Bogárdi Szabó István Dr.

Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják! (Máté 5,8)
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az összes boldog mondás közül, ezt választjuk a legszívesebben. A szegénység, a sírás, a szelídség, az igazság vágya és az irgalmasság nem teremt feltétlenül jó helyzetet a számunkra.  Ha sírunk, például, gyászolunk valakit, a vigasztalás szinte elérhetetlen. Amikor Jézus vigasztalta Lázár nővéreit, azt felelte neki Márta: tudom, uram, hogy feltámad majd az én testvérem - azon az utolsó napon (János 11,24). De az nagyon messze van. Vagy ha éhezünk-szomjúhozunk az igazságra, folyton azt tapasztaljuk, hogy éppen csak egy kis morzsát, csak egy kortyot kapunk belőle, ami csak tovább növeli ezt az éhségünket és szomjúságunkat. Egyszóval, a korábbi boldog mondások olyan élethelyzetekre, magatartásokra irányították a figyelmünket, amelyekben küzdenünk kell. Még a szelídség esetén is így van ez, hiszen Jézus szavaiból megértettük, hogy az a keveredés nélküli magatartás, amit ő szelídségnek nevez, csak nagy belső küzdelmek árán jut érvényre. Sőt, benne van Jézus hívó szava is: és tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szelíd vagyok, vegyétek magatokra az én igámat (Máté 11,29). Így kapcsolódik a keresztény élet a szelídséghez.
De a tiszta szív!  A tiszta lelkiismeret! Az  nemcsak eltökéltség, hanem megingathatatlanság is! Még a sztoikusok is elismerik ezt. Seneca az egyik buzdító erkölcsi levelében azt mondja:  inkább legyen jó lelkiismeretem, mint jó hírem! A lelkiismeretem legyen rendben, aztán, hogy jó híremet költik-e, vagy rossz hírt terjesztenek rólam, ez nem olyan fontos. Ha választani kell, akkor a tiszta lelkiismeretet választom. A lelkiismeret ugyanis szuverén nagyúr. Amikor süllyedünk, sőt beletökéljük magunkat a rosszba, a lelkiismeretünk alszik. Aztán ha elkövettük a rosszat, a lelkiismeret nem hagy minket aludni. Hát inkább legyen tiszta lelkiismeretem, tiszta szívem! De mégis föl kell tennünk a kérdést, hogy a tiszta szív csak úgy magától van? Így születünk? Azoknak lenne igazuk, akik szerint minden ember úgy születik, hogy a tudata és a lelkiismerete egy üres táblához hasonlítható, s ezekre majd legelőbb a szülei, a családja, aztán a társadalma írnak fel  meggyőződéseket, jót vagy rosszat? Eszerint  rajtunk múlik, miként látjuk a világot és önmagunkat. Hogy így van-e, nem tudom. De ma nagyon sokan ebből indulnak ki, mikor az emberi lelket akarják gyógyítani. Azt javasolják, hogy keressük meg, mikor és hol került fel erre az üres táblára az első rossz gondolat. Keressük meg a legeslegelső hibát, tévedést, törés, bajt, amitől eltorzult a jellemünk, megsebződött a szívünk, és gyógyítsuk meg. Mert ha egy seb nem tud begyógyulni, elfertőződik.  Ha nem így volna, még inkább tetszik nekünk Jézusnak ez a mondása: boldogok a tiszta szívűek! Bár nem tudjuk úgy érteni, hogy a lelkiismeretem tökéletesen tiszta, vagy a szívünk teljesen tiszta és jó volna. Lám, tele vagyunk sebekkel, bajokkal, és amikor kutatjuk az életünkben a rosszat, csak azt tudjuk mondani, hogy már ott van a rossz, nem tudunk a kezdete elé visszamenni. János apostol azt mondja a levelében, hogy az ördög, kezdettől fogva bűnben leledzik (1János 3,8). Mi ez a kezdettől fogva? Én nem tudok addig a kezdetig visszamenni. Az én életemben már adott a rossz.
Értsük Jézus szavát másképpen, javasolják némelyek. Értsük úgy, hogy boldogok azok, akiknek tiszták a szándékaik. A jószándékot illik és kell is méltányolni. Lehet, hogy nem tudom jól csinálni a dolgokat, lehet, hogy a legnagyszerűbb eltervezéseim is eltorzulnak, mert nem magamban vagyok egy lakatlan szigeten, ahol minden külső körülmény és emberi behatás nélkül azt teszem, amit akarok, hanem emberek között élek, de a szándékaim tiszták! Lehet, hogy elrontottam, lehet, hogy melléfogtam, lehet, hogy baj lett a jószándékból, lehet, hogy elvétettem a dolgot, de az akarat, az mégis csak tiszta! Vajon ezt mondaná itt Jézus?
Amikor a tisztaság szót halljuk, a Biblia lapjaiból több dimenzió tárul fel a számunkra. A leghamarabb az úgynevezett rituális tisztaságot tudjuk magunk mögött hagyni. Az ószövetségi kultuszi előírásai kikötötték, hogy mi tekinthető tiszta áldozatnak, továbbá melyek azok a szertartások, amelyek révén a bűnös ember megtisztulhat. Ezeket könnyen mellőzük, hiszen  - Jézus szavával - nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem a száján kijön (Máté 15,11). S ez máris odaköt az erkölcsi tisztasághoz. Igen sok passzust olvashatunk arról, különösen a Zsoltárok könyvében, mit jelent erkölcsi értelemben tisztának lenni. És ezek a megkötések felülmúlják a jó szándékot. Az erkölcsi tisztasághoz kevés a mégoly tisztának tűnő elhatározás. S végül, van a tisztaságnak hitbeli dimenziója is. Hadd szóljak most erről, néhány ige fényében. A megtisztított és őszinte szív a hit és a reménység dimenzióját nyitja meg - a lét mozgásirányát jelöli. A szív mi magunk vagyunk, a szív az emberi akarat központja. A szívünkben tesszük a nagy megfontolásokat, ott dőlnek el a dolgok. A Zsidókhoz írt levél arra buzdít, hogy amikor Isten igéjét halljuk, ne keményítsük meg a szívünket (Zsid 3,15), ne engedjük, hogy a szívünkben a keserűség gyökere fölnövekedjen (Zsid 12,15), hanem legyen a szívünk olyan, mint amiről Jézus a magvető példázatában szól. „Amelyik mag a jó földbe esett, ezek azok, akik a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartják, és gyümölcsöt teremnek béketűréssel.” (Lukács 8,15) Továbbá azt mondja a Zsidókhoz írt levél, járuljunk Istenhez igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek a szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől (Zsid 10,22). Itt értjük meg, hogy ez a tisztaság nem velünk született adottság. A levél a tiszta szíven egyértelműen azt érti, ami meg van tisztítva. S egészen sajátos szót használ erre a megtisztításra, amellyel az erkölcsi és a vallási vonatkozást összekapcsolja. Ezt mondja: akiknek a szíve meg van hintve tisztítóvérrel. Ez az ószövetség sajátos kifejezése a megtisztulásra, ahogy az áldozati báránynak a vérével meghintették a megtisztulásra vágyót. Hintsd meg az életedet Jézus Krisztus áldozatával! -  erről beszél itt levél. És ezáltal tisztítsd meg magad a gonosz lelkiismerettől. A tiszta és a jó lelkiismeretnek ára van.  Áldozni kell. Ha valakinek rossz a lelkiismerete, gyötri a lelkiismerete, nem kell külön  oktatni rá, tudja, hogy valamit tennie kell. Áldozatot kell hoznia. Engesztelni kell azt, akit megbántok. Rá kell szánnia magát arra, hogy az elromlott helyzetet kiigazítsa. Péter apostol pedig ezt mondja a levelében: „lelketeket az igazság iránt való engedelmességben, képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre, igazságnak való engedelmességgel tisztítsátok meg!” (Péter 1:22) Vagyis elindulsz egy megtisztulási folyamatban, és nem megnyugtatni akarod a lelkiismeretedet, mintha meg se történt volna a rossz, hanem nagy munka kezdődik: megtisztulás.  Tisztítsátok meg magatokat a testvéri szeretetre!  Péter apostol is ugyanazt a szót használja itt, amit a Zsidókhoz írt levél mond, vagyis: hintsétek meg magatokat megtisztító vérrel. Jobban értjük már Jézus szavát: aki az én tanítványom akar lenni, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem (Mt 16,24). Értjük már Jézus korábbi szavát. Tanuljátok meg tőlem, hogy alázatos és szelíd vagyok (Mt 11,29). Értjük már Jézus szavát. A tanítvány nem különb az ő mesterénél.  (Lukács 6,40). S így folytatja Péter apostol: „mindezt lélek által tegyétek, egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtek.” Ha azt mondtam a bevezetőben, hogy óhatatlanul is szeretjük ezt az igét, mert romantikus képzetek élnek bennünk arról, hogy mikor még újszülöttek voltunk, ártatlan kisdedek, akkor még megvolt velünk ez a tiszta szív. S mintha Péter is ezt mondaná: mint akik újonnan születtetek. De ennek az újonnan születésnek, ennek az abszolút és teljes megváltozásnak nagy ára van. Jakab apostol kemény szavakkal szól az ítélkezőkről. Amikor valaki a másikhoz kezdi méregetni magát, nem a sportteljesítményt, a vagyont, az eszességet hozza elő, hanem a szívét. Az ítélkezés erre vonatkozik, mert szétválasztást jelent. Elválasztjuk a hamisat az igaztól, a rosszat a jótól.  Elválasztjuk a pelyvát és a búzát. De többnyire csak annyit teszünk, hogy mutogatunk a másikra: az ott pelyva, rossz és hamis. Ebből pedig annyit tudunk a másikban találni, hogy hozzá képest már oszlopos szentek vagyunk. Jakab intelmének a célja az, hogy ha igazán érteni akarod a tiszta és a tisztátalan, az igaz és a hamis, a jó és a rossz közötti különbséget, ezt csak úgy teheted meg, ha közeledsz Istenhez: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek!” (Jakab 4,12) Summa: amikor Jézus azt mondja, hogy boldogok a tiszta szívűek, ő is azt mondja, hogy boldogok azok, akiknek a szíve meg van tisztítva.
Tehát nem valami ősi állapotnak a visszanyeréséről van itt szó, hanem Isten kegyelmes munkájáról.  Igen, számít az akarat, a szándék, a jóindulat! De mire irányul? Isten keresésére irányul? Istenhez való igyekezet ez? Vagy valami más. A zsoltárokban szép előképeket találunk ehhez. Az 51. zsoltár bűnbánati ének. Olyan ember mondja, aki nem mentegethette magát azzal, hogy jó szándék lett volna benne, csak elromlott a dolog. Dávid király házasságot tört, elcsábította a hadvezérének a feleségét, az asszony gyermeket fogant, s a király úgy rendezte el a dolgot, megöleti a férjet. Mikor Nátán próféta rámutat Dávid szörnyű bűncselekmény-sorozatára, akkor a megrendült Dávid így fordul Istenhez:  „tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsoltár 51.9), majd folytatja:  tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (51,12) Kimondja tehát, hogy a tiszta szív isteni újjáteremtés. Ezért mondja Jakab: közeledjetek Istenhez! Ezért beszél Péter apostol a reménység dimenziójáról! Ezért mondja a zsidókhoz írt levél: ha isteni szót hallotok, ne keményítsétek meg magatokat! Ne szálljatok vitába Istennel, mert ez a szívetek megkeményítése. Ne szállj vitába Istennel! Ne szállj vitába a lelkiismereteddel! Ezzel nem azt mondom, hogy Isten szava és a lelkiismeret ugyanaz, de tudjuk, hogy Isten tud a lelkiismeretünkön keresztül is szólni - és ezt Ő sokszor megteszi.
Ez azonban egy nagy drámát nyit meg. A 73. zsoltár visszautal egy korábbi zsoltárra, a 24.-re a szép templomi zsoltárra. Ott azt mondja a zsoltáros: az ártatlan kezű és a tisztaszívű nem adja lelkét hiábavalóságra és nem esküszik csalárdságra. Csak az mehet be az Úr szent helyére, állhat meg az Úr szentélyében, lehet ott a templom tornácában. (Zsoltár 24,4). A 73. zsoltár fölveszi ezt és egy nagy drámát hoz elénk. Azt mondja: „Bizony, jó Izrael az Isten azokhoz, akik tiszta szívűek.” Aztán folytatja: „De én, én már-már elhanyatlottam, látva a gonoszok szerencséjét (Zsoltár 73,1). A tisztaszívű ember pontosan látja a világ dolgait, helyesen méri fel a világban történő dolgok arányait, képes a fontos és nem fontos dolgoknak a megkülönböztetésére. De nem biztos, hogy boldog. Sőt, a zsoltáros nagy panasza, amit Isten elé visz, éppen ez! Bizonnyal úgy van, ahogy a 24. zsoltár mondja, ezt énekeltük, és a régi Izraelben ezt énekelték az ártatlan és a tisztaszívű ember felmehet az Úr szent házába, megállhat Isten előtt, áldást kaphat, jót remélhet, mert bizonnyal jó az Úr azokhoz, akiknek tiszta a szívük! De én... - mondja a zsoltáros, én már-már elhanyatlottam, mert irigyeltem a gonoszok szerencséjét. A gonoszok nem gyötrődnek, nem vergődnek, nem izzadnak, minden bejön nekik, mindig ők teszik meg a jó tippet. Soha semmiféle betegségük nincsen, vagy ha van is, van pénzük is, hogy elmenjenek a csodadokihoz. Vígan élik egész életüket. Fölnéznek az égre és cinikusan mondják, hogy Isten nem lát semmit! Irigylem őket. Boldogtalan vagyok, ha őket látom. Milyen ige hét az, hogy boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent?! Isten nem lát semmit. Azt csinál, az ember, mit akar. És én csaknem elbuktam - mondta a zsoltáros. Vagyis elcsúsztam, összeomlottam, megsemmisültem. Majdnem oda jutottam, amit Shakespeare drámájában olvasunk, a III. Richardban, amikor as púpos, csúnya trónbitorló azt mondja: hogy eltöltsem a fecsegő időt, elhatároztam, hogy gazember leszek. Mert a gonoszoknak van szerencséje. A gazemberek azt  tesznek, amit csak akarnak. Nincs számonkérés. Nincsen sem mennyei, sem földi ítélőszék. Nem jönnek a zsaruk (sem mennyeiek, sem földiek), hogy letartóztassák, és rendet  csináljanak a világban!
És már feketedik is a szívünk. Már én sem hallom Isten szavát, csak növekszik bennem a keserűség gyökere, és szembe szállok Istennel is, megkeményítem magamat és ellene mondok az ő szavának és ígéretének.
A tiszta szív megtisztított szívet jelent! S ezt a drámát Jézus teljesíti, többféle módon is. A lábmosás történetekor, amikor Péter tiltakozik Jézus gesztusa ellen, Jézus azt mondja neki: ha nem moshatom meg a lábadat, semmi közöm nincsen hozzád. (És neked se hozzám.) Ekkor Péter ezt mondja: Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezeimet és fejemet is mosd meg. Jézus így folytatja: aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok. (János 13,8-10) Aztán nem sokkal később az utolsó vacsorán azt mondja Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amit szóltam nektek.(János 15,3)
A tisztaság a Jézus beszéde által érkezik el az életünkbe. A Jézus szava végzi el a megtisztulásnak egyáltalán nem könnyű, hanem drámai műveleteit. De azt mondja Jézus: ti már tiszták vagytok.
S végül, Jézus egy csodálatos ígéretet kapcsol ehhez. Amit Seneca mondott (inkább legyen jó lelkiismeretem, mint jó hírem), azt mondhatja egy sztoikus, aki fütyül a világra, mert arra teszi fel a tétet, hogy minden különösebb gyötrelem ballagjon végig át az életen. Jézus csodálatos ígérete -  boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent - egy egészen más dimenziót nyit meg. A múlt alkalommal hivatkoztam már Mózes második könyvéből arra a jelenetre, amikor Mózes Istennél van, átvenni a szövetség okmányát, a parancsolatokat, és bátorítást és buzdítást kap Istentől az eljövendőre nézve.  Mózes akkor azt kívánja, amit mindannyian kívánnánk, hogy színről színre láthassa Isten. Ekkor azt mondja az Úr: hogy nem láthatod meg az én arcomat, mert nem láthat meg ember élvén. (2Mózes 33,20-23) Ebben a kijelentésben az erkölcsi, a vallási, a rituális tisztaság hirtelen mind összefut egy szálba: Isten abszolút szentsége előtt élő ember meg nem állhat. Mondhatnánk azt is, Mózesnek és az Úrnak a beszélgetésére hivatkozva, hogy kegyelem az, hogy most nem látjuk színről színre az élő Istent. Kegyelem, hogy Istennek csak a nyomait látjuk. Kegyelem, hogy Mózes csak Isten hátát láthatta. Mintha azt mondaná itt az Úr, hogy ha élni akarsz, akkor ne akarj engem látni. De ha örök életet akarsz, akkor kell, hogy engem. És ezért mondja János apostol a levelében: hogy a fiacskáim most Isten gyermekei vagyunk, de még nem tudjuk, hogy mivé leszünk. Csak azt tudjuk, hogy majd olyanná leszünk, mint ő, mert meg fogjuk őt látni, amint van abszolút szentségében (1Jánoas 3,2). A szent (vagyis ami tiszta) és a profán nem fér össze. Egyszer megkeresett engem egy hölgy azzal,  hogy a templomunk jó nagy tágas tér és ő szeretné kibérelni hétvégén, két estére kibérelni a templomot. És mi célból? - kérdeztem. Gyógyító táncot tanítana az embereknek - felelte. Nekem erről a halálra táncoltatott lány jutott eszembe. Kérdezem tovább: miért itt akar ilyesmit tanítani? Mert ő úgy tudja, hogy pénteken este nincs istentisztelet, könnyen ide lehet jönni. Mondom neki: nem adjuk oda. De miért nem? - kezdett vitatkozni. Azért nem, mert ez a hely istentiszteleti hely. Mire ő: na és? Folytatom: itt más nem történhet, csak ami Isten dicsőítésére, szent igéje meghallására, a sákramentumok kiszolgáltatására, az Istent magasztaló gyülekezet egybegyülekezésére való. Mire ő: hát annyi este pocsékba megy! Hát ez az, testvérek! Tényleg pocsékba megy az életed, ha nem Istennek szenteled. Pocsékba megy az életed, ha nem keresed Istent. Pocsékba megy az életed, ha az ő szavát hallva megkeményíted a szívedet és nem  engedelmeskedsz neki. Az abszolút szentséges és a profán nem fér össze. Vagy mondhatnám így is: az örökkévaló teremtő és teremtménye, a véges ember nem árul meg egy gyékényen. Ez az ős-oka annak, hogy földi halandó nem láthatja Istent. Mégis, kegyelem. Pál apostol azt mondja az első korintusi levélben:  most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem (ahogy Isten most már ismer engem). Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Boldogok, akiknek szívét Isten Jézus Krisztus kegyelme által megtisztította, mert számukra megnyitotta a remény csodálatos távlatát. Ámen.

Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. (Máté 5,7)
Egyszer egy fontos levelet kellett volna elküldenem határidővel. Hogy ezt megtettem, azt úgynevezett tértivevénnyel lehetett igazolni. El is készítettem a levelet, de elméláztam, mással töltöttem az időt, aztán késő délután, percekkel a posta zárása előtt nekilódultam, hogy még időben odaérjek és föl tudjam adni. Útközben elkapott egy nyári zápor, nem tudtam, hova dugjam a levelet - nadrágomba, ingem alá? - így eresz alá húzódtam. Mire megérkeztem a postához, az alkalmazott már éppen zárta az ajtót. Meg is áztam, a levelet sem adtam fel el időben - ebből nagy baj lesz. Meglátta a kétségbeesett tekintetemet, kinyitotta az ajtót, beengedett, így zárás után öt perccel föl tudtam adni a levelet. Megirgalmazott. Nem volt a gesztusában semmiféle hősies, nagyszerű, vagy éppen leereszkedő, úgymond, tette a dolgát -  ember volt, emberként viselkedett. Boldogok az irgalmasok. Az irgalom azt jelenti, hogy megteszem azt, amit nem kellene megtennem. Elvégzem azt, ami nem rám tartozik. Adok abból, ami kizárólag az enyém. A régi egyház liturgiájában nem volt olyan istentiszteleti alkalom, melyen ne hangzott volna el a Kyrie Eleison (Uram, irgalmazz). És mindig bőséggel idézték Pál apostol második levelét a korinthusi gyülekezethez, ahol az apostol az irgalmasság atyjáról és minden vigasztalásnak Istenéről szól (2Kor 1,3), aki elé odajárulhatunk, hogy kegyelmet, segítséget, áldást kapjunk. A folytonos Istenre utaltságunkat fejezzük ki ezzel a könyörgéssel: Uram, irgalmazz! Jézus ezt erősíti meg ebben a boldogmondásban:  Istenre utalt az egész életünk. A büszke embernek így mondom: Istenre vagyunk kényszeredve. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. És ez akkor is így van, amikor a sikerek csúcsán vagyunk, és igaz akkor is, amikor az életünk legmélyén vagyunk. Látni fogjuk, ez a kettő (siker és mélység) megrendítő közel van egymáshoz.
„Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Mindannyian ismerjük Arany János megrendítő balladáját a férje meggyilkolásába beleőrült asszonyról.  A vers refrénje (óh, irgalom atyja, ne hagyj el) több, mint refrén - a mindenkori léthelyzetünk kifejezése. Ágnes asszony tönkreteszi a boldog házasságát, megöli a férjét. A boldogság csúcsáról egy pillanat alatt a mélységbe zuhan. Ő is mondja, a szemlélői is mondják, a bíró is mondja, s a vers hallgatói is mondják, mi is mondjuk e történet hallatán: óh, irgalom atyja, ne hagyj el. S erre felel Jézus szava: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akik irgalmasságot nyernek, de Isten azt akarja, hogy mi is irgalmasok legyünk. S talán az irgalmasságban találjuk meg a legtisztábban és a legerőteljesebben az értelmét annak, hogy mi Isten képmására teremtettünk (1Mózes 1,27). Teremtette az Isten az embert a maga képmására, vagyis Isten élő kapcsolatra alkotott minket. És ebből értjük a legjobban Jézus akaratát, amikor újra meg újra arra szólítja tanítványait, hogy  legyenek olyanok, mint ő.  Isten nagy irgalmú, kegyelmes – ez Isten neve. Mózes második könyvében olvassuk, hogy amikor Mózes látva népe elhanyatlását szent haragjában összetörte a szövetség kőtábláit, amit az Úrtól kapott, újra Isten elé kell járulnia, hogy még egyszer átvegye a szövetség törvényét, és ott Isten nevét kiáltja (segítségül hívja az Úr nevét) ekképpen: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú!” (2Mózes 34,6) Ez Isten neve: megirgalmazó! Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek, ez tehát azt jelenti, hogy boldogok azok, akik egész létükben megélik, hogy ők Isten képmása, hogy teljesen Istenhez tartoznak. Sőt, fokozhatjuk ezt a 78. zsoltár leírásával. A zsoltár a régi idők tanulságát írja le. Az ember nyomorult lázadó, aki visszaél Isten áldásaival, hűtlen és szövetségszegő. Csapások zúdulnak rá, jó sorsa nyomorúságra fordul, és bár  elveszett állapotában nyilvánvalóvá lesz, hogy Istenre szorul, dacol megtartójával. Aztán fordít egyet a szón a zsoltáros, és azt mondja: Isten azonban megirgalmazott: „mert a szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását.” (Zsoltár 78,37-38) Így kellene mondanunk: Istennek az a neve, hogy mindazáltal-irgalmas, annak-ellenére-irgalmas. Az irgalom teljes mozgása ez: mégsem büntet - mégis irgalmaz.
Ha az evangéliumokat olvassuk még közelebb jutunk ennek a boldogmondásnak a mélységéhez. Jézus földi szolgálatában és az apostoli levelekben világosan látható, mi az irgalom. Ez határoz meg a legjobban mindenféle állapotunkban, ezt tartjuk a legfontosabbnak. Irgalom az Isten transzcendens valósága is, aki megnyitja nekünk az örök élet kapuját, és irgalom itt és most a gyógyítás, helyreállítás, új kezdet.  Máté evangélista azt mondja: Jézus bejárta a városokat, és mikor látta a sokaságot, könyörületességre indult (irgalomra indult) irántuk, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36). És gyógyított. És nyomban ezután ezt mondja a tanítványainak: Kérjétek az aratás urát, mert az aratni való sok a munkás, kevés (Máté 9,38). Kérjétek az aratás urát, hogy még többen csatlakozzanak az irgalmazók közösségéhez, a gyógyítók, a helyreállítók közösségéhez. A gyógyítás (és ekként az irgalmasság) mindig hithez vezet, vagy a hit körül forog. Idézzük csak föl a Kananeus asszony történetét (Máté 15), aki minden határt átlép a lánya gyógyulása érdekében. Átlépi az udvariassági határokat, átlépi a nemzetiségi határokat, a kulturális határokat, a vallási határokat, és látva Jézust, így kiált: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Jézus elcsodálkozott a hitén, s azt mondta neki: nagy a te hited! És ezt a hitet nem lehet semmiféle szóval elfojtani, még a tanítványok szava sem fojthatja el. Vagy idézzük fel azt a pillanatot, amikor Jézus aláereszkedik a megdicsőülés hegyéről és nagy sokaságot talál, köztük egy reménykedő édesapát beteg gyermekével, akin hiába próbálnak a tanítványokat irgalmasságot gyakorolni (nem tudják meggyógyítani). Ekkor az édesapa Jézust kérleli: légy segítségül nekünk, könyörülvén rajtunk. Ő pedig ezt felelte neki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. Mire az édesapa  így kiáltott, könnyhullatással: Hiszek Uram! Légy segítségül (könyörülj meg) az én hitetlenségemnek. (Márk 9,23-25)
Másodszor azt is megmutatja Jézus szava, hogy a megirgalmazás megoldhatatlan élethelyzetek elrendezéséhez is elvezet.  Sokat idézett példázata Jézusnak az adószolga példázata (Máté 18,23-35). Adósnak lenni borzalmas állapot. Szerintem mindenki tudja, hogy adósnak lenni voltaképpen rabszolgaságot jelent.  Még akkor is, ha a modern demokrácia szabálya szerint nem sütik ránk a rabszolgabélyeget, nem vernek bilincsbe, nem korbácsolnak meg, nem hajtanak ki kényszermunkára. Amíg valaki adós, úgy játszanak vele a hitelezők, ahogy akarnak. Aki adós, az a hitel rabszíjára van fölfűzve. A példázat szerint egy tisztviselő nem tud elszámolni a rá bízott anyagiakkal - vagyis adós lett anélkül, hogy hitelt vett volna fel. Eltékozolta a reábízottakat. Tartozik megfizetni. Könyörög a gazdájának, hogy adjon még időt, s minden megfizet. (Nemde, hazudik inkább; ugyan miből fizetné meg a tízezer talentumot?) A mindazáltal-irgalmas megszánja őt és szabadon engedi, eltörli az adósságát. Aztán ez az ember kifelé menet a kegyelem királyi székétől,  kiesik ebből a kegyelmi állapotból, elfeledi egy perc alatt, hogy  isteni dolog történt vele: mégsem-büntetett, mégis-irgalmazott az ura. Ugyanis kifelé menet meglátja egy szolgatársát, aki tartozik neki száz dénárral. Kifejezhetetlen különbséget fejez ki a két összeg. Tíz ezer talentum tiszta aranyban nem férne be ebbe a templomtérbe, akkora tömeg, 600 tonna.  A száz dénár egy évi fejadó, vagy pár napi munkabér. Leborul az adóstárs, és könyörög neki, irgalmazz meg! De nem akart, visszájára fordul benne a kegyelem: mégis-büntet, mégsem-irgalmaz. Nem mondom végig a példázatot, ismerjük jól, és értjük is, hogy irgalmasnak lenni azt jelenti, hogy megteszem, amire nem vagyok köteles. Ez a kegyelmet nyert szolga sem volt köteles az adósságot elengedni. Én sem vagyok köteles irgalmasnak lenni. Nem akarok balek lenni, ha tartozik nekem valaki, adja meg. Még én fizessek rá?  És mellettem szól a jog, velem a törvény, az élet rendje, velem a belátás, hogy nem vagyok köteles ezt a könyörgést meghallgatni. Ezért olyan súlyos a Miatyánk kérése: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek - Lukács evangéliumában így áll: azoknak, akik tartoznak nekünk! Engedd el a mi adósságainkat! Ha irgalmas vagy, kihozod a másikat  (aki neked tartozik!) a lehetetlen élethelyzetéből. És csak te oldozhatod fel, mert neked tartozik. Jézus nem arról az irgalomnak titulált szentimentalizmusról beszél, amit ma mindenféle szolidaritási törvénybe belefoglaltak. Fölsorolni sem tudjuk, hány és miféle törvényt hoztak már e téren, hogy  ki iránt, mikor, hol, hogyan kell méltányosnak, kedvezőnek, megengedőnek lennünk, továbbá ezt a feladatot az államra, társadalmi szervezetekre bíznunk. A hegyi beszéd elején azt olvassuk: Jézus rátekintett azokra, akik köré gyűltek, és nekik mondta - és az igén keresztül most a Szentlélek nekünk mondja –  az irgalmasság igéit; tehát nem ruházhatod át másra, neked kell irgalmasnak lenned, mert csak te tudod megoldani a helyzetét annak, aki bajban van, aki itt és most szorul könyörületre, aki neked tartozik.
Mi több, irgalmasnak lenni azt is jelenti, hogy megmented azt, aki még azt se tudja mondani, hogy irgalmazz meg. Mindig ámulva olvasom a romantikusnak tartott, valójában csodálatos történetet arról, hogyan menekült meg Mózes, amikor a fáraó elrendelte, hogy irtsák ki Izrael népét. Mikor Mózes megszületett, beletették egy gyékénykosárba, azt kitették a Nílusra. Aztán fáraó a lánya meglátta, odahozatta és megszánta (2Mózes 2,6), vagyis megirgalmazott neki. De így is fordítható: megkímélte. Nem dobta félre. Nem mondta, hogy semmi közöm hozzá. Ez is csak egy zsidó, a törvény pedig az, hogy ezeket meg kell ölni.  Életet ment az irgalom egy magatehetetlen csecsemő esetében.  S talán úgyis menthetne életeket, ahogy a gazdag és a Lázár példázatában olvassuk (Lukács 16,20-31). A gazdag ember, aki sosem törődött a koldus Lázárral, a halála után a gyehennában gyötrődik, s látja Lázárt Ábrahám kebelén, örök örömben. Fölkiált Ábrahámhoz, hogy küldje el Lázárt a túlvilágról, hadd figyelmeztesse még élő rokonait, hátha észhez térnek, és nem járnak úgy, mint ő. Így könyörög a gazdag ott a gyehennán: Ábrahám, atyám irgalmazz! Ebből az irgalomból fakadna, hogy akkor Lázár föltámad, és bizonyítékot hoz a gazdagról is, aki a gyehennán gyötrődik, meg egy szelfit Ábrahámmal, hogy ő pedig üdvöt talált: válasszatok! De azt mondja Ábrahám: van Mózesük, van törvényük, vannak prófétáik, ha azokra nem hallgatnak, ha valaki a halálból visszatér, arra se fognak hallgatni. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!
Hallgassunk a prófétákra!  Lám, Jónás nem akarta, hogy hallgassanak rá, de csak elmondta az ítéletnek és a kegyelemnek a szavait, hiszen próféta, nem tehet mást. Aztán, mikor látta, hogy megmenekül Ninive, mert megtértek és Isten megirgalmazott nekik, Jónás haragra lobban. Hogy van ez? A pogányoknak megy a megtérés? Otthon ellenben, saját népével nem boldogul?  S dühösen mondja Jónás Istennek: Azért akartam Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó. (Jónás 4,2)  Kívánom, kedves testvérek, ezt a prófétai dühöt nektek:  tudtam, Uram, hogy te irgalmas vagy! Lám, megkegyelmez annak is, aki fölött én már régen kimondtam az ítéletet. És érjétek be ti is csak annyi leckéztetéssel, amit Jónás kapott: elszáradt a töklevél, megszúrta a nap. Mert Jónás nem akarta, hogy Isten elengedje Nivive bűn-adósságát, de az isteni leckéztetésből megértette, mit mi ez a név:  irgalmas vagyok.
És legvégül kedves testvérek, jól látjuk azt, hogy Jézus szava Istenhez vezet. Pál apostol is idézi a római levélben Mózesnek és Istennek a találkozását, könyörülök, akin könyörülök.
Idéznünk kell a másik prófétát is, aki egészen másképpen, de a saját sorsán tapasztalja meg isten irgalmát. Süllyedő közállapotok, förtelmes bűnök - így él népe. S neki így kell elneveznie gyermekét: nincs-irgalom. (Hós 1,6) Ki ad ilyen nevet a gyerekének?   oh, irgalom atyja, ne hagyj el! De ezt a nevet kell adnia a prófétának, hogy aztán majd amikor Isten kinyilatkoztatja a jövendő ígéretét, a szabadítást, akkor elnyerje igazi nevét a gyerek: megirgalmazok (Hóseás 1,12). És így szól Ézsaiás prófétának a szava is, aki a népéhez visszaforduló és megkegyelmező Isten üzenetét közli: „Hát elfeledkezhetik-e az anya a gyermekéről, hogy ne irgalmazzon méhe fiának, és ezek elfeledkeznének is, ezt mondja az Úr, én nem feledkezem el rólad.” (Ézsaiás 49,15) És így érkezünk el egy nagy titokhoz. A lekcióban a 18. zsoltárt olvastam. Így kezdődik: „A karmesternek, Dávidé, az Úr szolgájáé, aki akkor mondta el ennek az éneknek a szavait az Úrhoz, amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az Úr. Ezt mondta: Szeretlek Uram, erősségem!” (Zsoltár 18,1-2) Ez magasztaló zsoltár rengeteg hányattatás, küzdés, életveszedelem után született, miután Dávid megszabadult a filiszteusok kezéből és Saul kezéből is.  A világteremtő Isten aláhajolt, Dávid érdekében szétnyitotta az égboltozatot, a fenséges Isten rettentő vihar által kimentette szolgáját a bajból, megkönyörült rajta. A zsoltár első sorát így fordítjuk, hogy is fordíthatnánk másképp: Ezt mondja Dávid, Szeretlek Uram, erősségem! Csakhogy bajban vannak a fordítók, mert így kellene fordítani: irgalmazok neked, Uram. Ugyanaz a szó áll itt, mint mindenütt másutt, ahol az irgalomnak és könyörületnek fordítjuk. Valóban, mondják a tudósok, ám ez ige megadott összefüggésben azt jelenti, hogy szeretlek. Nyilván nem azt akarja mondani Dávid, hogy megirgalmaz Istennek. Nincs itt semmi modernkedés. Mi modernek még egy kicsit hiszünk Istenben. Vagyis megkegyelmezünk neki. Szegényke itt járkál föl-alá a Föld nevű bolygón, nézi ezt a 7-8 milliárd embert, és nagyon szeretné, hogy hinnének benne az emberek. Ámbár a mai embernek ezek az isteni irgalmak, kegyelmek, transzcendens erők nem kellenek, de azért egy kicsit még hiszünk Istenben, ne fájjon a szíve. Egészen másról van itt szó. Mikor Jézus látta a betegségeket, nyomorúságokat, az elesettséget, a bűnöktől, démoni erőktől megkötözött embereket, szánalomra indult, megindult rajtuk. A szíve legmélyéből fölfakadó szánalom könyörületre indítja. Nem tud mást csinálni, odaszánja magát a nyomorultaknak.
A könyörület nem sajnálkozás (vagy éppen lesajnálás), hanem odaszánás. Ezt mondja Dávid a zsoltárban: szeretlek, Uram, odaszánom magam. Szeretlek, Uram, ezért irgalmas leszek önmagamhoz is. És ez nem az olcsó önfölmentést. Vajon, a saját életadósságodat önmagad és Isten iránt elengedted már? Vagy évek és évtizedek óta csak azzal küzdesz, hogy hol rontottad el az életedet megbocsáthatatlanul? És csatlakozol Ágnes asszonyhoz? Óh, irgalom atyja, ne hagyj el! Ó irgalom atyja, ne hagyj el!  - Ez lesz az életed refrénje?
Hallod, mit mond Jézus: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek?! Boldogok, akik odaszánják magukat Istennek. Így szereti Dávid az Urat. Itt értjük meg, mit jelent Istent teljes szíveől, teljes lélekből, teljes erőből, teljes elméből szeretni. Itt értjük meg a régiek mondását, hogy az egész életnek Istennel van dolga. Ámen

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. (Máté 5,5)
Ugyan, mi köze van a szelídségnek bármiféle örökséghez? Azt látjuk mindenütt, s ez megrendítő és a szívünket félelem tölti el, hogy  a vélt és valós örökségekért harcolni kell. Lám, mindenfelé háborúk dúlnak. S aztán vannak itt családok, családtagok, akik megszenvedték vagy éppen szenvedik is a vélt és valós örökségért való pereskedéseket.  S ha nincsenek perek, egymásra gerjedések és torzsalkodások, akkor is egy egész életre, mindhalálig elidegenedés és elhidegülés áll be a vélt vagy valós örökségek okán.  Az örökség áldott, drága és gazdag tartalmú szó. A Bibliában ezer színben, ezer vonatkozásban áll előttünk, csak néhányat hadd idézzek. A legmegrendítőbbet Jeremiás siralmas könyvében olvassuk; a próféta a megsemmisített a szent várost, Jeruzsálemet siratja és ezt mondja: „a mi örökségünk idegenekre szállt, házaink jövevényeké.” (Siralmak 5,2) Bizony, sokféle történelmi aktualitás van ebben, egészen bizonyos. Ellenben olvasunk örökségről diadalmas énekben is, a második zsoltárban. Itt Isten felkentjéről szól az ének, a dicső messiás-királyról, aki mintegy előképe az Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak. Ezt hallja az őt felkenő isteni hatalomtól: „Kérjed tőlem és odaadom neked a pogányokat örökségül és birtokodul a föld határait” (Zsoltár 2,8). Egy másik pedig zsoltár vigasztalást mond. Így vall Istenről: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem.” (Zsoltár 16,6) A 28. zsoltárban pedig nagy közbenjáró imádságot mond a zsoltáros az ő népéért; Isten elé áll és így könyörög övéiért, akik közt van barát és van ellenfél is, van áldott életű és van és áldatlan is, igaz is és bűnös is: „tartsd meg a te népedet, áldd meg a te örökségedet, legeltess és magasztald fel őket mindörökké!” (Zsoltár 28,9) Tehát úgy emeli Isten elé ő népét, mint Isten örökségét, mint Isten tulajdonát.
Az örökség mindenféle régi és új törvény szerint meghatározó fontosságú. A régi világban rossz embereknek, mihasznának tartották azokat, akik eljátszották, eltékozolták az örökséget. Erre utal a tékozló fiú példázata is. A kisebbik fiú kikérte az örökségét, majd összepakolt, s elment otthonról és eltékozolta mindenét, mert dobzódva élt. Amikor aztán az éhhaláltól menekülve hazajött, az bátyja már nem tudta őt testvérének nevezni, hanem ezt mondja a tékozlót visszafogadó atyának: ez a te fiad. Neki már nem a testvére. (Lukács 15,30) Aki eljátssza, eltékozolja az örökséget, akinek kifolyik a keze közül, elkótyavetyéli, amit atyái ráhagytak, aki hagyja, hogy ebek harmincadjára jusson az ősi juss, az régi és mai közelfogások szerint nem jó ember.
De mi köze mindenhez a szelídségnek? Vajon, nem éppen az a mindennapos tapasztalatunk, hogy aki szelíd és csak burukkol, mint a galamb, és egy mozdulatra, odébb röppen, mint a galamb, ijedten elrebben, attól elveszik azt, amije van, legyen az akár szent örökség. Van egy varázslatos magyar szó, a birtokjogból ismerjük: elbirtoklás. Néhány évvel ezelőtt, amikor ezt a törvényt módosították,  és érvénybe lépését pontosították, mindannyian alaposan megtanultuk a szót. Elbirtoklás. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha valaki, mondjuk, a birtoka mellett lévő, más tulajdonában álló telken, a tulajdonos nemtörődőm távollétében birtokszerű munkát végez (ültet, kapál, kaszál, elkerít, stb.), és a gazda nem szólal fel ellene, akkor idő múltán elbirtokolja a területet. A mostani törvény szerint, ha valaki tíz évig  művel így egy telket, és be is tudja ezt bizonyítani, tulajdonba veheti a területet. Ki a szelíd ebben a jogi esetben? Aki hagyja, hogy mindez megtörténjen. Aki szelíd, az efféle málé -  a szelídekről leginkább ez szokott eszünkbe jutni. Aki szelíd, az hátralép, nem harcol, nem harsog, nem küzd, félre lehet lökni. A szelíd az, aki beáll a boltban a sorba, és tapostad sem jut előre, ő a folytonos utolsó. Mindig elé furakodnak, belépnek elé, félrenyomják, de szinte előzékenyen fel is ajánlja ezt. Boldog-e, aki szelíd? S hogy örökül bírja a földet? Milyen szava ez Jézusnak?
De talán az előző két boldogmondás fényében már jobban értjük azt az isteni szemléletmódot, ahogy Krisztus egyrészt lát, és amilyennek látni akar bennünket. Ha megsejtettük, hogy miért boldogok a lelki szegények (mert övék a mennyek országa), és beláttuk, hogy boldogság rejlik a sírásban, mert a sírók vigasztalást kapnak, közelebb jutottunk a Jézus követés ellentétek között zajló drámájához,  igen. De most elkerülhetetlenül szembesülünk ezzel:  boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.
