Bogárdi Szabó István Dr.

„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, Aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében, ami végett rendeltettem én hirdetővé és apostollá (igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok), pogányok tanítójává hitben és igazságban. Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.” (1Timótheus 2,1-8)
Hogy sokféle istentiszteleti forma van, azt ma már nemcsak könyvből tudjuk.  Én 16-17 éves koromban voltam először katolikus templomban, mint templomban, mert bár 10 éves koromban voltam a tihanyi apátságban, de akkor az olybá tűnt számomra, mint egy szép múzeum. Ma már mindenhova templomba megyünk, például, ökumenikus imahéten. Itt a Budahegyvidéken pedig úgy szokás, hogy ha római katolikus testvéreknél van az imaheti alkalom, ők még 6 órakor megtartják az esti misét, s utána kezdődik az imaheti közösség. Ha tehát korábban érkezünk, látjuk, milyen a mise. Egészen más, mint a református istentisztelet. De ha evangélikus barátom elhív hozzájuk istentiszteletre, tudom, az is másmilyen lesz. Aki elutazik egy másik országba, és vasárnap templomba megy, nemcsak a nyelvet találja szokatlannak, hanem a szertartás egyes részeit is. Ebben biztosak lehetünk. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy itt Budapesten most az összes református templomban éppen pontosan ugyanúgy zajlik az istentisztelet, mint nálunk. Milyen legyen egy istentisztelet? De fordítsuk meg a kérdést! Mi az, ami nélkül nincsen istentisztelet? Pál most négy tételt sorol fel, és azt mondja: azt akarom, hogy legyenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, minden helyen, mindig.
Mi ez a négy? A könyörgés leginkább a szép könyörgést jelenti, amikor odajárulunk Isten elé, hogy elhárítsuk haragját, megnyerjük kegyelemét, hogy föloldozzon és megmentsen. Az imádság itt általában Isten előtti leborulást jelent, Isten szeretetének a kiáradásáért könyörgünk, az eljövendő világ erőinek a megtapasztalását keressük. Aztán, mondja az apostol, tartassanak esedezések. Ezek isteni beavatkozásért való könyörgések, például esedezünk gyógyulásért, háború megszüntéért, erőnket meghaladó dolgok megtörténtéért. A végén pedig azt mondja, hogy: legyenek hálaadások. Ennek görög szavát mindannyian ismerjük: eucharisztia. A IV. században Augustinus egyházatya ezt már úgy értelmezte, hogy nincsen istentisztelet eucharisztia, tudniillik úrvacsora nélkül. Ám az eucharisztia általános hálaadást jelent, leginkább abban az értelemben, ahogy éppen az apostol mondja a Filippi levélben: mindenkor hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé és Istennek békessége meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat (Filippi 4,6).
Most azonban azt szeretném kiemelni, hogy Pál apostol módjára megjelenik itt egy probléma, melynek a megoldását is megmutatja az apostol – a maga sajátos módján. A probléma pedig abban van, hogy először azt mondja az apostol, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások -  (eddig nincs probléma)... minden emberért. Nos igen. Mindenkiért?  Valóban? Egyszer a gyerekekkel mondtuk az esti imádságot, amelynek a végét megtoldottam így: vigyázz az én szüleimre, testvéreimre, meg mindenkire, akit szeretünk. Ekkor az egyik gyerekem huncutul (vagy nagyon őszintén?) visszakérdezett: és akiket nem szeretünk, azokért nem imádkozunk? De imádkozunk azokért is, vágtam rá gyorsan.  Mégsem ilyen egyszerű dolog ez, mert folytatja is az apostol, meg nem is, és éppen abból jön a feszültség, hogy bár konkretizálni kezdi ezt az általánosságot, egyetemességet, kibontja a csomagot, amelyre az van ráírva, hogy „minden ember”; vagyis imádkozzunk királyokért és minden méltóságban levőkért,  ám nem folytatja, holott oda kellene (lehetne) írni, hogy kincstárnok, bankvezér, TSZ elnök, polgármester, iskolaigazgató, szomszéd. De nincs odaírva. Szóval, akkor királyokért és méltóságban levőkért! Dehát  ez a kettő szinonima. Hogy van ez? Pál a római levélben a felsőbbség szót használja: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, vagyis az uralkodónak, a királynak (Róma 13). Péter apostol pedig egybe is vonja és azt mondja, hogy úgy tiszteljétek a királyt, mint feljebbvalótokat (1Péter 2,13). Eredetileg azt jelenti ez a szó, hogy különb. Tehát minőséget jelez a szó. A hatalmasok azért különbek, mert több eszközük, több lehetőségük, több hatalmuk, nagyobb erejük van, különbek, mint te és én. Tudom, a 21. században, a demokráciák idején elfogadhatatlan azt mondani, hogy aki törvényt hoz és rendelkezést végrehajt, az különb volna, mint te és én. És meg is teszünk mindent, hogy ne tekintsük őket különbnek. A bulvársajtó nap mint nap elintézi a számunkra. Aztán az ismétlődő választásokon is lehetőségünk nyílik arra, hogy leváltsuk ezeket a „különböket”, akiket mi tettünk bele a hatalomba. Ha bebizonyosodik, hogy nem alkalmasak, akkor „lejönnek” hozzánk. Vagyis, másra bízzuk a döntés terheit, és elcsapjuk, ha nem alkalmas azokat elhordozni. Mi volnánk hát a különbek, akik a politikai aljamunkát mással végeztetik el? Végtére, demokrácia van. Minden hatalmat a (dolgozó) népnek! Minden hatalom a népé. Miénk a hatalom, és élve ezzel, némelyeket ügyeink intézésére delegálunk (választással).
Már ahogy mondom, értjük, hogy egyáltalán nem erről beszél az apostol. S itt valóban nehézségbe ütközünk. Talán lenne némi feloldás erre, ha azt a célt is figyelembe vesszük, amit itt megnevez. Miért legyenek imádságok, könyörgések, esedezések, hálaadások? Egyrészt azért, mert Isten előtt jó és kedves dolog, hogy mi csendes és nyugodalmas, istenfélelemmel és tisztességgel teljes életet élhessünk, másrészt Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Kettős cél van itt. Egyrészt azért imádkozunk, hogy a méltóságban levők úgy kormányozzanak, úgy vezessék a népet, olyan törvényeket hozzanak, hogy nekünk nyugalmunk és békességünk legyen. Másrészt azért imádkozunk, hogy az emberek megismerjék az üdvösséget és az igazságot.
Először erről a csendes és nyugalmas életről szeretnék szólni, mert ebben további feszültség rejlik, nem olyan magától értetődő ez. Talán érthetnénk úgy az apostol szavát, hogy imádkozzunk a hatalmasokért, az elöljárókért, az uralkodókért, a királyokért, a miniszterelnökért, a pártelnökökért, a parlamenti bizottságok elnökeiért, az Európai Unió vezetőiért, Oroszország és Amerika vezetőiért, Ukrajna és Szudán vezetőiért. És miért is? Hogy hagyjanak minket békén! Úgy lesz nyugalmas és csendes életünk, hogy nem avatkoznak bele az életünkbe. Hadd éljük csak mi a magunk csendes, privát, elkülönült, elvonult életét, amiről sokat álmodozunk is, és amelyből kis kostólót veszünk, amikor nyáron elmegyünk egy-két hetes szabadságra. Milyen jó lenne mindig így élni, már 18 évesen nyugdíjba vonulni! És legyenek csak olyan vezetőink, akik másra sem igyekeznek, mint hogy mi ezt a csendes és nyugalmas életet élhessük! Azonban a szavak itt másra mutatnak! Amikor Pál azt mondja itt, hogy mi „csendes életet élhessünk”, egy olyan görög szót használ, amit megtalálunk Platónnál, Arisztotelésznél, és a számos régi tanításban. Sőt, mi is alkalmazzuk ezt. Ebben az értelemben a „csendes” szó azt jelenti, ami kevés, annyira kevés, hogy szinte jelentéktelen, nincs szava (szavazata). Mit értettek ezen a görög filozófusok? Azt, hogy uralkodj a vad és kitörő vágyaidon, és ért be kevéssel. Meglátod, kiegyensúlyozott és csendes életed lesz. Nem fognak az ambícióid ide-oda rángatni, nem tör be az életedbe semmiféle vihar, szélcsendben élhetsz. Szinte mozdulatlan minden. Olykor-olykor megenyhít egy kis jelentéktelen szellő. Ezt mondaná Pál is? Mivel csak itt használja ezt a szót, segítséget keresünk a megértéséhez. Mikor Péter apostol erényes életről beszél, a szívnek elrejtett emberét, vagyis a szelíd és csendes lelket állítja elénk (1Péter 3,4); vagyis nála a csendnek a szelídség a szinonimája. Boldogok a szelídek - mondja Jézus (Máté 5,5). Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatosszívű vagyok, mondja követőinek (Máté 11,29). Amikor a virágvasárnapi bevonuláskor ujjongó és hozsannázó tömeg vette körbe, akkor is így olvassa Máté evangélista az ószövetségi próféciát: ímhol jő királyod, alázatosan és szamáron ülve (Máté 21,5). Vagyis ez a csendesség nem a kivonulásnak, az elvonulásnak a csendjét jelenti, mint ahogy a nyugodalmas élet sem azt jelenti, hogy nem történik semmi, mert a nyugodalmas szó itt a kiegyensúlyozottságot, a stabilitást jelenti. A hajózás szerelmesei tudják, hogy mi az a svert, az a mozgó tőkesúly a hajó alján, ami megakadályozza, hogy az erős szél kimozdítsa a hajót az adott irányból. Nyugodalmas életet élni azt jelenti, hogy minden külső nyomás közepette, erős szélben is helyükön vannak az életem dolgai. Tehát sem a „csendes”, sem a „nyugodalmas” élet nem azt jelenti, hogy nem történik semmi, hogy nekem semmihez nincsen semmi közöm, kivonultam mindenből, a szó régi értelmében privatus lettem, vagyis mintegy megfosztottam magamat mindentől, ami a közös emberi életre tartozik, és azért imádkozom a királyokért meg az elöljárókért, hogy az én hegyi kuckóm, ahol csendben éldegélhetek, soha ne kerüljön autóút építési tervbe, mert akkor vége a nyugalmamnak, de hagyjanak engem békén! Én nem bántok senkit, engem se bántson senki! Ismerjük a mondást: élni és élni hagyni – ez a boldogság, vélhetnénk, holott a mondás inkább azt jelenti: élni és halni hagyni.
Ám az apostol folytatja még, és  ebből további feszültség támad. Így mondja: csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Erről a tisztességről kell itt szólni, mit jelent ez? Egyes fordítók, főleg a Titus levél alapján (Titus 2,2) úgy értik, hogy itt méltóságról van szó.  Igen, erről van szó. Vagyis ezt érti itt Pál: éljünk nyugodalmas életet teljes istenfélelemmel és méltósággal. Ez a méltóság azt jelenti, hogy valaki helyesen, feddhetetlenül jár el a tisztében, ezért megbecsülés övezi. Hivatkoztam Platónra, megint segít nekünk. Szókratész szájába adja a szót, akit egy ismerőse az így dicsér: Szókratész, te milyen megbecsült ember vagy! Mire Szókratész önironikusan azt feleli: nos, igen, mert én úgy tudom a szavakat forgatni, főleg, ha még idegenek is vannak közöttünk, hogy leesik az álluk. S ettől mindjárt roppant nagy méltóságom (tisztességem) lesz. Vagyis benne vagyunk az emberek sűrűjében – erről beszél az apostol. Ezért imádkozzatok a nagyokért, hogy nektek az emberek között nyugalmas életetek legyen, istenfélelemmel és méltósággal teljes.  Vagyis lássuk be: nem járható út az, amit szívesen választanánk. Járható út-e, hogy folyton engedünk a békesség kedvéért? Augustinus mondja, amikor a keresztények üldöztetéséről, a háborúságokról, a zajongásokról, rágalmazásokról, a háborgatásokról beszél, hogy jaj, az ember jobban szereti, a békességet és a nyugalmat, mint az igazságot. Félreértés ne essék, nem harcra uszít az egyházatya, még csak azt sem azt akarja, hogy afféle megmondó emberek legyünk, akik csípőre tett kézzel megköpdösik a király küszöbét, mert igazságot akarnak, mert mindig igazságot akarunk. Csupán annyit mond, hogy vizsgáld meg magadat, s meglátod, hogy a saját nyugodalmad kedvéért milyen könnyen lemondasz az igazságról. De akkor talán elveszíted a méltóságodat is. A méltóságunkért (tisztességünkért) meg kell dolgozni. A méltóságukért meg kell harcolni. A dolgokat újra meg újra a helyükre kell tenni, hogy egyensúlyban legyenek. Ha kell, nagy lelki gyötrődések közepette kell lecsillapítani magunkat. S bizony, nem is olyan egyszerű egy ambícióról, egy nagy célról lemondani, vagy elengedni egy vádat, s nem hagyni, hogy ide-oda rángasson. Kidobod az ajtón, bemászik az ablakon. Ki se tudod dobni, mert a szívedben van.
A mai keresztyénség, úgy látom, erőst gyötrődik ebben, és szenvedünk mi magunk is. Szeretnénk csendes és nyugodalmas életet élni, a vallásunkat a privát szférában gyakorolni, hogy abba senki ne szóljon bele, ne rángassanak ide-oda, hagyjanak békén, s inkább ne is mondjanak rólunk semmit, mert ha mondanak, akkor a hitünk, az igazságunk, az életünk, a vallásunk, minden meg van kérdőjelezve, és ettől csak még nyugtalanabbak leszünk. Hadd éljünk úgy, mintha itt sem volnánk, kizárva a zajongó világot, kizárva a hatalmasokat, a királyokat, az elöljárókat.  S ha imádkozunk értük, azt kérjük Istentől, hogy hagyjanak minket békén. Pál azonban mintha azt mondaná: legyél mégis megmondó ember. Állj csak oda Isten elé könyörgésben, imádságban, esedezésben, hálaadásban  - és mondd meg és mondd ki! Vidd oda Isten elé ezeket az embereket is, a királyokat is, a méltóságokat is, a hatalmasokat is, a „mindenki”-vel együtt.
S máris megjelenik a második cél: kedves és jó dolog ez Isten előtt, mert ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Lám, az is nagy és őszinte dolog, ha imádkozol a hatalmasokért, a bármikori hatalmasokért, hogy neked békességed és nyugodalmad legyen. Ezt akarhatod és ez tetszik Istennek! De ennél sokkal nagyobb, ha csatlakozol ahhoz, amit Isten akar, ő pedig azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére  – a király is, a nálad különb is, a magisztrátus is, az uralkodó is, a politikus is, a parancsnok is, mert ők is beletartoznak ebbe a „minden emberbe”. (Te inkább kárhoztatnád őket?) Micsoda hazugság az, amit oly gyakran hallani, és szinte minden eresztéken átszivárog az életünkbe, hogy ha imádkozol a királyért, akkor talpnyaló vagy! De sokat hallottam én ezt, testvérek! Mostanában nem, mert újra kisember vagyok, de amíg püspök voltam, minden nap hallottam effélét: a püspök már megint imádkozott a miniszterelnökért, talpnyaló! Ezt akkor is hallottam, amikor Medgyessy Péter volt a miniszterelnök, meg akkor is, amikor Orbán Viktor. Nem volt különbség... Ennek a hamis dilemmának az a másik fele pedig az, hogy ha békességért imádkozol, akkor ócska pacifista vagy, akkor eldobod az igazságot, és holmi nyárspolgári békességre vágysz: vasárnap délben rántott hús, uborkasaláta, jó ebédhez szól a nóta, utána elmegyünk fagyizni a Szamosba, nagy a békesség. De ugye, ez olyan kispolgári! Ez hamis béke, ez pacifista delirium! Ezt is hallod mostanában eleget!
Csakhogy ezek hamis dilemmák, testvérek! Ha imádkozol minden emberért, akkor a méltóságban levőkért is imádkozol. Ha érettük nem imádkozol, akkor nem imádkozol minden emberért. Ez a szabály. Mert imádkozol minden emberért, hogy megismerje az igazságot Isten megmentő szeretetében. S ekkor imádkozol helyesen. S Pál apostol, ahogyan szokta, úgy old fel minket minderre, így folytatja: Isten azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére, mert egy az Isten, egy a közbenjáró és Isten és emberek között az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenkiért, mint tanúbizonyság a maga idején.” Miért vannak hát könyörgések, esedezések, imádkozások, hálaadások? Csak azért, hogy nyugtunk legyen, vagy azért, mert megértettük, hogy a „minden emberbe” mindenki beletartozik? S ha közbenjárunk, akkor az egyetlen közbenjáró Jézus Krisztushoz megyünk. Amikor ezt tesszük, akkor Krisztust követjük. Amikor ezt tesszük, akkor vagyunk keresztények, mert ezzel töltjük be az elhívásunkat. Így hát kedves testvérek, az apostollal együtt én is intelek mindannyiótokat, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért. Királyokért és minden méltóságban levőkért (is), hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk istenfélelemmel és igaz méltósággal! Ámen.

"Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nekünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát. Nem emlékeztek, hogy megmondtam nektek ezeket, amikor még nálatok voltam? És most tudjátok, mi tartja vissza, amiért csak a maga idejében fog az megjelenni. Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, akit megemészt az Úr az ő szájának leheletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével; akinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre. És azért bocsátja rájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.
Mi pedig mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek ti érettetek atyámfiai, akiket szeret az Úr, hogy kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében; amire elhívott titeket a mi evangéliumunk által, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségének elvételére. Miért is atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok. Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, aki szeretett minket és kegyelméből örök vígasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vígasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden tudományban és jó cselekedetben.” (2 Thesszalokina levél 2. rész)
Jól ismerjük Péter apostol megjegyzését, miszerint sokan a maguk vesztére csűrik és csavarják Pál leveleit, melyekben vannak nehezen érthető dolgok (2Péter 3,15). Ezt úgy szokták értelmezni, hogy Péter apostol tulajdonképpen fricskát adott Pál apostolnak, aki egy alkalommal megszégyenítette őt (Galata levél 1). Én azonban azt hiszem, Péter óvni akart minket. És ebben maga Pál is segítségünkre siet. Ha a thesszaloniki gyülekezetnek írt első levelét olvassuk, annak a fényében ez a második levél egyfajta kiegészítés. Mondhatni, az első levélnek egyfajta értelmező változata. S még néhány szót a körülményekről is szólnom kell. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk arról, hogy miképpen került Pál Thesszalonikába, és milyen szolgálatot végzett ott. Mondhatni, fantasztikus sikereket aratott, mert nemcsak a honfitársai közül tudott némelyeket a Krisztus evangéliumára elhívni, hanem pogányokat is, mégpedig igen nagy számban. Ebből aztán óriási konfliktus robbant ki. Pált és Silást bevádolták a közrend felforgatásával. Vallásos gondolatot szabadon lehetet hirdetni a Római Birodalomban. Ám a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus evangéliuma nem egy új vallási rítus, vagy újfajta vallási filozófia, sajátos vallásgyakorlat, hanem a menny és föld teremtőjének beavatkozása evilág folyásába. Némelyeknél, úgymond, kiverte a biztosítékot, amikor a történelem uráról, a királyok királyáról hallottak. Pálnak el kellett menekülnie. De ott maradt a keresztyén közösség, akikre roppant nyomás nehezedett. Akik a Krisztus követésére adták magukat, és „az igazság szeretetét”, azok nyomban üldözött állapotba kerültek.
Nem ritka tapasztalat ez: aki a Krisztus útjára tudatos, szívbeli döntéssel rátér, nyomban retorziók érik. Vannak országok, ahol tilos keresztény hitre térni. A thesszalonikiak magukhoz ölelték az üdvösség jó hírét, és máris hátratétel, üldözés érte őket. Reggel édeset érzett az ínyük, délutánra már keserűt kellett kóstolniuk. Reggel még a halálon győztes Krisztus dicsőségét hordozták, délután fel kellett venniük a keresztet. Vigasztalásukra Pál megírta nekik nagy látomását Jézus visszatéréséről. Csakhamar azonban kénytelen volt egy másik levelet is írni (ebből olvastam fel egy szakaszt), mert az üldözött thesszalonikiak azonnal spekulálni kezdtek (Péter szavával: a maguk vesztére csűrtek-csavartak). A sok hátratétel, nehézség, vélekedtek, már mind-mind a végső idő beköszöntének az előjele. Nyári viharok idején, ide a Németvölgybe előbb épp csak valami szelőcske jut be, aztán zúgni kezd a szél, a hegy felől hömpölyög lefelé a sok elszáradt falevél, szemét, por – de végre, megjön a frissítő zápor! Mintha a thesszalonikiak így értelmezték volna a nehéz helyzetüket: még egy kis idő, hiszen ez a vad szél, ami mindent fölborogat, ez a rettenetes viharzás, ami mindent lehetetlenné tesz, mindez csupán az előszele a végső nagy megtisztító isteni munkának. Ezért mondja Pál: kérünk titeket, ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől se ne háboríttassatok meg. (Már tudniillik a megháborítás azt jelenti, hogy a feszült várakozásban bármihez odakapunk, amiről azt gondoljuk, hogy a Krisztus elérkezésének az előjele.) Továbbá, mondja: ne háboríttassatok meg se lélek által, se beszéd által, se nekünk tulajdonított levél által, mintha már itt volna Krisztusnak a ma napja. Mint amikor a metróban a mozgólépcső hirtelen leáll, és a hátulról érkezők nyomni kezdenek bennünket, nem tudván, hogy mitől torpant meg a tömeg. Ilyenkor aztán némelyek nekikapnak, és az ellenkező irányban haladó mozgólépcsőn nekiindulnak. De ti ne tántoríttassatok meg – mondja az apostol. Maradjatok meg abban, amire taníttattatok. Eljön annak az ideje, aminek be kell következnie. És erre nézve mond itt az apostol fontos, számunkra is megszívlelendő üzenetet.
