Bogárdi Szabó István Dr.

A kő a melyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett!Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!(Zsoltár 118,22-23)
Ünneplő Gyülekezet! Ha valaki építkezésbe kezd, mindent meg kell fontolnia: a tájolástól a méretekig, az anyagban foglalt dinamikus lehetőségeken át a statika törvényszerűségeiig, az esztétikai hajlamtól kezdve a praktikus követelményekig mindent figyelembe kell vennie. Ez a minden-szempotúság teszi, hogy amikor ezt a szót halljuk: építő, mesterre és hozzáértőre gondolunk. Sőt, többre is gondolunk: építeni a magyar szó jelentése szerint nemcsak annyi, hogy követ kőre rakunk, fára fát illesztünk, hanem ép-ítünk: valamit megkezdünk és teljessé, azaz éppé, egésszé teszünk. A szó legmélyebb értelmében: építeni – annyi, mint gyógyítani, visszaadni a világnak, az embernek, az ember közösségeinek az épségét. Az ember épsége végső soron akkor áll helyre, ha élő kapcsolatot talál Istennel. Építeni ezért építeni par excellence azt jelenti – templomot építeni. Ezért idézi a felolvasott zsoltárverseket Jézus, amikor megváltói küldetését, Isten szeretetközösségének, a transzcendens dimenzióknak új és végeleges feltárását és megépítését kijelenti.
De valami törés is van ebben a zsoltárversben. „Amely követ az építők megvetettek, az lett szegeletnek fejévé.” Az építőnek bölcsnek kell lennie. Amikor anyagot vesz a kezébe: követ, fát, fémet, a lehető legnagyobb gondossággal kell eljárnia, és eldöntenie: mihez mit illeszt. Amely követ megvetettek… –  ez ítélet. S valóban, az eredeti szó ítéletre utal, döntésre. Ez a kő, amiről a zsoltár beszél, talán előbb csak félretétetett, nem került rá sor. Mintha a Svábhegy sorsát hallanánk itt. Egy több mint száz éve alakult kis gyülekezet valahogy mindig hátra-maradt. Voltak az egyházban fontosabb, jelentősebb, sürgősebb ügyek, vagy ahogy mostanában mondjuk: prioritások. És a Svábhegy köve hátrébb soroltatott. De emiatt ne ítéljünk könnyedén elődeinken! Egy olyan évszázad van a hátunk mögött, amelyet a rombolások-pusztulások és nehéz újrakezdések jellemeznek. S tudjuk, ha szűkösek a lehetőségek, az újrakezdés követelményei hátrébb sorolhatják az újat-kezdés igényét.
Ám az zsoltár kifejezése: „megvetettek”, súlyosabb tartalmú ennél. Nemcsak valamiféle kényszerűségre, bölcsességben meghozott kompromisszumra utal, hanem ítéletre is. S valóban, Svábhegy reformátusai nemcsak hátrébb soroltattak, hanem át kellett élniük, hogy lemondtak róluk. Negyven esztendővel ezelőtt, megannyi reménykedés és várakozás után, megszüntették itt az istentiszteleti életet. Így ennek a gyülekezetnek át kellett élnie a zsoltárversben foglalt súlyosabb jelentés-tartalmat: döntöttek felőlük, lemondtak róluk, s így teljes súlyú a szó: megvetették őket, elvetették őket és reményüket, hogy itt e hegyen is épülhet templom, ép-ülhet az ember és a világ, emelkedhet Isten-ember kapcsolatot építő templom. Merthogy a templom sosem lesz kész, a szónak annak az értelmében, hogy megvan, s áll. Ha kész is van, csak elkezd valamit: a templom azért épül, hogy építsen.
Mit szolgál az építők ítélete, mikor félrehajítanak valamit, amit az építésben használhatnának? Annak kinyilvánítása ez, hogy ez a kő, az az anyag nem alkalmas az építésre. Nagy és súlyos ítélet ez, még ha a valóságban úgy is látjuk, hogy a pallér forgatja a köveket, az egyiket beépíti, a másikat félredobja: ez afféle rutin, a mesternek ez a tudománya, dolga. De amikor élő kövekről, magunkról, gyülekezeteinkről szólunk, máris súlyosabb az ítélet.
S most azt halljuk: a megvetett kő lett szegeletnek fejévé. Amit unos-untalan hátrébb soroltak, amit aztán eldobtak és megvetettek, amiről kimondták az alkalmatlanság, oda-nem-valóság ítéletét, nos, az a kő zárja a boltívet, az a kő tartja össze az egész épületet, azon a kövön áll vagy omlik minden.
De az Ige itt már nem Svábhegy történetét példázza. Ez már nem a mesebeli legkisebb fiú története, aki a végén a legtöbbet érő lesz. Ez már Jézus története. És ebben a Jézusban van elrejtve Svábhegy jövendője is. Ez a Jézus a kőszikla, akin az anyaszentegyház megépül, és ő az a zárókő, aki minden életvalóságunkat összefogja, és egyben tartja.
Most alapkövet helyezünk el – a svábhegyi reformátusok egy évszázada hordozott, oly sokszor félretett, hátrasorolt, feledett és megvetett álmának alapkövét. De hogy ez ma lehetséges: az Jézus Krisztus kegyelmének nagy titka.
Merthogy az Isten jobbat gondolt a svábhegyiek felől – a reformátusok felől – a magyarok felől – és ez egész embervilág felől, mint mi gondoltuk volna. Ez a nap az ő diadalának és kegyelmének ünnepe. Jertek, örvendezzünk hát!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, valamikor, amikor még ifjú káplánként lelkesen tanítottam a konfirmandusoknak a Biblia ismeretét, az egyik alkalommal egy Márk Evangéliumából való részt kellett kikeresniük. Ez volt a feladat, és látom, hogy az egyik kislány kétsége esetten lapozgatja Bibliát, Máté, aztán lapozott egy nagyot, Lukács, aztán lapozott vissza, megint Máté és Lukács, és a végén kétségbeesetten megkérdezte tőlem, tiszteletes úr, mondja, hol vak ez a Márk Evangéliuma, mert hol ide lapozok, hol oda, de azt tudom, hogy Máté és Lukács között van, de nem találom. Nagyon egyszerű volt a magyarázat, nagyokat lapozott, egyszerre több oldalt ez a kislány, és úgy gondolta, hogy Márk Evangéliuma is legalább olyan hosszú, mint Máté, vagy legalább olyan hosszú, mint Lukács, sokkal rövidebb, és elméretezte a dolgot. Mindezzel azt akarom mondani, kedves testvérek, hogy Márk Evangélista valamennyi evangéliumíró közül a leginkább szűkszavú író. Szinte fele olyan rövid Evangéliumának terjedelme, mint Lukácsé, körülbelül kétharmada a terjedelme, mint Mátéé, minden sallangot, minden részletet, ami egyébként bennünket nagyon érdekelne, és izgatna, minden szép vonást, ami számunkra az evangéliumi elbeszélést színessé, plasztikussá tenné, mellőz. Talán, ha nem ünneprontás, azt lehetne mondani, Márk Evangélista olyan, mint az az agár, az a vadászkutya, amelyik szimatot fogott, és aztán árkon, bokron keresztül tart a cél felé, minél előbb oda akar érni. Talán Lukács az, aki inkább egy olyan zarándokhoz hasonlítható, aki egy szép tájon halad, tudja ó is nagyon jól a célt, de időnként megáll, megáll egy fánál, megáll egy pataknál, megáll egy réten, szemlélődik egy kicsit. Ő is a cél felé megy, ahogy a többi Evangélista. De Márk igen szűkszavú. Folyamatosan, kitérők nélkül a cél felé tör, és ez a cél a feltámadás örömhíre. Erre a befejezésre fut ki az ő egész Evangéliuma. Száz évvel ezelőtt egy német Biblia tudós azt mondta, Márk Evangéliuma passiótörténet rövid bevezetéssel, én inkább azt mondom, a tudóssal vitatkozva is, hogyha kell, inkább feltámadás-történet súlyos bevezetővel. Márk célja az, hogy eljusson minél előbb, minél gyorsabban a befejezésig. Azt hiszem, mi magunk is vagyunk így sokszor a dogokkal, főleg, ha a befejezés boldog és örömteli, igyekszünk minden részletet félretenni, és minden erőnkkel ehhez a célhoz eljutni. Ez a befejezés, a feltámadás.
És most fordítsuk meg, kedves testvérek, a feltámadás, befejezés. Igen befejezés, befejezés a feltámadás, mert nem a halállal ér véget az Evangélium. Amikor meghal valaki, sok minden féle módon tudjuk ezt elmondani és kifejezni, legegyszerűbben, legdrámaiabban így szoktuk mondani, vége. Befejezte földi pályafutását. A halál, befejezés. A halál a befejezés. És most az Evangélium örömhíre az a nagy cél, amelyre előretekint Márk, és felragad bennünket is és sodor felé az az, hogy a feltámadás a befejezés. Nem a halál, hanem az új élet. A halál átka megtörik. Az a halálos, ördögi kör, amely foglyul tart bennünket, és akárhányszor futjuk is meg ezt a kört, mindegyre csak ugyanoda jutunk, halállal terhes életet élsz, sírba megy mind, aki megszületett, ez most ezen a ponton megtörik. És egyúttal a bűn ereje is megtörik, mert akárhogy is tesszük, kedves testvérek, a dolgot, akárhogy is próbálja a mai ember is ebben magát újszerűnek, modernnek érezvén, pedig egyáltalán nem új és nem modern ez a dolog, akárhogy is próbálja a kettőt szétválasztani, és azt mondani, hogy a bűn egyfajta üzemi baleset, a bűn az valami zavar, valami mechanikus zavar, ami a kultúrával, a civilizációval, a neveléssel, a pedagógiával mind szépen ki lehet igazítani, helyre lehet tenni, nem, nem, kedves testvérek, a bűn és a halál összefüggenek. Halálos kört vonnak az ember köré, és ahogy a zsoltár mondja: körülvettenek engem a halálnak kötelei. És ki oldozza le ezeket a köteleket? Ki oldoz fel bennünket ezek alól?
Milyen jó nekünk most, tavasszal végignézni azt, hogy szinte robbanásszerűen újra éled a természet. Milyen jó dolog azt hinni, hogy ez a Húsvét. Hogyne ez lenne. Jött az ősz, tél, elenyészett minden, visszazáródott önmagába, de íme itt a tavasz, lehet mindent újra kezdeni, újra indul az élet, ez lenne a Húsvét is. Nagydolog ez, kedves testvérek, aki így tudja látni a tavaszt. Nagydolog az, aki el tud révedni, és bele tud merülni ebbe a boldog újrakezdésbe. A Húsvét, a feltámadás azonban sokkal, sokkal több ennél. Az, amikor a természet megelevenedését, megújulását ünnepeljük, csak halvány képe a Húsvét diadalának, mert a feltámadás nem újrakezdés, hanem újat kezdés. Igen, megtörik a halál átka, megtörik a bűn ereje, mert hogyha belecsodálkozunk a természet körforgásába, örök rendjébe, még szomorúbban kell feltennünk a kérdést magunknak, velem ez miért nincs így. Mert így van odakinn az orgonabokorral, gesztenyefával, így van az elhulló maggal, de velem miért nincs így? Ha én meghalok, új életre nem támadok. Mert ha én megszűnök, újra nem kezdhetem. Mintha egyedül csak az ember lenne kivéve ebből az örök törvényből és örök rendből, mintha egyedül csak az ember lenne egy különös kivétel, mert még az állat is folytatódik utódaiban, csak én nem tudok igazán folytatódni.
Jól emlékszem, egyszer gimnazista koromban egy egyetemistával vitatkoztam, reménytelen volt a vita tulajdonképpen, mert egy tizenéves kamasz egy okos egyetemistával, felnőttel nem nagyon tudja felvenni a szóharcot, de az élet értelméről volt szó, és az éretlen kiskamaszt ez sokkal jobban foglalkoztatja, mint a fáradt, szkeptikus felnőttet, és emlékszem, már, már diadalt éreztem a sarokba szorítván őt, hogy mi az élet értelme, mondja meg. Mi az ő élete értelme? Aztán kimutatott, nézd, ott az udvaron egy kis fa van, én ültettem a csemetét, majd az unokáim, meg a dédunokáim szednek a gyümölcséből, ez az élet értelme. Építeni fogok egy házat, azt majd lakni fogják, ez az élet értelme. Talán majd jutok valamire a tudományban, az irodalomban, a költészetben, a művészetben, az az élet értelme. Ne áltassuk magunkat, kedves testvérek, mi nem folytatódunk, mert az ember az a különös szellemi, lelki, testi alkotmány, aki tudja magáról, hogy bármit tett, bármit alkotott, bármennyi utódja van, ő, maga nem folytatódik.
A Húsvét diadalma, a Húsvét ünnepe az, kedves testvérek, hogy Krisztusban az ember támadott fel, az ember kapott új életet, aki nem folytatódhat, aki be van zárva a bűnnek és a halálnak az örökös fogságába. Most Isten feltöri ezt a zárat, leszakítja ezeket a köteleket, angyala elgörgeti a sír szájáról a követ, és vallják az asszonyok, akik végtisztességre mennek ki, nincs itt, feltámadott. Ugyanakkor, kedves testvérek, az angyal szavát hallva többet is kell ennél mondanunk. Azt mondja az angyal az asszonyoknak, nincs itt, hanem feltámadott. Menjetek el, és mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába, ott meglátjátok Őt, amint megmondotta néktek. Amint megmondotta néktek. Mégsem csak arról van szó, kedves testvérek, hogy megfordítsam az előző képet, hogy az ember élete, halála örök mechanizmusának, – megszületünk, élünk, belebonyolódunk dolgokba, kiteljesedünk, aztán elfogyunk és meghalunk - aztán valahogy folytatódik tovább, ha nem bennünk, akkor utódainkban az élet. Nem az a Húsvét, kedves testvérek, hogy itt történt valami üzemzavar, és valami a jól kiszámítottban és tudottban, amit az asszonyok gesztusa és mozdulata is kifejez, ebben állt volna be valami zavar, valami egészen másról van szó. Nézzük az asszonyokat. Ahogy az élet diktálja, meghalt Jézus, sírba helyezték, eltelik a kötelező pihenőnap, amikor nem lehet halotthoz érni, elmúlik a szombat és kimennek, viszik a keneteket, a fűszerszámokat, hogy végtisztességet tegyenek. Ez az élet törvénye. A halottat el kell temetni. Ezt kívánja meg tőlünk a tisztesség, az élet. És nincs itt. Feltámadott. Nem lehet eleget tenni a végtisztességnek. Tudtok ennél nagyobb botrányt? Megalázóbb dolgot, mint amikor valaki nem jut hozzá kedves halottjához? Nem temetheti el tisztességgel? A legnagyobb, legmegrendítőbb megaláztatások közé tartozik ez.
1849-ben, amikor az aradi vértanukat kivégezték igen hosszú ideig nem lehetett őket tisztességgel eltemetni, némelyüket valósággal ellopták, hogy el lehessen őket vinni, és a családi sírboltban eltemetni. De voltak olyan honvéd tábornokok, akiket egy, vagy két év múlva tudtak csak kiásni abból az ideiglenesen megásott sírhelyről. Ez is hozzá tartozott a megaláztatáshoz. Valakit megfosztani attól, hogy a halottját eltemesse, azt jelenti, megfosztani az emberségétől. Most Isten megfosztja ezeket az asszonyokat ettől. Nem temethetik el Jézust, úgy annak rendje, módja szerint, ahogy azt illik. Nem tehetnek végtisztességet. És nemcsak azért, kedves testvérek, mert nem a halál a befejezés, hanem azért is, mert a Húsvét a feltámadás és egyúttal a beteljesedés is. Amint meg mondotta néktek. Olyan kifejezést használ itt az angyal, kedves testvérek, amit számtalanszor olvasunk a Biblia lapjain, amikor arról beszélnek a szentírók, hogy egy jövendölés beteljesedett. Amint megmondotta volt néktek a próféta. Mint megjövendöltette volt néktek az Úr. Amint megmondotta volt néktek a Mester. Nem egyszer, sokszor. Ez a szűkszavú Evangélium, Márknál azt nem restelli, hogy háromszor is feljegyezze és leírja, hogyan beszélt erről Jézus a tanítványoknak. A Hegyi Beszédet nem mondja el Márk Evangélista. De jó lenne Márknál is olvasni, boldogok a szegények, boldogok a sírók, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, boldogok a szelídek, nem írja le. De azt háromszor is, most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, az embernek fiát elárulják, főpapok és írástudók kezére adják, elítélik, megfeszíttetik, kivégzik, meghal, és a harmadnapon feltámad. Amint megmondotta néktek. Itt beteljesedik, kedves testvérek, valami. Beteljesedik az, amit Isten öröktől fogva ígért az embernek ott az első bűneset után. A kígyó a te magod sarkát mardossa, és az a kígyó fejére tapos. Igen, az őskígyó a bűnre csábító, a halál követe most tapostatik el. Beteljesedés a Húsvét, kedves testvérek. És ez a rövid megjegyzése az angyalnak, amint megmondotta volt néktek, összeköti Jézus engesztelő halálát, önkéntes, szeretetből hozott áldozatát, és a feltámadással teszi azt teljessé. Hogy énekeltük éppen csak pár perccel ezelőtt? Ha Ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat. Ha Ő fel nem támad, a krisztusi áldozat egy szép mártír-gesztus. Egy megérthetetlen és megmagyarázhatatlan szeretet-gesztus. Akkor Jézus halála egy rettenetes történelmi baleset, ami miatt nekünk örök lelkiismeret furdalásunk kell, hogy legyen. De most beteljesedést ünneplünk. Amint megmondotta volt. A halál, kedves testvérek, mindent lerombol, azt is, amit építettél, azt is, amit szereztél, azt is, ami a tiéd, azt is, amire vágysz, mindent lerombol, mert téged rombol le, mert téged semmisít meg. És hogy mondja Jézus? Ne gyűjtsetek magatoknak, mert megeszi a rozsda, elemészti a moly, eljönnek a tolvajok, és elorozzák azt. És mi ez a rozsda, és mi ezt a moly, kik ezek a tolvajok? A halál maga. A halál mindent lerombol, és mindent elvesz, a feltámadás mindent visszaad, és mindent teljesít. Így lesz Jézus halálának érdeme a miénk. És végül azt mondja, kedves testvérek, az angyal az asszonyoknak, Ő előttetek megy Galileába, ott meglátjátok Őt. Húsvét nemcsak befejezés, nemcsak beteljesedés, hanem új kezdet is. Mit mond az angyal? Menjetek Galileába, ott meglátjátok Őt. Mit jelent ez? Vissza kell menni, újra kell kezdeni? Olyan szépen indult minden. Idézzük csak Lukács Evangélistától az emmausi tanítványokat, mennek hazafelé, mert még nem tudják, hogy Jézus feltámadt, beszélgetnek maguk között és kibuggyan belőlük a keserű szó, az igaz emberi szó, pedig mi azt hittük, pedig mi azt hittük, pedig mi azt hittük, de szépen indult minden. Ott Galileában, amikor elhívta a tanítványokat, amikor betegeket gyógyított, amikor halottat támasztott fel, amikor ott, a hegyen, elmondta a boldog mondásokat, amikor megvolt a csodálatos halfogás, amikor lecsillapította a háborgó tengert, amikor követőinek sokasága támadt. Ott Galileában. Azt jelentené az angyal szava, menjünk vissza, kezdjük újra? Történt valami végzetes, valami rettenetes dolog, ami Isten kegyelméből most minden helyreállíttatott, mindent lehet elölről kezdeni? Úgy, mint a gyermek a számítógépes játékkal? Eljut egy darabig, megakad, kikapcsolja, és újra kezdi, egy kicsit tovább jut, megint elakad, visszamegy az elejére, és megint újrakezdi. Hány ilyen újrakezdés van, kedves testvérek, az életünkben. Beleindultunk, elrontottuk, és kérjük az Isten kegyelmét, Uram, oda a kezdőpontra helyezz vissza, ó, ha újra kezdhetném. Hányszor kérdezik tőlünk, ezt választanád, ezt csinálnád, ez lenne a szakmád, a hivatásod, az életed, ha újra kezdhetnéd azt? Valamikor boldog büszkén azt mondjuk vidám pillanatainkban, természetesen, ugyanígy, csak ezt választanám. De igazi, őszinte pillanatainkban azért óhajtjuk ezt az újrakezdés lehetőséget, hogy ne kelljen így végbemennie, jussunk egy kicsit tovább. De tudjuk, kedves testvérek, az élet nem olyan, mint a számítógépek virtuális játékai, egy életem, öt életem, tíz életem, száz életem van, amennyit csak akarok, csak egy életem van. Mégis, úgy tűnik, mintha az angyal azt mondaná, hogy most ott Galileában újra fog kezdődni minden, kezdjük elölről a Hegyi Beszéddel, a halottak feltámasztásával, a csodákkal, aztán majd Jeruzsálembe érve egy kicsit másképp fogjuk majd csinálni. Most már megokosodtunk. Most már nem lesz Júdás a tanítványok között. Most már nem veszünk be magunk közé gyáva, szétverhető tanítványi sereget. Most már kicsit ügyesebbek leszünk, határozottabbak. Nem fogunk ott állni a bűnnek és a halálnak a hatalma előtt leeresztett kézzel, reszkető térdekkel, mert most már tudjuk, hogy van győzelem. De nem ezt mondja az angyal. Hanem azt mondja, hogy ott nem újrakezdés lesz, hanem újat kezdés. Valami egészen másnak a megkezdése. Nem az életünk örökös körben, körben járása, hanem egy egészen új életnek az elkezdése. Más feltételek között, más lehetőségekkel, más isteni ígérettel. Igen, ebben az életben. Igen, ebben a földi testben. Igen, ebben a nyomorult valóságunkban. Igen, veszteségeinkkel, kudarcunkkal, gyászunkkal, betegségünkkel, igen, a halál felé menő életünkkel, mégis újat kezdünk, mert elkezdődik bennünk a feltámadott Krisztus élete. Milyen gyakran szoktuk mondani, adj egy esélyt még. Mondjuk most, kedves testvérek, igaz szívvel, húsvéti örömmel, adj még életet. Nem egy esélyt a sok eljátszott esély után, nem még egy lehetőséget a sok tönkrement lehetőség után, hanem új életet. Ahogyan Pál apostol mondja a galatákhoz írott levélben, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Azt az életet pedig, amelyet itt, ebben a testben megélek, a Krisztus szent lelke hatalmában és erejében élem.