A régi időkben  divatos sztoikus filozófia szerint az a boldog, aki tud közönyös lenni. Ez ma is kellően divatos, csak nem filozófiának nevezik, hanem életmód tanácsnak. Akkor vagy boldog, susogják a fülünkbe, ha nem érdekelnek a világ dolgai, ha fölöttük állsz, átlépsz rajtuk. Egyszer valaki arról panaszkodott nekem, hogy tulajdonképpen boldog ember lenne ő, mert többé-kevésbé megvan mindene, amire úgy érzi, hogy szüksége van, egészséges, van mit a tejbe aprítania, a környezete nagyra becsüli,  mégis minden nap fölidegesedik, fölbosszantja magát valamivel, és megtelik a szíve keserűséggel. Kérdezem tőle: miért, mi történik minden nap? Kinyitom az újságot, mondja, bekapcsolom a tévét, fellépek az információs szupersztrádára, az internetre, és csak úgy zúdul rám, mint a maxima cloacából a sok szenny, indulat, harag, véleménynek álcázott dühösködés, acsargás, és én ebbe belebetegszem. Kapcsolja ki! Ne olvassa! Tegyen be füldugót!  - mondom neki. De hiába próbálkoztam ilyen javaslatokkal, visszavágott, és azt mondta: egyszóval, tiszteletes úr, legyek sztoikus? Akit az élet dolgai nem indítanak meg, hanem közönyösen vagy közömbösen fölébe magasodik örömnek és bánatnak, sikernek és kudarcnak, az a sztoikus. A sztoikus szinte a boldog ember szinonimája. Akit érdekel, olvassa Seneca erkölcsi vigasztalásait, minden oldalon erről ír. De Jézus szavában a szelídség nem közönyösséget jelent, hanem valami egészen mást. És ehhez az egészen máshoz többféle utunk is van. Tapasztalati utak ezek, de az ige tükrében kell megnézni. Nem sorolom el mindet, csak néhányat hozok ide. Induljunk el rajtuk.
A szelídség nem közönyösség, mert nem a természetünk szerint való. Azt mondja Jakab apostol, hogy az ember mindent meg tud szelídíteni, csak a saját természetét nem. Egész pontosan: ha valaki beszédében nem vétkezik, az a tökéletes ember, aki képes a testét is megzabolázni (Jakab 3). És már itt is van előttünk két szó a szelídítésre, a szelídségre. Jakab speciális kifejezést használ, a lótenyésztésből veszi a képet, a lovat úgy szelídítik, hogy zablát vetnek a szájába, gyeplőt kötnek rá, s ha kell, megbéklyózzák a lábát, sőt, előveszik az ostort, és, úgymond, rendre tanítják a lovat, megtanítják, hogy az az úr, aki a nyeregben ül, és hiába igyekszik a ló a nyeregtől és a zablától és a lovastól is megszabadulni, uralmat vesznek fölötte. A megszelídítés szónak itt ez az értelme. Vagyis azt mondja Jakab, hogy az a tökéletes ember, aki képes magát megzabolázni, képes önmagán uralmat venni. Milyen sokszor mondjuk, uralkodjál már magadon! Önuralom - milyen nemes erény! Menj, tegyél már az indulataidnak! Ne törj ki azonnal! Ne heveskedj! Számolj háromig (ami némelyek esetében inkább háromezret jelentene,  és mi van azokkal, akik nem tudnak számolni?) S még mennyi és miféle jó tanácsot tudunk! Uralmat venni. Márk evangélista is használja ezt a szót, amikor a gadarai ördöngős esetét írja le, akit béklyókkal, láncokkal kötöztek meg, hogy lefogják, amikor őrjöngeni kezdett, de inkább mindenki messze elkerülte, mert leszaggatta a béklyókat és a láncokat, és senki - mondja Márk - nem tudta megfékezni, azaz megszelídíteni (Márk 5,4). Ebben az értelemben tehát azt jelenti a szelídség, hogy beépült a magatartásunkba néhány fék. Vészfék. Aztán szerencse folytán, vagy inkább Isten kegyelméből, ezek a fékek kellő időben működésbe lépnek. Aki a lejtőn megálló autójában elfelejtette a féket behúzni, és úgy szállt volna ki az autóból, de már el is indult az autó, az ismeri a fékezhetetlenség miatti halálos riadalmat, hiszen ilyenkor az emberi súly többszörösét meghaladó tömeg indul meg és sodor bennünket is megállíthatatlanul. Tökéletes ember az, mondja Jakab, aki a fékezhetetlen nagyhatalmat, a nyelvét, helyesebben, az emberi természetet képes féken tartani.
A másik tapasztalat nem ennyire általános,  hanem szorosan a Jézus követéséhez tartozik. Ezt mondja Jézus a tanítványoknak: „íme, elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé, legyetek azért okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok!” (Máté 10,16) Okos kígyók, szelíd galambok. A hitünk miatti konfliktusok erős tapasztalatok, sokszor meghátrálás felé sodornak. De éppen és csak Jézust követve tanulhatunk meg valamennyit abból, hogy miként tartozik össze az eszesség (okosság) és szelídség. Legyetek konfliktuskerülők, vagyis eszesek, mint a kígyók, akik elsiklanak a kövek között. A Példabeszédek könyve mondja: több dolog van, ami a bölcs elmének felfoghatatlan: az egyik a kígyó útja a sziklák között (Péld 30,19). Lám, megtalálja az utat, a rést, kicsúszik a konfliktusból. Vagyis nem kell konfliktust keresned. Nem abban áll a Krisztus követése, hogy nagy hévvel fölkötjük a kardot, fölszíjjazzuk a mellvértet, felkapjuk a keresztes pajzsot, kitűzünk egy bóbitát a sisakunkra, na lám, mi vagyunk Jézus Krisztus keresztes vitézei, aztán roham, neki a világnak! Hanem legyetek szelídek, mint a galambok. Vagyis  mély megfontolás van abban a szelídségben, amire Jézus meghív bennünket, és amelyhez hozzákapcsolja Isten áldását és a boldog élet ígéretét. Ebben a szelídségben mély odafigyelés van. Ez  a szelídség nem mélaság, mikor csak totyog valaki mélán-málén, aztán odébb lökik. Az efféle  sodródásban semmiféle dicséretre méltó nincs. Legyetek szelídek, mint a galambok - a szelíd itt a keveredés nélküli tisztaságot jelenti. Vajon miért mondja ezt Jézus? Mert amiben nincsen keveredés, abban nincsen kiszámíthatatlan sem, annak tiszta a természete.
Eljön az idő, mondja Jézus, a tanítványoknak, amikor odarángatnak benneteket a hatalmasok elé, de  ti ne aggodalmaskodjatok, hogy mit mondjatok a magatok védelmére, mert a Szentlélek majd azon az órán megtanít benneteket, mit  mondjatok. (Máté 10,19) Nos, a szelídség, ha szabad ezt mondani, csak stratégiát ismer, taktikája nincsen. A stratégia pedig semmi egyéb, mint Jézus Krisztus életmentő igazságának a képviselete az életemmel, a szavaimmal, a magatartásommal, a Krisztus közösségéhez való tartozásommal –  és ebben  nincsen  semmi taktika. Ne gondolkozz előre, mondja Jézus, hogy majd mit fogsz mondani nehéz helyzetekben, mert akkor elkezded hozzákeverni a Jézus igazságához a magad igazságát, elkezded hozzákeverni az Isten országa jó híréhez a magad kisvilágának respektusát, és aztán felhígítod (úgymond feldúsítod, valójában meghamisítod azt), és a végén éppen a lényeg sikkad el. Ami szelíd, az természete szerint tiszta. A latinok ezt úgy fordítják, itt Jézus szava nyomán: integritas. Szelídnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember a végsőkig becsületes. A végsőkig az marad, akivé Jézus Krisztus elhívta és tette és nem mutatja magát másnak. Nem tetteti magát másnak. Boldogok a szelídek.
Még egy bemenet találunk Jézus szavához, hadd ragadjon meg bennünket ez is. Így hív Jézus: „jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté 11,28-30) Ugyanazzal a szóval mondja, hogy ő szelíd és alázatos, mint azt, hogy boldogok a szelídek. A szelídség itt az alázat szinonimája. Sokszor egymás mellett áll a két szó, mintegy erősítve egymást. Hadd hozzak néhány példát. Mindenkor nehéz küzdelem tisztán kereszténynek lenni, keveredés nélkül élni az isteni igazságnak, és kompromisszumok nélkül engedelmeskedni Isten akaratának.  Tisztán,  keveredés nélkül, radikálisan? De hát ebbe belerokkanunk! Péter apostol azzal vigasztal, hogy éppen ez az egyetlen egy esélyed arra, hogy meggyőző legyél, hogy az integritásod megmaradjon, hogy hiteles legyél még az ellenséged, a cinikus gúnyolódok vagy éppen a közönyösök szemében is - csak a szív elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlansága! (1Péter 3,4). Ez legyőzhetetlen, megsemmisíthetetlen, ez megkérdőjelezhetetlen. Hiteles.
A másik példát Zakariás prófétánál találjuk. De még inkább abban, ahogy Jézus idézi a prófétát virágvasárnapi bevonulásakor: „Ímhol jő neked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.” (Máté 21,5; Zakariás 9,9) Így teljesedik az ígéret. Nincs itt légiparádé. Nem terítettek Bétphagétól a jeruzsálemi templomig végig vörös szőnyeget. És nem fizetett statiszták hada lengette ott a makkabeus zászlót, a pálmaágat, és nem udvari tapsoncok dicsőítették a Messiás királyt.
S hogy ezt az alázatot végképp megértsük, egy családi történetet hadd idézzek.  Mózes negyedik könyve beszéli el, hogy egy alkalommal Mózesre támadt a húga, Miriam, és az öccse, Áron, hogy házassága okán elvitassák tőle a prófétai jogot. (Mózes kúsita asszonyt vett feleségül, ami izzásban tartotta az örökség kérdését.) Vajon csak neked szólt az Úr? - firtatják a testvérek. Csak te volnál hivatott e nép vezetésére? Mi is tudunk prófétálni. Nekünk is adott az Úr üzenetet. Nekünk is van tekintélyünk. Ennél a pontnál azt írja a Mózes negyedik könyve: Mózes pedig szelíd ember volt, a legszelídebb minden ember közül. (4Mózes 12,3) Mózes? Hogy kerül ide ez a megjegyzés - szinte belezavarodunk. Mózes lenne a legszelídebb? Mózes, aki kivezette népét Egyiptomból, Mózes, aki megsújtotta a vizet, és ketté nyílt a Vörös-tenger? Mózes, mint aki látta a láthatatlant, úgy sugárzott az orcája, és megalkuvás nélkül képviselte a kiválasztott nép körében Isten elhívó akaratát és a szövetség rendjét? Mózesról nekünk inkább Michelangelo Mózes-szobra jut eszünkbe: egy vállas, izmos, harcos, érett férfi, aki minden ellenállást félrelökve megy a cél felé. Az ige ezt mondja: Mózes pedig szelíd volt, minden embernél szelídebb. Miért? Nyomban kiderül. Mózes ugyanis a testvérek vádaskodása, illetve hatalomátvételi kísérlete után, a legnagyobb alázattal közbenjár érettük. Ugyanis fellobbant Isten haragja és Miriamot büntetéssel sújtva értésére adta a testvéreknek, hogy szolgái között Mózes kiváltképpen való. Isten Mózest emelte a népe élére. Mit akarnak hát a testvérei? Ám Mózes a legnagyobb alázattal, szelídséggel Isten elé járult és közbenjárt testvéreiért, könyörgött Miriam gyógyulásáért. Boldogok a szelídek, akik közben tudnak járni másokért. Így mondja Jézus is: imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak (Máté 5,44). A szelídek ismerik az ellenség szeretetének titkát.
Ez ennek a boldogságnak a valódi súlya. Boldogok, akik tudnak közbenjárni. Boldogok, akiknek nem kevert a természete. Boldogok, akik tudnak uralkodni azon, amin általában az ember nem tud, és nem is akar uralkodni. A  73. zsoltár őszinte vallomását a 37. zsoltár alapozza meg: ne irigykedjél a gonosztevőkre, azokra, akik szuperszonikus sebességgel emelkednek föl – ne irigykedj rájuk! Egynyári virág az efféle ember, nem lesz belőle semmi. Te az Úrra bízzad a te utadat.  Ne kutasd, mi a titka a gonoszok szerencséjének? Nagyobb titkot keress.  Ezt találja meg a zsoltáros, mikor bemegy isten szent helyére:  „Aztán bementem az Isten szent helyére és megértettem.” - mondja. Nem a gonoszok szerencséjének titkát értette meg, mert annak nincsen titka, az csak üres káprázat. Hanem a szelídségnek és az alázatnak a titkát értette meg. „Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája, és az én örökségem, te vagy Isten. Mindörökké” (Zasoltár 73,26) Isten az örökség. Ha ő örökül hívott el bennünket, ahogy hallottuk a zsoltár szép könyörgésében, ennek csak úgy van értelme, hogy mi meg megvalljuk: Isten az én örökségem. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet. Ámen.

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. (Máté 5,4)
Nincs itt közöttünk olyan, aki ne sírt volna. És nincs közöttünk olyan, aki ne élte volna már át, hogy nem hisz mások könnyének. Nem hiszünk a könnyeknek, mikor hisztizik a gyermek. Miért hinnénk? Mintegy előre bocsátja a könnyeit, hátha megindít, meghat. Vagy, s bocsánat, hogy ilyet mondok a gyerekekről, ha egy kicsit dörzsöltebb, arra játszik, hogy elunjuk a jajongását és megadjuk neki, amit akar. De ott az a szomorú tapasztalatunk is, hogy milyen sok esetben nem tudjuk az áradó könnyeket megszüntetni. Nem tudjuk feloldozni a fájdalmat, nem tudunk se szót mondani, se gesztust tenni, és Jeremiás prófétával azt mondani, hogy van balzsamolaj Gileádon (Jer 8,22), van gyógyszer, van gyógyír a fájdalomra, a sebre, a nyomorúságra, a terhek hordozására. Csak széttárjuk a kezünket és azt mondjuk, hogy nincs balzsam, nálunk nincs balzsam sebre, fájdalomra, könnyre – és akkor együtt sírunk a sírókkal.
Van egy magyar kifejezés, ami gyakran félrevisz bennünket. Sokszor mondjuk emberekről, hogy szimpatikus, és ezen azt szoktuk érteni, hogy tetszik nekünk az illető, szimpatikus alak, el tudjuk fogadni, bizalmunk van iránta, vagy csak egyszerűen tetszik. De a szimpatikus szó eredetileg azt jelenti, hogy valaki együtt tud velünk szenvedni, vagy éppen megfordítva, olyasvalaki ő, akivel együtt tudunk szenvedni. Vagy ahogy Pál apostol mondja, és ezt sokszor idézzük: örülünk az örülőkkel és sírunk a sírókkal (Róma 12,15). Sokszor tehetetlenségünkben sírunk, az átérzett fájdalmon és kínon nem tudunk segíteni. A Bibliában is lépten-nyomon találkozunk síró emberekkel. Azért olvastam föl egy síró király történetét, mert bár változik a civilizáció és a mentalitásunk, a férfi sírás még mindig jobban megrendít, mint a nők sírása. Talán azért rendülünk meg, mert úgy tartjuk, hogy a férfinak keményebbnek kell lennie, a férfi az erősebb; belénk ivódott, hogy a férfiasság azzal is együtt jár, hogy a férfi sztoikus nyugalommal tűri a fájdalmat, a bajokat, a nyomorúságot, a nők pedig hamarabb könnyre fakadnak. Emlékszem, gyerekkoromban még háztól temettek és volt sirató. Siratóban férfi ember nem ment. Az asszonyok tiszte volt a halottat elsiratni. Mintha a sírás bele lenne szőve asszonyok életébe. Tehát azért is olvastam föl Ezékiás király történetét, aki mikor súlyos betegségbe esik, és Isten szent embere, a próféta megkeres őt Isten üzenetével: meg fog halni, írd meg a végrendeletedet, rendezd el a házadat, a dolgaidat. Ez az idős emberek dolga, akik már kifelé mennek az életből. De Ezékiás még középkorú, csak tizenöt éve uralkodik, ráadásul sikeres, országától eltávozott az ellenség. Ám jön a betegség, és a prófétai szó, ez a betegség gyógyíthatatlan, készülj föl, meg fogsz halni! Ekkor a király a fal felé fordul, és sír, szó szerint fordítva zokog, mint egy gyermek, és Istenhez kiált! Lám, hogy megrendít bennünket ez a sírás (Ézsaiás 38). De megrendít Péter sírása is, aki mikor megszólal a kakas, és beteljesedik, amit a mester mondott néhány órával korábban: mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem (Máté 26,75). Hiába volt a nagy fogadkozása, hogy mindhalálig kitart Jézus mellett. Elpattant a nagy igyekezet, mint egy buborék, és sír Péter. És sír Jézus is. Amikor megérkezik a nővérek üzenete nyomán Bethániába, holtan találja Lázár barátját, aki negyednapos halott.  A sírhoz menet, mondja János evangélista, könnyekre fakadt Jézus (János 11,31). És sír Jézus Virágvasárnap is, holott körülötte mindenki ujjong, siratja a szent várost: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a kiscsibéket, de te nem akartad! (Lukács 19,41) És sír Jézus az utolsó éjszakán is, ott a Gecsemáné kertjében, mintegy agonizálva, vért verítékezve: múljék el tőlem a keserű pohár, de ne az legyen Atyám, amit én akarok, hanem amit te akarsz. A Zsidókhoz írt levél azt mondja erről: könyvhullatással tanulta meg az Atya iránti engedelmességet (Zsidó levél 5,8). Isten szent akaratáért az örök fiúnak is könnyhullatással kell megküzdenie.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Talán értjük már Jézus szavából, hogy itt nem akármiféle sírásról van szó. Ez nem az a sírás, mint amikor beveri a gyerek a térdét, s jön zokogva, potyognak a könnyei, édesanyja ölébe kapja, ráfúj: látod, már nem is fáj! S már vigasztalódik is a gyerek, hiszen édesanyja ölében van. Nem erről beszél Jézus. Nem is arról szól, hogy tegnap, vagy egy éve, vagy két éve valami miatt keserves könnyekre fakadtunk, s szinte alig tudjuk felidézni magunkban, hacsak nem vezetünk sírásnaplót. Nem azt mondja Jézus, hogy boldogok azok, akik valamikor sírtak, hanem azt mondja, hogy boldogok azok, akik most sírnak  - jelen időben, folyamatos jelenben. Kik ezek?  
Máté evangéliuma ötödik része azzal kezdődik, hogy nagy sokaság gyűlt Jézus köré, ő felment a hegyre, leült, a köré ültek a tanítványok, és ott tanította őket. Emlékeztettem rá, hogy a tudósok között vita van azon, hogy Jézus csak a tanítványokat tanítja-e, és az ott lévő tömeg ennek csupán fül és szemtanúja, vagy mindenkit tanít, akik hallhatták. Nehéz ezt megfejteni, nem is akarok belebonyolódni a vitába, de jelzem, hogy a negyedik rész fényében azt kell mondanunk, hogy mindenkihez szólt. A tanítványok elhívása már megtörtént, tudjuk a nevüket is. Megtörtént a csodálatos halfogás, történtek gyógyítások, szabadítások, ördögűzések. Jézus már megmutatta Isten országának a hatalmát.  Áradtak belőle Isten országának a fantasztikus, csodálatos erői. És hömpölyög körülötte a tömeg, ez szinte természetes. A Hegyi Beszéd kezdete tulajdonképpen tisztázó meghívás, mindenkinek szól. A múlt alkalommal a szegényekről beszéltünk, és a mondandóm végén Luthert idéztem, hogy jól értsük, miféle szegényekről van itt szó. Luther utolsó feljegyzésében ez áll: koldusok vagyunk mindannyian, ez az igazság. Meglehet, hogy Luther fejében Tertullianus egyházatya mondása járt, aki az első boldogmondás - boldogok a lelki szegények –  latin fordítását kijavította. A latinban ez így áll: pauper (szegény), Tertullianus mendicus-ra (koldus, kéregető) javította. Boldogok a kéregetők. Mert nem azokról a szegényekről beszél itt Jézus, akinek van valami kevese, nem is azokról, akik némi alkalmi munkával, napszámoskodással így-úgy hozzájutnak valamihez, hanem azokról a szegényekről szól, akik teljesen másra szorulnak. Szegény az, akinek nincsen a birtokában az, amire szüksége van. És ha kapcsolódik ehhez a második boldog mondás, akkor itt a koldus-sírásról van szó. Annak a sírásáról, aki nem tud mást tenni, csak amit Ezékiás király tett, miután a próféta bement hozzá és megmondta neki, hogy írjon végrendeletet, nem fog meggyógyulni, meg fog halni; vagyis egyszerre mindent elveszített. Mindent: vagyont, hatalmat, rangot, dicsőséget, boldog békeidőket, becsületet, tisztességet – koldus lett.
