Bogárdi Szabó István Dr.

Lekció: 13. zsoltár
„Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.
Uram, meddig felejtkezel el rólam végképen?
Meddig rejted el orcádat tőlem?
Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként?
Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?
Nézz ide, felelj nékem, Uram Istenem; világosítsd meg szemeimet,
hogy el ne aludjam a halálra;
Hogy ne mondja ellenségem: legyőztem őt; háborgatóim ne örüljenek, hogy tántorgok.
Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek!
Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!”
 
Textus: "És mikor Jeruzsálemhez közeledtek, Bethfagé és Bethánia felé, az Olajfák hegyénél, elküldött kettőt tanítványai közül, és azt monda nékik: Menjetek el az előttetek levő a faluba; és amikor beérkeztek, nyomban találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha; oldjátok el és hozzátok ide. És ha valaki azt mondja nektek: miért teszitek ezt? mondjátok: az Úrnak van szüksége reá. És azonnal elbocsátja azt ide. Elmentek hát és megtalálták a megkötött szamárcsikót, az ajtónál kívül a kettős útnál, és eloldották azt. Az ott állók közül pedig némelyek ezt mondták nekik: Mit csináltok, miért oldozzátok el a szamárcsikót?  Ők pedig aszerint feleltek nekik, ahogyan Jézus megparancsolta. És elbocsátották őket. És oda vitték a szamárcsikót Jézushoz, és rávetették felső ruháikat; ő pedig felült rá. Sokan pedig felső ruháikat az útra terítették, mások pedig ágakat nyesegettek a fákról és az útra szórták. Akik pedig előtte mentek, és akik követték, ezt kiáltozták: Hozsánna! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Áldott a mi Atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban! Jézus pedig bement Jeruzsálembe, majd a templomba; és miután mindent megtekintett, és későre járt, kiment Bethániába a tizenkettővel." Márk 11,1-11. 
Kedves Testvérek! Nehéz időkben, nehéz hétre készülünk. És látszólag ez a különös, színtelen, késő-téli, fakó virágvasárnapunk sem hoz sok fényt nekünk. Alig látni virágzó fákat, minden késésben van,  mintha ez is a reményeink halasztott teljesedését fejezné ki.  Gyógyulást remélünk, legfőképpen, mert ez az üdvösség és az örök élet előképe. Most, itt a járvány idején, még inkább reméljük ezt. A felolvasott zsoltárban négyszer is olvassuk a kérdést: meddig? Mi pedig napjában negyvenszer is feltesszük a kérdést: meddig? Ideteszem mégis ezt a szép csokrot, azt ahogy az evangélisták különböző színekkel, eltérő módon beszélik el Krisztus a jeruzsálemi bevonulását. Mindegyik ugyanazt mondja el, de más és más a hangsúly. Aztán, a  végére hagyom Márk evangélista elbeszélését, szükségünk is lesz szikár, tömör, tiszta realizmusára. És milyen jó lesz abban is megtalálni a kegyelmet!
1.
János evangélista elbeszélése a legrövidebb (János 12,12-15) – ő az egész virágvasárnapi eseményt Lázár feltámasztásához köti (János 11). Az ünnepre igyekvő zarándokokat Jézusnak a halálon aratott győzelme, Lázár feltámasztásának csodája lelkesíti, és a sokaság ezzel az ujjongó lendülettel szinte besodorja Jézust a városba. De éppen ez a lelkesülés riasztja meg a nép vezéreit, és ekkor döntik el végképp, hogy megölik Jézust. Jézust azonban csak az érdekli, hogy megmutassa: az ő királysága, vagyis az Isten országa nem evilág szerint van berendezve... Hogyan van berendezve? Ehhez visz közelebb Lukács evangélista.
Lukács evangélista elmondja, hogy mielőtt Jézus Jerikóból elindult volna Jeruzsálembe, vendégségben volt egy vámszedőnél, Zákeusnál, aki roppant mód sanyargatta a népet, de Jézus hatására megtért. Maga Jézus mondta még ott Jerikóban: „az emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett.” (Lk 19,10)  Az evangélista hozzáteszi, hogy amikor ezt hallották az emberek, Jézus példázatot is mondott nekik, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy rögtön meg fog jelenni Isten országa (Lk 19,11). Jézus tlmondott tehát egy példázatot is arról, hogy milyen az, amikor a nép fellázad távollévő ura ellen, és milyen az, amikor majd a király hazatérve számon kéri mindazokat, akiknek mandátumot, feladatot adott. Vagyis milyenek azok, akik valami ürüggyel – lehetőleg világmegváltó ürüggyel, vagy éppen Isten vádoló kifogással – folyton kivonják magukat a szeretet kötelességei alól; sosem tudnak jót mondani, még kevésbé jót tenni. És elmondja azt is, hogy milyenek azok, akik betöltik a szeretet parancsát? Mert róluk is beszél Jézus. A hűségesek nagyszerű kegyelem-sokasítók!
Máté evangélista pedig azt mondja el, hogy az egész virágvasárnapi bevonulás a prófétai jövendölés beteljesítése volt. És idézi is a jövendölést, mégpedig leginkább azt a részét, amely az isteni szabadító szelídségére, alázatosságára vonatkozik (Zakariás 9,9). Szelídekből nem szokott király lenni..., de Istennél minden másképpen van. Szenvedésből nem szokott nagyszerű kerekedni..., de Istennél másképpen van minden. Halálól nem lesz élet..., de Istennél másképpen van: Isten nemcsak teremt, hanem újjá is teremt – feltámaszt a halálból.
 
2.
 Mint mondtam, a szűk szavú Márkot hagytam a végére. Evangéliuma sajátos szikárságról nevezetes. De most nem tömörít, hanem egyenesen és részletesen beszél el mindent. Elmondja azt is hogy Jézus mit parancsolt: hozzák el szamárcsikót. Elmondja azt is, hogy parancsolt a küldötteknek, mit mondjanak, ha feltartóztatnák őket (elvégre hová is viszik a ők azt a szamarat?): „mondjátok: az úrnak van rá szüksége” (Mk 11,3). És  elmondja azt is, hogy miképpen hajtották végre mindezt a tanítványai. Máté evangélista csak ennyit beszél el, hogy a tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus megparancsolta nekik. (Mt 21,6)  Márk viszont elmondja, hogy mi történt ott a faluban is: „elmentek hát és megtalálták a megkötött szamárcsikót, az ajtónál kívül a kettős útnál, és eloldották azt. Az ott állók közül pedig némelyek ezt mondták nekik: mit csináltok, miért oldozzátok el a szamárcsikót?  Ők pedig aszerint feleltek nekik, ahogyan Jézus megparancsolta. És elbocsátották őket. És oda vitték a szamárcsikót Jézushoz.” Ha ezt összevetjük az egész virágvasárnap elbeszélésével, akkor az a benyomásunk, hogy Márk szinte több szóval írja le a mellékkörülményeket, mint magát az egész bevonulást.
 
3.
Mindebből hadd emeljek ki most egy szót: az Úrnak van szüksége rá.
Krisztusnak van arra a szamárcsikóra szüksége. Ez azt mutatja, hogy nem olyan király ő,  mint amilyennek a követői képzelték az Isten küldötték, aki megszabadítja őket. Egyáltalán, a királyok rekvirálnak! És nem egy szamárcsikót, hanem az egész falut, a várost, és az embereket és az életeket vesznek egycsapásra birtokba. Nem kérnek, mert nem ismerik ezt a szót: szükség.
De Jézus elkérte a hajót is Pétertől, hogy prédikálhasson (Lukács 5,3), és el kellett kérnie egy kisfiú egy napi elemózsiáját, hogy kenyeret adhasson sok ezer embernek (Mt 11,18), és befizette az adót is, mert szabad embernek tudta magát, nem akart senkinek adósa lenni (Mt 17,27), és most is kölcsönkért egy szamarat, azzal, hogy és rögtön vissza is küldi. Némelyek szerint így is lehet értelmezni itt a szavakat, de ez nem annyira lényeges, hiszen valóban: Jézus sosem tartott meg magának semmit a mulandóból.
Krisztus tehát nem betolakodó, aki hadüzenet nélkül, vagy valami ürüggyel, vagy éppen hadüzenettel lerohanja a meghódítandó világot!  Isten uralma a szíveken és életeken egészen más. Azért kellett elhozni azt a szamárcsikót, hogy beteljesíthesse ezt a próféciát az alázatos királyról.
És ebben van a mi keresztyénségünk minden szépsége. Nemrégiben egy politikus azt mondotta nekem, hogy neki az a baja a keresztyénséggel, hogy nincs benne erő. Értettem, mit akart ezzel mondani... A harci szekerek világában egy szamárcsikó tényleg nem nagy erő. A nagy feltolulások és roppant logisztikák világában, nem nagy eredmény, ha eljutsz a szomszédodig, pedig lehet, hogy hozzá küld az Úr, s nem máshova. A nagy szervezések és fölfelé törekvések világában kevés, ha letérdelsz imádkozni. De csak az imádkozó teheti fel a sürgető kérdést: meddig még, Uram? Ez a kérdés – meddig? – a szelídek és szentek kiváltsága. (Jelenések könyve 6,10)
 
4.
Az Úrnak szüksége van rá  - mondja Jézus. És ezzel nemcsak a próféciát teljesíti, hanem elindul az alázat útján, egészen a keresztig.
És ezzel tükröt állít elénk is: tükröt az alázatról és kevélységről, a hódolatról és hódításról, az Istennek való engedelmességről és önmegvalósításról, a kegyelemről és az önzésről.
Az ember ugyanis nem úgy pártolt el Istentől, hogy nyomban teljesen semmivé lett volna, hanem úgy, hogy önmagának hódolva már egyre kevésbé létezik. Akkor élt igazán, amikor Istentől függött. Ha elhagyod Istent, hogy önmagadban létezz, vagyis önmagadnak tetszelegj, ez nem más, mint a semmihez közeledni.  (Vagy a semmiben vesztegelni.) A Szentírás magakelletőknek nevezi a gőgösöket. Bizony, nagy jó, az ha az ember felemeli a szívét; de nem önmagához, ami fennhéjázás, hanem Istenhez. Ez pedig engedelmesség, amely viszont csak az alázatosak számára lehetséges. Tehát az alázatban megvan az, ami csodálatos módon fölemeli a szívet; a gőgben pedig megvan az, ami lehúzza a szívet. Ez szinte ellentétesnek tűnik: mégis, a fennhéjázás aláhúz, az alázat fölemel.
De éppen ez a titok nyitja is:  a gőg, mivel bűnből való, megveti az alávetettséget. És éppen azért aláhull és nem állhat meg az előtt, akinél magasabb nincsen. A felfuvalkodás maga a megaláztatás.  Az istenfélő alázat a magasabbnak rendeli alá az embert, márpedig Istennél magasabb nincsen. Látod, ezért magasztal föl az alázat, mert Istennek rendel alá.
Imhol, jő a te királyod, alázatosan... Ámen!
 

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, csak ha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek. Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim. Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben.”
Kedves Testvérek! Szent Ágoston egyházatya egyik híres mondását manapság is sokan idézik és sokan bírálják is. Így hangzik ez a közismert mondás: szeress, és tégy amit akarsz! Meghökkentő, olykor ijesztő ez a mondás. Hát tényleg azt tehetünk, amit akarunk? Mi lesz ebből? Pedig valójában felszabadító szavak ezek. Hiszen, ha jól olvassuk és jól értjük az egyházatya tanácsát, ez Jézus szavaihoz igazodik és Hozzá vezet, mert arra buzdítanak, hogy engedjük Isten szeretetét egészen mélyen belegyökerezni a szívünkbe. Ráadásul, az egyházatya valójában viszont-szeretetről beszél. Az én szeretetem, az én igazi szeretetem valójában viszont-szeretet, éspedig azért, mert van előzetesen adott mértéke. Az én igazi szeretetemnek Jézus a mértéke; ezért az, amit itt viszont-szeretetnek nevezünk, az nem csapongás, nem merő érzet, nem tétova önbecsapás vagy éppen mások általi becsapatás, hanem szép felelet. Azt mondja az egyházatya: ha eddig rest voltál szeretni, immár ne légy rest viszont-szeretni. Miért is? Mert Isten előbb szeretett bennünket! Ahogy János apostol, az evangélium szerzője is elmondja ezt szép levelében.
Most pedig Jézus szavai nyomán azt értjük meg, hogy mi ennek az  szeretetnek és viszont-szeretetnek az igazi mélysége. Jézus már a halálára készül, az utolsó estén van együtt a tanítványaival, és újra és újra mondja nekik is: életét adja az övéiért, életét adja a tanítványaiért, életét adja sokakért, életét adja a bűnösökért, életét adja az emberekért – ezért küldte el őt az Atya. Most tehát a tanítványaihoz szól, az egészen szűken vett, bensőséges tanítványi kört buzdítja, vigasztalja, mi több, örömre serkenti. Mindezt pedig egy szép képbe foglalja bele: én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Ezzel egy csodálatos egységet, életegységet jelez: a hívő élet boldog titka ez a Jézussal való életegység.
Ugyanakkor Jézusnak ez a szép hasonlata egyúttal prófétai szó is. A lekcióban Ezékiel próféta fenyegetését olvastam.  De éppen idézhettük volna a 80. zsoltár közbenjáró kiáltását is, amikor a zsoltáros népe elesett állapotában folyamodik Istenhez: „Oh Seregek Istene! kérlek, térj vissza, tekints alá az egekből és lásd és tekintsd meg e szőlőtőt! És a csemetét, amit jobbod ültetett, a sarjat, melyet felneveltél! Elégett a tűzben” (Zsoltár 80,15-17) Régi és sokatmondó képet használ tehát Jézus, mely egyúttal prófétai igazság is: a szőlővessző, amely a szőlőtőkéből fakad, ahogy Ezékiel próféta rámutat, semmi egyébre nem jó, csakis arra, hogy gyümölcsöt teremjen! Nem vágják le azért, hogy szeget csináljanak belőle és valamit rá akasszanak, nem viszik el, hogy tetőgerenda legyen belőle; a szőlővessző létének az az értelme, hogy gyümölcsöt teremjen. Ám ha elszakad a tőkétől, terméketlenné válik, akkor már végképp semmire se jó. Jézus ezt így mondja: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. A terméketlen vesszőt, ahogy a próféta is rámutat és Jézus is megismétli itt, a szőlősgazda lemetszi, félrehajítja, s mikor végképp elszáradt, összegyűjtik, nyalábba fogják és tűzre hajítják.
