Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Karácsonyról mindannyiunknak van valamilyen képe, sőt, sok képünk van a Karácsonyról. De, azt hiszem, mindannyiunk számára van egy-egy olyan kép, elgondolás, amely előtérben áll és az összes többi benyomásunkat, érzékünket és elképzelésünket meghaladja. Aztán nemcsak olyan kép él bennünk Karácsonyról, amelyet szeretnénk újra meg újra felidézni, átélni, mint a mi igazi karácsonyunkat, hanem olyan kép is él bennünk, amely úgy alakult ki bennünk, ahogy a világban élve szemlélődünk, tapasztalunk, látunk és hallunk. Igen, mások is alakítják karácsonyi benyomásainkat, képünket, és ha most arról kellene beszélni, hogy milyen 2004 decemberében a Karácsony, egészen biztosan mást mondanánk, mint amit az evangéliumban felolvastunk, s talán egészen mást mondanánk, mint amit a gyerekkorunk óta a szívünkben hordunk, sőt talán egészen mást mondanánk, mint amilyennek az igazi Karácsonyt képzeljük.
Bennem az a benyomás alakult ki, hogy itt, a 21. század elején Karácsonyról alkotott képünk jobbára egy állóképhez hasonlítható. Újra divatba jött a középkori szokás, egyre több helyen készítenek betlehemeseket, már a Guiness-rekordok könyvébe is bekerült néhány betlehemes a mérete vagy az anyaga okán. S mi, akik látjuk ezeket a betlehemeseket, körbejárjuk, belekukkantunk, megnézzük elölről, megnézzük hátulról, azt a képet rögzítjük, hogy maga az egykori Karácsony is inkább állóképszerű valami, mi pedig jövünk-megyünk és mozgunk. Ilyen is az életünk. Az életünk dinamika, csupa mozgás, tevékenység. Addig érdemes élni, amíg tudjuk, van mit tenni. Ebben a jövés-menésben, mozgásban, változásban: Karácsony állókép. Szilárd pont, rögzített momentum, melyhez újra meg újra vissza lehet térni, hosszabb vagy rövidebb – mostanában, úgy tűnik, egyre rövidebb –ideig el lehet időzni. Esetleg szomorúan észleljük, hogy Józsefnek letört a karja, a jászol szalmája elkopott, a kisállatok hátán igencsak kiszürkült a festék, minden reparációra szorul. De mi vagyok azok, akik jövünk-megyünk, mozgunk, Karácsony pedig áll.
Pedig ha elolvassuk a karácsonyi igazi történetet, azt látjuk, hogy ott mindenki jön-megy. Jönnek-mennek a pásztorok, jönnie és mennie kell Máriának és Józsefnek, jönnek és mennek a háromkirályok, jönnek és mennek az angyalok is, Karácsonyban mindig történik valami. Nem kifeszített, kimerevített tabló, nem valami régi kiszürkülő fénykép a Karácsony, nem is távoli, nehezen rekonstruálható emlék, nem múzeumi tárgy, nem szuvenír, hanem élet. Isten élete közöttünk. Karácsonyban azt ünnepeljük, hogy a távoli, a felséges, a titokzatos, a kimondhatatlan, a megközelíthetetlen életet él közöttünk. Ahogyan János apostol mondja: az ige testté lett és közöttünk lakozott. Közöttünk, akik így élünk: jövünk-megyünk, tesszük a dolgunkat, s legfeljebb arra tartjuk az ünnepet, hogy egy pillanatra mi is megálljunk azért, hogy megszemlélhessük azt, ami áll. Pedig az igazi Karácsony mozgásba szeretne bennünket hozni.
Éppen ezért mindjárt, a második képről is szólni kell. Úgy tűnik, hogy a mai ember úgy tekint az ünnepre általában, de Karácsonyra különösen, hogy az ünnep: cél. Karácsony az a valami – ünnep-e, alkalom-e, rendezvény-e, nem is tudjuk már rendesen megfogalmazni, hogy mi – tehát az a valami, ahová meg kell érkezni. Jó messziről kell elindulni, jó sok idő kell, hogy felkészüljünk rá, talán van aki úgy van vele, hogy már ünnep másnapján vagy harmadnapján elkezdi a készülődést a következő Karácsonyra. Azok a szülők, akik tegnap este gyermekük elsavanyodott ábrázatát látva felismerték, hogy mégsem sikerült azt az ajándékot megvenni, amit jónak gondoltak, talán már el is kezdték a készülődést a jövő Karácsonyra. S megpróbálják észben tartani, ha lehet, már időben megvenni, jól eldugni, hogy meglegyen biztosan az ajándék. Karácsonyhoz meg kell érkezni, lehetőség szerint jól meg kell érkezni – így tartja a közvélekedés.
Pedig a Karácsony nem megérkezés, vagy ha megérkezés, akkor megérkezés egy kezdethez. Kezdetben volt az ige, és ez a kezdet, a világ teremtésének a kezdete újra kezdődik Karácsony napján. Ez az ige ölt testet, és Karácsonyban valami elkezdődik. Karácsonyban elkezdődik a közöttünk lakó Isten szeretetének megtapasztalható, meglátható, megfogható története. Karácsony ilyen értelemben tehát nem megérkezés, nem egy ponton való megállás, aminek az ereje, az érvényessége az áldása szép lassan elfogy. Éppen ellenkezőleg. Az ereje megmarad. Sokan vannak így, és sokan mondják is, hogy „de jó lenne olyan Karácsonyt, olyan ünnepet találni, melyben összekapaszkodhatunk és megmaradhatunk ezekben a didergős időkben.” Mikor olyan megtapasztalásokat szerez az ember, melyeknek az ereje tovább tart, mint ameddig szokott, igen, ilyen ünnepet keresünk. Ezért is van, hogy sokan legszívesebben a gyermekkori képeiket őrzik Karácsonyról. Ha belemélyedünk a lelkünkbe, megcsendesedünk, s azon gondolkodunk, milyen az én igazi Karácsonyom, akkor legtöbben a gyerekkorunk Karácsonyát idézzük fel, mert a gyerek boldogságában, megajándékozottságában, örömében tart ki legtovább a karácsonyi ünnep. Nekünk felnőtteknek a tegnapnak el nem múló gondja és a holnapnak nem is látható gondja jár a fejünkben. Be szeretnénk olyan ünnepet, mely jobban és tovább kitart bennünk!
Mindazáltal, kedves testvérek, ha csak úgy tekintünk Karácsonyra, mind megérkezésre, mint boldog célra, ahová beesünk, lerogyunk, mint a futó, akkor az ünnep ereje hamar eltűnik. De ha úgy tekintünk Karácsonyra, mint olyan megérkezésre, amelyben fényt kapunk, mint olyan kezdetre, ahonnan el lehet indulni és új életet lehet elkezdeni, akkor annak az ereje nem fogy el az életünkben, mert a szeretet soha el nem fogy. Nekem is van szép karácsonyi emlékem – hadd osszam meg a gyülekezettel. Gimnazista voltam, Debrecenben jártam a kollégiumba, és egyszer úgy alakult a hazautazás, hogy Karácsony estére lehetett hazajutni budapesti átszállással. Hazafelé aztán jól elbeszélgettünk a pécsi vonaton. S mikor zökkent a vonat, én azt hittem, megérkeztem, s már ugrottam is le a vonatról. De egy állomással előbb szálltam le, mint kellett volna. Ez volt az utolsó vonat, ami még Karácsony estjén ment, hát elindultam gyalog. Nyolc kilométer volt Nagylóktól Sárbogárdig, amit végiggyalogoltam a síneken. Mire hazaértek, gondoltam, vége is lesz mindennek. Vége lesz a templomban a karácsonyi műsornak, vége lesz otthon, a karácsonyfázásnak, az ajándékosztásnak. S ahogy nyitom otthon az ajtót, elémpenderül a bátyám, megfogja a kabátomat, megrázza, és azt mondja: végre megérkeztél, kezdhetjük! Merthogy megvártak. Isten megvár téged Karácsonykor, megvár, hogy Vele együtt kezdhess, mert a Karácsony kezdet, a szeretetben való élet kezdete. Nem a befejeződése, nem a végleges és boldog betetőződése, ahonnan nincsen tovább, hanem a kezdete. S ha ezt az ünnepet, ezt a Karácsonyt így éled meg, Isten kegyelmesen kezdetet adott neked, hogy a Jézus Krisztus szeretetében és az Ő irgalmában megtapasztalhatod, amit az apostol mond: a szeretet soha el nem fogy.
Azért mondom ezt ilyen bátran, mert igen nehéz a korinthusi levélben szereplő igét szabatosan és jól lefordítani. Károli Gáspár is a latin fordításhoz igazította a magáét. Görögül a himnusznak ez a sora szó szerint így hangzik: a szeretet soha nem múlik el, vagy a szeretet soha nem esik el, vagy a szeretet nem adja meg magát, a szeretet nem kapitulál. S hogyha ezt így látjuk és ebben az értelemben fogjuk fel, akkor az a karácsonyi képünk, ami oly sokunkban él és egyben nagyon mai és városi is, egészen megváltozhat. Amikor a József Attila lakótelepen szolgáltam lelkipásztorként gyakran láttam  karácsony után, hogy valahol a nyolcadik- kilencedik emeleten kinyílik az ablak és kirepül a karácsonyfa. A háziak lusták voltak levinni, megfelelő gyűjtőhelyen elhelyezni, ezért kikémleltek az utcára,  s ha nem láttak senkit, már repült is a karácsonyfa. Aláhullott, mint egy hullócsillag. Sokszor úgy, az üres szaloncukros papírokkal, díszeivel együtt, csak repült ki a karácsonyfa az ablakon. Aláhullott. A Karácsony bukása. Nagyon erős, élénk kép ez bennem.
Ez azért van így, mert nagyon sok ember számára a Karácsony nemcsak megérkezés, amiből esetleg egy boldog kezdés lehet, hanem csak egy különös kitérő, egy olyan állomás, olyan pont, ahova becsalogatnak bennünket az élet kényszerei, a szokások, vagy ahova egy pillanatra visszavonulunk az életünk nagy zajából, nyomorúságaiból, bajaiból, félelmeiből, megverettetéseiből, aggodalmaiból. De jó ez a Karácsony, de jó félreállni egy kicsit, de jó félrehúzódni, de jó csendben lenni egy kicsit. Ám mégiscsak kitérő ez, egy különös állomás, ahonnan tovább kell menni. Előbb vagy utóbb mindenki kilép belőle, előbb vagy utóbb mindenki maga mögött hagyja. Hiszen nem tartható fenn. Ám azt mondja az apostol: a szeretet soha el nem fogy. A szeretet nem rogy térdre, a szeretet nem hull alá, a szeretet nem kapitulál, nem adja meg magát. Mert abban a boldog kezdetben van, amit Isten Jézus Krisztusban elkezdett az ember megváltásáért, mert abban a boldog kezdetben van, amit Isten megkezdett azzal, hogy a világosság felragyogott a sötétségben.   Abban a boldog kezdetben van a szeretet, ahogyan Isten egyenes és igaz beszéde ellene mond minden hazugságnak és hamisságnak, abban a boldog kezdetben van, amelyben a halálnak és a bűnnek foglyaként élő ember megélheti és megtapasztalja a megszabadulást a bűn és a halál átka alól. Ebben a kezdetben, ebben a lehetőségben értjük, hogy a szeretet soha el nem fogy, a szeretet soha nem hull alá.
Amikor azt mondjuk, hogy a szeretet soha el nem fogy, nyelvünk logikája szerint valamilyen kontingensre gondolunk, mennyiségre, amiből mindig lesz, ami mindig megmarad, ami, mint a falusiaknál a bödön alján a zsír, kirart tavaszra is. Ám ha úgy fordítom ezt az igét, hogy a szeretet soha nem hull térdre, soha nem hull alá, soha nem adja meg magát, soha nem kapitulál, ez azt jelenti, hogy nincs olyan pillanat, olyan óra, nincs olyan mély helyzet, amikor azt kellene mondanom, hogy itt nincs velem Isten szeretete, magamra maradtam, az ígéret csak délibáb volt, nem érzékelem Isten áldó jelenlétét. Nincs ilyen helyzet! Boldogan elmondhatjuk mi is:  a gyászban is velünk van Isten, és vigasztal bennünket. Az elhordozhatatlan terheket Ő hordozta helyettünk. Hazugságoktól megcsalt szívünket Isten igazította ki,  utunkat megvilágosította, bűnökből Ő oldozott fel, Ő tett szabaddá, hogy mi a jót és az igazat tegyük. Soha, egy pillanatra nem hagyott el bennünket. Azért nem vall kudarcot a szeretet, mert nem fogy el, és nem fogy el a szeretet, mert soha nem hull térdre. Ehhez a kezdethez hív most ezen az ünnepünkön is Istennek igéje. Úgy, ahogyan hívta a betlehemi pásztorokat, úgy, ahogyan hívta a csillag által a napkeleti bölcseket, úgy, ahogyan hívta Keresztelő János a bűnösöket az Isten országát hirdetve, s hív maga Jézus boldogtalanokat, kicsiket, elesetteket: jöjjetek énhozzám mindnyájan. Ehhez a Jézushoz igyekezzetek, ebben a Jézusban találjatok boldog és igaz kezdetet, és benne legyen örökös megtapasztalásotok: a szeretet soha el nem fogy, a szeretet nem hull alá, a szeretet megmarad és a szeretet tart meg benneteket.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Akik a mostani napokban Jeremiás próféta könyveit olvassák, egyetértenek azzal, amit személyes vallomásként is idehozok. Abszolút adventi üzeneteket olvasunk a prófétáknál, és közelebbről Jeremiás prófétánál is.  Egzisztenciális érintések érkeznek Isten igéjéből, vagy ahogy egy vallástudós mondta régen: olyan mély egzisztenciálisan rezonanciát vált ki bennünk mindaz, amit a  prófétai igékben olvasunk, hogy elkerülhetetlenül be kell látnunk, a nehézségeink, de a minket érintő isteni üzenetek is teljes, abszolút értelemben szellemi természetűek. A múlt héten sokféle telefonhívást kaptam, email-okat, SMS-eket, és ezeknek jórésze egyetlenegy mondatból állt, így szólt: szégyellem, hogy magyar vagyok. Azt szeretném itt is, és most is mondani, (ha már szabad, véget érvén a népszavazási időszak, s nem érhet az a vád, hogy beleavatkozunk a fenséges politikába, amibe csak politikusoknak szabad beleavatkozni), tehát azt szeretném mindenekelőtt mondani, hogy ne szégyellje senki. Elég volt abból, hogy nyolcvan évig szégyelltük magunkat, hogy magyarok vagyunk. Azt hiszem, hogy ennek a balul sikerült népszavazásnak az egyik fő lelki mozgatója éppen az volt, hogy szeretjük magunkat szégyellni.  Ezért aztán sikerült is úgy népszavazni, hogy továbbra is szégyellhessük magunkat. Ez márcsak egy igen jó állapot, és szeret is az ember abban megmaradni, amibe már belefészkelte magát. Meg sem fontolja, végig sem gondolja, csak úgy lép, olyan döntéseket hoz, hogy benne maradhasson már abban, amibe beleszokott. Sőt, aki szégyelli magát, az nagyon sajnálni is tudja magát.
Ne szégyelljétek és ne sajnáljátok magatokat.  Eljött az ideje, hogy felismerjük, a mi népünk sok-sok nyomorúsága (s nemcsak a múlt heti, hanem sok egyéb is, ami összeadódik és különböző vonzatokban megjelenik), nem anyagi, nem materiális természetű, hanem lelki és szellemi természetű.  Itt az ideje megébredni, itt az ideje látni, immár elodázhatatlanul, hogy nem is önmagunkkal van itt dolgunk. Nem is a határon túli testvérekkel, meg a nagypolitikával, a nemzetközi erőtérrel, meg Trianonnal, Moháccsal, és 1956 novemberével. A probléma lelki és szellemi természetű. Oly erővel nehezedik életünk boltozatára ennek a tárgyias-anyagias világnak a nyomása, hogy ha és amennyiben elvész az a titokzatos belső tartóerő, amit léleknek és szellemnek nevezünk, bedől minden. S bizony, repedezik a boltozat. Tűnőben van életünkből, elveszőben, vagy nagymértékben megrongálódva az a titokzatos belső szellemi-lelki erő, ami megtartja és felemeli az embert.
Igen, az tudjuk, hogy az életünk anyagi vonatkozásai mindig súllyal jelennek meg. Ha van, akkor azért, az is teher, mit kezdjünk vele, bele tudunk nehezedni a zsírba. Ha nincs, akkor meg azért.  Ahogyan Szilágyi Domokos mondja Bartók Amerikában c. versében. Gond a pénz is, ha nincs. De gond a pénz akkor is, ha van. És ha nincs belső lelki-szellemi tartóerő, nincs, ami az embert fölemelné, fölébe emelné mindennek, beszakad az életünk boltozata.
Most különös módon látunk bele mindebbe:  a közelnek és a távolnak a kérdésén keresztül. De nemcsak  a téridő metaforái értelmében, hanem a legmélyebb értelmében, az Istenhez való közelségünk, és az Istentől való távolságunk tekintetében.  Ehhez vezet Jeremiás igéje: „csak a közelben vagyok-é én Isten” - kérdezi az Úr - „és nem vagyok-é Isten a messzeségben is?”  A sokféle jelentésből most, advent harmadik vasárnapjában csak néhányat említek meg, s ez is elég lesz arra, hogy az ige tükrébe pillantva Isten Szentlelke segítségével valóban megérezzük, mi forog itt kockán, mi a tétje az életünknek, a sorsunknak.
1. Itt és ott. Egy kettészakadt országban jövendöl a próféta, de ez a kettészakadt ország már nem az az ország, mely Salamon idejében két részre szakadt, hogy aztán északi és déli országként, ám függetlenül és szabadon élhesse a maga életét. Ennek a kettészakadt országnak az egyik fele immár elveszett. Észak már elveszett. Évtizedekkel korábban egy keletről jött nagyhatalom tönkrezúzta kicsiny rebellis északi országot, és gazdasági, katonai, szellemi elitjét fogságba vitte.  Akik otthon maradtak, cselédek és rabszolgák lettek saját hazájukban. Jeremiás a déli országrészben jövendöl, ott van a templom, ott vannak a próféták, a papok, a nép vezetői (prófétai szóval: a pásztorok, akikről sok keserűséggel beszél),  akik oly magabiztosan mondják Jeruzsálemben (erről olvashattunk a próféta könyvének 7. részében), amikor felmentek a templomba: az Úr temploma ez, az Úr temploma ez! Vagyis: itt van a templom, a templomban a szentek szentje, a szentek szentjében a szövetség ládája, a szövetségládán a Kérubok, a Kérubok között van a shekina, az Isten velük lakozása, velük sátorozása. S amíg  itt van Isten, addig nincs baj. Így is élt a déli ország, kárörvendéssel gondolva az északiakra, az elveszettekre. Maguknak köszönhetik, mondogatták, miért szakadtak el tőlünk annakidején?! Isten megítélte őket! De nekünk itt van a templom! Évről-évre, időről-időre felmentek a templomba, ahol ezt mondták: az Úr temploma, az Úr temploma ez, eljöttünk, istentiszteletet tettünk, és megszabadultunk.  Megszabadultunk a bűntől, megszabadultunk a lelkiismeret terhétől, megszabadultunk az adósságoktól, megszabadultunk az igaz élet kötelezettségeitől. Ezt leplezi le a próféta! Ime, közeleg a veszedelem, amikor a déli országrész elitje, papjai, prófétái, nemesei, katonatisztjei, értelmiségei egyszer csak azt tapasztalják majd: összedönthető a templom.  Lerombolható a templom, megsemmisíthető.  S akkor hol az Úr? Csak a közelben vagyok-é Isten, kérdezi az Úr? A távolban nem vagyok-é Isten? A távolban, ahova elhurcolták az északiakat, s ahova majd titeket is elhurcolnak, mert titeket is el fognak hurcolni, és ott egyesültök majd velük a fogságban. Értitek-e ezt az iszonyatos történelmi paradoxont? Egy nép nem a szabadságban, hanem a fogságban egyesül? Nem akkor, amikor szabadon dönthet erről, amikor testvér testvért átölelhet szabad kézzel, hanem majd mikor rabszolgaszíjra fűzik őket.  Amikor azért kell egymást átölelni, mert körbekerítik és összekötözik őket. De vajon én csak itt, a közelben vagyok Isten, és a távolban nem? – kérdezi az Úr. Vajon mit ér majd a gúnyolódás, a gőg, a nagyképűség, a felsőbbséges kizáró tudat, mely az suggalja: megérdemlik ezt a sorsot, akik elszakíttattak tőlünk, mert Isten csak itt lehet Isten, Isten idekötözte magát?  Igen, Isten népének ebből a szempontból fel kell tenni a kérdést, hiszen  nem tudunk erre úgysem más feleletet adni, minthogy hogy itt, mert minket minden ideköt.  Nekünk itt van az otthon, nekünk itt van az istentisztelet, nekünk itt van, ebben a történelmünkben, ebben az országunkban, ebben a népünk körében van minden jó tapasztalatunk. Elképzelhetetlennek tartjuk mindezt másutt is, mi ide vagyunk kötve.  Ám Isten nincs idekötve. Most abban a pillanatban vagyunk, amikor az ember egyre gyorsabban oldozza magáról Isten kötelékét.  A prófétának  most arról kell beszélnie, hogy a népet pásztorai elhagyták, züllik és elszéled a nép, olyan lesz,  mint a pásztor nélküli nyáj, ki-ki megy a maga feje után, nincsen, ami őket összetartsa. Hagyják, hogy így legyen. S ekkor jön a végső és kemény ítélet: eloldozom magam tőletek, és hozzákötözöm magamat a megkötözöttekhez. Eloldozom magamat tőletek, akik még szabadok vagytok, azoknak leszek Istenévé, akik most rabok. Azt mondja az Úr: „eljön az idő, amikor nem azt mondjátok, hogy él az Úr, a mi Istenünk, aki kihozott minket Egyiptom földjéről” (23.rész 7. vers) - valamikor réges-régen, ezer évvel ezelőtt. Él az Úr, a mi Istenünk, aki Árpád atyánkkal bevezérelt bennünket ide. Hanem azt fogjátok mondani, „él az Úr, a mi Istenünk, aki kihozott bennünket az északi népek fogságából.” Immár a jövőről, a jövő reménységéről beszél a próféta. Ezért mondottam,  hogy amit itt olvastunk: adventi üzenet, ez a várakozóknak szól. Ugyanakkor a próféta révén küldött üzenet kérdés is: csak a közelben vagyok-é én Isten? – ezt mondja az Úr, és nem vagyok-e Isten a messzeségben?