A IV. században, amikor az efézoszi zsinaton azon vitatkoztak a nagy egyházatyák, hogy mit is kell tekinteni kanonikus irat együttesnek, mit tekintsünk úgy, és hallgassunk úgy, mint újszövetségi iratokat, nagy vita dúlt azon, hogy mi is legyen, hogyan is legyen Márk Evangéliumának a vége. Nem akarom a Húsvétot ünneplő gyülekezetet egyházi kuriózumokkal traktálni, de fontos most a szempontunkból, ugyanis a korábbi időkből két változata volt Márk Evangéliumának, ez, és még egy ennél is rövidebb, mert hogy Márk Evangélista szűkszavú író. A még ennél is rövidebb Evangélium a 7. vers után  már csak egyetlenegy verset tartalmaz, ez pedig így szól: az asszonyok elmenvén megjelentették Péternek mindazt, ami nékik parancsolva volt, akkor maga az Úrjézus kelettől nyugatig kibocsátotta az örök üdv szent és romolhatatlan prédikációját. Kibocsátotta az örök üdv szent és romolhatatlan prédikációját. Végül is úgy döntöttek az egyházatyák, talán a kedvünkért, talán tudták, hogy mi modernek milyenek vagyunk, hogy a hosszabbik változat lesz a kanonikus. De volt Márk Evangélistának egy rövidebb változata is, amely így ér véget: ez az a kezdet, kedves testvérek, hogy maga Jézus kelettől nyugatig kibocsátotta az örök üdv szent és romolhatatlan prédikációját. Kelettől nyugatig. Onnantól, Húsvéttól kezdve hangzik az az élő és újat teremtő Ige: Krisztusban új életed van. Krisztusban nem vagy a halál foglya. Krisztusban letörött életedről a bűnnek minden gyümölcse. Krisztusban újat kezdhetsz. Ha csak magadban vagy, bármilyen nagy az ünneped, bármilyen nagy az örömöd, bármilyen nagy erő feszíti most a szívedet és a lelkedet, ez a tavasz is erre viszi az embert, bármilyen nagy erővel is melegíti át a csontjaidat az Isten áldott napja, csak újrakezdő vagy, és mindig kezdő leszel. A Krisztusban újat kezdő lehetsz, és Benne folyamatosan megépülő, örök, szent igazságában járó, szeretete parancsát betölteni tudó olyan ember, aki tudja, ha egyszer eljő, amit mi emberileg szólva végnek nevezünk, mégsem lesz vég. 1945-ben, 45 áprilisában, mikor már az amerikai csapatok néhány kilométerre voltak, Hitler személyes parancsára kivégeztek egy mártír teológust, Ditrich Donhoeffert, aki mielőtt a kivégzőhelyre vittek volna annyit mondott csak cellatársainak: számomra ez a vég az örökélet kezdete. Az a vég, ami előttünk van, a halálunk, az elveszésünk, a megsemmisülésünk immár Krisztusban legyőzetett. És aki boldog húsvéti szívvel megnyitja magát az örök üdv romolhatatlan és szent prédikációja előtt, nem az én prédikációm előtt, hanem amit Krisztus kibocsátott kelettől nyugatig, az mondhatja boldog és igaz szívvel, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, mert ott a kereszten se én haltam meg, hanem meghalt helyettem a Krisztus. Húsvétot ünneplő, boldog keresztyén gyülekezet, az angyal szava csak annyit mond, menjetek el Galileába, ott meglátjátok Őt, amint megmondotta néktek. Néktek is megmondotta, néktek is hirdettette, néktek is tudtotokra adta, él Ő, él Jézus, a mi fejünk, a haláltól nem félünk. Él Jézus, és Benne élünk mi is, Istentől új kezdetet, boldog kiteljesedést, örök reménységet kapva. Ámen

Mindig hozzátartoztak Virágvasárnaphoz. A jeruzsálemi bevonuláshoz mindig odaképzeljük a gyermekeket is. Ők azok, akik fölmásztak a fákra, hogy levágják a pálmaágakat, a felszabadító háború szimbólumait, s ők azok, akik a legtovább kitartanak Jézus ünneplésében. A tömeg már rég föloszlott, de néhány gyermek kitart, ez az ünneplés most több, mint ami a gyermekekre ilyen eseményekkor hárul, hogy csak fussanak a szekér után. Máskor csak úgy szokott az lenni, ahogy gyerekkoromban is volt falun. Ha végigment a lakodalmas menet az utcánkban, nyomába szegődtünk, s futottunk utána, míg bírtuk. A gyerekek ilyenek.
Itt azonban valami egészen másról van szó. Hogy lássuk a mélységét, ügyelnünk kell arra, amit az evangéliumi elbeszélés mond. A főpapok és az írástudók látva a csodákat, melyeket Jézus tett, és a gyerekeket, akik kiáltoztak a templomban, haragra gerjedtek. De csak ezt mondták Jézusnak: hallod mit mondanak ezek? Arról nem szólnak, hogy Jézus betegeket gyógyít. Bizony, jóféle felnőtt logika, eljárási mód ez! Több dolog is csípi szemüket, de a leggyengébb pontot támadják. Nem kérdik Jézustól, hogy: miképpen jössz te ahhoz, hogy gyógyíts? Még csak azt sem firtatják, hogy miféle fölhatalmazás okán űzte ki Jézus a pénzváltókat a templomból. Felnőttes dolgokról most nem esik szó. Azt most félreteszik. Majd később elő fogják venni, tudjuk. Most ott támadnak, ahol a legkönnyebb támadni, a gyerekek vonalán.
Amióta világ a világ, a gyermek különleges státusszal bír a családban és a társadalomban. Bármennyire is értékeljük a gyermek szerepét, rangját, bármennyi intézményt is alkotunk a számukra, az alapvető felfogásunk nem változtatható meg. A gyermek kicsi. Milyen sok szülő esik kétségbe, ha a gyermekük tizennégy-tizenöt éves korában kezd édesapja, édesanyja fölé magasodni. Sok családban a konyhaajtón ott vannak a gyermek növekedését jelző vonalak, s olykor, ha a gyerekek nincsenek otthon, a szülő is odalép, és sóhajt: még három centi, és a gyerekem fölém nő – azaz felnő, nem lesz többé gyermek. Édesapák szokták a kamasz fiúkkal eljátszani az ősi rítust, birokra kelnek a gyerekkel, lássuk, kinek vastagabb a bicepsze, de aztán, mikor a gyerek tizenhat-tizenhét éves korában vállasabb, szíjasabb, erősebb, mint az apja, nem kerül sor már ezekre a játékokra. De amíg a gyermek gyermek, addig mindig kisebb.
Ha meggondoljuk ma is ennek a belátásnak a jegyében születnek intézkedések, intézmények, törvények: a kisebbet meg kell védenünk, hordoznunk kell, nevelnünk kell, előrébb kell juttatnunk. Tudjuk, a gyermek nem kis felnőtt. Mikor azt mondjuk, hogy a gyermek kisebb, ezzel nem azt mondjuk, hogy miniatűr felnőtt lenne, aki majd évek múlva miniatűr változatából normális változatúra alakul át. A gyermek gyermek, s éppen ezért kisebb és gyengébb. Nem azért gyengébb, mert kevesebb az izma, nem azért gyengébb, mert alacsonyabb. Ez nem a fizikum kérdés, hanem a tapasztalatnak, a léleknek, a szellemnek a kérdése.
A gyermek gyengébb, és ezért aki körül gyermekek vannak, az is gyengébb. A hatvanas-hetvenes években divatozott el országos méretekben az egyke, illetve az egyse. Ennek az volt az indoklása, hogy majd, ha a család mindent meg tud teremteni, hogy a gyermek békében, egészségben, bőségben növekedjen, akkor jöhet a gyermek. Milyen sokan aztán sem a feltételeket nem tudták megteremteni, sem gyermekük nem lett. Persze, volt ebben az érvelésben valami ráció. Hiszen igaz, a gyermek gyengébb, a gyermeknek mindent meg kell adni. Meg az is benne volt, - legyünk őszinték! - hogy aki gyermeket vállal (bár nem szószékre való a kifejezés, hogy gyermeket vállal, itt azt kellene mondanunk: aki gyermeket fogad!), tehát akinek a családjában gyermek van, az maga is gyengébb. Ha munkára állunk, igyekszünk a legügyesebb, a legerősebb társakat   kiválasztani. Ha háborúba megyünk, igyekszünk a legügyesebb katonákat kiválasztani. Akinek a csapatában, vagy a közösségében kicsik és gyengék vannak, maga is kisebb és gyengébb. Erejéből, figyelméből, törődéséből nagyon sokat kell rájuk fordítania. Édesanyák mesélik, hogy megszülettek a gyermekek, viselték gondjukat, és ezer más dologra nem jutott idejük. Nem jutott idő karrierre, munkára, nem jutott idő barátnőkre, a tágasabb rokonságra, beszűkült a világ, és akinek beszűkül a világa, gyengébb és kisebb lesz.
De milyen nagy paradoxon, kedves testvéreim, hogy miközben a gyermek miatt beszűkül a világ, aközben éppen a gyermek az, aki miatt végtelenül kitágul. Aki a gyermek miatt lesz kisebb és gyengébb, korlátozottabb, az éppen a gyermek okán nyer erőt, távlatot, végtelenséget. Aki nem látja és nem éli meg ezt a paradoxont, nem ért semmit a világ dolgaiból.
Most tehát, virágvasárnapon, azt halljuk, Jézus ellenségei nem a csodát vagy az erőt firtatják, hanem ott támadnak, ahol látszatra Jézus a leggyengébb. Ugyanis Jézusnak is van gyenge pontja, neki is Jézusnak van gyengéje. Jézusnak a gyermekek a gyengéi. Próbálkoztak már a tanítványok is azzal, hogy felnőttessé, komollyá, komorrá, harciassá tegyék az egész Isten-országa ügyet. Volt alkalom már, mikor gyermekek nyüzsögtek Jézus körül, s tanítványai el akarták őket kergetni. Akkor azt mondta Jézus: Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa! Aztán hány alkalommal példálózott Jézus a gyermekekkel. Egyszer azt mondta a tanítványainak, akik a hatalom, a nagyság, a dicsőség, a presztízs okán torzsalkodtak egymással – mind-mind csupa felnőttes dolog, becsvágy nélkül nincs is élet! - azt mondja nekik Jézus maga mellé állítva egy gyermeket: ha olyanok nem lesztek, mint ez a kisgyermek, nem mehettek be a mennyek országába. Jézusnak is van gyengéje. Jézus gyengéje a gyermek. Most hát itt támadnak rá. Nem hallod!? - kérdezik - mit kiabálnak ezek!? Hozsánna a Dávid fiának?! S haragra gerjedtek, s haj, de tud a felnőtt haragot mutatni. Fölvonja a szemöldökét, mozog a füle, forog a szeme, tágul az orrlika, fújtat, és a gyermek máris tudja, hogy inalnia kell.
Csodadolog, amit Jézus válaszol, mert így szól: „Hallom. Ti pedig sosem olvastátok? A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget.” Abból a nyolcadik zsoltárból idéz Jézus, melyet ma az istentisztelet elején, a derekas énekben énekeltünk. A világteremtő, az univerzumot alkotó, mozgató, fenntartó Istennek a dicsőségéről énekel a zsoltáros. Ez pedig nem gyerekjáték, kedves testvéreim. Világot teremteni, egy univerzumot mozgatni és fönntartani. Bele se tudunk gondolni!
Gondoljuk meg, kedves testvéreim! Vagy kérdezzük meg a fizikusokat, kiknek valóban van beletekintésük abba, hogy mi ez a világ, miből áll össze ez a világ, milyen erők tartják össze ezt a világot. S ők azt fogják mondani: ez nem gyerekjáték. S mit mond a zsoltáros? A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget!, Merthogy Krisztus a Szentháromság második személye, kimondhatjuk, Isten gyengéje a gyermek. Istennek tetszik, ami a gyermek száján kijön. Istennek örömet okoz, ha egy gyermek gőgicsél, kornyikál, ha egy gyermek belerikoltoz az igehirdetésbe, ha egy gyermek éjszakai muzsikával fölveri a szüleit, ha egy gyermek gügyög, mikor nincs is igazán semmi értelme, vagy ha egy négyéves forma mond valamit, amin nevetve összeütjük a kezünket, hogy micsoda dolgot mondott ez a gyermek! S tán fölírjuk a családi kalendáriumba gyermekünk bölcs mondásai közé. De gyermekdolog, mondjuk, majd elmúlik. Istennek tetszik.
Azt mondja a zsoltár, és így idézi Jézus: a csecsemők szája által szereztél dicsőséget! Súlyos szavak ezek. Istennek dicsőséget kell szerezni. Vajon, nincs meg Istennek a dicsősége? Nézzetek bele, testvéreim, a csodálatos tavaszi Napba, ameddig bírjátok. Benne van az Isten dicsősége. Éjszaka menjetek ki, s ha a felszíni fénysugárzás nem takarja el a csillagos eget, nézzetek bele, ott van az Isten dicsősége. Nem kell ahhoz tűzijátékot rendezni. Ez csak az ember dicsősége. Fölszáll a rakéta, aztán lehullik. Másnap nem emlékszünk rá. De nézzétek csak meg ezt a földgolyót, úgy, ahogy meg van alkotva. Ott van az Isten dicsősége. Nem kell szerezni Istennek dicsőséget. Ott van a szemünk előtt. S mégis kell szereznie Istennek dicsőséget. Mert mikor elhaladja az ember a gyermekkort, az álmodó ártatlanságot, a naivitást, felnőtt és okos lesz, akkor valahogy lekopik a szájáról a dicséret, az ámulat, a csodálkozás. Aztán lekopik az imádság is, és az imádság helyébe odavirágzik az emberi élet penészvirága, a káromkodás, s le se jön onnan.
Istennek dicsőséget kell szereznie, s megszerzi ezt a dicsőséget a gyermekek és a csecsszopók szája által. A csecsemő még egy szót sem tud szólni. Óh, hogy’ lessük, mikor kilenc hónapos, tizenegy, tizenkettő, másfél éves, két éves, mikor szólal meg először a mi gyermekünk? S biztatgatjuk magunkat: fiú ez kérem, későn érő fajta. De nem erről beszél a zsoltáros, hanem arról, aminek a számunkra talán nincs is értelme. Van értelme a csecsemő gügyögésének? Talán jelzésnek vesszük: éhes vagyok, fáradt vagyok, tegyetek tisztába, jelez a gyermek. De mond ezen kívül valami mást? Mi úgy gondoljuk, a gyermek egy piciny kis állat, a közlési funkciói, mint a kis állaté, enni, inni, aludni akar, ennyi az egész. De azt mondja a zsoltáros: A csecsszopó, a gyermek dicsőíti az Istent. Ha viszont valaki azt adná feladatba, hogy dicsőítsük úgy Istent, hogy az Istennek tetsző legyen, hogy Isten azzal szerezhessen dicsőséget, bizony elállna a lélegzetünk. Egyetlen épkézláb gondolat se jutna eszünkbe. Még a teológusok körében is van nagyon erős gondolat, tudós teológusok tanítják, hogy Istenről akkor mondjuk a legigazabbat, ha nem mondunk róla semmit. Apofatikus teológiának nevezik ezt. Isten kimondhatatlan, megnevezhetetlen. Nem is tudjuk Istent Őhozzá méltó szavakkal dicsőíteni. S lám, Istennek elég, ha egy csecsszopó gőgicsél. Istennek ez elég, és megszerzi vele dicsőségét, ha egy négy-öt éves totyogós gügyög valamit. Amire mi azt mondjuk: nem tudja, mit mond a lelkem. Isten tudja, hogy mit mond a lelkem. Jézust megtámadják, s tűrhetetlennek tartják, hogy ott a templomban Isten magasztaltassék gyermekek által, Jézus dicsőíttessék gyermekek által. De Ő azt mondja: gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget.
Nekünk magyaroknak, testvéreim, még azon is el kell gondolkodnunk, hogy négy vagy öt nemzedék után lesznek-e gyermekek, akiknek szája által Isten itt, ebben az országban dicsőséget szerez magának. Gondolkozzunk el ezen. S gondolkozzunk el azon, hogy így tetszett ez Istennek, hogy gyermek és felnőtt dicsőítse az Istent. Ugyanis ez az ige nem ment föl az alól, hogy mi is dicsőítsük Őt, egek és földek teremtőjét, világok kormányzóját, univerzum urát, megváltónkat. Isten a felnőttre azt bízta rá, amit a keresztség szereztetési igéjében hallottunk: tanítson, tanítsa a gyermeket, nevelje bölcsességre, mélyebb ismeretre. Ha tudni akarod, hogy neked hogyan kell Istent dicsőítened, itt a válasz: úgy, hogy életed Istenre mutat, szavad Őhozzá vezet, és az – a gyermek!  -, ki önkéntelenül dicsőíti Istent, a te szavad által mélyebben, teljesebben tegye azt. Sose torlaszold el az utat a gyermek elől. Sose tiltsd a gyermekednek, hogy Istent kérdezze, és Istent dicsőítse, hanem légy társa, haladj vele együtt, add át tapasztalataidat és hitednek mélységét. Neveld és vidd előre.
Végül, igen megszégyenítő lehetett a hivatalosaknak Jézus szájából hallani: sosem olvastátok? A gyermek még nem olvas, mert nem tud olvasni, nem ismeri a betűket. Jézus pedig megkérdezi a felnőttektől: ti sosem olvastátok? Olyanok vagytok, mint a gyermekek? Ha olyanok vagytok, mint ezek a gyermekek, hisz betűt nem ismerve nem olvashattátok az írásokat, akkor ti miért nem dicsőítitek az Istent? Bizony, nincs kibúvó! Isten úgy akarja, hogy a csecsszopó és a gyermek mindig is dicsőítse őt, és Isten úgy akarja, hogy a felnőtt is dicsőítse Őt. Most néhány lármás gyermek a templom tornácán kiabál, talán maga se tudva, hogy mit. Az előbb még odalent a Jeruzsálembe vezető úton kiabálták ezt a felnőttek, a gyermekek ezt visszhangozzák. Nem kaptak új instrukciót, hogy kiabáljanak valami mást. Ne is kapjanak, testvéreim, a mi gyermekeink soha új instrukciót, soha más tanácsot, csak, mint azt, amit hallottak, megértettek és a maguk módján ki is mondtak: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében. Ámen

Kedves Testvérek!
A mai napra kijelölt Újszövetségi részt olvastam fel, mely, mondjuk így, valóban mai napra, mai korra kijelölt igeszakasz, mert a modernkor mostohagyermekéről szól. Nem arról a gyermekről, akit odavisz a szerencsétlen édesapa Jézushoz, ő is mostohagyermek, hiszen epilepsziás, ki tűzből vízbe és vízből tűzbe esik, gyógyulásra vár, tehát beteg. S a szenvedő gyermek, ha bevalljuk, ha nem, mostoha sorsú, mert nem élhet úgy, mint a többiek, nem olyan, mint a többiek. Én azonban a modernkor mostohagyermekéről szeretnék szólni, ez pedig a hit, mert ez a történet a hitről szól. Nem kell most részletesen bemutatni, hogyan lett a mi korunkra mostohagyermekké a hit. David Hume, a nagy skót felvilágosító filozófus írt egykor egy igen fontos tanulmányt, melyben sok új dolgot nem mond ennek kapcsán, de szépen összefoglalja a dogok akkori állását, s ebből mára is sok minden kikövetkeztethető. Arról beszél itt Hume, hogy nagy bajban van az igazi hit, mert két szélsőséges veszedelem fenyegeti, az egyik a babona, a másik a rajongás. Szerinte a papok azért élesztgetik szüntelenül a babonát az emberekben, mert a babonás ember fél, és ezért a papnál keresi a módját, hogy kimeneküljön a babonából. Másrészt viszont ott vannak a rajongók, mindenféle szekták, őrületek, pszichózisok. Az igazi hit tehát nagy veszélyben van. Azt javasolja mindazoknak, akik igaz hívő titulust akarnak kitűzni a mellükre, akik nem akarnak sem babonásak, sem rajongók lenni, hogy csatlakozzanak a tiszta ész vallásához. Igen ám, csak amikor a tiszta ész vallásához akar valaki kapcsolódni, rögtön azt hallja, hogy alkudozni kell. Meg kell alkudni azzal, amit a modern ember megismert a világról, azzal, ahogyan ezt a világot elképzeli. Egyszóval, immár kétszáz éve szinte lehetetlen a dolog, s azért mondom, hogy mostohagyermek lett a hit, mert gyerek is, meg nem is. Gyermeki státusza van, de nem szeretik úgy, minthogyha igazi gyermek lenne. Hogyan? A hit vadhajtásai mellé odateszik a hitet.  Például, a hiszékenységet mellé odateszik a hitet. A kettő, tudjuk, nem ugyanaz. Aztán a hit mellé odateszik a rajongást. Tudjuk, hogy ez a kettő sem ugyanaz. Aztán felszólítanak: ha hívő akarsz lenni, alkudj meg az ésszel! Alkudj meg a tudománnyal! Alkudj meg a modern világképpel! Mivel? Éppen azzal, amit a modernkorban mindig is a hit ellenségeként mutattak fel. Szerintem ugyan nem az, de így szokták bemutatni. Egyszóval, ha életben akar maradni a hit, tegye le magát ellensége kezébe. Régóta ismerjük ezt az alkut mindannyian. Amikor az ötvenes években az ateista állam meghirdette a vallás elhalásának elméletét a tudományos materializmus jegyében, azt javasolták az egyházaknak, hogy életben maradásuk érdekében alkudjanak meg azzal a pártállammal, amelyik a vallások elhalásának programját meghirdette. Értjük ezt? Ha életben akarsz maradni, köss házasságot a hóhéroddal. Ha hívő akarsz lenni, köss alkut a hit ellenségeivel. Ezért mondom, hogy mostohagyerek a hit.