Jézus szava, éppenséggel azért, mert prófétai beszéd, megtisztító szó is, vigasztaló beszéd, mert nemcsak azt mondja, hogy a terméketlen szőlővesszőket félrehajítják, elégetik, hanem azt is, hogy szőlősgazda a termékeny vesszőt megtisztítja. Vagyis Jézus kegyelmet hirdet tanítványainak, áldásokat ad, bőven termő életet ígér, és ez mind Istenben gyökerezik. Mi pedig csak úgy maradhatunk meg ebben a kegyelemben, tanítja Mesterünk, ha belegyökerezünk az Ő életébe, belegyökerezünk az Ő szeretetébe. Azt mondja Jézus a tanítványainak, hogy az a beszéd, amit nektek szóltam, megtisztított benneteket. Ti már tiszták vagytok, és mivel bennem vagytok, reménységetek van arra, hogy bőven termő lesz az életetek. Az ige pedig, amelyet Jézus a tanítványainak mondott (nem egyszer, hanem sokszor, és mindig), Tóth Árpád, a nagy költő szavával: Isten oltókése. Ez fájdalmasan is érinthet bennünket. Fájdalmasan hallom meg az igéből, ha tükröt tart elém, és megmutatja, hogy mennyire kétséges az a cél, amit én az életem értelmeként magam elé tűztem! Fájdalmasan érint a jézusi szó, ha azt hallom belőle, hogy nem tudok jól szeretni, sőt, egyáltalán nem tudok szeretni! Mégis, ahogy Pál apostol mondja a második korinthusi levélben, ez az ige, amely fájdalmat okoz és megszomorít, olykor meg is keserít, életre való, életünket megújító, életünket Jézus Krisztushoz kötő megszomorodás vagy megkeseredés. Isten dolgozik rajtunk és bennünk igéjével, az Ő oltókésével.
És végül újra föltesszük a kérdést, amivel kezdtük, amit a nagy egyházatya is kérdezett: hogyan lehet  hát jól szeretni? Szent Ágoston arra biztat, hogy engedjük Isten szeretetét mélyen belegyökerezni a szívünkbe. Évekkel ezelőtt találkoztam egy francia szőlősgazdával, aki elmondta nekem, hogy azon a vidéken, ahol szőlője van, a sziklás, bazaltos tájon a száz-százötven évnél idősebb szőlőtőkék is megélnek és teremnek. Mikor látta elképedt csodálkozásomat, elmagyarázta, hogy bizony a szőlő akár száz méter mélységbe is le tudja ereszteni a gyökerét, hogy táplálékot, nedvességet találjon a talajban. Azt mondja a Mestere a tanítványainak, hogy engedjétek, hogy Isten meggyökerezzen bennetek. Ez pedig úgy lehetséges, ha ti Énbennem gyökereztek meg. Igen, az Isten szeretet-gyökere egészen az életünk alapjáig lehatol. A legnagyobb mélységekig eljut, az általunk nem látható, fölfoghatatlan titkokig elérkezik, éppen oda, ahol az életünk igazi lényege rejtőzik.
És miért ad életet? Ha Jézusban megmaradunk és hagyjuk, hogy Ő belénk gyökerezzen, mi pedig Őbelé (maradjatok meg bennem és én is tibennetek! - mondja a tanítványainak), akkor megtapasztalhatjuk, hogy egész életünk az isteni teremtés alapjából, magának Istennek a szeretetéből táplálkozik. Maradjatok meg énbennem, mondja a Mester, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.
Testvérek! Maradjatok meg Őbenne, és bármit kértek az Ő nevében, megadja nektek az Atya, életetek pedig bőségesen termő lesz, és az Ő dicsőségét fogja szolgálni. Ámen.

Szeretett gyülekezet! Előre kell bocsátanom, hogy most nem a régi szokás szerint olvastam föl az igeszakaszt. A régiek, a mi kedvünkért szakaszokra (perikópákra) osztották fel a bibliai olvasmányokat, hogy az igét tömörebben is lássuk és értsük. Most azonban részben visszaléptem a kijelölt szakasztól, hogy ne kelljen túl sokat magyaráznom, milyen körülmények között hangzik az új parancsolat, amit itt a 34. versben olvastunk: „ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Mindjárt fontos megjegyezni az evangélista jelzését: éjszaka van. Azt mondja ugyanis, hogy amikor Júdás elment, hogy elárulja a Mestert: éjszaka volt. A szakasz végén pedig azt olvastuk, hogy Jézus megjövendöli a mindalálig hűséget fogadó Péternek, hogy még ezen az éjszakán, amelyről itt János apostol beszél, háromszor megtagadja az Urat. Mire a kakas megszólal, Péter elvégzi ezt a háromszoros tagadást. A kakasszó jelzi az éjszaka végét. Tehát ebbe az éjszakába foglaltatik bele Júdás árulása, Péter tagadása. És ott van középen Jézus szava. Júdás szava az árulásé lesz, amit majd csókkal is kiegészít. Péter szava a tagadásé lesz, amit még átkozódással is kiegészít. Jézus pedig azt mondja: amiképpen én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást, és aztán keresztre megy. Az új parancsolat áldást hoz! És máris fel is kell tennünk a kérdést, hogy miért nevezi ezt Jézus új parancsolatnak?  Miért mondhatja ilyen bátran, hogy ez új? Hiszen a régi parancsolatnak ez a summája: szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat!  Hát nem ugyanezt mondja itt Jézus? Talán megfelelhetünk erre azzal, hogy ez bizony azért új parancs, mert Jézus a Hegyi Beszédben azt mondja: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Mt 5,33-34). Ez lenne tehát az, ami új. De ha figyelmesen elolvassuk a Hegyi Beszéd passzusait, láthatjuk, hogy ez a kifejezés – „megmondatott (a régieknek)” – nem a mózesi törvényre utal, hanem arra, ahogyan Jézus korában értelmezték és tanították a törvény summáját.  Szeresd felebarátodat, mint magadat. De ki az én felebarátom? A felebarátom, mondogatták akkoriban sokan, az, aki beletartozik a Szövetségbe; a felebarátom az, aki a népem tagja; a felebarátom az, akivel egy utcában lakom. Nekem a reformátusok a felebarátaim, s akik túl vannak az egyházam kerítésén, azok már nem annyira a felebarátaim. De legyen, valamennyire mégiscsak felebarátaim a keresztyének is. (Nehéz beletörődni, ugye?) De a többiek már végképp nem azok. Jézus áttöri ezt az értelmezést és a benne foglalt módszert is. Erős gondolatot ugyanis, hogy azzal tehetjük intenzívvé a parancsot, azzal mélyíthetjük el, ha szűkítjük a kört, és aki azon kívül esik, azt nem kell szeretnünk. Sőt, tilos szeretnünk. Így szól hát ez a szűkítés: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Jézus azonban úgy mélyíti a törvényt, úgy teszi intenzívvé, hogy kinyitja, kitágítja a kört, ezzel mutatja meg az igazi értelmét. Hiszen az eredeti parancsba belefér az ellenség szeretete is! Tudom, ezt nekünk is nehéz elképzelni, mert sokszor nem az előítéletünk, hanem a tapasztalatunk építi a kerítést: egyszer-máskor a jó szomszéd lesz az ellenségemmé; olykor még ennél is szomorúbb tapasztalatunk, hogy életünk legjobb barátja lesz a legnagyobb ellenségünkké. Mégis, a parancs: szeresd felebarátodat, mint magadat, olyan intenzív, olyan mély az értelme, hogy akár jelentheti ezt is: szeresd jobban magadnál, lemondással szeresd felebarátodat, mint az irgalmas samaritánus (Lukács 10,30-37), vagy kockáztatással szeresd felebarátodat, mint ahogy Jézus szerette Lázárt. (János 10,7-8: menjünk el vele, mondja Tamás, mikor Jézus útra kel Lázár barátjához, és haljunk meg vele mi is!) És gyorsan hozzáteszem ehhez a mélyítéshez azt is, hogy igazsággal szeresd felebarátodat! (Efézus 4,15) Különösen a mai időben fontos ezt is megjegyeznünk, hiszen minket, keresztyéneket mostanság folyton azzal zsarolnak, hogy: ha ti vagytok a szeretet vallása, hol van ez a nagy szeretet? Miért nem fogadtok el mindent, és mindenkit? – vágják a fejünkhöz. Ha a szeretet határtalan, ti miért nem egyeztek bele mindenbe, ami ezen a világon van? Persze, látjuk, hogy sokszor olyanok mondják ezt, akiknek fogalmuk sincs a szeretetről, és csak beleegyezést, támogatást, divatosan szóval: elfogadást követelnek tőlünk! Holott, éppenséggel nekik eszük ágában sincs mindenkit elfogadni, sőt éppen arról nevezetesek, hogy rettentő módon gyűlölnek bennünket (is), meg mindent, ami normális. Aztán afféle világ-tanítót játszanak, akik jogosultak a keresztyéneknek is beírni a szekundát, mintha a szeretet afféle házi feladat volna, amit mi nem tudtuk rendesen megcsinálni. De még ez sem magyarázza, hogy miért mondja itt Jézus ekkora nyomatékkal, hogy új parancsolatot ad. Miért új ez?
Figyeljük meg alaposan. Amikor a törvény summáját olvassuk: szeresd felebarátodat, mint magadat (3Mózes 19,18), ott a kritérium az, hogy: mint magadat. Ezért mondhatjuk, hogy azzal tesszük intenzívvé, azzal mélyítjük a parancsot, hogy ezt a kritériumot felülírjuk, például így: jobban, mint magadat; lemondással is szeresd, kockáztatással is szeresd, igazsággal is szeresd. Jézus azonban valami egészen újat mond itt: amiképpen én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Vagyis immár nem én magam vagyok a mérték (sicut meispsum), és nem az a mérték, ahogyan én képes vagyok szeretni, ahogy én elgondolom a szeretet valóságát, s hogy én mennyi mindenről tudok esetleg lemondani, mennyit tudok kockáztatni, mit tartok igazságnak (vagy mennyit kényszerítenek ki belőlem a követelőzők). Nem ez a mérték.  Jézus a mérték. Amiképpen  énszerettelek titeket – magára mutat! –, úgy szeressétek ti is egymást – a tanítványokra mutat. Láttuk már, hogy a nagy parancs rendje megfordíthatatlan: elöl áll az, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, és utána következik az, hogy: szeresd felebarátodat. Ezt nem lehet felcserélni. Most pedig azt látjuk, hogy az új parancsolat fényében a Jézus tanítványai nem vehetik máshonnan a mintát, a példát, az elkötelezést, csak magától Jézustól.
Jézus szeretete önfeláldozó szeretet. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért, mondja Jézus a barátainak (Jn 15,13). A jó pásztor szereti juhait, a jó pásztor életét adja juhaiért, mondja nyája minden tagjának (Jn 10,11), és életét adja sokakért váltságul (Mt 20,28). Pál apostol pedig azt mondja (és ez megtérésnek szilárd alapja is): „Krisztus, mikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt... Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Róma 5,6-10). Jézus Krisztus akkor halt meg érettünk, amikor mi még Isten ellenségei voltunk.
Ahogyan én szerettelek titeket..., mondja itt Jézus. Ne felejtsük hát ezt az éjszakát! Júdás elmegy elárulni őt, Péter hőbörög, de még meg sem virrad, megtagadja a Mestert. Ezért mondták a régiek, hogy Jézusnak ez a törvénye a végső parancs. Ezen túl nincs más parancs, ennél tovább nem lehet menni, ennél nagyobb nem mondható, ez a mandatum ultimum.
És éppen ezért Jézusnak ez az új parancsa megújító parancsolat is. Aki Jézussal életközösségbe kerül, ahogyan a tanítványok, az megváltozik. Meg kell változnia. Mi sok mindent várunk a Jézussal való életközösségtől, sok mindent meg is tapasztalunk is, és másoknak is sok mindent ígérünk efelől, a világ összes könyve nem foghatná be, csak néhányat hozok ide. Aki Jézussal életközösségbe kerül, megmenekül. Ez igaz és mély tapasztalat. Ezt átéltük mi is, és elmondhatjuk másoknak is, amikor a keresztyénségünkről, a hitünkről, Jézusról, beszélünk: ha hiszel az Úr Jézus Krisztusban, megmenekülsz mind te, mind a te házad népe, ahogy Pál apostol mondja a filippi börtönőrnek (ApCsel 16,31). Aki Jézussal életközösségbe kerül, az meggyógyul. Nem győzzük számba venni ezernyi betegség között a tízezernyi gyógyulást. Szinte észre sem vesszük, csak utólag, hogy milyen csodálatosan hordoz bennünket Isten a tenyerén. Csak amikor egy beteg ágya szélén ülünk, akkor döbbenünk rá, hogy ez a helyzet lehetne fordított is. De meghallgattatik sokak buzgó könyörgése, mert a Jézussal való életközösség gyógyító közösség, lelkileg, testileg egyaránt. Aki Jézussal életközösségbe kerül, az megbölcsül. Előbb-utóbb fölismeri az élet igazi szerkezeteit, eligazodik emberileg lehetetlen, bonyolult, kibogozhatatlan ügyekben, s megtapasztalja azt, amit Ady Endre mond egy szép zsoltárában:
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten, járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
Még gondolatom sincs egy problémára, a Mester már megoldotta, és ebből bölcsesség származik az életemre. Aki Jézussal jár, az meggazdagszik, ezt is bátran mondom, mert megtanulja az élet igazi értékeit, megtanulja megkülönböztetni a mulandót a múlhatatlantól, a veszendőt a maradandótól, a semmit az örökkévalótól; igazi értékei lesznek, és a szó isteni értelmében lesz gazdag, ahogy Jézus mondja: olyan kincseket gyűjtsetek, amit nem lopnak el a tolvajok, nem emészt meg a moly és a rozsda, hanem megmarad a Mennyek Országára (Máté 6,19-20). Aki Jézussal életközösségben van, az megnyugszik, ezt is mondhatjuk nyugodtan. Ahogy a zsoltárban is énekeltük: az én lelkemet megnyugtatja (23. zsoltár), és ezt mondja a Mester: jöjjetek énhozzám mindnyájan...én megnyugosztlak titeket! (Máté 11,28). És sorolhatnám még a világ végezetéig: megmenekül, meggyógyul, megbölcsül, meggazdagszik, megnyugszik. Jó portéka ez a keresztyénség. Nem is tudom, miért vagyunk mi olyan ügyetlenkék, bátortalanok! Hát ezt bátran kínálhatjuk ezt mindenkinek, és hívogathatunk erre másokat is?! Megvan rá az élettapasztalatunk is. De a sor végére még valamit ide kell tennem, és ez mellőzhetetlen! Aki Jézussal életközösségbe kerül, az megváltozik. Mert ez az új parancsolat változtató, megújító parancsolat. Pál apostol mondja éppen a törvényről (beleértve a szeretet nagy parancsát is), hogy a régiek elfedett arccal szemlélték a törvényhozó Mózes arcát, a Mózes arcáról visszatükröződő, egyébként elmúló isteni dicsőség miatt. És ugyanígy az elméjük is mindig meghomályosult, amikor az Isten törvényét olvasták. De mi, folytatja az apostol, fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét, és elváltozunk az Ő ábrázatja szerint (2Kor 3,18). Aki Jézussal életközösségben van, az megváltozik. Ez a törvény nem teljesíthetetlen mértéket állít elénk. A régi törvény azt mondta: szeresd felebarátodat, mint magadat! És hát én hogyan szeretem magamat? És egyáltalán, ki az én felebarátom? Csupa kudarc-történet. De most Jézus magára mutat: ahogyan én szerettelek titeket... És jól tudjuk ennek a szeretetnek a történetét, ez a történet itt van előttünk: ahogyan a jó pásztor életét adta a övéiért, juhaiért, barátaiért, sokakért, ellenségeiért..., úgy szeressétek ti is egymást.
