Bogárdi Szabó István Dr.

Leckió: Ézsaiás 53
Textus:
„No azért halld meg csak Jób az én szavaimat, és vedd füledbe minden beszédemet!
Ímé, megnyitom már az én szájamat, és a beszéd nyelvem alatt van már.
Igaz szívből származnak beszédeim, tiszta tudományt hirdetnek ajkaim.
Az Istennek lelke teremtett engem, és a Mindenhatónak lehellete adott nékem életet.
Ha tudsz, cáfolj meg; készülj fel ellenem és állj elő!
Ímé, én szintúgy Istené vagyok, mint te; sárból formáltattam én is.
Ímé, a tőlem való félelem meg ne háborítson; kezem nem lesz súlyos rajtad.
Csak az imént mondtad fülem hallatára, hallottam a beszédnek hangját:
Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem.
Ímé, vádakat talál ki ellenem, ellenségének tart engem!
Békóba veti lábaimat, és őrzi minden ösvényemet.
Ímé, ebben nincsen igazad, azt felelem néked, mert nagyobb az Isten az embernél!
Miért perelsz vele? Azért, mert egyetlen beszédedre sem felelt?
Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá!
Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek;
Akkor nyitja meg az emberek fülét, és megpecsételi megintetésükkel.
Hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől, és elrejtse a kevélységet a férfi elől.
Visszatartja lelkét a romlástól, és életét, hogy azt fegyver ne járja át.
Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában, és csontjainak szüntelen való háborgásával.
Úgy, hogy az ő ínye undorodik az ételtől, és lelke az ő kedves eledelétől.
Húsa szemlátomást aszik le róla; csontjai, amelyeket látni nem lehetett, kiülnek.
És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz.
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja:
Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (Jób könyve 33,1-24)
Kedves Testvérek!
Megvallom, sokszor kiprédikáltam már Jób barátait. A legutóbb is. Mintha Jóbot szerettem volna megvédeni? Vagy éppen érzékeltetni, hogy mennyire felfokozott volt a fájdalma? És barátai is: talán Jóbot akarták megvédeni? De hiszen ők is ellene fordultak. Vagy inkább: Jóbot akarták megvigasztalni? De hiszen ők is mélyebbre nyomták a bajában. És még inkább: talán Jóbot akarták Istenhez közelebb terelgetni? De hiszen Jób és Isten közé álltak! És még sorolhatnám a kárhoztató megfogalmazásokat. S erre még Jób könyvének elbeszélése is alapot ad.
De most egy negyedik alak szólal meg, Élihu, aki végighallgatta a keserű vitát, és beleszól a beszélgetése, és másfelé indítja a szót és a szívünket is. A régiek szerint, amikor Istenről beszélünk, Istenhez is beszélünk, és Élihu most ezen az úton indul el. És erre hív minket Jób könyve is. És majd látni fogjuk, az ő szavait már maga Isten folytatja. Mintha Élihu vezetné be Isten védőbeszédét, maga-védekezését.
Mit mond hát?  Először is azt, hogy megértette, hogy Jóbnak fáj Isten hallgatása. „Azért perelsz vele, mert, úgymond egyetlen szavadra sem felelt? Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá!” – mondja. Isten szól álomban, éjjeli látomásban, az ember sorsába, éppen fájdalmai közepette és által.
Továbbá, érti nagy Jób nagy indulatát is, hogy nem éri be szólamokkal, innen-onnan lepárolt szofizmákkal, mert ezek éppen nem segítenek abban, hogy Istenről szólva, Hozzá magához Istenhez szóljunk. Ezért említi az álmot, a látomás, a magunk sorsát, ezek közvetlen tapasztalatok. Meghallaná az ember, ha figyelne.
Meghallaná az ember, ha tényleg Istent akarná hallani, és nem csak visszahallani akarná a maga igazát az Isten szájából.  De érti azt is, hogy immár válságórán kell szólnia Jóbhoz, mert Jób már a sír szélén van.
Ebben a fejezetben itt, többször megismétlődik a sír szó, Sajátos fordítás ez: az eredeti kép – süppedék, mocsár, fertő - azt jelenti, hogy valaki mélyre került, verembe esett, halálos csapdában vergődik. Nincs, aki kihúzza onnan. Másutt, főleg a zsoltárokban ez a szó így áll: verem, csapda, elveszés, gödör, halál, koporsó, sír, Seol, pokol – ennyi mindent jelent itt a szó!  És egyértelműen azt mutatja, hogy nincs megoldás, nincs menekvés, nincs folytatás – csak vergődés a végső elveszésig, rettenetes, remény nélküli agónia.
Szólt Isten – mondja Élihu; sokszor szólt: álomban, jelekben, csak az ember nem akarta meghallani.
Mondottam, úgy tűnik ezek a gondolatok vezetik be Isten védőbeszédét, maga-védekezését. De, Isten nem védekezik és nem mentegeti magát! Ha szól, azzal minket véd és minket akar megmenteni. Íme, most angyalt küld a jóhírrel, hogy Istennek nemcsak szava van, hanem megoldása is.
„Találtam számára váltságdíjat!” – ez az üzenet Jób számára, mert Jóbot ki kell váltani a halálból, az elveszésből, a tömlöc mélyéről, megoldatlan helyzetéből, a barátai szavai közül és magára rántott, rettentő sorsából is. Találtam váltságdíjat! – ez feszül karácsony üzenetének mélyén, ezt éneklik majd a karácsonyi angyalok is a betlehemi éjszakában: született nektek megtartó, eljött a szabadító!
Dicsőség Istennek! És békesség az embernek!
A váltságdíj pedig Krisztus élete és halála! Így jövendöl a Messiásról Ézsaiás próféta a felolvasott szakaszban:
Betegségeinket viselte, megsebesíttetett bűneinkért, békességünk büntetése van rajta, az ő sebeivel gyógyultunk meg, sokak bűnéért imádkozott! Az ő alázata és engedelmessége tetszetős Istennek!
Jertek hát ádventben, visszhangozzuk a boldog szót! Amit mi nem találunk, azt Isten megtalálta és megadta! Mi nem találunk fogást a magunk életén sem, Isten áldó kezébe vette a sorsunkat! Mi nem találtunk megoldást, de nem találtunk beletörődő szavakat sem, és nem találjuk már önmagunkat sem.  Isten talált váltságdíjat! Lefizette Krisztusban a mi feltámadásunk árát! És kihozott a sötétség hatalmából, és átvitt szerelmes fiának országába! És kihoz majd a sírból is, és feltámaszt új életre! Mondjuk hát bátran az apostollal: Halál, hol a te fulánkod?! Pokol, hol a te hatalmad?! Ámen.

Lectio: Galata levél 4, 1-7
Textus: Jób 26.
„Ekkor Jób megszólalt, és ezt mondta: Segítettél-e az erőtlennek, támogattad-e a tehetetlen karját? Adtál-e tanácsot az oktalannak, hasznos volt-e sok tanításod? Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? Megremegnek az árnyak, amelyek a vizek alatt nyugszanak. A holtak hazája leplezetlen Isten előtt, nincs eltakarva az enyészet helye. Ő terítette északot a kietlenség fölé, függesztette ki a földet a semmiség fölött. Fellegekbe zárta a vizeket, nem hasad meg a felhő alattuk. Eltakarta trónusát, felhőt terjesztett ki fölötte. Határt szabott a vizeknek ott, ahol a világosság találkozik a sötétséggel. Az egek oszlopai meginognak és megrendülnek fenyegetésétől. Erejével fölriasztotta a tengert, értelmével szétzúzta Rahabot. Leheletétől kiderült az ég, kezével átdöfte a gyors kígyót. Pedig ez csak a szegélye útjának, és milyen halk az a szó, amelyet meghallunk belőle! Ki tudná hát felfogni hatalmas tetteinek mennydörgő szavát?!”
Szeretett Testvérek! Jób könyvét olvassuk immár hosszú ideje, a Bibliaolvasó Kalauz vezérfonala szerint. Jól ismerjük Jób történetét, fejből el tudjuk mondani, hogy a Sátán próbatételeknek vetette alá abból a célból, hogy megtagadja Istent. Jób mindent elveszített, a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, hitvese megtagadta, súlyos betegségben, fekélyek között szenvedett, amikor megérkeztek barátai, hogy megvigasztalják. Aztán ebből a vigasztaló szándékból vita kerekedett, a vitából pedig kioktatás lett, és a barátok, akik azért érkeztek, hogy mellé álljanak, buzdítsák, bátorítsák, vigasztalják, egyszerre csak úgy találták maguk, hogy szinte ellenségei lettek, és Jób is így találta ezt, sőt, ezt ki is mondta, hogy nem barátai már, hanem a vádolói. Milyen paradoxon, milyen nehéz ebbe belegondolni: Isten védelmében alakult ez így. Jób ugyanis számos alkalommal hangoztatta, hogy ő ártatlannak tudja magát. Már korábban is ezt állította, és majd később is ragaszkodik ehhez. Méltatlankodik a szenvedései  miatt. Nem tudja fölfogni a bajok értelmét, nemhogy a súlyát. Így mondja egy helyen, a következő szakaszban: nem tagadom ki magamat ártatlanságomból, nem mondok le igazságomról, nem adok nektek igazat. (27. rész) Jób voltaképpen Istent hívja perbe. Nem elégedett a barátok szavával, nem éri be az általános bölcsességgel, ő személyesen akar teremtő és gondviselő Istenével beszélni, történjen az bensőségesen vagy valami grandiózus világpanoráma keretében. Tudjuk azt is, hogyan  fejeződik be a történet: végül maga az Úr szól Jóbhoz a forgószélből, bemutatja neki világalkotó hatalmát, egyúttal feltárja Jób kicsiségét, porszem létét. És mindezt hallva Jób megcsendesül, perlő szájára teszi kezét. Enged Istennek.  Aztán visszanyer mindent, egészséget, gyermekeket, vagyont.
Most a felolvasott szakaszhoz igazodva, mi még a vitatkozás kellős közepén vagyunk. Az előző fejezetben azt olvastuk, hogy egyik barátja megintette Jóbot. Ki vagy te? — kérdezte tőle. Ki vagy te, hogy perbe szállsz a világ Teremtőjével? A Világalkotóval? A te szuverén Uraddal? De Jób nem hagyja magát. Nemcsak azért nem hagyja magát, mert keresi az igazát, mert nem akar lemondani ártatlanságának tudatáról, amit csak fokoz a szenvedése és a fájdalma, nemcsak az igazságát, a jussát keresi - Jób voltaképpen Istent keresi. A felolvasott igében elhangzottak fényében, és itt ádvent második vasárnapján, a sokféle szorongásunk, bajunk, szenvedésünk közepette mi is okkal és alappal csatlakozhatunk Jóbhoz, mert nem csak az igazunkat keressük, nem csak a kérdéseinkre keressük a válaszokat, hanem keressük Istent is. Jób most kimondja, hogy ő voltaképpen Isten útjainak a peremén jár. Az alsó világ, a holtak birodalma, az égtájak, dél és észak, kelet és nyugat, az egész belátható földkerekség, fölötte a mennyboltozat, aztán a világosság és a sötétség, egyik sincs Isten elől elrejtve. Isten elől nincs elrejtve semmi, Ő pedig erejével, hatalmával megrendíti az egek oszlopait, vihart támaszt és szörnyeket győz le. Tehát Jób csatlakozik barátjának korábban mondott szavaihoz, tulajdonképpen folytatja a gondolatsort, és mintegy megvallja: ő is tudja, hogy Isten hatalmas, és tudja, hogy mi mindannyian porszemek vagyunk. Ő is tudja, hogy Isten végeláthatatlan világegyetemet kormányoz, és mi ebben a végeláthatatlan világegyetemben, de itt ebben a kicsiny kis naprendszerben, és annak is az egyik legkisebb bolygóján, és itt ezen a bolygón egy kicsiny kontinensen, és annak is az egyik legkisebb országában, ugyan kik vagyunk mi!? Porszemek. Tudja ezt jól Jób. De ahogy kimondja, hogy az egész univerzum Isten útjainak csak apró részlete, csak a pereme, ám lenyűgözi őt, kifejezi azt is, hogy még inkább lenyűgözi, hogy milyen kicsiny az az isteni szó, amit mi hallunk. Milyen halk az a szó! A világegyetem apró dolog Isten kezében, és ahhoz képest milyen kicsiny a megszólító isteni Ige! Éppen olyan halk, mint amit Illés próféta hallott, aki végső elkeseredésében kivonult a világból egy barlangba és meg akart halni, és ott, a világ szélén mindenféle földrengés, égzengés, vihar támadt, ám (megjegyzi a szentíró) azokban nem volt benne Isten. Aztán Illés próféta hallott egy halk és szelíd hangot, szinte csak egy suttogást, amely őt szólította nevén (mit csinálsz itt Illés?), úgy, ahogy az édesanya a beteg gyermek fülébe súgja a buzdító szavakat, vagy ahogy valaki a  barátjához hajol és a fülébe súg bátorító szót gyászában, betegségében, vagy ahogy egy orvos a betege fölé hajol a kórházi ágyon, és a fülébe súgja, hogy van remény – így hallotta meg Jób is Isten szavát. Annak az Istennek a szavát, aki mennydörög égen és földön, annak az Istennek a szavát, aki világokat rengető hatalmát mindenütt kimutatja.
A mostani különös, súlyos és nehéz ádventi időben csodálatos igét, buzdítást kapunk ebből. Amit Jób mond, voltaképpen ádventi ige! Megint mondom: amit a világból láthatunk, szinte csak pereme Isten útjainak. Más fordítások így adják vissza: csak töredéke, egy apró részlet, egy porszem az egész hegyből. Pedig milyen félelmetesen nagyságos, ahogy a világosság találkozik a sötétséggel, ahogy az ég és a föld egybe roppannak, ahogy Isten a vad tengeri vihart elcsendesíti egy másik irányból érkező széllel, és milyen szép, ahogy Isten lehelete jégvirágot hímez a csillagos égre, és ahogy végtelenné tágul előttünk az univerzum, Mégis, ez mind, mind apró részlet. Csodálattal tölt el és riadalommal. De nagyobb csodálattal és nagyobb bátorsággal tölt el, hogy ez a Világalkotó akar tőlünk valamit, akar nekünk mondani valamit, van velünk dolga, és nekünk is van Ővele dolgunk.