Koldusok vagyunk, ez az igazság, mindannyian meztelenül jöttünk a világra, és úgy is megyünk ki belőle, amit szereztünk, ami az érdemünk, a dicsőségünk, a nagyságunk, a tisztességünk, az mind megy a lecsóba, ahogy a pesti ember mondja. Porból vétettünk, porrá leszünk. Talán erre utal Jézus szava. Nincs itt semmiféle koldus-büszkeség. Csak koldus-sírás van, koldus-rettenet, a szegény ember félelme, aki nem tud derült tekintettel a jövőbe tekinteni.
Mások úgy magyarázzák, ugyancsak folytatva az első boldog mondást, hogy: boldogok, akik elsiratják magukat. Koldus sírás ez is, ahogyan Ezékiás is elsiratta magát, mikor szembesülnie kellett azzal, hogy mindennek vége.
De lehet úgy is érteni, hogy ebben a sírásban benne van a másokért való sírásunk is, a másokkal való együtt-szenvedésünk. A másokért érzett kétségbeesésünk, nyughatatlanságunk, a lelkünk kimondhatatlan gyötrelme a mások szenvedése láttán, és a megrendítő belátása annak, hogy nem tudok segíteni nekik, nem tudok gyógyírt vinni számukra, nincsenek vigasztaló szavaim, nem tudok békét szerezni sem a világban, sem a lelkekben. Az elmúlt két esztendőben szinte már leszoktunk arról, hogy kétségeskedve nézzünk körbe, sőt, fel sem kapjuk a fejünket, és ki sem nyitjuk az újságot, meg sem nézzük a híreket, úgy eltelt már a lelkünk a rossz hírekkel: háborúra, háború, harc, harc, és mindez egyre közelebb jön hozzánk és szorongat bennünket;  már lehunyt szemmel is látjuk a lebombázott városokban tengődő embereket, vagy a kiskatonákat, akik a front egyik és másik oldalán halállal néznek szembe. Tegnap érettségiztek. Nincsenek húsz évesek sem. De már ölniük és halniuk kell. Ezért hull a könnyünk. Aztán hallgatjuk a nagyok blabláját, szövegelését, látjuk a hatalmasok rezzenéstelen arcát, ahogy viszik bele a világot a pusztulásba, és közben mindenféle békékről, meg igazságosságokról, meg nem tudom, miről papolnak, miközben a fegyvergyárak tízszeres kapacitással dolgoznak –  és sírunk. Hát mit tudnánk mi tenni? Ugyan, kik vagyunk mi? És érkezik a családból, a rokonok köréből a tragikus hír: szétköltöztek, válnak, széthullott az életük, gyűlölködnek és mi csak azért tudjuk ezt, mert szövetségest keresnek a családi viszályhoz. Először el sem hisszük. Aztán megrökönyödünk. Talán teszünk néhány fanyar, gyógyító szándékú megjegyzést, hogy láttuk és sejtettük..., aztán sírunk, mert az egész életünkre rátelepszik a tehetetlenségünk, mikor nekünk kellene békecsinálónak lenni - nem a fronton, nem a diplomaták tárgyalóasztalánál -, hanem a testvéreim között. Sőt,  egyszer csak azt veszem észre, hogy már én is bele vagyok keveredve valami szörnyű, rettenetes, mondhatni, görög tragédiába, aminek nem tud más lenni a vége, csak rettenet - és sírunk.
A másokkal való együtt-szenvedés ezt is jelenti, hogy akarva-akaratlanul a világ nyomorúságának a részesei lettünk. Mi több, Jézus, nem is engedi meg nekünk, hogy kihúzódjunk a bajból.
Sokan álmodnak olyan életről, olyan Istennel való életről, amely révén, az Istennel való bensőséges kapcsolatban, megkapják a világ gondjaiból való kimenekülésnek a nagy ajándékát is. Vannak szent hegyeink, vagy csak szent helyeink, ahova elvonulunk a világ elől. Valahova elhúzódunk, s a lábunkig sem ér el a világ nyomorúsága. Jézus ellenben beleküld minket a világ minden nyomorúságába.  Kikhez szól ott a hegyen? A tanítványokhoz és a sokadalomhoz együtt, őket hívja követőiül.
És ezért mondhatjuk, hogy mondásának van egy harmadik értelme is: ez a kereszthordozók sírása. Aki az én tanítványom akar lenni, mondja Jézus, vegye fel a maga keresztjét és úgy kövessen engem (Máté 16,24). Másutt azt mondja az ige, hogy sok nyomorúság által van nekünk bemenetelünk az Isten országába - szoros kapu vezet oda (Lukács 13,24). A mennyei jelenések könyve arról tudósít, hogy a megdicsőült szentek a mennyben szinte tiltakozva kiáltanak az igazság Istenéhez, mikor látják Krisztus népe történetének egy-egy szakaszát (mikor föltöretnek a pecsétek): meddig nem ítélsz még Urunk, meddig kell szenvednie a földön a tiéidnek? (Jel 6,10) Meddig még a könnyhullatás? Meddig még a szenvedés? Meddig még a gyötrelem az igazságért?
Meddig kell még nekem, Krisztus követőjének, a szeretet vallása egyik tagjának naponként pofonokat kapnom? S pusztán csak azért, mert a szeretetről beszélek? Meddig kell még elviselnem, hogy kicsúfolnak a hitem miatt? Meddig grasszálnak még az ateisták itt a világban? És az Istent csúfolók? Mikor valósul meg végre a második zsoltár szava,  miszerint a magasságokban lakozó alátekint és kineveti őket? Majd szól nekik haragjában: reszkessetek és csókolgassátok a fiút. (Zsolt 2) Mikor töröltetik le a kereszthordozás könnye?
S végül, egy titokhoz vezet az ige. A középkor nagy misztikusa, Avilai Teréz mondta: több könny hullik a meghallgatott imádságok nyomán, mint a meg nem hallgatott imádságok miatt. Megdöbbentő mondat.  Arthur Miller híres regényének innen való a címe: „Meghallgatott imádságok”.  A történet az amerikai elitről szól, a dolce vitáról, a milliárdosokról, a felső tízezerről, az aranyifjakról, akik jól élnek. Lám, meghallgattatott az imádságuk. Isten megsokszorozta a pénzüket. Egy dollárból egymilliót, egymillióból meg százmilliárdot csinált nekik. És ezek az emberek most már mindent megengedhetnek maguknak, leírhatatlan förtelmeket is, melyeket az író mégis leír. És leírja azt is, hogy ezek a gazdagok hány meg hány millió ember könnyéből zsíroznak föl, és hogy ennek a gazdagságnak és jólétnek és pompázkodásnak hány ember esik áldozatul és mennyi könny hullik miatta - ez szinte kimondhatatlan. Mintha a misztikus szava erre utalna. Vagyis nem baj, ha Isten nem hallgat meg minden imádságot. Nem baj. Hát valóban, azt akarod, hogy Isten minden imádságodat meghallgassa?  Sokat fogsz sírni majd miatta, ha úgy lesz, mert meg fogod bánni, hogy akartad, mert rá fogsz jönni, hogy amit nagyon akartál, amiért térden állva imádkoztál, amiért az egeket megmozgattad, az hamis volt, bűn. Egy másik királyról is tudunk, aki fal felé fordulva szomorkodott, Akháb volt az, de őt a másik tulajdonának elkívánása mozgatta. Szörnyű vétek, gyilkosság lett belőle. Akháb szomorúsága a törvényszegés televényéből sarjadt föl - ne kívánd a te felebarátodét! Ne bánd hát, ne bánd hát azt a kevés könnyecskét, amit elpotyogtatsz a meg nem hallgatott imádságaid miatt. Isten tudja jól, hogy mire van szükséged. Jelentheti ezt a nagy misztikus mondása. Mindazáltal, egy másféle meg nem hallgatásról is szólnunk kell. Jézus így könyörög a Gecsemáné-kertjében: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár (Máté 26,39). És micsoda áldás, hogy nem hallgattatott meg ez az imádság - mondjuk most mi boldog élvezői ennek a meg nem hallgatott imádságnak! Ezért a meg nem hallgatásért hallgat meg minket az Atya!
Ezért hát nem kell folyton sírnod a meg nem hallgatott imádságodért. A meg nem hallgatott imádságodért nem kell önmagadat elsiratnod. Sőt, éppen a Jézus meg nem hallgatott imádsága miatt bátran mondhatod, hogy bár magamtól és magam által én csak a lélek koldusa lehetek, semmi több, Isten koldusa vagyok, semmi több, és csak koldus-siratót tudok, de a Jézus könnyeiért és meg nem hallgatott imádságáért van vigasztalásom! Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Múltkor is láttuk, hogy Jézus nem a szegénységet magasztalja föl! Hallod tőle, hogy boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa, - de ne mondd, hogy nosza hát, akkor szegényítsük meg magunkat, állítsuk ki magunkról a szegénységi bizonyítványt, vagy szórjunk szét mindenünket, és akkor biztos miénk lesz a mennyek országa. Ugyanis nem azt mondja Jézus a gazdag ifjúnak, hogy menj el, add el minden vagyonodat, és tiéd lesz az Isten országa. Hanem ezt mondja: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. (Máté 19,21) Ugyanígy, magában a sírásban nem rejlik semmiféle vigasztalás. Ahogy a szelídségben sem rejlik semmiféle jó örökség. És csak úgy önmagában, a szenvedésben sem rejlik semmiféle igazság. Isten országa Krisztusban van! Boldogok, akik sírnak, mert van vigasztalójuk. Mikor Jézus a tanítványaitól búcsúzott, ezt mondja nekik: bizony, bizony mondom nektek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul. (János 16,20) Mert elküldi a Vigasztalót, ama a Szentlelket, az Atya ajándékát, aki megtanít minden igazságra, aki a Krisztuséból vesz és azt adja nekünk. Boldogok hát, akik a Krisztus sírásával sírnak, mert nekik van Vigasztalójuk. Boldogok a koldus sírók, a lélek koldusainak sírása boldog sírás, mert vigasztalást kapnak. Boldogok, akik tudnak másokért sírni és másokkal sírni, ahogyan Jézus sírt másokkal, a Lázár barátja sírjánál, ahogyan Jézus sírt másokért, mikor elsiratta a szent várost! Ha Jézus sírásával sírsz, akkor már tiéd a vigasztalás. Nem a sírásban, nem a szegénységben, nem a szelídségben, nem az elnyomatásban, hanem egyedül a Krisztusban van az Isten áldása. Boldogok azok, akiknek csak Krisztusuk van. Ha tehát valaki most a szívében előveszi sírásnaplóját és fölidézi magában, hogy mikor, miért és hogyan sírt, az ige fényében jól fogja érteni mesterünk szavát:  boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Ámen.

Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. (Máté 5,3)
Sokat hallani mostanában a sóhajtozó kifejezést: bezzeg, boldogabb országaiban a világnak! Mi magyarok is sokat mondjuk, máshová óhajtozva. De lehet ezt hallani Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Koszovóban, és most már Kanadában is, sőt Németországban is. Mondhatni, mindenütt lehet hallani ezt az óhajtozást vagy éppen példálózást: boldogabb országaiban a világnak... Vajon, hol vannak ezek a tájak, országok, társadalmak, ahol sokkal boldogabbak az emberek, és ha mi is ott élhetnénk, mindjárt boldogabbak is lennénk? Vannak ilyen országok egyáltalán? Szinte meseszerű a fogalmazás: hol van helye a boldogságnak? -  a világ  boldogabb tájain..., ahol könnyebben boldogul az ember.  De van a boldogságnak ideje is, legalábbis emlékeztető napja. Talán kevesen tudják, van a boldogságnak is nemzetközi napja, az ENSZ szerint, március 20. Hogy miért éppen március 20-a ezt a nap, nem tudom megmondani. Számunkra, itt Közép-Európában, március 20-a még nem feltétlenül ragyogó tavaszi nap. Ha hosszúra nyúlik a hideg tél, s még a hóvirág sem kelt ki, depressziós az idő. De délszakon, meghagyom, március már boldogságígérő. Mégis, miért van egyáltalán szükség hivatalos boldogságnapra?
Mint tudjuk, egyetemes foglalatoskodás, sőt, tudomány lett a boldogságmérés.  A kisebb és nagyobb szervezetek időről-időre közzétesznek listákat, ezeken összehasonlítások olvashatók. Hangzatos rangsorok, például: a világ legboldogabb országai. Aztán, ha e listák szerint Magyarország egy-két helyet előrébb jutott, jönnek a politikusok és erős kommentárokba foglalják, lám, haladunk a boldogság útján, vagy éppen fordítva, ha Magyarország két helyet csúszott, lám ez egy boldogtalan nemzet, itt vége mindennek, előrehozott választásokat kell tartani! Szerényen hadd jelezzem, hogy csak a felvilágosodás óta mérik a boldogságot, mint közállapotot. A felvilágosodás tudományeszméje az volt, hogy minden egyformán mérhető, mint a fizikában, a kémiában, a biológiában, és mindent ugyanúgy képletekbe lehet foglalni, mint a matematikában, s ekként a boldogságot is mérni lehet és az emberi lélek képletekbe foglalható. Hogy egyénenként ki-ki mennyire tudja magát boldognak, azt ez a tudomány önkényes érzetnek tekinti és kizárja. Viszont, felette komolyan veszi, hogy mekkora egy országban a GDP, mennyire fejlett a szociális szolgáltatások hálózata, mennyi a várható élettartama egy újszülöttnek, hány éves korukban vonulhatnak boldog nyugdíjba az emberek, mekkora összeget fordít a társadalombiztosító a szabad önmegvalósításra, s ellenkezőleg, mekkora a hivatalosan megállapított korrupció mértéke - és még ezernyi mutató van itt pro és kontra a boldogságra. De van csodálkozni való is. Mert, ugyan, ki összegzi ezeket a boldogságmutatókat? Mondjuk, egy korrupt országvezetés állít ki bizonyítványt a saját országáról, vagy egy kevésbé baráti ország egy másik, ellenséges országról? Vagy talán azok hivatottak ezt megállapítani, akik függetlenek  - a boldogságtól is? És ha minden mérhető, akkor persze az is boldogságfaktor, hogy hol élnének máshol szívesen az emberek. Ha sokan választanak egy adott országot, azt hozzáadják annak az országnak a boldogság-mutatójához. Ha sokan elvágynak egy adott országból, azt levonják a boldogság-faktorából.  Mégsem működik igazán ez a boldogság-méregetés. Csak egyetlen egy adatot hadd hozzak ide. Pár éve Litvánia ötödik helyen végzett a boldogsági rangsorban. Ott nőtt a leggyorsabban az egy lakosra vetített GDP, a szociális szolgáltatások pedig meggyarapodtak. Ezek szerint int Litvánia az ötödik legboldogabb ország. Fantasztikus! Nem is olyan régen még orosz gyarmat volt, most már az ötödik legboldogabb ország. Ám ha előveszünk egy másik statisztikát, megdöbbenünk.  Ugyanis az Európai Unióban, Litvániában a legmagasabb a lakosságra vetített öngyilkosságok száma. Ezek szerint azok a legboldogabb országok, ahol a relatíve a legtöbben lesznek öngyilkosok? Zavarban vagyunk. Hogyan kérdezzünk, hogy jól kérdezzünk? Hogyan keressük a boldogságot, hogy meg is találjuk? Lám, mennyire foglalkoztat bennünket a boldogság-kérdés. Ez az emberi élet alapkérdése, mondhatnám azt, hogy létkérdés.
S ha a tudomány és a statisztika csak zavarba ejt, talán segítségünkre siet a tudatipar, vagy mentalitásipar, mely afféle boldogság-boltban kínálja termékeit: pszichológiából, ezotériából, vallás-töredékekből, menedzsmentből, ideológiákból összegyúrt, színesebbnél színesebb bon-bonokat, cukiságokat, hepiségeket terít elénk modern üdvtörténetekbe csomagolva. Ezek lényege így hangzik: mindenki boldogság-eséllyel születik, aztán ha valahol-valamikor traumatizálódik, vagy sérelem éri, vagy korlátozzák őt a szülők meg a társadalom, ne essen kétségbe, hiszen bőséggel kínál számára gyógyítót, de legalábbis karbantartót a társadalom. Aki pedig ad magára, az igénybe is veszi. Persze, az afféle szolgáltatás roppant sokba kerül. Akik mégis, megengedhetik maguknak, hogy pszichológust, coach-ot, spirituális menedzsert fogadjanak, akár mind a hármat is igénybe veszik. Aztán, ha nem elégedettek velük, másra cserélik őket, ahogy a szülők szokták a gyerekük nyelvtanárát cserélgetni. Akiknek viszont nem telik erre, azok tömegesen rajzanak, és ezres fürtökben hallgatják az önmenedzsmentről meg a traumatudatosságról, és az öngyógyításról szóló előadásokat. És, lám, máris az igénél vagyunk: a szegényeknek semmi esélyük nincs a boldogságra. Hogy is volna! Hiszen még egy belépőt sem tudnak megváltani, hogy meghallgassák a legújabb varázsgurut. S ugyan, mikor tud egy szegény ember fölfogadni egy boldogságmenedzsert?! Aki szegény, az esélytelen a boldogságra. Talán nem véletlen, hogy a kapitalizmus szó mintájára alkották meg happytalizmus szót - a boldogsághoz bizony pénz kell. A szegénység, tehát, egyfajta boldogtalanság. Lehet, hogy véletlenül, nagy-nagy ritkán akad a csórók között is egy-egy boldog ember. S ha akad ilyen, nagyhamar fölrepítik a tehetség és a szerencse léghajójával, csak aztán alá ne hulljon a lelkem! Egyszóval, a szegények aligha lehetnek boldogok, hiszen társadalmi helyzetük miatt eleve kevés pontot kapnak a boldogságmérő intézetektől. A szegény embernek alacsony vagy nem mérhető a GDP-részesedése, ezért a szegénysége miatt nem jut hozzá a modern kor boldogságforrásaihoz. S most a valóban szegényekről szólok! A múlt héten olvashattuk a híradásokban, hogy a világ leggazdagabb országában, az ötödik legnagyobb amerikai városban lázongás tört ki egy rendőri atrocitás miatt. A zavargás végül bolti fosztogatásba torkollott, ám a nyomornegyedek lakói nem az élelmiszerboltokat rabolták ki, hanem az iPhone boltot. Ez az egyszerű eset is mutat valamit abból, hogyan is vagyunk, és milyen zavarban is vagyunk mi ezzel a boldogsággal.
Amikor Jézus megkezdte nyilvános földi szolgálatát, nem beszéddel kezdte. Máté evangéliuma 4. részében olvasunk egyrészt a tanítványok elhívásáról, másrészt Jézus csodatetteiről. Jézus tehát nagy jelekkel kezdi Isten országának a munkáját: gyógyításokkal, szabadításokkal, csodatettekkel. És özönlik hozzá a nép. Ekkor kell tisztázó szót mondania. Tegyük most egy pillanatra kérdéssé Jézus szavát, adjuk át magunkat a meghökkenésnek: valóban boldogok a szegények? Sőt, tovább megyek:  a lelki szegények valóban boldogok? Szögezzük le: a Hegyi Beszéd úgy, ahogy Máté evangéliumában olvassuk, nem a nyitánya a tanítványságra való elhívásnak, hanem a folytatása, hiszen a tanítványok elhívása már megtörtént a csodálatos halfogás után. Láthatók a bizonyító jelek: a szabadulások, a gyógyulások, az ördögűzések, a felemeltetések. A Hegyi Beszéd tehát tisztázó szó. Mintha azt mondaná Jézus: ideje elolvasnod, mi van az Isten országába szóló meghívó leveledben. Ebben a levélben pedig így kezdődik a meghívás: „Boldogok a lelki szegények, mert övék az Istennek országa.” Ezt a meghívót és üzentét kell magaddal vinned, amikor belépsz a Jézus követői közé. Aki ennél kevesebbről beszél, ennél kevesebbel beéri, ennél kevesebbet akar Jézustól, annak nem kell a Jézus tanítványává lennie, azt a kevesebbet máshol is megkapja. Ha most egy pillanatra visszalépünk a mi 21. századi boldogság mértékeinkhez, mi mást mondhatunk? Aki csak növekvő GDP-t akar, vagy fejlett és kiterjedt szociális szolgáltatásokat, aki egyenlő esélyt követel az egészséges élethez, aki bővíteni akarja saját szabad választásainak a körét, mindezt megkapja mástól is.