Arról nem is akarok hosszasan beszélni,  hogy mind a mai napig úgy van valahogy, hogy amikor hitről esik szó, vagy arról, hogy hívő volnék, vagy valaki hívő lenne, ezt mindig egyfajta szégyenkezéssel emlegetjük. Annyiszor látom, még a lelkészi hivatalban is, hogy hitről beszélgetve, szinte nem tanácsos megkérdezni, tessék mondani, hívőnek tetszik lenni? Látom, megrebben a szeme, s talán nem azért, mert valami nagyon bensőséges, finom dologról lenne szó, amiről nagyon nehéz beszélni, nagyon nehéz megnyilatkozni, hanem azért, mert így nőttünk fel, így szoktuk meg. Szégyellje csak a hívő, hogy ő hívő. A hívő nem ebbe a világba való. A hívő a babonának, a rajongásnak a szerelemgyereke, kinek azért megengedi a modernkor, hogy itt legyen velünk-köztünk egy kicsit. S mi hívők is így vagyunk ezzel. Hány helyzetet elmulasztottunk már, amikor egyszerűen csak annyit kellett volna mondani: nézd, én hívő vagyok. Ám ha erről beszélni kell, már eleve úgy kezdjük, hogy elpirulunk, mintha valami furcsa madár lennénk, miközben a mi időnkben már semmit nem szégyell az ember. Tessék csak megtekinteni a nyilvánosság fórumait, TV-t, rádiót, médiumokat, és azt látjuk, hogy a mai ember semmit sem szégyell. Semmitől el nem pirul. A legundorítóbb dolgok nyilvánosságot kapnak. Olyakor a legförtelmesebb személyiségek lesznek a médiasztárok. X Y, aki valami valóságnak nevezett showban az egyik legundorítóbb szereplő volt, hipp-hopp, médiasztár lett. Semmit nem szégyellünk, semmi nem esik nehezünkre, csak a hitről beszélni esik nehezünkre.
Bizonnyal azonban mégsem csak arról van szó, hogy ilyen lett a mai világ, és a hivő ebben a mai világban nehezen találja meg a helyét. Bizonnyal nemcsak arról beszélünk tehát, hogy de jó lenne, ha megint eljönne az a korszak, amikor valaki bejelenti, hogy ő hívő, s cserébe rögtön jogosítványokat és előjogokat kap. Mint mikor például Konstantin császár kiadta a vallási tolerancia rendeletét, s azzal segítette a keresztyéneket, hogy a keresztyén katonák vasárnap kimenőt kaptak. Nekik nem kellett a helyőrségben masírozni, védfalat építeni, őrségben állni, ők mehettek vasárnapot ünnepelni. Nyilván, a vasárnap erejéig minden katona keresztyén akart lenni, ha már ilyen privilégiumokkal járt a hit. Az ember már csak ilyen. Nem erről ábrándozunk, kedves testvérek! Ez már a múlt, és legyen a múlté is. Most egyszerűen az a kérdés, hogy miért pirul a hívő, amikor kimondja: hívő vagyok!? És miért nem pirul el a mai ember, amikor rázúdul ennek a kultúrának – ha ez ugyan kultúra ez – minden mocska és szennye? Mostohagyerekről szól tehát, kedves testvérek, a mai történet.
A történetben háromszor esik szó hitről, mind a háromról rövid említést teszek, aztán az egyikről szeretnék részletesebben szólni. Jézus lejőve a megdicsőülés hegyéről egy kavargó tömeget lát. Odarohan hozzá egy édesapa, leborul elé, és könyörögni kezd: Uram, gyógyítsd meg a gyermekemet, súlyos beteg, megszállott, hol a tűzbe, hol a vízbe veti magát, elhoztam őt a tanítványaidhoz, ők nem tudták meggyógyítani. S akkor Jézus kifakad: ó, hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek, meddig tűrlek még benneteket. Először tehát: hitetlen nemzettség. Másodszor azt halljuk, hogy a tanítványok a gyógyítás után félrevonják Jézust, és – ahogy az Ige mondja – magukban, vagyis privát tanítványi körben megkérdezik: Mester, mi miért nem tudtuk kiűzni. Jézus azt mondja nekik: a hitetlenségetek – szó szerint: kicsinyhitűségetek -miatt. Erről szeretnék majd többet beszélni. S harmadszor Jézus azt mondja:, ha csak akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek, menj innen amoda, elmenne, és nem volna semmi lehetetlen nektek. A hitetlenségről, a kicsinyhitűségről és a hitről van tehát szó.
Azt talán sejtjük, mi az, hogy hitetlenség. Azt talán érezzük, vagy tudjuk, mi az, hogy hit. Hadd szóljak most erről a különös és talányos szóról: kicsinyhitűség. Az hogy a kicsinyhitűség nem átmenet a hitetlenség és a hit között, éppen itt mutatkozik meg. S az is itt tárul fel, hogy a hit, vagyis a minden, vagyis az a nagy titok, aminek a hatalmában még a hegy is odébb megy, miért válhat egyszerre csak mostohagyermekké. És az itt látjuk meg, hogy miért olyan szegény, szerencsétlen a hitetlenség miatt a mi korunk.
A görög szövegben ez a szó áll itt: alig-hit. Ám rögvest meg is zavarodunk, mert Jézus itt azt mondja a tanítványoknak, hogy azért nem tudtátok meggyógyítani a beteget, mert alig-hitűek, kicsinyhitűek vagytok, ám a következő mondatban máris azt mondja, hogy ha csak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag…. Mekkora egy mustármag? Nem nagy, kicsi, egész pici. Mintha Jézus az egyik szavával ütné a másikat. Az egyik helyen azt mondja a tanítványoknak, hogy kicsinyhitűek vagytok, a másikon meg, hogy bárcsak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, olyan kicsi is elég lenne. Egyszer az a baj, hogy kicsinyhitűek, máskor meg az az ígéret, hogy ha akármilyen kicsiny hitetek lesz is, azzal minden lehetséges lesz számotokra. Hadd olvassak fel azonban néhány, ebből a görög szóból képzett egyéb szóalakot, melyek a Bibliában is és a klasszikus görögben is fellelhetők, és máris érteni fogjuk, hogy mit ért Jézus a kicsinyhitűségen, s érteni fogjuk, hogy Károli Gáspár miért nem így fordította ezt a szót, hogy kicsinyhitűek, hanem úgy, hogy hitetlenek. Mert ez a fajta kicsinyhitűség tulajdonképpen hitetlenség. Egy görög történetíró egy katonai vereség okait taglalva a katonák lelkületére is kitér, és azt mondja, hogy a katonákban olygo psychos volt: alig volt bennük lélek, vagyis bátortalanok voltak. Mi magyarra ezt szabatosan így tudjuk fordítani: gyávák voltak. Olygo psychos: kicsinyszívű – kicsinylelkű – bátortalan - gyáva. Az a katona, aki úgy megy harcolni, hogy a pszüchéjében, a lelkében nincsen erő,  cél, bátorság, sőt, pszüchéje sincs, vagy olyan kicsi, hogy szinte nincs is, az gyáva, az a katona meg fog futamodni. Másutt egy filozófus az emberi életkorról értekezve azt mondja, hogy sokan vannak, akik hosszú ideig élnek, és ennek okai számosak, viszont vannak, akik rövid ideig élnek és ennek okai is számosak, majd azt javasolja, hogy nevezzük rövidéletűeket így: olygo bios.  Aki rövid életű: alig-életű, voltaképpen már nem is él, nincsen igazán élete.  Egy régi görög komédiában valamely kopaszkás emberről beszélgetnek, és azt mondják rá: olygo trychos: alig hajú. Megjegyzi az egyik szereplő: nem lenne helyesebb azt mondani: kopasz.  Az alig-hajúnak ugyanis nincs is haja, csak úgy mutatóban van a fején valami.
Erről van szó, kedves testvéreim. Az alig-hitűnek, a kicsinyhitűnek nincs hite, csak mutatóban van valami. Nincsen bátorsága, csak olyan mozdulatai vannak, mintha bátor lenne. Hitének nincsen élete, mert a hitének napjai meg vannak számlálva. Amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy kicsinyhitűek, így is lehetne fordítani: alig-hitűek, rövid-hitűek. A kis görög szó azt jelenti, hogy alig, éppen, valami nagyon kevés. Ez azonban nem kicsinyítő képző, tehát nem azt jelenti a szó, hogy hitecske. Olyasmit jelöl inkább, ami nem elég ahhoz, hogy az legyen, aminek lennie kell. Amikor Jézus azt mondja: „a ti hitetlenségetek miatt,” vagyis a ti rövid hitetek miatt, alig hitetek miatt, úgy kell azt értenünk, hogy ennek a hitnek vannak mozdulatai, gesztusai, s úgy tűnik, mintha teljesen hit lenne, de lám, az első nehézségen fennakad.
Igen érdekes a tanítványoknak a kérdése, különösen az előzmények fényében. Az édesapa szeretné a gyermekét meggyógyíttatni, elviszi hát előbb a tanítványokhoz, aztán Jézushoz. S azt mondja Jézusnak, elvittem őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani. Később a tanítványok már nem azt kérdezik Jézustól, hogy mi miért nem tudtuk meggyógyítani, hanem azt, hogy mi miért nem tudtuk kiűzni belőle az ördögöt? Nem tudom, kedves testvéreim, érzitek-e a különbséget? Mikor a tanítványokhoz odaviszik a beteg gyereket, úgy próbálják végrehajtani a gyógyítást, ahogy látták, ellesték. Volt egyszer egy ácsmester, aki inkább „mekk-mester” volt, , mert sose tanulta a mesterséget, csak nézte, hogy mások miképpen csinálják.  Megbízták egy háztető elkészítésével, s az bizony háromszor is összedőlt. Mindig is voltak efféle mesterek, akik úgy szemre eltanulták a dolgot, bár nem értették annak velejét. Talán ilyenek voltak a tanítványok is. Nézték és megpróbálták ellesni,  hogyan csinálja Jézus. Láthatták is eleget. Jézus számos beteget meggyógyított. Ők meg eltanultak a mozdulatokat, de amikor ott volt az éles helyzet, nem mentek semmire, mert éppen azt nem tudták, hogy miről van itt szó. Így mondja az eredeti szöveg: képtelenek voltak a terápiát végrehajtani. Aztán odamennek Jézushoz, s megkérdezik Tőle: mi miért nem tudtuk kiűzni? Ez azt jelenti, hogy úgy akartak terápiát alkalmazni, hogy nem tudták a diagnózist. Vajon, nem ilyenek vagyunk mi sokszor? Ellessük az isteni világ szentségéből a mozdulatokat, aztán megpróbálkozunk velük. Ám nem tudjuk, hogy miért kell azt csinálni. Nem tudjuk, csak láttuk, hogy valakinél ez működött. Hallunk is boldog beszámolókat arról, hogy meghallgattatott az imádság, meggyógyult a súlyos beteg. Hogyan kell ezt csinálni? Hallunk csodálatos bizonyságtételeket, hogy valaki elfogadta Isten vezetését és az egész életgubanca kiegyenesedett. No, hogyan kell ezt csinálni? Hogy csinálta az illető? De nem az a kérdés,  hogy hogyan csinálta! Soha nem ez a kérdés! Az a kérdés, hogy hitte-e aki csinálta. Mert abban a hitben, amiről most beszélünk, ebben a szegény, szegény mostohagyerekben, melyről mi is sokszor pironkodva beszélünk, ebben a hitben rejlik a felismerés, a csodálatos képesség. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, a történet első felében csak arról van szó, hogy a tanítványok képtelenek voltak a terápiát végrehajtani. A történet második felében viszont kiderül, hogy azt se tudták, mit kellett volna nekik csinálni. Jézus most arról beszél, hogy ez az alig-hit, ez a mímelt-hit elporlik, és elégtelennek bizonyul, amikor az ember nehéz helyzetekbe kerül,  amikor a hit szemeivel kellene látni és a hit valóságában kellene cselekedni.
A teológián, volt egy humoros mondású professzorunk, aki az egyik vizsgánkon az egyik készületlen diáktársam teljesítményét így kommentálta: nézze, ez nekem most már elég, magának meg elégtelen. A humoros mondás is fényt vet arra, hogyan is vagyunk a mi hitünkkel. S milyen érdekes, kiderül Jézus szavából,  a mustármag hasonlatából, hogy Ő aztán végképp nem mennyiségekben méri a hitet. Az imént még azt mondja: ó, ti kicsinyhitűek, most pedig azt mondja: ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag. Szegény tanítványok, végképp meg lehettek zavarodva! Az előbb az a baj, hogy kicsiny a hitünk, most meg elég a lenne kicsiny a hit is! Mi hát akkor a baj? Az a baj, kedves testvéreim, hogy a hit minőséget jelöl. Azt mondja Jézus: ha van hited, mindegy, hogy milyen kicsi. Akkorka is lehet, mint egy mustármag. Ha van hited, miden lehetséges, akkor csodák történhetnek, akkor megnyílik  előtted az isteni kegyelem legteljesebb világa. Elég, ha olyan kicsi, mint a mustármag. Óriási nagy kaput is ki lehet nyitni egy kicsiny kulccsal.  Ha viszont nincsen valódi hited, mindegy, hogy milyen nagy az, az még csak alig-hit, az még csak majdnem-hit, az még csak olyan, mint a kopasz ember fején a két hajszál, az még olyan, mint a katona lelkében a mímelt bátorság, ami nem bátorság, hanem gyávaság, az a hit csak olyan, mint a haldokló emberben a pislákoló élet, ami már nem élet, az már csak alig-élet. De ha van hited, bármilyen kicsi is az, mindent megnyit, amire szükséged van.
Honnan veheti az ember a hitet? Hogyan lehet erre a hitre szert tenni, hogyan lehet ez az enyém? Tudjuk mindannyian jól a feleletet. Úgy, és azáltal, hogy az ember kéri. Mert a hit azzal kezdődik, hogy megtanulunk kérni. Magamtól csak arra juthatok el, amire ez a mi egykori mekk-mesterünk: ellesek néhány suta mozdulatot. Megtanulunk kérni? Miért kérni? Azért, mert ez a hitnek az első mozzanata, ekkor kezd bennünk az igazi hit, a valóságos hit kibontakozni. Ez a hit első mozdulata, ez a felismerés, belátás, hogy amire nekem szükségem van, nem áll a rendelkezésemre. Ez a felismerés a hit első mozzanata: nekem Isten gyermekévé kell lennem, és Isten gyermekeként kell mindent szabad szívvel elkérnem. Éppen ez az igazi hitnek az első mozdulata. Isten és az ember kapcsolata személyes kapcsolat, abban nem mechanizmusok hatnak. Ó, szegény tanítványok,  hány mozdulatot kipróbálhattak, mennyi imádságot elmondhattak, amit a Mestertől láttak-hallottak, bízván, annak úgy kell működni! Ám a hit nem paradigmatáblázat, a hitet nem úgy tanulja az ember, ahogy a gyermek a szorzótáblát, addig gyakorolva, amíg nem megy. Noha így vagyunk vele sokszor, és éppen ezért is hagyjuk el a hitet. Gyakoroltuk mi ezerszer a gesztusait, s mégsem ment. Hát akkor hagyjuk! Nem, nem, kedves testvéreim, így nem lehet! A hit minket Isten személyes valóságához visz oda. Otthon, a családban sem mechanikusan vannak a dolgok. Nem úgy van, hogy a gyermek a születésekor kap egy nevelési szerződést, a szülők meg mechanikusan teljesítik azt, s viszont a gyermek is átad születésekor egy engedelmességi szerződést, és azt rendesen betartja. Nem így van az én és az én Istenem dolgában sem. Mert a hit ott van, ahol a lélek a lélekkel találkozik. A hit ott van, ahol a szív a szívvel találkozik. A hit ott van, ahol az ajándékozó és a megajándékozott találkozik. Legyen ez az első lépésünk, amikor hitről beszélünk. Pironkodás, szemérmesség, eltakarás, eltusolás helyett, legyen ez az első lépés. Ez a boldog felismerés,  hogy lehet kérni ezt az igazi, élő hitet. S akkor le lehet tenni alig-hitünket, ezt az éppcsak-hitünket, le lehet tenni a hit-utánzatainkat, hogy megnyerhessük az igazit, beléphessünk Isten országába, hol az Ő akaratából minden lehetséges legyen, mert minden lehetséges a hívőnek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Tudom jól, a mostani napokban mindannyian többet olvassuk az újságot, hallgatjuk a rádiót, nézzük a televízió képernyőjét, s szorongunk azon, hogyan lesz hát akkor a világgal, és hogyan lesz velünk?! Nem hittük volna két-három esztendeje, hogy a huszonegyedik század azt hozza ennek a kis népnek az életében, hogy háborúzó országgá lettünk. Bármit is mondjanak a hatalmasok és ennek az országnak most hivatalos vezetői, Magyarország is háborúba sodródott, s azért kell imádkoznunk, azt kell Isten elé vinnünk most szüntelenül, hogy mégis, ha lehetséges, a fiaink, a gyermekeink ne menjenek el ebbe a háborúba, mert a háború logikája ezt követeli. Mindezt azért mondom most el, mert a felolvasott ige egy olyan kérdést hoz elénk, ami most bennünket látszólag nem fog érdekelni, nem tud érdekelni. Mégis, talán az ige megértése el fog vezetni bennünket a mostani helyzetünk megértéséhez is, hiszen talán valami olyan választ is kapunk egy általános kérdésre felelvén, ami erre a húsba vágó, élet-halálkérdésünkre is rá tud világítani.
Néhány előrebocsátott megjegyzést kell tennem. Elsőként mindjárt azt szeretném előhozni, hogy a jól ismert történetben, amikor a szadduceusok, akik ugyan nem hittek a feltámadásban, mégis spekuláltak felőle, Jézust megkísértik, megpróbálják Jeruzsálemben, az tűnik föl legelőször, hogy ugyanazzal a logikával, emberi magatartással viszonyulnak a kérdéshez, ahogy ma az atlanti civilizáció népei viszonyulnak ennek a háborúnak a kérdéséhez. Röviden: messze van az. Ülünk a képernyő előtt, nézzük a haditudósításokat, aztán beül a képernyőbe, a kamera elé három-négy okos ember, és elkezdi nekünk magyarázni a csapatmozgásokat, a stratégiát, a logisztikát, hogy ez így lesz, az úgy lesz, amaz meg  amúgy lesz. Én ezt már nem bírom nézni, mert közben tudom, hogy tőlünk néhány ezer kilométerre emberek halnak meg. Erről nem lehet ugyanolyan módon beszélni, mint egy társasjátékról. És úgy sem, mint ami messzi van és úgy sem, mint ami a vizuális kultúránk része lett, amiről nem is tudjuk eldönteni, hogy valóságos-e vagy csak egy filmsorozatnak a tizenhatodik fejezete, melyben nincsenek halottak, csak paradicsomvér folyik, és a meghaló és föltámadó hősök újra meg újra előlépnek.
Most valami ilyesmiről van itt szó. Lehet, hogy az a példa, amivel Jézust most meg akarják fogni, nevetséges és spekulatív. De, ha valaki átélt egy házassági krízist, netalán úgy adódott, hogy el kellett válnia, és romok és roncsok maradtak utána, aki átéli, hogy milyen rettenetes dolog, amikor két ember kapcsolata megromlik, tönkremegy az életszövetségük, az tudja jól, hogy arról, amiről itt a szadduceusok beszélnek, egészen botrányos módon spekulatív. Még azt is mondhatjuk, hogy biztosan nem volt olyan eset, hogy volt volna egy testvér, asszonyt vett, meghalt, nem volt gyermekük, s a régi mózesi törvény, a sógorházasság törvénye arra kötelezte a soron következő testvért, hogy vegye feleségül az özvegyet, támasszon neki utódot, hogy ne vesszen el az örökség. És ez hatszor egymás után így történt. Ez a mesék világába tartozik. A tanmesék világába. Nyilván Jézus is tudja, hogy a kérdés spekulatív, és békésebb időkben a spekulatív kérdéseken el lehet tűnődni, oda lehet tenni a filozófusok, a metafizikusok, a teológusok, az elméleti jogászok asztalára, hadd csűrjék-csavarják.
Ám értjük mindannyian, hogy amikor a házasságról beszélünk, akkor az életünk egyik legfontosabb dolgáról beszélünk. Az sem úgy van, mint ahogy most tapasztaljuk ezzel a háborúval, hogy bekapcsoljuk a televíziót, s nem tudhatjuk, hogy a saját életünket látjuk vagy éppen valami végtelen hosszú szappanoperát. Ugyanígy, amikor itt a törvényről hallunk, merthogy itt az Isten törvényének a megvitatásáról van szó, itt sem úgy van a dolog, hogy van egy törvény, és mi végignézzük hozzá az úgynevezett “Jogi esetek” című műsort, ahol műszereplőkkel műproblémák vannak bemutatva. Kiül egy öreg, bölcs bíró fakalapáccsal, és ütöget, és elmagyarázza, hogy ez így van, úgy van, amúgy van. A valóság nem ez, kedves testvérek! Vagy megtartjuk a törvényt, és úgy a törvény megtart bennünket, vagy nem tartjuk meg a törvényt, és kezdődnek a bonyodalmak.
