Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek, Krisztus után 400 táján, amikor a barbárok elfoglalták és földúlták Róma városát, elterjedt az a vád, hogy mindennek a keresztyének az okai. A keresztyének, mondogatták birodalom szerte, hátat fordítottak a régi római istenségeknek, és íme, az istenek bosszúra gyúlva lesújtottak a hűtlen birodalomra. Arról a Rómáról beszélek, amely eladdig, nyolcszáz esztendőn át nem látott idegen katonát a városban, csak a hadifoglyok menetében. Éppen emiatt úgy tartották, hogy ha Róma már nyolcszáz éve fennáll, akkor érinthetetlen és sérthetetlen, és örökre fenn fog állani. Aztán a birodalom polgárai dühösen és megrökönyödve kezdték  az okot és a  bűnbakot keresni, hogy miért és mik miatt  sújtott le reájuk az istenek haragja? Ekkor kezdett hozzá nagy munkájának az Isten városáról írt 22 könyv összeszerkesztésének Szent Ágoston egyházatya, aki Észak-Afrikában élt. Több célja is volt e könyv megírásával. Egyrészt be akarta bizonyítani, hogy azok a régi római istenségek nem léteznek, nem is léteztek, ezért bosszút sem állhatnak. Másrészt vigasztalni akarta a keresztyéneket, akiket kétszeres baj sújtott, mert a barbárok őket is zaklatták, de a saját polgártársaik is ellenük fordultak.
Legkiváltképpen azonban arra kereste a választ, hogy mi emelte fel Rómát, és mi döntötte porba? És rámutat, hogy Rómát nem a birtoklás-vágy, nem a nyughatatlan erő kiélésének a kényszere, hanem egyedül a dicsőségvágy hajtotta. A dicsőségvágy emelte föl, tette nagy birodalmává, és a dicsőségvágy rántotta mélybe. Szent Ágoston nem titkolja, hogy ebben a meglátásában Pál apostol rómaiakhoz írt levele vezette, amit most olvastunk a Bibliaolvasó Kalauzban. Itt a levél végén, mintegy függelékben, vagy tartalomjegyzékben az apostol összefoglalja a hosszú levél tartalmát. Miről szólt a Római levél? Miről írt az apostol hosszanan, részletesen, számos kérdésre kitérve? Először is arról (ahogy itt ebben a záradékban áll), hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által. Erről még fogok részletesen szólni. Másodszor arról, hogy Isten föltárja az idők titkát. Szeretnénk mi is tudni a mi időnk titkait. Erről is fogok szólni. És végül arról, hogy Isten az Evangélium hirdettetése és az örök titkok föltárása révén mindannyiunkat (bennünket is, a régi rómaiakat, a pogányokat is) igaz engedelmességre hív meg. Erről is szólok még. Aztán ezt a rövid jegyzéket így summázza be, olvasom még egyszer: „Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen.” Itt ér véget a Római levél.
Pál egy másik levelében is használja ezt a kifejezést. Ez igen fontos a megértéshez. Timóteusnak, ifjú tanítványának írja: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én, de azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik majd hinni fognak Őbenne az örök életre, az örökkévaló Királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké. Ámen” (1Timótrheus 1,15-17) Lám ott is leírja: Ámen; holott ez a levél elején áll. Vagyis ez egy formula, amit  a Timóteusnak írt levelében és a Római levélben is beiktat: az egyedül bölcs Istené a dicsőség örökkön örökké. Mondhatnánk azt is, hogy ez fokozó formula. Lám, egyre feljebb megyünk, egyre magasztosabb, egyre jobban feltárul a titok: az örökkévaló Király, aki halhatatlan, aki láthatatlan, aki egyedül bölcs! Ennél nagyobbat, szebbet, ennél többet mi már tényleg nem tudunk elmondani Istenről. És éppen emiatt a fokozás miatt érezzük azt, hogy itt nem valamiféle filozófiai kérdésről van szó. Igen, az a kifejezés – egyedül bölcs, görögül monosz szophosz – magában foglalhatja a filozófiai utalást (filozófia = philosz+szophia = a bölcsesség szeretete), és mondhatnánk nyomban, lám, mégiscsak kibújik a szög a zsákból! Pál Gamáliel iskolájában nőtt föl, ott kitanulta a rabulisztikát, a szőrszálhasogatást, és a filozófiát is! És Athénben is micsoda filozófiai elmeéllel hirdette a sztoikusoknak meg az epikureusoknak az evangéliumot, ahogy Lukács feljegyzi az Apostolok cselekedeteiben(ApCsel 17), milyen okosan vezette a gondolatokat a mindenütt jelenvaló, mindeneket betöltő Istenhez, aki Krisztusban föltárta magát! És biztos, Rómában is voltak filozófusok, jó lesz  hát megírni nekik, hogy ne okoskodjanak, ne filozofálgassanak, mert egyedül csak Isten bölcs. Okkal mondhatnánk ezt, hiszen az apostol, ha kellett, a filozófusokkal is leállt vitatkozni, és nem is akármilyen szinten tudott a filozófusok iskolájában vitatkozni. Ma kereszteltünk egy Dénes nevű gyermeket.  Athénben is volt egy Dénes, aki követője lett Pálnak. Ámbár a szofisták kinevették, ám Dénes követőjének szegődött. Nos, vélhetnénk, talán mégiscsak filozófiáról van itt szó. Mégsem.  Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy régen sem csak azokat nevezték filozófusnak, akik bölcselkedtek. Az is filozófus lehetett, aki, ahogy mondani szoktuk, józan paraszti ésszel megítélte a dolgokat. Az élettapasztalatok jó belátást, jó gyümö9lcsöt teremhetnek. Mi is el szoktunk menni ilyen emberekhez, ha bölcs tanácsra van szükségünk. Tudom, voltak és ma is vannak úgynevezett hivatásos filozófusok, akik azért kapják a professzori címet, az egyetemi katedrát, azért lesznek filozófus műhelyek tagjai, mert, úgymond, hivatásos bölcsek. De az ő vitatkozó, érvelő, a másik bölcseséségét cáfoló, magakellető okosságuk nem az a bölcsesség, amiről a Példabeszédek könyve beszél: „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete!” Vagyis: Isten félelme minden bölcsesség forrása. Ezért kiáltanak oly sokat a zsoltárosok: utaidra taníts meg, Uram, bölcsességedre taníts meg engem! Ez pedig nem okoskodás, hanem létvalóság. És erről szól Pál itt a Római levélben, s ennek fényében mindjárt meg is értjük, hogy mi ennek az utolsó mondatnak az értelme: az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké.
Idézem a Római levél legelejét, ahol az apostol hosszasan arról beszél, hogy miért kell nekünk úgy énekelni és úgy imádkozni, ahogy az igehirdetés előtti énekben tettük, miért kell kegyelmért könyörögni, nekünk, ítéletre méltóknak, elveszetteknek, utat tévesztetteknek, Istentől elhanyatlottaknak? Könyörögni kegyelemért, egyetemlegesen, mindenkinek, mindenütt. Ezt mondja itt az apostol: az emberek (az emberek  általában és egyetemleg) bár Istent megismerték teremtői dicsőségéből, mindazáltal nem dicsőítették őt és neki hálákat sem adtak, hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és magukat bölcsnek állítva balgatagokká lettek, és az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélték mulandó embereknek, madaraknak, négylábú állatoknak, csúszómászó állatoknak képmásával (Róma 1,21-23). Azt mondja tehát, hogy nemcsak a hivatásos filozófusok követelik maguknak a bölcs címet, hanem mindannyian bölcsnek állítjuk magunkat, vagy másképp: bölcsnek mutatjuk magunkat, bölcsnek bizonygatjuk magunkat. Ez a szó, hogy bölcsnek vall, bölcsnek állít vagy mutat, még egyszer (más vonatkozásban) előfordul a Bibliában, a Jelenések könyvében, amikor az efézusi gyülekezetet megdicséri a gyülekezet ura, hogy megpróbálták azokat, akik apostoloknak állították magukat, és rájuk bizonyították, hogy nem azok, csak hamis apostolok (Jel 2,1-2). Itt is ez a szó áll, amit így is lehetne fordítani: erősen bizonygat. És mintha csak erről szólna a bölcsességért folytatott küzdelmünk is, nemcsak a filozófusoké, hanem mindannyiunké: azt bizonygatjuk éjjel és nappal, hogy okosak, bölcsek vagyunk, mindenhez értők vagyunk, mindentudók vagyunk, mindenhatók vagyunk. Erre mondja Pál: az ember bölcsnek vallván magát ostobává, bolonddá lett. Így is lehetne fordítani: sületlen. Vagyis amit ez a „bölcs” ember mond, állít, mit gondol, csinál,  és  amit a bölcsesség rubrikája alá rekeszt – nyilván önmagával együtt! – , az  mind semmi, mert Isten dicsőségét és dicsőítését fölcserélte múlandó embereknek, madaraknak, csúszómászóknak képmásával. (Megyünk lefelé, visszafelé az evolúcióban!) Holott az örökkévaló Isten örök dicsősége ragyogja be ezt az egész világegyetemet. Holott teremtésének dicsősége átsugároz mindent.  Ám az ember ahelyett, hogy fölfelé emelkedne, mert ez volna a bölcsesség – Istennek félelme a bölcsesség kezdete – , ehelyett kezdi a dicsőségvággyal és az önimádattal, majd egyre ereszkedik – vagy inkább zuhan -  lefelé. És a végén csúszómászók képmásával cseréli föl Isten dicsőségét, szégyenletes bálványimádás! Milyen sületlenség ez az okosság! Üres, fabatkát sem ér. Ézsaiás próféta bálványimádókat gúnyolva azt kérdezi metsző iróniával, hogy amit a saját kezeddel faragtál ki, vagyis a te alkotásod kőből, fából, fémből, az előtt te leborulsz és hódolsz neki, mintha ő alkotott volna téged? Van szeme, de nem lát. Akkora füle van, mint egy elefánté, de nem hall. Kezet faragsz neki, de nem cselekszik. Aztán félredobod, csinálsz egy másikat, és az előtt hajlongsz, pedig minden bölcsesség forrása az élő Isten tisztelete. (Ézsaiás 44) Érezzük tehát, hogy az apostol szava itt, a levél végén – az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség örökkön örökké! –  nem filozófiai szlogen, nem okoskodás, hanem egyetemes és mindent meghatározó tétel.
És ha mi ezt a tételt a szívünkbe írjuk, és Istenhez emeljük a szívünket, mindjárt értjük is, mit jelent a summa: először az, hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által.  Ez a megerősít így is fordítható: lábra állít. Végre! Végre, annyi bajból, nyomorúságból, vergődésből, kínlódásból, vereségből Isten talpra állít minket! Mondok más képet: végre valaki elmondja, hogy merre van a helyes út! Falun nőttem fel, és amikor kamasz koromban Budapesten át kellett utazni, csak álltam tétován az Astoria aluljárójában, ahonnan hatfelé lehet fölmenni a felszínre! Csak álltam ott, mint egy árva madár, melyik lépcsőn kell itt felmenni? Büszke gyerek is voltam, s azt mondtam magamban: nem kérdezek meg senkit. Így aztán öt lépcsőn is fölmentem, mire rájöttem, hogy a hatodik lenne a jó. Ki igazít engem útba? És ki az, aki nem vezet félre? Ki az, aki, ha megmutatja a helyes utat, ami nem zsákutca, hanem az élő Istenhez vezet el? Továbbá: ki gyógyít meg? Ki állítja helyre életem tisztességét és dicsőségét? És ki gyógyítja meg a beteg világot? Mikor jön el az az idő, amikor levehetjük a maszkot, és fölragyoghat rajtunk Isten szép arca, amire teremtett minket? Mikor és hogy lesz ez? De hiszen mindent elvesztettünk! Az élő Isten szépséges dicsősége helyett mi már hernyókat és csúszómászókat imádunk. Nincs itt semmiféle evolúció, csak devolúció! Megyünk vissza a semmibe. Ó, én nyomorult ember, ki szabadít meg a halálnak e testéből?  - emlékezzünk csak Pál felkiáltására (Róma 7,24) Az örökké bölcs Isten megszabadít, meggyógyít, megerősít, megújít, a halálból is kihoz Krisztus feltámadása által.
Másodszor azt mondja az apostol ebben a summában, hogy Isten feltárja azt a titkot, ami örök időktől el volt hallgatva. Vagyis Isten feltárja az idők titkait. Mi sokat beszélünk az idők jeleiről,  hadd mondok én is jelet, remélve, hogy mégis melléfogok és tévedek. Amikor a járvány első hulláma lecsendesedett, mondogattam, hogy jó lenne nem ítélet alá esni. Így szól Jézus szava: az emberek „ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek mindama napig, amelyen Noé a bárkába bement, és eljött az özönvíz, és mindenkit elvesztett. Hasonlóképpen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek, De amely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett.”(Lukács 16,27-29). Az emberek ettek, ittak, házasodtak, mulattak, jól érezték magukat, mit sem törődve a bekövetkező veszedelemmel. Hát így telt a mi nyarunk is. Ettünk, ittunk, buliztunk. És most itt van a második csapás. Egyiptomban tíz csapás előzte meg Isten népének szabadulását. (2Mózes 8-9) Arról a történetről azt olvassuk, hogy a csapások után a fáraó mindegyre megkeményítette a szívét, és nem engedte el Isten népét a rabszolgaságból. Nekünk itt van a második csapás. Meg ne keményítsétek szíveteket, ha az az Úr szavát halljátok, mondom én, mikor feltárja nekünk az idők jeleit! Igen titok, hogy mi történik  és miért történik velünk, és titok az is, hogy meddig tart majd. De ezeket csak azok tudják bölcs szívvel kutatni, akik a nagy titkot már látták és hallották, azt ugyanis, hogy Isten Krisztusban teljesen föltárta önmagát számunkra. És akik az élő Isten dicsőítésére emelik a szívüket Krisztusért, meg fogják érteni azt a titkot is, amit csak Krisztusban értünk meg teljesen:  Isten még azt a rosszat is, amit e siralomvölgyben ránk bocsát, a javunkra tudja és akarja fordítani; tudja, mert mindenható, és akarja, mert irgalmas Atya. Krisztus halálával győzte le a halált! Adná a Szentlélek, hogy megértenénk ezt a titkot!
És harmadjára, summa szerint, azt mondja az apostol, hogy Isten mindezek által engedelmességre hív. Hívja a pogányokat is, és hív minket is. Mi az igaz engedelmesség? Az igaz engedelmesség a dolgok jó rendjébe való beleállás. Most, ahogy folyik a templomépítésünk,  minden nap nézem, hogyan halad a munka. És látom, hogy mit jelent a dolgok rendjébe beállni. Az építkezésnek van ütemterve, vagyis a különböző munkanemek meg vannak határozva a technológiájuk szerint. És ehhez igazodva kell végezni az építést. Ha nem a megfelelő rendben készül, akkor semmi sem készül el. Az életünknek is van rendje, Testvérek, van a dolgoknak sorrendje, és van  minden értéknek prioritási rendje is. Az igazi engedelmesség pedig az, hogy mindig mindenekben Isten az első. A Hold fénye sosem előzi meg a Napét, sőt a Holdnak nincs is önmagától fénye. Ha nem ragyog rá a Nap fénye, sötét és vak kozmikus por a világűrben. Egyedül Isten bölcs. Egyedül Isten hatalmas. Egyedül Isten mindenható. Egyedül az Ő könyörületessége terjed ki még az ellenségeire is. És egyedül Ő szabadít meg a halálból.
Bölcsességed csak akkor van, ha Istentől kaptad. Erőd csak akkor van, ha Istentől kaptad. Tenni bármit csak akkor tudsz, ha a Mindenható felszabadít rá. A halál foglya maradsz, ha Krisztus nem támad fel. Testvérek, írjátok mindannyian szívetekbe a drága evangéliumot, forgassátok elmétekben Isten megerősítő, szabadító hatalmának titkát, és engedjetek Isten örökkévaló akaratának, hogy Őt dicsőítsétek, az egyedül bölcs Istent! Ámen.
Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy elküldötted érettünk egyszülött Fiadat, aki kereszthalála és feltámadása által megszabadított ez élet minden nyomorúságától és átvitt minket az Ő szerelmetes országába, hogy Neved dicsőségére éljünk, szent törvényedet betöltve. Kérünk, taníts meg Igéd szerint látni a világot és sorsunkat. Buzdíts, hogy e mostani körülményeink között is  - napról napra rosszat látva, sok félelmet átélve, és sokat szorongva - mi mégis Hozzád igyekezzünk, hűséges és gondviselő Atyánkhoz. Fordítsd javunkra a rosszat! Gyógyítsd betegeinket! Áldd meg a gyógyítókat, akik maguk élete kockáztatásával fáradoznak másokért! Adj bölcsességet a döntéshozóknak, akiknek ismeretlen helyzetben kell mindannyiunk számára üdvös döntéseket hozni! Taníts bennünket jó rend szerint élni, mások egészségével, életével ugyanúgy törődni, mint magunkéval, így is betöltve a parancsot: szeresd felebarátodat, mint magadat. Vigasztald a gyászolókat és a szomorkodókat. Áldd meg azokat, akik új életbe kezdenek, hogy bőséges áldásodat elnyerhessék. Örökké bölcs Istenünk, taníts utaidon járni, üdvösséget találni, Krisztusban boldog emberré lenni! Ámen.

Zsoltár 8,5-6: Micsoda az ember? mondom, hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!
Zsoltár 144,3–4: Uram! Micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá? Olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék.
Gyászoló család! Gyászoló Gyülekezet!
Roppant gazdag élettől búcsúzunk. Benne volt, amit leginkább láttunk: a művészet, éspedig a legnehezebb: a tánc, amely több, mint puszta mozgás, vagy ha az, akkor színtiszta létmozdulat, és illik mindenhez, ami mi magunk vagyunk: az ujjongáshoz, az örömhöz, a küzdelemhez, a harchoz, a töredelemhez, a fájdalomhoz, élethez és halálhoz. A két zsoltárvers az a két szélső pont, amely között életünk telik, két minőség ez, nem idő vagy helyzet, hanem lényeg.
1) Micsoda az ember? – ámul a zsoltáros, hogy Isten tud felőle és gondja van rá. Hiszen olyan az ember, mint a lehelet, mint az átfutó árnyék. Ahogy a próféta mondja: bizony fű a nép! (Ézsaiás). Annyi az életünk, mint egy átsuhanó árnyék, mint a hűvös hajnalon elillanó párás lehelet – itt volt, és mintha itt sem lett volna. A világmindenség borzongtató végtelenségében (ahogy a bölcs, Pascal nevezi) ijesztő az életünk, mert szinte semmi, és ha elvesszük ez a szót: „szinte” – akkor már valóban, szinte csak gondoljuk – actus intelletus – hogy volt. Ám ezzel a szóval, hogy „szinte” szemben áll egy másik szó: „mégis”. Micsoda az ember, hogy bár élete átfutó árnyék, Isten mégis tud róla és gondja van felőle? Ez a mi vigasztalásunkhoz a bemenet – ez a csodálkozó kérdés, így: mégis?
Fodor Antal voltaképpen „mégis-ember” volt. A felmenők, a felvidéki és alföldi kálvinista tanítók, orvosok, szolgálók törzsökéről fakadt az élete, és ő maga is holtig-hűségben élt. Lehetett ezt büszkeségnek is látni, de mikor híres helyekre, más országokba hívták, kiderült, hogy a sorsát jobban szereti a sikernél, a hazáját többre tartja jól fizető szerződéseknél, az itthoni küzdelmek jobban kötik, mint bármi dicső taps-zuhatag. Hogy „mégis-ember” volt, nem azt jelenti, hogy dacoskodott volna. Inkább ámult a Gondviselő hajunk szálát is számon tartó tudását és az isteni erők, az áldó hatalmak áradásán, az lehelet-lét megőrzésén.
2) Micsoda az ember – ámul a zsoltáros másutt is – hogy Isten megemlékezik róla és gondja van rá, ám másképpen folytatja, így: hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál és dicsőséggel koronáztad meg! Itt nem mulandósága és törékenysége felől, hanem csodálatosságára nézve szemléli a zsoltáros az embert. Lám, az átfutó árnyék dicsőséges, lám, a lehelet, mely eltűnik egy szempillantás alatt, Istennek olyannyira kedves, hogy felmagasztalja. Ha az imént az mondtam, hogy az a bizonyos „mégis” az alapja minden vigasztalásunknak, most azt kell mondanom, hogy ezt a „hiszen”, ez a bizonyság, az Isten szeretetének bizonyítéka az alapja a hálánknak. S hisszük, hogy Fodor Antal legalább annyira volt „hála-ember”, mint mégis-ember. S ebben volt művészetének titka is. Amint a testünk-lelkünk mozgásával, az átfutó lét táncba foglalt történeteivel elmondhatunk és szép történetté formálhatunk, az mind ebben a hálában foglaltatik benne. „Sípoltunk nektek, és nem táncoltatok” – korholja Jézus kortársait egy gyermek-mondókával. S ezzel nem kortársai ridegségére, hanem isten-süketségére utal, arra, hogy az isteni szót: a  „mégis”-t és a „hiszen”-t nem akarták meghallani. Boldog, aki meghallja az isteni szót!
3) Fodor Antal isteni erőterekben élt. A fű elhull, mondja a próféta (Ézsaiás 40,7); a por porrá lesz, mondja a prédikátor (Préd 3,20); a lehelet eltűnik, az árnyék átsuhan – de Isten tud róla, és szereti gyermekeit. A két zsoltárvers így kérdez: micsoda az ember? Az evangéliummal most az kérdezzük: kicsoda az ember? Jézus Krisztus az ember. Ő a feltámadás és az élet. Sőt, hisszük, hogy páralétünk is azért kedves Istennek, és azért koronáz meg dicsőséggel, mert minket a Feltámadottban lát és szeret. Ezért, ha olykor szinte csak gondolni tudjuk a létet, sose feledjük, a mindent megelőző gondolás maga szeretet (primus actus intellectus est charitas, ahogy a régiek mondták). Amit itt kapunk, amit itt kaptunk: az mind-mind előleg. A mulandó dicsősége a múlhatatlannak az előképe, és a rövidke földi lét minden áldása az örökkévalónak a foglalója. Fodor Antaltól abban a reménységben és vigasztalásban búcsúznunk, hogy leginkább isten-gyermek volt; földi életében sokat teljesítő, nagyszerű alkotó – eljövendő életére nézve pedig boldog várományos. Micsoda az ember? Ha boldogan él és hal, akkor azt tiszta fényben Jézus Krisztusban láthatjuk meg. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Az evangélisták feljegyzése szerint kétszer olvassuk Jézusnak ezt a szavát. Vannak, akik szomorú felkiáltásként értelmezik, mások prófétai vádként, megint mások, mint a bekövetkezendő ítélet bevezetését. Olvassuk tehát Máté evangéliumában, történet szerint Jézus virágvasárnapi bevonulása és nagycsütörtök éjszakai elfogása, elítéltetése, nagypénteki halála és húsvéti feltámadása között, hely szerint Jeruzsálemben, a szent helyen. És  olvassuk Lukács evangéliumában is, hely szerint Galileában, történet szerint, mikor már Jézus készült Jeruzsálembe indulni, és a Jeruzsálemből érkezett farizeusok úgymond barátilag figyelmeztették, hogy Heródes keresteti őt, inkább vonuljon vissza. Ekkor mondja Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlós a csibéit a szárnya alá, de te nem akartad!” (Lukács 13,34)
Egybegyűjtés. Erős szó ez, sokszor találkozunk vele a Bibliában, s mindig valami mozgalmasság, valami akarat, elrendelés, nagy ügy áll mögötte. A pusztai vándorláskor Mózes egybegyűjtötte az egész tábort, és előttük rendelte el, hogy miképpen épüljön meg a szent sátor.  (2Móz 35) Sámuel könyvében arról olvasunk, hogy ellenség támadt Isten népére, és a király elrendelte, hogy gyűjtsék egybe a hadra fogható népet. (1Sám 28,4) De ezt olvassuk a Jelenések könyvében is, a végső nagy harcról, amikor Isten egybegyűjti seregeit Góg és Magóg ellen. (Jel 20,8)  Illés próféta idején az egész népet, a papokat és a prófétákat is egybegyűjtötték egy-egy istenítéletre. (1Kir 18k) Mikor akadozott a templomépítés, Nehémiás egybegyűjtötte a nép véneit, hogy elhárítsák az akadályokat. (Neh 7) Ezékiel próféta egyik ítéletes jövendölésében mondja, hogy Izrael ellen egybegyűjtetnek majd ellenségei. (Ezékiel 16)
De igen gyakran az egybegyűjtés a helyreállítást fejezi ki. Éppen Ezékiel próféta szól erről sokat: Isten egybegyűjti majd a szétszórt népet. De százötven évvel korábban már Ézsaiás vigasztalásaiban is elhangzik, ezt mondja az Úr: „egy rövid szempillantásig elhagytalak, de nagy irgalmassággal egybegyűjtelek.” ( Ézsaiás 54,7) Azt  pedig Mikeás próféta mondja el szép képekkel, hogy mit is jelent ez az egybegyűjtés:  a maradékot egybegyűjtése ez: „Mindenestől egybegyűjtelek, összetakarítom Izrael maradékát.” (Mik 2,12) Egyszer magam láttam, hogy megy ez.  Egy könyvtár folyosóján egy hölgy kézitáskája leesett a földre, és szétrepült belőle minden. Nos, azóta tudom, hogy mennyi minden elfér egy női táskában! Eltartott egy ideig összegyűjteni, amit ott szétszóródott. Egybe-gyűjtöttük oda, ahova valók voltak. Igen, az egybegyűjtésben az is benne van, hogy egy megadott helyre összegyűjteni. A népgyűlést, a tábort, a sereget, a népítéletet, a tanácskozást és a maradékot, mind-mind egy helyre. Mikeás próféta szép képeket is mond: Isten egybegyűjti a szétszéledt nyájat, vagy egybegyűjti a kévét. (Mikeás 2,12; 4,12) Erős szó ez, akaratot, mozdulatot, történetet fejez ki.
De még ennél is különlegesebb képet mond Jézus: „Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlós a csibéit szárnya alá...” Másnap reggelig beszélhetnék arról, amit gyerekkoromban láttam otthon a hátsó udvaron, ahol az aprójószágot tartottuk. Már kiköltek a csibék, és tyúkanyó körül harminc-negyven kiscsibe totyogott. Egyszer aztán a kotlós kiadott egy különös hangot, mire az összes kiscsibe a kotlós szárnya alá húzódott. Hogyan fért el ott annyi, nem tudom, de elfértek. A felnőttek látva, hogy nem értem a jelenetet, felmutattak az égre, ahol egy héja keringett a fejünk fölött. A kotlós tehát nemcsak terelgette a csibéit, hanem őrszolgálatot is ellátott. Ha veszedelem közelgett, riadóval a szárnya alá gyűjtötte a csibéit. Ezt a képet idézi föl Jézus. Hányszor akartalak egybegyűjteni a szárnyam alá, védelmet biztosítani a bekövetkező veszedelem elől, de te nem akartad...
Ez a nem-akarás sokféle formában mutatkozik meg itt az evangéliumában  huszonharmadik részében. A megelőző szakaszban ugyanis jajszavakat (riadójeleket) hallunk. Nyolcszor mondja itt Jézus: „Jaj nektek!” Jaj nektek, vakok világtalan vezetői, képmutatók. A nyolc jaj mindegyike indoklást is tartalmaz, és ezekben mutatkozik meg ennek a nem-akarásnak a tartalma. De itt nem gyermekes makacskodásról van szó. Éppen a múlt héten láttam efféle küzdelmet. Egy édesapa erősen magához szorítva vitt egy négy-ötévesforma gyereket az orvosi rendelőbe. A gyerek már itt a Böszörményi út sarkán rákezdett az üvöltésre. Aki ilyet nem látott, idézze föl a saját gyerek-magát. A gyerek rúgkapált, tombolt, de hiába, menni kellett a doktorhoz. Itt azonban  másról van szó, a nemet-mondás révült igézetéről, arról hogy a nem-akarást az ember szent akarások mögé rejti (ahogy a puritán teológus, Jonathan Edwards mondja). Ezek a jaj-ok vallásos történeteket siratnak el. Most olvassak mindegyikből egy-egy szót, előre bocsátva, hogy ezek itt  nem a régi álságok leleplezései csupán, ezek mindenkori történetek. Azt mondja Jézus:
Jaj nektek, mert a mennyek országát bezárjátok! Ez fontos, meg kell védeni a szentséget a méltatlanok előtt. Jó erősen, retesszel, kalodával, lakattal, lánccal. De ti nem azért zárjátok be, hogy megoltalmazzátok a szent ügyet, hanem ti sem mentek be.  Ezért akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be. Odaálltok az Isten országa ajtajához, mintha hivatott őrei lennétek, és még az előszobába sem engeditek be azokat, akiknek a szívét megérintette Isten hívása, akikben sóvárgás támadt Isten szent valósága után.
Jaj nektek, folytatja Jézus, hosszan imádkoztok! Ez miért méltó a jajra?  Mert közben felemésztitek az özvegyek házát. Tehát csak színből imádkoztok, a buzgó és törvénytartó ember látszatát keltve. Az egyik oldalon gyalázat, törvénytiprás van, hiszen Mózes törvénye a jövevényt, az árvát, az özvegyet egészen kiemelt és különleges módon védte. Ma ezt így mondanánk: a törvény pozitív diszkriminációt rendelt el. Ez volt a főtörvény. De ti fölemésztitek az özvegyek házát, akiknek nincsen senkijük, nincsen oltalmuk, nincsen védelmük. Aztán hosszan imádkoztok – vagy közben is? –  színből, látszatból; törvénytartó, vallásos ember látszatját keltve. Hosszabban imádkoztok, mint amilyen gyors mozdulattal eloroztatok valamit. Hosszabban ájtatoskodtok, mint amilyen hamar kilöktetek valakit egyetlen biztonságából.
Jaj, mert megkerülitek a Földet, körbe utaztok minden kontinenst, hogy csak egyetlen egy pogányt is megtérítsetek, vagyis prozelitát csináljatok belőle, a Mózes hitére térítsétek és Izrael közösségéhez kapcsoljátok! Az egész világot följárjátok egyért. Micsoda misszió ez! Ó, ha a Magyar Református Egyháznak lenne annyi ereje, nem tengert, szárazföldet, kontinenseket följárni, hanem csak a szomszéd faluba elmenni, valakit igaz hitre téríteni, hát én örömtüzeket gyújtanék. Micsoda lehetőség! Micsoda misszió! Micsoda munka! Ti pedig, mondja Jézus, az egész világot bejárjátok, missziói stratégiákat alkottok, anyagiakat mozgósítotok, diplomata útlevelet szereztek a misszionáriusoknak, hogy egyet megtérítsetek, de csak a gyehenna fiává teszitek –  mert ezekre a jajokra hívjátok el.
Jaj nektek, mert azt mondjátok, ha valaki a templomra esküszik, semmi az, de ha valaki a templom aranyára esküszik, az tartozik. Én most ezt a szót magyarázom: mert azt mondjátok... Így is lehet fordítani: mert úgy érveltek..., mert így magyarázzátok a törvényt. Mert elcsavarjátok törvényt. Határozatokat, zsinati végzéseket hoztok semmiségekről, de főleg a pénzről. Számtalan egyházjogászt fogadtok föl, akik ügyesen levezetik a dolgot. Rabulisztika, szőrszálhasogatás, törvénycsavarás mindig volt. Hogyan is? Semmi sem köti azt, aki a templomra esküszik, de aki a templom aranyára esküdött, az fizessen!
Jaj nektek, tizedet adtok! Mentából, kaporból, köményből! Ezzel akarjátok kiszúrni Isten szemét. Az igazsággal, a méltányossággal nem törődtök.
Jaj nektek, mert megtisztítjátok a poharak és tálak a külsejét!  Minden csillog-villog! De sok lelki szidol van mifelénk! Fényezitek a látszatot, de belül rakva vagytok ragadománnyal és mértéktelenséggel. Lehet ez egy élet metaforája is: csillogó, villogó, ragyogó, tündöklő emberek, akik csodálatosak, kirakatba lehet tenni őket, lefotózni magazinok címlapjára, megy utánuk a világ, még irigykedünk is rájuk. És belül? Mocskos élet. Belül? Gyalázatos magatartás. Belül? Iszonyat.