Sőt, ha jól olvassuk az evangéliumokat, voltaképpen nem is  mi kérdezünk elképedve - csakugyan boldogok a szegények? -, hanem Jézus szava eleve megelőlegez egy viszont-kérdést: a magad képzelte boldogságot miért keresed nálam? Menj el, rendezd be az életed aszerint, csináld úgy, ahogy jónak látod, és meglesz neked. Aki Jézus boldogmondásai nélkül akar a Jézus követőihez csatlakozni, vagyis ezeknél kevesebbről beszél a Jézus követése kapcsán, az elsikkasztja a lényeget. Ha a születésnapi köszöntésre megyünk, igencsak elcsodálkoznánk, hogy megérkezvén kiderülne: nincs is születésnap. Ha egy országba tartanánk, megszerveznénk az utat, s útnak indulnánk, igencsak meglepődnénk, ha az első lépések után kiderülne, hogy nincs is az az ország. Ha Jézus boldogságra hív meg bennünket az Istennel való kapcsolatunkban, igencsak furcsa lenne, hogy mi valami másért indulunk oda. S ez Jézus élete és szolgálata során számtalanszor kiderült: nem tett igazságot az örökségen viszálykodó testvérek között, nem szabadította föl katonai erővel a saját nemzetét, nem változtatta kenyérré a köveket, nem ugrott le a templom párkányáról, hogy megmutassa, mekkora isteni hatalma van. De keresztre ment és feltámadott.
Tehát Jézus meghívólevelén ez az első szó: Boldogok a lelki szegények, mert övék az Isten országa. A lelki szegények boldogok. Akik Lukács evangéliumában olvassák e szavakat, rögtön jelzik, hogy Lukács közlése szerint Jézus csak szegényekről beszél: boldogok vagytok ti, szegények! (Lukács 6,20) Sokan úgy magyarázzák  a különbséget, hogy Máté evangélista a szegények elé odaszúrta, mintegy jelzőként, hogy: „lelki”. Vagyis Máté spiritualizál. Lelki vetületet ad a kérdésnek, de ezzel tompítja az élét. Ellenben Lukács tisztán, tompítás nélkül, realista módon beszél. Mégiscsak a szegényekről volna szó. Hogy mondja József Attila szép betlehemes verse? „Szegények királya lettél!” Hozzá jönnek a háromkirályok. Jézus a szegényekért jött. Tanítványai, követői egy felszabadító mozgalom részesei. S most, ott azon a hegyen, a galileai tenger mellett, ebben a csodálatos beszédben Jézus meghívja a szegényeket, a csórókat, a deprimáltakat, a csellengőket, a munkanélkülieket, a proletárokat, az esélyteleneket, hogy együtt menjenek föl Jeruzsálembe és szabadítsák fel önmagunkat. Mások úgy magyarázzák a különbséget, hogy Máténál a „lelki” szó nem annyira jelző, hanem kompromisszum. Szerintük Jézus azokról beszél itt, akik a lelki dolgokért vállalják a szegénységet. Ilyenek, például, a szerzetesek, a remeték.  Boldogok az aszkéták, mert ők lelki értékek érdekében vállalják a szegénységet, és mivel ez a vállalásuk önkéntes, máris a boldogság útján vannak, hiszen az önkéntesség, a kényszer-mentesség eleve boldogságdimenzió. Meg kell hagyni, sok-sok hiteles életű emberről tudunk, akik szellemi, spirituális javakért önként vállaltak nélkülözést, vagy szűkölködést, nem-gyarapodó életet  - legalábbis anyagi értelemben. Meggyőződésem azonban, hogy nem erről van itt szó. Mert ha valaki a lelkieket aszkézis útján akarja elérni, könnyen enged az önhittség kísértésének.
Lelki szegény az, aki menthetetlen, vagyis az élete azt mutatja, hogy elkerülhetetlenül kárt fog vallani a lelkében. Szegény ugyanis az, aki nem rendelkezik azzal, amire szüksége van. Szegény az, aki nem birtokolja azt, ami nélkül nincsen élet. Szegény az, aki egészen és teljesen másokra van utalva, vagyis koldus-szegény. Tudom, hogy a modern decens társadalomban, meg a politikai korrekt idején nem szabad koldusról, hajléktalanról és rászorulóról beszélni, mert itt, a nyugati civilizációban, mi már erős szociális hálóval rendelkezünk, tehát efféle szegények nincsenek. Ezt harsogták a szocializmusban is. Emlékszem, mekkora zajjal hirdették annak a rendszernek a bajnokai, hogy Magyarországon nincsenek koldusok, lám, mennyivel fejlettebb társadalom a  miénk, mint a rothadó kapitalizmus! De arra is emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás, helyesebben a rendszer összeomlása után bezártak a nagy állami építőipari vállalatok és a munkásszállók, Budapest utcáin hirtelen megjelent több ezer hajléktalan, munkanélküli ember, egyszóval: szegény ember. Lehetett volna mondani: lám-lám, lám, ugye, mégiscsak jobb volt a Kádár-éra. Holott csak annyit történt, hogy a roppant összegű, milliárdos dollárhitelekből látszat-társadalmat tartottak fenn. Ilyen látszat volt, hogy mindenkinek van munkája. Aztán elfogyott a hitel, és összeomlott a hazugság-rendszer. Koldus az, aki menthetetlen. Jézus is ezt az erős szót mondja itt: boldogok a lelki koldusok (lelki szegények), akik kárt vallanak a lelkükben, mert nem áll a rendelkezésükre az, ami nélkülözhetetlen a boldogsághoz.  Mintha azt mondaná Jézus, hogy boldogok azok, akiknek semmi esélyük sincs a boldogságra. Boldogok azok, akik meg vannak fosztva minden boldogság-eszköztől.  Vagy még inkább, mintha azt mondaná, hogy boldogok azok, akiknek nem telik a boldogság-hobbira. Vagy hogy egy gúnyolódó ateista gúnyos kifejezésére utaljak:  boldogok, akiknek nem telik az isten-hobbira. Jézus pontosan azokat hívja meg, akiknek nincsen esélye erre. Övék az Isten országa.
Ha azt mondjuk, hogy a boldogmondások, itt a Hegyi Beszédben, egy meghívó nyitánya, azt is hozzá kell tennünk, hogy ebbe a meghívóba nem az emberi életből kikalkulálható következmények vannak beleírva, hanem Isten üzenete. Ha szabad ezt mondani: ez itt Isten ajánlata számunkra. És ezt csak az érti, s még inkább értékeli, akinek nincsen semmije. Luthert a maga idejében befolyásos ember volt. Egyszer elhívták, hogy békítsen ki két veszekedő, boldogtalan és szerencsétlen testvért, akik perben-haragban voltak egymással. Az idős, fáradt, súlyos beteg Luther útban a testvérekhez megbetegedett, ágynak dőlt. Ez lett a halálos ágya.  Az utolsó mondata, amit még halálra készülve feljegyzett, így hangzik: koldusok vagyunk, ez az igazság. (Wir sind Bettlers -  írta németül, majd hozzátoldotta latinul: hoc est verum: ez az igazság). Ezt egy boldogságcsináló mondja élete végén, mert Luther a maga korában boldogságcsinálónak számított. De a halálos ágyán ezt írja: koldusok vagyunk. Ez az igazság.  Jézus nyomatékos szóval  fejezi ki a lényeget:  előrébb áll a birtokos, mint a birtok (genetivus possessivus). Magyarul mindig így van: az övék... Kiké? A boldogtalanoké, az esélyteleneké, akiknek nem telik boldogságra, nemhogy országuk, de talpalatnyi földjük nincsen, akik örökös kárvallottak a lelkükben., Mert, jaj, ugyan „mit használ az embernek - mondja Jézus -, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Máté 16,26) Lukács a lélek szót itt életnek fordítja: „mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?” (Lukács 9,25). Ki a radikálisabb? Lukács, aki csak ennyit mond, hogy boldogok a szegények, vagy Máté, aki azt mondja, hogy boldogok a lelki szegények? Máté a radikálisabb.
Jézus meghívja a lelki koldusokat, az esélyteleneket. Kik az esélytelenek? Megdöbbentő, hogy Jézus így folytatja ezeket a szép szavakat: „mondom nektek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába” (Máté 5,20), hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és a farizeusok igazságánál, ha nem vagytok különbek náluk, nem mentek be az Isten országába.  Olvasd végig a Hegyi Beszédet, hogyan magyarázza Jézus a törvényt:  megmondatott a régieknek: ne ölj! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki csak elgondolja a szívében..., megmondatott a régieknek: tiszteld atyádat és anyádat. De ha te azt mondod apádnak és anyádnak, hogy bolond... Megmondatott a régieknek, ne paráználkodjál, de aki csak asszonyra tekint kívánság okáért... S ha megbotránkoztat a szemed, vájd ki a szemed, ha a kezed, vágd le azt, mert jobb neked csonkabonkán, vakon bemenni Isten országába, mint sehogy...  Esélytelenek vagyunk. Ráadásul, a  lelki szegények tudják is magukról, hogy esélytelenek. De boldogok,  mert egy esélyük mégis van! Egyetlenegy! Az a Jézus Krisztus, aki most a kezünkbe ad egy Isten országába szóló meghívót, és ez a meghívó így kezdődik: boldogok a lelki szegények, mert övék az Isten országa. Fogadd el ezt meghívót! Jézus adja a kezedbe, ha követed őt, elvezet Isten országába.  Ámen

Amikor egyházkerületünk mátraházi üdülőjét felújítottuk, némi vita támadt arról, írjunk-e valami mottót a ház homlokzatára, hogy aki arra jár, rögtön lássa, miféle épület az. Írjuk-e, hogy: áldás, békesség? Vagy inkább írjunk bibliai igét, amely buzdítást, bátorítást sugall? Többen ezt az igét javasolták: jól tetted, hogy eljöttél. Én eleinte tiltakoztam, mondván, hogy ez az ige egy sajátos történetben hangzik el, meglehetősen kérdéses onnan kimetszeni és a pihenésre érkezőket köszönteni vele, mintha nem Péter ment volna el Cézáreába az evangélium üzenetével, hanem Kornéliusz százados ment volna a Joppéba Péterhez, s mintha Péter mondaná neki, hogy jól tetted, hogy eljöttél. Aztán megadtam magam, illetve kompromisszumot közöttünk. Aki elmegy Mátraházára, ezt olvassa a ház homlokzatán: „Áldás, békesség! Jól tetted, hogy eljöttél.”
Ugyanakkor mélyen hiszem, hogy ha ezt a szép üdvözletet visszahelyezzük az eredeti történetbe, sok-sok áldás nyílik meg számunkra: buzdít és bátorít bennünket, tanácsol is minket és megtanít Isten iránti hűségre.
Jól tetted, hogy eljöttél, mondja Kornéliusz Péternek, akiért isteni sugallat nyomán Joppébe küldetett. Egy angyal buzdította erre Kornéliuszt. Eközben 60-70 kilométerrel odébb Péter is látomást látott. Aláereszkedett az égből egy nagy lepedő, benne mindenféle tisztátalan állat, s Péter egy mennyei szózatot hallott: öld és egyél. Péter tiltakozott ő a Mózes törvényei szerint élő kegyes, zsidó ember, ezek pedig tisztátalan állatok. Ekkor hallott egy hangot: „amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.” És ez háromszor megismétlődik. Péter még ennek az értelme felől gondolkodik, ahogy mi is akár egy napot is el tudunk töprengeni éjszakai álmunkon, mikor kopogtatnak a Péter szállásán, megérkeztek Kornéliusz küldöttei és hívják Pétert az itáliai sereg századosához, egy pogány emberhez Cézáreába. S Péter rádöbben: ez a látomásának az értelme. Neki most egy pogányhoz kell elmennie, vagyis ki kell lépnie népének jó rendjéből. Olvastam Mózes ötödik könyvéből, hogy Isten népe áldásához, jó rendjéhez hozzátartozott az is, hogy pogánnyal, idegennel nem közösködtek. Mikor Péter megérkezik Kornéliusz házába, ki is fejti: „tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni; de nekem az Isten megmutatta, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek; annak okáért ellenmondás nélkül el is jöttem, miután meghívattam...” Bizony, erős törvény volt ez, testvérek! Még áttételeiben is! Ismertem olyan holland református atyafiakat, akik Isten kiváltképpen való népének tudták magukat, és ha valaki nem azon a hitbéli meggyőződésen volt, mint ők, azt bizony be nem engedték a házukba. A régi zsidók mindkét irányban gyakorolták ezt. Isten azonban látomás útján meggyőzte Pétert, hogy a Jézus Krisztus ügyében, az ember megváltásának érdekében a régi törvénynek ez az elkülönítő intézkedése érvényét vesztette. Jöttem hát bátran, mondja. Nem olvastam fel a történetnek sem a végét, sem a folytatását, de jól tudjuk, hogy Péter prédikálása nyomán nagy lelki események történtek, kiáradt Isten Lelke, Kornéliusz háza népe megtért, majd ennek híre eljutott Jeruzsálembe. S, lám, milyen bajba hozza ez a némi maradék keresztyént ott, Jeruzsálemben. Hiszen már elkezdődtek az üldözések, sokan elmenekültek a városból. Jó lenne hát valahogy megmutatni, hogy ők, a Krisztus követői is jó polgárok. Minden nap felmentek a templomba. Megtartották a Mózes törvényeit. Nem azzal kezdődött a kereszténységük, amivel ma néhányan szeretnék kezdeni, hogy nagy heje-hujjával mindent szétborítottak. Ők szépen tartották az ősök rendjét. Amikor pedig mégis elkezdődtek az üldözések, akkor még erősebb érdek lett megmutatni, hogy ők jó polgárok és nem világfelforgatók. Bizonyítékul tudom hozni, hogy amikor majd sokkal-sokkal később a híres-hírhedt Pál apostol megérkezett Jeruzsálembe, az apostoltársak arra kérik, hogy viselkedjen az ősök szokása szerint, végezze el a tisztulási szertartásokat és mutasson be áldozatot a templomban, így talán elkerülheti a támadásokat (ApCsel 21). Pál mindezt megtette. De nem azért, mert a kereszténység valamiféle meghunyászkodó társaság, hanem egyes egyedül azért, mert Isten mindenki számára kinyitotta kegyelmét Jézus Krisztusban, de éppen ennek a kegyelemnek az érvényessége érdekében nem vágjuk el az isteni irgalmasság gyökereit. Különös önáltatás lenne, ha valaki azzal állna elő, hogy most, 2023-ban feltalálta a boldogság törvényét: szeresd az ő Uradat a te Istenedet teljes szívedből. Ez ott van a régi törvényben. Ezért mondja János apostol is a levelében: új parancsolatot mondok nektek, amelyet kezdettől fogva hallottatok: szeressétek egymást. És ez a „kezdet „Istennek és embernek a kapcsolati kezdete. Kezdettől fogva..., az ember teremtésétől fogva ezt a mindig új parancsolat halljuk: szeressétek egymást! (1János 2,7)
Amikor tehát eljut a híre, hogy mi történt Cézáreában, csodálkozás támad. Ha Simon Péter, a főapostol, a kőszikla, akire Krisztus az anyaszentegyházat építette, csak úgy bement egy pogány ember házába, azt számon kell kérni. Igen, behívatták Pétert és megbírálták: „Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.” (11,2) Mi dolog ez? Mert az, hogy Pál így cselekszik, az még rendjén volna, ő egy különc, aki a pogányoknak is pöngeti az evangéliumot. Azt majd elrendezzük. De te az apostolok apostola, hogyhogy bementél a pogányhoz? Én nem vagyok apostol, de nem tudom, testvérek, mit szólnátok, ha annak vennétek a hírét, hogy eljárogatok mindenféle buddhistához, hinduhoz, vagy inkább magyar példát mondok, táltosokhoz, fehér ló áldozókhoz, meg expárttitkárokhoz – pogányokhoz? Azért a presbiterek csak megkérdeznék: tiszteletes úr, ne haragudjon, nem jó magának itt, miközöttünk? Eljövünk ide az Úr házába, prédikáljon nekünk szépet. Mit keres maga azoknak a mindenféléknek a társaságában? Mit akar azoktól, vagy azok mit akarnak magától? És akkor jönnének, ugye, az izzadós magyarázatok. Péter elmondja magyarázatul a látomását. És a látomása értelmezésében azt mondja: megértettem, hogy Isten a „pogányoknak is adott megtérést az életre” (11,18). Vagy később ezt halljuk, hogy Isten a pogányoknak is kaput nyitott a hitre (ApCsel 14,27). Vagyis, ami itt történik, az nem Péter magánvállalkozása. És nem is Pál magánvállalkozása, nem egy apostoli frakciónak a külön gondolata, hogy legyünk már jó fejek, és nyissunk a pogányok felé. Isten adott megtérést az életre, Isten nyitott kaput a hitre - ez Istennek a munkája. Mózes ötödik könyvében, a második törvénykönyvben, súlyos meghagyásokban halljuk, hogy miképpen éljen az Isten népe, miért szeresse az árvát, az özvegyet, a jövevényt: „mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén” (5Mózes 10,18), mondja az Úr, és ebben ott zeng a Tízparancsolat indítása: „Én az Úr vagyok, aki kiszabadítottalak téged...” (2Mózes 20,2). Nem a NATO, nem a Szovjetunió, nem egy világszövetség, nem a felszabadítási liga - Isten és csakis Isten szabadított ki. A szabadítás és a szövetség az Úr nagyságos tette. Péter pedig megérti, hogy Jézus Krisztusban ennek az isteni szabadításnak a fölfokozó beteljesítése megy végbe. És immár nem egy kiválasztott népet, nem egy különleges népet érint, hanem mindenkit. Isten a pogányoknak is kaput nyitott a hitre. Isten a pogányoknak is megtérést adott az életre. Ezt kell neki elmondani. Ezért amikor így köszönti őt Kornéliusz: jól tetted, hogy eljöttél, akkor sokkal többet mond, mint egy udvarias szólamot. Némelyek így fordítják: nagyon kedves dolog tőled, hogy eljöttél, mások: kegyes dolog volt a részedről, hogy eljöttél. De értsük jól az udvarias szót! Péter ugyanis nem azzal lép be a házba, hogy kedves Kornéliusz, elküldtél hozzám Joppébe néhány embert, akik bizonyságot tettek felőled, elmondták, hogy te egy rendes ember vagy, támogatod a cézáreai zsidókat, buzgón imádkozol, keresed az Isten igazságát, és ez annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, jó leszek hozzád, eljövök. Megérdemled, hogy eljöjjek, én, a nagy Péter. Az előző részben azt olvastuk, hogy Péternek halottakat feltámasztó erőt adott Isten. Nagy híre van Péternek. Hallotta ezt a a cézáreai centurió is, elküldte az embereit, hogy hozzák el neki ezt a csodapókot, és Péter, a csodapók elmegy, mert egy olyan nagy ember, mint ő, megengedhet magának egy ilyen gesztust. De nem ezt mondja Péter! És Kornéliusz is tudja, hogy miről beszél Péter. Azt mondja az apostol: megértettem a látomást és a lélek indítására ellentmondás (vita vagy vonakodás) nélkül jöttem ide. Mert nem a Kornéliusz hívó szava volt az, amely nyomán engedelmesen elindult, hanem az isteni szó volt az. Vagyis ez a kifejezés: jól tetted, hogy eljöttél, Péter engedelmességét tükrözi vissza. Így tudnám talán a legpontosabban visszaadni: jól tetted, Péter, hogy eljöttél azért, amiért el kellett jönnöd. Jót tettél azzal, hogy eljöttél. Valami nagy jóért kellett Péternek odamennie.
Így már csak az a kérdés van hátra: mi elmenjünk-e? Tudniillik, elmenjünk-e azokhoz, akikhez magunktól nem mennénk el? Nem mennénk el, mert sem a hagyományaink, sem az életmódunk, sem a szokásaink, sem a tapasztalataink nem engedik meg. Most a legutolsóról hadd szóljak, mert a tapasztalataink nagyon közel visznek Péter történetének a mélységeihez. Eddig arról szóltam, hogy az apostoli korban egy Mózes törvénye szerint élő zsidó ember nem közösködött pogányokkal. Még Jézus történetében is látjuk ezt. Amikor egy szíro-föníciai (tehát pogány) asszony felismeri Jézust, aki tanítványaival Tírusz vidékén jár, kiabálni kezd: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam, beteg a lányom! A tanítványok elhessegetnék az asszonyt, de ő tovább erősködik. S ekkor Jézus szólal meg és azt mondja neki: nem jó a kenyeret a gyermekektől elvenni és az ebeknek odaadni. A kutya a pogány szinonimája. Az asszony erre azt mondja, igen, uram, így van. De az asztalról hullik morzsa a kutyáknak is. Mire Jézus: „asszony, nagy a te hited! Legyen a te akaratod szerint. És meggyógyult az ő leánya attól a pillanattól fogva.” (Máté 15,21-28)
Az egész mélyén ott van a törvény ereje. Ezt hirdeti Mózes törvénye: „egyedül a ti atyáitokat kedvelte az Úr, hogy szeresse őket, és az ő magvukat: titeket választott ki ő utánuk minden nép közül...” (5Mózes 10,15) A tapasztalatok tovább nehezítik, drámává fokozzák mindezt. Mikor Kornéliusz küldöttei elindultak Péterhez Joppéba, tudjuk, Istvánt már megkövezték, az apostolokat elűzték Jeruzsálemből, Pétert újra bebörtönözték, szinte menekültként tartózkodik Joppéban. Ezeket a történeteket olvassuk, ha visszalapozunk itt. Olyan nagy nyomás nehezedett a keresztyén közösségre, hogy amikor Saulus, az ősei hagyományaiért rajongó Gamáliel-tanítvány megtért a damaszkuszi úton, majd visszament Jeruzsálembe, nem akartak vele szóba állni a keresztények, mert féltek tőle (ApCsel 9,26). Hát ne félj kimondani, hogy időnként félelmetes dolog elmenni a hitetlenekhez. Ki tudja: rászednek. Ó, testvérek, csak most, a 21. században hány csapdába esett már bele a kereszténység? Hány csapdába sétáltunk bele? Mi azt hittük, hogy a szeretet evangéliumát visszük valahová, aztán másnapra már ki volt forgatva minden szavunk. Mi azt hittük, hogy lelket menteni megyünk, vagy az igazságért emelünk szót, ami felszabadít és megújítja az életüket, de másnap már bele voltunk keverve valami ideológiába, politikába, maszlagba, bocsánat a szóért, szellemi trutyiba. Hogy’ jövünk ki belőle? Inkább nem megyünk bele. Milyen jó az a régi mózesi törvény! Nem közösködünk! Sem politikával, sem ideológiával, sem a hatalmasokkal, sem a korruptokkal, legyenek kisemberek vagy nagyemberek, nem közösködünk! Építünk egy nagy falat magunk köré, onnan se ki, se be, ott kivárjuk, míg eljön az Úr Jézus Krisztus, hogy patyolattisztán találjon bennünket!