S harmadszor, amiről szólnunk kell a Jézussal való beszélgetés kapcsán: a feltámadás és az Isten országa. Ez sem úgy van velünk, mint a távoli Eufrátesz és Bagdad kapcsán gondolják sokan. Televíziós közvetítésen keresztül szemléljük, s néhány okos maketteken és modelleken ábrázolva elmagyarázza, hogy mi van ott, s mindez ily módon, mint információ hozzátartozik az életünkhöz. De mostani szorongásunk oka, hogy rá kell döbbennünk: nem ilyen módon tartozik hozzá életünkhöz. Máshogy, szorongató módon. Hiába akarunk úgy tenni, mintha nagyon-nagyon távol lenne, s hozzá semmi-semmi közünk, ez csak valami függeléke vagy esetlegessége mi történelmünknek. Távoli és mégis szorongatóan közeli. Minden lényeges dologgal így vagyunk: a feltámadással is.
Ezért olyan megbotránkoztató az a próbálkozás, amivel a szadduceusok Jézust próbálják megfogni. Tanmeséjük komolytalan. Nevetségessé teszi a házasságot, általában az életet, miközben az élet igenis komoly és egyáltalán nem nevetséges. A törvény-firtatásuk is nevetséges, szinte a törvényt teszik vele komolytalanná. A feltámadásra vonatkozó képzeteik is komolytalanok, noha ez a legkomolyabb valóság. Ráadásul, ők maguk nem is hittek benne. Hadd tanácsoljam itt rögtön mindenkinek, kinek hitetlen ismerőse, barátja, munkatársa Istennel kapcsolatban firtató kérdést tesz föl, ne kezdjen el vitatkozni. Nem érdemes olyan emberrel Istenről beszélni, aki közli velünk, hogy ő nem hisz Istenben, de azért magyarázzák el neki a hivők, hány füle van az Istennek, magyarázza el a hívő, hogy akkor hogy is állanak Istennek a dolgai. Nem érdemes és méltatlan.
Nagyon jól emlékszem, amikor ifjú teológus voltam, a fárasztó órákról néha megszökvén, vagy az unalmas professzorokat kikerülvén, ellátogattunk a híres-hírhedt Costa Rica presszóba a Ráday utcában. Beültünk, s zengzetes vitákat folytattunk ott, - mi nem is presszó volt, hanem kocsma - zengzetes vitákat folytattunk az angyalokról, a teremtésről, az egyházról, a teológia összes kérdéséről. Zengett ott az a helyiség, mondjuk így tapintatosan. Arra is jól emlékszem, egyszer beült közénk egy teológus társunk, aki nem szívesen látogatta ezeket a helyeket, és azt mondta: Nézzétek, ezek fontos kérdések, de talán nem itt kéne róluk vitatkozni. Mi rábőszültünk: Miért nem? Miért nem? Mire ő: Azért, mert Istenről, Jézusról és a Szentháromságról nem illik vidám poharazgatás közben társalogni. Adjuk meg a méltóságát. Adjuk meg a méltóságát önmagunknak is. Sokat tanultam belőle. Valami ilyesmiről van itt szó. S ezért hoztam fel nyomasztó valóságként a háborút is, mert mi arról is szépen, kedélyesen, baráti poharazgatás közben is el tudunk beszélgetni. Hadd mondjam így, a szó tragikus és drámai értelmében: Adjuk meg a módját. Ha már ezt hozta a történelem. Ha már - bár nem értjük - Isten megengedő akaratából mindez bekövetkezhetett.
Jézus felelete igazít el bennünket. Felteszik a kérdést: Nos hát a feltámadáskor - mondják, akik nem is hisznek a feltámadásban - azért a hét közül melyiké lesz az asszony, mert mindegyiké volt?! Fejtse meg Jézus. Ő pedig így felel: Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem Istennek hatalmát. Nem ismeritek sem az írásokat, sem Istennek hatalmát. Nem ismerik az írásokat, merthogy ez a kérdezés, amit Jézusnak szegeznek, azt mutatja, hogy a mi szadduceusaink úgy gondolták, hogy az a törvény, amit Isten ennek az emberiségnek adott, emberi megítélés alá tehető. Azt gondolják, hogy az Isten törvénye is úgy van, ahogyan az emberi jogrend. Ahogy mondani szokták: fejlődik, mert az élet változásai, új fejleményei újabb és újabb jogszabályokat kényszerítenek ki. Igen, változik a világ, és nyilván, ha ezer évvel ezelőtt a vikingek körében az volt a megoldása egy gyilkosságnak, hogy a gazda, akinek megölték a cselédjét, kapott két kosár halat, ehhez nem lehet ma már ragaszkodni. A kérdés azonban az, hogy a törvényadó - és most itt Isten a törvényadó - változik-e. Nyilván a mi szadduceusaink abból a premisszából indultak ki, hogy nem változik. S már dörzsölik is a markukat, hogy a Mennyei Atyának a feltámadáskor hány jogi szakértőt kell felfogadnia, hogy megoldja ezt a lehetetlen helyzetet: hét férj és egy feleség. Kié lesz? Egyebekben monogámia van.  Innen a frivol kérdés: hogyan fognak megosztozni. S mögötte a ki nem mondott kevély gondolat: megfogtuk az Istent.
De tud örülni, az ember, mikor átsuhan a szívén: megfogtam, elkaptam Istent. Merthogy Isten ezt mondta, Isten azt mondta, Isten így ígérte, Isten úgy mutatta, Isten így rendelte, amúgy parancsolta, s most itt van egy szituáció, s nem működik benne Isten törvénye. Akkor viszont fölébe kerekedtem! Mit mond a második zsoltár? A népek urai, fejedelmei, királyai összejönnek, összetanácskoznak az Úr ellen és felkentje ellen, és azt mondják, vessük le magunkról az Ő igáját, dobjuk le magunkról az Isten törvényét, íme, racionális indokunk is van rá, maga Isten is belezavarodik saját törvényébe. Ennél nagyobb öröme a bűnös embernek nincsen: belekergetni Istent valamiféle ellentmondásba.
De van-e itt ellentmondás? Nincsen, merthogy a levirátus törvénye erre az életre vonatkozik, és elsősorban arra, hogy az elhaltnak az öröksége megmaradjon. Ez egy örökösödési törvény, s arra vonatkozik, hogy örökösnek lennie kell. Arra vonatkozik, hogy ennek az életnek folytatódnia kell.
A másik, ami miatt Jézus joggal mondja a szadduceusnak, hogy nem ismeritek az írásokat, abból fakad, hogy nem akarják érteni, hogy Isten az életadó és életteremtő Isten, s hogy a világ nem valamiféle mechanizmus. A szadduceusok voltak az első deisták, akik úgy gondolták, hogy Isten megalkotta a világot mintegy nagy óraszerkezetnek, fölhúzta, elindította Ám most ők most kimutatták, hogy ez az óra ezerévenként egytized másodpercet késik. Mit csinál erre Isten? Leállítja? Kijavítja? Pontosítja? Újraépíti? Újraindítja? Mi csak állunk karbatett kézzel, s nézzük, mit csinál Isten mindezzel, amit megalkotott.
Ki vagyok én, hogy kívül vihetném magamat mindazon, ami teremtetett? Ki vagyok én, hogy mint teremtmény a teremtő fölé magasodjam, és ítéleteket mondjak? Azt mondja Jézus: Nem tudjátok, hogy a feltámadáskor, amikor majd az elkövetkezik, nem lesz sem férfi, sem asszony, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Istennek angyalai. Nem értitek, hogy a feltámadás egy másik teremtés? Merthogy teremtés. S mit tudtok ti ennek a másik teremtésnek, az újjáteremtésnek a törvényeiről? Egyeztette azt veletek a Mennyei Atya, és azt mondta, hogy ott is úgy lesz, ahogy itt van? Tévelyegtek, nem ismeritek az írásokat, merthogy a levirátus törvénye éppen azt a könyörületet, azt az irgalmat fejezi ki, hogy a bűne miatt halandó ember életfolyamatossága, nemzedékeken való folyamatossága megmaradjon. Merthogy a levirátus törvénye a halandók törvénye. A feltámadás után lesz halál? Isten halandónak támaszt föl bennünket? Miről beszéltek? Mi felől kérdeztek?
És végül: nem ismeritek Isten hatalmát. Ó, sokszor egy megroppant élethelyzetben, egy elbizonytalanodott szituációban úgy érezzük, ki is mondjuk: ez az Isten hatalma. Nemrégiben valakinek, aki súlyos helyzetbe került némi iróniával azt mondtam, - megbántam, hogy mondtam neki, nem jól tettem, -  ennyit mondtam: Nézd, most az van veled, hogy az Isten kirakta a mutatóujját, és te hasra estél benne. Ettől ő megnyugodott. Igen, ilyen hatalmas az Isten. Jaj, tiszteletes úr, micsoda csodálatos költői képet mondott, megértettem mindent! Megbántam, mert nem azt kellett volna megértenie, hogy Isten kirakta a mutatóujját, és ez a mutatóujj egy egész életstratégiát föl tudott tartóztatni. Neki azt kellett volna megérteni, hogy hasra esett, hogy csődbe vitte a saját életét, és nem fölállnia kellene először, hanem odatérdelnie az Isten elé.
Értjük-e, magamat is kérdezem bűnbánattal, alázattal, és kérdezem tőletek is: ismerjük mi Isten hatalmát? Ismerik Isten hatalmát a népek fejedelmei, királyai, akik háborúba bonyolítják a világot? Oszt’ csettintenek: a Seregek Ura az ő csatlósuk? Ott áll mellettünk, és ezt a háborút Ő zászlaja alatt vívjuk? Ígérte nekünk a győzelmet? Ahogy pestiesen mondják, lepacsiztuk Vele és Ő jót áll értünk? Nem ismeritek az Isten hatalmát!! Nem ismeritek az Isten hatalmát, mert ha ismernétek, megrendülnétek, amikor ezt mondja: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene. Kinek mondja ezt Isten? Mózesnek mondja! Hol van már Ábrahám? Hol van már Izsák? Hol van már Jákob? S mégis így mutatkozik be: Ábrahám Istene vagyok. Jákob Istene vagyok. Izsák Istene vagyok. Élők Istene vagyok. Hogyan? Hol vannak már a pátriárkák? Amikor visszatérnek Izrael gyermekei az ígéret földjére, úgy kell megváltaniuk Ábrahám sírját. Nemzedékeken keresztül azt se tudják, hol van. Kiknek az Istene Isten? Vagy ezek csak elnevezések? Hagyományok, tradíciók, szép emlékek? Én vagyok a reformárusok Istene? Én vagyok a katolikusok Istene? Minden keresztyének Istene? Én vagyok az Egyesült Államok Istene? "Istenben bízunk", ez van ott minden pénzre ráírva. De vajon ez az Isten valóban az az Isten?
Az élők Istene vagyok. Nem ismeritek Isten hatalmát, mert ha Isten azt mondja, hogy Ábrahám Istene vagyok, Jákob Istene vagyok, Izsák Istene vagyok, akkor Ábrahám, Izsák, Jákob élnek. Élnek? Hol vannak? Nem látjuk őket. A csontjaik a sírjaikban porladnak. Ám élnek. Emlékszünk a megdicsőülés hegyének történetére? Mikor Jézus mennyei dicsőségbe öltözik, orcája ábrázatja elváltozik, olyan fehérség sugárzik ki belőle, mint a ragyogó hó. Fölriadnak az alvó tanítványok, és azt látják, hogy Jézus Mózessel és Illéssel beszélget arról, ami bekövetkezendő lesz. Mózessel és Illéssel? Hol van Mózes? Hol van Illés? Isten az élők Istene. És akire Ő azt mondja, hogy Istened vagyok én, az Isten hatalmának szava és Isten szavának hatalma által él.
S ebből mindjárt meg kell értenünk, hogy már ebben a világban sem úgy van teljesen, ahogy gondoljuk. Nemhogy majd abban a világban úgy kellene lenni, ahogyan itt gondoljuk. Nem spekulációkra akarok hívni, éppen az a célom, hogy mondjunk le ezekről egyszer s mindenkorra. Csak arra szeretnék mindenkit eszméltetni, hogy még ebben a világban sem tudjuk, hogy hogyan vannak az Isten útjai. Még itt sem tudjuk, milyen erői, hatalmai, titkai vannak Istennek. S eközben tudni merészeljük, hogy majd a feltámadáskor hogy lesz? Milyen lesz az új élet? Milyen lesz a halállal nem határos élet? Milyen lesz az Istent színről színre látni? A mieinkkel az Isten színe előtt találkozni, és velük újra együtt lenni? Nem tudunk róla semmit. Mert nem ismerjük az Istennek hatalmát.
Ez a hatalom nem azért oly ismeretlen a számunkra, mert olyan kicsi, hogy észre sem vesszük. Ez a hatalom nem azért olyan ismeretlen és kikutathatatlan, mert kiszorult a világból, s a helyébe benyomult az ember okossága, ügyessége, ereje. Ha ismeretlen, akkor azért az, - és ennek a történetnek ez a nagyon súlyos, elgondolkodtató summája -, mert a mi szadduceusaink a halál struktúráiban gondolkodnak. Feleséget vett, meghalt, elvette, meghalt, elvette, meghalt - egészen így hétig. Végig tudja mondani hétig a halált. Végig tudja mondani hét ember élete tragédiáját. Végig tudja mondani ennek a földi életnek minden korlátozottságát. És ebben gondolkodik. Isten azonban az életben gondolkodik - ha szabad azt mondani, hogy gondolkodik. Azért adja a levirátus törvényét, hogy a halandó embernek jobb élete legyen. Még halállal körbezárt életünkben is az életről gondolkodik. És az életen túl, a feltámadás által, az Ő mennyei dicsőségében is az élettel gondolkodik. Nem csak az élőknek Istene Ő, hanem élő Isten. Mikor azt mondjuk, hogy mi az élő Istenben hiszünk, ezt is mondjuk ezzel. Isten élet-valósága, Isten hatalom-valósága: élő valóság, élet-adó valóság.
Földnek fejedelmei, ítélő bírái, családoknak fejei, ítélő bírái, egyszerű magyar állampolgárok, mi, akik itt vagyunk, mi miben gondolkodunk? Életben vagy halálban? S ha az Istennel gondolunk, merhetjük-e hinni, hogy Isten kalkulál a halállal? És halál árán kalkulálja az életet? Ez azonban a lázadó fejedelmek, evilág urainak rettenetes logikája: Halál által életet kalkulálni. Háború által békességet remélni. Tévelyegtek, mondja Jézus, zsákutcában vagytok, mert nem ismeritek az írásokat és az Istennek hatalmát.
Mégis hiszem, hogy az írások és Isten hatalma, úgy, ahogy az nekünk lehetséges, megismerhető. És arra buzdítalak most benneteket ezekben a nehéz időkben, mikor talán úgy tűnik, a világ nagy ügyei miatt a mi sok kis apró-cseprő élet-ügyünk a háttérbe szorul, mikor így hirtelen összekényszerül minden, életnek és halálnak, történelemnek és egyes emberi életnek, nemzetünknek és az egész világnak a sok-sok kérdése, nyissátok föl az igét, és nyissátok föl szíveteket hogy megismerjétek az Istennek hatalmát. Ő az élők Istene, Ő élő Isten. Az Ő rendje, az Ő törvényei, az Ő szabályai és az Ő hatalmai ott vannak, ahol élet van. Adja Isten Szentlelke, hogy mi is ott lehessünk, ahol az élet van. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Mindannyian jól ismerjük a terméketlen fügefa történetét, és amilyen jól ismerjük, nem túlzok, annyira tartunk is ettől a történettől. Nem tudjuk mivel megmagyarázni, Jézust sem így ismerjük, hirtelen haragja riasztó. Talán emiatt is született sok tudós magyarázat, melyek megpróbálják Jézus haragját mentegetni. Komoly botanikai fejtegetésbe is bocsátkoznak a magyarázók, akik elmondják nekünk, hogy a közel-keleti világban már kora tavaszon megtörténhet, hogy a fügefa levelet hajt, s korai, úgynevezett előgyümölcsök jelennek meg rajta. Jézus joggal kereshette a gyümölcsöt. Más úgy magyarázza, hogy ha már levél van a fügefán, csak joggal kereshette Jézus a gyümölcsöt, mert a fügefának van olyan fajtája, melynek előbb van gyümölcse és aztán levele. Más azt is megpróbálja elmagyarázni, hogy egyáltalán miért éhezhetett meg Jézus, bátorkodhatott Bethániából Jeruzsálembe menet azon a néhány kilométeres úton megéhezni, mert ez is csodaszámba megy, hogy egyáltalán Jézus megéhezett. Ehhez sem vagyunk hozzászokva. Ő csak ne éhezzen, ne szomjazzon, haragra se lobbanjon, ne is akarjon semmit egyáltalán. Csak áldja meg a világot úgy, ahogy van, neki ez a dolga.
De az az igazság, hogy amikor ezek a magyarázatok megszületnek, és megpróbálják enyhíteni, nem azt, ami történt, hanem csak a mi lelkünk megrökönyödését, a mi csodálkozásunkat vagy rémületünket, egy dolgot mindig elfelejtenek. Nagyhét keddjén vagyunk. S ha valaki itt igazán a halál felé megy, akkor az maga Jézus. S ezt nekünk ennek a történetnek a megértéséből soha nem szabad kihagynunk, ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Nem valami kellemes turistaútról van itt szó, amikor a fáradt vándorok, akik szomjasak is, éhesek is, elérkeznek egy kert szélén vagy egy erdőben nőtt vadcseresznye fához, aminek gyönyörű szép lombozata van, és szeretnének megenyhülni, s csalódás várja őket. Valamit ígér az a gyönyörű fa, ám nincsen rajta semmi. Nohát, haragra lobbannak. Nem is arról van itt szó, hogy Jézus tanítói szolgálatának e pontján példázatot akar adni a tanítványoknak a terméketlen Izraelről, hogy a hit népe milyen terméketlen, hogy mennyit ígér és ez nincsen meg benne. Lehet, hogy ezek a magyarázatok is igazak, ezeket is ide lehet számítani. Ám nagyhét keddjén vagyunk. Ha valaki közel van a halálhoz, ha valaki a halál felé megy, ha valamin igazán el kell csodálkoznunk, meg kell rökönyödnünk, az éppen maga Jézus, aki a halál felé megy. Idézzük csak Tertullianus egyházatyát: "Isten fiát megfeszítették a kereszten? Hihetetlen. Abszurdum." Majd hozzáteszi: "Hiszem, mert lehetetlen." Ha valamin meg kell rökönyödnünk, ha valamit abszurdnak kell tartanunk, akkor az nem az, hogy terméketlen a fügefa, noha levél van rajta, nem is az, hogy Jézus megátkozza a fügefát és az elszáradva többet gyümölcsöt nem terem, azon kell meg rendülnünk, hogy maga Jézus megy a halál felé.
A történet Keresztelő Jánost idézi a számunkra, aki annak idején a Jordán mellett fölismeri a hozzá kimenőkben azt a jól rejtett szándékot, ami minden emberben ott van: ha már közeledik az ítélet, ha már növekszik a baj, ha már elkerülhetetlen a számadás, ha már föl kell tárulnia az életemnek, ha már meg fog mutatkozni az, hogy sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam, hát mentsük magunkat. És mentek a farizeusok, a szadduceusok, Ábrahám minden gyermeke Keresztelő Jánoshoz, gondolván, mégiscsak kapunk itt valami igazolást azzal, ha bemerít bennünket, s ha eljön a szórólapátos férfiú – ha eljön?! - mi föl tudjuk mutatni az igazolványt. Azt mondja Keresztelő János: Viperák fajzata, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő ítéletkor? Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! De nemcsak Keresztelő Jánost idézi ez a történet, hanem magát Jézust is. Ha végiglapozzuk csak Máté evangéliumát, húszszor találkozunk Jézus szájáról ezzel a kifejezéssel: "gyümölcs." A példázataiban, a prédikációiban, az intelmeiben újra meg újra erről beszél Jézus. Mi az élet gyümölcse? Mi a hitnek a gyümölcse? Mi az engedelmességnek a gyümölcse? Sőt, hogy maga az élet akkor ér valamit, ha az egész élet gyümölcs. Aztán előremehetünk egészen Pál apostolig, aki arról beszél, hogy a meghalás és a feltámadás csak ebben az analógiában érthető meg: A gabonamagnak el kell halnia, hogy gyümölcsöt teremjen. Ime, nem is arról van szó, hogy volna-e az életünkben valami, egy, kettő, három, négy, öt dolog, amit odatehetnénk az asztalra, és mondhatnánk: Mennyei Atyám, itt van, nézd, milyen drága gyümölcsöket termett az én életem. Hanem ahogy Pál mondja: Krisztus föltámadott, hogy mi gyümölcsöt teremjünk, és hogy maga a föltámadott élet a gyümölcs. Igen, nincs itten másról szó, mint magáról az életünkről. Nem az életünk céljáról, értelméről, hanem magáról az életünkről, életünknek a tartalmasságáról. Mert az az élet, aminek nincsen tartalmassága, nem élet. És isteni szempontból csak az az élet tartalmas, amelyik magában hordozza a feltámadás ígéretét és titkát.
Ezért kétségtelen, hogy ami itt történik, ítélet is. Ítélet a terméketlen fügefán. Ítélet egy olyan életen, amelynek nincsen gyümölcse. Ítélet az olyan életen, melynek nincsen isteni tartalma. Nem kell félnünk ezt kimondani. Még akkor sem, hogyha mi úgy tanulgattuk az utóbbi évszázadokban, és szép énekeink is szólnak erről, hogy: Jézus nyájas és szelíd, Jézus soha senkit nem bánt, Jézus nem ítél, Jézus mindig, feltétlenül szeret. Még akkor is, ha okos megkülönböztetéssel elmondhatjuk: Jézus gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Mégis, ennek a történetnek a fényében másról is beszélnünk kell. Gyűlöli a bűnt, szereti a bűnöst - és keresi a bűnös életében a gyümölcsöt. Van-e az életemnek gyümölcse? Van-e életem? Van-e az életemnek isteni tartalma? Nem mozzanatai, nem rész-eseményei, nem pillanatai, nem kiemelkedő, minősített momentumai az érdekesek. Gyümölcs-e az én egész életem? Merthogy ezt keresi Jézus. Tudjuk jól, hogy amikor a Bibliában a fügefáról hallunk, az szimbolikusan mindig Istennek a népét is jelenti. A fügefa Isten népének a jelképe. Jézus egy olyan népet keres, olyanokat keres, akikre fügefa szimbóluma megáll -, és a fügefa mi más egyéb, mint gyümölcs és termés.
