Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvéreim!
A Szentírás egyetlen sora, így a Zsidókhoz írt levél sem hagy kétséget afelől, hogy a keresztyén embernek küzdenie kell. Nem olyan vallás a keresztyénség, mint más egyéb ma is hirdetett és népszerűsített vallás, melyek azt hirdetik és azt ígérik, hogy aki befogadja, magához öleli, annak onnantól kezdve minden szép és jó lesz. A keresztyénség alapvető üzenete sohasem hagyott kétséget afelől, hogy aki a Krisztus útjára lép, Krisztus gyermekévé lesz, annak az élete küzdelem lesz.
Ez a magyarázata annak, hogy a Zsidókhoz írt levél első tizenegy része egy nagyszerű panorámában Isten népét - minket is - az Ószövetség népéhez hasonlítja. Ezt az analógiát a pusztai vándorlás képével erősíti meg, egyértelművé tévén, hogy egész életünk zarándoklat. Ám nem olyan zarándoklat, amit az ember egy kellemes hétvégén végbevisz, hanem élet-zarándoklat, amely a hitre jutástól kezdődően életfogytig felöleli a keresztyén létet. Pusztai vándorlás: vándorlás a bizonytalanban, a semmiben - az Isten bizonyos ígéretei felé. Hogyne lenne ez küzdelem és harc. Buzdít is bennünket a levél minden egyes sora kitartásra, állhatatosságra, derűs bizalomra, jó reménységre, hogy ne adjuk föl útközben, ne forduljunk meg, tartsunk ki.
Most mindazáltal a levél képet vált. A keresztyén életet itt nem vándorláshoz, és az azt követő honfoglaláshoz hasonlítja, hanem a sport világából veszi a képet. A régi hellén világból a küzdőteret, az agón-t állítja elénk, azt a kör vagy ellipszis alakú pályát, ahol a futók a megadott jelre lefutották a maguk köreit, s a győztest illette a korona. Ám ez a kép nem azt akarja kiemelni, hogy olyan lenne a keresztyén élet, mint a mai világ sok-sok versenye. Félreértenénk, ha azt gondolnánk, a levél arra utal, a keresztyénség is csak ilyen: megkezdődik a verseny, és aki ügyesebb, mint a többiek, megnyeri a versenyt, ő a győztes. De a küzdelem nem tart sokáig.. Száz méter esetében legfeljebb tíz másodpercig. Tehát nem olyan komoly dolog az! Nem életre-halálra szól az a küzdelem. De itt nem erről van szó!
A levél azért vált képet, mert azt akarja mondani, hogy azt a harcot - azt a futást - amit el kell végeznünk, nem magunkban végezzük el. A keresztyén élet, - hogy egy régi, híres film címéhez igazodjam - nem a hosszútávfutó magányossága. Még akkor sem, hogyha nagyon sokszor így tűnik. Még akkor sem, hogyha nagyon sok időszaka van a keresztyén életnek, amikor úgy érezzük, s talán sokszor joggal is, hogy egyedül maradtunk. Harcaimban, vívódásomban, küzdelmeimben nincsen velem senki. Nincs kivel megosztani, nincsen kibe belekapaszkodni, nem fut mellettem senki, aki a példájával bátorítana. Nincsen kinek elmondani, hogy elfáradtam. Nincsen kinek elmondani, hogy elment tőle a kedvem -, ó, igen, vannak ilyen pillanatok is.
Azt mondja a levél: nem vagy egyedül, mert a bizonyságok fellege vesz körül. Minden előttünk járónak, a hit hőseinek példája buzdít és bátorít. Sőt, ha idevesszük azt a képet, amit az apostol a korabeli hellén világból idéz, még többet is üzen, mert azt mondja, hogy: a bizonyságtevők fellege - akik körülvesznek bennünket - buzdítanak minket, - ha szabad ezt a kifejezést használni: drukkolnak nekünk. Hogy mondja Jézus példázatában? „Nagy öröm van az Isten országában egy megtérő bűnösön.” Az Isten angyalai örvendeznek. Az Isten angyalai és a hit hősei körülveszik azt az arénát, ahol a hívőnek meg kell futnia a hit pályáját. És szurkolnak. És örülnek. És buzdítanak bennünket, ők, akik példát mutattak nekünk egész életükkel.
Az a futópálya, amelyet az apostol most felidéz, mint mondottam, egy önmagába visszatérő pálya. A célban van a kezdet, és a kezdetben van a cél. Amikor 1945-ben, pár héttel a német összeomlás előtt, mikor már amerikai csapatok és orosz csapatok vették harapófogóba egész Németországot, Hitler személyes parancsára kivégezték Dietrich Bonhoeffer-t, a német hitvalló egyház kitűnőségét. Kivégzése előtt, amikor megjelent a hóhér, Bonhoeffer ezt mondta cellatársainak: „Számomra ez a vég az öröklét kezdete.” Különös szavak ezek. A vég - kezdet. De Bonhoeffer nem mondott ezzel semmi mást, mint amit az ige is mond, hogy a végben van a kezdet, mint ahogy a kezdet maga a vég. Csakhogy oda eljussunk, ahhoz meg kell futni a hit pályafutását.
Ezért mondja az apostol azt, hogy nézzünk Jézus Krisztusra, a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Ha szó szerint fordítjuk ezeket a szavakat - bár szép ez a régi szó, hogy hitnek fejedelme, mert ebben méltóság és nagyszerűség is van -, így lehetne visszaadni: nézzünk Jézus Krisztusra, aki a hitnek elkezdője, indító pontja és a hitnek a beteljesítője, a záró pontja. Ő az arché = a kezdet, és Ő telosz = a végső cél. Ezt a két szót használja itt az apostol. Ő az alfa és Ő az ómega, de az alfa és az ómega egymásban vannak. Hogyan és mi módon?
Először is azt mondja az apostol: félretéve minden akadályt. Egy igen különös szót használ itt. Talán úgy lehetne visszaadni: félretesz minden terhet, mindent, ami hihetetlenül nagyra tud nőni az ember életében, és akadállyá tudja magát növeszteni. Ez a szónak az egyik lehetséges fordítása. A görög onkosz szó szerepel itt, ebből származik az onkológia szó. Tudjuk, mit jelent az onkológia, tudjuk, mit jelent a daganat, tudjuk, mit jelent az, amikor valami, egy egészen pici dolog halálos naggyá duzzad-dagad.
Félretéve minden akadályt, mondja az apostol, mindent, ami hihetetlenül naggyá tudja növeszteni magát az ember életében, és ez által akadállyá lesz. Ezek eredetileg kicsi dolgok. Nem nagyok, amikor elkezdődnek. Mennyi ilyen aprósággal van tele a keresztyén ember élete! Belül és kívül. Egy rossz szó, egy félreértett mozdulat. Egy elsikkasztott gondolat. Egy meg nem valósult terv. Nem nagy ügyek, ettől - szoktuk mondani - még megy tovább az élet. És mégis hordja magában az ember, aztán megduzzad, megkeseredik, élet-, vagy inkább halál-szövevénnyé válik, valami rettenetes, áthatolhatatlan szövedékké, és nincs tovább.
Jelentheti ez a szó egy másféle értelemben azt is, hogy olyan gubanccá válik minden, amit nem tud az ember kibogozni. Olyan szövedékké, áthatolhatatlan kerítéssé,  amin nem tudunk átmenni. Most egyszerűen így mondja: mindezt félretéve... Értjük jól, hogy  az a futás, az az agónia, amiről a levél beszél, nem fizikai természetű. Nem külső körülményekről van itt szó, ezek az akadályok az ember lelkében nőnek ki és magasodnak föl. Nem arról van itt szó, hogy az ember a hívő pályafutás során a terheit, a problémáit, a sérelmeit, a kétségbeeséseit nem tudja letenni, hanem arról, hogy egyszerre csak ő maga lesz az akadálya annak, hogy tovább menjen. Ő magam nem akar, nem tud továbbmenni. Én vagyok az, aki még mindig itt állok, s közben már nincsen más, csak az elvesztegetett lehetőségek, alkalmak szörnyű és áthatolhatatlan  halmaza.
Azután azt mondja a levél: Tegyetek félre minden megkörnyékező bűnt. Mert amennyire igaz, hogy ezek az akadályok belül magasodnak, azért annyira igaz az is, hogy Krisztus ügyének nagy ellensége, az ördög, ott csahol az ember mellett. És az a jó, ha csahol, mert akkor gyorsabban futunk. Az a jó, ha a sarkunkban lohol, és belénk akar marni, mert akkor még jobban igyekszünk, hogy mintegy előre menekülve, elérjünk a boldog célhoz. De most azt mondja a levél: megkörnyékez. Igen, abban a stadionban, amiben lefutjuk a hit nagy köreit, és igyekszünk a célig eljutni, nem csak az angyaloknak és a boldog bizonyságtevőknek a fellegei és seregei vesznek bennünket körül, hanem úgy van ez, ahogy a mai versenyeken is. Vannak, akik befütyülnek meg bekiabálnak: Mit keresel te ott? Neked ott semmi keresnivalód sincs! Úgysem tudod megcsinálni! Talán ez a leggyakoribb: Úgysem tudod megcsinálni! Nem érsz te semmit önmagadban! Hagyd ezt az egészet! Vagy már menet közben kiabálnak, hogy: Hiába futod végig, téged diszkvalifikálni fogunk. Ezért, azért, amazért. Állj ki! Miért futsz, miért loholsz, miért fárasztod magadat? Nincs is jutalom! Nincs is győzelem! Nincs is cél! Ez az egész egy nagy illúzió! Ilyen a megkörnyékező bűn. Ott van a környékeden, ott van körülötted, ott lohol melletted, és ott kiabál és hívogat magához: csatlakozz hozzám! Én könnyebbet ígérek! Amit én ígérek, abban nincsen agónia! Abban jó és könnyű előmenetel van! Abban biztos siker van! Abban azonnali öröm van! Abban itt és most békesség van! Minek ez az egész küzdés? Tedd félre! Ne törődj vele!
Ebből a kísértésből bomlik ki a harmadik intés, amit az apostol mond: Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Ez a két szó, hogy "kitartással” és „nézvén" ugyanannak a lelki magatartásnak a két oldala. Először az utóbbiról szeretnék beszélni: nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére. Egyetlen egyszer használja az Újszövetség ezt a kifejezést, ezért nagyon nehéz magyarul visszaadni. Talán, ha valaki ma fordítaná, így adná vissza: Jézusra, a hitnek fejedelmére és bevégzőjére koncentrálva, olyan figyelemmel, ami minden mást kizár. Olyan koncentrált látással, tekintettel, amibe nem fér bele semmi más.
Ha lesz rá módotok,  nézzétek meg a futók arcát és tekintetét, főleg lassított felvételeken. Úgy futják végig a pályát, hogy egészen nyilvánvaló, a célon kívül semmit sem látnak. Fantasztikus koncentráltság az. Nem lehunyt szemmel futnak, a szemük nyitva van, de  látszik, hogy valamit néznek. Mi az, amire a tekintetüket függesztik? Olykor lehet látni futóversenyeket, mikor az élenjáró versenyző azért veszít, vagy kerül hátrébb, mert jobbra-balra tekintget. Nézi, hogy ki van mögötte, ki van mellette. Ezzel kizökken a ritmusból.
Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére… Egészen mély, minden más szempontot, körülményt kizáró koncentráltsággal. Innen értjük már a másik szót is, amire utaltam: kitartással fussuk meg…. A "kitartás" szó, állhatatosságot, tűrést, türelmet jelent. Azt a célnál maradást, ami nélkülözhetetlen a keresztyén élethez. Jól fordítja a Bibliánk, így mondja: Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, és nem úgy hogy állhatatossággal fussuk meg, mert állva nem lehet futni. De mégis állhatatosan, mégis kitartással. Mégis egészen a célig. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére.
A Zsidókhoz írt levél egy korábbi részben Jézusról azt mondja, hogy: Ő az üdvösség fejedelme. Most ugyanezt a szót használja: Ő a hitnek megkezdője és bevégzője. Milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy minden Benne kezdődik. A Zsidókhoz írt levélnek az eddigi tizenegy része csodálatos módon állította elénk Jézus Krisztust. Egészen fölfoghatatlan és fantasztikus dolgokat mondott Róla. Szinte az egész Újszövetséget rekapitulálja abban a néhány fejezetben, amit a korábbiakban elmondott Jézusról, mint főpapról, mint Isten Fiáról, mint tökéletes áldozatról, mint üdvösségünk megszerzőjéről, mint aki az Istennek jobbján a mennyei trónuson ül. S mindezt azért, hogy megértsük: a mi egész hitünk Őbenne kezdődött, és Őbenne jut teljességre. Boldog kijelentés ez, kedves testvérek. Ugyanis a keresztyén embert a leggyakrabban éppen az a veszedelem fenyegeti, hogy amikor a saját hitéről gondolkodik, nevezetesen azon, hogy miképpen lett hívővé, hogyan kezdődött el a keresztyénsége, hogyan kezdődött el a Krisztus felé való igyekezete, akkor az emberi válaszok csüggesztően sokfélének bizonyulnak. Nos hogyan? Talán úgy, hogy az én drága, jó nagymamám, odaült az ágyam szélére, megfogta a két kis kezemet, összekulcsolta, és elmondott velem egy esti imádságot. Erre emlékszem vissza legkorábbról. Ott kezdődött valami. Vagy talán úgy, hogy az én drága jó szüleim, bár én rúgkapáltam, és nem akartam, vasárnap reggel rám adták a sötétkék kantáros nadrágot, meg a fehér inget, aztán mentünk a templomba. Valami ilyesmire emlékszem vissza. Vagy, talán a gimnáziumban, mikor a szünetben vitatkoztunk az élet értelméről, meg Istenről, meg nagy dolgokról, és ott mondott valaki valamit, és az beleakaszkodott a lelkembe. Talán, talán ott kezdődött. Talán ott kezdődött, hogy történt velem valami, nem tudom, hogy mi, egy misztikus élmény, egy villanás, egy benyomás. Odáig tudok a legmesszebb visszamenni.
És bizton állíthatom, ahányan itt vagyunk, annyiféle ez a történet. De amikor nehézségek, küzdelmek,  bizonytalanságok vannak, ez a tény nem a sokféleség boldogságával tölt el bennünket, hanem ellenkezőleg: bizonytalansággal. Különösen akkor, ha olvassuk a tizenkettedik rész sorait, melyekből az derül ki, hogy ezek a küzdelmek és szenvedések Isten kezéből jönnek. Ha minden szépet és jót el lehetett mondani a keresztyén életről, ha meg lehetett mutatni a hősiességét, be lehetett mutatni  nagyszerűségét, föl lehetett állítani magunk köré a hit hőseinek sokszoros kórusát, akkor most arról hallunk, ami talpig megrendíti az embert: „mert akit szeret az Úr, megdorgálja. Megostoroz pedig mindent, akit fiaivá fogad.” Hol kezdődik akkor a hit? És hova vezet ez a hit? Odaérkezem az Istenhez, és Ő azzal kezdi: Drága egy szerelmes fiam és - elnézést, ezt most nem humorral mondom - kapok tőle egy jó nagy nyaklevest? Ez a fiúság? Ez az istengyermekség?
A hívő attól rendül meg a legjobban, amikor egy villanásban, egy megcáfolhatatlan benyomásban, - s íme ezt most az ige is megerősíti - ki kell mondania: Szenvednem kell, harcolnom kell, küzdenem kell, és ez a „kell” Istentől van. Ekkor, amit a hitünk eredőjének gondoltunk, mérhetetlenül bizonytalanná válik. Ha így van, akkor ez a hit csak valami átvett dolog! A nagymama belémplántált valamit, de ez nem az én hitem, hanem a nagymamáé. Akkor ez az én barátom ott, valamikor kamasz koromban mondott valamit, de tulajdonképpen még be sem fejeztük a vitát harminc-negyven-ötven éve. Mi ez a hit? Lehet, hogy csak eltanultam valamit? Lehet, hogy csak elsajátítottam valamit, ami nem is az enyém, sőt, nem is Istentől van, mert Isten, ha közel kerül hozzá az ember, rögtön kézbe kapja, jól meggyötri. Akkor inkább – mondják sokan - keresek olyan hitet, vallást, ahol kínálják és adják is a békességet, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, ahol lehet relaxálni, ahol van rekreáció, ahol van hűs és enyhet adó meditáció. Akit szeret az Úr, megdorgálja azt.
De, nem mi vagyunk a saját hitünk fejedelmei, megkezdői, akik azt elindították. Jézus Krisztus a hitnek fejedelme! És ha Jézus Krisztusra, az Atya egyszülöttjére tekintünk, akinek ki kellett innia a keserű pohárt, akkor értjük már azt, amit a második rész mond: Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, és az Isten királyi székének jobbjára ült. Ami benned krisztusi, azt Ő kezdte el, és ami benned krisztusi, azt Ő is fogja beteljesíteni. Csak Őreá nézz! Csak a tekintetedet soha Róla le ne vedd! Csak valami hihetetlen mély, lelki koncentráltsággal, vagy inkább élet-koncentráltsággal Őt tartsd mindig szem előtt!          
  Mert Ő a kezdet, Őbenne indít el bennünket Isten a hit útjára, és csak Őbenne érkezhetünk meg.
Így értjük a halálba készülő Bonhoeffer mondatát: Nekem ez a vég az örökkévalóság kezdete. Mert oda érkezik meg, ahonnan elindult. Azzal a boldog megtapasztalással, hogy mindvégig is ezen az úton, bármilyen távolinak is érezte ezt a célt, a hitnek fejedelme és bevégzője, Krisztus volt vele.