Mindenekelőtt szól a törvényszegés titkos bűnéről. Görögül is mondani lehet a szót, és bátran mondom is, mert akik szociológiát tanultak, jól ismerik a kifejezést: anómiának nevezik ezt az állapotot. (A nomosz szó jelentése: törvény; fosztóképzővel: anómia, vagyis törvénytelenség.) A társadalomtudósok ezt leginkább az anarchiát szinonimájaként használják. Anómiás társadalomnak nevezik azt az állapotot, amelyben nincsen érvényes törvény. Pál azonban az Isten által adott jó rend felforgatását írja le a törvényszegés titkos bűne kifejezéssel. És ezen nemcsak az erkölcsi törvény felrúgását érti, hanem az egész teremtett világ életrendjének mellőzését is. A mi korunkból is ismerjük a törvényszegés titkos bűnének néhány változatát. Olyan rejtetten jelenik meg, hogy szinte észre sem vesszük, szentimentalizmusba burkolva terjed, vagy történelmi igazság nevében lép fel, jóvátételt követelve harsog, de leginkább és legfőképpen a szeretetre hivatkozik, aztán, látjuk, szeretetre hivatkozva születnek sorba világszerte a törvénysemmisítő törvények. Éppen ez az anómia! Az a törvény, hogy nincs törvény. A természet törvényére fütyül a mai ember, holott a biológiának vannak törvényei, de nem számít. A mai ember a szeretet nevében felülírná ezeket. Hogy mi az ember biológiai meghatározottsága, az a mai embert nem érdekli, vegykonyhájában átrendezi az embert, a férfit nővé, a nőt férfivá. És törvényeket hoz arról, hogy a régi törvények nemhogy hatályon kívül vannak helyezve, hanem egyenesen üldözendők is, mivel az új lét-módinak az ellenségei. Ha tehát valaki ragaszkodik a régihez, az szeretetlen, embergyűlölő, ahogy mondják: homofób, vagy országháborító, akik az ember-alkotta világ tökéletes és csodálatos rendjét fölborogatják. Ezzel vádolták a thesszaloniki keresztyéneket is, ahogy Lukács leírja (ApCsel 17,6). Pedig nem borítanak föl semmit, csak az Isten törvényéhez ragaszkodnak.
Pál azt is elmondja itt, hogy még nem jutott teljességgel érvényre a törvényszegésnek (vagy a törvénymegsemmisítésnek) ez a titkos bűne. Működik már, mondja, de valaki, valami még visszatartja, még nem jutott teljesen érvényre. Fontos tudnunk, hogy el ne tévedjünk, hogy ez a valaki vagy valami, ez nem Krisztus. Hanem van valami a világban, van valami a történelemben, a társadalmak ide-oda alakulásában, ami nem engedi érvényre jutni a törvényszegés bűnét, mely ezért rejtetten hat. De ez nem Krisztus. Ezért az akadályt, vagy az akadályozót ne is ruházzuk föl messiási tekintéllyel. Ez a föltartóztatás, jelzi az apostol, nem tekinthető a Krisztus eljövetele nyitányának. Ez még evilági történet. Ha megfordítom, jobban fogjuk érteni. Vannak kedves és kevésbé kedves ismerőseim, vitapartnereim az úgynevezett konzervatív politika követői köréből. Ők bizony megfújolnak ám mindent, amit a progresszivista politika, mondjuk, a liberális baloldal képvisel és hirdet. Ám némely konzervatív atyafival beszélgetve hamar kiderül, hogy nekik a kereszténység sem tetszik. S ha kérdezem ennek okát, az felelik: a kereszténység gyenge. Az egyházak gyengék. Mutassak nekik olyan egyházat, amelyik ha szól valamit, rögtön 3 millió ember lelkesül érte. Az egyházak, mondta az egyik ismerősöm, finnyásak! Ti keresztyének, finnyásak vagytok! Miért? – kérdeztem. Ti nem tudtok teljesen beleállni abba a politikai mozgalomba, amely a törvényszegés titkos bűnét föltartóztatná. Mire én ezt mondom neki: nagyon szívesen csatlakoznék a mozgalmadhoz, ha te csatlakoznál Jézushoz. Jaj, ne! - vágja rá azonnal - hát az egy régi vallásos valami! Vallásoskodni, megszokásból templomba járni, maradi dogmákon gyűrődni, nincs ebben már semmi erő! Fordítva mondtam el a dolgot, így talán jobban érthető, kedves testvérek. Azt hiszem, a thesszalonikiek is értették az apostol intelmét, hogy valami még visszafogja a törvényszegés mindent átitató, mindenütt megjelenő, titokban, lassacskán mindent megváltoztató bűnét. És a folytatást is: ennek félre kell tétetnie az útból, hogy majd a törvényszegés teljes erővel, feltartóztathatatlanul törhessen előre, és akkor már nem lehet egyszerre igent és nemet mondani; akkor vagy igent, vagy nemet mond az ember, akkor már nincs is-is, akkor már nincs finomkodás, nincs magyarázkodás, akkor bele kell állni abba, hogy vagy a Krisztust követed, vagy a törvényszegés titkos bűnéhez csatlakozol. Illetve magához a törvénytaposóhoz, aki a Sátán ereje révén, a hazugság teljhatalmával, jeleivel és csodáival jön el.
Értsük hát mega thesszalonikiakat! Még egyszer mondom: reggel még Krisztus jóságát ízlelték, délutánra sötétbe fordult körülöttük a világ. Reggel még azon örvendeztek, hogy Krisztus által megnyílott nekik az életen túli élet isteni dicsősége. Délután már a puszta létükért kellett aggodalmaskodniuk. De figyelmeztet az apostol, hogy az Antikrisztus, mert róla van szó, egyszerre csak megfordít mindent. De nem ostorral fog jönni, nem csörget börtönkulcsokat, nem bérel fel bírókat, hogy elítéljenek benneteket. Hanem a hazugság teljhatalmával érkezik, szemkápráztató jelekkel és csodákkal. Fantasztikus lesz. Lenyűgöző lesz, hogy mire képes, s mit meg nem tud tenni! És olyannyira imádtatni fogja magát, hisz’ eleve önimádó, hogy fölébe emeli önmagát mindennek, ami addig isteninek vagy istentiszteletre méltónak láttunk, olyannyira, hogy ő maga ül be istenként az Isten templomába. Ez az antikrisztus, a sátán, aki az Isten majma. Nem hadakat küld ránk, azt is megteheti, de végső harcra nem hadakat küld ellenünk. Nem fegyveresek csörömpölnek itt körülöttünk. Nem az lesz a vége a történetnek, hogy a puszta létünkért aggódva kell döntenünk, hogy életben akarunk-e maradni, túl akarunk-e élni és ezért harc nélkül beletörődünk abba, ami kialakult. A törvényrontó elkápráztat, jeleket és csodákat tesz, elbűvöl, és egyre feljebb emel, és egyre csodálatosabb és nagyszerűbb dolgokat fog produkálni. S mire nem képes! Mire nem képes az ember! – hát ez az. Annyi mindent meg tudunk csinálni, tényleg csodálkozom is, hogy miért nem változtatjuk meg a református liturgiát, hogy mindenki tegye ki önmaga képét a falra, glóriával, szentképként, aztán csókolgassuk és imádjuk önmagunkat. Hiszen mire nem mi vagyunk képesek egyáltalán! Vigyázzatok hát! - mondja az apostol. Senki meg ne háborítson benneteket, senki ki ne zökkentsen benneteket, senki el ne tántorítson benneteket abban, amit Isten Jézus Krisztusban nektek kijelentett.
Végül megmutatja a vízválasztót. Ez pedig az igazság szeretetének a befogadása üdvösségünkre, vagy az igazságtalanság szeretete. Ez a vízválasztó. Így folytatja: a törvénytaposó hatalmat szerez arra, hogy eltévelyítsen vagy másképpen: tévelygésre adjon minket. Ez a tévelygés céltalanság. Tehát nem céltévesztés. Ha nem találom el a célt, az a tévedés, mert nem jól számítottan ki valamit, vagy elvétettem a célba vezető utat. A tévelygés, amiről itt az apostol beszél, maga az ítélet. A Római levél első részében, mikor az Istentől elszakadt, Istennel szembefordult, Istennel ellenséges viszonyt fölállító emberről beszél, azt mondja az apostol, Isten ítéletre adta őket - és az ítélet az, hogy tévelyegnek (Róma 1,27), vagyis sosem látják meg az igazságot. Ez a tévelygés lényege: soha nem látni az igazságot. A legnagyobb igyekezettel sem. Ezért mondja Jakab apostol, ugyanezzel a szóval, hogy aki egy tévelygőt megtérít az ő útjáról, lelket ment meg az üdvösségre (Jakab 5,20). Tévelygőt visszatéríteni semmibe vezető útjáról, nem puszta helyesbítés. Mert az ítéletből, és a tévelygés ítélet, tehát az ítéletből a kegyelem szabadít meg. Ezért mondja az apostol, hogy bár nehéz helyzetben vagytok, mi mégis örökös hálával tartozunk Istennek érettetek, akiket szeret az Úr, aki elhívott titeket az üdvösségre - nem a hazugsággal, nem az ámítással, nem a törvénytelenséggel, nem a világ felforgatásával, nem az önimádat szabadjára engedésével szeret az Úr, hanem a feltámadott megfeszített által. Akiket Isten elhívott, azokhoz ragaszkodik, azokat nem hagyja magára. Azokat nem löki a vízre, hadd sodorja őket valamerre az ár. Lehet, hogy a thesszalonikaiak így érezték ezt, lám, reggel még dicsfény, délután már teljes sötétség! Mindenkor - mondja az apostol - hálát adunk érettetek Istennek! (2Thessz 1,3; 2,13) Istennek adunk hálát. A hűséges Istennek adunk hálát, aki kezdettől fogva elválasztott, elhívott, megajándékozott benneteket. Ebben maradjatok meg!
A törvényszegés titkos bűne előbb láthatatlan, és csak hatásában látható. Olykor nagyon érezzük, máskor úgy tűnik, békén hagy bennünket. Valami még föltartóztatja. Valakik még föltartóztatják, de ők félretétetnek az útból. De akárhogy érkezik és hat, az igened legyen igen, a nemed legyen nem. Ma, az úrvacsora közössége a Jézus Krisztus szeretetére, az Isten igazságára igent mondó hitünket fogja megerősíteni a Szentlélek által. Ámen.

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz mentek napfelköltekor. És mondogatták maguk között: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintve, látták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy volt. És bemenve a sírboltba, láttak egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlettek. Ő pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; íme, a hely, ahová őt helyezték. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta nektek. És nagyhamar kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert reszketés és rémület fogta el őket; és senkinek semmit sem szóltak, mert féltek.” (Márk 16,1-8)
„Amikor elmúlt a szombat..., a hét első napján.” Így kezdi beszámolóját a feltámadásról Márk evangélista, aki ezzel nemcsak időt jelöl meg, hogy ugyanis Jézus jövendölése szerint történik minden (harmadnapon feltámad – Márk 8,31), hanem sajátos nyomatékot is ad a feltámadás dicsőségének. „A hét első napja” új kezdetet jelöl. Pál apostolnál már erős ez a nyomaték, a Jelenések könyve életrendként hozza elénk. Az első keresztények ezt a bizonyos első napot, „a hét első napját” az Úr napjának nevezték (1Kor 16,2, Jel 1,10). Ez Jézus Krisztus napja volt, ez az új kezdetnek a napja, az apostol szavával: az új teremtés első napja. Ezzel egy sajátos időszámítás kezdődik, titkos dimenzió nyílik meg. Az isteni gondviselés világából átlépünk az új teremtés, az örök élet világába; életünk immár üdvösségvárás.
Fontos hát ezt a nyomatékot a szívünkbe írni. Az úgynevezett egyházi kalendáriumokban vasárnappal kezdődik a hét. Bár a köznyelv szerint a hét első, kezdő napja a hétfő (a fő kezdetet is jelent), valójában az Úr napjával kezdődik az új időszámítás. És Márk evangélista szavai meg is mutatják, mit jelent ez voltaképpen. Sajátos fényt vetít ez, mintegy visszamenőleg, mindarra, ami Jézussal és a tanítványaival történt, egészen Galileától kezdve Jeruzsálemig, és még különösebb fényt vetít Jézus kereszthalálára is. Továbbá előre menőleg is fényt vetít elénk.
1. Visszafelé tekintve azt mutatja a feltámadás története, hogy az életünk bele van szőve a gyászba. Nem a gyász van beleszőve az életünkbe, hanem az életünk bele van szőve a gyászba. Azt olvassuk a 15. rész utolsó versében, hogy amikor Jézust levették a keresztről, a holttestét nagy gyorsan ott a Golgota dombja mellett, az Arimátiai József üres sírjába helyezték el, mivel közeledett a szombat, amikor semmi munkát, tehát temetést sem lehetett végezni. Azt mondja Márk evangélista, hogy két asszony (Mária Magdaléna és Mária, a Józsé anyja) távolról nézte, mintegy megfigyelte, hogy hova helyezték el Jézust (Márk 15,47). Itt megszakad a történet, jön a szombatnapi a csendesség, majd újra az asszonyokról hallunk, szombat múltán kora hajnalban elindulnak a sírhoz (Márk 16,1). Az asszonyok élete bele van szőve a gyászba, a miénk is. De még egyszer hadd hangsúlyozzam: itt nem arról van szól, hogy a gyász bele van szőve az életünkbe. Igen, az életünk múlandósága miatt folyton megtörténik, hogy eljönnek a gyászórák, a gyászidők, amikor meghal valaki. Gyermekként leginkább a dédszülők vagy a nagyszülők halálában éljük meg ezt. Számomra mégis egy iskolai osztálytársunk halála volt legmélyebben érintő gyászeset. De megrendült az egész falu, mikor ez a kisfiú balesetben meghalt. Igen életünk minden óráján fölbukkan a gyászmunkának, a temetésnek, a búcsúzásnak, az emlékezésnek szomorú valósága, tehát mondhatná valaki: lám, bele van szőve az életünkbe a gyász. De én most fordítva mondom: a gyászba van beleszőve az életünk, az életünk mulandóságba van beleszőve. A születésünktől kezdve mintegy elővételezzük a meghalásunkat. A bölcsek szerint nem az különbözteti meg az embert a többi élőlénytől, hogy képesek vagyunk magasabb szinten gondolkodni, hanem az, hogy jövőtudattal élünk, és ennek a jövőtudatnak van egy zárópontja is, a saját halálunk tudata; s ez meghatározza az egész életünket és a túlélő késztetéseinket is. Egyszóval, az életünk bele van szőve a mulandóságba, az elkerülhetetlenbe, a gyászba. Amit a Jézus sírjához igyekvő asszonyok tesznek, ha szabad ezt mondani, szent kötelesség. S ha másképpen nem értjük, ebből még ma is értjük, hogy az életünk bele van szőve a gyászba. Bár mi már egy csupasz, haszonelvű világban élünk, amikor az emberi életet csak a közvetlen hasznossága szerint értékelik, a gyász és a kegyelet mégis sérthetetlen. Ez még ma is szent kötelességünk, mindent meghatározó és megkérdőjelezhetetlen dimenziója az életünknek. Bármilyen könyörtelen és törtető a mi korunk, ma is felháborodunk, ha egy temetésen illetlen dolog történik, akár véletlenségből, vagy ha valaki gyászában megaláznak. Hány örömteli pillanatot elfelejtünk, de amikor a halál ereje ütött meg bennünket, arra folyton emlékezünk. Bele van szőve az életünk a gyászba, és mintegy kényszerítve érezzük magunkat szomorú kötelességünkre, a gyászmunkára. Értjük hát Márk evangélista feljegyzésének a súlyát: életnek és halálnak más törvénye van, mint ahogy számoljunk időnket.
Mi a csillagok járásához, továbbá napkeltéhez és napnyugtához, mintegy fölöttünk álló egzaktsághoz igazítjuk az időszámolásunkat. És ez az időmérés másfajta törvény felé visz bennünket, mint amit az életnek és a halálnak a törvényszerűsége mutat. Valamikor diákkoromban olvastam egy ironikus verset:
Törvény, hogy a nagy folyó mindig lomha,
Hogy nyáron a tücsöknek semmi gondja,
Hogy a felhők mindig magasan szállnak,
És hogy mindenki meghalhat vasárnap. (Horváth Imre)
Mit akart a költő mondani? Talán, hogy hiába ünnep a vasárnap, hiába készül a tyúkhúsleves meg a rántott hús, hiába jön össze a család, hiába megyünk el délután a kuglipályára, vagy a focimeccsre, hiába ünneplünk, akárki meghalhat vasárnap. A halál nem tapintatos, nem veszi tekintetbe, hogy ünnepünk van. De miféle törvényszerűség ez? „A hét első napján” ezek az asszonyok ennek a törvényszerűségnek engednek. Mert egy napra talán föl lehetett függeszteni a temetés szomorú kötelességét, de immár eleget kell neki tenni, vagyis érvényesül ez a másik törvény. Az életünk bele van szőve a halálnak, a gyásznak, az elmúlásnak a törvényébe.
2. De megmutatkozik itt egy másik vonatkozás is. Ez a hangsúlyos kifejezés – „a hét első napján” - az evangélium olvasóit, arra is emlékezteti, és minket is arra emlékeztet, amit Jézus jövendölt a feltámadása felől. De szinte nem is volt ez páratlan jövendölés, hiszen Dániel próféta már jövendölt a Messiás feltámadásáról. Ezékiel próféta pedig egy fantasztikus látomásban, szinte hiperrealista módon írta le, ahogy a csonttemetőben megélednek, új életre támadnak a tetemek. Látomások, jövendölések, reménykedések már Jézus szava előtt is voltak. Mégis, a Jézus szavára emlékezve, az evangélista kötelességének érezte megjegyezni, hogy feltámadása harmadnapra történt (és „harmadnak feltámad” - mondta Mester). Itt tehát konkrét beteljesedésről van szó. Vagyis a gyász mellett megjelenik a remény. Vagyis a gyászunk bele van szőve a reményünkbe. Ez a sorrend: az életünk bele van szőve a gyászunkba, mert mulandósággal terhelt minden emberi élet, a gyászunk viszont bele van szőve a reménybe. De ez a remény nem kalkuláció nem afféle majd-csak-jó-lesz-egyszer optimizmus. Ez a reménység isteni ígéreten alapul. Ez a reménység először egy látomásban adott ígéretben tárult fel a prófétáknál, azután Jézus szavából kiderül, hogy nem a reménység hordozza-hozza az ígéretet, hanem az ígéret hordozza a reményt. És itt egy nagy drámát élünk át. Különbséget kell tennünk az optimizmus és az igazi Istentől való reménység között. Ezékiel próféta a nemzetét legyőzött seregként látja, egy csatatéren van, ahol csak megszáradt csontokat lát. Eztán hall egy ígéretet, hogy ezek a csontok megelevenednek majd, vagyis a nemzetnek van jövője. Szomorú, rettenetes, kilátástalan időkben élünk, mintha nem is élnénk, de bizakodó szívvel tekintünk a jövőbe. Ez egy általános reménykedés, és ezt szívesen magunkhoz is öleljük. Ez tetszik nekünk. Gyülekezeti hétvégénken, Tahiban a Himnusszal, nemzeti imádságunkkal foglalkoztunk. Hozz rá víg esztendőt – kérjük Isten áldását, mikor énekeljük a Himnuszt. Legyen népünknek víg esztendeje! Lesz majd, lesz majd - mondogatja, budítgat a derült jövőbe nézés. És ezt szívesen magunk öleljük. Mi azt az ígéretet, amely igazi reménységünket megalapozza, legyünk őszinték, a tanítványok módjára megrökönyödve és bizonyos értelemben elutasítva fogadjuk. Ez a Krisztus ígérete. Amikor azt mondja a tanítványainak: most pedig az embernek fia felmegy Jeruzsálembe, ahol elárultatik, főpapok és vének kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, eltemettetik és harmadnapon feltámasztatik... csupa passzívumot mond, a tudósok ezeket isteni passzívumoknak nevezik. Mindebben a Szentháromság Isten van benne.