Azt is el kell azonban mondani, amit a bevezetőben jeleztem: ez nagykedden történik. Mi már tudjuk, amit a meghökkent tanítványok még nem, hogy Jézus lesz az, aki odaáll terméketlen népe helyébe. Ő megy az ítélet és a halál felé. Ó olyan könnyű lenne annyival elintézni a dolgot, és valami magyarázatot találni rá, hogy igen, most teljesedik be, amiről Keresztelő János beszélt. Itt van a szórólapátos férfiú, a fejsze a fák gyökerére vettetett, lám, lám. De ki az, aki megfeszíttetik? Ki lesz az, aki meghal? Az, aki odaáll e terméketlen nép helyébe.
És meghosszabbított módon is, ha igaz az énekünk, és mi ezt mindig igaz énekként énekeljük: „Nem éltem még a föld színén, Te értem megszülettél” – akkor odaáll a helyünkbe is. A mi terméketlen életünk helyébe. S magára veszi az ítéletet. Nem tudom ezt a történetet másképpen magyarázni, mint úgy, hogy itt Jézus már önmagán mondja ki az ítéletet. Pontosabban népe fölött, a terméketlen nép fölött. Aztán a helyébe odaáll, hogy az a terméketlen, halott fa, a bitófa gyümölcsöt termő fa legyen. Hogy vére magvetése sokaknak áldásul legyen. Hogy feltámasztatása, ahogy az apostol mondja, oly hatású legyen, s oly erejű, hogy mi az által éljünk és gyümölcsöt tudjunk teremni. Hogy halála és föltámadása által mi, magunk legyünk az igazság gyümölcse. Merthogy Ő ezért halt meg, és ezért támadott föl. És így vette magára ezt az ítéletet.
Mindazonáltal, a történetben van egy megrendítő fordulat is. A tanítványok megrökönyödve fogadják, pedig annyi csodát láttak már, ezt a fordított csodát. Mi módon lehetséges, kérdezik egymástól, hogy ily hirtelen elszáradt a fügefa. Pedig ez a könnyebb csoda! Azt már olyan természetesnek veszik, mikor a megszáradt kezű ember meggyógyul, hogy ami megszáradt, élővé lesz. Az megy Jézusnak. Eddig is ezt csinálta. Még tegnap is gyógyított a templomban, sántákat, vakokat, mindenféle betegeket. Ez Jézus hivatása, ez a dolga, ezt várjuk mi is. Most ott állanak megrendülten, hogyhogy: ami él, egy szempillantás alatt megszárad? Hogyhogy: ami él, azt Isten így, ilyen könnyen halálra adja? Hogyhogy: a mester, aki mindig meglátta az elesettet, a szánandót, a bűnöst, a nyomorultat, a terméketlent, s annak életét jóra fordította, most haragra lobban.
A fordulat abban van, hogy ezek után Jézus nem arról beszél a tanítványoknak, amit én próbáltam itt az előzőekben fejtegetni. Azt majd megértik a tanítványok nagypéntek és húsvét után, majd megértik az emmausi úton, majd megértik, mikor a Szentlélek kitöltetik rájuk. Majd el tudják mondani mindenkinek: Ő volt az, aki odaállt terméketlen népe helyébe, ő volt az, aki odaállt a mi gyümölcstelen életünk helyébe, hogy mi magunk gyümölccsé legyünk! Jézus most a hitről kezd el beszélni. Azt mondja a tanítványoknak: „Bizony mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak azt cselekszitek, amely e fügefán megesett, hanem ha azt mondjátok a hegynek, kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen. És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.” Sokszor tárgyas raggal olvassuk ezt az utolsó mondatot így: „amit hogyha könyörgésetekben kértek, meg is kapjátok, ha hiszitek.” Ha hiszitek azt, hogy meglesz. Ha hiszitek azt, hogy ha kéritek, meglesz. Ha hiszitek azt, hogy attól kéritek, akitől kérhetitek. És így tovább, és így tovább. Jézus itt csak annyit mond: ha hisztek.
És ebben a pillanatban áll össze a kép. Merthogy az a gyümölcs, amit Jézus keres, és amit mi immár a magunk életének tekintünk, semmi másban nem tud megfoganni, és semmi másban nem tud életté, gyümölccsé lenni, mint a hitben. Olyan jó lenne, és úgy kívánom magamnak is és nektek is, hogy ne az legyen az életünk,  hogy én hiszem, hogyha kérem, ez meglesz, hogy ha én hiszem azt, hogy ez a dolog fontos, és úgy viszem Isten elé, mint nagyon fontos dolgot, nyomatékkal, a hitnek, a reménynek, az állhatatosságnak a nyomatékával, előbb-utóbb majd csak kicsikarom az Istenből. Ha így olvassuk, tudniillik: hogy meglesz, ha hiszitek - akkor rosszul olvassuk. Mert ez esetben a hitet nem másra akarjuk használni, mint arra, hogy valami nyomatékot adjunk a vágyainknak. Ez esetben  való a hit, hogy a lehetetlen, de nagyon kívánatos dolgokat, az általunk teljesíthetetlen, ám kötelező feladatokat, a megoldhatatlan, ám elrendezendő problémáinkat imádságban, kérésben, sóhajtásban odavisszük Isten elé - és hozzátesszük a hit nyomatékát. Mintha ezzel kicsit besegítenénk Istennek: Uram, Te is tudod, hogy nagy a baj, gyere, segíts nekem. Én ezt nagyon hiszem, hogy te megteheted. Uram, tudod, hogy nagyon sok zűrzavar van az életemben, és nincs, aki ezt a gubancot kibogozza. Gyere, segíts nekem. Én ezt nagyon hiszem, hogy Te meg tudod tenni. Uram, itt fekszem betegen a gyógyulás reménye nélkül, áldd meg az orvosok kezét, hozzál nekem szabadulást, én hiszem, hogy Te meg tudod tenni. Uram, olyan zűrzavarba került a mi népünk, azt se tudjuk, merre menjünk, hova forduljunk, mutass világosságot, ragyogtasd számunkra föl az útadat, én hiszem, hogy Te ezt meg tudod tenni.
Igen, mindig így imádkozunk, és helyesen is imádkozunk így! De vajon tudjuk-e mondani azt is azzal az édesapával együtt, akinek ördög nyomorította gyerekét: Uram hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemben?! Igen, hiszem, hogy meg tudod gyógyítani, és mégis hitetlen vagyok, mert csak úgy, Rád nézve, isteni fenségedre, hatalmadra, dicsőségedre, szentségedre, örökkévaló voltodra nézve, úgy nem hiszek. Mindig csak akkor hiszek, ha baj van. Mindig csak akkor hiszek, ha kérni kell. Mindig csak akkor hiszek, de akkor nagyon, ha kell a segítség. Légy segítségül az én hitetlenségemen.
Lehetséges néktek, mondja Jézus, ha hisztek. S most ezt mondja itt a megszáradt fügefa mellett álmélkodó, megrökönyödött, csodálkozó tanítványoknak: Miért csodálkoztok? Nagyobbat is megtehettek, ha hisztek. Ezzel Jézus azt is kifejezi, hogy a hit mégsem mutatvány. A hit mégsem valami olyasmi, ami egy isteni attrakcióra irányul, a hit mégsem olyasmi, amiből fölsarjad az, ami egyébként lehetetlen, amit másutt az életben nem tudunk megtenni. A hit nem valami vésztartalék, amit a lehetetlen helyzetekre tartogatunk, s akkor majd elővesszük és működésbe állítjuk. De sokan lettek hitetlenek emiatt, mert nem hittek, csak tartalékolták a hitet, aztán elővették, mint  rozsdamarta kardot, de már nem bírták a hüvelyéből kihúzni. Elővették a rég nem használt fegyvert, de nem működött. Elővették a régi passzust, s kiderült a határon, hogy az útlevél határideje lejárt.
De sokszor vagyunk így a hitünkkel. Lejárt már, nem szavatos, nem érvényes, nem működik, mi pedig fölháborodunk, s méltatlankodunk. Milyen igazságtalan az Isten, kiabál ilyenkor a háborgó ember. Pedig milyen egyszerű, amit Jézus mond: Ha hisztek. Ha hívők vagytok. Ha az életetek Isten kegyelmének, szeretetének, a meghalt és feltámadott Krisztusnak a gyümölcse. Ha ez az egész élettartamotok és élettartalmatok, hogy ti már Istentől valók vagytok, Szentlelke által újjá szülöttek, új életben járók, mindent és mindig Isten elé vivők, mindent és mindig Tőle várók.
Ne azon rettenjünk meg, hogy nagykedden egy terméketlen, csak lombokat mutogató fügefának el kellett száradnia. Azon rendüljünk meg, hogy Krisztusnak oda kellett állnia minden terméketlen helyébe, és azon ámuljunk, és azért dicsőítsük Istent, hogy halála után föltámadott, és föltámadása által mi magunk az élő Isten élő gyümölcseivé lehettünk. Ha hisztek. Kérjük buzgón Isten Szentlelkét, adjon nekünk Tőle való hitet, tegyen bennünket hívőkké, hogy Isten Szentlelkének valódi, igazi, életre való, megtartásra való gyümölcsei lehessünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Aki a bibliaolvasó kalauz szerint olvassa a Máté evangéliumát, ha a jó érzése nem tiltja, még úgy is fogalmazhatna, hogy - mint egy folytatásos regényben - részről részre, fejezetről fejezetre bontakozik ki egy izgalmas krimi, egy dráma. A drámának két szála van, az egyik szál oly világos és nyilvánvaló mindannyiunk számára: Jézus tudja, hogy miért jött, és nem is titkolja, hogy miért jött. Azért jött, hogy életét adja sokakért váltságul. Van azonban a történetnek egy másik szála, az emberi szál, amiről az előző fejezetben hallottunk, amikor egy vita után az írástudók és a farizeusok tanácsot tartanak, hogy miképpen veszítsék el Jézust, vagyis eldöntik azt, hogy félreteszik, megölik, likvidálják. Lehetne azt is mondani, hogy ugyanarról van szó. Jézus azért jön, hogy életét adja sokakért váltságul, a másik szál pedig, mint halljuk, annak bemutatása, hogy miképpen szervezik Jézus megölését.
Mégsem ugyanarról van szó. Mégsem csak annyi a dolog, hogy várjuk izgalommal vagy megadással, hogy mikor találkozik össze ez a két szál. Most, amit olvasunk: az, az emberi szálnak a bemutatása. Majdnem így is lehetne mondani: egyfajta húzd meg, ereszd meg. Hiszen már eldőlt, eldöntötték, hogy Jézust meg kell ölniük, Jézussal leszámolnak, félreteszik az útból. Kérdezhetnénk, mire várnak még. Mire való, hogy újra meg újra kérdezik, újra meg újra provokálják, újra meg újra csapdába akarják csalni, újra meg újra rá akarnak valamit bizonyítani? Ha már eldöntötték, hogy vége, akkor gyorsan végezzenek! S mégis, ahogy hallottuk, újra megszólítják Jézust, jelt kívánnak tőle, bizonyítékokat keresnek, mutasson valamit, amivel isteni hatalmát, küldött voltát bizonyíthatná. Mire való ez a húzdmeg-ereszdmeg? Hiszen a nép vezetői már döntöttek.
Talán egyetlenegy magyarázata van ennek: megpróbálják magukat tisztára játszani. Sejtik és érzik, nincsen rendjén az a döntés, amit hoztak. Nem jó a lelkiismeretük. Vagy lehet, hogy jó a lelkiismeretük és jól alszanak? Csak a látszatot kell megőrizni? A dolognak törvényesen kell végbemenni? Úgy, ahogy azt a törvények, a paragrafusok előírják? Szépen, szabatosan?
Valóban, azt hiszem, arról van szó, hogy tisztára akarják játszani magukat. Arra várnak, azért provokálják Jézust, hogy mondjon, tegyen valamit, ami okán valóban törvény és jog szerint is rásüthetik: bűnös. De, minél inkább erre törekszenek, annál nyilvánvalóbb, amit Jézus mond, hogy ez valóban gonosz és parázna nemzetség. Minél jobban igyekszenek tisztára játszani magukat, annál nyilvánvalóbb a tisztátalanság, annál inkább egyértelmű az aljas indíttatás. Így volt ez mindig a történelemben. Akik megélték, tanúi vagy talán szenvedői is voltak, az 50-es évek koncepciós pereinek, azok tudják jól, minél inkább megvoltak a paragrafusok, minél több bizonyítékot vertek ki az ártatlanokból és minél több vallomást írattak velük alá, minél inkább igyekezett a hatalom tisztára játszani magát, annál nyilvánvalóbb volt, hogy miről van itt szó. Annál tisztább volt volt, hogy semmi sem tiszta.
Ilyesmiről van itt szó. Azonban Jézus, a rá jellemző módon, és ez az Ő isteni nagy titka, mindig többet is mond, mint hogy egy-egy konkrét kérdésre válaszol. Azt hiszem, az evangéliumoknak, Jézus igazságainak, szavainak, egész tanításának és életének az a kimeríthetetlen nagy titka, hogy mindig több van benne, mint ami egy-egy adott, konkrét helyzetre vonatkozik. Ezért szól nekünk is, és fog majd szólni az utánunk következő nemzedékeknek is. Noha talán a mi helyzetünk más. Mi már más szituációban vagyunk. A mi problémáink más irányúak, mégis Jézus szava szíven talál bennünket. Az Ő üzenete hozzánk is elérkezik.
Először is, azt kell leszögeznünk, hogy sokszor rosszul magyarázták ezt az igét. Több prédikációt és írásmagyarázatot olvastam erről  a részről: Ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván. Sok prédikátor úgy magyarázza, hogy az a gonosz és az a parázna, aki jelt kíván. A gonoszságnak és a paráznaságnak a jelek kívánása a jele. Akkor van jó dolgunk, akkor nem vagyunk gonoszok és parázna nemzetség, ha nem kívánunk jelet.
Nos, ez nem így van, ez rossz magyarázat. Inkább arról van szó, hogy a gonosz és parázna nemzetség kiforgatja, pervertálja, - ha szabad azt mondani - szubvertálja, fölforgatja a jel értelmét, illetve a jel kívánás igazi értelmét. Mindenek előtt azt kell elmondanunk, hogy az isteni jel Isten szövetségi hűségének a jele. Isten sohasem hagyta magát tanúk nélkül. Mindig adott jelet. Mindig szólt és mindig üzent, s önmagában véve sohasem bűnös dolog jelet keresni, jelet kérni, remélni azt, hogy Isten az utunkon jeleivel igazgat bennünket. Olvassuk csak el a 74. zsoltárt. Nem gonosz és parázna ember írta, hanem szent ember, aki Isten temploma lerombolásán sír, elsiratja a gyönyörű, szent helyet, s elmondja panaszában, miképp hatolt oda be az ellenség s végezte a barbár munkát, amint kalapáccsal, csákánnyal, hadiszerszámmal szétverték a gyönyörű salamoni templom minden dicsőségét. Majd azt mondja: Jeleinket nem látjuk és próféta nincs, aki megmondaná, meddig tart még ez. Jeleinket nem látjuk. Egy igaz ember mondja ezt.
Nem kell Máté evangéliuma 12. részének nyomán nekünk a kánonból a 74. zsoltárt kitörölni. Nem kell egyetlen egy olyan bibliai szakaszt sem kitörölni, amelyik arról tudósít, hogy Isten jelet ad. Ha kellene, akkor már János evangéliuma elejét is ki kellene törölni, ahol azt olvassuk a kánai menyegző után, hogy: ez volt az első jel, amelyet Jézus tett. Tudniillik, hogy a vizet borrá változtatta. Isten ad jelet. Hamis magyarázat tehát, hogy aki jelet kíván, jelet remél, mégpedig isteni jelet, hogy eligazodjon, az gonosz és parázna. Ha ez így lenne, akkor azt kellene mondanom, hogy mindenki csukja be a Bibliáját, különösen is a napi bibliaolvasó keresztyének, s ne olvassák az igét, ne keressenek isteni válaszokat, útmutatást, jelet, tanítást, bátorítást, buzdítást, hagyják ezt az egészet, mert különben gonosz és parázna dologba esnek.
Nem erről van szó, hanem éppen arról, hogy ezt fordítják meg. A jel Isten szövetségi hűségének a jele. Egyfajta monumentum. Akár a múltba visszatekintően is. Amikor a zsoltáros arról panaszkodik, hogy jeleinket nem látjuk, nem csak azt érti rajta, hogy itt és most nincsen valamiféle előremutató jel, hanem azt is kifejti, hogy a maga ténylegességében megsemmisült körülöttünk minden. Jel volt a templom. Jel volt a kultuszi élet s annak minden kelléke. Jelek voltak az emlékoszlopok. Jel volt minden, ahogyan jel számunkra a templomtorony, jel számunkra egy zászló, jel az, amit az apáink meg a nagyapáink megépítettek, ez mind-mind lehet Isten hűségének a jele, Isten szeretetének a jele.
Most amikor odalépnek Jézushoz, és azt mondják: jelet kívánunk látni tőled, akkor ezt az egészet fölforgatják. Amikor Jézus azt mondja, hogy bűnös és parázna nemzetség, azt a kérdést kell feltennünk, hát milyen jelet kíván a parázna? Mert az, hogy a hitves a hitvesétől, a férj a feleségétől reméli és várja szeretete, szerelme jelét, az evidens dolog. Szükségünk van rá. Időről időre jelezzük annak, akit szeretünk, hogy szeretjük. Egy gesztussal, egy ajándékkal, egy mondattal, valamivel. Önmagunkkal. A házasságtörő mire tart igényt? Aki szétrombol egy kapcsolatot? Aki megsemmisíti az élet jó rendjét? Milyen jelet akar a hűségről? Nem tudom, érzitek-e ezt a föloldhatatlan, rettenetes ellentmondást, amit nem lehet másképp jellemezni, csak úgy, hogy ez perverzió. A hűtlen akarja a hűség jelét? Ilyen nincs. Erről beszél itt Jézus.
Másodsoron, a jel az Isten-ember kapcsolatban összefüggésre mutat. Úgy áll a jel, ahogyan az összefüggésekből következik. Tudom, hogy ezzel veszélyes területre lépünk, - ha szabad ezt mondani - ez már ingoványos terület, mégis azt kell mondanunk, ősi emberi dolog, hogy figyeljük a világ összefüggéseit, és jelet keresünk, útjelzőre következtetünk Vajon, egy erdőben járunk, és keressük a fákra festett turistajelet, mi mást teszünk, mint jelet keresünk? Egy összefüggés-rendszerben mozgunk. Ahova ki van festve a sárga csík, vagy a kék kereszt, vagy a piros kör, erre fára, aztán amarra, meg a harmadikra, a tizedikre, nos, arra vezet az út. Ha pedig nincsen ilyen lehetőségünk, másból következtetünk. Fölmegy az út a domb tetejére, aztán eltűnik mögötte, mégis úgy gondoljuk, hogy arra vezet az út, noha nem tudjuk, hogy megszakad-e, mégis érezzük: arra kell mennünk. Vagy följön a hajnalcsillag, s a tengeren a hajózók annak a nyomán tájékozódnak. Az is jel.
Szinte azt lehetne mondani, hogy egy-egy adott összefüggésben az életünk minden dolga jellé, jelzéssé változhat. S kérjük, keressük és reméljük is, hogy Isten is ad ilyen jeleket. Rámutat életünk összefüggésére. Rámutat arra, hogy merre mennek a dolgaink. Esetleg figyelmeztet: Nem jó irányba haladsz. Esetleg buzdít: Igyekezzél még inkább előre. Esetleg talpra állít. Esetleg megtanít valamivel valamire.
Ha valakit hirtelen ledönt a lábáról egy rettenetes betegség, aztán mégis fölállhat, és újra indulhat, mondhatja azt is: megvonom a vállamat, hála az orvostudománynak, vagy az én szívós szervezetemnek, vagy a dolgok szerencsés fizikai-biológiai konstellációinak, itt vagyok, hahó, meggyógyultam! Vagy mondhatja azt, hogy ez egy jel volt? Egy intés, egy figyelmeztetés? Hogy le kéne már állni? Vissza kéne venni a dolgokat? Vagy éppen egy kérdést kaptam: hogy mit akar az Isten azzal, hogy én még itt lehetek? Van még valami, amit nem végeztem el, s el kell végeznem?
Ezer ilyen jel van az életünkben. Keresztyénségen belül, keresztyénségen kívül, az ember mindig jelet keres. Milyen szörnyű, amikor megsötétedik a szívünk, s bekövetkezik a legrosszabb, amit Pál apostol a Rómaiakhoz írott levélben mond, hogy bár Isten dicsősége és nagysága nyilvánvaló mindenek előtt, mert megláttatik az Ő alkotásaiból, de az ember szíve megsötétedik. Az egész világ Istenről beszél, ám tragédia, a jelkereső ember ahelyett, hogy az élő és igaz Istent imádná és dicsőítené, elkezdi saját keze csinálmányát imádni és dicsőíteni, mert megsötétedett a szíve. Hiába a jel, nem látja.
Milyen érdekes ebben a vonatkozásban azt hallani, hogy ez a gonosz és parázna nemzetség jelet kíván, mikor az ő gonoszságuk, az ő paráznaságuk éppen abban áll, hogy szétzilálták, tönkretették az isteni összefüggés-rendszert. Írástudókról és farizeusokról van szó, akiknek újra és újra mondja Jézus: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert ez az igazi összefüggés. Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ez az Isten igazi üzenete. És ezt jelzi Isten mindig és minden időben. Szerető Isten, irgalmazó Isten, könyörülő Isten, szabadító Isten. Ti pedig elviselhetetlen terheket tesztek az emberek vállaira, aztán ti magatok egy ujjal se nyúltok hozzá. Megszűritek a szúnyogot és lenyelitek a tevét. Képmutató farizeusok. Jelet akartok? Ti magatok, akik minden összefüggést, Istennek minden jó rendjét tönkretettétek, megsemmisítettétek, leromboltátok, utálatossá tettétek mindenki számára? Gonosz és parázna nemzetség.