Jaj nektek, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz. Ezek szépségesek, mint a templom. Ezt a szót más helyen úgy fordítjuk, hogy: dicsőségesen szép, fenséges. Amikor a tanítványok Jeruzsálemben csodálták a templomot ezt a szépséget bámulták meg. Az álluk leesett, hogy lehet ilyen szépet építeni?! De belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak rakva. Csontok és undokság és halál.
Jaj nektek, mert emlékművet állítotok a prófétáknak, a régi nagy szenteknek, az igazaknak, a mártíroknak, Isten küldötteinek,  és rendre koszorúztok is. És ezt mondjátok: ha atyáink korában éltünk volna, mi nem lettünk volna bűntársak abban, hogy megölték a prófétákat. Magamra szoktam mondani: ha én lettem volna a hadvezér a mohácsi csatában, biztos megnyerjük a törökök ellen. Nos, ha kortársa lettem volna az atyáknak, nem hullott volna ártatlan vér, nem verték volna be a próféták száját, de legalábbis nem lettem volna részes meggyilkolásukban. Csakhogy, folytatja Jézus, éppen ezzel valljátok be, hogy örökösei vagytok atyáitoknak. Hogy mondja Jézus?  Ékesítitek a próféták síremlékeit... Itt jól ismert görög szó áll:  kozmetikáztok. Vagyis szebbre festjük a valóságot, mint amilyen. Milyen gyönyörűek azok a prófétasírok! De ezzel csak szépítgetitek a dolgot.
A jajszavak mindegyike a vallásos igyekezet (a szent akarás) mögé elrejtett nem-akarást leplezi le. Hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit a veszedelem, a baj elől, de te nem akartad – kiált Jézus. A kotlós azért ad jelet, mert közeleg a veszedelem. Isten prófétát küld. S azért kell figyelmeztető szót mondani, azért kell a prófétáknak mennydörögni, ezért kell azokat a különös szavakat mondani és nekünk olvasni Isten Igéjében, mert magunktól fel sem fogjuk, be sem látjuk, hogy veszélyben vagyunk. Ragyogó napsütésben és békében élünk? Igen-igen. De vajon hamisan riadóztat minket Isten? Ne legyünk restek elfogadni Isten megmentő szándékát! Akarnunk kellene hozzá menekülni. Akarnunk kellene Isten szárnya alá, Isten oltalmába húzódni. Lám, már kiterjesztette szárnyát. Lám, milyen oktondi az a kérdés, amit a tanítványok kérdeztek Jézustól még Galileában: „Uram, vajon  csak kevesen üdvözülnek?” (Lk 13,22) Csak kevesen menekülnek meg? Kevesen mennek be az Isten országába? Jézus nem is válaszol rá, hanem kiterjeszti szárnyát. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) Mózes szép énekében (5Mózes 32) egy másfajta képpel, ott éppen a sas képével, de az is  kotlós, azt hallottuk: Isten a szárnyain hordozta, oltalmazta övéit. „Kérdezd meg atyádat és megjelenti néked, a te véneidet és megmondják néked!” – buzdít, hiszen így volt ez mindig. Kérdezzük meg mi is az atyákat, de saját magunkat is,  és álljunk oda Jézus szavának a tükre elé: hányszor akarta, és te hányszor nem akartad?!
A teológusok roppant vitákat tudnak folytatni a szabad akaratról. Nemrégiben egy régi tanítványom keresett meg, hogy érdekelni kezdte a szabad akarat kérdése, ajánljak neki könyveket. Leginkább az foglalkoztatja, hogy mikor keletkezett először ez a kérdés, mikor kezdtek el vitatkozni legelőször. Annyit feleltem:  Mózes első könyve harmadik fejezet. A Paradicsomkert óta tart a vita, az ördög kérdésével kezdődött: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Mózes 3,1) Isten akarja, hogy megmaradjunk Nála és Vele, az ember nem akarja. Mondhatnám némi szkepszissel is, ugyan mit vitatkozunk azon, mi teológusok, filozófusok, okos emberek, írók, költők, művészek, gondolkodók, mindenki, hogy van-e szabad akarat vagy nincsen?  Isten Igéje nem beszél szabad akaratról, de szabad nem-akaratról beszél! Te nem akartad... – mondja Jézus. Hányszor akarta Ő, és te nem akartad! És akiket Isten figyelmeztetésül elküldött, azokat durva erőszak fogadja, szájon verés, nyelvkitépés, megverettetés, kihajíttatás, meggyilkolás, megkövezés. A nem-akarat nem annyi, hogy nem csinálok semmit, hanem erős törekvés érvényre juttatni azt, hogy nem akarom. Jézus nyolc jajszót mond itt arról, hogy mit jelent ez.
És végül még szólni kell arról is, ami szónokias kérdésnek tűnik: hányszor? Hányszor akartalak...? Említettem már, hogy sokféleképpen értelmezik ezt a tudósok és a prédikátorok: méltatlankodás, prófétai szó, az ítélet bevezetése. Hadd kapcsoljak ezekhez még egy gondolatot. „Hányszor akartalak...”, ez fölidézi bennünk Péter kérdését a megbocsátásról (Mt 18): hányszor történhet meg, hogy atyámfia vétkezik ellenem, és én megbocsátok neki? Hányszor kell megbocsátanom? Hétszer? Erre azt feleli Jézus: hetvenszer hétszer  is. Hányszor? Azért emelem ezt ki, mert az evangéliumban ez a görög szó csak itt, ennél a siratónál és Péter kérdésénél fordul elő. Egészen speciális kérdés. Hány esetben? Hány alkalommal? A  kérdés  mennyiségre vonatkozik. Jézus válasza felrobbantja ez, mert a felelete szerint újra és mindig meg kell bocsátani. Mert Isten újra és mindig jön, és meg akar menteni. Az imént énekeltük a 78. zsoltárt, ebben így panaszkodik Isten az Ő népére: „Hányszor keserítettetek meg a pusztában makacsságotokkal.” (Zsoltár 78,40) És hogyan panaszkodik Illés, mikor azért imádkozott, hadd haljon meg? „Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.” (1Királyok 19,10) Már csak én akarom az Isten igazságát, és senki nem akarja.
Ám Jézus leleplező jaj-szavai és panasza mögött meghúzódik még valami. Nagypéntek előtt mondja ezeket, de még inkább így mondom: a feltámadása előtt. Isten nagy győzelme előtt áll, és ennek a győzelemnek a mélyén ott reljik Jeremiás próféta szép jövendölése a szívünkbe írt törvényről (Jeremiás 31), ahol arról az isteni ígéretről szól, hogy eljön az az idő, amikor nem kell senkinek a másikat arra kényszeríteni, hogy Isten útján járjon, nem kell kényszerakaratot bevezetni, ahogy a gyerekeinket kényszerítjük, mert nem tanítja apa a fiát, felebarát felebarátját az Isten útjára, mert Isten a szívünkbe írja be törvényét, nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira. Ez az üdvösség ígérete. Ez a tökéletes békekorszak ígérete. A szívünkbe van beírva a törvény. Ezt az ígéretet megelőzően mondja a prófétával  Isten: „Kényeztetett gyermek ő, valahányszor népem ellen szóltam - panaszt hoztam fel ellene, megvádoltam, megfenyegettem hűtlensége, Istentől való elhanyatlása, árulása miatt – újra megemlékeztem róla, megkönyörültem rajta (Jer 31,20). Megemlékeztem róla. És újra a kegyelembe fogadtam. Megkönyörültem rajta. Visszatértem hozzá. Hogy’ mondja Ézsaiásnál? „Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.” (Ézs 54,8). Valahányszor ellene szóltam, újra megemlékeztem róla, mert kényeztetett gyermek ő. Olyan az én népem, mint a kényeztetett gyermek. A latinok így fordították: puer delictus, így tudták a legjobban fordítani. Én így fordítanám: egyke. És ige, itt a héberben valóban „egyke” szó (hapax legomenon), egyedül csak itt olvassuk ezt a szót a Szentírásban.
Testvérek, kényeztetett gyermekek vagyunk mi mindannyian! Ha tárgyszerű ítéletet alkotnak rólunk, el lehet mondani rólunk is mindent, amit egy kényeztetett gyermekről el lehet mondani. Mindent megkap és mindig megkapja. És mindig elrendeznek körülötte mindent. Neki úgymond mindent lehet. Apukája, anyukája szeme fénye. S ha egyke, akkor még a nagypapának, nagymamának is a szeme fénye, kis egykéje, nincs belőle több. Elkényeztetett gyermekek vagyunk. Most pedig Jézus szava nyomán ezt halljuk: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te aki megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint a kotlós a csibéit a szárnya alá, és te nem akartad! Hát akarjátok! Magamnak is mondom, elkényeztetett gyermekek, Isten szemefényei, ha halljátok a szót, ha Isten szólít nem látott és nem sejtett veszedelem közepette, meneküljetek szárnyai alá, immár kiterjesztette szárnyait, hogy megoltalmazzon – nem is egyszer, nem is sokszor! Hányszor is? Örökre a kereszten! Térjünk Hozzá, legyünk valósággal megmentett gyermekei, és éljünk hálás életet nagy neve dicsőségére. Ámen.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek, megvallom, igen szeretem ezt a rövid példázatot a két fiúról: az egyik azt mondja atyja kérésére: nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, aztán meggondolja magát és kimegy; a másik azt mondja: kimegyek, de nem megy ki.  És Jézus kérdésére mi is tudjuk a feleletet: az teljesítette az atya akaratát, aki kiment. Mert nem beszédben áll az Istennek országa. És egyébként is, olyan szépen megáll önmagában az, amiről itt hallunk! Jézus a példázat alkalmazását így folytatja: „eljött hozzátok Keresztelő János az igazság útján...” Az „igazság útja” kifejezés csodálatos dimenziókat nyit meg előttünk, leginkább a Példabeszédek könyvében. A nyolcadik részben így mutatkozik be az isteni bölcsesség: „az igazság útján járok.” (Péld 8,20) Máshol azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy az élet - amit érdemes életnek nevezünk -  az igazság útján található, a halhatatlanság pedig még az útnál is keskenyebb ösvényen, az igazság ösvényén. (Péld 12,28) És fordítva is komoly tanácsot mond a Példabeszédek könyve, amikor a gonoszokról beszél, akik eltérítik, megrontják az igazság útját, mert elfogadják a titkos ajándékot, vagyis a megvesztegetést. (Péld 17,23) Ezt, sajnos, sok helyre ki lehetne írni ma a világban, nálunk, Magyarországon is: itt elferdítik az igazság útját, mert elfogadják a titkos ajándékot zsebből zsebbe; íme, a  korrupció, és máris eltévelyedtünk az igazság útjáról.
Ám amennyire szeretjük ezt az igét, hiszen cáfolhatatlanul igaz, ugyanannyira nehéz is ez az ige! És ma leginkább az igének erről a terhéről  szeretnék szólni. Vannak isteni kinyilatkoztatások, igék, aranymondások, szent bibliai bölcsességek, amelyekbe beleszeretünk, de nem gondoljuk meg, hogy a mélyükön sokkal erősebb üzenet van, mint vélnénk. Sokszor beleszeretünk egy-egy igébe, de addig forgatjuk, csavargatjuk, hogy eltérünk az eredeti értelmétől. Nehéz ez az ige! Látnunk kell az előzményeit is.  Máté evangéliuma huszonegyedik részében olvassuk Jézus virágvasárnapi bevonulását, a templom megtisztítását, betegek és mindenféle nyomorultak gyógyítását a gyerekek zajongását,  a főembereket fölháborodását, a terméketlen fügefa esetét, és a  hit hatalmáról szóló tanítást (ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, hogy ugorjon a tengerbe, beugrana). Aztán itt a közvetlen előzményeknél arról olvasunk, hogy a templomban nekiállnak a főemberek és elkezdik firtatni: „Mondd meg nekünk, miféle hatalommal cselekszed ezeket!” Mik ezek? Virágvasárnapi bevonulás, a templom megtisztítása, betegek gyógyítása, tanítás a hitre, Isten országának a meghirdetése. Ki hatalmazott föl téged erre?  - kérdezik Jézustól. Elvégre, mégiscsak a templom udvarán vagyunk itt, ahol a régi rend szerint az arra választottak, megbízottak végzik a szent officiumot. Sokak fülében talán ismerősen hangzik a magyarosított latin szó: fungálnak. A funkciót végzik. A régi latin fungo szó azt jelenti, hogy valaki hivatal szerűen végzi a reá rótt feladatot, a functió-t. Tehát mi fungálunk. De te ki vagy itt? Ki hatalmazott fel téged? Kitől kaptad a hivatalt? Honnan van a tekintély? És honnan van az erő? Ekkor Jézus visszakérdez és azt mondja nekik: „Én is kérdek egy dolgot tőletek, amire ha megfeleltek nekem, én is megmondom néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket. Keresztelő János hatalma honnan volt, emberektől-e vagy Istentől?” Ez a visszontkérdés zavarba hozza a hatalmasokat, és azt mondják magukban: ha azt mondjuk, hogy Istentől, akkor Jézus azt fogja kérdezni: miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy emberektől volt János hatalma, bajba jutunk, mert a Keresztelő még holtában is népszerű alak, s akkor bizony nekünk támad a nép. És ezt felelik Jézusnak: Nem tudjuk. Ezután következik két példázat, s mindkettő a szőlőskerthez kapcsolódik. A szőlőskert a régi Izraelben valami egészen különleges ajándékot, áldást rejtett, de szerintem még nekünk, magyaroknak is szép dolgot jelent. Csak a régieket idézem. A mózesi törvény szerint a szőlőskert az áldásnak és a gazdagságnak a jele. Akinek volt egy kicsi kis szőlőskertje húsz tőkével, harminccal, öt sorral, nyolc sorral, és volt benne borsajtója is, az volt az áldások áldása. (5Mózes 22) Amikor Mikeás próféta a boldog békeidőről jövendöl, ehhez a mózesi leíráshoz kapcsolódik, és azt mondja, hogy akkor majd ki-ki a maga szőlőskertjét fogja művelni és a maga fügefájáról szedi a gyümölcsöt. (Mikeás 4,4) De Mózes leírása szerint, ha átok sújtotta a népet, akkor az azt jelentette, hogy: „Szőlőt ültetsz, de nem szüretelsz róla.” (5Mózes 28,29) Egy más helyen Jób arról panaszkodik, hogy a nehéz idők egyik jele, amikor gonoszok szőlőjében kell dolgoznunk, vagyis az áldást másnak szedjük. (Jób 24,6) Ézsaiás próféta egy helyen azon kesereg, amikor népének elnyomását rója föl a hatalmasoknak, hogy „lelegelitek a szőlőjüket.” (Ézs 3,15) És idézzük csak föl a Királyok könyvéből Akhábnak és Jezábelnek a rettenetes történetét, akik csalárd ítélettel elveszik Nábóttól atyai örökségét, a szőlőskertet. (1Kir 21) A lekcióban pedig Ézsaiás próféta példálózását olvastam föl: Isten az Ő kiválasztott, megszabadított népét szőlőskerthez hasonlítja, amit beültetett, megművelt, őrtornyot épített belé, sajtót vágott, és várta, hogy jó gyümölcsöt teremjen. Aztán perre fordítja a dolgot, mert a népe csak vadszőlőt termett. Igazság helyett gazságot, jogőrzés helyett jogorzást. (Ézsaiás 5)
Vagyis, amikor Jézus itt ezt a két  szőlőkertes példázatot elmondta, azt mindenki jól értette. És éppen azért nehéz ez az ige, mert Jézus itt fokozza a tétet, szűkíti és hegyezi a mondandót. A második példázat ugyanis, a hamis és gonosz szőlőmunkások példázata (Máté 21,33-41), ami a most felolvasott után áll, a próféták sorsáról szól, akiket a szőlőskert munkásai megvernek, vagy elkergetik, megölik őket. Ez a próféták sorsa, akiket Isten a jó gyümölcsöt számon kérni küld. A sor végén a gazda a fiát küldi, mondván: „a fiamat meg fogják becsülni.” Ám a gonosz szőlőmunkások látva, hogy jön a fiú, azt mondják öljük meg az örököst, és miénk lesz az örökség. De nem lesz az övék. Ha a sorrendet vesszük, máris értjük, hogy Jézus Keresztelő János sorsáról példálózik. És ha Keresztelő János volt sorban az utolsó küldött, az utolsó szolga, az utolsó a próféták között (sőt, Jézus szava szerint prófétánál is nagyobb – Mt 11,9), akkor utána már a Fiú következik. Virágvasárnap és nagypéntek között vagyunk, vagyis Jézus ebben a példázatban is bekövetkező kereszthaláláról jövendöl. De még ott van előtte ez a rövid példálózás a két fiúról: az egyik azt mondja, hogy „nem megyek ki”, aztán kimegy, a másik azt mondja, hogy „kimegyek”, és nem megy ki. Tehát ebben a példázatában Jézus nem a próféták sorsáról beszél, hanem azoknak a sorsáról, akik hallgatják a prófétákat. Rólunk beszél – a fungensekről. Mi a sorsa azoknak, akikhez Isten elküldi prófétáit, akikhez szól az Ige, akiket meghív az Ő országába? Minket is meghív Isten az Ő országába, behív a gyönyörű szőlőskertbe, saját keze ültetésébe. Hív a tulajdonába. Mi lesz a sorsunk? Igen, gyönyörű, általános bölcsesség, felemelő tanulság, hogy valaki előbb nemet mond, és mégis elmegy. Igen, ez megtörténhet. Isten megmenti a bűnöst! Milyen jó ezt tudni. Mennyi tanulság, mennyi ígéret, mennyi szépség van ebben. Mégis, ez a példálózás súlyos üzenetet is hordoz. Nem térhetünk ki előle.