S van még itt egy nagyon különös szó. Amikor Júdás eltávozott, Jézus fölkiáltott: most megdicsőíttetett meg a Fiú az Atya által, és a Fiú által az Atya, majd ezt mondta a tanítványainak: fiacskáim, még egy kis ideig veletek vagyok... S aztán majd olvassuk hosszasan vigasztaló, buzdító, felkészítő szavait. Fiacskáim! János evangélista egyetlen egyszer használja ez a szót. Itt, ezen a dráma órán. Az éjszaka óráján! Fiacskáim – én ebben belehallom, s talán nem jogtalanul ezt a szót: fiókáim. Mert ez tulajdonképpen ugyanaz. Fiacskáim. Erről pedig a pelikán jut eszembe, a szimbolikus madár, maga Krisztus, aki saját vérével táplálja fiókáit.
Éjszaka volt, mikor mindez történt. Ugyanazon az éjszakán vette az Úr Jézus Krisztus a kenyeret, megszegte és a tanítványainak adta, és ezt mondta: ez az én testem, mely megtöretik érettetek; és vette a poharat, és nekik adta, és azt mondta: ez a pohár az új testámentum az én vérem által, mely érettetek ontatik (1Korinthus 11). Ugyanazon az éjszakán... Ezért, testvérek, fiókák, most majd, amikor az Úr szent asztalához jövünk, hogy vegyük a kenyeret és vegyük a pohárt, nemcsak arra emlékezünk, hogy Krisztust életét adta barátaiért és ellenségeiért, hanem ünnepelünk is. Ünnepeljük a Krisztussal való titokzatos lelki egységünket, hiszen azt ígéri övéinek, hogy eljön majd érettük dicsőségében. S erre készítve Lelke erejében minket magával és egymással titokzatos lelki egységbe von. Ezt ünnepeljük. Ezt a változást! Ez a református transzszubsztanciáció. Amikor diákként dogmatika vizsgára készültem, mint a rossz színész, vagy harmincszor hangosan kimondtam ezt a rettenetes szót: transz-szub-sztanciá-ció! Vagyis átlényegülés. Tudnom kellett kimondani, mert a 16. században, a nagy hitviták idején roppant szellemi küzdelmeket folytattak arról, hogy vajon az úrvacsora kenyere és bora átlényegül-e, átváltozik-e, történik-e transzszubsztanciáció? Megváltozik-e, átalakul-e valósággal Krisztus testévé és vérévé a kenyér és a bor állaga, lényege?  Reformátor eleink azt mondták, hogy a kenyér és a bor szentségi jelek, kiábrázolják a megtört testet és kiontatott vért. De jelek maradnak! Mégis, történik átlényegülés az úrvacsorában. Igen, van transzszubsztanciáció, van lényegváltozás:  én változok meg. És ennek Krisztus a kritériuma. Ha Isten elküldi Szentlelkét és élő közösségre von Krisztussal, és vele eggyé tesz, akkor történni kezd, amit az apostol mond: pedig elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak ábrázatja szerint (2Kor 3). Elváltozunk ennek az új parancsolatnak, a mandatum ultimum-nak az erejében, mely Krisztus eljövetelére készít fel. A régi hitvallásban ezt mondjuk: Jézus Krisztus újból eljön,  újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és Országának nem lesz vége.
Az úrvacsora több elemből áll: van szerzési igéje (a Mester parancsára tesszük ezt: ezt cselekedjétek...), vannak szent jegyei, a kenyér és bor (ezt cselekedjétek az én emlékezetemre) de van benne ígéret is (az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend.)  Vagyis ezt az új törvényt hirdessétek, mert el fog jönni és Országának nem lesz vége. S milyen csodálatosan egybecseng az, amit egyrészt az Eljövendő ad parancsba azzal,  másrészt, amit a megdicsőült Bárány ígér az övéinek! Amiképpen én szerettelek, ti is úgy szeressétek egymást – mondja áldozatára készülve. A Jelenések könyvében pedig ígéret ad: aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amiképpen én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. (Jelenések 3,21) Az győz, aki úgy szeret, amiképpen a Mester szeretett bennünket. Ámen.

„Nem értem lett ez a szó, hanem tiértetek!” - mondja Jézus itt a történet adott pontján. De vajon melyik szó az, ami nem Őérette, hanem miérettünk lett? Talán az utolsó, a mennyei kijelentés? (Megdicsőítettem és meg is dicsőítem!) Vagy inkább Jézus felkiáltása az Atyához? (Atyám, ments meg engem ettől az órától, de azért jutottam ez órára, hogy Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet!) Vagy a tanítványság értelme és titka? (Aki nekem akar szolgálni, ott legyen, ahol én vagyok, és aki nekem szolgál, megbecsüli az Atya?) Vagy az örök élet titka? (Aki a maga életét szereti, elveszíti, aki a maga életét e világon gyűlöli, örök életre megtartja.) Vagy az áldozat értelme? (Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha elhal, sok gyümölcsöt terem.) Vagy éppen az a szó, amit Fülöp és András vitt Jézushoz, hogy vannak már itt görögök is, és látni akarják Őt? Mire azt feleli Jézus: most jött el az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia!
Azért sorolom a történetből ezeket a részeket így külön-külön, mert egy rendkívül sűrű pillanatba jutottunk. A virágvasárnapi bevonulás után vagyunk. János evangélista nem beszéli el részletesen, hogy virágvasárnap és nagycsütörtök éjszakája között hány és miféle vita zajlott le Jeruzsálemben, hány és miféle szópárbajban, harcban ragyogtatta föl Jézus istenfiúságát és győzött, hogy aztán annál nagyobb legyen az ellentét, amikor Nagypéntek drámáját látjuk. János mindössze három lépésben vezet el kereszt titkához: itt még Jézus mindenkihez beszél, aztán már csak a tanítványoknak beszél, és végül, Nagycsütörtök éjszakáján, a Gecsemáné kertjében már csak az Atyához beszél.
Ám még itt, a tágasságban is azt mondja: háborog az én lelkem (ezt a hatodik zsoltárból idézi). De később is halljuk ezt a szót. János evangélista mondja Jézusról, hogy a tanítványi körben is háborgott  (vergődött) a lelke (Jn 13,21). S talán éppen ez a szó segít megérteni Jézus szavát: ha földre esett gabonamag nem hal el, csak magában marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Mi ez a háborgás, vergődés, megrendültség? Azt olvassuk Lukács evangéliuma elején, hogy amikor Zakariás pap áldozatot mutatott be a templomban, és megjelent neki Gábriel angyal, hogy jelentse: gyermeke fog születni, Zakariás megrettent a félelemtől (Lk 1,12). Teljesen megrendült. De éppen Lukács evangéliumának a legvégén is olvassuk ezt a szót. Amikor a feltámadott Jézus a megjelent tanítványoknak, megrendítő félelem ragadta meg őket. (Lk 24, 38) Ez a nyugtalanság olyan, mint amikor a Bethesda tó vize felkavarodott, ha angyal szállt rá (Jn 5,7). Aki látott már állóvizet fenékig felkavarodni, az talán érti a hasonlat lényegét. És ugyanezt a szót használja az evangélista annak leírására is, amikor a két nővér hívatta Jézust Lázár barátjához, de mire ő odaért, már meghalt. S amint ment Jézus a sírhoz, és látta gyászoló közösséget, megrendült, és könnyekre fakadt (Jn 11,33). De ugyanilyen értelemben vigasztalja a tanítványokat: ne nyugtalankodjék a ti szívetek! (Jn 14,1) Egyszóval ez a megrendülés, vagy nyugtalanság vagy háborgás, éppenséggel nem szorongás. A szorongás a mi korunk neurózisa. Itt valami másról van szó, valami tartós, intenzív, folyton kiújuló nyughatatlanságról. Tegnap este olvashattuk az újságokban: Izlandon néhány nap alatt hatezer földrengés következett be. Máskor is volt ott földrengés, de ilyen intenzitással emberemlékezet óta nem mozdult meg a föld. Erre mondja a zsoltár, ugyanezzel a szóval: nem félünk, ha megrendül is a föld (Zsoltár 46,3). De tud arról, amikor a lélek tartóoszlopai rendülnek meg, és az ember lelke a legmélyéig fölkavarodik, és beáll a csüggedés (Zsolt 42,7) és vergődik a szíve (Zsoltár 38,11) Nos, ezt mondja most Jézus: háborog az én lelkem (vergődik a szívem). Miért mondja? És kiknek mondja? Mikor mondja, és mit is mond? Már említettem, hogy Jézus utoljára beszél nagy a Jeruzsálemben összegyűlt tömeg előtt nyilvános közvetlenséggel, divatos szóval: frontálisan. A többi evangéliumból tudjuk, hogy ez a sokadalom szem- és fültanúja volt sok-sok fantasztikus dolognak. Hamarosan azonban már csak a tanítványi körben beszél Jézus, és mondja: szomorú a szívem mindhalálig. Végre pedig csak az Atyának könyörög vért verítékezve a Gecsemáné kertjében: Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem a pohár, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen. Miért? Mert, ahogy itt mondja még teljes nyíltsággal: a földre hullott gabonamagnak el kell halnia, hogy sok gyümölcsöt teremjen. Ha nem hal el, csak magában marad, és értelmetlen az egész küldetés, értelmetlen a szolgálat.
De hát nem a diadal előkapuja volt az a virágvasárnapi bevonulás? És nem azt olvastuk itt, hogy görög zarándokok látni akarják Jézust? Lám, Jézus kilépett bezárt kis világából, vár rá a nemzetközi hírnév. Ez bizony diadalnap! Tudósok leírták már, hogy a virágvasárnapi bevonulás nem valami spontán ünnepség volt, hanem adott mintára megszervezett esemény. Abban az időben, ha egy hódító elfoglalt egy országot, így vonult be a fővárosába, diadalmenetben. A diadalmenet pedig rendszerint a templomban ért véget, hogy ott áldozatot mutassanak be az isteneknek, vagy hogy megtisztítsák a templomot. Egy tudós szerint ez az egész valójában provokáció volt. Jézus vallásos forradalmat akart kirobbantani. Ám a világ kimutatta a foga fehérjét, végzetesen ellenállt Jézus igyekezetének, nem sikerült a világ romlottságát megfordítani. De valóban erről volna itt szó?  Valóban ezért háborog Jézus lelke, mert érzi, hogy nem fog sikerülni a vállalkozása, nem sikerül kirobbantani a vallásos forradalmat, holott az ügye már kilépett nemzetközi színtérre is? Minden porba hull, kudarcba fullad?
Hát éppen ellenkezőleg! Jézus ugyanis nem eltörölni megy, hanem betölteni. Betölteni az áldozat igazi értelmét. A Zsidókhoz írt levél mondja, hogy a bakok és a kosok vére soha nem tudta eltörölni a bűnöket, és elvégezni a teljes, nagy megengesztelést. A templomi áldozati rend csak mintegy megelőlegezte Jézus áldozatát. Mikor elterveztük ezt a templomot, az építész egy papírra fölrajzolt vonalakat és ráírt számokat. Az csak papír. Az csak vonal. Az csak terv. Amikor elkészül, akkor válik valóra. Azt mondják a régiek, hogy az Ószövetség rendje vázlat volt, amit meg kellett valósítani, be kellett tölteni. Ezért megy Jézus Jeruzsálembe. Mondhatjuk tehát, hogy ez a szó (háborog az én lelkem) egészen másra irányul, mint amit mi diadalon és kudarcon értünk általában.
Jézus nyugtalansága a nagy drámára irányul: aki szereti az ő életét, elveszíti azt, aki pedig meggyűlöli e világon, megtartja örök életre. Mi könnyen szoktuk ezt a tanítást venni, azt szoktuk mondani, hogy ez a tanítványság igéje. Valóban az. Az is. Ha föllapozzuk az evangéliumokat, több helyen is halljuk ezt a szót éppen a tanítványság kapcsán. Ki a jó tanítvány? Aki fölveszi a maga keresztjét, mondja Jézus, és utána hozzáteszi: mert aki szereti az ő életét, elveszíti, aki meggyűlöli e világon, örök életre megtartja (Máté 16,24-25). Aki a Jézus tanítványa akar lenni, annak vállalnia kell az életről lemondó, önfeladó kockázatot. Most itt a 21. században, amikor elképesztő gyorsasággal érkeznek hozzánk a hírek. Szíriában hallottam egy özvegytől, hogy mi itt, Európában előbb értesültünk arról, mint ő ott Aleppóban, hogy az Iszlám Állam kivégezte a férjét hitéért. Ott nem volt hírközlés, nem volt internet, nem volt televízió, nem volt villany, ő csak hetekkel később tudta ezt meg, mint a világ. Bizony, ez a tanítványság igéje itt: aki a Krisztus tanítványa akar lenni, annak vállalni kell ezt a kockázatot. Erős és megrendítő szavak ezek: ha szereti, elveszti, ha meggyűlöli, megtartja.