Végül a jel Isten világában csodát is jelent. Ezt a jelet adta először Jézus, mondja János evangélista evangéliuma kezdetén a kánai bor-csoda után. A "jel" szót más helyeken így lehet, és így is kell fordítani: csoda. Ezt a csodát – csodajelet vagy jelcsodát - tette először Jézus. A gonosz és parázna nemzetség csodát akar. De vajon csodát akar-e valóban, igazi, szuverén, isteni csodát, vagy csak mutatványt? Óriási a különbség! Csodát vagy mutatványt? Mit hallunk a kísértőtől ott kint a pusztában? Ha Isten fia vagy, változtasd ezeket a köveket kenyérré. Ha Isten fia vagy, ugorj le a templom tornyáról, meg van írva, angyalainak parancsolt felőled, lábadat nem ütöd meg a kőbe. Mutatvány! Ez nem csoda. Mutatvány!
Ugyanis a csodában mindig irgalom van. A csodában mindig megkegyelmezés van. Az igazi csoda úgy ajándékoz meg bennünket, úgy visz bennünket tovább, hogy csak a hitnek mélybelátó szemei engednek arra következtetni, hogy ki által és miért történt a csoda. A mutatvány más. Most itt eltakar a szószék mellvédje, istentiszteleten vagyunk, ha megtehetném, elparodizálnám, hogy állnak ki a Cipollák, hogyan pattintgatnak, trombitáltatnak, tüsténkednek, villogtatnak, mondván, most következik a mutatvány, dobpergés, tessék idefigyelni, rágógumikat kiköpni, mobiltelefonokat kikapcsolni, semmi zaj, most jön a nagy trükk, a nagy mutatvány, s háború! Ez a mutatvány.
Tudod-e, hogy hány csodát tett veled Isten életed során? Nem tudod, nem is tudhatod. Én sem tudom, de szorozd meg életed minden napját minden másodpercével, annyit legalább tett veled. S eléd állt minden alkalommal Isten? Rágógumit kiköpni, mobiltelefont kikapcsolni, dobpergés, reflektorfény, lélegzet visszafojtás, most jön az isteni csoda? Isten nem mutatványos!
Mutass nekünk valami jelt. Legyél mutatványos. Ez a gonoszság és ez a paráznaság. Ez a perverzió: Istent mutatványossá tenni. Ezek azok a momentumok, amikor Isten hallgat és visszavonul, amikor nem ad jelet. Illetve ad jelet, mert azt mondja Jézus, hogy: Ez a gonosz és parázna nemzetség nem kap más jelet, mint a Jónás próféta jelét. Miképpen Jónás is három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, akképpen lesz az embernek fia is három nap és három éjjel a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak fel majd ezzel a nemzetséggel és kárhoztatják ezt, mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására és ímé, nagyobb van itt Jónásnál. Gondoljatok bele ebbe, megrendítő szavakat mond Jézus. Valóban megrendítő szavakat mond Jézus.
Mi lett volna Jónás próféta esetében a jel, a csoda? Az, amit Jónás kihirdetett. Még negyven nap és vége Ninivének. Jön a csoda. A nagyváros, az elpusztíthatatlan, a milliónyi lakosú, a bevehetetlen, a birodalom központja, még negyven nap és elpusztul. Hogyan? Nem jelezték kémek, hogy ellenséges hadsereg közeledik. Nem fenyegette meg az Egyesült Államok szuperhatalma, hogy lebombázza. Nem tudunk arról, hogy a szeizmográfok készülő földrengést mutatnának. Hogyhogy elvész Ninive? Dehogyis vész el. Hát éppen az lett volna a jel, az lett volna a csoda, az lett volna az isteni mű, hogy megsemmisül! Várt is rá Jónás a töklevél alatt. Szépen, türelmesen, napszúrásig várta. S nem vette észre, hogy közben már megtörtént a valódi csoda! Ninive megtért. Megtörtént a csoda. Egy ember szavára. Ugyan ki hallotta őt Ninivében? Mindenki? Én mindig úgy képzelem, Jónás ninivei prédikálását, hogy bement az első piactérre, elmotyogta két embernek az üzenetet, aztán gyorsan kiszaladt a városból, és mindjárt nézte jó messziről, mikor pusztul el. S mondhatta: Uram, abszolváltam a feladatot. Igaz, hogy kettes-alára, igaz, hogy nem mondtam el mindenkinek, nagyon sajnálom, így sikerült. Én megtettem a magamét. S lásd, amit Jónás nem akart látni: megtért Ninive.
Majd folytatja Jézus: Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja őt, mert ő eljött a föld széléről, hogy halhassa Salamon bölcsességét, és ímé, nagyobb van itt Salamonnál. Délnek királyné asszonya, Sába királyné fölkerekedik és bejárja a fél világot, mert hallotta, hogy valakiben isteni bölcsesség van. Ez a csoda, hogy valaki, aki nem ismeri a seregek Urát, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, a szabadító Istent, csak hallja, hogy valakiben isteni bölcsesség van, s elmegy, leül a lábaihoz s hallgatja bölcsességét, ez a csoda. És ímé, Jónásnál nagyobb van itt, Salamonnál nagyobb van itt. Vagy másképpen: több. Jónásnál több, Salamonnál több. Még pontosabban talán ez az igazi értelme Jézus szavának: Ami Jónásban volt, ami Salamonban volt, az most lett teljessé. Úgy nagyobb és úgy több, hogy most lett teljessé. S ez a hitetlen és parázna nemzetség még jelt is kíván? Hát hallja a szót és az igét. Ha Jónás szavára megtért a hitetlen Ninive, ha Salamon bölcsességének hírére eljött délnek királyné asszonya, s most itt, amikor Jónásnál, Salamonnál, vagy ahogy korábban hallottuk, a templomnál több és nagyobb van itt, csak ennyi a reflexió: Mutass valami jelet? Egy mutatványt. Gonosz és parázna nemzetség ez.
Mégis, Jézus nem Ninivébe ment és nem délnek királyné asszonyához, hanem ehhez a gonosz és parázna nemzetséghez jött. Jézus hozzánk jött, hogy a szavát meghalljuk, igazságát megértsük, belelássunk véghetetlen sok csodájába, és higgyük és mondjuk: Ő az Úr és a Megváltó. És higgyük és akarjuk, hogy Ő vezessen és tanácsoljon bennünket. Higgyük és tudjuk hálánkat kifejezni azért, hogy hozzánk és érettünk jött. Adja Isten Szentlelke, hogy szívünk megforduljon, Krisztusunkhoz odataláljon, és ne az legyen a fontos a számunkra, hogy mennyi a mutatvány, mennyi a bizonyíték, hanem egyes egyedül az, hogy Isten az Ő Egyszülöttjét, a Szabadítót és a Megváltót ide, hozzánk és közénk küldte el.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben mondta egy kedves barátom: hogyha minden így megy tovább, ahogy megy, talán hamarosan megérjük azt is, hogy az irodalom tankönyvekből, a kötelező olvasmányok közül ki fogják törölni Vörösmarty Mihály “Vén cigány” című versét, tekintettel arra, hogy a vers címe nem az, hogy “Vén roma”, hanem az, hogy “Vén cigány”. S ez ugye, rasszizmus. A költő alábecsüli egy nép tisztességét és becsületét. Ki vele hát az irodalomkönyvekből! Sokat tűnődtem ezen a megjegyzésen. Akár igaz, akár nem, ahogy a dolgok most mennek, nagy a valószínűsége. Eszembe jutott az, hogy 15-20 esztendeje, amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, ott már lehetett ilyeneket hallani. Ők azóta talán már kigyógyultak ebből, de úgy látszik, mi szegény magyarok mindig a harmadnapos levetett kultúrzoknit szoktuk megkapni, magunkra húzni, így most mi szórakoztatjuk magunkat ezzel. Csak remélem, hogy épen és egészségesen túl fogjuk élni. Ám, ha nem, akkor valószínű hamarosan támad majd olyan hang is, hogy az előbb felolvasott passzust húzzuk ki a Bibliából, merthogy alábecsüli a gyermekeket. Minden kétség nélkül így kell ezeket a sorokat olvasnom. Ne higgye senki, hogy Jézus olyan nagyra tartja itt a gyerekeket. Más passzusokban igen. Másutt Jézus azt mondja: engedjétek hozzám a gyermekeket, mert ilyeneké a mennyeknek országa. Másutt azt mondja: ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mehettek be a mennyeknek országába. De, hogy itt megbecsülésről lenne szó, az egészen biztos, hogy nem áll meg. Éppen ellenkezőleg, valami egészen másról beszél itt Jézus, amikor a kisdedeknek megnyilatkozó isteni kegyelmet állítja szembe saját kora bölcseivel és értelmeseivel. Ezért hát, ha úgy alakul majd, biztos fogjuk hallani, hogy ezt a passzust is húzzuk ki a Bibliából, mert a mi korunk lelkületével, szellemével nem fér már össze, hogy a gyermeket ennyire alábecsüljük. Mi már ellenkezőleg: azt halljuk, abban élünk, úgy növekszünk fel, úgy nevelődünk, minden arról szól, hogy a gyermek a legdrágább, a gyermek mindenek felett való. Új pedagógiai reform készül, melynek értelmében a gyermek annyira drágának tekintendő, annyira mindenek felett való, hogy már tanulnia sem kell. Minek is? A gyermek önmagában a tökéletesség. Nem is tudjuk, miért kell a gyermeknek iskolába járni! Talán csak azért, hogy amíg a szülők nincsenek otthon, addig valaki őrizze. Ám ha a gyermek annyira okos, hogy tanulnia se kell, felelnie se kell, osztályzatot sem kell a gyermeknek adni, miért kell egyáltalán őrizni? Tud majd ő magára vigyázni! Iróniával mondom ezt, mert az ember sokszor kínjában ironizál, mikor egy olyan korba érkezik el, amelyik szisztematikusan, tudatosan, és nyugodtan lehet azt mondani, szinte valami démoni megszállottsággal rombol le mindent, aminek az alapján megbecsülhetjük a gyermeket.
Hogy Jézus korában ez nem így volt, az egészen nyilvánvaló. Ez a mi korunk szelleme, ezért azt kell megkérdeznünk, hogy a mi korunk tisztességadása a gyermekek iránt miből táplálkozik? Az eredője ebben a felolvasott megjegyzésben van. A megjegyzés előzményeit mindannyian ismerjük, Keresztelő János követeket küld Jézushoz és a messiási mivoltát firtatja. Jézus ennek kapcsán megfeddi a Galileai tenger környéki kis városokat, ahol csodákat tett, ám a csodák átélői, megtapasztalói, az isteni kegyelem kiáradásában fürdők nem változtak semmit, nem tértek meg. Azt mondja Jézus Kapernaumról, a csodák városáról, hogy ha annyi csoda történt volna Szodomában, mint ott, már rég megtért volna, és mind a mai napig fennállna: „és mondom neked, Szodoma földjének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, sem mint neked.” Ezek az előzmények.
Az értetlenségről van itt szó. Isten kinyilatkoztatja magát, Isten Krisztusban kegyelmes időt hoz, ám akik ezt átélik, akik ennek kedvezményezettjei, meg sem rezdülnek, mintha semmi se történt volna. S ekkor mondja Jézus ezeket a szavakat: „Hálákat adok Néked Atyám, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket e bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted, igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted.” Szögezzük le, kedves testvérek, hogy Jézus nem mondja, hogy a kisgyermekek értelmesek és bölcsek lennének! Ki Vele a tankönyvből! Ki Vele a Bibliából! Halljuk harsogni a modern kórust. Mert nem mondja. Egy ellentétet állít fel. A kisgyermek nem bölcs. A kisgyermek nem értelmes. Itt most olyan dolgok történnek, amik voltaképp nem is tartoznak a gyermekre. Mi felnőttek vagyunk úgy, mikor a családi körben olyan témára kerül sor, amelyről úgy véljük, nem a gyereknek való, akkor kiküldjük őket a szobából, és azt mondjuk, hogy kisfiam, kislányom, megengedem, hogy még nézd a TV-t, számítógépezz, mi most beszélgetni akarunk. A gyerek maradna, mert érzi, hogy most valami nagy titok készül, de mi kizavarjuk, s azt mondjuk, ez most nem rád tartozik, nem neked való. Igen, Jézus szavai értelmében most valami olyasmi történik Bethsaidában, Korazinban, Kapernaumban, ami elsősorban a bölcsekre, az értelmesekre tartozó lenne. Itt most a gyermek: a bölcs és az értelmes ellentéte.
Kétezer évvel ezelőtt nemcsak Palesztinában volt ez így,  így volt ez a görögöknél is, akiket olyan nagyra tart a mai korszellem embere. Ha megnézzük, mire vezethető vissza etimológiailag az a két görög szó, amivel általában a gyereket jelölték, belátjuk ezt. Az egyik kifejezés – szó szerint fordítva – azt is jelentheti, hogy zsenge, újonc, éretlen. A görögök a gyereket egyszerűen csak így nevezték: éretlen. A másik szó még megrendítőbb, ez a paidosz, mely arra a verni igére megy vissza. A gyermek az, aki verhető. A gyermek az, akit verni kell. Ha igazán komolyan vennénk a “Vén cigány”-ra vonatkozó javaslatot, akkor az egész antik görög kultúrát ki lehetne törölni a civilizációnkból. Mert amikor Platón, Szókratész és a többiek azt mondják, hogy gyermek, akkor azt mondják, hogy a verni való, akit nevelni kell, akibe bele kell verni a tudományt, akit okítani kell, sőt verni kell, hogy bele menjen a bölcsesség. Így tekintett az a kultúra a gyermekre. Lehet ezen nekünk elborzadni, és azt mondani, jaj, nem, az nem lehet, akkor az egy szörnyű, barbár kultúra volt, és inkább süllyedjen vele Arisztotelész, Platón és a világ minden bölcsessége, de nekünk ez nem kell, én mégis azt javaslom, próbáljuk megtalálni azt, hogy mitől változott meg az európai ember szemlélete. És ebben az Igében van ennek a forrása.
Jézus azt mondja, Isten az Ő titkait, az Ő kegyelmét, az Ő kegyelmének esztendejét elrejti, – szó szerint fordítva – elzárja a bölcsek és az értelmesek elől, és feltárja a gyermekek számára. Miért mondja ezt Jézus? Azért, kedves testvérek, mert Bethsaida, Korazin, Kapernaum, vagyis az Ő kedves városai ott a Galileai tó partján az Isten elérkező kegyelmét valahogy úgy fogják fel, úgy tekintik – ha szabad ezt a kifejezést használni – mint ami jár nekik. Úgy tekintenek rá, úgy kezelik, mint ami jár nekik. Olyannyira így van ez, hogy tulajdonképp keveslik is azt, ami Jézusban történik. Keresztelő János kérdésében is ez rezeg. Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Visszaüzen Jézus: „mondjátok meg Jánosnak, a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek örömhír hirdettetik.” S minderre Bethsaida, Korazin, és Kapernaum azt mondja: smafu. Ez kevés. Több kell. Más kell. Ez csak afféle körítés. Rendben van, Jézus bebizonyította, van hatalma, rendben van, produkált itt nekünk valamit, de több kell, más kell. Mi több, mi más? Szinte belerendülök, amikor azt mondja az ember a halottak feltámadásának hírére: nekem ez nem elég, nekem több kell. Tudsz többet mondani? Tudsz többet kívánni? A halottak feltámadnak! Elérkezett az Isten kedves esztendeje. S akkor Jézus azt mondja: Istennek az a titka, sőt, örök törvénye, hogy kegyelmét, elhozott irgalmát azoknak adja, akik Tőle azt elfogadják, akik azt magukhoz ölelik. Minthogyha a királyi mennyegző példázatát mondaná itt Jézus más szavakkal, s valóban: egy király mennyegzőt készített, kiküldte szolgáit a hivatalosokhoz, de ők nem mentek el. Ki tudja miért? Az egyik azt mondja, megnősültem, a másik azt mondja, autót vettem, a harmadik azt mondja, éppen tőzsdéznem kell, a negyedik világmegváltó eszményeken töri a fejét, az ötödik éppen szervezkedik. Ekkor a király kiküldi a szolgáit, ahogy Jézus a példázatban mondja, az útszélre, a sántákhoz, a csonka-bonkákhoz, a senkikhez. S a kegyelmet, amit Isten készített, oda fogja nekik adni. Mert Isten nemcsak kegyelemkészítő, hanem ajándékozó is. Az ajándékozó szóban pedig nemcsak az van benne, hogy kész ajándékot adni, kész kegyelmet készíteni, kész észrevenni a rászorulót, hanem az is hogy adni akar. Ez az Isten örök lét-diszpozíciója. Isten adni akar. És ha nem kell a hivatalosoknak, amit az Isten ad (pedig az a legtöbb, amit Ő ad!), ha erre azt mondják, köszönjük, de jöjjön a lényeg, akkor Isten azoknak adja, akik elfogadják. Adja majd azoknak, Jézus megjegyzés értelmében, akiknek adhatja. Jaj néked Bethsaida, Korazin, és Kapernaum, annyit kaptatok, annyi csodát kaptatok, ha annyi történt volna Szodomában, mint közted, még mindig állna. Ha annyi csoda történt volna, mint közted, zsákban és hamuban tért volna meg. Isten: ajándékozó Isten. Adó Isten. Odaadó Isten. És, ha te nem hagyod, hogy neked adjon, ugyan mit számítanak indokaid, adni fogja másnak, akinek adhatja.
Mit jelent ez, hogy annak, akinek adhatja? Itt jönnek be a képbe a gyermekek. A gyermek nem bölcs és nem értelmes. Remélem, ezért a mondatomért egyetlen szülő, vagy pedagógus sem fog rám megorrolni, ezeket implicite Jézus mondja. A gyermek nem bölcs és nem értelmes, azaz nem okoskodik, nem kalkulál, nem kezd el mérlegelni, elfogadjam, ne fogadjam, jó lesz ez nekem, nem lesz jó ez nekem, hogy adjon az Isten nekem valami, aztán majd meg is kell térni, ajándékozzon meg az Isten, hogy aztán jónak kell lennem, szeressen az Isten, hogy akkor meg kell változnom? Kedves bölcs és értelmes felnőttek! Ha még van bölcsességünk és értelmünk, csináljunk egy gyors mérleget, mennyi kegyelmet elokoskodtunk már így?! Mennyi csodálatos lehetőség felett elbölcsködtünk így?! És már nincs. Már nincs velünk az alkalom, nincs ott a pillanat, elszállt a kegyelem órája. És még inkább,  hányszor volt az, amikor a szívünket megtöltötte, egész lényünket átjárta Isten szeretetközelsége, felizzottunk tőle, ám utána elkezdtünk okoskodni?! Mi is volt ez? Valami lélekmélyi inherens vallásos rezdülés a kimondhatatlan nevű transzcendens magánvalóságra? Netalán valamiféle örök, humánus illúzió? Isten volt ez? Vagy a dolgok különös konstellációja? Vagy tulajdonképpen magamnak köszönhetem ezt, mert én olyan ügyesen helyezkedtem, álltam, csináltam, alakítottam a dolgokat? És hol van a szív öröme? Hol van a felizzásunk azon, hogy az Isten meglátogatott bennünket és szeretett bennünket? Értelmesek és bölcsek, emlékeztek még az életetekből valamire, egy momentumra, egy mozzanatra, amikor és ahol az Isten megajándékozott és szeretett benneteket? Emlékeztek még? Ó, annyit tudunk okoskodni, kedves testvérek, olyan bölcsek és értelmesek tudunk lenni, hogy éppen csak ezt az emlékezésünket veszítjük el. Annyira okosak vagyunk, annyi bölcsességünk van, hogy már nem is emlékszünk semmire. Egészen pontosan a lényeges dolgokra nem emlékezünk. Mert az Isten szeretetére, az Isten kegyelmére nem emlékezni, az igei kifejezés szerint: arról meg nem emlékezni, ez minden ostobaságok ostobasága. A gyermek is értelmesebb, akiről azt mondja Platón és Szókratész, hogy éretlen, s akiről azt mondja a görög kifejezés, hogy úgy kell beleverni a tudományt. Még ő is értelmesebb, mert ő magához öleli, mert ő nem kétli, hogy ajándékba kapta. Mert egész lényében kifejeződik, hogy szüksége van rá.
Igen, kedves testvérek, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy a gyermek: gyermek. Nem hagy kétséget afelől, hogy a gyermek zsenge. Még afelől sem hagy kétséget, hogy a gyermek így, vagy úgy, de nevelésre szorul. Meg kell fogni. Bele kell tölteni a tudományt, hogy bölcs és értelmes legyen. S mégis, most azt mondja Jézus, hogy Istennek úgy volt kedves, hogy a gyermekekhez megy, mert Ő ajándékozni akar, adni akar. Itt értjük meg Jézusnak azt a másik szavát, nem gyermek-romantika ez, nem valamiféle modern szentimentalizmus: ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába. Nem mentek be. Mert csak a gyermek tud olyan lenni ma is és mindig, aki feltétel nélkül elfogadja az ajándékot. Aki hagyja, hogy megajándékozzák. Isten pedig azt ajándékozza meg, aki engedi, hagyja, hogy megajándékozzák. Aki megajándékozható.