Két fiú van előttünk, mind a kettő határozottan kijelent valamit. A magyar fordítás eleve csak értelmezve tudja visszaadni ezt a határozottságot. Ezt mondta az elsőnek: Eredj, munkálkodjál  az én szőlőmbe ma. Ő pedig ezt mondta: Nem akarok. Így van az eredetiben. Ez egy nyomatékosított, kemény nem. A második pedig ezt mondta a kérésre, szószerint: Én, uram! Ez egy hebraizmus, azt jelenti, hogy: én igen (vagyis: én elmegyek, vagy: igen, uram). Én igen. Ennyi az egész. Egyik fiú sem fűz magyarázatot a válaszához. Az első nem kezd indoklásba, hogy miért nem - talán nem ér rá, nincsen kedve, más dolga van, majd máskor...És a másik se mondja, hogy nagyon szívesen, alig várta már, hogy mehessen, már kiélezte a kapát, már föl is kötötte a biciklire, alig várja, hogy fölpattanjon rá és kikerekezzen a szőlőskertbe, nem is kellett volna szólni, megy ő magától is. Csak egy-egy szót mondanak: nem és igen! Ilyen határozott, mondhatni eltökélt szavakkal kezdődik a történet. S milyen szép rend van itt, testvérek, amiért nagyon szeretjük ezt az igét. Mert aki nem akar az Isten országához csatlakozni, az ott marad, ahol van. A középkor egyik nagy festői motívuma a szénásszekér vagy a világszekér allegóriája volt. Ajánlom mindenkinek, meg tudják nézni a testvérek az interneten is, Hieronymus Bosch híres  festményét. A Szénásszekérre (vagy Világszekérre) mindenki fel akar kapaszkodni, a bakra is, a vendégoldalra is, nagy az igyekezet, ott hemzseg az egész világ. Mert vagy fölülsz, fölkapaszkodsz, vagy lemaradsz e világ gyönyöreiről. Kicsoda akarna erről lemaradni, félreállni, üdvösség kedvéért más életbe fogni? És a szekér  - legyen a neve „Nolo” (nem akarok!) egyenest megy a pokolba. S megfordítva: Isten országa is megy a maga útján, és vagy otthagyod a világszekeret és belépsz az Isten országába, vagy ott maradsz a halálba tartó életben. Nos, az egyik fiú azt mondja, hogy nem akar erről a szekérről leszállni. De a másik azt mondta, hogy igen. És ez a dolgok rendje. Ez a kegyelembe jutás rendje, amúgy szabad-akaratilag. Nincs itt semmi kényszer, mert akik nem mennek el a kérés nyomán a szőlőskertbe, azok – mint engedetlenek –  nem mennek be abba a nyugodalomba, amelyről a Zsidókhoz írt levélben olvasunk (Zsid 3,18; 4,5). Igyekezzünk hát bemenni! (Zsid 4,11), mégpedig az igazság útján!
Csakhogy van itt egy megrázó fordulat. És ezért ezt az igét, bármennyire is szeretjük és bármennyire is közel áll hozzánk, ennek a fordulatnak az erejében újra kell gondolnunk. Bizony, kockázatos dolog az igéket szeretni. Mert folyton újra kell gondolnunk őket. Lám,  azt mondja Jézus itt, hogy az első, aki nemet mondott - nem akarok! - , később meggondolta magát. Szó szerint így lehetne visszaadni: elkezdett töprengeni a nemet mondásán. Elkezdte aggasztani ez a nemet mondás. Vagy még egyszerűbben: megbánta a dolgot. Megbánta, hogy nemet mondott. A latin így fordítja, és ezt a szót mindannyian jól ismerjük: poenitentia motus. A penitencia szót mindannyian ismerjük, ez a bűnbánatot jelenti. Bűnbánatra indult, mert nemet mondott. Hogyan? Hiszen mégiscsak férfias dolog nemet mondani! Fiúkról van szó! Nem tudom, a férfiak közül, itt a gyülekezetben, ki mikor mondott először nemet édesapjának? Van, aki ezt már tizenkét éves korában megtette, van, aki csak húszéves korában, van, aki később. Egyszer beszélgettem egy középkorú férfiúval, akinek az édesapja igen idős korban halt meg. Mindig jó békességben, szeretetben éltek. Ahogy beszélhettünk az édesapjáról, egy furcsa fordulattal azt mondta nekem: „Tiszteletes úr, csak azt bánom, hogy sosem mondtam neki nemet.” Megrázkódtam. Aztán folytatta: „Mert az hozzátartozott volna a fiúi mivoltomhoz, hogy nemet mondok, aztán majd eljött volna az ideje, hogy megengesztelődjünk. De ez valahogy kimaradt a mi életünkből.” Ez a fiúk magatartása, talán. Mondj bátran nemet. Just say no! -  ahogy az angol buzdít. Ám itt a példázatban ez a fiú megbánta, hogy nemet mondott. Penitenciát tartott miatta. Megbánta, és elment  a szőlőbe dolgozni.
A másikról azonban nem mondja Jézus, hogy meggondolta volna magát. Nos, ezért olyan megrázó ez a történet. Mert ha párhuzamosan állna itt minden, vagyis úgy lenne, hogy az egyik nemet mondott, aztán meggondolta (megbánta) és elment, a másik pedig igent mondott, aztán meggondolta (megbánta!?) és nem ment el, akkor ez két párhuzamos történet lenne, és jóféle lélektani búvárkodásokat lehetne végezni. De itt minden szó fontos! Vagyis,  a másik fiú esetében nem mondja Jézus, hogy igenjét meggondolta volna! Nincs itt semmi meggondolás. Igent mondott és nem ment el. Nem tudom, hogy értitek-e ezt? Amikor az igent mondta, már akkor tudta, hogy nem fog elmenni! Amikor bólintott, hogy igen, atyám, én elmegyek, az az „igen” valójában „nem” volt. Nem volt igen. Tudom, ha a végeredmény felől nézzük a történetet, hogy ugyanis melyik ment el és melyik nem, akkor érdektelen, hogy mit gondolt az egyik vagy a másik. Megtette vagy nem tette meg, elment vagy nem ment el? -   ez itt a kérdés. S hogy magukban ezt hogy gondolták, gyötrődtek-e, vagy sem, megbánták-e, vagy sem? - ezek lényegtelenek. Csakhogy Jézus folytatja a történetet, és tovább nyugtalanít bennünket, mert bekapcsolja Keresztelő Jánost, és alkalmazza a példázatot. Ezt mondja: eljött János az igazság útján... Eljött János az élet útján. Vagyis János igazán tanította az Isten útját. Ezt később maga Jézus mondja Keresztelő Jánosról. (Mt 22,16) János az élet útján jött, az életre hívott, de ti, mondja Jézus a főembereknek, nem hittetek neki, ellöktétek magatoktól, pusztai látványosságot csináltatok belőle (Mt 11,7), talán ki is figuráztátok ezt az aszkétát! Vagyis ti, írástudók, főpapok, farizeusok, szadduceusok, hivatalbirtokosok, fungálók, ti, akik hivatalból mindig azt mondtátok, hogy „igen”, ti hallgattátok Keresztelő Jánost és nem hittetek neki, nem tettetek egy tapodtat sem, nem tértetek meg! Holott ti hivatalból mondotok igent! És, lám, a vámszedők, hazaárulók, utcanők, paráznák, bűnösök, akik egész addigi életükkel csak nemet mondtak Isten országára, miután hallották Keresztelő Jánost, hittek neki és megtértek, és megelőznek titeket az Isten országában. Aztán ti, folytatja Jézus, látva, hogy a nemet mondók megtérnek, látva, hogy az életük egy nagy igenné válik, leszállnak a Szénászekérről, megváltoztatják az életüket, belépnek az Isten országába, csatlakoznak az Isten ügyéhez, másképpen élnek ezután, és nem vadszőlőt, hanem szőlőt teremnek, és nem jogorzásnak, hanem jogőrzésnek élnek, otthagyják a gazságot, mert magukhoz ölelik és szeretik az igazságot és gyűlölik a hamisságot, mindezt ti láttátok, de továbbra sem hittetek Jánosnak, hogy megtérjetek. Lám, vannak, akik felülvizsgálják egész addigi életüket és minden akaratukat. Vannak, akiknek oda volt írva a kapujukra, hogy „nem”, a szájukon az jött ki, hogy „nem”, az életük azt mutatta, hogy „nem”, és mégis Isten Lelkének titkos ösztönzésére elkezdték mindezt fölülvizsgálni. Aggasztja őket ez a „nem”, megbánják ezt a „nem”-et, és megtérnek, és megváltoznak. De ti ezt látva sem hittetek Jánosnak, hogy megtérjetek!
Nehéz hát ezt a szép történetet hallgatni és a mélyébe belegondolni, mert a megváltozás reménységének roppant súlya van. A meggondolatlanul élők, a vámszedők, a paráznák, a bűnösök, akik meggondolatlanul élnek – meggondolják magukat. És lám, akik ígéretet tettek, és igent mondtak, és, úgymond, nincs mit meggondolniuk, mégis úgy élnek, hogy voltaképpen nemet mondanak. Bizony szeretnünk kell ezt a példázatot, mert azt hirdeti, hogy még van esély, még van idő, még nem záratott be a kapu, még szól a megjobbulásra hívó evangélium, és sokak vannak (barátaink, családtagjaink, szeretteink), akik iránt éppen abban a reménységben vagyunk, hogy bár eddig csak a nemet tudták harsogni, de meggondolhatják magukat. Szeretnünk kell ezt a szép történet, mert nagy reménységet ad irántuk. De szeretnünk kell azért is, mert figyelmeztet is! Akik természetesnek és magától értetődőnek veszik, hogy ők már Isten országának hivatalosai (ne feledjük a királyi menyegző példázatát! – Lk 14), s őnekik a tisztük, hivataluk, örökségük, rangjuk miatt jár az egész, azokat megkérdezi ez a történet! Ha látsz egy megtérőt, akire egyébként emberileg legyintettél, ha látsz egy makacs nemet mondót, és befogod a füledet, mert nem akarod hallani, ahogyan mondja a nemeket, hiheted-e, hogy gyötri őt ez a „nemakarás”? Aztán, ha látod, hogy elindul az Isten országa felé, és örülsz is ennek, belenézel-az ige a tükrébe, mit mutat rólad? És tudod-e, hogy Jézus szava szerint „legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól van.” (Mt 5,37) Vagy ahogy Jakab mondja: „legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” Jakab 5,12)  Láttátok Keresztelő Jánost, hallottátok a legnagyobb prófétát, sőt, prófétánál nagyobbat, akinek hívó szavára megtértek azok, akik addig nemet mondtak Isten hívására, és immár országának boldog polgárai. Vizsgáld hát meg a magad életét, az igenedet, és hogy az igen nyomán elindultál-e a szőlőskertbe? Ha úton vagy már, akkor az az igen igen volt, ha még tétlenkedsz, vizsgáld fölül, gyötrődj rajta, bánd meg, és mondjál valóban igent Isten meghívására és a mennyei dicsőségre. Ámen.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek! Valamikor a középkor derekán Nyugat-Európában szokásba jött egy különös ünnep, Bolondok Ünnepének nevezték. Ezen a különös ünnepen mindent megfordítottak. A legszegényebbek beültek a magisztrátusba, a legostobább embert egyetemi rektor lett, az egyházszolga bíborosként fungált, és előkerítették azt, akit a legbolondabbnak tartottak, és megtették királynak. Ez a furcsa fesztivál eleinte egy napig tartott, aztán annyira népszerű lett, hogy már egy hetet is eltöltöttek vele. Aztán 1431-ben a bázeli zsinaton betiltották. A tiltás oka nem a játékos megfordítás volt, mert azzal mindenki egyetértett, hogy ereszkedjenek alá a hatalmasok, és lássák csak, mi van alant, éljék át, milyen az, amikor nekik parancsolgatnak, az alattvalók pedig emelkedjenek föl egy pillanatra, a bolondok üljenek katedrára, hadd tapasztalják, milyen a világ szerkezete, mennyire nehéz jól kormányozni, felelős döntéseket hozni. A tiltás oka az volt, hogy ettől nem változott semmit a világ. Egy napra, aztán egy hétre zűrzavar állott be, s nemhogy jobbult volna a világ, hanem roppant nehéz volt utána rendet rakni, és a világot a megszokott kerékvágásba visszazökkenteni. Mindezt azért idézem fel, mert talán úgy érezzük, sem kell túl sokat töprengeni itt Jézusnak ezen a szavain: aki nagy akar lenni közöttetek, álljon hátra, és szolgálja föl az asztalnál ülőknek az étket. Ezt jelenti itt a „diakonosz” (diakónus - szolga) szó. Aki pedig első akar lenni, az legyen a többiek rabszolgája, legyen, ahogy Arisztotelész mondta, beszélő szerszám, akit lehet adni-venni, akinek nincsen emberi méltósága, tisztessége, rangja, csak egyszerű adható-vehető szerszám, de persze értékes szerszám, hiszen beszél. De én azt mondom, valójában azért nem kell sokat magyarázni Jézusnak ezeket a szavait: mert ezt mi nem tudjuk megtenni. Ez a követelmény teljesíthetetlen. Hiszen éppen azért akarunk elsők lenni, hogy szolgáljanak nekünk, és azért akarunk nagyok és befolyásosak lenni, hogy kis és nagy ügyekben egyről kettőre jussunk, még egyszerűbb szóval: hogy boldoguljunk. És ezt az igyekezetünket tőlünk senki el nem veheti.
Amikor az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát megfogalmazták, beleírták azt is, hogy mindenkinek joga van a saját boldogságát keresni. Ősi felismerést formuláztak ki ezzel: az ember boldog akar lenni, márpedig a boldogsághoz erő kell, a boldogsághoz nagynak kell lenni, a boldogsághoz első helyre kell igyekezni. Mi, magyarok ugyan nem élünk olyan versenyszellemű társadalomban, mint a nyugati országok többsége, de mi is úgy vagyunk, hogy ha azt látjuk egy kisgyermeken, hogy hagyja, hogy az óvodában félrelökjék a társai, elvegyék tőle a játékot, vagy tűri, ha az iskolában háttérbe szorítják, és nem tud érvényesülni, akkor nyomban aggódni kezdünk érte: nem elég szociábilis! Hiszen valahogy csak el kell igazodni a világban, és mindenkinek meg kell küzdenie önmagáért, kinek-kinek igyekeznie kell önmagát érvényesítni! S lám, ezt a szegény kicsit elfújják, mint a pelyvát. Mi lesz belőle? Nem akarom én ezt sem tágítani, sem mélyíteni; érezzük Jézus szavából, hogy amit itt a tanítványoknak mond, az lehetetlen. Ezt mi nem tudjuk megcsinálni. Ráadásul, a 21. század hangjai is a fülünkben lüktetnek, hadd idézzem az elmúlt két-három évtized befolyásos alakjait — hogy gondolkodók voltak-e, azt majd eldönti a történelem —, a szavuk itt cseng a fülünkben, a kultúra minden eresztékein eljut hozzánk. Úgy nevezik ezt a hangot, hogy hatalomkritika. Elsősorban újmarxista filozófiai körök harsogják, de minket is érzékennyé tett arra, hogy mindenben a hatalom akarását lássuk. Hatalmaskodik az orvos, mondják, amikor receptet ír, mert előír valamit és ezzel hatalmat gyakorol fölöttem. Egy francia szociológus szerint a kórház voltaképpen hatalomgyakorlási intézmény, ott ugyanis nem én mondom meg, mikor jön a reggeli, mikor lesz vizit, melyik szobába kerülök, nem én mondom meg, mi lesz a kúra. Aztán, folytatja ez az ember, nézzük csak meg a kórházat, lám, mennyire hasonlít az iskolához, ahol szintén jól megszabott rend van: vannak kórházi osztályok és vannak iskolaosztályok. És, folytatja, ez a kettő mennyire hasonlít a börtönhöz. Ott is minden eszerint történik. Tehát hatalmaskodik az orvos, hatalmaskodik a tanár, hatalmaskodik a smasszer (vagyis az állam), hatalmaskodik a szülő, amikor nevel, hatalmaskodik a művész, amikor alkot és interpretál; egyszóval a világban minden a hatalomról szól.
