Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek!
Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk vele, hogyha elindulunk azon a belső idő-gépen, amit emlékezetnek nevezünk, és emlékezetünk elénkhoz egy-egy alkalmat, mozzanatot, eseményt az életünkből, ezekhez a mozzanatokhoz és eseményekhez talányos módon többnyire hozzá tudjuk rendelni az időt is,  amikor ez megtörtént velünk. Talán nem emlékezünk pontosan a napra és az órára azzal a megközelíthetőséggel, ahogy ezt itt Lukács evangélistánál halljuk: “azokban a napokban, abban az időben”, amikor gyermek voltam, amikor fiatal voltam, amikor a katonaidőmet töltöttem, amikor az egyetemen a tanulmányaimat végeztem, amikor házasodtam, amikor a gyerekem született. Valamilyen időre azonban emlékezünk, mert az események, az életünket meghatározó történések időhöz is kötve vannak - idővel és térrel együtt születünk és gondolkozunk. Azt pedig hálával tudjuk elmondani, hogy az ünnepeinknek egészen különös emlékeztető ereje van az életünkben. Nemcsak annyi történik, hogy évről-évre rutinosan ismétlődik a Karácsony, a Húsvét, a Pünkösd, egy születésnap, névnap, családi évforduló, kiemelkedő esemény, nemzeti ünnep, s már túl is vagyunk rajta, hogy aztán a következő évben, közeledvén újra felidéződjön bennünk valami a régi napokból, a régi emlékekből. Ennél sokkal több történik.
Az ünnepeknek és különösen a szent ünnepeknek, így a Karácsonynak is megjobbító és megszentelő hatalma van az életünkben. Átéljük, hogy változnunk kell, meg kell változnunk, másmilyenné kell lennünk. Bár a régmúltból is visszaköszönnek az ünnepnek, s így a Karácsonynak is az egykori nagyszerűségei, a mostani Karácsonyban is érezzük, hogy az ünnep ereje, az ünnep szentsége valamit tesz az életünkben, valamerre sodor bennünket. Ez pedig a megjobbulásnak és a megszentelésnek az iránya: érezzük, változnunk kell. Ilyesmire utal Lukács evangélista megjegyzése is, az a három-négy szó, amit felolvastam “És lőn – vagy mai magyar nyelven: és az történt – azokban a napokban.” Jelenthet ez a kifejezés (azokban a napokban) a maga egyszerű módján történelmi utalást is. Az evangélista elbeszéli Jézus születését, az első Karácsonyt, és annak rendje-módja szerint mindjárt elhelyezi az időben a késői olvasót, a következő nemzedékeket, és azt mondja: “azokban a napokban”, amikor ez meg ez történt.
Valóban lehet a régmúlt dolgait így átélni és kifejezni: azokban a napokban, mi is így szoktunk megemlékezni egykor volt dolgokról. Akkor-amikor történt ez és ez, akkor, amikor – ahogy az előbb idéztem – gyermek voltam, akkor, amikor katona voltam,  amikor vizsgára készültem, amikor a gyermekünk született – elbeszélünk, elmesélünk valamit és meghatározzuk az idejét. Így is lehet Jézus életére, születésére, a karácsonyra tekinteni. Akkor.., valamikor. Nem is tudjuk igazán pontosan, mikor, úgy nagyjából kétezer évvel ezelőtt Júdeában, Betlehemben született valaki, aki természetesen nekünk nagyon fontos, hiszen személyisége, sorsa, tanítása tovább él nemzedékeken keresztül, s gyűrűzik, ahogyan gyűrűzik a víz, amikor követ vetnek a tóba s a hullámgyűrűk mindezidáig, a mi időnkig is hozzánk is elérkeztek – emlékezünk. Ha így állunk a dolgokhoz, akkor az ünnepeink emlékünnepek. Ne becsüljük le azokat, akik a karácsonyt így ünneplik. Ennek is nagy jelentősége van, ez is fontos, hiszen talán ez az első lépés, amely nyomán el lehet indulni az ünnep lényege felé. Természetesen, hogyha ez csak apropó, alkalom arra, hogy ünnepeljünk, ám igazából véve nem az egykor volt eseményt ünnepeljük, hanem azt ünnepeljük, ahogyan most mi vagyunk, vagy azt ünnepeljük, hogy végre nem kell dolgozni, netalán azt ünnepeljük, hogy egyesülhet a család, akkor rossz irányban indultunk el.
Azt tehát mindenképpen le kell cövekelnünk, meg kell állapítanunk, hogy fontos ez a megjegyzés: akkor ez és ez történt, vagyis egy valóságos történeti eseményről van szó. Ezt erősíti meg,  amit Lukács evangélista mond, “és történt azokban a napokban, hogy Augusztus császártól parancsolat adatott ki.” Ebben a pillanatban már nemcsak visszamegyünk a régmúltba, hanem egy egészen konkrét történelmi eseményt látunk magunk előtt. Méh mindig gondolhatunk arra, hogy Lukács evangélista semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy akkoriban történt mindez, amikor Augustus császár kiadta a népszámlálási parancsot. Vagyis a karácsony történetére való emlékezés hozzáköt bennünket egy történelmi időhöz, egy történelmi alakhoz, Augustus császárhoz, s egy általa indított történelmi eseményhez. Ez még távolabb visz bennünket, még jobban belevisz bennünket a múltba, ugyanakkor azonban ezzel még inkább múlttá teszi azt, amiről szól. Egy római császárhoz, Augustushoz van kötve az esemény. Így aztán abból, ami akkor történt, kiemelkedik számunkra is egy mozzanat, karácsonynak valami jelentősebb eseménye, de Lukács csak ennyit akar itt mondani  - vélhetnénk – hogy akkor, amikor a császár kiadta a parancsolatot, vagy amikor útnak kellett indulni, vagy amikor József és Mára engedelmeskedve a hatóságok utasításának Názáretből elment Betlehembe a népszámlálás miatt, akkor…. De azt hiszem, kedves testvérek, hogy nem erre utal az evangélista. Ugyanis a hatodik versben azt olvassuk “és lőn, hogy amikor ott voltak beteltek az ő szülésének napjai.” Azok a napok Mária szülésének a napjai, azok a napok Jézus születésének a napjai! Akkor teltek be szülésének a napjai, amikor a császári parancs nyomán Názáretből Betlehembe kellett menni, mikor Betlehemben nem volt hely a fogadóháznál, mikor kiszorultak az istállóba, mikor a világ peremére kerültek, akkor teltek be az ő szülésének a napjai! Vagyis, amikor Lukács evangélista elkezdi Jézus születésének a történetét, és így kezdi “történt azokban a napokban”, akkor azok a napok Jézus születésének napjait jelentik. Azok a napok Jézus napjai. Ezért a karácsony, s ezt nyugodtan kimondhatjuk, elsősorban nem az ünneplés ideje (bár az is!), nem a megnyugvás ideje (bár az isnem a családok egyesülésének az ideje (bár az is!), nem a nagy bevásárlások ideje (bizonnyal az is), karácsony és karácsony napjai: Jézus napjai, az Ő születésének napjai. Azért is kell még külön szólnunk erről a különös megjegyzésről (történt azokban a napokban – most már tudjuk, hogy azok a napok Jézus napjai), mert az Ószövetséget lapozva újra és újra találkozunk ezzel a kifejezéssel: ama napokban, azon a napon. Ha végigolvassuk az Ószövetséget egy szómutató tárral, azt vesszük észre, hogy ez a kifejezés uralja az időre vonatkozó kifejezéseket. Az Ószövetség természetesen sokszor beszél napokról, napok számáról, időkről, de amikor a prófétás könyvekhez jutunk, újra, meg újra előjönnek ezek a kifejezések: ama napon, azokban a napokban. A próféták itt előre utalnak a jövőbe, jövendölnek. Isten azért adott nekik üzenetet, azért hatalmazta fel őket Szent Lelke által, hogy mintegy előre tekintve egy eljövendő időről, a szabadulás idejéről, a megváltás idejéről jövendöljenek a reménység népének, a reménykedőnek, a szabadulást váróknak, a nyomorúságban, bajban levőknek. Isten ígéretei azok, amelyek azokban a napokban beteljesednek. Prófétai kifejezést hallunk hát: azokban a napokban, ama napokban, ezek a szavak az ígéreteket és a beteljesedést hordozzák. Vagyis amikor Lukács evangélista azt mondja “és lőn azokban a napokban”, “ama napon”, tudatosan hozzákapcsolja mondandóját, elbeszélését a prófétai ígéretekhez. Nemcsak úgy, véletlenül esett ez meg. Természetesen mondhatnánk, hogy úgy is! Lukács leírja az evangéliuma elején, hogy ő szorgosan utána nyomozott mindennek, merthogy sokan és sokféleképpen kezdték már Jézus történetét elbeszélni. Mint egy nyomozóriporter ő is kiszállt, Názáretbe, környékére, Galileába, Jeruzsálembe, megkérdezte a még élő szemtanúkat, összegyűjtötte az eseményeket és összeállította az evangéliumát. Ezért aztán mondhatnánk, hogy pontos és precíz ember lévén, megjelöli a dátumot: mikor született Jézus. Azokban a napokban, amikor Augustus császártól parancsolat adaték ki, akkor teltek be Mária szülésének a napjai, akkor született Jézus. Most már mindenki tudhatja. Azonban meggyőződésem, hogy az evangélista tudatosan köti, mert kötnie is kell, Jézus születésének az időpontját ehhez a régi, régi prófétai kifejezéshez. Ama napokban majd ad az Úr szabadítót, ama napokban majd szűz szül fiat, ama napokban majd eljön Immánuel, ama napokban majd egy gyermek adatik tinéktek, akinek a vállán uralom lesz, aki neveztetik Békesség Fejedelmének, hatalmas Istennek, Tanácsosnak, ama napokban majd eljön az Úr szenvedő szolgája. Újra, meg újra ezt olvassuk a prófétáknál. S Lukács evangélista ily módon Jézus születését hozzáköti a prófétai ígéretekhez. Mert ez így is van. Üdvözítő idő az, amiről a próféták beszélnek, és üdvözítő idő az, amiről most az evangélista beszél. És ily módon egyszerre csak minden megváltozik, már nem egy történeti beszámolót hallunk, nem pusztán arról van szó, hogy egy alapos, tudós ember utánajár a dolgoknak, majd időben és térben is behatárolja, hol született meg Jézus, hanem egyszerre csak hozzánk is köti. Hiszen a prófétai üdvígéretek hozzánk szólnak, ránk vonatkoznak. A próféták rólunk beszélnek, hozzánk beszélnek, náluk a mi sorsunkról, a mi életünkről van szó. Azok, akik a halál árnyéka földjében járnak, látnak nagy világosságot, mondja a próféta. És ezek az „azok” mi vagyunk. Azok, akik összeroskadnak saját nyomorúságuk, bűneik terhe alatt, megváltót és szabadítót kapnak. És mi vagyunk azok, akik már-már összeroskadunk. Saját életünk, saját nyomorúságunk, saját bűneink terhe alatt. Azok, akik fogságban vannak, szabadítót kapnak, és Isten felnyitja az életüket. Mi vagyunk azok, akik bele vagyunk zárva mindenféle nyomorúságokba, lehetetlenségekbe, örömtelenségekbe, keserűségekbe, és a hozzánk érkező Krisztus szabadít meg minket.
Van Lukács evangéliumában egy döntő mozzanat, ami a múltat, az egykor voltat, karácsonyt, amire emlékezünk, abszolút értelemben jelen idejűvé teszi. Amikor a feltámadott Jézus csatlakozik az emmausi tanítványokhoz, akik hazafelé tartanak, megkérdezi tőlük, miért vannak szomorú ábrázattal. Azok ránéznek, de nem ismerik meg, s azt mondják: csak te vagy-e jövevény, és csak te nem tudod mi lett ezekben a napokban? Úgy tűnik, itt is csak időmeghatározásról van szó. Ha azt mondjuk, hogy azokban a napokban, akkor a távolba utalunk, réges-régen, kétezer évvel ezelőtt… Réges-régen, gyerekkoromban, mikor én voltam az angyal a karácsonyi műsorban, jaj de szép is volt. Ezekben a napokban – ez viszont mit jelent? Azt, ami most volt. Tegnap, tegnapelőtt, ma. De amikor az emmausi tanítványok elkezdték felmondani a Feltámadottnak azt, amit Ővele kapcsolatban átéltek, feltárul Jézus egész élete. Hatalmas volt beszédben, igazságban és szentségben, s azt hittük, Ő hozza nekünk a megváltást, mindazáltal harmadnapja, hogy ezek lettek. S ekkor Jézus kezd a tanítványokhoz szólni, s elkezdi a prófétákkal. A prófétákkal, akiknél – mint tudjuk, hallottuk – ez az alapvető szófordulat: azokban a napokban. De ez ott a jövendőre utal, ami Benne beteljesedik. Azok a napok, az az idő, a régmúlt, vagy éppen a távoli jövő a Feltámadottban jelen idejűvé válik. Ezekben a napokban: itt és most. Neked is.
Kedves testvérek, az ünnepnek az a szentsége, az az ereje, az az erő, amit átélünk nem magunktól, nem a megrendezéstől, hanem az ünnep valóságából való, ez arra késztet bennünket arra, hogy változzunk meg, legyünk másmilyenekké. Ebbe az irányba visz bennünket az ünnep. Hogy az, ami egykor volt, amit hittel hiszün, az most jelenvaló legyen. Legyen jelenvaló az, amit egykor megígértek a próféták és egykor beteljesedett, Augusztus császár napjaiban, Betlehemben, Mária szülésének idején, kétezer évvel ezelőtt. Legyen jelenvalóvá a hit is, legyen a miénk is. Mert ahogyan mondottuk, a prófétai beszéd, Isten ígéretei hozzánk kötik Jézust, a Szabadítót, a Messiást. És ez az időbeli belátás, az időnek ez a közeljövetele, bennünk való beteljesedése újra hozzánk köti Őt. Hiszen rólunk van szó. Karácsony, Nagypéntek, Húsvét és Pünkösd nem valamiféle mennyei tranzakció, amely valahol az isteni szférákban zajlott és esetleg mi erről tudomást szerzünk, mint valami rendkívül fontos és meghatározó eseményről. Isten Egyszülött Fia testet öltött, emberré lett, közöttünk él, hozzánk hasonló volt, kivéve a bűnt, értünk és helyettünk meghalt, feltámadott. Isten szeretetét hozta el számunkra, azt tette kézzelfoghatóvá. Az emmausi tanítványoknak az a kifejezése, hogy „ezekben a napokban”, már véglegesen és teljesen hozzánk köti Jézust. Így lesz, kedves testvérek, a próféták jövőbe tekintő, és mégis egykori, távoli ideje, aztán a karácsonynak egykori, kétezer évvel ezelőtti ideje a mi időnkké. Azt kívánom mindannyitoknak ezen a karácsonyi ünnepen, a boldog elcsendesedésben, az ünnep jó ízének, szentségének megtapasztalása közben, hogy az egykori „akkor volt” legyen jelen idő. Az az idő, azok a napok legyenek a számotokra ezekké a napokká. Augustus napjai, pásztorok napjai, napkeleti bölcsek napjai legyenek a ti napjaitok. Közöttünk jár Jézus. Ideje legyen a ti időtök. Így válhat teljessé, így érkezik el igazi céljához az ünnep. Az ünnepben azt érezzük: változnunk kell. Igen, ha változunk, megváltozik az időszemléletünk is. Ha változunk, megváltozik minden, amit észlelünk, és minden, ami bennünk van. Adja meg Isten Szentlelke, hogy átéljük ezt az Ő erejében, dicsőségében. Az, aki akkor megszületett, értünk született, az, aki egykor itt járt közöttünk, most is itt van Lelke által, megújít, megelevenít, szent életre, örök boldogságra hív.
Ámen

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!
A nagy magyar író, Márai Sándor 1940-es évek közepén, a világháború idején írt naplójában, talán egy újévi bejegyzésben ezt írja: „Istenem adj erőt, hogy hűséges legyek ahhoz az értelemnél is mélyebb világossághoz, mely lelkemben pislákol, és megmutatja, mit kell tennem, írnom, gondolnom. Csak ezt kérem még. Csak ezt? De hiszen ez a legtöbb!”
Minden Újesztendő elején sokat és keveset kívánunk egyszerre. Mi magunk is mondunk imádságokat, és ha nem is vagyunk írók, akik hűségesen lejegyzik gondolataikat, mi is jól emlékszünk akár a ma reggel elmondott imádságunkra, vagy az egy esztendővel, vagy sok esztendővel ezelőtt elmondott újévi imádságainkra, emlékszünk sóhajainkra, kívánságainkra, vágyainkra. És ha mindezeket egybevesszük, mérlegre tesszük, azt tudjuk megállapítani, hogy hol sokat kértünk, hol pedig keveset – ki-ki vérmérséklete és tapasztalata szerint. Hol nagyon nagy dolgokat reméltünk, és vittünk Isten elé egy Újévnek a kezdetén, hol pedig szerényen csak annyit mondtunk magunkban, legyen úgy, ahogy eddig is volt, folytatódjon minden, ahogy az énekben is énekeltük, hogy Isten az Ő áldását, hozzánk való jókedvét ne vonja meg tőlünk, hanem folytassa. Mikor kérünk sokat, és mikor keveset? Mikor kérjük azt a nagyon keveset, „csak” azt, ahogyan az író mondja, és mikor döbbenünk rá, hogy ez a „csak” az, ez a legtöbb, amit kérni lehet. Tudom, ez kinek-kinek a helyzetétől függ. A beteg csak gyógyulni akar. Az erőtlen csak erőt kér, a céltalanul élő csak célt kér Istentől, a bűnbánó csak tiszta életet kér, a békétlen pedig csak békességet remél. De nemcsak az egyéni életünkben vagyunk így, hanem minden közügyünkben, egyházunkban, nemzetünkben is. Csak békességet akarunk, csak valami jobbat remélünk, csak valami kevéssel többet, vagy csak éppen annak folytatását, ami van. Vagy éppen ellenkezőleg: nagy dolgokat kérünk. Megrendítő változást, jelentős fordulatot, akár életünkben, akár egyházunkban, akár nemzetünkben, akár a világ dolgaiban. Egyszóval, mindannyian mikor-mikor hogy vagyunk ezzel a dologgal. Ugyanakkor, bármilyen kicsiny  kéréssel indulunk ebben az Újesztendőben, mert a tapasztalat arra tanít bennünket, hogy ne kérjünk, és ne reméljünk túl sokat, ha elkezdjük ezt a legkisebb kérésünket mélyíteni, akkor ez a kevés egyszerre csak sok lesz, hiszen minden kevés tud egyszerre nagyon sokká, szinte lehetetlenné is lenni. Visszatérve az előző példára, a beteg csak gyógyulni akar, de milyen nagy ez a kérés, ha nincs esély a gyógyulásra. Az erőtlen csak erőt kér, talán csak egy kicsivel többet, mint ami most van. Ám ha az nem áll a rendelkezésére, máris nem abból áll a dolog, hogy átcsoportosítja tartalékait, hanem tudnia kell, hogy ezek az erők csak Istentől jöhetnek. S egyszerre ez a kicsi kérés nagyon naggyá lesz. Akinek nincsen célja, hányódik ide-oda, nem tudja, mitévő legyen, egyszer csak megérti,  az a kis kérés milyen naggyá lesz, hogy csak valami felragyogjon a horizonton, csak valami értelmes cél legyen, csak valami tennivaló akadjon, csak valahogy átélhesse, szükség van rá, fontos ő itt, a családjában, a barátai körében, itt ebben a világban. Aki szeretné a bűneit letenni, mert hogy az Újévben valóban új életet akar kezdeni, az is tudja, milyen nehéz, sőt, szinte lehetetlen ezeket letenni. Most még megvan az elhatározás, s hozzá az akarat, a jókedv, a lendület is, aztán délutánra, vagy holnapra kelve bekopogtat a régi ismerős, sőt, kiderül, el se ment, mindig is ott volt az a régi bűn. S akkor az a kevés, amiről azt hittük, hogy némi fegyelemmel, morálistartással le lehet tenni, mint egy nagyhatalom jön értünk, s bizony felette nagy lesz a kérés, amit Isten elé kell vinnünk, hogy valóban új életet tudjunk kezdeni. Aki békét akar, a szívében, a családjában, a rokonsága körében, békét akar a munkahelyén, a kollegái között, békét akar az egyháznak, a nemzetnek, s végképp békét a világnak, az máris érzi, hogy nem holmi egynapos, két perces, pillanatnyi békességről van itt szó. Igen, olyan nagy ez a kérés, hogy csak Isten elé vihetjük.
Mindazáltal, nemcsak azzal szembesülhetünk a felolvasott Ige fényében, hogy a kevésből hogyan lesz sok, a kicsiből hogyan lesz nagy, hanem azzal is, amivel az író megrendülten néz szembe imádsága végén, hogy ez a „csak” a legtöbb. Értjük-e, érezzük-e, hogy amikor kérünk, és Istentől kérünk, akkor nem keveset, nem többet, nem kicsit, nem sokat, hanem mindig a legtöbbet kell kérnünk. Mindig a legmélyebbre hatót kell kérnünk. Ez az a világosság, amiről Ézsaiás próféta jövendölt, ez az a világosság, amit Máté evangélista felidéz, mintegy a prófécia beteljesültén: „a nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot.” Igen, ez a legtöbb. Ez a világosság. Mert ennek a világosságnak a fényében kezdünk el látni. Kezdünk el úgy látni, ahogy maga Ézsaiás próféta, amikor az Úr szentélyében látta a seregek Urának dicsőségét, s egyszerre megértette a mindent betöltő isteni ragyogást, amely elől még az angyalok, a szeráfok is eltakarják szárnyukkal a szemüket, megértette és ki kellett mondania: jaj nekem, mert elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakozom. Igen, amikor felragyog Isten világossága, az ember elkezd látni. S ennek a világosságnak a fényében legelőször saját nyomorúságait látja meg, elkendőzhetetlenül, félretehetetlenül. Az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség, mondja az apostol. Ez a világosság mindent beragyog, mindent megmutat. Megértették ezt Jézus kortársai is, a betegek, az ördöngösök, a mindenféle aszkórosok, a senyvedők, rászorulók, bűnösök, hogy annak az isteni világosságnak a fényében, ami Krisztusban felragyogott eltakarhatatlanul megmutatkozik egész életük. S ugyanúgy nekünk is ezt kell megértenünk, meglátnunk az isteni világosság fényében. Nincs mit félremagyarázni, nincs mit eltusolni, nincs mivel takarózni. Ha felragyog a világosság, amely az evangélista szerint a sötétségben ragyog fel, rámutat életünknek minden bűnére, nyomorúságára, szükségére, hiányára. Ám amikor felragyog a világosság, éppen akkor kezdjük megérteni is, mit is kéne nekünk igazából kérnünk. Mi az a döntő dolog, a legfontosabb, amit ennek az esztendőnek az elején, első imádságainkban Isten elé oda kell vinnünk. Olyan gyakran, megcsaljuk magunkat, gondolván talán, hogy Istent is megcsalhatjuk, mint valamiféle huncut gyermek, s nem azt kérjük, amit kérnünk kellene, nem azt visszük oda Istenhez, amit igazán oda kéne vinnünk. Igen, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre az iskolában, hazajön, és ahelyett, hogy megmagyarázná az intője okát, elkezdi mondogatni, hogy rosszul volt begombolva a köpenyem, a tanár pikkelt rám, az osztálytársaim rosszul viselkedtek,  nem volt jó kedvem, és így tovább, ahelyett, hogy egyszerűen elmondaná, mi történt. Jaj, de gyakran megyünk így Istenhez! Uram, ez van, Uram, az van, Uram, ezért, Uram, azért, Uram, így, Uram, úgy…. Ha felragyog az a világosság, amiről a próféta beszélt, meg kell érteni, hogy sötétségben ülünk. Éppen akkor értjük meg, hogy sötétségben ülünk, amikor felragyog az Istennek a világossága. Ezt minden bölcs tudta. A nem bibliai bölcsek közül talán a legigazabban Platón, aki az egész emberi életet úgy hasonlítja, mint amikor megbilincselt emberek ülnek egy barlangban, befelé fordulva. Kívül, a barlang előtt zajlik a valóságos élet, és ők csak a beszűrődő árnyékokat látják rávetülni a barlang falára, s azt hiszik, hogy az az élet, arról beszélnek, tanakodnak, ábrándoznak, azt próbálják javítgatni. Akkor jön a nagy eszmélés,  ha felszabadulnak, ha a barlangból kiléphetnek, ha igazi világosságra kerülnek, megérthetik, hogy kik ők valójában.