Mit mond a Jelenések Könyvében az Úr a gyülekezetnek? „Azt mondod, hogy gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire. Pedig te vagy a szegény, a vak, a mezítelen és a nyavalyás.” Te vagy a gyermek. Azt mondod bölcs vagy és értelmes? Bolond vagy. Azt mondod, mindened megvan, nincs szükséged semmire, eljutottál az önfenntartás legmagasabb szintjére? Bolondságot mondasz. S nézd, az Isten elrejti előled ajándékait. És ez azt jelenti, hogy nem is látod őket, meg se mutatja őket, már nagy bölcsességedben és értelmességedben azt se tudod, hogy mit kérj. Ahogy Jakab apostol mondja a levelében, ahol imádkozásra tanít: kértek, de nem jól kértek, és azért nem kértek jól, mert nem tudjátok, hogy mit kérjetek, és azért nem tudjátok, hogy mit kérjetek, mert nem látjátok, hogy mit kellene kérnetek. Isten a gyermekeknek jelentette ki az Ő titkait. No nem azért, mert ezzel egy csapásra a gyermeket a fejünk fölé emeli, és többé teszi, hanem azért, hogy megszégyenítsen minket. Ha neked nem, akkor a gyermeknek. Ha neked, a hivatalosnak nem, akkor majd az útszélen járónak igen. Ha neked, az értelmesnek és a bölcsnek nem, akkor majd a bolondoknak igen. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, Isten a bolondokat választotta ki magának, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a semmiket választotta ki magának, hogy megszégyenítse a valakiket, és a nemteleneket választotta ki magának, hogy megszégyenítse a nemeseket. Ha nem kell a bölcsnek, ha nem kell a nemesnek, ha nem kell a valakinek, adni fogja a senkinek, és abból lesz valaki.
Itt van a titka a mi modern korunk immár rendkívüli módon elfacsarodott és túlságba eső szellemének, ez az a fundamentum, ez az az alap, amilyért a modernkor annyi évszázados érlelődés és gyötrelem után megbecsüléssel tekint a gyermekre. Ám hogyha ezt az intézményt, az isteni ajándékozás intézményét megvetjük és megsemmisítjük, csak nehogy az legyen, ami lenni szokott, hogy fenenagy, s fennkölt gyermekimádásunkból átessünk ugyanabba a barbárságba, ami Jézus korában volt. Mert ez a civilizáció tanulsága. Amit nagyon felemel az egyik kor, a csúcsba magasztal, önmaga fölé emel, bálványoz és istenít, azt egy másik korszakban lábbal tapossa meg. Kedves szülők, ha azt akarjátok, hogy az unokáitok, mit mondok, már a gyerekeitek, s majd unokáitok megbecsültek legyenek, ne járjatok azon az úton, amelyen a modernkor szelleme űz és hajt bennünket. A Jézus útján járjatok. Ha azt akarjátok, hogy a dédunokáitok ne csak úgy említtessenek, mint verésre való, mint zsenge, mint éretlen, akkor még most, mielőtt ez a kor végképp elrontja, megsemmisíti és tönkreteszi azt az isteni alapot, amelyen megállva megláthatjuk a gyermek titkát, és ezért tudhatjuk a gyermeket szeretni, mint rászorulót, mint megajándékozhatót, mint kiszolgáltatottat, ne engedjétek, hogy ez tönkremenjen. Most, amíg még lehet, mert aztán, ha tönkremegy, akkor majd a dédunokáink, vagy az unokáink, már megint csak úgy említtetnek, ahogy az antik görög nyelvben: ütlegre való, zsenge, senki és semmit érő. Abban a szembeállításban, amit itt Jézus elénk hoz, s megítéli a bölcset és az értelmeset, éppen erre int bennünket az Ige. Bölcsek és értelmesek, miért hiszitek azt, hogy elegek vagytok önmagatokban? Bölcsek és értelmesek, miből gondoljátok, hogy az, amitek van, immár véghetetlenül és örökké való módon elég? Mid van, amit nem úgy kaptál? - kérdezi az Ige. A bölcsességet is kaptad. Isteni ajándék. Ne tedd önmagáért valóvá, hanem fordulj vele Istenhez, lásd meg, hogy Ő téged szeret, Neked is ajándékozni akar, és amit Isten ad, az mindig a legtöbb. Azért a legtöbb, mert amit Isten ad, abban Ő maga is benne van. Boldog az, aki nem hiszi magát mindent tudónak, mindenre értelmesnek és bölcsnek, hanem tudja, vallja és meg is éli, Isten gyermeke ő, akit az Atya kész mindig, minden időben a legnagyobbal is megajándékozni.
Ámen

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!
Az elmúlt alkalommal, újév első napján is Máté evangéliumából olvastuk az igét. Az evangélista a prófétára utalva azt mondja: „hogy beteljesedjék a próféta szava.” Ezek a kifejezések: „hogy beteljesedjék a próféta szava, beteljesedjék a prófécia, beteljesedjék az írás, beteljesedjék, ami jövendölve volt”, és még sorolhatnám, legalább negyven alkalommal szerepelnek az evangéliumokban. Olyan szófordulatok ezek, melyek arra utalnak, hogy Jézusban, Isten Egyszülöttjében valósággá lett, beteljesedett, amit Isten megígért, amit a prófétákon keresztül reménységül adott.
Most, a Hegyi Beszédben, Jézus nemcsak a próféciáknak, az üdv-ígéreteknek a beteljesedéséről beszél, hanem a törvénynek a betöltéséről, beteljesítéséről is. Azért kell erről külön beszélnünk, mert a törvény képzete másképp él bennünk, mint a jövendölő ígéreteké. A jövendölés távoli, bekövetkezendő eseményekre utal, s ezekből csak néhány erővonalat, fő jellegzetességet látunk.
A törvényt másképpen látjuk. Igen gyakran úgy képződik meg bennünk, mint valami épület, vagy rosszabb esetben, mint valami kerítés. Ehhez kötődik az a kifejezés is, hogy kiskaput keres. Kiskaput a kerítésen vagy az épületen lehet keresni. Többnyire szeretnénk kijutni a törvény világából, ezért kiskaput keresünk. A törvény olyan kerítés, olyan rendszer, olyan keret, amiben a törvényi megszorítások, szigorúságok, előírások miatt nem tudunk eligazodni, mozogni. Szeretnénk valamit megtenni, ám ott magasodik előttünk a törvény tiltótáblája, becsapódik előttünk a törvény kapuja, vagy akadályt képez a törvény, nos, ilyenkor szoktuk keresni a kiskapukat. Fogást keresünk a törvényen, hogyan lehetne belőle kitörni, hogyan lehetne alóla kibújni.
Egyszóval, a törvényt egyfajta épületnek tekinthetjük, amit évszázadok, vagy évezredek során épít fel az ember, kőre követ rak, itt-ott told rajta, a romlásokat kiigazítja, épül ez az épület, előbb-utóbb mindennek meglesz a helye, mindennek meglesz a rendje. Hosszú ideig ezt így gondolta az ember. A törvénynek volt alapja, és erre az alapra épült föl a törvény nagy épülete.
Ma azonban egészen más a helyzet. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a törvényhozás örve alatt, nem tovább építik a törvényt, hanem visszabontják. Jézusnak kifejezése is ezt sejteti: Bizony mondom néktek: Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Amikor Jézus az „eltörlés” szót használja, nem arról beszél, hogy a törvénykönyvből kihúznak egy-egy passzust vagy paragrafust, hanem arról, amikor elrontanak valamit, a földdel teszik egyenlővé.  Jézus erről beszél: Nem azért jöttem, hogy a törvényt lebontsam, megsemmisítsem, eltüntessem a föld színéről, hanem hogy beteljesítsem.
Úgy tűnik azonban, a mi korunknak az a lelkülete, hogy törvényhozás örve alatt a törvényeket, a régi törvényeket, a jó törvényeket, az életet szabályozó törvényeket szépen, lassan lebontják. Sőt már eljutottunk a törvény alapjáig is. Nem túlzok, hogyha a mi korunkat is azzal jellemzem, amit Tacitus-nál olvasunk, aki a saját korára, a süllyedő Római birodalomra utalva mondja: A hitványakat leginkább az lelkesítette, - tudniillik a hitványságra - hogy a jók bánkódtak. Ilyen korban élünk mi is. A jók bánkódnak, szomorkodnak, tehetetlenek, búsulnak, lógatják a fejüket. És ez a hitványaknak még több erőt ad, további hitványságokra ösztönzi őket. A hitványak virágzanak, a jók bánkódnak. A jóknak nincsen eszköze, nincsen fegyvere, nincsen tere: a hiábavalóságok hiábavalósága, a vanitatum vanitas lett mindennek koronája. Virágzanak a hitványak. Olykor még, azt hiszem, a törvényhozásban is.
Ez a szellem immár elhatol a törvény alapjáig. Már nem arról van szó, hogy a háztetőn egy rossz cserepet ki kell cserélni, vagy a homlokzatot más színűre kell festeni, vagy a régi ajtó helyett egy kisebbet, vagy egy nagyobbat kell beilleszteni, vagy a törvényház ablakait be kell deszkázni, vagy éppen ki kell tárni, vagy, hogy a törvény épületében új folyosókat kell nyitni, ahogy az élet megkívánja. Ma a törvény alapjáról, a törvény szelleméről, a törvény esszenciájáról van szó. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt – mondja Jézus. Nem azért jöttem, hogy leromboljam, alapjait fölássam, kiforgassam és megsemmisítsem. Amikor ezt a szót halljuk, hogy eltörölni, azt is halljuk, hogy megsemmisíteni.
Mintha bizony azt az immár csak paródiákban hallható Internacionálét, melyben az áll, hogy „a múltat végképp eltörölni" valami módon korunk adoptálta volna, és most nem azt mondja, hogy a múltat kell eltörölni, hanem azt, hogy a törvény szellemét kell végképp eltörölni…
Mi ez a törvény szelleme? Nemrégiben olvastam egy vitát, melyben tudósok, filozófusok értekeznek arról, hogy mi lenne a törvény alapja. A mai szekuláris, humanista világ jogtudósai és filozófusai azt mondják, hagyjuk a régi, isteni jogokra való hivatkozást, hogy Isten adta volna a törvényt, Isten parancsolta volna a törvényt. Dehogyis, mondják, a törvény semmi egyéb, mint az emberek bölcs és okos megegyezése egymással. S ahogy változik a világ, fejlődik az ember - hiszen evolúció van! -, úgy az emberek mindig megegyeznek egymással, hogyan igazgassák az életüket. Hagyjuk már - mondják ezek a filozófusok - azt a gondolatot, hogy a törvény alapjában, a törvényt meghatározó szellemben isteni akarat lenne. Nincs itt szó semmi egyébről, mint arról, hogy élnünk kell. Meg kell egyeznünk. Figyelnünk kell egymásra, hogy ne ütközzünk össze. Az érdekeket egyeztetni kell. Ugyan mit számít, hogy öt-, vagy hat-, vagy három- vagy, kétezer évvel ezelőtt mit gondoltak az emberek igazságról, méltányosságról, szépségről, jóságról, becsületről, tisztességről. Itt van a mai világ, és a mai világnak valamennyi feladata,  egyezzünk meg. Erről szólna ma a törvénykezés. Nagyjából ez volt az érvelésük.
Jézus azonban azt mondja: Azért jöttem, hogy betöltsem a törvényt. Érdekes kifejezést használ. Érezzük is: "betölteni", ez azt jelenti, hogy belevinni, beletenni a törvénybe azt, aminek ott van a helye, csak még nincsen ott. Megtenni, érvényre juttatni azt, amiről a törvény beszél, amire a törvény küld bennünket, de nem biztos, hogy maga a törvény kimondja.
A pohár arra való, hogy vizet töltsünk bele. A pohár akkor tölti be teljesen funkcióját, hogyha víz van benne. A kenyeres kosár arra való, hogy kenyeret tegyenek bele. A törvény arra való, hogy szeretetet tegyenek bele. Azt mondja Pál apostol a Római levélben: A törvény betöltése a szeretet. Ugyanezt a szót használja. Aki felebarátját szereti, a törvényt betöltötte. Ez a törvény betöltése. Ez a törvény teljességre juttatása, teljes érvényre juttatása.
Vagyis amíg mi a törvényről hallván valami statikus, merev építményt látunk magunk előtt, amit lehet továbbépíteni, lehet lebontani, lehet kikerülni, vagy helyette egy másikat, építeni, addig Jézus úgy beszél a törvényről, mint dinamikus valóságról. A törvénynek célja van, a törvényt érvényre kell juttatni, életté kell tenni. Ez az Ő küldetése. Jézus ezért jött.
És azért fontos ezt most hangsúlyozni, mert megmondom őszintén, mi keresztyének is ludasak vagyunk abban, hogy olyanná lett a korszellem, amilyenné lett. Minekünk is van ebben felelősségünk. Nézzünk magunkba! Milyen sokszor szoktunk úgy érvelni, hogy: Csak a szeretet számít, a törvény nem, a paragrafusok nem számítanak, a rend nem olyan fontos, az előírásokkal nem kell foglalkozni, csak a szeretet számít. Szeressük egymást! Szeressük egymást, gyerekek! Mintha ez a divatos sláger lenne a mai keresztyénség himnusza! „Szeressük egymást, gyerekek!” A gyereknek pedig mindent szabad!
De nézzük meg, hogy jól van-e ez így. Nem társulunk-e ily módon óhatatlanul is a világ gyermekei mellé, akik azt mondják, hogy: Hagyjuk az isteni hivatkozást a törvénynél. A törvényhozás annyi, hogy az embereknek szükségünk van bizonyos szabályokra. S nézzétek meg a világ humanistáit, a törvény-eltörlőket, a hitványkodókat! Mire hivatkoznak mindig? A szeretetre! A szeretetre hivatkozva törlik el a törvényt.
Előbb-utóbb Magyarország is szembe fog nézni azzal, ha nem most, akkor majd miután beléptünk az Európai Unióba, hogy például mi legyen olyan bűnöknek a törvényi státuszával, melyeket régi törvényeink egyenesen és kategorikusan bűnnek neveznek. Már hallom az Európai Unió horizontján, Dévénynél készül betörni, új idők új dalaival: Hagyjuk ezeket, szeressük egymást! Az a lényeg. És hozzuk meg úgy a törvényeket, hogy: Szeretjük egymást.
Bizony, kedves testvérek, ebben a szeretet-romantikázásban, ebben a felületes hivatkozásban mi magunk is társai lettünk olykor a törvény-megsemmisítő törekvéseknek. Jézus nem erről beszél. Ő nem azt mondja, hogy: Mivel azért jöttem, hogy szeressek, ezért ki az ablakon a törvénnyel! Hanem azt mondja: azért jöttem, hogy betöltsem a törvényt, és a törvény betöltése a szeretet. Nem az érzelmeim betöltése a szeretet, nem az altruizmusunk betöltése a szeretet, nem a jópolgárságunk betöltése a szeretet, nem a közösen fölfogott emberi érdekeink összesítése a szeretet, nem a modernkor eszméje a szeretet, hanem a törvény betöltése a szeretet. A törvényé.
Mit mond ehhez még Jézus? Jézus azt mondja a továbbiakban: Bizony mondom nektek: az ég és föld elmúlik, de a törvényből egy iota, vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Azt mondja Jézus, hogy a törvényből egyetlen pontocska el nem múlik. Hogy kell ezt értenünk? Érthető ez úgy is, hogy természetesen a törvények kodifikálva vannak, le vannak írva, s majd jön egy új nemzedék, egy jobb nemzedék, egy hívőbb, igazabb nemzedék, mely majd előveszi ezeket a rég elfelejtett, beporosodott törvényeket, és újra életbe lépteti. Nem múlhat el, mert le van írva, mert kőbe van vésve.
Jézus nem erről beszél, hanem azt mondja – az eredeti kifejezéséhez igazodva, - hogy nem válik múlttá, nem mehetsz el mellette. Az eredeti görög szó itt azt jelenti, hogy valami mellett elmenni. Az ég és a föld elmúlnak, a törvény beszédei nem fognak elmúlni. Nem mehetsz el mellettük. Nem tehetsz úgy, mintha nem lennének, pedig általában így viszonyulunk a törvényhez. Megpróbálunk úgy élni, - és ha az életet a járás fejezi ki, - úgy járni, mintha nem lenne ott a törvény a maga helyén, vagyis mintha nem is lenne.
Nemrégiben itt, a Királyhágó téren, a sarkon egy koccanásos baleset történt. Két autó összeütközött, mert az egyik vezető úgy tett - nem színlelte, de facto úgy tett! -, mintha nem lenne stoptábla. Úgy tett, mintha nem lenne ott. Nem vett róla tudomást. Milyen gyakran teszünk így, kedves testvérek, elmegyünk a törvény mellett, nem vesszük figyelembe.
Ám azt mondja Jézus, az ég és a föld elmúlhatnak, ezek nem fognak elmúlni. Az ég és a föld mellett elmehetsz, emellett nem mehetsz el. Miért? Mert ez Isten lényegéből való. Mert, ha a törvény betöltése a szeretet,  akkor megfordítva is igaz ez, tehát az Isten törvénye az Isten szeretetéből való. Amikor az ószövetség summázza Isten törvényét, mindig a szeretetben summázza: Szeresd az Urat, a te Istenedet. Szeresd felebarátodat, mint magadat. Vagy mit mond Pál apostol? A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. És mi más az Isten törvényének a célja, mint nem illetni gonosszal a felebarátot. Szeretetből való, és a szeretet soha el nem múlik.
Azután, jelenti ez azt is, hogy megkerülni sem tudjuk a törvényt. Például azzal, hogy a törvénynek egy részét magunkhoz öleljük, és azt mondjuk, hogy ezzel töltjük be a törvényt. Ez a farizeusok és az írástudók gyakorlata. Később amikor Jézus jajszót mond a képmutató farizeusok fölött, éppen ezt a gyakorlatot ítéli meg.  Ám a farizeizmus nem egy kétezer évvel ezelőtti szekta jellemzője. Ez mindenkori emberi magatartás. A törvény egy részét magamhoz ölelem, azt ezerszázalékos precizitással, mindent felülmúló mértékben megtartom, gondolván, és áltatván magamat és másokat azzal, hogy mivel az az egy meg van tartva, mindegyik meg van tartva.
A tizenhetedik századi Angliában virágzott egy szekta, precizionistáknak csúfolták őket. A csúfnév elárulja a lényeget. Rászálltak Isten törvényének egy-egy kis részletére, s azt halálos precizitással megtartották. Erre szoktam azt mondani: olyan ez, mint amikor Debrecenben voltam kollégista, s hazafelé vonattal jöttünk mindig. Fölszállt egy bácsi, de ő csak Ebesig ment, kilenc kilométer Debrecentől. Ám ő kicsomagolta a rántott húst, meg az uborkát hozzá, s jól megtelt a vonatfülke mindenféle illatokkal. Falatozott egyet, csámcsogott egyet, összezsírozott mindent, aztán Ebesnél leszállt. Volt ott olyan atyafi, aki fölszállt a vonatra, s mindjárt ment a büfébe, nézte, lehet-e sört venni. Jól berúgott, míg Budapestre értünk. Volt, aki ült illedelmesen, olvasott egy könyvet. Voltak, akik kedvesen eltársalogtak egymással, igazi jó modorban. Volt, akinek látszott a szemén, hogy azt nézi, mikor mehetne ki a WC-be, hogy ellopja WC-papírt. Egyszóval, különböző módon viselkedtünk. Voltak, akik minden tekintetben, száz százalékos precizitással, a Magyar Államvasutak kívánalmai és a polgári illemtan szerint is mindent betartottak, sőt még a másikat is figyelmeztették, hogy a vonaton miképp kell viselkedni. De mi van, ha ez a vonat rossz irányba megy? Ez volt a farizeizmus bűne. Abban a kis térben, amit maguknak kikerítettek, minden a helyén volt, mindent megtartottak. Kímélet nélkül. Hosszú, fekete ruhákban jártak, és figyelmeztették a többieket arra intették hogy ebben a kis adott térben így meg így kell viselkedniük. Mit mond róluk Jézus? Ti, farizeusok, megszűritek a szúnyogot és elnyelitek a tevét. Megszűritek a szúnyogot és elnyelitek a tevét.
Bizony, meg lehet úgy is kerülni a törvényt - ezt fejezi ki Jézus hasonlata -, hogy magamhoz ölelek belőle egy részt, a többit pedig elhanyagolom. Ezt ma úgy hívják: technokrácia. Ma a technokraták azok, akik nem ismerik a törvény szellemét. Egy részt kiveszek belőle és azt pontosan betartják, úgy, ahogy ott van. Se erre, se arra. S még azt is mondhatják, hogy nem toldottak hozzá semmit, nem vettek el belőle semmit. Csak valahogy a szeretet vész el belőle. De a szeretet soha el nem fogy.
És végül, azért nem mehetünk el a törvény mellett, mert a törvény Istentől van, és a törvényben Isten szólít meg bennünket. Ha én úgy is gondolkodom a törvényről, hogy az valamiféle régmúlt dolog, régi korok képzete, nem való már a modern embernek, elmegyek mellette, vagy éppen valamiféle jófajta vallásos trükkel, farizeizmussal úgy megyek el a törvény mellett, hogy csak egy darabkáját csípem föl, és viszem tovább, az Isten újra meg újra szembejön velem. Nem tudom kikerülni.
Hadd mondjak erre röviden néhány példát. Vajon nem Isten jön-e veled szembe, örökkévaló igényével és törvényével akkor, amikor beleütközöl abba, hogy milyen iszonyatos tragédiák jöhetnek csak a te életedben abból, hogy nem tudsz szeretni? És ezt nem magyarázhatod erre-arra, ez a fekete-fehér tény. Abból van a baj, abból van a veszekedés, abból van az átok, abból van az élettragédia, abból van az összeomlás, a megkeseredés, a megüresedés, hogy nem tudsz szeretni. Az életed tényei arra hívnak, hogy szeress.
Megfordítom. Milyen gyakran omlunk össze az alatt a szomorú és rettenetes tény alatt, hogy nem szeretnek bennünket?! És itt most nem a hiú, önmagának tetszelgő emberről szólok, aki elvárja, lesi, kéri, igényli, kiköveteli, hogy imádják, tapsoljanak neki, hanem csak arról az egyszerű tényről beszélek, hogy úgy, ahogy vagy, a szeretet elemi gesztusaira lenne szükséged. De nem szeretnek, elmennek melletted.