2. Nemcsak a földrajzi ittre és ottra vonatkozik az ige, hanem egészen szorosan, megtapasztalhatóan: a közelségre és a távolságra. Az van közel, ami velünk van. Igen gyakran használja az ószövetség igei formában a közeledés szót arra, amikor valaki beavatkozik, bekapcsolódik a csatába. Több leírást olvashatunk arról, mikor megérkezik a felmentő sereg, és bekapcsolódik a küzdelembe: közelbe hozzák magukat. Az van igazán közel, amibe beleavatkozik az ember Máshol arról olvasunk, hogy két vitéz a csatamezőn kézitusába bonyolódik: egészen szoros testközelbe kerülnek. Másutt, különösen a zsoltárokban ez a közelség azt fejezi ki, ahogy egy édesanya magához öleli a gyermekét. Mert az van igazán közel, amit átölelünk. Az áldozati törvényeknél pedig az áldozati állat legnemesebb belső részeit jelenti a szó, más helyen pedig a szívet. Mert ami igazán közel van az emberhez, az a szíve, a saját szíve. Ami igazán közel van az emberhez, olyan mintha ő maga lenne. Aki igazán közel van énhozzám, az a szívemben van.  Csak közel vagyok-é Isten?  Isten valóban csak ebben az egész szoros, szinte kimondhatatlan szívközeliségben Isten? Ahogy divatosan szokták mostanában mondani: csak a belső utakon találjuk meg őt?  A misztika titokzatos ösvényein? Vajon, teljesen úgy van az, amit a mai kor sugall nekünk: híveim, vallásoskáim, hagyjuk a világ dolgait!? Ne foglalkozzunk ezzel?! Mert, úgymond, a hívőség azt jelenti, hogy bezárkózunk a megragadhatatlanba?! Magam fogom javasolni, hajtsunk végre liturgiai reformot, s majd latinul tartjuk az istentiszteletet, hogy ne értse senki, - az a jó, ha nem érti senki, mert akkor biztosan bensőséges. Ma már a magyar televízió némely vezetője is tudni véli, hogy mi a hitélet, és mi nem. A hitélet az, amit nem ért senki. A hitélet az, aminek senkinek semmi köze nincsen, ami semmit nem üzen. S ezt emlegetni nem meddő irónia! Valóban ez a korszellem: hívőnek lenni annyi: a kis szívem legbelsejében meggyújtom a gyertyácskámat, senkinek semmi köze nincsen hozzá.   Vallásos vagyok a magam módján. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az én vallásosságomhoz a feleségemnek, a gyermekeimnek, apámnak, anyámnak sincs semmi köze. Oly közel van Isten hozzám, hogy másnak nem lehet köze hozzá. De azt kérdezi a prófétánál: vajon, csak közel vagyok-é Isten? Vagy ott is az vagyok, ahol megjelenik a distancia? Mert a „távol”, „messze” szó így is fordítható: distancia, ahol különbség van, ahol megjelenik a másik. Ahol másik van, ott distancia van. Ha feltettük a tétet arra, hogy belül, legbelül, a szív titkos ösvényein, a lélek rejtekútjain, ott kell vallásosnak lenni, máris milyen könnyen megfeledkezünk arról, amit Jézus mond erről a másikról: jövevény voltam, és befogadtatok. Hogy jövevény lettél volna, Uram? Éhes voltam, és ennem adtatok. Mikor láttuk, hogy éhes lettél volna, Uram?. Szomjas voltam, és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Mikor lett volna így veled, Ura,? Mikor láttuk volna?  Igen, mert mindez a distanciák világába tartozik, ez mind a másik világába tartozik. Hogy mondta a XX század egyik divat-filozófusa, Sartre?  A másik a pokol. Ám azt olvassuk Péter apostol levelében, hogy Jézus Krisztus  halála után alászállott, és a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált (1Péter 3).  „Szálla alá poklokra”. Ha a másik a pokol, akkor a másikhoz is alászállott. Vajon csak a közelben vagyok Isten? Vajon csak az én kis szívem kicsi templomocskájában, az én kis szívem betlehemi jászolkájában?  A másikéban nem? Mert a másik a pokol? Ezt kérdezi az Úr. Jézus pedig egyértelműen azt mondja: ha a másiknak adtál, ha a másikat felruháztad, ha a másikat befogadtad, a másikat meglátogattad, velem tetted meg. Ha legyőzted a distanciát, észreveheted, hogy Isten ott is Isten.
3. Végezetre azt is jelenti a prófétai kérdés, hogy az idő nagy íveit is átfogja az üzenet: vajon csak a közelben vagyok-é Isten, avagy a távolban is? A messzeségben is Isten vagyok! Tudjuk, az ember nagy erővel, meghatározó életrevalósággal szereti magához ölelni azt, ami itt és most van. Életünket is eszerint alakítjuk, rendezzük, s ebbe egész mostani önző civilizációnk is besegít: csak az itt és most, a pillanat számít. Mindebben talán nincsen hedonizmus: szakítsd le az órának virágát. Enélkül is azt érezzük, a pillanatban sűrűsödik a lényeg, itt ragadható meg mindazt, amiért érdemes élni. A „most” számít. Persze, az az igazság, hogy ez a „most” nekünk, magyaroknak többnyire a tegnapot jelenti. Mert már évtizedek óta nem tudunk mit kezdeni sok-sok „mosttal”. A mostani héttel, meg a mögöttünk lévő hónappal, évekkel, évtizedekkel - nem tudunk ezekkel mit kezdeni. Szégyenkezünk és sajnáljuk magunkat. Aztán időgépbe ülünk, és eltávozunk egy réges-régi „itt és most”-ba, s időgépünk erre a varázsszóra indul: „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” És akkor feltűnik  párdúc-kacagányos Árpád, meg Toldi Miklós, meg az Árpádházi szent királyok. S máris van egy csodálatos mostunk.
De nézzük mégegyszer: a most az, ami a legközelebb van hozzám. A most az én pillanatom. A most az az a közép, amiben benne vagyok. Ide kell az Isten, most kell az Isten! Most, amikor jönnek-mennek a levelek: szégyenem magam, hogy magyar vagyok, beadtam a kivándorló útlevet Új-Zélandba, most, amikor magyar állampolgárt nem szolgálunk ki Csíkszeredán, most, amikor a délvidékiek falnak fordulva sírnak, most kell az Isten, most jöjjön, most rázzon ki bennünket ebből a rettenetes nyavalyából, most öleljen át bennünket, most melegítsen meg. Ámde, kérdezem: ott volt-e a távolinál az Isten? Láttad-e őt az idegennél?  A másiknál? Az éhes szeműnél, a kérőnél, a kopogtatónál? Miért csodálkozol hogy itt, most, amikor nagyon kell, nem találod.  S idői értelemben is így van ez. Mert amiről itt most Jeremiás próféta által kérdez, az idői értelemben is a távolba utal. Nem vagyok-e Isten a messzeségben is? Azt olvassuk a 23. rész elején: „ Imé, eljönnek a napok, azt mondja az Úr, támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön”.  Lukács evangélista idézi ezt a passzust, amikor a megszületett Messiásról beszél, Jézus Krisztusról. Ímé, eljönnek a napok, mondja Jeremiás. Ímé, advent van! Tudjuk-e hinni, és remélni, hogy ebben a mi nagy lesújtottságunkban, önmegverettetésünkben és önsorsrontásunkban  meghallhatjuk még ezt a bíztató igét: Ímé, eljönnek a napok. Hogy mégse az az érzet uralkodjék rajtunk, amiről az előbb beszéltem, és amit mindig ki fogok gúnyolni,  ez a nagy magyar önsajnáltatás. Mert ebből soha semmi nem jött ki. S hogy ne uralkodják rajtunk a magyar öngyűlöletet, mert ebből soha semmi nem jött ki.
Jakab apostolt idézem utoljára, aki ugyanerről beszél. Így szól az Úr: „közeledjetek énhozzám, és közeledni fogok hozzátok.” Mi már tudjuk elkerülhetetlenül, elkendőzhetetlenül, hogy ha csak az anyagiak körül forgunk, és ha elvesznek a szellem erői, ha nincs itt és most velünk a szellem ereje, akkor minden beszakad és beomlik, akkor elvész a jövendő is. Amikor a próféta a maga népe fölött ítél, átadja a megmentő üzenetet is. Közeledjetek énhozzám – mondja az Úr – és én is közeledni fogok hozzátok.  Ha a mostani napokban és hetekben sokan úgy érzik, távol ment tőlünk Isten, bizonnyal jól érzik. Ha úgy érzik, hogy de jó lenne, ha Isten közeledne hozzánk, bizonnyal jól érzik. De ha nem is úgy lenne az ország helyzete, ahogyan van, akkor is így kellene éreznünk, mert advent az Isten hozzánk való közeledése. Arra kérek és buzdítok mindenkit szent szeretettel, igaz szívvel, Isten Lelkének segítségét is kérve: közeledjen Istenhez, és Isten is közeledni fog hozzá.  A bajunk, nyomorúságunk, megaláztatásunk forrása nem abban van, hogy kevés az anyagi erőnk, tehetségünk, hanem abban, hogy a szív és a szellem dolgait feladtuk.  Minden kérdés Isten-kérdés: az önbecsülésünk, a tisztességünk, a helytállásunk, az itt és mostunk, és a jövőnk is ezen forog.  Közeledjetek Őhozzá, és közeledi fog hozzátok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, mint mindannyian ti, úgy én is ennek az évnek a kezdetére nézve, még a múlt esztendőben, Karácsonytól kezdődően különböző módokon, levélben, telefonon, villanypostán, SMS-en mindenféle jókívánságokat kaptam, tartalmasakat és vidámakat, elgondolkodtatókat és szokványosakat. Tegnap este is megcsendült a mobil-telefonom, egy kedves ismerősöm SMS-üzenetet küldött, melyben ez állt: boldogabb újesztendőt, mint amilyen lesz. Igen fanyar, különös furcsa megfogalmazás ez. Milyen lesz az újesztendő? Boldogabb lesz, mint a tavalyi volt? És miért kíván valaki boldogabbat, mint ami minden emberi számítás szerint valójában majd lesz? Mély tapasztalat van a különös megfogalmazás mögött. Ez a tapasztalatunk arra utal, azt fejezi ki, hogy kétféle módon tud az ember újat kezdeni, és új esztendőt is kétféle módon tudunk kezdeni.
Tudjuk kezdeni úgy az újat, hogy voltaképpen nem is mi kezdjük, csak sodródunk, változik az idő: mostantól kezdve 2004-et kell írni, de hogyha dátumot írunk alá, még annyira megrögzöttek vagyunk, magam is így vagyok vele, hogy biztosan hetekig 2003-at fogunk írni. De aztán megszokjuk majd, mert megváltozott a kalendárium, újat kezdtünk, más feltételek közé kerülünk. Például, ahogy mondják, 2004-ben egészen biztosan az Európai Unió polgáraivá leszünk, Magyarország csatlakozik. Új feltételek, új rend, új világ, újat kezdünk tehát. De tegyük fel a kérdést: mi kezdjük ezt az újat, vagy csak sodródunk az eseményekkel? Mert lehet úgy is újat kezdeni, hogy valami belső szilárd elhatározottság van az emberben: megváltoztam, másmilyenné lettem, az ige szava szerint újjá születtem és ettől kezdve, még ha a régi dolgokat is csinálom, még ha a megszokott dolgok  vannak is a kezem között, azok már másképp történnek. Igen, lehet így is újat kezdeni. Lehet tehát úgy kezdeni az újesztendőt, kedves testvérek, hogy valójában nem újat kezdünk, hanem csak újra kezdjük a régi nótát, a megszokott dolgokat, és lehet úgy kezdeni, hogy valóban újat kezdünk, mert mi magunk újultunk meg, mi magunk lettünk másmilyenné. Nézzük meg mind a kettőt.
Amikor csak újra kezdjük az életet, az évet, a dolgokat, mindazt, ami van, még hogyha számos új tényező is van bennük, legelső soron kérdésekkel találkozunk. Lehet, hogy a petárdás, durrogtatós éjszaka ezeket a kérdéseket egy időre kiseperte a fejünkből, de lassan visszajönnek, és jó is velük szembenézni. Ilyen kérdéseket teszünk föl ennek az évnek a kezdetén is: lesz-e elég kenyerünk, elég lesz-e a nyugdíj, ki tudjuk-e fizetni a gázszámlát, tudunk-e félretenni az unokáknak, tudunk-e, mi, fiatalok megtakarítani annyit, hogy jusson lakásra, legyen fedél a fejünk fölött? Egyetlenegy mondatban így lehet ezt összefoglalni: lesz-e kenyér és elég lesz-e a kenyér? Aztán a következő kérdést is fel kell tennünk: hazajönnek-e fiaink a háborúból, merthogy ezt most már új tényként kell leszögeznünk és látnunk: Magyarország háborúban álló ország. Igaz, békefenntartóknak nevezik őket, de a háború mindig úgy szokott kezdődni, hogy valaki leteszi a vótumot a béke mellett. Hazajönnek-e a fiaink? Épen és egészségesen, nem ólomkoporsóban? Megbecsült tagjai leszünk-e az európai népek közösségének, az Európai Uniónak, vagy úgy lesz, hogy valóban kétfokozatú lesz Európa – magyar nyelvre lefordítva, nekünk csak a cselédlépcsőn lehet majd felmenni? S tovább fogy-e a nemzetünk? Mert, ha mások becsülnek, vagy nem is becsülnek, a nemzet fogyása, a halálnak való átadottságunk azt jelenti, hogy mi önmagunkat nem becsüljük, nem tartjuk sokra. Meg tud-e ez változni? Tovább tart-e Magyarországon a keresztdöntögető korszak, amikor karácsony táján, Adventben arra lehet felszólítani a rádióhallgatókat: döntsék ki a keresztet, csináljanak belőle aprófát, meg különben is jobb lenne az összes keresztyént is kiirtani? Megváltozik-e a világ, másmilyenné lesz-e a közhangulat, a felfogás? S ha az Európai Unió tagjai leszünk, fel kell tennünk a kérdést, valóban alkotmányon kívüli lesz-e a kereszténység? A jelenlegi tervezet szerint az ateizmus, az úgy tűnik, alkotmányos lesz, a felvilágosodással, a francia forradalommal együtt. Lehet, hogy a kereszténység alkotmányon kívül kerül?
Ha újra is kezdjük a dolgainkat, meg, ha újat is kezdünk ebben az esztendőben, elég csak ez a néhány kérdés és érezzük,  valahogy mindig minden elromlik a kezünk között. A nagy álmaink elsikkadnak, a nagy nekifeszüléseink meglankadnak, a nagy eltervezések, amiért, úgy érezzük, érdemes erőket átcsoportosítani, érdemes embereket mozgósítani, érdemes időt, fáradtságot, anyagiakat odaáldozni, megszürkülnek, ahogy egy másik énekünk mondja: a mi esztendeink, mint a ruha, megavulnak, óság lesz belőlük, avíttság lesz belőlük, s visszük tovább ezeket a régi dolgokat. És azt is tapasztalnunk kell, kedves testvérek, hogy milyen gyakran nem tudunk megállni a kísértésekben, egyre rezignáltabbak vagyunk, ahogy haladunk előre az életünkkel, pedig biztos, hogy sokan ennek az évnek a kezdetén, óévben vagy újév hajnalán,  újra fogadalmakat tettek. Most már minden másképp lesz, mondják, most már nem csináljuk úgy, ahogy eddig tettük, abbahagyunk káros szokásokat, fogadkoznak, megszüntetünk lehetetlen viselkedéseket, kibékülünk azokkal, akikkel évek óta perben-haragban vagyunk, elrendezzük végre a családnak a dolgait, a szomszédokkal, a barátságokkal. Aztán azt vesszük észre, hogy nem tudunk ellenállni a kísértéseknek, nem tudunk győzni, újra és újra alatta maradunk azoknak a dolgoknak, vágyaknak, képzeteknek, amelyek bennünket sodornak. Igen, sodortatunk. Nemcsak sodródó ország vagyunk, ahogy ezt mostanában egyre többet mondják, célok, irányok nélkül. Ha vannak céljaink és irányaink, akkor is valami tünemény felragad, elragad bennünket, elsodor bennünket attól, hogy a céljaink közelébe jussunk. Pedig mindegyre azt halljuk, hogy új, új, új, új…
Tízegynéhány évvel ezelőtt egy tudós megjegyezte, hogy a nóvum, az új lett a modernkor bálványa. Lehet, hogy még az ókorban a költő így verselt: „Szakaszd le az órának virágát”, hisz minden változik, minden elmúlik, elavul, ezért mindent meg kell ragadni. Ez így is van, bár a következtetéssel nem értünk egyet. Ám a modern kor már nem órákról beszél, hanem percekről és másodpercekről. Emlékszünk, két vagy három esztendeje milyen nagy örömmel öleltük magunkhoz egy tárgyat, egy formatervezett, vagy ahogy mostanában szokták mondani: dizájnos valamit. S ma hazamegyünk majd esetleg istentisztelet után, s ránézünk erre a nem is oly régen szerzett becses dologra, azt mondjuk: sutba vele, ócska,  régi, elavult, nem tetszik. Az a fontos, az a döntő. ami új, ami éppen itt van. A modernkor istene az új, az újdonság. De mindeközben, azt tapasztaljuk, hogy elveszítjük a léleknek és a szellemnek a csatáit. Mert a lélek és a szellem az örökkévaló dolgokkal birkózik, a lélek és a szellem az örökkévaló nagy kérdésekkel küzd.
Isten segítsen bennünket, kedves testvérek, hogy ennek az újesztendőnek sok-sok kísértése, sok-sok vonzódása, sok-sok vággyal megtelt időszaka, perce, pillanata, órája közepette soha egy pillanatra ne veszítsük el az örök kérdések iránti meghatározottságunkat, az örök kérdések iránti olthatatlan szomjúságunkat. Mert, ha elveszítjük, akkor mindent elveszítünk, akkor hiába hoz elénk a mai nap, a holnapi, a következő, ez az egész esztendő, meg az utána következő is esztendő valami újdonságot, valami érdekeset, az mindegyre csak ugyanaz a nóta lesz, az mindegyre csak ugyanannak a dolognak csinosított, kiigazított változata. Ha csak sodródunk, ha csak a dolgok visznek bennünket, máris idézhetjük Ady Endre versét, Az eltévedt lovas-t: egy őszi tájat ír le, egy novemberes, ködös időt, egy zsombékos, árnyékos, homályos világot, a mi világunkat, Magyarország világát, s aztán ezt mondja:
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök,
Hajdani eltévedt utas
Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincsen lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Ha csak sodortatunk, eltévedt lovasok vagyunk, hajdani eltévedt utasok. Hiába újak az utak, az utakról mindig csak a régi dolgok köszönnek vissza. Azonban Jézus győzelme  megkísértései fölött mást hirdet nekünk. Miután negyven napig böjtölt a pusztában s elkészült a nyilvános szolgálatra, először abba a faluba megy, Názáretbe, ahol felnövekedett. S ott az istentiszteleten megnyitják Ézsaiás próféta tekercseit, Jézus felolvassa a vigasztaló jövendölést, majd egy másik ézsaiási helyre lapoz, és ezt mondja: “hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét”. Igen, kedves testvérek, ez a dolgok veleje. Kedves esztendő lesz-e ez az esztendő? Ha kedves lesz, akkor azért lesz az, mert ez az Úrnak kedves esztendeje – ezt hirdeti Jézus. És az Ő győzelmében, kísértéseken felülemelkedő nagyszerű hatalmában, tiszta és világos válaszaiban, lelki és szellemi tusájában és fölemeltetésében látjuk, hogy mi ez a győzelem. Kedves esztendő lehet a következő esztendő a számunkra, hogyha Jézus győzelmében látjuk. Hogyan lehet ez kedves esztendő a számunkra is?
Először is úgy, hogy ha a megkísértésben elhangzó jézusi feleleteket komolyan vesszük. Nem egy egyszeri feleletnek vesszük, hanem előre mutató, örök kérdésekről szóló jézusi szavaknak. Nemcsak kenyéren él az ember, hanem Istennek minden beszédével. Kedves és boldog esztendőd lesz, ha nemcsak kenyérrel élsz ebben az esztendőben. Nagy kérdés, láttuk, a kenyérkérdés. Nagy kérdés, mennyit fog érni a forint. Nagy kérdés, mire telik a fizetésemből, a nyugdíjamból, az ösztöndíjamból. Nagyon nagy kérdések ezek. De Jézus azt mondja: akkor vagy boldog, ha nemcsak kenyérrel élsz, ha nemcsak ezt kérdezed, ha nemcsak ez tölti ki lelkedet, életedet, gondolkodásodat, hanem Istennek minden beszéde. Milyen megrendítő egy mély összefüggést látni itt. A kísértő arra buzdítja a Megváltót: változtassa a köveket kenyérré. Egy más alkalommal pedig Jézus, amikor meg akarják tiltani az őt magasztaló gyermekeknek, hogy őt dicsőítsék, azt mondja: ha ők hallgatnak, a kövek fognak kiáltani. A kő sorsa, kedves testvérek, nem az, hogy kenyérré legyen, a kő sorsa az, hogy Istent magasztalja és dicsőítse.
