Bogárdi Szabó István Dr.

„Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” (Róma 5,1-5)
Kedves testvérek, szeretett gyülekezet! Régóta tart egy nem túl hangos, de szívós vita arról, hogy vajon jól mondjuk-e, hogy pünkösd az egyház születésnapja. A vita abból adódik, amit tegnap is hallhattunk a konfirmandusaink vizsgáján, amikor az egyikük szépen elmondta hitvallásunkat: Mit hiszel a keresztény anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten a világ kezdetétől fogva... (Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet) Anyaszentegyház a világ kezdetétől fogva van. Akkor hát pünkösd-e az egyház születésnapja? Vagy inkább úgy van, ahogy a Káté jelzi, hogy Ádám és Éva volt az első egyház, és onnantól Isten az Ő hűségével, gondviselésével, igéjével, szeretetével soha nem hagyott el, hanem mindig velünk volt, tehát egyház a világ kezdetétől fogva annak végéig van. Ám egy vonatkozásban mégiscsak mondhatjuk, hogy pünkösd a születésnap, úgy ahogy a történetét felolvastam. A hitvallásunkban azt mondjuk ki, hogy hitünk szerint Isten a világ kezdetétől fogva annak végéig velünk van, és mi az övéi vagyunk, az ő népe vagyunk, ám hozzátesszük személyes hitünket, miszerint ennek a kiváltságos közösségnek, szent gyülekezetnek, az anyaszentegyháznak én is tagja vagyok. Az első pünkösdön a tanítványok bizonyságtétele nyomán elcsodálkoztak az emberek, és azt kérdezgették egymástól: hogyhogy mi is értjük, amit mondanak? Mert ha értjük a magunk nyelvén, akkor ez nekünk is szól, akkor nekünk is közünk van hozzá. Tehát hogyhogy én is értem, hogyhogy nekem is közöm van hozzá? Mikor tehát valaki ki tudja mondani az álmélkodó szót, a boldog szót, hogy: én is, nekem is -, akkor valaki születik meg az egyházban, újjászületik a Szentlélek áldásával. Igen, a Pünkösd ilyen értelemben az egyház születésnapja, a leginkább úgy, ahogy Pál apostol a Római levélben mondja szépen: a reménység pedig meg nem szégyenít, mert az Isten szerelme kitöltetett a mi szívünkben a Szentlélek által, aki adatott nekünk. (Róma 5,5) Mondhatni, pünkösd története egy szép szerelmes történet. Az Isten szerelme töltetett ki a szívünkben. És nem is kell ezt sokat magyarázni, csak felidézzük pünkösd történetét, a lelkesülést, a csodálkozást, és máris látjuk, ahogy Isten kiárasztotta a tanítványok szívében szeretetét. (Most hangsúlyosan nem így mondom: beleárasztotta a szívükbe.) Igen, azt is teszi Isten. De Pál szava szerint Isten a szívükben felgerjeszti, fölébreszti az emberek iránti szeretetét, és ott, a szívünkben árasztotta ki, hogy az minden emberi akadályt áttörjön, minden emberi megfontolást, tapasztalatot, óvatosságot legyőzzön, minden mértéktartáson túláradjon. Éppen úgy, ahogy a pünkösdi sokadalom megérezte Istennek ezt a túlcsorduló szeretetét, és ez ragadta meg őket, látva, hogy Péterben és a tanítványtársaiban hogyan munkálkodik ez az isteni szeretet. Hát nem galileusok ezek? - kérdezték. Palesztina eldugott vidékéről jöttek, nem voltak megbecsült emberek, a viseletükön is látszott, hogy egyszerű, közönséges melósok, prolik, ráadásul tájszólásban beszélnek, vagyis arról lehetett rájuk ismerni, hogy lehetett érteni őket. Mi módon értjük hát őket? A bennük és rajtuk keresztül megszólaló isteni szeretet miatt! Vagyis pünkösdkor nem fokozatos beteljesedés történt, mert bár azt is meg kell tanulnunk, hogyan szoktat minket Isten az Ő önmaga iránti szeretetéhez, hogyan leszünk mi képesek lépésről lépésre felfogni Istennek ezt a nagy titkát, és hogyan leszünk képesek erre az egész életünkkel rezonálni, boldog szívvel élni benne, de most itt, pünkösdkor ez az isteni emberszeretet egyszerre, egy csapásra mindenen túlárad.  Ezért álmélkodnak szerfelett.
Történet szerint vélhetnénk, hogy csak azon csodálkoztak, hogy ezek a galileaiak hirtelen beszélik a latint, beszélik az óhispánt, beszélnek görögül, koptul, szírül, és mindenféle nyelven. Hogyhogy képesek rá? De itt mégis az is nyilvánul meg, hogy elérte őket az Isten nagyságos dolgairól szóló üzenet. Mert leginkább mégsem azon csodálkoznak, hogy ezt Péter apostol el tudja mondani szírül, Jakab apostol esetleg latinul; hanem azon csodálkoznak, hogy Isten nagyságos dolgait szólják nekik. Pál apostol a Római levélben Péter pünkösdi prédikációjához hasonló, megragadó erővel fogalmazza meg ezt: a reménység nem szégyenít meg, mert Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkben a Szentlélek által! Péter is reménységről beszél pünkösdkor, azt hirdeti, Joél prófétára hivatkozva, hogy aki az Úr nevét segítségül hívja, az megmarad, üdvözül. Péter üdvözítő hírt ad át, vagyis reménységről beszél. Péter és Pál egy hangon hirdetik, hogy a reménység nem szégyenít meg. Mert ez az Istenben megalapozott reménység, ha kitöltetett a szívünkbe, álmélkodással, magasztalással tölt el, bizonyossággal, hogy nem szégyenülünk meg. A pszichológusok mostanában kezdik felfedezni a szégyen lelki dimenzióit. Bátran irányítom őket Isten igéjéhez, lépten-nyomon találkozunk ennek a valóságával. Csak néhányat hadd említek. Ismerjük a szégyent fizikai értelemben is. A Biblia a megszégyenülés szinonimájaként írja le azt, amikor valaki gyengének bizonyul. Mint amikor a súlyemelő porondra lép, döngeti a mellét, fújtat, bekeni a kezét a magnéziummal, odaáll a súlyhoz, bicepszezik, megragadja - de nem bírja fölemelni. Gyengének bizonyult. Leballag hát a dobogóról megszégyenülten. Szégyen, ha valami erőnket meghaladó dologba kezdünk, valami kalkulussal áltatjuk magunkat, de nem jutunk eredményre, megszégyenülünk. Van a szégyennek vagy a megszégyenítésnek egy másik fizikumunkhoz kapcsolódó szinonimája is, a rútság. Illemtudó társadalmakban nem szoktak erről beszélni, pedig bizony, kemény és fájdalmas valóság. Kamaszkoromban figyeltem ki, hogy a szép lányok társaságában mindig csúnyácska lányok sürögtek-forogtak. Nem tudom, mi mozgatta ezt, vajon az, hogy a szép lány ekképpen még szebb legyen, vagy hogy a csúnyácska lányok kissé megszépüljenek az ő szépséges fényében; az hiszem mindkettő. Ami rút, ami csúnya, ami nem szép, az sokszor szégyenére van annak, aki ilyen. Még a Jelenések könyvében is halljuk, amint Krisztus mondja a philadelphiai gyülekezetnek: öltözd föl a lelkes hit tiszta ruháját, hogy ne láttassék ki a te meztelenségednek rútsága. (Jelenések 3,1) Erkölcsi értelemben még ennél is többet beszélünk szégyenről.
„Vagy, ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!”
- mondja Balassi Bálint szép könyörgő versében. Megszégyenülni azt jelenti, hogy valami olyasmit teszünk, ami szégyenünkre lesz, ami nem válik a dicsőségünkre, amiről kiderül, hogy magunknak vagy másnak ártalmára van.
Akár lehetünk jóhiszeműek is, de ha hibázunk, előbb-utóbb ránk reccsennek, hogy nem tegyük. Ruth könyvében olvassuk, hogy miután az özvegy Ruth megérkezett Betlehembe, aratás idő lévén kiment kalászt gyűjtögetni az aratók mögé, Boáz, a gazda pedig szólt a tisztartójának, hogy hagyják, hadd szedegessen elhullott kalászt, ne pirongassák meg, szó szerint fordítva, ne szégyenítsék meg (Ruth 2,19), mert akit megszégyenítettek, azt elzárták valamilyen lehetőségtől. Mindenki tud a maga életéből ezer példát hozni, mikor hozzákezdett volna valamihez, csinálta volna, és elzárták tőle. Csak rászóltak: ne csináld! Te nem értesz hozzá. Neked nem lehet. Neked semmi közöd nincs hozzá. Te ki vagy ebből zárva!  És van a megszégyenülésnek egzisztenciális vonatkozása is, amikor nem is tudjuk igazán az okát, puszta létünkben szégyenülünk meg. Szégyelljük magunkat, félrehúzódunk, nem keresünk társaságot. Ebben bátortalanság is van, esetleg kudarcok, rossz tapasztalatok. A szégyennek nem a büszkeség az ellentéte, hanem a dicsekvés, vagy a dicsőség. Pál apostol például azt írja kedves gyülekezetének, hogy szeretne közéjük menni, vágyakozik utánuk: az én esengő várásom és reménységem szerint semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, hogy most is, nagy bátorsággal fog magasztaltatni, vagyis dicsértetni, Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által. (Filippi 1,20) Péter pedig ezt mondja levelében: ha pedig valaki, mint keresztény szenved a Krisztusért, ne szégyellje, sőt dicsőítse érte az Istent. (1Péter 4,16) Pál apostol itt a Római levélben Ézsaiás prófétára utal, aki válságos időkben buzdította Istennek a népét sok szenvedés, sok próbatétel, sok küzdelem közepette: Én vagyok az Úr, és akik rám várnak, nem szégyenülnek meg. (Ézsaiás 49,23) Egy másik helyen pedig azt mondja a próféta, hogy aki hisz, nem szégyenül meg – nem kell megfutamodnia (Ézsaiás 28,16). Vagyis Istenre várni, benne hinni, a prófétánál voltaképpen ugyanaz, mint amiről itt az apostol beszél: Istenben reménykedni. Reménység, a hit, a váradalom összetartoznak. Erről a reménységről mondja az apostol, hogy nem szégyenít meg. Ez nem az én életpályamodellem valamely szakasza, nem az az én titkos életstratégiám, hanem ez az üdvösségre való várakozás, Istenre való várakozás. És miért nem szégyenít meg ez a reménység? Miért nem kell emiatt pironkodni, hogy milyen ügyetlenül, erőtlenül és rút módon csináltuk az életünket? Azért, mert ez a reménység az Isten emberek iránti szeretetén alapul. Nem a mi szeretetünkről beszél itt az apostol. Legkevésbé arról, amivel le szoktuk egymást lögybölni. Ebben sokszor megszégyenülünk, mert ez elpárolog és gyengék vagyunk. A mi szeretetünk annyira se képes, hogy a maga igazi szépségében lásson valakit úgy, ahogy van. Arra se képes a szeretetünk, hogy föloldozzon valakit az eltévelyedései alól. Arra se képes a szeretetünk, hogy kihúzzuk magunkat, és bátran a másik szemébe nézzünk, és azt mondjuk: itt vagyok és ez vagyok. Nem a mi szeretetünket habarta föl Isten a szívünkben valami politikailag korrekt habverővel a mai kor kánonjai szerint.  Isten a mi szívünkben az ő sokszor elrejtett, számunkra megragadhatatlan, irántunk való szeretetét árasztotta ki és ez szakad át az életünkön, a korlátainkon, a meggyőződéseinken, a képességeinken! Mi módon szólnak ezek a mi nyelvünkön és beszélnek az Isten nagyságos dolgairól? Tudjátok testvérek, milyen fölfoghatatlan nagy dolog, amikor az ember nem a maga nagyságos dolgairól prelegál, hanem az Isten nagyságos dolgairól szól! Jézus Krisztusról szól, hogy lám, milyen bátor az Isten. Milyen bátran belépett Isten az ellene föllázadó embertáborba!
Azt mondja az apostol itt, hogy megigazulván Jézus Krisztus által immár békességünk van Istennel. Vagyis előtte nem volt békességünk Istennel. Harcban álltunk vele. Összeesküvést szőttünk Isten ellen. Haragudtunk rá, és gyűlöltük őt. Paneloux atya Camus Pestisében ott marad a járvány sújtotta városban, vállalja a nehéz sorsot és a fertőzés veszélyét. Utolsó prédikációjában azt mondja: tudomásul kell vennünk, hogy itt a járvány közepén nincsenek szigetek. Nincs pestis-mentesség. A kór mindenkit elérhet, és ezt vállalnunk kell. Vállalnunk kell ezt a botrányt, mert a végső kérdés az, hogy szereted-e Istent, vagy gyűlölöd-e Istent? Valljuk meg őszintén, hogy csak csodálni lehet Isten véghetetlen bátorságát, ahogy egyszülött fiában belép ebbe az embervilágba, magára veszi a halált, és legyőzi a halált feltámadásával.  És milyen bátor az Isten, hogy ezeknek a galileai halászoknak a nyelvére adja az evangélium drága üzenetét, és milyen bátor az Isten, hogy a te szívedet is megérinti, és a te szívedben is felgerjeszti irántad való szeretetét, nem fél tőled, hanem szeret.
Péter apostol Joel prófétát idézi, aki szintén krízis-időben, súlyos válságban, éhségben, összeomlásban, céltévesztésben tolmácsolta Istennek az ő népe iránti szeretetét.  Péter pedig a régi idők szabálya szerint úgy prédikált, hogy elég volt ennek csak egy részét idéznie.  Ennek egyik summázó mondata ez: aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik; aki az Úrra vár, nem szégyenül meg, aki benne hisz, nem kell megfutamodnia! De az egész prófétai könyv összefüggésében még nagyobb titok tárul föl nekünk (a Jeruzsálemben levő hallgatóság tudta, miről beszél Péter). Hadd olvassam föl néhány sorát: „A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruháitokat. Úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert könyörülő és irgalmas ő. Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet. A tornác és az oltár között sírjanak a papok, és mondják, légy kegyelmes Ó Uram, a te népedhez és ne bocsásd szidalomra, ne szégyenítsd meg a te örökségedet. Miért mondják a pogányok, hol van az ő Istenük.” Majd így folytatja a próféta: választ adott erre az Úr és ezt mondta: „én adok nektek gabonát, bort és olajat, és megelégedtek. Vigadjatok az Úrban, a ti Istenetekben. És kipótlom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcske, a cserebogár, a hernyó és a sáska (hozzáteszem: melyeket tönkretett a vírus), és megtudjátok, hogy az Izrael között vagyok én, és hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincsen más, és soha többé nem pironkodik az én népem.” (Jóel 2) Emlékszünk erre a szóra? Mit mondott Boáz az embereinek, Rúth felől? Ne pirongassátok meg, hadd szedjen ő is! És mit mond most a próféta által Isten? Nem pironkodik többé az én népemen, nem szégyenül meg többé az én népem! És így folytatja: és ezután kiöntöm lelkemet minden testre! Erre utal Pál apostol is. Kiöntötte Isten az ő Lelkét, beleöntötte a szívünkbe az ő szeretetét, fölárasztotta a szívünkben az irántunk való szeretetet! Ez a pünkösd: hogy benned a Lélek által maga Isten munkálkodik, a Lélek által Isten irántad való szeretete hat át. Ha erre a szeretetre alapszik a reményed, akkor sosem szégyenülsz meg. Így ígéri ezt az Úr a 89. zsoltárban: szeretetemet nem vonom meg tőle, nem csalom meg, mert hűséges vagyok. (Zsoltár 89,34) A reménység pedig meg nem szégyenít, mert Isten kiárasztotta a mi szívünkben az ő szerelmét a Szentlélek által, aki adatott nékünk. Jövel Szentlélek Úristen! Ámen.

