elefántlépés: megbocsátani is ingyért van, elengedni is ingyért van – mert a kegyelem ingyen kegyelem! Aztán még a két hátsó elefántlábbal meg is tapostam, és mondom neki:  amúgy, pedig következménye is van mindennek, talán csak nem ez a baj? Testvérem, hány éve nem tudsz te kibékülni a testvéreddel? Hány éve várod, hogy eljöjjön megalázkodva, de ő nem jön, mert látja rajtad, hogy nem fogsz neki megbocsátani, hanem csak újra megalázod. És a barátodat mikor engeszteled meg? Szűkítsük a kört! A hitvesedtől mikor kérsz már bocsánatot, és mikor kezdtek el, minden következményt levonva szent békességben együtt élni? Ha beéred azzal, hogy a karácsony múló jó íz, tűnő hangulat, röpke édes érzet legyen, mire jutsz? Hiszen  azt  íz, a hangulatot, az érzetet már szeptembertől megkaptuk bővített és végtelenített kiadásban. Csingilingi, karácsonyfa, angyalszárny-suhogás, flitter mindig volt és mindig lesz. A Messiás programja a nevében van:  békesség fejedelme, és békessége uralmának, egyszóval békességének, Isten jó rendjének nem lesz vége. Csak vond le a konklúziót!
A négy tehát együtt így hangzik: amit az ember üdvére Isten elhatározott, azt erős hatalommal véghez viszi, hogy meghívjon örökkévalóságba minket, akik Krisztus által megbékéltünk Istennel és egymással. S mindehhez hozzáteszi a próféta az okot is. Eddig arról beszéltünk, hogy kényszerhelyzetben Isten népe, annyira, hogy nem is tud Istenhez fordulni, mert behálózta már a sok menekülési, túlélési, talpon maradási stratégia. Ekkor jön az isteni ígéret, és gondolhatnánk, hogy így van ez jól, ez az Isten dolga: ígéretet ad, megszabadít, megsegít, jól van ez így. De most hallunk mindennek az okáról is.
Azt mondja a próféta, a seregek Urának buzgó szerelme cselekszi ezt. A régi szép fordításban még ott van az eltűnt jövő idei alak: a seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt. Ez a buzgó szerelem szenvedélyes, erős szeretet. Azt mondja az Énekek éneke, erős a szeretet, mit a halál, mint a sír, buzgó a szerelem (Énekek Éneke 8,6). Ez egy szerelmes énekben áll, ám ez a szerelmes ének nem véletlenül van itt a Biblia kánonjában. Voltak prűd egyházatyák, akik ki akarták hagyni a kánonból, mondván, hogy ez egy közönséges lakodalmi ének, nóta, vagy miféle, mit keres a szent iratok között?! De éppenséggel ezért van ott, ezért a mondatért: erős a szeretet, mint a halál, mint a sír, buzgó a szerelem. Az Isten irántunk való szerelme is erős, egészen a keresztfának haláláig és egészen a sírig buzgó ez a szeretet.
De erről a szeretetről azt is tudjuk, hogy féltékeny szeretet, Isten féltőn szerető Isten (2Móz 20,5). Zakariás prófétánál azt mondja az Úr: nagy szeretettel szeretem Siont (Zakariás 1,14). Vallomás ez, Isten vallomása: nagy szeretettel szeretem, szerelmes vagyok bele. Majd így folytatja Zakariás próféta: ezért nagy haragra gerjedtem ellene. Mert a népem nem szeret viszont. Igen, Isten szeretete féltékeny szeretet. Ezékiel próféta ezt így fogalmazza meg: betöltöm rajtuk búsulásom, buzgó szerelmemben szóltam így (Ezékiel 5,13). Vagyis, ha azt mondjuk, hogy Isten szeretetében járunk, az azt jelenti, hogy döntenünk kell. Ahogy Akház királynak dönteni kellett, hiába mondta, hogy nem kér jelet Istentől. Mert belül már döntött és rosszul. Dönts jól! Dönts Isten mellett, a buzgón szerető Isten mellett! És ha döntöttél, illeszd az életedet a Fiúhoz, akinek ez a neve: csodálatos tanácsos, vagyis tanács végzését csodálatos módon a te életedben is véghez viszi. Tudod-e, mit akar veled?  Illeszteni kell az életedet a Fiúhoz, akinek a neve erős Isten, aki által megízlelheted az eljövendő világ erőit. Az Ő erejében minden lehetséges. És igazíts az életedet az örökkévalóság Atyjához, élj úgy a múlandóban, mint akinek várománya az örökkévaló élet.  És mindent meghatározó módon, igazítsd az életedet a Messiás programjához: az Ő neve ez: békesség fejedelme. Légy a békesség gyermeke! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Amikor Pál apostol személyes hangú leveleit olvassuk (a Timóteushoz, Tituszhoz vagy Filemonhoz írott leveleket), fontos hangsúlyozni, hogy a személyességet. Ha levelet írunk barátnak, családtagnak, akkor bátrabban teszünk bensőséges megnyilatkozásokat. Ami, úgymond, másra nem tartozik, megosztjuk, és nem kell attól tartanunk, hogy ilyen megnyilatkozás vagy vallomás okán baj támad, vagy visszaélnek vele. A biblia-tudósok szerint, ez a levél Rómában született, Pál fogsága idején. Ezt írja: immár az én elköltözésem ideje beállott (5.vers). Talán már megszületett a halálos ítélet és a kivégzésére vár. De nemcsak ez a jelzés személyes hangú, mert ezt végtére is tudtára lehet adni mindenkinek, aki az apostolt ismerte. Hanem tovább viszi a szót az apostol és vallomást tesz, mintegy az életét summázva. Ezt sokat idézzük, személyes életutunk egy-egy zárópontján. És bizony, boldog az az ember, aki ezzel tudja besummázni az életét: »a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem ama napon az Úr, az igaz bíró.«De folytatja is – és ezt nem szoktuk idézni, és ma erről szeretnék szólni. Tehát: »Megad nekem ama napon Úr, az igaz bíró, nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.