Értitek jól mindannyian, a ti szívetekről van szó, amely úgy meg tud keményedni, mint a kő, ha csak kenyérrel élsz, ha csak kenyérrel él az ember, mert ebbe bele lehet keményedni, mert ebbe bele lehet betegedni, mert ebben mindent fel lehet áldozni, és mindent oda lehet adni. De nemcsak kenyéren él az ember. Isten kedves esztendeje lesz a te idei 2004-es esztendőd, ha nemcsak kenyérrel élsz, hanem Istennek minden beszédével, igéjével, a vigasztalással, az erőnek, a megbátorításnak, az útmutatásnak, a felemelkedésnek beszédeivel, az élő evangéliummal.
Kedves esztendeje lesz az Úrnak ez a te 2004-es esztendőd, ha csak Istent imádod, és néki szolgálsz. A kísértő, mint mindig, most is hazudik, amikor azt mondja Jézusnak, a Szentháromság második személyének, körbemutatva a világ minden birodalmán, országán, hatalmasságán: mindez nékem adatott, s ha leborulván imádsz engem, neked adom. Azt ígéri, ami nem az övé. Ne higgyetek, kedves testvérek, kísértő szavaknak, ígérgetéseknek, amelyek azt ígérik, ami nem az övék, azt akarják adni, ígérik adni, amit nem adhatnak meg, mert nem az övék, nem az ő kezükben van. Mert Isten kezében van az, mert az Úré az egész Föld és annak teljessége. Boldog lesz ez az esztendőd, ha csak Istent imádod, nem imádod sem a pénzt, sem a hatalmat, sem a sexet, sem a sikert, sem a magad különös személyiségét, sem a változatosságot, csak Istent imádod, aki téged teremtett, aki téged meg akar újítani, aki téged megőriz, aki gondoskodik rólad, akire ráhagyatkozhatsz gyermeki bizalommal. Boldog esztendőd lesz, ha imádkozó éved lesz.
Kedves esztendeje lesz az Úrnak ez a te 2004-es esztendőd, ha nem kísérted meg az Urat. Jézus szavában bölcsesség és alázat van. Oh, mennyi mindent szeretnénk! Óh, de szeretnénk, ha Isten megmutatná rajtunk mindenki számára átvilágító, transzparens módon az Ő kegyelmét. De jó lenne, ha a keresztyén név újra fényeskedne, dicsőséges lenne, ha minket semmi baj és bántás nem érne, ha valóban nem ütnénk lábunkat a kőbe, ha tőlünk minden rossz és gonosz távozhatnék, ha semmi bajunk nem történne. De jó lenne, ha így lenne! De ne kísértsd az Urat, ne hívd ki a sorsot magad ellen! Boldog esztendőd lesz, ha nem akarsz többet, mint amit Isten eléd ad. Boldog esztendőd lesz, ha hagyod és engeded, hogy Isten vezessen téged, Isten vigyen, ha kell, próbatételbe, ha kell, betegségbe, ha kell, gyógyulásba és szabadulásba, ha kell, terhek hordozásába, ha kell, megkönnyebbedésbe – engedd, hogy Ő vezessen. Ne kísértsd az Urat, ne állíts fel eleve olyan helyzeteket, amelyekben elvileg Istennek meg kéne mutatni, hogy szeret téged, hogy te az Ő gyermeke vagy. Boldog és az Úr által megáldott esztendőd lesz, ha nem kísérted Őt. Azt mondja Lukács evangélista, hogy Jézus első nyilvános igehirdetése ott Názáretben ezzel a mondattal zárult: ….hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.
Így érkezett hozzám tegnap az újesztendei jókívánság: boldogabb újévet, mint amilyen lesz. Ha Jézus követői, hűséges tanítványai, Istent magasztaló, Őt imádó, benne bízó gyermekek leszünk ebben az esztendőben, ha hagyjuk, hogy Ő megváltoztasson bennünket, átformálja az életünket, megújítson minket, akkor a mi újesztendei kívánságunk így hangozhat, szemben azzal, ami érkezett: boldogabb Újévet kívánok, mint amilyen lenne, mert lehet boldogabb ez az újesztendő. Hadd kívánjak, kedves testvérek, nektek itt, a gyülekezetben és a rádióhallgatóknak is boldogabb újesztendőt, mint amilyen lenne, mint ami a dolgainkból, a sorsunkból, a sodortatásunkból következne, boldogabbat, mint amilyen lenne. Mert aki Istenben újjászületik, megváltozik, gyermekévé lesz, néki enged, és Őt dicsőíti, azt belső szilárdsággal, Istennek átadott szívvel és élettel, tőle nyert boldog látásokkal Őbenne igazán boldogan kezdheti ezt az újesztendőt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Van olyan embertípus – megvallom, úgy érzem, én magam is ebbe a típusba tartozom – aki nem szeret másoktól kérdezni, érdeklődni. Emlékszem, diákkoromban Debrecenből Budapesten keresztül kellett hazautazni, és akkor már megépültek az első nagy aluljárók, metró-állomások. Mikor aztán metró-állomásról jöttünk fel, én magam rendre eltévedtem, nem tudtam, melyik lépcsőn kell felmenni, de restelltem bárkit is megkérdezni, hogy melyik lépcsőn kell felmenni a Nyugati pályaudvarhoz, így aztán négyet-ötöt is ki kellett próbálnom. De hát a szamár a maga kárán tanul, vagy azon se – szokták mondani. Mindazonáltal, azt hiszem, jó néhányan vannak közöttünk, akik ismerősek ezzel a magatartással: nem szívesen állunk meg, szólítunk meg egy idegent, hanem addig próbálkozunk, amíg magunktól rá nem jövünk a helyes megoldásra. Mennyivel rosszabb ez, amikor nyelvet kell tanulni. Magamon is észreveszem magamon, de másokon is, amikor idegen nyelvet beszélünk, hogy bizonyos nyelvtani formulákat rosszul mondunk, és pedig azért, mert annak idején rosszul tanultuk meg, rosszul rögzült, így aztán akárhányszor igazítanak ki bennünket, akár a tanár, akár mások, akivel beszélünk, mi már azt egész életünkben rosszul fogjuk mondani, mert annak idején magunktól így tanultuk meg. S ha rossz tanítók vagyunk, akkor magunknak is rosszul tanítunk.
Emlékszem jól, 7-8 esztendős lehettem, amikor a Dorée Bibliát olvastam, és úgy valahol, Mózes 5. könyve táján  egy különös és furcsa kifejezést olvastam, így hangzott: „mezgérel”. Nem tudom, ha feltenném ezt a kérdést, ki tudja, mit jelent ez a szó, mezgérel, ki tudná most a választ?! Én akkor nem tudtam, de mindenfélét próbáltam kitalálni, mit jelenthet ez a mezgérel, ám nem jutottam dűlőre, úgyhogy végül kénytelen voltam a szüleimtől megkérdezni. Nagy szégyen volt ez nekem, mert okos gyereknek tartottam magamat. Mezgérelni azt jelenti – Mózes 5. könyvében vannak erre nézve passzusok –, hogy amikor véget ér a szüretelés, még egyszer végigmennek a szüretelők a tőkék között, s ha netalán valahol egy-egy szőlőlevél alatt meglapult egy kisebb vagy nagyobb fürt, azt még utólag is leszedték, ne maradjon semmi a tőkén. Mózes törvénye azonban tiltotta ezt. Azt mondja Mózes 5. könyvének 24. részében az ige: ha leszedted szőlődet és fügédet, utána ne mezgéreld meg, hogy az özvegy és az árva szedhessen belőle.
Merthogy Isten szeretetéből, Isten jóakaratából, Isten áldásából van mindig a bőség, ezért ha valami véletlenül ott maradt, a szüretelőknek is ott kellett hagyniuk. Vannak még más ehhez kapcsolódó törvények, például ilyen törvényt az, hogy amikor aratnak és elhullik néhány búzaszál,  a kéveszedőknek nem volt szabad felszedniük, ott kellett hagyniuk, hogy ha az árva és az özvegy kiment a mezőre, böngészhessen, szedhessen. A Rúth könyvében is így olvashatjuk ezt. Sőt, amikor Boáznak megtetszik Rúth, Boáz hátraszól az aratóknak, hogy hullassatok még többet is, hogy több jusson neki. Ez így nagyon szép történet.
Mit akar Isten törvénye ezzel, mit jelent a mezgérelés tilalma? Azt, hogy Isten népe körében az egész nép közösségének szolidaritást kell gyakorolnia azok iránt, akiknek nincsen, akiknek kevesebb jutott, vagy akik nehezebb helyzetbe jutottak. Így jutunk el a felolvasott igéhez is, ahol arról hallunk, hogy némelyek meghíztak és megfényesedtek, ügyesek voltak, de a házuk nemcsak bőséggel, hanem gonoszsággal és elbizakodottsággal, elutasítással és keménységgel is tele van. Ők bizony mezgérelnek, az apraját is összeszedik, azt a néhány ártatlan kis fürtöcskét se, hagyják ott, ami véletlenül ott maradt, azt a néhány elhullott búzakalászt is begyűjtik, ami ottmaradt. Miért jusson az árvának, miért jusson az özvegynek, miért jusson a nincstelennek, miért jusson a nehéz helyzetbe jutónak? Nemrégiben terjesztettek itt Magyarországon egy sárga szórólapot, amin ez a mondat áll: ne adózz más helyett! Amúgy, három és félmillió magyar polgár adózik hat és fél helyett. Mezgérelni: tedd el az utolsó maradékot is, ne hagyj ott semmit, se az árvának, se az özvegynek, se a szegénynek, se a hontalannak, se a jövevénynek! Így szól a korparancs. De hogy ez mégsem korparancs, kedves testvérek, az az igéből egyértelműen kiderül, mert 2800 esztendővel ezelőtt Jeremiás prófétának is így kell feddőznie népével, akik méltatlankodva kérdezik, hogy miért hozza rájuk Isten az ítéletet, miért kerültek újra meg újra nehéz helyzetbe, miért kell nekik a népek közösségében szégyenkezniük, miért mindig rájuk jár a rúd, miért nem hagyják őket békén? A próféta elmondja: azért, mert elszakítottátok a köteléket, az összetartozás kötelékét, mert elszakítottátok azt, ami összetart benneteket, a szolidaritás kötelékét, mert mezgéreltek, mert mindent magatoknak szedtek, mert az árva ügyét nem ítélitek meg igazán.
Így van ez, kedves testvérek, sok tekintetben ma is. A próféta egy közönyös néphez szól, amelyik nép persze csak akkor közönyös, ha a másikról van szó. Ha magáról, az ő szőlőjéről, az ő kis kalászáról, az ő éléskamrájáról, akkor dehogyis közönyös, akkor felbuzog a szívében az indulat: nem adhatok, mert ráfizetek, baj lesz belőle, meg is győztek, hallottam a számokat, nem lehet adni, mezgérelni kell! Így kezdi a próféta az ítéletet: Íme, hozok rátok messzünnen való nemzetet, oh, Izrael háza, ezt mondja az Úr, kemény nemzet ez, ősidőkből való nemzet ez, nemzet ez, melynek nyelvét nem tudod és nem érted! Látszólag, ez itten semmi egyéb, mint valami régi, ősi izraeli nacionalizmus. Nekünk már nem számít ez, csak jöjjenek a kemény nemzetek, megtanulunk mi már mindenféle nyelvet, jöjjenek a kemény népek, megtanulunk mi már eszperantóul is, megtanulunk mi oroszul is, megtanulunk mi angolul is, megtanuljuk mi a jazíg nyelvet is, az osztrogót nyelvet is, megtanulunk mi mindenféle nyelvet, nem félünk mi ettől! Azt mondja a próféta: ez kemény nemzet, ez uralkodni fog rajtad. S indoklása így hangzik: a magatokéit nem fogadtátok be, idegenek fognak rajtatok uralkodni. S higgyétek el, kedves testvérek, ez nemcsak az Úristen logikája, ez a történelem kőkemény logikája. Aki a magáéval nem szolidáris, aki a magáét nem fogadja be, az előbb-utóbb azzal szembesül, hogy az idegen fog rajta uralkodni. Kemény és rettenetes ítélet ez. A régi Izraelben ez bekövetkezett.
S hogy volt ez a 16., 17. században? A mi református prédikátor elődeink és református népünk min törte szüntelenül a fejét? Hogy volt a régi Izraelben? És hogy van most, a mi időnkben ezen a szomorú Magyarországon, amikor két pogány közt vergődik a nép? Mi ennek az oka? Kevés a vitézünk? Szegény nép lennénk? Rosszak a vezéreink? – Nem fogadtátok be a tieiteket, elszakítottátok az örök szövetség kötelékeit, vettetek magatoknak, mezgéreltetek, kamrátok tele van, s most jön egy idegen nép, nyelvét sem érted, beszédét se érted, azt se tudod, mit akar tőled, csak egyet fogsz tapasztalni: uralkodni fog rajtad. Jaj, a szabad népek tragédiája, jaj, a szabad népek rettenetes sorsa, mert így lehet a szabadságot eljátszani!
Azután azt mondja a próféta feddőző beszédében: a magunkét nem osztottuk meg azokkal, akik hozzánk tartoznak. Hadd olvassam fel még egyszer az ítéletet. Azt mondja a próféta: „Mint a madárral teli kalitka úgy vannak teli házaik álnoksággal, ezért lettek nagyokká és gazdagokká, meghíztak, megfényesedtek, eláradtak a gonosz beszédben, az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak, sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot.”  Ha a magunkéból nem adunk azoknak, akik a mieink, hozzánk tartoznak, akkor majd jönnek mások és elvesznek mindent. Nem sokkal e prófécia elhangzása után, alig tízegynéhány évvel később, amikor feltámadt a nagy babiloni birodalom, elfoglalta, megsemmisítette, lerombolta Jeruzsálemet, és fogságba vitte a népet, így ír Jeremiás próféta siralmas énekében: a mi saját tűzifánkat áron vesszük, a saját ivóvizünkért idegeneknek fizetünk, és gyermekeink rabszolgák lettek. Mert önzők és irigyek voltunk, mert bezártuk a szívünket a másik előtt. Úgy, ahogy arról János apostol is beszél a levelében: ha én azt mondom, hogy szeretem Istent és szeretem embertársamat, s mikor látom, hogy szükségben van, de bezárom a szívemet előtte – hazug vagyok. Ne büntessem-e  - kérdezi Istent – ezt a hazugságot, ne büntessem-e a nevemmel való visszaélést? Ha nem tudod megosztani azt, ami a tiéd a másikkal, a sorsosoddal, a nemzettársaddal, a rokonoddal, a saját véreddel, majd jön egy másik nép, nyelvét sem tudod, beszédét sem érted, azt sem tudod, hogy honnan jön és kicsoda, de jön és elveszi azt, ami a tiéd.
S végül amikor az igaz ítéletnek, a jogosságnak, a szolidaritásnak, az együttérzésnek a hiányát felpanaszolja, azt mondja a próféta – nagyon egyszerűen így lehetne fogalmazni: ha a magadéid iránt nem vagy szeretettel, nem vagy szeretettel a testvéred iránt, a honfitársad iránt, a hozzátartozód iránt, mások keménységének az igája kerül a nyakadba. Mit mond hát a próféta ebben a fenyegető és a régi Izrael életében valósággá is vált jövendölésében? Jön egy másik nép, melynek nemcsak a beszédét nem érted, nemcsak a nyelvét nem érted, nemcsak mindent elvesz tőled, hanem kemény nép lesz a számodra. Kemény, vagyis sohasem fog sajnálni. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, valljuk meg őszintén, szeretjük mi magunkat sajnáltatni - valószínűleg Mohács óta. Még az idősek is ismerik azt az újabbkeletű slágert, hogy „kár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem is akarja megtanulni”. Dúdoljuk ezt, és elönti a szívünket a búbánatos önsajnálat. Illyés Gyula jegyzi fel a „Hunok Párizsban” című művében, hogy a franciák a magyar emigránsok mulatozását látva azt hitték, hogy a magyarok miközben énekelnek, fenyegetik az Istent. Mert a magyar úgy nótázik, hogy közben felfelé rázza az ujját. Nem alaptalan vélekedésez ez, hiszen nemcsak arról van itt szó, hogy sírva vigad a magyar, hanem még fenyegeti is Istent, és nagyon boldog, ha sajnáltathatja magát. Ugyanakkor, megmondom őszintén,  sok-sok  tapasztalatom errefelé mutat, hogy nem sajnálnak minket. Ezzel a népek piacán nincs mit házalni, és nincs miért házalni. Odaülünk a világ elé mi, szegény magyarok, és odatárjuk a búbánatos lelkünket, a franciák meg azt hiszik, hogy az Úristent fenyegetjük. Milyen nép ez? Kemény nép az. Mert a történelemben, a népek harcában, a népek tülekedésében, abban, hogy ki kerekedik felül, ki marad meg, ki kerül a kerék alá, ki esik le a palánkról, nincsen szentimentalizmus. Mostanában azt mondják, hogy nekünk úgy kell gondolnunk honfitársainkra, úgy kell gondolni az árvára, a jövevényre, a határon túlra rekedtre, hogy csak a szívünk szentimentalizmusa szólal meg, de mi azért az eszünkre hallgassunk: ne gondoljunk rájuk. Ám nincsen semmiféle szentimentalizmus a próféta szavaiban, nem érzelgős beszéd az, hanem kőkemény, kristálytiszta történelmi logika. Így működik a történelem. Aki nem fogja meg nemzettársa kezét, aki elengedi a testvére kezét, aki bezárja előtte az ajtaját, az azzal fogja magát szembetalálni, hogy eljönnek az ismeretlen nyelvű, ismeretlen logikájú, ismeretlen megfontolású népek, és kemények lesznek. Még Vörösmarty is arról vizionál, hogy „hol nemzet süllyed el”, ott a világ népeinek szemébe könny gyűl, és elsiratnak bennünket. Milyen szép halál lesz az, legalább a temetésünk lesz szép! S jaj, beh tud a magyar temetni! Házakat lehetne a sírkövek árából felépíteni, egy lakodalom nincs olyan, mint egy temetői tor. De nem fog bennünket senki megsiratni. Aki erre játszik, rosszra játszik. Kemény nép lesz az. A prófécia itt, az 5. fejezetben azzal kezdődik, hogy mintegy magának mondja a próféta: elmegyek a főemberekhez, megkérdezem őket, hátha ők tudják a törvényt és az igazságot. Aztán rezignáltan és csalódottan azt mondja: nos, éppen akiknek tudni kéne azt, nem tudják,  akiknek tudni kéne, azok zárják be a szívüket, akiknek igazságot kéne tenni, éppen azok gonoszok, mert megfényesedtek, meghíztak, eláradtak a gonosz beszédben, tőrt hánynak, embereket fogdosnak - istentelenek vannak az én népem között. Aztán visszalép eggyel és így kiált Jeruzsálemhez: járjátok el Jeruzsálem utcáit és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piacain, ha találtok-e egy embert, ha van-e, aki igazán cselekszik, hűségre törekszik, és én megbocsátok, megbocsátok az egész népnek. Járjátok el Budapest tereit, utcáit, piacait, csarnokait, rádió-, televízió-stúdióit, szerkesztőségeit, törvényhozási termeit, ha találtok-e egy igazat, aki igazán cselekszik és hűségre törekszik, és én megbocsátok néki. Diogenészről, a cinikus filozófusról jegyezték fel, hogy fényes nappal járta Athén utcáit lámpával, s mikor megkérdezték tőle: te bolond Diogenész, hát miért világítasz itt, süt a nap hétágra, minek neked az a lámpa, azt felelte: keresek Athénben egy igaz embert. Mert hiába süt a nap, itt megsötétedett minden!
Talán nekünk is lámpást kell gyújtani, és utcát, teret, csarnokot, életünk minden helyszínét bevilágítani, hátha találunk egy igaz embert, akiért nekünk Isten megbocsát? Nem kell keresni, ő már megvan, Jézus Krisztus az, aki igazán cselekedett és hűséges volt. És aki a Jézus szeretetében van, aki a Jézus szeretetét követi annak nem lámpást kell tartania, mert az ige szerint olyanná lett, mint a csillag. Így mondja Péter apostol: Ti pedig fényletek, mint csillagok az égen. De csak akkor, ha Jézus Krisztusban vagytok, de csak akkor, ha értitek, mit jelent a szíveteket megnyitni, mit jelent a magatokéból adni, mit jelent a testvérnek, az özvegynek, az árvának, a jövevénynek, kivetettnek segíteni, mit jelent nem-mezgérelni. Mit jelent ott hagyni, odaadni, szabadon megosztani, mert Isten is megosztotta velünk szívét, életét és szeretetét. Buzdítson és figyelmeztessen bennünket a próféta beszéde, hogy keressük Istennek ezt a csodálatos és tökéletes akaratát. És ne csak keressük, hanem imádságban el is kérjük Szent Lelke bölcsességét, szabaddá tevő hatalmát, a nagylelkűség, a testvériesség erejét, hogy ne kelljen megérjük, hogy keménynyakú nép ül a nyakunkba, aki nem érti nyelvünket, nem érti sorsunkat, nem érti panaszunkat és bánatunkat. Isten szabadsága, Isten szeretete, Isten megsegítő Szent Lelke, íme itt van, rendelkezésre áll. Kérjétek, keressétek, fogadjátok el, hogy Isten áldása rajtatok és bennetek megmaradjon.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
A Bibliaolvasó Kalauz ezekre a napokra, mindössze két  napra rendelte a  Filemonhoz írt levél olvasását. Mikor bejelentettem, hogy az egész levelet felolvasom, talán ijesztően hangzott a szándék, ám hallhattuk, hogy  rövid levélről van szó. Erről a levélről ma, sok súlyos gondunk, aggodalmunk és gyötrelmünk közepette három vonatkozásban fogok szólni.  Azért olvastam fel az egész levelet, mert először a levélnek  a formájáról szeretnék szólni. Talán már a felolvasásból is  nyilvánvaló lett, hogy az apostol valamit kér. Szeretnék arról szólni, hogy milyen módon kéri az apostol azt, amit kér. Aztán szeretnék néhány szót szólni arról, hogy miért kérheti ezt az apostol. S végül alkalmazásképpen arról is, hogy ebből mi vonatkozik ránk. De ezek előtt még egy szót arról, hogy mit kér az apostol.