Nos, mondhatnánk, hogy most, amikor a két Zebedeus-fiú édesanyjukkal Jézushoz mennek kérésükkel (add meg, nekünk, Uram, a jobb és bal kéz felől való ülést, amikor majd eljössz a te országodban), és ezen felzúdul, felháborodik a többi tíz tanítvány, nos, mintha Jézus ezt csak azért mondaná, hogy aki nagy és első akar lenni, álljon hátra,  és legyen a többi rabszolgája, hogy valahogy lecsillapítsa ezt a fortyogást. Az itt szereplő görög szót, amit a Károli fordításban így olvasunk: „megbosszankodtak”, sokféleképpen lehet visszaadni. Például: irritálta a többieket az eset. Mintha darázs csípte volna, irritáció jött létre, belobban a szervezet. Általában is, ha valami nem megszokott történik, fölfortyanunk. Ezzel a szóval írják le a régi görögök azt is, amikor forrni kezd a must. Azt pedig gyakran látjuk, amikor szénsavas italt bontunk, hogy kizúdul a palackból az egész lefojtott folyadék. Nos,  efféle előzúdulás van itt. A tanítvány-társak megbosszankodtak, fölgerjedtek és egymást is erősítették ebben. Nem véletlen, hogy az evangélisták nem ezt mondják, hogy a „többiek”, hanem ezt:  a tíz. Vagyis mind a tíz tanítvány háborogni kezd egymást gerjesztő módon: mi ez? Ezek itt odasündörögnek Jézushoz a jól bevált módszerrel, mert ha egy édesanya kér a gyerekeiért, szinte félig nyitva is van az ajtó!? Néhány szituációt hadd idézzek, hogy megértsük ezt a fortyogást. Azt olvassuk a virágvasárnapi történetben, hogy Jeruzsálemben a főpapok látva a Jézust ünneplő gyerekeket, fölháborodtak (fölgerjedtek, ugyanez a görög szó!), és nyilván nyomták és hergelték is egymást: hú meg bú, mi ez itt! (Máté 21,15) A tanítványok máskor is megtették ezt, ott mind a tizenketten. Azt olvassuk, hogy amikor a poklos Simon házában Mária Magdaléna megkente Jézus lábát, zúgni kezdtek a tanítványok: Mire való volt ez a pazarlás? (Mt 26,8) Flashmob! Ugye, ismerjük ezt a kifejezést? Hirtelen tíz, húsz, harminc ember összeszalad – az előbb még sütött a nap, ragyogott az ég –  és elemi erővel fölfakad valami indulat. És Jézus is tudott haragra gerjedni. Ugyanez a szó fejezi ki azt, amikor a tanítványok nagy ügybuzgalommal elhessegették a gyerekeket. Ezt olvassuk Márk evangéliumában: Jézus pedig haragra gerjedt és ezt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, miért tiltjátok őket tőlem? Ilyeneké a mennyek országa.” (Márk 10,14) Tehát, vélhetnénk, csillapításra való Jézus szava: aki nagy és első akar lenni, álljon hátra és legyen cselédje, rabszolgája azoknak, akik  közt éppenséggel nagy és első akar lenni. Mintha ezt mondaná: csillapodjatok már le, nyugodjatok már meg! Hiszen lehetetlen a számotokra ez a norma! Mit prüszköltök itt egymásra? Miért vetekedtek egymással? Engedjétek el ezt a kérdést!
Ám mégsem erről van szó, Testvérek! Jézus ugyanis példálózni is kezd, és éppenséggel az uralkodásról meg a hatalomról. Azt mondja: a pogányok között úgy van, hogy akik uralkodnak rajtuk, azokat jótevőknek nevezik, az elöljáróik pedig hatalmaskodnak rajtuk. Két ritka szót használ itt Jézus. Az egyiket talán Mózes első könyvéből értjük meg. Amikor Isten megteremtette az embert, elhelyezte a Paradicsomkert közepébe, mindent az embernek adott és azt mondta, hogy  töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá! (1Mózes 1,28) Kiterjesztett uralomról, fennhatóságról van szó. Ez az első szó. Vagyis e világ népeinél vannak országok, trónok, hatalmi szerkezetek, és az elöljárók uralkodnak az emberek fölött, parancsolnak nekik. Sőt, folytatja Jézus, és ez a második szó: hatalmaskodnak rajtuk. És ezzel bepillantást enged abba, amin a világ kezdete óta töpreng az ember, hogy mi a hatalom és mire való a hatalom? Általában pedig két szélsőség között mozog az, amit a hatalomról gondolunk. Az egyik szélsőség a kényszerítés. Valamit valakinek meg kell tennie, és kényszeríteni kell, hogy megtegye, meg kell neki parancsolni. Például, rendbe kell rakni a világot, el kell végezni valami munkát. A hatalom gyakorlásának ezt a módját kicsi korunktól kezdve tanuljuk. Hol kemény, hol könnyű lecke ez. Amikor az édesanya eteti a babát  megy a pép a kanálon, nyisd ki, kicsikém, a szádat, de a kicsi nem akarja kinyitni a száját, akkor jön még a tanmese – itt röpül a kismadár! –, és ha az sem megy, csak megfogja az állát, és csak belenyomja a szájába.  Valami jó érdekében teszi. És sokszor éppen valami szükséges érdekében uralkodunk vagy uralkodnak rajtunk. A másik szélsőség kapcsán egy paradoxonban mutatkozik a lényeg.  Ez az amikor a hatalomnak a szabadsághoz van köze, mert kell valami hatalom ahhoz is, hogy nemet mondjunk. Talán Nietzsche fogalmazta meg a legélesebben, mit jelent ellene mondani minden kényszerítésnek. Az elutasítás szabadsága is hatalom. Kényszerítés és szabadság. Amikor Jézus azt mondja, hogy a pogányok között a nagyok hatalmaskodnak fölöttük, így is fordíthattam volna: zsarnokoskodnak fölöttük. A zsarnokoskodás pedig az ok nélküli hatalomgyakorlást jelenti. Itt már nem jó és szükséges célokról van szó, hanem pusztán rólam meg a másikról. Parancsolok, mert parancsolok. Hatalmaskodom, mert hatalmaskodni akarok. Zsarnokoskodom, mert megtehetem. De tiközöttetek nem így lesz, mondja Jézus. Hanem úgy lesz közöttetek, hogy aki nagy akar lenni, az hátra áll, és aki első akar lenni, az lesz a cseléd.
Szokásomtól eltérően, ennek az igehirdetésnek a kezdetén nem emlegettem föl a körülményeket. Szándékosan hagytam a végére, vagy mondhatnám, hogy az első mondatom ennyire hosszúra nyúlott. Ezesetben, nem tudom, mennyit beszélhetek még. Nos, a körülményekről. Azt olvassuk e történet után, hogy Jézus és tanítványai bementek Jerikóba, majd onnan kimenet Jézus meggyógyított két vakot (Mt 20,29-33). Tudatosan szerkeszti így a történetet Máté evangélista. A két Zebedeus-fiú ugyanis vak. Vagy még nem vakok, de már közel vannak ahhoz, hogy elvakultan akarják a hatalmat. És ahogy kimenet Jerikóból két szerencsétlen vak koldus kiáltozik, Jézus meggyógyítja őket. Jézus szolgálatában minden gyógyítás túlmutat önmagán. A gyógyítása konkrét, de szimbolikus is. Ez itt most üzenet a két tanítványnak. Jerikóról még azt is el kell mondani, hogy Jerikó volt az utolsó megálló a kereszt felé. Az északról, Galileából meg a Jordán túlpartjáról, keletről érkezett zarándokok itt szusszantak még le egy kissé, aztán innen indultak el, sokszor egymásba kapaszkodva, föl a szent városba, a templomba áldozatot bemutatni, fogadalmat tenni, engesztelést találni, szép szent vallásos kötelességüket elvégezni. Jerikót elhagyva, Jeruzsálemhez érve kezdődött a virágvasárnapi bevonulás. Jerókinál mondja el utoljára ezeket a szavakat: az Embernek Fia fölmegy Jeruzsálembe, elárulják, elfogják, megkínozzák, halálra ítélik, keresztre feszítik, meghal, és harmadnapon föltámad (Mát 20,18-19), vagy ahogyan itt mondja e szavak végén: az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért. Ezt most Jézus szavához igazodva hadd adjam vissza így: nem azért megy Jeruzsálembe az Embernek Fia, hogy uralkodjon és zsarnokoskodjon, hanem hogy szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.
Hogy mennyire nem értették a tanítványok Jézus szavait, és hogy mi is, velük együtt, mennyire csak a kereszt erejében és a feltámadás dicsőségében értjük meg, azt igen jól mutatja, hogy mikor már Jeruzsálemben szerzi Jézus az utolsó vacsorát, a tanítványok ott is futnak még egy kört hatalom tekintetében. Sőt, még fokozódik is a dráma, mert minél közelebb vagyunk a kereszthez, annál jobban lelepleződik ez ügyben való tehetetlenségünk és, bizony, lehetetlenségünk is. Az utolsó vacsorán ott a tanítványok nem azon vitatkoztak, hogy ki a nagy és ki az első közülük, hanem azon, hogy melyikük a nagyobb.  (Lukács 22,24) Nem tudom, hogy érzitek-e ezt a kicsi, de roppant mély különbséget. Igen, minél közelebb vagyunk a kereszt drámájához, minél inkább föltárul Jézus szolgálatának, áldozatának a célja és az értelme, annál jobban föltárul az emberi hatalmaskodás természete is. Hát mit olvasunk vajon, amikor újmarxista szerzők műveit lapozgatjuk, akik olyan elemi erővel tudnak hatalomkritikát gyakorolni, hogy még a körzeti orvos, a tanító, a sarki fűszeres is lelepleződik?  Lássuk csak a  lényegüket e kritikusoknak: minden hatalmat a dolgozó népnek! És ezt már ismerjük. Bizony, gyanúsak ezek a hatalomkritikusok, mert ők  is csak hatalmat akarnak. Ki a nagy? Ki lesz a nagyobb? Ki lesz az első? És Orwell óta tudjuk, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek, vagyis mindenki nagy, de vannak nagyobbak, és mindenki első, de vannak elsőbbek, mindenki szabad, de vannak szabadabbak. Így rendezi be az ember ezt az egész világot. Nem kétség,  megváltásra és szabadulásra szorulunk.
És végül, azt is el kell mondani, hogy Jerikó másféle értelemben is különös hely. Egy ellentmondás jelenik itt meg. Ha fölidézzük a honfoglalás történetét, ez volt az a város, amelyet kürtöléssel jártak körbe a honfoglaló izraeliták, és a falak maguktól leomlottak (Józsué 6). És egészen biztos, hogy Jézus idejében, amikor zarándokok mentek keresztül Jerikón, látták ezeket a leomlott falakat. Azért vagyok benne biztos, mert ezek az omladékok mind a mai napig láthatók. Ott isteni erők nyilatkoztak meg. Jerikó diadalmas hely. Diadalmas helyen kell,  úgymond, a hatalomról is beszélni. És itt működött egykor Illés és tanítványa Elizeus próféta is, az az Illés próféta, aki a Megdicsőülés Hegyén Jézussal az Ő bekövetkező haláláról beszélgetett. A régi hagyomány szerint ott, közvetlenül Jerikó mellett kísértette meg a Sátán Jézust. „Neked adom mindezt”, mondta a kísértő, ti. a föld minden országát és dicsőségét, „ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,9) Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj -, felelt ott Jézus (Mt 4,10), és felelt rá egész életével és halálával is. Mire kell nekünk a hatalom, az erő, a befolyás? Miért akarunk a rangsorban legelöl állni? Nem is tudjuk igazán. Csak azt tudjuk ebből a Jézus és tanítványai között végbemenő drámából, hogy a magunk bölcsességéből megvalósíthatatlan az, amit a Mester nekik és nekünk is mond: tiköztetek pedig úgy legyen, hogy aki az első, az álljon hátra, aki a nagy, az legyen a legkisebb, aki uralkodik, az szolgáljon mindenkinek. Csak a Krisztus által megváltott és az Isten Lelke által átformált, új életre szőtt ember tudja ezt cselekedni. Hányszor? Mindig? Minden alkalommal? Sok meggyónni valónk van ezen a téren. De nemcsak megbánni valónk van, hanem imádkozni valónk is, hogy a halálon győztes Urat kérjük: segítsen bennünket igazán betölteni az Ő szavát: a Krisztus-követők között úgy legyen, hogy az első az utolsó, és aki a nagyobb, az legyen a legkisebb. Ámen.

Szeretett testvérek!
Évtizedekkel a régi Izrael megsemmisülése és szétszóratása után,
nemzedékekkel a szent templom lerombolása  és a fogság után,
immár az újrakezdés idején
kétségek és kétségbeesések,
renyheségek és gyávaságok hátráltatták az újraépítést.
Szinte minden leállt
és az emberek szívesebben tartottak szomorú emlékünnepeket,
mintsem hogy tervezték volna a jövőt!
Berendezkedtek a gyászba,
és csak ismételgették a szólásmondást:
az atyák ették meg az egres és a fiak foga vásott bele (Ezék 18,2).
Siratták magukat, holott immár élhettek volna,
romokat koszorúztak, holott építhettek volna,
vádlón mutogattak egymásra és elődeikre,
ahelyett hogy egymásba kapaszkodhattak volna,
bontották a sort, holott előttük volt a kegyelmes jövendő!
Ekkor küldte el Isten Zakariás prófétát
tisztázó és bátorító szóval!
És nekünk is mind a kettőre szükségünk van,
mert csak az igazság tesz szabaddá,
és csak a szabad emberek lehetnek bátrak!
Nekünk, magyaroknak, nem kell tovább mondani a régi történetet!
100 esztendeje szórták szét ezt a népet!
És bizony sok fájdalom közepette kell megtanulnunk,
hogy miképpen tesz szabaddá az igazság,
és hogyan ébreszt reményt a kegyelem.
Igazság pedig ez:
nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az Isten Lelke által!
Csak a Lékek által épül újra a régi templom,
a Lélek által támad új életre a nép,
a Lélek által áll majd helyre az ország.
Nehéz igazság ez,
mert egy határvonalon hangzik:
nem hatalommal, sem erővel
hanem...
Ez a „hanem” a határvonal.
Miként pünkösd előtt is ezt hallották Jézustól  a tanítványok, akik éppenséggel ezt kérdezték: Uram, nem most állítod helyre az országot?
Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett,
hanem....
hanem vesztek erőt miután eljő reátok a Lélek!
(ApCsel 1,7-8)
Ez a „hanem” határvonal, isteni határvonal, de egyúttal irányjelző is.
S ebből megértjük, hogy
amit meg kell építenünk,
amiben egységre kell jutnunk,
amiben boldog szívű tanítványoknak kell lennünk,
az nem emberi erőkben van elrejtve.
Pedig nagy erők vannak itt,
megsokszorozott, és összefogásban megnövelt erők,
nagy akaratokból összefont erők!
Ezt is fejezi ki itt az első szó,
amit Jeromos egyházatya így fordít: exercitus
– vagyis sereglet, sereg, hadsereg!