«A fordulatot jól ismerjük. Az apostol ezt  több levelében is alkalmazza: például: imádkozzatok egymásért és értem is, illetve megfordítva: értem is, de másokért is. Ezzel pedig a megfogalmazott gondolatot tágítja ki. Itt pedig, amikor személyes testamentumot tesz, ésösszefoglalja azéletét,azzal fordítja ezt meg, hogy kimondja: nemcsak nekem tette el az Úr a koronát, nekem, aki megharcoltam a hit harcát, megfutottam a pályát, és hűséges maradtammindvégig, hanem másoknak is.... Olvassuk el a második Korinthusi levélből az apostol szenvedéseinek a katalógusát! (2Kor 11) Látjuk, hogy megtérése pillanatától kezdve hányattatás, üldöztetés, börtön, hajótörés, megkorbácsolás, megvádoltatás, egy végestelen végig tartó vesszőfutás volt az apostol élete, miközben a boldogító hitet hirdette, a drága evangéliumot adta tovább, emberi életeket hívott meg, prófétai szóval: térjetek meg, mert az Úr megszabadított benneteket. (Ézsaiás 44,22)  Ezért hordozta a terheket és ennek a szolgálatnak avégén mondja: Eltétetett nekem a korona, megadja nekem azÚr,de nemcsak nekem, hanem azoknak is, akik vágyva várják azŐ megjelenését.
Azt is elmondja ebben a vallomásában, hogy nehéz idők álltak be. Így mondja: »lesznek majd idők«, és ehhezhozzátehetjük, hogy ezek az idők most vannak. Most van, 2019-ben, amikor az egészséges tudományt nem szenvedik el az emberek, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, az igazságtól elfordítják fülüket és a mesékhez fordulnak. Itt az önkormányzat előtt, velünk átellenben ádventi vásár tartanak, sokféle bódé áll, lehet ezt, lehet azt kapni, még falatozni is, együtt lenni, ésnézegetni ajándéknak valót. A múlt héten láttam egy érdekes jelenetet; egy édesanya jött egy nyolcéves-forma kislánnyal, aki megállt egy bódé előtt, és nyombantalált is magának valami egyszerű karácsonyi kelléket, egy festett csillagocskát, majd kijelentette: ezt szeretném! Az édesanyja terelte volna tovább a többi sátorhoz is: na, menjünk csak, nézzünk még körül. Ígyodamentek a másik árushoz is, ő mutatott nekik ezt-azt, szép sálat, kendőt, kis kesztyűt; de a kislány rázta a fejét. Mentek a következőhöz. Volt ott piros bugyellárist, csodafurulya. Nem kellett. Mentek a másikhoz, volt ott mézes kalács, mindenféle édesség. Nem kellett. Végigjárták az egész vásárt, de a kislány folyton csak ezt mondta: nem kell, menjünk vissza! Az ütötte meg a fülemet, amikor azt mondta neki az édesanyja, hogy: „ezt az ócskaságot akarod?!”, s bizony a kislány ragaszkodott hozzá.
Azt mondja az apostol, hogy eljön az az idő, éspedig a halmozásnak az ideje, amikor majd tanítókat gyűjtenek maguknak az emberek. Halmozni fogják a szívboldogító tanítókat - azt jelenti itt ez az ige: egyiket rakják a másikra, ahogy a bálákba kötik az árut és egyikbálátteszik a másikra. Eljön az az idő, amikor az emberek az egyik boldogságtanítót rakják a másikra, az egyik életmód-mestertől futnak a másikig.Éspedig azért– mondja az apostol –, mert elunják az igazságot, elfordulnak az igazságtól. Az elfordulás szó a megtérésnek az ellentéte: eltérnek az igazságtól, és odaoldalognak a hamissághoz, mesékhez, a mítoszokhoz. Beh sok mítosz van, testvérek! Éppentegnap gondolkoztam azon, hogy én tulajdonképpen adinoszauruszokat szeretem a legjobban, mert ezek azok a szörnyek, akiktől nem kell félni. Már csak a csontjuk van meg (ha volt egyáltalán), és becézni is lehet őket: dinó. A jelük itt mi utcánkban is a járdára van festve, lehet rajta taposni. Ésvan dinó-múzeum is. A dinók a modern kor nagy mitológiai szörnyei, de milyen kedvesek, gyerekeknek valók. Hogy 9,73 milliárd évvel ezelőtt éltek, arra ugyan kiemlékszik? Éshonnan tudják ezt ilyen pontosan a tudósok? De hiába, viszket a fülünk: valami újat, valami érdekeset akarunk hallani, valamit, amit még rá lehet tetézni az előző mesére. Halmozó időben élünk – mondja az apostol – és arra buzdítja Timóteust, hogy legyentürelmes, sőt, ha kell, szenvedjen. Sorrendet is szab: előbb feddj, aztán ints, és végülbuzdíts. Ez persze nem valami modern pedagógia, hadd jegyezzem meg. A modern pedagógia azzal kezdődik, hogy buzdíts, azzal folytatódik, hogy buzdíts, és azzalér véget, hogy: buzdít! Intés nincs, feddés végképp lehetetlen, csak buzdítani szabad. De most maradjunk a régimódnál!Azt mondja az apostol Timóteusnak, hogy először fedd meg kortársaidat, barátaidat, ésaz igazság útjáról letérő keresztyéneket, aztán intsd őket a jóra, és végül buzdítsd (bátorítsd, vigasztald, emeld magad mellé)! Majd, a vallomása végén azt mondja: azért tedd ezt, mert az Úr koronát, dicsőséget, országába való belépést, mennyei seregletbe való felsorakozást ad–nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik várva várják az Ő megjelenését! Vagyis Isten dicsőséget ad az ádventi embereknek. Mert a Krisztus követői éppenséggel az Ő megjelenésére, eljövetelére várnak;  mi is mindannyian, ahogyan az első Thesszaloniki levélben olyan szépen megmutatta nekünk az apostol: hogyan lesz a mi kis ádventünkből nagy ádvent. Jézus Krisztus eljöveteléből, testet öltéséből, szenvedéséből, halálából, föltámadásából, mennymeneteléből születik újbóli eljövetelének boldog várománya – az első advent a második, nagy ádvent alapja! S mi vágyva várunk erre.
