Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim! Ahogy haladunk előre a Római levél olvasásában, egyre inkább igaznak érzem azt, amit a múlt alkalommal mondtam, hogy ez a levél olyan, mint a forró nyár, még akkor is, ha felhők gyűlnek fölénk és langyos eső esik, mert ahogy odébb suhan a felhő, újra rettenetes meleg tör ránk, nincs hova elbújni a Nap perzselő fénye elől. Ilyen a Római levél. Bár próbálhatjuk elintézni a mondandóját azzal, hogy régi dolgokról van itt szó, ez Pál apostol bemutatkozó levele, az ő dolga meg a római gyülekezeté,  és amit példaként fölhoz, például Ábrahámnak, a régi zsidóknak, a törvénynek, az Isten népe sorsának eseteit, azok régi esetek, többnyire ki sem nyitott fejezetek a történelemkönyvben, mi viszont itt vagyunk, mi itt akarunk Istennel megbékélni, mi most akarunk boldogok lenni, nem biztos hát, hogy a régi példák segítenek nekünk. De még egyszer mondom, ezek csak kibúvók, és nincs hova elhúzódni a levél mondandója elő. Ezt a szakaszt olvasva eszembe jutott néhány mondás, amit az elmúlt évtizedekben, különösen az úgynevezett rendszerváltás után gyakran hallottunk, s mi magunk is ismételgettünk, hol bölcsesség látszatát keltve, hol éppen rezignált cinizmussal. Hadd idézzek kettőt, mert e kettő között csapong az életünk. Az egyik mondás az így hangzik: a törvény nem ismerete nem ment föl a törvény hatálya alól. Erre diákkoromból van tapasztalatom, amikor az Egyesült Államokba kerültem ösztöndíjasként. A vízumkérelem beadásakor aláírtam egy formulát is, miszerint ismerem és meg fogom tartani az Egyesült Államok és különösen Illinois állam minden törvényét, szabályrendeletét. Ez feltétele volt annak, hogy vízumot kapjak. Aztán megérkezvén mindjárt az első napon figyelmeztetett a sarki rendőr, hogy nem lehet csak úgy átmenni az úttesten, mert a város szabályrendelete szerint bizonyos útszakaszok nem gyalogosok számára fönntartott átkelőhelyek. Széttártam a kezem: mi lesz még itt?! Azután minden nap arra az igazságra tanított, hogy bár nem ismerem az összes érvényes szabályt, rendelkezést, törvényt, de semmi nem ment föl az alól, hogy ezeket megtartsam.  Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak – mondogatták nekem gyakran. De számos történetet idézhetünk a mi mai magyar valóságunkról is. A magyar országgyűlés az elmúlt harminc évben szinte törvénygyárhoz volt hasonló, de a helyi önkormányzatok munkája is jó példa. Mi sokáig úgy tudtuk itt a kerületben szombaton is lehet dolgozni. Meg se néztük az önkormányzati szabályrendeleteket, melyek szerint valóban, szombaton is lehet dolgozni, csak nem úgy és nem annyit, mint más napokon. Okkal tettek hát panaszt a szomszédok a templomépítkezés kapcsán,  nem viselték a zajt  szombaton, nekünk pedig okkal kellett bocsánatot kérni. Súlyosabb eseteket most nem idézek, mindannyiunk életében akad számos példa. De egyet általánosságban hadd hozzak ide: adózás. Nos, van áruforgalmi adó, személyi jövedelemadó, és mindenféle más adó, az ábécé összes betűje sem elég hozzá. Aztán ha jön a revizor és rábök egy paragrafusra, mi csak kapkodjuk a fejünket: jaj, hát én ezt honnan tudtam volna? Nem az a kérdés, felelhetne a revizor, hogy tudtunk, hanem hogy betartottuk-e? A másik sokat idézett mondat, amit inkább hol keserűséggel, hol rezignáltsággal szoktuk idézni így hangzik: mindent szabad, amit nem tilt a törvény. Ugye, ismerjük? A vadprivatizációnak, az erkölcstelen, felháborító „kaparj kurta, neked is jut” világának, a korrupciónak elviselhetetlen özöne zúdult ránk ennek jegyében. És mi e két szélsőség között vergődünk. Egyfelől: vajon valóban mindent törvény szerint teszünk-e, nem szegünk-e meg szabályt, nem sértünk-e meg törvényt? (Ez örökös drill, rettegés az életünkben.) Másfelől: látjuk, hogy akik ismerik a törvény kerítését és látják rajta a réseket meg a kiskapukat, fittyet hánynak erkölcsre, tisztességre, becsületre, adott szóra, embertársiasságra, csak nyomulnak előre, mondván, amit nem tilt a törvény, azt nekem szabad.
Az apostol megrendítő vallomással hozza egészen közel a szívünkhöz ezt a helyzetet, s megmutatja, hogy sokkal nagyobb a tétje ennek, minthogy jól érezzük magunkat vagy tisztes polgárok legyünk.  Ez a kétféle állapot ugyanis nemcsak a társas életre, az együttélésünkre, a berendezkedésünkre, az életvezetésünkre, a társadalmi normákra, a közerkölcsökre és a közös szabályokra vonatkozik, hanem az üdvösség ügyére is. Az apostol ezért mély, egészen személyes vallomást tesz, és ennek a végén így kiált fel:  „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?” Miért nevezi magát az apostol nyomorultnak, tehetetlennek, semmirekellőnek, aki nem tud maga mellett egyetlen érvet sem felhozni? Miért mutatja be magát úgy, akit törvényszék elé állítottak, és ott  az is vádként hullik a fejére, amit mentségéül tudna fölhozni? Azért, mert a bűnbeesett, Isten jó törvényétől elpártoló és az Isten szeretetvalóságából kiszakadt ember a borzalmas dilemmáját akarja megmutatni. Hadd olvassam föl még egyszer a szakaszt merev fordításban, éspedig azért így, hogy jelezzem, milyen fogalmak mentén kell itt nekünk gondolkodni. Azt mondja az apostol: „Tudjuk, hogy a törvény lelki, de én testi vagyok, a bűn alá eladva rabszolgának. Mert nem ismerem azt, amit véghez viszek.” (Vagyis mindaz, aki és ami vagyok, és mindannak a végeredménye, amit cselekszem vagy elmulasztok). „Mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt teszem.” Vagyis a maga folyamatosságában nem azt cselekszem folyamatosan, amit akarok, amit szívem szerint tennék, hanem azt teszem, éppen most, ebben az adott pillanatban, amit gyűlölök. Vagyis hiába vagyok kész folyton jót cselekedni, valami rossz mozzanat közbejön. S valóban, nem kell sok, hogy minden tönkremenjen. Azt mondják, hogy egy morzsától megsavanyodik a méz. Egy melléfogástól elromlik a legjobb életstratégia. Egy rossz mozdulat, melléfogás, egy rossz szó, egy rossz szemvillanás, egy rossz sóhajtás, és máris azt tettem vagy teszem (a maga mozzanatosságában), amit nem szeretek, amit gyűlölök, amit másokban is és önmagamban is megvetem, amitől iszonyodom. És sem a folyamatot, sem a végeredményét nem értem. Majd így folytatja az apostol: „Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy a törvény jó.” Egyrészt tehát a szívem szerint jónak látom Isten törvényét (azt akarom cselekedni), és belátom, hogy elrontottam a dolgot, olyat tettem, amit nem akarok. „Most már azért - folytatja az apostol – nem én viszem véghez ezt, hanem a bennem lakozó bűn.” Vagyis a bűn rabszolgája vagyok, a bűn uralkodik rajtam, és bár tudom, hogy mi a jó, és akarom is a jót cselekedni, de más diktál nekem. A régi teológusok úgy nevezték ezt, hogy más-törvényűség. Amikor az ember a legjobb meggyőződései ellenére, a szívéhez ölelt igazság ellenében cselekszik – ez az a helyzet, amikor valami más parancsol neki. Mondhatnánk azt is, hogy ez afféle diktatúra, önkényuralom. A mi népünk története tele van ezzel, és tele van ezzel az egyéni életünk története is: a legjobb meggyőződésünk ellenére diktáltak-diktálnak nekünk. Lediktálták, hogy mit gondoljunk, mondjunk, higgyünk, énekeljünk, imádkozzunk, prédikáljunk. Megszabták, mit cselekedjünk. Kivették a kezünkből a jó cselekvésének a lehetőségét, és rosszra kényszerítettek. Tehát, folytatja az apostol: „nem én cselekszem már, hanem a bennem lakozó bűn.”
Itt mindjárt húzhatnánk egy vonalat, odaállva Isten ítélőszéke elé, és mondhatnánk: látod, Uram, foglyok voltunk, magatehetetlenek, kényszerítettek bennünket, külső kényszerek hatására tettük, amit tettünk, mondtuk, amit mondtunk, gondoltuk, amit gondoltunk. Ments fel, hiszen nem mi tettük, hanem a bennünk lakozó bűn! De így folytatja az apostol: „mert tudom, hogy nem lakik bennem, azaz én testemben jó, mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót teszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” Ha fontos szavakat – véghez viszem, cselekszem, teszem - figyeltétek, láthatjátok az érvelés lényegét:  az imént még mozzanatosan beszélt a rosszról az apostol: éppen teszem. Van az életemnek, mondjuk így, egy-egy rossz pillanata, de ebből folyamat lesz, aztán végeredmény. Egyszer egy házaspárt békítgettem. Rettenetes csúnya összeveszésben voltak. Az volt a csoda, hogy egyáltalán szóba álltak egymással, valószínűleg csak azért, hogy veszekedjenek. Én nem vagyok sem oknyomozó, sem az emberi lélek titokzatos bugyrainak szakavatott kutatója, de a veszekedésükből elég hamar kiderült, hogy valamikor történt köztük egy rossz gesztus. Éppen nem a férj részéről, bár általában úgy szokott lenni (mi, férfiak, hajtsuk le a fejünket!), hanem a feleség részéről. Egy kis rossz történt, mondhatni apróság. Ez aztán megismétlődött, és megint megismétlődött, aztán makacs szokássá lett, és belekeményedett az életükbe. Vagyis az, ami egyszeri, mozzanatos eset volt (megtettem), az ebben a folyamatosságban átalakult, és ez lett belőle: cselekszem. A cselekvés tartósabb léthatározmány, hosszabb ideig tart, több csatlakozási pontja van, számos vonatkozásban megjelenik, és a minősége is más, mint amit az ember éppen megtesz. És lám, amit mentségül hoznánk föl magunk mellett, hogy ugyanis egy nehéz helyzetben, egy rossz pillanatban, sőt, külső kényszer hatására tettünk (elkövettünk) valamit, az egyszerre csak tartós magatartássá (habitussá) válik és a jellemünkké lesz, és már nem tudjuk mentegetni magunkat. Ugyanis az a jellemünk, amit cselekszünk. És amilyen a jellemünk, úgy cselekszünk. És ekkor látunk rá egészében a legfontosabb szóra: végeredmény. Ami a végeredmény, az vagyunk mi magunk. Így folytatja az apostol: „ha pedig én azt teszem, amit nem akarok, nem én viszem végbe, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de felfedezek magamban egy másik törvényt, mely ellenkezik legjobb meggyőződésem törvényével, és engem rabszolgául elad a bűn törvényének, mely megvan az én tagjaimban.” Ez a sorsunk, testvérek!
Ezt a drámát mutatja be itt az apostol. A bevezetőben utaltam rá, hogy mi jellemzi a társadalmunkat, az egész mai civilizációt, nevezetesen, hogy mindent szabad, amit nem tilt a törvény, és hogy a törvény nem ismerete nem ment fel a törvény hatálya alól. Nem akarom ezeket kicsinyíteni, nem akarom ezeket félresöpörni, de szeretném, ha az apostol önmagáról mondott vallomásából megéreznénk, milyen rettenetes ez a helyzet, hogy ti. két ellentétes törvény hat bennünk. Az egyik az Isten törvénye, amit helyeslek, jónak látok, mi több, ahogy az apostol mondja, gyönyörködöm benne. Ezt szó szerint úgy lenne a leghelyesebb lefordítani (csak hát némileg eltorzult a magyar szó): élvezem. Hallottatok már ilyet? Hogyan? Valaki élvezi a törvényt? De hadd olvassak mondatokat a 119. zsoltárból, csak kilencet. Ez a zsoltár szerelmes vers, tudjuk, így jellemzi Szent Ágoston. Szerelmes vers, amit a zsoltáros Istenhez írt, és itt sorra ezeket halljuk: „inkább gyönyörködöm Isten bizonyságaiban, mint minden gazdagságban.” (14. vers); aztán: „gyönyörködöm rendeléseidben, beszédeidről nem feledkezem meg.” (16. vers), majd: „bizonyságaid az én gyönyörűségem és az én tanácsadóim.” (24. vers), továbbá: „vezérelj parancsolataid útján, mert gyönyörködöm abban.” (35. vers), és: „gyönyörködöm parancsolataidban, melyeket szeretek.” (47. vers), és: „kövér a szívük, mint a háj, a gonoszoknak, de én a Te törvényedben gyönyörködöm.” (70. vers), és: „szálljon reám a Te irgalmasságod, hogy a Te törvényedben gyönyörködhessem.” (77.), és: „ha nem a Te törvényed lett volna a gyönyörűségem, elvesztem volna nyomorúságomban.” (92.vers). Az utolsó pedig az, amit a lekcióban is hallottunk:  „Uram, vágyódom szabadításod után, és a Te törvényed gyönyörűségemre van.” (174. vers) Most erre a zsoltárra, meg a Jób könyvére, meg a Példabeszédek könyvére, meg Ézsaiásra, meg Jeremiásra, és a többi  prófétára visszautalva, az apostol ilyen egyszerű szót mond: szerfelett élvezem az Isten törvényét. Gyönyörködöm benne. Egész pontosan így lehetne visszaadni: Isten törvényével együtt gyönyörködöm, nem is a törvényben, hanem a törvény adójában. Ez az életemnek szép szabálya, törvénye, rendje. „Boldog az az ember, aki az Isten törvényében gyönyörködik éjjel és nappal.” Így kezdődik a Zsoltárok könyve. (Zsoltár 1,1) Éjjel és nappal. Felébredek, és eszembe jut Isten igazsága, és milyen jó az. Álomra hajtom a fejemet, és azzal a nyugalommal hajtom le, hogy Isten jó rendje tartja egyben a világot. Keserűségemben megvigasztal, hogy a gonoszok és a gonoszság nem jut végső uralomra. Csüggedésemben megszabadít Isten szilárd rendje, mert minden az Isten hűségén alapszik. És mennyi ígéretet fűz Isten az Ő törvényéhez, mennyi áldást, mennyi jótettet, mennyi szépséget. Most azt mondja az apostol, hogy a Krisztus útján járva bensőmmé lett mindez. Így gondolkodom. Így szemlélem a világot. Nem más-törvényűen élek, hanem Isten-törvényűen élek. Aztán hozzáteszi: „De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.”  Ez az ember tragédiája. Ennek a másik törvénynek engedve nem akarom, hogy akarjam azt, amit helyeslek és jónak tartok. Ez a másik törvény nem akarja, hogy tegyem, cselekedjem, véghez vigyem azt, amiben gyönyörködöm. És ezért, végeredményében, én magam sem akarom, amit akarok. Nem szeretem azt, amiben gyönyörködöm. Pedig, mit mond a zsoltáros? Uram, ha nem lett volna gyönyörűségemre a Te törvényed, elvesztem volna! (Zsoltár 119, 92) A vesztemet akarom. A magam vesztét munkálom. Ekként az egész emberi élet summája egyáltalán  nem az, amit éppen most teszek (amit a pillanat kikényszerít belőle), nem  is az, amit folytonosan cselekszem (ami idővel a habitusommá, a jellememmé, a szokásommá válik), hanem én magam vagyok az egész életem summája: „óh, én nyomorult ember!” Lám, amit a mentségemre hozhatnék föl, az ítél el engem. Amivel odaállhatnék Isten elé azzal, hogy Uram, Uram, én gyönyörködöm a Te törvényedben,  éppen az hull rám ítéletként, mert nem cselekedtem meg, mert nem tartottam be.  Ezért kiált az apostol így: „Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem?” Majd a 8. rész elején ezt mondja: „Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint.”
Hogy is kezdődött ez a fejtegetés, ez a megrendítő önvallomás, ez az önfeltárulkozás? Így kezdődött: tudjuk, hogy a törvény Istentől való, a törvény lelki, a törvény jó, a törvény gyönyörűséges, de én testi vagyok (vagyis elszakadtam Istentől), bűn alá vagyok rekesztve, eladva a bűnnek rabszolgául. Hát kicsoda szabadít meg? Rabszolga vagyok, el vagyok adva – nem eladósodva vagyok, hanem el vagyok adva, és rám sütötték a rabszolgabélyeget. Azt teszem, amit parancsolnak, ha „élni” akarok, és ebbe halok bele. Élni akarok,  ezért azt teszem, amit a bűn parancsol, és ez  a vesztem. Kicsoda szabadít meg? Ki áll mellém? Ki győzi le bennem ezt az Isten és önmagam ellen hadakozó hatalmat, amit az apostol bűnnek, isten-ellenességnek, lázadásnak, gonosznak nevez?! És, ha szó szerint adjuk vissza, ellen-stratégiája van minden ellen, ami életre vezet. A szép zsoltárral gyakran énekeljük: „Szemem a hegyekre vetem, honnét jő az én segítségem?” (121. zsoltár) — kérdezi a zarándok, mikor megy a Szentek Szentjéhez, föl Jeruzsálembe. Honnét jő az én segítségem? Onnét jő! – felel a zsoltár, a magasból, a Seregek Urától! És most így kiált az apostol: Kicsoda szabadít meg? Jézus Krisztus szabadít meg! Mert nincsen kárhoztató ítélet azok ellen akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint, akiket Krisztus megszabadított, akikről leoldozta a bűn bilincsét, akikben Lelke által lakozást vett.
Ezt az erős képet írjuk jól a szívünkbe, testvérek. Az apostol azt mondja: testi vagyok, bűn alá rekesztve. Az ő korában jól ismerték ezt a szót – rabszolgaként eladva, más hatalma alá rekesztve –,  ez az árucsere-forgalom egyik kifejezése volt. Azt a terméket jelezték vele,  amin (s rabszolgáról lévén szó, akin) továbbadtak; eladták. És ezt a szót használták akkor is, amikor útra kelt egy-egy sereg, rabszolgákat zsákmányolni. Most olvastam, hogy egy walesi filozófus jóvátételt követel Olaszországtól mint a Római Birodalom utódától, mert annak idején Iulius Caesar csapatai megszállták Brittaniát, Wales területét is, ahonnan rabszolgák ezreit hurcolták Rómába. Nos, ő most, több mint kétezer év után kárpótlást kér azért, mert őseit rabszolgaság alá rekesztették. Nos, a képhez igazodva, mentegethetnénk magunkat azzal, hogy lám, elindult egy sereg, átlépte a határt, megszállt egy területet, összefogdosta az ott élőket és elvitte őket túlnan a határon és eladta őket rabszolgának. Ez történt velünk, mentegethetnénk magunkat. Csakhogy a Stockholm-szindróma értelmében beleszerettünk a rabtartónkba, aki minket foglyul ejtett és élő szerszámként árut csinált belőlünk. A rab szereti a smasszert! Az ártatlanul elítélt kitelepített rajongó leveleket ír a vérbírónak, aki koncepciós perben tönkretette az életét. Hát kicsoda szabadít meg? Kicsoda jön el értem? Kicsoda száll alá a bűnök mélységébe? Kicsoda veszi fel a harcot bűnnel, ördöggel és halállal? Közülünk ki? Bizony, csak azok fölött nincs ítélet, akik Jézus Krisztusban, a győztes Úrban vannak! A múltkor azt hallottuk, hogy nem cselekedetből, hanem hit által nyerünk üdvözítő igazságot. Az apostol itt a hit beszédével szól hozzánk. Minden tapasztalatunk ellenére, minden tapasztalatunk fölött, minden történelmi tanulság ellenére – ez a hit beszéde és ez a hit látása. Jézus Krisztus győzött bűnön és halálon! Ha tehát azt kérdezed: kicsoda szabadít fel? Kicsoda oldoz fel? Kicsoda helyez vissza régi jogaidba, az Isten-gyermekségbe? – a válasz: Jézus Krisztus, bűnön és halálon győztes Úr, minden szabadulásnak, igaz életnek, üdvösségnek egyetlen kezese. Boldogok, akik a Krisztusban Jézus vannak és Benne megmaradnak! Ámen.