KERNÁCS GABRIELLA művészettörténész temetésén
„Napok múlva pedig ismét bement Jézus Kapernaumba, és meghallották, hogy otthon van. És azonnal sokan összegyülekeztek, olyannyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek; és hirdette nékik az igét. És eljöttek hozzá egy bénát hozva, akit négyen emeltek. De miután a sokaság miatt nem jutottak be hozzá, megbontották a háznak fedelét, ahol Ő tanított, és rést törve, leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, azt mondta a bénának: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid. Volt ott néhány írástudó is, akik ott ültek, szívükben így okoskodva:
Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten? Jézus pedig azonnal észrevette lelkével, hogy azok így okoskodnak magukban, és azt mondta nékik: Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben?
Mi könnyebb, azt mondanom-é a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani,  azt mondta a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az pedig azonnal fölkelt és felvévén nyoszolyáját, kiment mindenki láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodott, és dicsőítette Istent, mondván: Soha sem láttunk ilyet!” (Márk evangéliuma 2,1-12)
Gyászoló gyülekezet!
Ezt az igét olvassa ma sok-sok református szerte az országban. Olvassák gyógyulásra vágyó betegek, és gyógyító barátok, olvassák igaz tanításra vágyók és látványosság után kapkodók, olvassák hívők és kételkedők, elfogadók és könnyen ítélkezők – és olvassuk mi gyászolók is, mi is, akik itt vagyunk most Kernács Gabriella ravatalánál.
A gyász nem enged mellé-beszélést, mert határhelyzet (ahogyan határhelyzet a betegség, a barátság, az igazság megértése, a szép munka és a tiszta ihlet is). S ebben a gyógyító történetben is egyenes szót mond Krisztus:
„Mi könnyebb, azt mondanom-e a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, ezt mondta a bénának: Mondom neked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.”
Mi könnyebb? Igazságot kapni nagy életdrámák után, tisztaságot tapasztalni és szépséget látni újra meg újra – vagy új életet nyerni?  Mi könnyebb? Feloldozni egy szenvedő embert vagy meggyógyítani? És mi könnyebb? Élni vagy feltámadni?
Zavarba ejt Krisztus kérdése, mert mintha vagylagos lenne: vagy ezt – vagy azt. Vagy élni? Vagy feltámadni?
Valójában a kétségeinket töri át ezzel a kérdéssel. Egy ravatal mellett megállva, amikor megemlékezünk arról, akitől véghetetlenül sokat kaptunk, aki ajándék-életet élt, és szabad szeretettel fogadott sokakat tiszteletébe,
meg kell emlékeznünk magunkról is:
bizony, por és hamu vagyunk,
bizony, fű a nép – mondják a próféták;
bizony, olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék – mondja a zsoltáros (144. zsoltár),
és számot is kell adnunk önmagunkról.
És sok kétség költözik a szívünkbe, mert felült a halál az ablakainkba – ezért kétségeskedünk mi is a Krisztus szaván.
Mi élni akarunk, Ő a feltámadásról beszél.
Mi hosszabítanánk  a napjainkon – ő feloldoz a terheink alól. Mi a nem akarunk olyan lenni, mint a mező virága, mely megszárad a szikkasztó szélben és elhull, és a próféta már nem azt mondja, hogy virág vagyunk, hanem azt, hogy fű a nép – Krisztus pedig a mezők liliomaival példázza Isten gondviselő hűségét.
Mi élni akarunk – Krisztus a feltámadásról beszél.
Majd így folytatja:  hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondta a bénának: Mondom néked, kelj föl!
Krisztusnak van hatalma  - nem vagy az egyikre, vagy a másikra – hanem mindkettőre.
Az Tőle kapott életajándékok, a bölcsesség, az áldások – a képesség, hogy még ellenségeinket is szeressük (mert azzal nem jóváhagyjuk őket, úgy ahogyan vannak, hanem bevonjuk őket Isten átformáló kegyelmébe),
egyszóval: ami szép, ami jó és ami igaz,
vagyis Krisztusnak minden ajándéka: meghívás a feltámadásra és az örök életre.
Minden ajándék, amit érdem és tülekedés nélkül, tiszta jóságából ad Isten, mindegyre azt bizonyítja, hogy a mulandó élet többre mutat önmagánál.
Ha pedig olykor azt kell mondanunk a Prédikátor könyvével, hogy hiábavalóság minden a nap alatt, azzal a mulandóba való belefeledkezésből zökkenünk ki.
Az Ember Fiának van hatalma üdvösségre vezetni, és mert erre van hatalma, áldást ad a mulandóban is.
Most megvigasztal, és megajándékoz a hálás megemlékezés nagy elrendező lehetőségével,
és reményt gyújt az örökkévaló iránt.
Mert ami jó, ami szép és ami igaz, ami tökéletes – azt mind odafentről való, a tökéletességek Atyjától, az Élet Istenétől.
Kernács Gabriella birodalma a szépség volt. Szolgálata pedig e szépség bemutatása. Erejének titka pedig annak egyszerű tudata, hogy Krisztus úgy készít fel az örökkévalóra, hogy foglalót ad áldásai által.
Munkájában megízlelhette azt, hogy érdemes alkotni. Özvegységében megtapasztalhatta a vigasztalás erőit. Rokonaiban átélte a ragaszkodó hűséget.
Barátaiban megkapta a boldog bizalmat.
Mulandó élete lezárult, és immár teljesen az örökkévaló várományosa. Titkot mondok néktek, mindannyian nem aluszunk el, de mindannyian elváltozunk, amikor trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. Ámen

Kedves Testvérek!
János apostol, az evangélium írója mondja első levelében, olvasom újra: „Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.” (1János 5,18)  A Mester imádsága értelmében, ezt csak úgy érthetjük jól, hogy: az Istentől született (az Isten Szülöttje), azaz Krisztus az, aki megőrzi mindazokat, akik Istentől születtek. A régi latinok úgy is fordították, hogy meghagyták ezt az értelmező lehetőséget, a reformátorok pedig, bár a közvetlen olvasatot követték, de az értelmét ugyanúgy magyarázták. Sőt! Zwingli Krisztusba vetett hit erejére utal, a hit pedig a Szenttélek ajándéka. Kálvin szerint az apostol itt „azt alkalmazza reánk, ami Isten sajátja, mert bizony, ha kinek-kinek magának kellene megőriznie a saját üdvösségét, akkor az ugyancsak siralmas oltalom lenne. Ezért kéri Krisztus az Atyát (János evangéliuma 17 részében), hogy őrizzen meg minket, és ezzel fejezi ki azt, hogy ez nem áll a mi hatalmunkban... ezt a megőrzést, amiről az apostol beszél, a hívők nem saját maguktól biztosítják.”
S valóban, mivel nekünk Krisztusban nagyobb bizonyságunk van (1Jn 5,9), tehát érvényesebb bizonyságunk van minden érvünknél, tisztább bizonyságunk minden tapasztalatunknál, hathatósabb bizonyságunk van minden ideológiánknál, erősebb  bizonyságunk van minden produktumunknál, és elkötelezőbb bizonyságunk van minden projektumunknál, ezért mi bátran és nagy-nagy csodálattal fordulhatunk most a Mester imádságához. Az a mi egyetlen reményünk, amit ő kér az Atyától nekünk!
Szokás ezt főpapi imádságnak is nevezni, és Krisztus főpapi tisztéhez és örök közbejárásához kötni. Igen, a Krisztus vére jobban beszél, mint az Ábel vére (Zsid 12, 24). Ábel ugyan becsesebb áldozatot vitt Istennek, mint a testvére, Káin (Zsid 11,4), de a Krisztus igazsága felülmúlja az összes szent igazságát, és áldozata egyszersmindekorra tökéletes; Ő nem mint a cinkosunk, hanem mint örök főpap indul meg a gyarlóságainkon – és Isten jobbján esedezik érettünk (Róma 8,34), együtt a Lélek kimondhatatlan fohászkodásaival (Rm 8,26).
De mondhatjuk azt is, hogy ez itt az idősebb testvér imádsága, az első testvér imádkozik övéiért, akiket megőrzésre adott át neki az Atya: fiacskáim, fiókáim mondta nekik korábban (Jn 13,33).
Vagy mondhatjuk azt is, hogy ez itt az önfeláldozó barát imádsága a barátaiért: nem mondalak többé szolgáknak, ti az én barátaim vagytok, mondta tanítványainak korábban (Jn 15,14).
Vagy mondhatjuk azt is, hogy ez itt az első tanú imádsága a majdani tanúkért: „ti is bizonyságot tesztek majd; mert kezdettől fogva én velem vagytok.” – mondta nekik korábban (Jn 15,27).
Tehát még mielőtt imádkozna érettük, már azelőtt gyermekeinek, barátainak, tanúknak nevezte őket.
Tehát Jézus azokért imádkozik, akiket az Atya úgy szeret, ahogyan Őt, az egyszülött fiút szereti (Jn 17,23). Azokért imádkozik, akik ki vannak választva (Jn 15,19), és akiket megszentel Isten igéje és igazsága (Jn 17,17), és akiknek átadta azt a dicsőséget, amelyet ő az Atyától kapott (Jn 17,22), és akikhez elküldi majd a Párfogót, a teljességre vezérlő Paraklétoszt! (Jn 14)  Azokért imádkozik, akikért életét adja. (Jn 10)
És akikért most imádkozik, azoknak korábban azt is mondta szelíd keménységgel és irgalmas következetességgel, hogy csakhamar szétszélednek majd és magára hagyják őt; (Jn 16,32) idézi nekik a prófétát is: megverik a pásztort és elszéled a nyáj; (Zak 13,7; Mt 26,31) és elmondja szép példázatában, hogy a farkas elszéleszti a juhokat; (Jn 10,12) Ez szelíd, mindazáltal kemény, tárgyszerű kijelentés. De amit mond, az irgalmasan következetes is, hiszen ismeri az övéit, és ezért azt is mondja nekik: mindannyian megbotránkoztok bennem. (Mt 26,32) Ez a megbotránkozás pedig nem tárgyszerű, hanem a legvalóságosabban ember-szerű. És éppen ezért irgalmasan következetes is Jézusnak ez a jövendölése - immár mi sem mentegethetjük magunkat a puszta tényekkel (megvert pásztor, meg a lopakodó farkas), hanem be kell ismernünk ember-szerűen, de Lélek-ihletetten, hogy megbotránkoztunk Őbenne. És nincs esélyünk ezt helyrehozni. De nem is esély kell, hanem kegyelem. A kegyelem pedig nem opció, hanem csoda.
Vagyis Jézus azokért imádkozik ­– talán pontosabb így hangsúlyozni: imádkozik azokért, akik éppen Őbenne ütköznek meg, belebotlanak, és nem mehetnek tovább azon az úton, amit üdvösnek és jónak gondoltak. Mikor a Gecsemáné kertjébe készülve azt mondja önmagáról a prófétát idézve: „és a gonoszok közé számláltatott. Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek...”, akkor a tanítványok azt mondják neki: „uram, ímé van itt két szablya!” (Lk 22,36). Elég! - felel rá a Mester. Elegem van a projektjeitekből!  S valóban, épp csak egy suhintásra lesz idő azzal karddal, mert a Mester, a Pásztor, az Atya, a Barát, az Első tanú, az Egyszülött, a Közbenjáró, a Dicsőséges elveszi Pétertől a kardot, hogy megnyílhasson megaláztatásának és kereszthalálának és feltámadásának útja. (Ne feledjük, az örök főpapnak be kellet mennie a szentek szentjébe, hogy meghozza áldozatát. Ne feledjük, feltámadott esedezik érettünk az Atya jobbján!)
Most itt, a gonoszságban veszteglő világ kellős közepén vagyunk – Jézus a sötétség óráján imádkozik. És ekként, de csak ekként ez az óra a megdicsőítés órája lesz. Ha megvalósítani, mit ne mondjak: folyton csak önmegvalósítani akarsz, akkor ez az óra a sötétség órája marad, a szétszéledés ideje, a megbotránkozás végtelenre hosszabbított kilátástalansága. Ha engeded a kegyelmet megilletni téged, akkor ez a dicsőség órája, az alázatosak felmagasztalásának a kezdete.  A Galata levélhez igazodva mondhatjuk: aki az ember szerint akar élni, az végtelen veszteglésre ítéli magát a veszteglő világban, és a gonosz kényszerít rá vesztegzárat.  A kevélyek akkor süllyednek, amikor éppen emelkedni vélik magukat. Aki viszont Isten szerint akar élni, az dicsőséget talál a Fiú önkéntes áldozatában. Igen, az evangélium nem embert szerint van. (Galata 1,10-11)
Nos hát, szétszóródnak a tanítványok, Péter pedig – projekt-zárásként – megtagadja a Mestert. Ám éppen ennek a Péternek mondta Jézus: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lk 22,31-32)
S lám, Jézusnak ez a meghallgatott imádsága újra összegyűjti övéit. De majd szétszóratnak később is, mikor a világ fejedelme felvonul ellene, és kizáratja őket őket a szent helyekről, és törvényeket hozat ellenük, és megöleti őket,  és meg is ölik őket, mert gyűlölőik azt hiszik: ez volna az isteni tisztelet. De Jézus imádsága újra meg újra összegyűjt.
Odium mundi – a világ gyűlölni fog titeket, mondja  Jézus az övéinek. Azért gyűlöl a világ, mert nem tudja szeretni Istent. Egy ateista mondta, hogy az ő világnézete voltaképpen harag-ateizmus. Béküljetek meg Istennel – van-e felrázóbb üzenet a bármikori ember számára?!
S végül, kimondhatjuk szép reménnyel, hogy nem ügyeskedtük mi bele itt magunkat a magyarázatba, hanem tudjuk: Jézus imádkozott értünk is, amikor tanítványaiért imádkozott, hiszen imádkozik azokért is, akik majd az ő szavukra hisznek őbenne (Jn 17,20).
„Ne vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól.” Akiket az Isten Szülöttje oltalmaz, azokat nem illetheti a gonosz. Ebben az értelemben olvastuk hozzá Jézus imádságához az apostol levelének bizonyságát. Nem illetheti a gonosz.... .A ἅπτομαι ige legerősebb értelme szakrális-egzisztenciális. Óvásokban és tiltásokban mutatkozik a mélysége. A törvény elrendeli, hogy profán a szentet nem illetheti, de meghagyja, hogy aki szent szolgálatban illeti a szentet, az megtisztul.  És meg is gyógyul: elég, ha csak a ruhája szegélyét illetem, mondja a vérfolyásos nő, mikor Jézus köpenyét megragadja. (Mt 9,20) És lét-ige is ez a szó. Ezt mondja az Úr az első embernek: „annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. (1Móz 3,3) Meg se illessétek -  a régi zsidók a ἅπτομαι igével fordították ezt görögre. És ugyanezzel a szóval fordították azt is, amikor ezt mondja az Úr Dáviddal, a szent királlyal: prófétáimat ne illessétek (= ne bántsátok, 1Krón 16,22), vagy amikor így provokálja a Sátán az Urat Jób kapcsán: illesd csak meg (= verd csak meg), majd meglátod, dicsér-e téged. (Jób 1,12) De a gonoszság megilleti a szívet is (vagyis elhatol a szívig) és lerontja a szív várfalait (panaszolja a próféta, Jer 4,18); mégis, így szól a seregek Ura: aki titeket illet (hozzátok nyúl), az szemem fényéhez nyúl (Zakariás 2,12). Hogyne érették volna ezt a Jézus fiókái, barátai és tanúi!