Szeretett testvéreim! Sosem volt könnyű keresztyénnek lenni. Ugyan mondják némely történészek, hogy voltak az európai történelemben olyan korszakok, amikor a keresztyénségnek nagyon jól ment a sora, amikor államvallás volt, amikor érdekből és haszonlesésből is megérte keresztyénné lenni. Lehet. A politikában, a közéletben, a társadalomban, a kultúrában voltak ilyen momentumok. Mi azonban most nem ezekről beszélünk. Most mi önmagunkról beszélünk. A saját életünkről. A lelkünkről. S ha erről beszélünk, ki kell mondanunk: sosem volt könnyű, mert a keresztyénség pálya-futás, a keresztyénség agónia. A keresztyénség elindulás és - hitünk és reményünk szerint - boldog megérkezés. De ebben a földi életben mindig elindulás és sohasem megérkezés, csak közeledés. Csak közelítés. Ezért hát, mi is, akiket bizonyságoknak fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, vagyis félretéve mindent, ami akár belőlünk és bennünk fakad, akár kívülről tartóztatna föl bennünket, kitartással, Jézus Krisztusra függesztett szemekkel fussuk meg a küzdőtért. Fussuk meg, hogy megérkezzünk ahhoz, akiben elkezdtük, megérkezzünk ahhoz, aki bennünk elkezdte és reményünk szerint jó végre is, viszi az üdvösség nagy munkáját.
Ámen

Az ember szüntelen szükségét érzi annak, hogy áldozzon. Többnyire a rendezetlen dolgok, a belső gyötrődések, az adósság-érzet, a bűn tudat – egyszóval a kudarc késztet erre.
Ugyanakkor menekülünk az áldozat meghozatal elől: a vesztes még vesztesebb lesz: ez vállalhatatlan. Ezért keresünk bűnbakot. A kudarcért más lesz a felelős. Valaki, aki gyengébb, valaki, aki nem közülünk való, valaki, akit magunk helyett is megvethetünk és okolhatunk. S ha a bűnbak elveszejtése pillanatnyi könnyebbedést is ad: az okokat soha meg nem szünteti. Szörnyű és halálos kör ez.
Jézusról szólva azt kell mondanunk: Ő az, aki széttöri ezt a halálos kört.
Egyrészt azzal, hogy ő tökéletes – nem silánysága, semmit érő volta, alávalósága okán, hanem tökéletessége okán alkalmas minden nyomorúság eltörlésére.
Másrészt áldozata önkéntes volt – életét maga tette le, maga szánta oda másokért, azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk.
Harmadrészt – s most ezt emeli ki a szakasz – ez egyszer s mindenkorra történt.
Az áldozat szertartását megalkotó ember úgy rendezi a dolgot – nyilván tapasztalatai alapján -, hogy az ismételhető legyen: ha és amennyiben szükség van rá. Ebből lesz halálos körré az életünk.
Jézus isteni áldozata egyszeri, tökéletes. Egyszerre elég örökre.
Egyszerre benne foglaltatik a feloldozás, a megoldás és a megszabadulás.
Lépjünk ki vele együtt e halálos körből: Isten gyermekeinek csodálatos szabadságára, ahol már nem kényszerből tesszük a jót, hanem szabad hálából – vagyis szeretetből.

A hitről és a helytállásról szólnak ezek a szavak.
A hit a jövőre irányul - A béketűrés a jelent hordozza
A hit csodálatos ajándék - A béketűrés a legnagyobb erény
Ez a kettő egymást táplálja, és a kettőből születik meg a reménység.
Arra buzdít a levél, hogy lelkesült szívvel ragaszkodjunk az Isteni ígéreteihez – reményünkhöz.
S azért buzdít erre, mert számtalan érv szól a hit ellen, s legalább ugyanannyi a béketűrés ellen.
A hit a jövőre irányul:      milyen nehéz bizonytalan helyzetekben túllátni a pillanaton, fölülemelkedni a rettenetes nehézségeken, újra és újra nyitottnak lenni Isten ajándékai felé… és kérni – úgy is akár, hogy már nincsenek szavaink.
A béketűrés ellen is ezernyi érv szól: a helytállást, a helyben maradást, az ütések elhordozását, a sértettséget, a gúnyt, s mindazt, amit ránk terhel a pillanat szinte lerobbantja magáról a szív indulata – s kész vele akár egy egész világot is felrobbantani.
De a hit csodálatos ajándék: ott kezdődik, ahol Isten belép az életünkbe, s gyógyító hatalmával megérint – s meghív a nyomorúságból a szabad jövendőbe.
A béketűrés pedig nagyszerű erény: olyan képesség, mely által szemlátomás átalakul a világ.
Jézus a szelídeknek és a türelmeseknek adja a jövendőt
Isten erejét azok kapják meg, akik hittel kérik.
Lemondás és menekülés helyett gyulladjon bennünk elő lelkesülés -  Isten hűséges minden ígéretéhez.

“Hogyha nékem szárnyaim lettek volna, én innét régen elrepültem volna”, mondja az 55. Zsoltár, a Psalmus Hungaricus, a Magyar Zsoltár. Az a zsoltár, amelyet Kodály Zoltán is olyan szépen feldolgozott, és amely olyan közel áll a szívünkhöz a reformáció kora óta, egy panaszkodó prédikátornak, Kecskeméti Végh Mihálynak a zsoltára, amelyben valóban, az egész magyar sors minden tehetetlensége, minden elvágyódása, minden késztetése, egyszóval minden, minden, ami az ember szívét átjárja, sok-sok alkalommal, benne van. Mi van benne, a zsoltárban, tudni illik az 55.-ben, a Psalmus Hungaricusban? Egyrészt egy nagy-nagy elvágyódás, hiszen az ember ösztönösen is elvágyódik arról a helyről, még pontosabban szólva abból a szituációból, amit a zsoltár sok esetben így ír le: szorongattatás. Ez az, amikor szorosságba kerül az ember. Nem is tudja szorosságának okait megnevezni. Időnként ezek lehetnek személyek, lehetnek ügyek, lehetnek bajok, de a szorosság attól szorosság, hogy arctalan, névtelen. Talán a szívnek a szorongása ez. Az ilyen helyzetekből az ember elvágyódik, szeretne kitörni, szeretne valahova eljutni, ahol ezt nem kell átélnie, ahol biztonságban van, ahol úgy érezheti, hogy rendben vannak a dolgok, ahol feloldódik a szorosság, és távlatok nyílnak meg. Minden elvágyódásban távlatot keres az ember. Amikor összeszűkül a világ, amikor szoros a világ, nincsenek távlatok, akkor elvágyódik az ember.
De ugyanakkor, amikor azt mondja a zsoltáros, hogyha szárnyam lett volna, csak feltételes módban beszél -  ha lett volna. Nincsen. Ha lett volna, elrepültem volna. De nincsen, és itt vagyok. Itt kell lennem. Vagy, ha lenne is módom, ezt a módot nem tudom működésbe hozni, mert nem az a lényeg itt,  hogy meg tud-e az ember bizonyos lépéseket tenni, be tud-e pakolni a kofferébe, meg tudja-e venni a vonatjegyét, vagy kiváltja a kivándorló útlevelet, és köszön mindenkinek, áldás, békesség, viszontlátásra, és odébbáll. Nincsen szárnyam, mert a szívem itt van. Azért nincsen szárnyam, mert nem tudom megtenni ezeket a lépéseket belső oknál fogva. Hogyha nékem szárnyam lettek volna, régen elrepültem volna.
Ha lett volna… ebben az is benne van, ezzel azt is kifejezi a zsoltáros,  hogy az ember általában magával viszi a bajait. Amikor gyermek voltam, és iskolaorvoshoz kellett menni vizsgálatra, évenként álltunk ott sorba, derékig meztelenül, s volt egy-két göbbedt gyerek is az osztályban, kopogtatta a hátukat a doktor bácsi, és azt mondta: kisfiam, neked levegőváltozásra van szükséged. S jól is esik az. Kimenni az egyik környezetből, átmenni egy másik környezetbe, ilyenkor kitágul a szív, kitágul a tüdő, fellélegzünk, átjár bennünket valami más, meg  tudunk újulni. Levegőváltozásra van szükség. De lelki értelemben,  akárhova megy az ember, ha belül van a baj, azt viszi magával. Ha az ember félénk, nemcsak itt, másutt is félénk lesz, ha az ember gyáva, nemcsak itt, ott is gyáva lesz, ha az ember itt szerencsétlenkedő, akkor ott is szerencsétlenkedni fog, ha az ember irigy itt, ott is irigy lesz, ha alávaló, ott is alávaló lesz, ha megsebzett a szíve, az a megsebzett szív, ott is sebzett szív marad.  Ha nékem szárnyam lett volna, de nincsen. Ezért kiált a másik zsoltár, a most felolvasott zsoltár, a 17.  így: zárnyaid árnyékába rejts el engem. Mert Istennek van szárnya. És erről szeretnék most néhány szót szólni. Azért fordul Istenhez a zsoltáros, mert Isten az, aki el tud rejteni. Ő elrejthet bennünket. Pontosan úgy, ahogyan a kotlós elrejti a csirkéit. Aki falun nőtt fel, biztosan látott már ilyen jelenetet, én többször is: megjelenik fent az égen egy ragadozó madár, és a kotlós valami különös hangot hallat, és a csirkéi az udvarról egyetlenegy szempillantás alatt összeszaladnak, és elbújnak a szárnyai alá, láthatatlanná válva. Olyat is láttam, - sokszor az ember így tudja magát érezni, amikor magára marad! – hogy valamelyik kis szerencsétlen későn ért oda, az összes csirke már ott van a kotlós szárnya alatt, és az az egy riadtan csipogva futkároz körbe tyúkanyó körül, hol lenne neki helye, s próbálkozik valahol befurakodni. Aztán tyúkanyó kegyesen felnyitja az egyik szárnyát, és mehet ő is. Sokszor vagyunk így, már mindenki Isten szárnya alatt van, már mindenki védelem alatt van, vagy legalábbis így ítéljük meg, senkinek semmi baja, mindenkinek jól megy dolga, csak én vagyok az, akit állandóan veszedelem fenyeget.  Szárnyaid árnyékába rejts el engem. Egyszemélyi kérés ez, kedves testvérek. Nincsen benne semmi közösségi jelleg, még akkor sem, ha sokszor természetesen egy közösség is imádkozhat így. A végtelenül magára maradt ember imádsága ez, aki ahhoz fordul, ki elrejtheti őt. Éspedig azért, mert van már ilyen megtapasztalása. A költői képet nem szabad, és nem is érdemes túlbonyolítani és túlmagyarázni, úgymond allegorizálni, s egészen biztos az is, hogy az embert az Istenhez nem az ösztöne viszi, hanem a tapasztalata. Nem valamiféle titokzatos érzék munkálkodik ilyenkor az emberben, hogy oda húzódjon az isteni oltalomhoz, hanem a tapasztalat. Azért kérheti ezt a zsoltáros, azért beszél így, mert ezt már megtapasztalta. Ahogyan egy korábbi versben mondja a zsoltár: hívlak Téged, mert Te felelhetsz nékem. Mert Isten tud felelni. Megszólítható, és képes, és akar is felelni. Vagy ahogy a Heidelbergi Kátéval szoktuk mondani: Isten ezt megcselekedheti, mert mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mert könyörületes Atya. Megcselekedheti, és meg is akarja cselekedni. Szárnyaid árnyékába rejts el engem.
Azután kéri ezt a zsoltáros, mert a veszedelmek ott szorongattak bennünket,  ahol vagyunk. Ez evidensnek, lehetne mondani, tautologikusnak tűnik. Ott vagyunk bajban, ahol vagyunk. De hát gondoljunk bele, kedves testvérek, ez azt jelenti, hogy ott kell a segítséget is kérnünk, ahol vagyunk. Nem lehet az életet úgy felépíteni, hogy itt most nagy baj van, valahogy majd kikecmergek belőle, az Isten segítsége meg akkor kell majd, akkor lesz rá szükségem, amikor neki kell feszülni, amikor plusz erőre lesz szükség, amikor el kell igazodni, amikor ismeretlennek vágunk neki. Nem. Itt rejts el, mert itt van a veszedelem, ebben a helyzetben! Mit mond ezzel a zsoltáros? Azt,  hogy mégsem olyan átkozott, mégsem olyan elveszett az én élethelyzetem, mint aminek gondolnám, vagy ahogyan a tényekből összekombinálom. Milyen sokszor halljuk, és talán mondjuk is, hogy ami most van, az, semmit nem ér, ami most van, az egy nagy lehetetlenség, ami most van, az, színtiszta átok. Mindennek vége. Szárnyaid árnyékába rejts el engem. A keresztyén ember nem ismer olyan helyzetet, amiben ne lehetne valamit tenni. Nincsen olyan helyzet a számunkra, amelyben leeresztjük a kezünket, és azt mondjuk, hogy mindennek vége. Szárnyaid árnyékába rejts el engem. Lehet, hogy én nem tudom felemelni a kezem, lehet, hogy én nem tudok tenni semmit, de Isten ki tudja terjeszteni szárnyát. És Isten szólítható, Istenhez lehet imádkozni, mert Ő felelhet nekünk.  Azután azért kérhetjük és kérjük is ezt Istentől nehéz helyzeteinkben, mert hiszen a nehéz helyzetekkel szemben az ember védtelen. Kiszolgáltatott. Még akkor is, ha egy-két lépést tudunk tenni. Még akkor is, ha imádkozni tudunk. Még akkor is, ha bizakodó szívvel azt mondjuk, hogy eljön majd a kibontakozás ideje. Még akkor is, ha azt mondjuk, hogy Isten segedelmével fel tudjuk majd mi még emelni a kezünket, a szívünket, a lelkünket.  Mégis, a szorongattatásban az ember védtelenséget él át. Különbség van a tehetetlenség és a védtelenség között. Védtelennek lenni azt jelent, hogy nem tudom most mozgósítani azokat az erőket, nem tudom most magam mellé sorakoztatni azokat a hatalmakat, amelyek elhárítanák a veszedelmet. Tehetetlennek lenni azt jelent, hogy az ember teljes mértékben megadta magát a helyzetnek. De, mivel nem adjuk meg magunkat még védtelen állapotunkban sem, azt mondjuk, szárnyaid árnyékába rejts el engem. Sőt, nyugodtan ki is mondhatjuk,  nincs ebben semmi szégyellni való, igen, vannak az életnek pillanatai, amikor az ember, bár nem tehetetlen, de védtelen. Azt mondják az emberi lélek és magatartás, viselkedés kutatói, hogy ez inkább a férfiakat jellemzi, a férfi az, aki legkevésbé képes arra, hogy bevallja, hogy védtelen, törékeny, erőtelen. Inkább büszkén kihúzza magát, inkább úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne. Egy harcos király zsoltárát olvasom, Dávidét, aki sok nagy győzelmet aratott, sokféle veszedelemből kivágta magát, akire valójában nem mondhatjuk azt, hogy tehetetlen báb lett volna, s most mégis kimondja: védtelen vagyok. Védtelen vagyok. Rejts el Uram, mert nem tudom magamat megvédeni. Olyan ez valóban, mint amikor az ijedt gyermek anyjához szalad, s belekapaszkodik a szoknyájába. Igen, a Bibliának ez az egyik legszebb képe, ez az egyik legszebb kérése: szárnyaid árnyékába rejts el engem, olyan lettem, mint a védtelen kisgyerek. Nos, megfogom anyám pendelyét, anyám szoknyáját, s hogyha jó bő szoknya az, akkor még bele is csavarom magamat, s legfeljebb csak a két riadt szemem látszik ki belőle. Édesanyám nem lök el magától. Nem mondja, mit alkalmatlankodsz itt a lábamnál. Betölti a hivatását, teszi a dolgát, megvéd engem. Isten is kiterjeszti szárnyát és szárnya árnyéka alá von engem, megvéd engem.  Amikor Dávid ezt kéri, és más zsoltárjaiban is beszél erről, hogy mit jelent Isten árnyékában, Isten védelmében csodálatos módon elrejtetni, nemcsak kér, hanem prófétál is. Hiszen ez a kép, tudni illik az, hogy Isten a szárnya alá odarejt bennünket, és mintegy magára vonja a veszedelmet, csodálatos előkép. Az Újszövetség előképe. Kit ér a támadás, ha én elbújok valakinek a háta mögé? Azt, akinek a háta mögött vagyok. Kit ér a csapás, hogyha szárnyai alá bevont engem? Őt, aki kiterjesztette szárnyát fölém. Olyan ez, mint a pajzs, de élő pajzs. Az Újszövetség arról beszél,  hogy maga Jézus Krisztus az, aki felfogja és elhárítja rólunk a bűnnek minden veszedelmét, a bűnnek minden átkát. Hogy mondja ő maga? Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti csibéit, de te nem akartad. Jeruzsálem nem akarta, meg az ember se akarja sokszor. Ám azért jövendölés Dávid kérése, mert Isten akarja.