Igen sokféleképpen fordítják ezt a szót: »vágyva várni« az Ő megjelenését. Öt magyar Biblia-fordítást néztem meg, és egyikkel sem vagyok elégedett. A revideáltKárolibanígy olvassuk: akik vágyva várják. A legújabb protestáns Biblia-fordításban ezt olvassuk: várva várják. Kikerestem egyúj katolikus fordítást, egy bencés szerzetes fordította, akinek nagyon érdekes megoldásai vannak, de itt ő is protestáns lett, ésígy fordítja ő is:várva várják. Megnéztem a régi katolikus fordítást, a Káldi-féle Bibliát, ott így szerepel: sóvárogva várják. Majd megnéztem a híres bencés szerzetesnek, Békés Gellértnek a fordítását, aki a 2. világháború alatt készítette, ott pedig ez szerepel: örömmel várják. Egyik megoldás kielégítő. Ugyanis az itt szereplő görög szó alapja sokkal többet nyit meg nekünk. A szót, ha kimondom, mindenki érteni fogja: agapé. Az agapé pedig szeretet jelent; nekünk, reformátusoknak szeretetvendégséget is. Vagyis szó szerint így kellene fordítani: akik szeretik az Úr Jézus Krisztus eljövetelét. Megértem a fordítókat, hiszen furcsán hangzik: szeretni az Ő eljövetelét... Amit Pál áldásul mond az efézusi levél végén, azt értjük: kegyelem mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat! (Ef 6,24) De szeretni eljövetelét...?
Megnéztem ennek a szónéhány másik jelentését is, mirealkalmazták mégPál apostol korában. Sok tudós szótár van ehhez, molyoltam egy kicsit, és érdekes megoldásokat találtam. Ezek isrímelnek arra, amit az apostol itt, a bevezetőben mond: lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedhetik. Nos, ha valamit el nem szenvedünk, ésnem tűrünk, az éppen annak az ellentéte, amit szeretjük, kedveljük. Itt nincs köztes állomás, közömbös dolog, amit nem is kedvelünk, de nem is viszolygunk tőle – itt csupa ellentét van. Ezért, tudjuk, vannak szavak, gondolatok, szövegek, amelyeket épp csakel kezdenek mondani, mi máris elkapjuk a fejünket, befogjuk a fülünket. A politikával eleve így van a mai ember, fanyalog, ha ilyesmit kell hallgatnia. Humorral idézhetem a Kisgazda Pártkorábbi elnökének, néhaiTorgyán Józsefnek a szavajárását. Ha beidézték a televízióba és neki szegezték a kérdést: - Elnök Úr, a maguk egyik emberét fülön fogták egy Nokiás dobozzal, mit szól hozzá? Ő behunyta szemét, és azt mondta: Kérem, a Független és Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt politikai programja…, s mondta a szlogeneket. Eltelt két hét, megint behívták: - Elnök Úr, az Európai Unióban mezőgazdasági reform lesz, mit szól hozzá? Kérem, a Független és Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt programja... – ésén ekkor már kikapcsoltama televíziót. Az elnök arra használta a mikrofont, hogy elmondja újraugyanazt. Mi viszont nem bírjuk, ha mindig ugyanazt mondják, főleg, ha igaz; vagy főleg, hakellemetlen szembesítés. Nem szeretjük hallani az igazságot, el nem viseljük az igazságot – mondja az apostol. Az igazságot elviselni csak úgy lehet, ha szeretjük az igazságot. Akkor szívesen hallgatjuk százszor is ugyanazt. Följegyezték, hogy a 18. századi Angliábanévtizedekenkeresztül csak két-három új színművet mutattak be. Mindenki a régit akartalátni-hallgatni, és volt olyan, hogy a színészt, aki elmondta Hamlet híres monológját, nyolcszor visszatapsolták, és kilencedjére is elmondatták vele, annyira szerették hallani. Amit szeretünk hallani, azt újra, meg újra szeretjük hallani. A legegyszerűbbet mondom ehhez. Idéztem már, mindennapos jelenet: megkérdezi a feleség a férjét házassági évfordulójukon (tízedik, huszadik, negyvenedik, ötvenedik, hatvanadik?): szeretsz? Jön a  válasz: Hm. Szeretsz? Hát persze. Szeretsz? – De mondtam már!Hát mondjad, mondjad még! Mert ezt szereti hallani az ember. Azt mondja az apostol, hogy mi olyan korba jutunk, amikor az emberek azért gyűjtenek, halmoznak, púpoznak egymásra hamis tanítókat, mert nem szeretik hallani az igazságot. Boldogok azok, akik szeretettel ölelik magukhoz Jézus Krisztus eljövetelét, mert nekik boldog és szent várományuk van.