Mégis, ez csak az első fokozata ennek a megrendítő igének, ez csak az első megrendülés. Éppen János evangélista írta le, hogy egy korábbi jeruzsálemi tartózkodása során Jézus a feltámadásról beszélt, lélekről és életről. Sokan akkor azt mondták, hogy ez nehéz beszéd, és nem hallgatják: meghalni, feltámadni, elveszni, életre jutni. És sokan a tanítványai közül is elhagyták és nem jártak többet vele. Akkor fordul Jézus a tizenkettőhöz és mondja: ti is el akartok hagyni? Mondja Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van Tenálad (János 6,68). Jézusnak nem csak tizenkét tanítványa volt. Tudunk hetvenes tanítványi körről. Lukács volt annyira udvarias, hogy a nőtanítványok nevét is följegyezte. És tudunk ezrekről, akik ott hömpölyögtek Jézus körül, látni akarták őt és mentek utána. Valószínű, hogy a virágvasárnapi sokadalmat is javarészt ez a tanítványi társaság adta ki. De már nincsenek sehol. Tanítványul szegődni, áldott igéket hallgatni, bölcsességre hajlítani a szívünket, megfontolni, hogyan vezessük az életünket, és igyekezni ott lenni, ahol Jézus van, eleve nem könnyű, de mégiscsak az egyik megrendülése az ember életének. Jézus szava (ha a gabonamag el nem hal, akkor csak egymagában marad, ha elhal, sok gyümölcsöt terem): a megtérés igéje is! És itt a megtérésen az életünk teljes és gyökeres átértékelését értjük. A megtérés nem néhány elhullajtott könnycsepp a bűneink miatt! Mitöbb, hadd tegyek kitérőt. Egyszer egy cinikus atyafi mondta nekem egy evangelizáció után, amikor a hatásos prédikáción megrendültünk és szem nem maradt szárazon, hogy: de sokan elsiratták itt a bűneiket! De nem azért sírunk, hanem, mert a megtérés döntő fordulatában rá kell jönnünk, hogy mindaz, ami eddig volt, az rossz értékelésen alapult, vagyis rossz volt az értékrendünk. A megtérés az értékek gyökeres, mindent átható átértékelését jelenti. A magát szerető embernek Istenhez el kell találnia! Tudom, roppant magától értetődőnek tűnik a világ nagy muzsikája, de csalfa zene az! Gyerekkoromban hallottam először, amikor lekicsinyelve megszóltunk valakit, mire ő visszavágott: persze, te is csak magadból indulsz ki! Mert hát miből-kiből másból indulna ki az ember, mint önmagából? De éppen ez az, amiről Jézus beszél. Ha valaki önmagából indul ki, az el is veszíti önmagát. Ma is olyan iszonyatokat akarnak a törvényhozás révén begyökereztetni, hogy csak ámulunk, mi lesz itt?! Ráadásul, mindez úgy indokolják, hogy ez olyan, mint a kétszerkettő. A család család – hallom mostanában a család felforgatói szájából. Igen, ha ötven évvel ezelőtt valaki azt mondta volna: a család család, arra azt feleltük volna: miért tülkölöd ezt mindefelé? Hát persze!  ne bomolj már. Az egy meg egy az kettő. Miért kell ezt ennyit mondani? De ma nem ezt jelenti már sokak szájában. Azt akarják, hogy mást jelentsen. Miért? Mert az ember magából indul ki! És magára akarja ölteni az egész világot! Holott ez a törvény: Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat. És ez a rend nem megfordítható. Először szeresd az Urat, a te Istenedet, Tőle van minden élet! Ha magadban szereted önmagad életét, el fogod veszíteni azt. Ezért, ha kell értékeld le, ha kell, gyűlöld meg ezen a világon, ahol az ember már fölállította magának saját önistenítésének a szerkezeteit! S ha ezt meggyűlölöd, akkor tartod meg életedet örök életre.
Úgy tűnik, ezzel a legnehezebbet mondtam. De a legnehezebb itt még van a sor végén: ha a földre hullott gabonamag el nem hal, csak magában marad, ha elhal, sok gyümölcsöt terem - ez a megváltás igéje. És azért a megváltás igéje, mert ha megváltásra szorulunk, ha szabadulni kell a bűnök szövevényéből, ha ki oldódni a hamis értékekből, ha el kell jutni az élet igazi forrásáig, de, lám egy tapodtat sem tudunk már tenni, akkor ugyan ki vált meg minket? Akkor ugyan ki nyitja ki a börtönajtót, ami csak kívülről nyitható? Akkor ugyan ki ragyogtat ránk világosságot, ránk, akik mindig csak sötétben tévelygünk? Igen ez a megváltás igéje, mert a megváltás igazi ereje akkor jut érvényre, amikor az ember letesz arról, amiről utolsó lehelletéig nem akar letenni. Arról a meggyőződésről nem akarunk letenni, hogy mégiscsak van bennem valami, mégiscsak van bennem egy elem, egy mozdulat, egy gondolat, egy terv, egy maradék erő, valami érdem (ahogy a régiek mondták). Isten megváltó akaratának az a nagy és mindent átrendező drámai áthatása a mi életünkre, hogy mindenekelőtt rádöbbenek arra, hogy nem érdemlem meg azt, ami a legszükségesebb. Isten nem azért vált meg, mert megérdemelném, vagy mert fölfedezett bennem valamit, amit én még nem is látok magamban. Isten nem titkos tehetséggondozó, nem talányos kibontakoztató, nem társadalmi fölszabadító. Lám, itt van ez a szegény elnyomott ember, hát hozzuk már ki belőle ezt a jót, ami ő maga sem vesz észre. Nincs nekem érdemem, semmi esélyem – ez a megrázkódtatás a megváltás első erőhulláma bennem. Súlyos drámai beszélgetésem volt egy ismerőssel nemrégiben. Az illető azon háborgott itt most a vírusjárvány idején, hogy bár már regisztrált védőoltásra, de mivel fiatalnak számít, a sor végére került, és ki kell várnia, hogy előbb megkapták a többiek, Kiféle többiek? - háborgott. A kilencven éves nyanyák? Minek azoknak? És erre azt válaszoltam neki, hogy lehet kilencven éves valaki, lehet öt krónikus betegsége is, de ő is egy közülünk. Vedd hát tekintetbe, hogy nem te vagy egyedül, nem egyedül te számítasz, neki is jár. Igen, van egy ilyen rendje az életünknek, és ez jól is van így itt ezen a világon. De ugyan mivel állsz oda Isten elé, miféle méltóságot, érdemet viszel te oda? A megváltás nagy drámája belül, benned éppen azzal kezdődik, hogy neked nincs jussod rá. Téged, az elfogadhatatlant Isten elfogad, téged, az érdemtelent Isten érdemesít, téged, aki kiszakítottad magadat Isten családjából, Isten visszafogad a gyermekévé. És ezt egyedül ezért az egyetlen egy gabonamagért teszi, amely a földbe esett és elhalt, és sok gyümölcsöt termett. És azért halt meg, hogy mindez megtörténhessen.
Ezek a nagy drámák itt, ezek azok az alapokat megrengető nagy rezdülései, fölriadásai az emberi életnek, amelyek most Jézus lelkét is áthatják. Értjük vajon a mélységét annak, amit tusakodással mond? Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a pohár? Mindazáltal ne az legyen, amit én akarok! - ezt mondja az emberségében teljes Jézus ott, a Gecsemáné kertjében. Ezt mondja az egyetlen igaz ember. Nem az legyen, amit én akarok. Mit akarok én? Én élni akarok. Mit akarok én? Első akarok lenni. Mit akarok én? Érdemet láttatni magamban. Mit akarok én? Méltóságot ú az életemnek. Egyszóval: szeretni akarom az életemet. Szeretem az életet. De aki szereti ezt az életét, az elveszíti azt. Aki pedig meggyűlöli, meggyűlöli, mert nincsen benne érdem, nincsen benne méltóság, nincsen benne jogalap, nincsen benne semmi, egészen pontosan a semmi van benne, és elfogadja Jézus kezéből, az elhalt gabonamag áldásából ó az új életet, az tartja meg életét az örök életre. Így kiált Jézus: Atyám, ments meg attól az órától -, aztán így folytatja: de az az óra az Atya dicsőítésének az órája, az az óra mégis a dicsőség órája, mert az az óra az engedelmesség órája is. Hát hagyjátok, testvérek, hadd járja át három, meg háromezer meg hatezer földrengés a lelketeket, hadd kavarodjon föl a Bethesda tavának az iszapja, hadd rendüljenek meg az alapok! Mert ez az ige: ha a földbe hullott gabonamag el nem hal, csak magában marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem, ez a tanítványság igéje, mikor Jézusnak elkötelezzük magunkat; ez a megtérés igéje, amikor Isten rendjében átértékeljük életünket; de ez a megváltás, a szabadítás, a gyermekké fogadtatás, az üdvösség igéje is. Hassa át Jézus szava a szíveteket. Ámen.

„Bizony, bizony mondom néktek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket. És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját... Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja juhokért.”
Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja juhokért. Jézus szavait hallva nyomban két szép bibliai kép ötlik fel bennünk. Előbb a zsoltár, a 23., amelyben Dávid, a pásztorfiú magasztalja Isten gondoskodó hűségét. Aztán Jézus példázata a jó pásztorról, aki mindaddig nem nyughat, amíg a nyájából elkóborol juhát meg nem találja és haza nem viszi a többi közé (Lukács evangéliuma 15). Mindkettő erős bizalmat ébreszt bennünk Isten iránt, és mindkettő nagy reménységet ad nehéz időkben is, akkor is, amikor ínségbe jutunk és aggódunk a jövőnk iránt, és akkor is, amikor magunknak csináltuk a baj, eltévelyedtünk, elvesztünk, zsákutcába kerültünk.
Mindezt azért bocsátom előre, mert Jézusnak a templomban mondott szavai lényegében véve erre mutatnak, de az összefüggés – divatosan: a kontextus – mélyebb megértés felé mutat: erős konfliktus is van benne, ne térjünk most ki ez elől! Enélkül nem értjük meg Jézus áldozatát.
Jézus jó pásztorról beszél itt, és ezzel azonnal felidézi a prófétákat, akik tudnak mihaszna pásztorokról, akik rendre elhagyták a juhokat (Zakariás 11,17), akik szunnyadnak és hagyták szétszéledni a nyájat (Náhum 3,18), akik önmagukat legeltették (Ezékiel 34) vagy félrevezették a nyájat (Jeremiás 50,6), akik hűtlenekké lettek a megbízatásukhoz (Jeremiás 2,8). Hűtlenekké lettek az isteni feladathoz, hogy vezessék, őrizzék a népet. Ezt az utóbbi minősítést Jeremiás prófétától idéztem, aki hasonlóan a többi régi prófétához olyan korszak eljövetelében reménykedett, amikor majd a vezetők hűségesek lesznek, jól töltik be mandátumukat. Előbb Ézsiás és Ámós, aztán Ezékiel majd Zakariás jövendölt így – és ez a jövendölő sor évszázadokon át tartott. Ebben a sorban áll Jeremiás is, aki talányos jövendölésében azt mondja, hogy: „eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik. És ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: az Úr a mi igazságunk!” (Jeremiás 23)
Tiszta politika, mondhatnánk. És mi nem akarunk politikáról sem beszélni, sem hallani! Mi arról a jó pásztorról akarunk hallani, aki nem foglalkozik ilyen dolgokkal, és minket is kies mezőkön legeltet és megnyugtatja lelkünket. Nekünk az a Jézus kell, aki eltávolít minket evilág minden hívságától, a földi zajtól, lármától, békességet ad. Akinél minden végtelenül egyszerű. De mielőtt engednénk ennek a belső késztetésnek, és elfordulnánk a régi prófétáktól is, mégiscsak bele kell néznünk Jézus szavainak a mélyébe.
1) Először is látnunk kell, hogy Jézus egy súlyos konfliktus után mondja ezeket a szavakat. Meggyógyított egy vakon született embert, és a kirobbanó vita során egyenesen ördögtől valónak titulálták tettét. Súlyos ítélet ez. Még súlyosabb, hogy olyanok mondják, akiknek hatalmuk volt arra, hogy bárkit megbélyegezzenek és kiközösítsenek a polgári közösségből. Leveszik a Facebook-ról, mert sértő megjegyzést mondott vagy ijesztő dolgot tett – meggyógyított egy beteget! Nem holmi, tét nélküli misztikus vita folyik itt! Akiket Jézus másutt vak vezéreknek nevez – ők, a közösség vezetői mondanak ítéletet a gyógyító fölött. És ezután mondja Jézus, magára mutatva: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért!
2) Másodszor, a képes beszédet Jézus tudatosan alkalmazza. Nem csupán fokozni akarja Isten iránti bizalmunkat, hanem a prófétákra utal, akik - ahogy idéztem - számos alkalommal bírálták saját koruk megromlott erkölcseit, az önhitt vezetőik alkalmatlanságát és hűtlenségét a rossz és alkalmatlan pásztorok képével, akik nem adták életüket a juhokért, a rájuk bízottakért, hanem ellenkezőleg: magukat legeltették (Ezékiel 34).
3) És harmadszor, Jézus nyilvánvalóan utal Jeremiás próféta jövendölésére is. Eszerint, amikor Isten hűséges pásztort ad, az majd bölcsen és méltányosan fog cselekedni, és a nép biztonságban élhet, és ez lesz a neve: az Úr a mi igazságunk.
Ez a név Jeremiás korában ismerősen csengett. Egy király neve volt. Cidkijja király neve lefordítva ezt jelenti: az én igazságom az Úr. A próféta azonban nem erről a kortárs királyról szól, akinek uralkodása katasztrófához vezetett. Cidkijja király a prófétai intés ellenére fellázadt a hatalmas Babilón ellen, a birodalom bosszút állt, Jeruzsálemet lerombolták, őt fogságba vitték, megvakították, és rabként halt meg.
Jézusnak a jó pásztorról mondott szavát ez a mondat előzi meg: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.” (Ján 9,41). A vak vezérekkel vitatkozik Jézus. Ezért utal a hűtlen, önmagát istenítő, elbukott és megvakított király kortársára, Jeremiás prófétát és szép ígéretére.
Jeremiás tehát előre tekintett a jövőbe, és új pásztort várt, a Messiást várta, akinek ez a neve: az Úr a mi igazságunk. Figyeljünk a hangokra, kicsit másképpen hangzik a király egyébként ismerős neve, viszont mindent egészen másképpen jelent. A király neve Cidkijjá, de ez csak névbitorlás – az én igazságom az Úr! Egyes számban, csakis ő, csakis én, az enyém és csakis az enyém ez az igazság – és nem is általánosan. A prófétai jövendölés ellenben kiterjesztő értelmű: az Úr a mi igazságunk. Ez a más irányba mutató szó annyira fontos, hogy a tudósok mindmáig vitatkoznak azon, hogy az új név vajon egy eljövendő szabadító király neve-e, vagy éppen az egész nép neve. Én nem tudom ezt a vitát eldönteni. De az nyilvánvaló: boldog reményt jövendöl a próféta: olyan vezetője lesz Isten népének, akinek magának, személyesen és az egész népnek is valóban maga Isten lesz az igazsága, vagyis istentörvényű életet fognak élni, a szövetség rendelkezései szerint. És ezt a szent életrendet Isten egy második nagy szabadítással pecsételi meg: „Azért ímé, elközelgetnek a napok, azt mondja az Úr, amelyekben nem mondják többé: Él az Úr, aki kihozta Izráel fiait Egyiptom földéből. Hanem inkább ezt mondják: Él az Úr, aki kihozta és aki haza vezérlette Izráel házának magvát az északi földről és mindama földekről, amelyekre kiűztem őket, és lakoznak az ő földjükön.” Véget ér a száműzetés, a szétszóratás, a pásztor nélküli tengődés és sodródás! Ahogyan egykor Egyiptomból Isten kihozta népét, úgy fogja majd lezárni a száműzetés idejét is., Nehéz szavak hordozzák a szép reményt!