Sok kérdésünk van és ezekre a kérdésekre választ is tudunk adni Jób barátainak feleleteivel. Kérdezünk ilyeneket: Elhagyott minket Isten most, itt a járvány kellős közepén, küzdjünk meg vele? Talán csak annyi lenne Isten szava, mint amit Madách Ember tragédiájában Ádámnak mond a bűneset után: „Ádám, Ádám, elhagytál engemet, elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban?” De hát enélkül  is tudjuk, hogy semmit sem érünk. És ez Jób panaszának is a lényege. Csodálja Istent, de bántja, fáj neki, hogy úgy tűnik, Isten nem törődik vele, magára hagyta. Sőt, olykor Jób azt is megfogalmazza, mintha maga Isten is ellene fordult volna.
Testvérek! Ádventben vagyunk. S mikor máskor, ha nem most, meghallhatjuk azt a halk és szelíd szót, amit Illés próféta is hallott, és ami a mi szívünkig is elérhet?! És ez a szó nem nyom bennünket földre, nem borít el bennünket a felülmúlhatatlan hatalom rettenetes érzésével, hanem szól hozzánk. Hozzánk szól. János így kezdi evangéliumát az igéről, és ez titokzatosan, csodálatosan, igazodva az előbb elmondottakhoz: az Ige testté lett! Melyik ige lett testté? A teremtő Ige lett testté, aki által minden lett, ami lett. Az az Ige lett testté, aki világegyetemeket alkotott, és ahogy egy zsoltár mondja, szavával fenntartja a mindenséget. Testté lett az Ige, és közöttünk lakozott, folytatja János: és telve volt kegyelemmel és igazsággal (János 1,14). Sokszor úgy érezzük, érezhetjük is, és bizonnyal így is van, hogy Isten útjainak a peremén vagyunk, valahol a világegyetem árokpartján, a nagy és hatalmas dolgok, az évmilliárdok alatt végbemenő univerzális események, fejlemények eldübörögnek mellettünk. Amit mi látunk  vagy tapasztalunk, csak töredék mindebből. De ádventben megsejthetjük az Isten útjai peremének, e töredékeknek  a titkát! Az ugyanis, hogy Igéjével, Krisztusával közénk jött, és ez az idők teljességében történt – nem a dolgok pereme ez, hanem mindennek e kiteljesítése. Így mondja ezt Pál apostol is szépen, a felolvasott lekcióban, a Galata levélben, hogy amikor eljött az idő teljessége, akkor Isten elbocsátotta ezt az Igét, Krisztust, aki asszonytól született és törvény alatt született, hogy minket, törvény alatt élőket megváltson. Elküldötte őt, hogy föloldozzon minden nyomorúságunkból és gyermekeivé fogadjon bennünket. Minket, porszemeket? Minket, senkiket? Minket emelt volna Isten hihetetlen méltóságra és rangra? Igen.
Testvérek, sokszor érezzük úgy, hogy Isten útjainak a peremén járunk, de akkor is inkább csak kívül vagyunk azon, ami lényeges és számít. De lám,  az ádventi Ige, az ádventi szó, az ádventi ígéret, aztán majd a karácsonyi beteljesedés arról győz meg, hogy Mennyei Atyánk kiváltképpen szeret bennünket. Sok súlyos kérdésünk van, és olykor e kérdések vádakká alakulnak át. Hagyjuk most, hogy ez a halk és szelíd szó, a testté lett Ige, maga Jézus Krisztus szólaljon meg szívünkben, hassa át életünket, hívjon és vezessen Istenhez, aki Őbenne, Krisztusban már gyermekeivé fogadott minket. Ámen.

Lekció: Ézsaiás 9,1-7
Textus: Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, a Felségnek jobbjára ült a magasságban; annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál.  Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged? és ismét: Én leszek neki Atyja és ő lesz nekem Fiam? Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: és imádják őt az Istennek minden angyalai. És bár az angyalokról így szól: ki az ő angyalait szelekké teszi és az ő szolgáit tűz lángjává; ám a Fiúról így: a te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot, annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett. És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet és a te kezeidnek művei az egek; azok elvesznek, de te megmaradsz, és mindazok, mint a ruha megavulnak, és palástként összehajtod azokat és elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak.
Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobbkezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem? Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget! (Zsidók 1,1-14)
Szeretett Testvérek! Bátran mondják a régi bölcsek, hogy amikor Isten ad, akkor mintha épp csak tanulna adni, vagy még inkább: mintha csak kezdene ajándékozni, mintha csak foglalót adna  a jövőre nézve, és nem jutalmat vagy fizetséget, mert amit Isten ad, azzal ő mindig többet és nagyobbat ígér adni és teljesíteni.
Azért hivatkozom a bölcseknek erre bátorságára, mert most nehéz ádventbe lépünk. Sokat imádkozunk és sokat reménykedünk  – és, bizony jó dolog jó reménykedni. De jól reménykedni csak akkor tudunk, ha életünk, a terveink, a céljaink, az óhajtásaink visszatükrözik Isten ígéreteit. Hadd tükrözze hát vissza most minden reményünk a felolvasott ige kezdő sorait: sok rendben és sokféleképpen szólott az Isten hajdan az atyáknak a próféták által. vagyis sok rendben és sokféleképpen reménykedünk most.
Először is, folytonosan reménykedünk. Mert ahogy olvassuk a járvánnyal kapcsolatos híreket, és még inkább ahogy egy-egy ismerősünk, barátunk, családtagunk elkapja a fertőzést, beteg lesz, már súlyos tünetei vannak, kórházba kerül, és már válságos helyzetében küzdenek érte az orvosok, mi reménykedünk. De amikor az utcán elmegy mellettünk egy szirénázó mentő, és imádságot sóhajtunk azért, akit kórházba visznek, reménykedünk. És reménykedünk ezernyi-millió embertársunkért is szerte a világon. Sok rendben, voltaképpen folyton reménykedünk. Mert Isten, aki hajdan is szólt, sosem maradt néma Isten, sosem maradt az emberi isteni szó nélkül. Ma is szól.
Egykor próféták által szólt az atyáknak, mondja az ige, és a próféták sok rendben, újra meg újra szóltak, mondhatni: mindig szóltak. Szóltak, amikor a sok áldásért háladásra hívtak, és szóltak akkor is, amikor csapások és nehéz idők jöttek, hogy ne feledjük el a régi áldásokat, és ne feledjük el a gyógyításokat, a szabadításokat, a  vigasztalásokat, ne feledjük el az ajándékokat, ne feledjük el az ajándékozó Istent, aki áldásait bőséggel adta – adta egykor, adta tegnap és adta ma reggel is;  ne feledjük el, hogy mindig nagyobb áldást készít.
Azután, sokféleképpen is reménykedünk. Remélünk például, úgy, és a leggyakrabban úgy, hogy kalkulusokat készítünk: számoljuk a napokat, nézzük az adatokat készítünk. Összevetjük a tényeket, figyeljük más országok híreit, és biztatjuk egymást, és azt mondjuk: nem sok idő, és eljön a szabadulás ideje – vagy éppen csillapítjuk az elhamarkodottan jövendölőket és azt mondjuk, hogy még várni kell, még tűrni kell, még igazodni kell a megszabott rendhez. És bizakodunk, hogy előbb-utóbb legyőzzük a betegséget.
Reménykedünk, továbbá, úgy is, hogy belekapaszkodunk legjobb meggyőződéseinkbe és Isten ígéreteibe, és még inkább abba, amit Isten felől gondolunk, aztán mintegy követeljük Tőle, hogy gondviselése eszközeivel vagy csoda akár révén, mindegy is, de gyorsítsa meg a járvány múltát, tartóztassa fel a bajok áradásátó! Isten megteheti, miért nem teszi? – kérdezte tőlem pár napja valaki.  Szinte perbe fogjuk a mindenhatót.
De nemcsak kérdéseket, vádakba rejtett reménykedéseket, hanem sok-sok tusakodó imádságot is hallok mostanában. Szinte Jákób szavával kelünk birokra Istennel: nem eresztelek el addig, amíg meg nem áldasz! – nem eresztelek el addig, amíg meg nem gyógyítasz, amíg a rosszat el nem távolítod! Vagy éppen Ábrahám elszántságával imádkozunk és alkudozunk, hogy Isten legalább a hívőket, a szenteket, az igazakat vegye számításba – és rajtuk megkönyörülve irgalmazzon meg nekünk: vajha akadna csak tíz igaz ember e mai világ iszonyú Sodomájában!
És reménykedünk úgy is, hogy teljességgel Istenre bízzuk magunkat. Jó megadással lenni és várni! - mondjuk a síró prófétával, Jeremiással, mert bizonnyal áldásul lesz a nagy keserűség. És reménykedünk a szentek példájával, akik nem szégyelltek könnyekre fakadni, térdre esni, böjtöt hosszabbítani, gyászba borulni – csak valamiképpen elérjen a szavuk a kegyelem királyi székéhez.
És reménykedünk úgy is, hogy szívesen lemondunk a dolgok, a történések értelméről, nem kutatjuk már az okokat, nem sorakoztatjuk a miérteket – csak várjuk, mint a virrasztók a hajnalt, hogy múljék a félelem, szűnjék a baj, távozzon a rossz. A szenvedő Jóbhoz csatlakozunk, akinek vigasztalói kifogytak már minden okos magyarázatból, de ő így szólt: tudom, az én Megváltóm él... Megváltásban reménykedünk.
Vagyis várunk a nagy beteljesedésére. Ugyanis azt mondja a felolvasott Ige, hogy Isten végérvényes módon is szólt. Krisztusban kimondta mintegy összegezve, summázva a próféták valamennyi szavát, vagyis elküldte, elbocsátotta hozzánk Krisztust és Őbenne egyben és egyszerre kimondta minden intelmét, buzdítását és ígéretét. Isten, aki sok rendben és sokféleképpen szólt, Krisztusban végérvényesen és egyszersmindekorra szólt.
Azt mondja itt a levél, hogy Isten szólt Krisztus által, aki által a világot teremtette, aki mindennek az örököse, aki Isten dicsőségének visszatükröződése, és az isteni valóság tiszta lenyomata, aki hatalmas szavával fenntartja az egész világmindenséget – és, aki megtisztít minket bűneinkből és üdvösséget, vagyis szabadulást, gyógyulást, megoldást, végső módon: feltámadást és örök életet szerez nekünk.
Ha pedig szabadulásra, gyógyulásra, megoldásra, feltámadásra tesz ígéretet Isten, ez azt jelenti, hogy mi egy elrontott helyzetben várakozunk, de Istennek erre az elrontott helyzetre nézve is van szava.  Igen, a paradicsomkerti bűneset óta, miután Ádám és Éva egymással is vitázva tették egymást felelőssé engedetlenségükért, igen azóta, sokat vitázik az emberiség: mit értsünk azon, hogy bűn? Ellenszegülés, szentséggyalázás, a jó rend felforgatása, az isteni képmás összetörése, az erkölcs törvények lábbal tapodása, céltévesztés?  Nem nehéz belátnunk, hogy leginkább a következmények alapján próbálunk itt tisztábban látni. És fájdalmas dolgokat kell mondani. A bűn következménye az, ami végességbe taszít, az, ami a múlandóság roppant, megsemmisítő erőivel árasztja el életünket. A bűn következménye az, hogy nem az igazság ismérvei szerint rendezzük be életünket, hanem jobban szeretjük a hamisságot, mint az igazságot. A bűn következménye az, hogy megavulunk és nincsen bennünk maradandó, hogy elfogy az életünk minden napja, órája, perce.
De Krisztus, aki által Isten végérvényesen szól, és teljesen ki is mondja magát, Krisztus nem avul el, és szereti az igazságot és gyűlöli a hamisságot, és benne minden maradandó.  Krisztusban nemcsak a bűn, hanem a bűn minden következménye is megsemmisül. Az átok elmúlik, az áldás felragyog, a céltalan ember boldog célra lel, a halandó megízlelheti az örök élet áldásait, az igazságtalanság szertefoszlik és szép renddel hordoz az isteni áldás. És ez a Krisztus nagyobb az atyáknál, nagyobb a prófétáknál, nagyobb a szenteknél, és még Isten angyalainál is kiválóbb, mert, ahogy az ige mondja, még az angyalok is neki szolgálnak, hogy üdvösségre vezessen minket.
Őt várjuk ebben az Ádventünkben is.  Bizonnyal, leginkább Őt várjuk, aki elvégzi szabadításunkat! Igen, sokféle reménységünk van – az egyik számításon alapul, a másik történelmi tapasztalaton, a harmadik a világnézetünkön, a negyedik a puszta életösztönön, és sorolhatnám még, mennyi és miféle reményünk van. De csak egy van, egyetlen egy, és ez a tökéletes remény, amely Rajta, Krisztuson alapul.
Mi várunk, ő jön, és bizonnyal érkezik – ahogy kétezer évvel ezelőtt megszületett Bethlehemben, és hódoltak neki a királyok, a rend és gondviselés isteni pálcái, - hódolunk neki mi is; és csodálták a pásztorok, az éjjel-nappali munkával elfoglaltak, szabadulásra és szép életre sóvárgók, - csodáljuk mi is; és eljöttek ámulni az angyalok is, megnyíltak az egek és végighatott a világon a mennyei ének: dicsőség Istennek, békesség az embernek! – így fogunk majd énekelni karácsony éjjelén mi is.
Mert a mi békességünk Isten dicsőségébe van elrejtve – engedd hát felragyogni ezt a dicsőséget, legfőképpen önmagadon!
A mi boldogságunk az Isten hűségének függvénye – engedd hát a hűséges Istent cselelekedni,  és légy hozzá hű mindhalálig!
A mi gyógyulásunk Krisztus engedelmességének titka  - szeresd  hát őt engedelmes szívvel: szeresd az igazságot, gyűlöld a hamisságot!
A mi szabadulásunk a Krisztus kegyelmén alapszik – fogadd el hálás szívvel az ingyen felajánlott kegyelmet, légy bátor szívvel Isten gyermeke!
