Bogárdi Szabó István Dr.

„Mikor azért [Júdás] kiment, ezt mondta Jézus: Most dicsőíttetett meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőíttetett ő benne. Ha megdicsőíttetett ő benne az Isten, az Isten is megdicsőíti őt ő magában, és ezennel megdicsőíti őt. Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; de amiként a zsidóknak mondottam volt, hogy: ahová én megyek, ti nem jöhettek; most néktek is mondom. Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Mondta néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felelt neki Jézus: ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz. Mondta neki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted! Felelt neki Jézus: az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (János evangéliuma 13,31-14,1)
Azt hiszem, mindannyian átéltük azt, ami egyszer megesett velem, tehát nem mondok vele újdonságot. Egy sötét padláson járkáltunk, ahol mobiltelefonnal próbáltunk világítani, de hamar kikapcsoltuk, félve, hogy kimerül az akkumulátor, s akkor már hívni sem tudunk senkit. Ekkor az egyikünk azt javasolta, hogy húzzunk fel egy-két cserepet, úgy csináljunk világosságot. Így tettünk. Beáradt a fény. S ekkor az egyikünk így kiáltott: Hű, milyen sötét van itt! Hogy sötétben járunk, azt valójában csak akkor tudjuk meg, amikor betör az életünkbe a világosság. Most János evangéliumában egy új szakasz kezdődik,  és egészen a 17. rész végéig tart. Egyetlen este és egy rövid éjszaka története ez, és ebbe belesűrítve olvasunk a lábmosásról, az utolsó vacsoráról, Jézus búcsúbeszédeiről, és nagy imádságáról. A tudósok általában ezt a címet adják a résznek:  Jézus a tanítványai körében. Itt most a nyilvánosság ki van zárva. Mi történik ebben a bensőséges körben?  Fontos kérdés ez, mert a nyilvánosság és az úgynevezett privát szféra viszonyában folyton zűrzavart találunk. Az antik világban nem szerették azokat, akik kivonultak a közügyekből, úgymond, a privát szférába. A magánember, a privatus gyakran inkább gúnyszó, a rest vagy gyáva embert jelenti. Máskor a nyilvánosság fenyegetésnek tűnik, amely belső világunkra telepedik, s ezzel szemben csak a magánszféra oltalmaz meg. Olykor, fordítva,  a nyilvánosság biztosít védelmet. Megint máskor a nyilvánosság dicsőségforrás. De akár így, akár úgy, leginkább az sikkad el, ami igazán számít, ez pedig az isteni dicsőség. Amikor Jézus imádkozni, adakozni, böjtölni tanít (Máté ev. 5. rész), és azt mondja, hogy ezeket titkon cselekedd, és az Atya nyilvánosan megfizet érte, akkor nem a nyilvánosságnak és a magánszférának a viszonyát porciózza ki, hanem azt bizonyítja, hogy Isten dicsősége nem váltható át sem a közszféra, sem a magánszféra emberi dicsőségére. Ha valaki azért végzi nyilvánosan a vallás szent cselekményeit, hogy elnyerje az emberek dicséretét, az nem kap Istentől dicséretet. Mert bár sokszor ellentétben áll az, ami a privát és az, ami nyilvános, valójában mindig Isten dicsőségéről és szentségéről van szó. Most pedig szent és rettenetes dolgokat látunk együtt. Isten dicsőség-fénye belátásra kényszerít. Igen, szent dolgok vannak itt: lábmosás, utolsó vacsora, a szeretet törvényének kihirdetése, örökérvényű buzdítások, a Szentlélek ígérete, Krisztus főpapi közbenjáró imádsága. És az is szent dolog, amit Jézus mond a tanítványoknak: ti most meg vagytok szomorodva, de ez a szomorúságotok örömre fordul (16,20). És igen, rettenetes dolgok is történnek itt. Júdás árulása, Péter és a tanítványok üres fogadkozása. (Márk evangélista tájékoztat arról, hogy nemcsak Péter fogadkozott, hanem hasonlóképpen szóltak a többiek is - Márk 14,31.) Aztán a tanítványok megszomorodása, restsége vagy képtelensége az imádkozásra. Lukács jegyzi meg, a szomorúság miatt elaludtak, miközben Jézus küzd az Atya akaratáért, Jézus küzd az üdvösségünkért (Lk 22,45). Micsoda dráma ez! Jézus küzd az üdvösségünkért, mi pedig szundikálunk mellette, mert szomorúak vagyunk, és, ugye, a szomorú embernek joga van átaludni azt is, ahogyan Jézus üdvösséget szerez neki. Így érnek össze a szent dolgok a rettenetes dolgokkal. De éppen a szent dolgok fényében mutatkozik meg a rettenetes dolgok iszonyatos mélysége, és fordítva: Isten felfoghatatlan szabadítása is.
Ma Péterről szeretnék szólni, de nem is annyira Péterről, mint inkább Jézusról. Vajon, milyen fénybe állítja Pétert Jézus üdvszerző munkája és szeretete? Én csodálatosnak tartom az evangéliumoknak keresetlen őszinteségét Péter esetében is. Pedig Péter abszolút tekintély volt. Ő az, aki felismeri Jézusban a szentet. Ő az, aki kimondja, hogy Jézus a Messiás. Ő az, aki harcol  is Jézusért, még ha buta módon is. És követi Jézust az ítélőszékre is, mikor a többiek már mind elfutottak.  Ő a kőszikla. Jézus mondja róla: erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat, és azon a poklok kapui sem vesznek diadalmat (Máté 16,18). És milyen csodálatos prédikációt mond Péter pünkösdkor! Minden evangelizátor, minden misszionárius, minden lelkész irigykedve olvassa és hallgatja Lukács beszámolóját, hogy Péter szavára három ezren megtértek. (ApCsel 2) Lehetett volna hát kozmetikázni egy kicsit Péternek ezt az eltévelyedését.
Fogadkozása nyomán Jézus így szól neki:  „az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem.” És ez nem két hét múlva, két év múlva, 20 év múlva következik be, hanem még azon éjjel -  meg sem szólal a kakas... János leírásában nyomatékkal olvassuk, többször is azt a szót, hogy „most” . Azt mondja Jézus, ahova „most” megyek, ti nem jöhettek, mire Péter azt mondja:  uram, miért nem követhetlek „most” (36-37)? És le se telik az a most, Péter háromszor megtagadja Jézust. Mégis, talán lehetett volna ezt kozmetikázni. Valamit odaírni, például, hogy Péter megszeppent, vagy megzavarodott, nem értette, mi történik, aztán rémületében megtagadta Jézust; spongyát rá, felejtsük el. Általában és egyébként így szoktak történelmet s még inkább történetet írni. S ki az közülünk, aki ha hozzákezd, hogy megírja önéletrajzát, mindjárt részletesen taglalni kezdi élete nagy bukásait? És micsoda felháborodás támad, amikor egy dicső történelmi alak kapcsán bizonygatni kezdik, hogy nem is volt annyira dicsőséges, nem is volt olyan bátor, nem is ő nyerte meg a nándorfehérvári csatát! Vagy kíméljük meg magunkat, s eleve döntsünk le minden szobrot a talapzatáról?
Jakab apostol az igazság tökéletes törvényét tükörnek nevezi, s az a tükör csalhatatlan tükör (Jakab 1,25). Az evangélium (az igazság!) keresetlenül őszinte Péter kapcsán is. És ez azért van így, hogy ebből mi isteni segítséget kapjunk. Tudjuk mi azt magunkról is, hogy milyen tehetetlenek vagyunk, ha egy-egy rossz példa, rettenetes és ijesztő eset  vagy emberi bukás miatt sérüléseket szenvedünk, és még inkább tehetetlenek vagyunk, amikor  gyógyítani akarjuk ezeket a sebeket, a másik sebeit, a magunk sebeit. Csak lecsüggesztjük a kezünket, jelezve, tehetetlenek vagyunk. Csak azt tudjuk (ahogy Kálvin mondja), hogy akár egyetlen ember elpártolása, hűtlensége, tévelygése kétszáz másikon is halálos sebet ejt, s közben tíz istenfélő állhatatossága, egynek ha épülésre szolgál. Ilyenek vagyunk. Így vagyunk mi. Mégis, azért olyan keresetlen, tárgyszerű az evangéliumi elbeszélése, mert a Péter esete is beletartozik abba, amit János mintegy summaként mond az evangéliuma végén: ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében (János 20,31).  A Jézus dolgaiba beletartozik a Péter esete is. Az is azért íratott meg, hogy higgyétek, hogy Jézus az Isten fia, s ezt hívén életetek és üdvösségetek legyen.  Most csak három vonást emelek ki ebből.
1) Jézus új parancsolatot ad: új parancsolatot adok nektek, mondja, hogy egymást szeressétek. Kérdezzük máris: valóban új ez a parancsolat? Hiszen az egyiptomi szabadítás óta ez áll a törvény summájában, aztán  a prófétai jövendölésekben is újra meg újra ezt halljuk, és a régiek bölcsessége is ide nyit utat. Mi ebben az új? Új ez egyáltalán? Annyiban igen, ahogy ezt Jézus most megalapozza: úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. És ebbe bele kell rendülnünk. Szeressétek egymást -  ezt majd mindennap halljuk. Mégis, nem úgy vagyunk inkább, hogy mindegyre megdöbbenünk, amikor ezt halljuk,  mintha soha nem hallottunk volna róla?  Úgy el tudunk képedni, főleg, ha a szívünkig talál és cselekvésre késztet, mintha valami roppant igazságtalanság készülődne ellenünk. Egymást szeressétek!? Hát még,  amikor úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeretett bennünket! Ezt mi sose hallottuk!
2) De hogy ne maradhassunk meg ebben az álságos elcsodálkozásunkban, és ne kezdjünk okoskodásokba a tétlenségünket igazolandó (ugyan, mitől új ez?), Jézus ígéretet is ad, és ebben föltárja az üdvösség titkát. A régi latinok ezt így mondták:  per crucem ad lucem – a kereszt által jutunk el az isteni dicsőség fényéig;  mert a Jézus követése nem a keresztig tart, hanem a kereszttel együtt tart a feltámadásig, viszont a kereszt nélkül nem jutunk el erre a dicsőségre. Azt mondja Jézus a tanítványoknak: ti most szomorúak vagytok. Nem jöhettek oda, ahova én megyek. Ezt sokan úgy értik, hogy Jézus itt a keresztről beszél, hiszen hamarosan ő feszíttetik meg. Én azonban úgy értem, hogy Jézus arról beszél itt, amit nyomban a 14. részben olvasuk: hogy elmegy az Atyához, helyet szerzek nekünk, és ha majd helyet készített nekünk, visszajön, és magához vesz minket. Visszajövök, és magamhoz veszlek titeket - mondja. Vagyis ígéretet mond, és így mélyíti: ez a ti szomorúságotok örömre fordul majd. Péter nyomban megkérdezi: hová mégy Uram? Miért nem követhetlek téged most? Lám, milyen nehéz itt és most elfogadni Jézus ígéretét.  A legnagyobb akadálya éppen ez a „most”. Lám, Péter követte Jézust a főpap udvarába, hiszen most mondja a Mesternek: az életemet adom érted. Aztán a köpenye alatt kardot rejteget, holott Jézus azt mondta a kardot előhozó tanítványoknak: félre és elég.  Péter azt a kardot a „most”-ra tartogatta. Életemet adom éretted - most, mondja Jézusnak; aztán ott az udvarban megtagadta Jézust, szó szerint: ellene beszélt -  most. Ellökte magától Jézust - most.
Vagyis mondhatnánk, azzal, hogy Péter megtagadta Jézust, éppen önmagát nem tagadta meg. Pontosan azt csinálta, ami az óemberünkbe bele van kódolva. Pontosan az történt, amit a régi bölcsesség mond, hogy a legjobb emberek a legjobb esetben is csak emberek (márpedig Péter a legjobbak közül való, nem ócska galileai halászlegény ő, afféle szájhős, hanem a legjobbak közül való). A legjobb emberek a legjobb esetben is csak emberek - mindig emberek, ha ez a mindig a „most”.  De milyen érdekes, miközben Péter nem tagadta meg ezt a régi önmagát, mégiscsak nemet mondott önmagára. Mert hogyan is hívta  Jézus a tanítványokat? Aki engem megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám és az angyalok előtt. (Máté 10,33) Elbukott hát Péter.
3) És mégis, Jézus itt is újra követésre hív!  Amikor a régi tudósok szakaszokra osztották a bibliai szöveget, sokat segítettek vele, mert  ily módon könnyű egy-egy igeszakaszt megjegyezni. De itt biztos, hogy rosszat tettek nekünk. Jézus azt mondja Péternek, hogy meg se szólal a kakas, s te háromszor megtagadsz engem - ez áll beosztás szerint a 13. fejezet végén. Aztán jó nagy betűvel oda van írva, hogy jön a 14. fejezet, mintha a lapozással a  történetből is kilapoznánk magunkat. De ezt feliratot nem János evangélista tette oda! S most vegyük ki onnan ezt a fejezetcímet, s olvassuk így. Ezt mondta Jézus Péternek: „Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” Pétertől az ott lévő egész tanítványi közösséghez fordul, beleértve Pétert is, és ezt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!”
Nyugtalanság és hit. Szóltam már a nyugtalanságról, mikor láttuk, miképpen rendült meg Jézus a Lázár sírjánál (János 11,33).  Ez szó eredetileg a zűrzavarnak a kifejezése. A politikában az anarchiának, a tanácstalan nyugtalanságnak a szava, amikor nincs mibe kapaszkodni, csak ide-oda csapódik az ember, nem tudsz este elaludni, mert a gondolataid ide-oda űznek és nem találsz nyugvópont, nincsen megállás, csupa zaklatottság minden.  A latinok ezt olykor konfúziónak fordították, vagyis egybezuhan, és nem tudod okosan és tárgyszerűen szétválogatni és megkülönböztetni a dolgokat.  Szubjektíven pedig ez a turba - a totális fölkavarodás. Egy régi erkölcsi iskola képviselői, akik egyébként a kereszténység ősellenségei voltak, és ma is azok, a sztoikusok orvoslata az ataraxia volt erre nézve. Bocsánat, kénytelen vagyok görög szót mondani! János apostol azt az igét használja itt, amelyből a sokak által ismert sztoikus kifejezés, az ataraxia származik. Ez a lélek rendíthetetlensége. Nem rendülök meg! „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait?” - kérdezi a tétova Hamlet Shakespeare tragédiájában. S a sztoikusok ezt felelik rá: akkor! Sőt, ha nem is tűri, hanem észre sem veszi! Hogy csodáljuk azokat, akik a legnagyobb zűrzavar kellős közepén is rezzenéstelen arccal járnak-kelnek. S ezt szeretnénk gyakorolni mi is. Tanítson meg rá bennünket a mi Jézusunk, erre szilárd nyugalomra, ahogy lepereg rólunk az élet minden gondja! De Jézus szava egészen más. Ezt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek – higgyetek! Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Aki hisz, annak az egész léte megmozdul - beárad a fény, és látni kezd a sötétben. Itt is sok mindent látunk már.
Láttuk, hogy Péter ekkor még nem kész felvenni a keresztet. Ezért, bár követésre ajánlkozik („uram, miért nem követhetlek téged most oda, ahova te mégy?”), inkább csak önmagát követi. Ilyen az, amikor az óember dicsekedni akar az újjal. Ugye, ismeritek ezt? Egy kicsit előrébb jutunk a hívő életben és az Isten iránti bizalomban, egy-két babalépést megtettünk a szeretet dolgában és a hűségben,  és máris dicsekedni kezd az óemberünk, hogy mi mekkora nagy hívők vagyunk, s mekkora nagy áldozatot tudunk mi Jézusért hozni, mennyire készek vagyunk őt követni! De ha az óember szegődik el a Jézus követésére, vagyis nem tudod és nem is akarod megtagadni magadat, akkor, mint Péter, ott a főpap udvarán, Jézust fogod megtagadni; holott Péternek éppen ott, akkor - most - önmagát kellett volna megtagadnia. Aki a tanítványom akar lenni, mondja a Megváltó, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen engem (Lukács 9,23).
De láttuk azt is, hogy fölragyogni az a dicsőséget is, amelyről Jézus most beszél, éppen itt a legmélyebb dráma közepén. Mikor Júdás elhagyja a tanítványi kört, s elmegy elárulni Jézust, akkor kiált fel Jézus: most dicsőíttetett meg az embernek fia! Ez a keresztnek és a feltámadásnak a dicsősége. S aztán majd újra meghívja Pétert. Azt olvassuk az evangélium végén, amikor Péter már könnyek közt sem tud mást mondani: uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged (Jn 21, 17), akkor Jézus így fejezi be beszélgetésüket: kövess engem! Ekkor odaugrik János, aki tanúja volt annak, hogy Péter, ott a főpap udvarán, hogyan dobta el magától Jézust, és máris követi a Mester. Péter megzavarodik.  Kinek szól a felhatalmazás, kinek szól az egész életre szóló ígéret? Neki vagy Jánosnak?  S ekkor Jézus újra megerősíti hívását: te csak kövess engem (Jn 21,22). Hitre hív, hinni hív, hűségre bátorít. És neked is azt mondja: kövess engem! Nekünk is ezt mondja: kövessetek engem! „Ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni és ha tűrünk vele együtt fogunk uralkodni, ha megtagadjuk, ő is megtagad minket, de hadd tegyem ide, de ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,11-13) Ámen

„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek pedig a galileai Bethsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt, mondván: Uram, látni akarjuk a Jézust. Fülöp pedig elment és szólt Andrásnak, és viszont András és Fülöp szólt  Jézusnak.  Jézus pedig felelt nekik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Aki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya. Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jött azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem.”  János evangéliuma 12,20-28
János evangélista különös hangsúlyokkal beszéli el Jézus virágvasárnapi bevonulását és mindazt, ami utána következik. Erre utal a megjegyzése is, hogy a tanítványok nem értették a történtek lényeget, hanem csak azután értették meg, amikor Jézus megdicsőíttetett (feltámadt), akkor emlékeztek vissza a szavaira, és arra is, hogy mindezekről már jövendöltek a próféták (Jn 12,16). De talán mi is úgy vagyunk, mint ott a tanítványok, nehezen értjük meg a történteket, főleg miután János elbeszélése eltér a többi evangélista leírásától. Ezen a zavarunkon az az egyesítő igyekezet sem segít, amit már az első századokban is megfigyelhetünk. Bizony, hiába harmonizáljuk a négy evangéliumot, hogy nagyjából egybevágjon minden részlet, ez mesterkélt forma. Éppen fordítva - az igazság az, hogy jó dolog, hogy négy megírt evangélium van és nem egy, és nagyon jó, hogy ezek kisebb eltérésekkel mondják el ugyanazt a történetet. Hiszen egy történetet csak akkor tartunk hitelesnek, ha legalább ketten elmondják. A régi törvények szerint a bíróság előtt is legalább két tanúnak kellett egymástól függetlenül elmondani a perben forgó esetet vagy egyes részleteit. És a ma, a hamis hírek világában, mi is azt tartjuk hitelesnek, ha egy történetet többen mondanak el. Nos, Isten is elmondja az ő történetét velünk - és Jézusban mondja el teljesen ezt a történetet.
Ha Isten szól, tudjuk, az Ő szava történik is. Legyen világosság, szólt Isten, és lett világosság (1Mózes 1,3). Szólt Isten Ábrahámnak (1Mózes 12,1), akinek ígéretet adott, és elkezdődött Ábrahám életében egy csodálatos történet. Szólt Isten Mózesnek (2Mózes 3,4), és elkezdődött Mózes által egy szabadítástörténet, majd megint szólt Isten és Mózes lejegyezte Isten szent életrendjét (2Mózes 1). Szólt Isten a prófétáknak és általuk az atyáknak, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „sok rendben és sokféleképpen” (Zsid 1,1), és mindezekben Isten velünk való története tárult fel:  hűsége hűtlenségünk ellenére, ígéretei a lázadó ember megváltására, szabadítása  a bűnből és üdvösségszerző  kegyelme és országának nagy titka. És így kezdődik János evangéliuma is: az ige (az isteni szó) testté lett (Jn 1,14). Jézusban teljesedik az a történet, mely a világ teremtésével kezdődött (legyen!) és Jézusra tekintve végződik majd, a Jelenések könyve utolsó szavával: ámen = úgy legyen! És most, ebben a történetben is szól a mennyei ige. Azt jegyzi fel az evangélista, hogy mikor Jézus felkiáltott, hogy minden azért történik ilyen módon,  sajátos időben és körülmények között, hogy az ő személye és szolgálata teljes  dicsőséget szerezzen Istennek, egy mennyei szózat hangzik fel:  „megdicsőítettem nevemet és újra megdicsőítem” (Jn 12,23.28).
A tanítványok akkor, ott virágvasárnapon, nem értették, hogy mi történik. (Ez azt jelenti, hogy nem értették a korábbi eseményeket sem.) Mi történik itt, virágvasárnap? Az evangélista jelzi, hogy Jézus bevonulása után pánik tört ki Jeruzsálemben. Nem először  történt ez. Jézus születésekor is kitört a pánik Jeruzsálemben.  És ezt a riadalmat visszatükrözi Jézus  belső lelkiállapota. Az evangélista ugyanazzal a szóval fejezi ki Jézus belső feszültségét (Jn 12,27), mint Máté a város  riadalmát a Messiás születésének hírére (Mt 2,3). Nagy nyugtalanságok, ellentétes indulatok rázzák a világot és a lelkeket. Érkezik Jézus, akit megelőz a híre, ő az, föltámasztotta Lázárt a halálból - van aki csodálni akarja, van aki félretenni az útból (12,9-10). A múlt alkalommal azt olvastuk, hogy Jézusnak ez az útja Bethániába a feltámadás és az élet útja volt - a barátja, Lázár számára; ám Jézus számára a halál útja lett. Ugyanis a folytatás, az út Bethániából Jeruzsálembe már egyértelműen halálba vezet. A hatalmasok, éppen Lázár feltámasztásának hírére, döntenek Jézus meggyilkolásáról (Jn 11,50). A virágvasárnapi ünneplés pedig halaszthatatlanná is teszi ezt a halálos megfontolást (Jn 12,19).  Látjátok, az egész világ utána megy! -  mondják kétségbeesetten. Eljött az óra így is. A lelkem háborog, mondja Jézus. És eljött az óra úgy is -  hogy megdicsőíttessék a Fiú, mondja ugyancsak Jézus.