De amikor Péter felidézi látomása döntő pillanatát, az Úr szavát: te ne mondd tisztátalannak, amit Isten megtisztított, és felidézi a kopogtatás hangját is: itt lakik-e Simon Péter? - ahogy az isteni szó és a sürgető kopogtatás egybehangzik, jelzi Péter: ez minden ellenállását és félelmét legyőzte: vita nélkül indul.
Ne félj kimondani, testévem, hogy félsz! Ne féljünk kimondani, hogy félünk! A saját gyávaságomat gyakran leplezem a régi mondással: amelyik macska megégette száját a forró tejjel, az a hideget is fújja. Ha én egyszer keresztényként csőbe mentem, ha engem egyszer rászedtek valamire, ha csak egyszer lobogott az én papi palástom valahol, ahol kereszténységhez méltatlan dolog történt, én oda bizony nem megyek többet... Pedig csak félünk. Félünk, hogy elveszítjük az integritásunkat. Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot! - halljuk Petőfi forradalmi versében. De amit rákentek az évezredek a kereszténységre, azt miképpen mossuk mi le? Sőt, óvatlanok vagyunk, és miattunk még többet kennek rá. Hány ilyen csapda Van! Hogy jövünk ki belőle?
Olvassuk és írjuk a szívünkbe: csodálatos bíztatás az, amit itt hallunk. Péter látomást kapott, és abból új látást kapott, az új látásban buzdítást vett. Igét kapott Péter. És most érti meg igazán Jézust. Amikor azt mondta neki az Úr, hogy te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem fel az én anyaszentegyházamat (Máté 16,18), az az anyaszentegyház nem egy galileai szekta, nem egy zsidó öntisztító mozgalom, hanem az, amit Jézus a missziói parancsba foglalt bele: menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket (Máté 28,18). Mikor Péternek meg kellett magyaráznia, hogy miért ment el Kornéliuszhoz, ezt a megértést fejtette ki. És majd később, amikor Pálnak is meg kell magyaráznia, hogy miért nem kényszeríti az üdvösség útjára lépő pogányokat arra, hogy zsidó módon éljenek, Péter bizonyságot tesz Pál mellett. De inkább Krisztus mellett tesz bizonyságot. Isten szándéka mellett tesz bizonyságot. Holott! Holott Pál megbántotta őt. Pál apostol írja a Galata levélben, hogy amikor Antiókhiában voltak, meglátogatta őket Péter. S együtt étkeztek a pogány-keresztyénekkel. Ez nagy áttörés volt: egy asztalhoz ülni a tisztátalanokkal, úgymond. De aki a Krisztus gyermeke, az már nem tisztátalan, mert Isten Krisztus által megtisztította. Vagyis ez nem a pogányság jóváhagyása. Ez nem bűnökhöz törleszkedő társulás. Ez nem tapsika, amit, sajnos, sok keresztény csinál itt a 21. században, akik, mert jó fejek akarnak lenni, akármi istenellenest látnak, révülten megtapsolják. Nem, ezek ott Antiókhiában megtért, hívő emberek voltak. Isten megnyitotta nekik a hit kapuját, megtérést adott nekik az életre. Nos, együtt ültek, szent örömben, szeretetben. Aztán megérkezett Jeruzsálemből a szigorú inkvizíció. És akkor Péter elült az asztaltól, és csakis a jeruzsálemi atyafiakkal kommunikált. Hogy’ is? A fal, amit Jézus Krisztus ledöntött, hirtelen újra fölemelkedik? Ekkor Pál odament hozzá, és az egész közösség füle hallatára megrótta a nagy apostolt (leírja ezt Pál a Galata levélben). De később ez a megszégyenített Péter Jeruzsálemben odaállt Pál mellé és bizonyságot tett mellette. Ha van csoda, az a Szentléleknek ez a csodája. Lám, az atyafiak, akik egyébként nem értenek egyet, a döntő pillanatban egyek. Kinek szól az evangélium? Kihez is kopogtassunk be? Kihez menjünk el? Kinek az asztalához üljünk? Kinek nyissunk ajtót a hitre? Kinek hirdessük a megtérést az életre? Ugyan, miért hallotta pünkösdkor Péter prédikációját a sok zarándok a maga nyelvén? Ez a kérdés rejti a döntő pillanatot. És lám, ebben Péter és Pál egyek. Egyek Isten üdvözítő akaratában. És ebben a döntő pillanatban minden kereszténynek egynek kell lennie, hagyomány ide, hagyomány oda, tapasztalat ide, tapasztalat oda! Hiszen az Úr küld. A Lélek adja a látást, Isten adja az áldást, Isten nyit ajtót a hitre - és ha belépsz azon az ajtón, az ajtón túl az út magához Istenhez vezet. Isten Lelke adja a megtérést. Mózes ezt mondta egykor: a szíveteket metéljétek körül! Ezt mondták egykor a próféták is (Jeremiás 4). Vagyis Isten a megtérést szent és istenes életre adja.
Jól tetted, hogy eljöttél - mondja Kornéliusz Péternek. Köszönthetjük egymás így Mátraházán is, és itt, ma a gyülekezetben is: jól tettétek, hogy eljöttetek. Jól tettétek, hogy eljöttetek, mindenki jól tette, hogy eljött. De most hadd fordítsam meg. Jól teszed, ha elmész, akihez az Úr küld. Ámen.

A múlt alkalommal Péter apostol levelét kezdtük olvasni, és mindjárt a levél elején egy nehéz kérdést tárt elénk az apostol. Ez a kérdés nem csak 2000 évvel ezelőtt, hanem a kereszténység történetében, minden jó és rossz korszakban, szárnyalásokban és nehézségek közepette, újra és újra előjön, és előjön a mi életünkben is: mit jelent a megpróbált hit? Arra emlékeztetlek, mondja az apostol, hogy a megpróbált vagy kipróbált hitetek fog majd nektek dicséretet, tisztességet és dicsőséget szerezni az Úr Jézus Krisztus eljövetelekor. Az apostol pedig abban segít intelmeivel, hogy miképpen álljuk ki a hitünk megpróbálását, mert nem mindig állunk oda szívesen a hitünket megpróbálni. Amit most felolvastam, az mintegy részleges summája a sok tanácsnak. A megpróbált hit ugyanis magatartást érlel bennünk, mert amiben hiszünk, az visszahat ránk, és meghatározza a cselekvésünket. Bezárva tehát az eddigi mondandót, ezt írja: mindannyian legyetek egyértelműek, egyet gondolók, rokonérzelműek (vagy együtt szenvedők), testvérszeretők, irgalmasak és alázatosak. Ha ennek az üzenetnek a bevezető részét olvassuk, kiderül, hogy a tanácsok a család világából származnak.
Az Újszövetségben más képek is vannak az egyházról. Például, az egyház olyan, mint a hajó, amelyik a háborgó tengeren jár, máskor egy hegyen épített városhoz hasonlítható, amit nem lehet elrejteni. Megint máskor, szántóföld, melybe Isten beveti a jó magot és megterem az igazság gyümölcse Isten dicsőségére, embertársaink javára. Megint máskor mint az emberi test, melynek tagjai nem mondhatnak föl egymásnak. Több mint 140 ilyen kép fejezi ki módon az egyház titkát. Mindegyik csak egy villanás, egy hasonlat. A Biblia tudósok ezer évek óta nagy vitában vannak egymással, hogyan értsük Péter itteni szavait. Az egyik nézet szerint, amikor ezeket mondjuk, hogy egyet gondoló, együtt szenvedő, testvérszerető, irgalmas, alázatos, olyan magatartásokról szólunk, melyeknek a legtermészetesebb közege a család. A családban adott módon egyet gondolunk, együtt szenvedünk, egyértelműek, könyörületesek, testvérszeretők vagyunk. Ez még a tágasabb rokonságra is kiterjed. Péter veszi a család életéből a példát, hogy az alakuló, szerveződő, tehertételek alatt élő, próbát látó, és olykor üldöztetést is elszenvedő keresztény közösségek mintát vegyenek a közös életükhöz. A legjobb minta a család. Legyen olyan a keresztyén gyülekezet, mint a család. A gyülekezetben legyen egyet gondolás, együtt szenvedés, testvérszeretet, egymás iránti irgalmasság, egymás között szent alázat – ez viszi előre a gyülekezetet. És egy ilyen közösségben a hitpróbákat is sokkal könnyebb kiállni, mert egymással megosztva állhatunk meg ezekben a próbákban, ahogy a család életében sincsen tulajdonképpen titok. Titokszoba persze van, a titokszobát konyhának hívják, a konyhaasztal körül szokott a család mindent megbeszélni és eldönteni, a konyhaasztalnál nincsen titok. Nagy Szent Gergely egyenesen azt mondja, hogy az Úr asztala olyan, mint a konyhaasztal. Ha körül üljük, vagy körbejárjuk, ott már nincs titok, ott már mindent megosztunk egymással.
De a magyarázóknak egy másik tábora azt mondja, hogy azért az félreértés lenne, ha minden további nélkül familia Dei, Isten családja lenne gyülekezet, mert ezek a párhuzamosságok nem feltétlenül magától értetődő leírások. Ők úgy magyarázzák ezt a szakaszt, hogy csak Isten áldásából, Isten közelségéből, a Krisztus követéséből fakadhat föl az egyértelműség, a rokon-érzelműség, a testvérszeretet, az irgalmasság és az alázatosság. Ha ez átsugárzik a családra, vagy egy nagyobb közösségre, akár egy nemzet életére, akkor lesz nyugodt és békés az életünk.
Milyen fontos itt az elején a summázó szó! Azt mondja az apostol: végezetre...
Pedig aztán még hosszú lesz a levél. Egy irodalomár mondhatná is, hogy ha azt írja az apostol itt a harmadik rész közepén, hogy végezetre, akkor miért van még negyedik és ötödik rész is? De ezt úgy is lehet itt fordítani, hogy végső cél gyanánt. Itt a görög telosz szó szerepel, a teleológia szót mindenki ismeri, azt a cél jelenti, ami felé megy az ember. Tehát: ez legyen előttetek, mondja az apostol. Bármit tesztek, bármit gondoltok, bármire igyekeztek, ez a végső tét. Ilyen értelemben mondja, hogy végezetre, s nem úgy, hogy itt a vége a mondandónak, Ámen. Meghagyom és elismerem, hogy a család, mint Isten teremtési rendje, jól tükrözheti ezeket a csodálatos erényeket, készségeket és képességeket, mégis a Krisztus-követésében, az Istenben való begyökereztetésében találjuk meg mindennek forrását. És hadd fordítsam meg mindazt, amivel a mondandómat kezdtem. Ha azt mondja az apostol, hogy végső célotok legyen az egyértelműség, együtt-szenvedő készség, testvérszeretet, irgalmasság és alázat a keresztény közösségben, a Krisztus-követők körében, akkor föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon mindez megáll az anyaszentegyház határain? Ha kilépünk a templomkapun, nem vagyunk gyülekezeti környezetben, nem vesz bennünket körbe, akár a mindennapjainkban a keresztény életnek, a kultúrának sok meghatározottsága, akkor ezeknek vége van? Nem inkább, mintha arra utalna Péter apostol levelének a lelkülete, amiről Ezékiel próféta szép nagy látomása szól? (Ezékiel 37) A próféta a babiloni fogság idején egy látomást látott majdan újra épülő templomról. De nem azt látta, hogy ott hétfőtől csütörtökig turista időt fognak tartani, hogy az idegenforgalomnak is nyitva álljon, és hogy este hattól éjfélig gyönyörű orgonamuzsika szól, aztán az Úr napján titokzatos, misztikus, magasságos, szentséges dolgok történnek benne. Egy csőtörésről ír. A templom küszöbe alól fölfakad egy forrás. És ez a víz nem szivárog el, hanem elérkezik egészen a Holt tengerig, és meggyógyítja annak a vizét, élhetővé, ihatóvá, halak számára lakhatóvá teszi. Nos, amikor Péter azt mondja, hogy legyetek egyértelműek, együtt szenvedők, testvérszeretők, irgalmasok, kegyesek, nem arra gondol, hogy 15-en, 50-en, 200-an gyakorolják ezeket a keresztyén közösségben, de a többieknek coki, mert ezek hamar elfogynak, ez a készlet hamar kimerül. Mikor nagy terhek vannak rajtunk, mert folyamatosan megpróbálják a hitünket, könnyen mondjuk, hogy nem jut másnak ezekből, épphogy megvagyunk mi is. Arról beszél, hogy mindennek ki kell áradniuk belőlünk, közülünk a világba. Ha hitünkből nem áradnak ki, máris csatlakoztunk azokhoz, akik szerint soha a családdal nem lehet példálózni, aki szerint nincs is már család, csak képmutató emberek ideig-óráig tartó összebútorozása. De nagyobb közösségekre sem utalhatunk, mert akkor nacionalisták leszünk, akik avult eszmék tüzén sütögetik a pecsenyéjüket. De nem úgy van inkább, hogy a magáról és a másikról rosszat gondoló embert meg kell gyógyítani? Az önmagáért és másért szenvedni nem tudó embert meg kell gyógyítani. Az irgalmatlan embert, aki nem tud testvérszerető lenni, meg kell gyógytani.
Az irgalmatlan, könyörtelen világot gyógyítani nem kelletlen kompromisszum eredménye. Ha a hírét hallanátok, hogy van itt a környéken egy doktor, aki mosolyogva gyógyít, és harsányan kacag, amikor nézi a vérnyomásom, és megveregeti a hátamat, és megbíztat, hogy meggyógyulok, hát nem őt ajánlanátok mindenkinek? Jó kedvedből légy irgalmas, jó kedvedből gyógyíts, jó kedvedből engedj meg! Alázat: amikor nem tartod magadat különbnek a másiknál, sőt, őt tartod különbnek magadnál. Előre engeded. Régen még udvariassági szokás volt, hogy ha valahol sort álltak, a fáradt, elnehezült, beteg embert előre engedték. Továbbá legyél alázatos, irgalmas szívű, testvérszerető, együtt szenvedő! Keresd a rokon-érzelműséget, az egyet-gondolást.
Ma, augusztus 20-án Magyarország születésnapját ünnepeljük. Ha ezer évre visszatekintünk és keressük ennek a népünk jó pillanatait, én ezeket nem a győztes csatákban látom, s nem is abban, hogy egykor négy tenger is mosta a Magyar Királyság partjait, s nem is abban, hogy a GDP egy év alatt 74 százalékot nőtt, vagy tucatnyi aranyérmet nyertünk az olimpián. Egy népnek a nagy pillanatai ebben az igében vannak, mikor ezek a magatartások gyógyító erővel tudnak kiáradni a világba.
Fogadjuk meg hát az apostol tanácsát, aki elkerülhetetlenül szembesít minket a végső céllal – mindannyiunkat. Így mondja: végezetre mindannyian... Mindannyian. Mi mindannyian, akik itt vagyunk. Mi mindannyian, akik halljuk az apostol szavát. Mi mindannyian, akik a Krisztus gyermekeinek valljuk magunkat, mi mindannyian, akik a hitünk elszenvedjük hitünk megpróbálását, megvizsgálását. Mi mindannyian, akik keressük az Úr akaratát. Ezt mondja az apostol az üldözött keresztényeknek is: jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja, hogysem gonosz cselekedve. Hadd fordítsam most így: jobb, ha jót cselekedve dicsérnek benneteket, mintsem gonosz cselekedve. Jobb, ha jót cselekedve jártok az Isten útján, mintsem hogy gonoszt cselekedve letértek arról. A templom küszöbe alól gyógyító víz fakad föl, az életünkből gyógyító víz fakadhat föl. Ez pedig Krisztusnak az ereje mindannyiunknak, áldásul. Ámen.

Azt hiszem, mindannyian átestünk már úgynevezett alkalmassági vizsgán. Aki jogosítványt akar szerezni, aki a tanulmányai során eggyel magasabb szintre akar jutni, vagy aki egy új munkahelyre jelentkezik és valamiféle tudás vagy képesség szükséges hozzá, az mind megtapasztalta már, mi az, amikor valami rendszerbe beleteszik, és abban meg kell felelnie. Például, lehet, hogy én másképp gondolom jónak a közlekedés szabályait, de az alkalmasságomat az bizonyítja, hogy képes vagyok egy járművet az adott szabályok szerint vezetni. De mondhatjuk azt is, hogy életünknek minden napja egy-egy alkalmassági vizsga. Alkalmas vagyok-e jó házastársnak? Alkalmas vagyok-e jó szülőnek? Alkalmas vagyok-e jó barátnak? Alkalmas vagyok-e megbízható embernek, aki ereje és tehetsége szerint el fog végezni egy feladatot? Alkalmasak-e a gondolataim, az elképzeléseim, a terveim arra, hogy itt most a mai világban talpon maradjak? Alkalmas vagyok-e egy nehéz helyzetben levő ember vigasztalására? Alkalmas vagyok-e sebeket gyógyítani? Alkalmas vagyok-e viszályokat elrendezni? Látjátok, testvérek, csupa jóféle alkalmasságot soroltam! Mert ahhoz nem kell alkalmassági vizsga, azt eleve tudjuk, hogyan szítsunk viszályt, hogyan borítsuk fel a dolgok jó rendjét. Ezekhez nem kell túl sokat tanulni. Arra bizony eleve „alkalmasak” vagyunk, hogy letérjünk a helyes életútról.
A hitünknek is van alkalmassági vizsgája. Péter apostol azt mondja itt, hogy Isten hatalma megőriz minket az üdvösségre, és ez az üdvösség el van készítve Jézus Krisztus feltámadása által, - vagyis arra épül a hitünk és reményünk, hogy az üdvösség biztosan készen van és, biztos kézben van. Ebben örvendeztünk - írja az apostol, majd megtoldja s ebben van a próba - most egy kicsit szomorkodunk különféle próbatételek és kísértések között. Természetesen fölkiálthatnánk, hogy: ha a Szentlélek Isten a szívek vizsgálója, nem lehetne-e ezt az alkalmassági vizsgát jobb időkre halasztani, amikor könnyebb hinni és remélni? Nehéz most nekünk ez a szomorúság. Várjunk a próbával jobb időkre, mikor könnyebb hinni. Igen, vannak életszakaszok, amikor, úgymond, könnyű hinni, vagy könnyű volt hinni. Bár a hit mélységét, radikalitását tekintve ez lehet felületes érzet, de voltak nem is rövid, hanem hosszú szakaszok, amikor a hit felé sodort a világ, a kultúra, a társadalom. Ebbe a sodrásba, sőt fősodorba nem volt nehéz beleállni, szinte nem kellett csinálni semmit, vitt az magától. Nem kell érte lökdösődni, nem kell hozzá utat csinálni, és nem kell minket sem odalökdösni hozzá. Ez a kultúrának vagy a civilizációnak a fősodra: belekapaszkodni az istenibe, kifejezni a mindent meghaladó hitünket, építeni egymást a hitünk által, nagy alkotásokat létrehozni, s megmutatni a hitünk irányát. Voltak ilyen idők, most így mondom, hogy voltak... S talán lesznek is? Nem vagyok e tekintetben reménytelen. Talán még a mi életidőnkben tapasztalni fogjuk, hogy nagyon megy az embereknek a hit. Nem tesznek föl Isten léte kapcsán firtató kérdéseket, nem hat át mindent a kételkedés, nem verik az ateizmus nagydobját, nem duruzsolják a fülünkbe, kora kiskorunktól kezdve pedagógusok, oktatók, befolyásoló emberek, nagy emberek, kisemberek, hogy a hit egy nagy kamu, afféle vénasszonyoknak való esetlegesség, de már nekik sem kell igazán. Hanem szinte magától értetődő lesz hinni, bizakodni, imádkozni, Istent keresni, vallást gyakorolni. Most nem ilyen időket élünk. És ezért szeretnénk elhalasztani azt, amit most Péter apostol mond: szükséges, hogy megpróbáltassék a hitünk, hogy nyilvánvalóvá legyen a hitünk alkalmassága.