S vajon, mi értjük-e? Épp csak egy érintés? Ugyan! Ugyan? Digitális korban élünk, hogy-hogy nem értjük, kérdem, hogy mit jelent ez: csak egy érintés? Okostelefonok érintő-képernyőjén, lám, elég egy érintés, és világok dőlnek össze, mert a világ gonoszságban vesztegel, és a világ fejedelme ítélet alatt van (Jn 16,11). És mivel ítélet alatt van, vagyis Istentől elszakadva a semmi felé rohan (ha úgy tetszik: a semmiben vesztegel), hát ítélkezik: törvényt hoz, hogy fölforgassa a teremtés jó rendjét, és isteni illetékességet tart igényt, gyűlölködéssel vádolja (illeti) a szeretetben élőket, és elszélesztené őket (egy puszta digittel, ami azt illeti), hiszen a gonoszság elhatol a szívig is és erősségeit egy érintéssel ledönti. De ne féljetek, mondja a Mester, én legyőztem a világot! Oldalát dárda döfte, de a gonosz nem illethette!
Nem kell hát kimenekülni innen, mert megőriz a kegyelem. S nem kell megilletődni sem, ha a világ fejedelme kacsingat ránk, s vállon vereget és tetszését nyilvánítja. Hagyjuk inkább, hogy az Úr illesse meg szánkat (Ézs 6,7). Aki ugyanis Isten szerint él, annak úgy kell élnie, hogy se az embert ne gyűlölje a bűn miatt, se a bűnt ne szeresse az embert miatt. Nem kell tehát sem félrevonulni, sem idomulni, sem rezignáltan lemondani,  sem ügyeskedni, sem elfutni, sem projektet felülírni, mert nem kell illetékesnek lenni abban, ami nem illethet minket, mert nem érinthet (ἅπτομαι). Hagyni kell, hogy úgy szeressen minket az Atya, ahogyan a Fiút szereti – és úgy kell szeretni egymást, ahogy az Atya és a Fiú szereti egymást.  Ámen

„Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek, nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek. Mert aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot. Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt. Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön.” 1Péter 3,8-11
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy nem bánjuk, ha adventben a karácsony előtti időszakot néma, sokszor néma ajándékkereséssel töltjük, hiszen karácsony mégiscsak a szeretetünk egyértelmű, kézzel fogható megbizonyítása lehetne. Minden családban van izgalmasnak története annak, hogy az ajándékainkkal meglepetést szeretnénk szerezni, ezért nem kérdezzük, mire lenne szüksége annak, akinek ajándékot akarunk adni. Igyekszünk inkább magunk kitalálni.  Még az apostoli intést is bevonjuk ebbe: fiacskáim, ne szóval cselekedjünk, hanem cselekedetekkel (1János 3,18). Mindazáltal, a Péter apostol levelében foglalt igék visszavezetnek bennünket a szavakhoz, mert fontosak a szavak is. Tudjuk, hogy a legnagyobb tetteket, a legszebb jó cselekedeteket, a hosszú távra elgondolt és szépen végbevitt nagyszerű dolgokat is el lehet rontani egyetlen egy rossz szóval, tönkre lehet tenni rosszul megfogalmazott gondolatokkal. Amikor Jakab apostol a nyelv hatalmas erejéről, a beszédben foglalt csodálatos lehetőségekről beszél, figyelmeztet a nyelv bűneire is.
Péter apostol arra inti a szórványban élő keresztényeket, hogy ne fizessetek gonosszal a gonoszért, szidalommal a szidalomért, sőt, ellenkezőleg, mondjanak mindig áldást! Áldani sokféleképpen lehet. A mi fülünk  - és a szívünk-lelkünk is - tele van sok beszéddel, sok cifra mondattal, sok retorikával. De sok beszédnek sok az alja. Ha áldásról hallunk, leginkább azok a tettek, gesztusok, szent ölelések jutnak eszünkbe, amelyek megsegítették az életünket, fölemeltek, elköteleztek vagy meggyógyítottak. Ezt keressük mindenfelé. De az áldás, mint szó?  Áldást mondani a papok dolga. S ezt nem iróniával mondom. Egyszer úgy fejeztem be egy esküvőt, hogy nem mondtam el a végén az áldást. A záróének után odaléptem az ifjú párhoz, gratuláltam nekik, és kivezettem őket a templom előterébe. A lakodalom alatt odaültek az asztalomhoz és szelíd szorongással megkérdezték, hogy miért nem mondtam rájuk áldást. Magyarázkodtam, hogy szánom-bánom, bocsánatot kérek, elfelejtettem. Mire ők tovább firtatták, mondván: olyan nincs, hogy elfelejti valaki az áldást. Talán haragszom rájuk? Valami új liturgiát vezettem volna be? Évtizedek óta él bennem ez az eset, azóta is próbálom magamnak megmagyarázni a mulasztásomat. Pedig milyen magától értetődő: a pap dolga, hogy áldást mondjon.
De dolga az atyáknak is. Kedves barátom mesélte, hogy amikor a nagypapjuk súlyos beteg lett, és kórházba kellett vinni, úgy, hogy nem remélhették, hogy lesz már onnan hazaút, a nagypapa egybehívatta a gyermekeket és az unokákat, és mint Jákób pátriárka, mindenkit egyenként megáldott. Pedig nem pap volt a nagypapa. És hányszor teszünk mi magunk is, szinte spontán módon, áldó gesztust, amikor jó szóval lépünk valaki felé, és sznte áldást is mondunk. Mi reformátusok pedig eleve áldással azonosítjuk egymást, mikor találkozunk, így köszönünk: áldás, békesség! Mondjuk tehát az áldást. Igen, adni is lehet, adni is kell a tetteinkkel, a dolgainkkal, a gesztusainkkal, ám most Péter apostol arra int: mondjatok áldást! Vagy még pontosabban: áldást mondjatok!
Mert hogy valóban áldás legyen az áldás, ahhoz az apostol tanácsát is meg kell szívlelnünk. Öt erényt sorol itt fel, mindjárt az intelme elején. Ezekre kell törekednünk, sőt némelyikért meg kell küzdenünk. Ezekről szeretnék röviden szólni, hogy igazán betöltsük Jézus szavát, aki arra int, hogy még azokat áldjuk meg, aki minket szidalmaz.  „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
- mondja Jézus a Hegyi beszédben (Máté 5,44). Ezt ismétli itt meg Péter apostol, és odaállít mögé öt erényt, hogy barátot is, ellenséget is, testvért is, üldözőt is, minket áldót is, minket átkozót is úgy áldjunk, hogy bármiféle helyzetben teljes és érvényes legyen az áldó szavunk.
Azt mondja: végezetre mindannyian legyetek egyértelműek. Az egyértelműség nem logikai művelet. Általában, tudom, ezt értjük rajta. Addig érvelünk, addig rakjuk egymás mellé a szillogizmusokat, a logikai levezetéseket, míg egészen világosan egyértelművé nem lesz valami. Vagy eleve az. Egy meg egy az kettő. Ez egyértelmű. Vitát sem nyitunk fölötte. Itt azonban sajátos gondolkodásról beszél az apostol. Talán így kellene fordítani, és jobb is lenne: legyetek egy-gondolkodásúak. És az itt szereplő görög szó – fronészisz - a gondolkodás irányát jelöli meg. Mi forog bennem? S te min gondolkodsz? Töprengő emberektől szoktuk kérdezni, mi jár a fejedben? Azt már nem szoktuk kérdezni, pedig fontosabb lenne: és amiről éppen gondolkodsz, az merrefelé tart, annak mi annak az iránya? Legyetek egy-gondolkodásúak, legyetek azonos értelmen - mondja az apostol. Olyan erényt állít elénk, amit talán éppen a mai időkben a legnehezebb gyakorolni. A mi korunk az egyént, az egyedet, az individuumot, az oszthatatlan ént emeli mindenek fölé, így a másik én fölé is, a közösség fölé is, a szent hagyományok fölé is, az igazság fölé is, mi több, Isten fölé is. Így aztán óhatatlanul az a meggyőződés alakult ki, hogy mindenki azt gondol, amit akar és kinek-kinek a saját elgondolása szent, sérthetetlen, érinthetetlen, tiszteletben tartandó. Ebből pedig egyet gondolás soha nem lesz!
De ha elindul az ember az isteni világ felé, mást talál. (Ezt az utolsó erénynél, az alázatnál még inkább látni fogjuk.) Csak vegyük a szívünkbe az egyik legszebb adventi igét! Ézsaiás prófétával mondja az Úr: „nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim.” (Ézsiás 55,8) Azért mondom, hogy ez adventi ige, mert a Messiás eljövetele, az isteni szabadítás, a kereszthalál és feltámadás nem a mi gondolatunk, és nem a mi útunk - ez az Isten gondolata és útja. Ez az Isten gondolata és a Jézus Krisztus útja! Isten pedig erre az útra és erre a gondolatra hív meg minket. És ha ezen elindulunk, vagyis elindul az én keresztény társam és elindulok én is, együtt fedezzük fel, hogy Isten ezt a gondolatot mélyen beleültette az ember szívébe, vagyis lehetséges gyakorolni egyet-gondolás erényét. Lehet egy irányba nézve gondolkodni, sőt lehet egy-egy ügyben is az Isten gondolatát keresve gondolkodni.
Továbbá azt mondja Péter apostol: legyetek rokon érzelműek. A jól ismert szó, a szimpátia áll itt. Meghagyom, nem sokat olvassuk ezt a szót az Újszövetségben, de én nem is bánom ezt, mert akkor még többet és többször kellene a szószékről magyarázni, hogy mi magyarok mennyire elcsavartuk ennek a szónak az értelmét. Ha valakire azt mondom, hogy szimpatikus, ezzel azt mondom, hogy tetszik nekem, vagy mai egyszerűséggel: jó fej az illető.
Még megasztár is lehet belőle. Biztos rá voksolnék egy népszerűségi szavazáson. Most nincs választási kampány, kicsit politizálhatok is. Mert bizony, a politikában is így van ez.  A  kampánymenedzsereknek minden áron szimpatikussá kell tenni a jelölteket. Ez pedig egyfajta érzelmi viszonyulást jelent. Látok a jelöltben valamit, ami tetszik nekem, amivel azonosulni tudok, amihez hasonulni is tudok, ami megragad bennem. És, fordítva, jaj, ha ez az érzet megsérül, ha összetörik a szép kép, ha jön egy csalódás, mert akkor a szimpatikusból antipatikus, vagyis ellenszenves lesz az illető. Egyszóval, a szimpatikus szó bevett fordítása – rokonszenves -  nem jó fordítás, ha csak a szenv szóba nem halljuk bele a szenvedést. Tehát amikor azt mondja az apostol, hogy legyetek rokon érzelműek, ezt úgy kell értenünk, hogy legyetek képesek együtt-szenvedni a másikkal. Tehát az a szimpatikus ember, aki tud együtt-szenvedni velem, veled. Bele tudja érezni magát a másik fájdalmába, gyötrelmébe, kudarcaiba, kétségbeeséseibe, átérzi, ezt jelenti itt a rokon érzelmi szó. Átrezeg az életén a másik baja, fájdalma, nyomorúsága, szenvedése. Nehéz erény ez, mert azt jelenti, hogy nem azt keresem a világban, hogy merre vannak a szimpatikus emberek, akikkel jó érzés együtt lenni. Amikor pár éve átszervezték a háziorvosi szolgálatot, mindenki orvost választhatott magának. Ez úgy történt, hogy ki-ki elvitte általa választott  orvoshoz a papírt azzal, hogy maga lesz a körzeti orvosom. Afféle szimpátia-kampány volt ez. Sokan úgy fogták fel, hogy végre megszabadulhatnak a sprőd, fáradt, unalmas körzeti orvosuktól, és csatlakozhatnak egy szimpatikus orvoshoz, aki megérti a bajokat, átéli a fájdalmakat, a betegek nyomorúságait, elbeszélget velük. Egyszóval szimpatikus ember. De nem erről beszél az apostol. Nem azt mondja, hogy találjatok magatoknak szimpatikus embereket, hanem ti legyetek azok! És ha ebben elkezdjük magunkat gyakorolni, megdöbbenünk, sőt szinte meg is rémülünk, hogy mennyien vannak körülöttünk, akikkel együtt kell éreznünk, akikkel együtt kell szenvednünk. Nem kell a világ végére elmenni, hogy találjak egy szenvedő embert! Tudom, a tőlünk messze szenvedőket könnyű szeretni. De amellettem levőt együtt-szenvedéssel szeretni! Ez a legnagyobb lecke!
Aztán azt mondja az apostol: legyetek atyafi szeretők. Egyszer írtam egy nem éppen kedves hangú levelet egy erőszakoskodó atyafinak, aki hetenként rámjárt a püspöki hivatalban, mondván, hogy mivel én befolyásos és tekintélyes ember vagyok, intézzem el, hogy a találmányát a Tudományos Akadémia fogadja be, és minimum Nobel-díjra terjessze föl. Sokáig ostromolt ezzel. A végén eluntam, és írtam neki egy keresetlen levelet, kioktattam, eltanácsoltam, elutasítottam.  A levél végére pedig ezt írtam: atyafiságos üdvözlettel. Az atyafi aztán még búcsúzóra fölhívott, mondván: na, maguk reformátusoknak nagyon megy az, ha orrba vernek valakit amúgy atyafiságos módon! De értjük jól az apostolt, amikor összeteszi a két szót és azt mondja: atyafi szeretők legyetek! Vagyis testvérszeretők legyetek; vagy még inkább: emberszeretők legyetek! Szeresd a te felebarátodat, mint magadat! Ez a felebarát, ez a testvér, ez az atyafi nem távol van, személye nem absztrakció, nem a média hozza róla nekünk a felvételt, mi pedig a szívünkhöz kapva sajnálkozunk rajta vagy rajongunk érte – a biztos távolból.  Talán éppen a legkevésbé szerethetőkre utal ez az ige! Talán éppen a legkevésbé elfogadhatóhoz vezet el, aki ténylegesen a testvérünk! Elég csak felidézni a tékozló fiú példázatából az idősebbik testvért, aki mikor az öccse, aki elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, visszatér az atyai házba, megsértődik.  Az édesapa arra kérleli, hogy ős is vegyen részt ezen a nagy ünnepen, a nagy ujjongásban. Ekkor így szól ez a fiú az apjához: az a te fiad megkapta az örökrészt, korhelyekkel felprédálta, s most, hogy hazajött, te levágattad neki a hízott tulkot. Figyeljük meg, nem azt mondja, hogy ez az én testvérem, hanem azt mondja, hogy: az a te fiad! Oh, de könnyen mondjuk, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De aztán, ha arra kerül a sor, még a mennyei Atyának is azt mondjuk: az a te fiad, az a te lányod, az a te gyermeked, de azt nem, hogy az az én testvérem! Legyetek hát atyafi szeretők!
Legyetek irgalmasak! - folytatja az apostol az erények sorában. Ez bizony isteni tulajdonsága.  Az irgalom, a könyörület olyan magatartás, amit a mai világ észjárása nem enged meg nekünk.  A világ logikája tilalomfákat állít, és az előnyösség mérlegén mérlegel és ítél meg minket. Az irgalmasság nem kifizetődő. A könyörületes emberek nem jutnak egyről kettőre. Ez csak merő szentimentalizmus. De akkor Isten is szentimentalista! Ha az irgalmasság nem kifizetődő, akkor az sem volt kifizetődő, hogy Isten elküldte érettünk Egyszülött Fiát. Ha nem éri meg a könyörület, akkor Jézus Krisztusnak se érte meg megfeszíttetni és feltámadni! Legyetek irgalmasok, mondja az apostol, és ezzel azt az isteni indulatot idézi föl, amelyről Pál apostol is szól a Filippi levélben: az az indulat legyen bennetek, amely volt az Úr Jézus Krisztusban (Filippi 2,5). Ez az indulat indítja Istent. Ez hozza közel hozzánk Istent. Ezért keresi Isten az embert. Éspedig irgalommal, könyörülettel, szeretettel keresi.