Isten az, aki átadja a Fiút, az Atya. Az Atya az, aki bármilyen megrendítő, így kell mondani: aki benne van abban, hogy a Fiú megfeszíttetik és eltemettetik. Ezt hallva Péter döbbenetes megrökönyödéssel, lázadással utasítja el ezt az egészet. Ez nem kell! Ezt nem tudjuk magunkhoz ölelni. Amit Ezékiel és Dániel ígér (lesz majd víg esztendő, lesz majd boldog nap, lesz majd feltámadás!), azt magunkhoz öleljük, szeretjük, szívesen hallgatjuk. De most, hogy Krisztus – mielőtt még feltámadásról szólna - súlyos szavakat mond: megfeszíttetik, meghal, eltemettetik. Olyan súlyosak, hogy meg sem halljuk a végén: feltámasztatik -, pedig ennek a történetnek ez a vége: harmadnap föltámad. Ezt nem halljuk meg. Ez nem jut el a fülünkig. Ez nem jut el a szívünkig. Vagy ha el is jut, akkor ellökjük, hogy: ne így, ne ezen az úton, ne ezen a módon.
Mégis, ahogy feljegyzik az evangélisták a feltámadás napján történteket, belátjuk, hogy a gyászunk ott az asszonyok gyásza, és a miénk a tanítványok megrendült, bezárkózó félelmetes gyásza, és miénk az emmausi tanítványok csüggedt gyásza, és a miénk Tamás hitetlenkedő gyásza. És mindez bele van szőve Jézus ígéretébe, és abba a reménységbe, amit Jézusnak ez az ígérete hoz számunkra. Egyszóval: az életünk is bele van szőve ebbe a reménységbe. Ez a remény nem az életünkből sarjad ki a sokféle reménykedés, számítás, kalkulus, futurológia, jövendölgetés között, hanem mi az egész életünk, a mi mulandósággal körülvett életünk van beleszőve ebbe a reménységbe, melyet az Isten által adott ígéret támaszt és éltet. Hitben járunk, nem látásban – mondja az apostol (2Korinthus 5,7), azt így is fordíthatnám: reménységben járunk, nem kalkulációban.
3. És végül, mindez azt is jelenti, hogy a halál, az életet megsemmisítő erő, a semmi hatalma bele van szőve egy másfajta életbe, mint amit mi élünk. Bele van szőve az örök életbe. A középkor egyik nagy elmélkedője így nevezte Jézus Krisztust: a feltámadott megfeszített - , ez Krisztusnak a neve. A feltámadott, aki meg volt feszítve. Mondjuk egyben: a feltámadott megfeszített. Vagy mondjuk fölbontva, ahogy a Jelenések könyvében mondja magáról a feltámadott Krisztus: Íme élek, holott meghaltam. Vagy: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké (Jelenések 1,18). Ez az összefüggés nem azt az emberi gondolatot fejezik ki, hogy az elmúlás dacára élne ő. Sokkal többet fejez ki a szó: a megfeszített feltámadott. Vagyis a megfeszített támadott föl. A bűnökért eleget tevő halálával legyőzte a halált. Él az, aki önkéntes áldozatul ment a keresztre, hogy Isten és ember között áthidalja az áthidalhatatlan szakadékot. Mi ez a szakadék? Mi másképp számoljuk az időt, mint ahogy kellene a gondviselés rendje szerint. Mi csak azt tudjuk, hogy életünknek, sorsunknak más rendet szab az elmúlás, mint amit Isten rendelt számunkra a világteremtés örökkévalóságában. De hogy jutunk át oda? Jézus Krisztus az, aki halálával és feltámadásával áthidalja a szakadékot.
Mai feltámadás-történetünk úgy ér véget (Márk szűkszavú megjegyzése szerint), hogy az asszonyok elfutottak (elmenekültek) a sírtól, remegés és rémület fogta el őket, és senkinek semmit nem szóltak, mert féltek Márk 16,8). Ezt lehet úgy is magyarázni, hogy az evangélista megrója itt az asszonyokat, akiknek üzenettel kellett volna a tanítványokhoz menniük, de nem szóltak semmit, mert féltek. Netán gyávák voltak? Vagy annyira megszeppentek, hogy egy szót sem mertek szólni? De ki írja itt, hogy az asszonyok elfutottak (elmenekükltek) a sírbolttól? Az a Márk evangélista írja ezt, aki pedig saját magáról is megírta, hogy Nagycsütörtök éjszakáján a Gecsemáné kertjéből futott (menekült) el. Ő volt az az ifjú, akit szintén magukkal akartak vinni, mikor Jézust elfogták, de ő kibújt a ruhájából és meztelenül elfutott (Mk 14,52). Ez az elfutás leleplező, valóban meztelenül futunk el. Amit magunkra aggatunk ebben a földi életben, a kalkulusok, reménykedések, időtáblák, sorsprogramok, az mind lehullik rólunk. Amint a prédikátor mondja: „amint kijött az ember az ő anyjának méhéből, mezítelen megy ismét el” (Prédikátor 5,15). Mintha az evangélista azt akarná jelezni, hogy amiképpen ő halálra rémülten, mintegy az életét mentve, a ruháját is otthagyva elszaladt, most úgy futnak el az asszonyok halálra rémülve a sírtól... De nem inkább életre rémülve? És torkukra forr a szó, nem tudnak megszólalni, mert a feltámadott Jézus Krisztus megnyitotta az utat az igazi Istentől való reménységbe. Erre nincs rá szó, nincs rá gondolat, nincs rá kifejezés. De van rá élet! Vagyis az evangélista ezzel a feljegyzéssel minket is meg akar hívni a reményre. Illetve továbbítja, hogy maga a feltámadott Krisztus hív minket erre a reménységre. Lám, az életük bele van szőve a gyászba, ám a gyász bele van szőve a reménységbe, a reménység pedig bele van szőve az örök életbe. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, kedves konfirmandusok! Pünkösd előtt mindig buzgón tanulmányozom az időjárás jelentést, de egészen más okból, mint általában vasárnapok előtt szoktam. Máskor mindig azért szorítok, hogy ne legyen eső, és senkinek ne kelljen szélben, viharban az Úr házába jönnie. Pünkösdkor azonban nem bánnám, ha mondjuk fél tizenegykor zúgó szél zendülése töltené meg itt az istenházát, villámcsapások, mennydörgések rendítenének meg. S akkor nem kellene az első pünkösd történetéből magyaráznom, hogyan történt az kétezer évvel ezelőtt ott, Jeruzsálemben, ahol összeszaladtak az emberek az utcán, mert hatalmas szél zúgott, zendült, aztán kettős lángnyelvek jelentek meg. Mi akar ez lenni? – kérdezték. Ha most ilyen zúgó-zengő szél törne ránk, nyomban értenénk őket. De mostani a pünkösdünkön inkább arra hajlott a gondviselő Isten, hogy szépen, békésen, esernyő nélkül jöhessünk el a templomunkba. Ezért csendesebb történetet fogok elmondani, ámbár a szívünkben ez a történet éppoly csodálatot és ámulatot tud ébreszteni, mint a másik. Sőt, azt hiszem, Isten Szent Lelkének jóvoltából a mi életünkben is végbemegy ez a történet.  Ehhez még arra is ki kell térnem, hogy bár a Lukács evangéliuma az Apostolok Cselekedeteivel folytatódik, a bibliai kánonban a két egybetartozó könyv közé oda van a János evangéliuma. Sokan mondogatják, hogy ez így hibás sorrend, mert így nem lehet egyben olvasni a Lukács által leírt történetet. Ám régi zsinatoknak számos oka volt, úgy határozni, hogy Lukács evangéliuma után jöjjön a János evangéliuma, s majd aztán az apostolok története. Az egyik ok éppen az, amit ma szeretnék elmondani, s ez egy csodatörténet. Igen, ma egy Lélek-csodát szeretnék elmondani. Ahol pedig Lélek-csoda van, ott van szív-csoda is, ahol a Szentlélek kiárad, ott megmozdul az emberi szív. És ezt éppen a János evangélium mutatja meg. Sőt, ezt külön megerősíti az a tény is, hogy amit mondandó vagyok, annak minden egyes lépésénél ott volt János evangélista is, mint szemtanú. Mik ezek a lépések?
Az első lépés Nagycsütörtök éjszakáján megy végbe. Ott ül Péter a főpap udvarán, úgy tűnik, teljesíteni igyekszik fogadalmát. Pár órával korábban, amikor Jézus megjövendölte, hogy a tanítványai megbotránkoztok benne és elhagyják őt („megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” – idézi a prófétát, Márk 14,27), Péter előállt, és nagy bátran, Péterre jellemző harsánysággal ezt mondta: „Uram, én kész vagyok veled akár tömlöcre, akár halálra menni!” (Lk 22,34) S lám, Péter követte a letartóztatott Jézust, majd egy tanítványtársa (ez János), bevitte a főpap udvarába (Jn 18,16), ott ül és nézi az éjszakai kihallgatást. És ekkor odalép hozzá valaki, rámutat és azt mondja: ez is vele volt! Péter tagad: nem, ismerem őt. Aztán más lép oda, és egyenesen a szemébe mondja: te is azok közül való vagy!  Péter újra tagad: nem vagyok. Aztán harmadjára, egy óra múlva, más valaki mondja: ez is vele volt, hiszen Galileából való is. Máté kibővíti: hiszen a beszéded is elárul téged, mondják neki (Máté 27,73). A régi időkben az embereket az öltözetük is azonosította, amilyen viseletet hordtak, abból lehetett látni, hogy milyen tájékról valók. De most sötét éjszaka van. Pétert a beszédéről azonosították. Nem volt nehéz, a galileaiak erős tájszólásban beszéltek. Ha valaki itt valaki „ö”-zve szólalna meg, nyomban mondanánk, hogy Kecskemétről jött, vagy talán Szegedről. Nem volt hát nehéz Pétert azonosítani: galileai! És ekkor teljesedik Jézus jövendölése, amit Péternek mondott: „nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem” (Lk 22,34).
Lépjünk egy nagyot! Ötven nap múlva, pünkösdkor zúgó szélnek zendülése tölt meg egy házat. Aztán kilép ebből a házból tizenkét ragyogó arcú férfiú, és Isten nagyságos dolgait kezdik hirdetni. A zarándokok, akik összefutottak a jelenségre, zavarba jönnek, mert ki-ki a saját, otthoni nyelvén hallja őket. Érti a szkítiai (ősmagyar), érti a Rómából jött latin, érti a kappadókiai görög, érti az arab szigetekről jött, érti mind, ahogy az Isten nagyságos dolgait hirdetik nekik. Hazaérkezett az evangélium! Mert ez az evangélium hazaérkezése, amikor én a saját magam nyelvén, a saját magam sorsában, a saját magam életében hallom az Isten nagyságos dolgait. De hiszen ezek az ékesszóló férfiak galileaiak! Nemcsak az anyanyelvüket, hanem a latint, a görögöt, az arabot is akcentussal beszélik. Hiába tanulsz meg bármilyen nyelvet, és hiába vagy nyelvtehetség, az akcentusodról föl fognak ismerni. Aztán találgatják, honnan jöttél. Valahonnan Európa közepéről? Ez hungarus. És mondják is nyomban ott Jeruzsálemben a tanítványokról: ezek itt mind galileaiak (ApCsel 2,7).
Tegyük össze ezt a két jelzetet, nagycsütörtök éjszakájáról: galileai; és pünkösd napjáról: galileai. Mit jelent ez? Jelentheti, nyilván, hogy a tanítványok (és köztük Péter) távoli vidékről jöttek, a Galileai-tenger mellől. De az evangélista nem emiatt jegyzi ezt meg szinte nyomatékkal, hanem azért, mert ez egy sajátos minősítés. Rövidre fogva, a „galileai” azt jelenti: proli. Vagyis műveletlen, sőt, bunkó. Nincs benne semmi kifinomultság, semmi műveltség, semmi képzettség. A galileaiak tartoznak a középosztályhoz, még kevésbé a felső középosztályhoz, akik kávéházban üldögélve, kapucsínót kevergetve szervezik a világforradalmat. A galileaiak könnyen bőszülő vademberek. Lukács azt is feljegyezte, hogy egy alkalommal galileai zarándokok érkeztek a jeruzsálemi templomba, ahol ribilliót csináltak az oltár körül. A véreskezű helytartó, Pilátus úgy látta jónak lecsillapítani a lázongást, hogy legyilkoltatta őket (Lukács 13,1). Ezeknek nem lehetett szép érveket mondani, oda kellett ütni.
És benne van a szóban maga a Péter is. Ő is galileai. Miféle akkor? Szalmaláng ember. Állhatatlan. Hirtelen föltorul, esküdözik, hogy mindhalálig kitart Jézus mellett, aztán beköltözik a szívébe a félelem. Nagycsütörtök éjszakáján. És ez a félelem nem holmi megrettenés, vagy ijedelem, ami olykor-máskor előfog minket, amit aztán utólag megmagyarázunk. Ez a félelem, amely eltöltötte Pétert, hogy megtagadja Krisztust (sőt Márk evangélista feljegyzése szerint tagadása során meg is átkozza), ez éppenséggel a szeretetnek az ellentéte. Szeretetről szólva, rendre a gyűlöletet tesszük meg a szeretet ellentétének. Ez a két véglet: vagy szeretem, vagy gyűlölöm. De János apostol (a szemtanú!) azt mondja nekünk a levelében, hogy Isten szeretete kiűzi a félelmet. A szeretet és a félelem nem tud egy gyékényen megárulni. Így is lehetne fordítani: Isten szeretete kidobja a félelmet, kiszorítja a félelmet. Ahol Isten szeretete kezd el uralkodni, ott nincs helye a félelemnek.  Ez az a csendes vihar, amelyről szólok. Ez a csendes vihar ötven napig, Nagycsütörtök éjszakájától pünkösd napjáig tart Péter szívében. Ötven napig tart, amíg bekövetkezik a nagy változás, és Isten szeretete kiűzi, kidobja, kihajítja a félelmet belőle a félelmet.
Most nézzük meg ennek köztes lépéseit. János evangélistára hivatkozom, akinek az evangéliuma oda van téve a feltámadás története és a pünkösd története közé. János igen különlegesen köti össze a kettőt. Amikor a feltámadott Jézus megjelent a tanítványoknak, bezárkózva találja őket. Félelmek között vannak. Jézust kivégezték. Pétert beazonosították, éppen csak le tudott lépni a főpap udvarából. Mi lesz velük, velük, galileaiakkal, velük, az alja néppel, hiszen a honfitársainkkal Pilátus úgy bánt, hogy lekaszabolta őket?! A feltámadott Jézus pedig azt mondja nekik: vegyetek Szent Lelket, és kiárasztja rájuk Szent Lelkét (János 20,22). Tehát János összesodorja az időket, együtt áll a feltámadott Krisztus megjelenése és ajándéka, a Szentlélek. Egybeesik a feltámadott megjelenése és a Lélek kiáradása, kitöltetése a szívünkbe.
Aztán jön a következő lépés, a csodálatos halfogás, újra Galileában, a Galileai-tengeren. Újra szakadozik a háló. Jézus újra megvendégeli az övéit. És ezt követően Jézus félrevonja Pétert, és kikérdezi: szeretsz-e Péter? (János 21) Mondhatnánk, hogy ez a számadás kérdése. Vagyis ez afféle vallatás. Péternek el kell mondania, hogy mi történt nagycsütörtök éjszakáján ott, a főpap udvarában. Illő töredelemmel be kell vallania, hogy megriadt, gyáva volt, tele félelemmel – és ezért majd dorgálást kap a mestertől. Így is indul a beszélgetés, legalábbis a mi fülünknek. Azt kérdezi legelőször Jézus: „Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél?” (János 21,15) Idézzük csak föl Péter fogadkozását: „ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem!” (Márk 14,29) Hát megkérdezi Jézus: Péter, jobban szeretsz ezeknél? De mégsem a számadásnak a kérdései a Jézus ismétlődő kérdései: szeretsz-e? Ezek a szeretet kérdései. És ezekkel kezdődik Péter életében a féleleműzés. Mondhatnám azt is, hogy ördögűzés. Mondhatnám azt is, hogy démonűzés. Jézus Krisztus Szentlelke elindítja Péter életében a félelmeknek a kiűzését, kiszorítását, kihajítását. (János apostol a görög balló igét használja, tehát van isteni ballisztika!) Hogy mondja a szép zsoltár? „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól olyan messzire veti el (hajítja el, dobja el, űzi el) tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsoltár 103,12)
Ez a belső történet. A külső történetet már nem kell hosszasan ismételgetni. Ezt Lukács írja le. Ennek az egyik pólusán, a főpap udvarán, Péter, félelmek között, megtagadja a mestert. Mikor aztán megszólalt a kakas, Péter keserves sírással, önmagát elsiratva ment ki onnan. Mert akin győz ez a félelem, mely elszakít Istentől, az elveszett. Elveszett a hit, elveszett a tanítványság, elveszett Péter. A másik pólusán, pünkösd napján, halljuk Pétert bátran szólni.  A mámoros tanítványok Isten nagyságos dolgait hirdetik, de sokan csak legyintgetnek rájuk: jó, jó, de mégiscsak galileaiak, hajléktalan alkoholisták. Most ugyan egy kicsit meg vannak mámorosodva, beszélnek itt össze-vissza. És ki az, aki kiáll a tanítvány sereglet és a tömeg közé, és ki mondja azt, hogy nem részegek ezek, hanem az történik itt, amit Jóel próféta által Isten megígért?  Ki mondja ezt? Ki idézi a próféta szavát? Péter! Ötven napja mint egy bőgő masina, futott el a főpap udvarából, mikor rámondták, hogy galileai. És most ez a galileai ember, ez a senki, úgy hirdeti az Isten nagyságos dolgait, hogy a szélrózsa minden tájáról érkezettek értik a beszédét. Ne gondoljátok, hogy a 21. században olyan nagyon különböznénk az első tanítványoktól. Mert mik azok a keresztények? Hallgasd meg a mai világ elitjét, a hatalmasokat, tehetősöket, sztárokat, a megmondóembereket, a véleményformálókat. Kereszténység? - mondják, az valami galileai dolog. Valami távoli ügy, de amíg távol van, nem zavar. Húzódjatok csak vissza Galileába, ti keresztyének, zárkózzatok csak be a templom falak közé. Azt még megengedjük. Ott mindenki úgy vallásoskodik, ahogy akar. De amint kiáradna az utcára, elérne az embereket, formálná az életeket – na akkor vigyázunk veletek, galileaiak! Julianus császár, aki a negyedik században vissza akarta állítani a pogányságot, megvető gúnnyal galileainak nevezte Jézust.
De ahol Isten Lelke uralmat vesz a szívekben, ott nincs helye a félelemnek. Miféle félelemnek? Erről kell még szólnom most. Ahol Isten Lelke uralmat vesz, ott nincsen helye az Istentől való rettegésnek. Azt mondja János apostol a levelében: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk vádol, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.  Szeretteim, ha pedig a szívünk nem vádol, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fia, Jézus Krisztus nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.  Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.” (1Jn 3,18-22) Ha vádol is minket a szívünk sok vétkünk, sok bűnünk miatt, mégis bizodalommal, félelem nélkül tekintünk Isten megérkezésére, mert Isten az ő szeretetéből adott nekünk. Isten Önmagát a Szentlélek által közli, a Szentlélek által osztja meg szeretetét velünk. És akkor véget ér a bujkálás Isten elől, amivel Ádám és Éva kezdte az egész emberiség szomorú történetét. „Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém...” – mondja Ádám az Úrnak a bűneset után, magyarázva, hogy miért rejtőzött el Isten elől (1Mózes 3,10). Mit mond? Féltünk, azért rejtőztünk el. Elrejtőzni Isten elől. Kizárni Istent az életünkből. Isten nélkül berendezni a világot. Ez minden istentelen civilizációnak akár évezredes vállalkozása, de egyben csődje is.