A mi életünk az ő szeretetébe – áldozatába és feltámadásába -  van belefoglalva.  Tudd hát, hogy neked itt, a mulandóban is mindig az Örökkévalóval van dolgod. Reméld úgy azt, ami örökké megmarad, hogy a múlhatatlan erőiből élsz, itt a mulandóban is!
Sok rendben és sokféleképpen szólott az Isten – és, szólott, ím, legvégül mindarról, ami végleg érvényes, szólott Krisztus által. Sok rendben és sokféleképpen remél az ember – jól és jót igazán akkor remél, ha Krisztusban remél. Boldog Ádventet!

„Dávid zsoltára emlékeztetőül.
Uram, haragodban ne fenyíts meg engem; felgerjedésedben ne ostorozz meg engem!
Mert nyilaid belém akadtak, és kezed rám nehezült.
Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt.
Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett.
Megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim oktalanságom miatt.
Lehorgadtam, meggörbedtem nagyon; naponta szomorúan járok.
Mert derekam megtelt gyulladással, és testemben semmi ép sincsen.
Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok.
Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én nyögésem!
Szívem dobogva ver, elhagy erőm, s szemem világa, az sincs már velem.
Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban; rokonaim pedig messze állnak.
De tőrt vetnek, akik életemre törnek, és akik bajomra törnek; hitványságokat beszélnek, és csalárdságot koholnak mindennap.
De én, mint a siket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl száját.
És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen ellenmondás.
Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg Uram, Istenem!
Mert azt gondolom: csak ne örülnének rajtam; mikor lábam ingott, hatalmaskodtak ellenem!
Én bizony közel vagyok az eleséshez, és bánatom mindig előttem van.
Sőt bevallom bűneimet, bánkódom vétkem miatt.
De ellenségeim élnek, erősödnek; megsokasodtak hazug gyűlölőim,
És akik jóért rosszal fizetnek; ellenem törnek, amiért én jóra törekszem.
Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem!
Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!” (38. Zsoltár)
Kedves Testvérek, tavasszal a járvány első hulláma idején sokat beszéltek és beszéltünk mi is arról, hogy honnan jön ez a betegség, miféle vírus ez, s magától lett-e, vagy talán mesterségesen állították elő? Mostanában pedig a második hullám idején leginkább azt kérdezzük, mikor ér véget, hány hullám lesz még, és mi elkerülhetjük-e a fertőzést, és a leginkább, hogy lesz-e gyógyszer, lesz-e oltóanyag? Azonban az igazi okról csak mellékesen szoktunk szólni. Mintha kerülnénk is ennek a megvizsgálását, hogy mégis hogyan terjedhetett el a járvány világszerte. Miért is vagyunk mi ennyire kiszolgáltatottak? Mennyit ér az ember tudománya? Csak ennyit ér, mint amit most látunk? Vagy netalán a járvány kitörése előtt korábban, sokkal-sokkal korábban már változtatni kellett volna az életünkön? Csapás ez? Próbatétel? Civilizációs kihívás? Netán Istennek ostora? A zsoltár most egy emlékeztetőt tár elénk mindehhez, hogy segítsen nekünk ezeket a kérdéseket föltenni. Ez a zsoltár felirata: emlékeztetőül.
Itt a bibliai szöveg régi görög fordításában egy mindenki által jól ismert szó áll: anamnézis. A gyógyászatból is ismerjük ezt a kifejezést: ez a kórelőzmény orvosi szava. Az anamnézishez, a kórelőzményhez sok minden kell. Többek között fel kell venni a beteg pontos adatait; itt van mindjárt a zsoltár elején a név: Dávid. Aztán fel kell jegyezni a beteg közvetlen panaszait; itt ahogyan Dávid is, halljuk, Istenhez fordul, és előadja közvetlen panaszait, erről szól a zsoltár első fele. De az anamnézishez, a kórelőzményhez kell a beteg egész kórtörténete, betegségének korábbi okai, régebbi bajai; Dávid fölsorolja mindet: vétkeit, bűneit, ostobaságát. És az anamnézishez felveszik a családi, társadalmi körülményeket is. Dávid beszél itt szeretteiről, rokonairól, és beszél ellenségeiről is. Sőt még a foglalkozását is tudjuk Dávidnak, ezt is föl szokták venni az anamnézisbe: Dávid király. Vagy bővítsük ki: Isten-kereső? Mint minden ember.
A bevezetőben elmondottam, Dávid panasszal kezdi ezt az emlékeztetőt, s elmondja Istennek, hogy mit él át, mit él meg. Sorolom a zsoltár verseiből, ugyanazzal a tömörséggel, ahogy a zsoltárban hallottuk, ezt mondja: nyilaid belém akadtak, kezed rám nehezült, nincs épség testemben, nincs békesség csontjaimban, bűneim súlyos teher rajtam, erőm felett. Lehorgadtam, meggörbedtem, folyton szomorúan járok, megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim, derekam megtelt gyulladással, testemben semmi épség nincsen, erőtlen és nagyon összetört vagyok, szívem keserűsége miatt jajgatok, szívem dobogva ver, elhagy erőm, és szemem világa sincs már velem.
Aztán szól a szeretteiről, és őket is panaszba hozza, ezt mondja: szeretteim és barátaim félreálltak, magamra hagytak csapásomban, a rokonaim pedig messze távol álltak tőlem. Mint ahogy most is milyen keveset érintkezünk, érintkezhetünk egymással. Aztán szól az ellenségeiről is, akik törtetnek, életére törnek, a baját keresik, hitványságokat hordanak össze ellene, csalárdságot, hazug beszédet koholnak ellene. Ő pedig megverten, betegen, lesújtva olyan, mint a süket, aki nem hall, és mint a néma, aki nem nyitja föl száját. Nincs szájában, szívében ellentmondás, vagyis nincsen ellenérve, nem tud ellenségeire rászólni, nem tudja őket megfeddeni. Így summázza össze panaszát Dávid. Tételesen felsorolja testi, lelki szenvedéseit, megnevezi mindezek okát, a bűneit, a vétkeit, az ostobaságát, panaszba hozza azokat, akik segíthetnének, de elhúzódnak tőle, mint valami fertőző betegtől, viszont azok, akik a vesztét akarják, éppen fordítva, a közelébe nyomulnak, mert most ő könnyű zsákmány, vak, süket, sánta, ledönthető. Nem tudja őket rendreutasítani, és legfőképpen önmagát nem tudja az élet jó rendjébe beleállítani. Kínom előttem van, vétkem és bűnöm szorongat, mondja. De így folytatja: De várlak, Uram. Istent várja ebben a helyzetében.
Ezért itt arról is szólni kell, hogy a zsoltárnak ez a felirata, emlékeztetőül, mást is jelent, mint amit eddig elmondtam. Ugyanis ez a szó nemcsak műveltető szerkezetben fordítható: emlékeztetésre, emlékeztetőül, hanem megengedésként is. Hagyjuk, hogy a tények, a dolgok, az emlékek, a bajunk, a nyavalyánk mind előtörjön, de meghagyunk és megengedünk valami mást is. A régi fordítók így toldották meg a zsoltárnak a feliratát: Dávid emlékeztetője az Úr napjára. Szombatnapra. Emlékeztető a nyugodalom napjára. Vagyis a zsoltár az enyhület idejére szól. Ehhez pedig, tudniillik a szombat megtartásához, a nyugodalomnaphoz, Isten azt az ígéretet kapcsolja (olvassuk Mózes könyveiben), hogy ha valaki megemlékezik az Úr napjáról, az áldás és a teljesség napjáról, és megszenteli azt a napot, az Istentől áldást fog kapni. Megemlékezzél a szombatnapról! olvassuk a Tízparancsolatban,  a szövetség alapdokumentuma, (2 Mózes 20,8).  És ha ezt megteszed, akkor a világteremtő és gondviselő Isten maga elé állít és elnyered áldását. Később a törvénykönyvben azt is ígéri Isten, hogy ha a népe a nyugodalom napján elébe áll és megvallja bűneit, Ő megemlékezik a szövetségről (3Móz 26,42).
Vagyis mondhatjuk, hogy a zsoltár felirata („emlékeztetőül”), bátor szó. Istent emlékezteti. De Istent csakis és kizárólag úgy lehet emlékeztetni, hogy Előle nem titkolunk el semmit, vétkeinket, bűneinket, ostobaságunkat elé visszük, és amikor ezt tesszük, azt nyilvánítjuk ki, hogy többé nem torlaszolom el bűneimmel Isten útját hozzám. Nem rekesztem ki irgalmát az életemből, hanem hagyom, engedem, hogy az Ő kegyelme immár kiáradjon rám. A vétkeimet éppen azzal teszem félre, hogy Őelé viszem, és bocsánatát kérem rájuk, hiszen ez a bocsánat megvan, Jézus Krisztus megszerezte számunkra. És akkor vagyok bölcs, amikor belátom minden korábbi balgatagságomat. Ilyet csak sírva tud tenni az ember. Könnyeiről ebben a zsoltárban is beszél Dávid. Szent Ágoston pedig azt fűzi hozzá ezt a zsoltárt magyarázva, hogy boldog az az ember, aki ilyen módon szenved, ilyen módon tárja fel minden nyomorúságát, hiszen Jézus is megmondotta a Hegyi Beszédben: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak (Máté 5,3). Majd még hozzáfűzi az egyházatya: akkor volna igazán nyomorult az ember, ha nem bánkódna és nem sírna nyomorúságai miatt.
Miért is állunk Isten elé az anamnézisünkkel,  a nyomorúságaink felidézésével? Azért, mert tudjuk, hogy Isten pontosan azzal kezdte népének kiszabadítását, népét, megemlékezett az Ő szövetségéről (2Móz 2,24). Mert Mózes közbejáró imája is ezt mondja. Amikor a nép fellázadt Isten ellen és Mózesnek közben kell járnia, hogy lecsillapítsa Isten haragját, ezt mondja: Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról, Jákóbról, akiknek megesküdtél, hogy megsokasítod népedet. És erre figyelmeztetnek bennünket a szent énekek is, a zsoltárok, a próféták siralmai, mind, mind így fordulnak Istenhez: Emlékezzél meg. Emlékezzél meg rólunk, emlékezzél meg szövetségedről, emlékezzél meg szabadításodról, emlékezzél meg jóvoltodról! (Zsoltár 18,22; 74,2; 78,39; Siralmak 5,1)
Miért állunk hát Isten elé ezzel az emlékeztetővel? Azért, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mert tudjuk, hogy a fenyítés most ugyan nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, de utóbb majd az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak (Zsid 12,11).  Énekeljük, mondjuk így ezt a zsoltárt. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Tegnap az Alföldön jártam szolgálaton, és hazafelé, most, ahogy már hullanak a lombok a fákról és távolabbra is el lehet látni a tájon, hirtelen fölötlött bennem, hogy ha valaki a magyar Alföldön összehord egy kis dombocskát, vagy emel egy kisebb kilátótornyot, akkor szinte harminc-negyven kilométerig is elláthat. Aztán eszembe jutott a kunhalmoknak a titka. Ezek a földből összehordott tíz-húsz méter magas kis piramisok, némelyek szerint, egykor temetkezőhelyek voltak. Mások szerint, és én inkább erre hajlok, ezek a dombocskák őrhelyek lehettek. Lám, ha összehordtak egy ilyen dombot, onnan nagyon messzire el lehetett látni, be lehetett látni az egész vidéket, észlelni lehetett mindenféle mozgást. És ez kapcsolódik a mai igéhez, hiszen azt mondja az apostol, hogy:  „a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; lerontván okoskodásokat és minden magaslatot...” Tehát az apostol katonai kifejezéseket és képeket használ: vitézkedés, fegyverek, erő, erősségek lerontása, magaslatok, (hadi)foglyok...; sőt előtte: bátorság, illetve eltökélt bátorság. A kérdés mármost az, hogy miért vált az apostol hangnemet, stílust, szókészletet? Ha ugyanis fölidézzük a második korinthusi levél eddigi szakaszait, azt láttuk, hogy Pál vigasztaló, erősítő, bátorító szavakkal fordult a gyülekezethez; modern pszichológiai kifejezéssel, ez egy asszertív levél. Idézzük fel például a hetedik részt, ahol megvallja, hogy egy korábbi, kemény hangvételű levelével sokakat megbántott, olyannyira, hogy ő maga is megbánta, hogy kiadta a kezéből; aztán hozzáteszi: ezért örül, hogy Isten szerint való volt a korinthusiak megszomorodása, mert megtértek és megújultak. Sokat beszél vigasztalásról, visszafogadásról,  megbocsátásról, az egész közösség gyógyulásáról. Aztán dicséri a korinthusiakat, akik készségesen támogatnak másokat, önfeláldozók, és önzetlenek. Egy helyt azt mondja, hogy a korinthusiak az ő ajánlólevele (2Kor 3) és dicsősége (2Kor 7) Miért hát ez a hirtelen hangváltás? Egy szelíd és békülékeny, vigasztaló levélben hirtelen harcról hallunk. És nemcsak egyszeri küzdelemről, hanem egyenesen háborúról beszél. A stratégia szó itt a hadviselés tudományát jelenti: hogyan kell fölkészülni a harcra, hogyan kell megszervezni a csapatok mozgását, hogyan kell győzelmet aratni. Válaszul most három vonatkozást hozok ide.