Másféle értelem, de az előzményekhez visszakapcsolható, hogy elégedettek vagyunk Jézus Krisztus visszajövetelével. Amit szeretünk, azzal elégedettek vagyunk. Boldogok azok, akik elégedettek az Úr Jézus Krisztus eljövetelével. És itt értjük meg, hogy miért ünnepeljük újra meg újra ádventet, miért ünnepeljük újra meg újra karácsonyt. Miért nem mondjuk azt, hogy megtörtént, megtörtént, Jézus Krisztus eljött, testet öltött közöttünk lakozott, megfeszítették, meghalt, eltemették, feltámadott, az Atya jobbján ül,ésmi már az Ő újbóli eljövetére várunk, arra figyelünk, ezért nem foglalkozunk arégi dolgokkal, csak tudomásul vesszük, hogy egyszer volt ilyen is. Azért ünnepeljük újra meg újra karácsonyt, azért vagyunk újra meg újra ádventben, mert elégedettnek lenni az Ő eljövetelével azt jelenti, hogy azzal is elégedett vagyok, amit első ádventjében elhozott. Hogy mondja ezt Ézsaiás próféta, mikor a maga koránakbálványimádóit feddi?(Akkor is halmozták a tanítókat, akkor is faragták a bálványokat, ésimádták a maguk keze csinálmányát.) Így fejezi be a próféta az intést, a feddést, a buzdítást: térjetek meg, mert megszabadítottalak benneteket.
Ádventben erre a krisztusi szabadításra tekintünk, és a nagy szabadítást várjuk. Boldogok tehát azok– mondja az apostol–, akik elégedettek Jézus Krisztus ádventjével. Még egyszerűbben mondom: boldogok, akik elégedettek Jézus Krisztussal. A mi korunk olyan, mint az édesanya ott kint, az ádventi vásárban, aki megfogja a gyermeke kezét, s vitte volna tovább: gyere, nézzünk mást is, van itt még szebb is, mutatósabb is, drágább is, csillogó, villogó. S nekem az a kislány lett ott az én ádventi angyalom. Visszament ahhoz, amit először választott, amivel elégedett volt, ami tetszett neki, amit magához ölelt. Mert boldog volt vele. Legmélyebben ez a szó (agapé), azt jelenti, hogy boldog vagyok valakivel, boldog vagyok valamivel. Igazán szeretni valakit azt jelenti, hogy boldog vagyok vele. Azt mondja az apostol: eltétetett nekem a korona, ésmegadja nekem az Úr, az igaz bíró, amikor eljön ítélni élőket és holtakat,  – megadja nekem, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik – és most olvasom – akik várva várják, vágyva várják, örömmel várják, sóvárogva várják az Ő megjelenését, vagyis akik szeretik, magukhoz ölelik, elégedettek Vele, beérik Vele – boldogok Vele; nem kell más, mert nincs is más; nem kell jobb, mert nincs is jobb; mert megtalálták benne a megoldást a bűnre, halálra és az örök élet izgató kérdésére. Öleljétek magatokhoz, várjátok sóvárogva és igaz szeretettel. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ádvent – ádventek – elején mindig eszembe jut egy különös eset.  Pénztárhoz álltam sort egy boltban, lassan haladtunk.  A mellettem álló sorban egy édesanya állt nagy, teletömött kosárral. Vele egy 4-5 éves izgága lurkó. Szegény édesanyának elég volt éppen a nagy bevásárló kosarat tartani, nemhogy még a gyereket is a szemhatáson belül tudni. Ugyanis, ahogy az lenni szokott, a 4-5 éveseknek ilyenkor támad elkóborlási kedve. Ám a fiatalasszony édesanyai ügyességgel benyúlt a kosarába és kivett egy csillagformájú perecet, odanyomta kisfia kezébe. Mindjárt csend lett.  S nagy nyugalommal araszolgattunk tovább a sorban. Aztán hallok egy hangot: Anyu, nem lehetne ezt meghosszabbítani? Na, milyen mohó kölyköt ez – gondoltam magamban. Anyuka is csodálkozott, megkérdezte: mit, kisfiam? S jött a válasz: ezt az ádventet! Én pedig ebbe az egyszerű gyermekszóba nyomban belehallottam minden emberszív kívánságát.  Költöttem is rá egy verset a Kis karácsony - Nagy karácsony dallamára, így:  Kis ádventből Nagy ádventbe vezet minket Isten kedve. Mert úgy-e, erről volna szó?! Ádventben a prófétai ígéretek beteljesedésére emlékezünk,  és álmélkodással csodáljuk Isten  véghetetlen szerelmét. De nem ennyi az ádvent.