És ekkor, folytatja János a feljegyzést, ekkor néhány görög szólt Fülöpnek és mintegy vele üzennek Jézusnak: látni akarjuk Jézust! (Jn 12,20). Az Isten után szomjúhozók keresik Jézust. És éppen  Fülöphöz fordulnak, aki, mint tudjuk, jó toborzó volt. János evangéliuma elején olvassuk, hogy ő hívta Nátánaelt, amikor Jézus tanítványokat gyűjtött. Nátánael azonban szkeptikus: ugyan jöhet bármi jó Názáretből? Fülöp mégis rá tudja venni, hogy menjenek el Jézushoz., s majd a mester kimondja az elhívás döntő szavait  (Jn 1,46-52). Vagyis, talán Fülöp volt  a leghatékonyabb abban, hogy embereket hívjon meg a Jézus tanítványi közösségébe. És ez közismert lehetett róla. Nem véletlen, hogy hozzá fordulnak ezek a görögök,  akik látni akarják Jézust: hozd őt ide nekünk, vagy vigy minket oda hozzá.
Lám, Jézus itt, Jeruzsálemben is tanítványokat gyűjthet. Íme, vannak önként jelentkezők. Semmit sem csappant a tanítványi sereg. Micsoda biztató fordulat ez, micsoda nagy remények lobbannak itt fel! S mintha Jézus is ezt igazolná vissza.  Amikor hallja Fülöp és András előterjesztését, hogy görögök is látni akarják őt, vagyis utána megy az egész világ, akkor így kiált: eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Ezt mi sem tudjuk másképpen olvasni, mint ahogy arról az emmausi tanítványok beszámolnak: azt reméltük ő fogja megváltani Izraelt (Lk 24,21). Hát nem az ézsaiási jövendölések teljesednek itt: eljönnek hódolni neki a pogányok is (Ézs 11,10)?! De így folytatja Jézus: bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Mit mond ezzel Jézus? Ennek az útnak mégiscsak a kereszthalál lesz a vége. Ő mégiscsak áldozatot hozni jött Jeruzsálembe. Mert ha a gabonamag el nem hal, nem  sarjad belőle új élet; de ha elhal, abból életek fakadnak.  Aztán folytatja Jézus azokkal a kemény szavakkal, amelyeket már korábban is mondott, éppen a tanítványságra híváskor:  aki szereti a maga életét, az elveszíti azt. Aki pedig gyűlöli a maga életét e világban, örök életre tartja meg. Galileában így hívta a tanítványokat, miután kijelentette nekik halála értelmét és feltámadása hatalmát: vegyétek fel a ti kereszteteket, és úgy kövessetek engem (Márk 8,34-35). Az ő keresztje jár elöl, az ő feltámadása megy elöl.
És végül, azt mondja: ”Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!”  Lelkem háborog - így is visszaadhatjuk: félelmekkel teli. Ez a szó azt a  léthelyzetet fejezi ki, amikor olyat tapasztal az ember, ami megrendíti és ide-oda hányják az érzései. Vagy még inkább: háború támad az ember lelkében: melyik gondolatom van mellettem, és melyik gondolatom van ellenem? Leginkább, ha lelkiismeret furdalás gyötör bennünket, akkor éljük át legbelül ezt: vádol a saját szívünk. Keressük az önfelmentés módját, de a következő pillanatban mi magunk cáfoljuk meg. Kapva kapunk mentség után, mint a hajótöröttek egy hajóroncs után. A mentődeszka jó nagynak tűnik (más is ráfér), belekapaszkodunk, aztán kiderül, hogy csak egy szalmaszál, nem tart meg bennünket. Bizony boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel (Róma 14,22). És az emberek különböző véleményeiről már nem is beszélünk. Az egyik ide ránt, a másik amoda. Mély és erős szó ez, szinte élet és halál határára visz.  Ugyanezzel fejezi ki János evangélista azt a pillanatot, amikor Jézust odavezették Lázár sírjához és felindult és könnyekre fakadt Jézus (Jn 11,33),  ott az élet és halál mezsgyéjén felindult.  Háborog az én szívem, mondja most Jézus. Halálfélelemnél is több ez. Ez a biztos elveszés tudata, nincs menekvés. És ugyanezzel írja le Jézus nagy nyugtalanságát, amikor kijelenti, hogy az utolsó vacsorán, hogy Júdás el fogja árulni (Jn 13,21). Immár visszafordíthatatlan minden.  Háborgott Jézus szíve, mérhetetlen nyugtalanság vett rajta erőt, ki kellett mondani az igazságot. És rögtön vigasztalja is tanítványait és azt mondja, hogy ne háborogjon a ti szívetek, és ne féljen (Jn 14,1)  Micsoda ellentétek vannak itt: már a görögök is éhezik és szomjúhozzák üdvösséget,  és Jézus lelke háborog!
Ez a zavar, jobban mondva: zűrzavar, ez a turba, ez a háborgás, ez a nyugtalanság, amelyről Jézus most azt mondja: háborog az én szívem. Ez a dicsőség óra, mikor megdicsőíttetik az Atya neve, nem dicsőségmenet, hiába a virágvasárnapi pálmaágak lengetése, a magasztaló, ujjongó hozsannázás. A kereszt útján csak gyalázkodás lesz. Ott majd ez lesz a vezérszólam: másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni (Mt 27,42), és ez a kóda: elvégeztetett (Jn 19,28).
De milyen csodálatos, hogy miközben Jézust teljesen áthatja a küldetésének az elviselhetetlen terhe (háborog az én lelkem, nyugtalan az én szívem, Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem ez a keserű pohár), mégis az Atya megdicsőítésére szenteli magát (mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te akarsz). Milyen nehezen értjük ezt meg: Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Válságórán, halálos rázatásban? És milyen nehezen értjük a mennyei szózatot: megdicsőítettem és meg is fogom dicsőíteni. Miközben Jézus egész szívében az Isten ellen lázadó halálörvény kavarog? Ez az Isten története velünk. Jézus halálában és feltámadásában tárul fel Isten dicsősége. Mi ez a dicsőség? Eredeti értelmében az, ami számít, aminek súlya van. A dicsőség az életünk gravitációs központja. Ezért beszélnek a próféták és az apostolok hamis dicsőségről is. Ahol a te kincsed, ott a szíved - mondja Jézus (Mt 6,21). Amit fontosnak tartasz, ami valóban lényeges, odahajlik és oda húz a szíved. Amit szeretsz, arra gravitálsz. Szent Ágoston mondja: amit szeretek, az húz és von ellenállhatatlanul engem. A dicsőség mindig személyes rendelkezésű - ami számít neked, ami megmarad, amiben megmaradhatsz. Isten története velünk a megmaradás története Krisztus halála és feltámadása révén. Hiába igyekszel megmaradni a magad képzelte dicsőség hamvadó tábortüzénél. És hiába panaszkodsz, az a hamvadó magad-dicsősége már a kezed sem melegíti,  nemhogy a pecsenyédet megsüthetnéd rajta. ”Minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága.” (1Péter 1,24) Jób azt mondja az ember, mint az égre fölszaladó tűz szikrája. Egy darabig csillog-villog, aztán pernyeként hullik alá. (Jób 5,7)
Atyám, mondja Jézus, dicsőítsd meg a te nevedet. Ezért jött, ezért nehéz ez az óra, ezért háborog a lelke, ezért tölti el rettegés, ezért fakad könnyekre – mert könnyekre fakadt a Lázár sírjánál és sírt a Gecsemáné kertjében, és (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja róla) könnyhullatással tanulta meg az engedelmességet. De mivel örök Fiú, és örök főpap, aki az Atya trónjára ült teljes dicsőségében, járuljunk hozzá mi is, segítségül minden szükséges időben. Övé a kegyelem dicsősége. Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságunkon és esendőségünkön. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! - kiált. Mi számít hát? Az számít egyedül, Istenben marad meg az életünk. Az számít egyedül, hogy Istentől van a boldogságunk és egyedül Benne marad meg. Az számít egyedül, hogy Istenben van életünk célja és Jézussal jutunk el a célig. Isten története velünk - ez számít egyedül. És Isten története velünk az, hogy szeretetétől senki és semmi nem szakít el.
Ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, az emberektől pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek (1Pt 3,14).
Ámen.

„Volt egy beteg, Lázár, Bethániából, Máriának és testvérének, Márthának a falujából. Mária volt az, kinek a testvére, Lázár beteg volt, aki megkente az Urat kenettel és a hajával törölte meg a lábait. A testvérek elküldtek érte, mondván: Uram, ímé, akit szeretsz, beteg. Jézus pedig, amikor ezt hallotta, ezt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.”
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, néhány évvel ezelőtt temetésre készülve a gyászoló családdal beszélgettünk az elhunytról, az életéről, a sorsáról. És a halála körülményeiről is. Ekkor az egyik családtag odadöfte a jól ismert és sokat hallott mondatot: nem ért ki időben a mentő. Ezzel jajszóval tele van az ország: nem ért ki a mentő. És ebben a mondatban az is benne van, hogy: ha kiért volna, időben odaér a mentő, ha megfelelő ellátást kap a beteg, ha a rohamkocsi beviszi a kórházba, akkor úgy lett volna, mint amit ennek a történetnek a közepén mond először Márta, aztán Mária is Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! Ha itt lettél volna... Késett-e Jézus?
Ha jól számoljuk az időpontokat, melyeket János evangélista gondosan feljegyzett, másként kell vélekednünk. Jézus két napi járó földre volt Bethániától, ahol Lázár barátja és nőtestvérei éltek. Miután megérkezett az üzenet, Jézus még két napig ott maradt a Jordánon túl, ahol egykor János keresztelt (10,40). Aztán két napba telt az út Bethániába. Megérkezve azt találta, hogy Lázár már négy napja el van temetve (11,17). Vagyis amikor a küldöttek átadták neki az üzenetet: „akit te szeretsz, beteg”, Lázár már halott volt. Mentegethetnénk tehát Jézust, hogy ugyan miért kellett volna útnak indulnia? Nem ő késett el, hanem a hívó szó. Bethánia csak pár kilométerre volt Jeruzsálemtől, ahol Jézust meg akarták ölni. De ő kivonta magát a gyűlölethullámokból, még nem jött el áldozati halálának az ideje. Ezt mondja erről: „életemet senki sem veszi el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (10,18) Jézus a haláláról és a feltámadásáról mondta ezt, de ennek még nem jött el az ideje. Kivonult tehát a gyűlölethullám elől. S bár érkezik hozzá a nővérek üzenete, nem mozdul. Mondhatnánk, magát menti. Miért menjen vissza oda az életét kívánják, és lesik, hogy elfogják?  Egy helyett kettő haljon meg?
Az emberi létezés nagy kutatói az ilyen helyzeteket határhelyzeteknek nevezik. Határhelyzetben vagyunk, amikor barátságról van szó, vagy megjósolható kimenetű betegséget diagnosztizálnak nálunk. Határhelyzet az is, amikor valaki szerelembe esik valaki iránt és föl kellene tárnia az érzéseit. Határhelyzet a halál is, a legsúlyosabb. Minden határhelyzetben döntést kell hoznunk. Merre indulunk? És minden határhelyzeti döntésünknek következménye van. Mentegethetnénk tehát Jézust. Lám, határhelyzetben van. Már kiszámoltuk:  minek indult volna Lázárhoz, aki meghalt? Minek indítani a mentőt? Már csak halottas kocsi mehetne. De azt is ki tudjuk számítani az egész János evangéliumából, hogy ha Jézus úgy dönt, hogy elmegy Lázár barátjához, akkor ő is meg fog halni.
Azonban van itt egy szó és ez a szó mindent megfordít.  És hiszem, hogy Isten Szentlelke által bennünk is mindent meg tud fordítani a mi sokféle határhelyzetünkben. Igen, mi is határhelyzetben vagyunk, nem titkoljuk, beszélnünk kell róla, mert ha mi nem beszélünk, majd mások elmondják helyettünk, de annál rosszabb nincs. Mi, reformátusok az elmúlt napokban rettenetes helyzetbe kerültünk. Valahogy úgy élem át ezt, mint amikor valaki a belvárosban egy kis papírautójával, a Trabantjával megáll valahol, aztán leesik a párkányról egy több mázsás kő az ő kis papírautójára és minden ripityomra törik. S mondhatja magának: még jó, hogy nem ültem benne! Beszélnünk kell kegyelemről, kegyelmi kérvényről, amnesztiáról, elfogadhatatlan kegyelemről, elfogadhatatlanul adott kegyelemről. Szólunk kell borzasztó dolgokról. Beszélni kéne politikáról is, mert ebben a politika is benne van, és beszélni kellene médiáról is. Mindenről beszélni kellene. S mondhatnánk: Uram, akit te szeretsz, beteg! Beteg az egyházunk és betegek vagyunk mi is mind, ezért, azért, amazért... És Jézus nem jön. De Jézus nem is magyarázkodik (amit mi megtennénk helyette), hanem egészen különös szót mond, megrendítő és szinte dühítő szót, azt mondja: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, hogy általa megdicsőíttessék az Isten fia.
A mi mindentudó Jézusunk ne tudná, hogy ez a betegség halálos? Ennyit tud csak a  mi mindentudó Krisztusunk?  Mi ez a szó, hogy: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való, hogy általa megdicsőíttessék az Isten fia?
Tegyünk kitérőt a válasz előtt. Mikor Jézus már indulni készült vissza Júdeába, azt mondja a tanítványoknak: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy fölköltsem őt.” (11. vers)  Jól értjük, mit mond Jézus, és a tanítványoknak is érteniük kellett ezt a képes beszédet. Tanúi voltak a Jairus lánya feltámasztásának, mikor bent a házban feküdt a megholt kislány, és már gyűltek a siratók. Jézus akkor azt mondta: „nem halt meg, hanem aluszik” (Lukács 8,52). Kinevették. Aztán feltámasztotta a kislányt. Hát hogyne tudták volna a tanítványok, mit mond Jézus, amikor ezt mondta, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy fölköltsem őt!  Mégis, milyen érdekes az emberi elme! Azt mondják a tanítványok:  hát, ha elaludt, meggyógyul. Az alvás gyógyít. Minek menjünk? Meghalni? Mikor aztán Jézus eltökélten azt mondja: de menjünk el hozzá, Tamás így szól: menjünk el mi is, hogy vele együtt haljunk meg (16. vers). Igen, a tanítványok jól ki tudták számítani, mi lesz abból, ha Jézus elindul. Maradjunk csak Jézusnak az első nap mondott szavainál, az biztonságos: „ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való...” A tanítványok is megnyugodhatnának: maradjunk ott, ahol vagyunk. Ne avatkozzunk be Lázár nehéz helyzetébe, húzódjunk ki a bajból. De János evangélista még beljebb nyomja a szívünkbe a tüskét! Igen, ilyen az evangélium. Az  evangélium nem cukormázas blabla, kedves lélekhímezgetés. Beljebb szúrja az evangélista a szívünkbe ezt a tövist, mert azt mondja, hogy ez az a Lázár, akit Jézus szeretett (5. vers) Egyik evangélista sem mondja, hogy Jézus azért adott az ötezer embernek enni, mert szerette őket. Azt sem mondják, hogy azért támasztotta föl Jairus lányát, mert a barátja volt Jairus. Azt sem mondja az evangélium, hogy azért támasztotta föl a naini ifjút, mert szerette az özvegy édesanyát. Azt sem mondja, hogy azért gyógyított Jézus betegeket, állított talpra sántát, nyitotta ki a vakok szemét, mert szerette őket. Csak annyit mond az evangélium: hogy megkönyörült rajtuk. Ez pedig nem ugyanaz. Engedjétek hát, hadd forogjon a szívetekben ez a tövis! És sebezzen csak az a szó is, amit Márta négyszemközt mond Jézusnak: uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. Mikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeleg, kiment elé a városon kívül négyszemközt találkozni. Valaki ezt úgy magyarázza, hogy Márta óvón Jézus elé szaladt: most már ne gyere, ne kockáztass! Persze, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de most már menj! Én azonban úgy értem ezt, hogy Márta ezzel a szóval ellöki Jézust. Most jössz gyászolni? Most jössz ide sírni? Hiszen el van temetve? Ha itt lettél volna...! Testvérem, engedd csak a szíved mélyéről feltörni azt a panaszt! Hadd szólaljon  meg az imádságaid, a lelked  felhangrendszerében:  Uram, Istenem, ha itt lettél volna! De most már nem kellesz. Most már ne gyere gyászolni, ne gyere ide együttszenvedni! Igen, ismerjük ezt az emberi mozdulatot, mikor jön valaki vigasztalni, megerősíteni, segíteni, de már elkésett, és mi ellökjük maguntól. És ott a másik nővér, Mária. Milyen ügyetlen, nem ért a titoktartás művészetéhez. Mikor Márta üzen neki titokban  (28. vers), hogy ott van Jézus, Mária nem tud észrevétlen kiosonni, hogy senki meg ne lássa, hanem kirohan és megy vele mindenki. És ebben a pillanatban a lélek magányos beszélgetése, panasza, keserűsége, vágya, sok-sok miértje nyilvánossá válik!  Mária megismétli Márta szavát -  uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! De ez immár közvád.
Egy egész közösség, egy egész egyház, egy egész nép közvádjává lehet ez a szó: ha itt lettél volna! Ahogy Jeremiás siralmaiban olvastuk. Én vagyok az az ember - mondja  a próféta -, akit széttört az Úr, szétszaggatott, összetörte a csontjaimat, méreggel itatott meg, céltáblának tett ki, rám zúdítja az összes fekáliát, amit a mai Magyarország össze tud hordani. A politikusok, az újságírók, a megmondó emberek, a megriadtak, a félelmes szívűek, az áruló barátok összes szennyét. Én vagyok az az ember! Te vagy az az ember! Mindannyian ezek vagyunk! És akkor az egyszemélyes panasz, amit Márta megfogalmaz és Mária megismétel, mindannyiunk panasza lesz: Uram, ha itt lettél volna! Mindannyian egy nagy istenigazolási drámában vagyunk, és azt kérdezzük magunktól, vajon mi mit vétettünk? Mi mit rontottunk el? Mi mit csináltunk rosszul,  hogy Isten az ő szentséges fenségével kivonult közülünk?  Jaj, boldog és bátor szívvel énekeljük: „ha ő velünk, ki ellenünk!” És ha Ő nincs velünk? Van ilyen énekünk is, testvérek?  A Bibliában van. A Jeremiás siralmai. Ha már nincs velünk az Úr..., ha nem jön! Ha üzentünk neki, hogy akit te szeretsz, beteg, de ő erre azt mondja, hogy: hát ez a betegség nem halálos! Ráérünk.  Aztán majd valahogy kibontakozik belőle Isten dicsősége. Miféle szavakat mond itt Jézus, milyen dicsőség van itt?  Határhelyzetekben csak kétség van, szorongás és rettegés. A nagy dán filozófus Soren Kierkegaard egy külön tanulmányt írt ezzel a címmel: Halálos betegség. És ebben lépésről lépésre leírja, hogy milyen halálos szorongással és kétségbeeséssel hozzuk meg határhelyzetben a döntéseinket. Márta és Mária panaszát értsd így: Uram, ha itt lettél volna, döntenem se kellett volna! Uram, ha itt lettél volna, akkor minden meg lenne oldva, mert ha te velünk, kicsoda ellenünk?!
Kérdezzük hát, hogy tulajdonképpen kire hullik itt ítélet ebben a drámai történetben? Jézusra. Jézusra hull az ítélet. Ha itt lettél volna... Ez nem az a szokásos szófordulata a sirató énekeknek, amelyekben  a gyászmondat könnyen vádmondattá lesz általánosságban. Itt minden egészen konkrét. Jézus a vádlott, ő a panaszlott, ő a felelős. Uram, ha Te itt lettél volna...
A tanítványokkal együtt nekünk is értenünk kellene ezt a szót. Nem sokkal korábban, még Jeruzsálemben, mielőtt Jézus meggyógyította a vakot, azon tanakodnak a tanítványai, hogy vajon miért esett ez a rossz ezzel az emberrel? Ő vétkezett? A szülei vétkeztek? A bűnnel valahogy el kell számolni. A vétket és a vele járó felelősséget, mióta az első jogi paragrafust leírták, szét kell osztani. Ki felel ezért? Ekkor Jézus azt mondja: sem ő nem vétkezett, sem a szülei nem vétkeztek, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek az Isten dolgai (János 9,3). Most pedig ezt mondja Jézus: nem halálos a Lázár betegsége, hanem arra való, hogy Isten dicsősége nyilvánvaló legyen. Miféle dicsőség ez? Miféle dicsőség jön ki az összeomlásból? Miféle dicsőség jön ki halálos betegségből, halálból?  Miféle dicsőség jön ki abból, amit a Prédikátor könyve mond:  immár nem engedhetjük meg magunknak, hogy jót reméljünk? (Prédikátor 2,21). A Prédikátor itt nem bölcseleg, hanem bemutat egy határhelyzet, túl életen, barátságon, szerelmen, nagy ügyeken, betegségeken, halálon, túl mindenen. Ez az igazi határhelyzet. Megengedheted-e magadnak, hogy jót remélj? Megengedheted-e magadnak, hogy Jézus szava elérkezzen a szívedet átjáró tövisig és meggyógyítsa?  Ez a tövis az, hogy késett az Úr!  Ez a fájdalom az, hogy: Uram, ha itt lettél volna... Ha itt lett volna az Úr, testvérek, és fogta volna a kezünket, és szólt volna a szívünkben, a lelkünkhöz és az elménkhez, akkor hibáztunk volna? Vétkeztünk volna, hogy most igyuk a levét?  Mi az a határhelyzet, amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy jót reméljünk?