Elsőre a szakasz elején olvasható különös megjegyzést kell megértenünk. Ehhez pedig meg kell tanulnunk az apostol ironikus nyelvezetét, amiben önirónia is van. Azt mondja itt: „magam pedig, Pál, kérlek titeket a Krisztus szelídségér és engedelmességére, én, aki szemtől szemben ugyan alázatos vagyok közöttetek de távol bátor irántatok...” Gondolhatnánk, hogy az apostol ezt önmagáról mondja, hiszen mi is mondhatnánk ilyeneket önmagunkról. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Saját példámat tudom felhozni. Sokszor előfordult velem, főleg a püspöki szolgálat során, hogy indulatba jöttem valami nehéz ügy miatt. Fölfújtam magam, termeltem az adrenalint: na, most jön hozzám ez az ember, jól megmondom neki, jól bemosok neki, lekapom a fejét! A hivatal munkatársainak pedig azt tanácsoltam: menjenek jó messzire, ne is hallják a kiabálást. Aztán megérkezett az illető, a dühöm meg egy csapásra elpárolgott, és kedvesen, barátságosan elbeszélgettünk a gyerekekről és unokákról. Vagyis távolról bátor voltam (az apostol a kimondás bátorságáról beszél itt), aztán mikor szemtől szemben voltunk, afféle szelídecske lett belőlem. Mondták rám egyszer: ennek a püspöknek még az epéje is édes. (Jó lenne, ha igaz lenne!) Nos, mintha így, efféle ironikus őszinteséggel mutatná be önmagát az apostol. És ez, úgymond, jó alap a béküléshez, és sok mindent hozzá is kapcsolhat. Például, mondhatná, hogy amikor a gyülekezetet alapítottam, másfél évet töltöttem közöttetek, és senkit nem terheltem, hanem két kezem munkájából éltem, sátorponyva-szövésből. Nem úgy viselkedtem, mint a többi apostolok, noha, írja a korinthusi levélben, az elsőben, jogom lett volna rá. Én is apostol vagyok, mondja. Vihettem volna a családomat, a feleségemet, kérhettem volna első osztályú szállóhelyet tőletek. De én nem terheltelek benneteket, én szelíden, alázatosan szolgáltam közöttetek, és míg szőttem a sátorponyvát, beleszőttem a szívetekbe az Úr Jézus szeretetét. (1Korinthus 9) Igen, írtam nektek egy kemény levelet is, de azért én szelíd ember vagyok. Csakhogy (hamarost kiderül), hogy amit most itt mond, az idézet. Az ellenfelei terjesztették ezt róla: amikor messze van, roppant bátor, amikor még nincs közelharc, mennydörög, hadüzeneteket küld; aztán amikor itt van, akkor alázatos, alázatoskodik, alánk rendeli magát, pitizik nekünk, hát ilyen ez a Pál! Nem kell őt komolyan venni, csak ijesztget.  Idézi is őket: „úgy mondják, a levelei ugyan súlyosak és kemények; de a maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány.” (2Korinthus 10,10) Tehát itt az apostol idéz egy róla alkotott véleményt. És leszögezi: tud ő harcolni, ha kell.
Csakhogy ez a harc nem testi, hanem lelki küzdelem. És ez nyomósabb ok arra, hogy hangnemet váltson. „Vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek (tudniillik a Lélek erejével valók) erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot...” Mintha azt mondaná: nem úgy van a dolog, hogy mi építettünk volna néhány őrtornyot, erősséget, és onnan figyeljük a környező világot, őrködve, hogy ne érjen benneteket baj és kár. Ellenkezőleg, az ellenség épített körbe benneteket. És mi úgy harcolunk, hogy lerontsunk minden ellenséges magaslatot, minden okoskodást, és foglyul ejtsünk Krisztusnak minden gondolatot. És máris értjük, hogy itt szellemi harcról van szó. De még jobban megértjük, ha belenézünk az eredeti szövegbe. Mindannyian ismerjük a logosz szót. Nos, azt mondja az apostol, mi lerontunk minden ellenséges logoszt – vagyis: érvet, gondolatot, szót, megfontolást, okoskodást. Régóta vitatkoznak a tudósok, miképpen kell itt fordítani ezt a szót, mert nem akármit jelöl. Nem a szánkon kijövő hang ez, hanem érvényes és erős szó. Ige. Ahogy János apostol mondja, kezdetben volt az Ige, és minden általa lett, ami lett (János ev. 1). Az isteni logosz teremt. De fordítják úgy is, hogy meggyőző érv. Arisztotelész a Rétorikájában arról értekezik, hogy minden szónoki beszédnek az a célja, hogy döntésre késztessen, a szándékunkat át kell vinni a másik szívébe. Ez a logosz terv, ellenérv, érvelés, okoskodás (ahogy a Károli fordításban áll), vagyis okszerű levezetés, amellyel meg tudjuk győzni a másikat. Szellemi harcban állunk, mondja az apostol a korinthusiaknak. És a Krisztus szelídségével és engedelmességével unszollak, mert tudnotok kell, hogy amíg véget nem ér a földi pályafutás és el nem érkezik a Krisztus országa, addig a keresztyén élet harc. Az egyház küzdő egyház (ecclesia militans). Krisztus is harcra hívta el a tanítványait, és föl is készítette rá őket: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 10,10) Az apostol pedig másutt is bátran használ harci kifejezéseket: „öltözzük fel a világosság fegyvereit” (Róma 13,12); „öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét” (Efezus 6,11): sisakot, mellvértet, pajzsot, sarut. „Harcold meg a hit szép harcát!” (1Tim 6,12) Küzdelem a keresztyén élet. Élet-halál tusa. Miért is? Mert az ellenség okos, érvelő, és terve van. Magaslatokat emel, ahonnan belelát az életünkbe, és foglyul ejt, ez a stratégiája. Az ellenségnek is van valami logosza, mellyel eltántorít a Krisztustól való hűségtől. Sőt, elragad bennünket. Azért kell hát lerontunk minden Isten ellen emelt logoszt, vagy pontosabban: anti-logoszt. Ha van Antikrisztus, márpedig van, akkor van anti-logosz is. Ha van ige, amely teremt, akkor van ellen-ige, amely rombol. Ha van érv, amely szeretetre késztet, van ellen(séges)-érv, amely a gyűlöletre vezet. Ha van szó, amely azt mondja, hogy legyen világosság, és lesz világosság, akkor van sötétséget támasztó és sötétségbe rántó szó, amely nem az igazság beszéde, hanem a hamisságé. Ezek az erők az Antikrisztus erői, az anti-logosz magaslatokat épített, körbevett, belelát az életedbe, és van anti-stratégiája ellened. Ez pedig lényegében az, hogy elszakítson Istentől. Mi volt az elő antilogosz, az első ellen-ige, ott a Paradicsomkertben? „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Mózes 3,1) Csakugyan, éheztet benneteket az Isten? Csakugyan, irigy az öregúr, és nem adja meg nektek, ami jár? Ez az Isten meghazudtolása. Antilogosz. És így az ember bűnbe esett, és a bűn átszármazott mindannyiunkra. Ha valaki, akkor az Antikrisztus tökéletesen ismeri az bűnre hajlamos emberünket, a gyenge pontjainkat, amelyektől mi magunk is szenvedünk és gyötrődünk, és mindegyre eljön, hogy kiszakítson a Krisztus kezéből és elragadjon, mi több, a Krisztussal szembe fordítson.. Ezért harcolunk, korinthusiak,  mondja apostol. Értetek harcolunk.
Harmadjára, mindennek néhány egyszerű vonatkozását szeretném megemlíteni. Azt mondja az apostol: „lerontunk minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett...” Ezeket az ellen-magaslatokat, ellen-okoskodásokat, ellen-ismereteket lerontjuk, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék Krisztusnak. A korinthusiak nagyon jól értették az apostol képeit. Mikor mi iskolások voltunk, akkor még marxista felfogásban tanították a történelmet, és eszerint magyarázták, hogy van-e igazságos háború. A történelemtanárunk tehát a marxista brosúra szerint fejtegette, hogy igen, van igazságos háború, éspedig amikor békeharcba bocsátkozunk az imperialisták ellen. Gyerekfejjel is csak pislogtam, mi akar ez lenni? Eltaposott magyar szabadságharc, szovjet laktanyák, tankok és rakétavetők mindenfelé, éljen örökké éljen a szovjet-magyar barátság? De jól tudták azt a régiek is, így a korinthusiak is, mit jelent az, amikor megindult a Birodalom egyik-másik legiója, hogy, úgymond, megőrizzék a Pax Romanát, vagyis hogy békeharcba bocsátkozzanak. Mondjuk, ha innen tőlünk nem messze, átkeltek egy légió a Dunán a jazigok földjére, vajon valóban a békét akarta a Római Birodalom őrizni ott, túl a mai magyar alföldön? Dehogy akarta. Hódítani mentek, és rabszolgát szerezni, mert kellett az olcsó munkaerő. Ezért (hadi)foglyokat gyűjtöttek. Az antik világban a háborúk nagy többsége rabszolgaszerző háború volt. Értették hát a korinthusiak, amikor azt mondta az apostol, hogy mi is harcolunk, lerontunk minden erősséget, és minden gondolatot foglyul ejtünk a Krisztusnak! Igen, ez is harc. Minden ellenkező gondolatot, minden okoskodást meghódítunk. De hogyan?
Előbb, az anti-logosz képviselőit hódítjuk meg. Lefegyverezzük őket. Meggyőzzük őket. Bebizonyítjuk nekik, hogy csak egyetlen egy szóba, igébe, okba, gondolatba, érvbe lehet belekapaszkodni, abba, amelyik így szól: Legyen világosság, és lett világosság! (1Mózes 1,3) Ez az Ige lett testté, és volt mindhalálig engedelmes, és szerzett feltámadásával életet számunkra. Meghódítjuk az ellengondolatot Krisztusnak. Aztán titeket is, korinthusiak, foglyul ejtünk, hogy minden gondolatotok (nemcsak az okoskodás, az érvelés, a jól levezetett, szépen tagolt, skolasztikus rendszerbe belefoglalt elgondolás, hanem még  a futó gondolat is, minden gondolat!) a Krisztusé legyen. Hogy neked se legyen egyetlen olyan gondolatod, amely ne lenne alárendelve Krisztusnak. Hogy igaz legyen az, amit olyan szépen mond a Heidelbergi Káté: testestől-lelkestől, életemben és halálomban az Úr Jézus Krisztusé vagyok! Ezért minden gondolatom is az övé. És igaz legyen, amit a zsoltárosok mondanak szépen: éjjel-nappal az Isten törvényén gondolkodom és abban gyönyörködöm. Sőt, mondja egy helyen a zsoltáros: éjjel a veséim is oktatnak engem (Zsolt 16,7). A vese Ószövetség nyelvén a tudatalattit jelenti, vagyis még a tudatalatti gondolat is, a meg sem született, meg sem fogalmazott gondolat is a Krisztusé legyen. Ezért harcolok, mondja az apostol. És ha kell, bár ne legyen így, mondja az apostol, majd vesszővel megyek közétek (1Kor 4,21). Ezért inkább hadd ne legyek bátor és eltökélt harcos, hanem hadd legyek szelíd és engedelmes, mint ahogy ti is legyetek szelídek és engedelmesek a Krisztusnak. És mindez önmagukra is vonatkozik. Nemcsak jó hitvédői vagyunk a keresztyénségnek, nemcsak a hívő társakat próbáljuk megóvni az elhajló gondolatokból, az anti-logosztól, hanem a magunk harcát is megvívjuk önmagunkért, hogy minden gondolatom a Szentlélek által legyőzött hadifoglya legyen a Krisztusnak.
Végül már csak az marad hátra, hogy lássuk, mi ez a stratégia, amiről itt az apostol beszél. Meghökkentő ez a néhány mondat, mert így kezdi az apostol: „kérlek titeket a Krisztus szelídségére és engedelmességére...” Nos, mi ez a stratégia? Mostanában, szinte csak nyugtalanító híreket kapunk a nyugati civilizációból: egy templomban az oltár előtt elvágják a torkát egy imádkozónak, a templom előtt agyonlövik a papot, másutt palástba öltözött, magukat püspöknek tituláló egyének leveszik a keresztet a templomról, mondván, talán valakit sért a látványa... És látva a megtámadottságot egyrészt, és az önfeladást másrészt, sokan hangot adnak annak a gondolatnak, hogy hol van az a harcos keresztyénség? Hol van az a bátor keresztyénség? Hol van az az ellenálló keresztyénség? Majd hozzácsapják: ki tudja, nem is a világra valók a keresztyének, mert szelídek. És ugyan lehet  kezdeni ebben a harcos, kemény világban ezzel a keresztyén szelídséggel meg az alázattal? Tessék harcolni! – mondják nekem is. Püspök úr, szedje össze magát, mozgósítson, szedje össze a seregeit, harcba kell menni és ütni kell! De kedves testvérek, itt és mindig döntően szellemi harcról van szó! A lélek nagy harcáról van szó. Nem rabszolgaszerzésre vonulunk ki, mint az antik világban! És mondhatom ennek mai megfelelőjét: nem olcsó munkaerő beszerzéséről van szó, akiket ma menekültnek titulálnak, rászedvén őket is, becsapván magukat is! Szellemi harcról van szó. Legyetek szelídek, engedelmesek, ne vessétek meg az én alázatosságomat – mondja az apostol. És ezzel a filippi levélhez utal bennünket, ahol az alázatos, engedelmes és szelíd Krisztusról beszél, arról a Krisztusról, aki alázatos, engedelmes és szelíd volt mindhalálig, a keresztfa haláláig (Fil 2). Igen, amikor az ellenség, az Antikrisztus, az ellen-ige, az ellen-világosság, az ellen-igazság, az ellen-bölcsesség és az ellen-szeretet, vagyis az, aki ellene van a Krisztusnak, az igének, a teremtésnek, ellene van az igazságnak, bölcsességnek, és ellene van a szeretetnek, úgy gondolta, hogy végső győzelmet aratott az alázatos és szelíd Krisztuson, éppen akkor szenvedett vereséget. Krisztus halála által győzetett le a halál, szelídsége által győzetett le az ellenségeskedés, Istennek átadott teljes életével győzetett le az Isten-ellenesség. Ez az Isten stratégiája. És ez a harc rendje: hódítsd meg Krisztusnak azokat, akik körös-körül őrtornyokat építettek ellened, hódítsd meg azt is, aki itt melletted ül, de legelőbb és folyton te magad hódolj meg Krisztusnak, testestől-lelkestől, minden erődből, minden igyekezetedből, teljes szívedből és minden gondolatoddal. Csak az győzhet, akit legyőzött Krisztus! Ámen.

Lectio: Zsolt 15
 
Textus: „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy azt ne terheljem, titeket mindnyájatokat. Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése: annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg néki és vígasztaljátok, hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet.