Nem hiszem, hogyha Isten világossága ránk ragyogott, szükséges még nekünk bármit magyarázni, elodázni, halogatni, hiszen éppen ez a prófétai üzenetnek a második nagy mondandója, hogy amikor felragyog Istennek ez a mindent beragyogó világossága, azzal egyidejűleg az ember szívében remény is ébred. Valóban úgy vagyunk az Isten világosságával, mint azok, végigvirrasztottak egy hajnalt, várva a napkeltét. Mikor feltűnik a Nap lassan, fokozatosan mindent beragyogó fénye, ráébredünk – bár ébren vagyunk -, hogy nem mi keltettük fel a Napot. A Nap kelt fel. A világosság támadt fel. S ebben van a remény,  mikor felragyog az Isten világossága. Az embert, aki ott, abban a pillanatban meglátja kicsiségét, esendőségét, nyomorúságát, bűneit, ezzel egyidejűleg remény is eltölti, hogy van megváltás, van megoldás, lehet, szabad kérni, nem hiábavaló kérni. Úgy ahogyan Júdeának, Galileának, sőt az azon túli népeknek egy része is megértette, hogy lehet Jézushoz menni. Mikor elterjedt a hír, hogy beteljesedett a prófécia, a nép, amely nagy sötétségben ült, látott nagy világosságot, s jöttek mindenünnen hozzá. Elterjedt a híre, és hozzá vitték mindazokat, akik rosszul voltak, különféle betegségekben, kínokban sínylődtek, ördöngösöket, holdkórosokat, gutaütötteket, és ő meggyógyította őket, s hirdette nekik az Isten országát: „térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.”
Ez sem tőlünk való. Ez sem a mi szívünkből fakad. Mi szeretnénk kis és nagy kérésekkel Isten elé jutni, szeretnénk, ha kis és nagy kéréseink lehetőleg minél hamarabb, késedelem nélkül beteljesednének. De az, hogy térjetek meg, nem a mi kérésünk, hanem Isten kérése. Ő nemcsak kicsit, nagyot, fontosat, kevésbé fontosat akar igazítani az életünkön, hanem az egész életünket akarja a helyére igazítani. És ez az Ő üzenete. Ez Jézus üzenete. Ha feltámad a világosság, ha meglátjuk, hogy kik vagyunk, ha megértjük, hogy Isten könyörülettel és irgalommal fordult hozzánk, máris hangzik ez a kérés, ez a felszólítás, ez a hívás: térjetek meg. Nem lehetetlen, nem valami régi-régi abszurd ez, nem valamiféle pietista babona – ez az Isten legigazabb kérése hozzánk. Térjetek meg. Forduljatok meg. Azért, hogy, amint a próféta mondja, végül magát a világosságot lássuk. Mert eddig csak arról beszéltünk,  hogy mit látunk a világosságban. Meglátjuk a világosságban, hogy mire szorulunk rá, meglátjuk a világosságban, hogy van segítség, könyörület és irgalom, de a próféta ennél többet  mond. A nép, amely a sötétségben ül, lát nagy világosságot. Látni magát a világosságot. Jézust látni, ez a világosság. Őt látni, annyi mint magát a világosságot látni. Amikor a költőhöz csatlakozva azt a legtöbbet kérjük, hogy a lelkünkben pislákoló, minden értelemnél mélyebb fény megmutassa, mit kell tennünk, gondolnunk,  érezzük, a költő is Krisztusról beszél, Róla, az örök világosságról. Kedves testvérek, hadd legyen ez a mi boldogító, reményt adó, bűnöket eltörlő, hitünket megjobbító, Isten szeretetére hívó programunk. Látni Jézust. Látni a világosságot. Látni Őt, magát, akit Isten elküldött hozzánk és értünk. Mert, ha Őt látjuk, látjuk magát az Istent. Ha Őt látjuk, látjuk azt a szeretetet, ami továbbviszi az életünket. Ha Őt látjuk, látjuk az életünk végső és teljes értelmét. Ha Őt látjuk, mindig világosságot látunk. A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot.
Végül azt is el kell mondani,  hogy ha Őt nem látjuk, akkor nem látunk semmit. Ha Jézust nem látjuk, ha a Krisztus dicsőségének felragyogását nem látjuk meg életünkben, dolgainkban, gyülekezetünkben, egyházunkban, népünk sorsában, a világban, akkor nem látunk semmit. Csak konstrukciókat látunk. Magunk gyártotta meséket, történeteket. Rendezgethetjük a dolgokat jobbra és balra. Ám mégiscsak a próféta szava lesz érvényes ránk. Ézsaiás egy más helyen azt mondja: tapogatjuk, mint vakok délben a falat. Ilyenek vagyunk Isten nélkül. S nem ez minden életfordulatunk, élethelyzetünk nyomorúsága, meddősége, kudarca? Nem ahhoz kell az Isten világossága, hogy a jól elrendezett életünkben, ahol minden a helyén van, valami kis kevés fénnyel mégis eligazodjunk! Aztán, ha nincs, az se baj, majd tapogatózva is eligazodunk, mint amikor valaki éjszaka kel fel, nem akar felzavarni senki, nem kapcsolja fel a villanyt, hanem a sötétben botorkál. De nem így van, kedves testvéreim, az igazi és lényeges dolgokban. Azokra nézve csak a krisztusi világosságban látunk, mert ebben a világosságban van maga az élet. Látni akarjuk Jézust. Látni akarjuk az életet. Amikor kicsit és sokat, keveset és nagyot, egyszerűt, vagy bonyolultat kérünk, remélünk, óhajtunk az év a kezdetén magunknak, másoknak, mindenkinek, akkor az életről van szó. És az igazi élet ebben a világosságban rejtőzik. A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot. Milyen érdekes, nem azt mondja a próféta, hogy jár a nép, hanem ül. Már leült. Már feladta. Már nem csinál semmit. Ül, mint a gyászoló, magába roskadva. Adja meg Isten mindannyiunknak, ezt a boldogító vágyat, és boldogító vágyunk még boldogabb beteljesedését, hogy lássuk Jézust, az Ő szabadítását, nagyszerűségét. Hogy mi is, akik sokszor csak ülünk, egy tapodtat se teszünk már előre gyászoljuk és siratjuk magunkat, most ebben a világosságban fel tudjunk állni, el tudjunk indulni, tudjunk járni, s igazán, Isten akarata szerint élni, szeretetével betöltekezni, igaz és tiszta szívvel szeretni mindig.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Két előrebocsátott megjegyzést szeretnék a felolvasott igéhez fűzni, egy általánost, egyet pedig a fölolvasott igeszakaszhoz fűzve. Általánosan azt szeretném előrebocsátani, hogy miután a bibliaolvasó kalauz szerint elhagytuk a Hegyi Beszédet, sokan megkönnyebbültek, mert akárhányszor olvassuk, eltölti a szívünket a kétség, hogy meg tudjuk-e tenni, amit Jézus a Hegyi Beszédben mond. Sokan elriadtak már a Hegyi Beszédben foglaltaktól, mert rögtön érzik, hogy ezt mi nem tudjuk megtenni. Jézus olyan szigorításokat tesz, hogy eltölti a szívünket a szomorúság: ez nekünk lehetetlen. Sokan ezért úgy is magyarázzák a Hegyi Beszédet, hogy itt Jézus legszűkebb tanítványi köréhez szól, talán arra a kiválasztott tizenkettőhöz, akik ott voltak a mesterrel, közvetlen a jelenlétében, átélhették isteni valójának átsugárzását:  nekik lehet ilyet mondani, tőlük lehet ilyet kérni. De már a tágasabb tanítványi körre, vagy éppen mireánk, akik a tömeg vagyunk - milyen szívesen visszahúzódunk ilyenkor gyorsan a tömegbe, s leszünk tömegemberré - ránk ez nem vonatkozik. Szinte az óegyháztól kezdődően lehet ezt  olvasni komoly bibliamagyarázóknak, hittudósoknak, teológusoknak a magyarázataiban. Ez a Hegyi Beszéd csak a legszűkebb tanítványi körre vonatkozik, az ő életüket regulázza, mireánk más, általánosabb, lazább, megértőbb szabályok vonatkoznak, hiszen mi egyszerű emberek vagyunk, mi azt, ami ott le van írva, nem tudjuk megtartani. Képtelenség. Nem vagyunk rá alkalmasak. Ugyan ki tudná megtartani azt, hogyha megbotránkoztatja a szeme, kivájja azt, mert jobb vakon a mennybe menni, mint a parázna szemmel a gyehennára. Ezt mi nem tudjuk megtartani. Ez a bevezető megjegyzésem arra szolgált, hogy tudatosítsuk,  hogy  amit ott Jézus a Hegyi Beszédben  leírt, be is teljesedett rögtön, jelesül Jézus életében. Ha úgy tetszik, az a programbeszéd, amit Jézus a Hegyi Beszédben meghirdetett, őbenne beteljesedett. És ezért egészen másképpen kell látnunk a dolgot. Nem az a helyzet, hogy van egy törvényhozó, aki isteni magasságból parancsol, és nem ad hozzá erőt, hogy véghezvigyük akartát! Éppen ellenkezőleg, Jézusban érkezik el az a valóság, hogy az isteni törvény parancsolója a maga ember voltában betölti, beteljesíti a törvényt. Ezért ha azt mondom, hogy nincs miért magyarázkodnunk, egészen pontosan úgy kellene mondanom: nincs okunk magyarázkodni. Lám, Jézusban  a Hegyi Beszéd beteljesedett.
A másik előrebocsátott megjegyzés a hitre vonatkozik. Jézus a Hegyi Beszédben nagyon sokat beszél arról, hogy milyen bizalommal, milyen hittel kérjünk. „Kérjetek, és adatik néktek, keressetek és találtok, a zörgetőnek megnyittatik.” Sokat beszél arról is, hogy az imádságainkban milyen mély, belső bizalommal vigyük Isten elé a dolgainkat, mert Isten hűséges és ajándékozó Atya, szeret bennünket. Sokszor az az érzésünk, hogy Jézus szinte unszol minket: Kérjetek! Buzdít bennünket: Csak bátran! Szabad mindent kérnetek! Lehet az Istenhez menni, mert Ő néktek Mennyei Atyátok!
Erről nekünk a mi kedves költőnk, Nagy László kedves versének az utolsó mondata jut eszünkbe: „Adjon úgy is, ha nem kérem.” Szép, hetyke mondat ez, de van teológiai előzménye is. Lehet, hogy Nagy László nem tudta, ám a gondolatok búvópatakként haladnak az emberiség történetében. A tizenkilencedik század egyik nagy német teológusa, Albrecht Ritschl egy nagy könyvet szentelt annak a kérdésnek, hogy miképpen imádkozzunk, miért imádkozzunk. A kitűnő teológus arról értekezik e könyvében, hogy kérni nekünk nem szabad. Az pogány dolog. Csak a pogányok kérnek, csak a pogányok rimánkodnak. A Krisztus gyermeke, ha imádkozik, nem tesz mást, mint hálát ad. Hiszen Istennél minden el van készítve, Isten mindig megadja nekünk azt, amire szükségünk van, minek hát kérlelni?! Minek hát imádságainkkal odazörgetni az Istenhez, mindenféle utakon-módokon megtalálni Isten szívéhez az utat?! Ez pogány dolog, a pogányok csinálják ezt, akik úgy gondolják, hogy ha szépen beszélnek, az Isten meghatódik tőlük, ha hosszasan beszélnek, az Isten egy idő után elunja,  és vagy azért adja meg, mert valami nagyszerű beszédet mondottak, vagy azért, mert valami Istent megrendítette. Pogány dolog ez. Adjon úgy is, ha nem kérem.
Ám, a felolvasott történetből egészen más tárul föl. Valóban, egy pogány ember megy oda Jézushoz, egy római százados, aki kéri, hívja Jézust,  mert gyógyításra van szükség, beteg a kedves szolgája, súlyosan szenved. Amikor azonban Jézus és közötte lezajlik a párbeszéd, azt mondja Jézus: Bizony, mondom néktek, még Izraelben sem találtam ilyen hitet. Lehet, hogy Albrecht Ritschl a tizenkilencedik században nem dicsérte volna meg ezt a római századost, de nekünk nem Albrecht Ritschl a mesterünk, hanem Jézus. Jézus pedig megdicsérte. Megdicsérte ezt a századost, mert kért. Nem azért dicsérte, mert azt mondta volna, hogy adjon úgy is, ha nem kérem, hanem éppen azért dicsérte meg, mert kért, és ahogyan kért. Erről szeretnék most néhány szót szólni.
Egyrészt rendkívül átlagos, másrészt pedig rendkívül különös, ahogyan ez a római centurio Jézustól kér. Mindenképpen átlagos, hiszen mindig így kérünk, ha baj van: Jöjj Uram, segíts! Óhatatlanul, elfojthatatlanul kiszakad ez az ember szívéből: Jöjj Uram, és segíts, mert beteg vagyok. Jöjj Uram, és segíts, mert beteg az, akit szeretek. Jöjj Uram, és segíts, mert bajban vagyok, mert bajban vagyunk, rajtunk senki más nem segíthet, hanem csak Te. Azért mondom, hogy átlagos és általános ez a kérés, mert naponta akár százszor, ezerszer, milliárdszor elhangzik ez. Nem kell hozzá semmilyen kellék, nem kell ehhez bemenni egy templomba, nem kell ehhez térdre esni, nem kell ehhez imádságra magunkat fölkészíteni, nem kell ehhez semmi elmélyedés, úgy kiszakad ez az ember szívéből, mint bármilyen elemi sóhajtás. Jöjj Uram, és segíts! Vagy csak annyi, hogy: Segíts! Vagy csak annyi, hogy: Istenem! És ebben minden benne van.
Ugyanakkor, mégiscsak különös, ahogyan ez a római százados kéri Jézust. Mert amikor azt mondja, hogy: Uram, szolgám fekszik otthon gutaütötten, és nagy kínokat szenved, Jézus rögtön mondja, elmegyek és meggyógyítom őt - mire mondja a százados: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj, hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Ez különös. Hívja, és mégsem engedi. Kéri, és mégsem úgy kéri, és arra kéri, ahogyan a kérő ember kész már mindent elfogadni.
Kérek mindenkit, hogy figyelje meg, mennyi finomság van ebben a történetben! Ha én azt mondom: Jöjj Istenem, és segíts rajtam!  - ez azt jelenti, ablak-ajtó tárva nyitva. Nyitott az életem, szinte Isten elébe megyek, odaviszem hozzá, kiviszem a bajomat az életemből: Itt van Uram, ez a baj, ebben segíts, ezt gyógyítsd meg, ebből szabadíts ki, ezt a terhet vedd le a vállamról. A százados is küld, s mégis azt mondja: Talán mégse jöjj a hajlékomba. Hívja Jézust, és mégsem engedi.
Mondhatnánk erre: Nos, ilyenek a pogányok. Ilyen a mi pogány szívünk is. Hívjuk is, meg nem is. Jöjjön is, meg ne is. Kell a segítsége, de nem kell a jelenléte. Oldja meg az életem baját, de ne lépjen be az életembe. Ez már, nyugodtan mondhatnánk, színtiszta pogány dolog. Azért mondom ezt, mert ez a mi előbb idézett teológusunk, professzor Ritschl is éppen erre hivatkozik egyik magyarázatában. Lám, ilyen a római százados is, hívja is Jézust, meg nem is. Kell az Isten ereje, kell a szabadítása, kell a hatalma. Ő maga, az Isten nem kell. Kell a Jézus szeretete, kell a Jézus irgalma, kell minden áldása és boldogító kegyelme. Ő nem kell.
A baj az,  hogy Ritschl professzor úr nem megy tovább a történetben, és arra már nem figyel, amit ez a százados mond, pedig ebben van a titok: Csak szólj egy szót és meggyógyul az én szolgám. Ez egy különös kérés. Több minden van ebben, s szeretnék erről is most néhány szót szólni.
Sokféleképpen lehet ezt a nagyon rövid kis görög mondatocskát lefordítani, és Károli Gáspár is szépen, szabatosan fordítja, de nem szó szerint. Szabatos, a dolgoknak megfelel, hisz a köznyelvben is szoktuk ezt mondani: csak egy szavadba kerül, - ám mégsem pontos ez. Voltaképpen ezt jelenti: Uram, neked csak egy szavadba kerül. De szó szerint fordítva így hangozna a mondat: Csak mondd ki a szót. Csak mondd ki az igét. Vagy még pontosabban, ahogy a százados meg is fejti Jézus számára, hogy mire gondol: Csak mondd ki a parancsot! Merthogy az itt szereplő logosz szó, ami igét, érvet, gondolatot, mondatot, sok mident jelenthet, a szövegösszefüggésből és a százados magyarázatából véve egyértelműen azt jelenti: mondd ki a parancsot! Csak parancsolj! Merthogy én is hatalom alá vetett ember vagyok, és tudom, mit jelent az, ha azt mondom a vitézemnek: Menj oda, és odamegy, jöjj ide, és idejön, tudom, hogy mit jelent, ha azt mondom a szolgámnak: Tedd meg, és megteszi. De ki kell mondanom. Parancsolnom kell. Uram, Neked nem kell a házamba jönnöd, s nem azért, mert pogány vagyok, hanem azért, mert tudom, hogy Neked nem kell fárasztani magadat azzal, hogy a hajlékomba jöjj. A Te szavad, a Te parancsod mindenható.
Ha igaz, amit olvasunk Máté evangéliuma végén, a 7. rész végén, amikor azt mondja Máté evangélista: és amikor Jézus elvégezte ezeket a beszédeket, tudniillik a Hegyi Beszédet, álmélkodott a sokaság tanításán, mert úgy tanítja őket, mint akinek teljhatalma van. Akkor igaz itt is, hogy Jézus gyógyító szavának is teljhatalma van. Mindenre kiterjedő teljhatalom van benne – görögül: ekszúszia, latinul: potestas. Neked nem kell hozzám jönnöd, Neked nem kell fárasztanod Magadat. Te nem olyan vagy, mint a kor varázslói, a vajákosok, a köpölyözők, a trükkösök, akik odajönnek, hajlonganak, surrognak-burrognak a beteg fölött. Egy szavad elég. A parancsod elég.
Továbbá,  amikor Jézus, szinte megrökönyödve, elcsodálkozik százados mély hitén, és ezt ki is nyilvánítja a körülötte állóknak, ebből azt is megérthetjük, hogy Isten hagyja, sőt szinte el is várja, hogy mi megtaláljuk Hozzá az utat a kérésünkkel. Ez a mi dolgunk. Mire gondolok? Jézusról több esetben halljuk, hogy csodálkozik. Hadd hozzak föl néhány példát. Lukács evangélista jegyzi föl, hogy valahol Fönícia határán Jézushoz odamegy egy pogány föníciai asszony, és arra kérleli Jézust, hogy gyógyítsa meg a lányát. Jézus azt mondja, hogy nem jó az eledelt a fiaktól elvenni, és a kutyáknak adni. Mire az asszony azt mondja: Igen, Uram, nem jó az eledelt a fiaktól elvenni, és a kutyáknak adni, így van, de a morzsából hull a kutyáknak is. Jézus elcsodálkozik, és azt mondja: Ilyen hitet egész Izraelben nem találtam. Vagy gondoljunk a vérfolyásos asszonyra, aki minden vagyonát orvosokra költötte, Jézust látva azt mondja magában: Nekem elég, ha csak a köpenye szegélyét megérintem. Csak. Csak a köpenye szegélyét. Csak egy darab kenyeret. Csak egy morzsát. Csak egy szót. Nem többet. Csak egyet. Csak mondd ki. Csak kapjak egy darab morzsát. Csak érinthessem meg a köpenye szegélyét. Ez a „csak” - ez az ember útja az Isten kegyelméhez.
Miért, kedves testvérek? Azért, mert amikor Isten arra buzdít bennünket, hogy kérjünk, amikor arra ösztönöz bennünket, hogy hívjuk Őt segítségül - hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, halljuk a zsoltárban, zörgessetek és megnyittatik, mondja Jézus a Hegyi Beszédben - akkor Isten olyasmire apellál, ami ott van bennünk, mert ott van bennünk. Csak olyan hihetetlenül mélyre el van temetve, olyan jól be van az zárva, hogy szinte már el is veszítettük. Ezt a hihetetlenül mélyre eltemetettet kell nekünk előhozni. Ez nem egyéb, mint a szeretetünk találékonysága.
Milyen gyakran vagyunk úgy, bár nehéz helyzetben vagyunk, mi valami oknál fogva mégsem érezzük magunkat kényszerítve arra, hogy mozduljunk. Lusták vagyunk, talán félünk, talán úgy gondoljuk, hogy ez nem a mi dolgunk. Mások kapcsán még többször van így, - merthogy most erről van szó. Szinte hallom, ahogy döngve zárulnak a szívünk ajtajai, csikorog a kulcs a zárban, csörög a lánc a lakattal együtt, s zárjuk be, zárjuk el a szeretet találékonyságát.  És mondjuk: Szeretnék segíteni, de nincs rá módom. Szeretnék tenni valamit, de nem áll hatalmamban. Ó, én mindent megtennék érted, de értsd meg, most nem tudok. Nincs rá időm. Nem látod, egyéb dolgokban is megszakadok szinte már. Nincs oda nekem bemenetem. Hova nincs bemenetem? Mit mond Jézus a Hegyi Beszédben az imádságról? Menj be a te legbelsőbb kamrádba, és ott imádkozz.
Igen ez a történet arról szól, hogy ennek a római századosnak is be kellett először menni a legbelső kamrába, a sajátjába, és ki kellett onnan hoznia azt a készséget, azt a találékonyságot, a szeretet találékonyságát, amivel aztán, amikor megszólítja az Urat, - milyen megrendítő - fantasztikus módon tudja mondani: Csak egy szót. Vagy a vérfolyásos asszony: csak a köpenye sarkát. Vagy föniciai pogány nő: Csak egy morzsát. És az elég.