Kedves Testvérek! A felolvasott igék eleve emlékeztetnek arra az izzasztó nyárra, melyben most vagyunk. A szőlőmunkások példázata ki is mondja, a végén felcsattanó méltatlankodásban halljuk: egész nap álltuk a Nap hevét! Fordíthatnám így is, hogy egész nap izzadtunk. De a Római levélből fölolvasott szakasz is nehéz és izzasztó feladvány, sőt lelki-szellemi értelemben sokkal keményebb, mint a nyári napszámos munka. Csakhogy Pál provokatív szavai megragadnak és lekötnek, nem tudunk egykönnyen eloldódni tőlük. Sőt, kérek is mindenkit, ne hárítsa magától el az apostol kihívó szavait azzal a meghagyással, hogy ez csak egy régi ügy! Ábrahám, a régi zsidók, meg régi szövetség és az új szövetség, aztán Ábrahám körülmetélése, a régi szövetséghez fűzött ígéretek és beteljesedésük, az Ábrahámnak adott áldás, mint az eljövendők előképe: óh, mondhatni, ez régi történet! A mi történetünk egészen más, divatos szóval, éppenséggel az a mi történetünk, hogy vége a történelemnek (vagyis nem vagyunk már kíváncsiak a régi történetekre sem).
De azzal se intézzük el az apostol mondandóját a történeti ismereteinkkel sem, mondván, hogy igen-igen, az apostol itt a Római levélben lényegében azt próbálja megmagyarázni, hogy miért hirdeti evangéliumot (a zsidóknak adott ígéretek beteljesülésének jó hírét) a pogányoknak (nem zsidóknak) is. Mondhatni tehát, hogy itt csupán arról ad számot Pál, hogy honnan vette a felhatalmazást, honnan kapta a nagy belső szabadságot és eltökéltséget arra, hogy a jó hírt ne tartsa meg az első szövetség körében, hanem elvigye mindenhova, mindenkinek: Isten megkönyörül a bűnösön, megtéríti az elvetemültet, megtartja a gonoszt, és igaz útra téríti. Ne hárítsuk el magunktól a mondandót azzal sem (ami igaz, természetesen!), hogy az apostol azt fejtegeti, hogy miért nem követeli meg a megtérő pogányoktól azt, hogy zsidó módra éljenek. Holott ez lenne a természetes, a régiek felfogása szerint legalábbis mindenképpen, és Pál is zsidó ember volt, sőt, atyái hagyományáért rajongó, buzgó lélek (Fil 3,6). Tartozik hát valami magyarázattal! Mert ha valaki, aki olyan eltökélten őrizte a régi hagyományokat, rajongott értük, csak meg kell ki kell fejtse, miért nem ragaszkodik immár ahhoz sem, amihez a többi apostol még erőst ragaszkodott.
Ne hárítsuk el tehát a levél mondandóját azzal, hogy ezek régi dolgok és viták, melyekkel nincsen már dolgunk. Az apostol provokatív szavaiból ugyanis egy csapásra kiderül, hogy a lényeg kérdés itt éppenséggel az, hogy miképpen békülünk mi meg Istennel? És megbékélhetünk-e egyáltalán? Általánosabban így is kérdezhetjük: miben rejtőzik a boldogságunk titka, és lehetünk-e egyáltalán boldog emberek? Vagy mi is csak kergetjük a kék madarat? Csak úgy volna ez, mint most nyárban, mikor a kezünkre száll egy gyönyörű pillangó, nyúlunk érte, de már el is tűnt, suhanó benyomás, csöppnyi illúzió volt? Puszta önámítás a boldogság-keresés, hogy megbékélhetünk Istennel, és a nyugtalan lelkünk megnyugszik Őbenne? Nos, ez itt a nagy kérdés. Az apostol összes érve mögött ez a nagy kérdés, illetve a reá adott isteni felelet áll: a boldogító hír, az evangélium. Ezért idézi az apostol Dávid zsoltárát is: boldog ember az... (Zsoltár 32)
Tehát a választ Isten a régieknek tudtára adta, sőt, be is pecsételte. Erről mondja itt, a Római levél negyedik részében az apostol, hogy a szertartási törvény és leginkább a körülmetélkedés volt ennek a boldogító ígéretnek a jegye és a pecsétje. Ez volt a foglaló, más szóval: ez volt a biztosíték, a garancia arra, hogy van a jutalma a hűséges életnek, Isten törvénye betöltésének, az igazság útján való járásnak, és az a jutalom nem képzet, hanem valóság. Megvan az a jutalom. Isten hűséges, és mikor eljön az ideje, bizton megadja ezt a jutalmat a hűségeseknek, a törvény betöltőinek. Most fordítsuk így a jutalom szót: járandóság. Ez a jó cselekedetek jutalma. Erre volt jel és pecsét arra nézve, hogy aki körülhatárolta az életét és a törvény élt, az nemcsak abban lehetett bizonyos, hogy megbékélhetünk Istennel, hanem, mai szóval, kompetenssé is lett mindebben.
Ha fölidézzük János evangéliuma nyolcadik részéből Jézus és a farizeusok közti vitának azt a részét, amikor a farizeusok Jézushoz vágják: mit beszélsz te nekünk bűnről, igazságról, hit, örök életről, mi Ábrahám gyermekei vagyunk! (Jn 8,33) Ha valaki, akkor mi, akik mindig szabadok voltunk és senkinek nem szolgáltunk, mi igazán tudjuk, hogy miről van itt szó. Kompetensek vagyunk! Csakhogy, tudjuk tapasztalatból is, hogy a hozzáértés általában sem mindig válik be! S legkevésbé az üdvösség rutinosan megszerezhető, elsajátítható valami! Vagyis, ha a kompetencián és ikertestvérén, a rutinon a boldogság-szerzés szakértelmét értjük, akkor, bátran mondhatom, még inkább figyelembe kell venni azt a pszichológusok és a szociológusok mondanak (leginkább Max Weberre támaszkodva), hogy van kompetencia-csapda is. Ezen azt a magabiztosságot értik, ami csődbe viszi az elbizakodott embert. Azt mondja a feleség a férjének: „édesem, meglazult a bútor lába, légy szíves, igazítsd meg.” Hm, mondja a férj, már százszor csináltam ilyet, értek hozzá, kompetens vagyok, veszem a szerszámokat, hipp-hopp, kész is minden! Aztán, látjuk, igyekszik, de nem jut egyről-kettőre. Pedig kompetens. Kompetencia-csapda az az önáltatás, hogy adott eseteket meg tudok oldani.
Fokozom: nincsen olyan helyzet, amit én ne tudnék megoldani. Hiszen mindeddig sikerrel jártam. Vagyis szakértő vagyok. Nagy bűvös magyar szó ez: szakértő. Szakértők kellenek a problémák megoldásához, szakértő kormány kell egy boldog országhoz, szakértő tudósok kellenek a járvány legyőzéséhez, szakértő lélekgyógyászok kellenek a nagy pszichés nyomorúságok eligazításához, szakértő élettudósok kellenek a boldog élethez. Kompetensek kellenek! Aztán hány, de hány olyan helyzet van cégeknél, munkahelyen, a hivatásban, iskolában, családban, bárhol, amikor ugyan a rutin, a tapasztalat, a megszokás alapján azt feltételezzük és hisszük magunkról, hogy kompetensek vagyunk, és neki is állunk nagy magabiztosan megoldásnak, de nemhogy jobbítanánk a helyzeten, hanem még inkább elrontjuk! Pedig tegnap ment. Tegnapelőtt sikerült. Még ki is tüntettek érte, még vállon is veregettek!
Aztán, ha folytatom a sort arra nézve, hogy mi volna az a jutalom, amit Ábrahám megkapna, Jézus szavai nyomán véghetetlenül kitágul a kör. A jutalom szó elsőrendű értelmében (éppen úgy, ahogy Pál apostol is veszi) a járandóságot jelenti, azt, ami elvégzett munkáért jár. Azonban Jézus szavai nyomán véghetetlenül kibővült ez a jelentéskör, olyannyira, hogy ma már nem is tudjuk a „jutalom” szót ebben az eredeti értelmében használni, holott a jelentés határa mégiscsak nyitott. Jézus beszél az üldözött igazak bőséges jutalmáról (Mt 5,12), beszél a jóság jutalmáról, amikor azt mondja, hogy ne csak a barátaitokkal tegyetek jót, hanem ellenségeitekkel is (Mt 6,1), és máris érezzük, hogyan nyílik ennek a szónak a határa. Jézus beszél a próféták és az igazságért üldözöttek jutalmáról (Mt 6,23). Beszél az isteni akarat megcselekvésének jutalmáról, ez az örök élet (Jn 4,23). És a Jelenések könyvében, mint megdicsőült így buzdítja itt a Földön élő keresztyéneket: „Hamar eljövök és jutalmam vele van!” (Jel 22,12) Ezért biztat bennünket a Zsidókhoz írt levél is sokféle küzdelmünk, vergődésünk közepette így: „ne dobjátok el a hitnek a bátorságát, mert annak nagy jutalma van.” (Zsid 10,35) És olvasom még egyszer, ezt mondja Pál apostol Ábrahámról,: „Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám, a mi atyánk, test szerint nyert volna? Ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt! Mert mit mond az írás: hitt pedig Ábrahám az Istennek és tulajdoníttaték ez neki igazságul. Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem kegyelemből tulajdoníttatik, hanem tartozás szerint, ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.” Tehát, aki munkálkodik, annak jár. Aki munkálkodik, az járandóság szerint kapja a jutalmat.
Eszerint Ábrahám dicsekedhetne. És hogyne dicsekedhetne! Kevés olyan alakot találunk a Szentírásban, mint Ábrahámot. Micsoda bátorság volt az egy vén embertől, rátámaszkodni az isteni ígéretekre, fölmálházni, és elindulni az akkori világ legkorszerűbb városából a semmibe: „Eredj ki a te földedből - mondta az Úr - és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak benned a föld minden nemzetségei.” (1Móz 12,1-3). És úgy indult el Ábrahám az ígéret nyomán a semmibe, hogy nem volt utóda sem. Sem ígéret földjét nem látta még, sem utóda nem volt. És elindult. És ha végig olvassuk Ábrahám történetét, az odaadását, a hűségét, az állhatatosságát, a becsületességét, a tisztességét, a testvére iránti elkötelezettségét, a méltányos lelkületét, mi is mondhatjuk, amit Pál apostol mond itt: Ábrahám dicsekedhet. Ám gyorsan hozzáteszi: de nem Isten előtt! Csak közöttünk és előttünk. Ha ide tudnánk állítani élőben Ábrahámot, azt hiszem, mindannyian lehajthatnánk a fejünket és irulhatnánk-pirulhatnánk, hogy lám, több ezer évvel Ábrahám után az emberi kultúra megannyi áldásával, az erkölcs drámai történetének megannyi tapasztalatával együtt is micsoda gyenge kis kezdők vagyunk mi Ábrahámhoz képest! Ha valaki dicsekedhet, az éppen ő. De nem Isten előtt! Mert ez a dicsekedés, figyelmeztet több helyen az apostol, lehet meddő és üres! A Példabeszédekre utal, ahol azt mondja Salamon: mint az üres felhő, olyan az, aki hamis ígérettel, be nem teljesített ajándékkal dicsekedik (Péld 25,14). Mostanában kaptunk sok esőt, örülünk neki. De ha megkérdezzük a gazdákat, mit jelent ez: üres felhő, rögvest elmondhatnák, hogy ez az, amikor a szikkasztó nyárban megjelenik egy nagy fekete felhő, s remélni kezdjük: végre, megenyhül a föld, megfrissül a vetés; még villámlik is, de egy csepp eső nem hull alá belőle. Ez az üres felhő. Ilyen a mi dicsekedésünk Isten előtt, figyelmeztet a Példabeszédek könyve. Dicsekedhetsz-e Isten szent törvényének maradéktalan betöltésével? Legfeljebb az igyekezeteddel hozakodhatsz elő, de mit számít az, ha nem tetted meg? Vagyis, folytatja Pál apostol, ha Ábrahám a tettei által nyert volna igazságot Isten előtt, akkor csak emberileg szólva lett volna alapja, hogy dicsérje magát. Mondhatnánk így is: Ábrahám mondhatta volna, hogy ő abszolút kompetens, és igen dicsérhette volna magát. Mégsem az Isten előtt.
Miért? Azért, mert Ábrahám mindent Istentől kapott. Istentől kapta az ígéretet is, nem magának költötte. Istentől nyerte a tetterőt az elinduláshoz, és hetvenöt éven keresztül tartalékolta magában. Isten Szent Lelke ébresztette a szívében hűséget, azt a nagy bizodalmat is, amiről a Zsidókhoz írt levél is beszél. Istentől kapta az ígéretet, Istentől kapta a gyermeket, Istentől kapta a szövetséget, az új hazát, az áldást, leginkább az áldást - és igen, Istentől kapta a hitet is. Nem jutalmul kapta, nem járandóság gyanánt kapta, nem alaposan kiszámított bére volt az, hanem áldást kapott. A jutalom és az áldás között tehát feszültség van.
Ezért érvel úgy Pál apostol, hogy ha erénye, eltökéltsége, szép élettörténete beszámíttatott volna Ábrahámnak, akkor a görög logosz szó vagy a latin ratioszó értelmében, ez megalapozott kalkulus (beszámítás, tulajdonítás) lett volna. Ha Ábrahámnak a cselekedetei, a tettei beszámítottak volna, ha lehetett volna efféle kalkulust csinálni, akkor megáll az érv, hogy amit elnyert, az jár neki, megérdemli. De akkor bizonnyal nem kegyelemből kapta mindezt. És akkor mi sem kegyelemből kapjuk az igazságot, a bűn fölötti győzelmet, az igazi szabadságot, az üdvösséget és az örök életet. Megkapnánk érdemből is, csak legyenek jó érveink Isten előtt! Isten hajlandó velünk érvelni. Olvassuk el Jób könyvét. Micsoda roppant érv-rengeteget sorakoztat fel Jób. Mennyi gondolat van ott, mennyi történet, mennyi igazság, mennyi méltóság, hegyeket lehet belőlük halmozni, akkor magaslatot, hogy az a mennyek trónusáig fölér. De amikor elkezdődik a valódi érvelés, amikor maga az Úr szól forgószélből, csak ennyit kérdez Jóbtól: pontos számra mondd meg, hány csillag van az univerzumban, és utána folytatjuk a vitát. És egyszerre minden érv, minden számítás, minden kalkulus, minden kompetencia, minden hozzáértés, minden üdvösség-rutin, minden boldogság-titok összeomlik és megsemmisül. Ábrahám nem járandóságot, hanem áldást kapott. Aki megegyezés és alku szerint dolgozik, annak a jutalmat nem kegyelemből számítják meg és adják ki, hanem tartozás (bér, járandóság) gyanánt.
Ugye, milyen megrendítő Jézus példázata a napszámosokról? Akik állnak a Moszkva téren (bocsánat, a Széll Kálmán téren) a munkásemberek, kelletik magukat. Közülük egy csapat már kora reggel megbízót talál, megalkusznak tíz pénzben, elmennek vele és dolgoznak napnyugtáig. Pár órával később érkezik egy másik csapat is. Aztán egy órával napnyugta előtt érkezik még egy csapat. Mit lehet egy óra alatt elvégezni, testvérek? A mai magyar építőiparban nem is dolgoznak napnyugtáig. Fél négy, látom, már tisztítják a szerszámot, már pakolják össze a cuccot, kerek négy óra, már haza is mentek. De itt, a példázatban napestig dolgoztak kora hajnaltól. Szóval, érkezik egy csapat egy órával a vége előtt. Hány tőke szőlőt lehet ennyi idő alatt megkapálni? Hány szőlőszálat lehet egy órácska alatt megkacsolni? Hány szárat lehet megkötözni? Aztán fizetségkor ők is tízet kapnak. Ez igazságtalan! Ez méltatlan! Meg is alakul nyomban az alkalmi szakszervezet, és kiabálnak felháborodottan: azok is ugyanannyit kaptak, mint mi! És így szól a szőlősgazda: „a magaméból annyit adok, amennyit akarok.” Minden jutalomnak a kiszámítása, minden kompetencia-kalkulus, minden cselekedeteinkhez fűződő érdem-tudat megsemmisül itt! Az áldás ugyanis azt jelenti, hogy Isten akarja adni, Isten adja, és Isten annyit ad, amennyit akar, és Isten bőséggel akarja adni. Bőséggel annak is, aki a legutolsó volt a sorban, annak is, aki, emberileg szólva, nem csinált semmit, csak szinte ott volt. Hit által, nem cselekedetekből, nyerünk igazságot és életet. Ha hiszünk abban, hogy Isten a gonosz embert megmenti, hogy Isten megkegyelmez a bűnösnek, hogy Isten megáldja az istentelent, vagyis ha hiszünk abban, ami velünk is történik Krisztusért, akkor Pál apostol szép szava szerint ez történik: a hit számít be nekünk igazságul. És nekünk ez az egyetlen egy érvünk magunk mellett. Mit mond az apostol? Ábrahám dicsekedhetett (volna). Hiszen test szerint is mennyit nyert ő, micsoda méltóságra emelkedett erényei, hűsége, nagyszerűsége által! De nem az Isten előtt. Ezért Ábrahámnak sincs más érve önmaga mellett, csak az Isten kegyelme. Neked sincs egyéb érved önmagad mellett, csak Istennek kegyelme. Kegyelmet kérhetek, fizetséget nem. Áldást kérhetek, bért nem. Boldogságot kérhetek, sikert nem. Gyermekké fogadtatást kérhetek, kompetenciát nem. Ez az egy út van a boldogságra, erről beszél Dávid is a zsoltárában, amit idéz az apostol is: „Ímé, milyen boldogok azok, akiknek az Úr nem tulajdonít bűnt, akiknek Isten megkegyelmez.” Pál nem folytatja, mi tudjuk a zsoltárt fejből: „míg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedett kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (Zsoltár 32,3-4)
Igen, azok a boldogok, akik követik Ábrahámnak, a hívők atyjának nyomdokait, aki semmiféle érvet nem tud maga mellett fölhozni, semmiféle beszámítást nem tud kicsikarni, aki megvallja, tudja és látja, semmihez sem ért, és nincsenek mellette jó kalkulusok, csak egy van mellette: a kegyelmes és könyörülő Isten. Ezért a kegyelemért, ez által a kegyelem által, éppen ez által a hit által kérhetjük és nyerhetjük meg mi is Isten szabadító irgalmát. Ámen.