Ez a kegyelem helyzete.
Az elmúlt napokban egyházunk első embere, ha akarta, ha nem, rettenetes vallomásokra kényszerült. Magyarország köztársasági elnöke, a püspökünk tanácsát megfogadva, kegyelmet adott valakinek, akinek nem adhatott volna kegyelmet; mondjuk ki: nem jogi, hanem erkölcsi értelemben nem adhatott volna kegyelmet.  Mindebből országot-világot megrázó botrány lett. Egy barátomnak mondtam ennek kapcsán egy mondatot, igen érdekes beszélgetés alakult ki belőle. Ez a mondat elsőre talán cinikusan hangzik, de nem az. Végül mindannyian a kegyelembe bukunk bele  - summo omnes deficimus propter gratiam -  mondtam. Barátom szeme fölcsillant:  no, értem; arról van szó tehát, hogy valakinek megkegyelmeztek, és ez most visszarúg! Majd folytatta is:  értem én,  hát én is hányszor elengedtem barátomnak vétkét, bűnét, aztán visszakönyökölt az arcomba. Ahogy Dávid panaszkodik a zsoltárban: aki a kenyeremet ette, sarkát emelte ellenem! (Zsoltár 41,10)  De nem! Én nem erre gondolok, nem emberi kegyelmekről beszélek, kegyelmecskékről, irgalmacskákról, amnesztiákról és amnesztiácskákról, amiket kiporciózunk, kiszámolunk és szétosztunk egymás közt. Nem! Én Isten kegyelméről beszélek. Márpedig  Isten kegyelmét nem érted meg másképp, csak úgy, hogy nincs más. És nem nyered el másképp, csak ha nincs semmid. A reformáció napjaiban mi, protestánsok gyakran mondogatjuk sola gratia - egyedül a kegyelem. És úgy idézzük, mint valami hitbizományt. Mintha a személyi igazolványom aljára oda lenne írva: sola gratia. Aztán, mikor megfog a rendőr gyorshajtásért, én odaadom az igazolványomat, ő ránéz, haptákba vágja magát, tiszteleg, Áldás, békesség! El van engedve. El vagyok engedve? Tényleg? Ez a sola gratia, kedves testvérek?
A régi latinok ezt így mondták: propter gratiam, a kegyelem miatt buksz meg, ez pedig azt jelenti, hogy amikor Isten kegyelme felragyog, akkor tudod meg, hogy nincs magyarázatod semmire, nincs mentséged semmire, nincs menekvésed, nincs kibúvód, nem tudod a felelősséget szétosztani, áthárítani, mindenestől elvesztél. Goethe Faustjának a záró soraival hadd emlékeztesselek erre. Elnézést kérek, ha németül mondom, de éppen úgy értjük meg a lényegét. Faust megegyezett az ördöggel, aztán elbukta az alkut. Hát jönnek érte a lemurok, hogy elvigyék a pokolba. És így énekelnek (mondom németül): Er lost! Elveszett! És ekkor nyílik meg a menny és hajol alá az isteni kegyelem, amely ezt énekli: erlöst! Megváltatott. Er lost, elveszett! - ezt kiabálja most mindenki. Neked is ez zsong a füledben. Olvasd hát Jeremiás siralmait: én vagyok az az ember, vagyis te vagy az az ember, nem Balog püspök az az ember, és nem Szabó István az az ember, aki nyomorúságot lát Isten haragja miatt.  Mert ha nem te vagy az az ember, akkor nem tudod azt sem mondani: de azt veszem szívemre, hogy egyedül az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk (Jeremiás siralmai 3,21-22). Erlöst! Megváltatott!
Ez  rejlik Lázár feltámasztásának a történetében.  Aranyszájú Szent János azt mondja, hogy amikor Jézus úgy döntött, hogy feltámasztja Lázárt, akkor fogadta el a halált. Igen, a történet végén azt olvassuk, hogy Lázár feltámasztásának hírére összeült a Nagytanács és eltökélték, hogy megölik Jézust. Jézus úgy döntött, hogy feltámasztja barátját, Lázárt, és ezzel úgy döntött, hogy elfogadja a halált, kiissza érettünk és helyettünk a keserű poharat, elhordozza testében és lelkében Istennek a mi bűneink elleni haragját, hogy bennünket ítéletből és kárhozatból megszabadítson. Ha jól számolom az időket ebből a négy napból, amelyről most szóltam, számunkra most negyven nap indul, míg eljutunk a feltámadásig. Ez a negyven nap böjtidő. A visszanyert testvéren való örvendezés utat nyit egészen a keresztig, ahol nem egy helyett kettő hal meg, hanem egyetlen egy hal meg mindenkiért. Értem is, értetek is, Balog püspökért is, Novák Katalinért is, a hazudós újságírókért is, a csámpázó politikusokért is, akik úgy érzik, elérkezett az idejük. És meghalt az egykori barátért is, aki most két lábbal tapos a kétségbeesett és megalázott püspökön. És meghalt a református egyház zsinatának minden tagjáért, és azokért is, akik nem tudják, mitévők legyenek. Egy halt meg mindenkiért.
Ezt a  kegyelmet nem mi adjuk, nem mi közvetítjük. Ezzel a kegyelemmel nem úgy van, mint gyerekkoromban, amikor vittem haza a sütödéből az édesanyám dagasztotta kisült kenyeret, és mire hazaértem, letördeltem belőle a magamét. Ebből nem tudsz letördelni. Ebben neked nincsen külön kis adagod. Ezt a kegyelmet egy az egyben, egészben feltétlenül és szabadon adja nekünk Jézus Krisztusért a mennyei Atya -  és add te is feltétel nélkül, szabadon ezt a kegyelmet, nem a te kegyelmedet, nem a te irgalmazó szívedet, nem a te szánakozásodat, nem a te „spongyát rá” magatartásodat, hanem ezt a kegyelmet, amit Krisztus a kereszten szerzett meg és a feltámadással pecsételt be. Isten adja és ebben a kegyelemben az ő dicsősége ragyog fel. 
Mikor az ember a maga kegyelmét adja, vagyis megbocsát, irgalmaz, elenged  - legyünk alázatosak -, ezt olykor múló dicsőségért adja: na, milyen vagyok!? Ugye én jó vagyok!? Na lám, téged körülvettek a kutyák és széttéptek, de én kinyitom a kiskaput és kisurransz a kerítésen! Na, milyen vagyok? Ugye én jól tanultam a kereszténységet, hogy mindig meg kell bocsátani?! Hetvenhétszer is meg kell bocsátani! És a sok megbocsátási érdemrend a térdemig ér, mint a szovjet tábornok köpenyén a sok kitüntetés!
A halálból szabadító kegyelmet Isten adja, és csak ő adja és csak tőle kérheted! És ha Ő rád bízza, akkor az ő nevében kell továbbadnod. Ezt a kegyelmet az Atya Jézusban adja, a megfeszített és feltámadott Úrban, aki most, minden panaszunk, vádunk, isten-sérelmünk közepette, ezt mondja nekünk és rólunk: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, hogy általa megdicsőíttessék a Fiú. Ámen.

Igazság és szabadság nem szokott találkozni. Most mégis találkozik. Igazság és szabadság = Jézus. Egy nagy dráma után találjuk itt magunkat mi, akik János evangéliumát olvassuk a mostani napokban. Az előző részben Jézus szép szavait hallottuk; a lombsátor ünnep utolsó napján így hívogatott: „aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék” (János 7,37), és ehhez a híváshoz ígéretet kapcsolt: aki benne hisz, maga is éltető víz forrásává lesz (7,38). Aki Jézust követi, annak megváltozik az élete. Addig olyan volt, mint egy fekete lyuk, amelyben minden eltűnt, immár áldások fakadnak belőle a Szentlélek ereje által. Jézus hívása a nyolcadik rész elején egy pillanatra megszakadt. A házasságtörő asszony elítélésének illetve felmentésnek esete szakítja meg. Jézushoz rángattak a házasságtörésen ért asszonyt. És ezt kérdezték tőle: Mózes azt parancsolta, hogy az ilyet meg kell kövezni. Mit mondasz te? Tudjuk, hogyan ért véget a provokáció, Jézus szavait sokat idézzük, ezt mondja az asszonynak: eredj el, többé ne vétkezzél! (János 8,11) De ne feledjük, az igazi megbocsátás nem azon az érven alapul, hogy mindannyian vétkesek vagyunk. Az efféle cinkos elengedés nem vezet sehova, sőt inkább halálos út, hiszen ezzel csak még inkább fölhatalmazzuk magunkat is, meg a másikat is a bűnre. A megbocsátás nem bűnre való felhatalmazás, az elengedés - eredj el! - a jövőre irányul, reménységet hordoz: többé ne vétkezzél! A megbocsátás fölszabadít arra, hogy ne vétkezzünk. Hogyan lehetséges ez? Most így szól Jézus: ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal a tanítványaim vagytok és meg fogjátok ismerni, az igazságot, az igazság pedig szabaddá tesz benneteket. Mindkettőt jövő időben mondja. Íme, a megbocsátás nem lezár, hanem jövőt nyit.
1.
Megmaradni Jézus beszédében. Jézus most azokhoz szól, akik hívők lettek. János evangélista különös fénybe állítva mondja ezt. Ezek az emberek nem a csodák miatt hittek Jézusban. Jézus egy drámai helyzetben, a kapernaumi főember fiának meggyógyításakor így korholja az édesapát is, meg a körülötte hömpölygő tömeget is: ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek (János 4,48). De itt ezt mondja: ha ti megmaradtok az én beszédemben (8,31). Itt az igéről van szó. Az ige visz legközelebb az igazsághoz - és megfordítva, a hazug ige távolít legmesszebb az igazságtól. Most tehát Jézus azokhoz szól, akik az ő szavára lettek hívőkké. Ezt mondja nekik: ha az én beszédemben megmaradtok, vagyis ha bennem megmaradtok, valóságosan a tanítványaim vagytok. Így búcsúzik a tanítványaitól is majd az utolsó éjszakán: ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok meg énbennem! (János 15,4). Ha megmaradtok az én beszédemben, meg fogjátok ismerni az igazságot.
2.
Jaj, mi az igazság? Ezt most nem Pilátustól idézem, vagy kérdezem cinikusan, ahogy ő tette ezt Jézus elítélésekor. Mi az igazság? A magyar nyelvben az igazságot és az igazságosságot ugyanabból a szógyökből képezve fejezzük ki, szemben, mondjuk a latinnal, (iustitia és veritas), vagy az némettel (Wahrheit és Gerechtigkeit). Ez az együtt állás néha zavar is bennünket, de a mostani ige fényében, mondhatom, kifejezetten jó látni, ahogyan átfonódnak egymásba. Már a Tízparancsolat is megmutatja ezt az összefüggést. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd (2Mózes 20,7), mondja a törvény. Vagyis hamis célra ne használd, ne üresítsd ki, ne vedd fel könnyelműen, ne mondj Isten nevével hamis esküt. A tízparancsolat bővítményében aztán kifejezetten megjelenik a jogszerűség is; azt mondja a törvény: hazug (hiábavaló) hírt ne hordj, hogy hamis tanú ne légy (2Mózes 23,1), és így folytatja: a te szegényednek igazságát ne fordítsd el az ő perében (2Mózes 23,6). Ézsaiás prófétánál egy helyen így panaszkodik népére Isten: „Várt jogőrzésre, s ím lőn jogorzás; és irgalomra, s ím lőn siralom.” (Ézsaiás 5,7) Itt szinte lefordíthatatlan szójátékok vannak, egy betű változtatással minden az ellenkezőjére fordul, csak egy betűt kell elhagyni, az igazságból gazság lesz. Ne tégy hamis tanúbizonyságot, a te szegényednek igazságát ne fordítsd el az ő perében, Isten nevét hiába fel ne vedd - ezek szorosan összetartoznak. A lectioban a Példabeszédek könyvéből olvastam a felsorolást, hat dolog gyűlöletes az Úr szemeiben, hét dolog utálatos az ő lelkének. Mindegyik az igazság megmásításához kapcsolódik: kevély szemek, hazug nyelv, ártatlan vért ontó kezek, álnok gondolatot forraló elme, gonoszra sietve futó láb, hazugságlehelő, hamis tanú és aki háborúságot szerez atyafiai között. A hazugsággal, a valóság-tagadással, a létrontással halálos örvénybe kerülünk. S a magunk erejéből nem tudunk belőle kikeveredni. Jézus hamarosan az ördögről beszél és azt mondja, hogy az ördög a hazugság atyja, aki kezdettől fogva emberölő. A hazugság (létrontás) és a halál (létvesztés) összetartoznak. Miért? Azért, mert a hazugság megöli az ember szívét. A Példabeszédek könyve mondja másutt: a hazug nyelv gyűlöli az általa megrontott embert (Példabeszédek 23,6), vagyis akit megrágalmaznak, s belőle gonosztevőt csinálnak, azt még inkább gyűlölik. De mindez visszafelé is hat. A hazugok gyűlölik az általuk megrontott embert, de aki hazudik, az maga eleve meg van romolva. A hazugság ugyanis csalárd kettőzés. A hazugságban mondott dolog nem az, aminek állítják. Kétszínű, kétszívű – de sokat mondjuk ezt! „Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok!” - mondja Jakab apostol, majd hozzáteszi: Áldod Istent és gyalázod embertestvéredet? Vajon a forrás egyszerre adhat-e ki édest és keserűt? Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni! (Jakab 3,10) Máskor pedig, figyelmeztet Péter apostol, a szabadság a gonoszság palástja (1Péter 1,16). Hadd terjesszem ki ezt a szólásszabadságra is! Jót mondok, de a szívemben átok van. Szépeket beszélek, de az elmém tele van undorító indítványokkal. Az igazat mondom, mégsem mondok igazat. A zsoltár azt mondja Isten emberének ellenségeiről, hogy szeretik a hazugságot, szájukkal áldanak, szívükben átkoznak (Zsoltár 62,5). Akinek a szívében átok és hazugság lakik, akinek a szívében a nem-valóság, vagy éppen az anti-valóság lakik, az már önmagát is megrontotta. A hazugság atyja kezdettől fogva emberölő - mondja Jézus (Jn 8,44). Ezért félelmetes dolog a szabadítás nélküli igazság - nem arra visz, amerre életet találsz. Magyarországon harminc éve dobolják az úgynevezett átvilágítást, vagyis hogy le kell leplezni a diktatúrát kiszolgáló titkos ügynököket, mert enélkül nem teljes a szabadságunk. És micsoda iszonyatos fegyver ez valakinek a megsemmisítésére! Vagy egy volt ügynök gyermekének vagy unokájának a megsemmisítésére, vagy a rokona tönkretételére.
Igen, valóban, az igazság mindig leleplezés. János evangélista tudatosan azt a görög szót választja itt, bár nem a görög filozófiából, hanem a görög közbeszédből, amely ezt fejezi ki. Az alétheia szó azt jelenti, hogy ellebbentjük a feledés fátylát és hirtelen föltárul az, amit addig elfeledtünk, vagy el akartunk feledni. De vajon szabaddá tesz a leleplezés? Ez most a mi megrendült kérdésünk Jézus ígérete nyomán. Vajon Jézus szava felétlenül, minden esetre nézve igaz volna? Hajrá hát, oknyomozó újságírók? Hajrá, leleplező média? Hajrá, tényellenőrzők? Erről lenne szó? Valami általános automatizmust hirdetne Jézus? Nem hiszem, testvérek. A leleplezés önmagában nem tesz bennünket szabaddá! Sőt, inkább félünk is az igazságtól, mert ha kiderülnek a dolgok (a dolgaink), ha lelepleződünk, akkor elveszíthetjük a viszonylagos kis szabadságunkat is. És éppen ezért félünk a szabadságtól is, és nem adunk szabad folyást az igazság beszédének. Szörnyű örvény ez: az igazság leleplez, ennek az ára a szabadságom korlátozása lesz, veszítek a hitelemből, csökken a mozgásterem, megkérdőjelezik a szavaim érvényét; s mivel félek, hogy elveszítem a szabadságomat, nem adok a másiknak szabadságot, hogy az igazat mondja éppenséggel rólam, sőt magamtól is megvonom ezt a szabadságot. Halálos örvény ez.
Hát akkor talán a költészet segít? Arany Jánost sokat idézzük: költő hazug, de rajt’ ne fogjanak. S mintha ezt visszhangozná távolról József Attila szép verse Thomas Mann köszöntésében :
Te jól tudod, a költő sose lódít,
az igazat mond, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Gyönyörű! S mondhatnám rá rögtön: ámen! De miért írja a költő ezeket a sorokat a strófa második felében. „hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”? Egymás nélkül. Szó sincs itt relatív igazságocskákról, viszonylagos szabadságocskákról, azoknak nincs szükségük egymásra. Fordítva: az igazság és a szabadság kötnek össze bennünket egymással! A hazugság eltávolít egymástól, az igazság összeköt egymással - de csak a szabadság létesít élő közösséget egymással. Az igazság tehát az, amit a Jézus beszéde nyomán ismerünk meg, ez tesz szabaddá.
3.
Ez az igazság isteni valóság - minden, ahogy van. Az őstény pedig megbízhatóságot jelent. Szokták mondani: ha a macska megégeti a nyelvét a forró tejjel, a hideget is fújja. Akit egyszer becsaptak, megcsaltak, félrevezettek, az folyton gyanakodni fog, de nemcsak a másikban nem bízik meg többé, hanem a saját józan ítélőképességében sem. Ezért mondja Szent Ágoston, hogy a hazugság: kettőzés - kétszeres bizalmatlanság. S mivel kezdődött ez? S kérdem, testvérem, emlékszel-e a te saját első hazugságodra? Én nem. Meglehet, pszichológusnak kellene kiszemezni a lelkem legmélyén elrejtett, két éves koromban elkövetett őshazugságomat? Akkor kezdem el beszélni. De a Példabeszédek könyve azt mondja, hogy mozdulattal is lehet hazudni, nem csak szóval - az egész létünkkel lehet hazudni.
Az igazság, láttuk, a megbízhatóságot jelenti. Egy fordított képet hadd hozzak ide. Ézsaiás próféta beszél egy helyen népének tragikus állapotáról és egy hibás politikai döntés után ezt mondja: „íme, te megtört nádszálban bízol, Egyiptomban, melyre aki rátámaszkodik, tenyerébe megy és átfúrja azt. Ilyen a Fáraó, Egyiptom királya, minden benne bízóknak.” (Ézsaiás 36,6) Mire támaszkodsz? Miben bízol? Mire teszed rá a tétet, sőt az életedet? Egyiptom olyan, mint az eltört nádszál. Azt hiszed, támaszkodhatsz rá, de valójában átfúrja a tenyeredet.
Amikor a Jézusban hívő zsidók hallották Jézusnak ezeket a szavait: „az igazság szabadokká tesz titeket”, fölhorkantak és azt mondták: hogyan?, mi Ábrahám gyerekei vagyunk, mi soha senkinek nem szolgáltunk. Miért mondod, hogy szabadokká lesztek? Hiszen szabadok vagyunk. Ábrahám gyermekei vagyunk. (De lám, az igazságot már ki is vették az ellenérvükből!) Ha van transzgenerációs trauma (afféle eredendő bűn), ha van nemzedékeken keresztül továbbított habitus,
akkor van transzgenerációs önáltatás is. Erre mutat rá Jézus, mikor méltatlankodva előrángatják Ábrahámot. Ők Ábrahám óta szabadok. Hány nemzedék óta? És valóban, az Ábrahám gyermekei soha senkinek nem szolgáltak? És akkor Jézus azt mondja nekik, ha Ábrahám gyermekei volnátok, akkor Ábrahám dolgait cselekednétek. De ti nem Ábrahám dolgait cselekszitek, vagyis nem hisztek, vagyis nem támaszkodtok rá az igazmondó Isten ígéretére. Aki viszont bűnt cselekszik, az szolga. A szolga pedig nem szabad. Nehogy azt higgyétek, testvérek, hogy a bűnhöz valami nagy-nagy szabadságra volna szükség! Tudom, így szeretne sóhajtani az ember ma is: csak végre kiszabaduljak, végre, azt csinálhassak, amit akarok, legyen már ledöntve minden a bűnkorlátozó törvény! Ez volna a szabadság? Aki bűnt cselekszik, mondja Jézus, az szolga. Ám a szolga nem maradhat meg az Atya házában. A szolgának nincsen Istennél öröksége. Csak annak van öröksége, aki szabad. Ez tehát Jézus szavának a legmélye! „Ha a fiú megszabadít, akkor lesztek valósággal szabadok!”