Végül is, kedves testvérek, ennek a zsoltárnak, így összekötve Jézus szabadításával, az a csodálatos üzenete, hogy sokszor ezt nekünk kérnünk se kell, a nélkül is megteszi Isten. Sokszor eszünkbe se jut, hogy ezt kérjük, és Isten megteszi. Vidám rajzfilmek tudják ezt kifejezni, mindannyian láttunk már ilyet, amikor a kicsi-kicsi szereplő, a végtelen és a gyenge hadakozik a nagy ellenféllel, bokszol vele, és egyszer csak a nagy ellenfél elsápad, leereszti a kezét és elsompolyog. A mi kis emberünk nagyon büszke magára, hogy milyen erős, hogy megijesztette, hogy elkergette ellenségét, aztán óhatatlanul hátranéz, és ott magasodik mögötte a nagy és legyőzhetetlen patrónus. Milyen sokszor vagyunk így, kedves testvérek! Még bokszolunk, még gyűjtjük az erőt, még harcolunk, még küszködünk, de Isten kegyelmes védelme már ott magasodik felettünk, ott magasodik mögöttünk. Hogyha néha, néha győzök, kivonta kardját, megelőzött - mondja Ady egyik gyönyörű versében. Megelőzött.  Mégsem azt szeretném ezzel mondani, hogy olyan nagyon rendben van minden, hogy ezt már nekünk kérni se kell, hogy olyan jól van minden, hogy Isten mindig jön, automatikusan, ez a dolga, hogy minket megvédjen, minket szárnyai árnyékába vonjon, minket minden bajból, veszedelemből kiszabadítson. Most is, ahogy mondja a zsoltáros: ellenfeleim lelkesülnek körülöttem, az én szomorú és elesett állapotomon lelkesülnek. De nem baj, nem kell kérni, majd jön Isten, és elvégzi a dolgát. Nem ezt mondom, hanem azt, hogy kell kérni. Kell érette imádkozni. Kell imádkozni. Ki kell mondani: belátom és látom, védtelen vagyok, belátom és látom, most itt van a baj, körülöttem, bennem és velem. Rejts el, kérlek! Téged hívlak, mert Te felelhetsz. Egy régi időből való vallomást hallottunk,  mely arra bíztat bennünket, mi is merjük, boldog szívvel hívni az Urat, mi is merjük, bizakodó szívvel szárnyai oltalmába, árnyékába menekülni, hogy minden bajból, minden veszedelemből, minden nyomorúságból kimentsen, azoktól megóvjon, és minket az új élet örömével megajándékozzon.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt napokban Pál apostolnak az Efézusiakhoz írott levelét olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint. Ahogy szakaszról szakaszra haladtunk előre az ige olvasásában, bizonnyal sokaknak föltűnt, hogy amilyen nagyszerű panorámával, nagyívű, - nyugodtan mondhatjuk - transzcendens kép-sorozattal kezdi az apostol a levelet, úgy jutunk lejjebb és lejjebb, és válik egyre inkább hétköznapivá az apostol mondanivalója. Az ötödik részben már a házasságról van szó, meglehetősen prózai dolog, a hatodik rész elején pedig már arról van szó, hogy a cselédek, a szolgák, a háziurak, a főnökök és a beosztottak hogyan viszonyuljanak egymáshoz.
Mondhatná valaki, nem valami nagy út, a mennyeknél kezdeni, és végül eljutni egy irodai rendszabályhoz. Transzcendens magasságokból indulni, és végül eljutni oda, hogy vajon le kell-e dolgozni a nyolc órát, ahogyan azt a munkakönyv előírja. Sok biblia-tudós és biblia-kritikus éppen ezért is hajlik arra, hogy azt mondja, ezt a levelet nem írhatta az apostol, mert Pálnak éppen fordított a logikája. Ha például előveszzük a Korinthusi levelet, vagy a Galata levelet, vagy a Filemonhoz írt levelet, azokban azt látjuk, hogy mindennapos, hétköznapi problémákból indul az apostol, lett légyenek azok a gyülekezet belső életének a kérdései, vagy mindennapos emberi problémák és gondok, és ezekből kiindulva jutunk följebb és följebb. Gondoljunk például a Korinthusi levélre, amely azzal kezdődik, hogy a korinthusi gyülekezet nagy megosztottságoktól szenved, huzavonák, civakodások, perlekedések között őrlődnek. Olyanokon vitatkoznak, hogy lehet-e a bálványáldozati húsból enni, vagy sem, milyen távol is van tőlünk ez a probléma – de aztán ez a levél a 13. részben a szeretet himnuszával folytatódik, a 15. részben pedig a feltámadásról beszél. Egyre följebb és följebb. Az Efézusi  levelet olvasván pedig az az érzése az embernek, hogy egyre lejjebb és lejjebb haladunk.
Bár sokszor kívánjuk, hogy az evangéliumot aprópénzre váltsuk, hogy annak a hasznát a mindennapi életben is meglássuk, gyakorlatilag is tudjuk alkalmazni, mégis vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, jó lenne ott maradni a magasságban. Valahogy úgy, ahogy a tanítványok is a megdicsőülés hegyén. Ott szerettek volna kunyhót építeni, egyet Jézusnak, a másikat Mózesnek, a harmadikat Illésnek, és elidőzni az isteni magasságban. Főleg akkor érzi az ember ezt a belső késztetést és vágyat, hogy ott maradjon a magasban, amikor az élet hétköznapi dolgaiban rengeteg baja, küzdelme, nyomorúsága van, sőt még inkább, amikor úgy tűnik, hogy ezekben a küzdelmekben vesztésre áll. Most azonban az apostol a levele befejező soraiban újra emlékezteti az efézusiakat és a levél mindahány olvasóját, így minket is, hogy miről is van itten szó tulajdonképpen, mi a tétje a keresztyén életnek és a keresztyén hűségnek: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében, mert nem test és vér ellen van tusakodásunk.” Ez a tét. Ez a küzdelemnek, ez minden harcnak a tétje. Két kifejezést használ az apostol, mintegy szójátékszerűen, e küzdelem tétjének a megértetésére, s mind a kettőt ismerjük is, csak az a baj, hogy ketté is szoktuk választani. Ma arról szeretnék szólni a felolvasott igeszakasz fényében, hogy ez a kettő összetartozik. Az egyikre ezt mondja az apostol: Arra kérlek benneteket, hogy vegyétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok. A másik ige pedig azt mondja: Vegyétek föl az Isten fegyvereit, hogy ellenállhassatok.
Megállni és ellenállni. Ez a kettő nem teljesen ugyanaz. Érezzük és tudjuk is mindannyian. Van egy szép magyar közmondás: Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Megállni. Milyen nagy keresztyén erény, kedves testvérek, megállni. Megállni az ütések alatt, megállni a kísértések közepette, megállni, és nem megfutni. Megállni, és nem föladni. Egy másik, újszövetségből vett kifejezéssel így is lehet ezt visszaadni: Megállni, ott maradni, a terhek, a problémák, a csapások, a küzdelmek alatt ott maradni. Alatta maradni. Kitartani. Nem kifutni a terhek alól. Gyerekkoromban láttam. Férfiak dolgoztak a szomszédban, istállót építettek, és egy nagy gerendát kellett beemelni a helyére. Régi módon dolgoztak még, először vállra kapták a gerendát, aztán néhányan a falon próbálták azt úgy fölemelgetni. Az egyik atyafi, nem bírván a terhet, kiugrott a gerenda alól, és az összes többi is, aki tartotta, összerogyott. Ezért mondja, kedves testvérek, az apostol a 18. részben: Minden imádsággal, könyörgéssel imádkozván minden időben, ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért. Ugyanis a keresztyén állhatatosságnak, megállni tudásnak nem csak önmagunkra, saját magunkra, csakis kizárólag magamra nézve van tétje. Minden szentekért kell gyakorolni az állhatatosságot. A gyermekeinkért, a hitvesünkért, a testvéreinkért, az egyháztagokért, ha kell, akkor ennek a népnek minden tagjáért. Megállni, mondja az apostol, nem kilépni a terhek és a csapások alól, magamért is, meg mindazokért, akik az enyémek – ez a nagy feladat. Pontosabban, ez az egyik feladat. A másikat így fejezi ki az apostol: Ellenállni. Ez más. A megállásban, az eltűrésben, az elhordozásban az ember jórészt passzív. Nem üt vissza. Nem enged egy tapodtat sem. Ott van, ahova az Isten állította, azt hordja, amit az Isten rátett, úgy él, ahogy élnie kell, s talán nem is akar ebből a helyzetből kitörni, mert tartania kell, hordania kell a terheket a többiekért is. Az ellenállás aktív. Az ellenállásban az ember szembefordul azzal, aki, vagy ami megtámadja őt, és ellencsapásokat tesz. Megpróbálja elhárítani az ütéseket, megpróbál győzelmet aratni.
A keresztyénség kétezer éves története során - nyugodtan mondhatjuk - mindig óriási vita dúlt ezen a kettőn. Mégpedig nem elvi vita, hanem élet-vita. Megállni vagy ellenállni. Elhordozni vagy szembefordulni. Amikor Hamlet Shakespeare drámájában monologizál: Lenni vagy, nem lenni, mikor nemesb a lélek, mikor nemesb, ha eltűri balsorsa minden nyűgét, nyilát, vagy ha síkra száll…, és szembeszáll minden ellenféllel, minden bántással, minden gyötrelemmel? Nos, a mi Hamletünk a keresztyén dilemmán meditál. Eltűrni, elhordozni vagy szembeszállni? Ez a tét, kedves testvérek.. És azért kell így beszélnie az apostolnak, mert az ő korában, a levélírás idején a keresztyénség mellett és a keresztyénséggel rivalizáló módon két nagy szellemi irányzat sarjadt már föl. S ha néhány szót szólok ezekről,, rögtön érezzük, hogy ez nem kétezer évvel ezelőtti dolog, ez bizony nagyon is mai dolog. Az egyik irányzatot gnózisnak nevezték; ez egy különös, szellemi fermentum volt. Azt jelenti a gnózis szó, hogy tudás, ismeret. S azok, akik ezt a bizonyos tudást, titokzatos isteni tudást megszerezték, azok már beleláttak a mennyei világ titkaiba, azok megkapták a mennyei világ minden eszközét, armatúráját, fegyvertárát, hogy ebben a világban, a nagy harcban eligazodjanak – ezt hirdették a gnosztikusok. Okos, mindenre kész, taktikus harcosok lettek, akik kívülről-belülről megismerték az ellenséget.
Ki az ellenség? Itt sorolja az apostol: Fejedelemségek, hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei. Hadd mondjam most ezeket görögül, mert ezek a görög szavak még a magyarba is áthangzanak. Azt mondja az apostol: Archoi, arché. Az archeológia szót mindannyian ismerjük. Kiismerem az ellenséget a maga eredőjében, a kezdetében, az arché-jában. Aztán azt mondja az apostol, hogy: Ekszouszia, hatalom, szó szerint ezt jelenti a szó. Kiismerem az ellenség erejét és gyengéjét. Aztán azt mondja, hogy: Kozmokrátor, világbíró, vagyis az egész világot birtokló, világhatalommal rendelkező. Lett légyen bármekkora ez az ellenfél, egész világra kiterjedő uralommal, totális diktatúrával, bármivel, én kiismerem a gyenge pontjait, mondja a gnosztikus. S aztán azt mondja, hogy: Pneumata, gonosz lelkek. Nos, majd megismerem a gonosz lelkek minden nevét, minden származását, minden eredőjét, és e tudással győzök, mert ez a tudás hatalom. Ezt a mondást ugyan nem a gnosztikusoknak tulajdonítjuk, hanem egy középkori bölcsnek, de a tudás hatalom, mondták a gnosztikusok is, és tudás kell az Isten gyermekeinek, hogy ellenállhassanak, hogy harcolhassanak, hogy győzhessenek.
Volt azonban egy másik irányzat, amelyik azt mondta, hogy nem bírunk mi el a sors erőivel, a sors hatalmasabb, mint mi vagyunk. Merő önáltatás azt gondolni, hogy kiismerjük a levegőbeli hatalmasságok minden erejét, titkát, manőverét, manírját, és majd egy okos, szellemi taktikával legyőzzük. Dehogyis, a sors, a végzet több, mint az ember, az több, mint a család, több, mint a nemzet, több, mint az egész emberiség. A sors kozmokrátor, világot birtokló hatalom, az győz le mindent. Mit tehetünk? Csak egyet. Sztoikus nyugalommal elhordozzuk. Pontosan a keresztyénség színrelépésének idején virágzott fel a sztoikus filozófia, amelyik nem is igazán filozófia volt, nem bölcselkedés volt, hanem magatartás, magatartás-filozófia volt. Légy férfi! Viselj el mindent! Ne panaszkodj! Ne sírj! Miért bánt, ha a mulandó dolgok eltűnnek az életedből? Miért gyötrődsz, ha betegség ér? Ha gyász köszönt az életedben? Ha elveszítesz valakit? Az, az igazi, ha az ember férfiasan, rezzenéstelenül helytáll, megáll! Mert csak így lehet kifogni a sorson.     Nem szívesen idézem ide, de elmondom. Édesanyám mesélte, hogy gyerekkoromban, mikor megátalkodott kis kölyök voltam, és sor kellett keríteni a fegyelmezésre, az nem a többiek szemeláttára zajlott, hanem mindig a kamrában fakanállal. Meséli édesanyám, hogy általában hamar abbahagyta a fegyelmezésemet. Mert míg a többiek igen hamar sírva fakadtak, csak ki kellett húzni a konyhában a sublótfiókot a fakanálért, már kitört a zokogás, addig én meg bizony, kaptam, de közben vigyorogtam pimaszul, úgyhogy édesanyám csakhamar föladta. Nos, valami ilyesmi a sztoicizmus, kedves testvérek. Üt a sors? Bánt a sors? Az arcába vigyorgok! Majd csak abbahagyja. Majd csak rájön, hogy nem tud velem kibánni, nem tud rajtam kifogni. Ez az igazi! Megállni. Maga a szó is, amelyből a sztoicizmus származik, sztoa, tulajdonképpen szójáték. Ezek a filozófusok Athénben kezdték a működésüket, az athéni Akropolisz oszlopcsarnokában, azt hívták sztoának, ahol álltak az oszlopok. Ám minden görögül tudó és beszélő ember értette a sztoa szóból, hogy megállni. Csak állni rezzenéstelenül. Nos hát értjük a tételt. A mi jó keresztyéneink ott Efézusban, és itt ma is,  úgy tűnik alternatíva előtt állnak: Vagy sztoikus leszek, amire rászórnak egy kis keresztyén pepperónit, egy kis keresztyén sót, borsot, paprikát, egy kicsit megöntözik keresztvízzel, s máris az övék - de igazából véve mégiscsak sztoicizmus is. Megállni rendületlenül. Belevigyorogni az ördög arcába. Üssél csak, úgy se mész velem semmire!
Vagy gnosztikusnak lenni. Amit szintén le lehet locsolni egy kis pneumatológiával, egy kis szentháromságtannal, egy kis angyaltannal, egy kis keresztyén ezotériával, de csak gnózis az. Tudom én minden gyengédet, s már be is kerítettelek! Nos hát, kedves testvérek, az apostol oly igazán egyértelművé teszi a számunkra, hogy megállni és ellenállni egy és ugyanazon dolog. Ez a mi életünkben, a Krisztus-követők életében sosem választható ketté. Sosem különíthető el egymástól. És, hogy miért így van ez? Hát halljuk, hogy mik azok a fegyverek, amikbe fel kell öltözni. Annak okáért - mondja az apostol - vegyétek föl az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok… és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Ellenállhassatok és megállhassatok. „Álljatok hát elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és fölöltözvén az igazságnak mellvasába.” Az az öv, amire a keresztyén ember minden fegyverét fölaggatja,  az igazság. Minden fegyverem az igazságból való, attól függ, az által lehet csak kéznél. Aztán az a mellvért, amellyel minden csapást elháríthatok, az igazságosság, a méltányosság, a tiszta, helyes és jó ítélet. Majd folytatja az apostol: Vegyétek föl a harci csizmát is, mely régen inkább saru volt, tehát felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével. Hogy lehet egy harcosnak úgy a csatába menni, hogy békességbe öltözik, békességben jár? Hogy lehet úgy harcra készülni, hogy evangéliumot, örömhírt hirdet az ellenségnek is? Hogy lehet úgy csatába menni,  hogy igazságos akar lenni a csatában? A csatában nincs igazság. A csatában erő van. A csatában dulakodás van. A csatában trükkök vannak. A csatában minden csalás és minden szabálytalan megengedett, mert győzni kell. Ha valaki elolvassa a nagy csaták történetét, azt fogja észrevenni, hogy a nagy hadvezérek sohasem voltak korrekt úriemberek. Mindig azért győztek, mert be tudták csapni az ellenfelet. Megtévesztették. Körbe kerítették. Trükköket alkalmaztak. Mi magyarok is milyen büszkék vagyunk arra, hogy amikor nyilainktól rettegtek, milyen fantasztikus hadicseleket alkalmaztunk. De ez nem volt tisztességes dolog,  a lovagiasság szabályai szerint. Futott a jó sok magyar lovával el a csatából, ment utána az ellenség, hogy "győztünk, győztünk", s akkor jöttek a nyilak. Megadták magukat a magyarok? Menekülőre fogták? Dehogyis! Ez volt trükk!
De ez a csaták világa. Ez a világ világa. Ha a keresztyén ember harcol, az igazsággal harcol, az igazságossággal harcol, a békesség evangéliumával harcol. „Mindezekhez fölvévén a hitnek pajzsát, mellyel a gonosz minden tüzes nyilát megolthatjátok, az üdvösség sisakját is fölvegyétek és a léleknek kardját.” Egy tökéletes hadifelszerelésben előálló harcost láthatunk. Megvan minden eszköze, és minden eszköze lelki eszköz. Mert lelki a hitnek a pajzsa, lelki az üdvösség sisakja és lelki, mert hiszen a Léleké, a lélek kardja.
