Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, korábban már megállapítottuk azt a különös jelenséget, hogy mi, reformátusok, akik valamikor, talán még egy évtizede is úgy tudtuk – mert így tanultuk gyermekkorunkban –, hogy a reformátusok igen kevés alkalommal, egy évben hétszer úrvacsoráznak – most azt találjuk, hogy ez nem így van. Megváltozott, gyakoribb az úrvacsorázás a református gyülekezetekben, s ezért szükségét láttam magam is annak, hogy többet beszéljünk az úrvacsora titkáról, valóságáról és jelentőségéről. A régi időkben volt egy érv, amelyet egy komoly teológusnál olvastam (szeretném előre is jelezni, hogy maga az érv, amit most fel fogok hozni, nem igazán komoly): azon töri a fejét ez a teológus, mi a magyarázata annak, hogy mi, reformátusok viszonylag kevés alkalommal úrvacsorázunk. Majd azzal érvel, hogy – idézem a munkáját – „és azt is meg lehet itt említeni, hogy minél kevesebbszer élünk valamivel, az annál értékesebb a számunkra”.
Azért tartom komolytalannak ezt az érvet, mert akkor mégis Feri bácsinak van igaza, a régi sárbogárdi besenyő presbiternek, aki azt mondta: „elég, tiszteletes úr, egy életben egyszer úrvacsorázni, úgy nagyon drága a dolog”. Valóban lehetne ezzel a logikával is tekinteni a dolgot: minél ritkábban gyakorlunk valamit, annál értékesebb a számunkra. Nem hiszem, hogy a XVI. századi reformáció idején ez lett volna az oka, hogy megritkították az úrvacsorázási alkalmakat, és azt sem hinném, hogy ma az úrvacsorázási alkalmak megszaporodásának az lenne az oka, hogy leértékeltük az úrvacsorát – vagyis, hogy inflálódna: minél több van belőle, annál kisebb az értéke. Valami másról van itt szó.
Két héttel ezelőtt arról szólt az igehirdetés, hogy az úrvacsora a keresztyének egymással való közösségét is jelenti, a múlt alkalommal pedig azt a titkot próbáltuk feszegetni,  hogy mit jelent az úrvacsora, mint az Úr Jézus Krisztussal való közösségünk. Ma a felolvasott ige, az úgynevezett szereztetési ige fényében arról szeretnék néhány szót szólni, hogy az úrvacsora emlékezés és egyúttal reménykedés. Minél többször élünk az úrvacsorával, minél többször gyakoroljuk egymással ezt a szentségi közösséget, és minél többször éljük át azt, hogy ebben Jézus Krisztussal is közösségünk támad, annál jobban fogjuk érteni, hogy emlékezés és reménység dimenziójában élünk szüntelenül és hogy szükségünk is van arra, hogy az emlékezésünkben és a reménységünkben az úrvacsora is segítsen bennünket. Az emmausi tanítványok történetének egy részét olvastam fel a lekcióban, a nagyon jól ismert húsvéti történetet – sokak kedves története ez. Azt a momentumot próbáltam a felolvasás válogatott verseiben kiemelni, hogy a feltámadott Jézust beinvitálják a tanítványok, akik még nem ismerik fel őt, mert a szemeik visszatartóztattak, és amikor Jézus megtöri a kenyeret, a kenyér megszegéséről ismerik meg Őt. És ez az a pillanat, amikor mintegy hályog hullik le a szemükről az a sötétség – nem is tudjuk, hogy mitől van ott, ez talán valamilyen lélektani visszatartatás, vagy valami más – és máris igyekeznek vissza Jeruzsálembe. Ott már azzal a boldog hírrel várják őket a többiek, hogy látták az Urat, feltámadott az Úr, megjelent Simonnak.  Azután ők is boldogan elújságolják, hogy mi történt az úton, és miképpen ismerték meg Őt a kenyér megszegéséről.
Mindez azt jelenti, hogy a Jézus tanítványai számára az a mozdulat, illetve mozdulat-sorozat, a mozdulathoz, a kenyér megszegéséhez tartozó imádság, hálaadás, egyáltalán az egész környezet, ahogyan Jézus a tanítványainak megtörte a kenyeret, szétosztotta nekik (talán sok alkalommal, és egészen minősítetten az utolsó vacsora alkalmával, amikor az úrvacsorát is szerezte), olyan mély lenyomat a tanítványok számára, annyira jellegzetes, annyira meghatározó, hogy ez az, amiről Őt megismerik. A kenyér megtörése emlékezteti a tanítványokat. De azt is el kell mondani, hogy az emmausi út, amely a Jézus életére való emlékezésnek az útja, egy másfajta emlékezést is hordoz. Ez pedig a tanítványok beszélgetéséből bontakozik ki. Mennek hazafelé, szomorúan, letörten, csüggedten, vitatkozva, talán egymást is vádolva és felidézik, hogy mik is történtek a korábbi időkben. Hogyan lettek Jézus tanítványai, hogyan élték át Jézus csodáit, hogyan támadt a szívükben az a boldog bizonyosság, hogy ez az a Jézus, ez az a Messiás, aki elhozza Izraelnek a megváltást, de ott van bennük, hogy mindazonáltal elárulták Jézust, halára ítélték és kivégezték. Emlékeznek.
Ez az az emlékezés,  amelyik az egész emberi életet, a mi életünket is végigkíséri: az elmúltakra emlékezünk. Ahogy idősödünk, egyre többet utazunk vissza gyerekkorunkba. Emlékszem az egyik kedves nagynénémre, aki 88 esztendős korában halt meg és az utolsó 4-5 évében, ha meglátogattam, soha semmi másról nem beszélt, csak arról: hogy volt Kolozsvárt, amikor hét esztendős volt, hogy látták a házuk ablakából sétálgatni a nagy költőt, Reményik Sándort, és hogy mondta az édesapjuk meg édesanyjuk, hogy ez egy nagy költő. Akkor mindig azt mondtam neki: –  Rendben van, de hogy tetszik lenni? – „És akkor, amikor a Szamos partján sétálgattunk.” – Rendben van, és hogy érzi magát, hozzak valamit? – „És akkor, amikor a nővéremmel meg a húgommal kisétáltunk és végig mentünk a Sétatéren.” Már nem akart másról beszélni.