Igazság és szabadság kérdésében Jézus radikális. Mélyebbre hatol, mint ahova eljut egy oknyomozó újságíró, a leleplező. Egyszer egy oknyomozó újságíró zaklatott, mikor még püspök voltam (jaj de jó, hogy már nem vagyok püspök!), és folyton azt firtatta, hogy mikor ítélek el valami politikai korrupciót. Mondom neki: nézze, én nem vagyok oknyomozó, nem látok bele az ügybe, de azért mondok magának valami egyenest! Na, mi lenne az? Ha maga ilyen jól látja ez az ügyet, miért nem megy el a rendőrségre és tesz feljelentést? Jaj, -felelte ijedten - én csak újságíró vagyok. És mikoron te látod a lopót, együtt futsz véle dolgát, javallod - mondja a zsoltár.
De lépjünk tovább. Jézus annál is mélyebbre hatol, mint ameddig eljut a politika! És ezt most a szó legkomolyabb értelmében mondom. Mert a politika nagy dolog, még ha a mai világban leköpik is politikusokat. Mi is leköpjük őket. Pedig ők hozzák a törvényeket, ők szabják meg az életünk kereteit, ők üzennek hadat és küldik el a gyermekeinket háborúba, és ők kötnek békét. Ne cicamicázzatok hát a politikusokkal, testvérek, és nehogy azt higgyétek, hogy a sarokról berángatott analfabéta a politikus, aki lengeti a karját, szemaforozik a parlamentben. Nagy dolgokról van ott szó! De Jézus messzebbre, mélyebbre megy, mint a politika. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk - vetették ellene a benne lévő zsidók -, mi soha senkinek nem szolgáltunk. Mi száz szabadságharcot lefolytattunk, életünket, vérünket adtuk a szent templomért. Rómának se hajtottunk fejet. Babilóniának sem, Asszíriának sem, Egyiptomnak sem. Mi a szabadság népe vagyunk. Valóban? (És mi magyarok is, ugye? Rakjátok össze a magyar történelmet és nézzétek meg, hány száz évig gurult az adótok máshova.) Mélyebbre megy Jézus.
Mélyebbre jut, mint a tudomány. A modern kor nagy igazságtevője a tudós. Ha elbeszélgetsz egy tudóssal, gyönyörűen feltárja a világ működésének a törvényeit, az atomok és az univerzum mind előtted van, s mi hogy működik. Ezt le tudja írni a tudós. De ha megkérdezed, hogy miért van ez így, valóban csak az anyag kockajátéka a világegyetem? - ő megvonja a vállát, és azt mondja, arra már nem dolga választ keresni. Jézus mélyebbre megy.
Mélyebbre megy, mint a költészet. A költők már nagyon mélyre tudnak menni, mert a sejtéseiknek is hangot mernek adni, érzik az élet titkos rezdüléseit is. S olyan kérdéseket tudnak megfogalmazni, hogy megborzongunk bele. Valaki azt mondta, hogy a 20. századi rettenete, Auschwitz után nem lehet verset írni. Fordítva: Auschwitz után kell verset írni! Mert egyszerű mondatokban már kifejezhetetlen, hogy mire süllyedt az ember a gonoszban is. És az is kifejezhetetlen egyszerű lózungokban, hogy mit kell remélnie az embernek. Jézus mélyebbre megy. És mélyebbre hatol, mint a bölcsesség, amit bölcsek igazság és hazugság tekintetében meg tudnak fontolni. Jézus Istenig megy el. Istenhez hív.
Noha így kezdtem, hogy igazság és szabadság nem szoktak találkozni, sőt nem is akarjuk, hogy találkozzanak, most már látjuk, hogy az igazság és szabadság maga Jézus, mert ő Istenig vezet el. Ezt mondja Pál apostol Titusznak írt levelében: „az igazmondó Isten örök időknek előtte az örök élet reménységét ígérte nekünk” (Titus 1,2) Jézus az igazmondó Istenig és az örök élet reményéig vezet.
Amikor Jézus magára mutatott és azt mondta, hogy amikor majd felemeltek..., a megfeszíttetéséről és a feltámadásáról beszélt. Ezzel pedig kimondta, hogy ő teljesíti az örök élet minden feltételét. Az igazság szabadokká tesz titeket, mondja ő - de milyen feltétel alatt, kérdezzük mi? Akiket a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok - ezen feltétel alatt, hiszen maga Jézus az igazság. Senki nem ragadhatja meg a maga erejéből az igazmondó Isten öröktől adott ígéretét. Senki nem is érti, hogy az örök életet az igazmondó Isten ígérte meg, és nem mi ígérjük magunknak. Jézus veszi le az életedről a halál terhét. Ő szabadít ki e jelenvaló gonosz világ fogságából (Galata 1,4), a hazugság atyjának fogságából. És Lelke által megszenteli az életedet, vagyis megbízhatóvá tesz. S immár nem vagy törött nádszál, és ha valaki rád támaszkodik, annak nem fúrod át a tenyerét. Amikor Jézus látta, hogy elhagyják azok, akik a látványosságért mentek hozzá, és eloldalognak azok is, akik nem akarták őt a keresztig és a sírig követni, megkérdezte a tanítványait, ti is el akartok menni? Ekkor Péter azt mondta neki: kihez mehetnénk, uram, örök élet beszéde van te nálad. Nálad van az örök élet beszéde. Akiket a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok. Ámen.

„Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. Tusakodtak azért a zsidók egymás között, mondván: mimódon adhatja ez nekünk a testét, hogy azt együk? Monda azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok ették a mannát és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. Ezeket mondta a zsinagógában, amikor Kapernaumban tanított. Sokan azért, akik hallották ezeket az ő tanítványai közül, ezt mondták: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt? Tudván pedig Jézus önmagában, hogy emiatt zúgolódnak a tanítványai, ezt mondta nekik: Titeket ez megbotránkoztat? Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállni oda, ahol elébb volt?! A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok nektek, lélek és élet. De vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek. Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja őt. És mondta: Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki. Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül és nem jártak többé ő vele. Mondta azért Jézus a tizenkettőnek: Vajon ti is el akartok-é menni? Felelt neki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (János 6,51-69)
Az elmúlt évben népszámlálás volt Magyarországon. Sok kérdésre kötelező volt feleletet adni, de voltak úgynevezett nem kötelező kérdések is, amelyekre ki-ki, ha akart, a maga módján válaszolhatott. Ilyen kérdés volt, hogy milyen vallású vagy felekezetű valaki. Erre a kérdésre nagyon sokan nem válaszoltak. Szintén sokan pedig azt válaszolták, hogy ők semmilyen vallási közösséghez nem tartoznak. Aztán a válaszokat (és nem válaszokat) összehasonlították a korábbi népszámlálások adataival, s ebből látható, hogy nemcsak az ország lakossága csappant, hanem a vallási közösséghez tartozók száma is. Sokféle visszhangot keltett mindez, és számos magyarázat is született. Néhányat megemlítek majd ezek közül, de nagy alázattal, mert a szívek ismerője az élő Isten. Mi nem látunk bele az emberi szívekbe. Azoknak a szívébe sem, akik nem válaszoltak, és azoknak a szívében sem, akik válaszoltak.
De előbb olvassuk az igét. A csodálatos kenyérszaporítás után Jézust királlyá akarták tenni, de ő nem akar király, lenni. Aztán jelet kérnek tőle, hogy bizonyítsa: ő az Isten fia. Ekkor kezdi Jézus mondani: én vagyok az élet kenyere. Ez nem az a kenyér, amit a pusztában adott az éhezőknek, nem is az a manna, amit Mózes adott a pusztában a népnek, hanem ő maga az élet kenyere. Nos, az egyik felelet szerint azért fordulnak el az emberek az egyháztól, a Jézust követő közösségétől, mert kevés kenyeret ad az egyház. Mert ugyan mi az a kenyérdarab meg az a korty bor, amit úrvacsorakor veszünk? Ezzel szúrja ki az egyház az éhesek és a szomjasak szemét!? Aztán hozzáteszik: azért nem tetszik az embereknek az egyház és azért nem akarnak egyházi közösséghez tartozni, mert miközben kevés kenyeret ad, aközben túl gazdag az egyház. Hát nem?! Minden lelkészkollégám Mercedesszel jár (sőt, ha kell, helikopterrel), minden református lelkipásztor a Rózsadombon lakik, onnan veselkedik neki finnyásan és indignáltan némi szolgálatnak. Na ugye, gazdag az egyház! Tudja ezt mindenki. Vannak lelkészek, akik istentiszteleten ki sem hirdetik a gyülekezetnek az adakozást. Micsoda képmutató! Nem akar telhetetlen papzsák színében feltűnni. Aki gazdag, ne kolduljon. Ugye?!
A mások szerint azért mennek el az emberek az egyházból, még ha korábban oda is tartoztak, ott keresztelték őket, ott konfirmáltak, még ifisek is voltak, és templomba is jártak, és aktívan részt vettek a gyülekezeti életben, de most már nem akarnak oda tartozni, mert az egyház nem tesz csodát, valami bizonyító csodát. Például megfordíthatná az egyház a globális felmelegedést. Megmértem a templomi hőmérsékletet istentisztelet előtt. Padlófűtésünk van, a padló hőmérséklete 23 fok. Nyugodtan le lehet venni a kabátot. De mindjárt jön Greta Thunberg, és kiabálni kezd, hogy mi globális katasztrófát idézünk elő. Ülhetnénk itt négy fokban is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miért nem imádkozzuk le Istentől a glóbusz megmentését? Vagy kihozhatnánk a halálos betegeket a kórházból. Vagy fújhatnánk egyet és minden szenvedés megszűnne. Ez úgyis nagy téma, a szenvedés. Elviselhető-e a szenvedés? És ha nem elviselhető a szenvedés? Mi tegyünk? Lám, az egyház tiltakozik, amikor valaki öngyilkossággal akarja megoldani a szenvedését. Hát akkor oldja meg az egyház csodával! De nem oldja meg. Ilyen bandába mi nem járunk! És amúgy is hallani, hogy világszerte üldözik a keresztényeket, sok helyen sok népnek nem tetszik ez a vallás, Istenről beszélni veszélyes. A fejcsóváló sajnálkozástól a dühöngő őrjöngésig terjed a spektrum a keresztények kapcsán. Hát, köszönöm szépen, nem kívánok ehhez a közösséghez tartozni.
S még egy érvet, hadd hozzak, testvérek, ez is benne van itt, a János evangéliumában. Sokat hallani manapság, hogy nem éppen a jó fejek gyülekezete az egyház. Például: miért politizál az egyház? Bizony, ugye, ha nem politizálna az egyház, akkor mindenki az egyházhoz akarna tartozni. Nemrégiben olvastam egy felmérés-tervezetet, ebben szerepelt egy javaslat, miszerint az lenne jó, ha az egyház (vagyis a lelkészek, meg a gyülekezeti tagok) nem érintkeznének a politikai aktorokkal. Na ugye, már a szociológusok is azt kérdezik: miért politizál az egyház?! De én hallom a másik kérdést is: miért nem politizál az egyház? Egyszóval, van, aki azért hagyja el az egyházat, mert az egyház politizál, van, aki meg azért fordít hátat ez egyháznak, mert az egyház nem politizál. Továbbá: miért konzervatív az egyház? Miért liberális az egyház? Miért óvatoskodik az egyház a világ dolgaiban? Minek avatkozik bele, hiszen nem is ért hozzá?! Nem sorolom tovább, és elnézést kérek, ha kihegyeztem a dolgot, csak az alázatomat próbáltam elrejteni. Ám jól látjuk, hogy a Jézus közvetlen követői között is ott voltak a kenyérvárók és a jelkövetelők, a hagyományféltők és az újdonság után epekedők. Aztán azt mondják Jézus szavai nyomán: kemény beszéd ez! Jézust enni és inni? Még számunkra is kemény beszéd ez, akkor is, ha minden hónap első vasárnapján itt, a gyülekezetben esszük és isszuk Jézust testét és vérét. Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt! - mondják. Mert ahogy Jézus kezdi föltárni Isten szeretetének a titkát, éppen így, ezekkel a szavakkal, egyszerre csak megértjük, hogy Isten szeretetének legmélyén nem a kenyér utáni éhségünk megelégítése, nem a csodavágyunk kielégítése és a szemünk, testünk, életünk elkápráztatása, nem is a világ ilyen-amolyan rendjének, törvényeinek oda-vissza alakítgatása áll, hanem azt, amit Jézus mond: aki ebből a kenyérből eszik, az Őbenne van és Ő őbenne. Itt az Istenben való életről van szó. Minél jobban feltárja Jézus a küldetése titkát, annál jobban nyilvánvalóbbá válik, hogy mit akar Isten. És amikor megértjük, illetve rádöbbenünk, hogy mit akar Isten, nyomban zúgolódunk, botránkozunk, legyintünk egyet, odébb megyünk. Lám, mondja János evangélista, sokan elfordultak Jézustól.
Ebben a drámai helyzetben mondja Jézus: „Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.” (6,65), ezzel megismétli, amit korábban mondott: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” (6,44). S ekkor sokan elhagyták őt és nem jártak többé vele, toldja meg az evangélista. Amíg nem volt újabb porció kenyér tízezernek, százezernek, addig még kivártak a követők, hátha a mester valami okból visszatartóztatta a kenyércsodát. Igen, szinte kitépte magát a kezeink közül és félrevonult és nem engedett a királlyá csinálási akciónak, de erre lehet azt mondani, hogy azért tette, mert még nem jött el az óra, ahogy azt sokszor mondta korábban is. Talán rosszul ütemeztünk. Hát akkor várunk, figyelünk. Igen, amíg Jézus nem mondja ki ezt a szót, hogy senki sem jöhet hozzá, hanem ha az Atya vonja, eddig még hihetjük, hogy mi választottuk magunknak Jézust, mi láttuk meg benne az esélyt, mi láttuk meg benne az ősképet, ahogy a 19. századi a romantikus teológusok mondták, felismertük benne a messiást, az igaz embert! De most Jézus azt mondja: senki se jöhet hozzá, ha nem az Atya vonja. Senki sem jöhet hozzá, ha nem az Atyától adatott meg neki. Itt aztán, kedves testvérek, porba hull a tanítványságunk. Hiszen jobbára úgy vagyunk a Jézus iskolájával, hogy az nem afféle általános iskola, ahova kötelező beíratni a gyereket, ha tetszik, ha nem. A mennyei ország törvénye nem ír elő kötelező iskolába járást! Tanítványnak lenni egészen más, mint tanulónak lenni. Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy keresek magamnak egy mestert, kiválasztom magamnak, jelentkezem nála, csatlakozom hozzá. Jézus szolgálata során is voltak ilyen momentumok. A gazdag ifjú történetét mindenki ismeri (Máté 19,19-30). Mit tegyek, hogy örök életem legyen? - kérdi Jézustól. Menj el, add el minden vagyonodat, oszd szét, aztán jer és kövess engem - felel Jézus. Nos, ezt nem jó opció. Egy másik férfit maga Jézus hív, mire így felel: Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat. Mire Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát. Egy másik búcsúzkodni akar az otthoniaktók, mire Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára (Lukács 9,59-62). Jézus az, aki szuverén módon tanítványokat gyűjt, annak minden feltételével együtt. És ezt kérdés formájában tudtára is adja tanítványainak: hát nem én választottalak titeket? (János 6,70) Majd az utolsó vacsorakor nyomatékosan kijelenti nekik: nem ti választottatok engem (János 15,16). Hát ha így áll a dolog, akkor köszönik szépen és sorban ott hagyják őt a követői. Nem tudnak mit kezdeni azzal, amit Jézus mond: senki sem jöhet énhozzám, ha nem az Atya vonja. Von. A katolikus fordításokban így áll: vonzza. A mágnes vonzza ellenállhatatlanul a vasat. Vagy a halászok vonják ki a halakkal megtelt hálót, szinte rángatják, ahogy olvassuk ezt János evangéliuma csodálatos halfogási történetében (János 21,8), vagy ahogy Péter kirántja a kardját a hüvelyéből egy gyors mozdulattal (János 18,11); vagy - és így még erősebb szó, mert aki már kapott bírósági idézést, tudja miről beszélek, mikor bíróságra rángatnak valakit, ahogy Jakab apostol mondja (Jakab 2,6). Ilyen eloldozhatatlanul von (vonz) az Atya Jézushoz. Tehát Jézushoz húz, mintegy oda vonszol - az Atya itt a cselekvő. Senki se jöhet énhozzám magától, mondja Jézus. Senki nem lehet az én tanítványom, ha nem az Atya vonja, nem az Atya húzza, ha nem az Atya húzza ki, mint a halakkal telt hálót, ha nem az Atya rángatja az isteni ítélőszék elé, hogy tudtára adja a megigazulás kegyelmi ítéletét, ha nem az Atya működik az életében Lelke által, mert a Szentlélek az, aki a Krisztus szavát, az igét életté teszi benned, a Szentlélek az, aki odafordít az isteni világpólus felé, és ellenállhatatlanul vonz bennünket - és ezt sem érveink, sem az üldöztetés, sem a lenézés, sem a megvetés, sem kicsiség érzete, még bűnnel való mentegetőzésünk sem tudja föltartóztatni., ahogy Péter próbálta (Lukács 5,8)
Igen, így mondja Jézus a tanítványoknak: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, azt megadja néktek.” Vagyis nem a tanítvány szabad döntése, hogy beáll a Jézus mögé és követi őt, hanem az Atya elhívó hatalmának munkája. Nincs ebben semmi szabadság, már amit mi szabadságon szoktunk érteni. Nincs ebben semmi 21. századi habitus, miszerint úgy élek és úgy döntök és azt csinálok, amit akarok. Nincs ebben semmi modern szabadságjog. Az a tanítvány, akit az Atya von-húz.
Egy másik ige még mélyebbé teszi ezt a titkot. Azt mondja János evangélista: ettől fogva sokan visszavonultak tanítványai közül, és nem jártak többé vele. Nem jártak vele - ez azt jelenti, hogy nem vállalták többé nyilvánosan Jézust. Ugyanezzel a szóval írja le később az evangélista azt a pillanatot, amikor Jézus kerülve az szükségtelen konfrontációt nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem visszahúzódott egy Efraim nevű városba, és ott várta a tanítványaival az órát, mikor el kellett végeznie az áldozatot! (János 11, 54) Értjük már a szót: a tanítványai közül sokan elhagyták és nem jártak vele többé nyilvánosan. Nem vállalták Jézust, és ekként a tanítványságot sem. Szabatosan így kellene fordítani: nem jártak utána; elől ment a mester és utána ment a tanítvány. Az imént még több százan hemzsegtek mögötte. De most már alig egy tucat. Hova tűnt a többi? Leléptek. Megbotránkoztak, mert nekik ez a fajta tanítványság nem kellett. Miféle szó ez: senki sem jöhet énhozzám, ha nem az Atya vonja!? Senki se jöhet énhozzám, ha nem az Atya adja meg neki!? Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket!? Hát lemorzsolódnak, eltűnnek, elszivárognak.
S ekkor kérdi Jézus a tanítványoktól, és kérdezi tőlünk is: ti is el akartok hagyni? Itt egy erősebb szó áll, mint az, hogy elmenni. Ez a visszavonulás szava. Taktikai visszavonulás volna ez? Talán van ilyen a keresztyénségekben is? - kérdezem. Egy kicsit vissza kell húzódunk, mikor verik köröttünk a nagydobot, köpködik a kereszténységet, fújolnak? Vagy éppen fordítva: ideje visszahúzódnunk, amikor piedesztálra emelik a kereszténységet, amikor mindent behintenek szenteltvízzel, amikor egy sajtüzemet nem lehet 23 pap jelenléte nélkül felavatni? De Jézus látja, hogy az őt választó, király-csináló sokadalom esetében ez a visszavonulása nem időleges lépés, hanem erős, szinte visszavonhatatlan döntés. Ezért mondja a tanítványoknak:  ti is el akartok hagyni? Szó szerint fordítva: ti is alá akartok menni? Feladjátok? Vagyis lefelé mentek? A magaslatról le a mélységbe? Az örök életből vissza az életbe? Az örökkévalóból a múlandóba? El akarjátok hagyni az élet kenyerét, az élet vizét, az élet beszédét? Az élet igéjét? Az életet? Mert csak az az élet, ami örökkévaló!
Hová mehetnénk? Hová vonulhatnánk vissza? Kihez? - mondja Péter. Kihez mehetnénk el, kihez oldaloghatnánk el mögüled? Nincs másutt örök élet! - mondja Péter. Nincs másutt életre vezető beszéd, csak nálad, mert te magad vagy az örök élet beszéde. Örök élet. Ez hatja át az egész evangéliumot és erre néz a döntésünk, amikor Krisztus megszólít és meghív, ezt a döntést kell meghoznod. Jézus ezt mondja: „A ti atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Az a kenyér, amelyet én adok nektek, örök életre való.” (6,49-50) Életre való vagy örök életre való? Az egész evangéliumot ez a kérdés hatja át. Ezt mondja Jézus Nikodémusnak: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (3,16). Azt mondja a samárai asszonynak: Én vagyok az élő víz. És aki belőlem iszik, örök életre buzgó forrás fakad föl benne (4,14). Itt azt mondja: én vagyok az élet kenyere. És aki énbennem hisz, annak örök élete lesz. (6,40). Később ezt mondja önmagáról: az Atya küldött engem, és egy sem fog elveszni azok közül, akiket az Atya nekem adott, akiknek az Atya megadta, hogy a követőim legyenek, akiket az Atya általam választott ki és hívott el, egy sem vész el, mert én nekik örök életet adok (10,28).
Itt pedig ezt mondja Péter: Uram, kihez mehetnénk, örök élet beszéde van tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Istent megismerni, ez az örök élet. Istenhez Jézus Krisztus által utat találni, ez az örök élet. Istent magunkhoz ölelni úgy, ahogy ő Krisztusban magához ölelt bennünket, ez az örök élet. El akartok menni ti is, vissza akartok vonulni ti is? Uram, kihez mehetnénk az örök élet beszéde tenálad van! Ámen.