Egy Onézimusz nevű szökött rabszolga ügyében ír, aki Filemontól valamikor megszökött. Később Pál apostol társaságába került, ahol megtért, keresztyén lett, és most az apostol visszaküldi őt Filemonhoz, aki szintén keresztyén, és arra kéri Filemont,  a gazdát, hogy fogadja vissza ezt a szökött rabszolgát, de már nem mint rabszolgát, hanem annál többet, mint testvért, mint munkatársat. Azt is mondja az apostol, hogyha valami kárt okozott ez a rabszolga, feltehetően ezért is szökött meg,  büntetés elől menekülve, azt ő magára vállalja és megfizeti.
Először tehát szeretnék néhány szót  szólni arról, hogyan kér az apostol. Igen feltűnő és elgondolkodtató, hogy  ebben a levélben csak a címben olvassuk, hogy apostol. Abban a címben, amit nem az apostol adott a levélnek, hanem a kánonalkotó atyák. Egyebütt az apostol mindig úgy mutatkozik be: Pál, Jézus Krisztusnak apostola, vagy Pál, egy az apostolok közül, vagy Pál apostol a Jézus Krisztusban. Tudjuk, hogy voltak apostoli tekintélyét illető vitái, pl. a Korinthusi levélben egészen élesen vitatkozik: én ne volnék apostol?  Ki meri az én tekintélyemet megkérdőjelezni? Ott tudja magát a Jézus Krisztus által elhívott, a missziói munkára, az evangélium hirdetésére teljhatalommal felruházott apostolok között. De most ezt nem mondja. Most így kezdi: Jézus Krisztusnak foglya. Majd egy másik helyen így mondja: Pál, a megvénhedett, kérlek tégedet, a fiatalabbat. Másutt így mondja: Pál, a részestárs. Másutt: Pál, a testvér. De el is mondja ennek okát az apostol.  Azt mondja:  nem parancsolni akarok neked, kérni szeretnék tőled. Parancsolhatnék a tekintélyemnél fogva. Itt egy egészen erős görög ige szerepel, az epitasszein ige. Azt lehetne mondani, hogy abban az időben csak a hadseregben volt szokásos terminus technicus, amikor a felettes tiszt utasította az alatta levőt, a csicskását, a közlegényét, hogy ezt meg azt, meg amazt megtegye. Nem akarok parancsolni, kérni akarok. Más helyen azt mondja az apostol: azért beszélek így, mert szeretném, ha a jót nem kényszerítésből, hanem szabad akaratodból tennéd.  Milyen egyszerű lenne azt mondani: én, az apostol, aki számodra a lelki tekintély vagyok, aki lelki dolgokban neked parancsolhatok, nem kérlek, hanem utasítalak,  hogy a hozzád visszatérő egykori szökött rabszolgádat, aki immár keresztyénné lett - itt van, a keresztelési igazolvány, itt van a konfirmációi igazolvány, itt van egyháztagsági pecsét! -, fogadd vissza és bánjál vele tisztességesen, mert egy keresztyénnek a másik keresztyénnel úgy illik bánnia. Parancsolom és utasítom, rendelkezésbe adom,  hogy tisztesen viseld magadat, mert különben szó éri a ház elejét.  És ezt ugye mi, keresztyének nem tehetjük meg, hogy cudarul bánunk a  másikkal. De az apostol kér. Mert azt szeretné, hogy Filemon is átérezné igaz szívéből, hogy a jót, amit meg tudunk tenni nem a kényszerből tesszük. Nem azért,  mert törvény alá rekesztettként meg kell tennünk a jót, erre egyébként utasít bennünket a törvény, hanem azért, mert Krisztusban szabadokká lettünk erre. Nem akarlak kényszeríteni, kérni szeretnélek. Nagyon udvarias az apostol, akiről egyebekben tudjuk, hogy igen markánsan, határozottan, sőt egészen mély iróniával is tud érvelni, parancsolni, utasítani. Most azt mondja: nem akartam semmit tenni a te megkérdezésed nélkül. Természetesen lehetne mondani, hogy ez egy régi, antik levélforma, egy udvariassági kérő-levél, és ha előveszünk az antik időből, a Kr.u. 1. századból megmaradt hasonló jellegű kérő-leveleket, azokban még nagyobb cirádák vannak. Azokban a kérelmező még szebben hódol a gazdának kérését előtárva. De azt hiszem, az összefüggésekből értjük, hogy itt egészen másról van szó. Az apostol minden titulusról lemond, és így mondja: én, Pál a megvénhedett kérlek, téged, a fiatalabbat. Én, Pál a részestárs kérlek téged, a részestársat. Én, Pál, Jézus Krisztusnak foglya kérlek téged, a szabadot, hogy a jót, a befogadást, a megbocsátást, az elengedést, a Krisztus gyermekének méltóságra helyezését szabad  szívből tedd.
Másodszor: kedves Testvérek, arról is szólnom kell, hogy nemcsak a módja érdekes ennek a levélnek, hanem az a indoklás is, amivel az apostol oda meri vinni ennek a szökött rabszolgának az ügyét  Filemonhoz. Szeretném azt is elmondani ennél a pontnál, hogy sok vád éri az első keresztyéneket, különösen is a XIX. XX. századtól, hogy nem voltak forradalmárok. Igaz, az I.és a II. században  meg éppen azzal vádolták őket, hogy forradalmárok és felforgatók, no de hát ez így van ez már Isten népe történetében. Zarándok nép vagyunk, mindig más típusú akadályba és gyűlölködésbe toppanunk. Valamikor Pál apostol idejében azt mondták róluk,  hogy felforgatók, olvassuk csak el az Apostolok Cselekedetei ide vonatkozó részeit. Ma azt mondják, azzal vádolják őket,  hogy nem voltak világforradalmárok. Pál apostol nem volt egy Spartacus. Valóban nem volt Spartacus. Nem hirdetett rabszolga-felszabadítást. De  mindennek az összefüggésében is azt kell mondanom, hogy igazi, belső, lelki, szellemi forradalom az, amiről itt az apostol beszél. Ő nem azt kéri Filemontól, hogy ő is álljon be azok közé, akik a Római Birodalom alkotmányát meg akarják változtatni, álljon be azok közé, akik meghirdetik a rabszolga-felszabadítást, és bevezetik a népköztársaságot. Ő csak azt mondja Filemonnak: tekintsd úgy, mint testvéredet. Miért? Eddig neked haszontalan volt, mostantól fogva pedig hasznos. Hasznos, mert testvér. Egészen  pontosan azt mondja, hogy eddig haszontalan volt, mert a szolgád volt - Arisztotelesz kifejezésével élve: beszélő szerszám volt,  eddig csak legfeljebb tamagocsi volt  (emlékszünk még erre a gyerekjátékra?), most pedig testvér. És ezért hasznos. Nem azért hasznos Onézimusz, mert Pál apostol valamiféle jó iskolába beíratta, mert megtanította mint rabszolgát az engedelmességre. Nem azért hasznos, mert meggyőzte, hogy ez az örök rend, hogy vannak urak és szolgák, és ezen nem lehet változtatni, és ha jót akar magának, akkor bizonyítsa, hogy hasznos.  Azért hasznos, mert testvér lett.
És mindjárt ott is vagyunk  az alkalmazásnál, ami ránk vonatkozik. Nagyon szomorú korszakba jutottunk. Czakó Gábor író régóta használja, vagy 15 éve ezt a kifejezést, hogy gazdaság-kor.  Régebben olvasva még azt gondoltam, hogy ez egy szépírói lelemény, mert lehet így is szemlélni ezt a mai világot. Ma egészen egyértelmű bizonyítékai vannak, hogy gazdaság-korba jutottunk. Az embert azon mérik, hogy hány forintba kerül. Újra meg újra ezt halljuk az utóbbi hetekben, hónapokban, hogy egy ember, egy általános iskolai diák, egy határon túlra szakadt magyar testvérünk, egy kórházi beteg, egy népszavazási cédula mennyibe kerül. Mennyibe kerülsz? És teljesen nyilvánvaló, hogy ha a gazdaság-kor mutatói szerint számolunk, akkor csak egyet lehet mondani, te is, én is, és mindenki haszontalan. Sokba kerülünk. Sokba kerül az idős ember gyógyíttatási költsége. Micsoda haszontalan! Úgyis meg fog halni. Sokba kerül a fiatalnak az oktatása. Úgyse tud semmit kezdeni majd a diplomájával. Sokba kerülnek a népszavazás költségei. Azt se tudjuk, mi lesz a végeredmény. Minden és mindenki sokba kerül. Forintra, fillérre ki vagyunk számolva.  Ha ezt a logikát, ezt az érvelést elfogadjuk kedves Testvérek, akkor nagyon hamar abban a helyzetben fogjuk találni magunkat, hogy aki látszatra a legkevesebbe kerül, az nekünk a legértékesebb. És ki kerül a legkevesebbe? Aki nem eszik, nem iszik, nem kell az iskoláját fűteni, nincsenek gyógyszer-igényei, az kerül a legkevesebbe, vagyis az, aki nincs.  Ez a szuicidum politikája.  Gazdaság-kor öngyilkos politikája.
De aki neked haszontalan volt, semmit érő nem volt, azt most fogadd vissza, mint hasznost, sőt mint testvért. Mert ha testvérek vagyunk, akkor nem azt nézzük, hogy hasznos-e az én testvérem, hanem azt nézem, hogy hozzám tartozik. Életem része. Tőlem elszakíthatatlan. S ha ő haszontalan, vele együtt én is az vagyok.  Sokba kerül? Én is sokba kerülök. Ha ő csak káromra van, akkor én is kár vagyok. Ne kényszerből, szabad szeretetből gyakorold azt a szolidaritást, amit csak Jézus Krisztus gyermekei ismernek.
Mert kedves Testvérek legvégül tanulságul azt kell elmondani, hogy amit az apostol most, mint megvénhedett, mint részestárs kér Filemontól, aki szintén a lelki gyermeke, s nem úgy kéri tőle, mint nagytekintélyű apostol, aki parancsolgathat, nos ezt csak úgy és abban a lelki-szellemi valóságban lehet igazán megélni, amit a Krisztus gyermekei ismernek. Mert ha azt a kérdést kellene feltennünk, kedves testvérek, hogy mi mennyibe kerültünk Istennek, vajon tudnánk-e erre a választ.  Nem a forintos választ, hanem az igazi, a döntő, az életformáló választ. Mi Istennek az Ő Egyszülött Fia életébe kerültünk? Sok volt ez? Ez volt a legdrágább és a legtöbb. Mérhető ez valamihez? Összehasonlítható ez valamivel? A mi szabadságunk, a mi megváltatásunk, a mi rendezett kapcsolatunk Istennel ebbe az árba került. Ehhez képest semmi sem sok, ehhez semmi sem mérhető.
Egy nagyon rövid, szeretetteljes, igaz szívből jövő levelet hallottunk. Az apostol egy másik helyen, a II. Korinthusi levélben azt mondja: kezdjük-e ajánlgatni ismét magunkat? A mi levelünk ti vagytok. Nem tintával írva, hanem Szentlélekkel, amelyet ismer és olvas minden ember.  Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Nehéz időket élünk. MI magunk is hajunk arra, hogy kezdjük számítgatni: mennyibe kerül a nagymama, mennyibe kerül az unoka? Mennyit is ér ez? Mennyit ér a szomszéd? Mennyibe kerül a falusi, a városi?  Mennyibe kerül a határon túli? A mi levelünk ti vagytok, melyet ismer és olvas minden ember. Adjon Isten Szentlelke nekünk e mostani nehéz időben bölcsességet, szánkba igaz szót, a szívünkbe igaz gondolatot, hogy ilyen levéllé lehessünk, melyet ismer és olvas minden ember Istennek dicsőségére, embertársaink javára.
Ámen

Szeretett testvérek!
Múlt vasárnap hirdettem, hogy mindenki figyeljen oda, át kell majd állítani az órákat, egy órával tovább lehet aludni, nehogy véletlenül egyesek korábban keljenek, korábban jöjjenek, és aztán kedveszegetten menjenek el reggel 9-kor, hogy még nincsen istentisztelet. Nos, vagy nem figyelt mindenki, vagy nem hallották a hirdetést, mert ma néhányan 9 óra előtt megjelentek. S volt, aki lecsüggesztett fejjel sarkon is fordult, mondván, nem fog visszajönni, mert egy órát várakozni itt, az üres templomban nem éppen szívderítő dolog. Különösen nem egy protestánsnak, aki nincs hozzászokva, hogy egy templomban magában elmélkedjék. Remélem, ez a testvérünk mégis visszatért és nem hátrált meg, merthogy nem vagyunk a meghátrálás emberei. Igen sok olyan helyzete van az életünknek, amelyre nézve ez Isten Igéjének a biztatása. Nem is biztatása, hanem vallomássá mélyülő elkötelezése, amelybe minket is szeretne bevonni, Együtt is mondhatjuk, mintegy homologia-ként, közös hitvallásként,  hogy mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Igen, nagyon sok helyzetben üzenete van ennek. De mindenek előtt néhány nagyon fontos elhatárolást szükséges megtenni. Ez az Ige - nem vagyunk a meghátrálás embere -, nem a vakmerő emberek Igéje. Még azt is hozzátenném, ha nem lenne félreérthető, hogy nem is a bátraké. Ez nem harci Ige, nem szlogen, ez nem a vitézek jeligéje. Ez az Ige olyan embereknek szól, mint mi, akik küszködnek az életükkel, akik belebonyolódtak sokféle, mindennapos kisebb-nagyobb harcba, s sokszor tapasztalják, milyen az, amikor hirtelen kiszalad az emberből az erő, hirtelen eltűnik az értelmes cél, hirtelen bizonytalanná válik minden, vagy egyszer csak olyan ellenerők jelennek meg velünk szemben, hogy józanul mérlegelve azt kell mondanunk, ezt már nem tudjuk tovább csinálni. Ezt igen fontos tudnunk ennek az Igének a pontos megértéséhez. S hogy mit jelent meghátrálni, a meghátrálás helyzeteibe belekerülni, meginogni, arra néhány nagyon egyszerű példát is szeretnék mondani. Pál apostol a Galata Levélben arról számol be, hogy annak idején Antiochiában eltűntek a választófalak zsidók és pogányok, más hitből jöttek, és az Ószövetség hitéből jöttek között, tehát azok között, akiknek semmiféle hagyományuk nem volt és azok között, akik mindenféle nagy, erős hagyományok között éltek. Egyszer aztán megjelent Péter Jeruzsálemből. Péter a nagy apostol, az abszolút tekintély! S láss csodát, ő is asztalközösséget vállalt azokkal, akikkel származásuk, neveltetésük okán nem vállalhatott volna közösséget. Ez a Krisztus ereje. Aztán, tudósít Pál, amikor aztán megjelentek Jeruzsálemből a többi atyafiak is, Péter megszeppent, a közös asztaltól elült, félreült, és már csak a jeruzsálemiekkel evett együtt. Ott ugyanezt a szót használja az apostol, mint itt a Zsidókhoz írt levélben: meghátrált, kihátrált egy jó meggyőződésből. Kihátrált abból, hogy a Krisztus igazsága egyetemes igazság, hogy a Krisztus igazsága mindannyiunké, a Krisztus igazságának minden emberhez el kell érkezni. Péter, a nagy apostol, látva a jeruzsálemi atyafiakat, megijedt, hogy odahaza besúgják, vagy bevádolják, csorbulni fog a tekintélye, s ezért meghátrált. Mennyi élethelyzet van, amikor a meggyőződésünket, az igazságunkat, a minket is boldogító igazságot ilyen-olyan körülmények okán feladjuk, s meghátrálunk. Az eredeti görög szó pontosan ezt fejezi ki: valaki visszaérkezik, vagy visszaesik a kiindulópontra, vagy egy korábbi állapotba, melyből pedig jó, hasznos és üdvös volt, hogy egykor kimozdult és elindult. Olyasmi ez, mint amikor a futó néhány méter megtétele után abbahagyja a futást, és visszaáll a rajthelyzetbe. Pedig a futás nem abból áll, hogy odaállunk a startvonalra, felkészülünk a futásra és úgy maradunk. A futás abból áll, hogy végigfutjuk a pályát és elérkezünk a célig. Nagyon sok élethelyzet adja, hogy valamiféle keserűség miatt elönt az érzet: nem érdemes a Krisztus útján haladni. Erről beszél itt a Zsidókhoz írt levél is. Inti, buzdítja az övéit a levélíró: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, mint egykor a régiek a megkeseredéskor a pusztában.
Azt is tapasztaljuk, hogy gyengeségünk mellett céltalanok is vagyunk. Olykor bevalljuk, hogy Isten erői nélkül egy tapodtat se tudnánk tenni. Igen, Nélküle minden csüggesztő és reménytelen ahhoz, hogy végigfussuk a pályát. S ehhez nem kell külső akadály, ilyenkor nem a külső körülmények számítanak, nem valamiféle fenyegetettség hat ránk, elég a magunk restsége, elég, hogy belebonyolódtunk találgatásokba, elég, ha összetörik valami az életünkben, elég egy betegség, elég egy hirtelen jött gyász, elég egy mély, személyes kudarc, elég egy kisebb megverettetés, és máris felsarjad a szívünkben a keserűség gyökere, és meghátrálunk. De sokan vannak, akik úgy érzik, s ennek hangot is adnak, de még többen vannak, akik csak érzik, s nem adnak ennek hangot, hogy Isten becsapta őket. Ahogyan egykor a választott nép a pusztában nekitámadt Mózesnek, és azt kiáltozta: kicsalt a te Istened ide a pusztába, hogy itt veszítsen el bennünket. Éppen nem volt víz, éppen nem volt manna, éppen nem volt friss hús, bizonytalan volt a távolság, amit még meg kellett tenniük. Nekitámadnak hát Mózesnek: megcsalt minket a te Istened, itt fogunk elpusztulni. Inkább visszamegyünk Egyiptomba rabszolgának a húsos fazekak mellé. Igaz, egykor ott volt a nyakukban a lánc, és naponként megalázták őket, igaz, hogy eleve elveszésre és halálra voltak ítélve, de mindennap oda lehetett kuporodni a gazda lábához, meg a húsosfazékhoz. De sokszor éljük át ezt! Ki sem mondjuk ezt, csak belénk keseredik: megcsalt bennünket az Isten. Elhívott minket egy jó életre, elhívott az igazságra, életszentségre, elhívott minket a bővelkedő életre, és most itt ülünk belezökkenve egy betegségbe, belezökkenve egy gyászba, itt ülök összetört reményekkel és tervekkel, - becsapott az Isten. Nahát akkor vissza! De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk! Milyen gyakran átéljük azt is – Ady Endre szép kifejezésével élve –, hogy aláhullunk. Szeretnénk felszárnyalni, magasba repülni, csodálatos dolgokat álmodunk, szent célok születnek a szívünkben, de valami tehetetlenség, a történelemnek és a sorsnak valami legyőzhetetlen gravitációja újra meg újra visszaránt bennünket, s porba hullunk. Akkor már nem nyitjuk szárnyunkat, már nem próbálunk meg újra repülni, inkább éjszaka is ébren maradunk, hogy nehogy álmodjunk valami igazat, valami szépet. Rosszat álmodni nem nagy művészet, úgy ébredni hajnalban, hogy kivert a veríték, ez mindenkinek megy. De hányan vannak, akik már nem mernek elaludni, nehogy valami szépet álmodjanak, mert abból úgyse lesz semmi. Miért fájjon a szív?! Most buzdít és bátorít az Ige, és mondja – és ezt a módot nagyon fontosnak tartom – nem vagyunk a meghátrálás emberei. Nem azt mondja, hogy ne hátráljatok meg, vagy hogy nézzétek, mennyien vannak, akik nem hátráltak meg. Majd erről is fog beszélni, amikor a hit hőseiről szól. Most felajánlja mindannyiunk számára a közös megvallás lehetőségét. Nekünk is itt, ebben a gyülekezetben felajánlja, hogy mondjuk ki közös hitvallásként, - homologia-ként - Isten dicsőítésként: mi nem vagyunk a meghátrálás emberei. Igen, kedves testvéreim, ma is felajánlja ezt. Ma is, amikor a reformáció emléknapját ünnepeljük, s talán sóvárogva emlékszünk vissza a régi nagyokra, egy Lutherre, aki meg tudott állni egy birodalmi gyűlés előtt, a császár előtt, politikusok előtt, miniszterek előtt, nagyurak előtt egy kis ágostonos szerzetesecske, és azt mondta: itt állok, másképp nem tehetek. Ma emlékezünk a mi Dévai Bíró Mátyásunkra is, aki tudott úgy is vitatkozni, hogy amikor a budai pasa azt mondta, itt van egy puskaporos hordó, álljon rá, aki végképp tartja a maga igazát, akkor Dévai Bíró Mátyás reá állott, s azt mondta: itt vagyok, az igazságomért vállalom a halált is. És emlékezünk a gályarabokra is, akik nem revokáltak, nem írták alá, hogy szánják-bánják addigi protestáns voltukat, s rabszolga lett belőlük a nápolyi gályákon. Ilyenkor, ha rájuk emlékszünk, felsóhajtunk, és azt mondjuk, nekik könnyű volt. Nekünk nem könnyű, ma az egyházban nem könnyű, ma nincsenek efféle nagy drámák, melyekben az ember tudhat hős lenni. Ma csak kisszerű tekerések vannak, ma csak paragrafusokat faragnak, ma csak az egyházi iskolák gyerekeit különböztetik meg, ma csak egyféle politikai apartheid van, ma aki egyházi iskolába jár, az kevesebbet kap a normatív támogatásból, ma csak kasztniba rakják a történelmi egyházakat. Majd az orrukra koppantanak, s azt mondják, kellett nektek politizálni, miért nem zárkóztok be a templomfalak közé, ott aztán lehet óbégatni, ott aztán lehet az Úristennek zsolozsmázni, tömjénezni?! Mit akartok ti az élettől? Ó, mondjuk erre, ha én Luther helyében volnék, ha én lennék Dévai Bíró Mátyás, ugranék a puskaporos hordóra, s ha gályát kéne húzni, ide a bilincset! De ma nem így van – mondják köztünk oly sokan. Ma csak fűrészelgetnek bennünket, ma csak a kenyerünket akarják elvenni, ma csak megszégyenítenek, ma nincsenek hitviták, ma azt mondják, hogy ez az egész keresztyénség Bibliástól, hitvallásostól, egyházastól egy ósdi valami. Mikor tetszenek már múzeumba vonulni? Templomot nem, de múzeumot építünk maguknak! Fényes szép épület lesz az,  s még belépődíjat se szedünk. Nos, ilyenkor nehéz igazán megállni. Ilyenkor nehéz igazán tovább menni a cél felé.