Igen, ez a mi utunk az Istenhez. A te utad az Istenhez a Te saját szíveden keresztül vezet. Egyszer egy fizikus azt mondta: A múlt korok emberét az bűvölte el, hogy milyen véghetetlenül nagy az univerzum. Ma pedig az, hogy nem véghetetlenül nagy, hanem, hogy végtelen. S ez vonzza az embert. Elindulni a végtelen felé. A legyőzhetetlen, fölmérhetetlen, átfoghatatlan távolságokba. Aztán hozzátette: A mi korunk igazi nagy fölfedezése, hogy befelé is van végtelen út. Sőt, talán az az igazán végtelen. Istenhez te a saját szíveden keresztül juthatsz el. És ott van a te szívedben, mert erről Jézus olyan sokat beszél, a szeretet találékonysága. Mert ha megdicsérte a római századost: Ilyen hitet egész Izraelben nem találtam! - érezzük, így kell kérni, így kellene kérni. Ebben a szabadságban. Jézus nem azt mondja nekünk: Ilyen hitet Izraelben sem találtam, ezen túl, kedves követőim,  tanítványaim, nektek is szóról-szóra mindig így kell kérni. Jézus nem mondja, hogy ez a minta. Csak azt mondja, hogy: Ilyen hitet, vagy ahogy Lukácsnál olvassuk: Ekkora hitet egész Izraelben nem találtam. Azt akarja ezzel mondani Jézus,  hogy neked, magadnak kell megtalálnod a szavakat. Neked, magadnak kell megfogalmaznod a kérelmedet. Neked benne kell lenned abban a helyzetben, kérésben,  gondolatban, amivel odaállsz Isten elé.
Tartsunk önvizsgálatot, mi hívő, gyakorló keresztyének: milyen rutinosak vagyunk, amikor kérni kell!? Hisz mi tudunk mindenféle kérő formulát. Használjuk is őket elégszer. Nagy rutinnal. Számtalan történetet hallok, hogyan működtek ezek. Boldog bizonyságtételeket hallhatunk bibliaórán, gyülekezeti közösségben, testvéri beszélgetésben, és bólintunk: Ó, akkor én is megpróbálom. Ó, ha működött, akkor nekem is működni fog. De ez a történet  arra buzdít: neked kell megtalálnod. Az lenne a pogány, ha Jézus azt mondaná: Itt a varázsformula, ha így kérsz te is, megkapod, akkor majd a Mennyei Atya jobbján ülő Fiúval, angyali seregek sokaságával ámulni fog, és azt mondja: Ekkora hitet a Böszörményi úti gyülekezetben sem találtam, ekkora hitet az egész magyar református egyházban nem találtam. Nem a formulát kell mondani. Magadat kell mondanod! Nem azt kell mondanod, ahogyan jónak gondolod, hanem azt, amiben benne van a szíved, a szereteted minden vágya és leleményessége.
És végül még egyszer térjünk vissza oda, amivel kezdtem. Az a teológus a tizenkilencedik században - hadd védjem meg őt - azért mondotta ezeket a súlyos, sokszor félreérthető és egyébként el is ítélendő szavakat, hogy nekünk egyáltalán nem szabad kérni, mert abból indul ki, hogy a keresztyén ember feltétlenül bízik Istenben. S aki feltétlenül bízik, az nem kér. Van ebben, emberi szinten is, némi igazság. Amikor a szülő gyermeket nevel, sokszor beleütközik ebbe: a gyereke nem kér semmit. Tanítgatja hát: Kicsikém, azért illik kérni. Légy szíves, egy pohár vizet. Légy szíves, merd ki nekem a levest. Légy szíves, írd meg helyettem a leckét. Légy szíves, vidd a táskámat az iskolába, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A gyerek még nem érti. Azért nem érti, mert ő föltétlenül bízik. Neki nem kell kérni. Édesapja, édesanyja szereti. Édesapja, édesanyja odateszi elé az ebédet. Édesapja, édesanyja beveti helyette az ágyat, megcsinálja helyette a leckét, megtanulja a kötelező verset, mindent, mert szeretik. Ő így bízik. Ebből indul ki a mi teológusunk is. Ha valóban bízunk Istenben, miért kérjünk? Éppen azzal fejezzük ki a bizalmunkat, hogy nem kérünk. Gondoljunk Nagy Lászlóra is. Istenes verset mond, vagy istentelen verset mond? Istenes verset mond, s annyira bízik Istenben, hogy Ő majd fog úgy is adni, ha nem kéri. Gyönyörű gondolat. Igaz és nagyszerű gondolat ez. Mégis, én mindezt fordítva látom. Ez a római százados, ezzel a szóval: „csak”, a síró-föníciai asszony ezzel a szóval: „morzsa”, a vérfolyásos asszony ezzel a gondolattal, hogy „elég csak”, nos, ők ezzel fejezik ki, hogy feltétlenül bíznak. Nekünk is ezt a "csak"-ot kell kimondani. Ezzel fejezzük ki, hogy feltétlenül bízunk. Nem szükséges hosszadalmas magyarázás. Nem kell Istennek fölmondani a leckét. Nem kell Őt arra emlékeztetni, hogy "ugye, drága Mennyei Atyám, Te megígérted, hogy engem mindig szeretni fogsz", "ugye, drága Mennyei Atyám, itt a nagy baj, hadd mondjam el, hogy mi a baj, hadd tájékoztassalak róla!" Nem. Elég ez a csak. Csak egy szót szólj, csak mondd ki, csak parancsold, csak küldd el igéd szavát, és meggyógyul az én szolgám.
A történet arra emlékeztet bennünket, hogy mi, akik oly gyakran szoktunk az isteni kegyelemre apellálni, ezt az egyet nem tehetjük. Szondi két apródjában is így van: "Jézusa kezében kész a kegyelem, oda fog egyenest folyamodni." Szondi folyamodni fog. Nem az Ali basához - Ali jó, Ali szép – nem! Jézusa kezében kész a kegyelem, oda fog folyamodni.
Ne feledjük el,  hogy amikor kegyelemről, irgalomról, isteni csodáról van szó, nincs mire apellálnunk. Merthogy a kegyelem éppen az, amire nem lehet apellálni. Igazságra lehet, törvényre lehet, jogra lehet. A kegyelemre nem lehet apellálni. Csak folyamodni lehet érte, csak odavinni, csak odatenni  lehet a kegyelemhez mindent. Nem azt mondja a római százados: Uram, Te is parancsnok vagy, én is parancsnok vagyok, tudjuk, hogy mi az eljárásjog. Építettem itt Kapernaumban egy szép zsinagógát, jár most ez nekem. Pedig mondják Jézusnak, így olvassuk Lukácsnál: Tedd meg neki, szereti a mi népünket, megérdemli, jó ember. Amikor elindulunk Istenhez, megértjük, hogy a kegyelem az, amire nem apellálhatok. Éppen azért kegyelem. Egyet tehetek, folyamodok érte. Egyet tehetek, odaviszem magamat, az ügyemet, mindenemet. És aztán, ha már elfogyott minden érv és minden gondolat, ha már megszűnt magam és az ügyem mellett mindenféle lehetőség, hogy győzködjem az Istent, akkor értem igazán a kegyelem küszöbére. A kegyelem küszöbén pedig csak úgy tud átlépni az ember, ha kimondja: A Te szavad, csak a Te szavad, csak a Te igéd gyógyít, szabadít és emel föl. Csak mondd, és meggyógyul az én szolgám.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az utóbbi napokban egy igen megalázó botrány híresedett el országunkban. Valamely sportgálán egy ünnepelt énekesnő állt ki, és afféle, Amerikában divatos szokás szerint egymagában vállalkozott arra, hogy elénekli nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. És mint ezt már megtudtuk mindannyian, belesült, nem tudta végigénekelni, már a második sor után abbahagyta az éneklés, és ekkor - mivel ő profi, ahogy mondják - a közönséghez fordult, és fölszólított mindenkit, hogy most akkor együtt énekeljék vele. A közönségnek viszont nem akarózott ily módon őt kisegíteni ebben a felsülésében. Nagy és súlyos botrány ez, arculcsapásként is fölfoghatjuk, mint ahogy valóban az is, főleg, hogy e botrány után a médiumokban még ünnepeltebb sztárrá lett az énekesnő, s szinte a tenyerükön hordozzák. Javaslom mindenkinek, aki médiasztár akar lenni, ne énekelje végig a himnuszt, és számíthat rá bízvást, hogy a magyar médiumokban ünnepelni fogják.
Mindezt azért hozom ide, mert eltéveszteni valamit, amit tudni kellene fejből, vagy ahogy az angolok mondják, szívből, nos ez, mindannyiunkkal megeshet. Ezerszer megtanult, fölmondott, begyakorolt verssel vagyunk úgy, hogy egy adott sornál elakadunk, s mint ahogy az elromlott lemezjátszón a tű újra és újra visszaugrik, mi is mindig kénytelenek voltunk visszatérni, és próbáljuk elölről kezdeni, aztán megint megakadtunk. Még jellemzőbb az, hogy valamit rosszul tudunk. Megtanulunk valamit, egy híres idézetet, egy híres gondolatot, de valahogy rosszul tanultuk meg, és úgy idézzük, úgy mondjuk, vagyis nem jól mondjuk. Ilyenkor aztán nagy megszégyenülés, ha ránk pirít valaki: Nem úgy van az, kérem! Majd pontosan visszaidézi, hogyan is van. Így volt ez egyházunkban is nemrégiben. Reményik Sándornak van egy gyönyörű verse, aminek a refrénje így hangzik: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” Egy egyházi méltóság azonban egy alkalommal rosszul idézte: a templomot, s az iskolát, s az iskolát. Mikor szóvá tették, nem ismerte be a tévedését, hanem megmagyarázta, hogy most kétszer annyira fontos az iskolák ügye, mint a templomoké. Most az iskolákkal kell foglalkozni. Hosszú időnek kellett eltelni, amíg vette magának valaki a bátorságot, jelentkezett egy közgyűlésen és mondta, hogy: Kérem, az eredeti idézet nem így van. Úgy is lehet mondani, ahogy eldivatozott, de az nem Reményik Sándortól való. Lett is rögtön nagy ribillió. A felolvasott igével hosszú ideig magam is úgy voltam, hogy rosszul idéztem. Jézusnak ezt a szavát: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek, úgy idéztem: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek. Aztán egyszer valaki szólt nekem, hogy: Tiszteletes úr, az nem úgy van. Jaj, de megszégyenítő egy lelkész számára, hogyha bibliai citátumokkal dobálózik, s valaki meg találja jegyezni, hogy pontatlanul idéz.
Sokat töprengtem, vajon miért tanultam rosszul, miért idézem én ezt rosszul. Szeretnék erről néhány szót szólni, és azt hiszem, hogy ez az én önmagamon való töprengésem segít az igét is pontosan megérteni.
Az első magyarázat az, hogy én, mint hívő ember sose tudok Jézusra úgy gondolni, mint materialistára. Mert amit, most hallunk, tulajdonképpen materialista mondat: Ahol a kincsetek, ott a szívetek. Ez így nem lehet, Jézus nem materialista. Éppen fordítva: ahol a szívetek, ott a kincsetek. Hát nem így lenne helyes, pontos?! Ó, én gyarló lélek, a nagy Mestert, a Megváltót megpróbálom megmenteni és kiigazítani, hiszen Ő nem lehet materialista! Egy ilyen megveszekedett, materialista, pénzimádó, habzsoló, fölhalmozó, anyagias világban hadd kapaszkodjunk bele Jézusba, aki nem materialista!! S elkezdjük óhatatlanul kiigazítani, amit itt olvasunk: Nem így van, nem lehet az így, ez szövegromlás…s mindenféle magyarázatot ki lehet találni, hogy annak úgy kell lenni: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek! De nem így van! Jézus, mintha materialista lenne: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek – pontosan így mondja ő.
A másik kérdés az, hogy ha Jézus nem materialista, akkor vajon micsoda. Ha nem materialista, akkor nyilván romantikus. Ő a szív embere, vagyis idealista. A szív embere. Mennyit beszél Jézus a szívről! Milyen fontos a számára. Mindig erről beszél: A szívedet őrizd meg. A legféltettebb kincsed a szíved. Minden dolog, ami lényeges és számít, az a szívben van. Jézus a szív embere. Milyen hát? Romantikus, vagy idealista. Meg is van itt a gyönyörű ellentétpár. A materialista, az anyagias, a pénzimádó, a harácsoló, a fösvény, akit csak ez a világ, a sárarany érdekel, és vele szemben az eszmék, az ideák, a szív, az érzések, a nemesség, az emelkedettség, a transzcendencia embere. Mégis csak így kell ezt mondani: Ahol a ti szívetek, ott a ti kincsetek!
Ám Jézus azt mondja: Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek. Még azt a magyarázatot is hozzá lehet fűzni, hogy természetesen a "kincs" szó nem a pénz, nem a betétszámla, nem az arany. A kincs gyönyörű, igaz szépség. Annyi minden lehet kincs az ember számára. Értékek, nemes dolgok, az az én kincsem. S ezzel máris az igét hajlítgatjuk, mondván, hogy Jézus nem is az anyagiakról beszél, nem is evilági dolgokról beszél, nem is arról beszél, hogy mibe öltözzünk, mit együnk, mit igyunk, van-e a zsebünkben elegendő pénz! Jézus nemes dolgokról beszél, s ezért ami az én kincsem, az csakis emelkedett érték lehet. Az én kincsem a hazaszeretetem, az én kincsem a becsület, az én kincsem a tisztesség és így tovább, és így tovább.
Ezek azonban már erőszakolt elgondolások, mert ha a szövegösszefüggést nézzük, bizony Jézus evilági, földi dolgokról beszél itt. S tudja jól, hogy miért. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy egy testvér arra kéri Jézust, mondjon érvényes szót örökösödési perében. Örökösödési per? Ott bizony pénzről, vagyonról van szó. S egymásnak mennek a testvérek, vitatkoznak és veszekednek. Lehet, hogy még hívők is, lehet, hogy még a nagyon nagy hívők is jussolásra veszik, ha egyszer ezek a piszkos anyagiak előjönnek. Mert ahol a te kincsed, ott a te szíved. Világos.
Nagyon jól emlékszem, édesapámhoz járt hosszú ideig egy atyafi lelkigondozásra. Volt a családjában egy örökösödési per, és nem volt tőle békessége. Veszekedtek a testvérek egymásnak ugrottak. Nem volt nagy a per tárgya, de mindegyik magának jussolta, nem hagyhatta. S mondta édesapámnak ez az ember: Pedig, tiszteletes úr, mindent megadnék érte, hogy békességünk legyen, hogy a családban a dolgok helyreálljanak. Édesapám megkérdezte: Mennyit ér az a maga örökrésze, amiért perel? Olyan húsz-huszonötezer forint. Azt mondta édesapám: Az előbb azt mondta, hogy mindent megadna érte. Nem kérem, hogy mindent adjon érte, adja oda érte csak ezt a huszonötezer forintot, s lesz békesség. Mire az atyafi: Azt nem adhatom, az az enyém. Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Vagy nézzük Jézus példázatát a gazdag emberről, akit Isten megáld bőséggel. Annyi gabonája terem, hogy nem tud vele mit kezdeni. Ott áll kint a szérűn asztagban, csépeletlenül. Nincs hova vinni. Leül, töpreng, mit csináljak, mit csináljak. Aztán eszébe jut a nagy megoldás: épít még csűröket, kamrákat, tárolókat, berakja oda a termést, megvan minden előre évekre, és azt mondhatja a lelkének: egyél-igyál, tedd magad kényelembe. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Bolond, mondja Isten ennek az embernek: Még ma éjjel elkérik a te lelkedet, s kié lesz, mivé lesz az, amit gyűjtöttél. Ahol a Te kincsed, ott a te szíved.
Kedves testvérek, Jézus sem nem materialista, sem nem romantikus. Nagyon egyszerűen realista. Ez egy reális beszéd. Ismer bennünket. Tudja, hogy milyenek vagyunk. Nem mond bennünket sem jobbnak, sem rosszabbnak, sem nemesebbnek, sem elvetemültebbnek, mint amilyenek mi valójában vagyunk. Ez színtiszta isteni realizmus. De akkor mégis mi az értelme? Mert ilyet más is tud mondani talán! Csak az az érdekes, kedves testvérek, hogy nem mond. Egyedül Jézus realizmusában halljuk ezt: Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Azért realista Jézus, mert nem állít föl semmiféle hamis ellentétet aközött, amit az ember szeret, és aközött, ami az ember önmaga. Mi szoktunk ellentétet állítani, többnyire hamis ellentétet aközött, amit szeretek, ami után vonzódom, amire vágyakozom, amit fontosnak tartok, amit megbecsülök, ami az én kincsem, meg aközött, ami én magam vagyok.
Megfordított értelemben is. Hosszú ideig nekem is nagyon tetszett egy szép mondat: "Isten gyűlöli a bűnt és szereti a bűnöst." Tessék nekem a Bibliában megmutatni ezt a mondatot. Nincs abban ilyen. Ez a mi hamis szembeállításunkból jön. Van bűn, meg van bűnös. Isten gyűlöli a bűnt és szereti a bűnöst. Ám ha ez így van, Krisztus miért öltött testet? Miért halta meg a bűnök büntetését? Ha Isten gyűlöli a bűnt, akkor majd elintézi! Megbünteti a bűnt! A bűnt bünteti meg. S ha így van, javaslom, indítsunk alkotmánymódosítási procedúrát, és ezentúl a bíróságok csak a bűnt büntessék, a bűnöst szeressék. Mi köze a bűnösnek a bűnhöz? Eszerint a híres szlogen szerint semmi. Isten gyűlöli a bűnt, szereti a bűnöst. Ez azonban nem így van. A bűnösök útja elvész. A bűnösök Isten előtt meg nem állnak. Szétszóratnak, mint a polyva, mondja a zsoltár. Mert összetartozik a kettő. És megfordított értelemben is, most Jézus arról beszél, hogy amit az ember szeret és aki az ember maga, az összetartozik. Nem lehet szétválasztani. Ahol a te kincsed, amit te szeretsz, amit te fontosnak tartasz, ami számodra döntő, amire ráteszed a tétet, ami körül forog az életed, az te magad vagy.
Jézus nem tétlez semmiféle hamis szembeállítást, megkülönböztetést aközött, amit szeretsz és aközött, ami vagy. Másokat egyébként mi is így szoktunk ítélni. Mindenki másról így szoktunk ítélni. Aki szeret gyalázatosan beszélni, arra azt mondjuk, hogy mocskos szájú. Aki szereti a másikét elvenni, arról azt mondjuk, hogy tolvaj és ragadozó. Aki szeret a másikról rosszat mondani, arról azt mondjuk, hogy rágalmazó. Csak magunkat szoktuk fölmenteni. Én rágalmazom a másikat, de nem vagyok a rágalmazó. Én mocskosul beszélek, de nem vagyok mocskos szájú, én elveszem a másikét, de én nem vagyok tolvaj. Dehogynem, kedves testvérek, én is az vagyok, ha így teszek. Mindannyian azok vagyunk, ha így teszünk. Jézus realizmusát vegyük figyelembe. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Amit szeretsz, az vagy te magad. Amit csinálsz, az vagy te magad.
Ugyanakkor Jézus ebben az igében megtanít bennünket arra, hogy hova koncentráljuk az életünket.  Az ember a köré koncentrálja az egész életét, amit szeret, amit fontosnak és döntőnek tart. A köré szervezi mindenét. Arra figyel, és éppen ezért úgy rendezi el az élete dolgait és önmagát, a gondolatait, a vágyait, az indulatait, hogy rá se kelljen már nézni arra, amit szeret. Ott van kikerülhetetlenül, mert az egész élete arra irányul. Kisfiam, neked ezt álmodból fölkeltve is tudni kell, - szokta volt mondani nekem megboldogult általános iskolai magyar tanárom, mikor belesültem a Toldi-ba. Neked ezt álmodból fölkeltve is tudni kell. Pontosan így vagyunk, amit szeretünk, azt álmunkból fölkeltve is tudjuk. Ahol a te kincsed, ott a te szíved.
Jézus azonban azt akarja, hogy helyezzük át ezt a központot. Váltsuk át szerelmünk tárgyát. Helyezzük át magunkat oda, ahova valóban érdemes. Amikor Jézus azt a szót használja, hogy „kincset gyűjteni”, hogy ne legyen semmi kétségünk a szó értelme felől, egy példázatot mond el, ezt a példázatot olvastam fel. Ez a példázat a gazdaemberről szól, akinek hirtelen nagy vagyona lett, és azt mondhatja lelkének: egyél-igyál, tedd magad kényelembe. Ez nem olyan, mint a magyar államkincstár, ezt nem lehet két nap alatt fölélni. Ez száz évig elég lesz, jöhet az EU, az Egyesült Államok, a Világuralom, akármi, én ezzel megleszek. Ezt tőlem el nem veszik. Azért mondja el Jézus a példázatot, mert amikor ezt a kifejezést használja, hogy „kincset gyűjteni”, szó szerint így kellene fordítani: holnapra eltenni. Milyen egyszerű az a szó, ami itt a Bibliában van. Kincset gyűjteni - holnapra eltenni. Amikor ezt a szót olvassuk az Újszövetségben, hogy "kincs", az szó szerint azt jelenti: ami holnapra el van téve. Holnapra eltesz. Ami a kamrában van, a befőtt. Ahol a te befőtted, ott a te szíved. Ezt jelenti a szó, semmi egyebet. De ez fontos, ez a döntő, ez a lényeg. Ahol a holnapi napod biztosítéka, ott lesz a te szíved.
És itt egy még mélyebb rétegébe érkezünk annak a megértésében, hogy mi az ember. Az ember, ahogy nagy antropológusok a huszadik században megállapították, az egyetlenegy olyan földi élőlény, amely jövőre való nyitottsággal él. Az ember az egyetlenegy olyan lény, amelynek nem csak környezete van,  amivel egy élő, szerves viszonyrendszerben él, az embernek világa is van. A környezetnek nincsen jövője, a környezetnek örök törvényszerűségei vannak. Fölkel a Nap, lenyugszik a Nap. Tenyészet-enyészet. Ebben nincsen tegnap, ma és holnap. Csak amikor világról beszélünk, akkor beszélhetünk holnapról, amit az ember elővételez, amit ide tud vonni magához. Ami az embert aggodalommal töltheti el. Mit mond Jézus? Ne aggodalmaskodjatok a holnapi nap felől. Ugyanezt a szót használja. Majd gondoskodik önmagáról a holnap. Ezt Jézus nem mondja a verebeknek, az ég madarainak, a mezők liliomainak, s milyen ostobaság is lenne, azt mondani kedves cicámnak, vagy kiskutyámnak: kedves kiskutyám, ne aggodalmaskodj a holnap felől.