Egyszer valakivel a kisfiáról beszélgettünk. Problémás gyerek volt, baj volt vele az iskolában, meg otthon is. Feltehetően csak az volt a baj, hogy hiperintelligens volt. Egyszer föltűnt a tanító néninek,  hogy a kisfiú mindig mindenkinek odaadta a tízóraiját, odaadta a ceruzáját, a radírját, a füzetét, a könyvét, a zsebpénzét. Szóltak a szülőknek, hogy beszéljenek a gyerekkel, ne csinálja ezt, mert a többiek elkezdték kihasználni, pumpolni. Csakhamar kiderült, hogy a gyereknek az a baja, hogy úgy érzi, hogy nem szeretik, és ezekkel a buta, gyermekies gesztusokkal akart elébe menni a többieknek. De így vagyunk mi, felnőttek is. Hány ilyen gesztust tettünk? Hányszor szétszórtuk az életünket? Odaadtunk volna mindent, mert hiányzott... Mi hiányzott? Az, hogy szeressenek. Nem tudsz emellett elmenni! Nem tudod az életedet úgy berendezni, hogy minden megvan benne, csak egy nincs meg benne. Mert ha ez nincs meg benne, akkor hiába van meg benne minden más, az semmit sem ér. Merthogy a te magad élete is Isten szeretetéből való.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Advent nagy imádságát hallottuk ki ebből a zsoltárversből is: „jöjj el hozzám szabadításoddal!” Ezért ezt a zsoltárt is adventi zsoltárnak tekinthetjük, hiszen minden olyan könyörgés, imádság és felsóhajtás, amely Istenhez szól, s Őt hívja szabadítóul, segítségül, üdvözítése megmutatására, adventi zsoltárnak tekinthető. Amit az advent szó jelent (eljövetel), azt mondja ki most a zsoltár kérésként: jöjj el. Mindazáltal egy olyan zsoltárt olvastam fel, amely döntő módon a múltba tekint. Isten nagyságos tetteit, dicsőséges szabadításait sorolja fel Isten népének az életéből, ezekre emlékezik. Ebben az emlékezésben ismeri meg Istent, ebben a megemlékezésben tapasztalja meg – mintegy felidézve Istennek nagyságos dolgait – azt, hogy kicsoda Isten a maga valóságában, és ebben a megismerésben gyullad fel a zsoltárosban Isten szeretetének a lángja, mert aki szereti az Istent, az szólítja Őt így: jöjj el a Te szabadításoddal. Most tehát az emlékezésről, aztán Isten megismeréséről és végül Isten szeretetéről szeretnék szólni ezen az adventi vasárnapunkon.
Emlékezik a zsoltáros, és ez az emlékezése összetett. Általában azt tapasztaljuk, hogy az emlékezetünk, mint szuverén nagyúr, melynek nem tudunk parancsolni, különös és szelektív módon hoz elénk dolgokat. Olykor váratlanul feltűnik a lelkünkben valami régi dolognak a képe, valamely eseménynek az emléke. Ilyenkor vagy valami nagyon szép dolog, vagy emléksorozat jön elő, mert így akarja az emlékezet, vagy éppen megfordítva, keserűségeket, csalódásokat és kudarcokat állít elénk, s ezeket nem tudjuk elhessegetni. Az is hozzá tartozik emlékezetünkhöz, és annak bizonyos fokú korlátozottságához, hogy önmagunkkal kapcsolatban általában szép dolgokra szoktunk emlékezni. Van egy mondás, olykor magunkra is alkalmazzuk: „lépcsőházi Konrád vagyok.” Ez azt jelenti, hogy gyakran a lépcsőházban jut eszünkbe, hogy mit is kellett volna mondani egy hivatalban, egy tárgyaláson, egy megbeszélésen, de már késő, hiszem a lehetőség elmúlt. Későn jut eszünkbe, amit már feltehetően előbb is tudtunk, csak éppen nem jutott eszünkbe. Olykor az is megesik, hogy évek múlva pedig úgy emlékezünk, hogy bizony el is mondottuk a dolgot. Ilyen nagy úr az emlékezet. Az emlékező, akiben az emlékképek előjönnek, egyre szebbnek, egyre jobbnak, egyre tisztábbnak, egyre tökéletesebbnek látja magát, ily módon szelektál emlékezete. Nyilvánvaló tehát, hogy emlékezetünket valamilyen módon az önszeretetünk is dirigálja. És éppen ezért, ellenségeinkkel, ellenfeleinkkel, nekünk kártételt okozó emberekkel kapcsolatban meg úgy van, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk elfelejteni, amit méltányolhatnánk, beszámíthatnánk neki, és egyre inkább torzul a kép, egyre feketébb, egyre sötétebb, egyre keserűbb lesz, egyre több haragra, dühre, keserűségre ad okot. Általában így van ez. A magyar népnek azonban, azt hiszem, egész különös a kollektív emlékezete, s ezt azért hozom ide, hogy a kivétellel erősítsem a szabályt. Mi, magyarok nem szoktunk emlékezni a rosszra. Például egy országgyűlési választáskor mindig elfelejtjük, hogy mit tettek velünk harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt, elfelejtjük, hogy korábban mit ígértek nekünk, s mi lett belőle. Amit éppen hallunk, abba szerelmesedünk bele. Nem lenne baj, hogyha ebből a kivételes helyzetből egyszercsak eljutnánk valamiféle normális kollektív emlékezetre, talán jobb lenne a dolga ennek az országnak. Általában azonban mégis úgy van a dolog, hogy az ember az emlékezetben is szereti önmagát, és az emlékezetben is haragszik az ellenségére, az emlékezetben is megszépíti önmagát, és az emlékezetben is torzítja azt, akivel baja volt. Ezért olyan különös ennek a zsoltárnak az emlékezése, a visszatekintése. Már-már szinte prófétai. A zsoltáros Istent hívja. Egy nehéz helyzetben lévő ember fohászkodik föl: „emlékezzél reám Uram népedhez való jóságodért, jöjj el hozzám szabadításoddal!” Nem önmaga jóságát viszi most Isten elé, nem is a népének a jóságát, hanem felidézi, hogy Isten mennyi-mennyi alkalommal, milyen sokszor szabadította meg, mentette meg népét. A zsoltáros belehelyezi magát népe közösségébe, és Istennek népe iránt megnyilatkozó jóságára hivatkozva kéri, várja, reméli Istennek a segítségét és a szabadítását. Ám amikor visszatekint népének a történetére, megdöbbentő dolgot lát, és ennek hangot is ad. Azt látja meg, hogy népe nem jó. Népe újra meg újra szembeszegült Istenével. Itt nemcsak a háládatlanság jelenik meg, hogy ugyanis öt év múlva, tíz év, húsz év, száz év múlva, vagy ezer év múlva elfelejtették volna, hogyan segítette meg őket Isten. Akkor elég lenne annyit mondania, hogy népem nem tud ünnepelni, hiszen a hálás emlékezés rendesen mindig ünneplésre indít. A zsoltáros tudja, hogy népe már a szabadítás közepette is fellázadt Istene ellen, már aközben is zúgolódtak, hogy Isten az Ő nagyságos dolgait éppen végbevitte volt, már aközben is megkeményítették szívüket, miközben Isten jósága eminens módon áradt ki rájuk. Hadd idézzek a zsoltárnak abból a részéből, mely áttekinti Isten népe életének egy nagy szakaszát. Azt mondja, hogy miközben Isten szabadításukat végezte: „atyáink nem értették meg Egyiptomban csodáidat”, „nem emlegették meg kegyelmed nagyságát, hanem dacoskodtak a tengernél.” Lám, Isten vezeti népét, s népe, ki évtizedekig, vagy évszázadokig sóhajtozott a szabadulásért, a szabadulás közben - nem utána! -, közben, útközben dacoskodik, nem enged Isten hívó és vezető szavának.
Még egyszer megismétlem, nem arról énekel a zsoltáros, hogy száz évvel a szabadítás után a késői nemzedékek elfelejtették volna a szabadítás nagy isteni tettét. Nem is azt mondja, hogy rögtön a szabadítás után tett volna úgy az Isten népe, mintha semmi nem történt volna. Mindezt aközben teszik, miközben átélik azt a nagy csodát, amit egy másik zsoltáros így fogalmaz meg: „amikor az Isten kiszabadította az Ő népét, olyanok voltunk, mint az álmodók.” Ez az utóbbi is igaz. De az is igaz, hogy ott, a szabadítás közben Istennek a népe megkeményítette magát. Aztán azt mondja, hogy amikor a pusztában mentek, epedvén epekedtek, tudniillik a saját vágyaik után. Aztán azt halljuk, hogy irigykedni kezdtek. Aztán újra mondja: elfeledkeztek Isten tetteiről. Aztán azt mondja, becsmérelték a kívánatos földet, ahova Isten vezette volt őket, és amikor odaértek a kívánatos földhöz, mely évszázados reménységük volt, melyhez őseik egész története és Istennek minden ígérete kapcsolódott, akkor, mondja: becsmérelték a kívánatos földet. Bele tudtok gondolni az ember lelkének mélységébe? Azt becsmérli, amit kíván! Ilyen az ember! Ami után annyit vágyakozott, amiért annyit epedezett, amiért annyit imádkozott, amit annyira várt, annyira remélt, most, amikor ott van, csak meg kell ragadnia, inkább lefitymálja, becsmérli, nem kell neki. Aztán azt olvassuk a zsoltárban: morgolódtak. Nem úgy, általában, ahogy megilleti az embert a mormogás joga. Talán jó dolog is az, kedves testvérek, valljuk be őszintén, hogy kicsit morgunk, dohogunk, zsörtölődünk, kieresztjük a szívünkből a keserűséget, csökkentjük az epetartományt. Szeretünk olyanok lenni, mint a morgolódó gyermekek. De itt nem egy általánosan jellemző magatartásról van szó. Isten elkészített jóságában járnak, de morgolódnak. Aztán továbblép a zsoltáros, és arról is beszél, hogy megkeserítették Isten szívét, gondtalanul szóltak ajkaikkal, összeelegyedtek a pogányokkal, eltanulták cselekedeteiket. Az Isten által vezetett nép, az Istentől törvényt kapott nép eltanulja a hitetlenek, az istentagadók, a pogányok cselekedeteit. Óh, milyen tanulékonyak vagyunk, amikor a rosszat tanuljuk. Milyen tanulékonyak vagyunk, amikor azt látjuk, hogyan lehet az Isten törvénye alól kibújni, miképpen lehet azt kijátszani. S milyen fafejűek és nehézszívűek vagyunk, amikor Isten életrendjében kellene élnünk és járnunk. Természetesen, mi is elmondjuk: Isten törvénye nélkül nincs élet. Isten életrendje nélkül széthullik a világ. Mi is elmondjuk és énekeljük: boldog, aki megtartja a törvényt, ahogy a zsoltáros mondja, boldog, aki igazán cselekszik minden időben, és mégsem ezt tanuljuk egymástól, s legkevésbé a pogányoktól, meg a hitetlenektől. Mindennek végső következményeképpen, mondja a zsoltáros: ártatlan vért ontottak, tisztátalanokká lettek. Ez az egyik oldala az emlékezésnek. Mint látjuk, ez nem valami nagy sikertörténet.
Ugyanezzel párhuzamosan, a másik oldalon, arra emlékezik a zsoltáros, hogy mindazáltal megsegítette őket az Úr  az Ő nevéért, hogy megismertesse a maga hatalmát. Rákiáltott a Veres-tengerre, kiszárította, és úgy vitte át őket a mélységen, mint egy síkon, kisegítette őket gyűlölőik kezéből, csodákat tett Egyiptomban, megszabadította őket az Úr, felemelte kezét, lesújtotta a pogányokat a pusztában, és így tovább, és így tovább. Újra és újra azt halljuk, hogy Isten annak ellenére, hogy népe fellázad ellene, annak ellenére, hogy népe mocskolja a kívánatos földet, gyalázza az ígéreteket, összeelegyedik a hitetlenekkel, tanulja tőlük az istentelenséget, tisztátalanná lesz, és ártatlan vért ont, ennek ellenére Isten újra meg újra segítségükre siet és megszabadítja őket. A felolvasott versben azt hallottuk: emlékezzél reám Uram népedhez való jóságodért. Igen, Istennek az ő népéhez való jóságáról beszélhetünk itt. Megrendítő ez az emlékezés, mert őszinte, becsületes és igaz. Ebben az emlékezésben és visszatekintésben ismeri meg a zsoltáros az Ő Istenét, ebben mutatkozik meg számára, kicsoda ez az Isten. Nem elvont filozófiákban, teológiai rébuszokban, dogmás tételekben keresi Isten megismerésének lehetőségét, nem is arra támaszkodik, amit a környezete az adott pillanatban számára előhozhatna nagyságos Isten-tapasztalatként, nem is a saját szíve belső útján indul el, nem valamiféle misztikus emelkedettség ragadja föl, hanem emlékezik és ebben az emlékezésben talál rá a hűséges Istenre. Ebből érti meg, hogy Isten jósága, hűsége és szeretete magától Istentől fakad. Isten hűsége, jósága és szeretete sohasem válasz-jóság, nem is válasz-hűség, s nem is válasz-szeretet. Nem azt mondja a zsoltáros, hogy Uram, emlékezzél meg érettem arról, hogy milyen jó volt egykor a Te néped és Te milyen csodálatosan megsegítetted őket. Vagy: Emlékezzél meg Uram arról, hogy milyen hűségesen tanulta a Te néped a Te törvényedet és igyekezett azon járni. S Te ezért hány és hány alkalommal megsegítetted őt. Nem azt mondja a zsoltáros, hogy: Uram, emlékezzél meg arról, hogy a Te néped ezer alkalommal emelte föl kezét buzgó könyörgésben, bajban-jajban és Te erre ott termettél, mellé álltál, -  tedd hát velem is ezt, én is felemelem kezem, én is a Te utadon járok, én is a Te törvényedet tanulom, és ahogy régen, úgy most állj ide mellém. Nem ezt mondja.
A zsoltáros azt ismeri föl visszaemlékezésében, hogy éppen fordítva volt a dolog: lázadt a nép, öklét rázta az ég felé, nem dicséretet mondott, hanem morgolódott, nem áldotta az Istent, hanem gyalázta, amit az Isten neki készített, és Isten mégis…  - mert az Ő jósága, szeretete és hűsége, az Ő örökkévaló létéből fakad és árad az ember felé. Ez a mi Istenünk! Ez az Advent alapja, kedves testvérek. Ez az Advent, ez a megalapozó reménység. Az az ígéret, amit Isten mond: eljövök, nem hagylak téged magadra, eljövök és megsegítelek téged, eljövök és megszabadítalak, bizonyosan nem az ember helyzetéből kicsikart, nem az ember történelméből, az ember adottságaiból összeállt egyik lehetséges megoldás, amire Isten is rábólint, és azt mondja, hogy most nem is lehet mást tenni, most már ennek kell következnie.  Isten a kezdeményező az eljövetel ígéretében is. Ő ígéri, hogy eljön, Ő ígéri ezt a prófétákon keresztül, Ő ígéri ezt minden újabb meg újabb szabadító tettében, Ő ígéri a személyes megszólításban, hiszen Őbelőle fakad, Ő akar jönni – hozzád is, hozzánk is. Annak ellenére, ami vagy, annak ellenére, aki vagy.
Így ismeri meg, kedves testvérek az emlékezésben a zsoltáros az ő Istenét és ebben az ismeretben sarjad föl benne az isten-szeretet, mert csak azt hívjuk, akit szeretünk. Csak annak az eljövetelében reménykedünk, csak annak az eljövetelére tesszük rá életünk megoldását, talányaink elrendeződését, a betegségekből való gyógyulást, a vert helyzetekből való kilábalást, a gyászban való megvigasztaltatást, akit szeretünk. Az ember nem hívja szabadítóul ellenségét, az ember nem hívja szabadítóul azt, aki őt megannyi alkalommal cserbenhagyta már. Nem hívja szabadítóul és segítségül azt, akit nem szeret, akivel szemben áll, akire haragszik, akivel békétlenségben él. Az ilyet nem keresi, nem várja, nem hívja. Ebből értjük meg nagy mélységét annak, amit Pál apostol a 2. Korinthusi levélben mond: “Kérünk titeket, békéljetek meg az Istennel!” Az adventi várakozás, Isten-hívás akkor érkezik el a szívünk legnagyobb mélységeihez, s akkor tud valóban a szívünk legnagyobb mélységéből föltámadni, valódi és igazi imádságként megszólalni, ha megbékülünk az Istennel. Mert igaz, és a zsoltáros is bemutatja, hogy miközben Isten megáldja népét, szabadítást is végez körükben, munkálja jólétüket, újra meg újra föltárul, hogy népe életében és az egyes ember szívében is ott lappang az Istennel szembeni békétlenség. Békétlenség azért, mert Isten nem úgy hallgatta meg a kérésemet, ahogy én kértem. Nem az lett a dologból, amit elterveztem, aztán Isten számára odatettem, Őt kértem, hogy mennyei erejével indítsa útjára, vigye végig. Más lett a dologból. Aztán békétlenség támad Istennel szemben, mert hosszú ideje kell betegséget és nyomorúságot hordozni, sokszor már-már összeroppanunk a terhei alatt, nem bírjuk viselni sem a magunk fájdalmát, sem a másikét. Mások virulnak, másoknak minden sikerül, másoknak minden összejön, mindig más nyeri a lottó-ötöst, mindig más egészséges, mindig mást vesznek fel a pályázott munkahelyre, mindig másnak emelik a fizetését, mindig mást dicsér meg a főnök, mindig a másik gyereke a szép. Erjed és gerjed az ember szívében az Istennel szembeni békétlenség. Másnak nem kell harcolnia, nekem mindig harcolnom kell, másnak olyan egyszerűen megy minden, én meg nem tudom, hogy csináljam, másban olyan magától értetődően virul, amiről a zsoltáros beszél: „boldog, aki megtartja a törvényt”, én meg gyötrető, megalázó, mindennapos kisszerűségekkel küszködök, még mindig benne vagyok a bűneimben és szinte már magam elől is bujkálok, s rettegek a megszégyenüléstől. Másnak miért megy, nekem miért nem megy? S mondhatunk még ezeknél is fájdalmasabb dolgokat, kedves testvérek. A másik gyereke hívő, az enyém Istennek hátat fordítva él. Miért engedi ezt az Isten? Mennyi-mennyi ilyen fájdalmas kérdésünk van, mennyi-mennyi forrása van a nyugtalanságnak, a morgolódásnak, a megkeményedésnek. De, kedves testvérek, vegyétek észre amit a zsoltáros prófétai szemmel észrevesz: nem a ti méltóságotok, nem a ti érdemetek, nem a ti jóságtok, ami Isten jóságát fölnyitja, ami Isten szeretetét elindítja feléd, az magából Istenből jön. Ez Isten örök diszpozíciója az ő teremtményei iránt. Béküljetek meg az Istennel a szívetek legmélyén, valahogy úgy, ahogy azt a zsoltárban, a 73. zsoltárban olvassuk, amikor a zsoltáros fölteszi a kérdést: miért van szerencséjük a gonoszoknak, kiknek mindenük megvan,  ami ehhez az élethez kell? Majd ezt mondja: bezzeg én beteg vagyok, nyomorult vagyok, szegény vagyok, kiforgatott vagyok. Hogy is van ez? Miközben kezemet az égre emelem, s valóban Isten jóságától remélek mindent, a gonoszok meg fölköpnek az égbe, mégis nekik jó minden!” Aztán azt mondja a zsoltáros: „És bementem az Isten szent helyére és megértettem… „Nem mondja a zsoltáros, hogyan értette meg. De a hangot megértette: Én szüntelenül veled vagyok, és a te jobbodon állok, veled vagyok.
Karácsony legcsodálatosabb üzenete: „Immánuel: velünk az Isten!” Emlékezzél rám, Uram, népedhez való jóságodért! Jöjj el hozzám szabadításoddal. Bizony, adventi zsoltár ez, kedves testvérek. Jöjj el énhozzám szabadításoddal. Úgy áll most egymagában a zsoltáros, hogy egész népe, egész világ és minden ember története az emlékeiben kavarog, de egyes-egyedül ő emlékezik. Mintha már minden múlt lenne, mintha már az egész történelem lezajlott volna, mintha már mindenre csak emlékezni lehetne, ő áll egyes-egyedül s ő imádkozik egyes-egyedül. Jöjj el hozzám szabadításoddal. Mert akire emlékszik, és akit ebben az emlékezésben megismer, és akivel ebben a felismerésben megbékélt, szereti. Szereti az ő Urát és Istenét, és hívja Őt. Oly sokféle módon meg tudjuk mutatni, hogy szeretjük Istent! Annyi tanítása van a Bibliának arra nézve, hogy ezt miképpen mondjuk ki, hogyan mutassuk meg tettel, cselekedettel, egész életünkkel is. Megtanít minket az Isten Igéje mindennek a helyes arányaira is. Most azonban csak ezt az egyetlen egyet emeljem ki: Aki szereti Istent, hívja és várja Őt, aki szereti Istent, szüntelenül felemeli kezét hozzá és kiált, úgy ahogy a zsoltáros: „Jöjj el hozzám szabadításoddal!” Kedves testvérek, tudom, hogy nem kell senkit meggyőznöm arról, hogy szüksége van Isten szabadítására, tudom, nem kell senkinek bizonygatnom, hogy hívnia, várnia s remélnie kell a szabadító Urat. Most csak arra bíztatok mindenkit, ami ebből a zsoltárból kitetszik és szól hozzánk is és buzdít bennünket is. Isten nagyságos dolgainak emlékébe belehelyeztetve, abban Őt megismerve, megismerésében vele megbékélve kiálts a zsoltárossal együtt: „Jöjj el hozzám szabadításoddal!” Mert tudom, hogy szeretsz, és én is szeretlek téged!” S akkor felismerjük: nem is mi emlékezünk valójában, hanem maga Isten emlékezik meg rólunk és segít bennünket szüntelen.
Ámen