Nos, ki ne tudta volna ezeket a szavakat idézni ott a templomban, ahol Jézust szélhámossággal, ördöngösséggel, istenkáromlással vádolták, miután meggyógyított egy vakot! De éppenséggel idézhették volna koruk uralkodóját, Tiberius, római császárt is, aki pásztorhoz hasonlította magát, amikor könnyített a provinciák adóterhein és azt mondta, a jó pásztor nyírja és nem nyúzza a juhait.
Kedves Testvérek, nem tudunk tehát elbújni az elől, ami elől annyira szeretnénk elbújni. Mert nem tudunk és nem akarhatunk magunk elé kétféle Jézus állítani: egy kemény, vitázó Jézust, aki, ha kell prófétákat idéz, ha kell kötélből ostort fon, és kiűzi a kufárokat a templomból, aki Heródesre azt mondta: róka, Pilátusnak pedig semmit sem mond, ahelyett, hogy esdekelne szabadon bocsátásáért – és egy másik Jézust, akinek semmi köze ehhez az egészhez, semmi köze az adópénzhez, a Virágvasárnapi bevonuláshoz, a nagytanácshoz, semmi köze evilághoz, és minket kiragad e világból, és megszabadít e földi élet minden gonoszságától. Igen, meghagyom, mi nyilván ezt az utóbbi Jézust szeretnénk magunknak, Ő a jó pásztor, aki megoltalmaz minket e világ minden csalárdságától, és azt akarja, hogy nem is törődjünk a mihaszna, magunknak élő, önző, hamis pásztorok és béresek dolgaival...
Sokat hallom ezt mostanában. Nemrégiben egy régi jóbarátommal vitatkoztam össze, aki néhány szó és hangzatos nyilatkozat alapján politikusokat minősített (nem itthoniakat, ezért nem volt olyan vészes a vita), és az egyiket minden további nélkül glóriás keresztyénnek titulálta, a másikról meg nem mondott semmit..., értettem jól, miért nem. A glóriás alak azért tetszett, mert azt sugallta, hogy a pásztorkodás nehéz és mocskos üzem, a politika és az emberi közösségek vezetése roppant zavaros és olykor bűnös valami – bízzák csak rá a keresztyének ezt a terhet olyanokra, akik megkímélik őket, mármint a keresztyéneket attól, hogy dolguk legyen ezzel. Mintha azt mondta volna, hogy Jézusnak sem kellett volna Jeruzsálembe mennie a megdicsőülés hegyén történt színeváltozása után (Mk 9), hanem ott kellett volna maradnia, Péter javaslata szerint Mózessel és Illéssel.
Aztán, mégis elment Jeruzsálembe, s mi lett a vége?! Belekeveredett a hatalmi játékokba, vallási pártok, fanatikusok, cinikusok, Heródes, Pilátus, Jeruzsálem és Róma...
Nos, kedves testvérek, mindezt azért mondtam el, mert ilyen összefüggések között kell itt Jézus szavait megértenünk:
„Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket. És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját... Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.”
Fel kell ismernünk Jézus hangját – dacára annak, hogy nagy hangzavar van a világban. De ő éppen e nagy hangzavar közepette szól hozzánk.
Továbbá, közvetlen módon jön hozzánk, az ajtón. Vagyis nincsenek hátsó szándékai. Nem kerít be bennünket. Nem édesget. Nem szed rá. Egyértelműen beszél. De nem zsarol. Mindig és újra annyit köt a szívedre, hogy az egész életednek Istennel van dolga! (Nem az életed egy részének, hanem az egész életednek. Nem az érzelmeidnek vagy éppen elvont gondolataidnak, hanem neked magadnak!) Nem akar rád sózni semmiféle érdekes, úgymond legújabban felfedezett vagy éppen régóta feledett és most megtalált programot, tanácsot, rendet, alakzatot. Azt akarja, hogy Őt kövesd, életedben és halálodban is, mert Ő az út Istenhez.
Jézus ismer. Nem most kezdett ismerkedni veled. Számára nem kell aláírnod semmilyen kérdő- vagy tiltakozó ívet, és csatlakoznod valami fontos proteszthez vagy csattanós ellen-proteszthez, hogy aztán majd kopogtassanak nálad a szavazatgyűjtők (akár több pártból is). Nála nem vagy rajta semmiféle mozgósítási listán, mert Jézusnak nincs mozgósítási listája – nála az Élet Könyve van, és egyedül ő nyithatja meg és benne van a neved és nem törli ki onnan senki (Jelenések 3,5). Ismer tehát és a neveden szólít, vagyis mindig is dolga volt veled, gondviselő szeretetében hordozott, vagyis nem akkor voltál neki fontos, amikor támogathattad őt, adhattál neki valamit, nem akkor vett észre, amikor végére ért a sornak és kifogyott a nagyemberekből – te mindig fontos voltál neki: születésedtől fogva, minden órán – és azt akarja, hogy kövesd őt.
Idegent pedig ne kövess! Fuss el, ha kell, minden olyan hangtól, amit nem ismersz – még ha édesebb is az a hang, mint a Mester olykor kemény, de tiszta hangja.
S honnan tudod a különbséget? A jó pásztor életét adja a juhokért. Neked az ad életet, hogy ő életét adta – letette érted. Ez az az igazság, amiről Pál apostol azt mondja, másképp nem volt lehetséges felismerni és elnyerni, csak az egy igaz halála és feltámadása által. „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcseségül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul.” (1Korintus 1,30)
Amikor Jézus azt mondta a vak meggyógyítását követő vitában: „ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek” (János 9,39-41) akkor prófétai szót mond. Igen, ez a pásztorokól vett hasonlat is prófétai szó – előre mutat egészen az igazságot szerző áldozatra és érdemére, a keresztre és a feltámadásra. Jeremiás azt jövendölte, hogy ha eljön a messiás, az lesz a neve: az Úr a mi igazságunk. Némelyek ezt az egész közösségre vonatkoztatják: az lesz a nevünk: az Úr a mi igazságunk. Jézus a mi igazságunk. Azért ismered a hangját, azért tudod, hogy téged szólít! Mostanában is nagy a zaj, és manapság is sokféle igazságocskát harsognak a fülünkbe. De te tudod és ismered Őt és az Ő szavát, mert az az igazság szava. És ismered az igazság hangját is, annak pedig igazság a neve. Jézus az út, az igazság és az élet – őt kövesd, Ő az élethez vezet, vezet át a halál árnyéka völgyén is, magához az élethez, Istenhez. Ő a mi igazságunk. Ámen.

Lectio: Zsolt 130
Textus: János evangéliuma 8, 31-32:
"Ha megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal (máris valósággal) az én tanítványaim vagytok; megismeritek majd az igazságot, és az igazság pedig szabadokká tesz majd titeket."
Kedves Testvérek, Megváltónktól olvastunk itt, aki a jeruzsálemi templomban tanít, egészen pontosan bemutatkozik, és bemutatkozása során megnevezi önmagát. A világ világosságának nevezi magát, olvastuk korábban, és azt ígéri, hogy aki Őt követi, az Ő szavára hallgat, igazságát elfogadja, az nem járhat többé sötétségben, mert vele van a világ világossága. Ezt követi ez a különös beszélgetés, amelyből felolvastam a mai szép igét. Jézus arra tanítja a Benne hívőket: ha megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal (azaz máris, valóságosan) a tanítványaim vagytok. És ha a tanítványaim vagytok, folytatja Jézus, megismeritek majd az igazságot, az igazság pedig szabadokká tesz majd titeket. Ellenségei, de a követői is megdöbbennek szavai hallatán, mert akik ezeket a szavakat hallják, valójában mindannyian szabad emberek. Ráadásul büszkék is erre a szabadságukra. Annyira büszkék rá, hogy ha kell, áldozatot hoznak érte, ha kell, a vérüket ontják érte. Így szólnak hát, mert így érzik, okkal mondhatják: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Márpedig aki Ábrahám gyermeke, az a hit örököse, vagyis az Isten ígéreteinek az örököse, vagyis kiválasztott. Aki pedig kiválasztott, vagyis kiváltságos, az szabad ember. Szabad, amilyen szabad volt Ábrahám, akit az isteni ígéret felszabadított arra, hogy semmivel se törődjön, ne törődjön a körülötte levő világ és a körülmények adottságaival, meghatározottságaival, hanem elindult szabadon az ígéretek után. S most mondják Jézusnak: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Mi ennek a nagy szabadságnak az örökösei vagyunk. Meg is toldják: Mi soha senkinek nem szolgáltunk. Miért mondod azt, hogy szabadokká lesztek? (Jn 8,33)
Jézus azért mondja ezt, mert éppenséggel az igazság szabadít meg. Sem az örökség, sem a belső büszkeség, sem a teljesítményeid, hanem csakis az igazság szabadít meg. Mi ez az igazság? Ezen csak úgy tudunk elgondolkodni, most is, ha előbb hagyjuk, hogy minket is megrendítsenek, sőt akár fel is háborítsanak Jézus szavai: Az igazság tesz majd titeket szabadokká. Jövő időben mondja. Vagyis amikor éppen mondja, akkor még nem vagyunk szabadok. Hogyan? Úgy tűnik, Jézus éppen a legdrágábbat veszi el tőlünk, és azt, ami a szabadságunk biztosítéka volt. De hagyjuk, hogy megrendítsen, vagy ha kell, fel is háborítson minket ez a jézusi szó: szabadok lesztek. És még inkább az isteni igény: maradjatok meg az igazság beszédénél! S ha megrendültünk, tegyünk néhány lépést, hogy aztán a jézusi szó egészen elérkezzen a szívünkig.
Az első lépés, amit meg kell tennünk, olyannyira egyszerű, hogy nem is kellene róla sokat szólni, de éppen azért kell róla szólni, mert nem törődünk vele, elintézettnek vesszük. Holott... Nos, igen, Pilátus kérdéséről van szó, ez az első lépés. Pilátus Jézusnak tette fel a kérdést, mielőtt halálra ítélte volna: mi az igazság? Persze Pilátus kérdését minden komoly és tisztességes ember mellőzni szokta, legyintünk rá: ez egy cinikus kérdés. Mégis, idézzük csak fel egy pillanatra. Amikor Jézus Pilátus előtt áll, Pilátus már valójában eldöntötte, hogy halálra ítéli Őt, hiszen a császár barátja volt Pilátus, a császár barátja pedig nem engedhetett egy szabad embert szabadon, vagyis egy olyan embert, aki magát szabadnak mondta a császár rendjén kívül, vagyis aki lázadó volt, nos, ebben a helyzetben Jézus ezt mondja Pilátusnak: Én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Erre kérdezi-feleli, talán legyintve, Pilátus: Mi az igazság? (Jn 18,36) Mi pedig azonnal gyanú alá rekesztjük ezt a kérdést, hiszen ez egy karrierista ember kérdése, vagy inkább nem-kérdése. Hogy van-e igazság vagy nincs igazság, ugyan, kit érdekel? „A tett halála az okoskodás.” Csak azért teszi fel a kérdést Pilátus, gondoljuk, ha felteszi egyáltalán, hogy jelezze, szerinte nem érdemes az igazságot keresni.
De van itt egy következő lépés is, amit meg kell tennünk, és ez már bizony nehéz lépés, mert itt a kérdés személyes üggyé lesz. Itt már nem egy cinikus alak kérdezi, aki feláldozza a másik embert a maga kényelme, karrierje kedvéért. Itt már én kérdezek, és talán mint áldozat kérdezek. Én kérdezek, akit megfosztottak az igazságától, a jussától, megfosztottak a becsületétől, a méltóságától. Én kérdezem: Mi az igazság? Hol az igazság? És éles helyzetekben leginkább a szenvedő Jób szavával kérdezünk, kérdezek én is, vele együtt kell feltennem a kérdést. Jób így kiáltott a vigasztalására érkező, végül kellemetlen és rettenetes vitapartnereivé váló barátainak: „Amitől rettegtem, az esett meg rajtam...a Mindenható elforgatta az igazságomat.” (Jób 3,25; 8,3) A Mindenható forgatta el. Lám, ez már nem a Pilátus cinikus, foghegyről odavetett, elhárító, magamentegető kérdése: ugyan, mi az igazság, ez már a megvert embernek, a szenvedő embernek, a méltóságától, jogától, ember voltától, tisztességétől megfosztott embernek a nagy drámai felkiáltása: Mi az igazság? Hol az igazság? Elveszett az igazság. Az én igazságom veszett el.
De tegyünk még egy lépést. Ehhez útitársul vagy kalauzul fogadhatjuk a nagy bölcseket, a költőket, akik kapcsán vagy inkább a mondataikból, a verseikből, a gondolataikból az a sejtelmünk támad, hogy az igazságból jön mégiscsak valami vigasztalás. Van ott valami remény. Miért sejtjük ezt meg? Talán azért sejtjük meg, mert az ihletett költő olyan szépen fogalmaz, és a szépségnek mindig van valami köze az igazsághoz. Vagy talán azért nyílik út számunkra ide, mert a bölcsek mély gondolatokat osztanak meg velünk, és a bölcsességnek is van köze az igazsághoz. Vagy talán azért nyílik út ide számunkra, mert vannak, akik eltöprengenek a világ dolgain, világkorszakokat forgatnak az elméjükben, és átadják magukat a feltétlen benyomásoknak, mert, ha már elmaradt a politikai, történelmi, jogi, gazdasági, egyéni igazságtétel, azért még, ahogy a bölcsek mondják, költői igazságtétel van.
És itt bátran megtehetünk még sok-sok lépést. Tehetünk például két-három nemzedékre vonatkozó nagy lépéseket is, és elmondhatjuk. hogy a szörnyű XX. század után, és itt a XXI. század elején sem állunk túl jól az elveszett, elsikkasztott igazság ügyével. Csak reménykedünk, hogy ha már mi nem tudtuk helyreállítani, valahogy majd ránk talál az az elveszett méltóság. És ránk talál a mindenéből kiforgatott, porba taposott emberség is. Talán majd maga az igazság talál meg bennünket. Várunk. De gondolkodhatunk évszázadokban, akár évezredekben is, és elmondhatjuk, hogy amit elrontott az önhitt, pökhendi ember, amit szétzúzott a magát istenítő ember, először a XX. század vér- és vasembere, aztán most a XXI. század digitális- és szemét-embere, aki megvetését az együttérzés álarca mögé rejti, aki hamisságát álszabadsággal palástolja el, aki rabszolgaságot gyakorol jogszolgáltatás címén, akinek révült ámokfutása jegyében civilizációk, kultúrák mennek tönkre; nos, akárhogy is, mindegyre azzal biztatgatjuk magunkat, hogy mindezt majd meggyógyítják az évezredek. Persze, tesszük hozzá, a seb sosejm tűnik el, de talán a sebből heg lesz, már nem vérzik ki mindig, majd csak akkor fog nagyon fájni, hogyha nagy-nagy időjárásváltozás, nagy-nagy kultúra-, civiliáció-változás következik be. Erős reménykedés ez is.