De figyeljük meg, hogy az Ige, amit itt most az apostol a szívünkre köt, nem is annyira a helytállásnak az Igéje. Nem azt mondja az apostol, hogy vessétek meg a lábatokat, ne engedjetek egy tapodtat se szerzett jogaitokból! Ez az Ige itt a célba jutásnak az Igéje. Nem egy olyan sereghez szól, amelyik felvette a frontvonalat, megáll rajta, és egy tapodtat se enged, nem engedi az ellenségnek, hogy áttörjön. Mi nem egy ostromlott vár védői vagyunk, hanem zarándokok, akiknek célba kell jutni. Erről a célról beszél az apostol. Ez a cél, mely a XVI. század napjaiban, a reformáció idején oly meghatározó módon fénylett, mely embereket ragadott meg és hívott el újra, nos, ez a cél Jézus Krisztus és a benne elrejtett üdvösség. Minden, ami itt, a történelemben lezajlik, minden, ami az életünkben végbemegy, minden, ami az emberi közösségekben történik, semmi mást nem jelent a Krisztus gyermekei számára, mit azt a kérdést, hogyan jutok el ehhez a célhoz. Most nem megállni kell, hanem célba jutni. Nem tudom, hogy érzitek-e, hogy amikor az apostol azt mondja, nem vagyunk a meghátrálás emberei, akkor nem egy ostromlott vár seregéhez szól, nem azt mondja, hogy ne kapituláljatok, ne adjátok meg magatokat, hanem az úton levőkhöz szól: ne forduljatok meg az úton, még nem vagytok a célban. Nem az most a mi harcunk, kedves testvéreim, hogy mivel már mindent megszereztünk, csak magunkhoz kell ölelnünk s nem szabad eleresztenünk, mi már benn vagyunk a fellegvárban, de itt liheg az orrunkba az ellenség, de mi bezárjuk a kapukat, és nem eresztünk.  Óh, a cél még messze van. Így mondja az apostol: még vajmi kevés idő, és aki eljövendő nem késik. A keresztyén létezés titka, hogy az isteni jövendőben van elrejtve a célunk. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, nem fordulunk meg, nem adjuk fel az elhívást, hogy elvesszünk, mert Krisztus az élet, és ami Krisztuson kívül van, az az elveszés. Mi a hitéi vagyunk, hogy életet nyerjünk.
Három, nagyon egyszerű fordítása lehet ennek, hogy életet nyerjünk. Szó szerint fordítva,  így is vissza lehetne adni: hogy lélegzethez jussunk. Mi a hit emberei vagyunk, hogy lélegzethez jussunk. Ugye, milyen igaz, hogy amikor a hit ereje átsuhan az ember lelkén, ez történik?! Nemcsak így érezzük, ez valóban így van. Lélegzethez jutunk. Mert amikor ránk zúdulnak a hit ellenségei, körülvesznek a megsötétedett életlehetőségek, elérkeznek a rettenetes támadások, akkor sokszor azt óhatjuk, csak jussunk lélegzethez. Csak tudjam már összeszedni magamat. Csak tudjam kifújni magamat. Rettenetességekbe keveredtem bele. Minden józanságomat, önbecsülésemet, respektusomat elveszítettem. Akárhova fordulok, mindenhonnan rúgást és ütést kapok. Csak jussak lélegzethez. Lélegzethez jutni. És a lélegzetben újra erőre kapni - ez a hit csodálatos munkája bennünk. Kívánom mindannyiótoknak, kedves testvéreim, hogy ezen a napon, október 31.-én a hit erejében, a hit csodálatos valóságában kapjátok meg Istentől ezt a csodálatos ajándékot. Egy mélyet lélegezni, vagy ahogy másképp szoktuk mondani, háromig számolni. Nem kétségbe esni. Nem kapkodni. Nem átélni a mai világ rettenetes pánikbetegségeit,  hogy mindennek vége, hogy nem kapom meg azt, ami kell, hogy elmulasztom a mai napot és holnap már nem lesz. Csak nyugodtan. Az egyház olyan üllő, amin sok kalapács elkopott már. Ó, miért kell nekünk kétségbe esni, ha megcsendül ez az üllő, s nagykalapáccsal ver rá politika, sajtó, Isten ügyének ellenségei mindenféle rágalommal, gyalázattal. Ütik ezt már kétezer éve, sok kalapács elkopott már rajta. Végy lélegzetet, de nem is azért, mert ilyenfajta vagy, nem is azért, mert nyakas protestáns vagy, nem is azért, mert ez így szép és hősies, hanem mert mi a hit emberei vagyunk. Hogy életet nyerjünk, hogy levegőhöz jussunk, lélegzethez jussunk.
Másodszor azonban azt is jelenti, hogy mi a hit emberei vagyunk, hogy a célig eljussunk. A célig Isten élve akar bennünket elvezetni. Nem egy halottaskocsit akar áttolni a Mennyei Atya az örökkévalóság célszalagján. Nem a dögcéduláinkat vagy az emléktábláinkat fogják ott átvinni. Mi a hit emberei vagyunk, hogy élethez jussunk, hogy célhoz jussunk, hogy élve, mégpedig a Krisztus életét élve elérjük az örök elhívás jutalmát. Ó, de sokszor van az, hogy lecsüggedve, kezeket leeresztve, gondolatokat félrehagyva mondjuk: mindaz, amit Istenről, egyházról, üdvösségről, hitről gondolunk, nem a mi nemzedékünk ügye, majd a gyerekeink, meg az unokáink ügye lesz. Hány és hány szülőt ismerek, aki elhozza a gyermekét, beíratja hittanra, s amikor szeretettel unszolom őket, hogy ők is itt lehetnének, itt, a gyülekezet közösségében, ők is odaülhetnek az Úristen lábához, ők is megmelegedhetnek a Szentlélek tűzében, akkor legyintenek egyet szomorkásan, és azt mondják: tiszteletes úr, ez már nekünk elveszett, de igyekezni fogunk, hogy a gyerekeink megkapják. De nem így van ez! Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Isten országában, Isten világában nincsenek megszakadások. Amikor az Apostoli Hitvallással azt mondjuk, hogy hisszük a szentek közösségét, akkor nemcsak a jelenlévő egyházra gondolunk itt és most, hanem mindazokra, akik előttünk jártak a hitben, és mindazokra, akik utánunk fognak járni a hitben. A hit közössége köt össze bennünket a régiekkel és a majdaniakkal. Azért is mondom ezt, mert mi, protestánsok hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni az egyháztörténetről, hogy talán Tertullianus egyházatyáig, talán Augustinus egyházatyáig, talán a VI. századig még volt valami keresztyénség, addig volt még a hitnek lángja, volt tisztesség, ékesség, becsület, Krisztusnak imádása. Aztán jött a nagy rettenet, a sötét középkor. Minden elsüllyedt és elveszett. Aztán jött az ágostonos barát, Luther Márton, és újraindult a folyamat. Aztán hajlamosak vagyunk a magunk történelméről, a református egyház történelméről is úgy gondolkodni, hogy volt egy csodálatos reformáció a nagyszerű XVI.-XVII. században, mikor ez az országút szélére vetett ország csodálatos erőket kapott, mikor ez a darabokra marcangolt nemzet a hit egységében megmaradhatott. Aztán mi történt a XIX. században? Még egyháztörténészek is hajlamosak arra, hogy egy fél oldalt se írjanak erről. Ott megszakadt, megszűnt valami. És arra is hajlamosak vagyunk, hogy úgy tartsuk, 1948-ig volt ébredés, csodálatos dolgok történek a mi egyházunkban, aztán jöttek a kommunisták, mindent elvettek, megszűnt az egyházi élet, de most kicsit felszabadultunk, de máris jönnek valakik, nem tudjuk, kik, s megint minden be lesz zárva, fenyegetnek bennünket. De nem így van. Isten népének életében, történetében folyamatosság van. Csodálatos szentjei voltak Isten anyaszentegyházának a középkorban is, nagy hívői, nagyszerű alakjai, akikről persze a hitviták okán hajlamosak vagyunk nem tudomást venni. S csodálatos hősök voltak, nagyszerű hívők a XIX. században, és voltak sokan a kommunizmus alatt is. Ne mondjátok hát, hogy az én nemzedékem élete, meg az én életem egy elveszett élet, az már nem jut célhoz,  - majd a következő nemzedék. Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk, Mert Isten minden nemzedékben minden gyermekének életet akar adni. Minden nemzedékben el akarja vezetni a célig gyermekeit.
Mi ez a cél? Így is lehetne fordítani végül ezt a mondatot: hogy üdvösséget nyerjünk. Milyen egyszerű és mennyire fontos lélegzethez jutni. Így kell az életünk mindennapos dolgaiban megállni, egy kis lépéssel ugyan, de tovább menni. Milyen fontos nem átadni magunkat a lemondásnak, megkeseredésnek, a kiüresedettség érzésének, tétován és bizonytalanul visszafordulni az élettől az elveszéshez. Mégis, mindez, kedves testvérek, csak azért lehetséges, mert Isten Jézus Krisztusban örökkévaló életcélt állított fel a számunkra, s ez: üdvösségbe jutni. Különös, de fontos, hogy Luther Márton 1517.-ben a Mindenszentek ünnepének előestéjén szegezte ki tételeit. Egy olyan világban tette ezt, melyben halottakról való megemlékezés, az eltávozottakra való visszatekintés annyira erős és meghatározó volt, hogy szinte az egész középkor kegyességét kizárólagos módon határozta meg. Be jó lenne, kedves testvérek, hogyha 2004-ben, amikor a mi népünk, a magyar nép, semmi másban nem tud már nemzeti egységre jutni, semmiben nem tud ez a nép megegyezni, csak ebben az egyben, hogy most ki kell menni a temetőbe, gyertyát kell gyújtani, oda kell tenni a koszorút. Azt hiszem, nem tévedek és nem vagyok szigorú ebben az ítéletemben. Halottas nép lettünk. Valaki egyszer megjegyezte – egy lelkipásztort temettünk néhány évvel ezelőtt – ez a magyar lakodalom. Mert még egy lakodalom sincs olyan szép, mint egy temetésünk. Halottas nemzet vagyunk. De milyen fontos mégis, hogy egy ilyen világban, ilyen lelkiállapotban is felhangozhat újra Isten kegyelméből, hogy mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéé, hogy életet nyerjünk, hogy üdvösséget nyerjünk. Jézus Krisztus nem temetőcsősz, Jézus Krisztus nem funerátor, Ő az élet fejedelme és az üdvösség királya. S mindezt úgy kell mondanunk, hogy közben kegyelettel, szeretettel, hűséggel megemlékezünk az előttünk járókról. Így szoktuk mondani. S mit jártak ők, akik előttünk jártak, vajon csak ennek a hatvan-hetven évig tartó porsátornak a szomorú életútját, vagy az üdvösség útját? Mert amikor ezt mondjuk, hogy megemlékezünk az előttünk járó nemzedékekről, akkor keresztyén kifejezést mondunk. Valóban, azokról emlékezünk, akik a földi életúton végig, s aztán át a halálon a feltámadásig, az örökéletig végigjárták a Jézus Krisztus útját,. Róluk emlékezünk, velük van közösségünk, mert ők sem – hisszük és tudjuk - ők sem a meghátrálás emberei voltak, hanem a hitéi, hogy örökéletet nyerjenek.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Simon mágus története nem emelkedik ki az Apostolok Cselekedetei elbeszéléseiből, és mégis kiemelkedik. Nem emelkedik ki, mert az Apostolok Cselekedeteinek leírása nem Simon mágust állítja a középpontba, még a samáriabeli események kapcsán sem, hanem az evangélium hirdetését. Azt a nagy örömet, hogy Samária is bevette az evangéliumot, illetve azt, hogy akik hallották, elfogadták és megtapasztalták Istennek megnyilatkozó erejét, azokba nagy öröm költözött, azokat nagy öröm töltötte el. Mégis kiemelkedik ez a történet, mert egy pillanatra megzökkent éppúgy, ahogyan korábban megzökkentett bennünket Anániásnak és Zafirának a története, hiszen megzökkent bennünket egy pillanatra, ha Isten evangéliumának kibontakozásában egy olyan eseménnyel, fejleménnyel találkozunk, mely – úgy tűnik – félreviszi a dolgot. Ezért emelkedik ki. Közelebbről itt az Apostolok Cselekedeteiben arról olvasunk, hogy István vértanúságot, mártíriumot vállal az evangéliumért, Simon mágus története után arról olvasunk, hogy Filep bizonyságtétele nyomán megtér az etiópiai főember, aztán arról olvasunk, hogyan tér meg a keresztyéneket üldöző Saulus, egyszóval a mártíriumnak, a bizonyságtételnek, a kiállásnak, a vállalásnak, illetve a megtéréseknek a történeteit olvassuk. És ezek a történetek, akár István története, akár a szerecsen komornyiké, később Saulé, vagyis Pálé és a többieké mindig megmutatják, hogy nem pusztán egy megfordulásról van szó, nem egy hangulati beállítódásról. A megtérésnek mindig van valamiféle minősége. Simon mágus története most fordított módon mutatja, hogy a megtérésnek kell, legyen minősége. Az nem olyan egyszerű, hogy valaki azt állítja, hogy megtért, és ezzel el van intézve a dolog. A megtérésben, az Istenhez fordulásban, az evangélium befogadásában meg kell jelennie valamilyen minőségnek. A felolvasott történet, Simon mágus története ezt mutatja.
Mindenek előtt azt kell elmondani, hogy Simon mágusnak eredetileg nem ez volt a neve. Az Apostolok Cselekedetei sem Simon mágusnak, csak egyszerűen Simonnak nevezi. Csak később, az óegyház idején, mikor meg kellett vívni a nagy harcot a keresztyénséget körülvevő pogánysággal, az újonnan támadt nagy eretnekségekkel, a gnoszticizmussal, akkor emelték ki Simonnak a történetét, és kapta Simon ezt a nevet: mágus. Samáriában így nevelték: Simon, a nagy. Önmagát is nagynak nevezte, ezt olvassuk itt a leírásban: valami nagynak állította magát, akire mindannyian figyeltek kicsitől nagyig, mondván, ez az Istennek nagy ereje. Nagy Simon. Ahogyan volt Nagy Sándor, nagy királyok, meg nagy szentek, ő volt Simon, a nagy. S ő ezt szerette is. Simon nagy ember akart lenni. Erről is szól a története. Amikor megérkezik Filep Samáriába, s hirdeti az evangéliumot, munkája, imádsága nyomán gyógyulások, szabadulások történnek, sokan megtérnek és megkeresztelkednek. Simon mágusról azt olvassuk, hogy ő is hitt. Akik a Károli Bibliát olvassák, egy régies kifejezést találnak. Itt az áll: hogy Simon mágus hűn. Ez a régi magyar nyelvben azt jelenti, hogy hitt, hinni kezdett. A bibliarevízió során a bibliatudósok így hagyták, mert kérdéses, hogy a kifejezés valóban azt jelenti, hogy hívővé lett, vagy csak arra utal, hogy Simon elkezdett hinni abban, hogy van itt valami: Filep evangéliumhirdetése által, a megmutatkozó isteni erők által, az emberek szívébe költöző öröm által megjelent itt valami, és ő elkezdett hinni benne. A XX. század elején a bibliarevizorok ezt nem döntötték el, így hagyták ezt a szót: hűn. S valóban sokféleképpen lehet ezt a régies szót érteni. Ám az biztos, hogy Simon megkeresztelkedik, csatlakozik Fülöphöz, egy tapodtat se távozik tőle. Úgy tűnik, hűséges tanítvány válik ebből az egyébként praktikákkal, mágiával, babonával, mindenféle ördögi fegyverzettel felszerelkezett emberből, aki naggyá akart lenni. Ez az igazi tanítványság. Ilyenről ábrándozik minden evangéliumhirdető. Ó, nekem is, ha megadná Isten, hogy prédikálásomra valaki otthagyja régi útját, aztán egy tapodtat se távozna, itt ülne a templom lépcsőjén, akár kimegyek, akár bejövök, felszegődne nekem tanítványnak! Úgy tűnik, Simonból ilyen tanítvány lett.
Aztán, amikor híre megy, hogy Samáriában milyen nagy dolgok történnek, Jeruzsálemből az apostoli tanács kiküldi Pétert és Jánost, akik valóban örömmel tapasztalják, hogy megmozdult az emberek élete, megtértek, hinni kezdtek, megkeresztelkedtek, és ezt ők, mintegy kézrátétellel, jóváhagyják. A római katolikus egyház szerint a bérmálkozás szentsége, a püspöki kézrátétel, innen származik, ez az a mozzanat, amikor az egyházfőhatóság mintegy nyugtázza, hogy valóban kitöltetik a Szentlélek. Ekkor jön a mi Simonunk életében az, ami eddig is ott volt, csak az olvasó észleli úgy, mint fordulatot. Amit Isten Fülöp által adott, nagy dolgok voltak. Mindenki ámul, mindenki szívét öröm tölti be, mindenki Krisztushoz hajol. Ám jönnek az apostolok, és velük jön a Szentlélek, Isten mindenható ereje, Isten mindent betöltő nagyságos hatalma. Ez az Istennek nagy ereje. Ez az, ami kapcsán Simon mindenféle praktikával, trükkel, elhitetéssel, már kicsikart egyszer a samáriaiakból némi elismerést. S íme, dehogy Fülöp! Péter és János! Náluk a lényeg! A mi emberünk boldogan nyugtázhatja, érdemes volt hünni, érdemes volt megkeresztelkedni, érdemes volt Fülöptől el nem távozni, egy tapodtat sem engedni, csak kivárni a pillanatot. Íme itt van, jól sejtette ő. Nagyobb van itt Fülöpnél, meg Péternél és Jánosnál is nagyobb van itt, most kell megragadni az alkalmat, most kell ezt megszerezni.
Aztán, azt mondja az Ige, odament Péterhez és megkínálta őt pénzzel. Igen érdekes ez a kifejezés, hogy „megkínálta”, nagyon modernnek tűnik. Ma is van így, ha valaki akar valamit, megkínál egy politikust, hogy legyen úgy a törvény, ahogy gazdasági érdekeltségeinek megéri. Megkínál egy befolyásos embert, dőljön már el kedvezően egy vita. Nagyon is értjük mi ennek a kifejezésnek a lényegét. Nyílván nem egy tányér bablevessel kínálja meg Péteréket, hanem valami pénzzel. Az eredeti szövegben ez egészen különösen áll. Ott egy klasszikus kifejezés van, ha szabad így mondani, egy terminus technicus, amit az egész Biblia arra tart fenn, mikor valaki áldozatot ajánl fel. Ezen az egy helyen fordítjuk így, hogy megkínál. Simon mágus hajlandó áldozatot hozni, hogy Péterék adjanak neki is ebből a hatalomból. Ez a csoda. Ettől ámul mindenki. Ez a nagyszerűség. Nálatok van a titka a Szentlélek közlésének, s az kell nekem. Simon mágus szimbolikus személlyé lett az óegyházban, s az egyházi kánonok az egyházi hatalomnak a megvásárlására tett kísérletet simóniának nevezték el Simon nevéből.
De ma nem ez a kérdés, hanem az, amit Péter apostol mond neki: a te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek az ajándéka pénzen megvehető. Nincsen neked részed, se örökséged a dologban, mert a te szíved nem igaz Isten előtt. Ebben nemcsak az fejeződik ki, hogy Simon mágusnak ez a hűvése, ez a megkeresztelkedése, tanítványsága nem volt komoly dolog. Ebben sokkal-sokkal több van. Simon mágus ugyanis nem szerezni akart, látszatra ugyan erről szól a történet, hanem visszaszerezni akar. Ő nem szerezni akar, hanem visszaszerezni akar, hiszen Fülöp megjelenésével elvesztette a nimbuszát. Oda lett a tekintély, oda a nagyság, már nem Simonról mondják Samáriában, hogy a nagy, és hogy ez az Istennek nagyságos ereje itt. Immár Krisztust dicsőítik. Istent magasztalják. Simon kicsi lett. Tehát nem szerezni akar, hanem visszaszerezni, újra nagy akar lenni. Ezt kéri, és ezt keresi, merthogy észleli azt is, hogy nem Fülöp az igazi nagy figura, hanem Péter. Péternél van a tekintély, Péternél a megbecsülés, Péternél van a tisztelet. Péter szentesíti kézrátétellel mindazt, amit Fülöp tett. Simon mágus újra nagy akar lenni, vissza akarja szerezni nagyságát. Ezért mondja neki Péter: nem igaz a te szíved az Isten előtt. A kifejezést itt is egyedi módon adja vissza a magyar fordítás, szó szerint így lehetne fordítani: nem egyenes a te szíved Isten előtt. Ezt a kifejezést használják az evangélisták, amikor Ézsaiás prófétát idézik: egyengessétek az Úrnak útját, egyenesítsétek ki az Úrnak ösvényét. Nem egyenes, Simon, a te szíved. Valami kerülő van benne. Simon, a te látszat-hited, a te látszat-megtérésed, a te látszat-tanítványságod kerülőút volt, mert te kerülőútnak gondoltad. Úgy gondoltad, hogy ez az a kerülő, amivel közel juthatsz újra elvesztett nimbuszodhoz, és visszaszerezheted azt magadnak, amivel újra visszakerülhetsz a kicsiségből a nagysághoz. Ezért jogos a fordítás: nem igaz a te szíved. Jaj azoknak, akik a keresztyénséget, a Krisztus útját kerülő útnak gondolják.