Nem azért van ez kedves testvérek, mert az öreg emberek ilyenek, hanem azért, mert őbennük már kevés az a védekező vagy kényszerítő erő, hogy a jelenlevő dolgokat is számon kell tartani, a tegnapot, meg a tegnapelőttet. Akik még az életük dolgát viszik, azok rákényszerednek erre, mert be van írva a naptárba a feladat, ott vannak az elrendezetlen dolgok, az ügyek, emlékezni kell arra, hogy mi volt tegnap, egy hete, egy hónapja, mert ezek még itt vannak, ezek még áthatják az életünket. És nem biztos, hogy jó ezekre emlékezni. Nem biztos, hogy jó emlékezni az elmúlt hétre, amikor koporsó mellett kellett megállni, nem biztos, hogy jó emlékezni egy néhány hónappal ezelőtti eseményre, amikor megaláztak, nem biztos, hogy jó emlékezni egy évvel ezelőtti dologra, amibe belebuktam vagy nem sikerült, nem biztos, hogy jó emlékezni arra, hogy felgyűltek elrendezetlen adósságok, tartozások. Nem biztos, hogy jó ezekre gondolni, mert ezek átjönnek a jelenünkbe, és ott lesznek velünk holnap és holnapután is.
Természetesen a dolgok sora, az élet valósága rákényszerít bennünket erre. Talán ezért is van az, hogy az emmausi tanítványok a hozzájuk lépő Jézust némiképp indignálva, vagy méltatlankodva szólítják meg: „Csak te vagy jövevény? Csak te nem tudod, hogy mik lettek itt közöttünk az elmúlt időkben?” Igen, kedves testvérek, ez egy igazi teológiai kérdés, a szónak abban az értelmében, hogy ezt a kérdést szoktuk Isten fejéhez hozzávágni. Csak Te vagy jövevény? Csak Te nem tudod, hogy mi történik velem? Csak Te nem tudod, hogy mi történt tegnap, tegnapelőtt, egy hete, egy hónapja? Csak Te állsz oda a betegágyam szélére és kérdezed meg tőlem, hogy miért vagy szomorú ábrázattal? Csak Te jössz oda közénk, mikor elkeseredett vitákat folytatunk egymással, és kérdezed meg tőlünk, hogy miért vagytok szomorú ábrázattal? Merthogy akik velünk vannak, akik benne vannak az életünkben, azok úgyis tudják.
Ezért, kedves testvérek, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a fajta emlékezés, amit az úrvacsora elénk állít, éppen ennek az emberi emlékezésnek, ennek a sokszor kínnal, kényszerrel megtelt emlékezésnek az ellentéte. Más irányba tekint. Ezért inkább így is mondom,  hogy a kenyér és a bor, az úrvacsora  kenyere és bora, amely Krisztus Jézus megtört testét és kiontatott vérét hirdeti a számunkra, nem is annyira emlékezés, mint inkább emlékeztetés. Emlékeztetni kell az embert. Emlékeztetni kell minket is. Még minket, magyarokat is, pedig mi aztán tényleg az a fajta nép vagyunk, amelyik nagyon tud az emlékeiben élni, még akkor is, ha berozsdállódtak ezek a régi emlékek. „Őseinknek fényes kardja, … rozsda marja” – nem érdekes, azért ki van függesztve a falra. Még akkor is emlékező nép vagyunk, hogyha nagyon sok szomorú emlék van a történelmünkben. Szinte egyféle turáni átokként sújt bennünket – bár tudom, hogy ez nem egészen ezt jelenti –, hogy jóformán nem tudunk a történelmünkben olyan történetet, olyan eseményt mondani, ami minket a jövőre nézve reménységgel töltene el. A magyar folyamatosan negatív analógiákban gondolkozik, amikor a történelméről beszél. Nekünk soha semmi sem sikerült. Fanyarul még azt is szoktuk mondani, hogy aki velünk szövetségben áll, az mind ráfizet. Megkötöttük az egyezményt Ferenc Jóskával a kiegyezéskor, aztán ötven esztendő múlva megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia. Megkötöttük a szovjettel az örök felbonthatatlan szovjet-magyar barátságot, aztán felbomlott a Szovjetunió. Most belépünk az Európai Unióba – majd meglátjuk... Így gondolkodik a magyar. Merthogy nekünk soha semmi nem sikerült, mi balszerencsés nép vagyunk, nem tudunk a történelmünkből egy emléket, egy diadalt, győzelmet, egy tartósan elért sikert felmutatni, nekünk csak szalmaláng-pillanataink voltak, nagyon szép hősies megnyilvánulásaink, a világ megveregette ezért a vállunkat, aztán ment tovább minden a maga során és mi megint alulmaradtunk.
Az embert emlékeztetni is kell, mert, ha csak magától emlékezik, akkor ez úgy sikerül, ahogyan az emmausi tanítványok emlékeztek: mindazáltal harmadnapja, hogy ezek lettek, lezárult, vége van. Vége van a Jézus-ügynek, vége van a megváltás reményének, vége van a szív nagy lelkesültségének, volt valami, ami talán szép volt, de végeredményében nem sikerült.
A kenyér és a bor másra emlékeztet. Legelőször is arra emlékeztet bennünket, amit Jézus mond a tanítványainak, aztán mond Pilátusnak is: „magamtól teszem le azt”. Nem egy balesetre emlékeztet bennünket az úrvacsorai kenyér és bor. Nem is az embervilág gonoszságára emlékeztet, hogy így bánunk az Isten szent Fiával, nem az ember megsötétedettségére emlékeztet, hanem arra, hogy „magamtól teszem le”. Érettetek. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, mely tiérettetek kionttatik. Arra emlékeztet az úrvacsora, hogy Isten megváltó mozdulatot tett az ember irányába, az emberért. Arra emlékeztet az úrvacsora, hogy minden, a szívünkben felhorgadó természetes vád ellenére is: „Csak te vagy idegen? Csak te nem tudod, mik lettek itt?” – az Isten tudja a dolgunkat, mert érettünk tette. Sőt, azt is ki lehet mondani, nem árt, ha emlékeztet bennünket az úrvacsora arra, hogy Isten nálunk is jobban tudja dolgunkat, nálunk is jobban tudja, valójában mi az, amire rászorul az ember. Még tovább megyek: Isten nálunk is jobban tudja, hogy nincs az életünkben, valóban, nincs az életünkben olyan mozzanat, olyan esemény a múltunkban, amire nézve azt tudnánk mondani, hogy abba bele lehet kapaszkodni. Az ott pozitív analógia, akkor sikerült, és ha akkor sikerült, akkor sikerülni fog most is, ha akkor összejött, akkor össze fog jönni most is, ha akkor talpra álltunk, akkor talpra fogunk állni most is.