Milyen elgondolkodtató, azt mondja az apostol, hogy a hit pajzsát vegyétek föl. Megvéd a hited. Megvéd a hited. Egészen megrendítő ezt egy olyan korban hallani, amikor az embert legtöbbször és leginkább a hite miatt éri támadás. De ha a hited miatt ér támadás, mivel mással védheted meg magadat, mint a hiteddel? Ez a tét. Ez ennek a harcnak az igazi tétje. A hited miatt ér támadás. És vedd föl az üdvösség sisakját. Mi másért ér támadás, mint azért, hogy tiéd az üdvösség. Leteszed a sisakot, mert az ellenség megtámad és csúfol, hogy mi ott a fejeden az a bóbitás, forgós valami, az a Krisztus-kalap? Minek az oda neked? Járjál csak hajadonfőtt. De ne járj hajadonfőtt! Hagyd magadon az üdvösség sisakját! Sőt, így mondja az apostol, hogy vedd föl! Vagyis az efézusiak már ezt az egész armatúrát letették az arzenálba. Ezek már mind ott lógnak a szögön. Ott rozsdásodnak. Vedd elő, és vedd föl!
És „végezetre a lélek kardját, mely az Isten beszéde.” Egyetlen egy támadó fegyvere van a keresztyén embernek. Egyetlen egy, mert az összes többi védekező fegyver. Az összes többi, amiről eddig szó volt, csak a megállást, csak a helybennállást szolgálja, csak azt szolgálja, hogy ne kelljen elfutnunk, megsemmisülnünk. De van egy támadó fegyver is. Az Isten beszéde. A Lélek kardja. És ez az, az isteni beszéd, ez az, az isteni Lélek, ez az a kard, amely elhatol a szívek megoszlásáig is. Ez az a kard, amelyik elválasztja az igazat és a hamisat. Ez az a kard, amelyik, ha kell, igen, kivágja és kimetszi a te életedből is és a másik életéből is a gonoszt, a nem oda valót, az istentelent. És ez az a kard, egyedül ez az a kard, a Lélek kardja, amellyel ellencsapást lehet tenni. Az ördög, a hamis világbírók, a gonosz lelkek minden támadásával szemben. Egyedül ezzel lehet győzni. Mert hiszen, kedves testvérek, amikor arról van szó, hogy megállni vagy ellenállni, mégsem csak arról van szó, amiről a mi sztoikusaink és gnosztikusaink beszélnének, hanem arról, hogy tudunk-e győzni. Mert a győzelem, végül is a kérdés. Aki megáll, az még nem győzött. Aki ellenáll, az még nem feltétlenül nyerte meg az ütközetet. Győzni csak az ige kardjával lehet, az Isten beszédével. Olyan korban élünk, amikor észre sem vesszük szinte, szinte észre sem vesszük, csak sokszor sajnálkozva, utólag, hogy kibeszélnek belőlünk mindent. Tessék ezt szó szerint érteni. Kibeszélnek belőlünk mindent. Végignézünk egy talk-show-t, végignézünk egy vidám beszélgető műsort, meghallgatunk egy rádióműsort, vagy elolvasunk egy újságcikket, meghallgatunk néhány hatalmast, amint prelegál, és azt érezzük utána, hogy üresek vagyunk. Kiürít bennünket a mai világ beszéde. Kibeszél az belőlünk mindent.
Ne hagyjátok hát a lélek kardját, a beszélő és a szóló Istent, mert ez a beszélő, szóló, igét adó Isten ad nekünk győzelmet, és tart meg bennünket, és teszi az életünket tartalmassá. Egy folyamatosan, újra meg újra kiüresedő, kiürülő és a másikat is kiüresítő korban élünk. Nem is tudjuk, mi lesz ennek a vége. Nem is tudjuk, mi lesz a vége annak, amikor majd nem lehet ilyen szavakat kimondani, hogy igazság meg igazságosság meg békesség meg üdvösség meg szeretet, mert ezeket a szavakat kiüresítették, és a mi lelkünkből is kibeszélték. Ám az Isten beszéde nem csak győzni tudó beszéd, hanem teremtő beszéd is. És ahol igazságnak, igazságosságnak, békességnek, örömnek, szeretetnek hiánya van, ott ezt a hiányt Isten beszéde bepótolja, ott ezeket a nem létező és vágyott lelki tartalmakat az Isten beszéde újra megteremti. Nemcsak harcról, hanem alkotásról, életről, teremtésről és újjáteremtésről is szó van.
Végezetre hát: Legyetek erősek az Úrban és hatalmasak az Ő erejében, minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal, megállással és ellenállással és könyörgéssel minden szentekért. Ámen.
Teremtő igédet, újjá szentelő, megszentelő és újjáteremtő Szentlelkedet add nékünk Mennyei Atyánk, hogy küzdelmeinkben, harcainkban, kísértéseinkben megállhassunk, s végigvihessük azt a jó harcot, amelyre elhívtál. Megállva és ellenállva és a Te szent hatalmadban győzelmet aratva tarts meg minket.. Így könyörgünk, Mennyei Atyánk, a Te ajándékaidért, az igazságért, az igazságosságért, a békesség evangéliumáért, a hitért, az üdvösségért és a lélek kardjáért, mert nekünk ezek nincsenek meg. Ezeket csak Tőled kaphatjuk, s köszönjük, hogy Te kész vagy nekünk ezeket adni. Kérünk, Mennyei Atyánk, minden keresztyénért harcaiban, küzdelmeiben, próbatételeiben. Áraszd ki megerősítő Szentlelkedet ránk. Könyörgünk anyaszentegyházunkért, a mi református egyházunkért, adj nékünk bölcsességet, testvériességet, tudjuk úgy hordani terheinket, hogy a másikét is hordjuk. Tudjunk úgy magunkért harcolni, hogy a másokért is harcolunk imádsággal, és állhatatossággal. Könyörgünk népünkért, e határokon belül és azokon túl. Erősíts, buzdíts, vigasztalj bennünket minden küzdelmünkben, hogy megállhassunk és megmaradhassunk. S kérünk magunkért, akik itt vagyunk, s hallottuk igédet. Add nékünk vigasztaló erőidet, ha gyászban járnánk, s újíts minket a feltámadott Krisztussal. Újítsd meg bennünk szereteted hatalmát, ha súlyos terheket hordoznánk. Erősítsd karunkat, lelkünket, szívünket. S legfőképpen azt kérjük, a Te igéd magvetése hadd teremjen életünkben bőséges gyümölcsöt nevednek dicsőségére. Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy kérésünket el sem mondtuk, Te azt már atyai irgalmadból meghallgattad. Legyen Neked ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Sok-sok bibliai igehely és igazság lett már közhellyé a keresztyén szóhasználatban. Ezek közé tartozik ez a talán legtöbbször hallott bibliai szakasz is, hiszen nagyon gyakran, istentisztelet végén ez az áldó ige, másutt pedig az istentisztelet kezdetén köszönti ezzel a lelkipásztor a gyülekezetet. És mint minden más esetben, ennek a felolvasott igének az esetében is szinte már-már verekednünk kell azért, hogy az igazi értelme, a jelentősége a számunkra megmaradjon, illetve újra világosodjon. Milyen gyakran mondjuk azt, hogy "jó napot kívánok!" "jó éjszakát!" "jó reggelt!", és milyen ritkán gondolunk abba bele, hogy ez nem egy udvariassági formula, ez nem csak azért van, hogy mondjunk egymásnak valamit. Milyen sok mindent jelenthet, valóban, ha  jó napot kívánunk.
Nos hát nézzük meg, mit is jelent az, ha az apostol azt mondja: azt kívánom, hogy a Krisztus kegyelme, az Atyaistennek szeretete és a Szentlélek közössége legyen veletek! A keresztyénség története szomorúan igazolja, hogy nem csak ma, hanem szinte minden korban meg kellett harcolni ennek a köszöntésnek, igének a helyes megértéséért, és talán nincs is jobb alkalom erre, mint most pünkösd, amikor - ahogy hallottuk a felolvasott igében - mindenki értette a maga nyelvén a Lélek egy és ugyanazon üzenetét. Milyen érdekes, azon csodálkoztak, hogy értik. Azon az ember nem szokott csodálkozni, hogy nem érti. Olyan mélyen megosztott az embervilág, annyira elkülönül ember embertől, egy családon, egy kisebb közösségen, egy országon és nemzeteken belül is, hogyha valamit nem értünk, azon már nem is csodálkozunk. Azon szoktunk csodálkozni, hogy értjük. Ez a nagy pünkösdi csodálkozás segít most bennünket megérteni, miért olyan fontos ez az üzenet,  miért olyan döntő és lényeges az, hogy a Lélek közössége. Mert ugyanis nem csak az emberi közösségek, a népek közössége, egy ország közössége, egy család közössége, hanem maga az egyház is abban a kísértésben van, hogy szélsőségek felé vigye a közösségnek, jelen esetben az egyháznak, a gyülekezetnek és a hívő embernek a kapcsolatát és a viszonyát. Az egyik szélsőség azt mondja - és talán ma ez a legdivatosabb: előbb én, aztán a közösség. A másik, amit kevésbé ismerünk ma, de itt-ott ez is jellemző, azt mondja: előbb a közösség, aztán te.
Amikor a negyedik században véget értek a nagy keresztyénüldözések, Észak-Afrikában, ahol akkor virágzó keresztyén közösségek éltek, egymásnak feszült ez a két felfogás. Az egyik tábor, tele csupa hiteles, becsületes, tisztességes, rávaló, mártíriumot és áldozatot hozó keresztyénnel azt mondta: Azok, akik elbuktak az üldözés alatt, azok, akik fenyegetés miatt megtagadták a Krisztust, méltatlanná váltak arra, hogy keresztyénnek nevezzék őket. Főleg azok a papok váltak méltatlanná a keresztyén névre, akik a hatóságok utasítására beszolgáltatták a szent iratokat, többek között a Bibliát is. Merthogy az is hozzátartozott az üldözésekhez, hogy begyűjtötték a szent iratokat. Az ilyenek elárulták a Krisztus ügyét. Ők nem képviselhetik az Anyaszentegyházat. Nem lehetnek egy közösség hiteles és méltó vezetői. Idézték a Zsidókhoz írt levél 6. részét: Mert lehetetlen, hogy akik elestek, ismét megújuljanak. Ezért, ha bukott pap keresztelt valakit, újra kellett keresztelni. Ebben a felfogásban mindannyiunk számára nyilvánvaló ez a pozíció: Előbb én, aztán a közösség. Hogy milyen a közösség, az attól függ, hogy milyen vagyok én, és milyen vagy te. S ha a közösségben van bűnös, bukott, tisztátalan, akkor a közösség is bűnös, bukott és tisztátalan. Ezzel a fölfogással szállt szembe Augustinus, a nagy egyházatya, aki azt mondta, hogy éppen fordítva: Az egyház szentsége minősít bennünket. Nem a méltó vagy méltatlan, hiteles vagy hiteltelen szolgák, hanem az egyház, a közösség közli velünk a kegyelmet. Előbb a közösség, azután te. S mivel a közösség szent, neked lehet reményed arra, hogy e közösség tagjaként megszenteltetsz, megújulsz, megkapod az új élet ajándékát a közösség által. A középkor folyamán Augustinus nézete volt a mérvadó. Az egyház közölte vagy vonta meg a kegyelmet. Az egyház hitelesítette az ember keresztyéni mivoltát. Nem volt más út Isten kegyelméhez, mint az egyház szervezett, rendezett közösségén keresztül.
Ebben az időben, a középkorban, a magányos misztikusok, az eretnekség árnyékában élő és sokszor eretnekké, egyházszakadárrá is váló lelki kisközösségek képviselték az ellenpólust. Ők a nagyegyházat bűnös, világias, korrupt, hataloméhes testületnek tartották, amelyből ugyanúgy ki kellett vonulni, ki kellett menekülni, mint a bűnös világból.
A reformáció alatt aztán újra föllángolt a vita, és reformátoraink két tűz közé kerültek, mert amikor az egyház megújításának szükségéről beszéltek, akkor a nagyegyház, az akkor fönnálló institúció úgy vélte: ezek a reformátorok az Isten népe közösségét fogják darabokra tépni. Odaáldozzák azt a magányos, egyéni szenteskedők oltárára. Viszont a radikális rajongók azt vetették a reformátorok szemére, hogy nem elég következetesek, merthogy a reformátorok az egyházat akarták megújítani. S ez a vita mindmáig dúl. Hogy is van tehát? Tegyük föl a kérdést. Előbb van, volt az egyház, amelybe én belekerültem, ott megtértem, ott elfogadtam a Krisztus kegyelmét, ott részesültem az Atya szeretetében, de tulajdonképpen ez a közösség nélkülem is meglenne? Ha én nem szállok föl erre a szekérre, az a szekér megy tovább nélkülem is? Ha nekem nem kell az egyház, az egyház nélkülem is meglesz? Én csak egy kis plusz-szám vagyok a listán, odaírható, kihúzható, a mérlegen nem nagyon változtatok? Vagy éppen fordítva van a dolog? Azok, akik megtalálták a kegyelmet, megízlelték a szeretetet, azok ilyen-olyan, de főképp gyakorlatias okokból közösséget hoznak létre, ezt elnevezik egyháznak, és ezt azért tartják fönn, azért működtetik, hogy ebben a közösségben, a közösség által, hitükben megtartassanak? Hadd hozzak két példát ezekre a jól ismert feszültségekre. Az első esetben sok hívő úgy érzi, hogy az ő jövője, üdvössége, földöntúli sorsa ettől a közösségtől függ. Attól, ahova tartozik. Ha onnan valami oknál fogva kikerül, az egyenlő a lelki halállal. Előbb az egyház, aztán te. Rossz szemmel nézett rám a papom, végem van. Kiközösítettek, nem szóval, csak magatartással a bibliaóráról, végem van. Nem tudok beilleszkedni ebbe a közösségbe sehogy és semmilyen módon, oda az üdvösségem.
A másik esetben sok hívő - és ennek is szemtanúi és megélői vagyunk - a legeslegkisebb kényelmetlenség esetén is otthagyja a gyülekezetet, s keres magának egy másikat. Vagy éppen szervez magának egy újat. Előbb én, aztán a közösség. Az egyik esetben a közösség azonos lesz az üdvösséggel. A másik esetben a közösség a hívők - nincs rá jobb szó - vállalkozása, amiből bármikor ki lehet vonni a befektetett tőkét. Hol hát az igazság? Ott és abban, kedves testvérek,  amit az apostol mond: És a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal. Mindnyájatokkal! A Biblia szóhasználata szerint közös az, amit a közösség tagjai megosztanak egymással és mindenkivel a közösségben. Vagyis a hívő ember közösségben, részesedésben tapasztalja meg a szent életet.
De közös az is, amit maga a Lélek oszt meg velünk. És most erről, az utóbbiról van itten szó. Mit oszt meg velünk a Lélek? Mindenek előtt és mindenek fölött az Úr Jézus Krisztus kegyelmét. A keresztyén közösség a kegyelem közössége. Még egyszerűbben és még világosabban a megkegyelmezett bűnösök közössége. Az amnesztiát kapottak közössége. A kegyelemből élők közössége. Kedves testvérek, ha valaki keresztyénként úgy gondolja, úgy érzi, hogy valami másból áll a keresztyén élet, mint kegyelemből, ha valami másképpen is meg lehet állni Isten színe előtt, és Tőle igazságot kapni, mint kegyelemből, ha valaki úgy érzi, hogy van elég ereje, hatalma, módja arra, hogy Isten előtti vétkeit, hiányait letudja és ledolgozza, az még nem ízlelte meg a Lélek közösségét. Mert a kegyelemnek közöttünk senki nem lehet birtokosa, csak megajándékozottja. És ez teszi a különbséget az ember és a keresztyén ember között.    Ó mennyit sajnáljuk, mennyit törjük a fejünket azon, mennyit szorongunk amiatt,  hogy mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk. És valóban vannak az életnek olyan pillanatai, amikor úgy érzi az ember, hogy mindent elvesztett, minden kimegy a keze közül. Mert ilyen a világ; amit szereztem, azt elvehetik tőlem. Amit megszereztem, az kipöröghet a kezem közül. Ami az enyém lett a másik még elveheti tőlem. De a keresztyén ember nem így látja a világot! Mert nem akkor vagyok szerencsétlen, ha esetleg mindent elvesztettem, amit szereztem. Nem akkor vagyok boldogtalan, ha minden elvész, amit egy élet munkájával összeszedtem magamnak. Hanem akkor vagyok szerencsétlen, és akkor vagyok boldogtalan, ha nem lesz enyém, amit csak ajándékba kaphatok, ha nem az enyém az, amit csak Isten adhat meg nekem. Ez az Ő kegyelme.