És végül, azt mondja az apostol: legyetek kegyesek. Így áll a Károlyi fordításban, de igazából úgy kellene fordítani, hogy: legyetek alázatosak. Mégsem baj, hogy a Károli fordításban a kegyes szó áll, mert a kegyességünkben, az Isten előtt való életünkben ott kell lennie az alázatnak is. Továbbá nem arról az üres megalázkodásról van itt szó, amit sokszor megélünk: letérdeltetnek bennünket a mai világ erői, a hatalmasságok; de sokszor a sorsunk és a gyengeségünk is letérdelet bennünket. Ellenben Isten előtt térdelni, Isten előtt alázatosnak lenni, Istennek hódolni, ha kell térden állva is  - nos, ez a kegyesség.
Öt olyan erényt sorol itt föl az apostol, amelyek  gyakorlása révén ebben a szép adventünkben is megtapasztaljuk, hogy aki így mond áldást, az nem üres formulát mond, hanem az Istennek felajánlott életével  és az Istentől elnyert áldásokkal áldja, segíti, emeli, újítja, gyógyítja azt, akit megáld. Így mondja el az apostol: ne fizessetek gonosszal a gonoszért vagy szidalommal a szidalomért, sőt ellenkezőleg, áldást mondjatok, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Isten áldása örökség. Tőle van és biztos zálog számunkra. És elkötelezés is, hogy az életünkön tovább áradjon ez az isteni áldás.
Kedves testvérek, adventi készületünkben annyi minden szorongat, hogy szinte csak elfojtott reménységünk, hogy talán együtt lehetünk karácsonykor, és nem szakít szét bennünket a járvány, és talán sikerült kitalálni a másik gondolatát, és lesz egy olyan karácsonyom, amit nem rontunk el.  Az apostol arra bíztat, hogy gyakoroljuk magunkat az egyértelműségben, rokon-érzelműségben, atyafi-szeretetben, irgalmasságban és kegyességben, hogy amikor áldást mondunk, annak teljes érvénye és megújító hatalma legyen mások fölött is. Isten segítsen meg bennünket ebben. Ámen

Milyen titokzatos szavakkal támogat minket Jézus! Veletek vagyok - mondja azoknak, akiket hűségébe fogad. Isteni szó ez. Feltétlen. Nem részletezi a módját, miképpen van velünk, pedig a leginkább ezt szeretnénk tudni, ezt kellene tudnunk, akkor is, amikor pusztán önmagukat bízzuk rá, és akkor is, amikor a mieinket bízzuk rá. Most mindkettőt tesszük: Annát a szent jellel megjelöljük, megkereszteljük, és egyúttal ővele együtt magukat is újra odaszánjuk.
Veletek vagyok. Mondhatjuk: prófétai szó ez. Jeremiásnál is olvassuk amikor nehéz időkre nézve jövendöl: „Ne féljetek a babiloni királytól, akitől most féltek, ne féljetek tőle, azt mondja az Úr; mert veletek vagyok, hogy megtartsalak és megszabadítsalak titeket az ő kezéből.” (Jeremiás 42,11) A próféta alig elhordozható, vagy még inkább elhordozhatatlan terhekről, kudarcról, csődről, fogságról szól, amikor majd éppen az lesz a legfájdalmasabb kérdés: hol van a te Istened! (Zsoltár 115,2) Veletek vagyok - mondja Jézus -, veletek akkor is, amikor nagy fogyat­kozások árnyékában kell élnünk: napfogyatkozás, hit-fogyatkozás, remény-fogyatkozás, erő-fogyatkozás, Isten-fogyatkozás. Jézus velünk van a kereszthordozásban.
Veletek vagyok! -  mondja a másik profétával is az Úr, de ez már szent papi szó. „Légy bátor e földnek minden népe, azt mondja az Úr, és cselekedjétek, mert én veletek vagyok, azt mondja a Seregeknek Ura, az igét, amellyel szövetségre léptem veletek, mikor kijöttetek Egyiptomból, és az én lelkem köztetek marad. Ne féljetek!” (Haggeus 2,4). Mikor kihozta az Úr az övéit, a szánk megtelt nevetéssel – emlékezik a zsoltáros (Zsoltár 126,1) Áldást kaptunk, életet nyertünk, teljesült az ígéret: betölti szád nevetéssel (Jób 8,21) Ez az ige az újraépítés idején hangzik, a fogság után, amikor beláthatatlan távlatok nyílnak a visszanyert szabadságban, de egyúttal sok félelem, kétség és aggodalmas ellen-erők is támadnak bennünk. Veletek vagyok – mondja Jézus -, veletek akkor is, amikor áldások és bőség vesz körbe, hogy sose tévesszétek el a hálaadás irányát és a hálás élet szent szabályát, ahogy az apostol mondja: „a boldog Isten dicsőségének evangéliuma szerint” (1Tim 1,11).
Veletek vagyok, voltaképpen ádventi szó!  Advent azt jelenti, hogy az ég és föld ura, a megváltó eljön, és érkezése áldó jelenlét lesz. Ádvent Isten gyógyító beavatkozása az életünkbe, a reményeink teljesülése, mert csak az isteni ígéretek hoznak szabadulást és vezetnek ki a kétség és a csüggedés labirintusaiból. Minden keresztség szent adventi mozdulat: Isten átölel és mi belé kapaszkodunk; Isten befogad és mi otthonra lelünk, az Ő országa kegyelem, Isten megáld és mi szeretetben élhetünk, minden napon a világ végezetéig. Ámen

„Igaz beszéd ez! Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.” (2Timótheus 2,11-13)
Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek! Akinek volt már a kezére bízva kamaszgyerek, tudja jól, milyen bosszantó viselkedés az, amit így nevezünk: „mindig övé az utolsó szó.” Roppant idegesítő, amikor a gyermekeink így viselkednek. Ámbár mégsem afféle kamasz-betegség ez, amely elmúlik, mint a tejfog, kihullik. Ez a kór – „enyém az utolsó szó!” – bizony, velünk van egész életünkben. Szinte el sem hisszük, amikor valaki a fejünkhöz vágja: „hát sose bírod abbahagyni, hogy mindig mindig tiéd legyen az utolsó szó? Bár feketén-fehéren le lett vezetve, hogy nincs igazad, te mégis csak mondod a magadét, hogy tiéd legyen az utolsó szó!” És ez a magatartás a nagyhangúak és népszerűek világában még inkább elviselhetetlen. Ez a nagy zajgás, úgy tűnik, kiűzi lelkünkből minden reményünket.
„Igaz beszéd ez” - írja itt az apostol Timóteusnak. S miután az apostol többször is használja ezt a kifejezést (Timóteushoz és Titushoz írt, személyes hangú leveleiben) vélhetnénk, hogy ez valami sajátos stílusfordulat. Vagy lehet úgy is érteni, hogy nyomatékosító kifejezés, valamiféle bizonykodás. Az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk Pál hányattatásairól. Rómába kell mennie, hogy ott folytassák le a perét, tisztázzák a vád alól, vagy éppen elítéljék. Még Kis-Ázsiában van, ahol Festus helytartó és Agrippa király is kihallgatja. (ApCsel 26) S amikor Pál Jézus feltámadásáról és a halottak feltámadásáról beszél, Agrippa király felkiált: bolond vagy te Pál, agyadra ment a sok tudomány! Pál így válaszol: nem vagyok bolond, mert amit mondok, az józan és valóságnak megfelelő beszéd (ApCsel 26,25). Így is mondhatnánk, összevonva: igaz beszéd.
Az „igaz beszéd” kifejezés tehát azt jelenti, hogy arra a szóra, üzenetre bátran támaszkodhatsz, megbízhatsz benne, nem hazugság. Nincs benne félretájékoztatás, csúsztatás, nagyítás-kicsinyítés, amit ismerünk a kereskedelem világából, a reklámok világából, a filozófusok világából és a politikusok világából is, persze. Ma azt hirdetik, hogy ez vagy az a portéka a legolcsóbb termék, de mire odaérünk a boltba, már az a legdrágább. Na, de hát, kérem, eltelt itt közben tíz perc – felelnek cinikusan. Nagy gondolat ejti ámulatba a világot, egy újabb filozófia, tökéletes eszme-rendszer, és aki filozófus, mind azt fújja. De tíz év múlva már a szerzője nevét is elfelejtettük. Hallgatjuk a politikusok kampány-beszédeit. Aztán a választások után két nappal, hirtelen átalakulnak a dolgok, s amire ígéretet tett a polgármester-jelölt, az megszűnt aktuálisnak lenni. Remélhetjük-e, kérdezem, hogy mi korunk nagyemberei, a híresek, a népszerűek egyszer majd eljutnak az igazmondás művészetére?
E tapasztalatok okán hajlunk arra, hogy az apostol szavát – igaz beszéd ez, valóságnak megfelelő, megfontolt beszéd ez – afféle erősködésnek vegyük. De éppen ő mondja a Római levélben, hogy az embert a beszéde alapján ítélik meg igaznak, vagy hazugnak (Róma 3,13). Aki igaz beszédet mond, azonosul is azzal, amit mond, s ilyen értelemben igaz ember. Ha hamis beszédet mond, előbb-utóbb lelepleződik, és hamis embernek fogjuk tartani. Sőt, roppant nagy a tét! Mert nem a szorzótábláról vagy az aktuális benzinárról beszélünk itt. Az igazság beszéde éppenséggel az üdvösség evangéliuma, amely megpecsételi a hitet (Ef 1,13). A Kolossé levélben Krisztus feltámadását nevezi az igazság beszédének (Kolossé 1,5). Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló minden... Ez az egyetlen igaz beszéd, amelyre bizton rátámaszkodhatunk, és amely tiszta fénybe állít mindent, ami a világban van. Hadd idézzek még néhány helyet. Az első Timóteus levélben mondja Pál: „igaz beszéd ez, Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket, akik között első vagyok én.” (1Tim 1,15) Személyes vallomás ez, s ugyan miért hazudna az, akit kimentettek a halálos árból? Ugyanitt, később ezt mondja: „igaz beszéd ez, azért is szenvedünk, mert az élő Istenbe vetettük reményünket, aki minden embernek megtartója.” (1Tim 4,9) Az iménti személyes vallomást kinyitja, és általános igazságot mond: ha Istenbe vetjük hitünket, megtaláljuk a megmenekülésnek, az üdvösségnek az alapját. Titusznak pedig azt írja: „igaz beszéd ez, Krisztus kegyelme által lettünk örökösök az örök életre.” (Titus 3,8) Tehát nem különféle vélemények elbírálásáról van itt szó, vagy a közhangulat ingadozásáról, futó meggyőződésekről, igazságmozzanatokról, hanem életről és halálról, üdvösségről és elveszésről, igazságról és hamisságról! Vagyis istenfélelemről, kegyességről, ahogy korábban láttuk már. Pál a mi életünkről beszél, a kegyes életről, amely magához Istenhez vezet el.
Erre vonatkozik az igaz beszéd.
De most nehéz helyzetben kell ezt mondania, börtönben van. Vagy inkább siralomházban, mert a pere eldőlt, elítélték, halálra készül. Őt tehát az igaz beszéd a vértanúság felé repíti, Timóteus azonban, aki Kis-Ázsiában maradt az apostol által alapított gyülekezetek gondozására, kétségtelenül elbizonytalanodott. Nagy zajongás közepette szolgál. Pál is tud erről és így festi le a nehéz helyzetet: „Az emberek magukat szeretők lesznek: pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, érzékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői” (2Tim 3) A költészetre fogékonyak belehalhatnak ebbe a felsorolásba egy csomó „k” betűt. Kemény világ ez! A magukat szeretők világa. Az emberek nem istenszeretők, nem kegyességkedvelők, nem emberszeretők, hanem maguk-szeretők. Nem vigasztalom magamat azzal, hogy lám, kétezer évvel ezelőtt is így volt, nem változott semmit a világ, Nyugaton a helyzet változatlan. Mert ha változatlan a helyzet, akkor nagy baj van. Mert amiket itt fölsorol az apostol, ezek miatt omlott össze a Római Birodalom. És ha ez jövendölés itt, és Nyugaton a helyzet változatlan, akkor végromlás felé rohanunk. Mert az emberek magukat-szeretők. Mondhatná valaki, hogy ez itt csak keserű beszéd, mert ugyan hogyan láthatná másképpen a világot egy börtönben ülő ember? Évtizedeket küszködött, viselte a betegségeket, az éhezését, a virrasztásokat, a hajótöréseket, a megvádoltatásokat - az örömhírért! De most vége mindennek. Hát hogyan láthatná másképp az ilyen ember a világot, mint így, ahogy leírja? Hogyan másképp lássuk mi is a világot, ha eltelt az életünkből 60, 70, ki tudja hány esztendő, évtizedeket foglalkoztunk jó ügyekkel és a végén csak visszaborítják ránk?!
Hozzánk is beállíthat ez az érzés. Bármennyire is biztonságban tudjuk magunkat társadalmilag vagy politikailag, annyit vádat hordanak ma a keresztényekre, hogy aggodalom tölti el az embert. Mondjuk rá: ilyen a világ? Még ilyenebb! Mert Pál apostol azzal folytatja, hogy vannak olyanok, akiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét. Szó szerint: vannak formára kegyesek, akik a kegyesség morfológiáját, a magatartás-alakokat, a gesztusokat kitűnően művelik, de életvitelükkel megtagadják a kegyesség, az Istenhez vezető élet, a boldog élet erejét. Az ilyenek, folytatja az apostol, a hitre nézve nem becsületes emberek, hit dolgában megbízhatatlanok, nem lehet rájuk támaszkodni. Itt a levélben két tévtanítót említ név szerint, Himenéust és Filétust, akik üres lármával töltik meg az aggodalmaskodó, gyötrődő, szorongó keresztények szívét. Márpedig ez a lárma csak istentelenségre vezet, melynek a gesztusai emlékeztetnek az igazi istenhívő életre, de a tartalma egészen más. Jézus mondja a képmutatókról: megtisztítjátok az edényeket kívül, de belül rakva vagytok mindenféle undoksággal.
Ó, kedves testvérek, ma is hallom ám hogyan döngetik némelyek a mellüket, hogy mekkora nagy keresztények ők, nagyobbak, mint bárki más, akik nem is keresztények. Hallottam ezt mostanában egy politikustól is. Most nincs választási kampány, hát bátran szóba hozom. De hadd jegyezzem meg: könnyű ám a nem-keresztényhez képest kereszténynek lenni! Sőt, a másik keresztyénhez képest is könnyű keresztyénebbnek lenni. Mondanám ezt én. De nagy a lárma, messze hangzik a melldöngetés robaja. Inkább hát kérdezem: hol van a kegyesség megtartó ereje, hol van az evangélium életformáló hatalma, hol kezdődik el az a nagy változás, amiért érdemes élni? Az apostol megfogalmazza ezt a Római levélben. A 7. részben azt mondja: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halál e testéből! S nyomban a 8. részben fölujjong: hála az Istennek, mert nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, mert akik Krisztusban vannak, azok új teremtés, azokban új élet kezdődött. Hol van ez az új élet? Értjük tehát, hogy a magára maradt Timóteus - az apostol Rómában halálra készül, ő pedig itt gyötrődik – miként keresi másokban, és nyilván magában is ezt az életformáló hatalmat. S érthető, hogy megrémíti a szentségtelen, üres lárma. Főleg, mert a lényege szerint, ez a zajongás nem ateizmus. Nem azt kiabálják a hamiskodók, hogy: nincs Isten! Ó, ezt csak a bolond mondja (13. szoltár). Nem az Isten ellenségei kiabálják ezt, ők nem áhítoznak a mi társaságunkba. Az istentelenek csizmával szokták berúgni a templomajtót, meg a szívünk ajtaját is. S ha eltűntek, szabadság-ünnepet tartunk, megemlékezünk arról, hogy véget ért a zsarnokság, szabad hinni. A hamis atyafiak nem így és nem ezért jönnek. Azt mondja az apostol: belopakodnak, tehát kegyes szöveggel jönnek, mint valami nagy teológusok.  És ennek a nagy teológiának, amit ez a két alak, Himenéus és Filétushirdetett, az a lényege, hogy már megtörtént a feltámadás. Szép ötlet, mondhatni. Luther szerint ez a theologia gloriae, a dicsőség teológiája, amely azonban hamis, mert nem ismeri a keresztet!