„Másnap látta (Keresztelő) János Jézust ő hozzá menni, és monda: Íme, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ez az, akiről én ezt mondtam: Én utánam jön egy férfiú, aki előttem lett, mert előbb volt nálam. És én nem ismertem őt; de hogy megjelentessék Izráelnek, azért jöttem én, aki vízzel keresztelek. És bizonyságot tett János, mondván: Láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy galambot; és megnyugodott ő rajta. És én nem ismertem őt; de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: akire látod a Lelket leszállni és rajta megnyugodni, az az, aki keresztel Szent Lélekkel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia. Másnap ismét ott állt János és kettő az ő tanítványai közül;  és ránézve Jézusra, amint ott járt, monda: Íme, az Isten báránya! És hallotta őt a két tanítvány, amint szólt, és követték Jézust.” (János 1,29-37)
Sokan ismerik és olvasták John Bunyan-nak, magyarosan Bunyan Jánosnak „A zarándok útja” című allegorikus könyvét, amely a keresztyén ember világon átvezető életútjáról, megpróbáltatásairól, Krisztusban való formáltatásáról és az üdvösség reményéről szól. Az egyik fejezet azt beszéli el allegorikus nyelven, hogy Keresztyén (vagyis ki-ki közülünk) nehéz utat jár, sok próbatétel, nehézség, küzdelem éri. Aztán elér egy tágas rétre. Ennek a rétnek az a neve, hogy Csalóka rét. Itt meglát egy ösvényt, amely úgy tűnik párhuzamosan halad a hit útjával, ám könnyebb útnak ígérkezik. Rátér hát erre az útra, aztán eltéved, egy sötét erdő mélyén éri az éjszaka. Reggel arra ébred, hogy egy hatalmas alak rugdosva kelti. Ennek az óriásnak Kétségbeesés a neve. Később megtudjuk, hogy Kétségbeesés feleségét Bizalmatlanságnak hívják. A mi emberünk ennek az óriásnak a birtokára tévedt be.  Ez fölébreszti, nyakon fogja, elhurcolja, börtönbe veti, majd a börtönben folyamatosan inzultálja, ütlegeli, kemény szavakat mond neki, folyton öngyilkosságra készteti. inkább válaszd a halált, mint égő csontodat! - idézi neki a Bibliát (Jób 7,25). Lám, Kétségbeesés milyen jól ismeri az igét! Aztán egy rettenetes éjszakán Kereszténynek eszébe jut, hogy van nála egy aranykulcs, amely talán kinyitja a tömlöce ajtaját és a városkaput is. Az aranykulcs neve Ígéret. Előveszi, és nyílik a börtönajtó és a városkapu is - megmenekül. Értjük jól az allegóriát. Nehéz utat járunk, aztán elérkezünk Csalóka-rétre, kellemes út nyílik előttünk, de ez Kétségbeesés és Bizalmatlanság várába vezet, ahol foglyok leszünk, és minden megtesznek, hogy elvegyék hitünket, reményünket. És ha engedünk, már-már az öngyilkosság határára jutunk. Az isteni ígéret hozza el a szabadulást.
Mi ez az ígéret és hogyan lesz ez az ígéret valósággá? Hogyan teljesedik? Tegnap Vízkereszt napját tartottuk, ez Jézus nyilvános földi működésének a nyitánya, mely megkeresztelkedésével kezdődik.  S Jézus egész nyilvános működése, megváltó szolgálata mutatja számunkra, hogy Ő az  isteni igérethez, az életnek és az igazságnak az útjára vezet vissza minket, mert ez nem önígéret, nem önáltatás, nem Csalókarét csele, hanem Isten örök elkötelezése.
Jézus megkeresztelkedését mindegyik evangélista elbeszéli; Máté és Márk részletesen, Lukács csak megjegyzi, János evangélista pedig Jézusnak és Keresztelő Jánosnak a viszonyában mutatja be. Itt két világ találkozik, egyik oldalról Keresztelő János, a másik oldalról Jézus. Keresztelő János mozgalmár. Nem afféle megmondó ember, aki leleplezi a sokféle illúziót, csalfa reményt, önhittséget, részletes leírást adva Csalóka rétről, hanem ösztökél is, hogy őt követve hagyjuk ott ezt a világot. Mozgalma pedig nem ért véget a halálával. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy Pál apostol Efézusban olyan atyafiakkal találkozott, akik csak a János keresztségét ismerték (ApCsel 19,1-7), vagyis évtizedekkel a halála után is a Keresztelő János tanítását követték. Ez a mozgalmak természete, térben is és időben is túlnőnek a mozgalom indítóján. De bővítsük a szót: János mozgalma prófétai mozgalom volt. Ő minden próféták közül a legnagyobb - mondta róla Jézus (Máté 11,9) Nos, János igazán nehéz leckét adott mindenkinek, aki követni szerette volna őt. Próféta és aszkéta is. Kint él a pusztában, teveszőr csuhát hord, bőrövvel köti össze a derekán, erdei mézet és sáskát eszik, életmódjával a régi idők híres alakjait, a nazírokat idézi. Ők voltak régen azok, akik felajánlották magukat egy-egy szent célra, és amíg azt meg nem valósították, aszkéta életet éltek, kivonultak a mindennapi életből, megváltoztatták az életmódjukat. Keresztelő János az életmódjával is jelzi, hogy ő az útkészítő. A Messiás jövetelét készíti elő, és erre Istentől kapta az elhívást. Bűnbánati mozgalmat indít. Csak bűnvallással együtt lehet megkeresztelkedni. És a megtisztulás következményekkel jár. János megtéréshez illő gyümölcsöket követel, szinte teljesíthetetlen feladatokat ró a követőire: vessétek le a képmutatás álarcát, ne hatalmaskodjatok, ne zsaroljátok az embereket. Dehát a farizeusnak az a hivatása, hogy képmutató legyen, a katonának meg az a hivatása, hogy basáskodjon. Lehetetlen feladatok ezek, mégsem lehet mellőzni őket,  mert az utolsó időben vagyunk, hirdeti nekik Keresztelő János. A fejsze a fák gyökerére vettetett - mondja - , s aki utánam jön, akinek az útját készítem, annak kezében szórólapát van és tűzzel megtisztítja az Úrnak szérűjét (Máté 3,10-11), vagyis hamarosan megkezdődik a nagy elrendezés: ami terméketlen, az kivágatik és tűzre vettetik, a búza pedig a szórólapáttal szétválasztatik az ocsútól. Ítéletidő jön, mentsétek meg magatokat, keresztelkedjetek meg, bánjátok meg bűneiteket!
Jézusban mást találunk. Ő is azt hirdeti, amit Keresztelő János: térjetek meg! De Jézus nem vonult ki a pusztába, sőt nem is keresztelt, csak a tanítványai. Jézus másképp gyűjti a tanítványi közösséget. Igen, ő is azt hirdeti, hogy eljött az idő, de a városokat járja, nem kell hozzá kivonulni, nem aszkéta. Elfogadja a meghívást gazdag emberek házába is. Néha meg is botránkoznak a magatartásán. Hamarost azt olvassuk, hogy megkeresztelkedése után lakodalomba megy Kánába, és amikor elfogy a bor, csodát tesz, a víz borrá változik.
Keresztelő János beleszólt mindenki dolgába. Hiszen próféta volt. A királynak is üzent, aki nagyon súlyos vérfertőző házasságtörésben élt: nem szabad így élned (Máté 6,18), és ezt nem fülbe súgta, hanem nyilvánosan hirdette. Heródes reszketett tőle, s végül lefejeztette. Jézus is beleszól az emberek életébe, de másképp; nem suhogtat fejszét, hanem gyógyít. Nem erdei méz és sáska evésére invitál, hanem ha éhes az ötezer ember, megszaporítja a kenyeret jóllakásig.
Mindazáltal Keresztelő János az, aki átvezet az üdvözítés dimenziójába. Az ítéletet hárító aszkézisből átvezet az evangéliumhoz, a jó hírhez. Éspedig ezzel a szóval: íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit -  mutat Jézusra. És mikor ott áll két tanítványa, megismétli, újra ezt mondja: íme, az Isten báránya. És ekkor ez a két tanítványa Jézus követőjévé lesz.
Nos, ma is nehéz kérdés, hogy miképpen leszünk mi, keresztelő-jánoskodásra hajlamos fejszesuhogtatók, szérűtisztítók, kispolgár aszkéták, bágyadt ítéletvárók, hogyan leszünk mi a Jézus követőivé? Ez a mindent megváltoztató kijelentés áll itt most a központban: íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit.
Elvesz -  ez úgy is érthető, hogy leveszünk valakiről valamit, például a ruháját - , szinte azt is lehetne mondani, hogy letépjük róla. Levenni a ruhát, valami mást felvenni helyette. Milyen sokszor énekeljük a szép reggeli énekben:
„bűn ruháját vessük el a szövetség vére által,
vétkeink fedezzük el tőled nyert fehér ruhákkal,
hogy hitünk legyőzze majd  mind a bajt.”
Levenni. Íme, az Isten báránya, aki leveszi a világ bűneit, leveszi rólunk a bűnruhát. És cserébe, ahogy a Jelenések könyve mondja, az üdvösség fehér ruhájába öltöztet bennünket. János Pátmoszon a nagy látomásában látja az üdvözülteket, megszámlálhatatlan sokaságot fehér ruhákba öltözve. Ezek azok, akik megtisztították az ő ruhájukat a bárány vérében - mondja neki a dicső Vének egyike (Jel 7,9-17).  Levenni és fölvenni. Feltámadásra is utal a szó. Pál apostol a második korinthusi levélben azt mondja, hogy miközben vágyik már elköltözni az Úrhoz, de teljes hűséggel igyekszik betölteni még e földi szolgálatát, a leginkább azt kívánja, hogy felöltözhesse az örökkévalót a mulandóra, hogy az élet elnyelje a halandót (2Kor 5,1-10). Ez nem egyszerű térbeli mozgatás: felvenni valamit és odébb tenni, hanem minőségi váltás. Azt olvassuk János evangéliumában, hogy amikor Jézus végül elmegy hogy felköltse  Lázár barátját, akit már eltemettek, a sírhoz megy és azt mondja az ott álló gyászolóknak:  vegyétek el a követ (János 11,39). Elhengeríteni a követ a sírboltról - ugyanezzel a szóval írja le az evangélista, hogy a feltámadás napján, amikor az asszonyok kimentek a Jézus sírjához, már elhengerítve találták a követ (János 20,21) Íme, Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét, odébb teszi.
Jézus odébb teszi azt, amibe mindegyre belebotlasz. Odébb teszi a botránkozás kövét, odébb teszi a kívánságok hamis oltárát, odébb teszi a sorsrontó életstratégiákat, odébb teszi a követ a sírról. Mi most Csalóka-völgyben járunk, testvérek, ám Isten báránya odébb teszi mindazt, amivel becsapod magadat. A bűn, és a botránkozás, az önbecsapás és a hitetlenség mind-mind kikerülhetetlen akadály, ezeken újra meg újra fennakadunk. Nem tudunk tovább menni. De Jézus utat nyit. Jézus nyit utat!
A harmadik jelentés az áldozathoz vezet. Amikor Jézus azt mondja, hogy szolgálatához hozzátartozik, hogy jó pásztorként övéiért adja az életét - letegye és felvegye, az életét tőle senki el nem veheti, hanem ő maga teszi, mert van hatalma letenni, és van hatalma ismét felvenni  - bűntörlő áldozatáról beszél (János 10,18). Isten Báránya önként megy halálra értünk. Halál fölötti győzelmét átviszi a mi életünkbe, a halandót elnyeli az élet. Ha tehát értéket, ügyet, nagy dolgot, anyagiakat, bármit le kell tenni, már tudjuk, hogy áldozat nélkül nincs Jézus követés. Mert a szó azt is jelenti, hogy felvenni. Azt mondja Jézus a tanítványoknak, hogy aki az ő tanítványa akar lenni, az vegye fel a maga keresztjét és úgy kövesse őt (Máté 16,24). A kereszt felvétele nélküli, az áldozatot  nem vállaló Jézus-követés hamar üres pózzá lesz, mert a tanítványsággal járó terhek elhordozása nélkül nincsen kivonulás a bűnből, nincs új élet-kezdet. Isten báránya úgy veszi el a világ bűneit, hogy új életet ad.
Jézusnak egyik megrendítő példázata mutatja meg ennek mélységét. Milyen az, amikor a látszatoknak engedünk? Milyen az, amikor az ember nem szánja oda magát teljesen a Jézus-követésre, nem teszi le érte életét, nem hagyja ott ős-önmagát, nem hoz áldozatot, nem hordozza a maga keresztjét? Olyan ez, mondja Jézus, mint „amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresvén; és mikor nem talál, ezt mondja: visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És oda menvén, kisöpörve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, és maga mellé vesz más hét lelket, magánál gonoszabbakat, és bemenvén ott lakoznak; és annak az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél.” (Lukács 11,24-26) Ideig-óráig való ördögűzéseket mi is folytatunk, testvérek, itt a 21. században is; kikergetjük a mohóságot, fogyizunk, de ez nem igazi aszkézis; aztán a mohóság visszajön és magával hoz még hét annyit a feneketlen vágyból. Kiűzzük az irigységet a társadalmi szolidaritás nevében, pedig dehogy szolidaritás az! Aztán visszajön az irigység és hét annyit hoz még, kezdve mindjárt a társadalmi önzéssel. Kiűzzük a másik megvetésének a démonát, de csak csak tetszeni akarunk; mi akarunk még méltóságosabbak lenni, hogy lám, mennyi miféle szabályt is tudunk alkotni a tiszteletről. Aztán visszajön a megvetés, és azt vesszük észre, hogy hiába van tele a törvénykönyv ezernyi méltóság-passzussal, folyton nő a kölcsönös megvetés világa. A világ bűneit elvenni azt jelenti, hogy új életet adni. Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit – mondja János.
Miért mondja ezt a próféta? Ezt mondja: „láttam a Lelket alászállni az égből, mint egy galambot; és megnyugodott ő rajta.” (János 1,32). Ézsaiás jövendölésére utal, ezt mondja az Úr a megváltónak: lelkem, amely rajtad nyugoszik, és beszédeim, amelyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból (Ézs 59,21). De mintha azt a pillanatot is idézné Keresztelő János szava, amikor az özönvíz után Noé kibocsátotta a galambot, aztán a galamb visszatért, mert sehol nem tudott leszállni, sehol nem tudott megnyugodni (1Mózes 8,9). És amíg nem sarjad ki az élet az elpusztult világban, a galamb mindegyre visszatér és onnan indul újra. Jézus válláról indul a Szentlélek, Jézustól indul az új élet, a Szentlélek.  A Szentlélek a vigasztalásnak, az erőnek, a reménységnek, a józanságnak, a szeretetnek a Lelke, mindig Jézustól indul útnak. Ne aggodalmaskodjatok, elküldöm nektek a vigasztaló lelket! -  ezt mondja tanítványainak, amikor azok nem értik, hogy magára veszi a világ bűneit. (János 16,7) És nekünk is ezt ígéri, nekünk is, akik mit sem értünk abból, hogy mi az áldozat, a  követés, az odaszánás, az elhordozás. Elküldöm nektek a vigasztaló Lelket, nem hagylak titeket árvákul, senki a ti örömötöket el nem veheti. Jézus elküldi nekünk Szent Lelkét. Így teljesedik a szabadítás ígérete. Ez maga az ígéret. Ezzel az ígérettel nyisd ki a kétségbeesés tömlöcét. Ámen.

„Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” János 20,29
Most advent van. Ezt a textus pedig húsvétkor szoktuk olvasni. De semmi tévedés. Nem zavarodott össze a kalendárium a fejemben, éppen ellenkezőleg, a szívünk sok zavarodottságát szeretném a húsvéti történet felidézésével kitisztázni. Egész ősszel Jézus boldogmondásait olvastuk, magyaráztuk a Hegyi Beszédből. Itt Máté evangélista szép csokorba fogja össze Jézus boldogmondásait. (Lukács evangélistánál más elrendezésben olvassuk ezeket.) Múlt alkalommal pedig meg is toldottam a Hegyi Beszédben hallható boldog mondásokat, de nem másoktól vettem, hogy ugyanis kik, miért nevezik boldognak az embert, vagy mit gondolnak a boldogságról, hanem egy olyan mondással, amit Jézus szájából hallunk.
És ma is egy ilyen boldogmondást olvastam föl. Ezt Jézus egy héttel a feltámadás után mondja, amikor újra megjelent a tanítványoknak és ott volt közöttük Tamás is, aki tanítványtársai a korábbi beszámolójára  - láttuk az Urat! - azt vágta oda tanítványai társaihoz: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem! (János 20,25) Mintha külön neki megjelent újra Jézus, Tamás pedig leborult és ezt mondta: „én Uram és én Istenem!” (János 20,28) S ekkor mondja Jézus, ez az ő utolsó és egyben mindent betetőző boldog mondása: „boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20,29)
Kedves és nagyra becsült tudós tanárunk, néhai Bolyki János, a János evangéliumához írt  magyarázatában azt a megjegyzést fűzte ehhez a mondathoz (boldogok, akik nem látnak és hisznek), hogy ez tulajdonképpen sajátos „beengedési formula”. Ha a Máté evangéliumában olvassuk a boldogmondásokat, a nyitány ezt mondja: boldogok a szegények, övék az Isten országa - ez az Isten országába való befogadásnak, beengedésnek, bebocsátásnak a formulája. Ehhez kapcsolódik Jézus példázata a talentumokról. Ezt a példázatot mi, protestánsok nagyon szeretjük; van benne munka, gyarapítás, feladatteljesítés, mandátumhoz való hűség. A történet végén, mikor a szolgák elszámolnak a rájuk bízottakkal, az uruk ezt mondja a hűségeseknek:  „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Máté 25,21.23) Ez is egyféle beengedési formula: menj be a te urad örömébe, Isten országába. Ha letelik az életed hűséggel, nem a koporsóba, a sírba, a halálba, semmibe dőlünk, hanem Isten beenged minket az ő országába.
Nyomban ezután az utolsó ítéletről olvasunk, mikor a mennyei Bíró szétválasztja a kecskéket és a juhokat és ezt mondja a jobb keze felől állóknak: jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta! (Máté 25,34). Ez is befogadási formula. Ezért mondják a tudósok,  hogy a boldogmondások voltaképpen beengedési formulák. Tudjuk, hogy Jézus arámiul beszélt, és az arámi nyelvben ugyanazokkal a kifejezésekkel adjuk vissza azt, hogy valaki boldog, illetve áldott. Akit Isten megáldott, az boldog, és aki valósággal boldog, vagyis nem illúziókat kerget és nem mű-boldogságon legel, az áldott. Ady Endre kifejezését használva (perc-emberkék),  Isten áldása nem perc-boldogságot ad, hanem részesedést Isten boldogságában. Az evangélium a boldog Isten dicsőségét hirdeti (1Timótheus 1,11). Jöjjetek, Atyámnak áldottai - ez befogadási formula. Boldogok az irgalmasok, a szelídek, a tiszták, a békességszerzők, az igazságvágyók, a szenvedők, a lelki szegények, a sírók. És boldogok, hallottuk a múlt alkalommal Jézus példázatában, akiket a gazdájuk, mikor hazatér, hűséges várakozásban, abban magától értetődőségi hitben, reménységben és szeretetben talál, amit a szívükre kötött. Ők azok, akik természetesnek tartják, hogy így várják Krisztust: az irgalmasság, szelídség, tisztaság, békességszerzés, igazságvágy, az igazságért való tűrés és szenvedés, a lemondás a lelki javakért - adventi igék ezek. Karácsony adventje egy nagyobb adventre tekint előre, ezt így fejezzük ki az apostoli hitvallásban:  Jézus Krisztus eljövendő. Ő, aki testet öltött és eljött közénk, újra el fog jönni. Az egész keresztyén hit erre a nagy adventre irányul, és ennek minden készületnek, várakozásnak, őrködésnek, reménykedésnek, óhajtozásnak ez a tartalma. A nagy advent a feltámadás. Tamás hitvallása erre utal. János evangéliumában pedig nyomon is tudjuk követni, hogyan bontakozik ki a nagy adventre való készületben a keresztyén hit: lészen eljövendő.
Azt olvassuk János evangéliuma elején, hogy Fülöp Jézushoz hívta Nátánáelt, aki kétségeskedett Jézus felől (ugyan, mi jó jöhet Názáretből?), de aztán mégis találkozik Jézussal. Jézus jó ismerősként köszönti őt, sőt jelzi, hogy látta őt korábban, ismeri a szíve gondolatát is. Erre ezt mondja neki Nátánáel:  Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael királya (János 1,50). A gondolatolvasásnak, vagy a távolbalátásnak ez a csodája úgy megrendíti Nátánáelt, hogy szinte önkéntelenül szalad ki a száján az ámulat szava: te vagy az Isten Fia. Nevezzük el ezt kezdeti hitnek, afféle hitmagnak, mely csak kezdemény, nem teljes hit, inkább a megrendült és csodálkozó ember a megdöbbent felkiáltása. Későbbi történet Jézus beszélgetése a samáriai asszonnyal (János 4. fejezet). Miután Jézus rámutatott ennek az asszonynak az egész elrontott életére, a nagy nyomorúságaira, de rámutatott az isteni megoldásra is, az asszony boldog örömmel beszaladt a falujába, ahonnan máskor csak titokban járt ki-be. Ugyanis nem álltak vele szóba az emberek. Öt férje volt már, és a mostani (a hatodik) sem a férje. Ugyan, ki áll szóba egy ilyen asszonnyal, egy cédával? Csak nem szégyenítjük meg magunkat azzal, hogy bűnös emberekkel trafikálunk utcaszerte, mondjuk itt, a Böszörményi úton. Jaj, ha engem meglátna valaki egy hétpróbás gazemberrel! Ugye, máris kezdhetnék magyarázkodni? Na, persze, a pap csak szóba áll a bűnösökkel, végtére is az a dolga, persze csak módjával.  De  egy jó keresztyén?