Ahogy az elmúlt heti evangelizáción is hallottuk: az a Jézus Krisztus, aki eljött, testet öltött, megfeszíttetett, meghalt, feltámadott, felült az Atya Isten dicsőségébe, ez a Jézus újra eljön majd. Tehát van egy másik ádvent, az pedig a nagy ádvent. Hogy ez úgy lesz-e, ahogy ez a gyermek akarta a boltban, vagyis az időt hosszabbítjuk, toldjuk, nem tudom. Ma erre hajt a világ. Lám, ádvent már legalább szeptemberben elkezdődött, a karácsony is folytatódni fog majd januárban az ajándékok visszaváltásával vagy cseréjével. Sőt, új nagypénteket is kitaláltak, van már Black Friday, ez lett mára nagypéntek, amikor lehet rohanni, s főleg digitális készülékeket vásárolni. A tudatunkat is ekként hosszabbítják ezek a dolgok. És minderre – nem elítélőleg mondom – tényleg vevők vagyunk, hiszen szeretnénk ilyen esetlen módon is hosszabbítani a kis ádventet, a megtörtént ádventet egészen az örökkévalóig.
De azt hiszem, inkább mégis zökkennünk kell, átlépnünk és nem átcsúsznunk a kis ádventből a nagy ádventbe. Ebben fog bennünket a felolvasott Ige segíteni. Még egyszer felolvasom ennek a szakasznak az utolsó részét, ahol azt mondja az apostol: »minden versengés nélkül nagy a kegyesség eme titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvétetett dicsőségben.« Hat tétel vagy inkább vers. A görög újszövetség szövegében nem folyó-sorban állnak, hanem versbe szedve. Feltehetően egy szép ének volt ez az apostoli korban volt, ezt énekelték az első keresztyének. Minden versengés nélkül – mondja az apostol.  Mások úgy fordítják: nyilvánvalóan, megvallottan, kétségkívül, valóban. Vagyis teljes egyértelműséggel. Egy titokzatos szó áll itt, a homológia szó képzett alakja, ez pedig azt jelenti, hogy egyetértéssel ugyanazt mondani. Például, amikor a római katolikusok találkoznak és azt mondják, egymásnak: Dicsértessék az Úr Jézus!, akkor tudhatom, hogy a római katolikusok egyet mondanak. Amikor a reformátusok azt mondják, hogy: Áldás, békesség!,  tudom, hogy ők reformátusok, és egyféle módon köszönnek egymásnak. A homológia az identitást kifejező kulcsmondatokat jelenti. De homológiának nevezték régen a hitvallást is, azt, ahogyan a keresztyének kifejezték a hitüket. Az Apostoli hitvallást homológia. De homológiának nevezték azt is, amikor a gyülekezet együtt, közösen istentiszteleten énekelt. Egy szájjal, egy szívvel, egy lélekkel, egyet mondani-énekelni, nos, ez azt is jelenti, hogy egyet is gondolni, mert itt a logosz szó szerepel, a logosz pedig nem a szánkból kiszaladó szót jelenti, nem berbételést vagy a bömbölgést, hanem a megfontolt, meggondolt szót. Most azt mondja az apostol Timóteusnak: erre tanítsd a gyülekezetet!
Hat egyszerű kis tételt sorol, és meg is rendülök, mikor ezeket olvasom. Mert ha valami megkérdezne, mondd csak el, hogy mi a keresztyénség, mi a keresztyénség lényege, mi a te hitednek az esszenciája? -vakarnám a fejemet és ilyeneket felelnék: nézd, tegnap hallottam a rádióban egy príma, kitűnő néprajzost és vallástörténészt, aki háromezer éves távlatba visszavetette a keresztyénség egészét, s lám, annyi kis részlet van, amit el kéne mondani. Mire az illető azt mondaná: tudod mit, kapsz hat mondatot, hat célmondatot, hat kéttagos mondatot kapsz, ennyivel mondd el! A retorikában van egy újkeletű kifejezés, lift speach vagy elevator speach, azt jelenti, hogy beszállok a liftbe, és éppen ott van a vezérigazgató is, és nekem húsz másodpercem van arra, elmondjam neki, mit akarok. Csak ennyi, húsz másodperc, és élnem kell vele, mert soha többet azzal az emberrel nem fogok találkozni. Ez afféle retorikai feladat, hogyan tud az ember tömören összefoglalni dolgokat. Nos, tíz másodpercet kapsz, mondd el a keresztyénség lényegét! Ilyenkor bizony homológiát mondunk, és nem kezdünk el okoskodni arról, hogy külön bejáratú véleményünk is van a dologról. Ez magyarázza azt is, hogy miért vették föl annak idején a Niceai Zsinaton a szent iratok közé Pál apostolnak ezt a levelét. Ha egyvégtében olvassuk ezt a levelet, csak csodálkozhatunk! Azzal kezdi az apostol, hogy kioktatja Timóteust, és tanácsokat ad ennek a fiatal munkatársának. Aztán felsorolja, hogy miféle szolgálatok szükségesek a gyülekezetben. Mintha Buda-hegyvidék szabályrendeletét olvasnám. (Még nincs ilyen, de ha kell, csinálunk. Egyházkerületi szabályrendelet és egyházi törvény viszont van, és azokban szépen le van írva, hogy milyen illetékességek és hatáskörök, szekciók és frakciók vannak az egyházban. Utána arról ír az apostol, hogy a szolgatársak miképpen viselkedjenek egymás iránt, továbbá a püspök, meg a diakónus és a presbiter  és özvegyek – volt egy ilyen szolgálat az óegyházban! - hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogy jól menjen a szekér. Aztán hallunk a generációkról is; fiatalok és idősek hogyan viselkedjenek egymással. Meg a háztársak is, férj és feleség, továbbá a gyermekek, a háztartási alkalmazott (régen rabszolgának nevezték), ki hogyan tegyen. Minderre pedig mondhatnánk, hogy ugyan minek  ez a Bibliába?! Hiszen a szerepek, posztok, funkciók korról korra változnak, múlandóság alá vannak rekesztve. Mi is megannyi nagy civilizációs fordulatokon mentünk már keresztül. Ugyan, miért tették bele az atyák ezt a levelet a bibliai kánonba? talán azért, mondhatnánk, mert mégiscsak örökérvényű az, amit egymás megbecsüléséről mond az apostol. Sőt még fokozom is.  (Igaz, mondták már, hogy mi papok ne politizáljunk, de most fogok.) Intelek titeket, mondja az apostol korábban, hogy tartsatok könyörgéseket a királyokért és minden méltóságban levőkért! Na, ez a retrográd Pál! Ahelyett, hogy arra buzdítana, hogy váltsuk le a kormányt és kergessük el az összes minisztert és politikust! Sőt, az egész ENSZ-et egy úszó jégtáblára kellene tenni, aztán Greta Thunberg majd ellöki őket az Északi sark felé, hadd dideregjenek egy kicsit! De nekünk azt mondja az apostol, hogy imádkozzunk értük! Jaj, micsoda ósdi szöveg ez! Minek ez a kánonba? Az ám, csakhogy közben ilyeneket mond az apostol (most egy-két részletet olvasok): Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson (1Tim 2,4). Vagy: egy az Isten, egy a közbenjáró, és Isten és emberek között az ember Jézus Krisztus, aki önmagát adta váltságul mindenekért (1Tim 2,5).
És sorolhatnám tovább. Nos, vélhetnénk, azért vették fel az atyák  ez a levelet a kánonba, mert miközben azt apostol tanácsait olvassuk, aközben oda-odaszökik a szemünk elé egy-egy csodálatos ige. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön! Én ilyet magamtól nem találnék ki, kedves testvérek! Legyünk őszinték, mikor ezt halljuk, hogy Isten azt akarja, hogy minden egyes ember üdvözüljön, a románok nem nagyon szoktak eszünkbe jutni. S nyilván, amikor egy román hallja ezt, neki biztosan nem a bozgor jut eszébe rögtön. De itt ez áll: minden ember!  S még ökumenikus is lehetek. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Bevegyük a katolikusokat? A baptistákat, pünkiket? És ha megkérdezzük őket, hogy a reformátusokat beveszik-e? – mit mondanak vajon? Nagy Ige ez, testvérek, magától ilyet nem talál ki az ember. Nagy logosz ez, és áldott homológia! Nos, amit itt olvasunk, ez a hat kis tétel, most erről fogok röviden szólni még. S máris mondhatnánk, hogy szent döntés volt annak idején, Niceában, hogy felvették a kánonban ezt a levelet! Mert miközben arról szól ez a levél, hogy a kedves ifjú Timóteus hogyan viselkedjen illedelmesen, itt van a Szentháromság Isten nagy titka is!
Én azonban mindezt fordítva látom. A titkok nem azért vannak itt, mert az apostol úgy gondolta, hogy szép szentenciákkal kicsit megfűszerezi a tanácsait.  Éppen fordítva! Isten világában fordítva van mindez. Ez a nagy isteni kinyilatkoztatás, az Isten üdvözítő tettének ez a fölfoghatatlanul nagy föltárulkozása, ez állítja fénybe a mi kis múlandó életünket. Tehát nem úgy van a dolog, hogy tele a kamra, és a polcokon elöl van az, ami sokszor kell, hátul pedig, ami ritkán kell, aztán ahogy turizunk a polcon, ide-oda rakosgatva a dolgokat, egyszercsak előbukkan valami nagy érték: öreganyám rézmozsara! Hát ez hogy került ide? És akkor felidéződnek a régi történetek, hogy például, amikor én Nagybecskereken öreganyám térdén ültem és törtem a borsot... és az egész életünk! Jaj de jó, hogy ez megkerült. Úgy egyébként nem kell. Sokszor vagyunk így a nagy igékkel. Rájuk nézünk, nahát fantasztikus, de jó, hogy hallom-olvasom, hogy még megvan; úgy egyébként nem kell! Aztán visszatesszük a helyére és éljük tovább az életünket. De Pál – értsétek meg! –, Pál fordítva teszi. Az a keresztyén életnek a dinamikája, hogy a legkisebb múlandó, percnyi dolgot is az örökkévaló fényében nézzük. Vagyis nem a mi múlandó életünket, tűnő perceinket, kis-ádventjeinket hosszabbítgatjuk, hogy elér tán majd az örökkévalóig  (létrát támasztunk a holdnak, rakjuk a fokokat, csak elérünk egyszer odáig!), hanem az örökkévaló lép be a múlandóba. Ez a testet öltés nagy titka! Isten világossága felragyog a sötétségben, az pedig nem a mi kis gyufalángunk, gyertyafényünk vagy mobiltelefon villogónk, és mik ebbe az isteni fénybe állunk bele és kezdjük átalakítani, rendezni az életünket, és így készülünk a nagy ádventre. Kálvin János híres sorát az Institutio-ból – meditatio futurae vitae -  így szokták fordítani: elmélkedés az eljövendő életről.  Tehát meditáció szót elmélkedésnek szoktuk fordítani. Pedig ez a szó inkább készületet jelent. Azt amikor fölkészül valamire az ember, ezért végig gondolja, mire van szüksége, mit kell összeraknia, mi számít és mi nem. Nos tehát: ádvent készülés az eljövendő életre. Segítsen hát bennünket ez a hat rövid szó. Mindenik szóhoz odateszem, hogy miképpen vonatkozik ránk is.