Simon mágusnak tudnia kellett volna, hogy mire való, hova vezet az az út, amire tanítványságra rálépett. Veszedelmes, terhes, nehéz, ijesztő is lehet ez az út. Nincs még messze István vértanúsága, nem sok idő telt el az óta. Már jönnek a hírek, hogyan bánnak itt-ott a keresztyénekkel. Korábban halljuk a megjegyzést, hogy egy Saulus nevezetű farizeus nagyon buzgón üldözi a keresztyéneket. Kockázatos dolog keresztyénnek lenni. Nem olyan magától értetődő, szűk ösvény az. S most Péter azt mondja, Simon, te erre ráléptél, de igazából véve azért választottad ezt az utat, mert úgy gondoltad, hogy ez a kerülőút út ahhoz, amit elveszítettél, hogy újra megszerezd. Te azt mondod magadnak: ha ez a Fülöp kicsikarta a kezemből, ha Krisztus lerombolta a nimbuszomat, sebaj, ügyes ember vagyok én. Simon mágus mindig talpra esik. Az ember meg nem tért és gőgös szíve mindig talpára esik, olyan, mint a macska. Aki nagy akar lenni, aki dicsőséges akar lenni, az úgyis mindig a talpára esik, az nem fogja magát hagyni. Ezért mondja Péter: térj meg azért ezen gonoszságodból.
Nem az a kérdés, és Simon mágus történetének sem az a kérdése, hogy milyen mélyen gyökerezik az ember szívében sok gonosz gondolat, hogy mennyire mélyen gyökerezett meg bennünk a nagyravágyás:  az a kérdés, hogy a szívünk hol gyökerezik. Ezért kéri Péter Simon mágustól kemény szavakat mondván, térj meg. A megtérés annyi, mint hogy az ember máshova kezdi el a szívét, az egész életét begyökereztetni. S ha még egy pillantást vetünk az egész történetre, akkor azt is megértjük, hogy most, ma mit üzen nekünk. Simon mágust ott Samáriában csodálták. Aki csodát tud tenni, azt csodálják. Aki nagy dolgokat tud véghezvinni, azt nagyra tartják - jár neki, megilleti. Simon mágus egész léte ebben gyökerezik: abban, hogy csodálták. A csodáltatásban gyökerezik. Legyünk őszinték, jól esik, hogyha egy kicsit megcsodálnak bennünket. Nem is kicsit esik ez jól, nagyon-nagyon jólesik az. Szükségünk van rá, mint egy falat kenyérre, mint egy pohár vízre. Csak mi nem így szoktuk mondani már, mi is megtanultuk a Simon mágusi fifikát, hogy nem szabad ezt direktben kimondani, ezt kerülővel szoktuk mondani. Így szoktuk mondani: szeressenek bennünket, mert, jaj, be jó dolog, ha szeretnek bennünket, jaj, de jó dolog, ha egy kicsit megölelnek bennünket, ha felemelnek bennünket, erre mindannyiunknak nagy szüksége van. Az Isten is arra teremtett bennünket, hogy szeressünk és szeressenek minket. Eddig ez jó felelet. Ám ha lekaparjuk róla a mázt, az aranyfüstöt, mögötte már nem ez van, hanem az, hogy csodáljanak, ámuldozzanak rajtam. Ebben gyökerezik a meg nem tért szív. De akkor miben gyökerezik a megtért szív? A megtért szív csodálkozik. Nem csodáltatja magát, hanem csodálkozik. Csodálja az Isten nagyságát és az Isten szeretetét.
Igen finoman írja le Lukács, hogy Simon mágus a csodáival, a trükkjeivel, a praktikáival elámította a samáriabelieket. Szó szerint fordítva: szinte kiforgatta őket magukból. Ezt jelenti az eredeti szó. Annyira el voltak ámulva attól, amit láttak, annyira lenyűgözte őket, annyira elrévültek, hogy egyfajta bódulatba kerültek. Ez fantasztikus, ez csodálatos, ez nagyszerű, íme, itt van nagy Simon, ez az Úr nagy ereje, csodáljuk és nagyra tartjuk őt. Aztán azt mondja, hogy megjelenik Fülöp, hirdeti a Krisztust, és erre nem elálmélkodtak, nem révületbe estek, hanem öröm töltötte el őket - öröm. Örvendezés töltötte meg a szívüket. Ízleljétek meg a saját életetekre is visszagondolva, ennek a kettőnek a különbségét. Tátott szájjal csodálkozni, lenyűgöződni, szinte lerogyni, illetve örömmel megtelni. Simon mágus a csodáltatást akarja visszaszerezni, ebben gyökerezik az élete, ez a szíve minden gondolata, ezért képes arra, hogy a megtérésnek, a megkeresztelkedésnek, a tanítványságnak az útját kerülőútnak tartsa. Ő nem tud csodálkozni, nem tud örülni, nem az isteni örömben gyökerezik a szíve. Nem abban, hogy Isten adta nekünk a Krisztust. Nem abban, hogy az ember elméje, lelke, szíve nem is tud ettől betelni. Milyen nagy dolog, amit Isten adott a Krisztusban! „Álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed” -, énekeljük az adventi énekben. Álmélkodással figyeljük, örömmel csodáljuk, véghetetlenül nem tudunk vele betelni. Nos, ebben gyökerezik-e a szívünk? Hogy mondja Péter apostol!? Azt mondja: a te szíved nem igaz Isten előtt, térj meg ezen a gonoszságodból, mert látom, hogy te keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel. El tudjátok ezt gondolni, hogy van valaki, akit csodálnak, nagynak neveznek, aki körül mindenki leborul, száját tátja, és most ennek az embernek azt kell mondani: te pedig keserűségben leledzel. Nem örömben, keserűségben. Ezért mondja Péter apostol: térj meg. Ez élet-, sors- és szívfordító. Igen, a megtérő ember úgy jár, hogy Isten az ő egész életét átülteti valami másba. Abból a szikes, terméketlen, semmirevaló talajból, amit a maga dicsőítésnek, a gőgnek, a hiúságnak nevezünk, átülteti Isten áldott, jó termőtalajába. Keserűségben leledzel - mondja Péter Simon mágusnak. De ezt nem tudjuk elgondolni. Az, akit csodálnak, az, keserűségben leledzik? Az, aki eléri élete nagy célját, hogy megdicsőítsék, mégis keserűségben leledzik? Igen, mert hiába lesz nagy az ember, ha nem Isten gyermeke. Hiába nőtteti magát óriásira, dicsőségesre, nagyságosra, fenségesre, hiába lesz belőle nagyságos úr, ténsasszony, ha nem gyermek, bizony csak boldogtalan. Ha nem gyermek, akkor nem tud örülni, ha nem gyermek, akkor nem jó helyen van az élete. Péter olyan egyszerűen mondja: te gonoszul és csalfa módon azt gondoltad, hogy Isten ajándéka pénzen megvehető. Az ajándékot nem kell megvenni, kedves testvérek! Az ajándékot elfogadni kell. Az ajándékért nem kell mindenféle kerülőutakat megtenni. Az ajándék nem szerzemény, hanem adomány. Mindaddig, míg az ember élete önmagában, saját hiábavalóságában, nagyravágyásában, dicsőségvágyában van, addig úgy gondolja, hogy szereznie kell. Ha Isten gyermeke, akkor Isten szeretetébe, Isten kegyelmébe, Isten örömeibe gyökerezik be. Akkor kér és elfogad. Nem megvesz, nem az illetékeseket kínálgatja, hogy övé legyen, hanem egyenes úton, a tanítványság, a hit, az engedelmesség, Isten iránti bizalom egyenes útján Istenhez megy, és azt mondja, Uram, itt vagyok, és szabad vagyok, és elfogadom Tőled, amit számomra elkészítettél. Hol gyökerezik a szíved? A magad dicsőségében, nagyságában, a magad szeretgetésében, vagy abban, hogy Krisztus nagyságában Isten szabad és szeretett gyermeke vagy?! Isten minden jó, elkészített ajándékának igaz birtokosa, és örököse! Adjon a Szentlélekisten bölcsességet és erőt, hogy igazán tudj e kérdésekre felelni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szép és jó református szokás a Szentírás folyamatos olvasása, amihez a bibliaolvasó kalauzunkkal segítséget is kapunk, a napokra kijelölt szakaszok révén. Sok áldás van abból, hogy az ember az Igét folyamatosan olvashatja, mert ily módon az Ige fegyelme alá helyezi magát, személyes kívánság, vagy szeszély sem tántoríthat el attól, hogy Isten igéjét, üzenetétét, az üdvösség történetét a maga kibontakozásban lássuk, az Igehelyeket pedig abban a közvetlen összefüggésben érthetjük meg, melyben megírattak, ahogyan eredetileg szóltak. Így kevesebb lesz a félreértés, a félremagyarázás. Mindazáltal, úgy vagyunk vele, hogy nehéz helyzetekben sűrűn lapozgatjuk a Bibliát, és más igehelyeket is keresgetünk megerősítésül. Főleg akkor, olyan helyzetekben, mikor sok nagy nehézségünk van. Most lehet így. A kalauz szerint olvasva megismerhetjük a korinthusi gyülekezet problémáit, bajait, vagy az ószövetségi részt olvasva sok szép bölcsességet olvashatunk, egy-egy gondolatot talán ki is írunk belőle, elraktározzuk, ám azokra az égető, személyes, mély problémákra, amelyek bennünket gyötörnek, úgy tűnik, nincsenek válaszok az adott Igében. Ezért is lapozgatjuk a Bibliát. Vannak olyan bibliaolvasók, akik egyszerre több kalauzt is használnak, reggel a református kalauz szerint olvassák, este pedig a Losung szerint, de vannak olyanok, akik semmiféle kalauzzal nem törődve folyamatosan olvassák a Bibliát, mások pedig itt-ott bele-bele lapozgatnak. Jó okkal, hiszen Isten Igéjében erő van, és ez az erő sokszor, nehéz helyzetekben megsegít bennünket, ez az erő megvilágosít bennünket.
Azért hozom fel mindezt, mert amikor a Korinthusi Levelet olvassuk, talán sokan felsóhajtanak: boldog korinthusiak, vívódtatok annak idején sokat, küzdöttetek egymással, voltak problémáitok, nem is kicsik, de mégis boldog korinthusiak, mert igen boldog korban éltetek. Boldog és kiegyensúlyozott korban éltetek, semmi bajotok nem volt. Sokszor úgy tűnik a Levélből, hogy éppen az volt a bajotok, hogy nem volt bajotok. Talán épen az volt veletek a gond, hogy egyébként semmi külső hatás, hányattatás nem gyötört benneteket. Az egyik ismerősöm a Korinthusi Levelet olvasván megjegyezte: tiszteletes úr, olybá tűnik nekem a dolog, hogy ezek a korinthusiak nagyon unatkozhattak, aztán ebből az unalomból adódóan, ahogy a gyerekek szoktak, hajba kaptak, hogy valahogy eltöltsék az időt. Szegény Pál apostolnak meg civakodó gyermekeit kellett megregulázni. S aztán gyorsan hozzátette ez az ismerősöm: bezzeg mi! Mennyi veszedelem, mennyi nyomorúság, mennyi hányattatás között élünk. Háborúk hírét halljuk, újra elviszik a fiainkat.  Alig tízegynéhány éve annak, hogy eltávoztak tőlünk az ideiglenesen itt tartózkodó csapatok, s most arról hallunk, hogy ideiglenesen itt tartózkodó csapatok fognak érkezni, nem keletről, hanem nyugatról. Aztán járványokról hallunk, vannak, akik nem mernek kimenni a repülőtérre, felülni egy vonatra. Iszonyatos dolgok vannak a világban. S ha mindezt el is felejtjük, s nem is törődünk vele, akkor is itt van nekünk az országos züllés. Ma, Anyák Napján lesznek, akik saját gyermekeik kára mellett fognak tüntetni, hadd fogalmazzam még egyszer: gyermekeink kára mellett, kára érdekében. Teljes nonszensz-nek érzem, hogy ilyen kifejezést kell használnom, egyenes logika nem is engedné, hogy valakinek a kára mellett, kára érdekében lépjenek fel. Hát ide züllöttünk, ide jutottunk! Felvonulnak az utópiák közlovagjai, akiknek nem kedves az élet, akik nem törődnek azzal, hogy aggódik-e egy anya a gyermekeiért, vagy sem, csak az utópiák megvalósulása számít, ezért bármit feláldoznak ebben az országban. Mondhatjuk hát: bezzeg mi! Drága, jó, boldog korinthusiak, nektek csak az volt a bajotok, hogy unatkoztatok, nektek csak az volt a bajotok, hogy nem volt bajotok. Bezzeg mi! Mit mond hát nekünk ez a Levél? Mond-e egyáltalán valamit?
Természetesen meg is fordítható mindez, és ha előállnának a régi korok tudósai, ők azt mondanák nekünk, hogy fessük aranyszínre a régi kort, ne hagyjuk magunk a múlt csodálatos ködébe bevonni. Az is egy nyomorult korszak volt, tessék csak Tacitust olvasni, meg antik történetírókat, ott is volt nyomorúság, ott is volt háború, akkor is voltak járványok, akkor is züllött a világ, sőt, még talán nyomorultabb is volt, mint a mi világunk. Ám az a tapasztalat, hogy amikor mélységeket járunk, nyomorúságokban vagyunk, az életünkért vívódunk, akkor sem az nem segít rajtunk, hogy a régi kort aranyszínre festjük, sem az, hogy egészen feketének mutatjuk be, egyik se segít bennünket, egyik se vigasztal. Hiszen itt vagyunk a gondunkkal, itt vagyunk a bajunkkal, itt vagyunk a nyomorúságainkkal, most kellene meghallanunk, most kellene megkapnunk Isten megvigasztaló Igéjét és megsegítő erőit. Talán szabad erre a felolvasott Igére („nem beszédben, hanem erőben áll az Istennek országa!”) úgy tekinteni, ahogyan egy kedves zsoltárunkban mondjuk: “szemem a hegyekre vetem, onnét jő az én segítségem.” Mert, ma is ez a kérdés: honnét jő az én segítségem?
Olyan korszakban élünk, amikor azé a győzelem, és annál van az erő, aki bírja szóval. Amikor teológus voltam, vitaéjszakákat szoktunk rendezni, és ha vereséget szenvedett valaki egy vitában, a végén fanyar megjegyzéseket tett, hogy mentse, ami menthető. Emlékszem, egy ilyen alkalommal az egyik vitapartnerem szinte legyalult a szóáradatával, csak mondta-mondta, s én már szinte elaludtam, szinte álomba beszélt, s ekkor gúnyosan megjegyeztem, hogy úgy látszik, odakinn a világban vannak, akik asztal alá isszák egymást, itt benn meg vannak olyanok, akik asztal alá beszélik a másikat. Az marad talpon, aki végig bírja szusszal, az veszít, aki beesett az asztal alá a sok szövegtől. Tehát kérdezhetnénk tovább: annak van igaza, aki tovább beszél? Annak van igaza, aki hangosabban beszél? Annak van igaza, aki többet beszél? Tudjuk jól, hogy nem. Mégis, a világ, különösen a mi modern korunk, furcsa módon úgy van berendezve, hogy azé a győzelem, azé az erő, azé minden, aki tovább bírja szóval, szusszal, mert aki szóval bírja, az bírja szusszal is, tehát ő az erősebb. A mai világban mindez kiegészült azzal is, hogy azé az erő, azé a győzelem, aki tovább bírja képpel. A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy van képe hozzá, hanem a szónak modern értelmében bírja tovább képpel, képernyővel. Akié a szó, akié a képernyő, azé a hatalom. A régi, középkori kifejezést a Korinthusi Levél alapján képezték a bibliatudósok. A logomachia, a szavak harca, a beszéd küzdelme, az érvek küzdelme, összecsapása. Ebbe ma bekapcsolódik a kép is. Összességében úgy lehetne ezt nevezni, hogy azé a győzelem, azé a hatalom, akié a médiavilág. Divatos kifejezéssé lett ez az utóbbi tíz évben, nincsen olyan nap és nincsen olyan óra, hogy ez a szó százszor el ne hangozzék, média, médiumok, médiák, különböző magyar-latin, latin- magyar ragozásokban, hol jól, hol rosszul, de értjük, hogy miről van szó, mi a dolog lényege. Tízegynéhány évvel ezelőtt ezt még őszintébben úgy nevezték, hogy propaganda. Még a régi, bealkonyult pártállamban működött ilyen hatóság: agitációs-propaganda osztály. Merthogy, nehogy azt higgye bárki, hogy a média semleges. Ezzel hitegetnek bennünket régóta, hogy a médiumok semlegesek. A médium csak eszköz. A médium olyan ártatlan, mint a TV-nek a képernyője. Nem a TV képernyője a felelős, hanem az, aki a műsort készíti, a műsort sugározza, meg aki a műsort nézi. A kettő között a médium, a közeg, a közvetítő önmagában ártatlan. Ha kikap a magyar válogatott, akkor nem kell fejszével nekimenni a televízió készüléknek s dühünkben, szétverni, nem a televízió kapott ki, hanem a magyar válogatott. Ha bemondanak egy rossz hírt, nem a képernyőt kell megtámadni, hanem azt, aki a rossz hírt okozta. Csakhogy a médium mégsem semleges, mert ott áll a két fél között, és nemcsak közvetít, hanem a közvetítő számára védelmet is biztosít. Nem akarom hosszasan részletezni ezt, nálam itt sokkal jobban tudják sokan: azé a hatalom, akié a média, mert övé az agitációs propaganda eszköze. Aki tovább bírja szóval…Aki bírja szóval.
Most mégis azt halljuk, kedves testvérek, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben. Igen megrendítő ennek a kijelentésnek az előzménye, amikor az Apostol a szenvedéseit sorolja fel, és elmondja, hogy mind ez ideig éhezünk, szomjúhozunk, mezítelenkedünk, bántalmaztatunk, bujdosunk is, fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván, ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, háborúságot szenvedünk, gyaláztatunk, a világ szemetjévé lettünk. Így foglalja össze, egyszerű szóval: látványossága lettünk a világnak. Megrendítő, amit az Apostol mond: látványossága lettünk a világnak. Mit jelent ez? Az emberekhez a médiumokon keresztül nemcsak a szép, a jó, és az igaz, érkezik el, ez érkezik el a legkevésbé. Inkább az érkezik el, ami látványos, ami érdekes. Azt mondja az Apostol: látványossága lettünk a világnak, de nem pozitív értelemben. Nem azt mondja, látjátok, kedves korinthusiak, ti odahaza gyötrődtök a kisded problémáitokkal, tapossátok egymást, de íme, jön a nagy Pál Apostol, a médiasztár, a média megasztár, a média gigasztár (nem tudom, meddig lehet ezt még ragozni!) nézzetek engem, milyen szépen, milyen flottul, milyen jól intézem a dolgokat!! Minden újság címlapján én szerepelek, az egyik stúdióból szaladok a másikba, de most már összevonjuk egybe az összes stúdiót, hogy egyszerre legyek mindenütt. Gigasztár lett belőlem. Azt mondja az apostol: látványossága lettem a világnak, éhezés, szomjúság, gyötrettetés, megrágalmaztatás, háborúság, meg nem értés által. Pál a római kori arénára utal, azokra a szenvedő rabszolgákra, akiket behurcoltak az aréna kellős közepére, és látványosságul szolgáltak. Ők a kifosztottak, a megalázottak, a senkik, mert ez a világ látványossága. S mégis, mondja az Apostol, bennünk van az erő, és nem bennetek, korinthusiak, akik szóharcokat folytattok egymással, akik éjt nappallá téve vitatkoztok, akik mindig ahhoz hajoltok, aki hosszabban és szebben beszél, mindig arra figyeltek, aki tovább bírja szóval, mert úgy gondoljátok, ha tovább bírja szóval, akkor tovább bírja szusszal is, aki tovább bírja szusszal, abban van az erő. Nem beszédben van az Isten országa, hanem erőben. Nem azé a hatalom, és nem az a győztes, akié a szó. Két dolog ez most, és erről a kettőről kell még most szólni.
Egyrészt azért nem azé a hatalom, akié a szó, mert a szó, egészen pontosan az, amire az Apostol utal, az Ige: ajándék. Nem birtok. Nem valami olyasmi, amit az ember összegyűjtöget, tartalékol, megfelelő módon csoportosít, elrendez. Az a beszéd, az Ige, amire itt most az Apostol utal: ajándék. Isten ajándéka. Nincs itt ellentmondás aközött, amit egyébként maga Pál Apostol hirdet mindenütt (hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által – tehát igenis beszédben – igében – áll az Isten Országa)? Nincsen, mert abban a pillanatban, amikor az Ige ajándék-jellegét szem elől tévesztjük, és eszközzé tesszük, hogy legyőzzük a másikat, megszűnik az Ige jellege. Testvérek, oda lehet vágni a másik fejéhez a Bibliát, de az már nem Ige, az már csak egy kemény kötésű könyv, ami a maga fizikai valójában hat valamit. Lehet valakinek a fejére napokon át igehelyeket olvasni, de az már nem igehirdetés, ez már inkább a varázslásnak, a mágiának a körébe tartozik, az már ráolvasás. Az az Ige, amiről az Apostol beszél, mindig ajándék.