Mikor Péter apostol azt mondja pünkösdi prédikációjában a jeruzsálemi csodálkozóknak: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében a bűnöknek bocsánatára és veszitek a Szentlélek ajándékát, akkor Isten ígéretére, elhívására utal, Isten kegyelmére, Isten ajándékára. Egyedül ezért érdemes keresztyénnek lenni. Mert ajándékot kapunk. Mert megkegyelmezettek vagyunk. Mert ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Továbbá, a kegyelem közösségében mindannyian megajándékozottak vagyunk. Minden különbségünk, minden megosztottságunk ellenére. Bárhonnan jöttünk, bármit gondoljunk a világról, bármennyi erőnk legyen, képességünk, legyünk gyermekek, felnőttek, vének, férfiak, nők, ebben a közösségben mindannyian megajándékozottak vagyunk. Ó, ahol eltűnik ez a csoda és e csoda fölött való csodálkozás, ott halálos versengés váltja föl az örömet és a hálát. Milyen szomorú a szülő, amikor karácsony estén a gyerekekben eltűnik az öröm és a hála az ajándékok fölött, és elkezdődik  a rivalizálás, a versengés. Ki mit kapott? Ki kapott többet, ki kapott kevesebbet? Kié ér többet? Kié ér kevesebbet? Ne legyünk ilyen Istent megszomorító gyermekek. Ne múljon el belőlünk soha a hála és a csodálkozás, hogy testvérek lehetünk. Az Atya gyermekei lehetünk. Mert ha ez elmúlik, ott a testvérek ellenséggé lesznek, ott a szentek egymásra irigykedő, kicsinyes lelkű ranghajhászókká lesznek. S ha van tragédiája az anyaszentegyháznak, akkor ez a tragédiája.
Továbbá a Lélek az Atya szeretetét osztja meg velünk. A világtörténelem tanulsága az, hogy minden ember alkotta közösségben eluralkodik a versengés. Mostanában sokan beszélnek arról, milyen kár, milyen, jaj, milyen baj, hogy megosztottá lett az ország, de nem baj, majd egyesítjük. Nos, fölteszem a kérdést: Nem így van ez Ádám és Éva óta? Mert azóta az ember csak egymásra tud mutogatni. Nem így van ez Káin és Ábel óta? Mióta bűnbe esett az ember, azóta megosztott, azóta farkasa az ember az embernek. Azóta nem tudnak népek népekkel, országok országokkal, nemzetségek nemzetségekkel, családok családokkal egyességre jutni. Nagyon istenkedni kell annak, aki azt mondja, hogy majd én egyesítek. De nagyon nagy alázat kell ahhoz, hogy tudjuk kérni Istentől, hogy egyesítsen, mert ezt csak Ő teheti meg. Az Atya szeretetében részesít bennünket a Lélek.      Kétszáz esztendővel ezelőtt a francia forradalom zászlójára azt írták: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Ó, örök álma ez az embernek. De mit hozott az elmúlt kétszáz esztendő? Börtönöket. Még nagyobb egyenlőtlenségeket.
Testvérgyilkosságokat. Megbélyegzéseket, vallás, nem, faj, felekezet szerint. Mert amikor  zászlóra írták: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség - egyet felejtettek fölé és alá írni: Isten szeretetében. Isten szeretete nélkül, kedves testvérek, a szabadság rabság, az egyenlőség egyenlőtlenség, és a testvériség véres és gyilkos vetekedés. Ha nem az elfogyhatatlanon osztozunk - és egyedül csak az Isten szeretete elfogyhatatlan és kimeríthetetlen - ha nem a kimeríthetetlenből merítünk, ha nem osztozók vagyunk, hanem csak osztozkodók, ott vajon lehetséges-e testvériség? Ott lehetséges-e szabadság? Ott lehetséges-e egyenlőség? Íme ez a Lélek nagy titka és nagy ajándéka, hogy bevon bennünket az isteni életbe, Isten szeretet-életébe, és nem kell szorongva néznünk, kinek jutott több, miáltal nekem kevesebb maradt, ki ért előbb oda, miközben én később jöttem, lám milyen ügyesek, beelőztek nekem! Nem. Isten szeretete kimeríthetetlen, mert Isten szeretete szétoszthatatlan, Isten szeretete csak megosztható, de nem szétosztható. A Lélek von be bennünket abba, amiből mi kizártuk magunkat. A Lélek részesít abban, amitől mi megfosztottuk magunkat.
És végül a Lélek megosztja velünk önmaga közösségét is. A Szentlélek közösségét egy más helyen, a Filippi levélben így magyarázza az apostol: Krisztus intése, a szeretet vigasztalása, a szív és a könyörületesség. Ez a Lélek közössége. S ez az valóban, amit rögtön és azonnal megélünk, megtapasztalunk: A Lélek közössége közösségteremtés, közlés, megosztás a szó legigazabb értelmében kommunikáció és kommunió. Közlés és közösség. S van még egy mélyebb értelem is ebben a kifejezésben. A Lélek közössége ugyanis nem csak a mi egymással való lelki közösségünket jelenti, hanem jelenti a Szentlélek szentháromságos közösségét az Atyával és a Fiúval. A Lélek isteni közösségbe von be bennünket. Isten erőiben, Isten kegyelmében, Isten élet-valóságában részesedünk. Ha fogy az erőd, fohászkodj a Lélekért, Isten erőiért. Ha fogy az életedből az áldott kegyelem, hívd a Lelket, mert Ő Isten kegyelmét hozza. Ha úgy érzed, magadra maradsz, mint a kisujjad, mondd a prófétával együtt: Jöjj Lélek a négy szelek felől, és közösséget kapsz általa.  S ha ez így van, akkor nekünk meg kell tisztulnunk. Szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr szent vagyok, idézi Péter apostol a prófétát. Amikor emberi módon teszünk közössé valamit, akkor az úgy szokott lenni, hogy felosztjuk egymás között, mert végesek a lehetőségeink. A végest fel lehet osztani. Nem végtelenül, hanem véges szám szerint. Amikor a Lélek közösségében részesedünk, akkor a teljesség felé fordul az életünk, és ez az Isten igazi titka. Nem a sokból jut egy kevés. Nem úgy viszonyul Isten és ember egymáshoz, hogy nekem kevés van, az Istennek meg több van, azért Isten Ő, mert neki több van, mondjuk, sokkal több, mondjuk, fölmérhetetlenül több, neked meg nagyon-nagyon kevés, és azt jelenti a Lélek közössége, hogy ebből az isteni sokból kaphatok azért én is valamit. Kipótolja az Isten az én kevesemet, gyenge erőmet, képtelenségemet, alkalmatlanságomat, vigasztalhatatlanságomat, betegségemet. Ad még valamit Isten a sokból, mert hiszen Neki olyan sok van. Mer hiszen Ő megteheti. Így szoktunk a másiktól kérni. Adj már nekem egyet abból a sokból, ami neked van! Miért van olyan irigy, neked száz van, nekem meg egy sincs! Meddig tart az neked egyet adni?! Csendesedjen meg mindenki! Gondolja végig elmondott imádságait. Nem így szoktunk kérni, ezzel a gondolattal Istentől: Uram adjál, hiszen Neked sok van, Neked telik rá!? De, kedves testvérek, nem így van a dolog. Ennél többről van szó, mert a Lélek az isteni mindenbe von be bennünket. Nem a sokba, a mindenbe! Az isteni mindenhatóságba, az isteni mindenütt jelenlétbe, az isteni mindentudásba, más szóval az isteni totalitásba, az isteni teljességbe. És a minden az mindig több mint a sok. A teljes az mindig több mint a sok. Ez a Lélek közössége. Pünkösd közösségteremtő és közösségtermő csoda. Ímé, milyen megosztottak vagyunk itt ebben az országban, családunkban és ebben a gyülekezetben is sokszor. Könyörögjünk mindannyian a teremtő Szentlélekhez: Veni Creator Spiritus Sanctus! Jövel Teremtő Szentlélek! Add nékünk Isten áldó, megkegyelmező, meggazdagító, mindent adó és mindenbe bevonó közösségét!
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
Hálás vagyok Istennek, hogy sok-sok igehirdetést és igehirdetőt hallhattam már, nagy szerelmese vagyok az igehirdetésnek!
Ám olykor igehirdetést hallván elfut a méreg, jelesül akkor, amikor az igehirdető beleszövi beszédébe azt a fordulatot: „készülődésem során” – ekkor tudom már, hogy nem készült, de valami igehirdetés-szerűt mondania kell, hogy kitöltse a kötelező időt. Olyan ez, mint amikor a futballmeccs harmincadik percében a lötyögő játékosokra azt mondja a riporter: kóstolgatják egymást a csapatok. Dehogy kóstolgatják, nincs kedvük játszani.
Engedtessék meg mégis, hogy ma erről szóljak: „készülés közben” – merthogy nemcsak a mostani idők rettentő sodrából nem tudom kivonni mondandómat, hanem mert a felolvasott történet, Jákób Istennel való tusakodása is erről szól.
1. Aki az elmúlt néhány hétben egyszer sem jutott el annak akár csak a sejtelméig is, hogy mindabban, ami történt végső soron Istennel volna dolgunk,
aki nem rendült bele abba a rettenetes sejtésbe, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz is Isten kezéből jöhet, s hogy emellé a Mindenható nem ad részletes használati utasítást, aki nem élte át a Példabeszédek szavával, hogy bár mosolyogni kell és illik, de belül sír a szív, annak – erre a belátásra jutottam készülődés közben – annak, sajnos most nem sokat fog mondani Jákób nagy drámája, Istennel való küzdelme, és agonizáló könyörgése: nem engedlek el addig, amíg meg nem áldasz engem.
2. Merthogy ez a tusa: készülődés. Az egész történet a készülődés környezetébe helyez minket. Jákóbnak találkoznia kell Ézsauval, aki erősebb, aki bosszúvággyal van tele, aki a folyó túlpartján komoly sereggel várja hazatérni készülő fivérét. S Jákób készül is. A maga módján, ahogy szokta: gyengének mutatja magát, testvériesnek, készségesnek. Ajándékokat küld, táborát két részre osztja – aztán az egészet előre küldi. Micsoda szenvedés lemondani mindarról, amiért keserves munkával, hűséggel, állhatatossággal megszenvedett, elveszíteni mindazt, ami valóban az övé – amit nem fivérétől vett el. Jákób vereségre készül.
S marad maga hátul. Egyedül marad. És ahogy Hóseás próféta mondja: sírással és könyörgéssel viszi  Istene elé ügyét – s nem tud másra, mint Isten ígéreteire hivatkozni: abba kapaszkodik bele, ami egész eddigi életében is vezette: „sok jót teszek veled…” – „jól teszek veszek…” – ismételgeti könyörgésében.
3. S mikor éjszaka – mely a lélek éjsötétje is – birokra kel a titokzatos valakivel, ennek a készülődésnek egy másik dimenziója nyílik meg – s most ez a fontos. A leírás drámai és képszerű. Kéz a kézbe fonódva, mozdulat mozdulathoz igazodva, két alak szövődik egymásba: Jákób és ez a Valaki. Ha az egyik mozzan, mozdul a másik is, ha az egyik lép, lép a másik is – nem bírnak egymással. De hogy lehet, hogy a szabadulni vágyó titokzatos Valaki könyörgőre fogja a dolgot: „bocsáss el engem…”? Hogyan képes az ember ilyen eltéphetetlenül Istenbe kapaszkodni? Immár nem az ígéreteibe, hanem magába Istenbe? Hogyan alakíthat ki az ember az Istennel való tusakodásában ilyen patthelyzetet? Mert az hogy birkózunk Istennel, mindennapos tapasztalat, de az már egyáltalán nem, hogy erőt vehetnénk rajta! Egyáltalán ki küzdhet meg azzal, „ki a kősziklát tóvizzé teszi, forrásnak útját vízben repeszti hatalmas erejében”? Inkább úgy van a dolog, ahogy a szenvedő Jób mondja: ha elvettem a jót, el kell vennem a rosszat is! S mégis: Jákób görcsbe rándulva, megrokkanva, Istenre ráakaszkodva mondja, könyörgi, sírja: „nem eresztlek el, amíg meg nem áldasz.”
4. Mikor áldást kap, ezt mondja Isten: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” – S hogy ez valóban Isten szava, az bizonyítja, hogy másnap Jákób elnevezi tusakodása helyét Péniél-nek, „Isten arca” helyének, de nem így indokol: „harcoltam és győztem”, hanem azt mondja: „láttam az Istent színről színre, és mégis életben maradtam.” Isten mondja neki: győztél. Ezt neki kell mondania – s amíg nem mondja, addig nem vagy győztes, amíg nem mondja, addig mindegy mid van és mid nincs, mennyire jutottál és mennyire juthatsz még, mindegy kinek szava-szavazata hitelesít, igazol, erősít, mindegy mennyien vannak veled, melletted – és ellened, amíg Isten nem mondja: győztél – addig nem kaptál áldást. S az áldás nem kalkulus, hanem ajándék!
5. De ugyan hogyan győzhet Jákób, ugyan hogyan győzhetek, ha birokra kel velem Isten, ha Isten rámront és kézitusát kell vele vívnom? Az óegyháztól kezdődően úgy értjük ezt, hogy az, hogy Isten rámront, megtámad – ez a ő opus alienuma – az ő baljának munkája. S az hogy megáld és megment – ez az ő opus propriuma – jobbjának munkája – ezért énekli apokalipszisében Celanoi Tamás: „jobbkezedre kérlek osszál”. Ezért mondja az Apostoli Hitvallás Krisztusról: felment a mennyekbe, ült az Atya Istennek jobbjára. S ezért mondja maga Krisztus Mártáról: „a jobbik részt választotta, mely el nem vétetik tőle.” Ami az Isten baljától jön, baj és vész, az elmúlik, de amit jobbjából kapunk, jobbja által teszünk, megmarad, nem vész el. Igen, Isten az, aki birokra kel velünk, lesújt ránk, bajt és szenvedés enged, de Isten az, aki legyőzi ítélő, feddő, megpróbáló, fenyegető önmagát velünk-bennünk. Ez a nagy titok! Mert az ő ereje a mi erőtelenségünk által végeztetik el, mert akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok – mondja az apostol szenvedéseiről, s hallja is Istene feleletét-ígéretét: elég néked az én kegyelmem. Az én kegyelmem elég. Jákób Isten erejével győz Isten felett – mint ahogy, ha meghallgattatik imádságunk, csak azért hallgattatik meg, mert Isten imádkozik velünk önmagához. A Lélek az – mondja az apostol a Római levélben -, aki kimondhatatlan fohászkodással esedezik érettünk. Értitek, halljátok: nem is ti tusakodtok itt, hanem maga az Isten. Nem ti imádkoztok már, hanem Isten. Nem ti győztök, hanem Isten – s ő nektek ajándékozza ezt a győzelmét.
6. Jákób megkapja az áldást – az áldással új nevet kap, de a tusa nyomát egész életében magán hordozza. Bice-bóca lesz. Ez lenne az áldás ára? Sok ez vagy kevés? De az áldásnak nincsen ára, az áldás ajándék. Viszont van következménye és van jele. S olykor ez a kettő egy.
Milyen egyszerű jele Jákób sántasága annak, hogy emberfeletti harcot vívott, mert áldást akart nyerni. Újjászületett – mert újjászületni annyi, mint áldást kapni. Jákób  újjászületett: de csípőficamosan. Ez a jel, de egyben a pecsét is. Záloga annak, hogy Jákób immár nem futhat el. Ott kell maradnia, ahova Isten hívta-küldte-állította. Másképp szólva: nem lesznek szárnyai, hogy elrepülhessen – ahogy a Psalmus Hungaricus zsoltárosa sóhatja: „ha énnékem szárnyam volna, én innét rég elrepültem volna”. A bicebóca Jákób a hűség, a helybemaradás megtestesülése, akit majd Isten elrejt szárnyai árnyéka a veszedelmek idején. Mert áldott és újjászületett. Isten újszülötte ő.
7. Ezért mondjuk, ezért mondom én is nektek:
Bárki lehet az ellenséged, ha Isten a barátod, bármily átkot szórhatnak rád, ha Isten megáldott téged, bármit veszíthetsz, ha Istenben győztél az Isten felett, mert az áldás legfontosabb, s mert az áldás csak úgy kaphatod meg, ha nincsen semmi és senki Isten és teközted.
Egy gyönyörű csángó esti imádság így kezdődik: „a fényes nap immár lenyugodott, a föld színe sötétben maradott” Vajon most az kell mondanunk: a fényes nap immár felragyogott, a föld színe sötétben maradott? Csak akkor nem, ha az történik velünk is, amit a történetben olvasunk: és már sütött, mikor Jákób átkelt a folyón, hogy hazatérjen atyái földjére, hogy folytassa – és egyben újrakezdje vagy ha tetszik: újrakezdve folytassa -  életét. Immár dél van! Immár ragyog a nap! Fölkészültetek-e? Ragyogjon a ti lelkeket is, hogy a föld ne maradjon sötétben. Legyetek áldottá, hogy áldássá lehessetek! Ragyogjon lelkeket, akik az Istennel küzdötök, legyen áldása, újjászülő kegyelme a tiétek: ímé, megáldalak és áldássá leszel.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Vannak olyan kérdések, amelyeket nem szívesen hallunk. Vagy azért nem halljuk e kérdéseket szívesen, mert eleve nem is tudjuk rájuk a választ, például a diák felelés közben nem szereti, ha a tanár olyat kérdez tőle, amire nem készült föl. Nem szeretjük az olyan kérdéseket, amelyek hosszú ideje megoldhatatlan talányként gyötörnek bennünket. De legfőképpen azokon a kérdéseken tudunk fölbosszankodni, amelyekre - úgymond - evidens a felelet. Ilyen kérdés az, hogy szeretsz-e engem. Igen gyakori, és azt hiszem ezt mindannyian tapasztaltuk magunkon, hogy amikor megkérdezi tőlünk a legkedvesebb személy, aki a szívünkhöz közel áll, hogy szeretsz-e, föl szoktunk bosszankodni. Először azt mondjuk, hogy:  persze, szeretlek. Vagy azt mondjuk: ühüm. Valamit mondunk rá, de aztán megint megkérdezi, szeretsz-e. Szeretlek, miért kell ezt kérdezni? Tudod, hogy szeretlek. De mondjad csak, hogy szeretlek! Föl tud az ember ezen bosszankodni, és azzal szoktuk ezt a bosszúságunkat, hogy de hiszen ez nyilvánvaló, nem kell ezt kérdezni. Főleg a szeretettel kapcsolatban szoktuk ezt hangoztatni. Nem kell azt kérdezni, azt csinálni kell. Azt meg kell élni, azt meg kell mutatni. A szeretetről nem beszélni kell. Fölbosszankodunk rajta, ha firtatni kezdik.