1. Azt mondja az apostol: ez a kegyesség vita felett álló, egyértelmű, valóságos nagy titka: Isten megjelent testben. Nem régi emlék ez, hogy valamikor az Ige testet öltött, hogy volt egy bébi-Jézus, és a bébi-Jézus felnövekedett, és tizenkét éves korában a templomban csodálatos dolgokat mondott, aztán megismerte az éhséget, szomjúságot, és sírt is; és egy felöltő ruhája volt, és nem volt hová lehajtania fejét; és hogy ezt az ő testét megtörvén-megtörték és meggyalázták a kereszten és megsemmisítették, de ez a test föltámadt. Ennél többet akar ezzel mondani Pál, éppenséggel azt, hogy az Örök Ige a mi testünkben jelent meg. Az én testemben jelent meg, és mindenben hasonló lett hozzám, kivéve a bűnt. És az Ő testében, amely az én testem, eleget tett a bűnért. Ezért mondja Pál a Galata levélben: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20) Megjelent az Isten testben! - forgasd a szívedben az az igét így: megjelent a mi testünkben, az én testemben, ebben a 21. századi, elpuhult, átlagéletkornál messze többet élt, de mégiscsak nyomorult, múlandó emberi testben jelent meg, mert lelkestől, testestől akar megváltani, és mert a te tested az Isten csodálatos teremtménye.
2. Aztán így folytatja az apostol: megigazíttatott lélekben.A Szentlélek Isten igazolta Jézus Krisztust. Igazolta úgy is, hogy akik hallották Őt (és akik az evangéliumokban olvassák Őt, és akik az igehirdetés emberi szavain keresztül hallják az Ő szavait), azok nem mondhatnak mást, mit a régiek: úgy beszél, mint akinek hatalma van – - teljhatalom van a szavában – , és nem úgy, mint az írástudók (Márk 1,22), nem úgy, mint a papok, teológiai doktorok, akadémikusok és 293-ikusok, hanem mint akinek Istentől nyert teljes hatalma van. A Jézus szava áttöri a szív burkát, és megtalál a legtávolabbi ponton is, ahova elrejtőztél Isten megmentő szava elől. És igazolta Őt a Szentlélek csodái által is, mert vakok láttak, a süketek hallottak, a sánták jártak, az ördögök megmenekültek. És legkiváltképpen igazolta Őt a Szentlélek, mert feltámasztotta Őt a halálból; vagyis vindikálta, igazolta, igazságot szerzett neki. Krisztust megfeszítették, mert Isten fiának nevezte magát. A római levélben így magasztalja az apostol: hatalmasan megbizonyíttatott Isten Fiának a szentség Lelke szerint, a halálból való feltámadás által (Róma 1,4)
3. Megláttatott az angyaloktól,mondja harmadjára, vagyis csodálják az angyalok.  Milyen megrendítő, hogy karácsony éjjelén megnyílt az ég és angyalsereg jött, hogy beletekintsen  abba a nagy titokba, ahogyan Isten Fia testben eljön közénk és majd igazolja őt a Szentlélek. (1Péter 1,12) Angyalok ámulnak az egek királya érkeztén, és feltámadásának is angyalok az első tanúi.
4. Majd így folytatja hirdettetett a pogányoknakés hittek benne a világon. Én ma ezt a kettőt szeretném hangsúlyossá tenni. Igen, igen, tudjuk, elmondjuk, olvastuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy az apostolok a szélrózsa irányába elmentek evangéliumot hirdetni. Minden pogánynak hirdették az evangéliumot. És roppant harcokat vívtak, hogy tehessék, és hitelesen tehessék. De most nem a régi történetet mondjuk – csak tizenkét szavunk van, csak tíz másodpercünk van – , most magunkra kell mondani ezt így: hirdettetett nekünk is! Miért ülünk mi itt? Vajon azért, netán, mert egyszerre csak kipattant a szívünk mélyéről valami öt-hatszáz éves, kis eldobott hagyomány-magvacska? Vagy mert hirtelen, ki tudja hogyan, eszünkbe ötlött, hogy na, hát eljövünk ide a Bőszörményi útra, és itt leszünk tagjai ennek a vallási klubnak? Hiszen a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Mi módon hallhatnánk mi is (vagyis mimódon juthatnánk hitre), ha nem hirdettetik nekünk az ige? Hirdettetett Krisztus a pogányoknak - nekünk (mondjuk ezt ujjongó alázattal!). Idézzük csak fel Ézsaiás jövendölését: az Úr először megalázta Zebulon és Naftali földjét (ez a régi Izrael két legészakibb törzse, megsemmisültek, eltűntek), majd folytatja: »de nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; hanem aztán megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát.« Tehát már Ézsaiás is arról jövendölt, hogy az evangélium, az Isten üzenete túlárad azokon, akik várták, és elérkezik azokhoz, akik nem is várták, elérkezik hozzánk. Ezért mondja Pál a Római levélben nekünk, gójoknak (mert mi gójok vagyunk): ne kevélykedj, ne dicsekedj a régi nép ellen, mert kitöretel te is (Rm 11,18). De ugyanez véghetetlen örömre kell indítson minket. A 16. század egyik legszebb katekizmusa, a Heidelbergi Káté ezt a feleletet adja arra a kérdésre, hogy mi az igaz hit: „nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a hitbéli bizodalom is, melyet a Szentlélek gerjeszt bennem az evangélium által....” És itt jön az, amit ma szeretnék kihangsúlyozni! A Káté szépen mondja, nagy vigasztalás van benne: Isten nemcsak másoknak, hanem neked is, nemcsak másoknak, hanem nekem is megigazulást, feltámadást és örök életet ajándékoz ingyen kegyelemből, Jézus Krisztus érdeméért. Tehát: nemcsak másnak, nekem is... Ezt fejezi ki ez a régi himnusz is. Tessék elképzelni egy kis-Ázsiai gyülekezetet, olyan embereket, akik nem tartoztak ők a régi néphez, így nekik Ézsaiás, Ezékiel, Mózes, Dávid csak afféle obskúrus zsidó nevek voltak. Ám elérkezik hozzájuk az evangélium és ez eltölti őket azzal az örömmel, hogy a világmindenség nem gazdátlan, hanem a teremtő Isten, akinek különös gondja van az emberre, értük is elküldte Krisztusát. Nemcsak másoknak, nemcsak a kiváltságosoknak, nemcsak a hosszú ideje várakozóknak, nemcsak a profi vallásosoknak – vannak professzionista vallásosok! –, hanem nekem is igazságot, feltámadást, életet szerez Krisztus.