Ám ha úgy nem lehet,
akkor talán elég egyetlen egy, kiemelkedő alak hősi mozdulata,
egy roppant, robusztus erőfeszítés...
De úgy sem lehet,
mert „megtántorodnak a legkülönbek is”, mondja Ézsaiás próféta, de akik az Úrban bíznak, hanem, akik az Úrban bíznak, de csak akik, az Úrban, csak az Úrban bíznak, erejük  megújul! (Ézsiás, 40,30).
Ez az igazság nehéz – ahogy Jézus tanította Pétert a Gecsemámé kertben:
aki kardot ragad, kard által vész el... (Mt 26,52)
és ahogy mondotta Pilátusnak is:
az én országom nem e világból való (Jn 18,36).
De ez a nehéz igazság – ha szabaddá tett –
bátorságot is ad, reményt nyit,
mert nem elveszi az alkotókedvünket,
és nem elfordít a jövendőtől,
hanem megmutatja: milyen az, amikor a Lélek lebeg a vizek felett,
mint a teremtéskor (1Móz 1)
és megmutatja, hogy nincsen kárhoztató ítélet azok ellen,
akik Lélek szerint élnek (Rm 8)
Ezért így pontos mondani a prófétai szót:
nem erővel, sem hatalommal
hanemha az én lelkem által
vagyis : hanem csak az Isten Lelke által.
Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok
és tanúim lesztek!
A régi világban súlyos ítélet volt a tanúképesség elvesztése (az intestabilitas).
Akit erre ítéltek, az elvesztette a lehetőséget arra, hogy jó mondjon embertársa mellett, hogy mellé álljon és megmentse, az igazát tanúsítsa.
Megrendítő ítélet ez!
És ítélet lehet ma az egyházon, és ítélet rajtam,
ha nem lehetek a Krisztus tanúja!
Az erők és a hatalmak elvennék tőlem ezt a szép szabadságot és méltóságot,
elvennék az egyetlen, igaz reményt, az élet beszédét!
De ti vesztek erőt, mondja a Megváltó; lám, eljő reátok a Lélek, ésd tanúim lesztek! A Lélek adja vissza a tanúskodás jogát, szépségét, méltóságát és hatalmát!
Jövel hát, Szentlélek!! Jövel, jövel! Ámen

„Ebben az időben halálosan megbetegedett  Ezékiás, és hozzá menvén Ézsaiás próféta, az Ámós fia, ezt monda neki: Azt mondja az Úr: Rendeld el házadat, mert meghalsz és nem élsz.  Akkor arccal a falhoz fordult, és könyörgött az Úrnak, mondván: Óh Uram, emlékezzél meg róla, hogy te előtted hűséggel és tökéletes szívvel jártam, és hogy azt cselekedtem, ami jó volt a te szemeid előtt. És keservesen sírt Ezékiás. Ézsaiás pedig még alig ért a város közepére, mikor az Úr szólt hozzá, mondván: Menj vissza és mondd meg Ezékiásnak, az én népem fejedelmének: Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásaidat, íme, én meggyógyítalak téged, harmadnapra felmégy az Úr házába.  És a te idődet tizenöt esztendővel meghosszabbítom, és megszabadítalak téged és e várost Asszíria királyának kezéből, és megoltalmazom e várost én érettem és Dávidért, az én szolgámért. És mondotta Ézsaiás: Hozzatok egy kötés száraz fügét ide. És hoztak, és a kelevényre kötötték, és meggyógyult. És mikor azt kérdezte Ezékiás Ézsaiástól: Mi lesz a jele, hogy meggyógyít engem az Úr, és hogy harmadnapra felmehetek az Úr házába? Felelt Ézsaiás: Ez legyen jeled az Úrtól, hogy ő megcselekszi ezt a dolgot, amelyről szólott neked: előre menjen-e az árnyék tíz fokkal, vagy visszatérjen-e tíz fokkal? És felelt Ezékiás: Könnyű az árnyéknak tíz fokkal alább szállni. Ne úgy, hanem menjen hátra az árnyék tíz fokkal. És könyörgött Ézsaiás próféta az Úrhoz, és Akház napóráján tíz fokkal visszatérítette az árnyékot azokon a fokokon, amelyeken már aláment.” 2 Királyok 20.1-11
„Íme, áldásul volt nékem a nagy keserűség.” , Ézsaiás 38.17
Kedves Testvérek! Sok erőt ad ez a történet, különösen a mi időnkben, amikor az a képzet alakult ki, hogy ha valaki sír, az gyenge. Nagyon meghökkenünk, ha férfiembert látunk sírni. De bizony ma már nemcsak a férfiaknak, a nőknek sem illik sírni.  Sokszor állok meg koporsó, ravatal mellett, és azt veszem észre, hogy nemcsak a férfiak sírnak kevesebbet, hanem a nők is. Mert aki sír, az gyenge, és nekünk erősnek kell lenni – ez a mi korunk igézete. Talán már csak az édesanyák tudnak  és mernek sírni.
De most egy síró királyt állít elénk a történet. Vagyis nem egy harcos, bátor férfit látunk, amilyennek egy királynak lennie kell, hanem egy síró királyt, egy síró férfit, egy síró embert. Érdemes megjegyezni,  hogy ha a Bibliát végig lapozzuk, több síró férfit találunk, mint nőt. Sírtak az ősatyák Ézsau, Jákob és József. Sírtak a királyok Saul, Dávid és Jóás. Sírtak a próféták, Elizeus, Jeremiás és Ezékiel. Sírtak a nagy szenvedők, Jób. Sírt Péter apostol. És sír Jézus is. Férfiak. És ez nem az általunk vélt gyengeségnek a jele.
Persze, tudom, egy befolyásos embernek nem illik sírni. Vagy ha sír, vége. Pár évtizede Amerikában elnökválasztási kampány során az egyik jelöltjére ráfogtak valamit, aztán a nyilvánosság előtt föltettek neki erre egy rettenetes kérdést, mire ő zavarba jött, és elsírta magát. Másnap lemondott a jelöltségről, mert gyenge ember nem lehet jó vezető.
Milyen érdekes, a Biblia férfiai, prófétái, királyai tudnak és mernek sírni.
1.
De Ezékiás király sírása különleges, elüt a többitől. A többiekről azt olvassuk, hogy a nyilvánosság előtt sírtak, gyászban, vesztes csata után vagy megrendült pillanatban. Ezékiás sírása azonban egészen más. Így olvassuk: A fal felé fordult és imádkozott, és keserves sírással sírt. A beteg király sír. Éppen úgy, ahogy a beteg kisgyerek nem tud semmi másra figyelni, nem érdekli semmi más, csak az édesanyja közelsége. Az ölébe kuporodik, és nem érdeklik a külvilág zajai, s ott mondja a magáét az édesanyja ölében. Ez a király most a fal felé fordul, és nem azért, mert szégyelli a könnyeit, és nem akarja, hogy lássák, hanem azért, mert most Istennel akar magára maradni.
Imádkozik és sír. És több ez, mint megrendültség. És több, mint az, hogy egy nagy és erős embernek, egy uralkodónak szembesülnie kell azzal, hogy meg fog halni, hogy a testén megjelenő fekélyek halálos betegséget jelentenek, és ezt üzeni a próféta is, akinek a szava biztos szó: rendezd el házadat, mert meghalsz, és nem fogsz többet élni.
Nem csupán megrendültségről van itt szó. Ebben a sírásban keserűség fejeződik ki. Miért is? Ezékiás nagy reformokat hajtott végre, hogy megújítsa az istentiszteletet, és helyreállítsa a törvényes rendet. Ezt írja róla a krónikás: „azt cselekedte, ami kedves az Úr szemeiben.” (2Kir 18,3) Aztán, amikor a hódító asszír birodalom rátámadt országára, ostromgyűrűbe fogta a fővárost és ‑ emberileg szólva ‑ elveszett minden remény, ő bátran kitartott, és Isten csodát tett: az ostromló táborban pestisjárvány tört ki, és a sereg visszavonult. Ezután évtizedekig nem támadt hódító birodalom az országra. Megmenekült a nép. Ám a király elkapta a pestist, és halálosan beteg lett. A próféta pedig Isten üzenetét is átadta neki: rendezd el a dolgaidat, mert meghalsz, és nem élsz. Hát ezért ez a keserves sírás!
Ezért ez a keserűség. Keserűség, mert a szabadulás hajnal-óráján neki mégis meg kell halnia. Micsoda ellentét ez! Az uralkodók úgy szokták, ha nagy vész van, maguk elé küldik a népet. Először nekik kell veszniük. Még az ősatyák is megtették ezt. Emlékszünk Jákobra? Mielőtt testvérével, a bosszú szomjas Ézsauval kellett volna találkoznia, előre küldte a családját. Ha netalán Ézsauban bosszúvágy tombol, és pusztítani akar, akkor először a „tölteléket” érje a haragja (1Mózes 32). De most ennek a királynak azzal kell szembesülni, hogy az egész nép megmarad, mindenki megmarad, csak egyedül ő, ő vész el.  Mintha egy  járványkórház minden betege meggyógyulna, csak az orvos halna bele a betegségbe.
De keserűségből fakad ez a sírás azért is, mert hűséges életének nincsen hősies nyugvópontja. Így imádkozik: Uram, Te látsz engem, és ismered az én utamat, és tudod, hogy azt tettem, ami jó a Te szemedben. Így mondja: Azt tettem, ami jó a Te szemedben! S most egyszerre a tizennégy éve tartó uralkodásának minden küzdelme, fáradtsága,  a tizennégy éve tartó hűsége egy pillanat alatt összeomlik. Nincs nyugvópont, nincs kiteljesedés, nincs aratás, nincs boldog végig tekintés mindazon, amit elért és megvalósított. Mennie kell. Hát hogyne lenne keserű a szíve.
2.
De a király nem csak sír! Imádkozik is. A sírása keserű, de az imádsága odaadó és alázatos. Nincs benne vád vagy számonkérés. Nem nyújtja be a számlát Istennek, mondjuk így: Uram, mindezidáig azt tettem, ami jó a Te szemeid előtt, hol a fizetség? Hol a jutalom? Hol az érdemek megbecsülése?
Én azt hiszem azért alázatos az imádsága, mert tudja, hogy miközben a fal felé fordulva, egyedül imádkozik és sír, még sincs magára hagyva. Vannak, akik imádkoznak érte, és vannak, akik imádkoznak vele. Ebben van a nagy titok. Mi modernek azért nem szeretjük a síró embereket, mert már nem ismerjük a vigasztalás művészetét. Azért jövünk zavarba már akkor is, amikor egy síró gyermeket látunk, mert megkérgesedett a szívünk. Milyen gyakran látok szülőket is, akik folyton síró gyermekükre csak ráripakodnak: Hagyod abba tüstént! Persze, a gyerek ettől csak még inkább bömböl, s akkor kezdődik a rángatás, a szülői elektrosokk, hátha a gyerek kizökken. De nem zökken ki. Nekünk kéne kizökkenni, és a kérget a szívünkről lehántani. Azért olyan ijesztő, amikor sír valaki, mert nem tudunk vigasztalni.
A vigasztalás első gesztusa az, hogy tudunk a szenvedővel együtt imádkozni és érte imádkozni. Minden vigasztalás innen fakad. Ezékiás király azért imádkozik olyan odaadón – még ha a keservesen sírva is!  -, mert tudja, hogy vannak, akik vele és érte imádkoznak. Boldog megtapasztalás ez. És döntő mozzanat. Egyedül vagy a keserű könnyeiddel, de mégsem vagy magányos! S talán neked is szükséged van olykor, hogy egyedül légy Istennel, de mégsem vagy magadra hagyva.
3.
S aztán megkapja a prófétától az üzenetet, hogy újra kezdhet, Isten meghallgatta kérését és ad még neki időt. Ezt egy szinte fölfoghatatlan tünemény jelzi, a napóra csodája. A király napóráján tíz fokot visszatér a mutató. Ez szinte képtelen csillagászati, természeti csoda. Miért van erre szükség? Ezért mert ez a csoda egy másik csodát erősít meg. Valójában nem az a csoda,  hogy visszamegy a napórán tíz fokot az árnyék, hanem az, hogy meggyógyul a király. Nem az a nagy csoda, hogy Isten, úgymond, visszaállítja az időt, visszaforgatja az idő kerekét, hanem az, hogy visszavonja ítéletét. Ez a nagy csoda!! A király újra kezdhet. Tizennégy esztendőt kap még – pontosan annyit, amennyit eddig uralkodott. Újra kezdhet mindent. Újra kezdheti az életet. Újra kezdheti a királyságot.
S ekkor mondja ezeket az imádkozó szavakat Ezékiás király: „Ímé áldásul volt nékem a nagy keserűség.” Mert ez az ő imádsága. Szó szerint fordítva: békességemre lett az én keserűségem keserűsége, a keserűség eszenciája. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy nem holmi futó rossz érzés volt a keserűsége, amitől könnybe lábadt a szeme. Ebben az ő keserűségében a mulandó ember minden keserűsége benne foglaltatik. Esszenciálisan. Vagyis nem arról beszél itt, hogy volt az életében egy mélypont, de Isten kiszabadította belőle. Nem azt mondja, hogy valami nem sikerült, és ezért kudarc-érzés töltötte el. Hanem arról beszél, hogy a halál torkában volt. És ez bizony nem eseti kudarc, hanem abszolút élet-kudarc. És emiatt keserűnek lenni azt jelenti: a keserűségek keserűségét inni. Epe-esszenciát, száz százalékosan. Mégis azt mondja: javamra lett, üdvösségemre lett, áldásul lett nékem, békességet hozott a számomra a nagy keserűség. Nos, ez az Isten nagy csodája…, hogy a rosszat nemcsak jóra, hanem a javunkra fordítja.
De, hogy ez a csoda bekövetkezhessen, ahhoz le kell gördülnie az arcunkon néhány keserű könnycseppnek. Ahhoz nekünk is meg kell tanulnunk fal felé fordulva imádkozni és sírni magunkért és másokért is. Meg kell tanulnunk mindenkor másokért és másokkal együtt – az Úr ügyében imádkozni.
4.
Nos, gyenge volt-e ez a király?  S vajon csak azért kellett érte imádkozni, mert az ember szánja a gyengét? Nem volt gyenge! A király gyermek volt. És alázatos. Istennél kereste az élete megoldását. S mehetünk-e bűnökből, nyomorúságokból, tévelygésekből, erőtlenségekből másképp az Istenhez, mint sírva?
Vagy ha talán gyenge volt a király, akkor az áll az életére, amit az apostol mond: akkor vagyok erős, amikor gyenge. Vagy még inkább, az amit az apostolnak mond az Úr: Az én erőm erőtlenség, gyengeség által végeztetik el (2Kor 12,9-10). És ezt az igét használva hadd fordítsam így Ezékiás imáját: az én boldogságom könnyek és keserűség által végeztetik el.
Gyenge-e az, aki imádkozik? A modernkor erős, magabízó, mindent  megoldó, folyton jól teljesítő embere bizonnyal azt mondja: ha imádkozol, gyenge vagy. Én is sokszor hallom: Imádkozni? Az a vénasszonyoknak való. Gyengék, töpörödöttek, elmeszesedettek, a sír szélén állnak. De én még erős vagyok.
Gyenge-e, aki imádkozik? Lehet. Beteg-e, aki imádkozik? Lehet. A halál markában van-e, aki imádkozik? Lehet. A keserűségek keserűségét issza-e, aki imádkozik? Lehet. De aki imádkozik, az már ott van az erős Istennél. Aki imádkozni tud - magáért, másokért, és másokkal együtt, az lehet gyenge, lehet beteg, lehet keserű, lehet a tönk szélén, de már ott van a szabadító és erős Istennél.  Ímé, áldásul lett nékem a nagy keserűség. Így imádkozott egy síró király. Adja Isten mindannyiunknak, hogy igaz legyen életünkre, sorsunkra is a zsoltáros szava: „Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéjét emelve.” (Zsoltár 126,6) Ámen.