Talán ennyi lépést elég volt megtennünk, hogy megértsük a hívők döbbenetét ott Jézus körül. Ők az Ábrahám örökösei, az Ábrahám nemzedékéből valók, évezredek óta szabad és szabadságukra büszke hívők serege. Azt mondják: mi soha senkinek nem szolgáltunk. Lehet, hogy a Pilátusok beszedték az adót, és bezártak bennünket egy szűk országba, de mi nem szolgáltunk nekik. Lehet, hogy úgy hozta az életünk, hogy cselédek lettünk a saját birtokunkon, kényszermunkások, termelési egységek, digitális jelek, de valahogy mégis mindig szabadok voltunk. És ezért Jézusnak is mondhatták a háborgók, hogy az ő történelmük is így alakult, évszázadokon keresztül, bár sokszor leverték őket, máskor rabigába döntötték, de ők soha senkinek nem szolgáltak, még rabként sem. Soha, halálig, semmikor. Ha elhurcolták őket, akkor sem. Ha megbélyegezték, bekerítették, kordonok közé zárták őket, minden külső feltételtől megfosztották, ők akkor is mindig szabadok voltak. Mindig szabadok voltunk. Miért mondod azt, hogy az igazság tesz majd? (Jövő időben: majd!)
Azért, kedves Testvérek, mert az az igazság, amelyről Jézus beszél, nem elvonatkoztatott, vagy törvényekbe foglalt, vagy a történelem keserveiből kiizzadt igazság, nem is a filozófus által megálmodott vagy a költő által megénekelt igazság: ez az igazság maga az Úr, Jézus Krisztus. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, mondja, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam.” (Jn 14,6)  Krisztus az igazság. Ő tesz bennünket szabadokká. És figyeljük meg, hogyan mondja. Azt mondja, így kezdi: a tanítványaim vagytok, ha megmaradtok beszédemben.... Vagyis Ő nyitja meg számunkra az utat, hogy az emberi élet döntő kérdésére megkapjuk a feleletet, és ebben a rátalálásban annak is meg kell történnie, amire Jézus felelete utal. Annak kell megtörténnie, hogy mi, akik Istentől elidegenedtünk, mi, akik be akartunk ülni Isten trónjába, mi, akik a gondviselés helyett csak a saját kalkulusaink mentén bolyongunk, mi, akik ilyenek vagyunk mind, visszataláljunk az élet forrásához. Ugyanis nem az a szabad, akinek nincs a kezén bilincs, nem az a szabad, aki mindenféle jogot kiharcolt magának, nem az a szabad, akinek a földjén sose tapodtak idegen katonák, nem az a szabad, akinek a fejét sose hajtották rabigába, az a szabad, aki szeret. Csak az a szabad, aki szeret.
Nemrégiben egy régi középkori könyvet olvastam, ebben a Tízparancsolatot magyarázza a tudós szerző, és magyarázata közben vitatkozik is, vitatkozik saját kortársaival, akik számomra felette mainak tűnnek, mert ők is, ahogy a maiak is, az okoskodók, felette emberségesek akartak lenni, ezért felállították azt az elméletet, hogy a Tízparancsolatnak, Isten szent élettörvényének az erős szigorát és feltétlenségét – szeresd az Urat, szeresd felebarátodat! –  úgy kell enyhíteni, hogy a parancsolatokat ráhagyjuk néhány szentre, néhány kiváló kegyes emberre, és amit általában és feltétlenül akar Isten, azt a többi halandó számára (a magunk számára is, hiszen mi mindannyian halandók vagyunk!) úgy fogjuk föl, mint isteni jó tanácsot. Valahogy így: Jobb lenne, ha nem ölnénk. Jobb lenne, ha nem lopnánk. Jobb lenne, ha nem kívánnánk a másét. Jobb lenne, ha nem tennénk hamis tanúbizonyságot felebarátunk ellen. Jobb lenne, ha nem paráználkodnánk. Jobb lenne, ha tisztelnénk atyánkat és anyánkat. Jobban tennéd, ha... Ha. Jobb lenne, ha. De ez csak tanács. Tehát ami a törvényből megmarad, mint törvény, azt tartsa meg néhány szent, a többiek számára pedig mindez legyen jó tanács. Milyen megértő, milyen kedves, milyen emberi ez a jó tanács! Ezzel még országgyűlési választást is lehetne nyerni. Csakhogy ezzel semmit nem könnyítünk az emberen. Mert nem a másik embert nehéz szeretni, nem az a nagy feladvány, hogy ne kívánd, ne ölj, ne tégy hamis tanúbizonyságot! A legnehezebb, a lehetetlen: Istent szeretni. Ez a feladvány, ez a kemény törvény, és magunktól, magunkból ez lehetetlen. És lám, máris itt vagyunk a szabadságnál. Csak az szabad, aki szeret. Csak az szabad, aki szereti az élet forrását. Csak az szabad, aki szereti Teremtőjét, aki olyan csodálatosnak, fenségesnek, lenyűgözőnek teremtette az embert, ahogy a zsoltár mondja: Felséges Úr, kicsoda az ember, hogy angyaloknál kevésbé tetted őt kisebbé és megkoronáztad dicsőséggel? (Zsoltár 8) Így teremtett minket Isten. És így kéne nekünk a Teremtőt szeretni, akiről ezt mondja Mózes: A maga képére és hasonlatosságára teremtett minket. (1Mózes 1,16) Csak az szabad, aki szeret.
És csak az tud szeretni, aki tanítvánnyá lesz, vagyis akit Krisztus az életével, a halálával, feltámadásával, kegyelmet szerző áldozatával, örök, tökéletes és szent igazságával megszabadít, és tanítványává hív el. Mondtam már, hogy a szépségnek mennyi köze van az igazsághoz,  és a bölcsességnek is mennyi köze van az igazsághoz. De legelemibb módon a szeretetnek van köze igazsághoz. Ezért mondja Pál apostol is: az Úr pedig a Lélek, ahol pedig az Úrnak Lelke, ott a szabadság. (2Kor 3,17) Ki is volt Pál? Úgy tudjuk, szabad ember volt, egy szabad világ szabad polgára. Római polgár volt, egyenlőbb az egyenlőknél, szabadabb a szabadaknál. Soha senkinek nem szolgált. És mégsem volt szabad, mert nem tudott szeretni. És azért nem tudott szeretni, mert nem tudott tanítvány lenni. Aztán tanítvány lett, és megértette, hogy amíg a Krisztus beszédében megmarad, addig szabad. Mert a Krisztus beszéde az igazság. Az beszél itt igazságról, aki maga az igazság. Megismeritek az igazságot, mondja Krisztus, és magára mutat, és az igazság, magára mutat, megszabadít titeket, és a keresztre mutat, és mindjárt ezután azt mondja: ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. Ámen.

Lectio: Jn 6, 60-69
Textus: Zakariás könyve 3. rész
„Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt.  Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? Jósua ugyanis piszkos ruhába öltözve állt az angyal előtt. Azután ezt mondta az angyal az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged.  Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt.  És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát:  Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és teljesíted, amit elrendeltem, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj.  Hallgass ide, Jósua főpap, társaiddal együtt, akik előtted ülnek! Azt a csodát jelzik ezek a férfiak, hogy én elhozom szolgámat, a Sarjadékot!  Mert itt van egy kő, amelyet Jósua elé tettem: hét szem van egyetlen kövön, én magam véstem bele a mintákat – így szól a Seregek Ura. Egyetlen nap alatt fogom eltörölni ennek az országnak a bűneit is! Azon a napon – így szól a Seregek Ura – meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.”
Kedves Testvérek! Egy prófétai szót hallottunk, pontosabban egy angyal szavát: tűzből kikapott üszög, füstölgő, megégett fadarab, de talán már inkább szén. Sokat idéztem ezt az angyali szót két esztendővel ezelőtt, amikor Budapesten a IX. kerületben leégett a Ráday kollégium. Magam is ott voltam azon az éjszakán, és kénytelen voltam végignézni, ahogy megég és elszenesedik ez az igen fontos és számunkra kedves épület, ahol a lelkészjelöltek éltek és tanultak. Tűzből kikapott üszög... Ez a szó áll itt Zakariás prófétánál, akinek a könyvét a mostani napokban kezdtük olvasni a Bibliaolvasó Kalauz szerint. A kép (tűzből kikapott üszög) azt jelzi, hogy éppen csak megmaradt valami, mégpedig olymódon, hogy megmentették, kikapták a megsemmisítő tűzből. Voltaképpen nem ér már semmit. De minthogy itt az angyal nevezi így Jósua főpapot, és ez azt jelenti, hogy Istennek mégis ér valamit, sőt, nagyon sokat.
Régi időkbe vezet el bennünket ez a kifejezés. Kétezerötszáz évvel ezelőtt, amikor a zsidók hazatérhettek a babiloni fogságból, hozzákezdtek a megsemmisült templom újraépítéséhez. Hosszú ideig tartott ez a nehéz, körülményes, fárasztó munka, közben sokan megrendültek, elfáradtak, ellankadtak, mások elunták, sőt mindenféle nehézségek is támadtak. Nagyon sokan erővel és csellel is akadályozták, hátráltatták az építkezést. Egy régi szép énekünk így mondja ezt: kívül harc, belül félelem. Ekkor Isten prófétákat küldött, látomásokat adott, és igékkel bátorított, hogy népe folytassa a megkezdett munkát.
Az egyik buzdító látomást olvastuk most.  Ez a főpapot, a templom építésének egyik vezetőjét állítja elénk, de nem úgy, mint egy mindenre kész, elhatározott, sokakat egybegyűjtő, lelkes és buzdító alakot, hanem úgy, mint vádlottat, aki mellett ott áll a Sátán, a vádló, és vádolja őt. És a főpap személyében az egész közösséget is, az egész gyülekezetet is vádak érik. Mit is akar ez a Jósua? És mit akarnak ezek a hazaszakadt zsidók? Ezek csak tolakodnak itt, ez valami klerikális reakció, ezek mindenféle alkukat kötöttek a hatalommal, aztán nyomulnak előre! Mi is jól ismerjük ezeket a kifejezéseket az elmúlt harminc évből. Most éppen, napjainkban egy régen megépített szép templom visszaadása kapcsán támasztanak viharokat, hallunk vádaskodásokat, és bizony, sokféle aggodalommal és félelemmel is vagyunk. Tűzből kikapott üszög, füstölgő széndarab vagyunk. És ez vágják a fejünkhöz: mit akartok ti? Ti semmit se értek! Semmik vagytok! Abban a nagy világkiteljesítésben, ami most zajlik itt körülöttünk, ti csak akadályozzátok a haladást, elrontjátok a jót! De jegyezzük meg újra: ezt, hogy tűzből kikapott üszög, nem a vádló mondja, hanem Isten angyala mondja! Így is fordíthatnám: tűzből kimentett, megmentett. Vagyis Isten mondja itt: megmentettem Őt!
Ez a régi történet jól mutatja, hogy a régi idők hasonlatai lehetnek a mi időnknek is. Utaltam is erre, hogy ez a történet is hasonlat. Igen, a régi dolgok, a két-háromezer évvel ezelőtti esetek és a mai dolgok sok mindenben hasonlíthatnak. Igen, a régi nehézségek és a mai nehézségek, a régi küzdelmek és a mai küzdelmek meglehetősen ismerősek. De többről van itt szó. A látomás, amit a próféta könyvéből fölolvastam, valójában előképet hordoz. Jézus Krisztus előképe, mert Ő az a tűzből kikapott üszög. Ő a tökéletes főpap, aki elszenvedte a halált, és Isten nem hagyta őt a halálban. Ő az, aki meghalt a kereszten, de Isten feltámasztotta Őt. Éppen ezért ez a régi prófétai szó úgy köt össze minket, maiakat a régiekkel, hogy minket is, őket is az örökkévaló felé fordít. Mert nem a régi, nem a mai, nem a holnapi dolgokról van itten szó, hanem az örökkévalóról.
Ezt segít minket megérteni a lekcióban fölolvasott történet, amit János evangélistától hallottunk. Mit hallottunk? Jézus kemény szavakat mondott lélekről, életről, követésről, igazságról, Istenről, és miután sokan nem bírták a vitatkozást, ami Jézus szavai nyomán kialakult, mondja János evangélista, elfordultak, elmentek a dolgukra, szétszéledtek, elszivárogtak a Jézus követői közül. Erős szó ez: visszavonultak. Valahogy úgy, mint egy csalódott sereg, akik nagy diadalra gyülekeztek egybe, és csak várták, lesték a győzelmet pillanatát, és ehelyett csak vitatkozás jött. Nem kaptak semmit, hát hazaballagtak. Talán rátekintettek Jézusra, és azt mondták: ez is csak tűzből kikapott üszög! János evangélista azzal folytatja a történetet, hogy amikor a Mester látta mindezt, látta a levert és csalódott dezertálókat, a legbelső tanítványi körhöz, a tizenkettőhöz fordult, és megkérdezte tőlük: Ti is el akartok menni? T is látjátok, ugye, a nagy szétszéledést, látjátok, ahogy az emberek legyintgetnek, látjátok, ahogy fogalmazzák az ítéletet: nem ér ez semmit, olyan, mint egy elhamvadt tábortűz után megmaradt parázsló kis fadarab, tűzből kikapott üszög, ugyan mire jó ez? És ekkor Péter, mintegy a tanítványok egész közössége nevében azt mondja: Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van Tenálad. Amit Jézus mond, az nem a régi szó felelevenítése, de nem  is valami újféle mondás, és nem is a réginek és a mainak ilyen-olyan módon való összekötése, egybehasonlítása, hanem az örök élet beszéde. Lám, amit a prófétánál hallottunk, hogy az emberi ítélet azt mondja a régen templomot építő zsidókról, ez semmit sem ér, ez hiábavaló, és lám, ami az emberek ítélete szerint semmit sem ér és hiábavaló, afféle tűzből kikapott üszög, Isten abban rejti el az örökkévalót, azt a Jézus Krisztust, akiről egy másik próféta, Ézsaiás azt mondja, hogy a kortársai úgy ítélték meg, mint elvetettet, beteget, szánalomra méltót, akitől csak elfordulni lehet! Ezt a Jézus Krisztust küldte érettünk Isten, hogy minket is kimentsen a tűzből, elveszésből, halálból. Ő az, akit Isten a prófétán szaván keresztül megígért, Ő az, akinek Péter, a tanítvány azt mondja: örök élet beszéde van Tenálad. Kihez máshoz mehetnénk? Keressük mi is Krisztusnál az örök élet beszédét. Ámen.

„Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának túlsó partjára. Nagy sokaság követte őt, mert látták, milyen jeleket vitt végbe a betegeken. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt.  Közel volt a páska, a zsidók ünnepe.  Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.  Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek?  Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.  Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.  Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.”