Azért kérlek titeket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet. Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben engedelmesek vagytok-é? Akinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán. Mert jól ismerjük az ő szándékait.” 2Korinthus 2,5-11
 
 
Szeretett gyülekezet, kedves Testvérek. Bibliaolvasó Kalauzunk rendje szerint  a második Korinthusi levelet olvassuk. Ha ezt és az első levelet összehasonlítjuk, nemcsak az apostol személyiségére vetül fény (lám, milyen csodálatosan vezette leveleken keresztül is a korinthusi gyülekezetet!), hanem mélyebben belelátunk a korinthusi gyülekezet helyzetébe is a magunk tanulságára. Ha a levelet összehasonlítjuk az apostol többi levelével,  főleg a vitatkozó leveleivel (mondjuk a Galata levéllel), máris sejthetjük, hogy nagy probléma lehetett a korinthusi gyülekezetben: megosztó viták, a konfliktusokká, harcokká, szakadásokká fajuló veszekedések az egész közösséget veszedelembe sodorták és kinek-kinek kárára voltak. A mi modern életfelfogásunk nem sokat segít a tisztánlátásban (bizony, manapság a saját jól felfogott érdekünket sem látjuk!),  ezért idekívánkozik néhány megjegyzés.  Ma az a meggyőződés járja, hogy úgy kell a világot berendezni, hogy mindig, minden esetben én járjak jól. Úgy szülessenek a törvények, követeli a mai ember, úgy épüljenek fel a társadalmi intézmények, úgy legyen megszerkesztve a világunk, hogy én, igen, végsősoron csakis én, de én mindenképpen jól járjak! És ha ennek az az ára, hogy meghasadnak a közösségek, felbomlanak az emberi együttélés szerkezetei, nem számít! Ezt tapasztaljuk mi is, olykor riadtan, máskor magunk is sodródva a korszellemmel. S valóban, ha elkezdjük a társadalom intézményeit áttekinteni, ez a felfogás szinte mindenütt elemi erővel kezd ez érvényre jutni. Nem kell sokat szólni arról, hogy micsoda erők szaggatják szét ma a család szerkezeteit. Már fel van forgatva, hogy mi az, hogy férfi és mi az, hogy nő, és mi az, hogy házasság, mi az, hogy gyermekek, mi az, hogy rokonság, mi az, hogy a család évezredes rendje, és mi az, hogy a család az emberi társadalom alapsejtje. Eltűntek a magától értetődő hagyományok,  és lassan a törvényhozásban is uralkodó vezérelv lesz, hogy csak az egyes embernek legyen jó. Vagyis az én akaratom, az én szándékom, az én meggyőződésem, az én jólétem, az én boldogságom, egyedül ez számít, és ha ezért minden egyéb kárba megy, nem baj, ennek így kell lenni. Aztán megrökönyödve látjuk, milyen kiszolgáltatottak lettek a tanárok. Csak a gyereknek legyen jó! Természetesen! Ne legyen nehéz a lecke, ne kelljen sokat tanulni, ne lehessen a gyermeket az iskolában semmire kényszeríteni (kényszer?  - ezt a szót már ki se lehet mondani!), ne lehessen a gyereket meginteni, megfegyelmezni, megregulázni. Hihetetlenül népszerűek lettek az iskolaellenes oktatási „szakemberek”. Múlt héten olvastam egy közösségi bejegyzést,  ahol arról prelegáltak, hogy az iskola voltaképpen rút kaszárnya, és lám, most a koronavírus járvány idején, amikor sok helyütt internetes távoktatás folyik, milyen boldogok a gyerekek, hogy otthon lehetnek, hogy semmiféle stressz nem éri őket a közösségben! Át is kéne alakítani az egész iskolaszerkezetet ilyenre, mert egy húsz-harminctagú osztályban már rengeteg sérülés éri a gyereket, és egyáltalán az egész pedagógiai rendszer egy elnyomó, agresszív, szocializációs drill, civilizációs zsákutca! Nem akarom tovább sorolni, hiszen tudjuk, hogy nincs az életünknek olyan területe, ahol ez az én-központúság ne jelenne meg. Igen, az egyházban is. Sok vitám van lelkipásztorokkal, gyülekezeti munkásokkal, presbiterekkel, akik úgy akarják berendezni a gyülekezeti életet, hogy mindenki jól érezze magát. Ez nyilván jó igyekezet! Mert milyen lenne az Anyaszentegyház, ha abban  rosszul érezné magát bárki? Mégis, amikor elkezdünk belegondolni ebbe az ideába, mit jelentsen az, hogy érezze jól magát mindenki, már nem is olyan egyszerű a dolog. Egyre több helyen látni, hogy a gyülekezet mindenféle igényt teljesít. Hiába a szokás és a hagyomány, ha az egyik család ezt kívánja, az egyik ember meg azt kívánja, hogy a szertartás legyen ilyen vagy olyan, a templomba kerüljön be az vagy az, az istentisztelet rendje legyen emilyen-amolyan –  miért is ne, máris teljesítik. És miért? Mert ha teljesítjük, az emberek jól, sőt jobban fogják magukat érezni. Másféle, de idekapcsolódó  jelenség, hogy sokan oda mennek templomba, ahhoz a gyülekezethez csatlakoznak, ahol jól érzik magukat. Ez aztán, ahogy egy kortársam mondta, afféle egyházi turizmus. A hívek a kedvenc istentiszteleti kirándulóhelyeikre járnak vasárnaponként. Mindezt azért mondom, hogy még élesebb fénybe állítsam azt, amiről itt az apostol beszél. Mondandójának ugyanis az a lényege, hogy ha valaki kárt szenved a gyülekezetben, azzal az egész gyülekezet is kárt szenved, viszont ha valakinek a sérelmét meggyógyítják, az egész közösséget gyógyítják – de csak akkor gyógyulhat bárki, ha közösségben gyógyul. És ez a tétel másképp nem fogalmazható meg. Vagyis a közösség nem szenvedhet kárt csupán azért, hogy egy valaki előnyhöz jusson. Panaszos esetet említ itt az apostol, és egy sérelem gyógyítását idézi fel, mégpedig a rajta esett sérelmet. Ha megbocsátottatok neki, mondja arról, aki megbántotta őt, én is megbocsátottam neki; és ha valakinek megbocsátottam, érettetek tettem! Kicsit később, a hetedik részben, amikor korábbi kemény szavaira tekint vissza, ezt mondja: „ha megszomorítottalak benneteket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam, mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is megszomorított titeket, most pedig örülök, hogy megszomorodtatok, mert megtérésre szomorodtatok meg, mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok, mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,8-10)
Tegyünk itt kitérőt. Vajon ez a bántó levél az első korinthusi levél lett volna? Ugyan kit bánthatott meg a szeretet himnusza? Ugyan kit bántott meg a feltámadásról szóló bizonyságtétel? Ugyan kit bántott meg a sok tanács, hogyan éljen szépen a gyülekezet? Ugyan kit bántott a bölcsesség, amellyel az apostol számos nehéz kérdésben tanácsot adott a korinthusiaknak? Senkit. Éppen ezért sok tudós arra a következtetésre jutott, hogy kellett lennie legalább még egy korinthusi levélnek, amit az általunk ismert első és a második között írt az apostol. Talán erre utal itt. Ez a levél, mondja, megbántott benneteket, de nekem is fájt, és bántam, mert elkapkodtam, indulatos voltam! Igen, az apostol tudott indulatosan, hegyesen és keményen fogalmazni. Olvassuk csak mai nyelven a galatákhoz írt levél némely kitételét, az apostol egyenesen lehülyézte őket (Galata 3,1). Ehhez képest az első Korinthusi levél aggódó atyai szó a rossz útra tévedt gyermekekhez! Tehát kellett lennie egy levélnek, amivel megbántotta, összetörte a korinthusiakat, és erre utalva mondja, bár bántam, fájlaltam a dolgot, most, hogy jó híreket veszek tőletek, már nem bánom, mert megtérésre szomorodtatok meg. Az Isten szerint való megszomorodás megtérést szerez az életre.
Ezért mondtam a bevezetőben, hogy nekünk nagy erőfeszítéseket kell tennünk, hogy megértsük, miről van itt szó. Ne adj’ Isten, ha a lelkész kiprédikál minket, mi szedjük a sátorfánkat és odébbállunk. De lám, nem ezt tanácsolja az apostol! Az ő intelme az, hogy ha valaki károsodik, az egész közösség is károsodik, ám ha valaki megbántódva otthagyja a közösséget, annak nemcsak közösség, hanem ő is további kárát fogja látni. Ott kell meggyógyulni, ahol a baj történt. Ott kell megbékélni, ahol megbomlott a szeretet köteléke. Ott kell egymásnak megbocsátani, ahol a sérelem esett. Ott kell a dolgokat elrendezni, ahol felborult a rend. Mert a közösség csak akkor épít, ha maga is épül. A közösség csak akkor van segítségünkre, mai szóval, a hasznunkra, ha mi is segítségül és hasznára vagyunk a közösségnek, ha mi is építjük a közösséget.
Azt a kérdést kell, most már röviden megértenünk, hogy miért mondja az apostol ezt: ha valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, bár részben engem is, hanem leginkább titeket, és az ilyeneknek elég, hogyha a közösség megfeddte, de immár bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg! Milyen érdekes ez az ellentét! Valaki megbántott, megvetette a közösséget, olyasmit tett, ami mindannyiunknak a szégyenére van, az egész közösség pironkodik miatta, és most azt mondja az apostol: vigasztaljátok meg őt! Hogyan? Hát nem neki kellene megvigasztalnia minket? Hát nem mi vagyunk megszomorítva? Vajon nem rajtunk esett sérelem? Nem a közösség egészét bántotta meg? Miért őt vigasztaljuk? Ő vigasztaljon bennünket! Ő kérjen bocsánatot. Ő rendezze el velünk a dolgot! Ő törölje le a szégyenfoltot az egész közösségről! Mégis, milyen érdekes, nem pusztán azt mondja az apostol, hogy bocsássatok meg neki, hanem vigasztaljátok is meg. Ezzel titokra mutat rá, mert aki a közösséget bántja, nem is látja, de veszedelmes csapdában vergődik. Az is nagy kérdés, tudom, hogy miért is bocsássunk meg? Azért, nyilván, mert az ilyen ember, ahogy az apostol mondja utolsó intelmében, a Sátán csapdájában vergődik, de magával ránthatja a többieket is. Tehát, mondja: „érettetek bocsátottam meg én is, Krisztus színe előtt, hogy meg ne csaljon minket a Sátán, mert jól ismerjük az ő szándékait.” Megcsalni, becsapni, rászedni, rávenni – ez úgy is fordítható, hogy a maga tulajdonába vesz titeket, vagy uralmat vesz rajtatok. Bajba keveredett, és ha nem vigyáztok a Sátán titeket is bajba kever.
Így olvassuk Steinbach püspök úr ide fűzött elmélkedésében: aki mindenképpen meg akar nyerni egy konfliktust, az valószínűleg már vesztes egy másik konfliktusban. Vagyis nincsenek győztesek. Ami pedig a megbocsátást illeti, a magyar építőiparból ismerős az a jelenség, amit lánctartozásnak neveztek. A vállalkozó megbíz egy alvállalkozót, az pedig egy másik alvállalkozót, vagy beszállítót, aztán az egyik nem fizet a másiknak, az pedig a harmadiknak, és ezzel mindenki adósa lesz mindenkinek. Ez a lánctartozás. Senki sem jut hozzá a járandóságához. Ehhez hasonlítható az, amiről az apostol intelmében beszél: ha nem tudtok megbocsátani, nem tudtok vigasztalni, nem tudtok visszafogadni, mert győzni akartok egy konfliktusban, épenséggel nem felülkerekedtek, hanem lesüllyedtek! Olykor egy-egy gyülekezetben azt hiszik, hogy győzelmet arattak egy vitában, konfliktusban, mert elment a vitapartner, vagy éppen kilökték maguk közül. Elment? Jaj, de jó! Végre, megszabadultunk. Győztünk! Szájba vertük, és megszeppenve hallgat? Végre befogja a száját! Győztünk! És eközben észre sem vesszük, hogy máris adósok lettünk, adósok a Jézus Krisztus szeretetével, adósok a megbocsátással, adósok a testvériséggel – és ha adósok vagyunk, akkor vesztesek vagyunk mi is. Ez a Sátán csapdája! Győzelemmel igéz bennünket, azzal, hogy „ezt azért már nem hagyhatod!” vagy: „ebből az ügyből neked kell jól kijönni!” S milyen naggyá tud nőni bennünk ilyenkor a méltóságtudatunk, az érdemességünk érzete, a munkateljesítményünk kelletése,  és megszólal a szívünkben a Sátán legédesebb nótája, amely mindig így kezdődik: „Bezzeg…”. Például így: „Bezzeg én…” vagy fordítva: „Bezzeg ő…”. Ezt észleli az apostol, és ő maga is, aki kemény szavakkal  hirtelen és kapkodva megrótta szeretett gyülekezetét, és most látva, hogy némelyeket megbántott, nem mentegeti magát, mondván:  mindezt azért tettem, hogy megmentsem a közösséget. Hanem bocsánatot kér a kemény levélért. Ha valakit megszomorítottam, mondja, megbántam. Csak eztán toldja hozzá, hogy: ha a megbántás Krisztus szerint szomorította meg, és ezért megtért, akkor már annyira nem bánja. Majd megint azt mondja: mindazáltal, ha valaki titeket megszomorított, bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg!
Vigasztaljátok meg, mert nincs győztes! Nincs olyan helyzet, hogy valaki megnyer egy részcsatát, maga alá gyűri a másikat, és azt mondhatná, hogy teljes körűen úgy történt minden, ahogy az neki jó. Ha ilyent láttok, vigasztaljátok meg, mert csapdában van. Vigasztaljátok meg, mert rászedte a kísértő. Mi pedig, mondja az apostol, ismerjük jól a Sátán szándékait. Nem ismeretlen előttünk a terve, hogy zűrzavart, egyenetlenséget, viszálykodást, háborúságot szítson. Nem ismeretlen előttünk a szándéka, hogy elszakítson bennünket a Krisztus szeretetétől. Nem ismeretlen a számunkra a sugallata, hogy önmagunkat tegyük meg mindenek fölött valónak, mindenek urának, mintha mi lennénk Isten, aki az egész világegyetemet megteremtette, fenntartja, forgatja, működteti. Vigasztaljátok meg, és ezzel  kiszabadítjátok a Sátán csapdájából. Bocsássatok meg neki, és ezzel kihozzátok őt az eltévelyedésből. Gyógyítsátok meg, mert a gyülekezet gyógyító közösség. Ha másnak is megbocsátasz, akkor a közösséget is föloldozod arra, hogy egészséges, Krisztus-követő, Isten dicsőségére élő legyen. Ha a közösség károsodik, te is károsodsz. Ha a közösség ereje csappan, a te erőd is csappan. Ha a közösség elvéti az utat, te sem találod már. Együtt kell kérnünk állhatatos imádságban, hogy meg ne csaljon minket a Sátán, hanem legyünk Krisztusban szabadok, készek a megbocsátás erejével gyógyítani, a vigasztalás erejével reménységet adni, és mindenek fölött Krisztus előtt és Krisztusban betölteni a szeretet törvényét. Ámen.