Ám, azt hiszem  a bosszúságunknak van egy mélyebb oka is, és ez a mélyebb ok nem annak szól, hogy a kérdéssel talán a nyilvánvalóságot kérdőjelezik meg. A mélyebb ok abban van, amit az ember akkor szokott felelni, amikor az életének a nyomorúságára keresi a választ. Mi az én bajom? Mi az én nyomorúságom? Miért érzem azt, hogy az életem el van rontva? Miért nem tudok egyről kettőre jutni, nehéz helyzetekből kivergődni? Azért – szoktuk felelni  - mert nem szeretnek.
Ez a gondolat ezért  is nagyon érdekes, mert azt ugyan nem szeretjük, ha tőlünk megkérdezik, hogy szeretsz-e, de mi nagyon szeretjük a kérdést föltenni másoknak: szeretsz-e? Milyen érdekes! Tőlem ezt ne kérdezzék, de én kérdezhetem a másiktól. Úgy érzi az ember - s ebben rengeteg igazság is van ‑, hogy mivel nem szeretnek, azért van elrontva az életem. Azért üres az életem, azért vagyok bizonytalan, azért vagyok tétova, azért vagyok zavarodott, azért nem tudom, hogy hány hét a világ, mert nem szeretnek. Ha egyszer valaki nekiülne, és végigtanulmányozná például a bíróságokon azokat a beszédeket, amelyeket a vádlottak még az ítélet előtt, utolsó szó jogán elmondhattak, s megnézné,, mi a lényeges tartalmuk, mivel mentegeti magát a vádlott, miért kér enyhébb büntetést, biztos, hogy ez jönne ki: irgalmas ítéletet kérek, elismerem a bűnömet, de azért történt ez, mert engem nem szeretnek, mert engem nem szerettek. Azért van elrontva az életem, azért vagyok nagy bajban, mert nem szeretnek.
Milyen megrendítő, hogy a Feltámadott, aki ismer bennünket, és mindent tud, mégsem azt mondja Péternek: Látod Péter, elbuktál. Elbuktál ott a főpap udvarán, pedig fogadkoztál: Uram, én veled életre-halálra, keresztfára, megfeszítésre, tömlöcre, bárhova elmegyek. Aztán ott, abban az éjszakában, ott a tábortűz fényénél, mint egy megszeppent kisgyerek, megtagadtál engem. De nem baj, Péter, én szeretlek téged, minden rendben van. Milyen megrendítő, hogy Jézus nem ezt mondja. Pedig Ő tudja, hogy az életünk nagy nyomorúsága az, hogy bennünket nem szeretnek. De tud még valamit, ami ennél sokkal mélyebb, és sokkal jobban megvilágítja az ember minden problémáját, s ezért kérdezi Pétert: Szeretsz-e engem? Azt tudja a mi Urunk, a Feltámadott,   hogy az ember életének nem az a legmélyebb nyomorúsága, hogy őt nem szeretik, hanem az, ha ő nem szeret. Minden nyomorúságunk ebben van. Nem abban, hogy minket nem szeretnek. Ez nagyon tud fájni, emiatt az ember nagyon egyedül levőnek tudja magát érezni, mindenéből kiforgatottnak. De nem ez az igazi nyomorúság, hanem az, ha én nem tudok szeretni. Erre világít rá ez a történet,  a Feltámadott harmadik megjelenésének története. Azt olvassuk János evangéliumában, hogy a tanítványok már a Genezáreti tónál vannak, és Péter a főszereplő. Mindent ő kezdeményez. Ő van a középpontban. Azt mondja Péter: elmegyek halászni. Mondják a többiek: Megyünk mi is. Nem fognak semmit. Aztán megjelenik a Feltámadott a parton, akit nem ismernek föl, megtörténik a csodálatos halfogás, János fölismeri őt, odasúg Péternek: Az Úr az. S akkor Péter megint főszereplő lesz. Magára kapja a ruháját, beveti magát a vízbe, nincsenek messze a parttól, de ő gondolja, hamarabb kiér.
Tessék ezt meggondolni:  mi a könnyebb, kievezni egy csónakkal a partra, még akkor is, ha szakadozik a háló, akkor is, ha nehezen lehet ezt vontatni, vagy ruhát kapni, beugrani a vízbe, és jó átázott, nedves ruhával kicaplatni a partra? De Péter főszereplő! Ez drámai! Ez látványos! Ez a középpontban van. Ő akar az első lenni, mert ő szereti az Urat!! Talán ez az egész sorozat pontosan azt fejezi ki, ami Péter egész élete. Az indulatos, könnyen fellobbanó, hamar lelkesedésre gyúló, mindig előre rohanó Péter élete. Ott van a parton az Úr! Nem várom meg, amíg a többiek a hálóval bíbelődnek, én megyek! Mert én szeretem az Urat! Mert én első akarok lenni! Mert én elsőnek akarok odaérni! És van ilyen mozzanata az emberi szeretetnek. Hogyne lenne. Amikor kimegyünk valaki elé a pályaudvarra, nagyszülő elé, testvér elé. Leszáll a vonatról, s várunk tovább a helyünkön, hanem előre futunk. Péter szalad előre, mert ő szereti Jézust a legjobban. Az  indulata, a szíve megmozdít benne mindent. Ilyen ember ez a Péter. Szabad tőle ezek után azt kérdezni: Szeretsz-é engem? Hát az egész nagy mozgás, a nagy dráma, a  nagy, jó értelemben vett színház  mind ezt fejezte ki: Ő szereti az Urat. És Jézus mégis háromszor kérdez: Szeretsz-e engem Péter? S amikor harmadszor teszi föl Péternek a kérdést, Péter megszomorodik. A szíve mélyéig összetörik. Háromszor is kérdezi tőle ezt az Úr?
Vannak bibliamagyarázók  akik szerint Jézus azért kérdezi háromszor Pétert, merthogy Péter háromszor tagadta meg Őt, háromszor kell hát most visszajönni ezzel a vallomással, a végén már szomorú és síró vallomással, s így jóvátenni azt az árulást. Biztos van ebben sok-sok igazság. Vannak, aki úgy magyarázzák a görög szövegre hivatkozva, hogy itt különböző kifejezései hangzanak el annak, hogy: Szeretsz. A görög nyelv csodálatosan tudja kifejezni legalább három szóval azt, hogy szeretni. Jézus és Péter beszélgetésében ezek a görög szavak indáznak, azoknak a különböző jelentései hangzanak. Ebben a magyarázatban is sok igazság van, bár az a gyanúm, hogy Péter és Jézus ott a Genezáreti tó mellett nem görögül, hanem arámul beszélgettek. Az már egy más kérdés, hogy később János evangélista görögül írta az evangéliumot és hogy nála már ezeknek a szavaknak milyen jelentése van.
Én azt gondolom  hogy ez a háromszori kérdezés inkább egyfajta vezetés Jézus részéről. Lehet, hogy ez megfelel Péter árulásának, s ezért háromszor kell kérdezni. Ám én inkább azt hiszem, talán az van itt, amit úgy szoktunk mondani, hogy három a magyar igazság. El kell indulni a szív útján, s ezzel a három kérdéssel kell eljutni a legmélyebbig.
Hogy hangzik az első kérdés? Péter, jobban szeretsz-é engem ezeknél? Ez a kérdés első és legfelső szintje: Jobban szeretsz-e? Ez nagyon jól rámutat  arra, hogy hogyan vagyunk is mi a szeretet dolgában. Kit szeretsz jobban, kisfiam? Apukát vagy Anyukát? - szokták időnként, a gyermeket rettentő helyzetbe hozva, kérdezni a szülők. Szabad ilyet kérdezni? Bizony, a világ és az élet tele van ilyen drámákkal. Gondoljunk elvált szülők gyermekeire. Kit szeretsz jobban? Aput vagy Anyut? S a gyerek kénytelen válaszolni. Lehet, hogy tud is. Mert időnként - ha megfordítjuk ezt a helyzetet, és nem tesszük föl a kérdést - bizony a gyerek kimondja magától is. Aput jobban szeretem, mert ha csak ő van itthon, akkor nem kell annyit a leckével foglalkozni. Ha tőle kérem a zsebpénzt, ő többet ad. Ő engedékenyebb. Vagy fordítva. Anyut jobban szeretem, mert ő nem olyan szigorú.
Jobban szeretsz-é ezeknél? Micsoda kérdése ez Jézusnak?! Hogy kérdezhet ilyet Jézus?! Hát nem az a tanítványságnak, a Jézus-követésnek az óriási lehetősége és a csodája, hogy mi mindannyian, ki-ki a maga módján szerethetjük Jézust, teljes szívünkből, amennyi kitelik. Lehetséges ez, hogy a Jézus-szeretésben, az Isten-imádásban rangsor legyen? Lehet ez firtatni: jobban? inkább? Jogos ez a kérdés? Nem szül-e ez megosztást? Hát nem ezért küzdött Jézus, hogy a tanítványai között ne legyen megoszlás? Hogy ne legyen különbségtevés? Hogy ne úgy menjen a dolog, ahogy egyébként az emberi világban menni szokott? De most ezt kérdezi: Jobban szeretsz-é ezeknél?
A kérdés rögtön az előző drámai jelenthez csatol vissza, ahhoz a momentumhoz, amikor Péter otthagyja a többieket, kiugrik a hajóból és igyekszik a Mesterhez. Vagy ahhoz a momentumhoz kapcsol vissza, amikor Péter azt mondja nagycsütörtök éjszakáján: Uram, ha mindenki el is hagy Téged, én nem. Vagy ahhoz a pillanathoz kapcsol vissza, amikor a háborgó tengeren jön Jézus a vízen járva, és Péter kilép a hajóból: Mester, parancsold, hogy én is a vízen járjak!  Jobban szeretsz, Péter, ezeknél? Milyen megvilágító és milyen megalázó ez a kérdés. Nem mondhatja Péter,  ha őszinte - és Krisztus előtt csak őszinte tud lenni az ember ‑, hogy: Igen, Uram, jobban. De nem is feleli ezt, hanem csak annyit mond, hogy: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Nem mondja azt, hogy jobban szeretlek. Nem merheti azt mondani. Nem állíthatja. És ebben egy egész élet összefoglaltatik, sőt, minden élet összefoglaltatik.
Mert amikor Jézus azt kérdezi tőlünk: Szeretsz-e engem?  - akkor az egész életünket faggatja. És az egész életünk summája nem lehet az, hogy én jobban, mint a másik. Honnét tudom én azt? Hogyan merhetek ítéletet mondani ebben a döntő kérdésben? Csak azt mondhatom: Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Lehet, hogy a többiek nem is tudják. Lehet, hogy a többiek ott a hajóban, hallván azt, hogy az Úr az, és látván azt, hogy én kapom a ruhámat és beugrok a vízbe, fulladást kockáztatva, evickélek a partra, azt mondják maguk között: Na, a Péter megint rákezdett a képmutatóskodásra, a lelkesedésre, a szalmaláng életre, már megint heveskedik, már megint bőszködik. Ez a mi Péterünk!
Honnan tudjuk  hogy aki lángol, aki szikrázik, aki lelkesedik, aki lobogtatja a zászlót, az jobban szeret? Aki ölelget és csókolgat bennünket, az jobban szeret? És honnan tudhatja az, aki ezt csinálja, hogy ő jobban szeret? Csak annyit mondhatunk a krisztusi kérdésre: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged.
Aztán másodszor is elhangzik a kérdés: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Ennek a második kérdésnek már mélyebb az értelme és messzebbre mutat. Itt már nincsenek többiek. Itt már úgy kell felelni, hogy csak én vagyok és Ő. Már csak ketten vagyunk. Itt már nincs kihez hasonlítani. És ezért fontos ez a második kérdés. Mert ha Téged nem is szeret senki, mert ha Te magadra is vagy hagyva, mert ha nincs is jele annak, hogy lenne bárki ezen a világon, aki követne Téged, hinne benned, Uram, én szeretlek Téged. Igen, vannak ilyen momentumai az életünknek, és nagyon vigasztaló, hogy Jézus másodszor is kérdez. Ó, könnyű lelkesedni, akár élre törve. Könnyű zászlót lobogtatni, akár az első helyen, könnyű tanítványnak lenni, akár kilométerekkel megelőzve a többieket, hogy közben tudom: még vannak, még jönnek velem, tudom, hogy egy nagy közösségben vagyok, tudom, hogy mások is így vannak a dologgal. S milyen nehéz, amikor az embert az a tudat tölti el, hogy én ezzel egyedül vagyok. Nincs az én családomban senki, aki a Krisztust szeretné, csak én. És ez rettenetes, kedves testvérek. Mennyi mindent tud ezért az ember kapni ilyen helyzetekben. Apró tüskéktől elkezdve, közönséges gúnyolódásig. Kirekesztésen keresztül megvetésig. Mennyit tud ezért az ember szenvedni. S mennyiszer mondja önmagának, a szíve mélyén: Érdemes ezt? Egyedül vagyok én ezzel. Hagyjuk ezt az egész dolgot. Ráadásul még azt is hozzátesszük, hogy Jézus akarata szerint sohasem úgy van a tanítványság, hogy egyedül vagyok benne. Ő úgy akarta, hogy mindig társak, követők, gyülekezet, egyház, élő tanítványi közösség legyen. De én egyedül vagyok, mint a kisujjam. Igen, ilyen egyedül. Uram, hol vagy a Te ígéreteddel? Nem illúzió ez az egész? Miért nem segítesz engem azzal, hogy társakat adsz mellém?
Ám tudnunk kell a Jézus kérdésére akkor is felelni, ha csak egyedül vagyok. Akkor is, ha nem észlelem, hogy más is szeretné őt. Akkor is, ha engem az én Jézus-szeretetemben nem segít meg senki és semmi. Szeretsz-e engem?
És végezetül  a harmadik kérdés, amit Jézus újra föltesz: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Péter megszomorodik. A harmadik kérdés nem az első két kérdésnek a tetőzése és az összefoglalása, hanem valahova, egészen máshova visz, amit sokszor eltakarunk magunk elől, amiről a bevezetőben is beszéltem. Nem az a kérdés, hogy engem szeretnek-e, hanem az, hogy én tudok-e szeretni. Én szeretek-e? Mit jelent ez itt, ebben az összefüggésben? Azt jelenti,  hogy Péternek és tanítványtársainak is meg kell érteniük, és meg is értik a csodálatos halfogás megismétlődésében, hogy ha nem a szeretet  az eredő pont, ha nem körülötte rendeződik minden, bármit csinálhat az ember, hiábavaló az élete.
Sokszor mondjuk: bár sok zűrzavar vesz bennünket körül, érzelmileg, élettartalmilag, minőségileg, ám ha volna egy értelmes célunk, egy értelmes feladatunk, akkor már úgy nagyjából helyén lenne mégis az életünk. És az az igazság, hogy legtöbbször ezért is imádkozunk. Fiatal és idős egyaránt mondja: Uram, csak valami célt, valami feladatot! Vonj be valamibe, amiben kiteljesedik az életem, mert ha légüres térbe lépek, ha nincs előttem feladat, ha nincs előttem értelmes életcél, akkor van vége mindennek. Nem baj, ha nem szeretnek, nem baj, ha én se tudok szeretni, nem baj, ha érzelmileg kiüresedett az életem, ezek csak érzelmek. Valamit tenni, valami célt találni. Egyről kettőre jutni. Ebben van az élet értelme. Bizony, ezt is szoktuk kérni. Milyen megrendítő,  Istennél másképp van a dolog. Előbb szeretni kell, aztán kap célt az ember. Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged – felel Péter. Legeltesd az én juhaimat – mondja rá Jézus.. Nem úgy van Istennél a dolog, hogy vannak nagy célok, nagy tervek, nagy projektek, nagy álmok, s elindít bennünket, hogy aztán majd menet közben, ami kell, megadja hozzá. Persze, így történik általában, az embervilágban. De döntő módon mégsem így van. Nem az az első kérdése Istennek: Van-e valami célod? Akarsz-e valamit ebben a világban? Hanem az, hogy szeretsz-e? A tanítványoknak a csodálatos halfogásban pontosan ezt kell átélniük, ezt a döntő mozzanatot, a megajándékozottságot. Ugyanis legmélyebb meggyőződésem szerint az a csoda, ami ott, a Genezáreti tengeren megtörténik, nem egy véletlen konstelláció. A mai természettudományos gondolkodás, a miénk is, az enyém is, így szokta a dolgot magyarázni. Az a csoda, ami általában nem szokott megtörténni, de egy különös konstelláció miatt megtörténhet. Általában nem szokott az történni, hogy hajnalban sok halat fognak a halászok, főleg, ha éjszaka nem fogtak semmit. Ez általában a halászatnak, meg a Genezáreti tónak is törvényszerűsége. Már eveznek is hajnaltájt kifelé a tanítványok, eléggé szomorúan, lecsüggesztett fejjel, nem sikerült a halászat. De jön a csoda, jön egy véletlen konstelláció. Mégis megtörténik az, ami elvileg megtörténhet, van rá esély - egy a millióhoz. De a csoda nem kombinatorika. A csoda mindig teremtés, mégpedig semmiből való teremtés. Fogtatok-e valamit? – kérdezi Jézus a partról. Semmit – felelik. Van-e ennivalótok? – kérdi. Nincsen semmink – felelik. Isten a semmiből teremt. Egészen pontosan, amikor Isten a semmiből teremt, Őt a szeretete indítja arra, hogy teremtsen, Isten szeretetből teremtette a világot. S most a tanítványok a csodálatos halfogásban átélik ezt a teremtő csodát. Valami történt velünk, valami megadatott nekünk, amire semmi esélyünk nem volt, aminek minden logika, minden tény ellentmondott. Valaki nekünk, értünk teremtett. Valaki minket szeret. És ezért kérdezi Jézus Pétertől harmadszor is: Szeretsz-é engem? És azért szomorodik meg Péter  a harmadik kérdésre, mert most érti meg, s bizony, szomorúan kell ezt először megérteni: hiszen erről szól az egész élet. Arról, nevezetesen, hogy az ember odahangolódik-e az isteni valósághoz? Az az élet nagy célja, hogy visszatükrözze az életünk azt, amiért mi magunk vagyunk. Mi pedig azért vagyunk, mert Isten szeret bennünket. Akkor van helyén az életünk, ha mi is szeretünk.