Az apostol igen jól ismerte ezt a gondolatot, már a korintusiak között is voltak olyanok, akik azt hirdették, hogy ők már feltámadtak (1Kor 15). S lám, most a Timóteus által vezetett gyülekezetekben is megjelenik ez a hamis tanítás. Éspedig olyan erővel, hogy mint valami üszög, vagy rákfekély terjed. A kukoricaüszög, tudjuk, nehezen legyőzhető növényi betegség. Ha egy kukoricaszáron megjelenik, azt bizony kapával kell kiütni és el kell égetni, nehogy az egész kukoricatáblát megfertőzze. De mit jelent ez a mondás: hogy mi már feltámadtunk? Ha hívőkké lettünk, mondják a tévtanítók, akkor megízleltük az eljövendő világ erőit, és éppen ezért már fel is támadtunk. Most már csak azt várjuk, hogy nyikorduljon a mennyország kapujának a zsanérja, mi itt állunk a kapu előtt készen bemenni. Ez azonban azt jelenti, hogy Isten alá van rendelve annak, ami itt és most van. Ha mi már feltámadtunk, ha angyalokkal társalgunk, csakis Isten az, aki késik és várat bennünket. Angyalokká lettünk volna? Idézzük csak a korintusi levelet. Nem véletlenül mondja ott az apostol szeretet himnuszában, hogy: ha angyaloknak nyelvén szólnék is... (1Kor 13), mert voltak Korintusban olyanok, akik ezt hirdették: feltámadtunk, már az angyalok nyelvén beszélünk. Nahát, Gábriellel és Mihály arkangyallal ultizom esténként. Ha ez így volna, akkor Isten alá volna rendelve mindannak, ami itt és most van, akkor a hitnek, a reménynek és a szeretetnek nincs más dolga, mint kicsikarni Istentől, amit az ember itt és most jónak gondol. Ami nekem jó, az legyen úgy is. Úgy legyen ám! Isten teremtő hatalma az ember szolgálatába áll. Én már tudom, hogy mi a jó, Isten talán még nem tudja, de majd csak beáll a sorba, hiszen szeret! S ha szeret, diktálhatunk neki. Ugye, ismerős ez! A hit, a remény, meg a szeretet is arra való, hogy előrébb lendítsék azt, amit én jónak, fontosnak gondolok. Vannak is mindenféle jó programok. Kell hozzá megfelelő erőforrást. Isten is csak egy erőforrás. Jól látja Pál, hogy a hamis teológusnak csak addig kell Isten, amíg jól van dolguk. De valójában bennük már elsikkadt az igazi reménység. Ha pedig elvész a Jézus Krisztusba vetett reményünk, akkor kisiklik az életünk nagy átformálódásának a története. Mert nem az a boldogtalanság, ha nem áll be azonnal a jó, hanem az, ha eltávolodunk minden jónak a forrásától.
Ennek okáért, mondja itt Pál, én mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Jézus Krisztusban való üdvösséget örök dicsőséggel egyben. Majd hozzátoldja: „igaz beszéd ez, mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, ő is megtagad minket, ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.”
Meghalni Krisztussal együtt. Így kezdődik a kegyes élet. Az újjászületés halállal kezdődik. Ezt mondja az apostol a Galata levélben: „a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Galata 5,19) Az ember egész megváltása – Isten kikutathatatlan, titokzatos, megrendítő és csodálatos akaratából  – emberileg szólva kudarccal kezdődik. Az új élet, amelyre mindannyian vágyunk – Isten végéremehetetlen végzéséből  –  halállal kezdődik. De nem az én halálommal, a legrosszabb halálával, nem az arra leginkább méltó kudarcával, hanem az egyetlen igaz halálával, az egyetlen követésre méltó pusztulásával. Az én halálom majd akkor következik, miután ő feltámadt! Ez a dráma abban az egy szóban tökéletesen benne van, amit húsvét délutánján az emmausi tanítványok mondanak: pedig mi azt reméltük... azt hittük, Jézus fogja elhozni az országot. De már három napja, hogy vége van ennek az egésznek. (Lukács 24,21) Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus  - felel erre a csüggedésre az apostol. Az új életem úgy kezdődött, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem én is. Az ő tökéletes áldozatában van elrejtve a feltámadás ereje is, és, megfordítva, Krisztus feltámadásában jut érvényre az áldozata.
Ha tűrünk, akkor vele együtt is fogunk uralkodni. A Római levélben, amikor feltárja a szívét, és a nagy istentitkok magasságából előlép ő maga, azt mondja az apostol: „dicsekedünk a háborúságokban, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig soha nem szégyenít meg, mert az Isten szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róma 5,3-5) Ha tűrünk, az próbatétel. Ha megálljuk a próbatételt, abból reménység lesz, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert a feltámadás hitéért, az élet átformálódásának nagy reménységéért, az Istenben megnyert boldogságért tűrünk. És nem adjuk oda magunkat annak, ami jelenleg éppen jól hangzik, és azt duruzsolja a fülünkbe, hogy már fel is támadtunk volna. Talán azért volna itt Isten, azért jött, azért kopogtat, hogy megkérdezze: kicsi gazdám, mit parancsolsz? Terülj, terülj asztalkám? Testvérek, a Biblia nem Aladdin csodalámpája, amit megdörzsölgetünk és kijön a dzsinn, hogy minden kívánságunk teljesítse. Ha kinyitod a Bibliát, ott arról olvasol, amit Isten akar és parancsol! Ha Krisztussal tűrünk, vele együtt is fogunk uralkodni.
Ez az új szövetségnek a lényege. Ezért Jézus szavait is idézi, amikor azt mondja, ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Mikor Jézus elküldi tanítványait Isten országának jó hírével, azt mondja, hogy ha valaki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én Atyám előtt. De ha valaki vallást tesz rólam, mellém áll, velem együtt tűr, velem együtt meghal, aki tehát az én üdvözítő halálomat életváltoztató hatalomként elfogadja, az új életet nyer és én is mellé állok, és bizonyságot teszek róla. (Mt 10,33) Ez az új szövetség. Aki tehát nem veszi föl a keresztet, nem vállalja Krisztus halálát és nem hiszi a feltámadás nagy titkát, azt nem érti, nem érheti, hogy Isten éppen üdvtetteiben jelentette be ránk igényét. Nem akkor boldog az Isten, amikor mi bejelentjük Rá az igényünket! Istenre igényt tartani -  ez belénk teremtett adottság. Kálvin azt mondja, hogy minden ember szívében el van ültetve az istenérzék. Minden ember igényel valamilyen Istent. Bizony, örülünk, ha valaki keresi az Istent. Örülünk, ha valaki akarja az Istent. Végre!  De Isten titkát ez a szent szövetség tárja fel: Ő tart rád igényt, hogy úgy élj, úgy higgy, úgy remélj, és úgy szeress, ahogy az az ő életrendjében van. Aki megtagad, mondja Jézus, azt megtagadom én is.  Legmélyebben azonban nem az ateistákra vonatkozik ez az igény. Megtagadni csak azt lehet, akit ismertünk. Megtagadni csak azt lehet, akiben hittünk. Elfordulni csak attól lehet, akivel együtt voltunk. Ezért használják az evangélisták Péter tagadására is ugyanezt a szót. Péter ismerte és szerette Jézust. Péter áldásokat kapott Jézustól. Péter elkötelezte magát Jézusnak. Péter a legnagyobb titkot kapta meg a Szentlélek által, ki tudta mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. (Máté 16,16) És Pétert boldognak mondja Jézus, mert ezt nem test és vér, hanem a mennyei Atya jelentette ki neki. Péter első volt a sorban. Kész volt meghalni is Jézusért. Aztán megtagadta. Vagyis Péter megbontotta a szövetség rendjét. Mint azok is, mondja Pál, akik forma szerint kegyességben élnek, mégis megbízhatatlanok. Azt hangoztatják, hogy ismerik Istent, ám tetteikkel megtagadják őt, mert utálatosak, engedetlenek és semmiféle jótettre nem alkalmasak.
Kemény tehát a szó, amit az apostol Timóteusnak mond. Mégsem ezzel ér véget az igaz beszéd! Így zárja: ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.
Hitetlenkedünk. Két helyen olvassuk még ezt a szót nyomatékkal. Egyrészt Jézus feltámadáskor, amikor jelentik a sírlátogató asszonyok, hogy feltámadott az Úr. De a tanítványok hitetlenkedtek. Asszonyos fecsegésnek tartották a beszédüket. Hát kié akkor az utolsó szó? A hitetlen tanítványoké? Nahát, csak jöjjenek ezek az asszonyok, fecsegjenek össze-vissza! Aztán elszalad Péter és János, ők is jönnek vissza, és mondják, úgy van, ahogy az asszonyok mondták, de nekik se hittek. Kié itt az utolsó szó? Miért ragaszkodunk olyan nagyon ahhoz, hogy a miénk legyen? A hitetlenségünké? Valóban, kérdezem, lehet a tiéd az utolsó szó Istennel szemben is?  Kierkegaard, a nagy filozófus azt mondja: Istennel szemben sosincs igazad. Ezt így forgatja át az önhitt ember: nekem Istennel szemben is igazam van! Miféle igazság ez? A tagadás igazsága. És, kérdezem, mennyi élet van abban?
Másodszor Pál utal erre a Római levélben, ahol szintén leírja, hogy milyen üres a kegyesség puszta látszata. Mint a terméketlen fügefa. Ám, mondja: a hitetlenek hitetlensége nem teszi hiábavalóvá Isten hűségét (Róma 3,3). Mi már-már végképp elcsüggednénk, mikor megbukik egy nagy ember, mikor kiderül egy nagy hívőről, hogy nem nagy hívő, sőt nem is hívő. Még inkább csüggedünk, ha rádöbbenünk, hogy nem kell az egyházra sarat hordani, mert van rajta elég. Vagy mikor mi magunk is, akik nagy buzdulással nekilódulunk az új életnek, és nem félúton, hanem az első lépések után megtorpanunk. Ilyenkor beköszönt teljesedik a „nincs” uralma, és tolul bennünk a végső szó:  nincs hit, nincs remény, nincs szeretet, nincs feltámadás, nincs új élet, nincs is Isten. Ám ez a hitetlenségünk sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét.
Ő hű marad. Ebben gyökerezik az evangélium. Semmilyen kétség, semmilyen hitetlenség, semmilyen megerőtlenedés, semmilyen gonoszság, semmiféle hányattatás, semmiféle tűrhetetlenség, semmiféle szenvedés, és még a halál sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét. Ha mi hitetlenkedünk is, vagy ha hűtlenkedünk is, s akár ha azzal summázzuk be az egész életünket, hogy nem ér semmit az egész,  mindez együttvéve sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét. Ha mi hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja. Ebben van egyetlen reményünk: a te hitetlenséged nem teszi hiteltelenné Istent, a te csüggedésed és reménytelenséged nem veszi el a reménység alapját és nem teszi erőtlenné Istent. A te önszeretetedre való hajlamod, melynek annyi mutánsa van, hogy a végére nem érsz, nem csorbítja Isten hűségét. Hanem a hűséges Isten újra meg újra megajándékoz hittel. Ahogyan a Krisztusát megtagadó Pétert is megajándékozta Krisztus. Nem azt kérdezte, hogy: Péter nagyobb, látványosabb, sikeresebb, hitelesebb keresztyén vagy-e a többinél, hanem ezt kérdezte: szeretsz-e engem, Péter? Vagy, ha mégis jobb akarsz lenni a többinél, ezt kérdetzi: jobban szeretsz-e engem, mint őket? (Jn 21,15) Nem Péter szívéből, nem az életéből, nem a sorsából fakad ez a megbízható, igaz beszéd! Az csak egyszerű visszhang a mester szavára: igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Mert Krisztus önmagát meg nem tagadhatja. Mikor úgy tűnik, hogy az utolsó szó is a tagadásé, sóhajts bátran, és kérd el az igaz beszédet, melyre bizton támaszkodhatsz. Az igaz beszéd maga Jézus Krisztus, aki meghalt és feltámadott, hogy új életünk legyen Benne. Ámen

„Lett én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letett engem a völgynek közepette, mely csontokkal volt rakva. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és íme, felette sok volt a völgy színén, és íme, igen megszáradtak. És ezt mondta nekem: Embernek fia! vajon megélednek-é ezek a tetemek? és ezt mondtam: Uram Isten, te tudod! És mondta nekem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Íme, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. És prófétáltam, amint parancsolva volt nekem. És mikor prófétálnék, zúgás lett és íme, zörgés, és egybementek a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És láttamm, és íme, inak voltak rajtok, és hús növekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem volt még bennük. És mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! És prófétáltam, amint parancsolta. És beléjük ment a lélek s megéledtek, s lábaikra álltak, felette nagy sereg. És mondta nekem: Embernek fia! ezek a tetemek az Izráel egész háza. Íme, ezt mondják: Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk! Annakokáért prófétálj, és mondjad nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket Izráel földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor majd megnyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek, és leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és megcselekedtem, ezt mondja az Úr Isten.” (Ezékiel könyve 37,1-14)
Szeretet, gyülekezet, kedves testvérek! Vörösmarty Szózatának híres sorait mindannyian fejből tudjuk, és sokszor idézzük is:
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Száz ezrek' ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A' nagyszerű halál,
Hol a' temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
'S a' sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körűl,
'S az ember' millióinak
Szemében gyászköny ül.
De ne legyél romantikus, mint volt Vörösmarty! Mert tudnod kell, hogy a sírt hol nemzet süllyed el, igen, népek veszik körül, de bizony, szemükben gyászkönny nem ül! A világháborúk katonasírjai, vagy a tömegsírok nem messze, Boszniában, a középkori nagy nemzettemetők mind-mind azt mondják, hogy a győztesek szemében nem ül gyászkönny. Ráadásul, a csataterek és a katonatemetők azt sem igazolják, hogy lett volna valaha is romantikus háború. A háború iszonyatos dolog. Vörösmarty mondja egy másik versében: „az ember sárkányfogvetemény, nincsen remény, nincsen remény!” Ilyen az ember.
A próféta látomása is félelmetes, szinte felfoghatatlan. Csatamezőt lát egy völgyben. A „völgy” szó ebben a formájában ritka kifejezés. Zakariás próféta egy esetben használja, a megiddói csatatérre (Zak 12,11), ahol a krónikák szerint négyezer éve folyton nagy csatákat vívnak. Itt csapott össze Babilon és Egyiptom. Itt küzdöttek meg a kánaáni felszabadításért küzdő népek a törökökkel. Itt vívtak csatát az első világháborúban az angolok és a németek. És a jövendölés szerint ott lesz majd a végső nagy apokaliptikus harc is. Régen a győztes temetetlenül hagyta a lekaszabolt ellenség tetemeit, a megszáradt csontok évtizedekig hirdették diadalát. Ilyen helyen jár most Ezékiel.  A Lélek vitte oda, de ő nem mert a szétdobált csontok közé bemenni, csak körbejárta völgyet, mint amikor illedelmesen járunk egy sírkertben a kijelölt úton, s nem gázolunk át a sírok között. Ez itt a próféta népének a temetője. Talán azoknak a szétszórt csontjait látja, akiket tízegynéhány éve Jósiás királlyal együtt kaszaboltak le itt, mikor kiszálltak, hogy föltartóztassák Egyiptomot (2Királyok 24,29). De lehet, hogy azoknak a menekülőknek a tetemei ezek, akiket akkor mészároltak le, mikor Babilon a földdel egyenlővé tette Jeruzsálemet. Így is, úgy is, megrendítő a próféta helyzete.