S ehhez ide kell olvasnunk még Jakab apostol intelmét, és Pál szavait is a Római levélből. Jakab azt mondja: ne essetek kétségbe, sőt, örüljetek, amikor különféle kísértések közepette vagytok, mert a megpróbált hit állhatatosságot szerez (Jakab 1,2-3). Itt egy speciális szó fejezi ki a próbát. Próba az, hogy mérlegre teszünk, vagy különféle vizsgálatoknak vetünk alá valamit, hogy valóban az-e, aminek mutatja magát. Az ekképpen megpróbált hit szerez állhatatosságot, hosszútűrést. Az efféle próba munkálja bennünk azt a képességet, amit leginkább Ábrahám hitében csodálunk, aki - írja róla Pál apostol -, mikor Isten elhívta őt és utódot ígért, az öregembernek, akinek biológiai értelemben már lejárt az ideje, és egy földet ígért, amiről azt sem tudta, hogy hol van, mondja róla az apostol: reménység ellenére remélte, hogy az az Isten, aki a halottakat föl tudja támasztani, aki a semmikből előhívja a meglévőket, hűséges lesz ehhez az ígérethez (Róma 4,18). Ábrahám életútja, ha ennek az igének a fényében nézzük, az állhatatosság története. Ábrahám állhatatos ott marad Isten ígérete mellett, holott minden ellene szól az ígéretnek. Ezért mondja Jakab is, hogy próbatételeken keresztül érlelődik ez az állhatatosság, ami az ígéret mellett maradást jelenti, vagyis Isten mellett maradást jelenti.
Ez a kipróbált hit sokkal becsesebb a veszendő, ámbár tűzben kipróbált aranynál – mondja Péter. Tűzben próbált aranynak nevezzük azt, amiből az ötvös magas hőfokon mindent más anyagot kiégetett, ez a tiszta arany. Ez egy többszörös folyamat eredménye, többszörös fölolvasztás, kiégetés, az oda nem való anyagoknak a megsemmisítése – és ez egyben hitelesítés is. Értjük a hasonlatot, és a fokozást is: a megpróbált hitet még a tiszta aranynál is értékesebb. S már értjük, miért vannak tűzpróbák, miért vannak megtámadtatások, miért rendül meg köröttünk minden, miért gyarapodnak az okok kétségbeesésre, csüggedésre, kesergésre, miért érezzük magunkra hagyottnak magunkat. Olyannyira, mintha Isten is hátat fordított volna nekünk. Ám ez a megpróbált hit lesz méltó dicséretre, tisztességre és dicsőségre. Dicséretes hit, tisztességes hit és dicsőséges hit. Micsoda nagy szavak! – mondhatnánk! Tiszta retorika. Milyen szépen buzdítja Péter apostol az esendő, bukdácsoló Krisztus-követőket, akiket annyi oldalról, kívülről, belülről, mindenhonnan támadás ért, lám, fölpántlikázza: dicséret, tisztesség, dicsőség! De ebben nincs egyedül Péter.
Van itt egy nagy megfordítás is. Pál apostol ezt mondja a római levélben: vizsgáljátok meg, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata! (Róma 12,1) Hogyan? Mindannak a fényében, amit eddig elmondtam egészen megdöbbentő, hogy mi vizsgáljuk meg Istennek az akaratát! Tűzpróbával álljunk hozzá Isten akaratához? Tegyük mérlegre Istennek az akaratát? Kezdjük el firtatni, hogy mi az, ami jó, kedves és tökéletes Istennél? Pál nem erre biztat, ez nyilvánvaló. Nem arról ír a római gyülekezetnek, hogy vegyék elő Isten akaratát, égessenek ki belőle minden mást, tegyék mérlegbe, vagyis vizsgálják meg, hogy Isten alkalmas-e egyáltalán. Egyszerűen és röviden arról van szó, hogy mi magunk változzunk , meg elménk megújulása által, és így vizsgáljuk, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata. Saját magad vizsgáld meg – ez önvizsgálat. Pál apostol a korinthusi levélben is beszél az önvizsgálat szükségességéről. Amikor a nagy örömben élő korinthusi gyülekezetben eljött a próbatétel ideje (s ez eljön minden gyülekezet életében, és minden keresztény életében is), a korábban mámoros, és Isten szeretetétől ittas korinthusi keresztények hajba kaptak, nem értvén a nehézségeket, Pál kemény szavakkal megrótta őket: amikor úrvacsorára gyűltök egybe, mondja, vagy a kegyelemben való részesedés nagy titkára, szent dologra gyűltök egybe, nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe, mert tele van a szívetek civakodással, rangvitával, vetélkedéssel, egymás döfölésével, megszólásával. Hát vizsgáljátok meg magatokat, és úgy egyetek az úrasztala kenyéréből, és igyatok az kegyelem pohárából. Vizsgáljátok meg magatokat! Érvényre jut-e bennetek és köztetek Istennek jó, kedves és tökéletes akarata?
Isten akarata más akaratok ellenében jut érvényre. Megtörténik, hogy a saját akarataim, céljaim, elképzeléseim ellenében érvényesül. Mert nem mindig az a jó, amit én jónak tartok. Nem mindig az a kedves vagy tisztességes, amit én kedvesnek és tisztességesnek tartok. Máskor Isten Szent Lelke hátra állít a sorba, s ki kell állnom a soromat. Máskor Isten Szent Lelke tanítókat rendel nemcsak mellém, hanem fölém is. Ahogy elnézem a 21. század nyugati civilizációját, lassan oda jutunk, hogy csak egyetlenegy alárendelt marad egész kultúrában, a tanító. A tanítót alá kell rendelni a diáknak, olvasom a modern pedagógiai filozófiákat. Már az általános iskolai tanító is azt kérdezi a kis elsőtől: kicsi gazdám, mit kívánsz? Mi az Isten kedves akarata? Vajon megtanít a tisztes életrendre, tisztességre, a többet tudó megbecsülésére, a tapasztalatra való odafigyelésre, a bölcsebbnek való engedelmességre? Ha végig olvassuk Péter apostol levelét, már a második résztől kezdve arról ír, hogyan kell viseltetni a felsőbbség iránt, hogyan viselkedjenek a gyerekek a szüleik iránt, a szülők a gyerekek iránt. Unalmas? De mi az Isten kedves akarata? Ugye, értitek, nagy tűzpróba, ha a saját akaratommal szemben megy Isten akarata. Nagy megvizsgálás, nagy tehertétel ez. És mi Istennek a tökéletes akarata? Az isteni tökékéletesség párja a dicsőség, mert csak az dicsőséges, ami tökéletes. A középkorban, mikor több száz évig építették a gyönyörű katedrálisokat, mindegyiken maradt valami, ami hibádzik. Egy szobor nincs rendesen kifaragva. Az egyik ablak kicsit csálé. Egy sarokkő nem annyira sarokkő. De ezek a „hibák” hitbeli meggyőződésből fakadtak. A korabeli emberek nem engedték meg maguknak azt az érzést, hogy tökéletes lehetne az, amit akár több száz évig építettek. Csak Isten alkothat tökéletest. Mert az a tökéletes, ami maradéktalanul beteljesedik. Péter apostol azt mondja, hogy megpróbáltatik a ti hitetek a nehéz időkben, - és ez bizony, örömrontó próbának tűnik. Mégse csüggedjetek, mondja, mégse keseredjetek el, mert ebben mutatkozik meg, hogy mi az, ami jó, vagyis dicséretre méltó, mi az, ami kedves, vagyis tisztességes, Isten jó életrendje szerint való, és mi az, ami tökéletes, vagyis dicsőséges. A ti kipróbált hit sokkal becsesebb a tűz által kipróbált, de veszendő, aranynál és dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtatik majd Jézus Krisztus megjelenésekor.
Sajátos időt nyit meg előttünk az apostol szava, és ez az idő más minőségű idő, mint amiben most vagyunk. Most zarándokidőben vagyunk. Most még túl van a szemhatáron az eljövendő üdvösség. Ezért könnyen megkeseredünk. Most a csüggedezés idejében élünk. Az emberek futkároznak fel s alá, sejtve, hogy véges a létük, és mindenki lobogtatja a bakancslistáját. Valaki nemrégiben azt mondta nekem: buzgóbban imádkozhatott volna, amikor koronavírus-járvány volt. Mondom neki: bizony buzgón imádkoztam. De buzgóbban imádkozhatott volna – felelt. Miért is kérdeztem? Hogy egy kicsit előbb érjen véget a a járvány, mint ahogy véget ért! Mondom neki: dehát véget ért, örüljünk neki! Mire azt mondja: de én kénytelen voltam a bakancslistámból egy programot kihúzni, arra már nem lesz időm. Továbbá szorongásos időben élünk, testvérek. Háborús idők járnak, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Megterhelő időkben élünk. Próbaidőben élünk. De Péter apostol azzal bíztat bennünket, hogy az a hit, amelyet Isten Szent Lelke megpróbál bennünk, önmagunk ellenére is dicséretet, tisztességet és dicsőséget szerez nekünk, amikor Jézus Krisztus megjelenik. A feltámadott Krisztus az, akire minden reményünk épül, akire hitünk irányuk, akitől megtanuljuk, hogyan kell Isten szeretete szerint élni itt ebben a mulandó világban is. Örvendezzünk ennek! Noha kicsit szomorkodunk. De nagyon örvendünk, és igaz hittel reménykedünk Jézus Krisztus eljövetelében. Noha most aggodalmaskodunk, de nem csüggedünk el. Isten Lelke úgy próbál meg, hogy megújít. Ámen.

Nem ritka jelenet, hogy a szépen és békésen játszó gyermekek hirtelen nagy rikoltozással összecsapnak és veszekedés lesz a játékból. Ennek leginkább az az oka, hogy valamelyikük hirtelen megváltoztatta a szabályokat. Vesztésre állt, és a győzelem érdekében olyat tett, ami nem fér bele a szabályokba, többiek pedig észlelve ezt, tiltakozni kezdenek. Tehát, szabadjon mondanom, korán beiratkozunk a szabálytartás és a szabályszegés iskolájába. Korán kezdjük megtanulni, hogy a jó végcélig eljutni csak az adott szabályok között érdemes. És, sajnos, korán megtanuljuk azt is, hogy micsoda indulatokat tud belőlünk kiváltani, ha valaki menet közben (játékban, munkavégzés során, egy megállapodásban, vagy egy terv megvalósításában) a maga előnyére megszegi a szabályokat. A híres ige, amit felolvastam: ha pedig küzd is valaki, csak akkor koronáztatik meg, ha szabályszerűen küzd, latinul így hangzik: nemo coronabitur nisi legitime certaverit. Azért idézem így is, mert több helyen lehet ezt látni magyar református gyülekezeti termekben is, főleg Dunántúlon, egykori kisnemesi falvakban. Csak az győzhet, aki szabályszerűen küzd. De aki unja a régi latin szavakat, csak jelzem, hogy a Juventus focicsapatának is ez a jeligéje, továbbá a melki bencések kolostori templomának is ez a homlokzati felirata. Az apostol a sport világából vette a mondatot, ezért így is lehet fordítani: ha pedig atlétáskodik valaki, nem kap győzelmi koszorút, ha nem szabályszerűen atlétáskodik. (Az atlétikai világbajnokságot most Magyarország rendezi, egész közel van hát a szó értelme, nem kell sokat magyarázni.) Az antik világban is divatosak voltak az atlétikai játékok. Minden magára adó város rendezett sportjátékokat. Értette hát Timóteus a hasonlatot. És éppen ezért, némi pszichologizálást is megengedhet magának a prédikátor: biztos vagyok benne, hogy ezt olvasván Timóteusnak összeszorult a torka. Emlékszünk Pál előző levelére, melyben talán tréfásan azt tanácsolta Timóteusnak, hogy gyakori gyomorpanaszai miatt éljen egy kevés borral. Vagyis afféle egészségügyi tanácsot adott neki. Magam elé tudom képzelni az ifjú Timóteust, aki szépen beszél, mély érzései vannak, elszánt és komoly fiatalember, de mégiscsak nyámnyila. És most jön egy hasonlat: Timóteus, te Jézus Krisztus atlétája vagy. Atléta? Edzés, fegyelem, verseny, edzés, fegyelem, edzés, fegyelem, verseny. Újra, meg újra, meg újra. Egészséges embereknek ez talán meg se kottyan. De egy olyan fiatalembernek, akiről tudjuk, hogy alkata szerint   inkább visszahúzódó, aki nem ugrik be a középre, nem rendezi ide-oda az embereket? Hát nem elég, amit az első levélben kirótt rá az apostol? Szabályok, tanácsok, regulák.  Annyi minden van ott leírva, hogy némelyek szerint talán nem is Pál apostol írta a levelet, csak a nevében valaki más, mert Pál apostolra nem az volt jellemző, hogy felette sulykolta volna a szabályokat. Pál a szabadság embere volt. S felette bízott ezt az övéiben. A korinthusi levélben, például, miközben szabályokat ajánl, hogy miképpen viszonyuljanak a felnőttek a fiatalokhoz, a rabszolgák a gazdájukhoz, a kikötői munkások a tehetős patríciusokhoz, és viszont, jelzi: nem az Úr mondja, csak én mondom (1Korinthus 7,12). Volt tehát saját magával szemben egyféle rátartása, és ez a szabadságából következett. Nem volt mániás rendtartó. És mégis, láttuk, az első levélben egyik szabály jött a másik után, egyik regula jött a másik után: hogyan kell a presbitereket megválasztani, azok milyenek legyenek, hogy kell mindezt megvizsgálni? Hogyan válasszanak diakónust? Az milyen ember legyen? Hogyan válasszák meg az özvegyeket? (Volt egy ilyen tisztség a régi egyházban.) Hány évesek legyenek, hogyan forgolódjanak, milyen legyen a jellemük. Terjedelmes listát közöl Timóteussal, talán azért, mert Timóteus  nem tudott volna magától fölállítani ilyen szabályokat. Milyen jól jellemzi ez az egyébként is félénk, visszahúzódó embereket. Most pedig azt mondja neki az apostol, hogy ha küzdesz, szabályszerűen küzdj, mert aki nem szabályszerűen küzd, az nem nyer koronát. Ha még azt is hozzáveszem, hogy miképpen változtak meg a gyülekezet külső körülményei, még jobban megértjük, ha azt mondom, hogy eléggé megszeppenhetett Timóteus ezeket a harcias, erőteljes sorokat olvasva. Azt mondja ugyanis Pál, itt a harmadik részben: az pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be (3,1). Jaj, nehéz idők! Már megint nehéz idők! Mindig csak nehéz idők! Pedig nagyon szeretnénk valami békeidőt, valami nyugalmat, s hosszabb távlatot, mint a holnap délután! Így folytatja az apostol: az emberek magukat szeretők lesznek, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyesség látszatja, de megtagadják annak erejét, ezeket kerüld (3,2-5). Döbbenetes! Ezt akár tegnap délelőtt is írhatta az apostol. S talán Timóteus még nem is olvasta a levelét, útközben a kezünkbe került. Hát mit mondjunk mi most Timóteusnak, ha majd elolvassa?  Magyarázzuk neki, hogy az apostol Rómában van, vizsgálati fogságba vetették, nem jók a kilátásai, jönnek a hírek a Néró-féle őrjöngésekről, a keresztényeket üldözik, elnyomják? Hogy ez a tanács egy megfáradt, reménytelen, öregember pesszimista testálása? Egy pillanatra körülnézek itt, testvérek, hogy hányan ütötték el a hatvanat, a hatvanötöt, a hetvenet? Bizony így szoktunk, mi idősek fogalmazni: megy a világ a lecsóba, nincs már itt semmi jó, egyre rosszabbak az állapotok. A gyerekeink engedetlenek, az unokáink pimaszok. És azt látjuk, hogy szérül-szerte az önzés, a gyalázkodás, a pénzsóvárság, a kevélység, a tisztátalanság, a kérlelhetetlenség, a rágalmazás, mértéktelenség, kegyetlenség, jónak nem kedvelése uralkodik. Testvérek, nem valamiféle internetes algoritmust olvastam fel! Ez a szívünk algoritmusa. Pesszimista volna az apostol? Ijesztgeti Timóteust? Rossz fogás, mikor az edző ezzel készíti fel a versenyzőt, mondjuk a 400 méteres versenyre: kilencen fogtok rajthoz állni, mind a nyolc jobb nálad, te az utolsóhoz képest is utolsó leszel. 200 méternél föl fogsz bukni. Ha fölállsz, aki előtted fut,  a nyolcadik, orrba fog könyökölni, de nem fogják kizárni. Egyébként is remeg a lábad és halálsápadt vagy! Na eredj, nyerd meg a versenyt! Hát milyen edző, aki így bátorít? Milyen edző ez a Pál apostol, hogy ezt a szegény Timóteust arra buzdítja, hogy küzdjön szabályszerűen egy olyan világban, ahol senki semmilyen szabályt nem tart meg, hogy tartsa be a törvényeket, a rendet, a regulát egy olyan világban, ahol lépten-nyomon megváltoztatgatják azt? Mégis, minden ijedelem és csüggedés dacára, vagy éppen ezek közepette az apostol újra meg újra megerősíti ezt a szabályt, mert ennek a szabálynak van egy mélyebb szabálya. Az általános rend az, hogy szabályszerűen kell küzdeni. Csak az győz és érdemli ki a győzelmi koszorút, csak az juthat célba szabályos és törvényes módon, aki betartja a küzdelem szabályait. Mi legyen az? - kérdezhetné Timóteus, mikor az emberek magukat szeretők, pénzsóvárok, kérkedők, rágalmazók, kegyetlenek, árulók, felfuvalkodottak. Mi lesz itt a szabály? Mihez tartsam magamat?
Ez a szabályt a 11. verstől olvassuk. „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja (11-13. vers). Milyen különös szabály ez a Krisztus szabálya! Ebben a szabályban egy darabig minden együtt halad, mintegy egymás tükre minden. Először is: ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Aztán: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket - mondja az apostol. Ahogy maga Jézus mondta.. Ha valaki bizonyságot tesz rólam a mennyei Atya előtt. Én is bizonyságot teszek róla a mennyei Atya előtt. Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Mennyei Atyám előtt (Lukács 12, 8-9) De az apostol tételeinek a  végén, ennek a hitszabálynak vagy boldogságszabálynak végén megszűnik a párhuzamosság - és ez a nyitja a bátorításnak: „ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.” Ebben találja meg Timóteus az erőt a küzdelmeihez, a nehéz időkhöz, a harcokhoz, a próbatételekhez. Ezt önmagban nem találja meg. A Krisztus atlétái, vagyis mi keresztyének, akik csetlünk-botlunk itt ebben az önmagából kifordult világban, hamar a küzdelem végére jutunk, ha magunkból akarjuk meríteni az állhatatosság erejét. Hamar?  Már az első pillanatokban fel kell adnunk. Sőt, ha belegondolunk, hogy amit az apostol a saját koráról mond itt, még inkább jellemzi a mi korunkat, akkor el sem indulunk. Elég csak belegondolni, és a nagy elszánásaink, a küzdelemre való készségünk mind-mind elpárolog.
Az tehát az örök szabály, hogy egyedül a Krisztus hűségéből, mégpedig önmagához való hűségéből meríthetjük az erőt.  Kétfelé lehet ezt kinyitni, és most mindkét irányban ki is nyitom ezt az igét. Egyrészt ebben találjuk meg Isten megigazító kegyelmének a titkát. A megigazulás nem puszta jogi aktus, bár Pál apostol sokszor így írja le: az ítéletre méltó embert Isten igaznak nyilvánítja (pl. Galata 2,16). Bebizonyosodott rólunk, hogy bűnösök és vétkesek vagyunk, Isten azonban megkegyelmez. De nem azért, mert még lát bennünk valami esélyt a jóra, hanem azért, mert véghetetlen szeretettel szeret, és Krisztus megadja ennek a szeretetnek az árát. Másrészt, az apostol szava a Szentháromság Isten titkát nyitja fel. Krisztus önmagát meg nem tagadhatja. A Szentháromság második személye örök hűségben van az Atyával és a Lélekkel. Miképpen a Lélek is örök hűségben van az Atyával és a Fiúval, és az Atya is örök szeretet-hűségben van a Fiúval és a Lélekkel. Ebből táplálkozik a szabályszerű küzdés ereje. Szabálytalanul félrekönyököltek? Fölgáncsoltak, legyőzhetetlen akadályokat állítottak eléd, még el se indultál, és mások már el is orozták dicsőségedet? Nem vettek el tőled semmit. Nem győztek le, nem előztek meg, nem löktek félre a versenypályán! Hiszen mi a Krisztusban vagyunk és a Krisztus erejével küzdünk.