Kedves Testvérek, legelőször azt írtam föl a jegyzeteim közé, hogy Péter apostol nem oktondi kérdést tett föl itt Jézusnak. Merthogy oktondinak tűnik a kérdés: hányszor történhet meg, hogy valaki vétkezik ellenem, én pedig újra meg újra megbocsátok neki? Kiterjesztjük a kérdést így: hányszor történhet meg velem, aki a Jézus követője vagyok, hogy vétkezik énellenem, és én megbocsátok neki? Én keresztyén ember vagyok, és Isten megbocsátásából élek, igen. Na de mégis, hányszor történhet meg velem? Hétszer is meg kell bocsátanom a sérelmet, ami rajtam esett? Jézus azt feleli Péternek: „Nem mondom neked, Péter, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.” Továbbá azért nem oktondi kérdés a Péter felvetése, mert az összefüggésekből értjük meg, hogy Péter szívében most nem tudálékosság forog. Máskor valóban megesett, hogy a tanítványok oktondi kérdéseket tettek fel. Amikor egy-egy példázat értelme felől érdeklődnek a tanítványok (Márk 4,13; 7,18), vagy amikor látszólag teljesíthetetlen feladatot kaptak, mint a kenyérszaporítás csodája előtt (Márk 8,17), Jézus mintegy feddőleg fordul feléjük: „hát ti sem értitek?” És, mondhatnánk, hogy Jézus felfokozott válasza: „nem hétszer, hetvenszer hétszer is”, egycsapásra elrendezi a kérdést. Nem kell határt szabni annak, hogy hányszor bocsáthatunk meg. Mégis, néhány körülményt figyelembe kell vennünk, hogy megértsük, Péter nem oktondi kérdést tett fel, hanem sokkal inkább kockázatos kérdést. Mégpedig az életünk egyik legkockázatosabb kérdését. Az előzmények között azt olvassuk, hogy Jézus kifejti: mi lesz a sorsa annak, aki megbotránkoztatja a gyermekeket. Azt mondja, jobb, ha követ kötnek a nyakába és a tengerbe vetik, mert jaj azoknak, akik a kicsinyeket megbotránkoztatják és elzárják előlük az Isten országát. (Mt 18,10) Aztán a kulcsok hatalmával folytatja. Azt mondja a tanítványoknak: „amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit megoldotok a földön, az a mennyben is oldva lesz.” (Mt 18,18) Hatalmat ad a tanítványoknak, nem győzni, nem sikert aratni, nem megvalósítani valamit, hanem megbocsátani. Nos, Péter kérdése azért nem oktondi, hanem inkább kockázatos kérdés, mert éppen ennek a Jézustól kapott hatalomnak a természetét firtatja. Meddig terjed az a hatalom, amit Jézus a kulcsok hatalmának nevez? Bár a régi világban nem nagyon használtak olyan formájú  kulcsokat, mint mi, de maradjunk a mai képnél: meddig forgathatom én azt a kulcsot, hogy el ne kopjon, a zárba bele ne törjön, s hogy működjön egyáltalán? És minden esetre jó alkalmazható  az a kulcs? Itt a templomban, a gyülekezeti termekben, a lelkészlakásokban, a cserkészotthonban több mint ötven ajtó van, de mindet egy kis kulccsal ki lehet nyitni. Ez a mesterkulcs. De más épület más ajtajához már nem jó. Mindenféle esetre alkalmazható a megbocsátás ereje? És alkalmazni kell-e mindig? Ezek nem oktondi kérdések, hanem az életünk lényegét érintő kérdések. Mi vagyunk az élő bizonyítékai annak, hogy ha nincs megbocsátás, akkor nincsen élet. Ha nekünk nem bocsátanának meg, már nem lennénk, és ha mi nem bocsátanánk meg másoknak, nemhogy ők nem lennének, hanem mi sem lennénk. Isten megbocsátó, könyörülő irgalmából élünk, ahogy 103. zsoltár a magasztalja szépen az Urat. Mondhatná a zsoltáros Istenről, hogy Ő az ég és a föld teremtője, aki világegyetemeket forgat, és fönntartja a látható és láthatatlan világ hatalmas rendjét. De úgy dicsőíti mint Atyát. Olyan irgalmas az Úr, mint a könyörülő édesapa. Nem feddődik szüntelen, hanem olyan messzire veti tőlünk vétkeinket, amilyen messze van a napkelet a napnyugattól.
És mindjárt föl is tehetjük a kérdést, hogy itt Jézus miért nem az atyai szeretettel példájával válaszol Péternek? Miért nem azt mondja neki: Péter, értem én a kérdésedet, de idézd csak föl zsoltárt! És nem hallottad tőlem eleget a Hegyi Beszédben és más példázatokban, hogy milyen véghetetlen tágas a Mennyei Atya világa, és milyen nagy bizalommal mehetünk Hozzá?! Sőt, ha eltévelyedtünk, Ő maga keres meg bennünket! Lám, Jézus az imént, rövid szóval, elmondta az elveszett juh példázatát is! Illetve a pásztorét, akinek elveszett a százból egy báránya, ő otthagyja a kilencvenkilencet, és  elmegy megkeresni azt az egyet, hogy visszavigye a többi közé. És mindezt a megbocsátás kontextusában mondja el Jézus! Hát miért nem ezzel példálózik rögtön Péter kérdése után? Hát ha így példálózott volna, Isten atyai szeretetével, Péter szíve biztos megolvad, és elönti valami nagy szent érzés, és elszáll az oktondi kérdés. De Jézus keményre fogja a dolgot, mert Péter  kérdésében sokkal több van, mint amit maga Péter gondolni tudhatott egyáltalán! Hadd tegyek itt egy rövid kitérőt. Általában is kockázatos dolog Istenhez kérdésekkel fordulni. Nem akarok erről senkit lebeszélni, inkább buzdítani szeretnék mindenkit, bátran menjen Istenhez kérdésekkel! De tudnunk kell, hogy még ostoba, oktondi, gyerekes, értelmetlen kérdésünkben is mindig sokkal több foglaltatik, mint amit sejtünk. Vehetjük példának János evangéliumából Jézus és Nikodémus beszélgetését (Jn 3), vagy Jézus és a samáriai asszony a beszélgetését (Jn 4); lám, apró általánosságokkal indul mindegyik, aztán a végén, ahogy Jézus vezeti a beszélgetést, Nikodémus is, a samáriai asszony is, és itt Péter is rádöbben arra, hogy Jézus válaszai távolabb mutatnak, mint a saját esetük. Péter a megbocsátás technikája felől kérdez, de egyetlen lépéssel ott vagyunk az életünk mindent eldöntő kérdéseinél.
A például felhozott történetet nem kell sokat magyarázni, csak a fő vonatkozásaira figyeljünk oda. Teljesen valóságszerű, hogy egy király időről-időre elszámoltatja a hitelezőit, és a kasznárokat, és ilyenkor kinek-kinek el kell számolnia a rábízottakat. Az egyik szolgája tízezer tálentummal adós. Ha arannyal megtöltenénk itt ezt a templomteret, az körülbelül a negyede lenne ennek a mennyiségnek. Szinte abszurd  a szám, tízezer talentum azaz 470 tonna. (A teljes magyar aranytartalék 31 tonna volt 2018-ban). A szolga nem tud elszámolni, de eleve úgy megy be a számadásra, hogy szépen megformálta már a könyörgés szavait. Amikor kiadja a király a rendelkezést, hogy őt is, a feleségét is, a gyerekeit adják el adósrabszolgának, vagyis a számok ismeretében, vigyék el életfogytig tartó rabszolgamunkára,  ez az ember leborul, könyörgőre fogja és igen egyszerű szentenciát mond: „Uram, légy türelemmel hozzám és mindent meg fogok fizetni neked!” Ezt a mondatot érdemes sokat elemezni. Nem azt mondja, hogy: uram, bocsáss meg nekem! Nem kezdi el magyarázni a világgazdasági helyzetet, nem fejti ki, hogy miképpen tették tönkre a tőzsdespekulánsok, nem emleget föl különböző körülményeket, nem kezd el sem gazdaságfilozófiai, sem lélektani fejtegetésekbe. A mindent átütő mondatot mondja egyenesen: Légy türelemmel! Még egy kis türelem,  egy kis haladék, még egy kis idő – és mindent megfizetek.
S itt jelenik meg Péter kérdésének az első kockázata. Az eladósodott szolga, aki eltékozolta, elszórakozta a reábízottakat, türelmet kér. Mi azt hisszük, hogy a türelem a megbocsátásnak előszobája. S úgy tartjuk, hogy a megbocsátáshoz, az elengedéshez, a föloldozáshoz ezen az előszobán kell keresztülmenni. Egyszer a körzeti orvosnál vártam a sorom. Az orvos igen alaposan és hosszasan vizsgálta betegeit, szerintem  az egyikkel a családfáját is megbeszélték, a másikkal meg a honfoglalást. Nekem pedig fogyott a türelmem. De végre sorra kerültem, és megérte türelmesnek lenni, mert az orvos tudta a betegségemre gyógyírt. Egyszerű élettapasztalat ez: türelemre van szükség, hogy elsimuljanak a dolgok! A türelem ezért nem kivárás, hanem előkészület. Diákkoromban Debrecenben járta egy mondás: amelyik dolog nem oldódik meg magától, azzal nem érdemes foglalkozni. De az a türelem, amiről mi beszélünk, nem a kivárás ideje, hogy majd csak elrendeződnek a dolgok, elsimulnak a hullámok, történik valami. A megbocsátást ugyanis nem kalkulusok, és spekulációk, alaptalan reménykedések készítik elő, hanem a szeretet, és a szeretet hosszútűrő, de nem örül együtt hamissággal.  Ezért kockázatos kérdés Péter felvetése. Első hallásra itt is csak spekuláció van: hányszor történhet meg a rossz és hányszor lehet azt megbocsátani? Hétszer? És nyolcadjára elfogyhat a türelem? Vagy hetvenszer nyolcadjára? És akkor mondhatjuk, hogy ami elég, az elég, nincs tovább!? Meddig prolongálható az elnézés?
Ebben a szellemben könyörög ez az adós szolga is. Ráadásul, jó stratégiát képvisel, hiszen a türelem szempontjából voltaképpen mindannyian adósai vagyunk egymásnak. Van egy szép énekünk: „sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam...” (445.dicséret 2.); szép bűnbánati ének, bizony, jaj, hány ígéretet tettünk, és, bizony, hányszor kérleltük meg Istent,  hányszor mondtuk és tettünk nagy szent elkötelezést, hogy holnaptól másképpen lesz!? Igen, a türelem, hosszantűrés nagy erény! De a király válaszából kiderül, hogy itt lényeges fordulat következik. Figyeljük meg: azt mondja a szolga: „légy türelemmel hozzám, és én mindent megfizetek neked.” A király pedig, folytatja Jézus a történetet, megszánta a szolgát (könyörületre indult iránta, megesett a szíve rajta), és elengedte a szolgát. És! És az adósságot is elengedte neki. Nem türelmet tanúsított, nem hosszabbított, nem rulírozta a tartozást, hanem elengedte! Átmentünk egy másik dimenzióba. A türelem azt jelenti, hogy várunk: megígérted, teljesítsd! Hosszabbítunk. Prolongáljuk a megoldást, de ezzel odébb toljuk a bajt is. Az elszámolás napja egy kicsit később következik be, addig várunk. Várunk. Ismerős helyzet ez. Tettünk mi is ígéreteket, fogadkoztunk, tettünk néhány gesztust, elkezdtük imitálni, hogy milyenek leszünk, hogy majd másképpen és jobban meg szebben élünk, és ezzel kitoljuk a határidőt. És ezt tették velünk mások is. Az életünk oda-vissza tele van teljesületlen határidőkkel. Folyamatosan módosítjuk a szerződéseinket. Most tapasztalom ezt a templomépítés kapcsán is, ki tudja már hányszor módosítottuk a teljesítési határidőt! És olykor mi is megkapjuk ezt. De itt nem ez történik. Hanem, mondja Jézus, a király megkönyörült a szolgáján, elengedte őt is, meg az adósságot is. Nincs adósság, ez a szabadság.
Mondhatnám azt is, hogy ezzel az egész nagy türelemjáték véget ér. A türelem előszobájából a szabadság világába lépünk. Nincs szükség türelemre, nincs mire várni, nincs mit követelni,  nincs miért hosszabbítgatni a határidőt.
És ezért mondom, értsétek jól, testvérek, hogy kockázatos kérdést tett föl Péter. Mert a történet folytatódik, mégpedig megrendítően folytatódik. Kimegy a szolga a trónteremből, s mehetne, ujjongva, lobogtatva az áthúzott adóslevelet, szolgatársai nyakába borulhatna, mondván: „Képzeljétek, csoda történt. Bementem, eljátszottam az örök játékot, a türelemre való kérést, és az öreg ott bent elengedett mindent. Nem haladékot kaptam, hanem szabadságot! Ezt csináljátok utánam!” De nem a szolgatársaknak kellett volna őt utánozniuk, hanem neki kellett volna a királyt utánozni!  Mert kiérve találkozik egy szolgatársával, aki száz dénárral tartozik neki. Mondom az arányokat: százmilliárd forinthoz képest tízezer forint. Ezek az arányok. Egy dénár körülbelül így aránylik egy talentumhoz. Megragadja – letartóztatja – szolgatársát! (Ugyanezzel fejezi ki az evangélista Jézus elfogását: kezet emeltek Jézusra és megragadták őt, Mt 26,50). Fojtogatja, és követeli:  „Fizesd meg az adósságot!” S mit csinál a szolgatársa? Letérdel előtte és szóról szóra elmondja a varázsigét: „légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.” Szóról szóra azt mondja, amit ő az imént előadott a király előtt. Lehet, hogy ez a száz dénáros szolgatárs hallgatózott az ajtóban? Vagy tán amíg azt a sok-sok talentum adósságot lepapírozták és törölték az adóslistáról, addigra már elment a híre, hogy ez volna a „Szézám tárulj!”? Ez a varázsige! Ez a kulcs, ami minden ajtót megnyit: légy türelemmel hozzám, és én mindent megfizetek néked!? És ez olyan kulcs, amely nemcsak a türelem ajtaját nyitja meg, hanem, és sőt,  az elengedését is! Bizony, annak kellett volna történnie, hogy a megszabadult szolga is ezt mondja: nézd, szolgatársam, az imént én, a feleségem, a gyerekeim életfogytiglani adósrabszolgaságból szabadultunk. Száz dénárral tartozol? Elengedem. Szabad vagy. Sőt, adok még neked hozzá százat! De nem ez történt. Így mondja Jézus a példázatban: Nem akarta... Nem akart türelmet gyakorolni, nem akarta haladékot adni, nem akarta a kérlelő szót meghallani. Hanem hívatta a poroszlókat, tömlöcbe vettette, adósrabszolgát csinált belőle, míg meg nem adja neki tartozását. A szolgatársak jelentették a megdöbbentő esetet a királynak, aki visszahívatta az erőszakoskodót, akitől nyomban megvonta a megbocsátást, és adósrabszolgává tette.
A király ítélete ez: „Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem neked, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, miképpen én is könyörültem rajtad? S megharagudva az ő ura átadta a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mindazt, amivel tartozott.” Ebből folytatja Jézus a tanítványokkal a beszélgetését: „eképpen cselekszik az én Mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok ki-ki az ő atyjafiának vétkét.” Bizony, kockázatos, amit Péter kérdezett Jézustól, és hadd fejezzem be azzal, hogy még kockázatosabb, amit mi teszünk nap mint nap, sokszor nem is egyszer, hanem reggel is, meg este is, minden esetben, amikor elmondjuk, elmotyogjuk, elmormoljuk, elsóhajtjuk Jézus imádságát: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek!” Ezt mi sokszor félremagyarázzuk, mintha feltételekről volna szó: ahogyan én megbocsátottam másoknak, úgy bocsásson meg az Atya nekem. De itt beteljesítendő ígéretről van szó. Vagyis a kérésünk egyúttal elkötelezés. Bocsásd meg, amiképpen mi is elkezdtünk már megbocsátani. Vagyis megkezdett jövőről van: bocsásd meg vétkeimet úgy, ahogy bennem már ott van a készség, elfogadni a kegyelmet és továbbadni a kegyelmet. A görög nyelvtani formára („ha meg nem bocsátjátok”) mondják a nyelvészek, hogy ez aspektust, irányt, vagyis vonatkoztatást jelöl. Igen, ez a szívnek a kérése és  egyúttal ez a szívnek a kockázata. Amikor a példázatban azt hallottuk, hogy ez az adós szolga immár minden teher alól felszabadulva nem akarta a szolgatársával ugyanazt megtenni, ami vele megtörtént, , akkor ott Jézus már a szívről beszél. A szívünkkel akarunk. A szív az akarat központja. A szívünkben hozzuk meg a döntéseket. A többi puszta kalkulus, a példázat értelmében mindenképpen. Mennyi a száz dénár? Mennyi a tízezer tálentum? Hány nap alatt lehet azt letörleszteni? Még azon is elspekulálhatunk, hogy itt voltaképpen lánctartozásról lett volna szó. Eszerint a tízezer tálentummal adós szolga maga is hitelező volt, és nem fizettek neki a hitelezői, és ezért bukott meg és nem tudott a fő összeggel elszámolni. Talán. Ki tudja? Mindenfélét lehet itt találgatni, de a döntést, ahogy mondja Jézus, a szív hozza meg. Ha szívetekből meg nem bocsátotok... Nem az eszünk vitatkozik. Nem a számításainkon akadunk fönn. Nem az a probléma az, hogy hirtelen azt a summa, hogy akár vesztesek is lehetünk. Aki enged, vagyis adósságot elenged, az vesztes lesz nyilván. Itt egészen más a kérdés, éspedig az, hogy tudjuk-e vállalni az elengedés kockázatát, nem az összegre nézvést, hanem arra nézvést, hogy akkor aztán nem uralkodhatunk a másikon, nem lesz jogunk rátenni a kezünket az életére, rendelkezni vele, megragadni őt!
Onnan indultunk, hogy Jézus gyermekeket állít elénk, és figyelmeztet, ne botránkoztassuk meg őket. Aztán a tanítványok kezébe adja az oldás és kötés a hatalmát. Most pedig megtanítja őket arra, hogy miképpen kell mindent megfordítani. Mi csak alázattal mehetünk Isten elé és csak így kérhetjük őt: légy türelemmel, mindent megfizetek. Vagyis: légy türelemmel, mert bele vagyunk bonyolódva az elengedések és megjobbítások, ígéretek és várakozások bonyolult hálójába; de légy türelemmel! És Isten mindent megfordít. Egész pontosan megfordított. Jézus által. Én csak ígérgetek, hogy mindenkitől bocsánatot fogok kérni, és mindenkinek megbocsátok. Hétszer is. Jézus pedig azt mondja: hetvenhétszer is! Nem azt mondja, hogy ez könnyű. Éppenséggel nehéz. Halálosan nehéz. Nem mondja, bocsáss csak meg bátran,  spongyát a vétkekre. Hanem, azt mondja,  engedd el az egészet. Nem azt mondja, hogy bárgyú vesztes leszel, hanem azt mondja, így nyered meg az életet. Mert aki szívéből megbocsát, azt már áthatotta az élet, mert egészen Istennél van, mert Isten is szívéből bocsát meg nekünk. Krisztusban látjuk ezt, Ő a bizonyíték. Áldozata, feltámadása, üdvözítő ereje, Szent Lelke gazdag ajándéka, hazahívó, megújító kegyelme mind ezt mutatja. Ahol felodoznak, ott támad az élet. Ahol csak követelnek, ott megszűnik az élet. Ahol megbocsátanak, ott fölfakad az élet forrása – mindannyiunk számára. Nos, hányszor történet az meg, hogy valaki vétkezik ellenem és én megbocsássak neki? Hétszer is? Nem mondom, hogy hétszer is, de mondom, hogy hetvenhétszer is. Ámen.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek! Bajban vagyunk. Legalábbis ahogy kinéztem a szemüvegem mögül az igét felolvasva, sok tekintetben láttam részben kíváncsi érdeklődést, részben meghökkenést. És ez a megrökönyödés talán nem is annak szól, hogy mi kerekedik ki az igéből: nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem ami a száján kijön? Mert nem az áll a meghökkenésünk mögött, hogy nem értjük igazán, mi volt egykor ez az egész történet. Értjük jól. Inkább azzal vagyunk bajban, hogy mit keres itt ez a történet az Evangélium lapjain? Ráadásul ilyen erőteljesen, keményen. És én is bajban vagyok,  őszintén mondom.  Nagyon ritka az, amikor a vasárnapi textust úgy választom, hogy eltérek attól, ami a Bibliaolvasó Kalauzban ki van jelölve. Eltérek, természetesen, ha sorozatos igehirdetést tartok, de rendszerint a Kalauz igéit olvassuk vasárnap is, hogy sokan, akik eszerint olvassák a Bibliát, nyomban értik az összefüggéseket, így aztokat nem kell sokat magyaráznia prédikációban. De olykor megtörtént, hogy nem boldogultam a napi igével, s választottam valami más textust. Most azonban eltökéltem, hogy nem futamodom meg, remélem a Szentlélek megsegít. Miért magyarázkodom ilyen hosszan? Közvetlenül azért, mert a lépcsőházban állva láttam, ahogy érkeznek a testvérek istentiszteletre, szépen odamentek az ajtónál kikészített fertőtlenítő szerekhez, és annak rendje-módja szerint kezet mostak, hiszen járvány van, és az egészségügyi szabályokat igyekszünk a lehető legnagyobb pontossággal megtartani. S ennek nemcsak az a része, hogy megtartjuk a társas érintkezés szabályait, vagyis kellő távolságban ülünk egymástól, maszkot hordunk, hanem az is, mégpedig a legelemibb szabály, hogy fertőtlenítünk. Egy orvos ismerősöm mondta is: a maszk mit sem ér, ha nem mosunk kezet! Mert ugye, folytatta, Semmelweis Ignác is vehetett volna magára bármilyen maszkot, amikor szüléseket vezetett le, nem segített volna semmit az édesanyáknak. Kezet kell mosni.
Most pedig arról hallunk, hogy Jézus tanítványait a Jeruzsálemből érkező szakrális, rituális ellenőrök megszólják, és magát a Mestert is kérdőre vonják: „miért esznek a te tanítványaid mosdatlan kézzel?” Tudjuk az összefüggésekből, hogy ez a számon kért kézmosás nem egészségügyi mosakodás, hanem rituális szertartás volt, tehát szimbolikus cselekedet. De van, amikor a szimbólumok sokkal messzebbre mutatnak, mint a valóság. Ha valaki ezt megkérdőjelezi, nyomban fölteszem azt a kérdést: vajon miért döbbenünk meg, amikor arról érkezik hír, hogy valahol ledöntöttek egy szobrot, vagy, hallottuk, befújták spray-vel Winston Churchill szobrát? Végül is csak egy bronzdarabról van szó - mondhatnánk. De szimbólum is! És, például,  hogy mi lesz majd a járvány után, merre tartunk, hova megyünk, mi lesz az életünk tengelyében, mi lesz a reményünk? - nos, ezeket a kérdéseket és a válaszokat éppen a szimbólumaink, a rítusaink és a szertartásaink hordozzák. Hogyhogy a te tanítványaid mosdatlan kézzel esznek? – kérdezik vádlón Jézustól. A kérdésnek több oka is volt. Az eredő oka messzire nyúlik. Mózes törvényei közül legalább száz rendelkezik megtisztításhoz, tisztasághoz, megmosakodáshoz. Rendkívül szigorú szabályok ezek. Tudósok szerint egy rabszolgaságból szabadult nép nem élhette volna túl a pusztai vándorlás nehéz időszakát, s még kevésbé hajthatott volna végre sikeres  honfoglalást szigorú tisztasági szabályok nélkül. Ezek egy része egyértelműen egészségügyi,  más része rituális rendelkezés volt. De ahogy teltek az évszázadok, jegyzi meg Kálvin némi gúnnyal, folyton akadtak emberek, akik nem viselhették, hogy ne tűnjenek kellően okosnak. Kellően okosnak pedig akkor tűnik az ember, ha el tud venni, vagy hozzá tud toldani valamit az Isten törvényéhez. Hogy is van a történet? Figyeljük meg gondosan az igéket: „És akkor odamentek Jézushoz a farizeusok és azt mondták: Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit, mert nem mossák meg kezeiket, mikor enni akarnak? Jézus pedig azt mondja: Ti pedig miért hágjátok át az Isten parancsolatait? Lám: vének rendelései és Isten parancsolatai. Itt van mindjárt az első differencia, ami segít megérteni az egész történetet és leginkább Jézus súlyos szavait. Mert talán érthető mindaz, amit a vének (vagyis a törvényhozók és tekintélyek) az évszázadok során értelmezésként, kiegészítésként, végrehajtási módozatként hozzátoldottak a törvényhez! Ám Jézus korában aki az elithez akart tartozni (Jeruzsálemből a főhelyről, a fővárosból, a központból jöttek ki a farizeusok!), az igyekezett a vének rendeléseit is megtartani. Aki el akart különbözni a kora társadalmától, aki a szó egyetemes, általános értelmében vallásosabb akart lenni, mint kortársai, aki demonstrálni akarta, hogy az átlagosnál nagyobb érzékenysége van az igazán fontos dolgok iránt (márpedig  a vallás életfontosságú!), az bizony ezeket a rendelkezéseket megtartotta, sőt gyarapította is. Márpedig a Jézus tanítványi köre, akárki akármit is mond, bizony, nem agrárproletár mozgalom volt, valami bolsevik típusú sejt, csepeli vasgyári munkásokból, vagy morgolódó egyetemistákból, nonkonformista nagypolgárokból! Jézusnak tanítványai voltak, és Jézus mester volt! Tehát a tanítványi kör iskola volt, éspedig az életszentség iskolája, tehát különböztek és elkülönböztek kortársaiktól, Jézus  pedig Isten kitűnő dolgairól tanított; akkor hát, úgymond, jogos  a farizeusok kérdése: miért nem mostok kezet étkezés előtt? hát nem akartok közénk tartozni? hát nem akartok különbek lenni? hát nem arról szól a ti tanítványságotok, hogy a Mester szavából megsejtettetek valamit az isteni titkokból, és alkalmazzátok az életetekre?
De volt a kérdésnek egy közelebbi oka is. Az evangélium előző fejezetében ezt olvassuk: „És által kelve Jézus és a tanítványai eljutottak Genezáret földjére, és mikor megismerték Őt annak a helynek a lakosai, szétküldtek arra a környékre mindenhova, és minden beteget hozzá vittek, és kérték hogy csak a ruhája peremét illethessék, és akik megillették, mindnyájan meggyógyultak.” (Mt 14,34-36) Majd nyomban így folytatódik a történet: ekkor az írástudók és a farizeusok megérkeztek Jeruzsálemből, és felvetették a kérdést: mi az, hogy a te tanítványaid mosdatlan kézzel esznek? Talán érzékelitek, testvérek, ezt a közvetlen feszültséget! Az imént még azt hallottuk, hogy elég csak Jézus köpenye szegélyét megérinteni, és meggyógyulnak a betegek, új életre jutnak az elesettek. Ha szabadna ezt mondani: Jézus egy egészséggóc. Elég csak a ruhájához érni, és mindenféle betegségből ki lehet gyógyulni. És nyomban ezután jön a kérdés: hogyhogy mosdatlan kézzel esznek a tanítványok? Mi modernek, még egyszer mondom, hajlamosak vagyunk ezt úgy gondolni, hogy itt is csak arról volna szó, hogy piszkos kézzel nem eszünk. Unokáim nevelésének egyik nagy diadala, jelzi a lányom, hogy a kicsi lányka kéretlenül is felkapaszkodik a hokedlire, megnyitja a konyhában a csapot, és megmossa a kezét. Már nem kell neki mondani. Nem kell odarángatni. Nem kell vele kezet mosatni. Megtanult, legalábbis ebben a lépésben, egészségesen, higiénikusan élni. De itt, még egyszer hangsúlyozom, nem erről van szó, hanem egy rendelkezéssorozatról, amelynek a célja rituális szentség jelzése, teljes átadottságot kifejezése volt. Tehát szimbolikus mozdulatsorozatról van szó.
Jézus most ezzel ütközteti Isten törvényét. De gyorsan hozzá kell tenni, hogy Jézusnak egyébként nem esett nehezére ilyen rítusokat megtartani. Sőt! Idézzük csak fel az utolsó vacsora előtti pillanatokat. Megmossa a tanítványok lábát. Az sem közegészségügyi szabály volt, holott az emberek a lábukkal sokkal több mindent fölszedtek, mint a kezükkel. Az is egy szép szertartás volt. A házigazda megmosta a messziről érkezett vendég lábát. Valóságosan? Rituálisan? Szerintem Jézus mindenhogyan, mert amikor Péterhez ért, aki tiltakozott ez ellen –az én lábaimat nem mosod meg soha! –  ezt felelte neki:  ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.  Mire Péter ezt mondta: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! (János 13,1-9) És szerintem Jézus meg is mosta Péter fejét. Tehát nem mondhatjuk, hogy Jézus holmi vagányságra buzdította volna a tanítványokat:  nem kell itt a vének rendelkezésével törődni, ti a Mennyország élcsapata vagytok, nektek mindent lehet! Hallottam, most a vírusjárvány idején meg nem mondom kiféle református lelkipásztort nyilatkozni arról, hogy akit az Úr Jézus szeret, annak nem kell kezet mosni, meg van az írva a Bibliában is! És én csak kaptams  a fejemhez, mondtam magamban: ez az én testvérem nem ismeri a Bibliát, még kevésbé Jézust! Bajban vagy, kedves kollega! Ez lenne az az igazság, amely felülmúlja a farizeusokét? (Máté 5,20) De voltaképpen mi vagyunk bajban!
Mert szépen elmondhatom én ezt a történetet, és tudjuk is mindannyian, hogy itt különbséget kell tenni, de a kérdést mégis felvetődik:  miért van itt ez a történet? Miért vannak a Bibliában olyan történetek, amelyeket olyan sokat kell magyarázni? És, lám, ezt a történetet sokat kell magyarázni. Talán azért van ez így, mert Jézus itt visszavág. Igen, így kell mondanunk: visszavág. Visszakérdez: ha számon kéritek a tanítványaimon az atyák rendelkezéseit, ti miért nem tartjátok meg az Isten törvényét? Az Isten törvénye pedig ez: tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened, ád tenéked (2Mózes 20,12). A szankciókban pedig kiegészíti: aki gyalázza atyját vagy anyját, méltó a halálra (2Mózes 21,17). Mindenki bólogat, amikor Jézus idézi a törvényt: „Igen, igen, így van.” Aztán folytatja Jézus: hát akkor ti miért rendeltétek el, hogy ha valaki a vagyonából rámutat egy részre és azt mondja: templomi ajándék az (héberül: korbán), akkor azzal már nem segítheti sem apját, sem anyját.  A templomi ajándék-felajánlás elidegeníthetetlen, ahhoz már nem lehet hozzányúlni. Tudjuk a régi rabbinusi feljegyzésekből, hogy sok-sok visszaélés kapcsolódott ehhez a szokáshoz. Például, a templomi felajánlást nem kellett rögtön elvinni a templomi kincstárba, a felajánló akár egész élete végéig is használhatta. De más számára, sem az apjának, sem az anyjának nem adhatta oda. Vagyis a felajánló egyszerre akart szent és kegyes adományozó lenni, és akart nem-segíteni szülein (vagyis sértette meg a törvényt). Ilyen egyszerű a dolog: akart nem-segíteni. És akart nagylelkűnek tűnni. Adni nem akart, de akart jónak látszani. Támasztékul, oltalmul lenni más számára nem akart, és talált káprázatos egérutat, hogy kibújjon a törvény alól: ez volt a templomi felajánlás.
Tudjátok, mit jelent ez, kedves testvérek? Pestiesen szólva: rákente a törvényre a dolgot, hogy vigye el Isten a balhét. Istennek kellett elvinnie a balhét. Hát vajon ki hoztam ezt a törvényt? Hát vajon ki rendelkezett úgy, hogy a templomi felajánlás szent és érinthetetlen. Az egész Isten törvényéből következik! Bár édesapám, édesanyám nagyon nagy bajban vannak, és volna mód segíteni, de lám, ez a szabály megköt! Érzitek ennek az egész érvelésnek az aljasságát? Mert ez bizony aljas dolog! És alja dolog is. A szent dolgokból, az isteni dolgokból aljasság lesz! Ezért visszavág Jézus. Párhuzamos történet ezzel, amit sokat idézünk, a szombatnaphoz kapcsolódva. Akkor a tanítványok a szent szombatot törték meg, mert éhesen kalász szedtek. Felróják, Jézusnak a vétket. Ő visszakérdez: szabad-e szombatnapon gyógyítani? S meggyógyít egy beteget? És szabad-e szombaton, munkatilalom napján, a kútba esett ökröt kihúzni? (Lk 14,1-5) Nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat lett az emberért. (Mk 2,27) Ha így gondoljuk végig, jobban értjük Jézus szavának a súlyát, a keménységét, ahogy visszakérdez. Rendben, itt van az én csapatom, ezek ilyen slendrián fiúk, fütyülnek a szentségre, a törvényre, a rítusra, a szimbólumokra, esznek össze-vissza, bemennek ezek a vetésbe is szombatnapon, tépik a kalászt, és nem is böjtölnek, templomadót sem fizetnek, szóval ilyenek, szegénykéim! De ti? Ti szentségre és felajánlásra hivatkoztok, a templomra hivatkoztok, fogadalomra hivatkoztok, elkötelezésre hivatkoztok – Istenre hivatkoztok! –,  és az egész csak ürügy. Nem akartok jót tenni, de jóknak akartok látszani. Nem töltitek be az életszentség igazi értelmét, de szentség színében akartok föltűnni. Holott az emberért adta az Isten a törvényt és szentséget. Aztán Jézus magához szólítja a sokaságot és ezt mondja nekik: nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami a szájon kijön, az fertőzteti meg az embert. Azt olvassuk, hogy később a tanítványok bevallották Jézusnak, hogy megzavarodtak e szavak hallatán. Mert addig a pontig nekünk is nagyon tetszik, nekem is nagyon tetszik a történet, amikor Jézus leleplezi a farizeusokat meg a szadduceusokat meg az írástudókat meg a főembereket! Na végre már! A tanítványoknak is tetszhetett. A tömegnek is tetszhetett. Amolyan hosszú fekete ruhákban jártak régen a farizeusok, mint amiben most én állok itt. Mint valami fekete varjak kettesével-hármasával járták az országot és felügyelték a törvény rendjét. Nem szerették őket az emberek. Elitisták voltak. Elkülönülők voltak. Mondjuk így: Jeruzsálemben laktak, a Rózsadombon és leüzentek Baranyába, hogy a putrisorban hogyan kell szépen élni. És időnként aláereszkedtek felügyelni a jó rendet. És tán akadémiai értekezést is írtak róla az fejleményekről. Ki szerette az ilyen embereket? Képmutatók, álnokok voltak. Na végre, Jézus megint leleplezte őket!
Emlékszünk rá, néhány éve, ha a holland testvérek jöttek látogatóba, mindig hoztak gyertyát. Mi magyar reformátusok ezzel úgy vagyunk, hogy jól van, ádventi gyertyát gyújtunk, meg karácsonykor is, de nekünk a gyertya valami katolikus dolog, de legalábbis középkori. Nos, a holland reformátusok pár évtizede elkezdtek gyertyázni. Szép gondolat is volt benne, hogy a gyertya örök szimbólum, és miért ne lehetne a templomba ilyen szimbólumot beállítani? Jelképezi az ige világosságát, például.  Mindennek aztán az lett a vége, hogy rendeletbe hozták, hogy melyik ünnepkörben milyen színű gyertyát kell használni. Egy szabad szimbólumból rítus lett, abból pedig rend, a vének rendelése, és talán nemsokára templomfelügyelő bizottságok járják Hollandiát, és ellenőrzik, hogy Húsvétkor piros gyertyát gyújtsanak, Nagypénteken meg lilát. De hogy miért halt meg és támadott fel Krisztus, az nem érdekes. Aggódhatunk értük.
Csakhogy a végén mond itt valamit Jézus: nem az fertőzteti meg az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a száján. És erre megzavarodtak a tanítványok, és megzavarodunk mi is, Testvérek. És ezért vagyunk bajban!  Mondom újra,  a farizeusok leleplezéséig – és leleplezésére – bőven elég lenne nekünk ez a történet. De ez a zárómondás – az ítélet, amit a nép előtt mond ki Jézus – ez mit akar ez jelenteni? S feleletül Jézus egyszerű dolgot mond: amit megeszik az ember, azt megemészti és árnyékszékre kerül. De ami a szívéből jön ki, mert a szív teljességéből szól a száj (Mt 14,34), a gonosz indulatok, paráznaságok, gyilkosságok, rágalmazások, minden, minden, ami az ember életét nem pillanatnyilag, egy hétre, két hónapra, három évre, egy járvány idejére, hanem teljes egészében tönkreteszi - az a szívből jön ki.
Jézus a megromlott szívről beszél, és értjük már a leleplezés lényegét, mert a szentségessel való visszaélés is a romlott szívből jön ki. A farizeusok fonák kérdése is romlott szívből jött ki:  hogyhogy a te tanítványaid mosdatlan kézzel esznek? Az Isten jó hírrel szembeni ellenségeskedés is a gonosz szívből jön ki. Viszont a megújult szívből áldás jön ki, a megtisztított szívből életszentség jön ki, az Istennek felajánlott és megszentelt szívből szeretet jön ki. Nem az fertőztet meg, ami a szádon bemegy, hanem ami a szádon kijön. És viszont,  folytassuk a sort, ami gyógyít, megment, fölemel és megszabadít meg, az a megszabadított és megszentelt szívből jön ki.
Ha a törvény kiegészítése hatalmasabb lesz, mint a törvény, és elzárja az ember útját Isten kegyelméhez, az a tisztátalan szív műve. Utat a megtisztított szív nyit. A Krisztusnak megtisztított és odaáldozott szíved. Igen, a szív teljességéből szól a száj. Most ahogy a vírusjárvány lassan-lassan véget ér, egyre erőteljesebben kell önmagunknak föltenni a kérdést: mi lesz, ha már nem kell maszkot hordani? És mi lesz, ha legfeljebb már tényleg csak rituális kézmosást végzünk itt a templomunk előtt? Mi lesz, ha hatvanöt évesek és húszévesek együtt mehetnek boltba? Mi lesz, ha ötszáz fő fölött is egybe lehet gyülekezni? Mi lesz, ha két hét múlva visszaáll az élet a „normális” kerékvágásba? Kívánnám, hogy ez a történet, ami annyi meggondolni valót ad, és a benne foglalt krisztusi igazság - a leleplezés is, meg a gyógyítás is -  megragadja a mi életünk lényegét, hogy már most is, és majd holnap is azt mondjuk, amit Isten szent Lelke helyezett a szívünkbe: a szeretet törvényét, a megszabadító igazságot, Isten örökkévaló hűségét. Ámen.