 
 

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim! Püspöki szolgálatom része volt (már szinte múlt időben merem mondani), hogy időnként bejelentés nélkül ellátogattam egy-egy gyülekezetbe, mint afféle rendes református ember, aki az Úr napján, ha más településen tartózkodik, akkor is megkeresi a templomot és részt vesz az istentiszteleten. No, nem azért tettem így néha, mert mehetnékem lett volna, hanem értesülve arról, hogy probléma van valahol egy gyülekezetben, netán éppen viszálykodás, megosztottság, zűrzavar támadt, fogtam magam, és bejelentés nélkül elmentem a vasárnapi gyülekezetbe, hadd lássam, milyen az a gyülekezet. Mert más, amikor nem valami jól szervezett ünnepi alkalmakon van ott a püspök, hanem csak úgy közönséges vasárnap. Egy alkalommal is egy ilyen viszálykodó gyülekezetbe mentem, mert értesültem arról, hogy súlyos megosztottságok vannak köztük. Négy utcányira a templomtól megálltam, megvártam, míg beharangoznak, ne is lásson senki előre. Beharangozás után mentem a templomhoz, mind a három ajtaja nyitva volt, gondoltam, mindjárt bemegyek az elsőn. Már állt a gyülekezet, énekeltek, én pedig mindjárt leghátul egy sokszoknyás asszonyság mellé álltam, és mutattam neki, hogy lépjen kicsit beljebb a padban, hogy én is odaférjek.  Furcsán nézett rám, de elintéztem annyival, hogy ismeretlen vagyok a számára. Lezajlott az istentisztelet, de nem vártam meg a legvégét, hanem ugyanazon az ajtón kiléptem és hazajöttem. Másnap csörgött a telefon a püspöki hivatalban, a gyülekezet gondnoka hívott dühösen:  „Püspök úr, fel vagyunk háborodva, mondta,  itt valami borzasztó dolog történt tegnap!” Én, hiú püspököcske, kezdtem volna magyarázni, hogy ne haragudjék már, nem akartam előre bejelentkezni, nem is akartam ott maradni, csak kíváncsi voltam, hogy a gyülekezetre. „Nem az a baj, felelt a gondok, hogy nem szólt előre, és az sem baj, hogy nem maradt, Isten hozta, Isten vitte!” „Hát akkor, mondom, mi a baj?” „Az, hogy maga beült az asszonyok közé? Évszázadok óta nem történt ilyen!”
Azért idézem föl ezt az esetet, mert ha a Korinthusi levél 11. részét olvassuk, látjuk, az apostol éppen ellenkezőleg kezdi, mint ahogy majd folytatja itt, a 17. verstől. Ezt olvassuk a 11. rész elején: „Dicsérlek titeket, atyámfiai, hogy rólam mindenben megemlékeztetek, és amiképpen meghagytam, rendelkezéseimet megtartjátok.” Hagyományok. Rendelkezések. Bizony, így van ez. Előbb-utóbb minden gyülekezetben kialakul valamilyen rend, szokás, hagyomány. Mi városi népek vagyunk, itt nehéz lenne falusi módon presbitériumi határozatba hozni, hogy az első sorban ülnek a presbiterek, jobboldalt ülnek a férfiak, baloldalt elől ülnek az özvegyasszonyok, utánuk a fiatalasszonyok, fönt a karzat ketté van osztva, egyik felén a legények, másik felén a leányok ülnek. Most elmondtam a sárbogárdi gyülekezet ülésrendjét. Évszázadok óta így ültek ott. Persze, most már ott is változik a rend, mióta város lett az én falum, és  mindenféle népek telepedtek be. Most már ott is az a szokás (mert ez is szokás!), hogy a családok, férjek, feleségek, nem válnak külön, hanem egy helyre ülnek. De azért láttam másféle szokást is, itt a Böszörményi úti gyülekezetben. Egyszer valaki későn jött, és azt találta, hogy valaki leült az ő kedves helyére. Még zajlott az igehirdetés előtti ének, én pedig innen az úrasztalától láttam ám a jelbeszédet: na, legyen szíves, álljon föl, üljön odébb, ez az én helyem! Igen, vannak megszokások. Így volt ez a korinthusi gyülekezetben is. Akik ott a Krisztus evangéliumára megtértek, a Szentlélek erejében új életet kezdtek, nyomban kezdték keresni a jó rendet, hogy miképpen viselkedjenek az Úr napján, kinek hol a helye a közösségben, hány órakor kezdődik az alkalom, és így tovább.  Azt olvassuk majd a Korinthusi levél végén, hogy az apostol megkívánja, hogy minden ékesen történjen (1Kor 14,40). Ahhoz pedig kell valami jó rend, valami koreográfia. Az apostol pedig hozta a maga jó meggyőződését és szokásait, és ezeket bevezette. Sokban hasonlított ez a régi zsinagógai rendhez, ahol mindmáig külön ülnek férfiak és nők. És az öltözetet is szabályok írták elő. Erről is rendelkezett Pál. Most itt azt írja nekik: dicsérlek, hogy az én hagyományomat megtartjátok. Végre dicséret! A korábbi részekben mennyi hibát rótt fel nekik!  Mennyi minden nem volt rendjén, hány meg hány kérdéssel kellett megbirkózni! Még a korinthusiak is érezték, hogy baj van, nem klappolnak a dolgok. Mintha olyasmi történt volna, hogy az apostol szépen összerakta a kis játékautót, gurult is, ment is, ninózott is. Aztán a korinthusiak szétszedték, de nem tudták újra összerakni. Emlékszem, kaptam egyszer karácsonyra efféle kisautót, és oktondi gyerekként szétszedtem. Minden alkatrész megvolt, minden ott volt, de nem bírtam összerakni. Nos, az apostol, feddő szavak kíséretében próbálja újra összerakni a korinthusi gyülekezetet (Fájdalommal szüllek titeket újra! – mondhatná nekik is ugyanazt, mint a galatáknak. Gal 4). De végre, végre!  Legalább abban, hogy a férfiak és nők hogyan öltözzenek, miképpen viselkedjenek, kinek hol a helye, mi az ülésrend, távolságtartás, nos, legalább ebben tekintetben azt mondja: dicsérlek titeket, korinthusiak!
Aztán pár sorral később robban a bomba, mert a következő szakaszban azt mondja: ami pedig az Úr vacsorájával való élést illeti, nem dicsérlek benneteket! Kétszer is mondja. Még kérdezi is: Dicsérjelek benneteket? Aztán rávágja: semmiképpen sem. Ha ebbe az erőtérbe állítjuk az apostol mondandóját, vagyis a  két kifejezés köré helyezzük – dicsérlek, illetve nem dicsérlek – , nyomban belelátunk egy mélységbe, ami minket is érint. Itt már nem tudjuk azzal elintézni az apostol szavait, hogy kétezer évvel ezelőtt így vagy úgy, de valami rendet kellett rakni a korinthusi gyülekezetben, ellenben nekünk is megvan rendünk, és nyilván másféle rendünk, mert változnak a szokások, a magatartások, mert ezer konkrét társadalmi vonatkozása ezeknek. Tehát, úgymond, bennünket nem igazán érint ez a kérdés itt. Persze, tesszük hozzá, érdekes is, hiszen a Bibliában minden érdekes, a korinthusiak története is nagyon érdekes, de  köt semmire. Nem jól mondjuk, ha ez mondjuk. Egészen másképpen van ez, testvérek! A régiek különbséget tettek közömbös és lényegbevágó dolgok között. A Második Helvét Hitvallás külön cikkelyt szentel ennek a kérdésnek. Közömbös dolog, hogy katedrálisban, gyönyörű nagy épületben tartjuk az istentiszteletet, vagy egyszerű pajtában. A hitvallás annyit mond: legyen alkalmas istentisztelet számára. Közömbös dolog, hogy operaházi kórus nívóján tud-e énekelni a gyülekezet vagy egyáltalán nem tud énekelni. Azt mondja a hitvallás: ne vessétek meg azokat, akik még nem tudnak szépen énekelni, majd megtanulnak. Ez a megkülönböztetés egészen Szent Ágostonig megy vissza. Ő mondja, hogy közömbös dolog az, amit ha meg is teszel, azzal nem teszel hozzá semmit az üdvösségedhez, és ha nem teszel meg, azzal sem veszel el semmit az üdvösségedből. Megteheted, ha a helyzet kívánja, de szabad vagy arra is, hogy ne tedd meg, nem üdvösségkérdés.
De ennél finomabban kell fogalmaznunk, és ezt éppen a korinthusiak esete bizonyítja. Pál egyszer megdicséri őket, másodszor pedig kénytelen azt mondani, hogy nem tudlak titeket megdicsérni. Miért is? Az apostol súlyos belső bajra (megszégyenítés, a gyülekezeti közösség megvetése) utal, amikor azt mondja: „Hát nincsenek házaitok evésre, ivásra, avagy az Isten gyülekezetét vetitek meg, és azokat szégyenítitek meg, akiknek nincsen?” (Ti. nincsen enni- innivalójuk.) És ebből nyomban kiderül, hogy ennek a gyülekezetnek mindenféle rendű, rangú tagja volt, voltak tehetős arisztokrata tagjai (tessék elképzelni egy mediterrán típusú átriumos házat, nagy belső udvarral, ott tartották az összejöveteleiket, hát ahhoz kellett valami tehetősség!), és voltak ennek a gyülekezetnek tisztes kétkezi munkából élő tagjai, iparos emberek (maga Pál is, Korinthusban élvén sátorponyvaszövéssel kereste a kenyerét), és voltak magukra hagyott asszonytagjai, akik keresztyénné lettek és otthagyta őket a férjük (és ez is probléma volt a gyülekezetben), és voltak a gyülekezetnek rabszolga tagjai is. Nem kell bilincsbe vert rabszolgákra gondolni, elég ha azt mondjuk: voltak ott rabszolgamunkára kötelezettek, sok esetben adósrabszolgák, akik a korinthusi kikötőben dolgozták le az adósságukat, napkeltétől napnyugtáig verejtékezve.  Az Úr napján aztán igyekeztek a gyülekezetbe, a megadott helyre, megadott időre, legalább az úrvacsorára odaérkezni. A többiek már kora délelőtt egybegyülekeztek, együtt voltak, énekeltek, imádkoztak, tanításokat hallgattak, erősítették egymást, aztán kora délután asztalhoz ültek, és mindenki kirakta, amit hozott (sült csirke, rántott hús, saláta, vegán), ki mit akart, és jól belaktak. Aztán este, sötétedéskor, a záró alkalom, az úrvacsora előtt megérkeztek a gyülekezet rabszolga tagjai is izzadtan, fáradtan, agyondolgozva, éhesen.  És egyek voltak a szent asztal körül, ők is vették a kenyeret és a pohárt. Ám ha valamelyik rabszolga felvetette, hogy még érzi itt a sült hús szagát, még látja a sült csirke csontjait, de abból nem részesedett, azt mondták neki: mit akarsz? Hiszen vetted az egységnek, a szent közösségnek, az üdv titkának a jegyeit, a kenyeret és a bort – ez az eledel örök életre, ez az ital üdvösségre! És robbant a gyülekezet! Ebbe szól bele az apostol, és azt mondja a korinthusiaknak, hogy amilyen szépen meg tudjátok tartani a rendjét azoknak a szokásoknak, hagyományoknak, amiket én tanítottam nektek (nyilván más, általa alapított gyülekezeteknek is), nos, amilyen dicséretesen megtartjátok ezeket, annyira nem tudlak benneteket dicsérni, hogy amikor egybegyülekeztek az Úr vacsorájára, nem haszonra, nem jóra, nem épülésre, hanem kárra, rosszra, szakadásra gyűltök egybe. Nem tudlak benneteket megdicsérni. Sőt, nincs is úrvacsorájával való élés köztetek!
Mert az, hogy hány órakor van az istentisztelet, hányszor csendítjük ki a harangot, vagy melyik ajtón megyünk be, ki hogy öltözik, hogy ünneplő ruha lássék rajta, és ki hol ül, ezek végső soron a közömbös dolgok közé tartoznak. Fontosak, hogyne, de döntő tekintetben közömbös dolgoknak számítanak. Ám az, hogy az Úr vacsorájával való élés, az Isten asztalához való meghívás a visszájára fordul és a gyülekezet megosztottságának, szakadásának a forrásává válik, ezt nem lehet megdicsérni! Hallom, és hiszem is, mondja az apostol, hogy amikor egybegyűltök, szakadások támadnak köztetek. Itt talán még nem a klasszikus szakadásról, szkízmáról van szó, bár ezt a szót használja, hanem rendetlenségről (ataxia). Ezért mondja később: minden szép rendben legyen köztetek (1Kor 14,40). Vagyis a szakadás itt a meglévő rendnek  fölbomlására utal. Hiába a szép hagyományok, szokások, bejáratott rend, a szakadás miatt semmi nincs a helyén. Mert elsikkadt az úrvacsora célja. Hallom, mondja az apostol, hogy amikor egybe-gyülekeztek, együtt-vagytok, hogy Isten az úrvacsora külső jegyeivel bepecsételje szívetekben – együtt, mindannyiótok szívében - a Krisztus kegyelmét, az üdvösség jó hírét, a megváltásba vetett boldog bizodalmat, akkor ti darabokra hullotok. Az úrvacsora közössége azt jelenti, hogy mindannyian, akik Krisztus gyermekei vagyunk, válogatás, megkülönböztetés nélkül újra bepecsételtetünk arra a boldog bizodalomra, amit Krisztus halála és feltámadása szerzett nekünk.