Ha Isten szeretete vesz lakozást a szívedben a Szentlélek által, akkor mondhatják, hogy te galileus vagy. Mondhatják, hogy senki vagy, mondhatják, hogy neked csak egy rejtett zugban, megtűrt sarokban van helyed a világon! Mert lám, ilyen csoda a Lélek csodája! Aki megtagadta Krisztusát, most bátor és boldog szívvel, szerelmes szívvel tesz tanúságot róla. Kedves konfirmandusok, Pál apostol azt írja a szinte kamasz Timóteusnak: nem félelemnek lelkét adott nekünk Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét! Azt kívánja nektek a mi egész gyülekezetünk, hogy ez az isteni Lélek vegyen lakozást szívetekben, bátorítson benneteket, űzzön ki minden félelmet, és hívjon meg benneteket igazi istenszeretetre, hogy Krisztus követőjeként boldog emberek legyetek. Íme, ő veletek van minden napon a világ végezetéig. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mondhatnám mindjárt az elején, hogy a Bibliaolvasó kalauz igéje, melyet ma olvastunk és olvastam Márk evangéliumából, régi-régi kívánságomat teljesíti (de csak részben). A régi kívánságom, hogy szeretnék már egyszer sokat és hosszan, száz részre osztva a farizeusokról beszélni. S mondanék ítéletes, dörgedelmes prédikációkat, és ahogy Spurgeon tanította a prédikátoroknak, nem egy ujjal mutogatnék a gyülekezetre, mert tán még úgy találja valaki, hogy kiprédikálom, hanem egy nagy, széles mozdulattal járatnám a karom körbe, és ekként mindenki benne lesz foglalva. Persze, Spurgeon hozzáteszi: kanyaríts egy mozdulatot magad felé is. Igen, testvérek, valahogy úgy vagyunk ezekkel a kedvenceinkkel, a farizeusokkal, hogy nagy szükségünk van rájuk. Sok-sok beszélgetésből, megnyilatkozásból látjuk ezt, legyen az prédikáció, lelki beszélgetés, bizalmas baráti szó, vagy legyen az közírói megnyilatkozás. Még vad ateisták szájából is rendre hallani a szót, holott ők, ha ki kéne nyitniuk a Bibliát, inkább megégetnék a kezüket. De tőlük is rendre-másra halljuk, hogy „farizeus”. Írjátok be az internetes keresőbe, hogy farizeus (angolul), 11 millió találat lesz azonnal. Szinte többet mondjuk, mint azt, hogy tanítvány, hű keresztyén, Krisztus-követő! Farizeus, farizeus, farizeus – mindenki farizeus. Miért van ez így, testvérek? Vagy inkább hadd fogalmazzam így: miért van nekünk erre szükségünk?
Legelőbb hadd idézzek egy régi bölcsességet, amely szerint ahol dohogás és színlelés (képmutatás) van, ott máris bizonyítékunk van arra, hogy tele van a világ vétkekkel. Egyszóval a farizeus egyfajta elhatároló szó, biztonsági kategória. A farizeus a bizonyíték, hogy a világ veszélyes hely, tele van titkolt rosszal. Másrészt azért is kedvenceink a farizeusok, mert látva őket mi újra meg újra vállon veregethetjük magunkat. Mi több, imádságban odaállhatunk Isten elé és elmondhatjuk a református farizeus imádságát. Jézus története szerint a farizeus úgy imádkozik, hogy közben szemmel tartja a mögötte imádkozó fináncot is, aki nyilvánvalóan bűnös és hazaáruló. És miközben behatárolja magát a farizeus, így imádkozik: hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint az a vámszedő ott hátul. (Lukács 18,10-14) Nos, a református farizeus pedig így imádkozik: Hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok farizeus! Vagy talán azért kedvenceink a farizeusok, mert azt látjuk, főleg ahogy az evangéliumokban elénk állnak, hogy könnyen szórják az ítéletet. Márpedig mi nem akarjuk könnyen szórni az ítéletet, mi megfontoltak akarunk lenni. A farizeus kíméletlen, a farizeus törvénykező, a farizeus átgázol a másik emberen, a farizeus nem ismer sajátos léthelyzeteket, nem akar tudni kivételekről, csak meghatározott és merev főszabályok mentén tudja elképzelni az életet. Bezzeg mi!
A történetben azonban, amit felolvastam, mégsem az a kérdés, hogy milyenek a farizeusok, hanem az a kérdés, hogy milyenek vagyunk mi. Először is, Jézus igen határozottan, keményen rendre utasítja a farizeusokat, leleplezi őket. Amikor aztán a tanítványaival bemegy a házba, ők megkérdezik ennek a rendkívül különös, szinte értelmetlen beszédének – példázatának - a jelentése felől: mit akartál mondani, mester, amikor azt mondtad, hogy nem az fertőzteti meg az embert, ami bemegy a száján? Hiszen ez abszurd! Annyit sejtenek, hogy ez nem visszájára fordított közegészségügyi leírás. Ez nem az általános higiéniának a fölrúgása, hanem inkább valami példázat, túlzó, parabolikus beszéd. Mit akartál mondani, uram? - faggatják Jézust. Ő pedig feddéssel kezdi a választ: ti is ennyire tudatlanok vagytok? Vagyis nem a magyarázattal kezdi a választ, és nem is alkalmazza a talányos szót, mondjuk így: tudjátok, ott kint azok a farizeusok, na, azok ilyenek, olyanok, a hasonlattal erre mutattam rá. Jézus sosem beszélt az emberek háta mögött. Hanem visszakérdez, és azt mondja tanítványainak: ti is ennyire tudatlanok vagytok? És ebben a pillanatban minden szertefoszlik, ledől, amit fölépítettünk magunkban, a hagyományainkban, s mindabból, amit a farizeusokról gondolunk. Mert lám, nem az a kérdés, hogy milyenek a farizeusok. A kérdés az, hogy te milyen vagy? És most milyen feddő- metsző szóval mondja Jézus: ti is ennyire tudatlanok vagytok?
Tudatlanok. Ha érteni akarjuk Jézus feddő kérdésének a mélyét, el kell lapoznunk Pál apostolhoz, a Római levélhez, melyben az egész elveszett emberiség panorámáját festi meg. Itt Pál azt mondja, hogy bár Isten a dicsősége nyilvánvaló a világegyetem minden alkotásából, és ez arra kellene késztessen, hogy dicsőítsük Istent, az emberek ehelyett, a maguk okoskodásában tudatlanná lettek (Róma 1,21). Ugyanezt a szót mondja tehát Pál, mint, amit Jézus: tudatlanná lettek - ti is ennyire tudatlanok vagytok?! A tudatlanság (vagy oktalanság), ahogy Pál apostol leírja, az okoskodó ember, a spekuláló ember, az önimádatra hajló ember álbölcsessége. Szörnyű paradoxon: az okoskodó ember oktalan lesz (nem tud helyes következtetést levonni a tényekből). És ez, mondja Pál, végeredményében a pogányok jellemzője. Ti is tudatlanok vagytok? - kérdezi Jézus. Ti is pogányok vagytok? – mintha ezt kérdezné Jézus a tanítványoktól. Nos, a farizeusok felháborodása ugyanezt célozza. Szinte ugyanezt mondják a tanítványokra. Hogy ugyanis olyanok, közönséges emberek, olyanok, mint a pogányok, mert mosdatlan kézzel esznek, mert nem tartják meg a szent hagyomány, amit a régiek rendeltek el. Egy rendes zsidó ember étkezés előtt megmossa a kezét. Igen, mi is megmossuk a kezünket, de számunkra ez merő higiénia, netán udvarias jelzés. Ám a régi zsidóknál ez szent hagyomány volt. És ha valaki hosszú útról érkezett haza, még le is mosakodott, utána ült le enni. Ezek a Jézus tanítványai közönségesen viselkednek, mint a pogányok. Megjegyzem, valahogy mindig baj volt a tanítványok evés-módjával. Emlékszünk rá, egyszer szombat szent napján bementek a vetésbe, kalászokat téptek, és úgy ették. Vagyis munkát végeztek, mert ez aratásnak számít. És máris tiltakoztak a farizeusok (Márk 2,23). Most meg mosdatlan kézzel esznek. Mi dolog ez? Pogányok tán?
Érdemes pontosan idézni a kérdésük lényegét, amit az evangélista pontosan rögzített, hadd olvassam föl: „A farizeusok a régiek rendelését követve nem ettek, hanem csak akkor, ha előbb a kezüket erősen megmosták.” Erősen megmosták. Ahogy mi is alaposan dörzsöljük a kezüket, ha olajos vagy kormos lett, csak úgy jön le róla a folt. De ez már afféle rítussá vált. Még a kézfejüket is erősen egymáshoz dörzsölték. Olykor ehhez víz se kellett. De nem a farizeusokat akarom most leleplezni, hogy miképpen mímelték a kézmosást a kézfejüket összedörzsölve. Most mirólunk, tanítványokról van szó! Jézus pedig ámulva kérdezi őket: ti is tudatlanok vagytok, ti is pogányok vagytok? Nahát, tényleg azok volnátok, amit rólatok a farizeusok mondanak? És ekkor jön a példázat magyarázata. Nem az fertőzi meg az embert, ami a száján bemegy, mert az bemegy a gyomrába, majd az árnyékszékre vettetik; hanem az fertőzi meg az embert, mi kijön az emberből!
Nos, ha azért tartjuk a farizeusokat, hogy legyen kitől elhatárolódni (divatos mai szóval), akkor itt mit mutat Jézus szava? Igen, tudom, a farizeusoktól illik elhatárolódni. Mégiscsak kell nekünk valaki, aki gyengébben áll a hit dolgában, mint mi a magunk döcögő, sok-sok bukdácsolással teli kereszténységükben! Nehogy már mi legyünk mindig az utolsók a versenyben, nehogy már folyton nekünk kelljen a tornasor végére állni! Nem szeretjük mi azt hallani, hogy a mester ugyan átengedett bennünket a tanítványság vizsgáján, de csak kegyelemből! Kell hát mellénk egy farizeus, akit le lehet leplezni, mert a farizeus a született képmutató. De ha ez így van, akkor nagy bajban vagyunk, testvérek, mert Jézus csodálkozó ítélete alapján arra kell következtetnünk, hogy Jézus a fő farizeus.
Azt akarom ezzel mondani, hogy ha valaki igazán szigorúan vette a törvényt és be akarta tölteni a törvényt, akkor az Jézus volt. Ezt mondja a Hegyi beszédben: „Ne gondoljátok, hogy a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére jöttem. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17) Ha azért van szükséged farizeusra, hogy legyen egy referencia-személy, akire nézve elmondhatod, hogy téged nem érdekelnek a hagyományok, vagy számodra nem fontosak a tradíciók, vagy te nem vagy ósdi, múltba meredező alak, hanem te újító vagy, aki bátran megy előre az élet során, nem úgy, mint a farizeusok, akik csak állnak a történelem országútja szélén, vagy ülnek az árokparton és folyton belekiabálnak a nagy és előrevivő dolgokba... Nos, kedves testvérem, ha így gondolod magadat igazolni, akkor tedd a mérleg másik serpenyőjébe azt, hogy itt mégiscsak szent hagyományról van szó. És a hagyomány fontos. És aki a hagyományhoz ragaszkodik, az nem biztos, hogy farizeus, sőt! A leginkább Jézus ragaszkodik hagyományhoz. Jézus be akarja tölteni a hagyományt. Ha tehát úgy gondolod, hogy a hagyomány tisztelete máris farizeussá tesz, akkor Jézus a fő farizeus.
Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy az Isten törvénye több, mint a törvény értelmezése, amit nemzedékeken keresztül csiszolgattak. Isten törvénye a hagyomány alapja. Jézus szavával, sok-sok rendelés száll apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, sok nemes igyekezet van itt, hogy miképpen kell eleget tenni a törvénynek, legyen az egy mozdulat, egy gesztus, bármi. De ha elvéted a törvény lényegét, figyelmeztet Jézus, akkor hiába a sok hasznos értelmezés, nem csupán mulasztást követsz el, hanem máris úton vagy, hogy Isten szent élettörvényét kitedd az életedből, a helyébe pedig szokásokat állíts. Igen, a szokások fontosak. Az emberi hagyományok fontosak. A gesztusok fontosak. De csak akkor, ha a törvény lényegéhez vezetnek. Figyelj oda, mert amikor Jézus leleplezi a farizeusokat, és rámutat, hogy elmulasztják a törvényt megtartani, voltaképpen azt rója föl nekik, hogy cserét hajtanak végre. A saját szokásaikat teszik Isten törvénye helyébe. Egyszerűbben: magukat teszik Isten helyébe.
Isten törvénye közelében mindig nyugtalanná lesz az ember. A törvény tökéletes és csalhatatlan tükröt tart elénk, ahogy Jakab apostol mondja: az igazság tökéletes törvénye tévedhetetlenül megmutatja, hogy ki vagy (Jakab 1,25). Nem a mesében mondja meg a tükör, hogy ki a legszebb a vidéken. Kinyitod Isten igéjét, belenézel Isten törvényébe, meg sem kell kérdezned, megmondja azonnal, hogy nem te vagy a legszebb a vidéken! Sőt, szép se vagy! Továbbá nyugtalansággal tölt el bennünket a törvény azért is, mert nem elvont igazságot, vagy emelkedett filozófiát tár elénk, hanem belevisz minket mindennapos élethelyzeteinkbe. Jézus most ezzel példálózik itt. Korbán – idézi a régi szót, amely a templom számára fölajánlott ajándékot jelenti. Kegyes érzületből fakadó odaszánást fejez ki a gesztus, fogadalmi ajándékként a vagyonom egy részét kizárólagosan szent célra szánom. Ha Isten megsegít, ha békességgel visszatérek az utamról, ha Isten megőrzi az asszonyomat gyerekszüléskor, ha békesség köszönt be a világunkba, akkor én ezt meg ezt meg ezt fölajánlom Isten számára. Ma is sok ilyen felajánlás fut végig a szívünkön. De voltak, akik visszaéltek vele. Felajánlást, fogadalmat tettek, aztán váratlanul bajba jutottak a szülők, segíteni kellett volna nekik. Elvileg meg is van rá a pénz. De már nem adhatom oda, mondták nekem (a farizeusok), mert fölajánlottam egy szent ügyre. Ezért aztán azt mondom apámnak, anyámnak, hogy ugyan volna mivel megsegíthetnélek, ha nem tettem volna fogadalmat, ha nem korbánoztam volna, ha nem szenteltem volna oda Isten nagy ügyére... Jézus belekérdez az egészbe: mi van megírva a törvényben? Hogy tegyél fogadalmat? Hogy vidd a templomi oltár elé és pecsételd be, mint visszavonhatatlan áldozatodat? Vagy az van megírva, hogy tiszteld atyádat és anyádat? Továbbá az is, hogy ha valaki nem tiszteli atyját, anyját pedig veszni hagyja, az méltó az ítéletre. Ki tölti be a törvényt? Ebben a fényben roppant éles a tanítványokhoz szóló kérdés – ti is tudatlanok vagytok, ti is pogányok vagytok? Nos, akkor talán azért van szükségünk farizeusokra, mert pogánynak lenni mégiscsak jobb, mint farizeusnak? A pogányt nem kell leplezni, mert az eleve olyan, amilyen, a farizeus azonban előbb-utóbb megszégyenül, mert Isten igéjének a világossága leleplezi. Nem kockáztatunk? Választunk hát magunknak egy farizeust, és azt mondjuk rá: semmi közöm a képmutatásához? Lám, drága örökségüket, a hagyományokat úgy teszi a törvény helyére, hogy ezzel kinyomja a törvényt az emberi életből. Az ilyen nem oktalan, hanem farizeus. De a Jézus kérdése szerint, aki így tesz, az valójában pogány. Igen, sokszor érezzük, hogy változtatni kell a dolgokon. Egy kicsit igazítani kell életvitelünkön. És alkudni is kell a törvény szigorával, kérlelhetetlenségével. De kérdezem, vajon kérlelhetetlen szigor az, hogy tiszteld atyádat és anyádat? Kérlelhetetlen szigor, hogy ne lopj? Kérlelhetetlen szigor, hogy ne ölj, ne paráználkodj? Szigorú és kérlelhetetlen dolog, hogy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot ne tégy? Kérlelhetetlen dolog, hogy szenteld meg az Úr napját? De mi (ahogy Pál apostol mondja, a római levélben) elkezdünk okoskodni, egy kicsit leveszünk valamit, hátha könnyebben megy betartani a törvény, máskor felnagyítjuk, hogy jól mutasson! Működik ez, ugye! De a végén oda jutunk, amit az apostol így nevez: tudatlanság. Azt hittük, hogy értünk Isten jó életrendjéhez, de lám, kiderül: teljesen értetlenek vagyunk. Azt hittük, hogy jó megoldóképleteink vannak, és képesek vagyunk minden élethelyzetre dekódolni a törvényt, aztán a végén kiderül, hogy lelki és szellemi analfabéták vagyunk.
Ha elromlik az autód, szerelőhöz vidd, és ne ahhoz, aki ugyan minden autót felismer kívülről, de nem tudja, hogyan működik az autó. Ha ilyen kezébe adod, meglehet, mond neked okos és szép dolgokat, de a végén nagyobb lesz a baj, mint kezdetben volt.
Milyenek vagyunk hát mi, kedves testvérek? Jézus ránk mutat és azt mondja: nem kellene nektek a farizeusokkal törődnötök. Igen, vannak, akik egész életüket külsőségekkel töltik, megmossák, tisztogatják, ékesítgetik, mutogatják, de ti miért foglalkoztok velük? Nyugodtan elmehetnétek mellettük. A szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,45). A szívből jön ki az is, ami megrontja az embert. Rettenetes listát sorol Jézus. Onnan jönnek a gonosz gondolatok, a házasságtörések, a paráznaságok, a gyilkosságok, a lopások, a telhetetlenségek, a gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság. Ezek tesznek tönkre. Vagyis a szívünket kell megtisztítani. A szívünk megváltoztatására van szükség. És ez másképp nem lehetséges, csak úgy, de úgy lehetséges, ha belátjuk, hogy bár szükségünk van farizeusokra, de ez a szükség csak az önigazolás miatt oly égető. Ha új életet akarunk, akkor csakis Jézus Krisztusra van szükségünk. Az új élet mindig kegyelemmel kezdődik, éppen azzal, ahogyan a törvényt betöltötte számunkra Jézus. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Jézus szülőföldjétől távol, a tengeren túl esett meg az a csoda, amit most felolvastam. Jézus földi szolgálatának teljessége felől nézve, a megfeszíttetés és a feltámadás helyszínétől nézve, mondhatni, ez a vidék esett a legtávolabb. De talán azt is érezzük, hogy maga az egész történet is roppant távoli. Ez már messze van tőlünk. Ördöngös eber, akiben légiónyi démon lakik, aztán ördögűzés, aztán a konda megvadulása, halálos rohama a tengerbe - ezek a mi racionális korunkban már csak távoli, régi dolgok. Ördögök már nincsenek - vélekedik a mai ember. Nincsenek? Elég, ha a tömeggyilkos kamaszokra gondolunk, akik rezzenéstelen arccal, minden töredelem és bűnbánat nélkül beszélnek a tettükről, és mindjárt hihetetlenül közelivé válik ez a történet. Elég, ha a mai háborúk retteneteibe gondolunk, s lám nem egy légió, hanem légiók grasszálnak, vesznek erőt embereken, de nemcsak egyes embereken, hanem csoportokon, népeken. Nincs olyan messze ez a történet.
Ami elsőre szembetűnik, és ez végighúzódik az egész történeten, az valami fenséges feltétlenség. Úgy is kezdődik itt minden, hogy Jézus korábban megparancsolja a tanítványoknak, hogy menjenek át a túlsó partra (Márk 4,35), majd partra érkezve Jézus elé fut egy ember. Az evangélisták alaposan leírják ennek az embernek a sorsát, a nyomorúságát, a megszállottságát, a társadalmi viszonyait. S talán azt jellemezte a legjobban őt, amit a szabadulása után jegyez meg az evangélista, miután Jézus kiázte belőle az ördögöt: már eszénél volt. Vagyis korábban megszállott volt, nem lehetett lefogni, még megbilincselni sem, másokra önmagára nézve veszélyes ember, aki kövekkel ütögetette magát, egész nap éjjel és nappal kint a sírok között bolyongott, őrült, nem beszámítható. Így ment Jézus elé. Egy ilyen ember jött Jézus elé. Micsoda feltétlenség az, hogy egy nem beszámítható ember, egy megszállott, egy őrült mond ki valamit, amit még a tanítványok nem mondtak ki eddig, amit még a Jézus követői nem tudtak eddig megfogalmazni! Így kiált: „Mi közöm nekem veled, Jézus, a magasságos Isten fia!” Az még odébb van, amikor Jézus Cézárea Filippi országútján megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. A tanítványok sorolják: próféta, egy a próféták közül, a legnagyobb próféta. De azt nem mondják, hogy ő lenne a magasságos Isten fia! Mikor aztán odafordul a tanítványokhoz: hát ti, ti kinek mondtok engem, Péter azt feleli: te vagy az élő Isten fia! Jézus pedig így felel neki: Boldog vagy Péter, mert nem test és vér, hanem a mennyei Atya jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám! (Máté 16,16-17). Nem magadtól mondod ezt, Péter.