„És szólj néki, mondván: Ezt mondja a Seregeknek Ura, mondván: Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát! Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zakariás 6, 12-13).
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Régi időkbe vezet el bennünket Zakariás próféta könyvének az ígérete, és tudjuk, hogy a régi történetek mindig tanulságul szolgálnak. Érdemes őket olvasni, elmélyedni bennük, ha pedig figyelmesek vagyunk és a szívünkbe vesszük, általában is komoly és mély tanulságot tudunk találni önmagunk számára. De több is van itt, mint tanulság. Az ígéretben, amit a próféta közöl, még egy másik ígéret is van, és ennek a másik  ígéretnek (vagy mondjuk így: rejtett ígéretnek, vagy többlet-ígéretnek) a valósága az előző ígéret beteljesedésekor tárul fel. Tudjuk jól a történetből, hogy Krisztus születése előtt 600 évvel a Babilóni Birodalom elfoglalta Jeruzsálemet, a várost és a templomot lerombolta, a nép legjavát fogságba hurcolták. Aztán hetven esztendő múltán eljött a szabadulás ideje, a foglyok, akik még megérték vén fejjel és utódaik hazatérhettek a fogságból, újra szervezhették az életüket, hozzákezdhettek a szent város, de mindenekelőtt a templom újraépítésének. Nehémiás és Esdrás könyve, és Zakariás próféta könyve is sok részletet elmond erről, de mi máris tanulságot keresünk. Azt látjuk a régi történetből, hogy bizony sok nekilendülés és sok meglankadás volt ott. Nagy reményekkel érkeztek haza, kezdtek a munkába, aztán elcsüggedtek. Csodálatos terveket szőttek, és megegyeztek a teendőkben, aztán jöttek az ellenvetések, az ellenségeskedések, az akadályok.
Bár már a fogság előtt szolgáló próféták, Jeremiás is, Ézsaiás is, Ezékiel is egészen pontosan megjövendölték, hogy megtörténik majd az újraépítés, mégis jöttek ellenpróféták vagy hamis próféták, akik elvetették a csüggedés magvait, lemondást és megadást hirdettek. Nehémiás könyve beszéli el, hogy amikor megkezdték a templomot újraépíteni, úgy láttak munkához, hogy ez egyik kezükben kőműveskalapács és vakolókanál volt, a másikban fegyver, mert komoly ellenségeskedéssel is szembe kellett nézniük (Nehémiás 4).
A sokféle csüggedés idején Isten prófétát küldött Zakariás személyében. Az ő könyvéből olvastam föl azt a szakaszt, melyben a próféta pedig megjelöl egy személyt, Jósuát, és azt jövendöli róla, hogy ő lesz az a „csemete”, akiről már évszázadokkal korábban Ézsaiás is jövendölt (Ézs 4,1). Csemete. Ezt a szót mi is jól ismerjük; voltaképpen sarjadékot jelent. Amikor, akár itt a városban egy fa megöregszik, meghal, kivágják, általában hoznak egy csemetét és elültetik a helyébe, s ha meggyökerezik, megsarjad, megnő, és nagy árnyékot ad majd. De ezt a szót fordíthatjuk úgy is, hogy:  sarjú. Amikor lekaszálják a rétet, hamar újra sarjad a fű. Szinte a szemünkben is van ennek a szónak valósága. Pár hónapja nézhettük nagy szomorúan az ausztráliai bozóttüzeket, szinte a fél ország megsemmisült, és mindenütt szénné égett erdőket és pernyesivatagokat lehetett látni. Ám egyszer csak azt láthattuk, hogy itt-ott megsarjadt valami, előbújt valami zöld hajtás, egy kis csemete, az új élet reménye. A prófétáknál a „csemete” név a Messiást jelenti, Krisztust, akiben új élet támad, ő minden igaz reménységnek a foglalója. Egyszóval, látjuk egyrészt a tanulságot is a régi történetből, és e régi ígéret beteljesülésében hallunk egy új ígéretet is. A tanulságot így summázhatjuk be: állhatatosság. Ez a régi templomépítők példája. Állhatatosnak kell lenni, hűségesnek kell lenni, kitartónak kell lenni, és ebben van elrejtve a többlet-ígéret.
A Zsidókhoz írt levélből felolvasott szakasz egy ennél is régebbi történetet idéz fel, a pusztai vándorlást. Ott is voltak nekilendülések és lankadások, nagy és csodálatos remények - Isten megnyitotta a Vörös-tengert és kiszabadította népét a rabszolgaságból – , de azután után jöttek a csüggedések, a kétségbeesések, a jajok, a panaszok.  De akkor is ez volt Isten üzenete: legyetek állhatatosak! Támaszkodjatok Isten ígéretére, bizton meglesz az, amit az Úr megígért nektek! Ez lett az ígéret Zakariás próféta korában is, az első keresztyének idejében is, amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője állhatatosságra, kitartásra, buzdításra intette a Krisztus-követőket. És így van ez ma is. Annyi mindent idehozhatunk tanulságul. Mindjárt, például, hogy itt vagyunk egy félig kész templomban. Mióta építjük már! Hány nekilendülés volt és hány lankadás, hány szép terv és mennyi csüggedés, mennyi igyekezet és mennyi akadály! Lám,  ebben is elérkezik hozzánk a régi templomépítők tanulsága: legyetek állhatatosak! Legyetek hűségesek! Végezzétek bátor szívvel ezt a munkát! Aztán, látom, hogy mindenki szemében különös fény csillog, egy szép vágy: de jó lenne, ha nemcsak a lelkipásztor beszélhetne maszk nélkül, hanem énekelhetnénk mi is szabad arccal! Jaj, mikor lesz már ennek vége ennek járványnak és  sok óvintézkedésnek?! Meddig kell még aggályosan ügyelni magunkra és mindenki másra? Meddig kell még a szigorú szabályokat betartani? Mikor dobhatjuk le már magunkról ezt a furcsa egészségügyi koloncot? Mikor lehet újra együtt az egész gyülekezet veszélyérzet nélkül? És mikor lehet a boltba is szabadon bemenni? És mikor mehetünk el újra megnézni a Fradi-Dózsát? Állhatatosság! Türelem! Hűség! Mert hisszük, hogy Isten gyógyulást ígért a világ minden népének, szabadulást hoz a veszedelemből, amelyért állhatatosan imádkozunk is, és bizton várjuk is a beteljesedését.
És még egyet hadd hozzak ide. A múlt héten emlékeztünk meg a trianoni békediktátum aláírásának százéves évfordulójáról. Sok megemlékezés volt itt Magyarországon, a határon túl is, de szerte világon magyarok körében. A megemlékezésben nyilván sokféle tanulságot lehetett megfontolni. Csak egyet hozok ide ezek közül, ez pedig egy kérdés: Miért maradtál meg? Miért tartott meg bennünket Isten száz éven keresztül? Hiszen, tudjuk, hogy ez a békediktátum voltaképpen halálos ítélet volt. Miért beszélünk még magyarul? Miért vannak még magyarok szerte a Kárpát-medencében? Miért vannak közösségeink? Miért magyarul prédikálok én? És ha jól értjük a tanulságot, és kifürkésszük mögötte az ígéreteket, akkor ezt a kérdést legkevésbé száz évre visszamenőleg tesszük föl, hanem sokkal inkább száz évre előre tekintve. És akkor nem elég önmagában a tanulság. Igen, a beteljesedett ígéretben feltáruló új ígéret megértésére van itt szükség. Mint ahogy a járvány múltán sem csak arra a tanulságra lesz szükség, hogy ügyelnünk kell egymásra, be kell tartanunk a szabályokat, igyekeznünk kell egészségesen élni, hanem föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon ugyanúgy akarunk-e élni, ahogy a járvány előtt, vagy változtatunk-e az életünkön valamit, és ha igen, mit változtatunk? És a templomépítésünk kapcsán is föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon magunknak építjük ezt a templomot, mert megálmodtuk, mert szép lesz, mert megmutatjuk, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni, vagy éppenséggel az unokáinknak építjük, sőt, a dédunokáinknak, akik meg sem születtek?
De az, hogy állhatatosnak kell lenni, csak egy lépcső a mélyebb belátáshoz. Ez mélyebb titok pedig a Messiás ígérete. Azt halljuk erről a Csemetéről, Isten csodálatos Szabadítójáról, a mi Krisztusunkról: „uralkodni fog királyi székében és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettejük között.”
Király és pap. Ha végigolvassuk az Ószövetséget, az egyik lényeges vonatkozását néhány mai kifejezéssel is össze lehetne foglalni. Ma azt mondjuk: kívánatos, hogy az állam és az egyház szét legyen választva. Nem jó dolog összekeverni a politikát meg a vallást. Különböztessük meg a kettőt. És ez jól is van így. Ezek az életünknek két különböző dimenziója, benne élünk mind a kettőben, de legyen mind a kettőben sajátos szabadságunk, és legyen mind a kettőben felelősségünk is. A miniszterelnök ne prédikáljon, a pap meg ne játssza a miniszterelnököt. Különböző  a hivatásuk. Így volt ez az Ószövetség idején is. Igen gondosan ügyeltek a különbségre a szentséges és profán dolgok között. A profán nem jelentett feltétlenül tisztátalant, bűnöst, elveszettet, ám éppen a szentséges a fényében értjük meg, hogy van itt egy határvonal, mely különbséget jelez. Az Ószövetség idején ezt fizikailag is érzékeltették: a templomban egy kárpit különítette el a Szentek Szentjét és a templom többi részétől, és a Szentek Szentjébe, a legszentebb helyre csak a főpap mehetett be, évente egyetlen egyszer, hogy megálljon a kegyelem Istene előtt, és megkérje Isten könyörületét és irgalmát önmagára is, aki pap létére, a profán világból érkezett, és egész népére is, akiket odavitt most a szentség helyére. Tudunk arról is,  hogy ha  egy király vette magának a bátorságot, és s pap módjára akart áldozni, szentségtörést követett el és súlyos ítéletet vont magára (2Kir 16). És fordítva, tudunk arról is, hogy amikor kihozták a Szövetség Ládáját a Szentek Szentjéből, és elvitték a csatába, hogy a frigyláda fenséges ereje által győzedelmeskedjenek, a csata is elveszett, és a szent ládát is elrabolták, aztán évtizedek teltek el, mire visszakerült Isten népéhez (2Sám 4). Nem lehetett ezt a kettőt összekeverni.
És most mégis azt olvassuk Zakariás jövendölésében, hogy ez a Csemete, a Messiás király is lesz és pap is lesz. Az ő szent királyi uralma egyúttal tökéletes főpapság is lesz. Mit jelent ez? Azt, hogy Jézus Krisztusban megszűnik az örökös küzdelem az isteni és az emberi között, a szent és a profán között. Krisztus igaz Isten és igaz ember. Vagy más szavakkal: ha a papok mindenkori tiszte a közbenjárás, irgalomért és könyörületért esdeklés, Isten elé járulás, az isteni szeretet kiesdeklése, akkor, a másik oldalon, a király tiszte az igazság. S valóba, a próféták mindig ezt róják fel a királyoknak. Emlékezzünk csak Dávid szörnyű eltévelyedésére, illetve arra, hogy amikor bement hozzá Nátán próféta, és elmondta neki a szegény emberről esetét, akitől egyetlen kis kedves bárányát elvette a fösvény és arrogáns gazdag, és abból vacsoráltatta meg a vendégeit, Dávid fölkiáltott: „Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember, aki azt cselekedte. A bárányért pedig négy annyit kell adnia, mivelhogy ezt művelte, és annak nem kedvezett!” Vagyis: bíróság elé, és elítéljük! Hiszen a király tiszte az igazságszolgáltatás. S ekkor rámutatott Náthán: „Te vagy az az ember.” Dávid összeomlott, mert ő, a király, aki arra kapta a mandátumot, hogy az igazság embere legyen, éppen a legfontosabb tisztében bukott meg. (2Sámuel 12)
A pap szolgálata az irgalom, a királyé az igaság. És irgalom és igazság között mi is mélyen átérezzük a különbséget. Így szoktuk egyszerűen mondani: micsoda feszültség tud támadni a megbocsátó szeretet és a következetes igazság között. Legtöbbször nem is tudjuk föloldani. Sőt, a nyomorúságunk éppen az, hogy egyáltalán nem tudjuk ezt a feszültséget feloldani. Egyes egyedül Jézus Krisztusban oldódik föl ez a dráma, mert Ő könyörülő szívű pap , aki áldozatával szerez igazságot, és igazságos király, akinek országa a kegyelem világából való. Gondviselés és üdvösség Őbenne találkozik. A pap tiszte, hogy elvezessen bennünket a kegyelem székéhez, a király tiszte pedig az, hogy a gondviselés világában kormányozzon – itt és most, amikor templomot építünk, járvánnyal küszködünk, népünk számára jó reménységeket fogalmazunk meg – de úgy, hogy ebben a világban is fönntarthassuk a mennyei üdvösség reményét. Kálvin így magyarázza ezt: Jézus Krisztusban, a Csemetében nem ütközik, hanem harmóniában van az, amit egyrészt irgalomnak, másrészt igazságnak nevezünk.
És még ezen túl rejlik ott a prófétai szóban egy többlet-ígéret, ebbe enged betekintést a régi jövendölés beteljesülése. A régiek ezt mondja Zakariás: a Csemete „uralkodni fog királyi székében, és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettejük között.” Ki az a kettő? Az Atya és a Fiú. Az Atya, aki elküldi a Csemetét, a mi királyunkat és főpapunkat, Jézus Krisztust - és közöttük békesség tanácsa van. A régi latin fordítás alapján ezt így szokták nevezni: concilium pacis –  békesség tanácsa.  A régiek még hozzátoldották ehhez azt is, hogy concilium salutis vagy pactum salutis, és ezzel azt akarták kifejezni, hogy a Szentháromság Isten – beláthatatlan, kikutathatatlan, épp csak sejthető módon –  öröktől fogva elvégezte az ember üdvösségét. Milyen bátorság kell egyszerűen így mondani: az Atya és a Fiú, a Teremtő és a Megváltó öröktől megegyeztek abban, hogy miképpen fogja a Fiú megszabadítani az Istentől elpártolt embert, aki Istennek hátat fordítva él, az eget és a földet magának követelői, holott hamisságban, tisztátalanságban, szentségtelenségben és bűnökben jár. Miért építünk templomot, kedves testvérek? Hogy e szent helyen megsejtsük a Szentháromság titkát és dicsőítsük őt a békesség tanácsáért, az örök üdvösség titokzatos szövetségéért.
Miért reméljük, hogy elmúlik a járvány, és újra együtt lehetünk itt? Mert hisszük, hogy ez az áldás és ez a kegyelem sokaké, és Isten sokakat fog egybegyűjteni e szent helyre. És miért könyörgünk népünkért? Mert hisszük, hogy Isten minket, magyarokat nem teremtett ugyan különbnek, de alábbvalóbbnak sem, és ha ígérte és szerzette  áldását más népeknek, akkor ígérte és szerzette nekünk is  – a békesség tanácsában.
Ma Szentháromság vasárnapja van. Múlt vasárnap, Pünkösdkor azért dicsőítettük Istent, hogy elbocsátotta Szentlelkét, hogy amit Krisztus megszerzett nekünk, azt a Szentlélek tegye a tulajdonunkká. Most látjuk már, hogy Szentháromság Isten szent és örök közösségében, ahol már öröktől elvégzett az ember üdvössége, az Atyánál van a megbocsátás irgalma, a Fiúnál, Krisztusnál, a Csemeténél van az igazság tökéletes beteljesítése és a Léleknél van a békesség közössége. Még egyszerűbben: az Atyánál van az irgalom, a Fiúnál van az igazság és a Szentléleknél a közlés. Ezért, ha állhatatosságra van szükségünk, ha gyógyulást remélünk és ha a mi népünk ránk következő száz esztendejét fürkésszük, vagyis itt, a gondviselés világában, minden órán hisszük, hogy Isten bizton vezet bennünket a mulandók között, és ad ígéretet ígéretre, ad teljesítést teljesítésre,  ad kegyelmet kegyelemre, erőt erőre, és így vezet el a boldog színről színre látásra, amikor megláthatjuk az Atyát, a Fiút, a Szentlelket, a békesség tanácsát, az örök üdvösséges szövetséget, hódolhatunk neki és magasztalhatjuk. Ámen.