Kedves Testvérek, csodatörténetet olvastam, és elmondhatom, hogy leginkább azért csodatörténet ez, mert a legnagyobb realitás van benne. Úgy is kezdődik a történet, a tanítványok valóban realisták. Ugyan, kérdezik, néhány kenyérből meg halból hogyan lehetne ötezer embert megetetni? Ám ezzel a felvetéssel előre viszik a csodatétel értelmét, vagyis azt, amit János evangélista így nevez: jel. Igen, ebben a történetben ez a kulcsszó: jel. Jézus jelet adott. Mi következik belőle?
János evangélista, jegyezzük meg, eleve nem beszél el evangéliumában annyi csodatettet, mint a többi evangélista. Mondhatni, csak egyet-egyet mesél el. Például elmondja a kánai menyegzőt, ahol Jézus a vizet borrá változtatta, és azt mondja róla az evangélista: ez volt az első jel, amit Jézus tett. Később aztán Jézus meggyógyít ugyanitt, Kánában egy gyermeket, és azt mondja János evangélista: ez volt a második jel. Ám azt a tényt János evangélista is megjegyzi, hogy sokan, nagyon sokan, ezrek mentek Jézushoz, miután látták a jeleket, vagyis látták a csodákat. És tudjuk azt is, hogy sok csodát elbeszélhetett volna János evangélista is, aki szemtanú is volt. Az evangéliuma végén éppen ő mondja, hogy ha mindazt meg akarnánk írni, amit Jézus tett, azt a világ összes könyve sem foghatná be. Ő csak néhányat mond el, azért, hogy higgyünk Jézusban. És éppen azért, amit elbeszél, igen részletesen, minden körülményre kiterjedve mutatja be. És itt is, ismétlem, azzal kezdi, hogy miután az emberek látták a csodákat, látták Jézus jeleit, vagyis azt, hogyan gyógyít beteget, hogyan változtatja a vizet borrá, odagyülekeztek Jézushoz; majd és itt, e történet végén, megismétli, miután látták a jelet, a kenyér megsokasításának csodáját, azt mondták egymásnak: biztos, hogy ez az a próféta, akinek el kellett jönnie a világról! És ez a próféta, ahogy a régiek jövendölték, szép korszakot hoz el. Amikor azonban Jézus észrevette, hogy el akarják ragadni, magukkal akarják vinni, királyt akarnak belőle csinálni, ismét elvonult egymagában a hegyre. Vagyis, igen jól érzékelteti velünk az evangélista, hogy az emberek látták a jelet, de egyáltalán nem jelnek vették, hanem összesúgtak: Jézus a mi emberünk! Ő az, akiről a próféták beszéltek. Ő az, akire mindig várt az ember, akire minden kor embere várt és vár. Ő a megoldó ember. Lám, nem fogy ki kezéből a kenyér; ez a megoldás. Mert ha a kenyér nem fogy ki, akkor jönni fog a többi is: gyógyulás, győzelem, boldogság. Szűnik a szorongás, egy csapásra eltűnik minden gond. Sokszor szoktuk mondani, mikor egymással beszélgetünk, érdeklődünk barátoknál, rokonoknál, család állapotukról, helyzetükről, azt mondják: csak egészség legyen. Milyen erős mondás lett ez mostanában: csak egészség legyen. Mások meg ezt szokták mondani: csak kenyér legyen. Én sokszor szoktam mondani: csak béke legyen. De nem inkább azt kellene mondanunk, mindent belefoglaló értelemben: Csak Isten legyen? Csak Isten legyen velünk. Erre tanít bennünket ez a történet.
1. Legelőször is megtanít minket arra, hogy az Istentől való elszakadásunknak, az ellene való lázadásunknak, a kificamodott emberi életnek sok súlyos következménye van. Leginkább kettő: a szűkösség és a betegség. Maga Jézus így tanít bennünket imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma és szabadíts meg a gonosztól, a rossztól. Valóban, ha egészség van, biztosak lehetünk abban, hogy nem rohan halálba az életünk. Ne ítéljünk tehát könnyen ezekről az emberekről, arról az ötezerről, akik látták a csodát, aztán el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék, hiszen ilyen király kell, megoldó ember kell, őt kell az első helyre ültetni, az ő kezébe kell adni az élet minden dolgát, rá kell bízni a törvényeket, a hagyni, hogy uralkodjék fölöttünk, mert az ő kezéből majd mindig bőséggel telik a kenyér, és tőle sok-sok áldással jön majd a gyógyulás.
2. Éppen ezért, másodsoron, bármily megdöbbentő, azt is figyelembe kell vennünk, amit az evangélista a történet végén közöl. Jézus észrevette, hogy jönni akarnak, el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, ezért ismét elvonult egymagaegy hegyre. Jelzem, később aztán Jézus az utána igyekvő tanítványoknak elmondja a visszahúzódásának az okát. De most még csak a dráma közepén vagyunk, ne szaladjunk előre. Mert ez bizony dráma. Jézus elhúzódik a lehetőség elől, nem ragadja meg az alkalmat. Hát nem itt van a döntő momentum? Nem itt van a legfontosabb óra? Hát nem most kell bekövetkeznie annak, aminek minden ember szívében ott van a magja, ímé, itt a megoldás mindenre? Hát nem erről jövendöltek a próféták, és nem ezt várták a régiek? Nem ezért jött Jézus? Hát nem azért jött közénk, hogy mindez bekövetkezzen? Mi következzen be? Az, hogy Isten uralmat vesz az ember fölött, de nem erőszakkal, hanem úgy, ahogyan Jeremiás próféta jövendölte, hogy Isten az Ő törvényét a szívünkbe írja (Jeremiás 31). És ez akkor történik meg, amikor az ember szabadon, önként, aláveti magát Isten uralmának. Jézus sosem akarta magát ráerőszakolni senkire. Hanem a fordítottját látjuk: itt, most, az ajándékosztás, a csoda után, az emberek akarnak rajta erőszakot venni, és „önként”, önkéntesen önmaguk fölé emelni. Összeesküvést szőnek hát, összebeszélnek, és arra akarják kényszeríteni Jézust, hogy legyen király. Még egyszer mondom: nem Jézus kényszeríti az uralmát ezekre az emberekre. Nem mondja egy percig sem, hogy nos, ötezren kaptatok bőséggel enni, hol a trónom? Mikor emeltek pajzsra? Hol a kardom? Hol a seregem? Enyém a hatalom.
De ahogy Jézus nem mondja ezt, úgy elragadni sem hagyja magát ebben a szép mámoros pillanatban, hanem kivonja magát, szinte elmenekül onnan. Így mondja ezt az evangélista: ismét elvonult egymaga a hegyre, és ezt úgy is fordíthatjuk, hogy elmenekült, mert ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista azt, amikor József és Mária és a Kisded Egyiptomba menekültek Heródes haragja elől (Mt 2,14). Tehát, mintegy pánikban, de teljesen magányosan vonul vissza Jézus, még a tanítványai közreműködését sem kéri. Sőt, ahogy az imént idéztem, később majd azt mondja az utána igyekvő tanítványoknak: „ti sem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok.” Majd hozzáteszi: „munkálkodjatok azért, nem az eledelért, mely elvész, hanem amely megmarad az örök életre, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert Őt az Atya pecsételte el.” (Jn 6,26-27) Lám, a tanítványait is az emberek közé kell számítanunk, mert Jézus is oda számítja őket. Hova máshová számíthatná?  De mi a jel, amit sem az ötezer, sem a tizenkét tanítvány nem ért? A jel az az üzenet, amit Jézus mond: munkálkodjatok, fáradozzatok olyan eledelért, amely megmarad örökre.
3. Ezzel a jellel Jézus azt mondja ki, hogy Ő azért jött, hogy helyreállítsa Istennek és embernek a dolgát. Istennek és embernek a dolga abban van elrontva, hogy mi magunkba akarjuk zárni az isteni világot. Nekünk kell az erő, nekünk kellenek az isteni áldások, kellenek a megvilágosodások. Igen, ez így van. De a kulcsot is a kezünkbe akarjuk kapni a magunk életéhez. Röviden, egy szóval mondom: királyt akarunk. Csakhogy éppenséggel, mindeközben a mulandókért fáradozunk. Mert azt a kenyeret, amit Jézus adott, és aminek a maradékát összegyűjtette és szétosztatta a szegények között, mégiscsak mulandó eledelnek nevezi. (Azért is kellett azt a kenyeret összeszedni, hogy össze ne száradjon, el ne vesszen, hogy amíg ép, szét lehessen osztani.)
4. János evangélista megjegyzi a történet kezdetén, hogy közel volt a húsvét ünnepe (Jn 6,4). A húsvét pedig az örök életre utal. Egyszer azt mondta nekem kissé tréfálkozva valaki egy istentisztelet után: Tiszteletes úr, azzal a kis darab kenyérrel meg azzal a korty borral, amit nekem ad úrvacsorakor, azzal bizony nem lehet jóllakni, annak az erejével még a Déli pályaudvarig se tudnék elgyalogolni. Rátoldok: azzal még a Királyhágó térig se lehetne eljutni. De vele, az úrvacsora kenyerével és borával, magával a feltámadott Krisztussal egészen Isten országáig el lehet menni. Erről beszél Jézus. Mit tegyünk hát, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Isten dolga az, mondja Üdvözítőnk, hogy higgyünk abban, akit Ő küldött. És mit jelent Jézusban hinni? Csupán, kérdem, elhinni, hogy csodát tud tenni? Elhinni, hogy a kezéből nem fogy ki a kenyér? Ennyit jelentene Jézusban hinni? Hiszen ezt mindenki látta, ezért is akartak belőle királyt csinálni. Hinni Jézusban azt jelenti: hinni, hogy Őbenne Isten megnyitotta számunkra az utat az örökkévaló felé. Az ember hajlamos arra, hogy mindent bezárjon önmaga önkörébe. Mi beengedjük az életünkbe az istenit, de aztán gyorsan be is zárjuk, és ezzel mulandóvá tesszük, és így elsikkasztjuk igazi értékét. Jézus azért jött, hogy megnyissa nekünk az utat az örökkévalóba, az istenibe. Hinni Őbenne tehát azt jelenti, rábízni életünket egészen az isteni erőkre. Immár nem a mi életünk hordozza az örökkévalót, mert a véges nem hordozhatja a végtelent, hanem az örökkévaló fogadja be a mulandót, és a végtelen hordozza a végest. Isten hordozza az embert. Övé a dicsőség most és mindörökké. Ámen.

Kedves Testvérek! A járvány kiújuló hullámai szinte mindenki számára folytonos és nehéz kérdéssé teszik a gyógyulást. Miért lett ez így mostanában? — kérdezem én és kérdezik olyan sokan. Hiszen a gyógyulás mindig is nagy kérdés. Lehetséges-e betegségből meggyógyulni, és nekem lehetséges-e meggyógyulni? Ezt szinte nap mint nap, életünk minden óráján kérdezzük, mert az életünket kisebb-nagyobb betegségek kísérik végig. És, mondhatni, akkor eszmélünk igazán önmagunkra, hogy kik vagyunk voltaképpen, amikor kiszolgáltatottak leszünk egy-egy kórnak, betegségnek, vagy amikor éppen betegség okán rászorulunk mások segítségére, de még inkább, és teljesen akkor ébredünk rá önmagunk valójára, amikor nekünk lehet és nekünk is kell másokon segíteni. Egyszóval, hogy kik vagyunk, azt akkor sejtjük meg a leginkább, amikor gyógyulunk és másokat gyógyítanunk kell. Nagy drámák vannak a felolvasott történetben, és azt hiszem, ha ezekbe beletekintünk, arra a kérdésre is feleletet kapunk, hogy miért most, miért ilyen körülmények között, miért éppen a járvány kapcsán kérdezzük folyton és szüntelen, hogy lehetséges-e a gyógyulás, lehetséges-e nekem meggyógyulni.
Azt olvassuk a történetben, hogy Jézus nagy dicsőség hírével érkezik vissza saját hazájába, közelebbről most Kánába. Ennek a dicsőségnek sok oka volt. Először is, amint a korábbi részekből kiderül, hogy amikor megfordult a fővárosban, Jeruzsálemben, nagy és nehéz vitákban győzött sok okos ember fölött, akik csak okosak voltak, de nem voltak bölcsek. Aztán arról is olvasunk, hogy Jézus korának nagy hatású és befolyásos prófétája, Keresztelő János, akitől még a királyok is reszkettek, bizonyságot tett Jézus mellett, és kijelentette, hogy Jézus az isteni küldött. Aztán arról olvastunk az előző szakaszban, hogy a szakadár és pogánynak tekintett samáriaiak is hittek Jézusban. És végül hazájában, Galileában is nagy tisztelettel fogadták, mert a hazatérő galileai zarándokok látták, hogy mi történt Jeruzsálemben, továbbá ők is hallották Keresztelő János bizonyságtételét, és értesültek a samáriai esetről is, így aztán hírül adták az otthoniaknak a nagyszerű hírt. De lám, a dicsőséges ünneplés helyett nagy próbatétel következik. Jézust halálos beteghez hívják, mégpedig sürgető helyzetben. Kérdés, odaérhet-e egyáltalán időben.
1. És mindjárt itt van egy nagy dráma: Jézus nem indul. Nem megy el. Majd később olvassuk itt, János evangéliumában, hogy amikor barátja, Lázár haldoklott, és nővérei hívatták hozzá, Jézus akkor sem indult el. Az a történet is egy nagy drámát rejt magában. (János ev. 11. rész) És ez a mostani látszólagos tétlenség is felette drámai. És kérdezhetnék is nyomban: miért nem megy el Jézus, miért nem készteti Őt cselekvésre ez a szorongató helyzet? És általában is, miért nem válaszol Isten azonnal a kérdéseinkre megannyi drámai a helyzetben? Miért nem küld azonnal erőket gyógyulásra, amikor nagy a baj? Miért nem válaszol? Mi több, nem azt olvassuk itt, hogy Jézus nem válaszol (= hallgat), hanem azt, hogy elutasítóan válaszol! Azt mondja az aggódó édesapának: ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. A haldokló fiú édesapja valami egészen különös módon felel erre. Replikázhatna így is Jézusnak: uram, kit érdekel ilyenkor a hit? Csak gyere és gyógyítsd meg gyermekemet, ha tudod! Ha pedig nem tudod meggyógyítani, akkor ne beszélj félre, ne szabj feltételt, ne tereld a szót, hanem mondd meg kerek perec: nekem ez nem megy vagy a gyógyulás egyáltalán nem lehetséges! S ezzel le van zárva az ügy.