Micsoda feltétlenség van hát itt, testvérek, hogy egy megszállott őrjöngő, előbb kimondja isteni szót, az isteni minősítést, az üdvözítés titkát! Jézus a magasságos Isten fia!
Mert Jézusban isteni hatalom jelenik meg. A történet kapcsán ezt is feltétlenül el kell mondanunk! Amikor a környék lakói kimentek a gyógyulthoz, azt látták, hogy fel van öltözve, eszénél van. Ám ez a gyógyult ember hiába akar csatlakozni Jézushoz és a tanítványokhoz, akik már indulnak vissza a tenger másik oldalára, Jézus nem engedi meg neki, hanem azt mondja: „eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nekik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad!” (18.v.) Hatalmas dolog és könyörület. Ez a kettő most együtt áll előttünk: hatalom és jóság egyszerre.
A mi egész keresztény életünk szép és szent igyekezet (ha szépen és szentül éljük a keresztény életünket), hogy együtt lássuk ezt a két részre bontható megtapasztalást, együtt lássuk az isteni hatalmat és jóságot. Azok, kifutottak a hírre, vajon melyik hírre futottak ki? Mit adtak hírül a kondások? (14. vers) Azt, hogy odalett a konda, nagy kár érte őket! És ezt látva, elkezdték noszogatni Jézust, hogy menjen el az ő vidékükről. Vagyis megtapasztalták és nyilvánvalóan belerendültek az isteni hatalomba működésébe, amely mindig félelmet ébreszt az emberben. Milyen érdekes ebben a történetben, ahogy az evangélista ugyanazzal a szócsoporttal írja le két mozzanatot. Amikor Jézus és tanítványai partra értek, a tisztátalan lélek erősen kérlelte őt, hogy ne küldje el őt arról a vidékről. (10. vers) A történet végén pedig azt olvassuk, hogy kijöttek a falvakból az emberek, és elküldték Jézust arról a vidékről. (17. vers) Ne küldje el őt - így könyörgött a tisztátalan lélek Jézusnak – ne küldj el őt erről a vidékről. Aztán az isteni hatalom láttán a környék lakói „megoldáshoz” folyamodnak (mert nem tudnak mit kezdeni az isteni hatalommal): eredj el a mi vidékünkről, mondják Jézusnak. Mit kezdünk mi ezzel a feltétlen isteni hatalommal? A démoni hatalommal, a légióval úgy, ahogy elboldogulunk, ugye. Megpróbáljuk újra meg újra megbilincselni a megszállottat. Előbb-utóbb csak kimódoljuk, hogyan tegyünk rá békót. Vagy elkülönítjük. Kijelöljük a helyét kint a sírok között, és jó előre figyelmeztetjük az arra járókat, hogy vigyázzanak, messze kerüljék azt a vidéket, és mi se megyünk arra. Ekként van egy terep, van egy vidék az életünkben, valami elkülönített rész, ahol ott van a démoni. Mondhatná valaki, mindez csak azt jelenti, hogy nem tudunk mit kezdeni ezzel a démoni hatalommal. Pedig a Jézus hatalmával nem tudunk mit kezdeni! Szinte az egész civilizációnkat bele lehetne foglalni ebbe az ellentétbe! Mennyi mindennek kijelöljük a helyét (távol tőlünk!), mennyi mindenbe beletörődünk (ha messze van tőlünk), mennyi mindent elfogadunk (ha nem érint minket), csak széttárjuk a kezünket. Még ezt is elfogadjuk, ha agyonnyomnak bennünket a borzalmas események, vagy agyonnyomnak a légió-emberek a mi vidékünkön. De amikor civilizációnk isteni erők kiáradását kezdi tapasztalni, olyannyira megfélemlünk, megrémülünk, ez az isteni erőkiáradás olyan felfoghatatlan módon sokkol bennünket, hogy inkább Jézust küldjük el. Menj el a mi vidékünkről – mondják neki.
Harmadjára, szeretném kiemelni azt is, ami éppen ehhez kapcsolódik. Sok magyarázó töpreng azon (és talán mi is), hogy vajon miért nem engedte Jézus ennek az embernek, hogy vele legyen, vele menjen? Hát nem ilyen emberek kellenek tanítványoknak, akik átélték és megtapasztalták a szabadítás hatalmas isteni erejét? Hát nem ilyeneket, ilyen követőket keres magának az Úr? Mert az csak egy dolog, hogy az eszünkkel és a jó érzéseinkkel elszegődünk a Jézus tanítványságába, s ennek mindegyik mozzanata hiteles is! Csak néhányat sorolok. Jézus tanítványai leszünk, mert láttuk a szüleinken, láttuk a barátainkon, láttuk a rokonságunkon, láttuk a kisebb közösségünkön, hogy érdemes a Jézus tanítványságába elszegődni! És sokszor semmilyen nagy dráma, semmiféle megrázkódtató döntés nincs ebben az elszegődésben. Így alakult és jó, hogy így alakult! Mások Pascallal, a nagy keresztény tudóssal együtt átadják magukat a „fogadásnak”. Pascal leírt egy fiktív beszélgetést egy hitetlennel, melynek a végén azt mondja neki: én nem tudom bebizonyítani a tudomány eszközeivel, hogy van Isten; te pedig nem tudod megcáfolni a tudomány eszközeivel, hogy van Isten (nem tudod bebizonyítani, hogy nincs Isten); fogadjunk hát arra, hogy van Isten, mert fogadnunk kell, mert egzisztenciális ügyről van szó. Ha arra fogadsz, hogy van Isten, aztán a végén netalán kiderül, hogy nincs, ugyan, mit vesztettél? De ha arra fogadsz, hogy nincs Isten, és a végén kiderül, hogy van, akkor nagyon sokat fogsz veszíteni! Persze, mondhatnánk erre, hogy hát ez csak okoskodás, valószínűségszámítás. De lehet így is elindulni a Jézus tanítványságába, és ne nézzük le azt, aki így kezdte a Jézus követését! Hogyan? Józan megfontolásból, saját jól felfogott érdekéből úgy döntött, hogy a Jézus követője lesz, mert ez az egyetlen egy értelmes út. És mennyi és hányféle elszegődést lehetne még felsorolni. De most ezt az embert az indítja-készteti, hogy megragadta őt Jézus feltétlensége, isteni fensége, hatalma, jósága. Hát elszegődne tanítványnak. Mi pedig mondhatnánk a mesternek: Uram, miért küldöd el őt? Hát éppen ilyenek kellenek neked! Olyanok, akik átélték, hogy a mínusz tartományból a plusz tartományba jutottak, átélték, hogy a teljes démoni kiszolgáltatottságból megtisztultak a színjózan istengyermekségre, és életüket teljesen áthatotta isteni erőd és jóságod! Ilyenek kellenek követőül! Miért nem engeded neki, hogy nyomodba szegődjön?
Jézus azonban visszaküldi ezt az embert, és ezt mondja neki: Eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nekik, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és miképpen könyörült rajtad! Hatalom és jóság! Miközben a tanítványok még a mester iskolájába járnak, ez az ember már evangéliumot hirdet. Miközben a tanítványokkal visszaindul a hajó, és majd elindulnak a mesterrel Jeruzsálembe, és még sok mindent át kell élniük, csodálatos dolgokat és rettenetes kudarcokat is, mígnem majd a feltámadott Úr küldi el őket bizonyságtételre, hogy hirdessék Isten hatalmát és jóságát, ebben az emberben Jézus mintegy mindezt megelőlegzi.
Mindez azt jelenti számunkra, hogy itt és most, itt ebben a rettenetes civilizációban, itt ebben az Istentől elhanyatló emberiségben kell nekünk Isten hatalmát és jóságát hirdetnünk. Jézus ezt az embert az övéihez küldi. És küldheti is. Miért? Hadd szóljak még erről néhány szót. A környék lakói kifutottak megnézni, mi történt, és azt látták, hogy ott ül ez az ember Jézus lábainál, felöltözve - és eszénél van. Így is lehetne fordítani: színjózanon. Igen érdekes szó ez, hogy eszénél van; arrafelé visz bennünket, ami az ördögűzés lényege. Vélhetnénk, s jogosan, hogy éppen ez a démoni befolyástól való megszabadításnak a célja, hogy helyreálljon épelméjűségünk. A zűrzavarból, a homályból kikelve, az érthetetlenségből és az értelmetlenségből, az őrületből szabadulva színjózan emberekké leszünk. De többet jelent itt ez a szó (sophrosyne). A régiek azt az állapotot írták le vele, amikor nem a maga esze irányítja az embert, hanem valami isteni jó. Az ember minden izma, csontja, ízülete, idege, az egész agyveleje, az egész ember úgy, ahogy van, az isteni jóságnak, az isteni józanságnak teljes befolyása alatt áll. Vagyis ezt az embert, kiből Jézus ördögöt űzött, Isten vette a kezébe. Ennek külső jele, hogy őt, aki talán már évtizedek óta nem látták felöltözve, felöltözve találják. Hogy honnan lett nyakkendője, szépen kipucolt fekete cipője, nem tudom, kedves testvéreim, de olyan szépen felöltözött, mint amikor valaki templomba megy. És józan eszénél van. Nos, ezt a józan embert küldi vissza Jézus az övéi közé Isten hatalmáról és jóságáról tudósítani – s ehhez nagy józanság kell. Ehhez Isten Szent Lelkének megáldó, megújító, megszabadító – józanító erejére van szükség. S éppen ezt kell nekünk is elkérnünk. Ez az ember visszamegy az övéi közé, és evangélista lesz. Mert ez az evangélium: hirdetni Isten hatalmát és Isten könyörületét. Megjeleníteni Isten feltétlen, dicsőséges nagy erejét és Isten hozzánk hajló szeretetét. A tanítványok beülnek a hajóba és követik Jézust Jeruzsálembe, követik őt a keresztig, a feltámadásig, hogy ezen a hosszú úton nyerjék meg ezt a józanságot, vagyis Isten hatalmának és szeretetének együttlátását. Mi pedig ugyanezt látjuk most és mindig az úrvacsora közösségében. Lám, eképpen törölte el Isten Jézus Krisztus kereszthalálával a bűnnek és a halálnak a hatalmát, és lám, milyen nagy isteni jóság rejtőzik ebben a számunkra. Ha Isten nincs velünk, légiók uralkodnának fölöttünk, ha Isten jósága nem szabadít meg bennünket, rajtunk csak a az istenellenességnek az erői hatalmaskodnának. Dicsőség Jézus Krisztusnak, Isten hatalmas és jóságos fiának, a Messiásnak és a Megváltónak! Úgy követjük őt igazán, ha színtiszta, józan és megszentelt élettel hirdetjük: lám, mily nagy hatalmas dolgot cselekedett rajtunk és velünk és miképpen könyörült rajtunk. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A Biblia különböző kiadásai általában külön-külön fejezetként jelölnek meg egy-egy történetet, hogy tagolva is tudjuk olvasni az üdvözítés nagy titkát. Én most ezen némiképpen változtattam. Kimetszettem egy részt, vagyis rövidítettem, remélve, hogy közelebb jön a szívünkhöz az ige üzenete. Előbb a tanítványok névsorát hallottuk. Az evangélista olykor a nevek mellé egy-egy megjegyzést is tesz; Simon a Péter nevet kapta Jézustól, a Zebedeus testvéreknek a Boanérgesz nevet adta, Alfeusról és Taddeusról megtudni, hogy Kánából valók, és Júdás az, aki később elárulta Jézust. Ezek a megjegyzések azért is fontosak, mert keveset tudunk a tanítványokról. Az egyházi hagyomány később sok mindent összegyűjtött róluk. Bár ezeknek a feljegyzéseknek a történeti pontossága kétséges, abban teljes egyöntetűség van, hogy Jánost kivéve, Krisztusnak minden apostola erőszakos halállal halt meg. „Aki utánam akar jönni, vegye föl a maga keresztjét!” - hívogat Jézus (Márk 8,34). „Nem különb a tanítvány a mesterénél!” - mondja egy másik helyen (Lk 6,40). „Elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé” - Isten országának a jó hírével (Mt 10,16). Péterről tudjuk, hogy egészen Babilonig jutott, majd Rómába ment, ahol letartóztatták, és a tizenharmadik apostollal, Pállal együtt, Néró őrjöngése idején lefejezték. András, Péter testvére Akhájában, Patraszban halt mártírhalált. Fülöp, a kígyóölő mártír a szkíták földjén halt erőszakos halált. Jakabot, János testvérét Heródes fejeztette le. Bertalan, az örmények apostola Indiáig jutott, ahol kivégezték. Máté Etiópiában, Tamás Edesszában, a zélóta Simon Egyiptomban halt mártírhalált, Tádé sorsa ismeretlen.
Most itt a kezdeteknél talán nem észlelünk drámát. Egy lenyűgöző tanító és gyógyító vándorpróféta, a Názáretből való Jézus a rajongó sokadalomból tanítványokat gyűjt ki magának. Miért is ne tenné? – mondhatnánk. De ez a egyáltalán nem megszokott dolog. Ha valaki tanítvány akart lenni, elszegődött egy mesterhez. Ehhez „felvételiznie” is kellett. Ma már nemcsak az egyetemre, de középiskolában, általános iskolában, sőt óvodában is van felvételi. Gyermekeink hároméves koruktól húsz éves korukig végig izgulhatják az életüket, mindenhol felvételit tartanak. Aki tehát tanítvány akart lenni, az jelentkezett. Jézus szolgálatában is voltak ilyen momentumok. Emlékszünk a gazdag ifjúra, aki tanítványul akart szegődni, de nem ment át a vizsgán, mert felette nagy vagyona volt, azt nem tudta-akarta szétosztani a szegények között (Márk 10,25). Más is jelentkezett, de azzal, hogy otthon még el kell végeznie a gyászmunkát: engedd, hogy hazamenjek, hogy előbb eltemessem atyámat -  mondta Jézusnak. De nem ment át a vizsgán. Jézus azt felelte neki: temessék el a halottak a halottjaikat, te gyere, és kövess engem! (Mt 8,22) De tulajdonképpen nem volt semmiféle felvételi. Valójában Jézus választott és hívott tanítványokat. Jézus választ, Jézus hív el. Ő hívja el tanítványait, hogy „vele legyenek” – mondja az evangélista -, és hogy kiküldje őket prédikálni, hatalmat adva nekik betegek gyógyítására és ördögök kiűzésére. Tehát fordítva történik minden. Ez pedig igen messzire mutat, egészen ránk, itt a 21. században. Mi a keresztény hitünket és a Krisztus-követésünket szívesen írjuk le úgy, mint általunk meghozott döntést. Igen, mondhatni, többé-kevésbé ez felel meg a lelki tényeknek. Ám az evangélista értésre adja, hogy mégsem úgy van, hogy mi döntöttünk, mi választottunk, hogy az életünknek volt egy pillanata, egy sorsdöntő mozzanata, vagy meghatározó eseménysorozata, egy rejtett, belső mély sodrása, bármi tehát, amire visszatekintve azt mondjuk: döntöttem, választottam; Jézust választottam; elszegődtem Jézus tanítványául; beléptem a Jézus követőinek közösségébe. Lám, kiderül, hogy a gyökerében minden Jézus-követés (a mi Jézus követésünk is!) egy titokzatos és hatalmas isteni megszólításon alapul. Amikor azt mondja az evangélista, hogy Jézus kiküldte a tanítványait prédikálni az evangéliumot, ebbe belefoglalja-beleérti a meghívást is. Maga az evangélium a meghívás. Jézus egyik meghatározó példázata a királyi menyegzőről szól: Jertek, minden kész van!  (Mt 22,4) Az apostolok tehát meghívót adnak át. A meghívóval pedig csinálni kell valamit: vagy elfogadjuk, és hozzáigazítjuk az életünket, és elindulunk az Isten országa felé, vagy elutasítjuk. Akár olyan kétértelmű módon is, mint a példázatbeli meghívottak (hivatalosak), akik ezzel-azzal-amazzal mentegetik magukat, de lényegében elutasítják a meghívást. Tehát itt is azt látjuk, hogy ez a tanítványság nem az ember elképzelésének vagy álmainak a beteljesítése. Jézus követése első helyen felelet, válasz Istennek a meghívására.
Jézus azért gyűjti össze ezt a tizenkét embert megkülönböztetett módon, meg is nevezve őket (ahogy az evangélisták listába foglalják neveiket), mert általuk akarja továbbítani Isten országa jó hírét. Ez a második tanulság. Talán mondhattuk volna az eddigiekre, hogy Krisztust követése tekintetében végsősoron mindegy, hogy én döntöttem Krisztus mellett, én választottam ki őt a sokféle lehetőség közül, vagy Jézus szava hívott meg és indított engem, és én erre felelek, hiszen a Jézus-követés mint élet-felelet mégiscsak az én dolgom. Magánügy. A régi latinok a privatus szóval azt fejezték ki, hogy valaki nem avatkozik be közügyekbe, vagyis abba, ami publikus, hanem visszavonul. A szóban az önkéntesség is benne van, tehát mintegy magunktól lemondunk arról, hogy részt vegünk a közösség ügyeiben, nem vállalunk megbízatást, tisztséget, hanem elvonulunk a privát szférába, egy kis kuckóba, egy hétvégi házba, a család bensőséges közösségébe, valamiféle egyéni magánfoglalatosságba. Az viszont már teljességgel mai felfogás, hogy a kettő között erős védvonalat húzunk. Vajon, miért olyan magasak és átláthatatlanok a magyar emberek kerítései? Mert ami a kerítésemen belül van, az az én privát szférám. Még az utcán eljárkáló emberek se tekintsenek bele az én életembe, az én igazi életembe! Mondhatnánk tehát, hogy a tanítványok éppen erre kaptak meghívást: kilépni ennek a zűrzavaros, lehetetlen, átláthatatlan, megannyi ellenségeskedést hordozó világnak a valóságából, és eljutni Jézussal a béke szigetére, ahol nyugalom van, ahol isteni módon el vannak rendezve a dolgok, ahol nem zökken meg az ember élete - ez a privát. S legyünk csak őszinték: szívesen gondolkodunk így a hitünkről és a vallásgyakorlatunkról. A közvélemény-kutatók gyakran felteszik a kérdést: miért jár ön templomba? A válaszok túlnyomó többsége pedig az, hogy azért, hogy békességet leljek ott. A békesség meghatározó emberi szükséglet. Én is hallottam sokszor gyülekezeti tagokat (ha nem is itt a Böszörményi úton) ekképpen panaszkodni: elmentem a templomba, felment a prédikátor a szószékre, és mindenféle idegesítő, nyugtalanító dolgot mondott ott, behozta a közéletet, a politikát, a társadalmat, a bűnöket, a súlyos problémákat - teljesen fel vagyok háborodva, én nem ezért járok templomba! De lám, Jézus elhívja a tanítványokat, hogy vele legyenek – és hogy kiküldje őket prédikálni. A Jézushoz való közeledésben benne van ez a mozzanat is, hogy ugyanis elküld, mégpedig prédikálni az Isten országáról. És éppen azt kell közreadnunk, amit mi privatus-nak gondolunk, a privát szférába sorolunk. Éppen azt kell megosztani, publikussá tenni, publikálni.  És ez megzökkent. Pedig ezt Jézus majd újra megerősíti, amikor feltámadása után újra elküldi a tanítványokat (az apostolokat), hogy hirdessék Isten országát, a feltámadást (Mk 16,15). Mi történik hát? Jézus kiemeli a tanítványokat a köznapiságukból és visszaküldi őket a köznapiságba. Evangéliumával meghív, hogy kövessük őt, de ez a követés felöleli az egész életünket. Ez valami rendkívüli.