Isten jobban tudja rólunk, még nálunk is jobban tudja, hogy elveszettek vagyunk, hogy elodázhatatlanul szüksége van az embernek Istennek erre a megmentő aktusára, hogy Jézus Krisztusban eltöröltessék a bűn, legyőzettessék a halál, bezárattassék a pokol kapuja. Mert ha süllyedő hajón ülünk, hiába emlékszünk arra, hogy valamikor milyen nagy hajósok voltunk, ha éppen elveszőben van az életünk, akkor hiába idézzük fel, amit én is szívesen idézek fel a gyerekkoromból: amikor felhőszakadás volt, és megtelt Sárbogárdon az árok, elcsórtuk anyánktól a mosóteknőt, kimentünk, beleültünk és kajakoztunk, mi voltunk az olimpiai bajnokok.
És süllyed a hajó! Oly relatív, oly kicsi, oly elvesző, amit az ember az életéből, mint nagyszerű eredményt, mint megtartatásra méltó diadalt fel tud mutatni. Isten emlékeztet az úrvacsora által: Ő jobban tudja. Ő jobban tudja, hogy megmentetésre van szükséged. Ő jobban tudja, hogy a Krisztus vérének ki kell omolnia és testének meg kell törettetnie. Ő jobban tudja, hogy csak ezen a módon lehet elrendezni a bűnadósságot. Csak ezen a módon lehet letisztázni az embernek az Isten elleni felmérhetetlenül súlyos és végzetes lázadását. Ő jobban tudja, és emlékeztet rá. Emlékeztessen téged is mindig az úrvacsora kenyere és bora erre, hogy Ő jobban tudja. És akkor vagy boldog, ha ezt elfogadod.
Milyen érdekes, hogy amikor az emmausi tanítványokat Jézus visszavezeti a múltba, elkezdi nekik magyarázni Mózestől kezdve a prófétákon át, hogy így kellett ennek lennie, akkor is emlékeztet. S milyen megdöbbentő, azt mondják a tanítványok, valóban gerjedezett a szívük: felforrt bennünk valami, megértették, hogy ez az idegen itt az emmausi úton jobban tudja, mint ők, jobban érti, mint ők értették. Hát oly világos, valóban így van, el van rejtve már a múltban, el van rejtve az egykor volt ígéretekben, a prófétai jövendölésekben, a törvény igaz valóságában, hogy Isten jobban tudja. Hadd emlékeztessen téged újra meg újra erre a kenyér és a bor. Ne csak te emlékezz, emlékeztessen is téged Isten véghetetlen nagy kegyelme.
Ugyanakkor kedves testvérek, Jézus azt mondja az úrvacsora szereztetésekor: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre s hirdessétek az Úrnak halálát, mígnem eljövend. Az a csodálatos az úrvacsorában, hogy nemcsak emlékeztet, hanem előre is irányítja a figyelmünket. Nemcsak valamiféle emlékvacsorát tartunk, ahogy ezt a nagy reformátor, Zwingli gondolta – megjegyzem, tévesen –, hogy mindösszesen arról lenne szó az úrvacsorázásban, hogy összejönnek a keresztyének, látják a kenyeret, látják a bort, megemlékeznek az Úr Jézus Krisztus áldozati haláláról, emlékvacsorát tartanak. Sokkal több történik itt! „Hirdessétek az Ő halálát, mígnem eljövend”. Amíg Ő, a feltámadott, megdicsőült és Istennek jobbján ülő Jézus Krisztus, mindeneknek ítélő bírája el nem jövend. S tudjátok, kedves testvérek, mi ebben a nagyszerű? Az jön el ítélni élőket és holtakat, aki megtört testével és kiontatott vérével megváltotta az embert. Nem egy semleges, bekötött szemű bíró érkezik el, aki az igazság mérlegébe vet, és tárgyilagosan megítél majd mindeneket, aki független és befolyásolhatatlan. Nekünk olyan bíránk van, aki szolidáris velünk. Mindhalálig szolidáris. Az Őreá való várakozás, eljövetelének boldog reménysége elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik áldozati halálához. Értitek, kedves testvérek? Az embervilágban valahogy úgy van, hogy ha valakit bántás, sérelem, méltánytalanság ért, aztán mégis valahogy kikecmereg a dologból, általában bosszúra szokott visszajönni. Vagy elszámoltatásra. Vagy a dolgok tisztázására. Az ilyet tényleg jobb elfelejteni. S ha ez így lenne a Megváltóval is, jobb lenne elfelejteni a Golgotai keresztet. Akkor töröltessen ki a történelem lapjaiból, akkor próbáljuk meg nagy igyekezettel elfelejteni, és próbáljunk könyörögni Istennek is, hogy felejtse el, mit tettünk mi az Ő Egyszülöttével. Nem jobb lenne ezt így, valahogy a múltnak átadni? Régen is volt, brutális korszak volt, mi már civilizáltak vagyunk, mi már kikupálódtunk, mi már levontuk mindennek a konklúzióit, most már felejtsük el ezt az egészet.