2. Az édesapa különös válaszában azonban egy másik dráma bontakozik ki. Voltaképpen megismétli a kérését. Azt mondja: jöjj, mert különben meghal a gyermekem. És erre Jézus így küldi el: Menj el, él a fiad. Az édesapa pedig hitt, hitt Jézus szavának és hazament. Amikor pedig már-már hazaért, olvassuk az evangéliumban, elébe siettek a szolgái azzal a hírrel, hogy amíg ő távol volt, otthon meggyógyult a gyermeke. Amikor éppen nem volt a gyermek mellett, nem ült ott az ágya szélén, vagyis otthagyta, elment, orvost keresett és látszólag hiába, tehát mikor éppen nem volt ott, meggyógyult a gyermek, elmúlt a halálos láz. Mikor? Elmondták neki ezt is: előző nap délután. Vagyis éppen akkor, amikor Jézus ezt mondta neki, hogy: él a te fiad. Tehát amire rá kellett hagyatkoznia, tudniillik a Jézus szavára, az igaz beszéd volt. Testvérek, nehéz ez a ráhagyatkozás! Mert amikor ráhagyatkozunk egy buzdításra, amikor rábízzuk magunkat valakinek a szavára, ez éppen lehet a részünkről beletörődés is, lehet elengedés is. Lehet lemondás a kontrollról, lehet elfordulás az esélyek további latolgatásától: immár nincs tovább, itt a vége, majd meglátjuk, hogy’ lesz. De milyen érdekes, hogy itt ez a vég (vagyis amit emberileg így élünk meg: itt nincs tovább szó, nincs tovább könyörgés, nincs reménykedés), ez a vég éppen az új kezdet. A zárszó, amit Jézus mond: a fiad él. Ha alaposan elolvassuk újra a történetet, azt látjuk, hogy Jézus és az édesapa beszélgetésében az édesapa utolsó szava ez: a fiam meg fog halni. Jézus utolsó szava pedig ez: a fiad él.
3. És ebből bontakozik ki egy harmadik dráma. Azt mondják a szolgák, tegnap délután hagyta el őt a láz (akkori időszámítás szerint így jelölik: hét órakor). És ebből az édesapa megértette, mondja az evangélista, hogy a gyógyulás éppen abban az órában következett be, amikor Jézus azt mondta neki, hogy a te fiad él. Majd hozzáteszi az evangélista, és hitt az édesapa, és az ő egész házanépe.
Az evangélista kétszer mondja szó szerint így: és hitt...Mindjárt kérdezhetjük is, hogy eszerint különbség volna aközött, amikor előbb hitt Jézus szavának és hazaindult, és aztán aközött, hogy a gyógyulás híre nyomán hitt ő is és a háznépe is. A régiek szerint igen, itt van egy jelentős különbség. Különbség van a kezdeti, ráhagyatkozó, sejtésekkel teli hit, és a boldog tapasztaláson alapuló, teljes hit között. Az elsőben leginkább a végességünk belátását éljük meg, egészen pontosan azt, hogy mi nem tudunk továbbmenni, elfogytak a lehetőségeink, és, úgymond, át kell adnunk a terepet az isteni beavatkozásnak, ami vagy megtörténik, vagy nem történik meg. Ugyan mit tehetek én? Ráhagyatkozom a Messiás szavára. De ez a hit még bizonytalansággal van tele. Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek! -  kiáltotta neki más alkalommal egy másik édesapa, beteg fiáért könyörögve (Lukács 9,24). Hiszek hitetlenül Istenben – mondja a költő. A másik hitben többről van szó. Nem a terepet adjuk át Istennek, nem azt a területet bocsátjuk rendelkezésére, ami fölött mi még nem rendelkezünk. Ámbár szoktunk pedig ilyet tenni. Íme, erre egy mesterterv: amíg nincs meg a vírus oltóanyaga, addig csak fohászkodunk, esedezünk, aztán, ha megvan, kézbe vesszük a dolgot! Amíg nincs bizonyosság a járvány múlása felől, amíg nincs bizonyosság a gyógyulás felől, amíg nincs ezer százalékig hatékony gyógyszer, addig a terep Istené, de ha van, akkor benyomulunk arra a területre. Bizony, sokan gondolkodnak ma így! De a teljes hit valami egészen mást jelent. Nem a terepet adjuk át Istennek, hanem önmagunkat, egészen és teljesen. Tehát átadjuk Neki a sikert is, ahogy átadtuk folyton a kudarcot. Átadjuk Neki az örömöt is, ahogy átadtuk mindig a gyászt. Átadjuk Neki az elvégzett feladat eredményét, ahogyan ráterheltük a tervet. Átadjuk Neki a mostani pillanatot is, és nemcsak a bizonytalan holnapot utaljuk Hozzá. Mindent átadunk, és ezen a „mindenen” azt értem: teljesen és egészen adjuk önmagunkat. Ez az igazi nagy dráma! Ez kíván tőlünk egész életünket meghatározó döntést. Jézus azt mondta az apának, amikor először kérlelte Őt: ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek, aztán mégis jelet tett. Szó szerint: hatalmát és szeretetét jelző csodát tett. Az evangélista pedig megjegyzi: ezt második jel gyanánt tette ott, Kánában, ahol már egyszer csodát tett, szép jelet adott a szeretetéről, amikor a lakodalomban borrá változtatta a vizet (János ev. 2,11). Ez pedig arra utal, hogy a jel most is érvényes, nekünk is jelez, nekünk is szól!
Testvérek, mi sokszor érezzük úgy, hogy a halál várótermében üldögélünk itt e világban, Isten pedig hallgat, nem válaszol, vagy éppen nem úgy válaszol, ahogy elvárjuk, ahogy illene, ahogy kellene, hogy jönne gyorsan segítségül, tenne máris csodát. Aztán, cserébe, mi is hinni tudnánk Benne, meg egy kicsit Neki. Jézus csak ennyit mond: él a fiad! Az Atya pedig csak ennyit mond: a Fiam él! A Mennyei Atya mondja: a Fiam él, feltámadott! Jézus feltámadott és legyőzte a halált. Boldog hittel távozik Tőle az, aki teljesen rábízta magát. Az atya is bontakozó, de boldog hittel távozhat Jézustól, indulhat haza, még akkor is, ha ez az elindulása, ez az eltávozása e világ mértékei szerint merő kudarc. Ám ha így indul, bizakodva Jézus szavában, akkor teljes és még boldogabb hittel térhet vissza Jézushoz, azzal a boldog bizonyossággal, hogy úgy volt és úgy lesz, ahogy megmondta a halálon győztes Úr! Lehet, hogy a hitünk kezdő, bizonytalan, kétségekkel teli, csak sejtéseink vannak, de ha Jézus szava nyomán elindulunk, megérlelődik bennünk a teljes hit is, és az igazi, mindent felülmúló döntés is: életünknek nem ez vagy az a része tartozik Istenhez, nem ezt vagy azt a területet engedjük át Neki, hanem mi teljes egészen átadjuk magunkat Neki, hiszen Jézus Krisztusban az Övéi vagyunk. Ámen.

Kedves Testvérek! Gyönyörű, csodálatos igazsággal kezdhetjük ezt az új esztendőt! Jézus és Nikodémus beszélgetésében hangzik el Üdvözítőnk szájából: Isten úgy szerette a világot, hogy Őt, Krisztust adta érettünk, hogy ha hiszünk Őbenne, ne vesszünk el, hanem örök életünk legyen. Jézus és Nikodémus életről beszélgetnek, mégpedig először általában az életről, aztán az új életről, de végül kiderül, hogy az örök életről. Jézus úgy vezeti ezt a beszélgetést, hogy erről a döntő kérdésről legyen szó.
Amikor életről beszélünk, mindjárt megérezhetjük, hogy az örök életet nem egy évforduló hozza el a számunkra. Most is egy évfordulón vagyunk. Tegnap még 2020-at írtunk, most már 2021 van. És ilyen évfordulókon mindig valami reménység tölti el a szívünket: talán holnap másképp lesz, talán az új esztendőben másképp alakulnak a dolgok. És szokás szerint fogadalmat is szoktunk tenni ennek érdekében. Bár, némi humorral mondom, vannak ismerőseim, akik erőst fogadkoznak szilveszter közeledtén, hogy ők aztán nem fognak fogadalmat tenni, aztán mégis tesznek, mert az évforduló, a változás, a fordulás, pusztán a számok, tegnap még december volt, most már január van, tegnap 2020 volt, most 2021 van, mindez valahogy kikényszeríti belőlünk a reményt is, a vágyat is, meg az ígéreteket is. De figyeljük meg Jézus és Nikodémus beszélgetését! Életről, új életről, egészen pontosan örök életről beszélgetnek. Vagyis az az élet, amire Jézus rámutat, nem a mostani életünk valamiféle javított kiadása, nem az elmúlt életnek, a mögöttünk levő életszakaszoknak a folytatása, kicsit jobban, szebben, némileg összeszedettebben, konkrétabban, és nem is valami újdonságnak a megérkezése az életünkbe, amit a sok régi, megszokott dolog között első helyre, középpontba helyezünk, és azt mondjuk rá, hogy ez az új élet.
A beszélgetésből három kép kerül elénk, és ez a három világítja meg igazán mélyen, hogy mire utal itt Üdvözítőnk. Először is azt mondja Jézus, hogy ez az új élet olyan, mint a születés. Az isteni Lélek által megragadott élet egészen és teljesen átalakul, éppen olyan gyökeresen, radikálisan és teljesen, akkora újdonsággal, mint amikor új élet születik a világra. Aztán kiderül a beszélgetésből, hogy ez az új élet olyan, mint a gyógyulás. Jézus azt a történetet idézi, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, engedetlenek voltak, büntetés érte őket, mindenféle bajba estek, kígyók marták meg őket, de aki a gyógyulás jelére, a póznára föltűzött és  magasba emelt érckígyóra föltekintett, vagyis valóban fölfelé, az isteni felé tekintett, isteni segítséget kért, az meggyógyult. Az új élet olyan, mint a gyógyulás halálos betegségből. És harmadjára azt is mondja Jézus, hogy az új élet olyan, mint amikor valaki kiszabadul egy sötét veremből, ahol nem látott semmit, ahol nem tudott tájékozódni, ahol csak a falat tapogatta vaksin, sötétben, reménytelenül. Olyan az új élet, mint amikor bezúdul a fény az életünkbe, és ez megmutatja minden rossz és hibás döntésünket, de megmutatja a kiutat is.
Mind a három, a születés is, a gyógyulás is, a megvilágosodás is nagy dráma. Nagy dráma a születés, és tegyük hozzá: ez a legszebb dráma. Nagy dráma a gyógyulás, és tegyük hozzá: most, hogy olyan közel jött hozzánk a betegség, olyan kiszolgáltatottak, kitettek vagyunk, most már igazán tudjuk: a gyógyulás csodálatos dráma. Csoda, ha meggyógyulunk. Csoda, ha van, ha lesz gyógyszer. Csoda, ha újrakezdhetünk egészségesen. És harmadjára, nagy dráma az is, amikor elmúlik a sötétség. Ez pedig azért nagy dráma, mert, ahogy Jézus itt is elmondja, az emberek jobban szerették a sötétséget, nehogy cselekedeteik nyilvánvalókká legyenek, nehogy megítéltessenek. Nagy dráma az, amikor múlik a sötétség, és világosság támad. Ez az igazság nagy drámája.
Ez a három, látjuk, egyetlen döntő eseményben, a nagy isteni drámában gyökerezik: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta. Szerette és adta. Vagyis nem szentimentális érzelem az isteni szeretet irántunk, nem valami távol lebegő üzenet, hogy egyszer majd minden rendbejön, egyszer majd minden kiigazodik, egyszer majd minden viszály elsimul, egyszer majd minden baj eltűnik, eltávozik az életünkből. Ez itt isteni dráma, cselekvés, történet:  Isten úgy szerette és adta... Sőt mondhatjuk így is: úgy szerette, hogy odaadta a világért egyszülött Fiát. Ez a szeretet mozgása: adni, odaadni, érte adni.
Aztán megfordul Jézus szava, és így folytatja: hogy aki hisz Őbenne, tudniillik az egyszülött Fiúban, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez is dráma: ne vesszen el, megmaradjon, megmeneküljön. De ne csak kikecmeregjen a bajból, ne pusztán eligazodjanak a dolgai, ne annyi történjen  mindössze, amit a bajban mindig remélünk és várunk, hogy egy-két ügyet félre tehetünk , egy-két zavaros dolgot a helyére igazíthatunk, és máris minden jobban megy, minden jobban sikerül, megnyílnak az eddig elrejtett vagy nem látott távlatok. Figyeljük meg, Jézus azt mondja, hogy aki hisz Őbenne, az nem vész el, nem hullik az élete halálba, de nem oly módon, hogy valami megjobbított élete nyer, hanem úgy, hogy új életet nyer, isteni módon megalapozott új életet, Istenben gyökerező örök életet.
Jézus kezdeményezését elfogadni az új életre, azt jelenti, hogy feltekintünk a keresztre. Ahogyan egykor a pusztában Mózes póznára tűzte és a magasba emelte az érckígyót, és aki föltekintett rá, meggyógyult, úgy van most is. Aki föltekint a felemeltetett Fiúra, a Megfeszítettre, az meggyógyul, megmenekül, hiszen Őreá föltekinteni csak hittel lehet, csak isteni világosságban lehet.
Lehet-e ezt tennünk újév napján? -  kérdezem én. Nincs-e agyonterhelve újév első napja a fogadalmainkkal? Mert ugyan, ki tudja fogadalmainkat megszámolni, hányat tettünk már, és hány meg nem tartott fogadalom, hány elsikkasztott ígéret terheli ezt a napot? Lehet-e egyáltalán ilyenkor valami újról, és legkiváltképpen új életről beszélni? Miért ne lehetne! Ha figyelmesen elolvassuk János evangéliuma harmadik részét, az evangélista nem tájékoztat bennünket arról, hogy milyen napon beszélgetett Jézus és Nikodémus. Valami évfordulón talán? Valami nagy, nevezetes napon? Valami csodálatos ünnep éjszakáján? Csak annyi mond az evangélista: beszélgettek, éjszaka, várva a virradatot. Miért ne lehetne hát ma és most feltenni a kérdést és választ nyerni rá? Mert nem helyről, időről, körülményekről beszél az evangéliumi történet, hanem rólunk és Istenről, még pontosabban, Istenről és rólunk. Isten szeretetének nagy drámáját tárja elénk, és meghív bennünket, hogy ezt az igét hallva, Jézus csodálatos történetét felidézve, az isteni szeretet ajándékát látva most feleljünk hitünkkel. Vessük bizodalmunkat Jézusba, akiről hallottuk, hogy Lelke hatalmával új életre tud szülni, Lelke erejével meg tud gyógyítani, és Lelke világosságával sötétségből világosságra hív bennünket. Milyen csodálatos tudni ezt új év első napján is. És még ennél is csodálatosabb szív szerint úgy dönteni, hogy nekem kell ez az új élet, nekem szükségem van erre a gyógyulásra, én nem élhetek világosság nélkül! Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Higgy Őbenne! Életed, új életed, örök életed lesz általa. Ámen.