„Kicsoda hengeríti el nekünk a követ?”
Márk 16, 3
Szeretett testvérek!
„Felette nagy volt a kő.”
Hadd  zengjen a szívünkben ez a szó ma, a feltámadás ünnepén. Márk evangélista ezzel fejezi ki, hogy az emberi képességek és lehetőségek titokzatos, de csodálatos módon találkoznak itt az isteni akarattal. „Felette nagy”, vagyis erőt, teherbíró képességet meghaladó, szokatlanul nagy volt az a kő.  Elháríthatatlan akadály! S ezzel megfordítva azt is jelzi, hogy felette nagy és sok volt itt az emberi tehetetlenség. A valóság, a szándék, a kötelesség, az egész élet alatta marad ennek az akadálynak.
Valaki mégis elhengerítette a követ. Valaki mégis félretette az akadályokat. Valaki mégis megoldást hozott. Valaki? A Gondviselő Isten az, aki angyala hatalmával elvégezte a lehetetlent, elhengerítette a követ  – ahogy az asszonyok mondják a kérdésükben – „érettünk”. S mi is mondjuk: érettünk!
Jegyezzük meg mindjárt, hogy ez a csodálatos esemény nem akkor ment végbe, amikor az asszonyok a sírbolthoz érve folytatták volna az útközben megkezdett sóhajtozásukat, hanem még mielőtt odaértek volna. Előtte történt meg – ahogy Lukács mondja: ők a követ a sírról már elhengerítve találták(Lk 24,2). Tehát ez még odaérkezésük előtt történt meg, és értük történt. A csoda már megtörtént, mire ők odaértek. A csoda már akkor megtörtént, miközben ők még azt kérdezgették, hogyan fog ez a lehetetlen helyzet megoldódni. Ez az Isten útja az övéivel. Krisztus érettünk meghalt, mikor mi még bűnösök voltunk (mondja az apostol, Róma 5,6). A feltámadás már akkor megtörtént, mikor mi még a  halálban voltunk.
1.
Van azonban ennek a történetének másik mélysége is, hadd szóljak erről is.  Ez pedig abból a különös megjegyzésből világlik ki, amit így közöl az evangélista: az asszonyok mentek kifelé a sírhoz, beszélgettek egymás között, és kérdezgették egymást, vajon ki fogja nekik elhengeríteni a követ a sír szájáról, majd odatekintve látták, hogy a kő el van hengerítve, mertfelette nagy volt. Ez a megjegyzés – mertfelette nagy volt –  az elbeszélés időrendjében zavarba ejt. A mi logikánk azt kívánná, hogy itt  másképpen vagy más sorrendben kellene visszaadni a történteket. Mintha az evangélista rossz helyre szúrta volna be ezt a megjegyzést. Talán így jobb lenne: az asszonyok sóhajtoztak és aggodalmaskodtak, hogy miképpen tudnak eleget tenni temetési kötelességüknek, miképpen végzik el a gyászmunka rájuk eső részét, és kérdezgették is egymást: ki segít nekünk elhengeríteni a követ a sírt szájáról? - mert az a kő felette nagy volt! Jól tudták ezt, hiszen két napja a saját szemükkel látták, amikor Jézust levették a keresztről és elhelyezték a sírban, hogy követ hengerítettek a sírbolt elé, és le is pecsételték. Ezért beszélgetnek most egymással erről. Tudják, hogy nem képesek ezt komoly fizikai munkát elvégezni, hiszen tucatnyi ember erejét kívánja meg. Ki lesz hát segítségül? Lesz-e segítség egyáltalán?  Mert az a kő felette nagy. Így kellene szabatosan elmondani ezt a történetet, véljük mi.
Mégis, mély meggyőződésem, hogy Márk evangélista tudatosan fogalmazott ilyen nehézkes módon, és nem csak úgy, véltelenül csapta a mondat végére ezt a megjegyzést. Mert valójában mindig a szabadulás óráján és a bajok múltán tudjuk igazán mondani, hogy felette nagy volt a kő, felette nagy volt a teher, felette nagy volt a tehetetlenség, és semmit sem lehetett megoldani!  S miért visszatekintésben mondjuk ezt?
Azért, mert Isten útja mindig úgy van velünk, hogy mi visszatekintve értjük meg annak a szabadításnak, kegyelemnek, áldásnak, könyörületnek, irgalomnak a teljességét, amin Isten átvezetett bennünket. Mert Ő nemcsak kivezet a bajból, hanem magához vezet. Amikor a nehezében vagyunk, és kétségbeesetten fölkiáltunk, nem látjuk azt a mélységet, azt az isteni erőt, amely éppen ott és akkor hordoz bennünket. Majd amikor tágas térre állít (ahogy a zsoltárban hallottuk), majd amikor múlik a baj, majd amikor elvégzi megszabadításunkat, majd amikor helyreáll az élet isteni rendje,  akkor tudjuk elmondani: mert felette nagy volt... Milyen jó, hogy így mondja az evangélista: felette nagy volt az a kő. Volt. Ám a kő elhengeríttetett. És akkor szép, erdélyi szóval újra összecsokrosulhatunk, vagyis csokrot készít belőlünk az Úristen, újra találkozhatunk, és együtt, a teljes gyülekezetben mondhatjuk: elhengerítette értünk a követ az Úr – mert felette nagy volt! Ami megtörtént, az lesz a jövő. Amit Isten bevégzett érettünk Krisztusban, az nekünk lehetetlenség, de Istennél elvégzett valóság. Kegyelemben megtartattam, gyógyulást kaptam, erőről-erőre haladtam. Felette nagy volt az a kő, de már elhengeríttetett.
2.
A másik nagy titok, amit ebből a történetből megértünk, az asszonyok kérdéséből bontakozik ki. Ezt kérdezik: kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról? A kérdés  előzménye ez: mikor elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásároltak, hogy elmenvén, megkenjék a sírboltba helyezett Jézust. Vagyis amit ők megtehettek, azt megtették. Készek voltak kötelességüket teljesíteni. Megvették a hallotti keneteket, és elindultak. De valakimég hiányzott mellőlük. Erről szól a beszélgetésük. Amit az életünk dolgai ránk rónak, azt a magunk ereje szerint meg kell tennünk. De valakiremég szükségem van. Mert különben az, amit én kész vagyok megtenni, nem jut el a céljához. Vajon lesz, aki elhengeríti nekünk a követ a sír szájáról? És aztán azt olvassuk: és odatekintvén látták, hogy a kő el van hengerítve. Márk evangélista nem beszéli el, hogy történt ez. Máté evangélista elmondja:  egy angyal jelent meg a sírnál, és elhengerítette a követ és földrengés támad (Máté 28,1-3). Márk csak ennyit mond: a kő el lett hengerítve. És azért mondja így, hogy mi, akik a feltámadás csodálatos történetét olvassuk, megértsük: így van az Isten dolga az emberrel.
Az előbb azt mondtam, hogy a roppant akadály még akkor is nagynak látszik, amikor már elhárult. Sőt, éppen utólag fogjuk fel, hogy milyen lehetetlenség volt az.  Annyira, hogy a puszta tudatától is összeroskadunk. Mert hogyan mondja Márk? Látták, hogy a kő el van hengerítve... Ez az ő jelen idejük, és miénk is. Isten ugyanis nemcsak a régiek kedvéért hárított el akadályokat. Nem az a terve, hogy a régieket megáldja, meggyógyítja, megszabadítja, megsegíti, és mi megélhetünk ezeknek az emlékéből. Istennek velünk is terve volt, amikor a régieket megáldotta. Az ő áldásuk a mi áldásunk is, hogy mi is elmondhassuk: nincs immár akadály, elhengeríttetett  a kő.
Bátran kérdezze meg magát ki-ki mai ünnepünkben, van-e akadálya  annak, hogy hálás szívvel Istenhez menjünk, és Hozzá könyörögjünk? Van-e akadálya, hogy Istent imádságunk szavával bármikor megkeressük? Van-e akadálya annak, hogy Őbenne higgyünk? Van-e akadálya, hogy teljes életünket bizalommal Isten kezébe tegyük? Van akadálya? Van-e, ami bennünket elválaszt Istentől?  Krisztus szeretetétől semmi sem választ el, mondja Pál: sem nyomorúság, sem szorongattatás, sem üldözés, sem éhség, sem meztelenség, sem veszedelem, sem fegyver(Rm 8,35). Ha egymástól el is választ most a veszedelem, Krisztustól semmi el nem választ. Elhengeríttetett a kő. Mert Krisztus feltámadott. És a feltámadott Krisztus hatalma betölt mennyet és földet! Eljut majd a bezárkózott tanítványokhoz is.
Az a bepecsételt sír ott, nagypéntek után húsvét hajnaláig pontosan ezt a drámát fejezi ki: Isten és az ember közé odagördíttetett valami. Az a kő, az ott a bűn zsoldjának, a halálnak, az elmúlásnak, a végesnek a jele és bepecsételése. Az egy sírkő. És ez a kő elhengeríttetett! A nagy csoda nagypénteken, tudjuk, az volt, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, és mi eztán szabad bizodalommal járulhatunk a kegyelem királyi székéhez. Ugyanilyen nagy csoda, hogy a sír szájáról el van hengerítve a kő. Szoktuk mondani mi, magyarok: de nagy kő gördült le a szívemről! -  amikor egy-egy bonyodalomból kikeveredünk, vagy szorongás múltán sóhajtunk: de nagy kő gördült le a szívemről! Azt mondja az orvos: jó a leletem!  de nagy kő gördült le a szívemről. Meggyógyul, akiért aggódunk, talpra állt: de nagy kő gördül le a szívemről. Isten Jézus Krisztus feltámasztása által a halál kövét gördítette le a szívetekről! És az el van gördítve. Van hát akadálya annak, hogy hálával imádkozzunk, hálával odaszenteljük Neki életünket, hálával Isten útján járjunk? Nincs semmi akadály.
3.
És éppen ezért elkérhetjük Isten áldását a jövendőre nézve is. Amit az asszonyok elvégezni mentek, az a halottnak való tisztességtevés volt, az elmúlásnak a szertartása – s hogy, úgymond, megtehessék, kívánták, hogy a felette nehéz kő elhengeríttessék, hogy beléphessenek a sírba. De Isten azért hengerítette el a követ, hogy a feltámadott kiléphessen a sírból. Ez az abszolút jövendő! Krisztus feltámadása megnyitja számunkra a  jövőt. A tudósok szerint az embert az különbözteti meg minden teremtménytől, hogy haláltudattal él. De mi azt mondjuk: Isten gyermekei feltámadás-tudattal élnek. Hadd hirdessem hát nektek a jövendő  ígéretét is. Nem egyszerűen azt, hogy ígéri a baj múltát, a lehetetlen helyzet megoldását, az élet rendes kerékvágásba zökkenését. Azt is, igen! És többet is!  Amikor a bajok és nyomorúságok közepette megtapasztaljuk, hogy Isten már meg is oldotta, amiért mi még csak sóhajtozunk – ímé, a kő el van hengerítve - ,  azzal ő foglalót ad a boldog feltámadása nézve. Isten csodálatos jövőt, feltámadást, örökéletet, színről-színre látást készített nekünk életen és halálon túl.  És mindezt bepecsételi azzal, amiért elhengerítette a követ – hogy a Feltámadott teljes dicsőségében szólhasson hozzánk: Ne féljetek! Ami húsvét hajnalán történt az az Isten útja velünk!
Még szánkon sincsen a kérés, Ő már meghallgatta.
Mi még csak a lehetetlent látjuk, Nála minden lehetséges.
Mi még gyászban vagyunk, Ő már örök életet szerzett nekünk.
Mi még temetni megyünk, Ó már feltámasztotta Krisztust.
Mi még azt mondjuk, felette nagy az a kő, Ő már azt mondja: elvétetett.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek. Ámen

Lekció: 102. zsoltár

Textus:
Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Egy Lázár nevű koldus ott feküdt a kapuja előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal, de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és azzal hűsítse nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ezenfelül még közöttünk és közöttetek nagy közbevetés is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához, mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! Ő pedig ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül. (Lukács 16,19-31)
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy régi történetet olvastam fel. Szándékosan és hangsúllyal mondom most így, hogy „régi történetet” olvastam, hiszen a Szentírás egyik története sem régi. Csupán hegyezni akarom a mondandót. Egy ismerőssel beszélgettünk egyszer erről a történetről, és szinte legyintett és azt mondta, a szegény Lázár és a gazdag története régi ügy, ugyan kit érdekel, hogy mi lett a sorsuk, hova került Lázár, hova került a gazdag! Mert – folytatta – engem itt és most a saját történetem és sorsom érdekel! S ugyan mit mond nekem ez a régi történet?! Mégis, sok régi történetet lehetne ma felidézni. Ma egy forradalomra is emlékezünk, bár nem tudunk egybegyülekezni és együtt idézni a régiek dolgát, mégsem mondja senki, hogy nem érdekel ez bennünket. Bizony, nehéz helyzetben vagyunk, veszedelmek között, kiszolgáltatottan a saját sorsunk és életünk érdekel bennünket. De éppen ezért ebben a „régi” történetben is megtalálunk néhány olyan vonatkozást, amelyek teljesen maivá teszik, s nyomban nekünk szól itt minden. Mi több, biztos vagyok benne, hogy amikor Jézus Krisztus elmondta ezt a történetet, a hallgatóit és rajunk keresztül minket is eszméltetni akart.
Csak néhány mozzanatot hadd idézzek fel, hogy mennyire mai ez a történet. Azt halljuk itt (és erre még vissza fogok térni), hogy amikor a gazdag rimánkodik Ábrahámnak, és azt mondja, hogy öt testvérem van, hadd menjen el hozzájuk Lázár, hadd figyelmeztesse őket, hogy ők ne kerüljenek az én sorsomra, máris érezzük: ez rólunk szól. Mert hát ki az az öt testvér?
Aztán érdemes elgondolkodnunk, sőt elcsodálkoznunk azon, hogy történet szerint egy gazdag ember alkudozik itt, éppenséggel pedig a gazdagok nem szoktak alkudozni. De most alkudozik, és azzal alkudozik, aki maga is nagy alkudozó volt, Ábrahámmal. Ábrahám nagyon jól tudta, mit jelent Istennel alkudni, kikönyörögni Istentől valami a bevégzett dolog megváltoztatását, vagy -  emberileg szólok - valami kompromisszumra jutni. Mikor az Úr jelentette Ábrahámnak Mamré tölgyesében, hogy a megsokasodott gonoszság miatt Sodoma és Gomora el fog pusztulni, Ábrahám, alkudozni kezd Istennel. Uram, elveszítenéd az igaz embereket a gonoszokkal együtt?! Hogy ha volna ötven igaz ember, hadd maradjon meg a város, azért az ötven igaz emberért. De nincs ötven igaz. Uram, ha volna negyven! De nincs negyven. Ha volna harminc, ha volna húsz, ha volna tíz! Micsoda szent pimaszság ez a Mindenhatóval alkudozni! És micsoda szent odaszántság ez mégis alkudozni. (1Mózes 18), mert Ábrahámnak Sodomában élt a testvére! Múlt héten beszélgettem valakivel, s megkérdeztem tőle, miért van most ez a járvány? Az illető orvos, sokkal jobban ért ezekhez a kérdésekhez, mint én, azt felelte: nem tudom, hogy miért, de azt tudom, hogy megérdemeljük!
Most ebben a történetünkben a gazdag alkudozik a nagy alkudozóval. Ábrahámmal, aki átélte és megtapasztalta a maga életén, hogy mi az, amikor eldőlnek a dolgok. Ezt fejezi ki az, amikor Ábrahám azt mondja a gazdagnak, és azért esdekel, hogy Lázár menjen le hozzá, mártsa az ujját a vízbe, és cseppentsen némi vizet a nyelvére, mert eltikkad a forróságtól. De nem azt mondja neki Ábrahám, hogy nem mehet Lázár, mert karantén van, és tilos a közvetlen fizikai érintkezés, hanem azt mondja, hogy itt van egy nagy „közbevetés” (áthidalhatatlan szakadék) - innen nem lehet oda menni, onnan nem lehet idejönni. Ez pedig azt jelenti, hogy eldőltek a dolgok. A koldus Ábrahám kebelén vigasztalódik, a gazdag pedig, aki egész életében nem hallgatott Mózesre és a prófétákra, nem élt igazságosan, nem élt igazán, nem élt hűségesen, nem élt hitben, gyötrettetik a pokol lángjai között. És a kettő között nagy közbevetés van. Nincs átjárás. Lám, Ábrahám, a nagy alkudozó mondja, hogy nincs alku, nincs kompromisszum, nincs kiskapu, nincs egérút, nincs kivétel. Itt nagy közbevetés van. Nincs tovább!
Ugyanakkor nagy vigasztalás van itt a számunkra ebben a történetben. Mert azt mondja Ábrahám a hozzá fölfohászkodó gazdagnak, mikor tovább könyörög neki, hogy ha hozzá nem lehet, akkor küldje el az élők közé, hadd mondja el a testvéreidnek, hogy végzetesen el lehet rontani az életet, és győzze meg őket arról, amire ő nem hallgatott, aminek nem vetette alá magát, az öt testvérének. ekkor Ábrahám ezt mondja – és ebben van Jézus szavának a nagy vigasztalása! – , hogy: van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat! Igen, van egy nagy közbevetés a holtak között, de nekünk, élőknek van Mózesünk és vannak prófétáink! Vagyis az, amit a gazdag szeretne, talán ahhoz hasonlítható, amit a virtuális világban gyakran látunk, leginkább a gyermekeinken, amikor nekidőlnek egy számítógépes játéknak. Haladnak előre egy labirintusban, ropog fegyverük, hullik az ellenség, gyűlnek a pontok, az első szint megvan, aztán megvan második szint is, jön egy extra élet, és már közel a győzelem! Ám ekkor előugrik egy legyőzhetetlen szörnyeteg, elvész az extra élet, elfogynak a pontok, nincs megoldás, hamarosan vége  mindennek. És mit tesz ilyenkor a kis kamasz? – Controll+Alt+Delete! Kilép a játékból. És újra kezdi. Aztán megint eljut eddig a pontig, megint fönnakad, és megint elfogy a tartalék élet és a muníció, és nincs megoldás, nosza újra a „vészmegoldást” alkalmazza:  Control+Alt+Delete. Vége.  Aztán újra indítja a játékot.  
Ez csak a mesében meg a virtuális világban van így, a valóságban azonban eldőlnek a dolgok. Valóban, szinte megszorít bennünket ennek a történetnek a fekete-fehér valósága. Fekete-fehér itt minden, ott van a koldus Lázár Ábrahám kebelén, mennyei dicsőségben, és amott van az egykor magát bíborban-bársonyban kényeztető, dőzsölő gazdag a poklok kínjaiban. Még azt sem mondom, hogy ez így igazságos, csak azt mondom, hogy feketén-fehéren ez a helyzet,  és minket rettenetesen nyomaszt a sejtelem, hogy mindent el lehet rontani és semmit sem lehet újrakezdeni. De van vigasztalás, mondom újra! Van vigasztalás mégis. Ez a szó:  van Mózesük és vannak prófétájuk, őket hallgassák.
Vagyis Isten az Ő szeretetéből és gondviseléséből mindent megad nekünk, hogy jó úton járjunk. Igen, ilyen egyszerű ez. Megad minden tanácsot, minden figyelmeztetést, minden szabályt, minden parancsolatot, minden világos rendelkezést. Idézzük csak fel a 119. zsoltárt ahogy ki nem ér a szóból, csak sorolja végtelenül Isten rendelkezéseit, parancsolatait, szabályait, rendjeit, tanácsait, bölcsességét, világosságát, útmutatásait, mindazt, amit Mózes és a próféták nekünk megmutatnak, elénk adnak, amerre tanácsolnak, amire utasítanak, amire hívogatnak bennünket! Itt van mindez! Vagyis nem egy vakjátékban veszünk részt, nem nekünk kell kitalálni a helyes utat, nem nekünk kell megtalálni a jó megoldást, nem nekünk kell magunk számára nulláról felépíteni az igaz emberséget! Figyeljetek, hogy mondja az Ige? „Van Mózesük, az övék, vannak prófétáik.” És ez elég, mert Isten adta őket nekik, nekünk.
És hogy mennyire felfokozza ezt Jézus, azt éppenséggel az alkudozás utolsó részében látjuk. Azt mondja Ábrahám a gazdagnak, van Mózesük, vannak prófétáik, őket hallgassák. Mire a gazdag azt feleli: „nem úgy, nem úgy, Ábrahám atyám, hanem a halottak közül menjen valaki, mert ha valaki feltámad, előlép a sírból és elmegy hozzájuk, na az meg fogja győzi őket, akkor majd megtérnek (mondja beálló jövő időben!), akkor majd megfordulnak a rossz útról, meg fognak változni, és szent életre térnek. Mire azt mondja Ábrahám: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgattak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad. Súlyos szavak, mert ezt a történetet az a Jézus Krisztus mondja el, aki már korábban kijelentette tanítványainak, hogy szükség az ember Fiának sokat szenvedni és megvettetni a vénektől, a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni. (Lukács 9,22). Az a Jézus Krisztus mondja ezt, aki feltámadása után küldte ki a tanítványait evangéliumot hirdetni, mert az egész keresztyénség azon alapul, hogy Ő föltámadt. Mi a feltámadott Jézus Krisztust hirdetjük. De milyen megdöbbentő, hogy ez a Jézus Krisztus most azt mondja: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak az emberek, akkor még ha a halottak közül lép jön valaki, arra sem fognak hallgatni. Ha Mózes és a próféták nem győznek meg benneteket, akár a feltámadottak serege is körül vehet minket, és angyalok légiói is érkezhetnek, feltárulhatnak a menny legtitkosabb mélységei fel, és Isten akárhány alakban ölthet testet, és tehet megannyi pompás csodát, semmi nem győz meg bennünket. Mert Mózesnél és a prófétáknál, vagyis az igazságos élet szabályában, az igaz élet törvényében, a hitre és hűségre szóló isteni parancsban és a szeretet törvényében benne van mindaz, ami a szent életre és az üdvösségre tartozik.
Nagy közbevettetés van itt. Úgy is érthető ez a szó, hogy vízválasztó, vagy útelágazás, ahol dönteni kell: merre indul az ember. Ahogy hallottuk a nemrégiben a laodiceai gyülekezet ítéletében: azt mondod magadról, hogy gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs szükségem semmire, holott te vagy szegény, a nyomorult, nyavalyás, a vak és a mezítelen (Jelenések 3,17) S még ehhez hozzátoldom Jézus másik történetét a gazdálkodóról, akinek fantasztikus termése lett, tárolókat épített és ezt mondta magának: egyél, igyál, én lelkem, tedd magad kényelembe, megérdemled! Jöhet a wellness. „Te bolond – mondja neki az Úr –  még ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?” (Lukács 12,20) Aki az elbizakodás útján indul el, a végén ezeket a szavakat fogja hallani: te bolond, még ma éjjel elkérik a lelkedet, vagy:  hiába hiszed magadról, hogy gazdag vagy, valójában szegény vagy és nyavalyás vagy.  És van egy másik út. A másik út az igazságnak, az irgalmasságnak, a hűségnek, az Istenbe-kapaszkodásnak az útja, és ez magához az élő Istenhez vezet.
Summa: van egy nagy közbevetés, ahonnan már nem tudjuk kialkudozni  magunkat, ott már nincsen visszavonás, nincsen kiskapu, nincsen lábjegyzetbe foglalt apró-betűs feltétel. És van Mózes és vannak próféták.  Mi még ezen az oldalon vagyunk, s talán még oda sem értünk az igazi  döntéshelyzethez, vegyük hát a szívünkbe, amit ebben a történetben Ábrahám mond a gazdagnak, és mond nekünk a történettel a gyülekezet Ura, Jézus Krisztus: van Mózesük és vannak prófétáink, őket hallgassátok! Mózest és a prófétákat olvassátok, a szeretet törvényét kövessétek, bízzatok a gondviselő Istenben és járjatok hűséggel Jézus Krisztus útján. Ámen.
 