És ezt lehet még tovább is mélyíteni. A huszadik század egzisztencializmusa mutatott rá, hogy az ember az egyetlen olyan lény, aki annak a tudatával él, hogy meg fog halni. S ez is a holnapba tartozik. Ahol a te holnapod biztosítéka, ahol el van téve valami számodra a holnapi napra nézve,  amit befőztél, ami a te kincsed, ott van a te szíved. Mi az én holnapom biztosítéka? Ez ennek az igének a nagy kérdése. Az a biztosítéka az én holnapomnak, mondja az ember, amit én tegnap, tegnapelőtt meg ma szépen kiporciózva összekaparásztam, összeszedtem, befőztem, föltettem a polcra, eldugtam a kamrába, bezártam a széfbe, biztos bankbetétbe helyeztem, elástam. Ez a biztosíték? Megeszi a moly, mondja Jézus. Eljönnek a tolvajok, kiássák, és ellopják. Vajon,  a modernkor materializmusában csak azért van berácsozva az életünk, mert félünk, hogy ránk törnek? Nincs ebben sok részben valami olyasmi is: Nem az életemet féltem. A holnapomat féltem.
Édesapám mesélte, hogy a második világháborúban, amikor bejöttek az orosz csapatok, ő egy Budapest melletti faluban tartózkodott, az egyik családhoz volt beszállásolva. A család nagy kétségbeesetten összeszedte mindenét, a legszebb ruhákat, fehérneműt, begöngyölték egy nagy lepedőbe, betették egy nagy bőröndbe, de hova dugják, hova dugják? Végül hátramentek a disznóól mögé és a trágyadombba ástak egy gödröt, és abba tették az értékeiket, gondolván, ott nem fogják keresni az oroszok. Nem is keresték. De egy nap az történt, hogy beállt az udvarra egy orosz terepjáró, s ott forgolódott össze-vissza, nekiment a trágyadombnak, és kifordította a bőröndbe berakott összes családi kincset.  Ott állt az udvaron a kétségbesett család, és ott röhögtek rajtuk az orosz katonák. Rázták előttük a trágyaleves gyönyörű bocskait, nagyestélyit.
Ahol a te kincsed, ott a te szíved, de ne gyűjts magadnak kincseket e földön, mert megeszi a moly, megemészti a rozsda, eljönnek a tolvajok, kiássák. Vagy ha azt mondod, mint a gazda, hogy csűröket építettem magamnak és ezt mondhatom az én lelkemnek: Egyél-igyál, tedd magad kényelembe, nem jön a moly, nem lesz rozsda, másutt járnak a tolvajok, majd Isten mondja neked: Bolond, még ma éjjel elkérik a te lelkedet.
Ahol a holnapod biztosítéka, ott a te szíved. Ki az én holnapom biztosítéka? Az, aki volt a tegnapomé, és aki a mai napomé is. Aki fölhozta rám ezt a mai napot. Aki megáldott atyai szeretetével. Aki elküldötte Krisztust, az Ő egyszülöttjét, aki azt tanítja nekünk: Isten úgy gondoskodik rólatok, oly ékesen felöltöztet benneteket, úgy megtart benneteket, hogy nektek még annyira sem kell aggódnotok a holnapotokért, mint amennyire egyébként nem aggódnak az ég madarai és a mezők liliomai. Gondtalanságot tanítana Jézus?
A tizenkilencedik század sok bibliatudósa nem tudta megérteni Jézusnak ezeket a gondolatait, és arra hajlottak, hogy Jézus egyfajta eszkatológiai felelőtlenséget tanított. Jön az Isten országa, itt van, holnap itt van, nem kell semmivel törődni. Mert az Isten országa a holnap. Némelyek hajlottak arra is, hogy Jézust felelőtlennek nyilvánítsák. Félig-meddig igaz volt, amit megállapítottak. Így van. Az Isten országa a holnap. De még pontosabb lenne azt mondani: Isten a holnap. Ő a biztosíték. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Hol hát a te Istened? És ott van-e nála a te szíved?
Ne gyűjtsetek itt a földön magatoknak. Ne gyűjtsetek, ne halmozzatok föl, ne tegyetek el befőttet. Értjük már mindannyian, ez nem a háziasszonyokat menti föl augusztusban-szeptemberben az alól, hogy befőzzenek. Ez nem a gondos családfőt menti föl az alól, hogy tartalékolja a pénzét. Ez egyáltalán nem arról szól, hogy nem kell a holnappal, az időrendi holnappal törődni. Éppen fordítva, azt jelenti, hogy a holnappal kell törődni, és oda kell vinni a szívünket, ahol a mi holnapunk biztosítéka, maga a teremtő Isten van.
A huszadik század egyik legnagyobb teológusa Paul Tillich egy gyönyörű, nagyon nehezen fordítható fogalmat talált ki arra, hogy mit jelent az ember számára Istenben hinni. Talán így lehetne magyarra lefordítani: Ami az embert végső módon érdekli vagy meghatározza, ami az ember számára végső módon feltétlen. Nagyon bonyolult,  ahogy a teológusok szoktak beszélni. Jézus egyszerűbb,  csak annyit mond: Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Ahol a te holnapod, a te holnapod biztosítéka, ott a te szíved. Nem tud másutt lenni.
Márcsak egyetlen kérdés van: Kicsoda, micsoda az én holnapom? Mi az, ami az én holnapomban biztosan ott van? Egészen biztosan. Moly által megehetetlenül, rozsda által fölemészthetetlenül, tolvaj által ellophatatlanul, egészen bizonyosan ott van a holnapban. Csak az, aki itt van a mai napban, aki ott volt a tegnapiban, aki mindig itt volt és mindig ott lesz, mert örökkévaló. Nem is az időnek, a tegnapnak, a mának, a holnapnak a kérdéseiről van itt szó, hanem magának az örökkévalóságnak a kérdéséről. S nem az az igazi kincs, ami örökkévaló? Nem így mondjuk mi magunk is, hogy amit ránk hagytak eleink, az az örökség, aminek mindig meg kell lennie, és fenn kell állnia?! A biztos holnap az, ami örökkévaló. És egyedül Isten örökkévaló. Ahol a te kincsed, ott a te szíved. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal arról hallottunk a Korinthusi levél alapján, hogy amikor Krisztus bennünket meghív Isten követésére az anyaszentegyházba, akkor egy olyan iskolába iratkozunk be, ahol persze nem az ábécét és a szorzótáblát tanuljuk, hanem az Istennel való életet. Azért különös kegyelem ez – még ha nehezünkre is esik olykor vén fejjel már iskolába járni –, mert megértjük életünk különös fordulóin, a drámai és nehéz fordulókon, hogy nekünk voltaképpen mindig Istennel van dolgunk, és ezt újra meg újra tanulnunk kell. Ma ennek a krisztusi iskolának az egyik nagyon nehéz leckéjét hozza elénk a próféta, azt a leckét, amit tulajdonképpen nem azért nehéz felfogni, mert ne értenénk, ne látnánk be, hiszen valahogy úgy van Istennek a dolga velünk, hogy amit Ő nekünk mondani akar, amit meg kell értenünk azt mindig hozzánk igazítja.  Tehát most nem az ész küzdelméről van szó, itt valamit egész életvalónkkal kell felfognunk. Igen, Isten mindig úgy szól, mindig úgy tanít, mindig úgy közeledik, mindig úgy ad valamit, hogy amiatt nem kell rébuszokba bocsátkoznunk, nem misztériumokról van szó, amit néhány beavatott – jó pénzért, persze – megfejt nekünk. Így is kezdi a prófétánál Isten a példálózást: miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, miért gondoljátok, hogy Isten bölcsességéért, szeretetéért, hűségéért, kegyelméért bármit is adni kell, jertek, kapjátok ingyen és ebben a szóban, hogy ingyen, nem üzleti a kifejezést hallunk, hanem a szabad, megnyilatkozó isteni kegyelmet. Isten úgy tárul fel a számunkra, hogy mi azt fel tudjuk fogni. S ezért mondhatnánk, hát akkor nem is nehéz az Isten iskolájába járni, éppen csak benézünk az ablakán és már értjük is, hogy miről van szó, éppen csak odahallgatunk és a legnagyobb titkokat is megértjük, ami a katedrán elhangzik, hamar megszerezzük mi ebben az iskolában a diplomát, doktorálunk is belőle, még akadémikusok is leszünk, merthogy Isten a legegyszerűbbekhez igazította önmagát. Hálát adok Neked, Mennyei Atyám – mondja Krisztus egy helyen, ujjongó imádságban – hogy mindezeket elzártad a bölcsek és értelmesek elöl, és a kisdedeknek jelentetted meg, mert így volt Neked kedves.
Mégis, testvérek, a felolvasott prófétai ige ebben a csodálatos kegyelemben megzökkent most bennünket. Mert ahhoz, hogy mindez valóban így megnyíljon a számunkra, valóban ebben az engedelmességben, örömben és készségben vizsgáljuk és kapjuk Isten titkait, ahhoz még nekünk le kell mondani valamiről. Ahogy az egyik zsoltár mondja: le kell mondanunk a magabírásról, le kell mondanunk arról az önhittségről, hogy képesek vagyunk mindent egy marokra kapni, - és valóban gyermekké kell lennünk. Ha Isten gyermekeihez úgy szól, mint gyermekekhez, akkor nekünk erre gyermekké kell lenni. Ha Isten úgy szól az övéihez, mint rászorulókhoz, akkor rászorulókká kell lennünk (koldusokká, ahogy Luther mondja), ha Isten a világ legegyszerűbb módján jelenti ki titkait nekünk, akkor egyszerűvé kell lennünk. Ezért üzeni a prófétával a nehéz helyzetben levő nép számára: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim. Ebben az igében értjük meg, hogy Isten olykor éppen azzal vigasztal bennünket, amit megtagad tőlünk, éppen azzal erősít bennünket, amihez nincs bemenetünk és bejárásunk. Mert Isten nemcsak a betegség tüneteit vagy éppen magát a betegséget akarja gyógyítani, hanem annak az okát és a lehetőségét is. Így szól: Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van, hagyja el a gonosz az Ő útját.
Isten nemcsak megoltani akarja szomjunkat, hanem a bajba jutás okát is meg akarja szüntetni. Ezért először cáfol. Így mondja: halljuk még egyszer: nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Egy másik fordítás ezt így hozza, talán pontosabb: az én gondolataim, nem a ti gondolataitok. Érezzük talán éppen a hangsúly-eltolódásból az isteni kijelentés súlyosságát. Valami olyasvalamiről van itt szó, mint amikor Jób barátja megszólal, és perbe száll Jóbbal. Jób maga is perel. Ő Istent perli. S ekkor az egyik barátja, aki Jób vigasztalására igyekezett, cáfolni kezdi Istennel perlekedő barátját. Szeretném előre jelezni, csak a cáfolatot végzi el! Isten azonban mindig többet mond, mint cáfolatot – Jóbnak is többet mondott, mikor végül megszólalt a forgószélből, sőt eleve többet kérdezett! De előbb, valóban, a cáfolatot is el kell végezni. Azt mondja Jób barátja az Istennel perlő Jóbnak, aki a fájdalmában, bajában, nyomorúságában le akarta rángatni az Istent maga elé, bűnvádi eljárást akart Isten ellen lefolytatni, mert felfoghatatlan, kimondhatatlan tragédia köszöntött életébe, akkor hát azt mondja neki a barátja: de hát Isten magasabb az égnél, mit teszel tehát? Isten mélyebb a tengernél, hogyan ismerheted meg? (Jób 11:8) És ezt mondja itt a próféta igéje is: az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az ember szívében – mert a szívről kell most beszélni, nem az elméről, kedves testvérek –, a szív gondolatában Isten sokféleképpen áll előttünk, és a magunk megszabadítására való elgondolásaink is igen-igen sokfélék, sőt tulajdonképpen azt kellene mondanom – hajtsunk fejet a filozófus előtt, ha nem is értünk vele mindég és mindenben egyet: cogito, ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok, épp azért vagyok, mert gondolkodom. Mert gondolni tudom magamat, mert gondolkodó állatnak teremtette Isten az embert, és az ember, ahogy felfogja önmagát, az maga a gondolat. Latin szóval a gondolat, a cogitatio, és pontosan ezt mondja most Isten, hogy amit ti gondoltok, ahogy ti gondoljátok, az nem az, amit én gondolok, és nem úgy van, ahogy én gondolom. Vagyis, egészen pontosan és még pontosabban, ahogy én gondolom, amit én gondolok felőletek, a világ felől, az nem a ti gondolatotok.
Az első nagy lecke tehát nem az, hogy boldogan és örömmel felismerjük: lám, Isten úgy tud szólni, hogy igazodik a gondolatainkhoz, mert igazodik. Isten úgy tudja magát kinyilatkoztatni, hogy igazodik a felfogó képességünkhöz, mert Ő igazodik, mert mindig igazodik. Olvassuk csak végig Jézus példázatait, csupa egyszerű kép, csupa nagyszerű villanás az életből, és kinyílik bennük Isten országa. De most mégis azt mondja Isten, hogy amit én gondolok, amit gondolok felőletek, amit gondolok a javatokra, amit gondolok jóságról, igazságról, életről, az most éppen nem a ti gondolatotok. Mert mit gondol az ember? Mózes első könyve szerint az ember semmi mást soha nem gondol, mint gonoszt („szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” – 1Mózes 6:5). Szüntelen gonoszt gondol az ember szíve. Éppen e mózesi ige miatt,  a régiek, Augusztinusztól kezdve egészen a 19. századig úgy magyarázták ezt az igét, hogy Isten azért mondja itt, hogy ez én gondolatom, nem a ti gondolatotok, mert az ember gondolata szüntelen rossz:  tiétek gonosz, mondja Isten, az enyém jó! Ez így igen egyszerű dolog, igaz is, fejet kell hajtanunk, és lehajtott fővel kell belépnünk Isten iskolájának az ajtaján. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagoknak Isten országába bejutni, keskeny az út, testvérek, a gondolatnak is keskeny az az út, az elgondolásnak is szűk az az ösvény és szoros az a kapu, amelyen Isten országába be lehet lépni. Ám nemcsak erről az egyszerű szembeállításról van szó, mert Ézsaiásnál igéi a megrendült helyzetében levő népéhez szólnak, és a próféta látja, hogy nemcsak gonoszt gondol az ember szíve – gondol azt is, mindig! –, hanem gondol az ember szíve nagyon sokszor csüggedést is! És most itt vigasztaló igék körében halljuk az isteni megkülönböztetést, és ezért bátorkodom a régiektől eltérően azt mondani, hogy Isten most elsősorban a csüggedőkhöz szól. Az én gondolataim nem a ti csüggesztő gondolataitok, az én gondolataim nem azok a ti gondolataitok, amelyek mindegyre azt mondják nektek, hogy régen sem sikerült, most sem sikerül, régen is elromlott, most is el fog romlani, régen is beköszöntött a baj, most is be fog köszönteni a baj, régen is csak mentünk délibábjaink után a sivatagban és ott maradtunk a semmiben, most is talán délibábot kergetünk?
Aztán nemcsak csüggedést gondolunk, hanem gondoljuk azt is – maradjunk szorosan az Igénél –, amit rögtön az 55. rész elején hallunk: Ó, mindnyájan, akik szomjúhoztok, gyertek e vizekre, a kegyelem vizeire, ti is, akinek nincs pénzetek! Mert mit gondolunk? – mindennek ára van, mindennek ára van, mindenért fizetni kell. Fizetni kell a szabadságért, fizetni kell a jólétért, fizetni kell a boldogságért, fizetni kell a szerelemért, fizetni kell mindenért, még a szomjúságért is fizetni kell. Még a betegségért is fizetni kell, még a rabságunk árát is mi fizetjük meg, kedves testvérek. Óh, mi magyarok ne ismernénk ezt? Ötven éve fizetjük a rabságunk árát, s egyre mélyebben hullunk alá az adósság-spirálban, s bizony mindig jól megfizetjük, hogy még mélyebbre essünk – micsoda végzetes vidámpark ez! Ahogy Jeremiás próféta mondja síralmaiban: még azért is fizetünk, hogy másnak dolgozhassunk, még annak is megadjuk az árát, amit más vesz el tőlünk. Hát így is gondoljuk, mindennek ára van! Isten meg azt mondja: a kegyelem ingyért van. Mi azt hisszük, és úgy gondoljuk – mert így jár az eszünk kereke –, hogy mindenért le kell szurkolnunk valamit, ha nem az elején, akkor majd a végén. A világ úgy van berendezve, hogy vagy az elején fizetjük a belépti díjat meg, vagy a végén jól leszedik rólunk  a sápot. De többnyire inkább a közepén szokott megtörténni, hogy a zsebünket is kiforgatják. Így gondolkodunk. Az én gondolatom azonban – mondja az Úr – nem a ti gondolatotok. És ha nem igazítjuk magunkat az Isten gondolatához, akkor soha nem érjük föl, akkor soha nem indulunk el, akkor soha nem élünk azzal, amit Isten szabadon, szeretetéből, az égihez igazodva ingyért adott nekünk.
De az Ige nemcsak cáfol, hanem talán már az elmondottakból is kiderült, hogy ha cáfol is, közben meg is erősít. Azt hallottuk a Példabeszédek könyvéből, a bölcstől, aki nem mondja magát bölcsnek, a legbölcsebbtől, aki tanulatlannak és tudatlannak mondja magát, merthogy ő nem a másikhoz méri a tudását és a bölcsességét, hanem Istenhez: kicsoda ment fel az égbe, hogy onnét alájönne, ki fogta össze a szelet a markába, hogy aztán onnan elindítsa a szeleket, ugyan, ki tudja összekötözni köpenyébe az egész tengert, kicsoda annak neve? – kérdezi a tudós tudatlan, kérdezi a balga bölcs. (Példabeszédek 30) Mutassátok meg őt, mi a neve, adjátok meg a telefonszámát, az e-mail címét, fönt van már a facebook-on, írhatok neki, megkereshetem? Mi annak a neve? Lejjebb, lejjebb, lejjebb, de mégis, kedves testvérek, ahogy kérdez a bölcs, és ahogy beszél a próféta, kibontakozik a szívünkben a sejtelem, hogy ez megerősítés is, mert nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyire nem ér fel Istenhez a gondoskodásom, vagy mennyire nem tud elérkezni hozzánk az Istennek a gondolkozása, hanem  azt is megmutatja, hogy mégis van valaki, fenn van az égben, aki összefogja markában a szeleket, aki – ahogy Ézsaiás próféta mondja korábban egy szakaszban – úgy tekinthet az egész világra, minden népre, az egész történelemre, mint egy vízcseppre a vödör alján. Van, aki felfogja köpenyében a vizeket, és van neve. Van neve. Amikor mi lázadunk, csüggedezünk, amikor – a zsoltár szavával – maga-elégségességünk körében forgunk, akkor a cáfolattal együtt Isten megerősíti azt is, hogy Ő van, és Neki is van gondolata, van gondolata felőlünk. Ha szabad azt mondani, gondolkodik felőlünk, gondol felőlünk valamit. Majd így folytatja: és nem a ti utaitok az én utam. Itt nem ugyanaz a kép-szó! Ó, ezt itt nagyon gyakran rosszul idézzük. Olvastam olyan prédikációkat, melyben az igehirdető kiegyenesítette és így mondta, mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem az utaim  a ti utaitok, de nem így van. Azt mondja: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim. Amin te jársz, amin te elindulsz, amerre mész, amerre a gondolat vezérel – Descartes-hoz igazodva - amerre önmagad vezérel, cogito ergo sum – mondta - gondolkozom, tehát vagyok, gondolkodom, tehát megyek, megyek, tehát gondolkodom, megyek, tehát vagyok, mindegy már hogy miképpen mondjuk, amerre mész, és ahogy mész, az nem az az út, amelyen Isten jár.
És ezt már az indoklásból értjük meg, miért van így. Ez marad a vigasztalás végére. Mert amint magasabbak az egek a földnél, úgy magasabbak az én útaim útaitoknál, gondolataim gondolataitoknál, - eddig értettük, eddig világos, ezt mindannyian belátjuk. Magasabb az Isten gondolata, mint a mi gondolatunk, máshol vannak az Isten útjai, mint a mi útjaink, a cáfolatot elmondta nekünk a bölcs, elmondta nekünk Jób barátja is, és eddig tökéletesen világos! De van még egy indoklás, és itt rejlik a titok – egész pontosan itt van az a lecke –, amit megtanulunk a Krisztus iskolájában. Mert – folytatja – amint leszáll az eső és a hó az égből és nem tér oda vissza üresen, hanem megöntözi a földet, gyümölcsözővé teszi, magot ád a magvetőnek, áldássá lesz, így lesz az én beszédem, mely számból kimegy, és nem tér vissza hozzánk üresen. Miről beszélt a bölcs? Kicsoda hágott fel az egekbe, hogy onnét visszatérjen? Ki az, aki föllajtorjázik az isteni világba, körülnéz, kiszimatolja, kikutatja, aláereszkedik és elmondja nekünk ezt a bölcsességet? Hol a bölcs, hol a vitázó? Hol a világ bölcse, hallottuk a múlt alkalommal Pál apostoltól, amikor a korinthusi okoskodókkal vitatkozott? Mert hogy mi fölmegyünk, és üresen térünk vissza - ez a cáfolat lényege. Fölfelé törekszünk, és mit fogunk? Csaknem a szélvihart? Csak valami levegő az a markunkban. Amit összegyűjtünk a köpenyünkbe, mi az? Csak nem az áldó vizek áradása? Inkább csak a saját izzadtságunk. Fölmegyünk, és üresen jövünk vissza. Ezért nem azonos az ember útja az Isten útjával, mert Isten alászáll, elküldi az áldó esőt, az eső megöntözi a földet, és az nem tér vissza üresen hozzá (ez pedig a vigasztalás). Isten elküldi az áldó igét, és az áldó ige nem tér hozzá vissza üresen, elvégzi azt, amiért Isten elküldte. Merthogy kicsoda Isten, vagy egészen pontosan Kálvinnal szólva – milyen az Isten, milyen a számunkra Ő, azt nem ott fent tudjuk meg, hanem itt!! Ezért mondja Jézus: ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok (János 12:32). Amikor fölemeltetik. Amikor a kereszten, a kereszthalálában, és a feltámadásban megdicsőíttetik, amikor a megaláztatás után megkezdődik a Fiú felemeltetése, miután Krisztus elvégezte a megváltó munkát és az arra való meghívást, azt mondja, ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Magammal viszek, magammal emelek. Mi megyünk fölfelé, mert nekünk mindig fölfelé kell menni. A szó nemcsak metafora, valóságosan is kifejezi, hogy fölül van a bölcsesség, fölül van az ismeret, mely mindent meghalad és felülmúl. De mivel a magunk gondolatával megyünk – cogito ergo sum - , a magunk útján megyünk, hol önhitten, hol csüggedőn, hol lázadón, mindegyre csak üresen térünk vissza önmagunkhoz. De ha Isten elküldi az Ő igéjét, mint áldó eső érkezik, az az ige nem tér vissza üresen Istenhez. Miért nem tér vissza üresen? Nemcsak azért, mert áldásokat ad, nemcsak azért, mert letöri a szívünkben a lázadást, nemcsak azért, mert csillapítja a fájdalmat, nemcsak azért, mert meggyógyítja a gyászt, nemcsak azért, mert megszünteti a betegséget, nemcsak azért, mert feloldoz a kényszerképzetek alól, hanem, mert minket visz, emel: ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Ezért hát mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre. Ezek a vizek, amelyek oltják a szomjúságot, megújítják az erőt, megáldják az életet, nemcsak úgy maguktól itt vannak, ezeket Isten küldötte. Jézus így kiált egy alkalommal a templomban: én vagyok az életnek vize, ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék (János 7:37). S ha valaki énbelőlem iszik, soha meg nem szomjazik, szomjúhozik, sőt élő vizeknek folyama árad ki abból. Ha valaki szomjúhozik, ha valaki éhezik, ha valaki eltévedt, ha valaki mindegyre járja önkörét s a magasból mindegyre üresen tér vissza a mélybe, hallja az Igét: Óh, mindnyájan, kik szomjúhoztok, gyertek e vizekre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A Biblia olvasásának és megértésének alapvető szabálya az, hogy mindig folyamatában és összefüggésében olvassuk az Igét. Most, akik hallották a tékozló fiú történetének egy részét,  és egyébként tartják magukat ehhez az igeolvasó szabályhoz, okkal kérdezhetik,  miért maradt abba a példázat olvasása felében-negyedében.