(Vagyis a pap nem jó keresztyén, ő csak próbálkozik.) Az emberek mégis az asszony bizonyságtételére, mely lám, egyfajta sürgetés, kimennek Jézushoz, aztán azt mondják az asszonynak: „Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.” (János 4,42)
Ez látjuk a Jézus-követésben is. Az evangélium hatodik részében olvassuk, hogy nagy megrendülés fogja el az embereket. Jézus nem akar kenyérszaporító király lenni. Eloldalognak mellőre. Szép szavakért, valami nagyon távoli, életen túli reménységért nem mennek Jézus után Itt és most kenyér kell, a jelen szükség felülmúl mindent. Hát elszivárognak Jézus mellől. Mire azt kérdezi a tanítványaitól: ti is el akartok hagyni? S ekkor azt mondja Péter:  „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (János 6,69)
Később, egy nagy konfliktusban hangzik újra a hit szava.  Jézus meggyógyított egy vakon született embert. A hatóságok nyomozást indítottak az eset nyomán, előbb úgy tűnt, csak azért, hogy feltárják a történteket, aztán kiderül, hogy Jézus ellen irányult az egész. A meggyógyított ember bizonyságot tesz, mire kiközösítik. Mikor Jézus ezt meghallotta, jegyzi fel János evangélista, és újra találkozott vele, ezt mondta neki: „Hiszel-e te az Isten Fiában? Az pedig felelt, és ezt mondta Ki az uram, hogy higgyek benne? Mondotta neki Jézus, láttad is őt, és aki beszél veled, az. Ő pedig ezt mondta Hiszek, Uram!” (János 9,36) A csoda után el lehetett volna futni nagy örömmel, történt már ilyen. Mikor Jézus tíz leprást meggyógyított, csak  egy ment vissza megköszönni, s tanítványul szegődni. A többi magához ölelte a gyógyulás örömét és eltűnt (Lukács 17,12-19). Itt ez vakon született megvallja Jézus kérdésére, hogy felismerte benne az üdvözítőt.
Még drámaibb helyzetben, amikor Jézus egy árván maradt családhoz megy, úgy tűnik késve. A barátja, Lázár meghalt, két nővére gyászol. Mikor üzentek és hívatták beteg fivérükhöz, Jézus nem ment el. Aztán mikor mégis útnak indult, már csak a gyászhír fogadta. Jaj, de beleég ez a lelkünkbe, testvérek, sok-sok efféle mulasztásunk! Nem látogattam meg a barátomat, nem mentem el hozzá a kórházba, nem voltam vele, nem búcsúztam el tőle. Futnak hát Jézus elé a hírrel, hogy Lázár már három napja halott, már rá van hengerítve a kő a sírboltra. Ekkor találkozott Jézus Mártával, Lázár egyik nővérével, aki neki támadt Jézusnak és azt mondta: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én fivérem! Erre Jézus azt mondta neki: feltámad a te testvéred! Igen, felelt Márta, majd az eljövendő életben így lesz. Mire azt mondja neki Jézus: „én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él, hiszed-e ezt? És akkor erre azt felelte Márta:  Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki e világra eljövendő volt. (János 11,27) Élet és halál mezsgyéjén mondja ki ezt a szót ez a gyászoló asszony.
És most itt, a feltámadás után Tamást halljuk. Tamás experimentalista, ha szabad ezt mondani, számára csak az létezik, ami megfogható, mérlegbe tehető, csak az van, ami az ember érzékei számára rendelkezésre áll. Persze modern ésszel mondhatnám azt, hogy abban mit kell hinni, amit lát az ember? - Kedves Tamások! Abban mit kell hinni, amit megfogok, itt van, megharaptam, megízleltem, beledugtam az ujjam a sebhelybe? Hát igen,  efféle zavarokban élünk mi, kedves testvérek! De  miért is vagyunk zavarban?  Vegyük sorba újra, hogyan olvastuk János evangéliumában a hitre jutásnak, a hitben való elmélyülésnek, a hitben való megerősödésnek, a hitben való állhatatosságnak a történeteit! És azt látjuk, hogy minden esetben zavarban vagyunk. Az elhívásakor zavarban van Nátánáel. Micsoda zavart kelt a samáriai asszony, akin senki sem tud változtatni és jobb előle kitérni és vele nem szóba állni. Lám, úgy siet haza a falujába, mint akinek arcán, magatartásán, a szavaiban látható-hallható, hogy megváltozott. Történt valami. És micsoda zavart okoz, hogy Jézus a siker előszobájából visszafordul. Gyertek, csináljunk belőle királyt - beszél össze sok-sok ezer ember a kenyérszaposítás után, és ő elmenekül előlük. Micsoda zavart okoz, hogy valaki nem tesz semmit a barátjáért, nem megy el a betegágyához, pedig ha odaérne, talpra állíthatná, tudják róla, gyógyító hatalma van, majd a sírhoz közeledve ilyeneket mond magáról: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz bennem, ha meghal is él. Mi ezekbe belezavarodunk. És Tamás is.
Mert nem jó dolog szelídnek, nem jó dolog tisztának, békességszerzőnek lenni, nagyon rossz dolog igazságra szomjúhozónak lenni, nem jó dolog szenvedni az igazságért, irgalmasnak lenni, lelki szegényként élni, sírni, szenvedni, s valami távoli reményben hűséggel megállni. Miféle boldogság volna ezekben? Az elhívás, a bizonyság, a követés, a tanúság, a hit és remény történetei és értékei
mindegyre kicsúsznak abból, amit az ember életnek tart. A 21. század éppen ezt mutatja. Valahogy így vagyunk a kereszténység evilági jelenlétével. Amit ötven vagy száz éve „magától értetődőnek”  gondoltunk, az egyre kijjebb kerül az életünkből. Akik ma Krisztust követik, akik ma azt mondják, hogy Jézus Krisztus az Úr, azoknak az életről, az erkölcsökről, a világ jó rendjéről vallott felfogása már nemhogy valamiféle opció volna, amit lehet választani, hiszen véleményszabadság van, hanem egyre inkább nevetségesnek van beállítva. S kezdhetjük magunkat úgy érezni, hogy a mai ember a saját világfelfogása, önfelfogása, életfelfogása alapján úgy ítél, hogy Nátánáel elhívása, a  samáriai asszony bizonyságtétele, a Jézus követés nehéz terhe, a hit és remény valósága megkopott dolgok - ezeket legfeljebb kegyeletből tesszük föl a karácsonyfára. Ahogy ki-ki őriz otthon egy-egy régi  karácsonyfadíszt, egy-két kopott festett üveggömböt, már színe sincs, vagy egy kis szalmacsillagot. Ó, igen ezeket karácsonykor felaggatjuk a fára. De az igazi díszek már mások. Vannak még régi szép keresztény dolgok, ezeket még felaggatjuk, de ünnep múltán gondosan eltesszük.
Azt mondja Jézus: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nehéz ezt jól visszaadni, mert jövő időben mondja:  boldogok azok, akik nem fognak látni és hinni fognak. Némelyek szerint azért mondja így, mert Tamás már látott, őrá tehát ez nem vonatkozik, de talán vonatkozik ránk, akik itt vagyunk, és olvassuk az evangéliumot. Így is kezdődik a János evangéliuma: a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt, valakik azonban befogadták, azoknak Isten hatalmat adott, hogy az ő gyermekeinek neveztessenek (János 1,11-12). Így kezdődik az evangélium. Ezért írta meg János. Nekünk írta meg, miattunk írta meg. Boldogok, akik hisznek. Mintha azt mondaná Jézus, hogy boldogok, akik irgalmasok, boldogok a tiszta szívűek, boldogok a békességszerzők, boldogok az igazság után szomjazók. Boldogok a lelki szegények. Boldogok, akik hisznek.
A karácsonyi csillag elvezet bennünket a keresztig és a kereszttől az üres sírig. Adventünkben  a világosság felragyogását ünnepeljük, az örök ige testet öltését csodáljuk. Isten fiának érkezésével azonban elkezdődik egy másik út. Most még a jászolbölcsőhöz igyekszünk, és hiszem, hogy meg is érkezünk. De onnan pedig egy másik út indul. És ez az út átvezet az egész életünkön, sőt, túl ez életünkön, túl a halálon, a feltámadásig, Jézus Krisztusig.  Ő a feltámadás és az élet. Boldogok, akik nem látnak és hisznek - övék az Isten országa. Ámen.

„Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják, mikor jön meg a menyegzőről, hogy mihelyt megjön és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony, mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nekik. És ha megjön a második őrváltáskor, és ha a harmadik őrváltáskor jön meg, és úgy találja őket, boldogok azok a szolgák!” Lukács 12, 35-38.
Az elmúlt vasárnapokon a Hegyi Beszédből olvastuk a boldogmondásokat, és talán sajnáltuk is, hogy a múltkor a sor végére érkeztünk. De akár kezdhetnénk máris elölről a kört, vagy indulhatnánk a végétől visszafelé, hiszen mindegyikben az üdvösségünk nagy ügyéről beszél Krisztus. A kör azonban nincs teljesen bezárva, ezért még néhány, nem boldogmondásnak nevezett igét hozok ide, ezeket másodlagos boldogmondások neveztem el, hadd toldjam meg így azt, amit a Hegyi Beszéd elején Máté evangéliumában olvasunk. Ezek is föltárják előttünk a Jézus követésének titkát, még pontosabban megmutatják, hogy mit jelentenek a sokszor feloldhatatlannak tűnő ellentétek, hogy például miért boldogok a sírók, szegények, a háborúságot szenvedők, miért boldogok azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Már láttuk, hogy Jézus szavai egy-egy pillanatra megmutatják, hogyan lát bennünket Isten. Hogyan lát minket Isten, akik sírunk, akik igazságot éhezünk, háborúságot szenvedünk Jézus nevéért, vagy nem találunk irgalmasságot embertársaink között. És most ez az adventi boldogmondás, amit Lukács evangéliumából most fölolvastam (mert ez egy adventi boldogmondás), tovább segít belefoglalni a saját életünket a nagy boldogmondásokba. Azért nevezem adventi boldogmondásnak ezt,  mert bár inkább példálózásnak vagy némileg ijesztő intelemnek hangzik, mégis, Jézus kétszer is azt mondja itt, hogy boldogok azok a szolgák, akiket az uruk, mikor hazajön, a várakozás nagy munkájában talál, és ha második vagy harmadik őrségváltáskor jön meg, késő éjjel vagy hajnalban, de így találja őket, boldogok azok a szolgák. Várakozásról és érkezésről van szó, s ennek boldogság-távlata van.
Mindjárt leg kell szögeznem, hogy rajtunk nagy civilizációs nyomás van, ami számunkra nehézkessé teszi Jézus példázatának a megértését. Ennek a nyomásnak az a lényege, hogy az ünnepet ne hazaérkezésnek tekintsük.  Szemlélet-fordító ez a nyomás, hiszen mindig az az ünnep, amikor hazaérkezik az ember; hazaérkezik a munkából, hazaérkezik egy távoli útról, hazaérkezik a kórházból! Ám a mi korunkban nagy nyomás nehezedik ránk, amely jórészt az üzleti világból, a mammon világából érkezik, és a célja az, hogy az ünnep ne hazaérkezés legyen, hanem kikapcsolódás legyen az ünnep. Hallgatom a rádióban a beszámolókat, ujjongva sorolják a vendéglátással, kereskedelemmel foglalkozó szakemberek, hogy karácsonyra az üdülőkben, hotelekben wellness szállodákban minden hely betelt. Kikapcsolom a rádiót és játszom magamban, folytatom a hírt egy fiktív mondattal: minden hely betelt, vagyis a hajléktalanszállók, a szegényeket fogadó menhelyek, az istápoló intézmények is mind beteltek, senki nem fog ebben a hideg decemberben megfagyni, megfázni, minden hely betelt. Aztán visszakapcsolom a rádiót, és fél perc múlva hallom, hogy itt ebben a wellnessben, ott abban a wellnessben, amott abban a szállodában mi és hányféle szórakozás várja a magyarokat, mert immár mi is csatlakoztunk a nyugati világhoz, és az ünnep egyre többek számára és egyre inkább nem hazaérkezés, hanem kikapcsolódás. Eltávozás. Elhagyjuk az otthonunkat, a családunkat és a rokonságunkat is, és megyünk kikapcsolódni. Ezért aztán szinte alig értjük, hogy miért ünnep hazaérkezni és otthon mindent rendben találni. Azt viszont talán értjük, mit jelent, hogy amikor hosszabb-rövidebb útra elutazunk, és valaki másra rábíztuk a lakásunk felügyeletét, a testvérünkre, a gyerekeinkre, a szüleinkre, a szomszédokra, akik kaptak egy kulcsot, hogy bejussanak hozzánk meglocsolni a virágokat, megnézni, hogy rendesen megy-e a fűtés, működik-e a hűtőszekrény, be van-e csukva az ablak. Ha, mondjuk, a szomszédok zörgést hallottak a mi lakásunkból, jöjjenek csak át megnézni, nincs-e baj. Hogy amikor hazaérkezünk, minden rendben legyen otthon. Ezt a szolgálatot, szívességet szívesen megtesszük mi is a szomszédjaink és rokonaink kedvéért. Aztán úgy várunk a megérkezésükre, hogy mennek a dolgok a maguk során, minden rendben van.  Ebből kisebb részben megértjük, hogy miről szól Jézus példázata. Mi mindannyian a nagy adventre várakozunk, mostani adventünkben is Jézus Krisztus visszajövetelére tekintünk előre. A példázat pedig arról szól, hogy miképpen kell őt várnunk, és hogyan talál majd minket.
Az első, amit meg kell jegyeznünk a példázat nyomán, hogy Krisztus nem késik. Tudom, mi leginkább azt mondjuk, hogy késik. Összeadjuk, megszorozzuk, felosztjuk, újra rendezzük az időnket, a világ dolgait, és óhatatlanul ez a benyomás alakul ki bennünk, hogy a világban csak halmozódnak a megoldatlan kérdések. Mintha csaj foszló emlék lenne Krisztus ígérete: eljövök, magamhoz veszlek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok (János 14,3). Ezért aztán a magunk kezébe vesszük a dolgokat. A várakozással kapcsolatban talán ez a legszélsőségesebbnek tűnő eset, a tíz szűz példázata (Máté 25,1-13). Elalszanak, miközben várják a vőlegényt. De közülük ötnek nincs elég olaja a lámpásában, így mikor megjön a vőlegény, már nem tudják égő lámpásokkal köszönteni. Mások úgy várják Krisztus visszajövetelét, hogy alapból megtagadják a feladatuk, a mandátumuk teljesítését. Erről a talentumok példázatában van  szó (Máté 25,13-30). A felolvasott példázatban is, úgy tűnik, szélsőséges esetről van szó.  Eltelt a második őrjárás, eltelt a harmadik őrjárás, lassan enged a sötétség, pirkadni kezd, s még mindig nem jön a mi urunk, még mindig nem jön az én uram. A világban meg csak halmozódnak a gondok, bajok. Hát kézbe vesszük a dolgokat, ez pedig azt jelenti, hogy elkezdünk új rendet rakni, új törvényeket szabni élet és halál dolgában. Vagy éppenséggel háborút indítunk, mert tudni véljük, hol rejtőzik az igazság, és azt fegyverrel ki tudjuk csikarni. Továbbá, megmondjuk, hogy kire van szükség és kire nincsen - eutanázia. Méltóság-világokat kreálunk, az utolsó ellenséget, a halált pedig elnevezzük jó barátnak. Átírjuk a történelmet és a magunk számára számláljuk az időt, mintha csalhatatlanul tudnánk, hogy hol van a boldogság, mi a boldogság és kik a boldogok. Pedig Jézus itt nem mondja, hogy késik a ház ura...
Hanem ellentétet állít fel.  Talán ezért nehéz érteni a szavát. Azt mondja, hogy: boldog a szolga, akit az ura vigyázva talál. Ez a vigyázás vagy őrködés terminus technikus.  Az antik világban az őrségben álló katona helyzetét jelezték vele: nem vigyázz-ban áll a katona, mondjuk díszőrségen,  vigyázva áll. Eredetében tehát azt jelenti a szó, hogy valaki áll; nem üldögél, hanem mint az őrszem áll, és kémleli az utat, a tájat, a domboldalt, a horizontot. És ez az őrködés szolgálat. Vagyis várakozásban van, de a várakozás azt jelenti, hogy végzi a dolgát.  Az ellentét abban van, hogy ezért nem jár jutalom. Jézus másféle nézőpontból (vagy eltérő hangsúllyal) is elmondta ezt a történetet,  s abból még inkább kiderül, hogyan tekint ránk a Megváltó. A hangsúly nem arra esik, hogy ő hogyan lát  minket, ha hűséges őrködésben, vigyázásban, várakozásban talál, hanem arra, hogy nekünk hogyan kell látni magunkat a várakozásban. És hasznos ezt ide olvasni, mert ennek a kettőnek a fényében értjük meg igazán ennek a boldogmondásnak a lényegét. Lukács evangéliuma 17. részében ezt olvassuk: „Kicsoda pedig ti közületek az, aki, ha egy szolgája van, és az szánt vagy legeltet, tüstént azt mondja annak, mihelyt a mezőről megjön: Jer elő, ülj asztalhoz? Sőt nem ezt mondja-e néki: Készíts vacsorámra valót, és felövezve magadat, szolgálj nekem, míg én eszem és iszom; és azután egyél és igyál te? Avagy megköszöni-e annak a szolgának, hogy azt tette, amit megparancsolt neki? Nem gondolom. Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik nektek parancsoltattak, mondjátok, hogy: haszontalan szolgák vagyunk; mert azt cselekedtük, amit kötelesek voltunk cselekedni” - megtettük, ami elő volt írva” (Lukács 17,7-10) Ismerek embereket, akik a feladataikat szépen sorban, lajstromba szedve felírják, s aztán, ahogy elvégzik egyiket-másikat, pipálgatják a sort, s ha minden ki van pipálva, elvégezték a dolgukat. Azt mondja Jézus, hogy ha mindezt megtettétek, azt kell mondanotok: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt cselekedtük, ami parancsolva volt. Így kell önmagunkat szemlélnünk. Amikor Jézus az adakozásról, a másik ember megsegítésről, a jó cselekedetekről beszél, így határozza meg a módját: ne tudja a te bal kezed, hogy mit tesz a jobb! (Máté 6,3).
Hadd kapcsoljam ide a boldogmondásokat. Így kell szelídnek lenni, így kell béketeremtőnek lenni, így kell irgalmasnak, igazságszeretőnek lenni. Ezt halljuk itt ebben a másik példázatban: a szolga szolgál, ez magától értető. Magától értető, mondja Jézus, hogy ha parancsolnak a szolgának, ő végrehajtja a parancsot. Magától értetődő, hogy ha a szolga fáradtan, izzadtan megérkezik a mezőről, miután  egész nap dolgozott, nem azt fogja neki mondani a gazdája, hogy ülj az asztalhoz, megterítek neked, egyél, igyál, aztán majd jövök én, hanem fordítva. Na végre, megjöttél! -  terítsd meg nekem az asztalt, állj ide mellém, szolgálj fel nekem, aztán majd ha felálltam, leülhetsz és esetleg a maradékot megeheted. Azt mondja Jézus: itt tekintsetek magatokra! Mi pedig így értjük meg a mélységét Jézus szavainak: boldogok a szelídek - ez nem mimikri, nem megjátszás, nem taktika; boldogok a békességre igyekvők – ez nem valamiféle ideológiai mellékvágány, vagy kitérő; boldogok az irgalmasok – ez nem alku, miszerint most engedek neked, s majd te is el fogsz nekem engedni; boldogok a lelkéért szegénységet vállalók, vagyis akik teljes körűen tisztában vannak, hogy a lélek nagy kérdéseiben Isten koldusai  - és áldást kérniük is ezzel a magától értetődőséggel kell. Lássátok így magatokat!
És mégis, térjünk vissza Jézus első példázatára, amit a textusban olvastam föl! Van itt egy másik szemlélet! A Jézus szemlélete. És ebben van az adventi várakozásunknak, a karácsony nagy titkának, a megfeszített és feltámadott Krisztus kegyelmének a nagy ereje. Azt mondja Jézus: bizony, mondom nektek, mikor az úr hazamegy, és vigyázva találja ezeket a szolgákat, (s még egyszer mondja), bizony, mondom nektek, felövezi magát,  asztalhoz ülteti őket, és szolgál nekik. Az, akinek rend szerint a szolgák szolgálnak, akit minden rend szerint tisztelettel, reverenciával le kéne ültetni, most ő kezdi el a szolgákat kiszolgálni.