Lekció: 43. zsoltár
Textus: „Ezek után láttam, és íme egy megnyílt ajtó volt a mennyben, és az első szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell lenni ezután.” (Jelenések 4,1.)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Az elmúlt vasárnapokon hét levelet olvastunk a Jelenések könyve második és harmadikrészéből. Ahét levél kerek egységet alkot,olyannyira, hogy gyakran ki is emeljük őketa Jelenések könyvéből, akár egyenként is. Mégis, úgy éreztem, hogy még egy összefoglalást is kell adni a hét levélhez. Oly sok felé vittéka gondolatainkat, annyi mindent mutattak meg, olyan gazdag a szimbolikájuk, a képi világuk és olyan sok rétegét tárták föl a keresztyén életnek, hogy meg kell még toldani a magyarázatukat valamiféle áttekintéssel. Ráadásul, az utolsó, a Laodiceaikhoz írt levél így fejeződött be: „ímé az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorálok, és ő énvelem.” A gyülekezet Ura áll az ajtónk előtt. A negyedik rész pedig nyomban ezután így folytatódik: „ezek után láttam, hogy íme, egy megnyílt ajtó volt a mennyben...”Kétféle ajtóvan itt: a mi ajtónk előtt Jézus Krisztus várja, hogy kopogtatására és bebocsátást kérő szavára megnyissuk Neki; és nyomban utána egy másik ajtót látunk, egy megnyitott ajtót a mennyekben...
De az elmúlt hetek eseményei miatt talán inkább arról kellene beszélni most, hogy bezáratott az ajtó! Legalább is úgy, ahogy ezt Máté evangéliuma 25. részében, az okos és balga szüzek példázatában olvassuk. Késett a vőlegény, de aztán mikor megjött, a fogadására sereglő lánykák közül csak azok mehettek be vele mennyegzőre, akiknek égett a mécsese. Akiké nem égett, azok kívül maradtak. „És bezáratott ajtó.” Bezáratott az ajtó. Manapság sok ajtó zárul be. Utazásokat kell lemondani, ünnepségek maradnak el, másutt már szünetel az iskolai oktatás, és mindenütt nagy a riadalom, mert bár mindenki azt mondja, hogy nyugalom, nyugalom, de egyre riadtabban mondják ezt, hogy nyugalom. A felelősséget senki sem vállalja, talán nem is tudja vállalni, és nagy nyugtalanság hatja át a mai embert, különösen itt, az úgynevezett nyugati civilizációban. Hiszen mi már azt hittük, hogy legyőztük a járvány-korszakot! Egy Németországban élő koreai filozófus, Byung-Chul Han írt erről néhány évvel ezelőtt egy könyvet, éppen a minapában fordították le magyarra. A könyvnek ez a címe A kiégés társadalma (vagy A kiégett társadalom). A szerző arról ír benne, hogy a 19. és 20. században a civilizáció egyik nagy kérdése a járvány volt. Ettől szorongott a világ. A járvány (fertőzés, ragály) metaforikusan jelezte azt, ami kívül van, az idegent, a mást, ami nem mi vagyunk, akit-amit ki kell rekeszteni, el kell tőle határolódni, le kell győzni Sokan talán emlékeznek a híres horrorfilmre: A nyolcadik utas a halál. Eredeti angolul címe: Az idegen (Alien). A 21. századra azonban legyőztük a járványokat. A sok-sok fertőzésre, vírusra, baktériumra ellenanyagot találtak az orvosok, túl vagyunk a járvány-szorongáson. A 21. században az ember önmagától szorong. Ennek is van betegség-metaforája: a rák. A rák nem kívülről jön, mint avírus, hanem halálos sejtburjánzás: voltaképpen önmagunkba halunk bele -, mondja a szerző. És most ittvagyunk 2020. kora tavaszán, a koronavírus-járvány kellős közepén, ésazt látjuk, hogy a járványok, a vírusok pontosan ugyanolyan multikulturálisak, multietnikusak, mint a kereskedelem, az ipar, a pénz, a játék, a szórakozás meg a turizmus. Éscsak állunk tanácstalanul, noha azt hittük, hogy legyőztük a vírusokat. Aztán hipp-hopp, megjelent egy vírusmutáció, a máris el kell tekinteni az utazástól (a szabadságunkról!), le kell mondani az ünnepségeket, fertőzés-gyanúval embereket zárnak karanténba, bezárjuk az ajtót, nem engedünk be senkit, a betegekre meg rázárjuk az ajtót, nem engedjük ki őket. Se ki, se be. És bezáraték az ajtó! Erről kellene most szólni.
De ne térjünk el az Igében foglaltaktól, mert nagy üzenete van a pillanatnyi helyzetre nézve is, sőt, még többre nézve is. Ezt olvassuk a Jelenések könyvében: „Ezután láttam, hogy megnyílt egy ajtó a mennyben. Az előbbi hang, mely harsonaként szólt hozzám, így folytatta: „Jöjj föl ide! Megmutatom neked, aminek ezután kell megtörténnie.”
A „nyitás” általános kifejezés (megnyílik a szemünk, megnyitjuk a szánkat, nyisd ki a füled!), ésazt jelenti, hogy feltárulkozunk, vagy lehetőség mutatkozik valamire, vagyközel vagyunk a kitűzött és reméltcélhoz, vagy felsejlik a dolgok értelme, vagy éppenséggel kapcsolatot tudunk teremteni. A „megnyílt ajtó” szinte az összes lehetőséget kifejezi. Itt pedig még az is elhangzik: Jöjj fel ide! Az egyházatyák a Szentírás magyarázatához sokféle és olykor ellentétesszabályt állítottak föl, de abban szinte egyetértés voltköztük, hogy akárhogy is magyarázzuk a Bibliát (tehát akár erkölcsi értelmet keresünk benne, akár misztikus jelentőséget, akár a tényleges,a szószerintiértelmét kutatjuk), minden esetben felvezetéssel kell lezárni a magyarázatot. Ezt anagógiának nevezték. Ilyen értelemben a felvezetés a régi hajózásból vett szakkifejezés, mely azt jelentette, amikor a révkalauz a kis hajójával a zátonyok között lavírozva kivezette vagy felvezette a nagy hajót a nyílt tengerre. Mi ez a nyílt tenger? Amiknek meg kell lenniük! Jöjj ide fel, megmutatom neked, amiknek meg kell lenniük!
Azért állunk meg itt, mert ezt már korábban is hallottuk. Így kezdődik a Jelenések könyve; hadd olvassam az első könyv első versét:„Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott az Isten szolgájának azokról, amiknek meg kell lenniük.” (Jel 1,1) Majd az első rész mennyei jelenete így ér véget: „írd meg, amiket láttál, amik vannak, és amik ezek után meglesznek.” (Jel 1,19) Ez után következikhét levél.Majd, miután a hét levél végéreérkeztünk, így folytatódik: „gyere fel ide és lásd, amiknek meg kell lenniük.” Vagyis meg kell értenünk, hogy a hét levél beiktatása a látomások sorozata elé tudatja velünk is, kiknek szól a Jelenések könyve, kiknek írja meg János mindazt, aminek meg kell lennie, és milyen állapotban vannak ők. Ezért nyílott meg az apostol számára a mennyei ajtó, hogy mintegy beléphessen a mennyei trónterembe, és mintegy onnan szemlélve írhassameg a földön élő, küzdő gyülekezeteknek azokat, amiknek meg kell lenniük. Vegyük sorba még egyszer a hét gyülekezetet. Az elmúlt alkalommal felsoroltam, hogy milyen gyönyörű, szép áldásokat, buzdításokat és ígéreteket kaptak. Most hadd fordítsam meg ezt és hadd soroljam fel röviden a gyülekezeteket terhelő valóságokat. Egy levelet kivéve mindegyik gyülekezettel szemben van valami panasza a gyülekezet Urának. Énezekhez a panaszokhoz hozzágondoltam valami védekezést, hogyan mentegetné magát egy-egy gyülekezet. Mivel védekeznének? Mindenik gyülekezethez megalkottam egy-egy jelzőt is, hogy voltaképpen milyennek kellene lennie annak a gyülekezetnek. Tehát először elmondom ezt a jelzőt, utána idézem a Jelenések könyvéből a panaszt, majd hozzátoldom a mentegetőzést. Némileg olyan ez, mint amikor gyermekkorunkban rajtakaptak minket valamin. Nem írtad meg a leckét! S mindjárt volt rá magyarázatunk. Megszöktél az iskolából! Nem rendezted el a dolgaidat! És mindig voltrámagyarázat, gondolkodás nélkül, azonnal, mintha mást se csinálnánk, csak folyamatosan, jó előre magyarázatokat, alibiket gyártanánk; tele van a lelkünk efféle elhárító szövegekkel. Hadd olvassamhát.
Efézus, az első. Ez a panasz: elhagytad az első szeretetet, vagyis a gyülekezet szeretetlen. S mi a mentegetődzés? Dehátén szeretlek, Uram, csak itt most olyan helyzet van, hogy fogcsikorgatva kell harcolni. Nehéz mosolyogni. Dehogynem szeretek én, én mindenkit nagyon szívesen átölelnék, de az ellenséget azért mégsem lehet átölelni.
Szmirna, a győztes. Neki azt üzeni a gyülekezet Ura: ne félj azoktól, miket szenvedned kell. Vagyis Szmirnafél. Mi a mentegetőzés? Nem félek, csak a jelenlegi társadalmi helyzetemben modus vivendit kell találni, valahogy talpon kell maradni. Lavírozok, nem félek.
Pergamon, a megtérő. A panasz azonban az, hogy vannak köztük, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlöl az úr. Vagyis ez egy megosztott gyülekezet, mert tévtanítások ütötték fel afejüket. A mentegetőzés? Nem vagyok megosztott, hanem megértőnek kell lennem, mert meg kell hallgatni az embereket, végtére is szólásszabadság van. És olykor kompromisszumot kell kötni.
Thiatira, az őrző. A panasz pedig ez: megengeded Jézábelnek, hogy elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozatokból egyenek. Vagyis Thiatira permisszív gyülekezet. A mentegetőzés? Nem vagyok lanyha, hanem okosan akarok érvelni és azt akarom, hogy ki-ki saját maga tanulja meg önmaga kárán vagy hasznán, hogy mi a rossz és mi a jó. A modern pedagógiát gyakorlom. Tehát nem vagyok konfrontatív, nálunk nincs diktatúra, majd szépen mindenki rájön arra hogy mi a jó. És egyébként is el kell nyernünk a médiumok tetszését, mert jaj nekünk, ha rosszat ír rólunk.
Szárdisz, az élő. A panasz: az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vagyis ez egy élő-halott gyülekezet. A mentegetőzés: nagyon is élek, csak gúzsba kötnek a körülmények, nem tudunk kibontakozni, de a következő presbiteri gyűlésen meg fogjuk tárgyalni a cselekvési tervet.
Filadelfia, az erős. A panasz: kevés erőd van. Vagyis gyenge gyülekezet. Mentegetőzés: Nem vagyok gyenge, csak kevés külső támogatást kapok. Nem mutatkozik irányomban megértés.
Laodicea, a buzgó. A panasz pedig ez:lágymelegvagy, kiköplek a számból. A mentegetőzés: éppenséggel nem vagyok lágymeleg, hanem valahogy le kell hűteni a rajongókat, akik mindég minden elrontanak. Nem vagyok, lágymeleg, hanem kiegyensúlyozott vagyok
Látjuk tehát, hogy milyen gyerekesek ezek a védekezések, mentegetőzések. Szándékosan mondom így, hogy gyerekesek és ezért idézem a gyerekkori példáinkat, mert ha megfontoljuk, láthatjuk, hogy a kétezer éves keresztyénség korról-korra, helyről-helyre, országról-országra ismételgeti ezeket a mentegetőzéseket. 2020-ban is halljuk a szólamot eleget, ahogy a mi református egyházunk bajai a kommunizmus miatt vannak! Igen, sok-sok bajunk van a diktatúra miatt, több generációkra kihatott a nyomorúsága, de mégsem hihetem, hogy mindent rá lehet fogni! Mi azonban le nem állunk a sirámokkal. Holott a gyülekezet Urának a diagnózisa pontos és igaz!ÉppenLaodicea esetében így mutatkozott be: „ahű és igaz bizonyság.” És ezjelentette a diagnózist is. Ahű és igazbizonyság úgy mondja el a dolgokat, ahogyan vannak.
A panaszokat azonban mindig ígéretek is követik. Az utolsó ígéret, Laodiceának szólt(ésszólt a többieknek is): „aki megnyitja ajtaját, ahhoz bemegyek, vele vacsorálok és ő énvelem.” Az ígéri Krisztus, hogy aki befogadja Őt, azzal vele lesz.
És ezutánígy folytatódik anegyedik rész: „ezek után láttam, hogy egy megnyílt ajtó volt a mennyben...” Itt újrakitérőt kell tennem. Mit is jelent ez: „ezek után”? Különösen azért is érdemes erről beszélni, mert a nyelvtani szerkezet értelmébenakár térben, akár időben is elgondolható az, ami majd „ezek után”következik. Pontosan mik után? A hét gyülekezetnek írt levél után? Ha igen, akkor azoknak van igaza, akik szerint ez a hét gyülekezet tulajdonképpen szimbolikus alakzat. Igaz, mindegyik konkrét helyen és adott történelmi valóságban él, mégis szimbolikusan jelzik egyház történetének hét korszakát, egyik jön a másik után, aztán letelik a hét korszak (éppenLaodiceáé a legutolsó, a lanyhaság, az ernyedtség, az önelégültség, a kényelem, a tespedés korszaka ez), majd aztán jön az apokalipszis. De másképpen is felfogható ez, érvelnek mások. Szerintük ahét levél egyszerű ideiktatás, hogy lássuk, kik azok, akiknek János leírja a látomásait a mennyei titkokról. Föltárja számukra az emberiség történelmétaz utolsó időkben.
Én azt hiszem, hogy a hét levél itt nem puszta ideiktatás, viszont nem is azt jelzi, hogy az egyház történelmében hét korszak következne egymás után. Ennél egyszerűbb a megoldás: a hét levél külön-külön és együtt is azt jelzi, hogy nincs mentség. Ennyi telik tőlünk, és ez kevés. Hiába a magyarázkodás,a gyülekezet Uraminden esetben egy-egy eleven fájó sebre tapint, vagy rámutat a renyheségre, elesettségre, az egyház súlyos helyzetére, bűnére. Mi meg folyton kerítünk valami magyarázatot, ideológiát, elő rángatjuk a történelmi szükségszerűségeket és politikai körülményeket, a külső körülményeket. Mindig mindent meg tudunk magyarázni. Áméppen a nyitott ajtó ambivalenciája jelzi ennek tarthatatlanságát. Jelzi, egyrész, hogy a Krisztus népének valóban nehéz a helyzete, hiszen ennek a világnak számtalan nyomorúsága volt és lesz. Jelzi, másrészt, hogy ez a nyomorúság teljeskörű lesz. János majd látni fogja a hét pecsét feltörését, hallani fogja a hét trombitaszót,fülébe hasíta hét mennydörgés, végig szemléli a hét csapást, látni fogja, mit jelent a haraghét csészéjének a kiöntése.Ésez mind katasztrófák, háborúk, nyomorúságok éhínségek, járványok, pusztulások fölfoghatatlan iszonyatoksorozata. Majd a végén jön a hét király, aki közül a hetedik maga az Antikrisztus.
Krisztus népének pedig kettős nyomorúságot kell elhordoznia. Egyrész, ott van a maga nyomorúsága: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy; hogy elhagytad az első szereteted; az a panaszom ellened, hogy megtűröd a bálványimádókat is, langymeleg vagy, stb. Mindeközben pedig itt élünkebben a világban. Ha járvány van, mi is elkapjuk, ha háború van, mi is lemenekülünk a pincébe, ha bombáznak, a mi házunk is összedől, ha ínség van, mi is éhezünk, ha diktatúra van, akkor mi is nyögünk, ha árulás van, minket is elárulnak, ha végigtaposnak a világon vascsizmában, minket is meggyötörnek. Szent Ágoston mondja megrendítően az Isten városáról szóló könyvében, hogy ráadásul a világ szenvedéseiért keresztyéneket vádolják. Többszörös tehát a teher
És mégis, ez a nyitott ajtó egyúttal (mindennek ellenére ésmindezzel együtt!) azt is jelzi, hogy Isten népének szép helyzete van. Mert bár ez a kifejezés, hogy „ezek után” értelemszerűen azt jelenthetné, hogy megyünk sorban, előre térben és időben, ám hol is látja János ezt a nyitott ajtót? Fönt! Így is lehetne ezt fordítani nagy bátran: és „ezek fölött”láttam a mennyben egy nyitott ajtót.Igen, az életünk, a sorunk térbe és időbe van zárva, egymás után jönnek a dolgok, elkerülhetetlenül be kell következnie mindegyiknek, és misem térben, sem időben nem tudunk ezek elől kitérni. Ám most azt mondja János, hogy „ezek fölött” – felül! - láttam egy nyitott ajtót. Ésérezzük a hívószózatból („jöjj fel el ide!”) ennek a kivezetésnek vagy felvezetésnek a nagy kegyelmét, hogy immár mennyei és isteni perspektívából lássuk saját magunkat és a világot. Drága ajándék ez. Nem sztoikus szenvtelenség, mert az nem lát semmit, hanem isteni részvét, amely mindent lát és láttat. Sőt, ha ez az ajtó nem nyittatna meg, akkor az egyház is csak egy társadalmi-kulturális valóság lenne, valami civilizációs jelenség. És mennyi minden volt már, ami nincs, és mennyi minden van most, ami – tudjuk – nem lesz. Olykor mi is számolgatjuk az egyház évezredeit és megnyugvással sóhajtjuk: na, azért kétezer évet kibírtunk itt, még pár száz évet ki fogunk bírni. Egyszer egy csüggedt prédikátor így beszélt: testvérek, én még eltemetlek titeket, de engem ki fog eltemetni? Aztán erre rávágjuk, hogy: ugyan, minek ez a csüggedés, évezredek óta itt vagyunk! De érzitek, hogy ez mégiscsak olcsó (és reménytelen) kalkulálgatás, afféle emberi időszámítás! Esélylatolgatás, élő reménység helyett! Bizony, ha nem lenne nyitva fönn az ajtó, fönn a mennyekben, s ha nem mehetnék be a kegyelem királyi székéhez, akkor csak egy társadalmi, kulturális, olykor-máskor pedig politikai adottság volnánk. Ha az egyháznak nem lenne mennyei látomása a világról, akkor csak sodródnánk, s folyton arrafelé repülnénk amerrefúj a szél. Úgy hajolnánk, ahogyjönne az erősebb nyomás, ésoda gravitálnánk és csapódnánk, ahol nagyobb a tömegvonzás. A hét gyülekezet történetét, ha történetként akarjuk olvasni, lehetne így is olvasni, hogy első szeretettől eljutottak odáig, hogy voltaképpen nincsenek is. Ahősies teherhordozástól eljutottak oda, hogy rohamléptekben kezdik önmagukat fölszámolni,éssokkal ügyesebben keresik a magyarázatot az önfeladásra, mint amilyen lelkesül és vadul igyekszik felszámolni őketa világ. És olykor okosabb indokaik vannak a tétlenségükre, mint amit egyáltalán fel tudnak ellenük hozni, hogy nem csinálnak semmit. És bizony, sokszor közönyösebbek tudunk lenni bármi iránt, mint az Isten-tagadók. Ha nincs mennyei látás – mondja a bölcsesség – elvadul a nép (Péld 29,18). Ha nincs mennyei látás, nem tudjuk, hogy mi végre vagyunk itt, e világon, miért vagyunk itt ma délelőtt 10 órakor. Nem tudjuk, miért kulcsoljuk össze a kezünket kívánságra, miért mondunk el hitvallást, miért fogjuk meg egymás kezét, miért érdekel bennünket az egyházunk, a Krisztus népe sorsa? Miért vagyunk egyáltalán? És ezt sokszor az ellenségeink meg is kérdezik tőlünk. Miért vagytok ti egyáltalán, mit kerestek még itt? Ha nincs mennyei látás, elvész a nép. Holott a nyitott ajtó van a mennyben, és harsona szava hív: jöjj és lásd!
A nyitott ajtó pedig azt jelzi a számunkra, , amit egyrészt a Zsidókhoz írt levél mond, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. (Zsid 13,14). Ugyanakkor, másrészt, az a nyitott jelző ajtó jelzi azt is, hogy a panasz, a sóhaj az imádság, az imádságba belefoglalt gond és kérés odaér a kegyelem király székéhez, mert nyitva van az ajtó, s nem jön vissza, ahogy Auden, az angol költő mondta a 20. században az imádáságra: a levél, bontatlan visszaér, rajta: acímzett ismeretlen. Odaér az a levél, odaér az imádság, odaér a panasz. Amikor a pecsétek sorra feltöretnek, az ötödik pecsét feltörésénél azt olvassuk, hogy a vértanúk kiáltása felhangzik a mennyei trónusig. (Jel 6,10-11). Ezt is hallja János, ott a mennyei látomásban, nemcsak az angyalok dicsőítő énekét. És ez bízhat minket is, hogy a tesóhajod, panaszod, imádságod, esdeklésedis biztos elérkezik a kegyelem királyi székéhez. Ezért buzdítJézus: zörgessetekésmegnyittatik (Mt 7,7). Mi több, mint ha János apostol azt mondaná, hogy mi nyitott kaput döngetünk. Mert meg van nyitva az ajtó, szabad az út a kegyelem királyi székéhez! Vagyis a keresztyén remény mindig az illúzió és az esélytelenség fölött áll. Nem túl azokon, hanem fölöttük. Mi sokszor kergetünk illúziókat, és ha az illúziók megcsaltak, utána nyomban az esélytelenség tudata kezd gyötörni. Ezek egyébként ikertestvérek, az illúzió és esélytelenség-tudat, s mi hol ide, hol oda esünk. De a remény ezeken túl, vagyis ezek fölött van, mert nyitva van a kegyelem ajtaja. Ezért Pál apostol szavával reményünk ellenére reménykedhetünk (Róma 4,18) – illúzió ellenére reménykedhetünk, esélytelenség ellenére reménykedhetünk. Halljátok hát ti is, amit az apostol hallott:jöjj fel ide! Ámen

Lekció: Zsidókhoz írt levél 12,1-11. 
Textus:  A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.
Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.
Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. (Jelenések könyve 3,14-22)
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Megvallom, liturgiai szempontból mi itt elég lazák vagyunk Budahegyvidéken. Például, amikor az igehirdetés textusát olvassuk, legyen az bármilyen hosszú, azt állva hallgatja a gyülekezet, megtisztelve Isten élő Igéjét. Kényelmi szempontok miatt azonban, olykor azt mondjuk, hogy leülve hallgassa a gyülekezet. Máskor nem mondunk semmit, mégis leül a gyülekezet, megint máskor állva marad. Ám az imént szándékosan mondtam, hogy foglaljon helyet a gyülekezet, holott nem hosszú az a szakasz, amit felolvastam, de azt, ami ebben a levélben a laodiceai gyülekezethez szól, azt leülve kell hallgatni, nehogy beleszédüljünk vagy összerogyjunk. Ez az egyetlen levél a hét közül (éppenséggel az utolsó), amelyben a gyülekezetek Ura semmi méltányolni valót nem talál a gyülekezetben. Korábban is hallottunk bírálatot, dorgálást, feddést, máskor is szólt az Úr a gyülekezetekhez leleplező szavakkal, de mindig volt valami, valami buzgóság, valami helytállás, valami igyekezet, valami kis növekedés, vagy valami maradék, ha el is hanyatlott az egész gyülekezet, és erre lehetett támaszkodni. Itt? Semmi! Mondhatni, ez egy haragos levél. És mindjárt enyhíteni is lehet, József Attila szép versével, amit  sokat idézünk: „érted haragszom, nem ellened!” De idézzük teljesebben: „érted haragszom, nem ellened, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson.” Ez a harag prófétai harag, isteni búsulás (Ézsaiás 54,8, Zsoltár 6,2) - erősítésre, megjobbításra, megtérésre való, nem megsemmisítésre.
 