Jézus nem akarja, hogy elfelejtsük, hiszen amikor visszatér, mint mindenek ítélő bírája, csak azért nem fél a szívünk, csak azért nem rettegünk az ítélettől, mert megértjük, hogy úgy jön ítélni élőket és holtakat, mint aki bennünket halálosan szeretett, mindhalálig szeretett. János apostol arról beszél, hogy a Krisztussal való közösség, és az Isten szeretetében való élet felszabadítja az embert az ítélet miatti félelemtől, annak a reszkettető várása alól. Akiben szeretet van, az nem fél az ítélettől, akiben az Isten szeretete lakozik, az bátran tekint előre a jövendőbe.
Tudjátok, kedves testvérek, a múltnak és a jövőnek a dolga úgy van, valóban úgy van, hogy mindig a múltunkból következtetünk a jövendőnkre. Talán ezért vagyunk mi – még egyszer most megismétlem – magyarok olyanok itt ebben az Európában, mint a totyogó galamb, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, magunkkal sem tudjuk, mihez kezdjünk. Mert sok teher, sok tragédia, sok kudarc van a múltunkban. Mi jót reméljünk a jövőtől? Csak abból tud az ember következtetni, amit megtapasztalt. Ha téged az úrvacsora, a Krisztus éretted adott élete az Isten szeretetére emlékeztet, akkor a jövendőre is reménykedő szívvel tudsz gondolni. Merem így mondani, reménykedő szívvel, hiszen a remény a magyar szó hangzása értelmében csak megtartó tartalmú lehet. József Attila is arról beszél egyik megrendítő versében, hogy lebomlott az élete, mindene elveszett, felolvad körülötte minden, de így fejezi be verssorát: Ki már csak másnak remél. Remélni, kedves testvérek, csak örvendetes, megtartó, nagyszerű dolgot lehet, és ha magára nézve nem tud – mondja a költő – akkor legalább másra nézve remél.
De Jézus azt mondja, hogy ti. Nem az a keresztyénség tétje, hogy mi vagyunk-e olyan hősiesek, mint a költő, minthogy már magunkról lemondtunk, azért másnak szépet remélünk. Nemzeti szinten sem ez a kérdés, hogy mi magyarok már lemondtunk magunkról – nagyon úgy tűnik egyébként, hogy lemondtunk magunkról –, de nem baj, remélünk az albánoknak meg az ukránoknak vagy a kínaiaknak. Ti, ti hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, mígnem eljövend, és titeket emlékeztet, és titeket akar ez az áldozati halál, ez az isteni szeretet reménykedésre, magatok felőli reménykedésre rábírni. A múlt héten olvastuk a Római levél csodálatos megjegyzését Ábrahámról, akiről azt mondja az apostol, őt, mint a hit atyját elénk állítván: Ábrahám pedig reménység ellenére remélte, hogy Isten, aki az ígéretet adta, valósággá teszi azt, mert ez az az Isten, aki előszólítja a nem-lévőket mint létezőket. Reménység ellenére remélt. Hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, mígnem eljövend. Reméljetek, reménység ellenére.
Reménykedjetek és higgyetek és várjatok, noha a tapasztalataitok, az életek dolga, a beágyazottságotok, a történelmetek, mind-mind azt mondja, hogy nincs mit remélned, nincs mibe belekapaszkodni, nincs mire kalkulálni, mert így állnak össze ennek a világnak a dolgai, a nyugati civilizációé, vagy az egész emberiségé, mert jönnek a nyugtalanító jelenségek, hogy még egy nemzedék vagy kettő és vége. Minden valami nagy, nagy, nagy reménytelenségre utal. Ábrahám azonban reménység ellenére remélt, emberi kalkulus ellenére remélt, a múltból a jövőre kikövetkeztethető dolgok ellenére remélt. És miért? „Eljövök ismét hozzátok, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Ezt mondja a Mester, amikor a tanítványoktól búcsúzik: eljövök ismét hozzátok. Ez az a reménység, amit hirdet nekünk az úrvacsora. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nem hinném – még egyszer megismétlem – hogy ennek a régi teológusnak igaza lenne, amikor azt mondta: minél kevesebbet élünk az úrvacsorával, annál értékesebb lesz a számunkra. Éppen megfordítva: minél többször emlékeztet bennünket a kenyér és a bor az érettünk szenvedő, meghalt és feltámadott Krisztusra, annál inkább és annál gyakrabban gyullad fel szívünkben a reménység, hogy Ő visszajön, és magához vesz bennünket, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő van: Isten boldogságában, örökkévaló tökéletességében az örök és elmúlhatatlan életben.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!
Immár Magyarországon is hetek óta látható az ausztrál-amerikai filmszínész, Mel Gibson filmje Jézus szenvedéséről, s akik nem látták a filmet, azok is tudnak róla, mert igen heves, és olykor indulatos vita kíséri a filmet, különböző vélemények hangzanak el róla. Akik látták, azok minden bizonnyal megrendültek talán nemcsak a filmnek az igen erős, expresszív kifejezésmódjától, hanem attól a ténytől is, hogy valóban, mintha mi, XX.-XXI. századi keresztyének az evangélium leírásait Krisztus szenvedéséről, keresztre feszíttetéséről, kínhaláláról úgy tekintettük volna, mint szép leírásokat, mint novellába, regénybe illő elbeszéléseket, de azok valóságos voltával nem szembesültünk. Nagyon jól emlékszem néhány évvel ezelőtt egy nagypénteki igehirdetésemben a keresztfára utalva azt a kifejezést használtam, hogy bitófa. Az istentisztelet után valaki megszólított, és azt mondta: tiszteletes úr, ez azért túl erős kifejezés volt. Pedig a kereszt: bitófa, közönséges kivégző eszköz, amelyen a lázadókat, a felségsértőket és a rabszolgákat, vagyis a senkiket a legbrutálisabb módon semmisítették meg. Ez a film is, amit most a magyar mozikban is játszanak, azt hozza elénk és abban rendít meg bennünket, hogy Jézus szenvedése szenvedés volt, Jézus kiszolgáltatottsága a semmibe vett személy kiszolgáltatottsága, Jézus áldozata valóban áldozati halál, mégpedig a szónak abban az értelmében, amit mára szinte már-már elfelejtünk, ahogyan erről egyébként Ézsaiás próféta jövendölésében beszél. Olyan, mint a mészárszékre vitt juh halála, mint az áldozati állat halála. Vagyis Jézus mintegy lefokozódik áldozati halálában az áldozati állat szintjére. Lukács evangélistának az a beszámolója, hogy Jézus halálakor kettéhasad a templom kárpitja, és ezt a pillanatot követi Jézus felkiáltása: Atyám, kezeidbe teszem le lelkemet, s ezeket mondván meghalt, egy nagy titkot tár fel számunkra, és erről szeretnék néhány szót szólni.