Nincs különbség! „Istennek igazsága a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség!” – mondja a Római levélben (Róma 3,22). „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” -  mondja a Galata levélben (Gal 3,28). És itt, nemsokára: „egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg” (1Kor 12,13).Vagyis nincs ott patrícius, nincs rabszolga, mindannyian egyek. És mégis, mi történt Korinthusban? Az úrvacsora lett az, amivel, hadd mondjam így, kiszúrták a korgó gyomrú rabszolgák szemét. Az úrvacsora lett az, amivel lenyomták a torkukon az elégedetlenségüket. Ha egy keresztyén közösség minden egyes tagja részesedik az Úr asztalánál (az igazi szeretetlakomában, agapéban), akkor találja meg a módját, hogy másképpen is osztozzék mindenki. Az úrvacsora nem az elmaradt lakmározás pótléka, nem az elmaradt megosztás elfedezése, nem a különbségek lelötybölése  valami szent jelképpel! Mintha ez mondaná Pál: nézzétek, nem kötelező mindent megosztani,  és aki nem akarja az elemózsiáját megosztani mással, az egyen otthon! Vagyis a javak megosztása nem előírás, nem szabály, nem rend! De következmény lehet. Mi a szabály itt? Aki éhes, egyen otthon, aki szomjas, igyon otthon, aki pompás táplálékot akar enni, terítse meg otthon az asztalát és dőzsöljön otthon! De a gyülekezetbe nem enni és inni gyűltök jöttök egybe – nem terülj, terülj asztalkám! – ; a gyülekezetbe egyetlen vacsorára, egyetlen asztalhoz gyülekeztek egybe, ez pedig az Úr vacsorája és az Úr asztala! Abból pedig mindenki egyként, egyformán, megkülönböztetés nélkül részesedik. Az úrvacsora nem elleplezi a különbséget, hanem különbség nélkül – azaz minden különbségünkkel együtt! – hív meg a kegyelem megízlelésére!
Az elkötelező tanulság számunkra is ott jelentkezik, amit mai keresztyénségünk nagy próbakövének nevezhetünk. Nagy kérdés, hogy dicsérne-e bennünket az apostol? Annyi minden van a keresztyénségünkben, az egyházunkban, a keresztyén kultúrában, amiben nyilván dicséretesek vagyunk. Még mi, 21. századi magyar református keresztyének, itt a Budahegyvidéken, mi is dicséretesek vagyunk sok mindenben. Jól helytállunk, szépen csinálunk dolgokat. Megvannak a hagyományaink, és igyekszünk ezeket megőrizni. Még az is a hagyományunk része, hogy rugalmasak és nyitottak vagyunk. Mindez dicséretre méltó. De hogy állunk azzal, ami egyedül számít? Hogy vagyunk mindazzal, amiről a régiek azt mondják, hogy az igaz egyház ismertető jegyei? Ezek az Isten Igéjének hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Ha ezek megvannak, van egyház, ha ezek nincsenek meg, mindegy hogy mi van. Lehet negyven tornyú templomunk, lehet fantasztikus politikai befolyásunk, lehet olyan kulturális hatásunk egy társadalomra, hogy úgy gyúrjuk, mintha gyurma lenne, mindenünk meglehet, de ha ezek nincsenek meg, akkor nem vagyunk a Krisztus népe. Ha ezek megvannak, és nincsen semmi másunk, akkor is a Krisztus népe vagyunk. Miben dicsérjelek benneteket? - kérdezné tőlünk Pál, ha közénk látogatna. És mi sok mindent elő tudnánk venni, a hagyományainkat és rendelkezéseinket, és várnánk, szerényen, reménykedve jóváhagyását. De vajon nem kellene-e inkább aggódnunk abban, ami az Úr hagyománya?
Ezzel is szeretném most befejezni. Kérek mindenkit, lapozgassa vissza a Korinthusi levél közepét, olvassa újra.  Lám, nehéz kérdésekben sokszor azt mondja az apostol: nekem ebben nincsen kijelentésem, parancsolatom az Úrtól, de tanácsot adok... (1Kor 7,25), elmondom, hogyan gondolom. Sok kérdésben az apostol a maga bölcsessége, a maga tapasztalata, a maga hagyománya szerint jár el. Itt is ezt mondja: ami az öltözködést illeti, megdicsérlek benneteket, hogy az én hagyományaimat megtartjátok. Ám úgy fejezi be ezt a szakaszt: ahogyan az Úrtól vettem, úgy adtam előtökbe (úgy hagyományoztam rátok). Az Úr vacsorája az Úr hagyománya, mert annak ő a szerzője (1Kor 11,22). És utána következik az úrvacsora szereztetési igéje. Az úrvacsorát Jézus Krisztus szerezte, instituálta, rendelte el, hagyta ránk. Rendelése – az ő hagyománya - múlhatatlan és örök érvényű. Amiket őseink, atyáink meg mi magunk rendeltünk, azok nem múlhatatlan érvényűek. Az Úrnak asztala örökérvényű! Isten Szent Lelke segítsen hát, hogy abban nyerjünk mindig dicséretet, amit Jézus Krisztus rendelt, szerzett, amit Ő hagyott ránk az utolsó vacsorán! Ha így lesz, akkor abban is, ami nem lényeges, vagy talán közömbös is, és talán  másutt másképpen van,  abban is dicséretet nyerhetünk. Mert aki nem él vissza az úrvacsora egy kenyerével és egy poharával, aki nem él vissza e szent jegyekkel és nem arra használja, hogy elfedje vele a közöttünk levő különbségeket, az Isten Lelkétől megkapja a bölcsességet arra is, hogy egyként járuljunk a szent asztalhoz, ahol nincs különbség. Ámen.

Kedves Testvérek! Nemrégiben egy barátommal régi ismerősről beszélgettünk, akiről már nagyon keveset tudtam, csak annyit, hogy megházasodott. És ahogy szóba jött, azt mondja a barátom: Tudod, nagy tragédia történt velük. Álltam meghökkenve, majd így folytatta: Elváltak. Azóta is sokat töprengek, vajon miért így mondta a barátom: tragédia történt velük!? Mostanában ugyanis sokkal könnyebben vesszük a házasságok zátonyra futását. Nem szoktuk ilyen erős szóval minősíteni, ha széttörik egy életkapcsolat. Mert nyilván koronként változik ennek a megítélése vagy a minősítése. Ma könnyebben vesszük: elváltak, szétmentek, nem sikerült, nem jött nekik össze, de majd kezdenek valami újat - szokták mondani manapság. Amikor Pál a korinthusi gyülekezet sokféle kérdésére, kérésére, gondjára nézve tanácsokat ad – például pereskedés dolgában, vagy vallási tisztaság ügyében, vagy a gyülekezet jó rendjéről, például, hogy miképpen úrvacsorázzanak –, szót mond a házasság kérdése kapcsán is. És szavai nyomán kiderül, hogy az ő korának általános felfogása nagyjából hasonlított a mi korunkéhoz. Nem vették a válást olyan tragikusan. Komolyan vették, persze, de nem tragikusan. Megvoltak a római és helyi jogi keretek, melyek rendelkeztek a válás módjáról, a vagyonmegosztásról. Nyilván, akkor is voltak válási viharok, de aztán mentek tovább a dolgok a maguk során. Mi, mai keresztyének pedig úgy vagyunk a korinthusi levéllel, hogy jó lenne itt is olvasni-hallani azokat a nagyszerű szavakat, amelyeket Pál apostol például az efézusi levélben mond férfinak és nőnek a kapcsolatáról: elhagyja férfi atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, lesznek ketten egy testté  - felette nagy titok ez! (Ef 5,32) És még hozzátoldhatta volna Jézus szavát is: amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza! (Mt 19,6) Nagy igék és elkötelező szavak ezek! Itt azonban, különös módon, mintha terelné a szót az apostol, mert azt mondja, hogy nincs parancsolata az Úrtól, hanem tanácsot ad (7,25), vagyis a legjobb meggyőződése szerint válaszol. Nyilván nehéz helyzetben van, hogy mit mondjon zavaros korinthusi elgondolásokra, ezért mintha terelné, másfelé vinné a szót. Most itt azzal kezdi, hogy: kevés időnk van. Így mondja: „rövidre van szabva az idő.” És ő erre a rövidre szabott időre ad most tanácsot. Különös meghagyás, különös tanács ez, nehéz jól fölfogni. De ha sikerül, akkor megértjük az apostol igazi szándékát is, és egyúttal azt is megértjük, hogy itt sem mond mást, mint az efézusi levélben, és nem mond mást, mint amit Jézus Krisztus a szívünkre kötött a mindent meghatározó, döntő életszövetség, a házasság kapcsán.
Rövidre van szabva az idő. Mit jelent ez? Szó szerint talán úgy lehetne visszaadni, hogy egybe van gyűrve, össze van préselve, szorosra van fogva minden. Máshol is olvassuk ezt a szót az Újszövetségben. Amikor Anániás hazugságát leleplezték az apostolok tanácsa előtt, holtan rogyott össze, és – írja Lukács – „bejöttek az ifjak, begöngyölték őt, és kivivén eltemették” (ApCsel 5,6). Ha valamit begöngyölítünk, szorosra fogjuk. A héten kaptam egy könyvcsomagot a Kálvin János Kiadótól. Talán, mivel a püspöknek küldték, olyan szorosra be volt csomagolva, hogy alig bírtam kibontani. Vagy, mint amikor szűk ruhát vesz az ember, és az szorítja, szinte lélegzethez sem jut. Nos, azt mondja Pál, hogy szűkre van szabva az idő, vagyis szorít minket az idő. De lám, ti, kedves korinthusiak, még lélegzethez juttok, laza lengében vagytok, ráértek afféle kérdésekkel bíbelődni, hogy miképpen váljunk el, vagy ne váljunk el, házasodjunk-e, vagy egyáltalán ne házasodjunk?! Mintha nem hallottátok volna eleget tőlem, aki bő másfél évet töltöttem közöttetek mindazt, amit a hivatásokról, különböző életfoglalatosságokról tanítottam! Mindenki maradjon meg abban a munkájában, életrendjében, családi-rokoni állapotában, amelyben megkapta a Krisztus követésére az elhívást. (1Kor 7,24) Nem kell azon semmit változtatni. Nem kell új házassági törvényt kitalálni, öröktől meg van az alkotva, nem kell új életrendeket fölállítani. Nos, Pál ebből kiindulva mondja ezeket a különös szavakat: „ezért tehát azok, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, akik sírnak, mintha nem sírnának, aki pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha semmijük nem volna, akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele.” Mintha nem... Miért mondja ezt az apostol? Két vonatkozást szeretnék idehozni, ez két kapu. Az egyik kifelé nyílik, és hátra kell lépni, hogy ránk ne csapódjon az ajtaja. Mégis, többnyire ez előtt szoktunk tülekedni, és nem is jutunk be az igazsághoz. A másik befelé nyílik, de az keskeny kapu és szoros út hozzá, ott kellene átjutnunk. (Lk 13,23-24)
Először hadd szóljak a nagy és tágas kapuról, amely, mint mondtam, kifelé nyílik. Pál apostol korában igen divatos volt és a későbbiekben még inkább divatosabbá lett a sztóikus filozófia. A legenda szerint Pál apostol levelezett a nagy sztóikus íróval, Senecával. Ezt nem tudjuk bizonyítani, de sok kérdésben annyira erős köztük a párhuzamosság, hogy a középkorban hamisítottak egy levelezést Pál apostol és Seneca között. Most azonban inkább Marcus Aurelius római császárt idézem, akinek az Elmélkedései magyarul is olvashatók, sok-sok könyvespolcon ott vannak. Népszerű, higgadt, bölcs gondolatok ezek. Azt mondja egy a filozófus császár: ne úgy élj, mintha ezer esztendőd volna az életedre, hanem úgy, mintha ez a mai nap lenne az utolsó napod. Hogyan? Hát nem egy keresztyén ember mondta ezt? Hát éppen itt, a korinthusi levélben nem ez áll: szűkre van szava az időnk!? Szinte csak egy nap hátra. És nem ez itt a fő gondolat: élj úgy e világ dolgaival, mintha nem élnél, ha sírsz, mintha nem sírnál, ha nevetsz, mintha nem nevetnél, ha vásárolsz, mintha nem vásárolnál, ha házas vagy, mintha nem lennél házas, ha élsz e világ javaival, mintha nem élnél vele, mert az idő rövidre van szabva!? Hát ezt a rövidre szabott időt töltsd el méltósággal, bölcsességgel, kihúzott derékkal, várd felemelt fővel a bekövetkező véget? Ez éppenséggel szép keresztyén üzenet! Vagy mégsem?  Éreznünk kell, hogy Pál nem erről beszél. Ezeket – méltósággal, kihúzott derékkal, nevess a halál szemébe -, ezeket a sztóikusok mondják. És az sem véletlen, hogy a sztóikus filozófusok voltak a keresztyének legnagyobb ellenségei. A közkedvelt Marcus Aurelius császár, akinek sok bölcsességét olvashatjuk mindmáig, a keresztyénség egyik legnagyobb üldözője volt. Bizony, van itt egy nagy különbség! A sztóikusok ugyanis arra tanítanak, hogy mivel elkerülhetetlenül bekövetkezik a vég, mivel mulandó életünk a közelítő halállal határos, húzzuk ki magunkat, nézzünk szembe a végzettel, nevessük ki a halált, ne féljünk tőle, mert csak addig fáj, amíg meghalsz, utána már nem fáj semmi. Éld hát ezt a földi életet szép méltósággal, ne reszkess a végtől, hiszen utána nincs tovább, utána nincsen semmi. Amikor keresztyén életvezetési tanácsokat hallgatunk, nekünk is jól esik hallani, hogy méltósággal kell élnünk, nem kell félnünk, bátorsággal kell lennünk az élet dolgai iránt, el kell fogadnunk azt, ami nekünk adatott, nem kell nagy vágyakat, gigászi terveket szőni, azokra úgysincs idő és mód! Mégis, van itt egy döntő különbség.