Egy hosszú út végén érkezik a postás a laodiceai gyülekezetbe. Közvetlenül Filadelfiából, ahol a legutóbb olvastuk és magyaráztuk az oda küldött levelet. Ha azonban ránézünk a térképre, azt látjuk, hogy Efézusból, az első gyülekezetből, ahol először olvasták a leveleket, csak 160 kilométer az út Laodiceáig, rövid idő alatt meg lehet tenni, gyalog is kényelmesen négy nap alatt. Ha pedig fölrajzoljuk a gyülekezeteket összekötő utakat, akkor azt látjuk, hogy igen hosszasan sajátos ívet kellett megtennie annak, aki a leveleket vitte. És ez nem véletlenül van így, mert a többi gyülekezet helyzete, áldása, ereje, vagy éppen nyomorúsága, üldözöttsége, szegénysége, aztán a figyelmeztetések és vigasztalások, buzdítások, útmutatások mindenkihez szóltak. Egyszóval, ha a laodiceaiak kapták utoljára a körlevelet, akkor az olvasást ők is Efézussal kezdték, és hallottak láttak és tudtak mindent a többiekről is. Ezért éppen az előző gyülekezet, Filadelfia nagy hűsége, a gyengeségébe elrejtett ereje, hálás élete mutatja meg itt  – mintegy az ellentétébe foglalva  – ennek az intelemnek az okát.
Előbb azonban a városról is szólni kell, mert láttuk már korábban is, hogy annak a városnak a helyzete és a históriája, ahol  egy-egy gyülekezet élt, mindig valami megvilágosító példát is jelentett. Ha - még egyszer mondom – nekünk magyaroknak mondják:  „nekünk Mohács kell!” - , ezt mi értjük, ez a mi históriánk, de egy dán vagy egy dél-afrikai nem érti. De ha számba vesszük a laodiceai adottságokat, megsejthetjük, hogyan értettük -  és nagyon is jól értették -  nekik szóló levelet.
A várost Kr.e. 300 körül alapították. Antiokhosz Theosz építtette és kedves feleségéről, Laodikéről nevezte el Laodiceának. Jó helyre épült a város, fő útvonalak mellé. Ez szerencsés döntés volt. Ahogy halad a magyar autósztráda-építés, besüllyedt, elhanyagolt, periférikus területek zárkóznak fel egy szempillantás alatt. A római birodalom nagy ereje éppen az a jó utakban volt. Zajlott a kereskedelem, és a békefenntartó csapatok is hamar odaérnek, ahol zajongás, háborúság, probléma támadt. Laodicea az első keresztyén gyülekezetek idején az egyik leggazdagabb kereskedőváros volt, ráadásul szabad város, vagyis kevesebb adóteher nyomta. Lakói között – ez pedig fontos az üzenet megértéséhez – gazdag zsidók is éltek. Kr. előtt a 2. században, Babilóniából, az oda évszádokkal korábban elvitt zsidók közül számos, elsősorban kereskedelemmel foglalkozó zsidót áttelepítettek. Kétszáz év múlva már 7500 felnőtt zsidó férfi tartozott a város közösségéhez. És tehetősek voltak. Olyannyira, hogy Cicero feljegyzése szerint, egy antiszemita pamfletjében a zsidók aranya ellen kel ki, és azt hánytorgatja föl hogy a laodiceai zsidók évente tíz kiló színaranyat küldtek a jeruzsálemi templomnak (a szenátus tudta és belegyezése nélkül!). Ez volt az adójuk a távoli templomnak. (A templomadót Jézus is megfizette, Mt 17,27) Laodicea híres volt a vízvezetékeiről is, hőforrások voltak a településen körül, s volt külön egy hideg-vizes vezeték ivóvíznek, de építettek a hévizeknek is meleg-vizes tározókat. Summa: gazdag város, kereskedőváros, szabad város, wellness város - mi kell még? Kr. u. 60-ban egy földrengés ezt a várost is összedöntötte, és bár nem kapott a birodalmi központból támogatást az újraépítésre (szemben számos környező településsel), ők a maguk erejéből újjáépítették az egész várost, mégpedig dicsőséges római pompával. A régészek mind a mai napig találnak a laodiceai ásatásokon épületmaradványokat, melyekre ez van felírva görög betűkkel: ἐκ τῶν  ἰδίων  – magyarul: a magunk erejéből! Elég itt Budapesten körbejárni, sok helyen látni feliratot, például: épült Ferencz József császár alatt, épült Horthy Miklós kormányzósága alatt, épült X.Y. miniszterelnöksége idején – most nem mondom el az elmúlt 30 év miniszterelnökeit –, így öregbítik magukat a nagyok. Hát Laodicea nem öregbítette a római szenátus és a császár hírét – ők  saját magukat dicsérték, mert a magunk erejéből álltak talpra.
 
Ez a gazdag, tehetős, wellness város büszke város is. Ráadásul a levélből az is kiderül, hogy a keresztyén közösséget külső és belső békében él. A többi gyülekezet vagy üldözéstől szenved, vagy tévelygések gyötrik, és belső szakadások szaggatják, de itt minden a legnagyobb rendben. Béke, nyugalom, tehetősség, jó rend. Ide a püspöknek nem kell vizitációs bizottságot kiküldenie, hogy elsimítson valami civakodást, hogy segítsen a gyülekezet elesett állapotán, hogy szót mondjon valami tévtanítás ellen – tiszta Budahegyvidék! S mondják is a laodiceai keresztyének: gazdag vagyok. Egészen pontosan, kiegészítéssel mondják: „gazdag vagyok, és meggazdagodtam.” Nem tudom értitek-e ennek a lényegét? Gazdagnak lehet lenni örökségből is lehet, de itt van egy nyomatékosító kiegészítés: „meggazdagodtam és semmire nincs szükségem.” Vagyis annyira tehetős vagyok, hogy úgymond, mindenre telik. Ezzel a laodiceai dicsekedéssel szemben szól a prófétai üzenet: „nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen!”
Idézzétek föl kedves testvérek a korábban foglaltakat, az olykor lesújtó ítéleteket, a diagnózisokat. Másutt is hallottuk: „az a panaszom ellened” vagy: „az a mondásom ellened” – hogy „elhagytad az első szeretet” (Efézus), vagy „megengeded” Jézábel bűneit (Thiatira), vagy „eltűröd” a tévelygőket (Pergamon). Valami „kevés” panasz. De itt?  Öt. Nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen.
 
Mit mond magáról a Laodicea? Nincs szükségem semmire!  Ez pedig az jelenti: ha nincs szükségem semmire, akkor nincs szükségem senkire! Ezt a levelet a gyülekezetnek Isten teremtésének a kezdete címezi, maga Jézus Krisztus, a teremtő Ige. Ha nincs szükségem senkire, akkor nincs szükségem Krisztusra sem. Ez itt a nagy ellentmondás. A teremtő Úr Isten teremtésének kezdete szól a gyülekezethez, akiről a Kolossé levélben mondja Pál apostol: „Őbenne van elrejtve Isten dicsőségének minden gazdagsága.” (Kolossé 1,27) Azt mondja a magakellető laodiceai gyülekezet: nincs szükségem az élet teremtő forrására; meggazdagodtam, nincs szükségem Isten dicsőségének felfoghatatlan gazdagságára; gazdag vagyok és meggazdagodtam,  és nincs szükségem Krisztusra.
Érteni fogjuk hát, hogy amikor a gyülekezet Ura azt mondja nekik: „azt tanácsolom neked, végy tőlem tűzben próbált aranyat, hogy gazdaggá légy... És értették a laodiceaiak is, mert sok aranyuk volt, de tudták azt is (szent iratok olvasó zsidók voltak), hogy ez a tűzben megpróbált arany a Példabeszédek könyve szerint  az Úr igaz ítélete (Péld 17,3).  Péter apostol szava szerint a kipróbált hit (1Péter 1,7).
 És értették ezt is: „végy magadnak fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láthasson ki mezítelenséged rútsága.” Laodicea a fekete gyapjúiról volt híres, dicsőséges ruhaipara volt. És értették ezt is: „és szemgyógyító írral kend meg szemeidet, hogy láss.” Egy wellness városban, ahol különböző hévízforrások szolgálták a kényelmet és a gyógyulást, ahol kiterjedt gyógyászati iparágak működtek, és mindenféle szemre, fülre való kenőcsöt készítettek, - hogyne értették volna!
Vagyis a tanácsokból (végy magadnak tűzzel próbált aranyat, fehér ruhát, szemgyógyító írt) kiderül, hogy az a dicsekedés, amit a laodiceai keresztyének polgártársaiktól tanultak el (a magunk erejéből építették újjá a várost, a római szenátus a fogát csikorgatja gazdagságunk miatt), ez mind hamis dicsekedés volt.
 
Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítására egy rövid kitérőt kell tennünk, Aki elolvassa Pál apostolnak a Kolossé gyülekezethez írt levelét, találkozik benne Laodicea nevével. Azt kéri Pál a Kolossé gyülekezettől, hogy levelét juttassák el a szomszédos Laodiceába is. (A két település 17 kilométerre van egymástól.) Továbbá kéri, hogy a Laodiceába írott levelét pedig Kolosséban is olvassák föl (Kolossé 4,17). Csakhogy ez a levél elveszett. Nem tudunk róla semmit. Ám a középkor kegyesei úgy gondolták, hogy írnak egy levelet Pál apostol nevében a laodiceai gyülekezetnek, a későbbi kegyesek épülésére. (Ez a műfaj amúgy divat is volt a középkorban.) Így megszövegeztek  egy rövid, néhány mondatos levelecskét, tele olyan részletekkel, amelyeket az efézusi, a kolosséi, a Timóteushoz írt levelekből vettek át. Sok latin Biblia-kiadás szövegében szerepelt. A zsinatok, Jeromos egyházatya, a középkori nagy teológusok, Erasmus és a reformátorok nem fogadták el hitelesnek, mondván, hogy ez csak egy kedves hamisítvány. Kálvin egyenesen ironizál, hogy ha ezt Pál írta volna, akkor két Laodiceának kellene lennie, de csak egy van. Mégis, van ebben a később összeszerkesztett levélben néhány megjegyzés, ami ide vág és illik a helyzethez. Azt mondja Pál (vagy az, aki nevében írta): „óvakodjatok a kérkedéstől (latinul: vaniloquia)! Nos, a laodiceaiak dicsekedése Kolosséban is ismeretes volt, a kérkedésük, büszkélkedésük híre oda is eljutott. Gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs szükségem semmire – micsoda szó volt ez a szenvedő, üldözött, meggyötört közösségek körében! Aztán hozzáteszi még ez az irat: „és azoktól is óvakodjatok, akik elmerültek a gazdagság szennyében, és tartsátok meg, amit hallottatok és szívetekbe fogadtatok, a szabadító evangéliumot!” Nincsen szükségem semmire?
 
Ez a szükség szó igen fontos! Ha végiglapozzuk az Újszövetséget, azt látjuk, hogy nem akárhol hangzik ez el. Csak néhányat hadd idézzek. Azt mondja Keresztelő János Jézusnak, amikor Jézus kimegy hozzá, hogy eleget tegyen a törvénynek és megkeresztelkedjen a Jordánnál: nekem van szükségemarra, hogy megkeresztelj, és nem neked arra, hogy én megkereszteljelek téged (Mt 3,14). Mélyebb értelmű Jézus szava, amikor imádkozni tanít bennünket, és azt mondja: nem kell bőbeszédűen imádkozni, mert az Atya jól tudja, hogy mire van szükségetek(Mt 6,8). Igen, a Mennyei Atya ismeri minden szükségeteket. Egy alkalommal, mikor Jézus gyógyított és megtámadták emiatt, elmondja a híres szavakat: nem az egészségeseknek van szükségükorvosra, hanem a betegeknek (Mt 9,12). Egy dolog szükséges, mondja Jézus a buzgó Mártának – aki kint sürög-forog a konyhában, a nővére, Mária pedig látszólag nem csinál semmit, csak ül Jézus lábainál és hallgatja a tanítást. Márta felháborodik ezen, mire azt mondja neki Jézus: egy a szükségesdolog, és Mária a jobbik részt választotta, mely el nem vétetik tőle (Lk 10,42). És ugyanezt a szót halljuk, amikor Jézus az elveszett juh példázatát mondja: egy megtérő bűnösön nagyobb öröm van  a mennyben , mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs már szükségükarra, hogy megtérjenek (Lk 15,7).  Jól érezzük a példázat drámai erejét, éppen ez a szó – „szükséges” – adja ki az ellentét élét. És végül Pál apostolt is hadd idézzem: „nem mondhatja kéz a lábnak, hogy nincs szükségemrád! (1Kor 12,12) Híres példázat ez a közösség egybetartozásáról. Ha ezeket sorra vesszük, talán így is visszaadhatjuk a lényeget:  nem nekem kellmegkeresztelkednem általad – mondja Keresztelő János Jézusnak;  jól tudja a mennyei Atya, mi kellnektek – mondja Jézus; nem az egészségeseknek kellorvos – tanít szolgálatáról; egy a kellődolog – szelídíti Mártát;  egy megtérő bűnösön nagyobb öröm van, mint kilenvenkilenc igazon, akiknek már nem kellmegtérni – példázza Isten örömét azokon, akik új életre találnak; és nem mondhatja a kéz a lábnak, nem kellesznekem – tanít Pál a keresztyén közösség titkára. Mit mondanak hát a laodiceaiak? – Gazdag vagyok, meggazdagodtam, nem kellsemmi. Az én életemben, a mi gyülekezetünk életében, a mi egyházi életünkben nem kell már semmi. Meggazdagodtunk.   Holott – szól a prófétai üzenet  – még azt sem tudod, hogy te vagy a szegény (nincsen semmid), a nyavalyás (szánalomra méltó), a vak (a tévelygő), a mezítelen (a kifosztott) és a nyomorult (megvetett) Akinek nincs szüksége semmire, annak az ajándékozó Istenre sincs szüksége. De ez lehetetlen! Halálosan üres ez a laodiceai gazdagság! Ha szabad ilyet mondani: ez a semmi bősége! Itt minden elveszett.
 
És mégis, kedves testvérek! Jézus az ajtón előtt áll. Egészen pontosan úgy kellene visszaadni: ímé, oda álltam az ajtó elé! Milyen megrendítő ez. Korábban, amikor az ítéletet mondja az Úr a laodiceai gyülekezetnek, így szól: vajha forró lennél, vagy hideg lennél, de langyos vagy, azért kiköplek a számból! Ezt pedig szabatosan úgy kellene visszaadni, hogy: ki foglak köpni a számból, kész vagyok arra, hogy kiköpjelek a számból, ez eldöntött dolog. S most mégis azt mondja ennek a gyülekezetnek, ennek  a magakellető, önelégült, fölkapaszkodott, semmi szükséget nem látó gyülekezetnek: ímé, az ajtód elé álltam, és zörgetek azon az ajtón, szeretnék bemenni hozzád, veled lenni. Tudjátok, milyen nagy kegyelem az, amikor ránk kopogtat az Úr! Én csak ülök itt bent, mindenem megvan, nincs szükségem semmire, nincs szükségem senkire, ami itt van, ami megvan, az elég. És kopogtat az Úr, és azt mondja: aki megnyitja előttem az ajtót és befogad, ahhoz én bemegyek és vele vacsorálok és Ő pedig énvelem. Asztalához ülök, részesedem az életében és megosztom vele az életemet.
 