Imádság :

Kedves Testvéreim! Gyakran élünk az ősi szabállyal, hogy bajban, nyomorúságban vagy súlyos  betegségben, kérdéseket teszünk fel Istennek. Sokszor persze beérjük azzal, hogy a barátunk, vagy egy okos hívő, vagy egy tekintélyes bölcs, vagy netán a lelkészünk ad választ az efféle kérdéseinkre. Most, hogy a járvány idején még több időnk van a magános bibliaolvasásra is, még inkább látjuk, hogy a  Szentírás is tele van kérdésekkel. Miért? - kérdezi zsoltárában a szenvedő. Meddig még? - kérdezi a népéért kesergő próféta. Mire várunk még? - kérdezi a reménykedő. Kiről beszél a próféta? - kérdezi a jövendölést olvasó. Mit cselekedjünk? - kérdezik pünkösdkor a Péter prédikációján megrendült zarándokok. Miért hagytál el engemet? – kérdezi a szenvedő Krisztus a golgotai kereszten. És ahogy csatlakozunk ezekhez a kérdezőkhöz, a szenvedőkhöz, a prófétákhoz, az apostolokhoz, a pünkösdi zarándokokhoz, Krisztushoz – és magunk kérdéseinkre is választ találunk.
Amire azonban kevésbé figyelünk, hogy nemcsak mi kérdezhetjük Istent, hanem Ő is kérdez bennünket.
Ezeknek az isteni kérdéseknek a megértéséhez, amelyeket itt a prófétánál olvastunk,  szükséges néhány bevezető megjegyzést tenni. Az imént Jeremiás próféta jövendöléséből olvastam és ebben  megrendítő állapotokról hallottunk. Ilyeneket mond: „akik megmaradtak, inkább választják a halált, mint az életet.” Aztán: „hazugságra munkál az írástudók tolla!” Aztán: „hazugsággal gyógyítják népem leányának romlását, mondván: békesség, békesség, de nincs békesség!” Majd: „elmúlt az aratás, elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg!”
A próféta egy nagy társadalmi katasztrófáról jövendöl, és a reménytelen állapotokat foglalja össze ezekben a rövid tételekben. Ezt a megrendítő elesettséget súlyos kérdések szövik át – itt mindenki érintett, a nyomorúság mindenkire kihat. Csak a felolvasott részben tizenöt kérdést számoltam össze! Kérdez itt mindenki: azok is, akik az összeomlást elszenvedik, az ország kétségbeesett lakosai, kérdezgetik egymást a háborús menekülők – kérdez a próféta, kérdez a királyuk, faggatják egymást!
Csak egy valakit nem kérdeznek - Istent!
Isten azonban kérdez! Sőt, belekérdez a mi szavainkba. Itt a prófétai szakasz végén három kérdés áll, ezek így hangzanak: „Nincsen-e balzsam Gileádban? Nincsen-e itt orvos? Hát akkor nem gyógyult meg az én népem leánya?”  Ezek Isten kérdései.
Isten számtalanszor emberi eszközökön keresztül nyilvánítja ki akaratát, közli üzenetét, mond tanácsot, szól intelmet, ad törvényt, tesz próbára, hoz szabadulást.  Most itt a próféta szájával kérdez: „nincsen? nincsen? hát akkor miért nem?” És ezek nem költői kérdések– ahogy mondani szoktuk. Bizony, van rájuk válasz!
1. Az első kérdés: „Nincsen-e balzsam Gileádban?” – Ha egyszerűsíteni akarjuk, kérdezhetjük így is: nincsen orvosság? Milyen egyszerű és megszokott mozdulat gyógyszer után nyúlni, ha valakit előfog valamilyen fizikai fájdalom, betegség, gyötrelem. Vannak, akik hosszú útra készülve, a legnagyobb gondossággal készítik el a gyógyszeres készletet. A családi kasszát úgy tervezzük, hogy ha másra nem telik, gyógyszerre mindenképpen jusson. Óriási politikai viták dúlnak világszerte, hogy az adónk mekkora részét fordítsa az állam gyógyításra? Az is milyen természetes, hogy a beteg embereknek a rokonai, barátai különböző gyógyszereket, kúrákat ajánlanak. Sokszor ezzel fejezik ki a szeretetünket, ragaszkodásunkat. Láttam már én is, hogy beteghez gyógyszert vittek – ajándékba.
Tehát, van gyógyszer! – felelhetünk azonnal az isteni kérdésre. De van-e balzsam? – mert most így szól a kérdés. Ez pedig a hathatós orvosságot jelenti, a sebeket gyógyító, fájdalmat enyhítő, megfrissítő, és a lelket is örömmel eltöltő drága eszközt, amely így egyszerre több célt is szolgál. A legfőbb cél pedig, az, amiért maga a próféta is kiált: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!”  (Jer 17,14) Van hát hathatós orvosság! De élünk-e ezzel a lehetőséggel? Hiszen mégiscsak így kell szólnia a prófétának: „Hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: békesség, békesség, és nincs békesség!” Megoldhatjuk-e a bajt, ha nem jó orvosságot adunk a bajra? Ezért kérdez Isten igéje egészen pontosan: hát nincs-e balzsam Gileádban? Mert a rossz gyógyszer sosem éri el a célt. Tudjuk, a hazugság éppen az ellenkezőjét éri el, mert csak növeli, ki elfödi a bajt!
Nemrégiben egy megrendítő elmélkedést olvastam arról, hogy vajon miért olyan rosszkedvű a mi világunk általában is? Miért van az, hogy - a próféta kifejezéshez igazodva – itt dús aratás, jön a jókedvű nyár, mi azonban nem éljük át a megszabadulás nagy ajándékát? Miért ülnek sokszor rosszkedvűen az ünnepeltek a saját születésnapjukon az ünneplők körében? Miért látunk olykor egy-egy pompázatos esküvőn keserű ráncokat az ifjú pár arcán? Miért van az, hogy bár minden megadunk a jókedvért, vidámságért, derűs órákért, a jólét tündöklő szimbólumaiért, békességért – és még sincs békesség? Mert hiába teli a táskánk gyógyszerekkel – pompás kommunikációval, imázs-készítményekkel, propagandával -, ha nincs nálunk az isteni igazság, nem lehetünk egészségesek!
De hát valóban nincsen balzsam Gileádban? Van. Az igazság ez a gyógyszer! Mondjuk most ki, a szép igéhez igazítva: az igazság ez a balzsam! És Istennél van ez a gyógyszer! Milyen érdekes, ha orvosságra van szüksége, a leglustább ember is felkel, és a legvadabb téli éjszakában is elindul, hogy a gyógyszertári ügyeleten kiváltsa. Ha szorongat a betegség, az egész világ összefog, hogy megkeresse a gyógymódot! Hát legyen bennünk ilyen eltökélt indulat az igazság iránt is! Mély hitre hív minket ez az isteni kérdés, mert az igaz  hit nemcsak tudja a jó  választ is, hanem  el is vezet egészen a Krisztus keresztjéhez, a Szenvedő szolgához, kiről ezt mondja Ézsaiás próféta: az ő sebei által gyógyultunk meg. (Ézs 53)
2. Nincsen-e itt orvos? – kérdezi másodszor a próféta által Isten. Ne kapkodjuk el a választ, még ha az előzőek fényében, könnyűnek és egyértelműnek tűnik is a felelet. Előbb hallgassuk, mit mond a próféta a betegség okairól: „Figyeltem és hallottam: nem őszintén beszélnek, senki sincs, aki megbánja gonoszságát, ezt mondván: mit cselekedtem? Mindenki összevissza futkos, mint a csatában megvadult lovak. Még a gólya is tudja a maga rendelt idejét az égben, és a galamb, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniük, de az én népem nem tudja az Úr ítéletét! Hogyan mondhatjátok: Bölcsek vagyunk, nálunk van az Úr tanítása? Hiszen hazugsággá tette ezt az írástudók hazug tolla! Szégyent vallottak a bölcsek, megrettentek, zavarba jöttek. Mit is ér a bölcsességük, ha megvetették az Úr igéjét?! Ez a néhány megjegyzés az okokat és a következményeket együtt mutatja be. Ha nagy a baj, nem érhetjük be azzal, hogy a magunk házi receptjei szerint kúráljuk magunkat, hanem el kell mennünk a gyógyítóhoz, és előtte fel kell tárnunk a bajunkat. Amikor Isten azt kérdezi bajba jutott népétől: hát nincsen-e itt gyógyító? -  csak úgy felelhetünk rá jól, hogy: dehogynem, Uram, Te vagy a mi gyógyítónk!
És mi a betegség? A próféta fájdalmas leírása egyértelművé teszi, hogy éppen az a betegség, hogy nem vagyunk ott a gyógyítónál. Nem vagyunk ott Istennél!
Lám, a teremtett világ milyen kitűnően ismeri és éli saját élettörvényeit: a gólya, a fecske, a daru mind-mind tudja, mikor kell útra kelnie délre vagy északnak, mikor minek jött el az ideje. Csak az én népem nem tudja a maga igaz életrendjét? Nem tudja, hogy vissza lehet Istenhez térni, lehet Ővele lenni, Nála és Benne lakozni? Valami révület uralkodik itt, mert senki nem veti fel a bűnbánó önvizsgálat komoly, életfordító kérdését: mit tettem? Jaj, mit követtem el? – hanem mindenki rohan előre, mint a harci ló. Huizinga, a nagy holland tudós jegyezte fel csaknem száz éve, a huszadik századi diktatúrák idején, hogy az ember őrületben él, és csak idő kérdése, mikor kezd őrjöngeni. Ma ezt így mondaná: a mai ember törtetésben él, s csak idő kérdése, mikor töri darabjaira a világot. A szellem embereiről is szól a próféta: az írástudók elcsavarják Isten igazságát; bölcsességnek kiáltják ki azt, ami romlásba visz. De legyünk alázatosak, mi keresztyének is. Szeretjük azt mondogatni, hogy nálunk, legalább nálunk megvan még az isteni bölcsesség! Nem igaz! – mondja a próféta. Orvoshoz kell fordulnunk a gyógyulás érdekében és mindenestől fel kell tárnunk magunkat, hogy megtalálja a gyógymódot.
Isten második kérdése: hát nincsen-e itt orvos? -  a remény dimenzióját nyitja meg nekünk, a derült jövő, a gyógyulás, a szabadulást reményét tárja el.  Van-e orvosod, szoktuk kérdezni beteg emberektől? Isten az én orvosom – őhozzá kell folyamodnom, őt kell megkeresnem! S lám, amikor Istenhez érkezik az ember, belátva, hogy vétkezett, feladva, hogy bölcsebb volna a Mindenhatónál, akkor megtapasztalja, hogy Istennél valóban minden meggyógyul! Az egészség azt jelenti: minden kerek és egész. Mert mitől voltunk betegek, ha nem attól, hogy Isten kizártuk életünkből?! Isten nélkül teljesség-hiányos az élet. Ezért látja jól a próféta, hogy akik Isten nélküli életre rendezkedtek be, azok egy adott ponton inkább a halált kívánják, mint az életet. A mi orvosunk azt mondja: válaszd az életet!  S hogy hol van ez az orvos, azt is tudjuk: nincsen távol ő, hogy segítene! Amikorkérdezi: hát nincsen-e itt orvos? –már itt teszi fel a kérdést, már itt van veled, és tőled kérdezi itt és  most!
3. A harmadik kérdés így szól: „Miért nem gyógyult meg az én népem leánya?” Ez kérdés az előző kettőt összegzi. Azokra már megkaptuk a választ. Van hathatós gyógyszer, és van orvosunk! De akkor miért nem gyógyult meg népemnek leánya? Igen, miért?
Isten ezzel a kérdéssel a gyógyulásunkat készíti elő. Amikor magunkba süllyedve élünk, mert semmit sem ért az önmentő improvizálás, a varázslás, a csőd ide-oda tologatása, de mindebbe nem lehet belenyugodni! - , akkor Isten ezzel a harmadik kérdéssel a maga oldalára hív minket. Amikor mi már mindent feladnánk, szinte megdöbbenünk, hogy a Teremtőnket nyugtalanítja a sorsunk, és nem akarja annyiba hagyni a történetünket. Hanem, elküldi Krisztusát, a szenvedő szolgát, aki magára veszi bűneink terhét, és kiárasztja ránk Szentlelkének gyógyító kegyelmét.  Miért? Mert Isten szeret minket. Egy másik próféta, Ezékiel, a nagy országromlás kellős közepén, csodálatos látomást látott. Egy új templomot a régi, megsemmisült helyett. S ennek az új templomnak a küszöbe alól forrás fakadt fel, és a forrás vize kiáradt az utakra, nagy és mély folyóvá bővült, és a partja mentén a fák gyógyításra való gyümölcsöket teremtek. Miért nem gyógyíttatott meg népemnek leánya? – kérdezi most tőlünk is az Úr. Van válasz a kérdésre, éspedig az, hogy ha odaállunk az Ő oldalára, az igazság és teljesség világába, hogy áldó kegyelmével meggyógyítson, meg is gyógyít , sőt,  minket is gyógyító emberekké tesz. Van balzsamolaj Gileádban – ez a hit alapja! Van gyógyítónk – ez a megalapozott reményünk! És van gyógyulásunk – Istennél Jézus Krisztus által – mert így szereti Isten a világot. Ámen.
Imádság :

„Dávid tanítása.  Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott,
vétke elfedeztetett.
Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít,
és lelkében csalárdság nincsen.
Míg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt.
Míg éjjel-nappal rám nehezedett kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében..
Vétkemet bevallottam neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak;
és te elvetted rólam bűneimnek terhét.
Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes alkalmas időben.
Bár a nagy vizek áradnának,  nem juthatnak azok el ő hozzá.
Te vagy oltalmam, te mentesz meg veszedelemtől;
végy körül engem a szabadulás örömével!
Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.
Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint az öszvér, amelyeknek kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád.
Sok bánata van a gonosznak, de aki bízik az Úrban, kegyelemmel veszi azt körül.
Örüljetek az Úrban, vigadozzatok ti igazak! Örvendezzetek mindnyájan ti egyenes lelkűek!”
Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!
Ma kezdjük olvasni a Máté evangéliumában a Hegyi Beszédet és rögtön az elején Jézus szavait azokról, akiket boldognak nevez. Kik a boldogok? És milyenek a boldog emberek? Örökös kérdésünk ez, és Megváltónk igazán útba igazít minket. Hogy jól lássuk merre mutat és jól értsük, mire hív, ahhoz sok segítséget ad a 32. zsoltár. Ezt olvassuk most.
1. A zsoltár először is általánosságot mond, mely egyetemesen érvényes: boldog az, akinek a hamissága megbocsáttatott, a vétke elfeleztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.
Általános igazság ez: boldog az, akivel szemben Istennek nincsen vádja, akivel szemben Istennek nincsen panasza, akinek Isten nem tulajdonít bűnt, akinek nincsen semmiféle csalárdsága. Ez a boldog ember.
Tudom, hogy sok egyéb gyönyörű meghatározást tudunk mondani arra, hogy ki volna a boldog ember. Bölcs mondásokat, idézeteket tallózgattam, filozófusoktól, okosoktól, bölcsektől, költőktől, íróktól – szebbnél-szebb mindenik. De ha két lábbal járunk a földön, sőt, ha csak a saját elképzeléseinkre gondolunk, mondhatom, hogy a mai ember szinte csak két utalást fogad el érvényesnek.  Ez egyik szerint, az a boldog ember, aki túl van jón és rosszon. Ez egészen a régi sztoikusokig megy vissza és azt sugallja, hogy aki mindent megtapasztalt már, vagyis jót is tapasztalt, rosszat is tapasztalt, és túl van rajtuk, fölébük emelkedett, nos, az a boldog ember. Ennek a világnak sem a nyomorúsága, sem az öröme, sem a baja, sem az áldása nem érinti. Ezzel rivalizál a másik gondolat, amely szerint azt tarthatjuk boldognak, akinek – úgymond – mindene megvan, telve van az élete. Gyakorlatiasan, azt tartjuk boldognak, aki meg tudja szerezni azt, amire szüksége van. Nem lát hiányt, de nem azért, mert semmi sem hiányzik neki, hanem, mert semmi sem lehetetlen a számára.  Az egyik tehát közönyt javasol, a másik telhetetlenségre szólít.