A templom kárpitja az az alkalmatosság volt, amely már a szent sátor létesítésétől kezdve az isteni és az emberi világot elválasztotta. Minden vallásnak, minden olyan hitgyakorlatnak, akármilyen modern és kinyílt is, vannak bensőséges titkai. Ma ezt úgy éljük meg, hogy a hívők és a nem hívők között van valamiféle elválasztás. Ez talán a mi templomajtónk is ott kint, amely nyílik és becsukódik. Aki hívő bejön, aki nem hívő, kint marad. Az ajtó jelzi, hogy belül egy másik világ van. Talán ilyen jel az is, hogy a templomajtó hétköznap be van zárva, és csak istentiszteletre nyílik meg. Be lehet rajta nézni, meg lehet előtte állni, elcsendesedni, imádkozni, de ez a tér itt nem közönséges tér, nem hétköznapi tér. Nem mindennapos helye az életünknek. Még inkább így volt ez az ószövetség népével. A szentek szentje, ahol a szövetségládát, és a szövetségládában a szövetség okmányát, a Tízparancsolatot őrizték, mindenki elől elzárt hely volt. A mózesi törvényekből tudjuk, és erről beszél a Zsidókhoz írt levél is, egy esztendőben egy ember léphetett be, a főpap, hogy áldozati vérrel meghintse a szövetség ládáját, mintegy nagy engesztelő áldozatul az egész nép bűnéért. Egy évben egyetlen egyszer. Ilyenkor a főpap maga is gyarló, esendő ember lévén, mintegy önmagáért is áldozatot mutatott be. Ez a kárpit választotta el az abszolút szent világot a profán világtól. Ószövetségi történetek szólnak arról, hogy amikor egy-egy uralkodó illetéktelen módon behatolt, halálbüntetés vár rá, vagy amikor az öreg főpap, Éli megengedi a fiainak, meggyengülvén, megvakulván, hogy helyette menjenek be, és ők mutassák be ezt a nagy engesztelő áldozatot, az egész családra katasztrófát hoznak. Maga Isten szankcionálta, mert a szentet és a profánt kettéválasztotta.
De nemcsak ezt fejezi ki a szentélynek és a külső világnak az elválasztása, hanem valami mást is. És erről szól tulajdonképpen Lukács megjegyzése: az Isten és az ember világa is el van választva. Az ember bűnesete óta visszavágyakozik a paradicsomba, az eredendő ártatlanságba és igazságba, amelyben Isten teremtette. Vagy éppen megfordítva. Az ember utópiákat gyárt, és egy boldog béke-korról álmodik, ahol minden és mindenki békességben együtt él, nincsen szükség és ínség. Nos ezekből tudjuk, hogy Isten és ember világa el van választva. Nincs közvetlen bemenetünk Istenhez. Ó, igen imádságainkat felröptetjük, ó, igen, Isten nem hagyja el a világot, gondviselő kegyelmével felkarolja, hordozza, megtartja, és benne bennünket is, mégis tudjuk, hogy valahogy nem áll össze az egész. Mégsem olyanok vagyunk, mint ennek a teremtett világnak minden egyéb egyede. Nem olyanok vagyunk, mint a növények, akik megélik a maguk természetes életét, tenyésznek és elenyésznek, magjukból újra kelnek, s nem olyanok vagyunk, mint az állatok, akik továbbörökítik magukat. Az ember szellem, és ezért az ember boldogtalan, ha Alkotójával nincsen élő, bensőséges lelki-szellemi kapcsolata. Ez a kárpit ott, a templomban ezt a nagy emberi tragédiát fejezte ki. Isten és az ember között elválasztás van. Jól emlékszünk mindannyian a gazdag és a szegény Lázár történetére. A gazdag dőzsöl, jól él, irgalmatlan, könyörtelen. A szegény koldus Lázár még egy morzsát sem kap, a kutyák felnyalják előle a maradékot. Aztán a gazdag meghal, a pokolba jut, a szegény Lázár pedig Ábrahám kebelébe. S emlékszünk jól, felkiált a gazdag Ábrahámhoz: Ábrahám, atyám, engedd meg, hogy visszamenjek és elmondjam még öt testvéremnek, hogy változtassák meg az életüket, nehogy úgy járjanak, ahogyan én jártam. S akkor azt mondja Ábrahám: nem mehetsz vissza, mert nagy közbevettetés van, nagy szakadék van, nagy elválasztatás van. Szimbolikusan, kultikusan, a templom kárpitja ezt fejezi ki.
Ám Jézus halálával kettéhasad ez a kárpit. Mit jelent ez? Nem pusztán azt, hogy maga a világegyetem is belerendül Jézus agóniájába és halálába, nem pusztán azt, hogy fizikailag is nyoma és emléke marad az Ő halálának a világon, nem is azt, amit a középkor egyik nagyszerű teológusa sugallt, hogy Jézus megrepedő szíve a meghasadó templomkárpitban fejeződik ki. Ennél sokkal többet jelent ez, mondjuk ki: nagyszerűbbet. A kárpit azért volt ott, hogy visszatartson. A kárpit olyan volt, mint egy bezárt ajtó. A kárpit volt az akadály. A kárpitot nem lehet félrelebbenteni, a kárpiton nem lehetett átlépni. Isten és az ember között nemcsak szakadék van, amin át lehet bekerülni, nemcsak ajtó van, ami olykor-olykor mégis megnyílik, hanem fal is. És a kárpit megreped, az ajtó sarkától kifordul, a fal leomlik. Hogy ez mennyire igaz, azt húsvétkor értjük meg, amikor a tanítványok magukba zárkózva, rettegve és félve, azt sem tudva, mitévők legyenek, még Jézus halálától sokkolva együtt vannak, Jézus ajtónyitás nélkül megjelenik közöttük. Immár nincsenek falak, immár nincsenek akadályok. Immár Isten és ember között szabad az út. Ezért kellett Jézusnak meghalnia. Ahogy a prófétánál hallottuk: békességünknek büntetése rajta van.