A névsor után Márk elmondja, hogy Jézus és tanítványai hazatértek, de nyomukba eredt és újra összegyűlt a sokadalom, és olyannyira nem hagytak nekik nyugtot, hogy nem is ehettek. Aztán ennek a mozgalmasságnak a végén megjegyzi, hogy amikor az övéinek (tudniillik a Jézus rokonainak) tudomására jutott, hogy hol van Jézus, eljöttek, hogy megfogják őt, mert az a hír terjedt el Jézusról, hogy „magán kívül van”. Ilyen udvariasan adja vissza ezt a Károli fordítás. De hadd hozzak ide néhány más fordítást is, ezek bátrabbak. Az egyik római katolikus fordítás így adja vissza: mert azt hallották Jézusról, hogy megháborodott. Egy másik fordítás pedig azt mondja: megzavarodott. Az angol fordítások többsége így adja vissza: eszét vesztette. Még a latin fordítást hadd idézzem: in furorem versus – megőrült, egy normális ember őrületbe fordult át. Miért is terjesztették ezt Jézusról? És miért jött el Jézus anyja és jöttek vele a testvérei is? Az evangélista így mondja: azért, hogy megfogják (lefogják) és hazavigyék, hogy megmentsék. Mert az a hír járta Jézusról, és ezt hallották a názáreti rokonok is, hogy magán kívül van. Mi ez a magánkívüliség? Mi ez az átfordulás? Mi ez az eksztázis? Mert itt valamiféle eksztázisról van szó. Átlépés a normálisból, a köznapiból, az átlagosból a rendkívülibe, a megragadhatatlanba, ami szinte már-már őrületnek tűnik? Hát éppen ez, testvérek! És ha ezt megértjük (engedve az evangélista kemény szavainak!), akkor mélyebben átérezzük ezt a különös mozgást: a Krisztus-követésére való meghívásának, a Krisztus által való elküldetésnek, az evangélium meghallásának és továbbadásának, az egész tanítványi létnek a nagy titkát. És mindebben a magunk életének a nagy titkát és szent kockázatát értjük meg.
Korábban csak álmélkodtak Jézuson. Szépséges szavai, bölcsessége, tanítása minden addigi tanítást felülmúlt. Mondták is róla: úgy tanít, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (Mk 1,22). Aztán jöttek a csodatételek, ördögűzések, gyógyítások, a ficamok helyreigazítása, a vakok szemének a megnyitása, a bénák mozdulása, az élet helyreállítása! Bármennyire is rendkívülinek tűnik mindez, mégis, a mi világfelfogásunk szerint éppen ezek az Isten rendes dolgai velünk. A francia felvilágosítók cinikus megjegyzését hadd tegyem még cinikusabbá, persze, csak az érvelés kedvéért. Voltaire mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Ezen ő azt értette, hogy „istennek” nevezzük a jó rend legfőbb őrét. Ha nem volna „isten”, akkor a világ zűrzavarba fulladna, akkor az emberek nem félnének az ítélettől, a büntetéstől, a jó rend megsértésének a szankcionálásától. Vagyis kell egy „isten” – s ha nem volna (már kitalálva), akkor ki kellene találni. Felette cinikus gondolat. De hadd tegyem ezt most egy pillanatra még cinikusabbá. Íme, itt van Jézus. Csodálatos szavak, logoterápia, fantasztikus gyógyítások, testi-lelki megújítás – ráadásul ingyért! Hát nem ezért tartjuk mi Istent, testvérek? Dehogynem, ezért tartjuk Istent. Jézust - minden rendkívüliségével, minden fantasztikumával, minden fölfoghatatlanságával együtt  - könnyedén be tudjuk illeszteni a köznapi életünkbe. Mert a köznapi életünknek része az, hogy amikor megbetegszünk, akkor gyógyulni szeretnénk. A köznapi életünk része, hogy amikor összegabalyodnak a dolgaink, akkor jönnie kell valakinek, aki kiegyenesíti a szálakat. A köznapi életünknek része az is, hogy Babitscsal szólva, hűtlenné lesznek hozzánk a szavak, és akkor valakinek hűséges és igaz szavakat kell mondania, és fel kell emelnie minket a beláthatatlan távlatokig.  Látni a beláthatatlant, ez is a köznapiság része.
De amit most Jézus tesz és mond, az mégsem illeszthető bele a mi köznapiságunkba. És ezért szalad a hír gyorsan Názáretbe is a rokonokhoz, hogy itt valami nem normális dolog történik. Amit Jézus most tesz, az nem illeszthető bele a köznapi világunkba. Mit tesz itt Jézus? Tanítványokat választ és hív el magának. Nem győzöm hangsúlyozni, ez szokatlan tett. Vagy ha valaki ilyet tesz, ez azt jelenti, hogy valami új társadalmat akar szervezni, valami újfajta világrendet akar létrehozni. Itt valami alapításról volna szó. Ám bármi újnak a megalapítása nyugtalanná tesz bennünket. Az egyház egész történetében kezdettől ott van ez a feszültség, hogy ezt nem mi alapítottuk, nem mi hoztuk létre. Mi ugyan ezer dolgot kitalálunk, hogyan formáljuk az egyházat, hogyan legyen a közösség jó, hogyan álljon jobban kézre, hogyan bontakozzunk ki benne, és mégis érezzük azt, ami ott, Jézus életében egészen egyértelmű, hogy itt valami új alapult. Ez a tanítványi közösség, ez a sokféle ember (még áruló is van közöttük), ez a tizenkét ember valami isteni újat hordoz. És ezt az isteni újat nem tudjuk a saját életrendünkbe beilleszteni, és nem tudjuk azt mondani rá, hogy ami itt történik Jézussal és Jézus által, a tanítványokkal és a tanítványok révén, hogy hát persze: ezért tartjuk Istent! Miért? Hogy amikor szükség van rá, akkor ott legyen.
Továbbá azért is megfoghatatlan mindez, mert az elhívásban egyúttal elküldés van. Azt mondja Márk evangélista, hogy Jézus kiválasztott (magához hívott) tizenkettőt, hogy vele legyenek, aztán ez a Jézussal-lét azzal kezdődik, hogy elküldi őket. Hát ilyen hamar meg lehet tanulni miképpen kell képviselni az Isten országának a jó hírét? Aki, például, lelkipásztornak jelentkezik, az indításkor tudja, hogy eltelik az életéből 8-9 év, mire a neve hétről hétre ki lesz írva egy gyülekezet hirdetményében, hogy ő az igehirdető. Itt pedig pár hét, hónap elég? Hiszen, mi mindannyian, akiket megérintett az Isten evangéliuma, csak azt tudjuk mondani a szívünk teljességével, őszintén, hogy egy egész élet eltelik, mire én már úgy értem az evangéliumot, hogy tovább is tudom mondani. Hol vagyunk mi, testvérek, Isten országa bölcsességétől?! Hol vagyunk mi attól a belső készségtől, hogy bármikor, bármilyen helyzetben készek volnánk számot adni a bennünk lakozó reménységről?!  - ahogy éppen Péter apostol mondja a levelében. Itt pedig pár hét, hónap elég? Vagy három rövid esztendő? Hét lássuk! És lám, eltelik Jézus és a tanítványok közös életében három esztendő, a tanítványok mindent látnak, amit látniuk kell. Látják az isteni hatalmat, a csodákat, a feltámasztás erejét, az isteni magasságokba felemelő igéket, látják a feltámadott Jézus Krisztust - aztán hazamennek: halászni (olvassuk János evangéliuma végén).  Itt tehát, amit Márk evangélista leír, az valami egészen rendkívüli, itt valami egészen más, az emberi valóságnak ellentmondó dolog történik. Jézus maga mellé hívja a tanítványokat és nyomban ki is küldi őket. Ilyen kockázatot épeszű ember nem vállal. Mi sem vállalnánk ilyen kockázatot, sem magunkra, sem másra nézve. Jézus vállalja ezt a kockázatot.
És legvégül, azért terjedt Jézusról az ijesztő hír, és azért ejti kétségbe a családot, hogy Jézus, úgymond, magán kívül van (megzavarodott), mert amit Jézus hirdet, amit Jézus hoz, az egy szóban, Németh László kifejezésével élve így mondható ki: üdvösségügy. És ez nem köznapi, ez nem beilleszthető a dolgaink közé. Ezt nem tudjuk beemelni és betagolni az életünkbe. Ellenkezőleg, az életünket kell odaajánlanunk az üdvösségügynek. Felfoghatatlan, és szinte csak eretnek mondatokat lehet itt mondani: hogy nem úgy van a dolog, hogy mi azért tartjuk Istent, hogy legyen gyógyulás, legyen vigasztalás, legyen erő, legyen siker, legyen áldás, hanem Isten azért tart bennünket, hogy meghívjon a vele való boldog élet újra létesítésébe. Igen, itt újra-létesítésről van szó; az Istennel való élő és megelevenítő kapcsolatnak az újbóli elrendezésére hív Jézus. És lám, ez nem úgy kezdődik, hogy nekem döntenem kell, hogy kilépek a köznapi életből és belépek egy rendkívüli életbe, vagy másképpen: otthagyok mindent, ami eddig privatus volt, és belépek abba, ami Isten országában publikus, vagy: eldöntöm azt, hogy eddig magamnak éltem, és eztán is magamnak élek majd, csak egészen másképpen. Itt nem ez történik, hanem az, hogy én (aki és ami én vagyok) mindenestől fogva meghívást kapok Isten országába. Nem átlépek a privátból lépek a tanítványi közösségbe, hanem viszem a privátot is. Mert Jézus belépett abba, megáldotta és megszentelte.
Kálvin kérdezi egy helyen, hogy vajon miért kapunk mi áldásokat Istentől? Bővítem a kérdését. Miért volt a csodálatos halfogás? Miért vendégelt meg Jézus ötezer éhes embert? Miért gyógyított meg betegeket? Miért támasztotta föl Lázár barátját? Miért engedte teljes egészében szabadjára Isten ajándékozó és áldó erejét?  Ha ezek úgyis elmúlnak.  A halak, amiket a tanítványok kifogtak, elkeltek a piacon; aztán három év múlva kiszálltak újra a tóra és nem fogtak semmit. Az az ötezer ember megelégedve mehetett haza, nem dőltek ki az úton, de másnap dagasztani kellett a tésztát, és sütni a kenyeret. A feltámadott Lázár nem lépett át az örök életbe. Kérdezzük hát akkor mi végre, miért? Kálvin igen egyszerűen válaszol rá. Amikor élvezed Isten bőkezűségét és elnyered az áldásait, ezek ugyan mulandók itt a mulandó életben, mégis Isten örökkévaló jóságát ízleled általuk. Arrafelé tart az egész élet.
Jézus rokonai eljöttek, hogy megfogják őt, hogy hazavigyék, mert azt mondták róla, hogy magán kívül van. Jöttek hát érte, hogy hazavigyék, mert otthon, úgymond, biztonságosabb, talán megmenthetik őt. Jézus, úgymond kilépett a mi berendezett világunkból – holott éppenséggel belépett abba. Nem kell Jézust hazavinni, mert amire ő hív bennünket, az a mennyei haza. És aki a Krisztus tanítványa, az értse hát, hogy meghívót kapott. Arra kapta a meghívót, hogy továbbadja a meghívást. Aki a Krisztus tanítványa, annak Isten megnyitja a szíve szemét és csodákat fog látni, és azért lát csodákat, hogy ezeket másoknak is megmutassa. Aki a Krisztus tanítványa, annak nem kell kilépnie mulandó életéből, mert ez az egész mulandó élet Isten öröklétre való meghívása szerint halad.  Sokan gyűltek Jézushoz, ő közülük választotta ki az apostolokat, a tanítványokat, az igaz követőket, a hűségeseket. Engedjétek, hogy Jézus szava szóljon a szívetekben. Ámen.

„Végül a tizenegynek jelent meg, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert azoknak, akik őt föltámadása után látták, nem hittek. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Márk 16,14-15)
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Ma húsvét nagy örömében vagyunk, és nekünk éppen ebben a nagy örömben kell igazán az isteni dicsőség fényébe odaállnunk. Sok segítséget hívunk ehhez az odaálláshoz. Vannak, akik átvirrasztják a nagyszombati éjszakát, várva a nap fölbukkanó sugarait. Mások hajnal hasadtakor tüzet is gyújtanak, és annak a fényénél dicsőítik a feltámasztás Istenét. Aztán húsvét idején fénylő képeket nézegetünk, sok fényt, sok gyertyafényt, sok csillagot, sok ragyogást, tündöklés. Mindezt segítségül hívjuk. Mert bár a természet szépsége nem bizonyíték a feltámadás nagy csodájára, de jelentős segítség, hogy Isten dicsőségfényében álljunk meg. Valójában ez a dicsőségfény mutatja meg, hogy Isten sem életünkben, sem halálunkban nem hagy magunkra. Jézus Krisztus fölvette a mi testünket, emberré lett, mindenben hasonlóvá lett hozzánk kivéve a bűnt, és az ő halálában és feltámadásában Isten azt mondja, hogy minket, akik közül Jézus Krisztus az első halálból életre szülött, sem életünkben, sem halálunkban nem hagy magunkra. Az utóbbit igen gyakran mondjuk: halálunkban nem hagy magunkra. Nagy vigasztalás, nagy erő, csodálatos isteni szeretet rejtőzik ebben. Halálba tartó árnyék-létünket fölemeli és megerősíti húsvét dicsőség-fénye, immár nem félünk szembenézni a halállal. Mert tudjuk, hogy Isten legyőzi az utolsó ellenséget, a halált. Ezért a saját halálunkkal sem félünk szembenézni; hogy Isten a halálunkban sem hagy magunkra.
Márk evangélista rövid elbeszélésbe tömöríti az első sokfelé indázó történetét, annak mintegy lényegi kivonatát közli, ám egyúttal sajátos fényt is felragyogtat; ha szabad ezt mondani, húsvéti ellenfényt ragyogtat fel, ez is Istentől való fény, de ez éppenséggel arra világít rá, amit nemcsak húsvétkor, hanem máskor is el szoktunk mellőzni, pedig ugyanolyan fontos: Isten életünkben sem hagy magunkra! Mi köze van a feltámasztó Istennek és a feltámadott Jézus Krisztusnak a mostani életünkhöz? A feltámadás ünnepén leginkább úgy vagyunk, hogy megpróbálunk az életünkből kitekinteni a feltámadásunkon túlra, mintha Jézus sírjából tekintenénk kifelé, lám, elgördül a kő és bezúdul a fény! Mégis, Márk evangélista rákényszerít egy másik kérdésre is: mi köze van a feltámadott Jézus Krisztusnak hozzánk, múlandó életünkhöz? Az apostol mondja: „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földekkel, mert a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben!” (Kolossé 3,4) - és ez az élet, ez a mi életünk. Mi ez az élet? Miért van ez elrejtve Jézus Krisztusban? Hogyan és mit tudunk meg erről?
Márk evangélista egészen különös módon mutatja meg ezt nekünk. Ezen a ponton némileg untatnom kell a gyülekezetet egy olyan kérdéssel, amit régóta vitatnak a tudósok. Köztudott, hogy számos régi kéziratban Márk evangéliumának a 16. része a 8. versénél ér véget. Az asszonyok eljöttek az üres sírtól, de senkinek semmit nem mertek mondani, mert félelem és reszketés fogta el őket. És itt vége az evangéliumnak. Más kéziratokban egészen a 20. versig tart a történet (ahogy felolvastam). Krisztus felment az Atya jobbjára, az evangélium pedig terjedni kezd a világon. Melyik befejezés az eredeti? A vita oka pedig az, hogy Márk evangélista húsvéti ellenfény igen nehéz dolgokat mutat meg a 9. verstől kezdődő szakaszban. Nézzünk ezekbe bele! Mert ha Istennek köze van az életünkhöz is, akkor éppen a húsvét szépséges és édes fénye mutatja ezt meg, hogyan és miképpen van Istennek köze hozzánk! S legjobban éppen ott a húsvéti nagy drámában mutatja meg.
Azt mondja Márk evangélista itt, a 14. versben: „azután, mikor az asztalnál ültek, megjelent magának a tizenegynek, és szemükre hányta hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták, nem hittek.” Így kezdi tehát az evangélista: azután (vagy: végül), mikor asztalnál ültek, megjelent a tizenegynek. Asztalnál ültek. Sajátos kifejezés. Az asztalhoz való odaülést jelzi ki, amikor körbe ülnek egy asztalt. Márk evangélista korábban is használta ezt szót. Azt mondja, hogy amikor Jézus és tanítványai Nagycsütörtök éjszakáján egybegyűltek a páskavacsorára, körbe ülték az asztalt, és érkezés közben ezt mondta nekik Jézus: „bizony egy közületek elárul engem.” (Márk 14,18) És most, három nappal a nagycsütörtöki este után megint együtt ülnek a tanítványok az asztal körül, immár csak tizenegyen. De nem Júdás hiányzik közülük, hanem az Úr. Együtt ülésük nem örömteli és nem is várakozó együtt ülés, holott a kifejezésben éppen benne van, hogy amikor mikor körbe ülünk egy asztalt egy ünnepen, egy születésnapon, családban, baráti társaságban, akkor együtt ülve várjuk, akit ünneplünk. Az ősi zsidó szokás is ezt fejezi ki: a páska ünnepén a szabadító Istent ünnepelték. Jézus és a tanítványai is ezt tették, körbe ülték az asztalt, és fölidézték Isten nagy szabadításának a történetét. És így ültek együtt a régi zsidók még a rabszolgaságban, az egyiptomi fogságban az utolsó este, mielőtt elindultak volna a szabadság felé. Ez a vacsora tehát a szabadulás előestéjén eredetileg örömvacsora volt. De most ez a tizenegy tanítvány szomorúságban, megrendültségben, eltompultságban, hitetlenségben, kétségbeesésben ül együtt. És ekkor... mondja az evangélista, ekkor jelent meg nekik Jézus. Megjelent. Mit mond ezzel? Nem azt, bár érthetnénk így is, hogy hirtelen betoppant közéjük. Sokkal mélyebb dolgokat fejez ki ez az ige. Megragadható, tagadhatatlan módon feltárul valami. Jézus szava szerint: „nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem csak azért, hogy nyilvánosságra jusson.” (Márk 4,18) Megjelenik, ez több, mint amikor valamire hirtelen fény zúdul, láthatóvá lesz, a szemünkbe tűnik. Ez inkább az, amikor valami a maga valóságos alakjában megfoghatóan, megragadhatóan, körbejárhatóan elibénk kerül, jelenvaló lesz, ahogy egy titok a szemünk elé kerül, és mi egyszerre csak elkezdjük megérteni. De azt is jelenti ez a szó, és ebben az értelemben leginkább János evangélista használja, hogy föltárul valami. Azt írja János evangélista az evangéliuma második részében a kánai menyegző borcsodája után, hogy: „ezt az első jelet a galileai Kánában tette Jézus, és megmutatta (megjelentette) az ő dicsőségét; és hittek benne az ő tanítványai.” (János 2,11) Megmutatta vagyis megjelentette, jelenvalóvá tettei isteni dicsőségét. Amikor azon vitatkoztak Jézus tanítványai, hogy a vakon született ember nyomorúságáért a szülei a felelősek, vagy maga ez az ember, Jézus azt mondja nekik: „sem ő nem vétkezett, sem a szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek (megjelenjenek, láthatóvá legyenek) benne az Isten dolgai.” (János 9,3) Főpapi imájában pedig – s erre még emlékezhettek a tanítványok – így imádkozott Jézus: „Atyám, megjelentettem a te nevedet (vagyis teljes létvalóságodat) az embereknek.” (János 17,6) Ez Jézus egész szolgálatának az értelme, és íme, itt teljesedik be! Olvastuk itt is, Márk evangélistánál, az angyali szót: „menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek!” (Márk 16,7) Amint megmondotta nektek... Ebben minden benne foglaltatik: Jézus egész élete, földi szolgálata, kereszthalála és feltámadása, és az is ahogyan itt megjelenik a tanítványoknak - mindebben Isten dicsősége tárul fel.