Mielőtt felelek erre a kérdésre, megelőlegezem,  amit Lukács evangéliuma 15. részéről mindannyian tudunk. Itt három példázat hangzik el, és mindhárom azzal fejeződik be, hogy öröm van. Öröm van, mikor megtalálja a pásztor azt az egyetlen-egy elveszett juhát. Örvendezésre hívja a barátait, s Jézus így fejezi be történetét: Öröm van a mennyben Isten angyalai közt egy megtérő bűnösön. Öröm van az özvegyasszony házában is, mikor megtalálja az elgurult drachmáját, és így folytatja Jézus: Öröm van a mennyben a megtérő bűnösön. A tékozló fiú története is azzal ér véget, hogy öröm van az atyai házban, mert aki meghalt, feltámadott, aki elveszett, megtaláltatott, ám most nem azzal fejezi be Jézus, hogy öröm van a mennyben is a megtérő bűnösön, hanem az atyának és az idősebbik fiúnak a beszélgetésével zárja: Vigadnod és örülnöd kellene tehát...
Értjük, miről beszél Jézus, mit mond, mire buzdít minket is a példázata: Örülnünk kell a megtérő bűnösön. Nem helyezkedhetünk a mindig otthon levő, Istent hűséggel szolgáló idősebbik testvér gőgös és sértődött pozíciójába. Isten és angyalai örülnek a megtérőn, örülnöd kellene, örülnöd kell neked is.
Most azért olvastam csak a példázat első felét-harmadát, mert megvallom őszintén, mindig nehezen tudtam elgondolni, hogy mi az a mélység, mi az a távolság, amibe az ember eljuthat, amikor Istentől el akar szakadni. Bár mindannyiunknak vannak erről fogalmai, képei, sőt mi magunk is átélünk, átéltünk ilyen szakaszokat, amikor távol voltunk Istentől, mélybe hanyatlottunk volt Istentől, csúsztunk lefelé, lejjebb és lejjebb, de bizonnyal van, aki egészen mélyre lecsúszott. S ezért aztán sokunknál jobban és mélyebben átéli azt az örömöt is, hogy mit jelent meghalni és feltámadni, elveszni és megtaláltatni. Nagy dolog ez. Ám az utóbbi idők minálunk történő eseményei egészen mélyen megrendítenek engem, és most nem csak egyéni mélyre csúszásokról szeretnék szólni, hanem arról, hogy milyen az a környezet, milyen az a világ, amely egyre inkább húzza le az egyes embert. Hogyan csúszik lefelé a világ?
Mostanában divatoztak el a televíziókban az úgynevezett kukkolló műsorok, a „Big Brother”, a „Való Világ”, s bizony bele kell néha néznünk ezekbe a műsorokba, mert tudnunk kell, hogy mitől tiltjuk el a gyerekeinket. Sőt, most már határozottan tiltani kell a gyermekeket a televíziózástól általában, mert ezek a műsorok a legváratlanabb időpontokban, nap mint nap minden órában feltűnnek a képernyőkön. Most már aligha mondhatjuk azt, hogy van védett idő, amikor a gyermekek, úgymond, ártatlan rajzfilmeket, mesefilmeket néznek. Tegyük hozzá gyorsan, bizony azok sem ártatlanok már. Nem nyugodhat meg a szülő, lassan lehet, hogy valóban el kell vágni a televízió zsinórját.
Miről szólnak ezek a műsorok? Maradjunk a veres kettes „Big Brother” című műsoránál, - a "Csiga TV" most már veres kettes lett, megújult, mint mondják. Tudjuk, hogy ki a Big Brother. Igen jól emlékszem, amikor Amerikában ösztöndíjas voltam és egy antikváriumban megvettem George Orwell-nek az „1984” című könyvét angol nyelven, és egy hosszú vonat-útra mentem Chicago-tól egészen Los Angeles-ig, azon két napig tartó vonatúton semmi mást nem csináltam csak olvastam ezt a könyvet. Ki is olvastam két nap alatt. Aztán úgy hoztam haza magammal, hogy nem tettem bele a csomagomba, hanem a zakóm zsebébe tettem és azt elegánsan a vállamra vetve jöttem át a vámon. Tilos könyv volt ez akkor, egészen 1989-ig Magyarországon, mert a diktatúráról szól. Arról szólt, hogy a „Big Brother”, a Nagy Testvér mindenkit néz. És min keresztül néz? A televízión keresztül. A televíziónak mindig bekapcsolva kell lennie. Amin keresztül mi tudunk nézni, az technikailag alkalmas arra is, hogy rajta keresztül bennünket is nézzenek. A regénybeli diktátor ebben a rémtörténetben úgy tartja szemmel alattvalóit, hogy ott kell ülniük a televízió előtt.  Nos, kedves testvérek, megvalósult a Big Brother, ott ül mindenki a televízió előtt. Onnan se jobbra, se balra. Most már lassan ott fogunk tartani, mint Amerikában, hogy az emberek még a konyhába is televíziót állítanak, hogyha éppen rántottát csinálnak, főznek, akkor is lehessen nézni. A lakások minden helyiségében lesz televízió, tán még a WC-ben is. Kamera már van.  Eljutottunk ezekkel a valóság-show-nak titulált műsorban oda, hogy mindenki ott ül a televízió előtt, és íme, az egy Big Brother-ből annyi Big Brother lett, ahányan nézik a televíziót, merthogy a szerencsétlen szereplőket még a WC-ben is látni lehet. Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt az életünket odaadtuk volna azért, hogy ne figyeljenek bennünket. Most tizenöt év után eljutottunk oda, hogy mi figyelünk, mi lettünk a Big Brother-ek. Mi lettünk a gyűlölt diktátorok. Ki mer itt arról beszélni, hogy a jó ízlésnek, a tisztességnek, a becsületnek is volna határa, amikor szükségüket végző embereket nézhetünk a televízión keresztül, sőt… Mindez játék, mondogatják a műsor kiagyalói. Akik részt vesznek benne, önként teszik, és különben is, toldják meg cinikusan, televíziót se kötelező nézni. Ki lehet kapcsolni, odébb lehet kapcsolni. Nem kötelező. Ez így is van.
Mindazonáltal, azt gondolom, hogy a játékokkal is csak úgy van az ember, mint amikor azt látja, hogy a játszótéren a gyerekek, például furkósbottal ütögetik egymás fejét, hogy csak beleszól és nem hagyja, hogy így menjen tovább. S erre nem válasz, kérem, ez csak játék, mindannyian önként veszünk benne részt, és nem kötelező nézni. Gondolom, értjük már, hogy miről van szó. Immár nem tudhatjuk, milyen mélységig is fog elmenni, lecsúszni a modern ember. A példázatban háromszor hangzik el ez a szó, hogy elmegy. Először akkor hangzik el, amikor a kisebbik fiú kikéri az örökrészt, és „elmegy” távoli vidékre. A példázat legigazabb értelme szerint egyszerűen kiköltözik Istenből. Amikor azt mondja. „atyám add ki a rám eső örökrészt”, igen érdekes görög szót használ ennek kifejezésére Lukács evangélista. Így hangzik ez a görög szó: ouszia. Latinra fordítva: substantia. Magyarul: add ki az örökkévalót. Ez az örökség. Az örökség azt jelenti, ami örökre megmarad. Nem vész el. Az ingóság inog. Az ingatlan nem inog. Az örökség mindegyre megmarad. Add ki a substantiámat, mondja a fiú. Aztán a hóna alá veszi a substantiáját, az örökségét, saját létét, saját létvalóságát, azt, ami ő maga, és kiköltözik Istenből. Igen-igen messzire.
Azt hinnénk, ennél tovább nincs. Ennél tovább nincs már… Belefér a szabadságunkba, így alkotott meg bennünket Isten, szabadnak. Isten vállalta az ember megteremtésével ezt a kockázatot, hogy az ember ellene föllázad, kikéri az örökrészt, és messzire költözik tőle. Leszámol Istennel. S amikor azt halljuk, hogy fölélte mindenét, fölélte az életét, merthogy tobzódva élt, akkor azt mondanánk, hogy ennél sincs tovább. Ez a non plus ultra. Addig eljuthat az ember, hogy mindent, ami ér valamit, mindent, ami számít, mindent, amiben maradandóság van, fölél maga alól, de ennél tovább nem lehet mennie. Sokáig, talán a huszadik század végéig azt hittük, hogy körülbelül most vagyunk ezen a végponton. Az európai emberiség, vagy ahogy mostanában mondják, az atlanti civilizáció fölélte utolsó tartalékait is, és most már itt az ideje visszafordulni Istenhez. Nagyon jól emlékszem rá, a kilencvenes évek elején jelent meg az amerikai író, Fukuyama híres tanulmánya "A történelem vége". Fukuyama arról ír, hogy megdőlt a gonosz birodalma, az orosz birodalom. Egy nagy, igaz világbirodalom emelkedett föl: Amerika. Megvalósult a Pax Americana. Lesz még ugyan itt-ott egy-egy helyi csihi-puhi, kisebb háborúk, de most már egy boldog és unatkozó korszak következik el. Pár évvel ezelőtt ugyanez a Fukuyama megjelentetett egy másik könyvet, melyben kétségbeesetten arról ír, hogy a világot újra erkölcsi alapokra kell állítani, mert különben nem úgy van vége a történelemnek, ahogy tíz évvel ezelőtt gondolta, hanem egyáltalán vége van mindennek. Mi úgy gondoltuk,  hogy előbb-utóbb csak magához tér az ember. Csak magához tér, belátja azt, hogy Isten nélkül nem megy. Csak azt teheti Isten nélkül, hogy föléli a substantiáját. Föléljük a lényegünket, a létvalónkat, mégis, reméltük, megindul az ember visszafelé. És voltak ennek jelei. Spirituális éhség, spirituális szomjúság, vágyakozás valami isteni után, amit a mai ember nem is nagyon tud magának megfogalmazni. Erőkre vágyik, hatásokra vágyik, transzcendensre vágyik a mai ember. Sokan úgy is magyarázták azt az óriási, zavaros vallásos kavargást, ami tíz-tizenöt éve bekövetkezett a világnak ezen a fertályán, hogy ez a kereső embernek a vágyának kifejeződése, és azért olyan kavargó, céltalan, mert az ember már kiüresítette magát.
De lám, mégiscsak van disznók vályúja, merthogy a történetben ez a második "elmegy". Akkor kerül rá sor, amikor beköszönt az éhínség, és már nem csak a belső substantia nincs meg, hanem kívül sincs semmi. A világ valóságos tartalmai kívül is lebomlottak. „S akkor fölkelt, elment és elszegődött annak a vidéknek egy polgárához és ő elküldte a mezőre a disznóit legeltetni. És kívánta a gyomrát megtölteni azzal a moslékkal, amit a disznók ettek.” Nem tudom ki nőtt fel falun, én ott nőttem fel. Disznót tartottunk. Hadd mondjam meg nyugodtan, nem szószékre való, de az igében benne van, kell a moslékról is beszélni. Nem túl kellemes, sem látványnak, sem szagnak, sem tapintásnak. A moslék, az moslék. Bocsánatot kérek mindenkitől, ha megbotránkoztatom, olyan az, mint a hányás. Valóban olyan. S ezzel kívánta gyomrát megtölteni. Mert nem volt más. De még abból sem adott neki senki. Talán nem volt miből, talán nem akartak, de talán úgy vették, minek adjanak egy substantia nélküli embernek, mert a substantia, az állag nélküli ember már nem ember. Gondoltuk volna,  hogy lecsúszunk állati létre? Mert az, hogy egyik ember kukkolja a másikat, hogy csordába verődve, mint egy orángután-törzs éljünk, ez azt jelenti, hogy elindultunk a disznók vályúja felé. Persze meg van töltve az a vályú, abban sok van. Minden reality-show-ban sok van, és sokáig is tart, három hónapig, meg négyig, és nagy a nyeremény. A lét a tét. Vagy ahogy egy újságíró pontosan átfogalmazta a címét: A lé a tét. Ám ez moslék. Nem gondoltuk volna, nem hittük volna, hogy ez az ország ilyen messzire eljut. Azt hittük, hogy elég csak, hogyha egy kicsit istentelen, egy kicsit lázad, aztán majd megéhezik, megszomjazik, s hazatér. Meg van terítve… a vályú. Föl van készítve a kés, a villa, a damaszt abrosz, a gyertya. Kis esti zenét muzsikálnak hozzá. Gyönyörű minden. De a vályú, az vályú. A moslék, az moslék.
Szeretettel kérek mindenkit, - tudja jól a gyülekezet, hogy ilyet nem gyakran szoktam tenni - ne nézzék ezeket a műsorokat. Ne engedjék meg a gyerekeiknek és az unokáiknak, ha nem akarjuk, hogy Big Brother-ek legyenek, ha nem akarják, hogy a világ önmagából kiforduljon, ha nem akarjuk, hogy elhiggyük, hogy az a valóság, ami ott van a maga szemérmetlenségében, undorító, mocskos, moslék voltában. Persze, ha az a valóság, ne csodálkozzunk, hogy hamarosan azt is fogjuk kapni, azt is fogják nekünk föltálalni. Van azonban,  a történetben egy harmadik „elmegyek” is. „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam, tégy olyanná engem, mint a te béreseid közül egy. És felkelvén, elment.” Itt megint csak egy nagyon érdekes szó szerepel, arra nézve, hogy „felkel.” Így hangzik görögül: anasztászisz. És ez a szó azt is jelenti: feltámad.
Kedves testvérek, Magyarországon a huszadik században nagyon sokat beszéltek magyar föltámadásról. Sokat beszéltek erről Trianon után. Az idősebb nemzedék, aki még a világháború előtt járt iskolába, meg is tanulta az erre vonatkozó mondókát. Aztán beszéltünk 1989-90-ben is föltámadásról. Arról, hogy mint a mag a tavaszi megenyhüléskor a hó alól új életet indít.
Most kell azonban még inkább beszélnünk feltámadásról. Arról, hogy az ember fölkeljen, fölálljon ebből a mélységes mocsokból, és elinduljon Isten felé. S ki tudja azt mondani mély és töredelmes bűnbánattal: Vétkeztem ellened, vétkeztem ellened…. Nincs már ousziám, nincs már substantiám, nincs már életem. Nincs már bennem semmi, ami engem emberivé tesz. Miért nem kapott a tékozló fiú senkitől semmit? Nagyon egyszerű a válasz, nem kell sokat törnünk a fejünket a példázaton. Mert disznó-számba vették. Osztozzon a disznókkal. Ha van olyan erős, mint a disznó, túrja el a vályútól, ahogy a disznók szokták egymást. Miért adjon az ember egy disznónak mást, mint moslékot? Anasztászisz... Fölkelvén elmegyek. És fölkelt és elment. Kedves testvérek, talán mindenki érti és érzi, amiről most itt szó van, az valójában a tét: a te lelked. A te belső, szellemi világod. Amiről most szó van, és ami a tét, az a te igazi substantiád. Ez forog kockán. Erről szól ez az egész szomorú és rettenetes történet. Keljetek föl! Induljatok haza! És serkentsetek másokat is arra: Keljenek föl és induljanak haza! És tudjuk mi együtt közösen is és egyen-egyenként is mondani: Vétkeztünk mi is, mert engedékenyek voltunk, mert nemtörődömök voltunk. Mert lazák voltunk, mert szabadok voltunk, meg szabadelvűek voltunk, meg úgy gondoltuk, majd az Isten, ha akarja, elrendezi. Mert bizonytalanok voltunk a bizonyságtételben. Mert nem tudtunk a krisztusi és az isteni értékekért küzdeni és harcolni.
Egyszer e példázat kapcsán egy tizennyolcadik századi magyar prédikátor azt mondotta, és örök igazságot fogalmazott meg vele: Ha alaposan elolvassuk a tékozló fiú példázatát, azt látjuk, hogy a történet csupa mozgás, jövés-menés. Így mondja: Jövés-menés. Majd ebből ő arra következtet, és meg is fogalmazza: atyámfiai, az ember vagy közeledik az Istenhez, vagy távolodik tőle. Nincs rögzített pont. Nincs olyan pozíció, olyan helyzet az életünkben, amikor azt mondhatjuk, hogy itt már jó, itt már kellő közelségben vagyok az Istenhez. Karnyújtásnyira van tőlem. Nem kell tovább menni. Ő már itt van. Rendelkezésre áll. Vagy éppen fordítva. Már kellő távolságban vagyok az Istentől. Itt már engem békén fog hagyni. Ide már nem érkezik el a papok szava, az aggodalmaskodó erénycsőszök kiabálása. Ide már nem hangzik el a lesüllyedt európai kultúra jajgatása. Itt már biztos helyen vagyok. Messzi vidéken vagyok. Nem. Vagy közeledünk, vagy távolodunk. És ebben az értelemben tét a lét. Mert Isten az örökkévaló ouszia. Mert Isten az örökkévaló substantia. És vagy a lét felé közeledünk, az isteni létteljesség felé, vagy a semmi felé. Nincsen fix és rögzített pozíció.
Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom néki: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened, s nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam. Még egy dolog kell ehhez, kedves testvérek. Az, hogy az ember magába szálljon. Nincs még egy nyelv, - megnéztem sok fordítást, különböző módokon fejezik ki, hogy mi történik itt – amelyik ilyen gyönyörű metaforikusan tudná kifejezni, mit jelent az, amikor az ember magára talál. Magába száll. Merthogy szálldosott, röpdösött, csapongott, jobbra-balra, és most magába száll. És száll egyre mélyebbre és mélyebbre önmagában, és éppen eközben jön rá az ember, hogy milyen mélyen van. Mert nem az a probléma, hogy ez a tékozló fiú és ez a tékozló civilizáció, amiben élünk, nincs magánál, hanem, hogy nem is tudja, hogy mi történik vele. Bele se gondol abba, hol van. De amikor magába száll, amikor az éhség, a semmi, a moslék arra kényszeríti, hogy magába szálljon, akkor érti meg, hogy eltévedt, akkor érti meg, hogy mindent eltékozolt, akkor érti meg, hogy vétkezett és bűnös. De akkor érti meg, hogy van odahaza is, hogy van hova visszatérni, van hova elindulni, van miért fölkelni, van miért föltámadni.
Adjon, kedves testvérek, Isten Szentlelke bölcsességet, igaz Lelke szerint való magába szállást, fölkelést, föltámadást és elindulást, és adjon a mi szánkba erős és igaz szavakat, hogy erre tudjunk másokat is hívni. Ámen.

Kedves Testvérek!
Bibliaolvasó kalauzunk szerint hetek óta Ézsaiás próféta könyvét olvassuk, s bizony sokszor kell elővennünk egy-egy bibliai atlaszt vagy magyarázó könyvet, és ki kell keresnünk azokat a földrajzi helyeket és megjelöléseket, melyekről a próféta beszél, hogy azonosítani tudjuk, hogy mik és kik ezek a régi dolgok és nevek. Most a próféciás könyv 28. részétől kezdődően hat jajszót hallunk, hat olyan beszédet, melyek mindegyike jajjal kezdődik és Isten ítéletét, Isten leleplező kinyilatkoztatását közli, részben Isten népe fölött, részben pedig a szomszédos  népek és a nagy birodalmak fölött. A  leleplező sorozat Efraimmal kezdődik, nem is a törzzsel annyira, hanem inkább azzal a vidékkel, mely északnyugati irányban mintegy 30-40 kilométerre van Jeruzsálemtől, egy dimbes-dombos tájék, az egyik legtermőbb, legáldottabb, leggazdagabb vidék. Itt már a honfoglalás előtt rengeteg település volt, mert bőséggel termett ott minden, amit vetettek, bőséggel megtermett ott mindenféle gyümölcs. Itt az ítéletes beszédben  is szereplő füge, például, népszerű termény volt errefelé. Ez az az Efraim, amelyről a múlt alkalommal is hallhattunk, Sámuel próféta szavára Isten itt avatkozott be és népe itt aratott győzelmet egy régebbi szorongató időben Ennek a győzelemnek az emlékére állított nem messze a csatamezőtől Sámuel egy emlékkövet, amit Ében-Haézer-nek nevezett el, ezzel a kijelentéssel: mindeddig megsegített bennünket az Úr.
Egyszóval, ehhez a vidékhez büszkeség kapcsolódik. Büszke korona ez Izraelen, vagy ahogy a Károli fordítás mondja: kevély korona ez. És most a próféta azt mondja: Jaj Efraim részegei kevély koronájának! Olyan vidékről van szó, mely hosszú évszázadokon keresztül élvezte Isten áldásait, bőséges gondviselését, jótéteményeit és szabadító kegyelmét. Ám valami történt, és a próféta szava most erre világít rá. Akik ezen a tájon élnek, lezüllöttek. Mélyre süllyedtek. Igen, ez megrendítő. S ehhez a leleplezéshez már nem kell térképeket lapozgatnunk, tudós könyveket tanulmányoznunk, hogy megértsük, amikor azt mondja a próféta: ezek is tántorognak a bor miatt és szédülnek a részegítő italtól, pap és próféta tántorog részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket. (Nem ők nyelték el a bort, a bor nyelte el őket!). A bor nyelte el őket, minden asztal tele van undok okádással. Ehhez nem kell lexikont kinyitni, térképet böngészni, értjük, miről beszél a próféta. Riasztó és megrendítő kép: a bortól megvertekre, egy lezüllött népre mutat. De nemcsak arról beszél, hogy ez a kevély nép, amelyik ha kiment a saját portája elé s körülnézett a maga világában, mindjárt jól érezhette magát, mert az Isten csodáit látta maga körül, s netán ez okán elkapatta volna magát! Sokkal mélyebb és megrendítőbb a tragédia. A próféta azt mondja, hogy itt bizony a papok, próféták, ítéletet tevők, törvényhozók és bírók, egyszóval a nép vezetői süllyedtek le, züllöttek le. Tessék elképzelni szent helyeket, ahol papoknak, prófétáknak, bíróknak, törvényhozóknak, elöljáróknak kell az Isten igaságát, szentségét szolgálni, de ott csak részeg tivornyák vannak. Isten egyházáról ítél a próféta, az Isten népéről. Talpig bele kell rendülnünk ebbe. Aztán folytatja, s idézi őket, magukat: s lett nekik az Isten beszéde parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi. Az eredeti  szövegben értelmetlen beszéd áll, amit nem is lehet lefordítani: ott ez áll: cav lecav cav lecav kav lekav kav lekav veéd sam veéd sam…  Ez valami dadogó  beszéd. Talán így adta vissza hangutánzó módon a próféta, mit is mondogatnak egymásnak ezek a részegek. Mert amit a próféta idéz, részeg beszéd. A részeg bíró mondja a másik részeg bírónak: itt egy kicsi, ott egy kicsi, itt egy szabály, ott egy szabály, egy új törvény, még egy törvény. Toldjuk-foldjuk, rakosgatjuk. Valóban, nem is értelmes beszéd ez. Afféle metanyelv inkább: itt már nem kell értelmes szót sem mondani, s nemhogy félszavakból, de egymás böfögéséből is megértik egymás. Ezzel az Isten világos, tiszta, robusztus törvényét elkezdik csipkedni, itt egy picit hozzátoldanak, ott egy kicsit elvesznek belőle,  itt egy kicsit igazítanak rajta, ott egy keveset hozzátoldanak, itt egy szabály, ott egy korszerűsítés, ott egy szabály. S mi a végeredmény? A végeredmény az, hogy Ő, az Úr, aki ezt mondta nekik: az a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradtakat, és ez a pihenés,  - ez az Isten nem talál meghallgattatásra. Nem akarták hallani.  Miért is figyelne oda más szóra a mámoros ember?!