A zsoltár azonban kijózanít bennünket, mert rögtön a lényegre tér, és azt mondja, hogy boldogságról egyedül Isten és ember viszonylatában beszélhetünk, mert minden egyéb megfontolás rövid lejáratú, nincs tartóssága. Azok a boldogságok, melyeket ma igyekszünk  megszerezni, amelyekért annyit fáradozunk, küzdünk, amelyek miatt másokat irigylünk,  röpke ideig tartanak. Vagy ha van rájuk írva valami szavatossági idő, hamis bélyeg az. Előfordul, hogy egy-egy boltban az ellenőrök a szépen becsomagolt, mutatós terméken hamis dátumot találnak, hátha jön egy balek, aki megveszi. A mi boldogság-csomagjainkra is rá van ütve valami szavatossági határidő. De többnyire lejárt boldogság az, véget ért az érvényessége, vagy el sem kezdődött. A hamis dátum alatt ez lapul: volt...  Vagy éppen ez: sosem lesz...
Ezért mondja a zsoltáros keresetlen szavakkal, hogy boldogságról csak akkor tudunk egyáltalán beszélni, töprengeni, gondolkodni, ha az ember kapcsolatban van Istennel. Isten-kapcsolat nélkül csak boldogság-utánzataink vannak, vagy afféle boldogság-retrók. Régebben a televízióban láttam egy riportot, melyben egy falusi tanító nyilatkozott. Elmondta, hogyan élnek a faluban, hogyan térnek vissza a régi szokások, az emberek hogyan igyekszenek vissza a régi világba. Aztán hozzátette, hogy ez azért van így, mert az emberek boldogtalanok,  és úgy vélik, hogy a régi emberek boldogabbak voltak. És ez talán így is van! Csakhogy -  tette hozzá -, tévedés azt gondolni, hogy a régiek boldogsága abban lett volna, hogy két kézzel túrták a földet, és közelebb voltak a természethez, és az egyszerű világ keretei közt éltek. Azért voltak boldogabbak, mert közelebb voltak Istenhez. Mi pedig  az üres kereteken kérjük számon a boldogságunkat. Magunkhoz öleljük az üres dobozt, és azt hisszük, hogy az maga a boldogság. Pedig a boldogság az Istennel való élő kapcsolatban van.
A zsoltár azt mondja: Boldog ember az, aki (amúgy, tömören szólva) jóban van Istennel. Ennyi a boldogság. Jóban lenni Istennel. Mindannyian átérezhetjük ennek a kifejezésnek a lényegét: jóban lenni valakivel. Jóban lenni befolyásos emberekkel, jóban lenni az orvossal, jóban lenni az igazgatóval. Jóban lenni valakivel, azt jelenti, hogy minősített, speciális kapcsolatunk van, és nem formális a kapcsolatunk. Tehát boldogságot latolgatni csak akkor tudunk, ha kinyitjuk a kérdést:  jóban vagyunk-e Istennel? És ebben semmi különleges filozófia, semmi elvonatkoztatás nincs, hanem máris értjük a zsoltár kezdő szavát: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Ilyen egyszerű.
2. De ez az egyszerű igazság nyomban súlyos tétellé változik a zsoltár második szakaszában, amikor Dávid önmagáról vall. A boldogság ugyanis sosem elvonatkoztatott tétel, hanem teljesen személyes ügy, néha annyira személyes, hogy szinte kifejezhetetlen. Dávid önmagáról vall. Azt mondja, hogy a tétel általában, persze rendben van. A tétel olyan egyértelmű, hogy bizonyítani sem kell. De amikor magára tekint, máris ezt kell mondania: amíg én elhallgattam – tudniillik a bűneimet –, addig még a csontom is belesajdult a napestig való jajgatásba. Éjjel-nappal rám nehezedett Isten keze, életerőm ellankadt. Dávid tehát bevallja, hogy úgy akart boldog lenni, úgy akart Istennel jóban lenni, hogy elhallgatta a vétkét. Bizony általános emberi gyakorlat ez, holott semmiféle szavatossága nincs: ha hallgatok a vétkekről, akkor nincsenek is. Úgy véljük, amiről hallgatunk, az nincs. Nemrégiben emlékeztünk a csernobili atomerőmű katasztrófájára, és akik felnőtt fejjel megélték, emlékeznek rá, hogy csak napokkal a baleset után kezdtek arról beszélni, hogy valami történt a Szovjetunióban, de nincsen semmi baj. Ha hallgatunk róla – vélték az akkori hatalmasok –, akkor nincs is, meg sem történt. Erről beszél Dávid is. És ha Dávid ismerte volna az atomhasadás titkát és rettenetes erejét, talán ezt a hasonlatot mondta volna: elhallgattam, hogy felrobbant az atomerőmű, és azt hittem, ha elhallgatom, nincs is sugárszennyezés. Vagy talán azt mondta volna: elhallgattam, hogy világméretű vírusjárvány fenyeget! De miközben elhallgattam, miközben eltakargattam, aközben életerőm ellankadt, mint szikkasztó nyárban minden élet, és csak jajgatni tudtam napestig, mert nyomorúság, betegség, végzetes baj tört rám.  Azt hittem, ha elhallgatom a bajt, máris jóvá tettem magamat, és valahogy csak jóba keveredek Istennel, és boldog leszek, - de már látom, hogy így nem lehet.
Azt mondtam, hogy az Istennel való kapcsolatban találjuk meg a boldogság forrását, sőt, egyáltalán csak ebben a kapcsolatban vethetjük fel a kérdést. Ezért a következő lépést is meg kell tenni.  Dávid így mondja: vétkemet bevallottam. Isten, akiben minden boldogság forrását találjuk, beszélő Isten. Mi több Isten beszélgető Isten, személyesen viszonyul hozzánk. Tehát ezt mondja Dávid: bevallottam, mert nem tudtam tovább elhallgatni, nem bírtam tovább rejtegetni, rá kellett döbbennem a kudarc kellős közepén, hogy el kell mondani, be kell vallani. Ezen a nehéz az úton kell személyes kapcsolatot létesíteni. Sokszor vagyunk úgy, hogy följajongunk az égbe, elkiáltozzuk Istennek a szükségeinket, a kéréseinket, de – Adyval szólva –  ez föl-föl dobott kő visszahull, vagy ahogy egy angol-amerikai költő, Auden mondja egy versében, bontatlanul visszajönnek ezek a levelek. Igen, mert először ezt kell elmondani: megvallottam vétkemet, bűnömet nem fedeztem el, azt mondtam: bevallom hamisságomat az Úrnak - és ő elveszi a bűneink terhét.
Tehát azt is meg kell vallanom, hogy úgy akartam jó kapcsolatban lenni Istennel, hogy ebbe a kapcsolatba én először hamisságot akartam belevinni. Pedig nem lehet. Megvallottam hamisságomat, mondja tehát Dávid, megvallottam, hogy trükközni akartam, meghamisítottam a szavatossági dátumokat, mást tüntettem fel önmagamról, mint ami vagyok. És milyen megrendítő: mégis itt nyílik meg legelőbb a boldogság! Azt mondja a zsoltár: te elvetted rólam bűneim terhét. Lehet Istennel jóban lenni! Sőt - ha szabad azt mondanom – Isten jóban is akar velünk lenni. És ennek egyetlen lehetőségét meg is teremtette Krisztusban, aki elveszi a világ bűneit, nagy kegyelmet, feloldozást, új életet ad!
3. Így érünk el a zsoltár végéhez. A zsoltár elején azt mondta Dávid, hogy az boldog, akinek Isten nem tulajdonít bűnt és a lelkében nincsen csalárdság, Most így fejezi be: vigadozzanak az igazak, örvendezzenek az egyenes lelkűek! Tehát kétfajta lelkületről, kétfajta szívről, kétfajta magatartásról beszél. A csalárd lelkűek nem lehetnek boldogok. Ahol csalás van, ott az ember hamiskodik, hogy elrejtse: nincs rendben Istennel a dolga, valami megromlott az Istennel való kapcsolatában. Én ilyen hamisságnak tartom az ateizmust. Milyen egyszerű megoldásnak tűnik azt mondani: nincs Isten. Nincs és kész. És ezzel ez az egész probléma meg van oldva. Jöhet a közöny és a telhetetlenség küzdelme. De ez csalárdság, hiszen mindenki tudja, hogy van Isten, és mindenki Istenben jár, kel, mozog - ezt már megmondták a régiek is.
A zsoltár végén aztán azt mondja Dávid: ujjongjatok ti, egyenes lelkűek. Tehát Isten elveti a csalárdságot, a hamis mértéket  – és kiegyenesíti az életünket. Milyen egyszerű ez a szó! Egyenes lelkűek - szó szerint így is lehetne mondani: egyenes szívűek, egyenes emberek, akiket nem lehet rávenni semmilyen hamis útra. És most, hogy Dávid elnyerte Istentől a megbocsátásnak és a helyreállításnak a nagy ajándékát, azt mondja: ujjongjatok ti, mindnyájan, egyenes lelkűek. Örvendezzetek Istenben! Az egyenes szívűek: örvendező emberek. A zsoltár végén érkezünk oda, ahol minden kezdődik! Isten ugyanis az embert boldogságban teremtette. És ebbe a boldogságba akarja visszavezetni az embert.
Kik a boldogok? Azok, akik örvendeznek Istenben. Az Istenben való örvendezés a boldogság legmélyebb tartalma.
Életünkben sok mindennek lejár a szavatossága: lejár az erőnk szavatossága, lejár a bölcsességünké is, lejár az ügyességünké is, lejár a fiatalságunké, lejár az öregkorunké, mindenre rá van ütve a mulandóság pecsétje. De kegyelem által elnyerhetjük azt, amelyiké nem jár le soha: ez az Istenben való örvendezés. Ezzel a létmozdulattal találunk vissza önmagunkhoz, amilyenné Isten bennünket teremtett. Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben: boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.
Kik a boldogok? Azok, akik Istenben vannak, Istenben örvendeznek, akik nem rejtegetnek Isten elől semmit, akiknek útját Isten kiegyenesítette, és ezen az egyenes úton indulnak oda, ahova Isten meghívta őket - örök örömbe, üdvösségbe, teljes boldogságba.
Ámen
Imádság :

„És történt, mikor közelgetett Béthfágéhoz és Bethániához, a hegyhez, mely Olajfák hegyének hívnak, elküldött kettőt a tanítványai közül, mondván: menjetek el az átellenben levő faluba; melybe bemenvén, találtok egy megkötött vemhet, melyen soha egy ember sem ült: eloldván azt, hozzátok ide. És ha valaki kérdez titeket: Miért oldjátok el? ezt mondjátok annak: Mert az Úrnak szüksége van reá. És elmenvén a küldöttek, úgy találták, amint nekik mondotta. És mikor a vemhet eloldották, mondták nekik a gazdái: Miért oldjátok el a vemhet? Ők pedig mondták: Az Úrnak szüksége van reá. Elvitték azért azt Jézushoz: és felsőruháikat a vemhére vetvén, Jézust reá helyezték. És mikor ő ment, felsőruháikat az útra terítették. Mikor pedig immár közelgetett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve kezdte dicsérni az Istent fennszóval mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, mondván: Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” Lukács 19,29-38
Szeretett testvérek!
Virágvasárnap története nagy talányt és felséges csodát állít elénk.  És ebből megértjük, hogy Jézus követőinek mindig tanulniuk kell a tanítványság iskoláját.  Bizony, a tanítványok nehezen tudtak a saját meggyőződésüktől eloldódni, és teljes szívvel a Jézus tanítványai lenni. És nekünk is meg kell vívniuk ezt küzdelmet. Így volt és van ez a mai virágvasárnapon is.  A történet az engedelmesség leckéje, mely húsvétig tart.  Akkor tanulják meg a nagy leckét, hogy mindent Jézus dicsőségében lássanak.
Először hadd szóljak a talányról.  Milyen különös, hogy itt minden el van készítve.   Jézus és a tanítványai már hosszú ideje jöttek Jeruzsálem felé, és nyilván a tanítványokat feszültséggel töltötte el a közeli cél.  Már előttük a szent város!  Ilyenkor kapkodni szoktunk, és gyorsítunk, és mellékes körülményekre nem vagyunk tekintettel.   A tanítványok azonban nem mehetnek egyenest Jeruzsálembe, kitérőt kell tenniük, a mester elküldi őket: “menjetek be a szomszéd faluba, találtok egy szamárcsikót, oldozzátok el, hozzátok ide nekem.”   Megint egy kitérő.  Vajon miért?
De nemcsak ez a kitérő talányos, hanem  az is nagy kérdés itt, hogy valóban úgy lesz minden, ahogy Jézus megmondta?  Ott lesz-e a csikó, és elhozhatják-e?   Úgy tenni, ahogy Jézus kéri, ehhez nagy alázat kell.   Főleg, mivel a tanítványok korábban nem mindig jártak sikerrel.  Páldául, amikor ötezer ember hallgatta Jézust és megéheztek, Jézus azt mondta tanítványainak: adjatok nekik enni. Ez teljesíthetetlen parancs.  Máskor Jézus elküldte a tanítványokat egy samáriai faluba, hogy szállást kérjenek. De nem adtak nekik, sőt kikergették őket. Most pedig itt  - a nagy cél előtt -  kitérőt kell  tenni: menjetek el, hozzátok ide nekem a szamárcsikót. És ha valaki megkérdezi, miért teszitek, mondjátok, hogy mert a mesternek szüksége van rá.
De ki az a mester? Aki most jön Galileából?  Lám, aki Jézusnak engedelmeskedik, nyomban talányokba ütközik.   Aztán itt van az is, hogy a szamárcsikó gazdái engednek.  Némelyek szerint a tanítványok csak igazolták magukat, amikor azt mondták: a mesternek van szüksége rá.  Ez volt a jelszó.  Mert meg volt szervezve minden.   Én azonban azt hiszem, hogy ez a szó - “a mesternek van szüksége rá” – olyan erővel szólalt meg, hogy onnan már nem volt több kérdés. Az evangélista meg sem jegyzi, hogy miképpen történt ez. Még azt sem mondja, hogy odaadták volna. Csupán ennyit mond:  “és a tanítványok elvitték Jézushoz.” Az a csikó immár Jézusé.  De nem csak a tanítványok és a szamárcsikó gazdáinak az alázatát látjuk meg itt, hanem Jézusét is.  “Ímé, jön a te királyod; nőstényszamárnak vemhén.”  – így jövendölt egykor Zakariás próféta, aki nem valami a dicsőséges királyról beszél, aki lovon, tankon, helikopteren érkezik.  A megváltó köznapi módon érkezik, szamárháton. Aki arra fölül, az alázatos király.   És kérdezhetem tovább, egyáltalán miért mondja Jézus, hogy a Mesternek van szüksége rá?  Ugyan mi szüksége, miféle hiánya lehet egy királynak?  De Jézus nem lefoglalja, vagy kisajátítja ez a jószágot, hanem elkéri!   Lám, milyen alázatos Jézus! Isten Fia kér, és azt mondja: “szükségem van rá.”
De fenség is van a történetben.
Mert aki enged Jézusnak, az nem vesztes lesz, az nem rövidül meg semmivel, hanem a király mellett ő is király lesz.  Ez a Jézus iskolája. úIgen, elég Jézusnak engedelmeskedni, elég alázatosan azt tenni, amit ő mond, és elég csak azt mondani, amivel ő elküldött és megbízott bennünket!  Mert ekkor éljük át, hogy voltaképpen nem is erre, nem is arra, hanem rám van szüksége az Úrnak. Tudom, ez a kijelentés nem éppen „református” mondat. Mi abban a boldog hitben élünk, hogy a mi Istenünk szuverén és Neki semmire nincs szüksége.  Nekünk van szükségünk erre, arra, de leginkább Istenre.  Isten nem kér, mi kérünk. Isten nem mondja, hogy Neki kellene ez, vagy az. Nekem van szükségem van rá.
Mégis, most az egek királya, Isten Fia mondja: “szükségem van rá” – “szükségem van rád!”  Eszméltető pillanat ez a  tanítványok életében!  De csak pillanat. Majd a feltámadás után eszmélnek fel igazán.  Mert a nagy megrendülés még hátra van. Azt majd a keresztnél éljük át.   Kedves testvérek, Jézus minket is elhívott tanítványai iskolájába, és számtalan ajándékkal, nagyszerű, sokszor talányos csodával ajándékoz meg bennünket.  De arra hívott el, hogy tőle tanuljuk az alázatot, s hogy neki engedelmeskedve ugyanolyan szabadok legyünk, mint Ő.
És ezzel ugyanúgy az Ő királyságához tartozzunk, mint virágvasárnap azok, akik elengedték a szamárcsikót, akik elmentek érte, akik mindenben úgy tettek, ahogy ő mondotta és kérte. Ámen