A legjobban mégis azt hiszem, Pál apostol szavaiból értjük meg mindezt, aki a Római levél elején (nem is gondolnánk!) egy gyönyörű húsvéti panorámát fest meg. Nagyszerűen festi meg mindazt, amire annyit támaszkodunk húsvétkor. Megmutatja ennek a teremtett világnak a gyönyörűségét, és mondja, hogy a világ alkotásaiból nyilvánvaló az Isten dicsősége. Amit látsz, a mikrokozmosztól a makrokozmosz végtelenségéig, minden Isten dicsőségét sugározza. Támaszkodj rá nyugodtan húsvétkor! Szigorú prédikátorok szokták mondogatni, hogy jaj, a kinyíló virág, meg a bimbózó rügy, meg a tavaszi napfény, jaj, ezek nem a feltámadás. Persze, nem! De rejtetten mégis elkalauzolnak a feltámasztó Istenhez. Mert Istennek nem csak a halálunkhoz és a halálon túli életünkhöz, hanem a mostani életünkhöz is köze van. Ezt mondja Pál apostol: „ami az Isten felől tudható, az nyilván van az ember számára; mert az Isten megjelentette nekik” (Róma 1,19). Tehát nyilván van a teremtett világban, az egész temetésben meg van jelenítve, jelenvaló az Isten neve és dicsősége, lét-valósága. Itt van a szemünk előtt, hiszen Isten megjelentette ezt. Ám, folytatja az apostol, az ember ahelyett, hogy Istennek megadná mindezért az Istent megillető dicsőséget, és mint teremtőt, életalkotót dicsőítené és ünnepelné, okoskodásában hiábavalóvá lett, balgatag szíve megsötétedett, magát bölcsnek vallván, balgataggá lett. (Róma 1.21-22) És az bálványimádóvá lett, vagyis megszakította Istennel életkapcsolatát, elfordult az élet forrásától. Hitetlen lett. Ezért olyan nehezek itt Jézus szavai, amikor azt mondja Márk evangélista, megjelent a tizenegynek és szemükre hányta hitetlenségüket és keményszívűségüket. Először hadd szóljak a keményszívűségről. Márk valószínűleg Jézus szavait idézi: kemény szívűek! Amikor Jézus az emmausi tanítványokat korholta (Lukács evangélista feljegyzése szerint), ezt mondja nekik: rest szívűek, milyen nehezen tudtok hinni, milyen nehézkes a szívetek fölgerjedni, fölgyulladni Isten dicsőségére! (Lukács 24, 25). De itt egy másik szót mond: keményszívű. És a tanítványok ismerték ezt a szót. Amikor egy alkalommal a házassági elválásról firtatták (ez is nehéz életkérdés!), Jézus azt mondta az ott állóknak: Mózes a szívetek keménysége miatt engedte meg nektek a válást. (Márk 10,5) Vagyis nem jókedvében adott nektek jogot a válásra, hanem kemény szívűségetek miatt. A kemény szív makacsságot jelent, mély és eltökélt dacosságot, hogy bár Isten reánk ragyogtatja teremtő dicsőség-fényét mindenütt és mindenkor (húsvétkor sem tagadhatjuk ezt!), az ember megkeményíti a szívét: csak azért se dicsőíti Istent! Dacosan nem hódol a teremtő Istennek, keményen ellenáll, nem táboroz le az élet forrásánál, hanem majd alkot, majd szerzek magának életet - az ember, vagyis én. Ezért van nyilván, mondja az apostol Isten haragja is (Róma 1,16). Nyilván van Isten haragja az ember ellen, ellenem - miközben nyilván van az ő dicsősége. Micsoda fájdalmas megrendítő paradoxonok ezek, testvérek! Éppen Isten dicsőségfényében, a feltámadás dicsőség-fényében tárul föl az ember keményszívűsége, vagy ahogy Pál mondja balga szívének megsötétedettsége! Ha pedig keményszívű vagy és bolond, akkor hitetlen vagy. Ha ellenben hívő vagy, akkor megnyitottad a szívedet. Ha hívő vagy, akkor visszatükröződik rajtad Isten dicsőségfénye. Ha keményszívű vagy, lepattan rólad Isten dicsőségfénye, nem visszatükröződik, hanem mintha nem is ragyogna rád. Jézus pedig mindezt a szemükre hányta a tanítványoknak.
Mintha a magyar bibliafordítók több száz éve szent összeesküvésben lennének! Szívesen szoktam a magyarnyelvű bibliafordításokból idézni, néha még azt is ki szoktam hangsúlyozni, hogy a katolikus fordításban így van, a régi Károliban úgy van, az új fordítónál ellenben amúgy, a régi jó megoldás, vagy éppen az új kijavította a régiek melléfogását. De itt mintha valamiféle szent összeesküvés lenne, fordító-ökumené. Mindenki egyetemleg így adja vissza a szót: szemükre hányta. Ma éppen egy katolikus fordításból olvastam az igét. Fel sem tűnt, ugye. 
De nem tudom, ki iránt jóindulatúak itt a fordítók? A tanítványok iránt, vagy Jézus iránt? Mintha az utóbbira hajlanának, mert a mester, lám, megelégszik szemrehányással. Igen, talán így is visszaadható, ami történt. Hiszen ott van a tizenegy tanítvány. Meg kell őket vigasztalni, meg kell őket erősíteni. Hiszen rogyadozik a hitük, talán el is veszett a hitük, meghomályosodott a látásuk, elkeseredettek, föl kell rázni őket; hát megrázza őket egy kicsit Jézus. Kell az efféle dorgálás! De az eredeti szó itt sokkal keményebb, és egészen másképp fordítandó. Márk evangéliuma 15. részében azt olvassuk, hogy a vele megfeszített lator szidalmazta Jézust (Márk 15,32). Ezzel a szóval adja vissza Krisztus szenvedését Pál apostol a panaszzsoltárt idézve: „a te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.” (Róma 15,5) Ezt jelenti ez a szó. Vagyis azt kellene itt mondani, hogy Jézus szidalmazta (gyalázta) a tanítványait. De hát ő ilyet nem tesz! Jézus soha senkit nem szidalmazott! Na jó, kivéve a városokat, Korazint, Bethsaidát és Kapernaumot, ahol a legtöbb csodát tette, mégsem hittek benne (Máté 11,20-23), de amúgy Jézus soha senkit nem szidott meg. Jézus soha senkit nem dorgált meg (csak a viharos tengert, meg az ördögöket). Jézus soha senkit nem vont fenyíték alá. Így gondoljuk mi. Így szeretjük gondolni. Az evangélista mást mond. És ha igazán át akarod élni, hogy a feltámadott dicsőségének köze van ehhez az életedhez, engedj most ennek a kemény szónak: Jézus megszidta a tanítványokat! Egészen keményen szól: hitetlenek! És értjük, hogy mit jelent itt a hitetlenség, hiszen így folytatja Jézus: „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16,16) Ez a tét.
Hitetlenek, keményszívűek! - kemény szó ez, de szükségünk van rá. Amikor Jézust szidalmazta a lator a kereszten, és gyalázták az arra járók, akkor ez a szidalmazás kétségbeesett és aljas emberi módszer volt arra, hogy minél gyorsabban átlökjék őt a halálba. Jézus ellenben azért szidja meg a tanítványait, hogy visszahívja őket az életbe, hogy mintegy visszaűzze őket az életbe. Jézust a kereszten kemény szavakkal, átkozódással, szidalmazással, gúnyolódással, blaszfémiával kergették a halálba, ez az inzultus is hozzátartozott szenvedéséhez. A feltámadott Jézus húsvétkor minden erejével, teljes dicsfényében megjelenve inzultálja a tanítványokat, hogy átkergesse őket az életbe. Csak így lehet köze a te életednek is a feltámasztó Istenhez. Jézus a szemükre hányta, megdorgálta, megszidta hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták, nem hittek.
Milyen csodálatos, ahogyan Jézus a tanúk oldalára áll. És milyen csodálatos, hogy Jézus ad nekünk is tanúkat, barátokat, követőket, akiknek a szavait Szentlelkének hatalma által megerősíti bennünk. Mert bizony a tanúk szava, ha Isten Szentlelke életté teszi azt a szót, erősebb, mint a szívünk. A szívünk nem erős, csak kemény. Lám, a tanúk szava erősebb, mint a szíved. A tanúk bizonysága nagyobb, mint a hited. A szíved nem erős, csak kemény. Ez a bűn. De most, ahogy Jézus megfeddi a tanítványait, egyúttal fel is oldozza őket, mert nyomban tanúkká is teszi őket. A húsvéti történetek, az emmausi tanítványé, a kételkedő Tamásé (hitetlen Tamásé – János 20,21), kétségeskedő tanítványoké, a halászathoz visszatérő tanítványoké, a feltámadott Krisztus előtt zokogó Péteré, mind ugyanazt mutatja: a tanítvány tanú lesz! Most is ezt mondja a tizenegynek: elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek! (Márk 1615) Legyetek tanúim! Az imént még nem hittetek, a tanúknak, immár tanúk lesztek ti is. Így van köze Istennek az életedhez.
A nagy prédikátorok kétféleképpen magyarázzák ezt az evangéliumi történetet. Egyesek határozottan ragaszkodva a szavakhoz, azt mondják, igen, Jézus felrótta a hitetlenségüket, mert a hitetlenség (keményszívűség) bűn. Még a nagy prédikátor, aki arról volt híres, hogy olyan szeretettel prédikálni, hogy a szavait hallva az emberek szinte Isten ölelő mozdulatát látták, ahogy magához fogad minket, szóval, a nagy angol prédikátor, Spurgeon is azt mondja, hogy Jézus itt éppen nem mentegeti a tanítványokat, dehogy oldozza föl őket, hanem megszidja őket, keményen rájuk támad, mert a hit a tét. Ám hadd idézzek egy másik nagy prédikátort, akit meg éppen úgy tartanak számon, hogy ő aztán kemény volt, nem beszélt mellé, odarakta mindenki elé az igazságtükröt, nézzék bele, törjön össze, mert össze kell törni a szívnek is, nos, azt mondja Kálvin (mert Kálvinról beszélek), hogy Jézus nem a szándékos makacsságukért feddte meg tanítványait, hanem tompa közönyösségükért, amely gyakran előveszi azokat, akik amúgy nem gonoszok, vagy lázadók. Milyen lágy és megértő Kálvin! Most, ebben a kemény jézusi fellépésben is meglátja Jézus szeretetét, ahogyan meghozza a tanítványok számára a feloldozást, a bűnbocsánatot a hitetlenség bűnére! (Énekelni fogjuk mindjárt: „Ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat!”) Egyszer egy vallástanárral beszélgettem, aki elmondta, hogy nagy bizonytalansággal kezdte a szolgálatát, ugyan, hogy kerít majd sort a kamaszokkal a nagy életgyónásokra? Milyen nehéz az embernek kinyitnia önmagát általában is, nemhogy egy kamasznak! Hogy fogja ő felnyitni, vagy ha kell, összetörni a makacs és lázadó kamasz szívet? Aztán néhány év után rájött, hogy nem nehéz ízzé-porrá zúzni valakit, aztán a porából kiszedni ezt-azt. Ez nem nehéz. De megbocsátani?! Elengedni?! Az a nehéz, az az igazi feladat! Azt hiszen, testvérek, azok értik itt jól Jézus szavait, akik úgy értik, hogy a feltámadott Krisztus ezzel félelmetes fellépésével az életbe segít át bennünket. Életbe a halálból. Feloldja eltompult és vak közönyösségünket. Csodálatos titok ez itt, ahogy átjárja a szívünket az, hogy Istennek a halálunkhoz is és az életünkhöz is köze van. Lám, az életünk el van rejtve a feltámadott Krisztusban! Csak ha a feltámadott Krisztust látod, csak ha őt magához öleled, csak ha a szívedet hitben megnyitod, csak ha a szavának engedsz és boldog tanúja leszel mindennek, csak akkor tiéd az élet. Tiéd az élet, ha tiéd Isten kegyelme, megengesztelődése és Isten örök békessége – akkor tiéd a hit. Ámen.

„Pál, Jézus Krisztusnak apostola Isten akaratából, és Timótheus atyafi. A Kolosséban levő szenteknek és hívő atyafiaknak a Krisztusban: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért, amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az evangélium, mely eljutott hozzátok, miképpen az egész világra is, és gyümölcsöt terem, úgy mint nálatok is a naptól fogva, melyen hallottátok és megismertétek az Isten kegyelmét igazán, úgy ahogy tanultátok is Epafrástól, a mi szerelmes szolgatársunktól, aki hív szolgája ti érettetek a Krisztusnak, aki meg is jelentette nekünk a ti Lélekben való szereteteteket. Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel; hálákat adva az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban.” (Kolossé levél 1,1-12)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Virágvasárnap szép csokrából egyetlen szálat szeretnék ma idehozni és a Kolossé levél fényébe emelni, és bizonyítani, hogy amit virágvasárnapkor látunk, az átível idáig, egészen hozzánk, nem is csupán a nagyhét kezdetére, hanem egész életünkre. Ebben pedig a megerősítő ige segít bennünket, az apostol szava itt: „Járjatok méltóan az Úrhoz!”
Ha az evangélisták nem írták volna meg karácsony történetét, akkor is tudnánk, hogy Jézus Krisztus a dicsőség királya volt. Az ujjongás és dicsőítés, amely virágvasárnapon tele zengte Jeruzsálemet, illetve a szent városba érkező galileai zarándokok, a tanítványi közösség, a sokadalom magasztaló éneke voltaképpen visszhangja annak a karácsonyi angyal-éneknek, amely betöltötte Betlehem mezejét! És mondhatni, amit Krisztus születésétől, majd nyilvános földi szolgálatától kezdve Jeruzsálembe érkezéséig látunk, az mind-mind ízelítő, foglaló, megerősítés arra nézve, hogy nem véletlen műve, ami majd ezután bekövetkezik: az árulás, az elfogatás, a kereszthalál és a feltámadás.
Tudom, sokan mondják ma is, ide üt a fülünkbe, hogy a virágvasárnapi diadalmas bevonulás után már csak végzetes félreértések következtek, mert Jézus Krisztus kereszthalála félreértés volt. Az, hogy porba hullott a messiási váradalom, hogy csalódásra váltott az Isten országához fűzött reménykedés, ez is csak egy nagy félreértés következménye volt. De itt vagyunk mi, 2000 év után, mi majd helyreigazítjuk a dolgot. Mi majd úgy rendezzük el a viszonyokat, úgy alakítjuk a mi magunk és mások életét, hogy többet ilyen félreértés ne következhessen be. Sok keresztényt ismerek, Jézust követői, akik ezzel az indulattal vagy érzülettel néznek körbe a világban: hogyan lehetne az emberi viszonyokat úgy átrendezni, olyan törvényeket hozni, úgy nevelni a gyerekeinket, és megnyilvánulni a családunkban, a kisebb-nagyobb közösségeinkben, akár országos, sőt világméretű ügyekben, hogy ez a baleset - az ártatlan halála - többet ne fordulhasson elő? S mintha az apostol igéje: járjatok méltóan az Úrhoz, pontosan ugyanerre ösztökélne. Köszörüljük ki a csorbát! Merthogy ami Jézussal történt Nagyhéten, az megbocsáthatatlan vétek, szörnyű eltévelyedés, hiba, amelynek nem szabad többet előfordulnia az emberiség történetében! Mi ez a hiba?
Azt olvassuk virágvasárnap történetében, hogy az ujjongó tömeg a prófétai szó beteljesedésének a szertartásrendje szerint kísérte be Jézust Jeruzsálembe. Zakariás próféta évszázadokkal korábban azt jövendölte, hogy a szabadító király alázatosan fog érkezni, nem fehér lovon, nem fényes sereglettel, nem dicső kísérettel, hanem alázatosan, szamárháton. Ezzel pedig azt ábrázolja ki, hogy az abszolút Istentől függünk, mert a legnagyobb földi dolgok is porszemek Isten dicsőségéhez képest. Az isteni dicsőséghez képest a legnagyobb emberi vállalkozások is csak az alázat dimenziójában vihetők végbe. Jézusban teljesedik a prófécia. Aztán mégis mást látunk: a prófétákat olvasó nép vezetői, a messiást várók, a szabadítást várók rettegnek Jézustól, félre akarják őt tenni az útból, és mestertervet szőnek ellene, árulót is kerítenek, hogy még a nagy ünnep előtt megöljék. Csak ennyi volna mindez? Valami kudarc, félreértés, baleset, csőd?
Ám más oldalról is nézhetjük mindezt. Az akkori Jeruzsálemben, mint Róma egyik tartományában a római jogrend volt érvényben, az pedig tökéletes jogrend volt. Róma nagysága és dicsősége éppen abban állt, hogy az egymással torzsalkodó népeknek elvitte a békét, a Pax Romanát. De lám, ott nagypénteken csődöt mondott a római jogrend is. Az igazságosság és méltányosság eljárásrendje mind csődöt mondott. Megjegyzem, Jézus Krisztus, olyan világban végezte el a megváltást, amely világ felette hasonlít a mi világunkhoz. Pál apostol épépen azért írt levelet a kolosséiaknak, akiket nem ismert, mert értesült arról, hogy megjelentek köztük a modern világ, az akkori modern világ kihívásai, az önmegvalósítás nagy igyekezetei. És a levelét olvasva beleízlelünk a saját világunkba. Mi is arra forgunk, hogy megismerés, tudás által még többre, még nagyobbra, még tökéletesebbre jussunk. És bár az önmegváltó igyekezetekre ki van írva: Vigyázz zsákutca! - mi mégis magunkhoz öleljük, aztán ha kijövünk belőle, rögtön egy másik zsákutcába fordulunk, ez az egész XXI. század. Ide-oda dobálnak, rángatnak minket újabb meg újabb teóriákkal. Nos, ez a világszemlélet Jézus megfeszítésekor csődöt mondott. Mikor Pilátus kihallgatta Jézust, megkérdezte tőle: mi az igazság? Ez nem jogi kérdés volt, hanem egész létünket érintő. Mi a létigazság? Miért vagyunk itt a világon? Kicsoda az ember? Mi értelme van az életnek? Mi az igazság? De nem várja meg Jézus válaszát, halálra adja őt.
Ez a summa: Jézus nem kell az Isten országát váróknak, nem kell az emberi jogrendért fáradozóknak és nem kell a bölcseknek. Mindenki csődöt mond. Érthető hát a keresztyén indulat (a mi indulatunk is), hogy tegyük olyanná a világot, formáljuk olyanná az életet, hogy ez a baleset soha többet ne történhessen meg. Köszörüljük ki a csorbát. Bizonyítsuk be Istennek, hogy a mi nemzedékünk, a mi kereszténységünk, a mi 21. századunk már jobban csinálja a dolgokat.
Szedjük már össze magunkat! Igaz mindig jönnek a savanyú Jánosok, meg a búbánatos Bernátok, akik azt mondják, hogy nem változott semmit a világ, a világ ugyanolyan, mint ötezer éve! Mi, persze, tiltakozunk, dehogyis ugyanolyan, hát mennyi minden megváltozott, mennyivel jobb a világ! De akkor bizonyítsunk! S mintha Pál szava - járjatok az Úrhoz méltóan! - mintha éppen erre buzdítana. De hadd utaljak néhány igére, ahol az apostol szintén használja ezt a különös kifejezést: valamihez méltóan, illően. Nem sokszor használja, de mindig minősített szó, általában az a mértéket jelenti, amihez minden igazodik.
Amikor a vendégszeretetéről beszél és dicséri a keresztyéneket, azt mondja: „szentekhez méltó (szentekhez illő) vendégszeretetet tanúsítottatok (Róma 16,2). A szentekhez méltó vendégszeretet nem kötelező. Szabad gesztus, mely a bensőnkből fakad. Nem lehet azt előírni, hogy ha bekopogtat hozzám valaki, én köteles vagyok, három napig jól tartani étellel, itallal, paplanos ággyal, zsebpénzzel, mindenféle kellékkel. Nincs ilyen törvény! Bár a mai világ igyekszik ilyesmit produkálni, és e célból szervezeteket tart fenn az adónkból, de nem erről beszél az apostol, hanem rólad, rólam, az én lakásomról, az én otthonomról, az én családomról, az én házamról. Vagyis szabad vagy arra, hogy olyat is befogadja, akit nem ismersz, hogy annak is segíts, akiről nem tudod, hogy érdemli-e a segítséget. Egyszóval, valami többlet jelenik itt meg.
Amikor az efézusi keresztyéneket dicséri, arra is buzdítja őket, hogy legyenek továbbra is alázatosak, béketűrők, szelídek, éljenek elhívásukhoz méltó életet (Ef 4,1). Elhívás. Ez sem esik abba a körbe, amit az ember csak úgy kitalál magának. Az isteni elhívásnak drámát hoz az életünkbe, mert keresztülüti az életterveinket. Életterveink lényege, hogy megvalósítsunk valami optimumot, vagy maximumot. Ám egyszer csak Isten beleszól ebbe a tervbe és kiránt belőle. Különös módokon történik ez, hol szelíden, hol drámaian, Volt, akit a balesete, mást a gyógyulása, megint mást a gyásza irányított más életcél felé. Isten sokféle módon avatkozik be, ezt akarja az apostol az efézusiakkal érzékeltetni, mintha azt mondaná: nézzétek, ez az elhíváshoz méltó élet: alázat, hosszútűrés, szelídség. Ezek az isteni elhívásnak az áldásai, vagy folyományai, és addig maradnak veletek ezek az isteni ajándékok, amíg az elhíváshoz méltóan éltek, amíg az elhíváshoz kötitek magatokat. Az elhívás a tengely, körülötte forog minden. A filippi levélben ennél is nehezebbet mond: evangéliumhoz méltó (Filippi 1,27). Evangéliumhoz méltó módon élni azt jelenti, az evangélium üzenetéhez, tartalmához, belső rendjéhez igazodsz, s ekként az evangélium életformáló hatalommá válik benned. Ha meg akartok állni a hitben, mondja az apostol, akkor az evangéliumhoz méltó életet kell élnetek. És itt érkezünk el a fölolvasott igéhez, illetve a virágvasárnap csodálatos és különös történetéhez is, mert az apostol itt még mélyebbre visz, és azt mondja, hogy lehet szentekhez méltóan élni, lehet elhíváshoz méltóan élni, lehet az evangéliumhoz méltóan élni, de mindennek a gyökere és a lényege ez: az Úrhoz méltóan élni. Jézus Krisztushoz méltóan élni! Vagyis nem az a kérdés, hogy mi most kitaláljuk-e, miképpen lehetne a világot úgy átalakítani, hogy ne történjen meg az, ami megtörtént nagyhéten! Inkább megfordítjuk a szemléletünket és azt mondjuk, hogy mi ahhoz méltóan akarunk élni, aminek ott meg kellett történnie!