És mindennek a végső megerősítését az apostol személyes vallomásába foglalja bele. Timóteus fiatal, akinek rettenetes viszonyok és rettenetes emberek között kell eligazodnia. Nagy erőt és bátorítást vehet az apostol vallomásából. Azt mondja: emlékezzél meg arról, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, aki a Dávid magvából való az én evangéliumom szerint, amelyért, mint egy gonosztevő, szenvedek mind a fogságig, de ha az Isten beszéde nincsen bilincsbe verve (8-9). Emberi ítélet szerint az apostol vesztes – Krisztus hűségében győztes.  Mi halad meg engem? Mi az, ami a keresztény életben több, mint ami én vagyok? Mi emel föl, ha kudarcot vallottam? Mi segít meg, ha elfogy az erőm? Isten igéje! S azért kell ezt különösen hangsúlyoznunk, mintegy besummázva és külön megerősítve az eddigieket, mert ezen a téren több magyarázatra van szükségünk, mint a régieknek.  Az ember olyan, mint a kisgömböc. Olvasom az újságokat, hallgatom a híreket, követem a beszélgetéseket. Mit mondjak? Ennyi életmód tanácsot sosem lehetett hallani. A padlást meg lehet velük tölteni. És mindegyiknek a mélyén ott lapul egy igyekezet, hogy a jó tanácsot, jó gondolatot, jó életvezetést hogyan kell valahogy beleszerkeszteni az önépítésembe. Ebből pedig az az érzésem támad, hogy mi vagyunk a mesebeli kis gömböc. Hogyan kell jónak lenni? -  hamm, bekapjuk a tanácsot. Hogyan kell ügyesen kikeveredni egy munkahelyi konfliktusból? -  hamm, bekapjuk. Hogyan kell kellemesen eltölteni a szabadidőt, hogy az rekreáció legyen?  - hamm, bekaptuk. Hogyan kell az igazságunkat érvényre juttatni? - hamm, bekaptuk. Mindent, mindent, mindent, bármit, mint a kis gömböc, benyeljük. Lám, Pál börtönben ül bilincsbe verve. Számára, úgymond, vége mindennek. A nagy önépítősdi, az önfejlesztés, az önismeret, a személyiségstratégia  (s még mennyi a címszót sorolhatnék), ez mind eltűnik! És micsoda dráma ez, hiszen Pál a feltámadás örömhírét hirdetette. Nem birodalomfelforgató, bár vádolták ezzel is. Nem alapított politikai pártot, hogy megdöntse az uralkodót. Nem valamiféle seftes világvándor ő, aki nem tud elszámolni az adóügyi hivatalnak, de most a végén megfogták. Pál a földi életen túlmutató isteni valóságról prédikál. Arról beszél, hogy Isten a számunkra Krisztusban legyőzte a halált. Most aztán slussz, vége. De mit mond az apostol? Én, mint egy gonosztevő, bilincseket hordozok a drága evangélium ügye miatt, de Isten igéje nincsen bilincsbe verve. Ez az a több. Ez több, mint te. Ez több, mint mi. Ez több, mint az anyaszentegyház kétezer éves története. Ez több, mint Ádámtól a világ végéig az emberiség egész története. Ez mindent meghalad, és ebből a mindent meghaladóból érkezik hozzánk Isten megújító ereje.
A középkor bölcsei tudtak ebből valamit, elmondom befejezésül, hátha megrezdül tőle a szívetek. Mi általában azt szoktuk mondani, hogy az ember véges, tehát Isten végtelen, az ember gyenge, tehát Isten hatalmas, az ember rövidlátó, tehát Isten mindent lát, az ember ismerete korlátozott, tehát Isten mindentudó, mi térben, időben meghatározott helyhez vagyunk kötve, Isten mindenütt jelenlevő. Valóban. De a középkoriak nem így beszéltek arról, hogy Isten mindig nagyobb. Hanem elkezdték felsorolni az ember legnagyszerűbb tulajdonságait, legcsodálatosabb erényeit, a hűségét, az állhatatosságát, a megismerőkészségét, a szent akaratát, a szíve érzéseit. Szépen sorolták ezeket, föltették az embert a topra, és azt mondták: de Isten nagyobb mindezeknél. Isten mindig nagyobb. Most nem a csúcson, hanem a mélyben vagyunk. De a mélyben is azt mondja az apostol, amit a csúcson tapasztalt: Isten igéje nincsen bilincsbe verve, Isten mindig több. Mert ő hű, és önmagát meg nem tagadhatja. Hogy kell hát szabályszerűen küzdeni? Csak az koronáztatik meg, aki szabályszerűen küzd - Jézus Krisztus hűségével, Isten igéjével, amely túlvezet bennünket a saját életünkön, túlvezet minket a saját életidőnkön, túlvezet a saját eredményeinken, teljesítményünkön, igazságunkon, méltóságunkon, dicsőségünkön, elvezet egészen Isten szent helyének a küszöbére, a szentek szentjéhez, hogy irgalmasságot és segítséget találjunk alkalmas időben való segítségül. Ámen.

„Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra és a kiválasztott angyalokra, hogy ezeket tartsd meg előítélet nélkül, semmit sem cselekedvén részrehajlásból. A kézrátevést el ne hirtelenkedd, se ne légy részes a más bűneiben; tenmagadat tisztán tartsd. Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből. Némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, előttök mennek az ítéletre; némelyeket pedig hátul követnek is. Hasonlóképpen a jó cselekedetek is nyilvánvalók; és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el.” (1 Timóteus 5,21-25)
Pál életének és szolgálatának néhány szakaszát homály fedi. Emiatt aztán már a középkorban is kétségbe vonták némelyek, hogy ezt a levelet az apostol írta volna. Ám azt régen és ma is sokan bátran állítják, hogy ezt a mondatot biztos nem az apostol írta: „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral gyomrodra és gyakori gyengélkedésre való tekintetből” (5,23).  Ilyet Pál nem írhatott! Pál apostol aszkéta volt, és szigorú is, aki a saját kezének a munkájával kereste meg a kenyerét. Amikor börtönben került, akkor is csak azt kérte, hogy vigyék be neki a könyveit (2Timótheus 4,13), vagyis aszott intellektuel volt, akinek még a börtönben sem kellett más, csak a könyvei. Hát ilyen borivóst ő nem írhatott. A levélbe pedig úgy került be ez a mondat, magyarázzák az okosok, hogy a másolók egyike beszúrta ide ezt a mondatot. S ekként Pál apostol tekintélyével közölt valami intelmet a második meg a harmadik nemzedék gyülekezetvezetőinek arra nézve, hogyan kell egészségesen élni. Egy híres tudósról, Eduard Schweizerről marad fent egy idetartozó történet. Ő váltig állította, hogy a levél minden mondata Pálé, nincsen benne sem másolási hiba, sem utólagos betoldás. Aztán egy konferencia végén, már fehér asztalnál ülve, mikor jókedvvel derültek a tudósok, kezében egy pohár fehér borral megszólalt: ismeritek jól a meggyőződésemet, hogy az első Timóteus levelet az elejétől a végéig Pál apostol írta! Ámbár, meghagyom, talán van benne mégis egy későbbi betoldás! A tudóstársaság meghökkent: mi történt az öregúrral, hogy föladja a nézeteit? De ő csak folytatta: nos, itt van ez a mondat: ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral... Ez a szó, hogy „kevés”, ez lehet, hogy későbbi betoldás. Elnézést, hogy hosszúra nyújtom a bevezetőt, de egy másik történetet el is kell mondanom, úgy lesz igazán érthető a tudósok vitatkozása, ami egyébként általában nem szokott izgalmas lenni. Egy lelkész kollégám mesélte, hogy amikor megválasztották egy kis falusi gyülekezetbe, ő nagy elhatározásokkal, meggyőződésekkel ment oda, afféle Móricz Zsigmond-féle fáklya akart lenni, aki majd ott, abban az elesett kis közösségben magasra emeli az igazságot, az erkölcsöket, a jó életet, a tisztaságot. Nem is hagyott kétséget szándéka felől, és az első vasárnaptól kezdve határozottan keményen hirdette az Isten szent törvényét, szinte Mózesként lépett föl.  A lelkész életéhez hozzátartozik az is, hogy családokat látogat, járta ő is rendesen falut. Egy ilyen alkalommal, júliusi nagy melegben is látogatott éppen, a házigazda kitett az asztalra egy szódásüveget meg valami könnyű fehér bort, és kezdte traktálni a tiszteletes urat, hogy igyon egy kis hűsítőt, egy kis fröccsöt, itt a nagy melegben! Ő ezt a leghatározottabban elhárította a kínálást, de már látta is, hogy megüti a házigazdát az elutasításával. El is terjesztették róla a faluban, hogy vadember, aki még a 40 fokos melegben sem iszik egy kortyot sem, ha egy csöpp kis borocska van a pohár alján, inkább szomjan hal. Az egy borzasztó ember, jobb az ilyen elkerülni! S már üzentek is az esperesnek, hogy rossz embert választottak papnak, vigye innen máshová. Elment ő is az espereséhez, tanácsot kérni. Mire az esperes felolvasta neki a Timóteushoz írt levélből: Ne légy vízivó, élj egy kevés borral! A vízivó régen azt jelentette, aki állandóan és túl sok vizet ivott. Látunk ilyet, amikor a turisták 3-4 műanyag palackkal futkároznak szerte a városban, mert beleduruzsolták a fülükbe, hogy naponta öt liter vizet kell inni. Szerintem nem kell, de hát a vízárusok is el akarják adni a portékájukat. Nos, mondta atyánkfiának az esperes, élj egy kevés borral, a saját egészségedre való tekintettel is, meg a gyülekezet lelki egészségére való tekintettel is. Hiszen nem az a kérdés, miképpen tudod rászánni magadat arra, hogy egy kis kevés bort igyál, hanem az, hogy miképpen tudod a borisszákat kevés borivóvá tenni. Hű, nagy bölcsességet mondott az esperes! Hazament hát lelkészünk a faluba, és a következő látogatáskor mindjárt kérdezte is: hol a szódásüveg, hol a borospalack, inna egy fröccsöt. Tiszteletes úr, hát inna?  - kérdezték. Innék! – felelte.  Csináltak neki fröccsöt, szépen elkortyolta, többet nem kért, hazament. De másnap a faluban elterjedt a hír, hogy ez a pap súlyos alkoholista, csak eddig titkolta.
Nos, a Timóteushoz írt levél efféle a dilemmákról szól. Az apostol egy fiatal embernek írta ezt a levelet, saját lelki gyermekének, aki Kis-Ázsiában egy keresztény gyülekezetet vezet. Így buzdítja: senki a te ifjúságodat meg ne vesse! (4,12), merthogy mindenféle tapasztalt, idős ember között szolgál, sőt neki kell vezetni őket. Ennek a megértése érdekében, kérem, függesszük föl a modern kori eszményeinket! A régi világban mindig az idős emberé volt az abszolút tekintély. Az idős ember döntése volt a döntés. Az időse ember szava volt a szó. Az idős ember intézkedése visszavonhatatlan volt. Ebben a habitusban nőttek föl, éltek akkor az emberek, ez volt a megváltozhatatlan életrend. A keresztyénség azonban kezdettől más elvek szerint mozgatja és rendezi a belső közösségeit. Nem a tapasztalatból vett eszesség, nem a hagyományból vett megszokás, hanem a Szentlélek Isten erejéből adott kegyelmi ajándékok döntik el azt, hogy kire milyen feladat hárul a gyülekezetben. (Ezt Pál apostol a korinthusi levélben fejti ki részletesen. Isten Lelke nem életkorhoz köti, hogy kinek adja a prófétálás vagy az ige megmagyarázásának, a közösség kormányzásának az ajándékát. Lélek ezeket úgy osztogatja kinek-kinek, amint akarja.)
Tehát a fiatal Timóteus életében az volt első bonyodalom, hogy bár az apostol felhatalmazása alapján lett egy közösség vezetője, mégis sokan megkérdőjelezték a tekintélyét. Ezért mondja az apostol: senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, lélekben, hitben, tisztaságban. Erényeket sorol, amelyek részben a Lélek ajándékai, részben a Krisztus-követés folyományai, mert aki Krisztust követi, aki elkötelezi magát az Üdvözítőnek, aki azon az úton akar maradni, amelyre meghívta őt a Megváltó, az lépten-nyomon ezekkel az erényekkel találkozik a beszédében, a magaviseletében, a szeretete munkáiban, a lelkületében, a hitében, az élet tisztaságában. Ezért folytatja az apostol az intelmét: ne vitatkozz! Kerüld az ostoba beszédeket, ne ugorj neki az időseknek. És ne rúgd le magadról a nálad is fiatalabbakat, hanem légy példa a Krisztus követésében. A levél végén pedig a jól ismert szép igét olvashatjuk: te pedig, Istennek embere, kerüld a civakodást, a törtetést, a hamiskodást, hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget, harcold meg a hitnek szép harcát, s nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt (6,11-12).  Vagyis, ha az apostol arról próbálja meggyőzi Timóteust, és minket is, hogy ha élhetünk egy kevés borral is a gyomorpanaszaink miatt, akkor még inkább ügyeljünk mindenre, ami a keresztyén közösség építéséhez és belső békéjéhez szükséges. Ezért mondja, olvasom még egyszer: harcold meg a hit szép harcát, s nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál. Amikor a fiatal Timóteus elkötelezte magát a Krisztus evangéliumának, ez az elkötelezése isteni híváson alapult. Ez a kereszténység egész titka. Ezért érvényes számunkra is az apostol egykori tanácsa, amit Timóteusnak adott, hogy kiket bízzon meg a gyülekezetben és milyen szolgálatra, vagy hogy miképpen vizsgálja hittestvérei életét, hogyan segítse őket előre az üdvösségben, hogyan tartóztassa vissza őket a rossztól. Hiszen ez az egész keresztyén élet. A keresztyén élet ugyanis nem vállalkozás. Pedig, vélhetnénk, jó lenne talán. De a keresztény élet nem azokon az impulzusokon alapul, amelyek mindenféle emberek és közösségek felől érnek, és ezek alapján döntök úgy, hogy ez tetszik nekem, vagy én is ilyen akarok lenni. Látok néhány embert, példaképként magam elé tudom őket állítani, én is olyan akarok lenni, mint ők, vagy látok egy közösséget, megragad a bensőségessége, hitelessége, ereje, és én is oda akarok tartozni. Ha a Krisztus-követés az én vállalkozásom, az előbb-utóbb elporlad. Ezer példát lehetne mondani: fiatalok és idősek egyszer csak kiválnak a keresztény közösségből. Miért? Mert csalódtak? De miért csalódtak volna? Egyikünk se rejtette az inge alá az angyalszárnyát, hiszen nem az angyalok titkos társasága vagyunk, hanem közönséges két lábon járó földi halandók vagyunk.  Az életünk tele nyomorúságokkal, bajokkal, küzdelmekkel. És a gyülekezet is küzdő közösség. Ezért mondja az apostol: harcold meg a hitnek szép harcát! Bizony, hitharcot folytatunk nap mint nap. Miben csalódott hát, aki kivált közülünk? Talán úgy gondolta, hogy ha valaki keresztyén lesz, mindjárt James Bond lesz belőle? Hát akkor miben csalódott? János apostol mondja a levelében, amikor a gyülekezeteket erősíti: hogy némelyek kiváltak közülünk (elhagytak bennünket), de voltak közülünk valók (1János 2,19). Mi a különbség? Abban találjuk meg, amit Pál itt Timóteusnak mond: harcold meg a hit szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre elhívattattál. Ha a Tudományos Akadémia végleg betiltja majd a passzív igei alakot (mert állítólag nem szabad ilyeneket mondani), akkor így kell majd szabatosan fordítani a szót: amelyre Isten elhívott. Elhivattál, ez passzívum, divinum. Itt isteni munka van a háttérben. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az üdvösséget, amelyre Isten meghívott téged. Isten hívott.
A harcra nézve pedig egy nehéz belső kérdést is fölhoz az apostol. Azt mondja Timóteusnak, némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, és előttük mennek az ítéletre, némelyeket pedig hátul követnek is. Hasonlóképpen a jócselekedetek is nyilvánvalók, és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el. (5,24) Azt még megértjük, hogy némelyek körbe vannak véve bűneikkel. Igen markáns az apostol kifejezése, előttük mennek... Ők még ide sem értek, a bűneik már bekopogtatnak hozzánk. Ők még be sem mutatkoztak, de már valami rossz árad felőlük. El sem mondták, hogy mit akarnak, de már valami rosszra hívnak bennünket. Meg sem ismertük igazán az életüket, de már az zengi körbe őket, amit az apostol mond: bűneik előttük mennek ítéletre. Az ilyeneket kerüld, mondja később (6,11).
De van itt egy másik jellemzés: némelyeket pedig követnek bűneik. Nem látod, nem tudod, a szagát se érzed, sejtelmed sincs, ám egyszer csak váratlanul fölbukkan és megmutatkozik a valóság, és te megrendülsz, és a ráismerés szinte összetöri a hitedet. Ezért is figyelmeztet Pál, hogy ha a hitünk nemes harca nem az isteni híváson alapul, ha a hitünk nem az életünk válasza Isten szent hívására, akkor össze is törünk. Hány társaságot hagytál már ott, mert gonosztevők voltak benne? Hány család szakadt szét darabokra, mert az egyik vagy a másik rokonsági ágban valami iszonyú vétek esett? Hányszor érezzük úgy, hogy nem jó nekünk ebben a 21. században élni, mert förtelmek sorjáznak, burjánzanak, el se tudjuk a szemünket takarni előle? És összetörik a hitünk. De te Isten hívására figyelj!
A legnehezebb harc azonban nem ez, hanem az, amit hozzátold az apostol: „hasonlóképpen a jó cselekedetek is nyilvánvalók, és amelyek másképp vannak, azok sem titkolhatók el.” Mindennapos küzdelmünk, hogy a jó, amit megtettünk, kerüljön a helyére. A jó, amit megtettünk, hassa át a másikat. Nem vágyunk erre, hogy aztán dicsőségtáblára kerüljön a fényképünk, vagy hogy állandóan hálálkodjanak nekünk, hanem azért, hogy a világot valamiképpen megtartsuk a gondviselés jó rendjében, amelyben nekünk most élni kell, hogy ne boruljon föl a világ. Mert ha eluralkodik a rossz, és mindennek a színe és a fonákja is gonoszból lesz szőve, akkor hiába teszel bármi jót, mintha nem tettél volna semmit. Ez az emberi élet nagy keserűsége.  Amikor elkezdtem a tanítást a teológián, az első évzáró értekezleten kifakadtam. Az évzáró menetrendjét tárgyalta a tanári kar. Csak néztem a hosszú listát, a diploma-átadók, pályázat- győztesek, jutalmak, az év tanára, az év kazánfűtője, az év portása, stb. Mondom a tanártársaknak: ne haragudjatok kollégák, de ilyen szittya nyárban ülünk majd órákig, és gratulálgatunk? Jöjjenek be az érintettek a dékáni hivatalba, s vegyék át a plecsnit, menjenek haza, és igyanak egy fröccsöt! Néztek rám az idős kollégák, hogy nem ért semmit ez a csikó. És igazuk volt.  Mert meg kell köszönni a munkát. Nem elég egy foghegyről odavetett „na, kösz”. Nem elég azt mondani, hogy ez az élet rendje. Mennyire meg tudnak sebződni emberek, ha nem méltányolják őket, és nem azért, mert dicsőségre vágynak, hanem azért, mert azt szeretnék, hogy érvényre jusson a jó, hogy megmutatkozzon, ami szépre formálja az életünket. Most pedig azt mondja az apostol: a jócselekedetek is úgy vannak, mint a gonosz tettek; némelyik nyilvánvaló, egyértelmű, és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el.
Jézus azt mondja a Hegyi beszédben az alamizsnálkodás, a böjtölés és az imádkozás kapcsán, hogy ezeket végezd úgy, hogy az emberek észre se vegyék; a te mennyei Atyád, aki titkon van, látja mindezt, és megfizet neked nyilván (Máté 6,4.6.18). Sőt, azt is mondja, ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb kezed (Mt 6,3). Ez pedig arra tanít, hogy a jót nem a dicséretéért tegyük, hanem azért, mert jó. A jó cselekedetekre nem azért van szükség, hogy az emberek ilyen-olyan önbecsüléshez jussanak (lám, mégiscsak tudok valami értelmes és normális dolgot csinálni), hanem azért, mert önmagukban van a dicséretük. Honnan vesszük ehhez a fantáziát, a jótetthez a jókedvet? És honnan vesszük az erőket? Az isteni elhívásból! Harcold meg a hitnek szép harcát mondja az apostol. Ez jelenti a hitünk megőrzését, jelenti az Istenről és az Istenhez való helyes beszédet, jelenti ennek a világnak a jó teremtési rendjében való életét, jelenti az Isten törvényéhez való ragaszkodást, és jelenti ezt az evangéliumi a bölcsességet is, hogy ha nem is látszik, hogy jót teszek, nincs az elrejtve Isten elől. Nekünk csak azt kell látnunk, aki elhívott, s mi az, amire elhívott bennünket Isten, és milyen erők áradnak reánk Isten hívásából, mígnem megérkezünk a boldogító célig. Ámen.