Pedig az Isten beszéde, életrendje olyan világos és egyértelmű! Csak a lezüllött ember az, aki egy kicsit lecsíp belőle, meg egy picit hozzátold, egy picit elvesz, egy picit hozzátesz, s mindennek végén nem ismerünk rá az isteni rendre. A végeredmény valami egészen más, mint a kiindulás volt. Immár, az isteni rend nem az üdvödet, a javadat, nem az anyaszentegyház jóllétét, nem az Isten népének előrehaladását, szentségét és megszentelődését szolgálja, hanem részeg vezetők, részeg próféták, részek papok, részeg bírák, részeg törvényhozók kisded játékainak eszközévé válik. Megrendítő és szörnyű mély pillanata ez az Isten népe életének. Azt lehet szinte mondani, hogy nem is kell itt már ítéletet zengeni, nem is kell itt már semmit tenni, ők már elvégezték magukon, ők már tönkretették magukat, nekik már sikerült lehúzni mindent a lehető legnagyobb mélységig – gondolnánk mi, s mondanánk: erre már csak legyinteni kell egyet, ez már csak így van, ez már csak ilyen világ. Itt már minden elveszett. De nem így ők. Valahol a szívük mélyén még ott van valami életmentő ösztön, meg-megszólal olykor a lelkiismeret, meg talán az önvád is. Ellenben mégis azt mondják maguknak: megmaradunk, ez a helyzet így marad, mi megingathatatlanok vagyunk, mert: frigyet kötöttünk a halállal, a sírral pedig szövetséget csináltunk, az ostorozó áradat, ha jő, nem ér el minket, mert a hazugságot választottuk oltalmunkul és  csalásban rejtőzünk el.
A halállal közöttünk frigyet…Ismerős ez az abszurd? Az életvágyó a halált hívja szövetségesül? Nem régi mese ez, egyszer-volt-hol-nem-volt kétezer nyolcszáz évvel ezelőtt, valami Ézsaiás nevezetű próféta feddőzött ilyeténképpen. Nem régi mese ez valahol a Közel-Keleten a termékeny félhold egyik kicsinyke völgyvilágában, gazdag és termő dombok között, ahol lezüllött a nép … Ma szól ez, rólunk szól ez, nekünk szól ez. A halállal kötöttünk szövetséget, és a csalást választottuk rejtekül…s magabiztosan mondjuk is: hiába jő a feddőző áradat, hiába ígéri Isten azt, hogy majd egy erős és hatalmas jő az Úrtól, mint jégfergeteg,  veszedelmes szélvész, mint özönlő vizeknek erős áradása, és a földhöz ver a kezével… Dehogyis! Mi elrejtőztünk a csalásba, mi elrejtőztünk a hazugsággal, mi a halállal kötöttünk szövetséget, és a koporsóval frigyet - ki vehet azon diadalmat? Mai történet ez. Magyar történet ez. És nem tegnap kezdődött.  Régebben kezdődött ez. Kezdődött ez akkor, amikor sokan ennek a népnek a gyermekei közül úgy döntöttek, hogy ők lesznek az utolsó nemzedék.  Akik elmennek Baranyába, a hírhedt egykéző vidékre, és itt-ott betévednek egy temetőbe, találhatnak szépen megfaragott sírköveket, rajtuk a felirattal: vitéz és nemzetes x nemzedék utolsó sarja. A sírral kötöttünk szövetséget. Aztán mennyi árulás, mennyi hazugság, mennyi honbitorlás, mennyi kiforgatottság ennek a népnek az életében! Szabályra szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi, s értjük még az Isten beszédét? Tudjuk még hogy mire való az Isten beszéde? S jaj nekünk, mert bizony szomorúan azt kell mondanunk, hogy anyaszentegyházunk sem volt mindig ment ettől. S talán még olykor ma sem az. Halljuk ma is: szabályra új szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi. S mi, boldogtalanok észre sem vesszük, csak mikor ügyünk kerekedik, hogy nem úgy van a regula, ahogy gondoltuk-tudtuk, nem az a szabály, ahogy mindig is volt. Nemrégiben találkoztam egy ismerős egyházjogásszal, aki valami csúnya egyházi perben lett jogi tanácsadó, s kétségbeesve mondta nekem, hogy elképesztő helyzet van ma a magyar református egyházban, nem tudjuk, mi a  törvény. Ha valaki szeretné tudni, ezernyi papírból, nyomtatványból, könyvből, folyóiratból kell összeszednie. S ha megvan vele, még mindig hátra vannak a szabályrendeletek, eljárási szokásjogok. Most akkor melyik igaz, vagy melyik az igazi? Itt egy kicsi, ott egy kicsi, szabályra új szabály, törvényre új törvény…És a beszédünk, a miénk papoké, akik még a próféták palástját is fölvesszük a vállunkra? Milyen a mi beszédünk? Életnek beszéde ez? Vagy csak afféle vasárnapi rutinmunka? Olyan, mint a híres-hírhedt lelkipásztor szövege, aki hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen? Vagy mint a másiké, aki lejőve a szószékről  felhívja a kollegáját, mondván: na lefungáltam, megyünk sörözni? Milyen a mi beszédünk? S milyenek a mi bibliaóráink, imaközösségeink,  a hitgyakorlatunk? Letudjuk azt a kötelező heti egy vagy két órát, s ha már három alkalomra is  elvisz bennünket a Szentlélek, máris szorongunk, hogy bigottság bűnébe estünk? Éppcsak három óra, s máris úgy érzi az egyház népe, hogy ez már sok?
Ennek a romlásnak, amiről most a próféta beszél, az a természete, amit megrendítő képe fejez ki, amikor a tántorgókat, a részegeket, szédelgőket megítéli: megverte őket a bor. Ez a helyzet. Mintha senki nem tudná ez alól kivonni magát. Mintha nem lenne módunk és lehetőségünk arra, hogy kimenekedjünk ebből a lehetetlen és szörnyű helyzetből, melyben az ember kétségbeesik, mert azt látja, hogy a felelősök,  nép vezetői, a törvényhozók, az ítélettevők, a bírák cinikusan mosolyognak és azt mondják: minket a hazugság oltalmaz, s minket elrejt a csalás. Mit akartok? S akkor az egyszerű ember is azt mondja: én is szövetséget kötök a halállal, én is frigyet szerzek a koporsóval, rejtsen el engem is a csalás, s legyen nekem is szövetségesem a hazugság. Ha nekik, akkor nekem is.
Ezért így szól az Úr: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegeletkövet, erős alappal,  aki benne hisz, az nem fut. Minden emberi ámítás, egészen pontosan önámítás, minden emberi hazugság, egészen pontosan önbecsapás dacára, az Isten lehelyezte a szilárd fundamentumot, a szegletkövet, vagy ahogy most a próféta mondja, a próbakövet. És aki abban hisz, annak nem kell futni. Aki abban hisz, annak nem kell kétségbeesni, aki abban hisz, a szegeletkőben, tudniillik a Krisztusban, annak nincs miért kétségbeesnie, az szilárd hittel és erős jellemmel megáll ebben az iszonyú áradásban is. Amikor a próféta jövendöl, ez a szegeletkő még néma. Még csak ígéret, afféle jel. Olyan jel, amilyent a régi Izrael szinte minden történelmi helyén és városában felállítottak. Ezek néma kövek – de mégsem hallgatagok.  Mert amikor ez a részeg dadogó beszéd, ez a bugybirékoló böfögés hallatszik, hogy ez az új rend, ez az új szabály, ez az új rendelet, itt egy kicsi, ott egy kicsi,  amikor a hazugságot akarják igazsággá tenni, a csalásban akarják önmagukat fölmenteni, akkor ezek a néma kövek megszólalnak. Mit mond Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, mikor a farizeusok és az írástudók lepisszegnék azt a néhány ujjongót, azt a pár gyermeket? Ha ők nem szólhatnak, majd a kövek fognak kiáltani! De ez a kő szól. Immár nem valóságosan kő ez a kő, hanem metaforikusan. Ő Jézus Krisztus. Erre vetette Isten az anyaszentegyház fundamentumát, és aki abban hisz, aki  ezen a kövön megáll, aki arra épít, annak nem kell futnia. Nem mondja a próféta, hova-merre futni, csak azt: futni. Bár a Szentírás ehhez a igéhez, fut, többnyire kapcsol valamilyen irányt.  Kifutni, például. Kifutni a városból, amikor valamilyen ítélet jön rá. Hogy mondja Jézus apokalipszisében: ha elő az idő, fussatok ki a városból! Aztán olvashatjuk, hogy ha valaki fut, elfut. Például elfutott Jónás a prófétaság elől, egészen Társziszba, s fölül a hajóra, mert neki a prófétáság nem tetszett. Vagy hallunk arról, hogy valaki elénk fut. Az Atya a hazatérő gyermek elé. De most csak annyit mond a próféta, aki hisz, annak nem kell futnia. És ehhez mindenki hozzáteheti a maga határozószavát. Kifutni? Milyen sokan vannak, talán itt köztünk is, akik azt mondják, én ezt nem bírom tovább, én innen kimegyek, kifutok, nekem elég volt ebből az országból, elég volt a halál szövetségeseiből, elég volt a hazugsággal takarózgatókból, a csalásba menekülőkből, elég volt a törvényből elcsipkedőkből, én innen kifutok. Van aki azt mondja, én elfutok, mert akárhányszor csak szóltam, beverték a számat. A fejemre ütöttek, én ezt nem bírom. Ez egy Ninive. Itt nincs mit mondani. Ne küldjön engem az Isten ehhez a néphez. De aki hisz, az nem fut, hanem megáll. Megáll ott, ahova az Isten helyezte, megáll ott, ahol mindez történik, megáll ott tiszta és igaz szívvel, és attól sem fél, hogy mindebbe belekeveredik. Mert elfutásunknak az indoka a leggyakrabban az, hogy én ebbe az egészbe nem akarok belekeveredni. Engem ezekkel ne keverjenek össze. Engem ezekkel együtt ne lásson senki. Netán még megkérdezik tőlem is: téged tegnap láttalak valakivel, csak nem tán te is – s rám kacsintanak – közülük való vagy? Nem vagyok közülük való, nem akarok köztük lenni, inkább elfutok. De nem kell futni. Mert aki hisz, annak az egész életét, a személyiségét, a gondolatait a hite fogja meghatározni. Hiszen végül is erről van szó. Mit mond a próféta? Jaj Efraim részegei kevély koronájának! Miben hisz Efraim? Saját magában. Kevély dicsőségében, kevély koronájában, dicsősége ékességében, a változhatatlanban, a múlhatatlanban, abban, hogy ez mindig így volt és mindig is így lesz. És ettől olyan, amilyen, ettől olyan iszonyatos, ettől olyan taszító, ettől olyan rombadöntő, mert ő ebben hisz. De ha te az Istentől adott fundamentumban hiszel, és ezen a fundamentumon, a kősziklán megállsz, nem kell futnod. Nem kell sem kifutnod, sem elfutnod, mert valaki, a Mennyei Atya, eléd, a tékozló elé odafutott, átölelt, megtisztított, megújított,  szerelmével megváltott, a fiúságba befogadott, és irgalmával megdicsőített. Lám, még a régi Efraimban is, ahol mindenkit elnyelt a bor, ahol mindenki részegen, hazugságokban, csalásokban, halállal való szövetségben tántorog, még ott is megszólal egy tiszta és igaz hang, a próféta hangja, s miközben kimondja a szükséges jajt,  miközben leleplezi az oly nagyon leplezett rosszat, kimondja ezt is: íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet,  drága szegeletkövet erős alappal, aki benne hisz az nem fut, és a jogosságot mérőkötéllé tettem, és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát és vizek ragadják el a rejteket, és eltörtöltetik a halállal való frigyetek és a sírral való szövetségetek meg nem áll. Boldog, aki nem rejtőzik, boldog, aki nem menekül a hazugság oltalmába, mert jöjjön bármi, történjen bármi rossz, bármilyen ítélet, a szilárd alapon, a drága szegeletkőn megáll. Isten kegyelméből megállhat.
Ámen

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!
Ézsaiás próféta könyvét olvassuk immár hetek óta bibliaolvasó kalauzunk szerint. Az előző napokban olyan súlyos kifejezéseket, szavakat, jövendöléseket olvashattunk a korábbi részekben, hogy valóban joggal mondhatta Radnóti Miklós egyik versében, amikor saját korát írja le: „Oly korban éltem én e Földön, mikor a költő is csak hallgatott, s várta, hogy talán megszólal újra, mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás.” Rettentő szavak tudósa a próféta. Olyan súlyos szavakat mond a próféta például az előző hetekben olvasott „Jajok könyvé”-ben, ahol hat fejezeten keresztül a különböző népekről és saját népéről is keserű, ítéletes, rettenetes szavakkal beszél, hogy most a negyvenedik résztől kezdődően, ahol a „Vigasztalás könyve” áll, szinte érthetetlen is az a változás, amit észlelünk. A rettentő szavak tudója egyszerre csak vigasztaló szavakat kezd mondani. Olyan kirívó ez a különbség, olyan nagy a változás a hangulatban, a hangütésben, a szavakban, a szemléletmódban, hogy bibliatudósok hosszú ideje annak a nézetüknek adnak hangot, hogy ezeket a részeket nem is írhatta az a bizonyos Ézsaiás próféta, aki a korábbi részeket írta, ezt már másnak kellett írnia, ezt egy másik Ézsaiás írta, akit a bibliatudomány Második Ézsaiásnak nevezett el. Itt már - mondják - egy másféle szemléletmód érvényesül, másfajta hangütés hallható, itt a próféta vigasztal, nem fenyeget, nem ítéletet hirdet, nem leleplez, hanem inkább föltárja Isten irgalmát és kegyelmét. Főleg arra alapozzák ezt a meggyőződésüket, hogy kirívó a különbség. Az, aki az imént még olyan súlyos szavakat mondott, az a következő pillanatban nem vigasztalhat így.
Minderre azonban azt kellene mondanunk, hogy akkor két Isten van. Mert az az Isten, aki keményen ítél, aki szíve mélyéig leleplezi az embert, aki rámutat az ember szívében lakozó rosszra, föltárja azt legutolsó sötét eresztékéig, aki olyan mélységekig leplezi le az életünket, a történelmünket, a sorsunkat, hogy abba még a legnagyobb történelemfilozófus se tudott beletekinteni, az nyilván, ha egyszer így beszél, akkor amúgy nem beszélhet – vélnénk a magunk esze szerint. Az az Isten, aki leleplez, nem vigasztalhat. Az az Isten, aki összetör, nem gyógyíthat meg. Az az Isten, aki népek sorsát intézi rettentő hatalommal, nem vehet bennünket úgy a karjába, ahogy a jó pásztor karjába veszi kis bárányát, hogy gondozza, óvja, vigasztalja és erősítse.
Én azonban azt hiszem, és hiszem, hogy veletek együtt hiszem, hogy itt ugyanaz az Isten beszél, s ha kell, ugyanannak a prófétának a száján keresztül. Természetesen, nem csak a fentiek az oka, hogy a késői olvasók nem látják jól ezt a dolgot, hogy így együtt, ezt a különbséget feszítőnek érezzük. Abban az adott történelmi korban Istennek a népe is hihetetlennek tartotta, hogy bekövetkezzen egy történelmi katasztrófa, megtörténjen az, ami nem történhet meg, hogy valósággá legyen az, hogy Isten egy szempillantással elfordul az ő népétől, és hogy ez a szempillantás bőségesen elegendő arra, hogy átszakadjon a gát, és mindent elöntsön az áradat, s hogy aztán, most mégis hirtelen földerüljön minden.
Szomorú, hogy most ezzel kell példálózni itt, de ezekben a napokban tízezrek vannak  a megáradt Duna gátjain, és tudjuk jól, elég egy szempillantás, elég egy oda nem figyelés, elég egy szusznyi félóra, és átszakad a gát. Így is mondja majd a próféta vigasztaló könyvében nem sokkal később Isten: „Egy szempillantásra elfordultam tőled, de most örök irgalmassággal könyörülök rajtad.” Valóban, elég egy szempillantás, és Isten népe életében bekövetkezik a történelmi katasztrófa. Minden összeomlik. Minden elvész.
A vigasztaló könyv, melynek a kezdetét most olvassuk, mélységes nagy fájdalmat szólaltat meg, Isten népének fájdalmát. Nem egyéni fájdalom ez, nem az egyes ember panaszkodik és kesereg, vagy ha az egyes ember panaszkodik és kesereg, ő sem a saját puszta élete miatt, hanem a népe élete miatt. Nagyon ritkák ezek a pillanatok, és nagyon emelkedettnek kell lennünk ahhoz, hogy a saját népünk sorsát így át tudjuk érezni.
Most olyan időket élünk, amikor nem csak a természet erői szorongatnak, fenyegetnek összeomlással, rettenettel. Nemcsak azért kell buzgón imádkoznunk, hogy Isten rekessze be az ég csatornáit, és hárítsa el fejünk fölül az árvizek veszedelmét, és nem csak arra kell késznek lennünk, hogy együttérzésünkkel, segítségünkkel ott álljunk mindenki mellett, ha bekövetkezne a vész, ma közéletünkben, az ország életében látjuk, hogy minden kezd összeomlani.
Olyan irányban halad az országunk, az országgyűlésben, parlamenti képviselők körében, az ország politikai elitjében zajló dolgok miatt, hogy hamarosan talán ennek az országnak a vezetésében nem lesz hiteles ember. S ha nincsen hiteles ember, ez azt jelenti, hogy ennek az országnak a vezetése morálisan összeomlott. És ez a lehető legrosszabb, mert nem lesz kiben bízni. Nem lesz kinek hinni. Mindenki gyanús lesz. Mindenki megvádolható lesz. És ez fölér egy olyan rákkal, mely mérhetetlen gyorsasággal elemészt és elpusztít mindent.
Rettenetes helyzetben vagyunk. Nagyon nagy a gond. Ezekben a pillanatokban, akikben van még jó érzék és jó érzés, talán csak úgy tudnak fölkiáltani, mint a szenvedő Jób. De talán érezzük azt is, hogy azok az isteni válaszok, amelyeket most a prófétán keresztül szól a Teremtő, ugyanúgy kezdődnek, mint Jób könyvében, amikor maga az Úr szólal meg a forgószélben. Isten ott is kérdésekkel kezdi válaszát Jób kérdéseire. Jób szüntelenül vádol, és azt mondja barátainak, vigasztaló társainak, hogy nem kell nekem a ti okoskodásotok, teológiátok, filozófiátok, minden szép aforizmátok. Nem érnek azok semmit. Isten válaszoljon nekem! S amikor Isten megszólal és felel Jóbnak a forgószélből, először kérdez. És most, hogy Isten válaszol népének a történelmi katasztrófa kellős közepéből, először szintén kérdez: Ki mérte meg markával a vizeket? És ki mértékelte az egeket arasszal? A föld porát ki foglalta mércébe? És a hegyeket ki tette körtefontra? A halmokat mérlegserpenyőbe?
Ki az itt közülünk, kedves testvérek, aki a vizeket markával megmérhetné? Akinek ez a mostani vízáradat csak annyi, mint néhány vízcsepp a tenyerén? Ki az közülünk,  aki araszaival meg tudja mérni a világegyetem véghetetlen nagyságát? Ki az, aki a hegyeket serpenyőre tudja tenni és milligrammra megmondja, hogy mennyi az? S megmondja, mit tett ellensúlyként a másik serpenyőbe? Ki az itt közülünk, aki följárja az univerzumot, és betérképezi, betájolja, megméri ? Nos, ki az hát? Ezt kérdezi Isten Jóbtól is. Ott voltál-e amikor az eget és a földet teremtettem? Tudod-e, honnan jön a szél? Tudod-e mikor nyílnak meg az ég csatornái? Vissza tudod-e küldeni a havat onnan, ahonnan érkezett? Ha tudod, akkor gyere és vitázz velem. Ha megmértük már a tenyerünkben, odavettük, mint néhány csepp vizet, ezt a mostani áradatot, akkor talán szabad Istennel vitatkozni. Akkor partnerek vagyunk, akkor társak vagyunk a teremtésben, a világegyetem igazgatásában. S aztán, megfordítva, azt mondja az Úr: Ím, a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben, olyanoknak tekintetnek. Íme a szigeteket, mint kis porszemet emeli föl. Megfordítja a képet, és azt mondja, hogy nekünk egyetlenegy hegy, nekünk egyetlenegy folyam, nekünk a saját földünk, ahol élünk, ez a vidék, ahol lakunk, mérhetetlen, befoghatatlan, mérlegre tehetetlen. Ám Istennek a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint porszem a mérlegserpenyőben.
Nehogy azt gondolja valaki is közülünk, hogy nekünk ugyan nem megy, hogy a vizeket csak úgy, cseppenként megmérjük, nekünk ugyan nem megy, hogy a halmokat mérlegserpenyőbe vessük, de nyilván Istennek megy, ha egy kicsit megerőlteti magát, ha egy kicsit összeszedi magát. Nyilván ő egy picit többet tud, mint mi tudunk. Nem sokkal, csak egy kevéssel. Volt a tizenkilencedik századnak egy nagyhatású filozófusa, Feuerbach, aki azt mondta, hogy az Isten és az ember között annyi a különbség, hogy az Isten meg tudja tenni azt, amit az ember még nem tud megtenni. Magyarán, az Isten tulajdonképpen az, amit az ember kivetít az égbe: amit még nem tudok, azt tudja az Isten. Éppen az az Isten. Ahova én még nem jutottam el, ott az Isten. S hozzáteszi a mi filozófusunk: viszont minél többet tudunk, minél nagyobbra jutunk, minél erősebbek leszünk, ez az Isten annál kisebb lesz, annál jobban kiszorul a világunkból.