Őt várták a szolgák. Eltelt az első őrjárás. Hol van az én uram? Hova lett az én uram? Lagziba ment. Eltelt a második őrjárás. Hol van az én uram? Jól érzi magát a lakodalomban. Eltelt a harmadik őrjárás. Az egész éjszaka virrasztanak, a gazdát várva, hogy amikor hazaérkezik, mindent rendben találjon. És ha megérkezett, rögtön azt kérdezhessék tőle: mit parancsolsz, gazdám? Vajon, csak a mesében van ez így? Szerintem minden munkaszerződésben, vagy munkaköri leírásban benne van, és nem az apróbetűs lábjegyzetben, vagy a függelékben. Aki szolgálatra szegődött, az szolgál. És mégis! Azt mondja Jézus, hogy ha így talállak benneteket, amikor a nagy adventben visszatérek, boldogok vagytok. És micsoda isteni titok ez, így folytatja: bizony mondom nektek, Ő, a gazda, az Úr, akiből élünk, aki éltet minket, kötényt köt, leültet és megvendégel, kiszolgál minket! Amikor Jézus Isten országát lakodalomhoz hasonlítja, ezt a látást akarja megértetni velünk: ez az Isten szeretetének a nagy titka. És egyben ez a szolga dicsérete is. A szolga nem dicsérheti önmagát. Ha valamiben hűséggel helyt álltam őrjárásnyi időkig, s még tovább is, mint ameddig emberileg szólva bármi parancsolta volna, csak annyit mondhatok: méltatlan szolga vagyok. Nem dicsérhetem magamat, én nem mondhatom magamról, hogy boldog vagyok.
Hogy érthetjük ezt helyesen? Egy nagyon érdekes vonatkozást hadd hozzak ide. Ha tüzetesen végigolvassuk Márk evangéliumát, melyben a hit nagy kérdése forog kockán, amellyel Jézus folyton szembesíti a tanítványait, a csodáknak, a gyógyításoknak, a nagyszerű tanításoknak, az isteni kinyilatkoztatásnak, a feltámadásnak a tanúit, azt találjuk, hogy igen kemény ez a szembesítés. Márk evangélista minden erővel arra tanít, hogy ne áltassuk magunkat, hanem zárkózzunk oda a feltámadott Krisztus dicsőségéhez! Ám ez annyira nehéz feladat, hogy Márk evangélista nem írja le ezt a szót: hogy boldog. Ezt a szót nem találjuk nála. A Márk evangéliumának ebben a drámai fényében értjük a parancsot: ott vagy a házban, tedd a dolgod, állj meg a hitben, várakozz szent türelemmel! És ennek a fényében értjük meg az isteni látásnak azt a hatalmas nagy titkát is, amit Máté és Lukács közöl: Boldog az a szolga, akit az ő Ura így talál, mikor megérkezik. Te önmagadat nem dicsérheted. Ez nem afféle kálvinista mimikri! A kálvinisták általában nagyon szerények, lesöprik magukról a rájuk aggatott érdemeket. De itt nem erről van szó! Ez az evangélium látása, szava, tanácsa! És az Urad megdicsér.  Megdicsér és azt mondja: boldog vagy, ha tudod, hogy a lelki dolgokban őrá szorulsz és koldus vagy. Boldog vagy, ha a legreménytelenebb helyzetekben békességre igyekszel. Boldog vagy, ha üldöznek az igazságért és Jézusért, és háborúságot is szenvedsz érte, de ragaszkodsz az igazsághoz és Jézushoz. Boldog vagy, ha engedsz. Boldog vagy, ha megbocsátasz. Boldog vagy, ha irgalmasságot gyakorolsz. Boldog vagy akkor is, ha sírsz, ha végigsírod az éjszakát: hol késik az én uram?!
Ez a gazda dicsérete. És ez a dicséret és ez az áldás, ez a boldogságba való felemelés az ő öröméből fakad. Mikor megérkezik, mikor itt van velünk, mikor teljesedik mindaz, amit Isten az embernek készített a történelemben. A szolga boldogsága pedig az, amit az ő ura tulajdonít neki. Szinte elképzelhetetlen. Mondja is Jézus a józanító szót: mikor a szolga jön haza fárasztó mezei munka után, nem ülteti le az ura, nem mondja neki: ülj ide, egyél-igyál, kiszolgállak, hanem azt mondja neki: szolgálj ki engem. Ez a világ törvénye. Ebben ragyog föl Isten dicsőséges, szabadító, boldogságra vezető törvénye. Amikor a gazda ér haza, és munkában találja szolgáját, megosztja vele örömét. Boldogok a szelídek, boldogok a békességszerzők, boldogok a sírók, boldogok az irgalmasok, boldogok a tisztaszívűek, boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, boldogok, akik áhítozzák, szomjúhozzák Isten örök igazságát, és szüntelenül az ő visszajövetelét várják. A boldog Isten örömlében fognak részesedni. Ámen

"Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem." Máté 5, 10-11
A tudósok régóta vitáznak azon, hogy nyolc vagy kilenc boldog mondást olvasunk-e a Hegyi Beszéd elején. Én egyben olvastam az utolsó két mondatot, bár lehetséges külön is venni, nyolcadik és kilencedik mondásnak tartani. Később látni fogjuk, hogy ez a két mondás voltaképpen egybe tartozik. Korábban elmondtam már, hogy a boldog mondások mindegyike tisztázó szó: kik a boldogok. Ugyanis Jézushoz lehetett sikervágytól ösztökélve is jönni. S tudjuk is, hogy sokan sok esetben ezért gyűltek Jézushoz. Például, mikor ötezer embert elégített meg a kenyérszaporítás csodájával, a tömeg összebeszélt, el akarta ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék (János 6,15). Ilyen király kell! Nem olyan, aki arról perlegál, hogy nőtt a GDP, noha nem nőtt, vagy hogy csökkent az infláció, de nem csökken, hogy olcsóbban lehet a boltokban vásárolni, csak abban a boltban nem, ahova én járok! Olyan király kell, aki nem szól egy szót sem, csak osztja a kenyeret, végtelenül mindenkinek. Efféle vágy is Jézushoz rántja az embereket. Tisztázó szót kell hát mondani! Jézus a boldogmondásokkal hív az ő követésére, tanítványságra - ez az ő meghívólevele. És megrendítő tételekben sorolja, hogy kik a boldogok. Nem értekezik arról, hogy mi volna a boldogság, vagy hogy milyen csapdával tudjuk elkapni a boldogság kék madarát. Csak arról beszél: mit jelent követni őt. Mit jelent a sírók, a gyengék, az elnyomottak, a békességre igyekvők, a szelídek, az igazságéhezők, az irgalmasok, a tiszta szívűek számára elnyerni az isteni boldogságot a Jézus követésében - holott éppen a Jézus követésében lesznek sírók, gyengék, elnyomottak, békességre igyekvők, szelídek, igazságéhezők, irgalmasok, tiszta szívűek. Legutóbb a békességszerzőkről szóltam, és két tucat ország nevét olvastam föl innen a szószékről. És feddést fűztem hozzá, mert mi ugyan két-három éve felette szorongunk - Oroszország megtámadta Ukrajnát, és most Izraelben is háború dúl -, holott  négy évvel ezelőtt,  vagy tíz évvel, húsz évvel ezelőtt is voltak háborúk. Mikor az orosz-ukrán háború kitört, akkor is 17 háború volt világszerte, csak messze voltak, s mi nem vettünk róluk tudomást. Vagyis békéért imádkozni mindenkori feladatunk, akkor is, ha a szomszédban nem dörögnek a fegyverek, és nem csak egy határt kell átlépnie annak, aki a háború elől menekül, vagyis ha a földgolyó másik oldalán dúl háború.
Most pedig az összes országot föl kellene sorolnom egy másfajta háború miatt. Azt mondja Jézus: boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, és boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek, én érettem. Véget érne az istentisztelet, és még csak az elején lennék a felsorolásnak, ha  minden helyet és országot föl akarnék sorolni, ahol ez történik. Még Magyarországot is ide kellene vennem, majd erről is szólok. Ennek a háborgatásnak, üldözésnek, szidalmazásnak, rágalmazásnak sokféle formája van - a halálos üldözéstől kezdve a jogfosztáson át, a gyalázkodásig, a megszólásig, a Krisztus-követőket elnyomó törvények pedig igen sokféle változata ismert. Jézus szava - háborúságot szenvedtek, üldöznek benneteket, szidalmaznak titeket -  szélesre nyitja ezt a palettát:  szóval, tettel, bebörtönzéssel, vagyonelkobzással, törvényekkel, propagandával, hazugságokkal, gúnnyal, családi viszállyal háborgatják a Krisztus követőit. Vagyis Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy a tanítványainak nem lesz könnyű sorsa a világban. Ugyanitt, a Hegyi Beszédben, így nyitja ki Jézus a törvény summáját: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Máté 5,43-44)
Később így beszél a végidők megrázkódtatásairól: „gyűlöletesek lesztek, mindenki előtt az én nevemért; de aki mindvégig megáll, az megtartatik. Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba. Mert bizony mondom néktek: be sem járjátok Izráel városait, míg az embernek Fia eljövend.”. A követőinek mondja ezeket, s megtoldja:  „nem följebbvaló a tanítvány a tanítónál.” (Máté 10,22-24) S búcsúbeszédében ezt mondja nekik:  „Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem.” (János 15, 20-21) Pál apostol, későbbi tapasztalatok alapján, az utolsó levelében, amit börtönből írt Timóteusnak, ezt mondja: mindazok, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak (2Tim 3,12)
Miért lennének boldogok? Miért boldog az, aki háborúságot szenved? Miért boldog az, akit üldöznek? Az eredeti szó képes beszéd: azt jelenti, hogy kikényszerítenek a nyugvópontból. A II. század végén Tertullianus egyházatya írt egy pamfletet - keresztyénként a keresztyének ellen és érdekében írta! Ennek a kritikus írásnak  ez az eredeti címe:  De fuga  - vagyis a futásról, a menekülésről. Nehéz kérdés sorjáznak itt. Miért menekültök az üldözés elől? Miért batyuztok össze jó előre? Miért néztek ki magatoknak valami biztonságos helyet, ahol békességben meghúzódhattok majd az üldözés idején? -  kérdezi Tertullianus. Ő úgy magyarázva Jézus szavait - titeket is üldözni fognak - , hogy eljön az idő, amikor kizökkentenek az egyensúlyi helyzetedből, megfosztanak a biztonságodtól, olyanná leszel, mintha hajtóvadászatba keveredtél volna, rád uszulnak a gyűlölet kutyái, és addig hajszolnak nyugtalanítva, döfölve, csaholva, míg össze nem rogysz. Nem tudsz aprólékos gondossággal, mintegy előre fölkészülni, hogyan kerüld el - de tudsz teljességgel készséges lenni az elhordozására. Erről beszél Jézus: üldöznek, vagyis rád rontanak és menekülésre kényszerítenek;  és rágalmakat szórnak rád, vagy enyhébb esetben csak nyíltan szidalmaznak. És ideérthetjük az enyhe szemrehányást is. Ha valakinek tettek  már szemrehányást (és kinek nem tettek?!), hogy vasárnap elindul az Úr házába, talán nem kell mindjárt önmagát üldözött keresztyénné minősítenie, de, lám, Jézus erről is beszél. Bizony, még egy-egy családon belül is, egy-egy baráti közösségben is, egy jó munkahelyi kollektívában is meg lehet kóstolni a Jézus követésének ezt a nehézségét.  De fordíthatjuk ezt a szót úgy is, hogy szidalmaznak. A lator a kereszten így szidalmazta Jézust: ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! (Lukács 23,29). Dietrich Bonhoeffer,  a mártír teológus nem menekült el. A II. világháború kezdetén, az utolsó hajóval, amely még Amerika és Hamburg között közlekedett, visszahajózott Németországba, holott maradhatott volna békében, biztonságban Amerikában. A sorsánál fogva is sokat beszélt az üldöztetésről, s egy elmélkedésében azt mondja, hogy a megfeszített latornak ez a szava - ha te vagy a Krisztus... - , ez minden valódi ateizmusnak a kiindulópontja.  Megjegyzem, sokféle ateizmus van. Van afféle békés, meghagyó, agnosztikus ateizmus, ahogyan pár évvel ezelőtt Angliában kampányoltak vele: Isten nincs, ne aggódj;  milyen jó, hogy nincs Isten! Nincs mennyei ítélőbíró, nincsenek törvények, mindent szabad! Az igazi, vádló ateizmus azonban éppen mindig ebből indul ki:  hogy ha Isten volna, akkor én nem lennék beteg...,  ha Isten volna, nem lennének háborúk,  ha Isten volna, béke, boldogság és igazság lakozna a Földön, ha Isten volna, tízezer évig élnénk, ha Isten volna, nem ütöttem volna bele a térdemet az asztal lábába, és így tovább. Ha. Ebből a szóból indulnak a rágalmak, a hazugságok a keresztyének ellen. Mondok néhányat példát. Engedelmeskedni akarsz az igének? Akkor te fundamentalista vagy! Az pedig manapság nem jó szó. Tele van a világ rettegéssel: jaj, jönnek a fundamentalisták, jönnek a fanatikusok. Engedelmeskedni akarsz az igének? Akkor te fanatikus vagy! Békességre igyekszel? Gyáva vagy! A gyávák békülnek folyton.  Ez a gyávák szövege: jaj, jaj, csak legyen nyugalom! Jaj, nem szabad erővel, erőszakkal megoldani a dolgokat. Az orosz-ukrán háború kezdetén az egyik Kárpátaljai gyülekezetben imaközösséget hirdettek a békéért. A helyi hatóság fülébe jutott, hogy ezek a keresztyének imádkozni akarnak a békéért. Küldtek nekik egy dühödt leiratot, miszerint a békéért nem lehet imádkozni, csak győzelemért! Békéért imádkozni hazaárulás! Hányszor kaptak és kapnak pofont a keresztyének, akik csak békéért imádkoztak?! Továbbá: tisztán akarsz élni?  Akkor képmutató vagy! Istentisztelet végén megkérem majd a presbitereket, számolják meg, hányan voltunk itt ma templomban. Na, ennyi képmutató volt ma itt, akik tisztán akarnak élni. Dehát, mondják, tiszta élet nincsen! Csak magad elé raksz valami kis fátyolkát, leplecskét, kipiperézed magadat keresztyén szlogenekkel, jó polgárisággal - holott képmutató vagy! Nem is folytatom, látjuk, tele van a világ leleplező okosokkal és világmozgalmárokkal, akik sokféleképpen gyalázzák „leleplezve” a Krisztus követőit. A gyanú nagymesterei lelepleznek minket. Marx szerint mindenki a pénz körül forog. Nietzsche szerint mindenki a hatalmat akarja. Az csak mimikri, amit a keresztyének az alázatosságról hirdetnek. Ma Freud a legnépszerűbb leleplező. A tiszta élet, a kordában tartott vágyak, a szent aszkézis és a létfegyelem, ez mind-mind hazugság, mert az emberi lélek mélyén kiolthatatlan gyilkos vágyak uralkodnak, az ember a halálösztönnek él. Hűséges vagy? Dehogy, csak ostoba. Ellenállsz az ösztöneidnek? Ez butaság. Igazat mondasz? Áruló vagy! Befizeted az adódat? Ezzel elárulod a kollektívát, pedig összebeszéltünk, hogy átverjük az adóhatóságot. Szereted ellenségedet? Ez világfelforgatás! Mert a világ, ahogy a politika-filozófusok tanítják, két részre van osztva: vannak barátok és vannak ellenségek. Nincs más. Ez mozgatja a világot. Imádkozni ellenségeinkért, áldani azokat, akik minket háborgatnak és üldöznek? Ugyan!  Állítólag Otto von Bismarck, Németország nagy kancellárja mondta, hogy a Hegyi Beszédre nem lehet fölépíteni a világot. Nos, csak a Hegyi Beszédre lehet fölépíteni a világot. Semmi másra. Lám, annyi mindenre próbált  az ember világot építeni, hazugságra, csalásra, ultima rációkra, fegyverekre, totális háborúra! Mondhatom a prófétával:  csak Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk (Siralmak 3,22).
Azt hirdeti Jézus, hogy boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. És ezzel véget ér a boldogságok általános kijelentése, lezárul a tartalomjegyzék.  Jézus itt fordít a szón, és hozzánk beszél, megszólít:  „boldogok vagytok ti, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonoszságot, hazugságot mondanak ellenetek, én érettem.” Jézus megszólítja az őt hallgatókat. Eddig általánosságokban beszélt, ebből el lehetett vonatkoztatni, fel lehetett kapni Jézus szájából a szavakat, talán még bölcseleteket is lehetett belőle csinálni. De most az utolsó boldogmondással (belefoglalva az összes előzőt) egyértelmű teszi, hogy tanítványságra hív. Ezt mondja nekünk: boldogok vagytok ti... Ha ellenetek támadnak én miattam. Ha tehát  azt firtatjuk, hogy mi a keresztyének üldözésének, megrágalmazásának, szidalmaztatásnak az oka, azt ez a szópár fejezi ki:  ellenetek -  énértem. Nektek róják föl Krisztust. Titeket rágalmaznak Krisztus miatt.
Sokat énekelem magányos órámon, nehéz helyzetekben Luther szép énekét: Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk... Vagyis Jézus nem azzal bátorítja a tanítványokat, hogy a nehéz helyzetekben szerezzenek valami bölcsességet, mondjanak tisztázó szót, és akkor elcsitulnak a hullámok. Mi meg, engedetlen tanítványok, csak úgy  kapkodunk bölcsességek és okosságok után. Felette szeretjük a keresztyén életvezetést bemutató tanácsokat: keresztyénség négy lépésben, tizenkét lépésben, konfliktus-kezelés hét lépésben, üldözés-csillapítás három lépésben. De Jézus nem ad efféle jótanácsot, hogy például támaszkodj valami belső erőre, külső hatalomra, keress pártfogót. Félre ne értsük. Nem baj, ha van pártfogó, nem baj, ha van oltalmazó hatalom. Soha senki nem bánta azokat „régi szép időket”, amikor az amerikai külügyminisztérium évente jelentést adott ki arról, hogy mely országokban van kereszténységüldözés. Ma meg úgy vagyunk, hogy odamegyünk Amerikához, rátámaszkodunk, hogy segítsen meg bennünket, ám olyan karóra támaszkodunk, ami eltörik és átfúrja a tenyerünket, ahogy a próféta mondja (Ézsaiás 36,6). Amerikában is van keresztényüldözés, sok-sok hamis vádakat hordanak rá Krisztus követőire. Engedelmeskedsz az igének? Fundamentalista vagy. Békességre igyekszel? Gyáva vagy. Tisztán akarsz élni? Képmutató vagy. Hűséges akarsz lenni? Ostoba vagy. Igazat mondasz? Áruló vagy? Szereted az ellenségedet? Egy világháború küszöbén? Világfelforgató vagy.
Mi az ok? Én miattam, én érettem - mondja Jézus és magára mutat. És aztán rád mutat: téged vádolnak Krisztus miatt. Miért? Mert Jézus a megváltó. Az ember elégedetlen magával. Sosem tudja elfogadni magát – és ez a bűneset egyik lényeges vonása. Sosem tudja elfogadni azt a valóságot, mondja Szent Ágoston, amelyet Isten megteremtett és jóra teremtett és befejezett. Ez az embernek nem elég. Túl akarja magát nőtetni a teremtésen és Teremtőn. Minthogy azonban maga az ember, önmagában, úgy ahogy van, csak rész a mindenben, feloldódik a rész szerint valóban -  hatalomban, vagyonban, sikerben, szexben, dicsőségben, vallásban - és ezek révén akarja az isteni mindent meghaladni. Így aztán mind a kettőt - az istenit és a rész szerint való emberit is -  elveszíti. Jézus azt mondja: „ keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6,33). Tolsztoj hozzáfűzi: a mi tragédiánk az, hogy mi mindig ezt a többit (az egyebet) keressük először, és így Isten országát sem találjuk meg, és emezeket sem kapjuk meg.
Ha Isten volna... így kezdődik a szidalom. Mennyi békétlen számonkérés és vád van ebben a mondatban! De hadd fordítsam meg kérdés formájában. És ha Isten teljes egészében érvényre juttatná igazságát...? Ha a bűnt el nem viselő, örökkön szentséges Isten azonnal és rögtön lesújtana minden tisztátlanságra? Ha Isten újra azt mondaná, hogy megbánta, hogy embert teremtett (1Mózes 6,6), és végképp eltörlni jönne? Lám, mennyire igyekszik erre maga az ember is, hát besegít neki, teremt mesterséges intelligenciát és transzhumán robotot az ember helyébe, azok majd jól fognak működni!?Az ember még ebben is kontár! (Csak egyetlen megjegyzést hadd fűzzek ehhez.  Nemrégiben olvastam, hogy egy kutató laborban  nagy rémülettel leállították a digitális intelligencia fejlesztését, de nem azért,  mert a mesterséges intelligencia már replikát készít, vagyis képes megsokszorozni, újra gyártani önmagát, hanem azért mert felfedezték, hogy a mesterséges intelligencia hazudik. Pedig úgy gondoltuk, hogy a gép nem hazudik. A gép matematikai elven üzemel: egy meg egy, az kettő. Aztán megdöbbenve tapasztalták a fejlesztő mérnökök, hogy becsapja őket a gép. De miért csodálkozunk? Ember alkotta, nem Isten teremtette.) De kétségbeesetten kísérletezgetünk, mert elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. És ezért békétlenségben, sőt, ellenségeskedésben vagyunk Istennel. Nem kell Isten, mert nem kellünk magunknak.