Nem tudjuk ezt a titkot igazán a maga mélységében felfogni, kedves Testvérek. Talán csak valamit sejtünk belőle. Jézus felkiáltása: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet! - ezt fejezi ki. De hiszen Jézus mindig is az Atyánál volt. De hiszen értjük amúgy az ember megsötétedését is. Jézus itt járt közöttünk, Szentlélekkel, isteni hatalommal teljesen. S azt mondják ellenfelei: az ördögök ujjával űzi ki az ördögöket. Itt járt közöttünk, s szerette a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, a betegeket és a gyengéket. Gyógyító, megbocsátó irgalommal fordult a bűnösökhöz, s azt mondták róla: ímé a nagyétű és részeges, a bűnösök barátja. De hiszen megtanított bennünket arra, hogy Isten gyermekei vagyunk. Bizalommal imádkozhatunk így: mennyei Atyánk. S azt volt a vád ellene, hogy Isten fiává tette magát. Íme Isten Fia kiált: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. Vagyis kedves Testvérek, mégsem csak azt mutatja nagypéntek megrendítő története, hogy milyen sötét és vak az ember, mondjuk ki: milyen nyomorult az ember, aki a legszentebbet megtapossa, hogy az Isten szabadon nyújtja a szívét, az ember meg kiveri azt az Isten kezéből. Valami mást mutat ez! Azt a nagy titkot, hogy ennek így kellett történnie Isten akaratából. Erről jövendöl Ézsaiás próféta, mikor a szenvedő szolgáról beszél, és ezt fejezi ki Jézus szava: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Jézus halála Istenben történik meg. Nem rajta kívül, nem tőle távol, hanem magában Istenben. Mindez azt jelenti, hogy aki téged teremtett, aki téged megőriz, aki téged megáld, tudja, mit jelent szenvedni. Oly sokféle istent képzel az ember magának. De mindig erőset és hatalmasat. Vagy olyat, amit a felvilágosodás után a deisták elénk alkottak: nagy órás mestert, aki megalkotja a nagy művet, felhúzza, jár az rugóra, és a nagy óramű kattogása közben olykor még az angyalok csilingelése is hallatszik. Aztán néha-néha be kell avatkozni, egy kicsit megolajozni, egy kicsit felhúzni, s megy ez az egész szerkentyű a maga során. Nem így van ez, kedves Testvérek. Az Istennek a szenvedő és meghaló Jézus Krisztusban valóságos köze van hozzátok. Isten tudja, hogy mit jelent az, amikor az ember szenved. Isten tudja mit jelent az, amikor az ember vért verejtékezik haláltól való félelmében. Isten tudja, mit jelent vereséget szenvedni, alul maradni, áldozatot hozni. De nem a szó mai értelmében, ahogy mondani szoktuk: adok a magaméból valamit, vagyis odaáldozom. Az csak adomány. Áldozni azt jelenti: elveszíteni. Nem lemondani róla, hanem elveszíteni. Áldozni azt jelenti: valamit megöldökölni, valamitől megfosztódni. És Isten ismeri ezt. Tudja mit jelent, amikor retteg egy arcul ütött gyermek, mit jelent, amikor sír egy megalázott ember, s mit jelent az, amikor fogod valaki kezét, és a kezedben kihűl a keze, s nincs többé. Tudja mit jelent a fizikai fájdalom.
Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. Jézus, a Megváltó Istenben hal meg. Istenben szenved, Istenben hal meg, és Benne támad fel. Mert nemcsak annyi az Ő áldozatos halálának nagy érdeme, hogy az Isten már tud valamit és szolidáris veled. Hogy olykor esetleg megérzed azt is, hogy Isten még jobban szenved, mint te, hogy még fájdalmasabb, mélyebb a kínja, mint neked, magadnak. Azt is jelenti ez, hogy Isten új életet készít a számodra, ahogyan nem hagyta, hogy az Ő Szentje rothadást lásson, hanem harmadnapon feltámasztotta Őt halottaiból. S.C. Lewis, a nagy angol író szenvedésről szóló könyvében azt mondja: az különbözteti meg a szenvedést és a fájdalmat, hogy a fájdalmat elfelejtjük. Ki tudja már felidézni magát a konkrét fájdalmat, amikor beütötte lábát, fejét, térdét, hogy hogyan fájt, nem tudjuk visszaidézni, mert elmúlt, mert az idegek nem jelzik már, mert a biológikumunk már nem érzi. A szenvedést viszont mindig fel tudjuk idézni, az beleég a lelkünkbe. Az velünk van. Ha egyszer megaláztak, 30,40,50 évig hurcolod a lelkedben. Ha egyszer becsaptak, soha nem felejted el. Ha egyszer igazán sírtál valamiért, emlékezni fogsz rá, milyen keserű volt az a sírás. Isten is emlékszik örökkévaló módon Jézusnak erre a szenvedésére. Nemcsak a kínjára, hanem a szenvedésére. És ezért a szenvedésért kész neked megbocsátani. Így mondja Pál apostol a II. Korinthusi levélben: Isten az, aki megbékéltette magával a világot. Ezért tehát, mintha Istenért járnánk követségben, a Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Isten emlékszik a szenvedő Krisztusra, emlékszik rád is, ha szenvedsz, ha szenvedtél. Ám Istenben nemcsak emlékezés, hanem ígéret és jövendő is van. Váltságot kínál. Szabadulást a bűnökből, szabadulást a halálból, új életet a Krisztus Lelke által. S nemcsak valamikor a halál után, hiszen kettérepedt a kárpit. Az a boldog hit, az a nagy hatalom, az az igaz öröm, hogy te Isten gyermeke van, és halálon átmenvén tiéd lesz az élet, és ez már most a tiéd lehet. Már most elfogadhatod. Már most nyitva az út. Így mondja Jézus főpapságáról a Zsidókhoz írt levél, amikor bemutatja szenvedését, elmondja miképp nyílott meg általa Istenhez az út az ember számára: Járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez. Semmi nem zár el benneteket immár Istentől. Nem mondhatjátok, hogy falak, ajtók, bűnök, nyomorúságok, kvalitatív különbségek választanak el az Örökkévalótól, én nem mehetek. Ő már eljött, s neked utat nyitott. Azt olvassuk: Krisztus halála után, mikor megsötétedett az ég, a kereszt körül állók mellüket verve tértek haza. Olyan megrendülést éltek át, ami megváltoztatta az életüket. Azt kívánom tiszta szívemből ezen a nagypénteki estén, kedves Testvérek, mindannyiotoknak: Isten élő Lelke buzdítson, bátorítson, biztasson benneteket arra, szabad az út Isten kegyelmének trónusához. Immár vár benneteket, s tudja, kik vagytok. Ő maga hív benneteket, ismerve minden nyomorúságotokat, szükségeteket, s nála kész a kegyelem, a megbocsátás, a megtartatás és az új élet hatalma.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány esztendővel ezelőtt jelent meg egy amerikai bibliatudós tollából egy könyv, amelyet a szerző egyfajta végrendeletknek szánt, s valóban, azóta ő maga már meghalt. Ez a tudós ebben a könyvben foglalja össze, hogyan látja a XX. század végét,  az emberiséget, a keresztyén kultúrát, a hitet. Őszintén meg kell mondanom, könyve nem könnyű olvasmány, sok keserű, bár nagyon igaz megjegyzést tesz korunk elesett állapotáról, a hitetlenségbe jutott emberről, az Isten ellen fellázadó civilizációról, és arról, hogy miképpen ássa a maga sírját a mi nyugati kultúránk. A könyve azonban különös módon fejeződik be. Egy rövid iskoladrámát ír a szerző – ez egy régi, középkori műfaj, egykor lelkipásztorok, iskolamesterek készítettek iskoladrámákat, melyeket a növendékék betanultak és nagy ünnepeken előadtak – de ennek az iskoladrámának csak két szereplője van: a meghalt Jézus a sírban és a Sátán, aki Őt még egyszer, utoljára, feltámadása előtt megkísérti. A szerző meggyőződése, hogy nem akkor értek véget Jézus kísértései, amikor meghalt a kereszten, hanem – Péter apostol leveléhez igazodva, aki azt mondja, hogy Jézus Krisztus alászállott és a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált -, nos hát ott még, holtában még egy nagy kísértésnek tétetik ki. A Sátán azzal kísérti Jézust, hogy elmondja neki, milyenek lesznek majd tanítványai. Azok, akiket majd megdicsőülése, mennybemenetele napján magukra hagy, akik majd Pünkösdkor átélik a nyelvcsodát és elindulnak, hirdetik az evangéliumot. Milyenek lesznek? Esendők és gyarlók lesznek ezek a tanítványok. Milyen gyáva volt Péter, és milyen gyáva lesz mindigis. Milyen ostoba volt a firtató András és milyen ostoba lesz mindig. S mondja tovább a kísértő: látod, ott tanul Jeruzsálemben egy Saulus nevezetű rabbinövendék, a Benjámenita nemzetségből, ő majd elcsavarja és meghamisítja az Evangéliumot, eltorzítja az igaz keresztyénséget. Aztán ezek a tanítványok sok alkalommal el fogják árulni a Krisztus ügyét, később szakadások lesznek közöttük, majd visszaélnek százszor és ezerszer a Krisztus nevével, majd egyszerűen olybá tűnik a világ, hogy semmi sem változott, hiába való volt az áldozat, hiába való volt a kereszt, nem érdemes feltámadni.  Így mondja a kísértő: csak ugyanarra fogsz feltámadni, amire testet öltöttél, ugyanazt fogod látni majd a mennyek trónusáról, amit láttál köztünk a földön járva – kössünk szövetséget, alkudjunk meg, együtt meghódítjuk a világot.
Iskoladrámáról van szó, kedves testvérek, de igen különösen fejezi be a szerző a könyvét: Jézus csak annyit felel a kísértőnek: Nem ismered az Írásokat! Mint ahogy első kísértésekor is,  Jézus mindig az Írás helyeivel felelt. Persze, érezzük jól, maga a szerző nem biblikus módon, nem a Bibliát idézve írta ezt az iskoladrámát, hanem a mai ember kétségeit adja a kísértő szájába: tényleg változott a világ, tényleg lehetséges e világon valamit alakítani, tényleg jobbak lettek az emberek és különbek vagyunk mi, mai tanítványok, mint voltak az első tanítványok? Hát nem ugyanolyan gyávák, kicsinyesek, kisszerűek, irigykedők és veszekedők, civakodók vagyunk, nem annyiszor és mindannyiszor elárultuk mi is a Krisztusnak az ügyét, hát nincsenek közöttünk szakadások, és nem csűrjük-csavarjuk az Evangélium egyszerű, lélekemelő, szabadító igazságát? Ment előre a világ, változott a világ? – kérdezi a kételkedő ember.
A feleletet, kedves testvérek, a feltámadás napján megkapjuk máris. Abban a történetben, amit János evangélista mond el, újra meg újra úgy állítja elénk az első húsvéti eseményt, ahogy az efézusi levél igazsága is fölfénylik benne. Pál apostol arról beszél, hogy mi magunk is engedetlenség alá voltunk rekesztve, az engedetlenség gyermekei közt forgolódtunk, testi kívánságokban élve a test akarata parancsolt nekünk, és emberi természetünkben a harag fiai voltunk minden másban is. De a bőkezű Isten irántunk való szeretetéből irgalmasságot gyakorolt, és minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített, együtt a Krisztussal. Milyen megelevenítés tanúi vagyunk feltámadás napján? Az a történet, amit János evangélista elénk állít, s amelyben bemutatja János és Péter a találkozását az üres sírral, már erről a megelevenedésről tanúskodik.