Másrészt, e mondatnak a másik fele érteti ezt meg velünk, hogy ez az erő, ahogy másutt mondja: nem magunktól való. A második Korinthusi Levélben is elmondja szenvedéseit: szorongattatunk, nyomorgattatunk, üldöztetünk, tiportatunk, mégis megtartatunk – mondja ott, hogy az erőnek nagy volta nem magunktól való legyen, hanem Istentől való, mert ez az erő, ez a hatalom az Istentől való. Kinek a hatalma ez? A Szentlélek Istennek a hatalma. Az emberi szó, egy prédikáció, egy szentbeszéd, egy áhítat, egy ige csak akkor lesz Igévé, Istennek beszédévé, szívig elható isteni üzenetté, hogyha a Szentlélek ereje, a Szentlélek hatalma Igévé teszi azt. A református hitvallások azt mondják, csak a Szentlélek belső bizonyságtétele által lesz a szó, a külső beszéd bennünk Isten beszédévé. Akkor értem meg, akkor fogom fel az elhangzott beszédet Isten Igéjeként, hogyha eközben bennem, belül Isten Szentlelke titokzatos módon bizonyságot tesz. És akkor már nem a tiszteletes úr beszél, akkor már nem a prédikátor hirdeti az Igét, akkor már nem az evangélista evangelizál, akkor már nem a hívő mond bizonyságtételt, hanem bennem, belül Istennek ereje szólal meg. És mennyi boldog történet van erről, különös, furcsa, megalázó és felemelő is egyaránt. Én magam is jól emlékszem még a korábbi gyülekezetemből egy ilyen esetre. Igehirdetést mondtam, igen büszke voltam rá, jól sikerült. A templomból kifelé jövet is megelégedéssel néztem végig a gyülekezeten, na valami szépet mondottam, jól felkészültem, minden egybe volt szedve, úgy ahogy kellett, retorika, homiletika, minden benne volt. A templom előtt odalépett hozzám egy kedves, idős néni, megfogta a kezemet, és azt mondta: köszönöm szépen, tiszteletes úr, hogy így megvigasztalt engem a fiam dolgában. Álltam ott talpig megrendülve, mert én se fiúról, se édesanyáról, se családról, semmi ilyesmiről nem szóltam egy szót se. Honnan szedi ezt? Belehallotta? Bele akarta hallani egy szorongó, aggódó édesanya, aki a fia sorsát hordozta, valami isteni üzenetet akart hallani, és addig leste, míg egy olyan mondat el nem hangzott? Egészen biztosan nem. Úgy rendezte a Szentlélekisten, hogy az a csiri-biri beszéd, amit a tiszteletes úr elmondott, és amit mindenki más délre már elfelejtett, benne a lélek által életté és erővé vált. A másik történetet régről hallottam a pasaréti gyülekezetből, Joó Sándor idejéből. A pasaréti templom bejáratánál kis táblák vannak kirakva, és egy atyafi, aki össze-vissza élte az életét, éppen válófélben volt, ott akarta hagyni a családját, csapódott ide, csapódott oda, azt hallotta valami ismerősétől, hogy menjen csak el a Pasarétre, ott mindig szép és okos dolgokat mondanak, hátha hallani fog valami neki szólót is. Az emberünk belépett a templom ajtaján, s mindjárt a szemébe ütközött egy kis tábla, ennyi volt ráírva: “barátom, miért jöttél?” Neki ez elég volt. Nem azért, mert az az Ige mindenkit, aki oda belép, meghökkent, megállít és elgondolkodtat, lehet, hogy valaki észre se vette még akárhány éve járt is oda, hanem mert a Szentlélek által ez az Ige megszólalt a szívében. Miért? Miért jöttél? És miben vagy? És mire készülsz? És miért csinálod azt? És miért vagy itt egyáltalán? S nem kellett már a kiváló, áldott emlékezetű Joó Sándor igehirdetését sem hallania, rögtön értette és érezte, mi forog itt kockán.
Ugyanakkor, ez a Szentlélekisten az Ő hatalmával nemcsak annyit végez bennünk, nemcsak egy intellektuális megértő munkát végez, hogy megértsük az Igét, rádöbbenjünk a nekünk szóló üzenetére. Ez kevés lenne. Azt mondják a hitvallásaink: „bizonyságot tesz.” Nem elmagyarázza, kifejti, vagy megvilágosítja azt, ami homályos, nem is pusztán érthetővé teszi, ami kevésbé érthető, hanem bizonyságot tesz, tanúságot tesz, mégpedig olyan meggyőző erővel, ami után nincsen vita. Az angol joggyakorlatban használatos a közismert kifejezés: koronatanú. A királynak, a királynőnek, vagyis a koronának, jogában állt egy tanút állítani, és annak a tanúnak a szava volt olyan súlyos, hogy az egész ügyet eldönthette. Ki a koronatanú? Az, akinek a tanúvallomása után becsukják a jegyzőkönyveket, becsapja a bíró is a nagy könyvet, befejezik a vizsgálatot, és azt mondják, nincs mit tovább vizsgálni, megértettük a dolgot, eldőlt minden, egyértelmű bizonyságunk van. És ez nem puszta érzelmi folyamat. Ebben olyan erő, olyan meggyőző erő van, ami az embert elvezeti teljes egészében az igazságra.
S végül, amikor az Apostol azt mondja, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben, arról is beszél, amit a korinthusiak is átéltek, amikor megkeresztelkedtek. Ez az erő ugyanis életformáló hatalom. A mai világban azt kell észrevennünk, hogy az a nagy verseny, ami a hatalomért, a szóért, a médiumokért folyik,  igen különös vetélkedés. Ki kell mondanunk, vannak a világban olyan erők, csoportosulások, eszmék, de ne is beszéljünk ilyen elvonatkoztatott módon: vannak olyan emberek, akik azért akarják a hatalmat, hogy deformáljanak, náluk a szó, a beszéd, a hatalom életdeformáló erővé lesz.
Kedves édesanyák, kedves nagymamák, dédnagymamák, ezen a mai napon benneteket köszönteni illik, megköszönni az életet, amit nekünk adtatok, megköszönni, hogy bennünket tápláltatok, felneveltetek, megköszönni, hogy velünk vagytok, megköszönni, hogy minket, makacs és rendetlen gyermekeket mindezidáig, változatlanul gyermeketeknek tekintetek. Most engedjétek meg mégis, hogy hozzátok szóljak, különösen is hozzátok ezen a mai napon. A felelőségeteket akarom felébreszteni. Ma vannak olyanok, akiknek azért kell a szónak és a képnek a hatalma, hogy életeket deformáljanak, a gyermekeitek életét is. Ne engedjétek. Ne hagyjátok. Nézzetek fel a hegyekre, onnan jő a mi segítségünk. Hívjátok és várjátok a Szentlélekisten hatalmát, mert a Szentlélekisten életformáló hatalom. Nem deformáló hatalom, hanem életformáló hatalom. Miért? A korinthusiak legvégső tapasztalata az volt, hogy őket a Szentlélekisten új életre szülte. Őket az Isten a Krisztus evangéliuma által a Szentlélek hatalmában új életre szülte. Ők gyermekek. Igen, Pál Apostol is úgy beszél hozzájuk, mint gyermekekhez. Azt mondja a levél harmadik részében: tejnek italával tápláltalak benneteket, mert az a hozzátok való, az a gyermekhez való. Azt mondja a galatáknak írt levélben: fájdalommal szüllek újjá benneteket, mert az Isten Lelke újjászülő hatalom, életadó és életadásában életformáló lélek. Értitek, édesanyák, mindannyian, hogy az az élet, amit megszültetek, az az élet, amit felneveltetek az Isten szeretetében, az Isten kegyelmében újjá szülött élet lehet. Isten igazságára, Isten könyörületére, Isten szeretetére, az Isten országára. Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben. Mert nem beszédben áll egyetlen ország sem, hanem azon polgáraiból, akik abban az országban élnek, akik abban az országban születtek, és születésük jogán annak az országnak a polgárai. Az Isten országa is azokból áll, akiket Isten Szentlelke új életre szült, és az újjá születés jogán Isten országának polgárai. Nem a viták, nem a hosszú beszédek, nem a szóharcok döntik el a dolgot, hanem a Szentlélek ereje. Honnan van ez az erő? Honnan lehetséges megkapni ezt az erőt? Szemem a hegyekre vetem, onnan jő az én segítségem. Talán már nincs mellettem senki, nincs már társam se, nincs már kivel a gondomat, bajomat megosztani, talán mindenki elugrott mellőlem, talán együtt, közösen vagyunk benne, a veszedelemben, talán csak annyi az erőnk, hogy éppen csak megtámogassuk egymást, többre nem telik. Nem beszédben, hanem erőben, nem a mi szavunkban, hanem az Isten igéjében, nem a mi erőlködésünkben, harcainkban, hanem Isten Szentlelkének újjá szülő, életet formáló kegyelmében. Kérjük, keressük, várjuk és hívjuk a kegyelmes Istent, mert Ő kész nekünk ezt az erőt megadni, hogy mi magunk is és gyermekeink is a boldog, életformáló, új életre szülő erőt, a Szentlélek hatalmát tapasztalják Isten dicsőségére, életünk javára.
Ámen

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!
A mai nap az egyházi kalendáriumban Szentháromság vasárnapja, amikor minden keresztyének Pünkösd után még egyszer, egy nagy ünnepnapon az Atya, Fiú, Szentlélek Szentháromság Isten dicsőségét és nagyságát magasztalják. Ez az ünnep az idők folyamán elhomályosodott, s talán a meghomályosodásában, az a XIX-XX. századi tudat is szerepet játszott, hogy a Szentháromság Istenről szóló keresztyén dogma későbbi alkotás, igen nehezen találjuk meg a nyomait a Szentírásban. Ebből adódóan aztán sok kritika érte az óegyházi dogmaalkotást, sokan kezdték azt mondani, hogy a Szentháromság megvallása, a Szentháromság Istenről szóló keresztyén tanítás a görög filozófiának a beszüremkedése a tiszta, igazi keresztyénségbe, s ennek semmi helye az életünkben. Mindazáltal, én azt hiszem, hogy ha akár csak a felolvasott történetet újraolvasnánk, azt kellene észrevennünk, hogy a Szentháromság valósága, mint tapasztalat áthatja az egész keresztyénséget. Már az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben is arról hallunk, hogy miután Pétert és Jánost elengedik a nagytanácsból, s ők visszatérnek a keresztyén közösségbe, mindenről beszámolnak, ami történt, a gyülekezet egy zsoltárt kezd el énekelni Istent dicsőítve. A második zsoltárt, a híres messiási zsoltárt, mely Isten hatalmáról, Isten ellenállhatatlan erejéről zeng, s ennek a zsoltárnak azt a szavát, mely Isten felkentjéről szól, a feltámadott Jézussal azonosítják. Aztán könyörögnek, hogy Isten adjon erőt az egész közösségnek, de főleg az Evangélium hirdetőinek, hogy ne fogyjon el a bátorságuk, ne ijedjenek meg a megfenyegetettségtől, hanem hirdessék még nagyobb bátorsággal, még nagyobb erővel az Isten Igéjét. S ekkor azt olvassuk, hogy Isten meghallgatta a könyörgést, megtelt a ház Szentlélekkel, s még nagyobb bátorságot, még nagyobb erőt vettek. Mi ez, ha nem Szentháromságos tapasztalat? Mi ez, ha nem annak az átélése, hogy a Szentháromságisten, az Atya, Fiú és Szentlélek ott a tanítványokkal van. Sőt, nemcsak tapasztalatról van szó, amit majd később, száz, kétszáz, vagy háromszáz év múlva tudós teológusok megfelelő módon formába öntenek, hanem megvan bennük a Szentháromságisten közösségének a tudata is. Látszólag szétszórtak ezek a tapasztalatok, mintha nem is nagyon kapcsolódnának egymásba, Lukács mintha úgy is adná elő a történetet, mintha valóban szükség lenne majd később, talán száz év múlva egyfajta tudósi, teológusi éleslátásra, ami összefűzi ezeket a kapcsolópontokat, ám ha a történetet olvassuk, azt látjuk, hogy egészen más a helyzet. Nem a tudat, nem a felismerés, nem az éleslátás rendezi a tapasztalatot, hanem ellenkezőleg, a tapasztalat nyitja meg a gondolkodás szemeit. A tapasztalat hoz egy nagy és mély tudatformálódást. Mindebből én most csak egyetlenegy mozzanatot szeretnék kiemelni, a 33. verset, Lukács evangélistának azt a megjegyzését, hogy az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindannyiukon.
Az erőről és a kegyelemről szeretnék szólni. Csodadolognak tartom, hogy ebben a versben a kettő együtt van. Még nagyobb dolognak tartom, hogy ugyanaz a jelző szerepel mindkettőnél, az erőnél és a kegyelemnél is. Az a görög szó, amely nem pusztán azt jelenti, hogy nagy, hanem azt is, ami az embert felemeli. Ha kell, naggyá teszi, ha kell, felemeli, ha kell, megerősíti. Ugyanez a szó fejezi ki, ha valamire azt mondjuk, hogy magasztos, vagy fenséges. Nagy erővel tettek az Apostolok tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és mindannyiukon Istennek nagy kegyelme volt. Csodadolog ez, mert a mi világunkban az ember a kegyelmet és az erőt élesen szét szokta választani. Az erősek nem ismernek kegyelmet, ez a történelem egyik szomorú tanulsága. Sőt, azt is hozzá szokták tenni, hogy az erőseknek nem is szabad kegyelmet tanúsítni. A kegyelmezés, az irgalmazás, az elengedés evilág hatalmi játékaiban inkább a gyengeség jele. Csak ne mutass semmi gyengeséget. Csak ne mutass semmiféle készséget megbocsátásra. Csak ne mutass semmiféle kicsiséget, semmiféle megrendültséget, semmiféle jószívűséget. Legyél határozott, erős, hogyha kell, könyörtelen. Igen, az erő a mai ember tudatában, tapasztalatvilágában nem a kegyelemhez kapcsolódik, éppen ellenkezőleg, a könyörtelenséghez. Sokszor még meg is vagyunk zavarodva, hisz könyörtelen embereket gondolunk erősnek, noha nem erősek. Vannak ilyen színjátékok. Nemrégiben mesélte valaki. Munkahelyet váltott, olyan munkahelyre került, ahol lényegesen kevesebben, kis munkaközösségben dolgoznak együtt, a főnöknek közvetlen ráhatása van a munkatársaira.  Elmesélte első heti munkahelyi tapasztalatait és élményeit, s azt mondta az új főnökéről: ez egy kutya kegyetlen, könyörtelen ember - majd hozzátette: biztos nagyon erős. Én ugyan nem értettem a megjegyzést, ám valóban, sokunkban így csapódik le ez a dolog. Ha valaki kegyetlen, kíméletlen, semmiféle könyörületet nem ismer, ebből óhatatlanul arra következtetünk, hogy erős is. Vagy éppen megfordítva, ha valaki nagyon erős, inkább elkerüljük, nem megyünk a háza tájára, mert ott könyörületet nem találunk. És megint megfordítva is igaz, hogy azokról, akikben könyörületességet látunk, akiknek a szíve kész a megbocsátásra, akikről azt látjuk, hogy készek kedvezni a másiknak, azokról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindezt azért teszik, mert nincsenek erejük teljében. Mert alkut kell kötniük. Mert kompromisszumokat kell kötniük. Mert szövetségesre van szükségük.
Mindazáltal én most arról szeretnék szólni, hogy milyen módon tapasztalják meg a tanítványok, az első keresztyének, és hitem szerint ma is a keresztyének azt, hogy a Szentháromságistenben az erő és a kegyelem összekapcsolódik.
Az első gondolatunk az lehet, hogy amikor az apostolok nagy erővel tettek tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, s nagy kegyelem volt rajtuk, ez valamiféle ok-okozati összefüggést mutat. Azért volt rajtuk nagy kegyelem, mert nagy erővel tettek bizonyságot, és ebből arra következtethetünk, hogy ma is így van. Aki összeszedi a maradék erejét, minden bátorságát és Krisztus feltámadásáról bizonyságot tesz, az cserébe, ajándékul, mintegy erőfeszítései, és törekvései nyugtázásául megkapja Istennek nagy kegyelmét. Így van-e? Azt hiszem, nem. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy soha, semmilyen erőt nem kell mozgósítani, hogy soha, semmiféle bátorságra nincs szükség. A tegnapi Igében olvashattunk arról, hogy igen-igen sok kurázsi kellett a tanítványok részéről, amikor megintették, bíróság elé rángatták, megfenyegették őket, aljas játékokat kezdtek velük játszani, s emberi integritásukat is megkérdőjelezték, bizony nagyon nagy kurázsi kellett azt mondani: mi nem mondhatunk mást, mint amit az Isten ránk bízott, nem verhetitek be a szánkat, ezt az üzenetet nem hallgattathatjátok el. Ehhez óriási bátorság kell. És, mint tudjuk, a bátorság a négy fő erény egyike. Ha nincs bátorság, nincs erő sem. Ha nincsen erő, nincsen készség sem. Ha nincsen készség, nem cselekedjük meg, amit kéne, akkor oda van miden. És azt sem gondoljuk, hogy Isten ne tartana igényt ezekre az emberi erényekre, hogy Ő úgy hatna, operálna az életünkben, hogy először mindent félreseperne, ami mi vagyunk, aztán hozna valamit. Nem, ez nem így van. Mindazáltal, tévedés lenne itt, ennek a megjegyzésnek a nyomán arra következtetni, hogy volt bátorság a tanítványokban, volt erő a tanítványokban, nem hagyták magukat legyűrni, és Isten ezért nagy kegyelemmel megajándékozta őket. Mindannyiukon nagy kegyelem volt. Tehát fordítva van a dolog. Az a megjegyzése az evangélistának, hogy mindannyiukon nagy kegyelem volt, olyasfajta következtetés, ami visszavisz bennünket a dolgok elejére. Most, most fogják fel, hogy miért volt bennük bátorság. Nem azért, mert hetyke legények ők, nem azért mert úgy gondolják, egyéletem-egyhalálom, nem azért, mert ők afféle keresztyén kamikázék, akiknek már teljesen mindegy, elvégzik azt, ami rájuk van bízva, akár elveszett a háború, akár nem veszett el. De nem ezért történnek ezek a dolgok. Nem is azért van bennük valami lenyűhetetlen, legyőzhetetlen szívósság, mert ők ilyen alkat lennének, hanem azért, mert kezdettől fogva nagy kegyelem volt rajtuk. Mert az Isten kegyelme kiáradt rájuk. És éppen ebből fakadt a bátorságuk. Nem tudom, mennyire érthető ez a csodálatos összefüggés. Meggyőződésem és tapasztalatom is az, hogyha a keresztyén embert nem az hatja át, hogy Isten megkegyelmezett gyermeke vagyok, ha nem az az eredendő, igazi, ős-élménye, hogy Isten bevont engem az Ő irgalmába, akkor a következő lépései, amit a keresztyén életben megteszünk, eleve kudarcra vannak ítélve, akkor nem sikerül semmi. Elmondhatok ennek a történetnek az alapján is néhány variációt. Arról olvasunk ebben a történetben, hogy Péter, János és a többi apostol bizonyságot tesznek a feltámadott Krisztusról, betegeket gyógyítanak. Először megpróbálják őket lepisszegni, elhallgattatni, aztán be a rendőrségre. Személyi igazolvány, kihallgatás, vegzálás. Jól megfenyegetik őket. Következő folytatása is lehetne a történetnek: hazamennek a tanítványok a közösségbe, és elmondják: nézzétek, megúsztuk, most már hallgassunk, ép bőrrel megúsztuk a dolgokat, szedjük össze magunkat, kuporodjunk össze, vagyunk mi magunknak elegen, kicsit csendesítsük meg ezt a dolgot, hallgassunk. Adjunk hálát az Istennek, hogy ép bőrrel kijöhettünk onnan. Ez teljesen természetes emberi folytatás lenne. Akinek egyszer meggumibotozták a talpát, akinek egyszer elkobozták az igazolványát, felírták és priusza lett, akit jól megfenyegettek, megszorongattak, az hajlik arra, hogy utána azt mondja, köszönöm Uram, hogy ép bőrrel kihoztál onnan, megmaradt az életem, most már csendben maradok. De lehetne épp az ellenkezője is. Hazamennek a tanítványok, és azt mondják: jól kifogtunk rajtuk, elengedtek bennünket, mert nem tehettek mást, erőben vagyunk, nosza ásóra-kapára, verjük szét, ami van. Hát mit gondoltok, miért vagyunk mi szabadok? Melléfogtak, aztán rájöttek, hogy velünk nem lehet kukoricázni, mi nem olyan legények vagyunk. Ez is teljesen természetes folytatása lehetne a dolgoknak. De nem így folytatódik, hanem úgy, hogy a tanítványok a csodálatos szabadulás után rádöbbennek arra, hogy mindaz, ami velük történt, sőt annak minden mozzanata abból fakadt, abból táplálkozott, hogy Istennek nagy kegyelme volt rajtuk. És mit tesznek? Csak azt, amit eddig is. Nem változtatnak semmin. Nem kuporodnak össze, vagy ellenkezőleg, nem hirdetnek totális ellentámadást, csak ugyanazt csinálják, amit eddig is csináltak, mert nem tehetnek mást, mert megkegyelmezett gyermekek. Mert egész élettapasztalatuk, egész életük értelme az, hogy Isten bevonta őket csodálatos és szabadító kegyelmébe. Ezért nagy erővel tettek tanúbizonyságot a Krisztus feltámadásáról. Itt a görög szövegben a dünamei szó szerepel, az a szó, amely nem a statikus erőt jelenti, nem azt a fajta szilárdságot, ami minden rohamnak ellenáll,  hanem a lendítő erőt. Azt az erőt, ami át tud adódni a másik ember életébe. Azt az erőt, ami a másik embert is dinamizálja, mozgósítja, megindítja. Miért? Azért, mert a keresztyén evangéliumnak, a Krisztus feltámadása meghirdetésének, az Isten hűsége és szeretete meghirdetésének, Isten szeretete továbbadásának az az egyetlenegy célja van, hogy áthassa a másik embert is. Áthassa az ő életét is, mássá tegye a másik embert. Istennek tetsző életűvé tegye. Ha hozzátesszük mindehhez, hogy az Apostolok ezt nagy erővel teszik, most már a szónak abban az értelmében, amit a bevezetőben mondtam, tudniillik felemelő erővel, akkor még inkább értjük, hogy mi az Istennek a kegyelme. Hogy mondja József Attila a versében? „Nem emel már fel senki, bele nehezültem a sárba, emelj fel Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Erről a felemelő erőről van szó, erről a felmagasztosító erőről. És ez az erő nem nőtteti az embert, nem úgy teszi naggyá, hogy egyre nagyobb, egyre nehezebb, egyre súlyosabb, hanem úgy, hogy kiemeli, felemeli, isteni magasságokba emeli. Szabad így fordítani ezt az Igét: a tanítványok az őket felemelni képes erővel tettek bizonyságot, tanúskodtak a Jézus Krisztus feltámadásáról. Ma is csak ez az egyetlenegy kérdés. Milyen keresztyének vagyunk, milyen bizonyságtevők vagyunk, milyen az életünk, milyenek a szavaink? Eljut-e az életünket mozgósító isteni erő a másik ember életébe, és képes-e felemelni? Felemelni azokból a besüllyedtségekből, nyomorúságokból, levertségből, abból az apátiából, amibe belelöki a sorsa, a tragédiája, a betegsége, a társadalmi állapota, minden, ami van ezen a világon. Mert figyeljétek, milyen érdekes!? Amit az ember alkot, amivel az ember körülveszi magát a civilizációjában, ha isteni kegyelem nélkül való, egyre inkább kolonc lesz rajtunk. Nemrégiben egy esperesi értekezleten az egyházmegyék vezetőségével beszélgettünk, s előkerültek olyan gyülekezetek esetei, ahol egy maroknyi közösség maradt már csak, akik a néhai erőteljes, dinamikus élet nyomán megörököltek sok mindent, épületet, ingatlant, infrastruktúrát, most ott vergődik ez a kis közösség, és ott van koloncként a nyakán mindaz, amit az ősök egykori nagyszerű és virágzó életéből megörökölt. Ők ezt már nem tudják tovább vinni. Vajon kötelesek ezt továbbvinni, legyenek őrei, restaurátorai ennek a régi, szép örökségnek. vagy kezdjenek a magukén annyi erőből, amennyi erejük van egy újfajta, másfajta testvéri közösségi életet.  Miközben ezen tanakodtak ott a bölcsek, végigfutott rajtam, igen, így van ez mindenütt. Amit alkotunk, amit produkálunk, ami itt marad lenyomatként, ha nincsen benne ez a mindent átható, isteni, kegyelmes erő, kolonccá válik. S most hagyjuk is azt, amit az ember épít. Gondoljunk csak magunkra. Így szoktuk mondani, ma már ez egy divatos kifejezés, hogy valaki felépíti magát. 14-15 éves korában egy fiatalember ráébred arra, hogy valami akar lenni. Szépen, tudatosan, szívósan, tanulással, szorgalommal, önképzéssel, iskolákkal felépíti magát. Hozzáépíti még ehhez az emberi kapcsolatokat, a társadalmi tőkét, az ismeretségeket, úgy, ahogy annak lenni kell. A szülők segítenek, az iskola segít, mindenki segít, aki tud, és a mi emberünk felépül. Ha ebből elmegy a dolognak a veleje, mindaz, amiért ez történik, az a jókedv, az az odaadottság, az a jó értelemben vett becsvágy, mi lesz ebből a felépítettségből? Egy megmerevedett, semmirevaló, orientáció nélkül élő ember, aki mindenki más számára is teherré válik. Hány tragikus történetét ismerjük ennek?! Az az Isten akarata, az a keresztyénség küldetése, hogy a megsüllyedt embert ezzel a felemelni képes erővel, az Isten erejével felemelje. És ez nem lehetséges másképp, mint hogy az ember újra, meg újra, minden alkalommal, minden fordulóban visszatér ahhoz a boldog tapasztalathoz és tudathoz, hogy ez azért lehetséges, ez azért van így, mert az Isten kegyelme van rajtam. Mert hogy az Isten kegyelme van rajtunk. Milyen kegyelme? Nagy kegyelme. A felemelő kegyelem. Istennek a felemelő kegyelme azért csodálatos, mert Önmagához emel fel. Értitek ezt, testvéreim? Isten azért ad kegyelmet, hogy Őhozzá tartozzunk, s nem azért, hogy megszabaduljon tőlünk. Isten azért emel fel bennünket, hogy beemeljen bennünket erőinek, irgalmának, szeretetének a világába. Ez a kiinduló pont. A ma embere számára is csak ez lehet a kiinduló pont, a mai kor hűséges keresztyénei pedig - akár ellegyintik őket, akár kifigurázzák őket, akár megfenyegetik őket, akár megpróbálják őket elhallgattatni, akár megpróbálják az üzenetüket szétzilálni - nem tudnak mást tenni, mint élni ennek a kegyelemnek, mert ebből élnek, mert ezért élnek, mert ez az életük értelme.