Nehogy félreértés legyen, mondja Ézsaiás próféta: A népek, mint csepp a vödörben… Ennyi a történelem. És olyanok, mint a porszem a mérleg serpenyőjén. Különös ez a kép, mert nem csak Istennek a fenségét és a nagyságát akarja ezzel kifejezni, hanem valami mást is. Népének a panaszára felel, arra a keserűségre, hogy Isten elhagyta őket. Nem törődik velük. Régóta már! Belepett itt a por mindent. No persze, nem a feledés pora, nem az unalom pora, amiből elég egyetlenegy nap vagy egyetlenegy esztendő is. Emlékezzünk csak az amerikai filozófusra, Fukuyamára, aki tíz évvel ezelőtt arról írt, hogy vége van a történelemnek, jön a szomorú és unalmas epilógus. Nem lesz semmi izgalom a történelemben. Mindent szépen be fog lepni az unalomnak, a közönynek, a megállapodottságnak, a révült boldogságnak a pora. Persze - tette hozzá - itt-ott még a glóbusz egy-két helyén lesz egy kis csihipuhi, egy kis haddelhadd, de a világ szekere mostmár lelassult, kocogósra vette a tempót, talán már meg is állt. Ez a pax americana! Legutóbb azonban ez az úriember arról ír, hogy dehogyis van így. Most már ő is fölfedezi, hogy rettenetes állapotban van a világ, és arról értekezik, hogy jó lenne az erkölcsöt újra megtalálni. Rádöbbent ő is arra, hogy ez az unalmas és unatkozó korszak véghetetlenül immorális és erkölcstelen. Mi is úgy vagyunk, hogy most már néhány hónapja – Fukuyama módjára - nekünk is unatkoznunk kellene, mert most már úgy vezetik ezt az országot, hogy minden rendben van. Nincsen a hacacáré, nincsenek fölfordulások, nem rángatják az embereket ide-oda-amoda. Megszűnt a korrupció. S mégis ma egyként, mindannyian erkölcs után kiáltunk. Tisztesség után kiáltunk. Mert az a por, ami mindent belep, szépen, lassan megfojt bennünket. Nem lehet tőle élni.
Nem csak arról van szó tehát, értsük jól a próféta hasonlatát, hogy ott áll a sarokban a mérleg, hosszú ideig nem nyúltak hozzá, de most gyorsan Istennek mérlegre kell tennie a történelem nagyjait és hatalmasságait. Előkapja hát a mérleget, s beteszi az egyik serpenyőbe az ő isteni ítéletének súlyait, a másikra meg odateszi a népeket. S lám, van ott valami kis porszemecske, de nincsen jelentősége, mert azok ezredmilligrammokat sem számítanak, s ezért hirtelen mozdulattal letörli egy ronggyal, s íme, tisztán ragyog a mérleg. Nem arról van szó, hogy Isten sokáig feledte a szomjúhozó népeket, de most előkapja vedrét, amiből már rég kiszáradt a víz, csak ott az alján van valami cseppecske, amit az ujjbegyére szed és szétmorzsol két ujja közt, s volt-nincs.
Az a homok, amiről most itt a próféta beszél, azt a vékony homokfátylat jelenti, ami mindenre rászáll, mindent ellep, mindent betakar. Bár ez az Isten ítéletében semmi, a mi életünkben mindent megfojt. Mindent tönkretesz. Mindent lehetetlenné tesz. És az a csepp, mely ennek a prófétai képnek a legmegrendítőbb metaforája, ez a csepp az eredeti szó szerint nem a vízcseppet jelenti, nem a harmatcseppet, nem azt a cseppecskét, ami esetleg még ott marad a vödör alján. Egyes-egyedül ezen a helyen fordítják így a bibliafordítók, mindenütt másutt úgy fordítják, hogy keserű. Keserű. Üröm. Az ihatatlan. Annak a fölkavart víznek, megkavart valóságnak a lecsapódása, aminek sem az íze, sem a szaga nem jó. Ihatatlan.
Hát nem így vagyunk sokszor a történelmünkkel, hogy van még a vödör alján valami, van ott még valami kevés kis remény-szerű, egy csepp, csak egy csepp, és az, nekem elég is lenne? De az a csepp méreg. Az a csepp semmire se jó. Ez azt jelenti,  hogy amikor színültig volt a veder, színültig volt keserűvel. Amikor a mérleg serpenyője tele volt súllyal, akkor színültig volt a mindent megfojtó homokkal. De most: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek. Szóljatok szívéhez, vége van nyomorúságának.”
Ki az, aki közülünk perbe száll a Mindenhatóval? Kicsoda igazgatta az ő Lelkét, kérdezi a próféta. És ki oktatta Őt, mint tanácsosa? Kivel tanácskozott, hogy adna néki felvilágosítást? Kit kért Ő meg, hogy tanítsa az igazság ösvényeire? Megtanítsa az ismeretre és oktassa őt értelemre? Amik mi vagyunk,  ami az egész világtörténelem, amit az ember tud, az egy csepp a vödör alján.
De mindezt a kegyelmes és a vigasztaló Isten mondja: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet!” Én mindig belerendülök abba, kedves testvérek, hogy Isten milyen véghetetlen, és hogyha nem lenne lejáratott ez a szó, akkor bátrabban mondanám: univerzális, átfogó, egyetemes szemléletmóddal vigasztal bennünket.
Az ember vigasztalása - mi így vigasztalunk, s megvallom, sokszor én is így vigasztalok - abból áll, hogy megveregetjük a másik vállát, és megpróbáljuk megvigasztalni keserűségében, kicsiségében, elesettségében, mondván: nem is vagy olyan kicsi, nem is vagy te olyan elesett. Ne értse félre senki, de valóban úgy van, mint a viccben, mikor Móricka hazamegy az iskolából zokogva, hogy csúfolják a gyerekek, és megkérdezi az apukája: Mivel csúfolnak a gyerekek? Azzal, hogy nekem kockafejem van. Erre azt mondja az apuka, szögletes mozdulatokkal simogatva: nincs is neked kockafejed, Móricka. Ennyit ér a vigasztalásunk. Egy picit többé tesszük magunkat. Egy picit jobbá tesszük magunkat. Egy picit többnek mutatjuk magunkat.
Amikor Isten vigasztal, először is és mindenek előtt megmutatja, hogy ki vagy és mennyit érsz. Ez nem valami vigasztaló, ugye? Mert porszem vagyok, egyetlen egy kis csöpp a vödör alján. Kinek a szomját oltom én? Hol van nekem súlyom? Hol számítok? Hol nyomok én a latban? Mire való, mit ér az én életem? De aztán a realista bemutatás után, ez a realista Isten azt is mondja: az enyém vagy. S itt dől el minden. Nem az a kérdés,  hogy ki vagyok, mekkora vagyok, mi vagyok, mennyit érek, hanem az, hogy hova tartozom, kié vagyok, kinek a tulajdona vagyok. És most az az Isten, aki a hegyeket és a halmokat, a folyókat és a tengereket, a csillagokat és az egész univerzumot teremtette, bölcsességével fönntartja, azt mondja, az enyém vagy. Te, a porszem. Te, az egyetlen-egy kis keserű csöpp a vödör alján. Az enyém vagy - és Én vigasztallak téged.
Kedves testvérek! Sokféle szorongattatásban élünk a mostani napokban. Reszketünk és reménykedünk, nehogy a vizek átcsapjanak fölöttünk. Reszketünk és reménykedünk, hogy a népünk morálisan valami szilárd talapzatra tudjon állni. Reszketünk és reménykedünk, hogy talán mégsem önt el bennünket az ár. Valóságosan és erkölcsileg. És talán perlünk is, hogy másoknak miért van szerencséje? Hogy másoknál miért nincs így? Hogy miért mindig mi?
De így szól az Úr: Kicsoda igazgatta az Úr Lelkét, és ki oktatta Őt, mint tanácsosa? Ím, a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben olyanoknak tekintetnek. Ím, a szigeteket, mint egy kis port emeli föl. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek, hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott. Boldog, aki meghallja ezt a vigasztalást. Boldog, aki beleteszi egész életét a mindent mérő mérhetetlen Isten kezébe, hogy áldott, megszabadított, megkegyelmezett gyermeke lehessen. Olyan gyermek, aki bízó szívvel kérhet mindig mindent, a mindent adni tudó Mennyei Atyától. Kérjetek Tőle szabadulást!
Ámen

Kedves Testvérek, szeretett gyülekezet!
Diákkoromban, debreceni diák lévén, sokat kellett utaznom. Mikor hazamentem szüleimhez, Budapesten kellett átszállni. Sok vasúti jelenet él hát az emlékeim között, az egyiket nagyon jól megjegyeztem. A Déli pályaudvaron már bemondták, hogy indul a vonat, és valóban indult is. Egy idősebb férfi feleségével futott a vonat után, de látták már, hogy nem fogják elérni. Az atyafi, aki két nagy bőröndöt hurcolt, azon kívül még mindenféle szatyrokat is, amiket ráaggattak a bőröndre. Abban a kétségbeesésben, csüggedésben, hogy lekésték a vonatot, dühödten a két nagy bőröndöt és az egész motyót egy nagy, lendületes mozdulattal elhajította magától és megállt. Ebben a mozdulatban minden benne volt. Eldobta a terhet, eldobta a nyűgöt, eldobta a problémákat, nem sikerült a nagy akció, hát megállt egy kicsit megkönnyebbedni. Aztán, néhány pillanat után odaballagott az elhajított cókmókhoz, és még görnyedtebben, még fáradtabban, még eltörődöttebben szépen felvette, és elballagtak vele a váróterembe.
Minden gondotokat Őreá vessétek. Bizony, sokszor van úgy, hogy kétségbeesett, lemondó, megadó mozdulattal elhajítjuk a terhet, de ebben düh és elkeseredés is van. Istenre hajítjuk, - úgymond - a terhet, aztán egy kis idő múlva odaballagunk, s mint akinek nemcsak a vonatot nem sikerült elérni, nemcsak a feladatot nem sikerült megoldani, nemcsak egyről kettőre nem sikerült jutni, hanem még csak a terhet se sikerült eldobni, attól megszabadulni, felvesszük újra a cókmókot, s lehajtott fejjel, még fáradtabban, még csüggedtebben cipeljük tovább.
De nem ezt ígéri az Ige. Az Ige azt mondja, minden gondotokat Reá vessétek, Néki gondja van reátok. Akkor hát hol a hiba? Bizonyos vagyok benne, hogy általános keresztyén élettapasztalat - legfeljebb nem valljuk be egymásnak, és nem beszélünk róla -, hogy mi bizony megpróbáltunk a terhektől megszabadulni, megpróbáltuk azt rárakni az Istenre, aztán cipeljük, visszük tovább. Hol hát a hit? Mert az Ige nem ezt ígéri. S talán nem is ezért hajítjuk el a terheket magunktól. Talán közelebb jutunk a kérdésre adandó felelethez, és a probléma megoldásához, hogyha az Igét a maga összefüggésében nézzük, nem pedig kiragadjuk, mint egy kedves aranymondást - minden gondotokat Reá vessétek, mert Néki gondja van reátok -, és megnézzük, mik azok az összefüggések, amelyek közepette az apostol ezt a bíztatást, és ígéretet mondja. Ebben az összefüggésben kiderül, hogy mi is lenne az a gond, amit nyugodtan rátehetünk az Istenre, és arról is beszél az apostol, hogy mi módon kell ezt a gondot odavetni, mert ez sem mindegy, és végül, és ez a döntő, hogy miért.  Miért szabad, lehet ezt tennünk, miért buzdít bennünket erre az apostol?
Minden gondotok... Az a szó, amelyet az apostol itt használ tudatos és gondos választás miatt áll itt. Igazából nem azt jelenti, hogy „gond”, ám azt jelenti, hogy „rész”. Valami rész. Valaminek egy része. Az életünknek egy része, dolgaink egy része. Valami részlet. S máris halljuk a közmondást, hogy az ördög a részletekben lakozik, s valóban így van. A nagy tervekben, a nagy célokban sokszor nincsen semmi baj, inkább mindig a részletekkel van a baj. Mindig azzal van a baj, hogy részfeladatokat kell megoldani, és mi nem boldogulunk velük. Jól emlékszem, általános iskolás koromból, amikor osztást, szorzást, meg zárójeles műveleteket tanultunk, sorra-rendre kaptam az egyeseket a tanító nénitől. Aztán behívatta a szüleimet, és megvádolt azzal, hogy én azért kapom ezeket az egyeseket, mert amikor dolgozatot írunk, soha nem úgy oldom meg a feladatot, hogy részenként leírom, ahogy ezt szabatosan egy matematikai feladatban le kell írni, hanem csak a végeredményt írom le. Nyilván puskázok. Ám én fejben számoltam ki a végeredményt s aztán le is írtam, mert nem volt kedvem a részletekkel bíbelődni. Körülbelül eddig jutottam a matematikai zsenialitásban. A részletek… Nincs kedvünk a részletekkel bíbelődni. Minden részletet leírni, megoldani, megfejteni, továbbvinni sokszor nem tudunk. Éppen, hogy a részleteken akadunk fel. Hol válik ez gonddá? Ott, hogy az életünk, csupa-csupa részletből áll. Nincs is egésze az emberi életnek, ritka, szinte páratlan pillanata az életnek, mikor az ember a saját egész életét teljességként átéli. Azt mondom, és megerősítem még egyszer, igen ritka az ilyen pillanat. Részek vannak. És a rész válik gonddá. Elveszünk a részletekben. Ó, hányszor mondjuk ezt? Buzdítjuk a másikat, egyikünk a másikat, ne vessz el a részletekben, ám elveszünk a részletekben, mert minden rész. És a minden részekből áll össze.
Igaz ugyan, hogy a filozófusok, az ismeretelmélet tudósai azt mondják, hogy a részt csak akkor értjük meg, ha az megértettük az egészet, a részekből az egészet sohase lehet megérteni. Ez biztos így van  a filozófiának, az absztrakciónak a világában, de nekünk csak részleteink vannak. Gond, részkérdés, részletkérdés, hogy miképpen tegyek jót az enyéimmel. Meg gond a rossz is, hogy miképpen álljak ellene, hogyan győzzem le. Gond az egyéni élet, gond a család, gond a haza, gond a pénz is, minden gond, de mindegyik csak rész. És ezek a részek sosem akarnak egésszé összeállni. Ez az igazi gond. Mégis, az apostol nem általában gondról beszél, hanem azt mondja, hogy minden gondotokat, minden részletet, minden apróságot, minden rész szerint valót Őreá vessetek, mert Neki gondja van reátok.
Mi módon? Az a görög ige, amelyet az apostol itt használ - Őreá vessétek - szó szerint azt jelenti, ahogy a bevezető kis történetben említettem, elhajítja az ember magától a gondot, terhet, eldobja, odadobja valahova. Ám nem célzás nélkül. Nemcsak úgy, ahogy az elcsüggedt ember elhajít a kezéből valamit, mindegy, hogy hova esik, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, csak menjen, csak minél messzebbre kerüljön tőlem, a hátam mögé dobom, ne is lássam. Az apostol célzott dobást mond. Megcélzott helyre hajítom terhem. Nem csak úgy elvetem, hanem szó szerint rá-vetem. Minden gondomat rávetem. Mi módon? Péter apostol a gyülekezet presbitereit inti, és igen érdekes és megrendítő a számunkra az, ahogyan önmagáról beszél, mint buzdítóról, mint a levél írójáról. Azt mondja: a köztetek lévő presbiter testvéreket kérem én, a presbitertárs. Mondja ezt az oszlop, aki apostolok között az első, akiről azt mondja Krisztus, hogy erre a kősziklára építem az Anyaszentegyházamat aki tanúja volt Krisztus dicsőségének, és tanúja volt szenvedésének, aki elnyerte Krisztus megbocsátó irgalmát, és megkapta Tőle a felhatalmazó szót: legeltesd az én bárányaimat! De itt Péter azt mondja: presbitertárs. Már itt jelzi azt a módot, ami itt szóban forog: az alázatot. Arra kéri a gyülekezet vezetőit, a presbitereket (a véneket) és az ifjakat (akik talán most indulnak el a keresztyénség útján), hogy vessék alá magukat egymásnak, legyenek alázatosak egymás iránt. Mindent alázatban vigyenek végbe. Végül a hatodik versben ezt mondja: alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annakidején.
Rendkívüli kifejezést választ itt, mert az alázatnak sokféle kifejezése van, a magyar nyelvből is lehetne szinonimákat hozni, ám itt valóban szó szerint kell érteni az Igét: helyezd alá magadat valaminek, mégpedig valamiféle rendnek. A magyar nyelv is ismeri azt a görög kifejezést, vagy azt a görög gyökerű igét, amely itt előfordul. Ismerős, ha azt mondjuk, például, hogy taktus, ami a zenében az ütemet jelenti. Ha azt mondjuk a zenésznek, hogy ütem alá kell vetnie magát, a kórusban a kórista nem énekelhet más ütemben, mint ahogyan a többiek énekelnek, a gyülekezet nem énekelhet más ütemben, mint ahogyan a kántor játszik, a zenekarban a hegedűs nem játszhat más ütemet, mint ahogyan a dobos veri azt, vagy ahogyan a karmester vezényli, nos az alávetésről van szó. „Hüpotagma” - vesd alá magad egy taktusnak, egy ritmusnak, egy rendnek. Vessétek alá magatokat Isten hatalmas keze alá. Isten rendjének. Isten rendjének alávetni magunkat, ez a módja, hogy terheinket Istenre rávethessük. Milyen érdekes, két ellentmondó kép van itt előttünk. Az egyik azt mondja, vesd alá magad Istennek, és ha alávetetted magad Istennek, ahogy a hatodik vers mondja, majd akkor vetheted Rá minden gondodat, mondja a hetedik vers. Mit jelent Isten alá vetni magunkat? Mit jelent Isten előtt alázatosnak lenni? Azt, amit a szó kifejez: az Isten rendje szerint élni. Vessétek alá magatokat Isten hatalmas keze alá. Isten rendje szerint élni azt jelenti, hogy Isten igazsága, Isten rendelése, Isten törvénye, Isten parancsa szerint élni. Úgy, ahogy azt a Példabeszédek Könyvének rövid részéből olvastuk. Az a bölcs ember, aki az isteni fundamentumra áll, az a bölcs ember, aki az isteni igazsággal nem fordul szembe, az a bölcs ember, és alávetette magát Isten hatalmas kezének, aki az isteni szeretet-akarat szerint él. És ne álljatok ellene az Istennek, mondja az apostol, mert Isten ellene áll a kevélyeknek. Az az engedelmesség, az a szelídség, az az alázatosság, amiről itt az apostol beszél, minden békességünknek, minden jóllétünknek a gyökere, eredője. És az a kevélység, amitől az Ige óv, minden békétlenségünknek, minden háborúságunknak az okozója. Milyen sokszor megtapasztaljuk, hogy a kevélység, a gőg, a rátartiság minden bajnak a forrása. Ezek miatt nem tudunk mi testvérek lenni. Ezek miatt nem tudjunk mi egymás terhét hordani. Azért nem tudunk mi nagy dolgokban megegyezni, és azért nem tudunk a részekben sem megegyezni, és azért nem tudjuk egymás terhét sem hordozni. Mert a kevélység, a rátartiság, a nagyra törés, a felfelé törekvés nem áll oda semmilyen teher alá. Kulturális szokásnak tartjuk,  és látjuk is az utcán sokszor, hogy megy elől a cigányember, az asszonya meg négy lépés távolságban követi őt. Nem mehet mellette. Nem kerülhet elébe. Így van, így alakult ki, ez a ő világuk rendje. De milyen megrendítő ezt látni keresztyén közösségben. Megy elől valaki négy lépésnyire, s nem lehet mellé érni, nem lehet elébe kerülni, nem lehet rá terhet tenni. Megy csak peckesen, rátartian. Egymás terhét hordozni csak úgy lehet, hogyha előbb alávetjük magunkat Isten rendjének, szeretetének és akaratának. És az az érdekes, hogy amikor azt mondja az Ige, hogy Isten a kevélyeknek ellene áll, akkor ismét ugyanezt az igét használja, amit az alázatosságnál használ. Szójátékról van szó. Az alázatnál azt mondja: alá-áll. Itt pedig azt  mondja: ellene-áll. Istennek van ellentaktusa, van ellenrendje, van ellentörvénye a kevélyekkel szemben. A kevély ember élete, szándéka, célja megtörik az Isten rendjén. Ám kevélyek nemcsak odakint vannak, kevélyek nemcsak itt köztünk vannak. A kevélység, mint ősbűn itt van, mindannyiunk szívében. Az Istennek erre nézve van ellenszere. Ő a kevélyeknek ellenáll. Talán annak, hogy nem dobjuk jó helyre a terheinket, s újra fel kell venni, cipelni kell őket, talán annak, hogy nem tudunk terheinktől sohase megszabadulni, pedig annyiszor szerettük volna ezeket az Istenre rátenni, éppen az az oka, hogy az Istenre való rátétel módja nem megfelelő. A mód ugyanis létmódot jelent. Azt, ahogy viselem magamat, ahogyan élek. A kevély ember gondolata, a kevély ember akarata, a kevély ember szándéka lepereg Istenről, és visszahullik rá. Csak aki odaadja magát az Isten hatalmas keze alá, az teheti rá Istenre az ő terhét.
Azután azt is elmondja az apostol, hogy mindezt józansággal kell tennünk. Nem hagy ő semmiféle kétséget afelől, hogy ellenségünk, vádolónk szerte jár, mint ordító oroszlán, és keresi, hogy kit nyelhessen el. Gond ez is, hogy elvész az élet, gond az is, hogy megingok, gond az is, hogy kísértésbe kerülök, gond az, hogy a gonosz zsákmányává leszek. Gond ez, látható, hallható, tapasztalható gond ma is. Nem titkon jár szerte, nem lesben áll, hanem üvölt, és úgy keresi áldozatát. Ezért mondja a Példabeszédek Könyve is, hogy ne félj. Ő azért üvölt, hogy félj. Azért kiabál, hogy megrettenj. Azért csattogtatja a fogát, hogy megbénulj, és tehetetlenné légy. De ne félj! Az Úr veled van, és gondoskodik rólad, és megőriz téged. A világ ma is tele van harci zajjal, és ebben a harci zajban jórészt a szertejáró vonul, üvöltése hallatszik. És olykor mi keresztyének bénultan állunk csak, lecsüggesztett kézzel, mert úgysem tehetünk semmit, meg vagyunk már szontyolodva, meg vagyunk már rémítve, nagy a zaj, szólnak és zengenek a médiumok, csattognak a fogak és a kardok…ó jaj, jaj mi lesz velünk, jaj, mi nem tehetünk semmit! Legyetek józanok. Legyetek józanok, higgadtak, mint akiket nem rémít meg ez a fogcsattogtatás, és üvöltözés, mint akiknek nem száll inába a bátorsága csak azért, mert a vádoló vádol, mert a vádoló üvöltözik. Legyetek csak józanok. Mert a józan ember nem véti el a célt, hogy kire tegye rá a terhet. Józanság kell ahhoz, hogy az ember Istenre tegye rá ezt a terhet, ezt a nagy gondot. Látó szemek kellenek. Imádkozni tudó szív kell. Isten hívását meghalló fül. Rémülten, kétségbeesetten, csüggedten, szemet behunyva, fület be fogva nem lehet terheinket rátenni.