Összetörik Péter szíve, és azt mondja szomorúan: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Én már nem is tudom, én már meg vagyok zavarodva, én csak a bukásaimra emlékszem, a kicsinyhitűségemre emlékszem, a gyávaságomra emlékszem, a bőszködésemre emlékszem, a szalmaláng természetemre emlékszem, meg arra, hogy cserbenhagytalak, csak erre tudok emlékezni, de Te tudod... te tudod, hogy én szeretlek Téged, mert én a Te szeretetedből vagyok.
Kedves testvérek! A feltámadott Úr döntő módon,  mindent besummázva tőlünk sem kérdez mást. Lehet, hogy bosszantó, ha néha tőlünk megkérdezik, hogy szereted-e az Úr Jézust. Emlékszem én is jól fölbosszankodtam teológus koromban egy ilyen kérdésen. Legátus voltam, és egy kedves, hívő, pietista pap bácsinál szolgáltam. Megjelentem nála karácsony reggelén, bemutatkoztam, behívott a lelkészi hivatalba, elkérte a libellusomat, és azt mondta: kedves tiszteletes úr, örömmel fogadjuk itt a gyülekezetben. Egy kérdésem van, és ha erre jól felel, akkor fölmehet a szószékre: Szereted-e az Úr Jézust? Tudjuk jól, pietista körökben divatos ez a kérdés. Sokszor firtatják, meg talán bosszantják is vele sokszor embereket: szereted-e az Úr Jézust? S lehet, hogy a másiktól nincs is nagyon jogunk ezt megkérdezni. De most maga a Feltámadott kérdezi tőlünk. Én szeretlek, szeretetemből teremtettelek, szeretetem által vesz téged körbe az élet minden csodája - Te szeretsz-é engem?
S abban a pillanatban  amikor az ember összetörten, ám boldog szívvel azt tudja mondani: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged!  megkapja a feladatot, a célt, az értelmes életnek a lehetőségét. Mert az élet gyökere Isten szeretetében van. Mert csak akkor értelmes az élet, akkor céllal teli, akkor kibontakozó, csak akkor van értelme, ha tudunk szeretni. Mindig megrendített, amikor régebbi időkben, börtönszolgálatban járva, ott igehirdetéseket tartva, láttam egy-egy rabnak a kezére rátetoválva nagy sötét betűkkel: „Bűn az élet.” Mindig talpig megrendültem, mert ez a lemondásnak, a vereségnek, az önmagába hullásnak az ítélete.
Szeretet az élet, mert szeretetből van az élet! És szeretetből van minden jó és minden tökéletes adomány. És szeretetből van mindig minden boldog életcél. Ki az, aki ezt kérdezi: szeretsz-e engem? A Feltámadott. A Feltámadott, aki már nincsen bezárva ennek a földi életnek a mulandóságai közé. A Feltámadott, akinek egyedül nem mondhatjuk azt, hogy: Uram, mit érünk a szeretetünkkel, mit érünk a céljainkkal, mit érünk a terveinkkel, hiszen ötven, hatvan, hetven, nyolcvan esztendő és vége. Ezt egymásnak mondhatjuk. Magamnak mondhatom. A Feltámadottnak nem. Ő feltámadott. Ő legyőzte a halált. És Ő kérdezi, és Ő adja a célt. Vagyis amit Tőle kapunk, az túlmutat életen és túlmutat halálon. Szeretsz-é engem? – kérdezi Ő. Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Legyen ez a mi boldog válaszunk a Szentlélek hatalmában.
Ámen

Kedves testvéreim!
Egy nagy svájci teológus, Karl Barth szerint a keresztyén ember, de különösen is az igehirdető mindkét kezét használja. Az egyik kezében ott van Isten Igéje, a Szentírás, a másik kezében pedig a napilap. Ezzel a képpel próbálta a nagy teológus kifejezni, hogy Isten gyermekeként csak úgy élhetünk helyesen és jól ezen a földön, ha a mindennapos aktualitások mellett, fölött és azokon túl Isten Igéje vezet bennünket, és megfordítva, csak akkor olvassuk helyesen Isten Igéjét, követjük az Ő szavát, ha ez itt és most, mindennapjainkban történik.
Azt hiszem, sokan voltunk, s talán vagyunk is úgy a mostani időkben, hogy szívesebben mondanánk: Csak az egyiket! Mondjuk, csak az Igét. Vagy, amire mostanában nagyobb volt a kísértés: csak a napilapokat! Az elmúlt hetek, napok eseményei - hacsak nem egy másik világban élt valaki - mindenkit érdekeltek, fölzaklattak, fölkavartak és földúltak. Nem tudunk úgy tenni, nem is tehetünk, mintha egy másik világban élnénk. Nem tudunk úgy tenni, hogy odakint az utcán, meg a közéletben zajlanak az események, itt bent, a templom falai között, bibliaórán, imaórán, vagy otthon a magunk csendességében kinyitva a Bibliát, belépünk egy másik világba, és ennek a kettőnek nincsen köze egymáshoz.
Megvallom őszintén, engem is igen felzaklattak az elmúlt hetek eseményei, de nemcsak az események, hanem - ezt is meg kell vallanom, s talán ez Isten különös kegyelme a számomra - az a levél is, a Galatákhoz írott levél, amely bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt napok bibliai olvasmánya volt. Igen, fölkavart ez a levél is. A többiről nem akarok beszélni, azokat, gondolom, nem kell most másokkal megosztani, azokat hétköznap már megosztottuk egymással. Én ma őszintén és egyszerűen azt szeretném megosztani a gyülekezettel, hogy miért volt a számomra ez a levél és benne ez a néhány vers, amit fölolvastam, oly mértékben nyugtalanító és felkavaró, hogy nem tudok tőle szabadulni. Engedtessék meg ezen a mai napon nekem ennyi személyesség.
A Galata levél egy rendkívül súlyos konfliktust mutat be az első keresztyén időkből. Egyszerűsítve így lehetne ezt  összefoglalni: Kis-Ázsiában van egy kicsinyke gyülekezet, tagjai éppen csak megtértek, éppen csak elindultak a hit útján, éppen csak kóstolgatják, ízlelgetik, mit jelent keresztyénnek lenni, mit jelent Krisztust követni, amikor megjelennek közöttük némelyek, akik azt mondják nekik: Megismertétek a Krisztust? És hisztek Benne? Fantasztikus! Ez csodálatos! De ez még nem minden! Most jön a java! Mi az a java? Mi az a több? - kérdezi jó néhány ember a Galácia-beli gyülekezetben. S akkor ezek a tanítók, illetve tév-tanítók, akik megigézik őket, - ahogy az apostol mondja - azt felelik nekik, hogy az a szabadság, amit Krisztusban kaptatok, kevés, valamit még hozzá kell tenni. Mit kell hozzá tenni? S akkor azt felelik: A régi világot. Azzal lesz teljes a kör. Az apostol ‑ akinek sok köze van ehhez a gyülekezethez, hiszen ahogy a 4. részben mondja, fájdalommal szülte őket ‑ azt veszi észre, hogy az övéi szabadságból rabságba, evangéliumból törvényeskedésbe, hitből érdemekbe, csodákból emberi küszködésbe, hálából dicsekvésbe, egyszóval szabad életből újra rabságra akarnak menni.
Fölzaklatott a levél, mert bár sokszor olvastam, sőt annak idején, a teológián vizsgázni is kellett belőle, tehát, ha úgy tetszik, kívülről tudom, mégis megráztak az apostol kemény szavai. Nem szokott ő ilyen keményen beszélni: „Ó, ti bolond galáciabeliek, kicsoda hitetett el benneteket, ki igézett meg benneteket? Hogy azt a jót, amit elkezdtetek a Krisztusban, végezetre lerontsátok.” De ne értsen félre senki, nem azért kavart föl a levél, mert a másik kezemben ott volt egy napilap, és összeolvastam volna a kettőt. Nem. A levél valóságos tartalma olyan felkavaró, mert amit az apostol itt bemutat, az egy örök és állandó, az ember szellemi valóságára tartozó küzdelem. Ez nem két hétnek, nem egy választási időszaknak, nem politikának, nem országos ügyeknek, nem emberi esélyeknek a kérdése. Amiről az apostol beszél, az a te lelked, az a te ügyed. Akkor is, ha egyedül vagy. Akkor is, ha sokan vannak veled. Akkor is, ha magadra maradtál, mint a kisujjad. Akkor is, ha mindenki ugyanazt mondja, amit te gondolsz, és mondasz. Ez a harc a te harcod. Ez a harc a lélek harca. Ez a kérdés örökös kérdés: szabadságból rabságba, evangéliumból törvénybe, hitből érdemekbe, hálás életből önmagával dicsekedő, hiábavaló életbe? Ez a kérdés.
S mindezt megtetézi az apostol azzal az intelemmel, amit a felolvasott részben hallottunk: „Ne tévelyegjetek! Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is.” Ne tévelyegjetek! Nagyon egyszerű a kép, mindannyian értjük, nem szorul különösebb magyarázatra. Azt akarja ezzel az apostol mondani, hogy ha az ember jó helyen állt, jó úton járt, ám egyszerre csak valami varázstól indíttatva úgy érzi, hogy azt a jó helyet ott kell hagynia, arról a jó útról le kell térnie, nos, ez a tévelygés. Ezzel újrakezdődik a lélek bolyongása, megint elkezdődik az útkeresés, megint elkezdődik a bizonytalanság. Ne tévelyegjetek!
Hozzátesz azonban ehhez az apostol egy határozói mellékmondatot, mert így folytatja: Isten nem csúfoltatik meg. Szó szerint fordítva, - és ez megrendítő irónia, fölemelő és fölszabadító szent humor! ‑ Istent nem lehet orránál fogva vezetni. Egyetlen egyszer fordul elő ez a szó az Újszövetségben, ezért különböző módon fordítják. Ha megnézzük az apostol-korabeli görög nyelvezetet, azt látjuk, hogy ez a szó egészen pontosan ezt jelenti: valakit orránál fogva vezetni. Megfogni az orrát, aztán hol erre húzni, hol arra húzni. Ne tévelyegjetek! Lehet, hogy a te orrodat meg lehet fogni, téged lehet erre húzni, meg arra húzni, erre téríteni, meg arra téríteni, ide hívni, meg oda vonni. Ám Isten helyben marad. Ő nem fog letérni arról az útról, amelyiken eljött hozzád. Ő nem fog eltérni attól az igazságtól, amit Krisztusban kinyilatkoztatott. Ő ott van. Most is ott van.
S mindezt, az apostol egy nagyon egyszerű és világos képpel viszi tovább, amikor azt mondja: Mert amit vet az ember, azt aratja is. Csak nem gondolja közülünk bárki is, hogy krumplit vet, és kukoricát fog majd szedni, köménymagot vet, és abból alma fog teremni?! Amit vet az ember, azt aratja, és aki a testnek vet, - s itt a test az Isten-ellenességet, az ön-törvényűséget, a magunk-csinálta világot jelenti ‑  annak a gyümölcsét fogja aratni, minden alkalommal, újra meg újra, mikor eljön az aratás. Egészen pontosan: semmit fog aratni. Romlandóságot fog aratni. Pusztulást fog aratni.
Aki pedig a hitnek vet, a léleknek vet, aki be tud lépni az Isten szellemi világába, és ott is tud maradni, megkapja annak gyümölcsét, az örök életre. Korábban már szólt az apostol, a lélek gyümölcséről, amikor azt mondja, hogy: Ez a szeretet, az öröm, a békesség, a békességes tűrés, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a mérsékletesség, a hűség, és az ilyenek ellen nincsen törvény, mert ezek szabadok, ezek mindenkiéi lehetnek Krisztus által.
Az Istent nem lehet az orránál fogva vezetni. Ha én lemegyek az útról, ha én otthagyom az igazságot, azt remélve, hogy jön majd velem az én Istenem is, csak azt fogom hallani: Fordulj meg! Térj meg! Gyere vissza! Mert én, a te Szabadítód azon az úton vagyok, állok és járok, amelyiken eljöttem hozzád.
S végül az apostol egy megrendítő kifejezést használ, és én ma ezt szeretném hangsúlyossá tenni és kiemelni. Ezt mondja: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk. Annak okáért, míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel…” Míg időnk van. Nos ez a „míg időnk van”, ez zaklatott föl engem rendkívüli mértékben. Meddig van időnk? Meddig lesz időnk? Elmúlt már az ideje? S mostmár lecsüggesztjük kezeinket, és azt mondjuk: többé nem lehet jót tenni?! Eltelt ennek az ideje és legfeljebb szorongó szívvel számlálgatjuk, hogy mit mulasztottunk!? Mit nem végeztünk el? Mennyi minden jó lehetőséget aludtunk át? Mennyivel több lehetne mégiscsak meg, ha már most nincs itt az idő?
Ha figyelmesen megnézzük a szöveg és az egész evangélium tágasabb összefüggését, valami más derül ki, s ebben van a vigasztalás, elkötelezés, az intés, a feddés: de mindenképpen a buzdítás. Ugyanis az a görög szó, amit az apostol itt használ, nem időhatározó. Így fordítja Károli Gáspár és minden más fordítás is, időhatározóként: „míg, amíg”, ám itt egy vonatkozó határozószó szerepel, tulajdonképpen hasonlító határozó. Ezt a kis görög szót, „hósz”, ami itt áll, mindenütt, minden más összefüggésben úgy szokták fordítani „mint, amint”, „olyan nagy, mint”, „olyan kicsi, mint”, „akkora, mint”. Vagyis az itt szereplő szó nem időhatározó. Mit jelent ez? Miért ez a különös szófordulat? Azért, mert az apostol valami minősítést jelez. Engedjétek meg, hogy néhány szerény fordítási kísérletet felsoroljak itt. Meggyőződésem szerint, mindegyiknek van értelme.
Lehetne így is fordítani: Cselekedjünk jót, amint, tüstént, nyomban, mihelyst van időnk. Ez a legáltalánosabb lehetőség és felfogás, azt hiszem. Amikor van időm, ahogy eljön a pillanat, elkövetkezik a cselekvés órája, én, aki már kész vagyok lélekben jót tenni, fölismerem a lehetőséget, megragadom, és megteszem. Úgy tűnik, így is lehet jól fordítani ezt a szakaszt. Szerelmeseim - mondja az apostol - ne vezessen benneteket senki félre, és ti se próbáljátok meg az Istent félrevezetni, ha itt az idő, most vagy soha - rabok legyünk vagy szabadok?  ez a kérdés, válasszatok! -, tegyük a jót. Itt az idő, kezemben az eszközök, lelkemben a cél, megteszem, nem mulasztom el. Cselekedjünk jót, amint van rá időnk.
Aztán, a szóban foglalt sokféle jelentés megengedi azt a fordítást is, hogy cselekedjünk jót, mivel, minthogy van időnk. Mindig van idő jót tenni. Senki nincs itt közülünk, aki azt mondhatná, hogy neki tegnap nem volt, vagy ma nincs, vagy holnap nem lesz egyetlen egy perce sem, hogy jót tegyen. Nos, van idő, a nap huszonnégy órája rendelkezésre áll. Ki az, aki közülünk azt merné mondani: kérem, ne mondjon nekem ilyet az apostol, mert engem napi huszonnégy órán keresztül az életem, a sorsom, a főnököm, a hatalmasságok, nem tudom én micsoda, arra kényszerít, hogy rosszat tegyek, vagy arra kényszerít, hogy ne tegyek semmit, vagy arra, hogy közömbösködjek! Persze, igen, azért mégiscsak meg kell számolni az elmulasztott perceket, az átszundikált órákat, az áttotojázott éveket. Megvolt az eszköz, megvolt a cél, aztán valahogy csak az akarat nem volt meg. Vagy talán az akarat is megvolt, csak a kivitel nem volt meg. Talán az is megvolt, csak valahogy belekeveredett valami nagy tunyaság, és nem lett meg. S most azt mondja az apostol: Kedves testvérem, mivel van időd, s mivel azt nem vehetik el tőled, mivel az a rendelkezésedre áll, mivel szabad ember vagy, cselekedd a jót. Ezt is jelentheti tehát ez a különös határozószó!