Ezékiel igen különös alak, láttuk már. A származása, neveltetése, szolgálati rendje szerint a papok közé tartozik. A papok többségét, a királlyal, a nép elitjével, értelmiségiekkel, gazdasági szakemberekkel, legkiválóbb szakmunkásokkal, mintegy tízezer embert elhurcoltak Babilóniába. Köztük volt Ezékiel próféta is, aki immár tíz éve várja, hogy hazatérhessenek. És tíz éve várja, hogy egyáltalán papi szolgálatot végezhessen. A dátumok egyeztetéséből kiderül, hogy éppen harminc esztendős volt, amikor fogságba vitték. Márpedig a mózesi törvények szerint a templomi szolgálatot pap csak 30 esztendős korában kezdhetett. Tehát Ezékiel éppen elkezdte volna szolgálatát, mikor fogságba vitték. Ott pedig prófétai elhívást kapott, vagyis bizonyos értelemben papi hivatásával került ellentmondásba. Ugyanis a papok és a próféták között mindig volt (van) valami különös feszültség. Igen, olykor papokból is lett próféta, ám a próféták üzenete magába foglalta a papi rend bírálatát is, a papi szolgálat meghamisítása miatt. Olvassuk csak el Jeremiás templomi prédikációját! És kapcsoljuk hozzá Krisztus szavait, mikor megtisztította a jeruzsálemi templomot: latrok barlangjává tettétek az Úr házát! (Jeremiás 7,11; Máté 21,13) Becsapjátok a népet, mondja a próféta a papoknak, mert az emberek feljönnek ide, a szent helyre, bemutatják az áldozatot, és így kiáltanak: ez az Úr háza, ez az Úr háza, bemutattuk az áldozatot, eleget tettünk a bűneinkért, megszabadultunk! Aztán ki-ki hazamegy, és folytatja tovább addigi életét. Előbb tegyétek rendbe otthon a dolgaitokat! Ne nyomjátok el a szegényeket, hagyjátok abba a csalást, a hamiskodást, a házasságtörést, a bálványimádást, aztán gyertek ide! Jézus szavait még jobban ismerjük: előbb békélj meg a te felebarátoddal, aztán menj el a templomba és mutasd be áldozatodat!  (Máté 5,24) A próféták ítélete szerint a papok az elnyomók cinkosai voltak. Fönntartották a rend látszatát, de ezzel csak afféle szent baldachint tartottak az igazságtalanságok világa fölé, szenteltvízzel behintették az elfogadhatatlant, és azt a tévhitet táplálták, hogy az oltáron végzett áldozatért cserébe a kegyelem Ura mindent elrendez majd. Olcsó kegyelem!
De nézzük meg fordítva is mindezt, mert enélkül nem érthető papok és próféták konfliktusa. Lám, a próféták milyen keveset beszélnek isteni kegyelemről, könyörületről! Ezékiel prófétánál is fantasztikus leírásokat olvasni arról, hogy miképpen hozta ki Isten Egyiptomból a népét, hogyan vezette át őket a pusztaságon, hogyan adta nekik az ígéret földjét, s hogy a nép viszont folyton elfordult Istentől, fellázadt ellene. Hát hogyan szólhatna ezek után kegyelemről? Korábban olvastuk, hogy megkeresték az otthon maradt vezetők és tanácsot kértek tőle a birodalom elleni lázadás ügyében. Mit szól ehhez az Úr? És nincs üzenet. Illetve, az az üzenet, hogy semmi sem lesz abból, amit elterveztek, az isteni ítélet végbemegy (Ezékiel 20). A papnak viszont az a tiszte, hogy vigasztaljon. A papnak az a tiszte, hogy megértse az embert. A papnak az a tiszte, hogy könyörülettel odahajoljon a szenvedőhöz. A papnak az a tiszte, hogy kimossa az elgennyedt sebeket és meggyógyítsa a sebzett lelket. Hogyan tehetné ezt, ha nincs kegyelem? Roppant feszültség van hát Ezékiel életében – mert pap ő, akit prófétául rendelt az Úr. A részvét és a közbejárás embere, mégis ítéletet kell hirdetnie. Ma is mondják igehirdetőkre: prófétás beszédű. Ha ő prédikál, az emberek, akik mosolyogva mentek be a templomba, sírva jönnek ki onnan. Más prédikátorokra meg azt mondják: lágyszívű, galamb pap, csak szelíden burukkol a fülünkbe. Hozzá menj, ha gyászod van, ő megvigasztal, bátorít, enyhít, csökkenti a fájdalmat, odaáll az Úr elé, és sír népért, hátha megenyhíti Isten a haragját.
Ezékielt tíz esztendeje vitték fogságba. A leírásból kiderül, hogy ez afféle Gulág-rabság volt. Az elhurcoltakat nem messze a birodalom fővárosától  elkülönített helyeken telepítették le, és a tehetségük szerint osztották be őket különféle munkákra. Amúgy békén hagyták őket, élhettek magukban. De hiába. Olvassuk csak a 137. zsoltárt! „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékeztünk.” A foglyok folyton hazavágyakoztak, sírtak Jeruzsálem után, és sírtak a szentély után. A sírók között ott volt Ezékiel is, a próféta-pap, vagy pap-próféta, aki egyetlen egy napot nem tölthetett el az Úr házában papi szolgálatban, mert fogságba vitték. És immár tíz esztendeje várja ő is, hogy hazatérhessen és megkezdhesse ezt a papi szolgálatot. Mikor enyhül meg Isten? Mikor oldozza el népe köteleit? Mikor mondja az Úr, hogy elég már a büntetésből? S akkor talán hazatérhetünk. S akkor hazamehetek, és megállhatok az Úr házának tornácán. Mert, bizony, boldog az ember, aki az Úr házában lakozik! Mert jobb egy nap Isten házának tornácaiban, mint ezer nap másutt egyebütt! (Zsoltár 84) Aztán jön a hír, hogy már templom sincs, lerombolták. Tehát sem politikai eszköze, sem lelki vezetése nincs a népnek. Vége mindennek!
Ekkor látja a próféta a csontokkal teleszórt csatamező látomását. Szürreális az, amit lát: ez a völgy a vereség helye, és egyben temető. Mikor az Úr elmagyarázza a prófétának a látomás értelmét, idézi népe panaszát: elszáradtak csontjaink, elveszett a mi reménységünk, kivágattunk (Ezékiel 37,11). Ha visszalapozunk Mózes ötödik könyvéhez, látni fogjuk, hogyan rendelkezik a törvény főben járó bűnök esetén a büntetésről: vágattassék ki! (5Mózes 15,30) Mint amikor az orvos a beteg testből kivágja a rákos daganatot, vagy mint amikor a kertész lefűrészel a fáról egy elkorhadt ágat. Ezt mondja hát a nép, és bizonnyal Ezékiel is a fogság idején: kivágattunk. Rákos daganat lettünk a népek testén. Elkorhadt faág lettünk tele féreggel, kártékony rovarral, levágni és tűzre vetni valók. Ezzé lett Isten népe? Hogy van ez?
Mi több, Ezékiel nyomorúságát csak tovább súlyosbítja, hogy a felesége halálakor elvétetett tőle a prófétai szó. (Ezékiel 24) Kétszeres nyomorúság ez. Gyászba süllyed és nincs üzenet. Nincs látomás. Nincs mit mondani. Mennek hozzá az emberek, üzenetet várnak tőle. Annyit jövendölt, annyi mindent mondott, s ha keményen is, de szólt, és amíg van szó (üzenet), addig van Istennel élő kapcsolat. De most nincs szó, nincs üzenet, éppen most, a gyászban hallgatnia kell. És ebben egyidejűleg éli át a prófétának és a papnak a nyomorúságát. Arra sincs szava, hogy vége a népének (vágattassék ki!), és arra sincs szava, hogy Isten talán mégis megkegyelmez. Elvétetett tőle a szó! Elvétetett tőle az ítélet szava is, és a kegyelem szava is.
S lám, most itt a csontok között újra szólnia kell. Azért szürreális ez, mert a halottakhoz kell szólnia. Nem az élőkhöz, hanem a halottakhoz. Miféle szolgálat ez? Miféle tisztség ez? Láttatok már temetőben, a sír előtt kis lócán ülni mamókát, ahogy beszél. Magában beszél. De magának beszél? Én sokszor láttam ilyet. És tapintatosan mindig elhúzódom onnan. Mert kivel beszél ugyan? A néhai férjével, testvérével, szüleivel? Isten, aki megtiltotta a prófétának, hogy üzenetet mondjon az élőknek, most azt parancsolja: prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik... Kiknek? A csontoknak. A halottaknak. Madaraknak prédikálni, mint Szent Ferenc tette, roppant nagy dolog. De halottaknak prédikálni? Isten nagy terve tárul föl itt, és éppen itt, ahol véget érnek az emberi tervek.
Isten teremtő szava szólal meg itt, éppen itt, ahol elhallgat az ember és nem tudja többé belehímezni Isten szavát a maga gondolataiba. Mi sokszor kétségbeesett makacssággal ragadunk meg egy-egy isteni szót, legyen az prófécia, legyen az papi beszéd, és beleszőjük a magunkéba. Szép, nagy lelki szőtteseink vannak. De most a prófétának azokhoz kell szólnia, akik már nem szőnek szavakat, nem fonnak egybe üzeneteket. Egy csatatéren vagyunk, szétszórt csontok között. A sírnál, ahol egy nemzet süllyed el... És a prófétának szólnia kell a tetemekhez. Ez Isten nagy terve, hogy ez az ember (Ezékiel), aki már nem őriz magában reményt, ez az ember támassza fel a reményt.
Prófétálj felőlük! - mondja. A próféta pedig azt látja, hogy csontok egymáshoz találnak, inak és hús nő rajtuk, bőr borítja be őket, mintha visszaállna az idő, és éppen abban a pillanatban lennénk, amikor holtan összerogytak; és éppen fordítva is az időben: testek, melyekben nincs már lélek. És ekkor, a prófétai szolgálat után, jön a papi szolgálat. Jöjj, Lélek! – kiált Ezékiel. Ez a hívás, ez a pap szolgálata – epiklészisz, az istentisztelet rendje szerint! A próféta tiszte az, hogy nekünk, neked hozzám, hozzád hozzád szóljon, felőled szóljon, s ha kell, parancsoljon a megszáradt csontoknak is, a csontok pedig összemennek és újra tetemmé lesznek. De a pap az, aki leborul és azt mondja, hogy: jöjj, Lélek, a négy égtáj felől és lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! A próféta arra hív (téged), hogy jöjj Istenhez, a pap a Lelket hívja hozzád!
Mert lehet csontot csonthoz illeszteni, lehet rá húst és bőrt növeszteni, lehet dolgokat, tárgyakat, a világ részeit egymás mellé rakni, igen, mindent össze lehet rakni, úgy szépen, mint a legót. Mindent össze lehet pattintani. Ezt tette a próféta. De azokban a testekben még nem volt lélek...
Sokan úgy magyarázzák ezt a látomást, hogy a próféta itt népének megelevenedéséről jövendöl, ami aztán be is következett, véget ért a babiloni fogság, még ha Ezékiel már nem is érte meg azt. Amikor ledőlt a nagy Babilon, jött a perzsa birodalom és Czirus király hazaengedte a zsidókat, akik újraépítették a templomot is. Úgy lett, ahogy az Úr megjövendölte és Ezékiel továbbította: bevitte őket földjükre. Föltámadt a nép, csont a csonthoz, hús a húshoz, tetem a tetemhez talált, és lélek is adatott nekik. Egyszóval, ez egy szép allegória, mondják sokak, de semmiképpen nem arról a feltámadásról szól, amelyben mi hiszünk, ahogyan Jézus Krisztus feltámadt és általa feltámadunk majd mi is. Sok remek könyvet átolvastam a feltámadásról, Jézus feltámadásáról, a mi feltámadásunkról, „a halottak reménységéről”, ahogy erről Pál apostol beszél (ApCsel 23, 6), vagyis végső reménységünkről, és folyton kertestem, vajon hivatkoznak-e ezek a könyvek Ezékiel látomására. Nem nagyon. Legfeljebb csak utalnak rá, mint afféle allegóriára. Én ezt másképp gondolom, és nyilván a mennyországban is inkább Ezékielt olvassák, mint ezeket a tudós műveket. A próféták ugyanis sok mindent elmondtak, és ebből a sok mindenből sok mindent értettek is, de abban a sok mindenben, amit el kellett mondaniuk, mindig volt és mindig is van egy jelentéstöbblet, ami másban teljesedik, mint a közvetlen értelemben. Hadd mondjak erre egy példát, nem prófétait, hanem főpapit, tele súlyos árnyékokkal! Amikor Lázár feltámasztásának híre futott, összeült a Nagytanács, hogy mit tegyenek Jézussal, aki a csodát tette. Attól féltek ugyanis, hogy a nép nagy lelkesedéséből ribillió lesz, a rómaiak pedig erőszakkal fognak fellépni, leverik a népet, a Nagytanácsot szélnek eresztik, vége lesz az országnak. Ekkor Kajafás, a főpap, aki hivatalból közbejáró Isten és ember között, azt mondta nekik: „Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.” János evangélista pedig hozzátoldja: „ezt pedig nem magától mondta: hanem mivel abban az évben ő volt a főpap, jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért; de nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.” (János 11,46-52) Kajafás tett egy machiavellista megjegyzést: itt van ez a Jézus, emeljük ki a tömegből, tegyük félre, és csend lesz. Ezt így kell megoldani. Mert jobb, ha egy valaki hal meg, mintsem, hogy elvesszen az egész nép. Ennyi. S mégis: próféciát mondott. Jövendőt mondott, mert az üdvösség titkát mondta ki. Egy ember meghal, hogy senki el ne vesszen. Az egy Jézus hal meg, hogy te ne halj második halált! Egyetlenegy ember törleszt Isten előtt mindenki bűnéért, hogy ne légy adósa Istennek! Jövendőt mondott Kajafás? Gondolta volna? Igen, azt gondolta, remek megoldást kínál a szorongató holnapra. A jelentéstöbblet értelmében azonban az abszolút jövendőt mondta ki!
És íme, a ragyogó példa: jövendőt mond Ezékel próféta. Isten itt jövő időben beszél! Olvasom még egyszer: és megtudjátok majd, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom sírjaitokat, vagyis mikor meg fogom nyitni sírjaitokat, akkor fogjátok meg tudni, hogy én vagyok az Úr! (37,13) Isten a jövőről beszél, mert a feltámadás a jövő, mi több, a feltámadásban nyílik meg számunkra a jövő. De most nem akarok sokat vitatkozni sem Augustinus egyházatyával, sem Kálvin Jánossal, sem korunk kiváló prédikátoraival, akik allegóriának nevezik ezt a látomást, hanem inkább csak kérdezem: vajon mit olvasunk itt? Ezt mondja Ezékiel: „és prófétáltam, amint parancsolta, és miután prófétáltam, lett nagy zúgás, zörgés, egybementek a tetemek, mindeddig tetem a maga tetemeihez és láttam, hogy inak voltak rajtuk, hús növekedett, és felül bőr borította őket, de lélek, nem volt még bennük. És akkor ezt mondta nekem az Úr: prófétálj, emberfia, és mondjad a Léleknek: ezt mondja az Úristen, a négy szelek felől jöjj elő, Lélek, és lehelj ezekbe a megölöttekbe, hogy megéledjenek!” Ez teremtés, kedves testvérek. Nem allegória, hanem újrateremtés. Így teremtette Isten az embert. Kiformálta a föld sarából és a maga lelkét lehelte belé. Ezékiel nem könnyed kis allegóriát ad elő, hogy lám, Isten visszaforgatja az idő kerekét: előbb csontokat látunk, egy régi csata ottmaradt tetemeit, aztán visszaérkezünk abba a pillanatba, amikor még emberszerűek voltak, még nem porladtak el, aztán mikor még nem rohadtak el, aztán visszatér beléjük a lélek... Itt nem az idő visszapörgetéséről van szó! Hallottuk végig, nyomatékkal is olvastam: itt jövő időről van szó. Ez teremtés.
Mert Isten az, aki a semmiből teremtette a világot, Ő a semmiket valamikké teheti, és Isten az, aki a holtakat megelevenítheti. Ezért mondja Pál apostol, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés (2Kor 5,17), mert a feltámadás boldog ígéretét bírja. A feltámadás: új teremtés.