Jézus azt mondja, még útban Jeruzsálem felé: az Emberfia fölmegy Jeruzsálembe, ott elárultatik, emberek kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, eltemettetik. Csupa erős, passzív ige, mindegyikben ott van ez a „kell”. De ez nem az ember elrontott világából fakadó „kell! Ez egy isteni „kell”! Amikor aztán a feltámadás napján a feltámadott Jézus csatlakozik az emmausi tanítványokhoz, akik bánatosan emlegetik a régi szép időket, Jézus Mózestől és a prófétáktól kezdve elmagyarázza nekik, hogy így kellett ezeknek történniük. (Lukács 24,26) Így kellett. Virágvasárnapon pedig az engedelmesség jelenete világítja meg számunkra ezt. Jézus közeledik Béthfágéhoz és Bethániához, az Olajfák hegyéhez, két tanítványát elküldi előre, hogy menjetek el az átellenben levő faluba, ahol találtak egy szamarat, hozzák el neki. És ha valaki kérdezi őket, hogy miért hozzátok el? - feleljék, hogy az Úrnak van rá szüksége. A két tanítvány elmegy, és mindent úgy találtak, ahogy az Úr mondta. (Lukács 19,29-34) Megtalálták a szamarat és a szamárcsikót. És úgy lett, ahogy a mester mondta, megkérdezték tőlük, hogy miért viszik el a szamarat. És úgy lett, ahogy a mester mondta, mikor azt felelték, hogy az Úrnak van rá szüksége, elengedték. Tehát mindent úgy találták, ahogy a mester mondta. Vajon hát, mi van előbb, az engedelmességünk-e, amely kinyitja előttünk a világot, és megmutatja, hogy úgy vannak a dolgok, ahogy Isten akarja öröktől fogva, vagy éppen fordítva, úgy van az, hogy amikor betör az életünkbe a feltámadott Jézus szava (úgy kellett mindezeknek lenniük!), abból indul el az engedelmességünk? Nem tudom a sorrendet megmondani. De feltétlenül összetartoznak. Most arra hívlak benneteket, amit az apostol kér tőlünk: járjatok méltóan az Úrhoz! Igazítsd az életedet Jézushoz. Igazítsd életedet az isteni kell-hez.
Úgy kezdtem, hogy ha nem írták volna meg az evangélisták a karácsonyi történetet, a virágvasárnap dicsősége is elég lenne nekünk. De ez afféle prédikátori túlzás. Mégis, karácsony angyali éneke - dicsőség a mennyben Istennek! - visszhangzik itt. Virágvasárnap is zeng az ének: dicsőség a magasságban Istennek! És ez mindennapi énekünkké lehet. Ha az Úrhoz méltóan járunk, hozzáigazítva magunkat ehhez az isteni kell-hez, mindennapi áldássá lesz az életünkben Isten dicsőítése. A Szentlélek újjászülő ajándéka nélkül nem tudod a világot olyanná formálni, hogy abban soha többet ne következzen be, amit úgymond balesetnek tart az ember. Dehogynem fog bekövetkezni. Mindig be fog következni. Amíg a Szentlélek nem szül bennünket új életre, amíg Isten hatalma nem tesz bennünket késszé és képessé, hogy hozzá igazítsuk magunkat a szentekhez, az elhívottakhoz, az evangéliumhoz, magához az Úrhoz, addig csak ábránd a változtatás.
Azt mondja az apostol a kolosséiaknak: ti megismertétek Istent igazán. És itt is az igazság szó szerepel, amit Pilátus firtatott Jézus perében. Az igazságban, a maga valóságosságában ismertétek meg Istent, nem mesékből, nem mítoszokból, nem emberi ábrándokból, nem abból, hogy milyen lenne a világ, ha mi lennénk Isten. Magatokat igazítsátok hozzá, ehhez az isteni kell-hez. Nem a régit kell kifoltozni, hanem az újat kell magunkhoz ölelni. Ámen.

„Ne felelj a bolondnak a bolondsága szerint, mert magad is hasonló leszel hozzá! Felelj meg a bolondnak a bolondsága szerint, hogy ne tarthassa magát bölcsnek.” (Példabeszédek 25,4-5)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Bár ritkán, de a Bibliában is olvasunk logikailag nehezen egyeztethető, ellentmondásos tételeket. Ilyen ez a tétel is: ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, felelj meg a bolondnak bolondsága szerint... A Példabeszédek könyvét bölcsesség megszerzése okán olvassuk, a bölcsességbe pedig nehezen tudjuk beleilleszteni az ellentmondásokat, a feszülő ellentéteket. Tehát ahhoz, hogy megértsük ezeket az ellentmondásos szavakat, messzebbről kell elindulnunk. Itt valóban fontos minden előzmény is. A Példabeszédek könyvének utolsó nagy szakaszában, a 25. résztől (vagyis az előző fejezettől kezdődően) egy gyűjteményt olvasunk, melynek ez áll a feliratában: „Ezek is Salamon példabeszédei, amelyeket Ezékiásnak, Júda királyának emberei gyűjtöttek össze.” (Péld 25,1). Tehát a bölcs király példabeszédeit több száz évvel a halála után gyűjtöttek össze és szerkesztették egybe. Azon ugyan sokat óta vitatkoznak a tudósok, hogy Salamon király eredeti feljegyzései alapján állították össze ezt a gyűjteményt, vagy a bölcs király mondásai szállóigékké, közmondásokká váltak, és úgy szedegették össze, és hogy némelyik talán nem is az ő szájából származott, én inkább arra teszem a hangsúlyt, hogy lám, milyen mély hatása volt Salamon király bölcsességének, hogy még évszázadok múltán is, Ezékiás korában is méltónak tartották összegyűjteni és a Példabeszédek könyvének végéhez odakapcsolni. Így kezdődik az a függelék: „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják.” (Péld 25,2) Mondhatnánk nyomban: na, jól kikutatta nekünk Salamon király, hogy miképpen feleljen meg a bölcs a bolondnak! Valóban, hogyan viselkedjen a bölcs ember egy-egy minősített helyzetben? Mit válaszoljon olyan felvetésre, amely a bolond ember szájából származik? Még közelebb visz a megértéshez a 25. rész vége. Négy mondás sorjázik itt, ezek vezetnek át a 26. részbe, ahol pedig leginkább a bolondokról, a bolondságról, a restségről, a nemtörődömségről szól a király. Ezek előtt halljuk ezeket a szavakat: „mint a hideg víz a megfáradt embernek, olyan messze földről jó hírt hallani.” (Péld 25,25) De jó lenne hallani, nem is olyan messze földről, hogy békét kötöttek, véget ért a háború. Megfrissítene minket. „Mint a megháborított forrás és a megromlott kútfő olyan az igaz, aki a gonosz ember előtt ingadozik.” (Péld 25,26) Mindennapos élethelyzet: ránk támadnak a gonoszok, vádat fogalmaznak meg ellenünk, és ha ingadozunk, az egész belső életünk olyan lesz, mint a fölkavart forrás vize, ihatatlan. „Túl sok mézet enni nem jó” (Péld 25,27) - ezt gyakran mondjuk a torkosoknak, meg az édesszájúaknak, és a gyerekeknek, akik elől bezárjuk a kamrát. De folytatódik a mondás: „hát magunk dicsőségét keresni dicsőség?” Szóval túl sok mézet enni nem jó, édes méz a dicsőség! Abból is megárt a sok. „Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan az ember, akinek nincs birodalma a maga lelkén.” (Péld 25,28) Ilyen az, aki elveszti az önuralmát. Ezt nem kell sokat magyarázni, mert mindennapos élettapasztalat.
Ezután sorjáznak a bolondokkal kapcsolatos tanácsok, éspedig annak a fényében, amit a Példabeszédek könyve legelején olvasunk: bolond az, aki megveti az isteni bölcsességet. Ezt fontos megjegyezni, hogy félreértés ne essék. Hiszen még a magyar nyelv ingázik ebben a tekintetben, hogy ki bolond, és ki az ostoba, vagy éppen hülye, vagy agyalágyult. De itt nem elváltozott vagy csökkent szellemi, mentális képességről van szó, hanem egy olyan magatartásról, mondhatni: eltökéltségről, amit így fejez ki a Példabeszédek könyve: „az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg.” (Péld 1,7) Ezek a bolondok mondják: nincs Isten. Romlottak, utálatosságot cselekszenek és nem félnek. Azt mondják, hogy a a magasságos egekben lakozó nem látja őket (14. zsoltár) - vagy azért, mert nincsen, vagy azért, mert fontosabb dolga van. A bolond éppen ezért veszélyes. A Példabeszédek könyve 8. részében a bölcsesség úgy mutatja be önmagát, mint aki részes társ a teremtésben, és ezt mondja: „aki vétkezik ellenem, magának árt, gyűlölőim mind a halált szeretik.” (Péld 8,36) Idézzük fel a próféták feddését is. Mikor Ézsaiás próféta a nép vezetőit ostorozta, ők nyegle, hányaveti módon azt felelték neki: ugyan, miért fenyegetsz bennünket, hogy baj lesz itt, és veszedelem tör ránk? Mi a halállal kötöttünk szövetséget, nem ér el minket az ostorozó áradat, a hazugság megoltalmaz minket! (Ézs 28,15)
Ebben a sorban áll előttünk a textusul olvasott párvers is: ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne légy hozzá hasonlatos, felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt. Martin Buber, a nagy zsidó bibliatudós, aki az 1920-as években újra lefordította németre a Bibliát, így kezdi: nimmer antworten. Soha. Tehát nem azt mondja, hogy ne felelj meg, hanem azt, hogy soha ne felelj meg. De azért is idéztem németül a kifejezést, mert talán a mi fülünkhöz is jobban átjön, hogy itt feleletről van szó: Antwort. A Wort, az a szót, az igét, a megszólítást jelent, az Ant-wort pedig a szóra adott választ, a feleletet jelenti – és ennek így roppant jelentősége van. A felelet ebben az értelemben mindig valamilyen adott szóra adott választ jelent: a felelet viszont-szó. És miután a felelet viszonyt, kapcsolatot létesít, minden feleletünkben felelősségünk is van. Úgyszólván az egész Isten-emberi kapcsolatnak az egész feltételrendszere, de legalábbis mindent meghatározó feltétele, hogy az ember feleletképes lény. Nem csak artikulált hangok jönnek ki a torkunkon, érthető mondatok, fogalmak, szavak. Ennél többről van szó, a feleleteink kapcsolatot létesítenek. A tudósok régóta foglalkoznak a „beszélő-váltás” jelenségével, vagyis azzal a titokzatos jelenséggel, hogy amikor a beszélgető felek egyike abbahagyja mondandóját, rögtön válaszol a másik, ha pedig többen vannak, akkor értelem szerint a soron következő szól. Mitől van az, hogy még végig sem mondtunk egy mondatot, a másik azonnal tudja folytatni a gondolatot? Bármilyen helyzetben. Az egész beszédünk, ahogy szólunk, felelünk, kérdezünk, válaszolunk, kinyilatkoztatunk, döntünk, megosztunk: csodálatos lét-szövevény. Így vagyunk megteremtve. Az ember feleletképes lény, Isten szava visszhangot vált ki benne. Ezért mondja az ige, hogy csak a bolond veti meg a bölcsességet és az intést. Tehát nem a bölcs mondja az első „nemet”. Az első „nemet” a bolond mondja. Az bolond felelete elutasítás. A bolond felelete nem viszonyt létesít azzal, aki megszólította őt, tudniillik Istennel, hanem megszakítja kapcsolatát Istennel. Elveti a viszonosságot. A bolond lelkében nem támad visszhang, legfeljebb elutasítás. Sőt, mivel az ember úgy van megalkotva, mint felelet-képes lény, vagyis mint felelősség-lény, és ebben a teremtett világ dicsőség-szerkezete tükröződik vissza, az önmagát Istentől elszakító ember, nem tehet mást, elkezdi önmagának tulajdonítani azt a dicsőség-tényt, amit a teremtéssel együtt Isten belé teremtett; bitorolni kezdi azt istenit.
Ezért mondja a Példabeszédek könyve, hogy az a legveszedelmesebb dolog, ha valaki bölcs a maga szemei előtt (Péld 26,12). Annál veszedelmesebb nincs, aki bitorolni akarja a bölcsesség dicsőségét. Ezért bár erős a szó, hogy soha, soha ne felelj meg a bolondnak, értjük már, mint fejez ki a bölcsesség: ha nem válaszolsz a bolondnak bolondsága szerint: az általa mondott nemre mondasz nemet. Mond nemet a bolond szavára! Sőt, ahogy Buber fordítja, egyáltalán ne is felelj rá. Mert nemcsak az Istennel való kapcsolatunk, hanem az emberi kapcsolataink is feltételezik a felelet-képességet, sőt a felelet-készséget is. Ezért áll itt ez az intelem, hiszen eleve készségesek vagyunk válaszolni, ha megszólítanak. Ezer jelenetet idézhetünk arra, hogy még akkor is válaszolunk, ha éppen rohanunk valahova. Sokszor látni ezt, például aluljárókban, pályaudvarokon. Valaki tétovázik, nem tudja, hol van a kijárat, vagy hányadik vágányról indul a vonat, hát megszólít valakit: ne haragudjon lelkem, nem tudná megmondani, hogy....? És látjuk azt is, hogy akit megszólítottak, bár rohan a dolga után, mégis válaszol, legalább ilyen formán: ne haragudjon, nem érek rá. Csak ennyit mond? Igen, de valamit mond, mert mindannyiunkban van felelet-készség. Nos, ebben csapda is van, ezért int bennünket Salamon így: ne felelj meg a bolondnak! Eleve megvan benned felelet-készség, és a felelet kapcsolatot létesít, a kapcsolat pedig életet létesít. Ezzel vissza lehet élni. Hát akkor mit tegyünk? Soha ne felelj a bolondnak bolondsága szerint, nehogy te is olyanná légy, mint ő.
De aztán folytatja a bölcs mondás: bolondsága szerint felelj meg a bolondnak, nehogy bölcsnek vélje magát. Miért is? A 12. vers adja meg a választ, erre már utaltam: „láttál-e olyan embert, aki a maga szemei előtt bölcs, a bolond felől jobb reményed legyen, hogy sem az ilyen felől.”
Testvérek, mondhattuk volna a 26. rész elejét olvasva, hogy most aztán megtanuljuk a bölcsességet, elsajátítva ezt a különös, elutasító, válaszolva nem válaszoló, vagy nem válaszolva válaszoló magatartást, és máris beljebb jutunk a bölcsesség világába! Ám ennek a sornak a végén az áll, hogy aki a maga szemei előtt bölcs, annál még a bolond is jobb; holott a bolond valamiféle révült tagadásban áll, mindent megkérdőjelez, minden értéket elvet. De csak egyszerű bolond. A magát bölcsnek tartó veszélyes hamisító. Hogyan legyünk hát bölcsek?
A régiek magyarázata szerint mindenekelőtt kerülni kell a bolondot. (Ne válaszolj neki, nem menj bele az általa állított csapdába!) Olykor azonban szólni kell, nehogy a bolondság eluralkodjék. Nagy drámája ez az életünknek.
Egyrészt hajlamosak vagyunk szó nélkül hagyni a bolondságot. Egy angol mondás szerint, ha a disznókkal birkózol, lehet, hogy legyűröd, de te is sáros leszel. Hát minek keveredjek én bele bolondságokba? Hagyom, elmegyek mellette, hallatlanná teszem! És mégsem tehetem meg mindig. Éppen a mi időnkben látjuk, és sokszor kétségbeesetten látjuk, hogy milyen gyorsan képes megsokszorozni magát a bolondság; mint eső után a gomba, úgy nő mindenütt. A közösségi médiumok a hálózatain sokszorosára fokozódik a bolondság, és a végén úgy hozzánk, mintha igaz valóság lenne. Tehát olykor szólni kell, tanácsolják a bölcsek, nehogy eluralkodjék a bolondság. Melanchthon, akit Németország nagy tanítómesterének neveztek, úgy magyarázza ezt az igét, vannak tanulékonyak és vannak javíthatatlanok. A tanulékonyok kedvéért tanítunk, de olykor rá kell szólni a javíthatatlanokra, mert különben vége a világnak. Jézus szavát hadd toldjam hozzá mindehhez, és még jobban érteni fogjuk a mondást: legyetek szelídek, mint a galambok (Máté ev. 10,16). Légy olyannyira szelíd, ahogy a zsoltár mondja: ha szárnyam lett volna, régen elröpültem volna, mint a galamb. (Zsoltár 55,7) El innen ebből a helyzetből, ebből a meghagyásból, ebből a gondolatból! Bele se lépek, nemhogy ellegyek benne. De Jézus azt is mondja itt, hogy legyetek okosak, mint a kígyók! Mert néha „okosnak” kell lenni. Például, ha sarokba szorítottak, vagy ha a bolond beszéd már olyannyira megváltoztatta a világot, akkor szólni kell.
Ha nem felelsz, az a te javadat szolgálja. Leginkább és legtöbbször így van ez. Hidd el! De ha felelsz, mert nem hagyhatod eluralkodni a rosszat, azzal – talán nem is tudod –a bolond javát szolgálod. Talán megtér. Talán nem tartja többé önmagát bölcsnek a maga szemei előtt. Ezen a ponton evangéliummá válik a régi üzenet!
Ezt az ingadozást egy érdekes történet világítja meg. Egy feljegyzésben olvastam, hogy a két világháború között egy evangélizátor járta az országot. Híres, kemény beszédű, lángoló szavú prédikátor volt, aki szívesebben harcolt a bűn és az ördög ellen, mint hirdette a Krisztus szabadításának a jó hírét. Igen, vannak ilyen evangélizátorok, kedves testvérek. Más korban valószínű erkölcsprédikátor lett volna. Nos, a mi emberünk egyszer egy egész hetes sorozatot tartott, és előre meghirdette, hogy hét estén keresztül a bűn és az ördög ellen fog harcolni. A második este után néhány suhanc elhatározta, hogy megtréfálják a tiszteletes urat. Másnap délután, ahogy a prédikátor a parókia verandáján pihengetett, odaléptek hozzá, és azt mondták neki: tiszteletes úr, tiszteletes úr, meghalt az ördög, mit szól hozzá? Az öreg csak ennyit mondott nekik: Jaj, ti szegény árvák!
A két ige - ne felelj meg a bolondnak! felelj meg a bolondnak - voltaképpen a kegyelmi ajándékokhoz vezet bennünket, a discretio spirituum, a lelkek megkülönböztetésének kegyelmi ajándékára van szükségünk (1Kor 12,10)! Mert csak a Lélek mondhatja meg, hogy mikor kelj szárnyra, mint a galamb és menekülj ki a bolond és őrült helyzetből, hogy megmentsd magadat, és ne legyél a bolondokhoz hasonló. És azt is a Lélek mondja meg, hogy mikor szólj mégis, hogy netán megmentsd a bolondot, hogy ne tartsa önmagát bölcsnek a maga szemében. (Mert nem az.)
Hogy tudjuk mindezt végbe vinni? Valójában úgy, hogy ezt a megkülönböztetést önmagunkon kezdjük. Ugyanis, ha valaki megkapja a lelkek megkülönböztetésének ajándékát, annak első lépése az lesz, hogy nem tartja magát bölcsnek önmaga szemei előtt, hanem belátja, hogy mindenben Istenre van utalva, isteni szót kell kérnie és kér is minden helyzetében, vagyis isteni igében él, isteni igére válaszol. Mélyen átéli válasz-képességét és -készségét Isten iránt, és így látja a maga lelkét is. Ha nem vagy elég erős, hogy megállj a bolond szóval szemben, ne kezdj bele fölösleges vitatkozásokba. Rossz kérdésre csak véletlenül lehet jó feleletet adni. Rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni. Vigyázz, nehogy csapdába essél, fogoly legyél, mert nem lesz erőd kiszabadulni. De tudod-e, hogy nem vagy elég erős. S ha pedig elég erős vagy valóban, hogy igazságot állíts fel és feltartóztasd vele a bolondságot, akkor pedig miért hallgatsz?
 A lelkek megkülönböztetéséből, és éppen abból, hogy a saját lelked, lelkületed, képességed, erőd tekintetében végzed el ezt a józanító művelelet, jóság származik. Mi ugyanis nem a félelemnek lelkét kaptuk, mondja Pál, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét. (2Tim 1,7) Kérjétek a józanság lelkét! Ámen.