Mindazáltal, természetesen, döntő módon, azt jelenti: amíg van időd.  Annakokáért, míg időnk van, cselekedjük a jót. Nem azt akarja mondani ezzel az apostol, és ez igazán a megrendítő a számomra, hogy ez az idő el fog fogyni. Ebben nem fenyegetés vagy szorongató intelem van, hogy tudniillik fogy ez az idő, és amíg még van, addig gyorsan igyekezzünk. Amíg van idő, addig minden erővel törekedjünk, mert aztán jön a fenyegető ítélet, mert aztán lezárulnak a lehetőségek, mert aztán elveszik tőlünk az eszközöket, mert aztán elpállik lelkünkben minden jó célunk és ügyünk, és aztán már nem lesz idő, és akkor, jaj nekünk. Nem, nem ezt jelenti, nem ilyen értelemben kell fordítani! Ez nem fenyegető kijelentés! Ugyanis amikor az időről beszél az apostol, akkor nem a zsebórával vagy a digitális órával mért időt jelzi - ami számomra itt a szószéken is mindjárt le fog járni ‑, hanem a minősített időt, az alkalmat. Amíg van alkalom, cselekedjétek a jót. S máris emlékszünk Jézus szavára ott a bethániai megkenetéskor, amikor a morgolódó tanítványok megjegyzik, hogy kár volt elpazarolni a mesterre ezt a drága kenetet, el lehetett volna adni, s az árát szegényeknek szétosztogatni. Erre azt mondja Jézus: A szegények mindenkor veletek lesznek. Mindig lesz alkalmad. Miből gondolod, hogy holnap nem lesz alkalmad jót tenni? Miből gondolod, hogy holnap elvétetik tőled a lehetőség, hogy vigasztalj, bátoríts, erősíts, hogy hűséges legyél, hogy elvégezd a kötelességedet, hogy bizonyságot tegyél az Istenről és dicsőítsed őt életed cselekedeteivel? Amíg alkalom van…mert mindig van alkalmad.
Mert ez az alkalom nem az idő különös konstellációját jelenti, hanem az Istentől adott lehetőséget. Amíg ezt az Isten meg nem vonja tőled, cselekedd a jót. De hogyan és miért vonná meg? Ez Ővele együtt adatik neked. S amíg Isten jelen van az életedben, addig lesz alkalom. Hadd fordítsam meg, és talán így tárul föl igazán ennek a mondatnak az értelme: Amíg teszed a jót, addig van alkalom.
Mert az, az igazság, hogy a jó dolgokkal valahogy úgy van az ember, hogy az egyikből jön a másik. Egy lelkész kollegámmal beszélgettem nemrégiben. Ő már kicsit hajlamos a csüggedésre, ezért időnként vigasztalgatni kell, és próbáltam is bíztatni őt arra, hogy igyekezzen a gyülekezetében nagyobb hűséggel, próbáljon meg állhatatosabb lenni, vegye észre a szomorkodókat, az elesetteket, vigasztalgassa őket. Erre az történt, ami általában kedélytelen embereknél szokott, mert a depressziós embereknek nagyon gyorsan forog az agya, ha arról van szó, hogy mit miért ne tegyenek. Ő is rögtön kezdte nekem magyarázni: Nézd, hogyha én most elmegyek ahhoz a nénihez, és megvigasztalom, meg fog lelkesedni, s akkor majd járni fog hozzám az újabb meg az újabb kérdéseivel, mennyi munka lesz belőle! Jaj, mondtam neki, értem már a te nagy depresszióidat! Attól félsz, hogy az egyik jó megcselekvéséből következni fog a másik jónak a lehetősége.
Mert bizony, ez így van, de ezt most ne depressziósan mondjuk, hanem reménykedő szívvel. Ez az „amíg”, ez a minősített idő nem akkor születik meg, amikor az ember eltervezte, megálmodta a céljait, megszerezte hozzá az eszközöket, és azt mondja, hogy: Itt vagyok, Uram, én készen vagyok, mostmár jöjjön hozzá az idő. Amíg jót teszel, addig van a jóra idő. Amíg hűséges vagy, addig van a helytállásra idő. Amíg szabad vagy lélekben, addig van a szabadságra idő. Amíg tiszta vagy, addig van itt a tisztaság ideje. Ez az Isten titka.
Ha úgy kellene ezt az igét fordítanunk, hogy cselekedjünk jót, mihelyt lesz rá időnk, az a mi kalkulusunk lenne. Ha úgy kellene fordítani, hogy cselekedjünk jót, mivelhogy idő teremtődött rá, ez talán a történelem sodra lenne. Ám most az apostol a léleknek és a történelemnek az Uráról beszél, aki azért hívta el gyermekeit, azért közölte velük Krisztus kegyelmét, hogy jótetteik által, Istent dicsőítő tetteik által ezt az időt megteremtsék, ezt az időt kibővítsék, ezt az időt teljessé tegyék.
Ne tévesszen meg benneteket senki, sőt, még a saját lelketek kétkedő hangja se, ne tévelyegjetek még akkor se, ha a világ másfelé indulna, még akkor se, ha az Isten igazsága mellől sokan elszaladnának. Isten mindig azon az úton jön, és mindig azon az Úton vezet, amelyiken Krisztus jött, és amire Ő elhívott bennünket. Isten igazsága tegnap és holnap is ugyanaz az igazság volt és lesz. És ma is, ahogyan tegnap, és holnap is, ahogyan ma, volt-van-lesz idő jót tenni. Jót tenni annyi, mint alkalmat teremteni a következő jóra.
Adja meg Isten mindannyiunknak ezt a boldog, belső, szellemi látást, hogy valóban azt arassuk, amit hitünk szerint vetünk. Vessük a lelkieket, hogy arassuk annak gyümölcsét az örök életre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, Kedves testvéreim!
Ma Isten legdicsőségesebb hatalmát ünnepeljük,
- azt a nagy csodát, amit maga a feltámadott Krisztus mond a mennyei jelenésekben: „megholtam, és ím élek…”
- azt a nagy reménységet ünnepeljük, amit  Jézus ígér a testvérét gyászoló Mártának: „aki hisz énbennem, ha meghal is él…”
- és azt a boldog tapasztalatot, amire vallomásos hittel feleljük: „Jézus él, mi is élünk..”
Amikor azt mondjuk: Isten legdicsőségesebb hatalma és reményt adó csodája a feltámadás, azt is mondjuk egyúttal, hogy ez az ember legnagyobb boldogsága. Mert az a legnagyobb boldogság, ha eljutunk a boldog hitre, a boldogító reménységre, arra, amit Erdély nagy teológusa, Tavaszy Sándor így fogalmazott meg a múlt században Trianon tragédiája után: derült jövőbenézés. Ez a derült jövendőlátás nem a holnap kedvező kilátásait jelenti csupán, hanem az örökkévalóság távlatát, mert csak abból tekintve lehet a holnapot, a következő pillanatot is boldog szívvel hordozni. Mindezért, szeretett gyülekezet, ma a szívről, a szívünkről szeretnék szólni, mert a Feltámadás nagy csodájában az világlik ki, hogy amit nem láttunk, nem hallottunk, amit szívünk meg sem sejtett, azt készítette Isten, azt adta nekünk Krisztus feltámadásában.
Húsvét napján két ember távozik Jeruzsálemből, és mivel az Emmausba vezető út arra visz, el kell haladniuk a vesztőhely mellett, ahol két napja kivégezték mesterüket, Jézust, reménységük minden forrását. Egy világ omlott össze ebben a két emberben, s a romokból is csak ez a rettenet, a Golgota világlik feléjük. Ezt kell látniuk.
Mit lát a mi szemünk? Milyen sokan felelnek máris szép énekünkkel: „csak változást és romlást lát a szem”- s nem teszik hozzá: „változhatatlan, ó, maradj, velem!”. Csak azt látjuk, amit az embervilág iszonytató törekvése fölhalmoz: világtörténelmi ámokfutások roncsait, gigászi vállalkozások kudarcait, embermilliók értelmetlen pusztulását, nagy távlatok rettentő beszűkülését, s végül mindegyre a Koponyák hegyét - aki hazafelé tart, aki itt van ebben a világban, annak el kell haladnia mellette.
S mit hall ez a két ember? Elmondják egymásnak emlékeiket. Szót szóba öltenek, felidézik Jézus nagyságos dolgait, boldogító igéit, kitüntetett nagyszerűségét, gyalázatos elárultatását, szégyenletes perét, mindent porba döntő halálát. Lukács evangélista tapintatosan fogalmaz, azt mondja: a hazafelé tartó két tanítvány dialogizált, párbeszédet folytatott, egyik szót hozzátoldották a másikhoz, körbejárták a dolgot. Ám mindig csak ugyanoda lyukadtak ki, oda, amit majd a nekik megjelenő Feltámadottnak  is mondanak: pedig mi azt reméltük, hogy Ő hozza el váltságot…pedig.. és mindazáltal harmadnapja történtek ezek
Mit hall a mi fülünk? Csak azt, amit mi is annyiszor mondunk: Pedig… – s mennyi csalódás és lemondás van ebben, - és harag is. Jézus nem kertel, és nem olyan tapintatos, mint az evangélista, Ő így szól hozzájuk: micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok - szó szerint fordítva -: amelyeket egymáshoz vágtok?
Mert ahogy az emmausi tanítványok esetében, úgy a miénkben egyretart itt minden: amit a szem lát, a fül hall, bizony, azt gondolja a szív is!! De még inkább: megfordítva: amit a szív gondol, csak azt látja a szem, és csak azt hallja a fül is. Egyébként, milyen ritka pillanata ez az emberi életnek! Milyen nagy dolog az, máskülönben, ha egyre mutat az érzékelés, a fogalomalkotás és a képzelőerő, egyre tart az emlékezés és az előretekintés, együtt itt ebben a pillanatban múlt és jövendő! De amilyen ritka ez a pillanat, olyan szomorú most itt az emmausi úton. Igen, az emmausi tanítványok kétségbeesettek és rezignáltak. Ugyan felidézik, ami reggel történt: „valami asszonyok jöttek… és azt mondták angyalok jelenését látták, kik azt mondják Jézus él…” Ám máris következik a de… Igen, csak azt látják és hallják, amit a szív gondol – s ezért kell ma a szívünkről beszélni. Mivel rest a szívük, nem ismerik fel a melléjük lépő Jézust, sem alakját, sem hangját, nem ismerik fel, mert nincs ott a szívük gondolatában, hogy föltámadott, hogy él, ahogy az angyalok mondták az asszonyoknak…
Ilyen az élet legmélyebb pillanata, kedves testvéreim! Amikor a jó hírt halljuk, s reményre gyulladnánk, lehúz minket a rest szív, mert nehéz a lemondó ember szíve. Amikor Jézus is korholja tanítványait: „rest szívűek” – pontosan ezt mondja: nehéz szívűek….
Micsoda teher az ott az életünk közepén, hogy nem látjuk, amit látunk, nem érjük, amit hallunk! Ismerős feddés ez, a próféta szól így: „megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallanak és szemeiket behunyják, hogy szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek… és meg ne gyógyítsam őket!”
Kedves Testvérek! Ezt a feddést mi magyarok, nehéz történelmi sorsunk okán, szívesen utalják át gazdagabb, sikeresebb, kövérebb népek számára: azoknak, akik történelmi jó sorsuk okán büszkét és gőgösek. S bizonnyal van is némi alapja ennek. Ha Európa gazdagabb vidékein járunk, csodálkozva látjuk: mennyire kiüresedett a hitre való készség, szinte csak foszlányai élnek a keresztyénségnek – mert önteltek, elégedettek, kövér a szívük. De látjátok, a keserű és lemondó szív is képes arra, hogy ne lásson és ne halljon, hogy ne értsen, s ennek nem rátartisága az oka, hanem megkeseredettsége, s a keserűség bizony lehet éppoly súlyos teher, mint a nemtörődöm öntetszelgés. Igen, szól hozzánk is a próféta intelme, s kinek, ha nem nekünk szól Jézus feddése: rest szívűek mindannak elhívésére, amit a próféták megmondottak!!
Mit hall a rezignáltságba, lemondásba megrestült szív? Hiába neked igyekezned, te gyenge vagy…hiába neked jóra törekedned, te szegény vagy….hiába neked nagyot álmodnod, te magyar vagy...!!
Ó, mi nem a sikerekbe, a jólétbe, az erőbe, a nagyszerűségbe zsírosodtunk bele, hanem ebbe a reménytelen lemondásba, ebbe a pedig-létbe…
Minden összeomlott, pedig mi igyekeztünk…semmi sem sikerült, pedig nagyon hittünk benne…
csőd az egész életünk, pedig voltak szép álmaink…nekünk innen el kell menni, pedig szeretjük a hazánkat…
Értjük már, miért nem látnak és nem hallanak az emmausi tanítványok? Mert a szívük nem akar látni és hallani!
A Húsvét nagy csodája, hogy benne végső kiteljesedésre jut, az amiért Krisztus testet öltött és közöttünk élt: hadd mondjuk ezt most egyszerű szavakkal így: végső állomásához érkezik az a nagy isteni tett, hogy Ő belép a tőle elszakadt, ellene fellázadt, vele gőgösen szembeszegülő, vagy tőle rezignáltan elforduló ember világába, beavatkozik életünkbe. Mert ezt készítette Isten! Ezt a megmentő, szeretetét teljességre juttató, bűnöst szabadító, új életet adó feltámadást.
Engem mindig megrendít, hogy a Feltámadott előbb jelenik meg a két tanítványának, mint a többieknek ott Jeruzsálemben. Azokhoz először, akik már hátat is fordítottak az egésznek. Beleszól beszélgetésükbe, belép abban a képbe, amit már megalkottak maguknak.
Beleszól beszélgetésükbe:
Melléjük szegődik, kifaggatja őket, mintha ismeretséggel nem bíró, távolról jött zarándok lenne, s elmagyarázza tanítványainak százszor hallott és mégsem értett igék és ígéretek értelmét: avagy nem ezeket kellett-é szenvednie Krisztusnak és úgy mennie be dicsőségébe? Nincs nagyobb csoda, mint mikor Krisztus magyarázza meg önmagát, mint mikor Ő hirdeti önmagát!?? Ő így szól bele az életünkbe. Ó, Ő nem azt mondja, ha csüggeteg vagy, ha lehúz baljós önítéleted, hogy te nem is vagy annyira olyan kicsiny, szegény, elesett, öreg, gyenge, senkinek kellő…Ő magáról szól, mert csak őbenne hallhatod meg Isten élettámasztó igéjét: hogy legyen és lett! S őbenne érted meg, hogy áldásul lesz neked a nagy keserűség…
Belép abba a képbe, amiből őt már kitörölték….
Amikor a Feltámadott Jézus az emmausi házban megáldja és megtöri a kenyeret, mintha pikkely esne le tanítványai szeméről, felismerik őt. Igen, Istent ugyanott kell meglátnunk, ahol hallanunk is kell – itt az életünk kellős közepén, ahol mondjuk-mondjuk a magunkét, és ahol éljük az életünket. Ott kell őt meglátnunk a házunkban, mert ha Ő nincs ott, akkor csak házunk lesz. Ha ott van hazánk is lesz. Ott kell őt látnunk, ahol megszegjük a kenyeret, az asztalunknál, az életünk legbenső terében, mert ha nincs ott, csak ennivalónk lesz, kajánk de áldott kenyerünk sosem. Mert a ház általa lesz haza – és az ennivaló az ő áldásában lesz kenyérré – eledellé. S ott kell őt megkérlelnünk az estében, hogy térjen be hozzánk, mert nélküle csak szüntelen alkony  lesz életünk, de vele az éjszakára hajnal érkezik bizonyosan.
És fölgerjeszti a szívet…
Hát nem gerjedezett a mi szívünk… mondják egymásnak a felismerés csodájában a boldog emmausiak..
És ez a döntő fordulat. Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Isten azt készítette, amit ember szíve meg sem gondolt, ugyanazt a kifejezést használja, mint amit Jézus mond tanítványait feddvén:  miféle okoskodások támadnak szívetekben? Mennyi  minden van a szívben, mennyi minden jön elő a szívből, bukkan föl, támad föl, bomlik ki belőle: világok, álmok, tervek, nagyszerűségek, képzetek…és lemondás, keserűség, pedig-beszéd, jövendő látomások helyett örökös múltidő…így fuldoklik a szív
De azt Isten azt készítette el, amit az ember szíve még csak sejteni sem sejthetett, fantáziálni sem fantáziálhatott: a halottból élő lett, a vereségből diadal, a kudarcból győzelem, a keserűségből gyógyulás, halálból élet…mulandóból örökkévaló: feltámadás. Mert az Isten nagyobb a mi szívünknél.
Hát nem gerjedett a mi szívünk?!!.. ujjonganak az emmausi tanítványok, amikor szólt, amikor láttuk, amikor megtörte a kenyeret, amikor beleszólt az életünkbe, belépett az életünkbe… igen, gerjedezett a szívünk, mert szeretett minket. Ó, akár kövér, akár rest a szív, egy a baja: nem tud szeretni. S milyen boldog az, aki átéli Isten szerette és szereti őt. Mert, akkor tud viszontszeretni, s akkor legnagyobb mélységig boldog igéje lesz: amit a szívem meg sem gondolt, az készítette nekem az Isten, mert Ő szeret engem, és én szeretem őt, s mindazt, amit rámbízott.
Ámen