Jeruzsálemben néhány ember boldogan örül az apostolok szabadulásának, és azt kéri a kegyelmes Istentől, hogy hadd végezzék ugyanazt, mint amit csináltak a börtönbe kerülésük előtt, hadd hirdessék, hadd éljék meg Istennek felemelő kegyelmét. Szeretett testvéreim, kedves gyülekezet, a keresztyénségnek minden korban, minden nemzedékben sok-sok fordulója van. Sok olyan pont van, amikor megállít, megzökkent bennünket a történelem, vagy egyénileg, megállít, megzökkent bennünket a saját sorsunk, egy betegség, egy tragédia, egy haláleset, egy kudarc. De minden ilyen fordulónál, újrakezdésnél, ha Isten kegyelmes - és kérjük ezt a kegyelmet Istentől! -, oda visz vissza bennünket, ahonnan elindított, és ugyanazt adja nekünk, ami által gyermekei is lettünk, amiből boldog hitünk, legyőzhetetlen erőnk táplálkozik -, ez pedig az Ő nagyságos, felemelő, felmagasztosító, halálból életre, e világból az eljövendőbe megmentő, üdvözítő kegyelme.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Aki a bibliaolvasó kalauz szerint olvassa a napokra kijelölt bibliai szakaszokat, és visszagondol Máté Evangéliuma 24., illetve 25. részére, két tényt mindenképp megállapíthat, amit a bibliatudomány is jelez. Egyrészt azt, hogy a 25. részt megelőzően és magában a 25. részben is Jézus apokalipsziséről és arról az ítéletről van szó, amelyről a hitvallásunkban is mondjuk, “lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Másrészt a felolvasott szakasszal kapcsolatban azt kell megállapítanunk, hogy amióta a keresztyének a világon forgatják az Evangéliumot, mindig vitatkoztak azon, hogy Jézus ítéletét hogyan kell értenünk. Az Evangélium nagy üzenete az, hogy az igaz ember hitből él. Az a mi nagy örömhírünk, hogy amikor ítélőszéke elé állít a Mindenható, az egek és a földek Királya, akkor a hitünket fogja mérlegre tenni. Márpedig a felolvasott történetben, úgy tűnik, nem a hitről van szó, hanem arról, hogy ki mit tett, illetve mit nem tett. Vagyis mégis cselekedetekről? Akkor mégis az számít, hogy mit csinált az ember, illetve mit nem csinált? És ha így van, mi van azokkal, akik Jézus nevét soha nem hallották, az Evangéliumot soha meg nem hallhatták, akik nem a keresztyén hitben nőttek fel, ám Mariska néninek felvitték a szenet a pincéből, éhezőnek adtak egy darab kenyeret, szomjazónak adtak egy pohár vizet, akkor ők is mennek? Mi pedig, akik vallottuk a Krisztus nevét, s ezt-azt talán elmulasztottuk, de nagyon hittünk, igazán hittünk, szabályszerűen hittünk, még a dogmatika tanár is jelest adhatott volna arra a hitre, mi pedig megyünk akkor az ítéletre?
Nagy, sok kérdés van a felolvasott résszel és a megelőző részekkel kapcsolatban. Hogy jól értsük, szeretnék bevezetőül néhány szempontot ajánlani. Először is, a 25. rész három történetében, a bolond és a balga szüzek történetében, aztán a talentumok példázatában, és itt a végső ítéletről szóló történetben a döntő dolog nem az, hogy akik ott állnak a bíró előtt, vagy a példázatbeli király előtt, vagy akik ott állnak a kapun kívül és szeretnének a mennyegzőre bemenni, azok nem azért esnek ítélet alá, mert tettek valamit, hanem azért, mert nem tettek valamit. A világban, a mi világunkban, a mi kultúránkban, és azt hiszem, hogy valamennyi kultúrában a tettek alapján mondunk ítéletet. Így születnek a törvénykönyvek. Így születik a jutalmazás és a büntetés elve. Különösen a büntetésé. A felolvasott történetekben a megjutalmazottak mellett vannak olyanok, akik hátratételt, ítéletet szenvednek. Mit tettek ők? Mit tettek a balga szüzek? Semmit nem tettek. Elaludtak, az márpedig, úgy tudom, nem bűn. Elfelejtettek tartalékot vinni a mécsesükbe. Az se olyan nagy bűn, csak afféle mulasztás. Mit tett az a szolga, aki a talentumot elásta, és nem kezdett vele semmit? Hát éppen azt, nem kezdett vele semmit, nem csinált semmit. Visszaadta urának úgy, ahogy kapta. És itt a felolvasott ítélkezési részben, ahol egy szabályos perrendtartásról olvasunk! A bíró kihirdeti az ítéletet, még mindenki megszólalhat mintegy az utolsó szó jogán, előadhatja a mondandóját. Itt sem arról hallunk az ítélkező részben, hogy ki, mit tett volna, ölt volna, háborút indított volna, elvette volna a szegénytől azt a keveset is, amije volt, becsapott volna valakit, megalázott, meggyalázott, megcsúfolt volna valaki, kiforgatott volna méltóságából valakit, sorolhatnánk sorban a bűnöket. Csak arról olvasunk, mit nem tett. Éhes voltam, és nem adtatok ennem. Szomjas voltam, nem adtatok innom. Beteg voltam, nem látogattatok meg. Mezítelen voltam, nem ruháztatok fel. Gondolkozzunk el ezen a böjtnek és a bűnbánatnak az idején. Amikor Jézus ítéletre állítja maga elé a népeket, nem aszerint kéri számon őket, hogy ki mit tett, hanem aszerint, hogy ki mit mulasztott. Azért is olyan megrendítő hallanunk az igazakat, akik nem értik, hogy ezért járna az Atya örökségébe való bemenetel, mert ahogy azt Jézus mondja nekik: éheztem, ennem adtatok, szomjaztam, innom adtatok. Mire is ők visszakérdeznek: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, mikor láttuk azt, hogy szomjaztál, és innod adtunk volna? Mi ilyet nem láttunk. S ugyanígy védekeznek azok, akik ezt az ítéletet méltatlannak tartják, és azt mondják, mintegy tiltakozva: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjaztál, vagy jövevény, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna Néked? Akkor azt mondja nékik: “bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.” Jézus azonosítja magát a legkisebbekkel. Nem Ő a legkisebb! Aki így szemléli a világot, így forgolódik embertársai között, így keresi Jézust, az eltéveszti a dolgot. Nem Ő a legkisebb. Jézus a legnagyobb. Azt halljuk az Ige elején: “mikor pedig eljön az embernek fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor majd beül az Ő dicsőségének királyi székébe. Jézus a király. Elvétjük a dolgot, ha arra tesszük a tétet, hogy elkezdjük megkeresni, ki a legszegényebb, ki éhezik, ki szomjúhozik, kit kell meglátogatni, ki van tömlöcben, ki a mezítelen, biztos ő Jézus. Majd abszolváljuk a történetben foglalt követelményeket, és várhatjuk boldog szívvel: Uram, ha eljössz majd ítéletedre, én már mondom is előre, szóhoz se hagylak jutni, adtam enned, adtam innod, szereztem számodra ruhát, meglátogattalak a tömlöcben, mehetek az Atya örökségébe? De Jézus nem ezt mondja. Amennyiben e legkisebbeknek nem adtatok, nekem se adtatok. Ezek a sorsok, ezek az életek, a hiányokkal küszködők, ha szabad ezt mondanom: Jézus inkognitói. Ő ezekben csak elrejtőzik. Nem Ő azok. Ő a dicsőség királya. Ő mindenek ítélő bírája. Ő a legnagyobb, és Ő a legtöbb. Azért kell, azt hiszem, ilyen markánsan, szinte fekete-fehérbe megfogalmazni ezt, mert a modernkori keresztyénséget egyfajta altruista romantika fűti, az a gondolat, hogy tulajdonképpen nekünk az egek és a föld ítélő bírájára nem kell odafigyelnünk. Nekünk elegendő, ha megsegítjük a szegényeket, odafordulunk az elesettekhez, a tömlöcben levőkhöz, a rászorulókhoz, és ezzel máris abszolváltuk a nagy-nagy feladatot. De Ő az egek és a föld Királya. Ő a Mindenható. Ő mindenek ítélő bírája.
Egyszóval, kedves testvérek, amikor ezeket a történeteket olvassuk, nem is azon kell nekünk gondolkodnunk, hogy miképpen lesz majd az ítéletkor. Hogy lesz majd azokkal, akik Őt nem ismerték? Hogy lesz majd azokkal, akik az Ő nevét nem hallották? Hogy lesz majd azokkal, akik Máté Evangéliuma 25. részét sem magyar, sem szuahéli, sem japán, sem valamiféle bantu nyelvre lefordítva nem olvashatták? Hogy lesz majd azokkal, akik soha erről prédikációt nem hallottak, akik hittanórán a hitoktatótól erről semmit nem tanultak, szóval, akik nem keresztyének. Mennek mind a kárhozatra, vagy ha jót tettek, mennek a dicsőségre? Ne törjük ezen a fejünket. Ha ezt a három történetet elolvassuk, mindegyikből kiderül, akik ott állnak az ítéleten, így, vagy úgy, de tudták, hogy kivel van dolguk. Tudták a bolond és a balga szüzek, hogy a vőlegényt várják. Tudták a szolgák, kinek a kezéből kapták a mandátumot, a talentumot. És tudják azok is, akik most itt állnak az ítéleten, mert nem azt mondják, hogy ki az, aki itt ítél felettünk. Ám sem az igazak, sem az elvetemültek nem azt mondják, hogy ki vagy te, aki most ítélkezel?! Nem tiltakozik itt senki, hogy illetéktelenül bíráskodik felettünk a végső ítéletben valaki. Ki is az a valaki? Az a szegény, akinek tegnap adtam öt forintot? Ki az a valaki, aki most ott ül az ítélőszékben, hiszen nemrég adtam neki egy pár cipőt? Az a valaki, akin megkönyörültem, akihez odahajoltam? Nem, nem. Nem így lesz! Értsük jól a történet dramaturgiáját! Éppen nem ismerik meg a szegényt Jézusban, a rászorulót Jézusban. Nem arról szól a történet, hogy ott állnak karéjban az ítélőbíró előtt, súgják egymásnak: ő az, emlékszel, ő az, akinek a Moszkva téren adtam valamit, emlékszel, ő az, akit meglátogattam a betegágyán, emlékszel, ő az, akinek gyűjtöttünk ruhát. Vagy éppen fordítva: jaj nekünk, végünk, ő az, akitől elfordultam, ő az, akivel nem álltam szóba, ő az, akitől megvontam a tehetségemet! De, még egyszer, nem erről szól a történet. Mindenki azt mondja: Uram! Mert ahogyan a Filippi levélben olvassuk: Jézusnak, a feltámadottnak Isten oly nevet adott, mely névre minden térd meghajol, mennyei, földi és föld alatt valóké, és magasztalják Őt az Atyaisten dicsőségére. Nem azt mondják az ítélőbírónak: ki vagy te, mikor tetted le bírói vizsgádat és esküdet, milyen felhatalmazással ítélkezel te felettünk?!
Megmondom őszintén, én az utolsó ítéletet mindig csak úgy tudom elképzelni, hogy ott nekünk olyan sok mondanivalónk nem lesz már. Amikor gyermek voltam, úgy tanították hittan órán az utolsó ítéletet, a gyerek tán nem is érti meg másképpen, hogy majd bejön az ítélőbíró, kinyitja a nagy könyvet, és felolvassa a nevünket, a nevünk mellett pedig ott vannak felsorolva hiányzásaink, érdemjegyeink, bűneink, vétkeink, erényeink. S megállapítja belőle az átlagot, 4.2, jó rendű, 4.9, jeles rendű, 2.1, elégséges rendű, vagy éppen bukott. Hosszú ideig így képzeltem. De tudom már, hogy nem lesz ott ilyen névsorolvasás és felolvasás, nem lesz ott nekünk bűneinknek, vétkeinknek, tételes felsorolgatása, nem lesz ott perrendtartás, ahova elvisszük ügyvédeinket, tanúinkat. Az lesz, hogy ott állunk mind szemtől szemben a dicsőség Királyával, és rögtön tudni fogjuk, hogy kik vagyunk. Rögtön tudni fogjuk, hogy mit érünk. Rögtön tudni fogjuk, mennyi az életünk. Nem kell ott az egek Királyának olyan sokat magyaráznia, mert Vele szembesülni azt jelenti, hogy az ember tökéletesen tisztába jön önmagával is. Amikor Kálvin a boldogságunkról beszél az “Institutio” elején, azt mondja, abban áll a minden igazi boldogságunk, hogy megismerjük Istent és megismerjük magunkat. Istent megismerni azzal jár, hogy megismerjük önmagunkat, ez a kettő összefügg. Önmagunk megismerése Isten megismerése nélkül lehetetlen. Kálvin boldogságról beszél. Én most még eggyel idébb vagyok, én még csak arról beszélek, hogy van ítélet is. De az ítélet sem lesz másképp. Megismerjük Őt, meglátjuk színről színre, és, íziben tudni fogom, ki vagyok én, és mit érek én.
Mégis van ebben a történetben perbeszéd, és védőbeszéd, van a történetben magyarázkodás, érdemeknek és érdemtelenségeknek felsorolása, mert az ítélet mégsem lesz olyan mechanikus, kegyetlen és könyörtelen. Mit jelent ez? Jézus ebben az ítéletről szóló részben mutatja meg, hogy az életünk nem annyi, hogy beleszületünk egy rendbe, felnevelődünk, kialakul az életünk folyása, és az majd a maga törvényszerűségei szerint megy végig. Legfeljebb az a tét, hogy ezekben a nagy meghatározottságokban kisebb, vagy nagyobb mértékben, jól, vagy rosszul viselkedtünk. Mintha valóban csak apró kis gyermekek lennénk, akikkel kapcsolatban a szülőknek, a családtagoknak, a pedagógusoknak csak egyetlenen egy gondjuk van, hogy jól viselkedjenek. Aztán, ha jól viselkedtünk, megérkezik az a vonat, ahova úgyis meg kell érkeznie, úgy is oda érkezik az az életfolyamat, ahova el kell érkeznie, és csak ez számít. De milyen megrendítő, hogy Jézus azt mondja, ennek a földi életnek minden meghatározottsága dacára te tehetsz valamit. Hangsúlyozom, még egyszer, az ítéletet Jézus nem annak alapján mondja ki, hogy ki mit tett, hanem annak alapján, hogy mit mulasztott. A balga szüzek elmulasztották a vőlegény megérkezését, az egytalentumos szolga elmulasztotta az ura által rábízottakat megsokszorozni, és itt az elítéltek elmulasztottak adni, segíteni, pártfogolni, támogatni. Egyszóval, nem filozófiai vagy teológiai kérdéseket kell nekünk itt feszegetni, hanem csak azt megérteni, hogy nincs az emberi életnek olyan pillanata, amikor azt mondhatnám, azt kellene mondanom: nincs mit tennem. Nem látom az egek Urát és Királyát. Nem látom Krisztus kibontakozó dicsőségét. Éppen az ellenkezőjét látom, a világ bűnbe, haragba, iszonyatba fordul. Nem látom Isten népének csodálatos növekedését, éppen ellenkezőleg, azt látom, főleg itt Európában, hogy a keresztyénség egyre inkább zsugorodik, egyre erőtlenebbé válik, egyre hiteltelenebb, egyre kevesebbet ér a szavunk, nincs itt már mit tenni. Nemrégiben találkoztam egy nagyon kedves lelkész barátommal, ahogy szoktuk mondani, testi-lelki jó barátommal. Hosszú beszélgetést folytattunk, és én talpig rendültem eme beszélgetés végén. Szépen elősorolta a gyülekezete állapotát, a magyarországi állapotokat, aztán az európai állapotokat, az atlanti civilizáció helyzetét, és azt mondta: nézd, megmondom őszintén, nincsen már itt mit tenni. Még néhány szép utóvédharcot megvívunk, ne mondja senki, hogy magunktól feladtuk a területet, utolsó vérünkig harcolni fogunk, de a túlerő győzött. Mi már igazából véve vesztésben vagyunk. Ami itt van, az a Napnyugat alkonya. És ugyan, ki tud odaszaladni a napnyugati horizontra, és feltartani az alábukó Napot? Ki képes erre? Nincs itt már mit tenni. Mert hol van – kérdezte tőlem – Krisztus dicsősége, hol van az Ő mindeneket átható irgalma és kegyelme, hol van az igaz hit ismerete a szívekben és az életekben?
Vajon ezt kérdezi Jézus az ítéletkor? Ő csak annyit mond, találkoztál éhes emberrel, és elfordultál-e tőle? Üzent a barátod, hogy beteg, s visszaüzentél neki, majd tisztelgek nálad, ha meggyógyultál, vagy nem is üzentél vissza? Láttál egy mezítelent, és eszedbe se jutott, hogy neked odahaza, a szekrényedben 15 pár cipőd van, és tizet abból évek óta fel se húztál? Csak ennyit mond Jézus. Ezzel egyszerűen azt mondja: aki a Krisztus gyermeke, az soha nem mondhatja azt, hogy nincs már mit tenni. Aki a Krisztus követője, annak az életében nincsen olyan szituáció, nincsen olyan pillanat, nincsen olyan alkalom, amikor azt lehetne, azt kellene, azt szabadna mondania: végére értem a lehetőségeimnek. Kedves testvérek, végére ért-e lehetőségeinek a nyugati keresztyénség? Mondjon most mindenki magában erről ítéletet. Végére ért-e lehetőségeinek a Magyarországi Református Egyház? Végére ért-e lehetőségeinek a Budahegyvidéki Református Egyházközség? Végére értél-e te magad keresztyéni lehetőségeidnek? Nincs már mit tenni?