Ezékiel, láttuk a rettenetes helyzetben van (sem pap nem lehet, sem próféta nem tud lenni), mikor a halottakhoz kell szólnia. Vagyis emberileg elveszett minden, elveszett a nép reménye, és elveszett a saját egyéni reménye. Isten hallgat, immár tíz éve nem ad üzenetet a prófétának. Igen, lehet, hogy ebben a látomásban Ezékiel azt látja, hogy megelevenedik a saját reménye is, és a nép reménye is: mégsem vágattunk ki teljesen. Mégsem veszett el a remény, mégsem száradtak el a csontjaink teljesen? Mégis hazatérünk? Az a feltámadás, hogy hazatérünk.  S kérdem én: hát nem az az igazi jövő, hogy Isten trónusa előtt megállunk? Nem az a mindent meghatározó isteni áldás, hogy megláthatjuk Őt színről színre? S ha megszáradnak a csontjaink, vajon elvész minden reménységünk? Ez az örök sorsunk?
Vagy ideáig hat a próféta kiáltása: jöjj, Lélek a négy szelek felől és lehelj lelket, adj életet ezekbe a megölöttekbe!?  Testvérek, azért hívjuk Isten Szent Lelkét, hogy töltsön be bennünket. Mi, magyarok, különösen mi, reformátusok sokszor szorongva gondoljuk, hogy Vörösmarty látomásának csak az a része teljesül, miszerint elsüllyed a nép... De a próféta látomásában átélhetjük és boldog szívvel magunkhoz is öleljük az újat teremtő Isten kegyelmét. És felébred hitünk. Reményünk akkor van, ha hiszünk. Boldog hitünk pedig akkor van, ha Isten szavára építjük reményünket. Ámen.

‚‚Most pedig, amikor megérkezett hozzánk Timótheus ti tőletek, és örömhírt hozott nékünk a ti hitetek és szeretetetek felől, és arról, hogy jó emlékezéssel vagytok irántunk, mindenkor kívánván látni minket, miképpen mi is titeket. Ezáltal megvígasztalódtunk reátok nézve, atyámfiai, minden mi szorongattatásunk és szükségünk mellett is, a ti hitetek által. Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban. Mert milyen hálával is fizethetünk az Istennek ti érettetek, mindazért az örömért, amellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt?! Mikor éjjel-nappal nagy buzgón esedezünk, hogy megláthassuk a ti orcátokat, és kipótolhassuk a ti hitetek hiányait. Maga pedig az Isten és a mi Atyánk, és a mi Urunk a Jézus Krisztus egyengesse meg a mi útunkat ti hozzátok! Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben, amilyenek vagyunk mi is ti irántatok; hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljön a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szenteivel egyetemben.” (1Thesszalonikai levél 3,6-13)
Szeretett Testvérek! A 19. század az eredet bűvöletében élt. A geológust az érdekelte, hogy mikor jött létre a föld, a csillagászt az érdekelte, hogy miből jött létre a világegyetem, a biológust azt érdekelte, hol jelent meg az élet első formája, a vallástudóst az érdekelte, miben található a vallás eredete, a keresztyénség kutatóit pedig az foglalkoztatta, hogy honnan ered a keresztyénség, mi a lényege. Miután pedig az eredetet bűvkörében éltek, mindezt időrendben kívánták feltárni. (Nietzsche gúnyolódott is ezen, amikor az antikvárius történtet-írást ostorozta.) Kisebb mértékű, de nem jelentéktelen igyekezete a bibliatudósoknak az a célkitűzése is, hogy Pál apostol leveleinek időrendjét meghatározzák. Ugyanis, ahogy a kánonban állnak egymás után, az nem a levelek megírásának időrendje. És kisebb-nagyobb viták után, nagyjából tudjuk is a levelek keletkezésének időrendjét. Sőt, erről az első thesszalonikai levélről biztonsággal kijelenthetjük, hogy az apostol ismert levelei közül időrendben ez az első. (Erről még később fogok szólni.) A tudósok azért is bizonyosak ebben, mert Pál itt, a levél köszöntésében még nem nevezi magát apostolnak, hanem munkatársaival együtt mutatkozik be (Pál, Silvanus és Timóteus) és közösen nevezi mindhármukat apostoloknak (2,6). Ekkor még ugyanis nem kellett vitát folytatnia apostoli tekintélye miatt. És ez az úgymond „ártatlan” vagy vita-mentes időszak átfedésben van levél-szolgálatának kezdetével.
Éppen azért, amit itt olvastunk, kissé nagyképűnek tűnik. Olvassuk még egyszer: „buzgón esedezünk, hogy megláthassuk a ti orcátokat, és kipótolhassuk hitetek hiányait.” (3,10) Hát ezért, na! Miféle hitet kell itt kipótolni? Vassady Béla „A hit misztériuma” c. könyvében két tucat féle-fajta hitet sorol fel. Meghagyom, csak akad egy közöttük, amelyik pótlásra, kiegészítésre szorul. De engedjük most mégis, járjon csak át minket itt az első érzés. Lám, megsejthetjük – és ennek vannak másutt is nyomai az Újszövetségben - , hogy miért tartották Pál apostolt elviselhetetlenül arrogáns alaknak. Hogy is van ez? Bár el kellett menekülnöm Thesszalonikából, mondja, és egészen Athénig futottam, Silvanus is eltűnt, Timóteus is eltűnt, ti magatokra maradtatok az üldözés közepette, de most, hogy elült a bajt és Timóteus jó híreket hozott felőletek, én is szeretnék odamenni, hogy ami híja van a hiteteknek azt kipótoljam. Igen, korábban, itt a levélben magyarázkodik, hogy miért kellett eljönnie; valóban, nem mindennapi helyzet támadt Thesszalonikában, ahogy az Apostolok Cselekedetei leírja ezt (ApCsel 17). Azt mondja: akadályoznak minket, hogy prédikáljunk nektek, a pogányoknak ( 2,16). Ha mindezt összefogjuk és a levél céljához mérjük – a levél célja vigasztalás, paraklészisz: vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel, mondja többször is -, meg kell kérdeznünk, hogy ha tehát mégsem önteltség az apostol részéről az, amit itt ír: szeretnék köztetek lenni, hogy kipótoljam a hitetek hiányait, akkor mi van mögötte?  Miért mondja ezt az apostol? Nézzük bele a szóba!
A tartalmát nyomban érteni fogjuk, ahogy a harmadik részről rátérünk a negyedikre, mert az a rész egy váltás, egy új szakasz kezdete, akár egy másik levél is lehetne, hiszen itt a harmadik fejezetet szép eszkatológikus doxológiával zárja, majd utána mondja: „Egyébként  - ceterum - pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre (4,1).  És innen, a 4. résztől mi is megértjük, mit jelent Istennek tetsző módon élni, vagyis mimódon kell jól forgolódnotok és Istennek tetszeni, hogyan legyetek szentek, hogyan reménykedjetek jól, hogyan várjátok Krisztust, hogyan legyetek józanok, hogyan éljetek békességben, hogyan gyámolítsátok az erőtlent, hogyan legyetek türelmesek – ez a következő két rész tartalma. És leginkább: hogyan vígasztaljátok (bátorítsátok) egymást, hogyan álljatok oda a másik mellé (2,12; 3,2.7; 4,1.10; 5,11). Paraklészisz az egész levél. Mit jelent hát kipótolni a hit hiányait?
A hiány szó itt sokféleképpen fordítható.  A latin azt mondja: az, ami nincs ott (Vulgata: desum), bár ott lehetne, de nincs ott. Majdnem kerek a kört, egy cikkely hiányzik belőle. Majdnem kész a leves, egy kis sót kell beletenni és kész. Egy olasz fordítás a lacuna szót használja, és erre rímel sok angol fordítás is: gap – vagyis hézag; még nincs meg minden szükséges feltétel, nem teljes a sor. Valamit ki kell egészíteni, egésszé kell tenni.  Luther így fordítja: etwas mangelt an...)
És már át is tértünk a másik szóra, a görög kipótol (katartidzó) ige gyöke erre is megy vissza: ami egész, teljes, hiánytalan, kész. Erre vállalkozna Pál: eligazítjuk, rendbe tesszük, kipótoljuk, kiegészítjük azt, amire múlhatatlanul nagy szükség van, ahhoz, hogy jól forgolódjuk Isten előtt, hogy szentek legyünk, jól reménykedjünk, igazán várjuk Krisztust, békességben éljünk.... Ez a nagy keresztyén életlecke! Talán jobban értjük az apostol szándékát, ha úgy vesszük, hogy rímel erre az, amit a Római levél elején mond: szeretnék közétek menni, hogy felbuzduljunk egymás hite által (Rm 1,12) – hitből hitbe. Kapok hitetekből, bizodalmatokból, buzgóságotokból – és én is adok.
De van a pótlás, kiegészítés szónak másféle jelentése is. Például, amikor Máté leírja, hogy miképpen hívta el Jézus a tanítványokat a Galileai tenger mellett, azt mondja: „látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat...” (Mt 4,21). Vagyis megtisztították a rárakódott hínártól, moszattól, és újrakötötték az elszakadt csomókat, halászatra késszé tették, helyreállították.  Mondhatnánk, Pál azért akar Thesszalonikába menni, hogy megtisztítsa a hálót, újrakösse a szétzilálódott csomókat. A hányattatások során megannyi mocsok, iszap ül rá a lélekre, ezt el kell tisztítani. („nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk!” – 5,9) Testvéri kapcsolatok szakadnak meg, ezeket újra kell kötni.
De mehetünk tovább: ez itt orvosi műszó is. A régi görögök gyakran ezzel írták le, amikor az orvos a ficamot helyreigazítja. A bajban meginog a hit, a küzdelmekben türelmetlenné válunk, ha megütnek, fölgyullad a lelkemben a bosszú vágya, vagy ha hosszúra nyúlik a küzdelem, elhalványul a Krisztusba vetett reménység. Szeretnék közétek menni, hogy a hitnek a jó rendjét helyreállítsam! (Ahogy a korinthusiaknak is mondja: állítsátok helyre a jó rendet magatok között! 2Kor 13,11) Vagyis a közösség rendjének is metaforája a szó.  Plutharkosz is használja, amikor leírja, hogy a punok betörtek Itáliába, és a római szenátus Marcellust küldte ki az ellenállás megszervezésére. Ő aztán Nolában érve zűrzavart talált, mert a helyi hatóság képtelen volt féken tartani (katartidzo) a Hannibál oldalára átállt lakosságot (Marcellus, 10). Igen, ezt is jelenti a szó: kordában tartani. És ettől nem kell félni. Én láttam gyermekkoromban, hogy mi az értelme ennek. Egyszer lagzi volt, és a Kislók felőli dombról jött lefelé a lakodalmas kocsi, csakhogy az ittas ünneplők elfelejtették beakasztani a féket (vagyis egy vaskampóval rögzíteni a kereket, hogy a lejtőn csak csússzon a kocsi és ne gördüljön egyre gyorsabban). Meglett a baj. Ki áll oda egy lefelé dübörgő, elszabadult szekér elé? Hol van erre Toldi Miklós? Kordában tartani, azt jelenti, hogy az egészséges életműködést biztosítani. Thesszalonikában üldözés volt, elszabadultak az indulatok, de nemcsak velük szemben, hanem bennük is. Elég, ha megvádolnak, ha megfenyegetnek, ha érdektelennek mondanak, és máris konfliktusba keveredsz. („senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen” – 5,15) Szeretnék köztetek lenni, mondja az apostol, hogy ezt a ficamot visszarántsuk a helyére. Ha ki van ficamodva a vállad, akkor nincs kezed. Ott van ugyan, de nincs ott – nem tudod használni. Tehát az apostol orvosságot készít, gyógyítást akar vinni a számukra: mindenkor örüljetek! (5,16)
De még úgy is lehet a szót érteni, hogy az egyes ember számára keres javulást. Tehát nem a közösségben megjelent zűrzavart kell elrendezni, hanem egy-egy tagot, ahogy a Galata levélben mondja: szelíd lélekkel igazítsd helyre a vétkest (Gal 6,1).
Leginkább pedig azt mondhatnánk, hogy ugyanez a szó – kipótolni, rendbe hozni kiigazítani, helyreállítani, kiegészíteni -  teremtési ige. A Zsidókhoz írt levél mondja: hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett. A világot Isten szava alkotta készre, egészre teremtette, a láthatatlanból előállott a látható (Zsid 11,3).  Isten szava nélkül tohuvabohú a világ.
Kérdezzük hát még egyszer: mik ezek a hiányok, amelyeket pótolni akar az apostol? Hiány az, amire szükség van, de a hiány nem feltétlenül szegénység vagy nincstelenség, nem feltétlenül egész kikerekítéséhez szükséges rész. Ezért a kipótlás is inkább helyreállítás: a ficam meggyógyítása, a baj orvoslása, rend helyreállítása a zűrzavar után, az elszakadt háló újracsomózása. És a leginkább Isten teremtő igéjének átható ereje! A káoszból kozmosz lesz. A zűrzavarba keveredett gyülekezetből szent papság lesz. A megzavarodott, sarat, iszapot lövellő lélekből Isten jóságának csodálatos tükre lesz.
Igy értjük meg, hogy egyáltalán nem arrogáns az, amit Pál mond. Sőt, Kolossé levélben ezt is mondja: „kipótlom, ami híja van a Krisztus szenvedésének” (Kol 1,24). No, itt Anselmus és Kálvin csűrheti-csavarhatja ezt, hogy, ugyan mi híja lenne a Krisztus szenvedésének, hiszen az egyszeri és tökéletes áldozat! Mégiscsak rejtőzne itt Pálnál valami Frühkatholocismus? Nahát, mégiscsak kiderül róla, hogy egyáltalán nem protestáns és református, hanem valami  érdemszerző, társüdvözítési gondolat melenget itt? Egyáltalán nem.  Azért mondja ezt bátran a kolosséiaknak, mert jelzi: felveszem értetek a keresztet! Annyi a híja a Krisztus szenvedésének, hogy én is és ti is a Krisztus követőivé lesztek, márpedig csak az lehet a Krisztus tanítványa, aki felveszi a keresztet és úgy követi a Mestert!
Itt pedig azt mondja: akkor élek igazán, hogyha ti szilárdan álltok az Úrban. Ez az öröme. A vágya pedig az, hogy ami rendezetlen, nem működik jól, ami kificamodott, azt helyre tegye, kiigazítsa.
Ez tehát az apostol első levele. A keltezés közeli idejét is tudjuk, 50-51 táján írta. És ezt a levelet így fejezi be: „Hű az, aki elhívott titeket! (5,24) Ez Pál vigasztalása, buzdítása: a hűséges Isten erejében, a hűséges Krisztus áldásában, a hűséges Paraklétosz, a Szentlélek minden elrendező kegyelmében akar a thesszalonikaiakhoz menni. És milyen érdekes, az utolsó levelében is erről a hűségről beszél. Tudjuk ugyanis, hogy a Timóteushoz írt második levele az utolsó időrendben. Ekkor már kivégzésére vár. És ezt írja: „ha vele [Krisztussal] együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket; Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,11)
A 19. századiakat azért izgatta folyton az eredet, hogy lássák az kifejlődést, az evolúciót. Pál leveleinek időrendje is azért izgatta őket, hogy meg tudják írni Pál hitének evolúcióját, kifejlődését – és ehhez a nyitó pontot is látni kell. Nem vitatkozom a régiekkel. Csak mondom, hogy minden kezdet, minden genezis, minden origó, minden alfa – és minden vég, és ómega ebben van: hű az, aki elhívott.