Sokan megjegyzik, ahogy én is kezdtem az elején, hogy itt bizony nincsen dicséret, s legfeljebb a költő szavával oldhatjuk ezt a drámát: érted haragszom, nem ellened. De ezt roppant nehéz viselni és ezért mondja az Úr nekik, hogy: „akiket szeretek, azokat megfeddem, és megfenyítem; légy buzgó és térj meg! Az édesapa szeretetével szereti őket. „Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa.” (Zsidó levél 12,7)  De akkor is kemények ezek a szavak. Mindazáltal csodálatosan ér véget a levél, mert még ez a laodiceai gyülekezet is kap ígéretet. És ez csodálatos. Istennél azok számára is van ígéret, akik úgy érzik, hogy befutották a kört, Istennek azok számára is van ígérete, akik éppenséggel nagyon jól elvannak Isten nélkül, Istennek azok számára is van ígérete, akik a Woody Allen film címéhez igazodva (Fogd a pénzt és fuss!), fogták a pénzt és elfutottak. Gazdag vagyok és meggazdagodtam, nincs szükségem semmire – így beszél a pökhendi keresztyén. Légy buzgó, térj meg – így beszél Krisztus.
Summázzuk be ezzel a szép isteni tettel–  az ígéretekkel  – a hét levél magyarázatát és most a laodiceait is. Efezusnak ezt ígéri az Úr: a győztesnek adok az élet fájának gyümölcséből (2,7); Szmírnának azt ígéri: a győztesnek nem árt a második halál; (2,11) Pergamonnak azt ígéri: a győztesnek adok az elrejtett mannából (2,17); Thiatirának azt ígéri: a győztesnek adom a hajnalcsillagot (2,26); Szárdisznak azt ígéri: a győztes nevét nem törlöm ki az élet könyvéből (3,5); Filadelfiának: a győztest oszloppá teszem Istenem templomában (3,12); és végül Laodiceának ezt ígéri: a győztes együtt ül velem az én királyi székemben! (3,21) Külön-külön is nagy bőségű, felemelő, jövőt hozó mindegyik. De a hét gyülekezetnek mind a hét hangzik egyszerre! Hétszeres áldás, hétszeres ígéret! Laodiceáé ez: aki győz, együtt ül velem királyi székemben. Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Fogadd be Krisztust, hogy valóban gazdag légy, fogadd be Őt, hogy legyen öltözeted, fogadd be, hogy láss, fogadd be Krisztust, hogy győzhess. Ahogy szép énekünkkel énekeljük: győztes leszek Uram, csak légy velem! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A hatodik levelet olvassuk a sorban. Tehát a levélhordó – ha úgy képzeljük, hogy körbehordta a leveleket – , most Szárdiszból Filadelfiába érkezik, s ez már nem volt olyan hosszú út, a két város 40 kilométerre volt egymástól, tempós járással egy nap alatt meg lehetett tenni. Filadelfia kis város, e levél írása előtt pár száz éve alapította Euménesz király, aki a testvére tiszteletére nevezte el Filadelfiának, ez szó szerint azt jelenti: testvérszeretet. Annyira szerette a testvérét, annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy így nevezte el ezt az új alapítású várost. S nem gondolta volna, hogy kétszáz évvel később a keresztyének mindenkit testvérnek fognak nevezni, aki Jézus Krisztus gyermekévé lett. Nem mondom végig a város történetét, csak jelzem, hogy ez a város is mártírvárossá lett; az I. világháború után, az úgynevezett török-görög háborúban felégették a várost, szinte csak a romjai maradtak meg, lakosait kitelepítették. Az új város pedig, amit a törökök építettek a helyén, semmit sem hordoz a nevében a régiből.  De ha valaki utána néz, azt találja, hogy szérül-szerte e világon 24 település viseli a Filadelfia nevet, a legismertebb az Egyesült Államok-beli. Az úgynevezett Új-Filadelfiákról már nem is szólok, ebből legalább három tucat van.
A város a hűségnek, a szeretetnek, a helytállásnak a jelképévé lett, amihez azt is hozzá kell venni, hogy Krisztus itt, szemben a többi gyülekezettel, semmit nem ró fel. Emlékszünk, a korábbi levelekben, szinte mindegyiknél azt mondja: panaszom van ellened, híjával vagy valaminek, sőt, mondja, vigyázz, eljövök hamar, mint az éjjeli tolvaj, eljövök és kimozdítom gyertyatartódat a helyéről. Vagyis másutt panaszok, megrovások, fenyegetések, fenyítések hangzanak el. De Filadelfiának nem ró fel semmit az Úr, hanem buzdítja, erősíti és vigasztalja. A gyülekezet nehéz helyzetben van. Amikor korábban azt üzente Szárdisznak: »vigyázz, erősítsd a haló-félben levőket!«  – talán éppen Filadelfiára utalt. Éppen azért is úgy kell fordítani a levét bevezetését, ahogyan a revideált Károli fordításban áll: írd meg a Filadelfiai gyülekezet angyalának is. Vannak olyan Biblia-fordítások, amelyek erről a szóalakról tudomást sem vesznek, mások másképpen fordítják. A görög szövegben a levelek – az első kivételével–  azzal a szóval kezdődnek, hogy »és«. Tudjuk a régi nyelvtani szerkezetekből, hogy ha a mondat elején »és« áll, ráadásul felsorolásban, akkor ez azt jelenti: szintén. (Mint a latinban az item.) Azért fordíthatjuk ezt így: a Leodiceai gyülekezet angyalának is, a Pergamon-beli gyülekezet angyalának is...Vagyis visszaható értelemben is szól a mondandó, mindegyik gyülekezetnek tudnia kell, hogy Filadelfia szenved. És a filadelfiaiknak is tudniuk kell, hogy az imént Szárdisz azt a parancsot kapta, hogy erősítse meg a haló-félben levőket. Ez a keresztyén szolidaritásnak az a mély elve, amelynek sok-sok eleme jelenik itt meg. Csak néhányat hadd említsek meg ezekből. Amikor az Úr a Sátán támadásaival szemben óvja a gyülekezeteket, vagy ezekre figyelmeztet, szól erről Szmirnának, Pergamonnak, Thiatirának és Filadelfiának is. Amikor hűségre (megtartásra, megőrzésre) inti őket, Pegamonnak, Szárdisznak, Thiatirának, Filadelfiának isszól. Amikor a névről (a gyülekezet nevéről, az üdvözítő nevéről, az új névről, Isten nevéről) szól, azt mondja, hogy Pergamon fáradozott ezért a névért, Efézus megtartotta a nevet, Pergamon új nevet kap, Szárdisznak pedig drámai neve van (az a neved, hogy élsz és halott vagy), Filadelfia megtartotta Krisztus nevét, és majd megismeri Krisztus új nevét. Hasonlóan szól a szeretetről is. Efézus elhagyta az első szeretet, Thiatira mélyen szeretetben él és növekszik benne, Filadelfia szereti Krisztust, Laodiceának pedig azt írja, hogy akiket szeret, azokat megfeddi. Itt pedig Filadelfiával azt is tudatja, hogy Krisztus is szereti Filadelfiát. Igen: testvérszeretet. Krisztus az első az a feltámadottak közül. Ő az első atyafi, Ő az első testvér. És majd megtudják Filadelfia ellenségei, hogy szerette őt isaz Úr.
De most függesszük föl ezt a felsorolást, és szóljunk arról, hol élnek a filadelfiai keresztyének. Mert éppen az eltérő adottságok állítják elénk erősebb fényben az azonosságot. Volt, ahol békességben élhettek a keresztyének, volt, ahol csak árnyékba húzódva – és ez így van ma is –, de a Krisztushoz tartozásuk  közös. És ezért a sokféle helyzet is közös. Az imént a keresztség szereztetési Igéjében hallottuk, hogy az egész keresztyén élet belefoglalható ebbe a szóba:  »ímé« - az egész életünk Krisztusra mutat. Ahol tehát béke van, ott esedezni kell a háborúságot szenvedő keresztyénekért, ahol üldözés van, ott ezt tudtára kell adni a békében élőknek, és segítségül kell őket hívni. Sőt, ezeket a leveleket az apokalipszis könyvében olvassuk: látjuk, hogy a világ is tele van szenvedéssel! S ahogy majd sorban feltöretnek a pecsétek, megszólalnak a trombiták, kiöntetnek a harag csészéi, fokról-fokra egy rettenetes, bénító eseménysor tárul elénk: háborúk, járványok, éhínségek, rettenetességek, lázadások zűrzavar, hatalmaskodás, pusztulás – ezzel van tele a világ. Az egész világ forrong, és zuhan a semmibe. És eközben szenved a keresztyénség is. Szent Ágoston írta le az Isten városáról szóló nagy könyvében, hogy a keresztyének kétszeresen szenvednek. Szenvedik a háborút, az éhínséget, a járványt, a pusztítást, a világ zuhanását együtt az egész világgal. És szenvedik a világ haragját is. Mert a világ haragszik és felelőst (de leginkább bűnbakot)  keres. Mitöbb, a békében élő világ is haragszik a keresztyénekre. Mert ezt látjuk ott is, ahol éppenséggel békesség van, mint a mai Magyarországon, vagy itt Európában. Mondhatni, mi igazán jól vagyunk, régen dúltak itt háborúk, nincsenek szőnyegbombázások, és nem hallunk arról, hogy Franciaországból vagy Németországból milliónyi ember indulna útnak és keresne menedéket egy gazdagabb világban.  Paul Johnson angol író azt mondja, hogy a 20. század a radikális utópiák évszázada volt, amikor e világ boldogságcsinálói valami utópiának a jegyében rettenetes erővel, őrjöngve törekedtek arra, hogy azt megvalósítják. Ám a keresztyénség útban volt. Mert a keresztyénség tudja, hogy a megoldás nem az ember kezében van, hanem Isten kezében van. A keresztyénség tudja, hogy nem volt, nincsen és nem is lesz olyan társadalmi, politikai, ideológiai program, amely - három, négy, öt év – három, négy öt éves tervek! – és már meg is érkeztünk a boldogság birodalmába. És aki ezt tudja, illetve az élete az isteni megoldásra utal (»íme!«), az veszélyes a jövő mérnökei számára. Isten majma, a Sátán gyűlöli az isteni igazság követőit! És ez iszonyatos tehertételt jelentett a keresztyénségnek a 20. században: üldöztetés, hátratétel, megbélyegzés, kényszerű alkalmazkodás. A 21. század letett már a radikális utópiákról, mondja ugyanebben a fejtegetésében Paul Johnson.  A mi korunk a hedonizmus évszázada. Mindent szabad! Mindent szabad, éspedig azért, hogy élvezze az ember az életet (de leginkább csak önmagát) – és ez a boldogság. Ám a keresztyénség megint útban van, mert egyrészt puszta létével azt hirdeti, hogy nem szabad mindent, másrészt világossá teszi, hogy nem jut előrébb az ember, ha nem tud áldozatot hozni. Nem jut előrébb sem a világ, sem az egyes ember, ha csak egyetlen egy célja van, hogy minden pillanatot, minden helyzetet kiélvezzen. Lám, a 21. század sem jó helyzet a keresztyénség számára, még ott sem, ahol most béke van, mint például Európában. Mifelénk semmire rosszat mondani nem lehet, nem illik, sőt tilos;  sorba születnek a törvények a gyűlölet-beszéd ellen, ami helyes – elvileg. Gyakorlatilag azonban ez egy bűvös doboz, amibe minden belefér, csak a keresztyénség nem. Őket lehet vádolni, szidni, gúnyolni, őket lehet kollektív bűnösség alá rekeszteni. De akármilyen is a helyzet itt a mi időnkben, mi együtt szenvedünk a világgal, és mint keresztyének külön is szenvedünk a világ haragja miatt.
Mindazáltal a Filadelfiának szóló levél  egészen különleges, mert nagy megfordítások vannak benne. Csak hármat hozok ide ezekből.
1. Azt mondja az Úr a gyülekezetnek: »tudom a te dolgaidat, hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet és nem tagadtad meg az én nevemet.« Szárdisz az imént, az előző levélben azt az ígéretet kapta, hogy aki győz, az fehér ruhákba öltözik, és az Úr nem törli ki nevét az élet könyvéből és vallást tesz az ő nevéről az Atya előtt, és az Ő angyalai előtt. Vagyis, amit Szárdisz hallott, és hallotta Filadelfia is, az föltárja a keresztyén tanítványságnak a szerkezetét. Krisztus azt mondja: ha valaki vallomást tesz rólam az emberek előtt, az embernek Fia is vallást tesz róla Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem, az emberek előtt – passzív szerkezetben mondja Jézus – megtagadtatik az Isten angyalai előtt (Lukács 12). Merthogy – és ez a tanítványság másik oldala – aki Jézus követője akar lenni, az tagadja meg önmagát és viselje a maga keresztjét (Lukács 9,23).
Azt mondja az Úr a gyülekezetnek: »tudom a te dolgaidat, hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet és nem tagadtad meg az én nevemet.« Szárdisz az imént, az előző levélben azt az ígéretet kapta, hogy aki győz, az fehér ruhákba öltözik, és az Úr nem törli ki nevét az élet könyvéből és vallást tesz az ő nevéről az Atya előtt, és az Ő angyalai előtt. Vagyis, amit Szárdisz hallott, és hallotta Filadelfia is, az föltárja a keresztyén tanítványságnak a szerkezetét. Krisztus azt mondja: ha valaki vallomást tesz rólam az emberek előtt, az embernek Fia is vallást tesz róla Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem, az emberek előtt – passzív szerkezetben mondja Jézus – megtagadtatik az Isten angyalai előtt (Lukács 12). Merthogy – és ez a tanítványság másik oldala – aki Jézus követője akar lenni, az tagadja meg önmagát és viselje a maga keresztjét (Lukács 9,23).
Ezért olvastam föl a Márk evangéliuma szerinti passió-történetből Péter tagadásának a bevezetését, mert itt is látjuk ezt a megfordítást (Márk 14). Azt olvastuk itt, hogy már kint, a Gecsemáné-kertben ezt mondja tanítványainak (követőinek) Jézus: ma éjszaka mindannyian megbotránkoztok bennem, meg van írva, megverem a pásztort és elszéledek a juhok. Erre Péter azt mondja neki: Uram, ha mindenki meg is tagad, én nem. Mire Jézus azt mondja neki: Péter, még ezen az éjszakán, meg sem szólal a kakas, vagyis kora hajnalig, háromszor megtagadsz engem. És így folytatódik: Péter pedig annál inkább erősítette, mondván, ha Veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak Téged (Márk 14,31). Annál inkább erősítette. Milyen nagy erőt mutat itt Péter! Erősnek mutatja magát. Azt mondja neki az Úr: meg fogsz tagadni, mire Péter annál inkább erősíti fogadalmát. Ezt sokféleképpen lehet visszaadni, a legjobban talán úgy, hogy ha most azt mondanám Sándornak, hogy húzzon egyet a hangerősítőn, tegyen rá még egy kis „kakaót”, szétrepednének a falak hangerőtől. Hát valahogy így erősködik Péter, mellét kidüllesztve, a többi tanítványt hátra tolva, nagy hangon, szószaporítva: uram, én erős vagyok, én kész vagyok a próbatételre, én bátor vagyok. Aztán meg sem szólalt a kakas, el sem jött a hajnal, és Péter bevégezte, háromszor is megtagadta Jézust...
S mit ír az Úr a filadelfiai gyülekezetnek? Tudom a te dolgaidat, hogy kevés az erőd..., vagyis gyenge vagy! És nem tagadtad meg az én nevemet! Nem tudom, érzitek-e, kedves testvérek, de ha ez a két eseményt mint tükröket egymással szembe fordítjuk, mennyi mindent megmutat ez a számunkra! Ott van Péter, az erős (még vízen is járt, s mennyi csodának volt a tanúja, és micsoda felhatalmazást kapott Jézustól: te vagy a kőszikla, és erre építem anyaszentegyházamat, és a poklok kapui sem vesznek rajtad diadalmat!), és lám, egy röpke éjszaka alatt összeroppan a nyomás alatt. Te is Vele voltál, te is az Ő tanítványa vagy – mondják neki, és ő tagad. Emitt pedig a filadelfiai gyülekezet, akiket talán – megengedhetjük – így jellemzett az Úr: haló-félben levők, gyengék -  és ők nem tagadták meg az Ő nevét.
Az az elsőrendű titok bomlik itt ki, hogy az erő nem tőlünk való. És ezért tudja majd később a mi Péterünk is azt mondani (már az Apostolok cselekedeteiben), mikor elhalogattatnák: nem tagadhatjuk meg azt, amit láttunk. (ApCsel 4,16) Ekkor már kapott erőt a feltámadott Krisztustól, ezért mondja Péter. Ezt tetézi Pál apostol, amikor a fiatal tanítványt, Timóteust buzdítja: »igaz beszéd ez, mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is, ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni. Ha megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő önmagát meg nem tagadhatja.« (2Tim 2,12-13) Nekem meg kell tagadnom önmagamat, hogy megkapjam Krisztusnak az erejét, annak a Krisztusnak az erejét, aki önmagát meg nem tagadhatja. János apostol pedig így zárja ezt a sort: aki megtagadja a Fiút, az maga az antikrisztus (1Jn 2,13).
2. De van itt egy másik megfordítás is. Ezt mondja az Úr a filadelfiai gyülekezetnek: »ímé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« Eddig jobbára arról hallottunk, hogy mit tesznek (és nem tesznek) a gyülekezetek, vagyis a levelek értékelések, minősítések is. Egy adott helyzetben, talán békeidőben, talán nyomorúságban, talán rettenetes és nagy eltévelyedések közepette, de mindenik gyülekezetről látleletet ad a gyülekezet Ura. Ez esetenként egy-egy állapotfelvétel, diagnózis. A diagnózis pedig akkor készül, amikor a beteg elmegy az orvoshoz, és hiába viszi a négy évvel korábbi papírt, hogy doktor úr, nézze csak, milyen jó a vérnyomásom. Akkor minek jött? Bizony, megmérik a vérnyomást, és ami azon a napon, abban az órában készült, az a látlelet, az a diagnózis. A régi legfeljebb viszonyítási pont (pl. elhagytad az első szeretetet). Mi is azt hallottuk eddig, hogy mit tettek, mit tesznek, miben vannak éppen a gyülekezetek, és hogy mindez milyen kapcsolatban áll Jézus Krisztussal. De itt ez megfordul. És ezt ez az mondat fejezi ki: »ímé adtam előtte nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« És egy másik képpel is kifejezi azt, ami a nyitott ajtó jelez - van kimenekedés, van megoldást Így kezdődik ez a levél: »ezt mondja a szent, az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja...., ímé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« Krisztusnál van a kulcs.
De van itt egy másik megfordítás is. Ezt mondja az Úr a filadelfiai gyülekezetnek: »ímé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« Eddig jobbára arról hallottunk, hogy mit tesznek (és nem tesznek) a gyülekezetek, vagyis a levelek értékelések, minősítések is. Egy adott helyzetben, talán békeidőben, talán nyomorúságban, talán rettenetes és nagy eltévelyedések közepette, de mindenik gyülekezetről látleletet ad a gyülekezet Ura. Ez esetenként egy-egy állapotfelvétel, diagnózis. A diagnózis pedig akkor készül, amikor a beteg elmegy az orvoshoz, és hiába viszi a négy évvel korábbi papírt, hogy doktor úr, nézze csak, milyen jó a vérnyomásom. Akkor minek jött? Bizony, megmérik a vérnyomást, és ami azon a napon, abban az órában készült, az a látlelet, az a diagnózis. A régi legfeljebb viszonyítási pont (pl. elhagytad az első szeretetet). Mi is azt hallottuk eddig, hogy mit tettek, mit tesznek, miben vannak éppen a gyülekezetek, és hogy mindez milyen kapcsolatban áll Jézus Krisztussal. De itt ez megfordul. És ezt ez az mondat fejezi ki: »ímé adtam előtte nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« És egy másik képpel is kifejezi azt, ami a nyitott ajtó jelez - van kimenekedés, van megoldást Így kezdődik ez a levél: »ezt mondja a szent, az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja...., ímé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.« Krisztusnál van a kulcs.
Ám ez nem a rejtvényfejtés kulcsa, hanem az a régifajta, nagydarab kulcs, némelyik darabja régen 4-5 kilót is nyomott (találtak ilyet a régészek), és nagy művészet volt azzal ajtót nyitni vagy zárni! Egyúttal pedig komoly tisztség volt valamikor kulcsárnak lenni. Ézsaiás prófétánál olvasunk egy jövendölést, egy prófétai ígéretet Eljákimról, aki Ezékiás király udvarában működött, ő volt a kulcstartó, ő hordozta a Dávid kulcsát, és amit megnyitott, azt nyitva volt, amit bezárt, az be volt zárva. A király egyik legbizalmasabb embere volt, tárgyaló  delegációkban vett részt. A prófétai jövendölés szerint a hátán vagy a vállán hordja ezt a kulcsot. Ő tehát a királyi palota őrzője, felhatalmazottként (Ézsaiás 22). Vagyis a kulcs a hatalomnak a jelképe. A megmásíthatatlan döntést jelzi: amit a kulcs ura megnyitott, azt más nem zárhatja be, mert nincs hozzá kulcsa (hatalma). És amit bezárt, az más nem nyithatja meg, mert nincs hozzá kulcsa (hatalma). Értjük ezt a képet. És nem kell hozzá öt kilós kulcs, elég az a pár dekás biztonsági kulcs a zsebünkben,  sőt még inkább  a digitális kulcs, az a kis lapocska. Ha az elromlik, se ki, se be. Múltkor egy találkozóra igyekeztem a  Ráday utca 28-ban, s jelezték, hogy a vendég már megérkezett. A Ráday utcában nekem, a püspöknek minden ajtó kinyílik.  De van a bejáratnál egy mágneszáras alkalmatosság, ahhoz digitális kulcs kell. Na, tartom oda ezt a kis kártyát, de nem nyílik, nem enged. Nézem, hol a portás, de ő valahol kint az udvaron téblábolt, a vendég pedig már odafönt várt rám. Így hát 60 évesen is ugrottam egy bakot, átugrottam a sorompó fölött. Mindenki érti ezt: ami meg van nyitva, az nyitva van, ami be van zárva, az zárva van, csak az változtathat ezen, akinél kulcs van.
3. A harmadik megfordítás az ígéretben tárul fel. Ezt mondja: »eljönnek és leborulnak előtted azok, akik zsidóknak mondják magukat, holott nem azok, hanem hazugok, és megtudják, hogy szerettelek.« Ez azért nagy megfordítás, mert ahogy eddig olvastuk a leveleket, panaszt és feddést hallottunk (és ige, buzdításokat is) De most itt nem arról beszél az Úr, hogy a filadefiaknak mennyire kellene szeretni az Urat és egymást, holott mondhatná, ha már Filadelfia azt jelenti, hogy testvérszeret. Hát akkor méltó lenne egy kicsit jobban szeretni, egymással többet törődni! Ez csak oda lehetne szúrni, nem? Meg azt is, hogy ha már annyira szeretitek egymást, talán még az ellenség szeretete is beleférhetne ebbe, nem? És jaj, horribile dictu, még az Isten szeretete is! De itt nem erről hallunk, hanem ezt mondja: eljönnek, leborulnak előtted és megtudják, hogy én szerettelek téged. A németet talán jobban értjük: ich dich geliebt habe (ahogy Luther fordítja egyenesen). A hívő ember lelki szenvedésének (és ez sokszor nehezebb, mint a fizikai szenvedés) az egyik nagy próbája az, amikor kigúnyolják a hitünket és megkérdőjelezik Isten irántunk való szeretetét. A 22. zsoltár 7. versében ezt olvassuk: »akik engem látnak, mind csúfolódnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat, hajtogatják fejüket és azt mondják: az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne.« Kálvin ezt úgy magyarázza, hogy ahogy talán ez volt Dávid fizikai, testi, egzisztenciális, morális és lelki szenvedései közül a legsúlyosabb és legmélyebb. Mert az a legborzasztóbb, amikor lábbal tapossák az Istenbe vetett reménységünket. És, persze úgy, hogy ezzel magát Istent tapossák sárba. A zsoltárvers jövendölés is. Krisztus passiójában bizony elhangzik ez a csúfolódás. Azt olvassuk Máté evangéliuma 27. részében: így gúnyolták Krisztust a kereszten: bízott Istenben, mentse meg most Őt, ha akarja, mert azt mondta: Isten Fia vagyok. (Máté 27,43) Bízott Istenben, nahát mentse meg Isten! Hittél Istenben? Hát mentsen meg, ha akar, - ha tud! De nem tud, mondják a csúfolók, hiszen nincs is. Illúzióban éldegélték, üres dolgokra tetted a reményedet! Évtizedek óta jársz egy úton, ami nem is út. Ki az az Isten? Mi az az Isten? Testvérek, ha ez eltalálja a szívünket, roppant módon fáj a gúny. És még jobban a benne foglalt állítás: nem szeret téged az Isten! Vagy éppen mondom ezzel a hangsúllyal: tégednem szeret Isten. Nézd, mindenki sikeres, mindenki boldog, mindenki élvezi az életet. Arra törtet az egész világ. Csak te nem? Hát téged nem szeret az Isten. Még keresztyének között is megesik  efféle tülekedés, ne feledjük Krisztus szavait az írástudókról és a farizeusokról. Elzárják a másik elől az Isten országát. Mivel? Ezzel az egy mondattal: nem szeret téged az Istent.
Krisztusnál van a kulcs – ezt olvassuk a Jelenések könyvében. Nála van a pokol és a halál kulcsa is (Jel 1,18), a mélység kútjának kulcsa (Jel 9,1), a mélység kulcsa (Jel 20,1). És nála van, ahogy Máté evangéliumában olvassuk, Isten országának a kulcsa is (Máté 16,19) És a feltámadott Úr a tanítványaira, követőire, anyaszentegyházára bízza az oldás és kötés hatalmát (úgy, ahogy azt a Máté evangéliuma leírja, de még inkább ahogy János evangéliuma mondja el): megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, amit megoldotok a földön, az meg lesz oldva a mennyben is (Máté 18,18; János 20,23). Ezért is olyan súlyos az, amit Jézus a farizeusokról mond: „jaj nektek, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.” ( (Mt 23,11)
A harmadik megfordítás az ígéretben tárul fel. Ezt mondja: »eljönnek és leborulnak előtted azok, akik zsidóknak mondják magukat, holott nem azok, hanem hazugok, és megtudják, hogy szerettelek.« Ez azért nagy megfordítás, mert ahogy eddig olvastuk a leveleket, panaszt és feddést hallottunk (és ige, buzdításokat is) De most itt nem arról beszél az Úr, hogy a filadefiaknak mennyire kellene szeretni az Urat és egymást, holott mondhatná, ha már Filadelfia azt jelenti, hogy testvérszeret. Hát akkor méltó lenne egy kicsit jobban szeretni, egymással többet törődni! Ez csak oda lehetne szúrni, nem? Meg azt is, hogy ha már annyira szeretitek egymást, talán még az ellenség szeretete is beleférhetne ebbe, nem? És jaj, horribile dictu, még az Isten szeretete is! De itt nem erről hallunk, hanem ezt mondja: eljönnek, leborulnak előtted és megtudják, hogy én szerettelek téged. A németet talán jobban értjük: ich dich geliebt habe (ahogy Luther fordítja egyenesen). A hívő ember lelki szenvedésének (és ez sokszor nehezebb, mint a fizikai szenvedés) az egyik nagy próbája az, amikor kigúnyolják a hitünket és megkérdőjelezik Isten irántunk való szeretetét. A 22. zsoltár 7. versében ezt olvassuk: »akik engem látnak, mind csúfolódnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat, hajtogatják fejüket és azt mondják: az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne.« Kálvin ezt úgy magyarázza, hogy ahogy talán ez volt Dávid fizikai, testi, egzisztenciális, morális és lelki szenvedései közül a legsúlyosabb és legmélyebb. Mert az a legborzasztóbb, amikor lábbal tapossák az Istenbe vetett reménységünket. És, persze úgy, hogy ezzel magát Istent tapossák sárba. A zsoltárvers jövendölés is. Krisztus passiójában bizony elhangzik ez a csúfolódás. Azt olvassuk Máté evangéliuma 27. részében: így gúnyolták Krisztust a kereszten: bízott Istenben, mentse meg most Őt, ha akarja, mert azt mondta: Isten Fia vagyok. (Máté 27,43) Bízott Istenben, nahát mentse meg Isten! Hittél Istenben? Hát mentsen meg, ha akar, - ha tud! De nem tud, mondják a csúfolók, hiszen nincs is. Illúzióban éldegélték, üres dolgokra tetted a reményedet! Évtizedek óta jársz egy úton, ami nem is út. Ki az az Isten? Mi az az Isten? Testvérek, ha ez eltalálja a szívünket, roppant módon fáj a gúny. És még jobban a benne foglalt állítás: nem szeret téged az Isten! Vagy éppen mondom ezzel a hangsúllyal: tégednem szeret Isten. Nézd, mindenki sikeres, mindenki boldog, mindenki élvezi az életet. Arra törtet az egész világ. Csak te nem? Hát téged nem szeret az Isten. Még keresztyének között is megesik  efféle tülekedés, ne feledjük Krisztus szavait az írástudókról és a farizeusokról. Elzárják a másik elől az Isten országát. Mivel? Ezzel az egy mondattal: nem szeret téged az Istent.
De íme: eljönnek, leborulnak, és megtudják, hogy szerettelek. „Búsulásom felbuzdultában elrejtettm orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.” Halljuk Ézsaiás prófétánál is a vigasztalásnak, a megtartásnak és a szabadításnak az üzenetét. (Ézs 45,8) Örökkévaló szeretettel szeretettek. És ezt az a Jézus Krisztus mondja, aki együtt szenved a gyülekezettel. Mert ha szenvedsz Krisztusért, Ő veled együtt szenved – ahogy Pál apostol mondta az imént –, és ha Vele együtt meghalunk, Vele együtt fogunk élni, ha Vele tűrünk, velünk tűr Ő is. Ha megtagadjuk, Ő is megtagad, de ha hitetlenkedünk, Ő mégis hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja. Szerettelek, mondja az, aki soha nem tagadja meg önmagát.
És végül, ez a gyenge filadelfiai gyülekezet csodálatos ígéretet kap: »aki győz, oszloppá teszem az én Istenemnek templomában.« A múltkor említettem, hogy Szárdisz néhány évtizeddel a levél írása előtt átélhette, hogy mit jelent az, ha az Úr úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj. Egy földrengés romba döntötte Szárdiszt. De ugyanez a földrengés romba döntötte Filadelfiát is. Tehát a filadelfiai keresztyének tökéleten tudták, hogy mi ennek az ígéretnek a tartalma: aki győz, vagyis aki hű marad, vagyis aki megőrzi a Krisztus nevét, aki megtartja az Ő tanítását, aki nem tagadja meg a Krisztus nevét és kész a Krisztussal együtt szenvedni, az oszloppá lesz Isten templomában. A gyenge megingathatatlan, ledönthetetlen erősséggé lesz az élő Isten templomában. Az erő Krisztusé, a megoldás Krisztusnál,  a lényeg – a szeretet – maga Krisztus. Ámen