A különbség pedig az, hogy a keresztyénség nem azzal lépett föl, hogy meg fogunk halni, és utána már nincsen semmi, hanem azzal, hogy Krisztus feltámadott! Vagyis van  halál-után. Ez a szoros kapu és a keskeny út! Van egy másik élet. És mi nem azért akarunk méltón, bölcsen, tisztességesen, szépen élni, mert ha elmúlik minden, ha csak a semmi van az élet után, akkor miért ne legyünk bölcsek és méltóságteljesek!? Hát miért ne mutassuk meg, ki vagyunk? Miért ne gyakoroljuk be magunkat a rezzenéstelen elmúlásra? Miért ne legyen valami szép ábrázatja az egésznek? A keresztyénség azzal kezdi, hogy a keresztre feszített, meghalt és eltemetett Jézus Krisztus föltámadt! Ez a keresztyénségnek a kiindulópontja. Ezért mondja Pál: maradjon meg mindenki abban, amiben volt, amikor Jézus Krisztus elhívta. Nem azért nem érdemes a dolgokon változtatni, mert az életünk után úgyis a semmi jön, hanem azért, mert az érdemi és igazi változtatás Isten kezében van és nem a te kezedben. Minden Isten kezében van. Így mondja Pál a Római levélben: „Isten a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.” (Rm 4,17) Isten a semmiből teremt! És ezzel a szóval az apostol Krisztus feltámadására is utal, holott itt még csak Ábrahámról beszél, aki reménysége ellenére remélte, hitte, hogy valósággá lesz Isten ígérete, amit neki és Sárának adott. Lám, két vénember, akiknek úgy kellene szépen befejezni az életüket, hogy nekik nincs tovább. Nincs utódjuk. Nincs gyermekük. Nincs unokájuk. Eljön a halál, nincs tovább. Hát teljen el méltósággal az a kevés, ami még hátravan! De Isten ígérete föltöri ezt a halállal lezárt horizontot és megnyit egy új valóságot! Isten a nemlévőket úgy szólítja elő, mint meglévőket – ex nihilo, a semmiből teremt! És föltámasztotta Jézus Krisztust is a halálból, legyőzve a halált! Ezért mondja itt az apostol a tanácsában: ha élsz e világgal, úgy élj velük, mintha nem élnél velük, ha sírsz, mintha nem sírnál, ha nevetsz, mintha nem nevetnél, ha házas vagy, mintha nem lennél házas; úgy élj velük, mintha nem élnél velük, vagyis úgy élj velük, mint szabad ember. Ennek a Krisztusban megnyert szabadságnak a titkát kell itt megértenünk! A vírusjárvánnyal kapcsolatos szabadsággyakorlásunk mutatja, hogy mennyire nehéz helyesen felfogni ezt a keresztyén szabadságot. Eltelt a nyarunk úgy, hogy fél Európa ünnepelte magát, mondván, megnyertük a víruscsatát és megszabadultunk a veszedelemtől. És mindenki jól kitombolta magát a győzedelmi mámorban (vagy csak mert alanyi jogon jár a mámor), aztán újra elszaporodott a vírus, szélsebesen terjed a kór, és itt ülünk megriadva a veszedelem kellős közepén. Mégis, mi a reakció? Világszerte tüntetéseket tartanak, az emberek nem akarnak maszkot venni, nem akarnak fertőtleníteni, nem akarnak karanténba vonulni, nem viselik a korlátozásokat. Leginkább szabadságjogaikra hivatkoznak, mintsem tudva a szabadsághoz hozzátartozó felelősségről. De mélyebbre megyek! Semmit nem ért a mai ember (a mai keresztyén ember?) abból, hogy miképpen lehet úgy élni ezzel a világgal, mintha nem élnénk vele. Valaki így fordítja ezt a passzust: éljetek úgy a világgal, hogy ne ebben éljetek ki magatokat! Krisztus-követésünk egyik legnehezebb, de legszebb titka van itt, amit így fogalmazott meg egyszer egy amerikai teológus: az, hogy ebben a világban semmi sem történhet Isten akarata nélkül, bizonnyal megrémíti és földühíti az istenteleneket, de a szenteket megerősíti hitükben és reményükben. Így van ez ma is. Ha valakinek azt mondod, hogy ami velünk történik, az nem történhet Isten akarata nélkül, máris dühös lángok lobbannak föl a szemében, még káromlást is hallasz, vagy ahogy a zsoltárban olvassuk, cinikusan odaveti: ugyan, kicsoda láttat velünk jót? Nincs is Isten. Majd mi láttatunk önmagunkkal jót! S lám, az emberek önmagukat és másokat is veszélyeztetve láttatnak magukkal jót! Miért is? Mert nem szabadok. Vagy inkább: a szabadságuk foglyai!  Ez derül ki Pál tanácsából: aki házas, ne legyen foglya a házasságnak, ha az Úr dolgairól van szó, aki sír, ne legyen foglya a könnyeinek, ha Isten dolgairól van szó, aki nevet, ne legyen foglya a örömeinek, ha Krisztusról van szó, és aki vásárol, ne legyen foglya a saját javainak, ha Isten dicsőségére tekint, és aki él e világgal, e világ valamennyi dolgával, ne legyen foglya annak a nagy szabadságnak, hogy élhet velük! Hiszen elmúlik ennek a világnak az ábrázatja.
Elmúlik. Ezt sokszor halljuk a Bibliában. „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim el nem múlnak soha” – mondja Jézus (Lukács 21,33). Elmúlt egy nap, egy év, eltelt az idő,  eltelt az éjszaka, elmúltak a régiek – valami a végére ér, letelik az ideje a maga során. Itt azonban speciális szót használ az apostol, talán így lehetne pontosan visszaadni: eltávozik, elmegy, semmivé lesz. János apostol ugyanígy mondja az első levelében: „elmúlik e világ, és ennek kívánsága” (1Jn 2,17), vagyis semmivé lesz. Itt volt és nincs, már nem találod. Elmúlik ennek a világnak az ábrázatja, szó szerint a sémája. Luther úgy fordította németre: elmúlik a világ lényege (das Wesen dieser Welt vergeht), a mai németek még pontosabbak: die Gestalt dieser Welt – a világ megragadható alakja. Vagy még inkább: az a forma, alak, amelyről felismered a világot, ahogyan be van rendezve a világ, és ahogyan mi élünk és itthon vagyunk ebben a világban – elmúlik, semmivé lesz mindaz, amit fontosnak, meghatározónak, döntőnek, nélkülözhetetlennek tartunk, amire nézve jogrendszert, társadalmat, világot, kultúrát, civilizációt építünk föl. Amiről azt hittük, hogy az a lényeg, valójában tűnő  látszat. Isten a meglévőket, a valamiket semmivé teheti. Tehát Isten kezében van a változtatás. Itt, a mi járványidőnk közepette, amikor nemcsak a gúnyolódók, hanem mi hívők is kérdezzük: kicsoda láttat velünk jót? mikor jut nyugvópontra ez a fölkavarodott világ? mikor térhetünk vissza a rendes időkhöz? mikor térhetünk vissza e világ a sémájához? – lám, meg kell értenünk, hogy amiben élünk, az csak ennek a világnak a sémája. Az igazi Isten-gyermekség azonban abban rejtőzik, hogy az egész életünket beletesszük Isten kezébe. Igen, a hitetlent fölzaklatja annak a tudata, hogy minden Isten kezében van. Még a járvány is. Még a betegség is. Még a gyógyulás is. Még a halál is. De a feltámadás is!  Ez a tudat minket megerősít.
Amikor Jézus virágvasárnapon elsiratta Jeruzsálemet, ezt mondta a tanítványainak: „Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat. Mikor immár hajtanak és ezt látjátok, magatoktól is tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ekképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mindezek meglesznek. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék szívetek, tobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta, és váratlanul rátok ne jöjjön az a nap. Mert mint egy tőr, úgy lep meg mindeneket, akik az egész föld színén lakozzatok. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltóvá tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az Embernek Fia előtt.” (Luk 21,28-36) Aki sír, mintha nem sírna, aki nevet, mintha nem nevetne, aki szerez, mintha nem szerezne, aki él e világgal, mintha nem élne vele – mert elmúlik e világ ábrázatja! Csak egy ábrázat marad meg, a meghalt, de feltámadott, a megalázott, de dicsőséges Krisztusé (Filippi 2,7-8). Vigyázzatok hát, hogy megállhassatok előtte! Ámen.

Kedves Szülők, Keresztszülők, Családtagok, szeretett Gyülekezet!
Hosszú ideig tartana azt a vitát ismertetni, amit évezredek óta folytatnak tudós teológusok azon, hogy miképpen olvassuk a szereztetés igéjét: az Atya, Fiú és Szentlélek nevében vagy nevébe. Ha így mondjuk, hogy „nevébe”, a mi nyelvérzékünknek nem  igazán helyes, viszont ekként kellene mondani. Szó szerint ugyanis így kellene visszaadni a kifejezést. Másrészt, valakinek a nevében eljárni, azt jelenti, hogy valakinek felhatalmazásával, megbízásával teszünk, mondunk valamit, mint amikor egy nagykövet az országa nevében nyilatkozik, vagy egy ügyvéd a megbízója meghatalmazással eljár. S mondhatjuk azt is, hogy a Szentháromság Isten az anyaszentegyházra, reánk bízta, nekünk parancsolta, hogy a keresztség szentsége által ez a gyermek is vétessék föl az Krisztus közösségébe. Ám ott áll a pontos jelentés: nevébe, vagy nevére! Régen, amikor nem tudták, hogy fiú vagy lány lesz-e az anyaméhben rejtőző magzat, alternatívákat készítettek a szülők: mi legyen a neve, ha fiú, mi legyen a neve, ha leány. Ma már várandósság ideje alatt is meg lehet tudni a gyermek nemét, és a szülők máris dönthetnek, kinek a nevét kapja a gyermek. Esetleg a édesapja vagy édesanyja nevét, a nagyszülők vagy egy családtag nevét, vagy éppen olyan nevet, amilyen még nem volt a családban. Egy a lényeg, így vagy úgy: a gyermek nevet kap. A családi nevünk mellé sajátos, egyedi, megkülönböztető nevet kapunk: keresztnevet. Én kissé peches vagyok, mert Szabó Istvánból igen sok van, és Nagy Józsefből meg Kis Péterből is. De a családon belül mégis megkülönböztet a keresztnév, mert a közvetlen családban, minden gyermeknek más a neve. Isten országában azonban van egy mindent megelőző név, és az  a név mindannyiunk neve, hiszen az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság Isten nevére kereszteltetünk meg mindannyian, akik keresztyének vagyunk. Egy nevet hordozunk, és ez az egy név hordoz bennünket. Jézus Krisztus dicsőségének nevét hordozzuk, Krisztusról neveztetünk, tehát krisztianoszok (keresztyének) vagyunk – ez a leglényegesebb nevünk.  És az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság Isten, akit így nevezünk, így szólítunk, így magasztalunk, Ő hordoz bennünket. Azt kívánjuk tiszta szívből, hogy ezt a gyermeket a családi és saját nevén hordozza az Atya, Fiú, Szentháromság Isten. Most a Szentháromság Isten nevében, felhatalmazásával vesszük fel a keresztyén Anyaszentegyházba, és nyeri el mindannyiunk közös nevét, Krisztusét, hogy ne csak a miénk (a családé), ne csak az önmagáé legyen, hanem egészen és teljesen Krisztusé. Ámen

Kedves Annamária, szeretett Gyülekezet! Amikor felnőtt áll a gyülekezet közösségében, kérve, hogy a keresztség sákramentuma által ő is vétessék föl Jézus Krisztus közösségébe, a mi szívünket is öröm tölti el, az ő megérkezésnek öröme, hogy immár velünk fog a Krisztus útján járni.  Ám az öröm mellett kérdés is támad a szívünkben: miért most, hogy-hogy most, és mi történt eddig, és mi nem történt eddig?  Most, a konfirmáció napján fontos általában is fontos számunkra ez a kérdés. A konfirmáló fiatalokat gyermekkorukban szüleik kereszteltették s tettek érettük  fogadalmat, hogy úgy nevelik, neveltetik őket, hogy lám, most itt a konfirmáció alkalmával önként tegyenek vallást Jézus Krisztusba vetett hitükről. Annamáriát miért nem keresztelték akkor és ezzel az ígérettel? Miért nem állhat most ő is szépen, szerényen a többiek között? Itt lehetnének a családtagjai és boldogan tanúsíthatnák, hogy beteljesedett az ígéretük. És egyáltalán miért ma, miért most? Magunktól nem tudjuk ezekre a kérdéseinkre a választ. Mindenkinek van egyéni élettörténete, saját útja, és ebben az élettörténetben vannak meghatározó pontok is: megérintetés Isten által, elindulás, keresés, rátalálás, boldog önátadás. De hogyan is tesszük össze  mi ezt a történetet: ma, most, miért?
Erre a nagy miért-re Jézus Krisztus adja meg a választ a szereztetési igében, mikor azt mondja, hogy: „ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Ezt úgy szoktuk érteni, és némi megszorítással, helyesen értjük így, hogy akik fölvétetnek az Ő közösségébe, azokat már nem hagyja el, azokkal ott lesz jó és rossz napokban, áldott és keserves időkben, sikerekben és kudarcokban, minden nap, itt e földi életútjuk során. Vagyis teljesedik a zsoltáros kérése, amit az imént olvastunk a 119. zsoltárból: „Uram, soha ne hagyj el engem!”
Ám Isten mindig gazdagabb, mint mi gondoljuk, nem él megszorítással. Mi úgy gondoljuk, hogy amikor elpecsételtettünk, amikor az Övéi lettünk, amikor a szent sákramentumban részesedtünk, nos, onnantól kezdve számít ez a „minden nap”. De Isten gazdagabb. Kiterjeszti jelenlétét megelőző módon is. Azt énekeljük keresztelői énekünkben: „Nem éltem még a föld színén, te értem megszülettél...” Mielőtt én döntöttem volna, Isten döntött. Mielőtt én kinyújtottam volna a kezem, Ő már átölelt engem. Mielőtt én kimondtam volna, hogy: „Uram, mindig Veled akarok lenni”, Ő már öröktől megtette ezt az ígéretet, és ímé, most ennek jelét és pecsétjét adja Annamária megkeresztelésével is. Csak gondoljatok a magatok életére, életútjára, a sok kérdésre, a sok miértre,  ott a válasz az igében: veletek vagyok minden nap. Ámen.