Nem arrogáns az apostol, hanem Krisztus hűségében él, és ezt akarja megosztani. Legyetek hűségesek a hűséges Istenhez, legyetek hűségesek egymáshoz, buzduljatok fel egymás hite által, és pótoljátok ki, ami híja van a ti hiteteknek. Ámen

Kedves konfirmálandó, Testvéreim, családtagok, szeretett Gyülekezet! Szép igét ad elénk Isten Szent Lelke a Római levélből. Valóban szép igét ad, és ezt fontos hangsúlyozni. Mi most csak félig vagyunk szépek. Mióta a járvány tombol, maszkot hordunk, és fogunk még sokáig, mert a járvány második hulláma nehezebb és kiterjedtebb lesz, mint volt az első. De a járvány első napjai óta különös szemlélet vett erőt rajtam. Ha maszkos embert látok, csak félig látom az arcát, nem látom azt a szép emberarcot, amelyre Isten megformált bennünket. A szemét látni, bár sokszor azt is félig eltakarva, és akik szemüvegesek, azoknak a szemüket sem lehet látni, mert bepárásodik a szemüvegük. Mostanában tehát, amikor kevesebbet látunk egymásból, és alig-alig adatik meg az istenképűségünk nagyszerű a látványa, hogy ugyanis az ember szép, nos, most tanuljuk meg igazán, milyen nagy ajándék, az ahogy az angol mondja: face to face, arctól arcig (a magyar csak így mondja, szemtől szembe) lássuk egymást. Ezért még inkább támaszkodnunk kell az igére, amit hallunk. A hit hallásból van, de jaj, milyen keveset látunk abból, amit az ige láttatni akar velünk! A rendkívüli körülményeket hadd fokozzam annak fölidézésével, hogy a 18. században, amikor a magyar Alföldön nagy pestisjárvány dúlt, a karanténba zárt betegeket nem akarták megfosztani az úrvacsora szent jegyeitől, ezért sok helyen a lelkipásztor egy hosszú rúdon keresztül nyújtotta be nekik a kenyeret és kelyhet. Hála Istennek, még nincs, és reméljük, nem is lesz ilyen helyzet, de talán érzékeljük, hogy a régiekben is micsoda igyekezet volt arra, hogy a betegeket is megtalálják Isten élő igéjével, a hallható igével, és a láthatóval is, a szentség kenyerével és a poharával. Mert múlhatatlanul fontos a számunkra.
Az apostol is rendkívüli dolgot mond itt. Így fejezi be csodálatos buzdítását: az éjszaka elmúlt, a nappal elközelített, ideje tehát, hogy azt cselekedjük, amire Isten igéje kötelez bennünket, mert már közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk!  Rendkívüli bejelentés ez. Rendkívüli megállapítás, mely kiszakít a mindennapjainkból. Így mondom, mindennapjainkból, és hadd folytassam így: azért szakít ki, mert lehetnek azok a mindennapok fényesek, szépek, lazák, oldottak, lehetnek munkával eltöltött napok, lehetnek tervezéssel kitöltött idők, lehetnek betegségidők, lehetnek a gyász rövidebb vagy hosszabb időszakai, lehetnek küzdelmes órák, és lehetnek az öröm napjai is, mégis, mindegyik csupán köznap. Hogy kezdődik a Római levél 13. része, ahonnan ezt a szakaszt olvastam? Megszokottan. Annyira megszokott módon, hogy szinte lázadunk ellene: „minden lélek engedelmeskedjen a felsőbb hatalmasságnak!” A polgári hatalom Isten szolgája, a dolga az, hogy jutalmazza a jót, büntesse a gonoszt. Ti pedig, mondja az apostol, engedelmeskedjetek, és fizessétek be az adót, adjátok meg a vámot, akinek pedig  tartoztok, adjátok meg a tartozásotokat. Csupa köznapi dolog ez itt, ezek keretezik az életünket: jó polgári engedelmesség, az adóink befizetése, a tisztes élet, a jó rend, még járvány idején is! Hadd kérjem most is – a főleg fiatalokat! – most, a második hullám idején, viseljenek maszkot villamoson is, meg házibulin is, meg születésnapi összejövetelen is! Ez a jó rend! De min ez ahhoz képest, amit az apostol ezután mond, nevezetesen, hogy már közelebb van az üdvösség mint amikor hívőkké lettünk?! Lám, mindent viszonylagossá tesz az üdvösséghez képest, az Isten színről színre látásához képest, amikor majd, ahogy másutt apostol mondja, fedetlen arccal fogjuk Isten szemlélni (2Kor 4)! Ami van, itt és most, 2020. szeptemberében Magyarországon és Európában, és az egész világon is, meg a mi életünkben  is, bár rendkívülinek tűnik, de nem rendkívüli, sőt, igazában véve jelentéktelen! Mondhatnánk azt is, hogy periférikus a központhoz, a lényeghez képest. Az apostol azonban jó okkal visz ki bennünket a perifériára, az életünk mulandó dolgai közé. Jó okkal szól olyan kérdésekről is, amelyeket vagy fogcsikorgatva hajtunk végre, vagy föllázadunk ellenük,  –hát miért ne?! Hát mégiscsak tűrhetetlen, hogy uralkodnak, parancsolgatnak, adót szednek, vámot fizettetnek, engedelmességre köteleznek! Ide visz ki minket az apostol. Ezek a hit szempontjából, üdvösség felől nézve periférikus dolgok. De éppen ezek között mutatja meg, hogy hol van az igazi központ! Dietrich Bonhoeffer, a német mártír teológus jegyezte meg, hogy Jézus Krisztus a szent város falain kívül halt meg, vagyis hagyta magát kiszorítani az élet általunk vélt középpontjából. Hagyta magát e világban perifériára szorítani, de nem pusztán azért, hogy megmutassa a szolidaritását a peremre szorítottakkal, a nélkülözőkkel, a nincstelenekkel, a jogfosztottakkal, a nyomorult emberrel, hanem mert ott áll a keresztje.. Ott, a városfalakon kívül van fölállítva a kereszt, ott, ahol úgymond lényegtelen dolgok történnek, ahhoz képest, ami bent a templomban, a Szentek Szentjében történik. És ott, a peremen végzi el üdvözítésünket. És mi erre, a keresztre és a feltámadásra nézvést mondjuk, hogy közelebb van már az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk!  Serkenjetek hát fel, mondja az apostol, vessétek le a sötétség öltözetét, és öltözzétek föl a világosság fegyvereit, és járjatok szeretetben, mert már közelebb van az üdvösség. Minden elmúló éjszakával, minden nappal, minden órával közelebb van, minden Krisztus útján megtett lépéssel közelebb van az üdvösség, mint amikor már hívőkké lettünk.
Mindössze két rövid vonatkozást szeretnék még ennek kapcsán idehozni. Az egyik az apostol kifejezése:  „közelebb van.” Csodát mond ezzel az apostol, nagy bejelentést tesz. Így mondja: közelebb van, mint amikor hívőkké lettünk. Bizony, nagy vigasztalás van ebben, roppant erő, különösen azok számára, akik, emberileg szólva, már régen lettek hívőkké, sokat küzdöttek már, és sokszor megrendültek, és sokszor keserű kérdéseket tettek fel Istennek, és sokszor úgy érezték, hogy a hitük csak valami régi emlék. Talán is közöttünk ül, olyan, aki minden konfirmációra nagy érzésekkel jön el, pedig nincs is rokona a konfirmandusok között, de eljön, mert ilyenkor azt idézi föl magában, hogy micsoda felemelő dolog volt számára, amikor ő konfirmált, és szüksége van újból és újból másokat látva megerősödni hitében, az amúgy ingó-bingó hitében. Mert egyébként rogyadozik a térde, tele van a szíve kétséggel. Nekik is hirdetem, a régi konfirmandusoknak: közelebb van már az üdvösség. És hirdetem a mostani konfirmandusoknak is: közelebb lesz az üdvösség minden nappal! Mert akiket Isten meghív, azokat bizton vezeti, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy éppen elhagyott, vagy mi távolodtunk el tőle! Egyszer valaki azt mondta nekem: tiszteletes úr, most nagyon nem tudok hinni, de tudom, hogy Isten napról napra közelebb hozza az üdvösséget.
A másodjára pedig hadd utaljak arra, amit minden konfirmandus végig izgult, mikor Isten törvényéről tanult, mert amikor a törvény szól, az nekünk szól, szíven talál, és érezzük, hogy nincs előle kibúvó. Nagy csodát mond itt az apostol: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, a szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot, annakokáért a törvény betöltése szeretet. Aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte.” Betölteni vagyis beteljesíteni. Nagyos fontos szó ez. Ha visszalapozunk a Római levél elejére, ott értjük meg az itt elhangzó szavak értelmét. Ott arról szól az apostol, hogy az egész emberiség élete, az egyéni élet is, és a közösségi élet is, legyen az baráti társaság, családé, nemzeté, vagy az egész embervilág, rettenetes és ijesztő módon rohan a végső katasztrófa felé, mert mindenek megteltek (betöltettek) hamissággal (Rm 1,29) Eluralkodott a bűn. Uralkodik a hamisság, vagy még inkább az igazságtalanság, a törvény nélküliség, törvénytelenség. Itt pedig azt mondja, hogy aki szereti felebarátját, az már betöltötte törvényt. Abszolút perfektumban áll a szó, így lehetne pontosan visszaadni: aki szereti felebarátját, a törvényt máris betöltötte. Nem be fogja tölteni, nem elkezdte betölteni, nem igyekszik betölteni, nem fölkészült rá, hogy betöltse, nem valamennyit már megcsinált belőle, hanem teljesen és egészen betöltötte a törvényt. Mert ez a törvény szerző oka, a szeretet a törvény belső tartalma és végső célja. Minden, ami parancsolat – ne paráználkodj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot, ne ölj, ne kívánd, és minden egyéb, ami van –,  mondja az apostol, ebben foglaltatik össze, minden ide fut össze a törvényben: szeresd felebarátodat! És amikor Isten Szent Lelke áldásának erejében szeret az ember, szereti embertársát, szereti felebarátját, szereti a szomszédját, szereti az ellenségét, ahogy Jézus megtanította, már betöltötte a törvényt. Ímé, elközeledett a hajnal, mondja az apostol, az éjszaka múlik, a szívünk és e világ rettenetes sötétsége távozóban van, véget ér a törvénytelenségnek, a bűnnek, a hamisságnak, az Isten elleni lázadásnak, az emberarc megsemmisítésének, az istenképűség tönkretételének uralma - kezdődik a nappal. Járjatok világosságban! Isten Szent Lelke töltsön be! A keresztyének sokszor kérdezik egymástól, hogy betöltekeztél-e már, vettél-e már teljességet? Ezt a beteljesítést Isten Lelke adja meg nekünk, mert megtanít úgy szeretni, ahogyan Isten szeretett minket Krisztusban és Krisztus által, ott a peremen, ott e világ lényegtelen dolgai között. Hol van ez az „ott”? Ez az „ott” a mi életünk. A mi kicsiny, senki által föl nem jegyzett, elmúló, töredékes életünk. Ott viszi végbe Isten Jézus Krisztus által ezt a nagy csodát. Az éjszaka elmúlt, a nappal pedig elközelgetett, vessétek el azért a sötétség cselekedeteit és öltözzétek fel a világosság fegyvereit. Aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte. Ámen.

„Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében. Ti asszonyok a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek. De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az Ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképpen az Úr is az egyházat; mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók. Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez! De én a Krisztusról és az egyházról szólok.” Efezus 5,21-32
Kedves Péter és Magdolna! Hogy miképpen szeresse férj a feleségét és feleség a férjét, ezer évek óta tanuljuk. Szülői, nagyszülők, nemzedékek tanácsai, hagyományai, , írott és íratlan törvényei, régi és mai intézmények, mind errefelé terelgetnek bennünket. Csoda, hogy nem vagyunk máris örökké boldogok, ahogy a népmesék végén áll, mert bizony, még a népmesék is erre tanítanak: boldogan éltek... És igen, sokszor ez nagyon szépen sikerül, a világ tele van csendes és tiszta boldogságban élő családokkal. Olykor pedig kevésbé sikerül, ez mindig zajosabb, drámaibb – talán éppen azért, mert megdöbbenünk: hát ha velünk van annyi ezer év tapasztalat, jósága, bölcsessége, akkor miért kell a nagy ügyért szoronganunk?
Egyszerűen szólva azért, mert van itt egy másik kérdés is éspedig az, hogy miért szeresse a férj a feleségét és a feleség a férjét? Miért van férj és feleség, és miért fontos a házasságnak ez a kizárólagossága, ahogy József Attila mondja: ez a talpig nehéz hűség?
Ez a nagy kérdés, és ha erre választ kapunk, bizonnyal meg is nyerjük a boldog élet reményét.
Az apostol is errefelé terelget bennünket itt az Efézusi levélben.
1. Először is azt mondja: engedelmesek legyetek egymásnak. Ez nehéz és félreérthető, mintha a házasság valami parancs-uralmi rendszer lenne. Igen, tűnhet úgy, főleg, hogy az apostol itt ugyanazt a szót használja, mint a római levélben, ahol a felsőbbség iránti engedelmességet tanítja (Rm 13). Ezért ebbe nem az engedés-t vagy az engedékenységet kell belehallanunk, hanem az alávetettséget – valamiféle rendet, amelybe tartozunk beleállni. A házasságnak egyszerű a rendje: a férj nem afféle erős tartású, jól kereső, kedves családfenntartó, és a feleség nem afféle ügyes és rátermett, a családi mikro-gazdagsághoz értő háztartásbeli, hanem férj és feleség – a teremtés rendje szerint társak.
2. Az a rend pedig, amelynek alá vagyunk vetve a házasságban – vagyis amely szerint a férj a feleségnek, feleség a férjnek tartozik férji illetve feleségi engedelmességgel -, nos ez a rend az önátadás rendje. A teremtés története szerint Isten adta a férfit a nőnek és a nőt a férfinak, így kiált Ádám: ez az! Hogy előtte miket mondott az ember, minek és hogyan nevezte el a világot és mindazt, ami benne van, nem tudjuk. Az ember első feljegyzett szava: ez az! Ő az! Vagyis ő az, akit kaptam Istentől, és ezért kaptam, hogy én is és ő is egymásnak átadjuk magunkat. És ez már több, mint engedelmesség – ez a szeretet. A másik iránti szeretet az önátadás rendjében éri el célját, és jut teljességre. A férfi nem azért hagyja el atyját és anyját, mert csak így szerezhet magának társat, hanem mert ekként adhatja át magát teljesen, mert csak így táplálgathatja, ápolgathatja, csak így szeretheti igazán ebben az önátadó ragaszkodásban a feleségét és viszont. Nem véletlen, hogy amikor a próféták az Istenhez való hűségre hívogatnak, ezt a szót mondják gyakran: ragaszkodj forró szerelemmel! Ragaszkodjatok a jóhoz -  mondja Pál is másutt (Rm 12,9)
3. Miért? Nagy titok ez – mondja Pál. Nagy titok, hogy miért úgy és akkor találkozik férfi és nő, és lesznek egymás szövetségesei. Mint a ti találkozásotok is akkor történt, éppen akkor, amikor a járvány idején inkább elszakadnak az emberek egymástól. Milyen nehéz a szó: szociális távolságtartás – és micsoda ellentmondás is: társas távolságtartás! És ezzel szemben milyen szép a szó: lesznek ketten egy testté! De figyeljétek meg, az apostol nem sok-sok történetből desztillál egy mintát, hanem egyetlen történet ad elénk – és ez a történet a titok!  Misztérium! A Krisztus szeretetét adja elénk, vagyis ahogyan Isten átadta magát az ember üdvözítésére Krisztusban. És az egyház titka, mert a Krisztus népének az a titka, hogy mindannyian részesedők vagyunk, mert megajándékozottak vagyunk, mert Isten által szeretettek vagyunk.  Miért szeresse hát férj a feleségét, feleség a férjét? Miért engedelmeskedjetek egymásnak, miért ragaszkodjatok egymáshoz? Miért legyetek férj és feleség? Miért szeressétek egymást?  Mert Krisztus szerette az egyházat! Ámen