5. Hittek benne a világon,mondja az apostol, idézve a himnuszt. Ezt pedig hadd fordítsam meg a Káté logikája szerint. A 16. század – nem tudok jobb kifejezést – kollektivista korszak volt. Közösségben éltek az emberek, és általában is az emberi közösségeknek sokkal több ága-boga, köteléke volt mint ma, tagoltabb is volt a társadalom, az összetartozás is nagyobb volt. A 16. században gyalog kellett menni mindenhova, mégis olyan tömeggyűléseket tartottak, ahova százezer, százötvenezer ember összegyalogolt. Nem összebuszoztatták őket, hanem összegyalogoltak két, három négy napi járóföldről is. A skótok Skót-felföldről két hétig gyalogoltak, míg leértek Edinburghba, hogy öt percig hallhassák John Knox prédikációját. A reformáció is tömegmozgalom volt. Egy ilyen világban, ha egy ember azt tudta mondani, hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is szólt Isten, valami roppant nagyot fejez ki, evangélium-íze van ennek a belátásnak. Vagyis Isten nemcsak nekik, másoknak, hanem nekem is adott kegyelmet. Bevett engem is Isten az üdvözültek seregébe. Tudjátok, milyen  megrendítő fölismerés ez!  Bevett engem is Isten, fölférek a szekérre, nem tudtak róla lelökni! (Hány ilyen jelenet van, látom, mikor szegény emberek, futnak, hogy elérjék a villamost. De van disznó villamosvezető, aki akkor csukja be az ajtót, mikor mi éppen odaérünk, és menetrend szerint megy tovább. De van rendes is, aki kinyitja a már bezárt ajtót is! Hát Isten rendes villamosvezető, megvár, és fölférsz, és beférsz. Óriási!
De a 21. században ezt meg kell fordítani. Mi olyan mértékben kezdtük fölmagasztalni a privát szférát, hogy észre sem vettük, jól bekaptuk a horgot, és a vallásból is magánügyet csináltunk. A vallás magánügy, abba ne szóljon bele a párttitkár; a vallás magánügy a kommunisták se szóljanak bele; a vallás magánügy, a liberálisok se szóljanak bele, és a FIDESZ se szóljon bele; senki ne szóljon bele, mert a vallás magánügy. Annyira magánügy lett a vallás, hogy magad maradtál vele. Nem vetted észre? Annyira magánügy lett a vallás, s annyira belsőséges lett, annyira nincs hozzá senkinek semmi köze, hogy már lassan te se tudod, hogy mi közöd van neked a saját hitedhez! Hittek benne a világon – mondja az apostol. Vagyis nemcsak te hiszel, más is hisz, nemcsak te vagy a Krisztus gyermeke, más is a Krisztus gyermeke, nemcsak magadnak tudod mondani, hogy imádkozzunk – fejedelmi többesben - , hanem van kit megkérned, hogy imádkozzon érted, és van kit megkérned, hogy imádkozzon veled, és van kire ráterheld lelked bánatát, aggodalmát, gyötrelmét, örömét, dicsőségét és áldását.  Ezért én szívesen megfordítom a Heidelbergi Kátét, így: Isten nemcsak nekem, hanem másoknak is... adott hitet. Hisznek benne a világon.
6. Ez a mi keresztyénségünk nagy titka: Isten megjelent - az én testemben; megigazíttatott a Szentlélektől – és igazságot szerzett nekem. Látták az angyalok megszületni és föltámadni, -  hogyne látnám én is! Hirdettetett a pogányoknak - nekem is! És hisznek benne a világon  - nemcsak én, mások is. És felvitetett dicsőségbe! Ez az utolsó mondat, ez a mi nagy ádventünk, ez a mi nagy várakozásunk oka: ha eljön értünk az Úr, felvisz bennünket az örökkévaló dicsőségbe (János ev. 14). Ámen