Jézus Krisztus emberré lett! Amikor Ézsaiás jövendölésében ezt a szép szót olvassuk a megváltás titkáról: a seregek urának buzgó szerelme cselekszi meg ezt (Ézsaiás 9,7), Isten szeretetének a titkához jutunk el. Jézus Krisztus emberré lett. Nem szuperemberré, nem szuperhőssé, nem az ember 2.1-es változatává, nem egy mindent meghaladó replikává, hanem olyanná lett, mint mi vagyunk, kivéve a bűnt (Zsidó levél 4,15). Ismerte az éhséget, a szomjúságot, ismerte a fáradtságot, voltak könnyei, eltöltötte a szívét a fájdalom – olyanná lett, mint mi. Istennek kell az ember. Boldogok vagytok, mondja Jézus, ha titeket üldöznek, hamis vádakkal megrágalmaznak én érettem (én miattam), mert a rettenet mögött áldás húzódik: Istennek kell az ember úgy, ahogy vagy. Betegen, erőtlenül, kibogozhatatlan, reménytelennek tűnő élethelyzetekkel, a halál árnyékában.  A nép, amely sötétségben jár és a halál árnyéka földjén ül, nagy világosságot lát (Ézsaiás 9,2).
S ha ez a szeretet nem kell embernek, akkor ellenségeskedésbe kezd Istennel, sőt, folyamatosan meghosszabbítja Isten elleni háborúját. Ezért mondja Jézus a követőinek: ezt cselekedték a prófétákkal is ti előttetek. Ne essetek kétségbe a pofontól. Ne dobd el magadtól a hitet, csak mert kiáll egy csillogó beszédű ateista és megver a szavaival, kifejezve, hogy gumibottal is szívesen ellátná a bajodat. Ne roskadj össze, ha azt látod,  hogy már-már annyira magánüggyé tették a kereszténységet, hogy lassan már neked sincs semmi közöd a saját hitedhez. Mindig Krisztusról van szó! Arról, aki keresztre ment és föltámadott, arról, aki Isten igen-je és egyúttal Isten nem-je is. Ige és ámen Isten minden ígéretére (2Kor 1,20), de nem a magát istenítő emberre (Zsoltár 1,4; 1János 5,5). Krisztus Isten igen-je a megváltásra szoruló emberre. Péter apostol így mondja: Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit a ti üldözőitek ugyan káromolnak, de ti dicsőítitek azt. (1Péter 4,14) Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket. Ámen.

„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Máté 5,9
Ehhez a boldogmondáshoz, vélhetnénk, nem kell túl sok bevezetőt mondani. Mi, reformátusok így köszönünk egymásnak: áldás, békesség! Ha pedig valaki így köszön: békesség Istentől! - mindjárt tudjuk, hogy Erdélyből jött. Békességet, áldást kérni Istentől, ez úgy tűnik, magától értetődő. Még inkább, mostanában, amikor háborúk hírével ébredünk és fekszünk. Egy évvel ezelőtt még azt hittük, hogy bár közel jött hozzánk egy háború, de majd előbb-utóbb vége lesz. Most pedig itt van egy másik háború is, és nem tudjuk, mikor kezdődik a harmadik. A bulvárlapok már világháborúval rémisztgetnek, vagyis azzal hogy a világ különböző tájain zajló fegyveres konfliktusok valamilyen politikai megfontolásból összekapcsolódnak, egymás függvényévé lesznek. Látjuk hát, hogy Jézus nem olcsó közhelyeket mond, amikor a Hegyi Beszéd kezdetén mindjárt meghív az ő követésére, és boldognak nevezi a szegényeket, a szelídeket, az irgalmasokat, a sírókat, az igazságot éhezőket, a tiszta szívűeket. Ezek nem romantikus, vigasztalgató mondatok, hanem sajátos és mély tapasztalatokat mondanak ki, és ezeken a tapasztalatokon keresztül vezetnek el Isten nagy igazságaihoz. Hadd osszak meg most én is egy  sajátos tapasztalatot. Így mondom: az igehirdetés után mindig szoktam imádkozni békességért is, és azokért a hatalmasokért, akik fegyverbe öltöztethetik a fiainkat, az unokáinkat, elküldhetik őket a csatatérre, míg ők valahol kellemes hotelekben különböző konferenciákon megtárgyalgatják a sorsunkat. Isten fordítsa a szívüket jóra, szüntesse a fegyverek zaját! Egyszer aztán valaki kemény szóval megkérdezte tőlem, hogy miért nem nevesítettem azt a két országot, Oroszországot és Ukrajnát, amikor békéért imádkoztam? Miért imádkozom „csak úgy általában”? Én akkor azt feleltem neki: azért, mert nem tudom fölsorolni, hogy hány országban van háború. Sőt, ebben a kérdésben rendkívül furcsa, különös a gondolkodásunk, vagy inkább így mondom: egyáltalán nem különös. Talán a filozófus Nietzschével szólva: emberi, túlságosan is emberi a gondolkodásunk. Ha messze van tőlünk a háború, nem gondolunk vele, nincs gondunk rá, s még az általános jó érzésünk, a félelmeink és az aggodalmaink sem késztetnek rá, hogy imádságba foglaljunk egy-egy távoli vidéket. Igen, mi, magyarok 1956-ban megtanultuk, mit jelent az, hogy tankok támadnak a polgári lakosságra. De utána, a hidegháború idején, megszoktuk, hogy nem fegyverekkel vívtak harcot, hanem diplomáciával, kémkedéssel, gazdasági versennyel, ideológiákkal - észre sem vettük a bajt. Holott, egy kimutatás szerint, 1946 és 1989 között 270 háború volt a földkerekségen. Mi itt Európában kényelmesen hidegháborúról beszéltünk, ha beszéltünk egyáltalán háborúról, miközben a világ más tájain valóságos háborúk dúltak, szám szerint 270. Nem tudom most mindet felsorolni. De elmondom, hogy éppen ma hol van háború. Csak az országot említem, és mondom az áldozatok számát, és ha ki-ki elvisz ebből egyet, hogy ne csak amiatt imádkozzon, ami itt a szomszéd országban dúl, hanem egy-egy távoli országért is, akkor már nem volt hiábavaló a prédikálásom.
A kimutatások szerint 2023-ban szeptember végéig a Mianmarban, vagyis a régi Burmában zajló háborúnak 12 ezer áldozata volt. A Magreb országokban (hét észak-afrikai országban) dúló harcoknak  12 ezer áldozata. A mexikói drogháborúknak 6 ezer áldozata. Az ukrán-orosz háború áldozatai számát 25 és 95 ezer közé teszik 2023 szeptember végéig. Az eritreai polgárháborúnak 3000 áldozata, a szudáni háborúknak 12 ezer áldozata, a kolumbiai konfliktusoknak kétezer áldozata, az afgán háborúnak ezer áldozata, a szomáliai civilháborúnak  8600 áldozata, a Kongó-Uganda-Ruanda konfliktusnak 6000 áldozata. A nigériai polgárháborúban nyolcezren haltak meg. A szíriai polgárháborúban legutóbb hatezer áldozat halt meg, a jemeni polgárháborúban háromezer áldozat, a haiti bandaháborúban 1800 áldozat. És az Izrael-palesztin konfliktusnak, tegnapi adatok szerint, már 15 ezer áldozata van. Számos kisebb konfliktust is számon tartanak, ahol az áldozatok száma nem éri el az ezret: Iránban, Jamaicában, Pakisztánban, Indiában, Pápua Új-Guineában, Törökországban, Hegyi Karabakban. Imádkoznunk kell a békéért, igen, imádkozzunk kell a békéért! Mindenütt, világszerte.
Ez az első dimenziója, az első elkötelező értelme Jézus szavának: boldogok, akik békességre igyekszenek (vagy az új fordítás szerint: a békességszerzők): imádkozni ezekért a népekért, nevesítve őket, és úgy is, hogy szinte csak elsóhajtjuk békevágyunkat, Pál apostol szavával: együtt nyögünk a teremtett világegyetemmel (Róma 8,22), mert fölsorolni sem tudjuk, számba venni sem tudjuk, annyi a baj. Mikor összejön a család, és kezdjük sorolni a felmenőket és a rokonokat, gyakran már a tizedik rokonunknál elakadunk, az ükszüleink nevére pedig nem is emlékszünk. Hogyan tudnánk hát a világban jelenleg zajló 36 fegyveres konfliktust országonként, törzsekként, fegyveres csoportokként, polgárháborúra oszlott pártokként felsorolni! Boldogok, akik békességre igyekeznek, akik imádkoznak a békéért - „csak úgy általában” - mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Amikor Jézus a tanítványaitól búcsúzott, ezt mondja a tanítványainak: békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom nektek, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen (János 14,36). Ezt sokszor ellegyintjük, kedves testvérek. S nem csak akkor, amikor tanulmányozzuk a békességszerzés nehezen magyarázható szavát.  A görög történész, Plutarkhosz így magyarázza, az eiréné poiein igét: békességet csinálni. Angolul mindenki ismeri a szót, peace maker: békesség csináló. A 19. századi Amerikában a seriffeknek nagy, hosszú csövű, hatlövetű pisztolyt hordtak, ezt nevezték békességcsinálónak, mert a sheriff bement a kocsmába, ahol dulakodtak az atyafiak, durrantott egyet a pisztolyával, és aztán csend lett. De Plutarkhosz egy történelmi krízis-helyzetet ismertetve magyarázza a szót. A görög városállamok viszályát bemutatva ezt mondja: a fiatalok folyton háborút akartak, az idősek ellenben békére igyekeztek. Az idősek tehát, úgymond békességszerzők. Ha ez úgy lett volna és úgy lenne most is, ahogy a görög történész mondja, akkor egy gerontokratikus törvénnyel meg is lehetne oldani a világbékét: ötven éves kora alatt nem szabad senkit döntéshozó helyzetbe engedni, mert a fiatalok mindig háborút akarnak, kakaskodnak, harciaskodnak, hadsereget szerveznek, harcba vonulnak, győzelemre áhítoznak, dicsvágy hajtja őket, ellenben az öregek már tapasztaltak, ők békességet szeretnének. Dulce bellum inexpertis  - csak a tapasztalatlanoknak édes a háború, mondta a régiek nyomán Erasmus. S mégis, hány öregember van a világban, idős és sokat tapasztalt, aki aláírja a hadüzenetet? Hány idős ember van, aki aláírja a fegyvergyártási szerződést? Hány idős ember van, akinek már jól megérlelt szavai vannak, és jó a beszélőkéje is,  és Jeremiás prófétát idézve:  sebző nyíl a nyelvük, álnokságot beszélne; szájukkal ugyan békességet szólnak barátaikhoz, de szívükben tőrt vetnek? (Jeremiás 9,8) Nem fiatalkori vagy időskori kérdés ez.
Amikor tehát Jézus azt mondja, hogy: békességet hagyok nektek, az én békességemet, és nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja! -  akkor erre a prófétai szóra utal vissza. Igen, mi is sokszor mondjuk, hogy békesség, csak legyen békesség, s mennyit imádkozunk, esdeklünk békéért, s óh, mi reformátusok, ha találkozunk egymással nyomban mondjuk: áldás, békesség! Sétálok a Böszörményi úton, jön szemben egy római katolikus atyafi, ő is úgy érzi, hogy így kell köszönnie: békesség! Mikor visszaköszönök neki, hogy:  dicsértessék, mosolyog, lám, a püspök tudja az ő köszöntésüket!  Pedig! A szánk békességet szól és közben tőrt hányunk. Békeszóval ölelgetjük barátainkat, és közben csapdába ejtjük őket. Békekonferenciákat szervezünk, béketüntetéseket tartunk, csak ki ne derüljön, hogy valójában háborús uszítások. A szavainkat leleplezik a döntéseink. Értjük hát Jézus szavát, amikor azt mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom nektek, amint a világ adja! Így fordítom: nem úgy adom nektek, ahogy ti adjátok egymásnak! Mert mi is a világ vagyunk. Ameddig Isten Szentlelke ki nem ragad bennünket e világ viszonyai és megfontolásai közül, amíg Isten Szentlelke nem ad nekünk egy újfajta szemléletmódot, logikát, addig nem változik meg az elménk. A Léleknek ezt a változtató munkáját nevezik a régiek metanoiának, az elme megfordulásának, teljes irányváltásának, megtérésnek, újjászületésnek, új embernek. Enélkül a jézusi szó - nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja - , azt jelenti, hogy nem úgy adom, ahogy ti szoktátok egymásnak adni.
Más mélysége is van Jézus szavainak.  Virágvasárnapi bevonuláskor így siratja Jézus a szent várost:  „Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik neked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől.” (Lukács 19,42) Sóhajtásába Jézus bevonja az időt is. Az előbb, a tanítványoknak szólva, a módról beszélt, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Itt pedig az időről beszél. A békességszerzésnek, a békességre való igyekezetnek, a megbékítés nagy szent akaratának, a békefeltételek kimunkálásának, a közbenjárásnak és az engesztelésnek mindenkor ideje van. Itt nincs stratégia és taktika, ahogy a régiek szokták mondani, hogy a stratégiánk a béke, de most, taktikai okokból háborúzunk. Béke: itt és most. Ezt mondja Jézus Virágvasárnapkor: ha csak most megismerted volna azt, ami neked a te békességedre való! Vagyis nem mondhatjuk, hogy szép, szép, amit Jézus mond, igen, hogyne, boldogok a békességre igyekvők, boldogok a békességszerzők, ők Isten fiainak neveztetnek - de most még mielőtt belefognák a békébe, néhány kisebb dolgot el kell rendeznem. Nekem előbb győztesen kell kikerülnöm egy családi viszályból! Amúgy, valóban, én nagyon-nagyon szeretem a békét. Felette igyekszem is a békére. Én csak a béke dimenziójában tudom elgondolni az emberi életet. De előbb meg kellene nyerni egy háborút. Amikor Magyarország akarva-akaratlanul belesodródott a II. világháborúba, az akkori magyar politikai elitnek, s talán az egész országnak is, az volt az az indíttatása, hogy azért kell nekünk részt vennünk a háborúban, hogy majd a béketárgyalásokon kedvezőbb feltételekkel ülhessünk asztalhoz. Aztán a párizsi béketárgyalásokon nem ültünk asztalhoz kedvezőbb feltételekkel. Harminc évig nyögtük a hadihadisarcot és az ország úgy maradt, amivé tették az I. világháború után. Ennyit ért az indoklás, hogy egyszer majd lesznek béketárgyalások, de előbb győznünk kell. Igen, a régi rómaiak is azt mondták, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Vagyis ha kedvező feltételeket akarsz elérni, akkor vesd magad a harcba. Mutasd meg az izmaidat, az erőidet, de legalább villants valamit. Jézus ellenben azt mondja, hogy béke most. Bárcsak megismerted e mostani napodon, ebben az időben, most, ebben a pillanatban mindazt, ami békességedre való. Boldogabb lenne a világ, hogy ha a háborút halogatnánk és a békét tartanánk elkerülhetetlennek. Fordítva szokott lenni. A háború elkerülhetetlen, a békét meghalogatjuk.
Ézsaiás próféta egy jövendölésében így feddi népét: a békesség útját nem ismerik, és nincsen jogosság kerékvágásukban, az ösvényeket elgörbítitek, és aki azon jár, nem ismeri a békességet. ( Ézsiás 59,8) Mélyebben értjük Jézus szavát, boldogok a békességszerzők, ha úgy fogjuk fel: ez azt jelenti, hogy megismerteted a másikkal, megízlelteted vele, hogy mit jelent a béke. Nem viszed olyan ösvényre, olyan útra, amelyen nem ismerheti meg a békességet. Rossz menedzserei vagyunk a gyermekeinknek, meg az unokáinknak, és a barátainknak, és mi is rossz edzőket fogadunk föl, rossz mestereket. Elindulunk egy úton, és egy idő után azt vesszük észre, hogy az az idő már elmúlt, mikor megismerhettük volna magunk békességét. És azon az úton, amin elindultunk, nem is ismerjük, nem is tudjuk, mi a béke. Vajon, ki tanít meg rá? Ki ízlelteti meg velünk? Ki vezet el - vezet át! -  a békesség útjára, mert most olyasmibe vagyunk belekavarodva, belekeveredve, amiben a béke csak legfeljebb valami romantikus képzet lehet. Vagy valami kivétel. A mai világ leginkább errefelé hajlik. Beszéltem a hidegháborúról itt, Európában, 1949 és 89 között. Egy-két kisebb esetet leszámítva (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország), fegyveres konfliktusok, összecsapások, háborúságok nem voltak. Ebből aztán kialakult bennünk az a képzet, hogy lehetséges helyeket és időket mint valami varázshegyet találni, hogy bár a világ vérbe, vasba, izzadságba, gyötrelembe, halálba, pusztulásba van beleveszve, mégiscsak van valahol egy oázis, mégiscsak van egy csekély békeidő. Még a mindennapos életünket is így éljük meg: hazajön valaki a „szabadságáról”, ahol és amikor kipihente, összeszedte magát, megnyugodott, kitisztult, és fölgyűri az ingujját: na, akkor munkára! S mit fogsz az első munkanapodon csinálni? Hát jól letolom az összes beosztottamat, rendet rakok, kirúgok mindenkit -  felete nekem egyszer valaki erre a kérdésre. (Élő beszédet idézek.) Én csak nézek rá, elkerekedett szemmel, mire azt mondja: miért, mit gondolsz? Hát azért mentem el két hét szabadságra, hogy összeszedjem az erőmet, mert már annyira el voltam restülve-renyhülve, hogy ezeket már nem bírtam volna megtenni. De most minden erőmet összegyűjtöttem, és most már kirúgok valakit, mert most már vérnek kell folyni! Diszpécser volt a lelkem. Úgy hitte, az ő munkahelyén vérnek kell folyni. Vagy amikor országgyűlési, önkormányzati választás van, vagy  jaj, ne mondjam, egyházi, presbiteri tisztújítás! Ilyen szavakat mondunk, hogy stáb. Ez németül a vezérkart jelenti. Ilyen szavakat mondunk, hogy kampány - ez a középkorban a csatamezőt jelentette. Ilyen szavakat mondunk, hogy szlogen. Milyen ártatlan polgári szó! De régen, a Brit szigeten, mikor északról lerohantak a skót martalócok, hogy leöldössék az angolokat, akkor a harcba hívó jelszó volt a szlogen. S mindez - stáb, kampány, szlogen  - az egész békés polgári életünket áthatja.
Ne legyintsétek el a Jézus szavát: boldogok a békességszerzők. Nehogy azt higgyétek, hogy Jézus azokról a kedves pacifistákról beszél, akik lődörögnek itt-ott a történelem országútján, olykor félrevonulnak, leülnek az árokpartra, s ha nagy baj van, nem csinálnak semmit. A békességszerzés a legnagyobb, legkomolyabb, legdrámaibb munka, mert benne egy új életről és egy új világról van szó.
Jób könyve azt mondja, azt mondja, hogy a csillagok az Isten fiai (Jób 38,7); költői beszéd ez, de értjük: a kifejezés az örökkévalóságot, a megingathatatlanságot jelenti. A Nap minden reggel fölkel és minden este lenyugszik, a csillagok és a bolygók évmilliárdok óta járják a maguk útját. Ők az Isten fiai, ebben van maradandóság, jövő és távlat.
Értjük már miért nehezebb békességet szerezni és miért nagyobb dicsőség ez? Békességet szerezni nagyobb dicsőség, mint bármilyen háborúban győzni. Ezt mondja Jézus: szeressétek ellenségeiteket és jót tegyetek. Még az ellenségednek is adj kölcsönt,  semmit nem várva érte,  és sok lesz a jutalmad, és ama magasságos Isten fiai lesztek! (Lukács 6,35) Szeressétek ellenségeiteket, akkor lesztek a magasságos Isten fiai, mert Isten jótevő, hálátlanokkal és gonoszokkal is. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas!
És végül, Pál apostol világítja meg számunkra Jézus szavának az erejét és az elkötelező hívását. A római levélben azt mondja, hogy akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai (Róma 8,14). Korábban itt azt mondta: a test gondolata halál, a lélek gondolata pedig élet és békesség. És akiket ez a lélek újjá szül és vezérel, azok az Isten fiai. Hiszen a teremtett világ is sóvárogva várja az Isten fiai megjelenését. (Róma 8,19)
Miközben mi azt hisszük, hogy nem tehetünk mást, meg kell adni magunkat a teremtett világ őrült, megsemmisítő „rendjének”, aközben az apostol azt mondja, hogy igen, bár így éldegél a világ, háborúból háborúba, halálból halálba, gyűlöletből gyűlöletbe vergődik és nem is tudjuk, hogy miért miért van még világ, aközben sóvárog a világ. Csak egy kicsit hallgass oda. A saját kakaskodó, uszító, háborúskodó, harcoló,ó szívedre hallgass oda, és meghallod benne a teremtett világ sóvárgását. Isten fiai után sóvárog a teremtett világ, a békességszerzők után sóvárog a teremtett világ.
Ne törődj hát azzal, mondom én, hogy mostanában divat a Krisztus gyermekeit megalázni. Ne törődj azzal, hogy a Krisztus-követőkre mindenfélét ráfognak, besározzák őket. Ne törődj azzal, hogy minimum gyanakodva tekintenek rád. A teremtett világ, s benne a legvadabb ateista is sóvárogja az Isten fiainak a megjelenését. S honnan tudhatod ezt? Onnan, hogy mi is sóhajtozunk, mondja az apostol. Mi is nyögünk. Mi is várjuk, hogy amit elkezdett bennünk a Szentlélek, az bennünk és általunk is teljes valósággá legyen. Mi is azzal a reménységgel vagyunk, amivel maga a teremtett világ: hogy megszabadul a rothadandóság rabságából. Megszabadul az Isten fiai szabadságának dicsőségére (Róma 8,21).
Aki háborút indít, aki harcba száll, aki fegyvereket élesít, aki hadseregeket sorakoztat föl, és kihívást intéz a másik ellen, az nem szabad ember. Aki békességet szerez, békességre igyekszik, aki megbékít, aki munkálja a békefeltételeket, aki közbenjár másokért, sőt, a teremtett világért, aki imádkozik a békéért, az a szabad ember. Krisztus által megszabadított.  Ámen.