Végül, Péter apostol azt is elmondja: azért vessétek Istenre minden gondotokat, mert neki gondja van reátok. Nem arról van szó, hogy Isten, mint valami örök véghetetlen szilárdság és maradandóság, úgyis elbírja a mi kis terhünket, neki az meg se kottyan. Ugyan, egy Szabó István terhe, ugyan, egy XY terhe mit számít a véghetetlen hatalmú, örökké való, világmindenségeket szavával teremtő Istennek? Mit számít Neki az én hangya létem. Péter nem ezt mondja, hogy vessétek csak Rá nyugodtan minden gondotokat, Ő észre se veszi ezt, meg se kottyan neki, olyan, mint a pályaudvar aszfaltja, rávághatsz mindent, nem árt az neki, legfeljebb a tied törik össze. Hanem azt mondja: mert gondja van rád. Isten nem valami véghetetlen nagy konténer, amelyik érzéketlenül felfogja, megfogja, és magában tartja mindazt, amit kidobunk az életünkből, a lomokat, a gondokat, a terheket, a nyűgöket, a félelmeket, bánatokat Nem. Istennek gondja van ránk. És amikor azt mondja az apostol: minden gondotokat vessétek Rá, voltaképpen azt mondja, hogy önnön magadat. Mert az a minden gond, amit ha össze tudnánk tenni, ha minden egyes darabjából mégis ki tudnánk rakni az egész életmozaikot, voltaképpen mi magunk vagyunk. Én vagyok az,  aki részekre szakadok, ahogy sóhajtani szoktunk. Én vagyok az, aki a jónak, a rossznak, a kötelességnek, a mulasztásnak, a lehetőségeknek és a tehetetlenségeknek az ezernyi gondja között őrlődöm, futkározok, szaladok. Igen, ez vagyok én. Ez a „minden gond”  én magam vagyok. Vesd rá magad Istenre, mert Neki gondja van rád.
De itt az apostol már egy másik szót használ. Amikor azt mondja, hogy a te gondod, a görög szó: merinna. Ez jelenti a részt, ez jelenti az egésznek egy darabját, egy töredékét, a széttöredékesedett, szétmállott életet. Amikor azt mondja, Istennek van gondja rád, akkor egy másik görög szót használ, ami azt jelenti, hogy Isten szilárd alapot teremt az életed számára. Mennyivel más és  egészen más ez. Gondoskodik rólad. Mennyivel és egészen más ez! Gondban lenni és gondoskodni nem ugyanaz, még a magyar fül is érzi ezt. Gondban lenni azt jelenti, hogy nem tudok egy feladatot megoldani. Gondban lenni azt jelenti, hogy a szegény embert még az ág is húzza. Gondban lenni azt jelenti, hogy nem találok kiutat. Gondban lenni jelenti: bajban lenni. Gondoskodni? Az jelenti: megoldani. Gondoskodni? Azt jelenti: alapot teremteni valami számára. Gondoskodni? Azt jelenti: jóra vezetni. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok.  Kedves testvérek, csodálatos ígéretet foglal és küld nekünk a felolvasott Ige. Mindannyiunkhoz szól, mert mindannyian gondok, töredékek, részek között élünk. Mindannyiunkhoz szól, mert mindannyian átéltük már azt a szomorú tapasztalatot, hogy megpróbáltam eldobni a gondomat, aztán újra fel kellett vennem. Most azonban azt mondja az Ige, ha Isten hatalmas keze alá helyezed magadat, Ő felmagasztal téged annak idején. Ő vesz a kezébe téged, és Ő emel fel téged. Nem nekem kell felvenni újra és újra a gondokat, és egy kicsit odébb vonszolni, egy kicsit odébb cipelni azokat, hanem, ha az Isten keze alá adtam magamat, Isten lesz az, aki a kezébe vesz, és felemel engem. Adja meg Isten Szentlelke mindannyiunknak, ezt a boldog tapasztalatot, ezt az egyedül járható és igaz életutat, az alázatnak, a józanságnak, a bizalomnak az útját, hogy hitünk erősebb legyen, hogy tudjuk, hogy reménységünkben merrefelé tartunk, és járhassunk valóban abban a szeretetben, amit az Isten rendelt a számunkra.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Amikor Isten Igéjét, a Szentírást olvassuk, természetesnek vesszük, hogy az időnek mindenféle kifejezése, megfogalmazása megtalálható a Biblia lapjain, mint ahogy a térnek is mindenféle kategóriája megjelenik. Mert, ha   igaza van Kantnak, hogy két kategória van, amivel az ember együttszületik, és ez a tér és az idő, akkor nem is csodálkozhatunk azon, hogy lépten-nyomon a tér és az idő fogalmaival, kategóriáival találkozunk, merthogy térben és időben élünk. Amikor eseményekről, érzésekről beszélünk, vagy gondolatokat fejezünk ki, ezeket mindig csak térben és időben fogalmazva tudjuk a másiknak elmondani, mint ahogy mindent csak térben és időben tudunk felfogni, és érzékelni.
Mindazáltal, ha az Igét olvassuk, azt vesszük észre, hogy az idővel kapcsolatban Isten Igéjében is számos különös megkülönböztetés van, mint ahogy  mindennapos életünket is ilyenek rendezik. Hadd hozzak a mindennapos életből néhány példát. Ha szombat délután valaki a Böszörményi úton sétálgat, az számára hétköznapi dolog, ám ha elgördül egy szépen felvirágzott autó az úton, s nyomják a dudát, és kimosolyog egy kedves, ifjú pár az autó ablakán, azért teszik, mert ez az én szombat délutánom az ő számukra egy egészen más idő, az esküvőjük ideje. Elmondhatjuk ugyanezt az élet szomorú dolgairól is. Ha valaki kimegy sétálni a Farkasréti temetőbe, mert közel esik lakásához, és gyönyörű, szép ligetnek is tekinthető, s ahogy sétál a sírok között, elhalad mellette egy gyászmenet, ez az ő számára egyébként hétköznapi idő, egy család számára a legsúlyosabb dráma vagy tragédia időpontja. Mégsem mondhatjuk, hogy mindez puszta viszonylagosság, ahogy manapság szokták mondani. Nem arról van itt szó, hogy az egyik embernek az az időpont, vagy az az alkalom rendkívül fontos, sorsdöntő, míg a másik ember számára az csak egy hétköznapi idő, tehát minden csak nézőpont kérdése lenne. Mert nemcsak egyénileg él át az ember ilyen különös pillanatokat, hanem közösségileg is. Vannak idők, korszakok, amelyek egy közösség, egy család, egy rokonság, egy egyház, egy gyülekezet, egy nemzet számára fontos és minősített idők, és ezek alól, ha akarjuk, ha nem, nem tudjuk magunkat kivonni. Esküvők alkalmával szoktam figyelni, főleg, ha utána lakodalom is van, hogy vajon találok-e a jelenlevők között olyan gyermeket, amilyen gyermek én voltam sok alkalommal, aki szeretett kihúzódni. Nagy ünnepségek idején szerettem a szélére húzódni az eseményeknek. Félig benne voltam, félig nem voltam benne. És azt veszem észre, hogy ilyen gyermek mindig van. De ha van is ilyen gyermek, ha úgy van is a dolog, hogy bármilyen nagy ünnep legyen, ő mindig csak a szélén jár a dolognak, ő se tudja kivonni magát a hatása alól.
Egy azonban bizonyos. Miközben a mi időnk, a mi napjaink, alkalmaink valamilyen értelemben mindig minősített idők, aközben az ember a maga életidejét semleges módon is méri. Az ilyen módon mért időnek nincsen semmi egyéb tartalma, csak annyi, amíg az óramutató az egyik percről a másikra ugrik. Az így mért idő, ha úgy tetszik, semleges idő. De azt kell mondanunk, hogy nemcsak ebben az óra-értelemben van semleges idő, aminek egyébként megvan a maga haszna. Úgy látom vannak, és mindig is voltak olyanok, akik a minősített időket is semlegessé akarták tenni. Mit jelent ez? Azt, hogy az emberi életnek a terét és az idejét meg akarják fosztani azoktól a szimbólumoktól, azoktól az érték- és érzelem-tartalmaktól, amelyek számunkra az időt minősítetté teszik. Amelyek számunkra az időt – ha szabad ezt a kifejezést használni – korrá, vagy korszakká teszik. Úgy szokták ezt mondani, hogy ez egyfajta pragmatikus filozófiának, vagy a pragmatikus politikának a folyománya.  Itt nincsenek szimbólumok, a köztér csupasz, nincsenek érzelem-tartalmak, nincs helye az érzelgősségnek, az idő arra való, hogy a munkát elvégezzük,  hogy a feladatokat megoldjuk,  hogy ami szükséges, megtegyük. Ehhez nem kell semmi különösebb érzelmet, szimbólumot, tartalmat hozzáfűzni: nincsenek korok, nincsenek korszakok. Munkaidő van. „Háromszor nyolc: huszonnégy.” Csak ez a kimért idő van.  Bármennyi ésszerű megfontolás is van ebben, akik erre törekszenek, az emberek életidejét és élettartamát akarva-akaratlanul rabszolga-idővé és rabszolga-tartammá teszik. Csak a rabszolga számára nincsen minősített idő, a rabszolgának csak munkaideje, meg pihenőideje van, de a pihenőidő is csak arra szolgál, hogy amikor majd elkezdődik az újabb munkafázis, kellőképpen pihent, összeszedett legyen arra, hogy folytathassa a munkáját. Mégis – mindennek dacára - vannak minősített idők: korok és korszakok.
Az egyik ilyen minősített időt a Biblia ezzel a különös kifejezéssel adja vissza: „ma”. Ez a szó nem ugyanazt jelenti, amit a magyar nyelvben jelent a ma, de nem is nem ugyanazt jelenti, amit a Bibliában sokszor találunk és olvasunk, tudniillik: „nap”, vagy „mai nap”. A „ma” minősített idő. A bibliai görög nyelv adja vissza nagyon szépen a különbséget: a huszonnégy órás nap, amely a zsidó számítás szerint mindig napnyugtakor kezdődött és a következő napnyugtakor végződött, vagy az a nap, amely római számítás szerint éjfélkor kezdődik, és éjfélkor végződik, a bibliai görögben így hangzik: hémeron. Amiről most mi beszélünk, a „ma” viszont így áll: szémeron. Az attikai nyelvjárásban ez a kis „sz” betű egy rámutató tag, egyfajta határozott névelő. Az a nap, vagyis ez a nap, a ma. Ezzel a betűváltással különbözteti meg a görög nyelv azt, hogy vannak a napok, amik jönnek egymás után, és van a ma. De az a ma nem a mai nap, hanem minősített idő.
Milyen minősített időkről lehet beszélni? Minősített idő az, amiről az angyalok énekelnek karácsony éjjelén: született néktek ma a Megtartó. Érezzük, ez a „ma” nem pusztán az a kétezer évvel ezelőtti karácsony éjjel, egy nap a naptárakban, amit be lehet jelölni és azt mondani, hogy volt akkor egy nap, amiről természetesen az angyalok is azt mondták ma, mivel teremtményként szintén alá vannak vetve a tér és idő kategóriájának. Nem. „Ma született a Megtartó…” érezzük, mennyivel más, mennyivel több ez, mint egy puszta nap megjelölése, amikor az angyal azt mondja: született néktek ma a Megtartó. Bekövetkezett valami. Minősített idő állt be.
Vagy amikor Jézus azt mondja Zákeus házában a megtérő vámszedő bűnvallását, megújult életét látva: ma lett üdvössége ennek a háznak. Jézus ezzel nem pusztán azt mondja, hogy a mai napon. Ez is igaz, időrendileg a megtérés azon a napon, ott és akkor  történt. Mégis, mennyivel több ez, milyen fenséges dimenzió nyílik, mikor így hangzik: ma lett üdvössége ennek a háznak. Ma fordult meg valami. Ma változott meg valami. Megváltozott valami. Megfordult valami. S a nap ettől válik mává. Milyen titokzatos és milyen talányos, amikor Jézus azt mondja a bűnbánó latornak a kereszten: bizony még ma velem leszel a paradicsomban. Tudós teológusok találgathatják, hogy lehet ez, ha azt mondjuk a hitvallásban: meghalt, eltemettetett, szállt alá a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból és  felment a mennyekbe…, akkor hogy mondhatja Jézus a latornak, hogy ma velem leszel a paradicsomban!? S mégis: ma. Amikor sorsdöntő módon megváltozik valami, akkor a napból, abból a napból, amelyik éppen ez a nap, ami most van, ma lesz. Olyan dimenzió nyílik meg, amiben feloldódik a tegnap és a holnap, olyan időtávlat nyílik meg, amikor eltűnnek a mindennapos világ élet kényszerei, hazaérkezik az ember. S amikor az ember igazán otthon van, akkor mindig van ez a ma. Ma lett üdvössége e háznak. Született néktek ma a Megtartó. Ma velem leszel a paradicsomban.
Ezért olyan fontos,  hogy a Zsidókhoz írt levél a megkeseredett keresztyéneket, akik immár egy-két évtized után, vagy egy-két év után, egy-két nap után nehéznek, terhesnek, fárasztónak tartják a keresztyén életet, a világban való zarándoklatot, a bizonytalanságokat, a küzdelmeket, a kétségeket, és kezd a szívükbe keserűség költözni, és kezd a szívük megkeseredni, a 97. zsoltár szavával buzdítja: „ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.”
Ma, ha az Ő szavát halljátok... Mintha azt mondaná a zsoltáros,  hogy ha most szól az Isten, jaj, csak meg ne keményítsd magadat! Ha most szól az Isten, csak ne legyen szava falra hányt borsó! Ha most szól az Isten, engedd, hogy a szívedig elérkezzen! Ma, ha az Ő szavát halljátok… Mégsem teljesen ezt mondja, mert Isten mindig szól, mindig szól. Ez a ma mindig van. Ezért mondja így a 13. versben: „hanem intsétek is egymást, minden napon, míg tart a nap.”  Íme, itt van a megkülönböztetés a szemünk előtt. Minden napon (hémeron), míg tart a ma (szémeron). Tegnap is volt nap, ma is van, reméljük, holnap is lesz, ám a buzdítás éppen ezért szól, nem biztos, hogy lesz. Éspedig nem azért, merthogy Isten nem szólna holnap is. Fog szólni. Csak az a kérdés, hogy mit fog mondani. Újra ígéretet fog mondani? Újra megerősíti hívását? Újra vigasztalást áraszt ki ránk? Újra meg fog bennünket erősíteni? Újra átadja meghívását a szent életre? Vagy pedig azt mondja, amit mondott a pusztában, látva a kihívott nép megkeseredettségét, keményszívűségét, Istennel szembeni provokációját, azt fogja mondani haragra gyulladva: nem mentek be!? És akkor nincs tovább ma, hanem akkortól van negyven esztendő. Akkortól van bolyongás a pusztában. Akkortól van az ígéretek elérhetetlen messzeségbe való eltávozása. Nem arról van tehát szó - értsük jól! -, hogy azért kell belekapaszkodnunk Isten ma szóló szavába és igéjébe, mert netalán Isten holnap nem szólna. Vagy igéje és szava ne hangozna. Isten beszélő Isten, s nem volt ennek a világtörténelemnek egyetlenegy pillanata, hogy ne szólt volna. Ő szüntelenül szól. Mindig beszél, mindig szól hozzánk. Csak az a kérdés, hogy mit. Ne keményítsétek meg a ti szíveteket, mert a kemény szívhez kemény beszéd illik. És a megkeményedett Izraelhez Isten keményen szólt. Nem mentek be. Bizony, megfogadtam, nem mennek be az Én nyugodalmamba. A hívő szívhez, a bizalmas szívhez, a reménykedő szívhez atyai beszéd illik.
Most, amikor olyan napok járnak itt ebben az országban, amilyenek járnak, most, amikor egy mindent elöntő pragmatizmus fog eldivatozni, eltűnnek köztereinkről a szimbólumok, közgondolkodásunkból az érzelmek, nem lesz szükség szeretetre, csak szakmára, és mindent a szakmaiság precizitása alá helyeznek, és ketyegni fog az óra, annak rendje és módja szerint, igen pontosan, és szabályszerűen, most amikor azt látjuk, hogy minden nehezebb lesz, most a mindenkor szóló Isten mondja nektek:  ne keményítsétek meg a szíveteket, hanem bízzatok, legyetek készségesek minden jónak megcselekvésére, ne keseredjetek el, és ne kísértsétek az Istent.
Az Ószövetségben olvasható egy polémia, melyben Ézsaiás vitatkozik megkeseredett népével, a nehéz helyzetbe került Izraellel, az ő mondásukkal vitatkozik: most mutasd meg magad Uram. Ez az az időkategória, amiről még szeretnék néhány szót szólni. A most és a ma között különbség van. A most mozzanatos. A most-ban azt éljük át, hogy bekövetkezett valami, vagy bekövetkezhet valami. Itt van rá az idő, megérett rá az idő, most van itt az ideje. Most mutasd meg magad Uram, polemizál, vitatkozik, veszekszik a nehéz helyzetbe, a fogságba került nép, és provokál. Mit jelent ez, kedves testvérek? Amikor az ember azt mondja, hogy most, ezzel azt fejezi ki, hogy az előbb még nem. Most igen. Tegnap még nem, most igen. Két éve nem, most igen. A most-ban mindig ez van benne, és micsoda istentelenség így szólni: az előbb Isten még nem szólt? Most szóljon? Tegnap az Isten még nem szólt? Most szóljon már? Voltak szép pillanatok, szép napok, szép korszakok, most nehéz korszak van. Hát most kell az Isten. Most szóljon. Ezzel csak arról tesz tanúbizonyságot az ember, hogy tegnap nem figyelt oda. Tegnap nem hallotta meg. Az előbb lepergett róla az isteni beszéd. Ezért a most nem ma. Ezért nem most, hanem ma. Bíztassátok és erősítsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy meg ne keseredjetek.
Kétszeres okkal mondhatja ezt a Zsidókhoz írt levél, és mind a kettő Krisztusra vonatkozik. Egyrészt azért, mert Krisztus mindent beteljesített. Azért van ma, mert Ő minden ígéretet beteljesített.  Kiteljesítette mindazt, aminek az Ószövetség csak árnyéka, előképe volt. Az Ószövetség csak árnyék, az eljövendők visszafelé vetülő árnyéka. Nem a múltból előrevetülő árnyék, aminek a végére ér az ember, aztán kilép belőle, hanem éppen fordítva, egy olyan árnyék, aminek a végén a leghalványabb, legtünékenyebb pontján indul el az ember, és elindul az eredőjéhez, ahhoz a valósághoz, amelyből visszafelé, a múltba odavetül az árnyék, és ez az eredő Krisztus. Minden csak előkép, az eljövendőnek, a valódinak a visszatükröződése. Ezért a keresztyén ember az időről éppen ellenkezőleg gondolkodik, mint a világ gyermeke. A Nap nem a hátam mögött van, és vetít előre árnyékot, a Nap előttem van, az Isten Napja, világossága, dicsősége, a beteljesedés még előttem van. A történelem  nem szomorú epilógus, amiből megyünk kifelé, kihűlő nagy tettek, fogyatkozó árnyak között, ahol egyre szürkébb, egyre kontúrtalanabb minden, és nem tudjuk, hogy mi van a végén. Dehogy is, a történelem a keresztyén ember számára azt jelenti, hogy egyre jobban beljebb jutunk az isteni dicsőségbe. Szabad ezt mondani egy megkeseredett, reményvesztett, nehéz helyzetben, bolyongásban lévő népnek? Igen, szabad. Mert - másrészt - Krisztusban nemcsak mindent beteljesített Isten,  hanem egyúttal mindent felül is múlt. Nemcsak azért előkép az, ami egykor történt, nemcsak azért árnyék az, ami egykor történt, mert az igazi igazság előtte van még, hanem azért is, mert Krisztusban az Isten szeretete mindent felül múlt, ami azt megelőzte. És nem mondhat mást a levél írója, a megkeseredett szívű, megszeppent, megijedt, megtántorodó Isten népének, mint azt, hogy - ez most is így van - csak a krisztusi valóság múl felül mindent. És ha eddig a krisztusi valóságig nem jutunk el, hiába az árnyékok, hiába az előképek, hiába az ígéretek, hiába a lehetőségek, ezek nem lesznek valósággá.
Mikor van hát ez a ma? Most van ez a ma. Ezen a mai napon, ahogyan volt tegnap, és lesz holnap. És én ezt honnan tudhatom? Dylan Thomasnak, a nagy walesi költőnek van egy nagyszerű verses színdarabja, mely egy kis walesi faluról szól, ahol mindenki szerelmes. Mindenki szerelmes valakibe, vagy valamibe. Van ott egy ember, aki az órákba szerelmes, tele van a háza órákkal, van ott kakukkos óra, vízi óra, ébresztő óra, toronyóra, minden van ott. A költő pedig valami fantasztikus szózuhatagban sorolja fel, hányféle és miféle óra van ennek az idő- és óra-szerelmes embernek a házában. S itt áll egy kis mondat, egész különösen hangzik, valahogy így szabad fordításban: s vannak ott órák mutató nélkül, melyek örökké verik az időt, anélkül, hogy tudnád, hogy hány óra van. Ez az a ma. Az Isten szava mindig szól. Az Isten beszéde olyan óra, amin nincsen rajta a mutató, de hallod, hogy ketyeg. Hallod, hogy jár. Hallod, hogy telik és múlik az idő. Nem tudod, hogy egy-egy történelmi korszak mikor fog véget érni. Holnap? Négy hónap múlva? Négy év múlva? Negyven év múlva? Nem tudod, hogy egy ember élete mikor fog véget érni. Holnap? Holnapután? Tíz év után? Húsz év után? Nem tudod, hogy valamire lehetőséged mikor fog megnyílni. Holnap? Tíz év múlva? Netán sohasem? Nem tudhatod, hogy az Isten beszéde mikor kezd el benned valóban életet gerjeszteni, és életet hozni. Délután? Holnap? Egy hónap múlva? Nem tudhatod, mert az isteni órán nincsen mutató. De ez az egyetlenegy óra, ahogy a költő mondja, amelyik mindörökkön jár. Ezt nem kell felhúzni. Ez mindörökkön jár. Isten mindig szól. Isten szava mindig hangzik. S akár magányos keserűségében ül itt most valaki, akár az a bánata, ami sokaké, az Isten szava mindenikünkhöz szól. És ahogyan  a Zsidókhoz írt levél írója egy szép, ószövetségi zsoltárt idézve buzdítja az övéit, úgy kell nekünk is buzdítanunk egymást. Ma, ha az Ő szavát halljátok, ma, ha az Ő szavát hallod, kötelezzen el bennünket a beszélő Isten arra, hogy mi is beszélő, egymást buzdító, bizonyságtevő keresztyének legyünk. Kötelezzen el, mert olyan idők járnak, amikor arra intenek, inkább hallgass. Olyan idők járnak, amikor, úgy tűnik, bölcsebb lesz majd nem szólni. De szóljatok. De buzdítsatok. Mert Isten se hallgat. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.
Ámen