Két tanítványt látunk magunk előtt, s most engedjétek meg, hogy előbb ezt a két tanítványt jellemezzem röviden az evangéliumok alapján. Nem a megszokott módon, azokkal a klisékkel, ahogyan szoktuk mondani, hogy Péter ilyen, János olyan, András emilyen, Jakab amolyan – már amannyit tudunk ezekről a tanítványokról –, hanem a húsvéti történet alapján. János apostol fizikai értelemben is, koránál fogva is a gyorsabb, de lehet azt is mondani, hogy szellemi értelemben is ő a gyorsabb. János gyorsan és hamar felfogja a dolgokat. Nem véletlen, hogy az ősegyházban János evangélista szimbóluma a sas volt, hiszen mintegy magasról látta a dolgokat. A gyors felfogású emberek ilyenek, ők egy pillanat alatt átlátják az összefüggéseket, s mintegy madártávlatból szemlékik a viszonyokat. S ez most fizikai értelemben is kifejeződik: igen, ő a fiatalabb, s amikor Mária Magdaléna jelentése nyomán kifutnak a sírhoz, János hamar-hamar megelőzi Pétert, előbb odaér a sírhoz. Ám tiszteletben tartja a rendet, ő csak betekint a sírba, de nem lép be. Mintha a teljes jellem bontakozna ki, az evangélista valahogy mindig hátrább lép életkoránál, tapasztalatlanságánál fogva is, pedig ő az, akit az Úr szeret, pedig ő a gyorsabb, ő a jó-felfogású. Még a bibliai kánonban is előbb állnak Péter levelei, mint János levelei. János betartja a sorrendet. Egy gyors felfogású, mindent hamar belátó tanítványról van szó, aki azonban a döntő pontokon megáll, szinte megtorpan, és bevárja a tekintélyt. Péternek kell mégiscsak előbb érkeznie. Ő hamar utol is éri Jánost, ezért most róla is hadd szóljak néhány szót.
Péter, mint jellem, sokkal bonyolultabb, és csak rétegzettebben írható le, de több történet és több utalás is olvasható róla az evangéliumokban, sőt még az Apostolok Cselekedeteiben is. Most csak egy szóval jellemezem Pétert: Péter a bátor. Igen, bármilyen furcsa ez, tegnapelőtt még ő volt a gyáva. Ám de azt hiszem, hogy az a gyávasága is, a Krisztus-tagadása is a bátorsága büntetése volt. Ő volt bátor a tanítványok közül, hogy elmenjen a főpap udvarába. Ő volt bátor arra, hogy a Gecsemané kertben kirántsa a kardot és odacsapjon. Ő volt bátor arra, hogy amikor hánykódott a hajó, s Jézus a vízen járt, egyetlen tanítványként azt mondja: Mester, parancsold, hogy én is a vízen járjak. Ő volt bátor egyedül a tanítványok közül azt mondani, - mikor Jézus jövendő halálát jelentette - hogy Mester, én oda megyek, ahova Te mész, és kész vagyok Érted meghalni. Ő volt bátor. Igen, igen, kedves testvérek, tudom, emberi módon bátor Péter. Úgy ahogyan mi vagyunk bátrak, egy-egy nagy nekiindulásra, egy-egy nagy nekibőszülésre, egy nagy nekilendülésre. Most Péter bátorsága abban jelenik meg, hogy az emberben élő ösztönös félelmet legyőzve, egy határozott mozdulattal belép a sírba. Semmi megfontoltság nincs ebben, ahogyan korábban is, megannyi alkalommal láttuk már. Péter mindig utólag gondolkodik el a dolgokon,  amikor már bekövetkezett a baj,  amikor már szinte nem lehetett semmit visszacsinálni – s most is, egyetlen gyors mozdulattal belép a sírba.
Emberi jellemek ezek: egy gyors felfogású, mindent hamar átlátó, és mégis valamilyen módon tartózkodó ember – ez János, és egy bátor, miden korlátot, gátat ledöntő, határozott, erős akaratú valaki, aki nagyon gyakran, éppen ezért megfontolatlan is – ez Péter.
Mondhatnánk, kedves testvérek, nem olyan nagy hibák ezek, nem olyan nagy jellemfogyatékosságok! Ám ha melléjük állítjuk párba azt, ami bennük végbemegy majd ezek után, akkor értjük, hogy ezek az emberi képességek vagy erények mégiscsak újjászületésre szorulnak, s ez az, amiről az apostol az efezusi levélben beszél: Isten minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített, együtt a Krisztussal. Mi történik Péterrel, amikor belép a sírba? Lukács evangélista jegyzi fel „s Péter elcsodálkozott”. Azt hiszem, a bátor embereket éppen ez jellemzi a legkevésbé, hogy megállnának egy pillanatra, megrökönyödve és elcsodálkozva. A bátor ember mindenen keresztülgázol, a bátor embert soha semmi nem tartóztatja fel. S a bátor ember inkább összetörik, megsemmisül, vagy visszahull saját elhamarkodottsága, bátorsága, gőgje, kivagyisága okán visszavettetik oda, ahova elindult vagy olyan lehetetlen helyzetekbe viszi bele magát, amiből nincs menekvés. A bátor ember nem csodálkozik semmin, legfeljebb önmagán ámuldozik, hogy milyen bátor. Péter csodálkozik, megérinti valami, meghökkenti, megállásra készteti a feltámadott Jézus hatalma és ereje, a feltámadás csodája. Lukács evangélista kifejezése szerint ez a csodálkozás félelemmel teljes, lenyűgözött csodálkozás. A mindenen átgázoló Péter egyszerre csak úgy áll előttünk, mint egy kisgyermek, aki a száját tátja és nem ért semmit.
Jánosról pedig azt olvassuk János evangéliumában, hogy aztán Péter után ő is belépett és látta azt, amit az asszonyok elmondtak, hogy csak a leplek vannak ott, a sír üres, s ezt mondja önmagáról az evangélista: „János pedig látott és hitt”. Ez is a jellem megváltozását jelenti, mert tapasztalatból tudjuk, hogy a gyors felfogású emberek a legkevésbé hajlamosak arra, hogy higgyenek. Milyen nehéz egy értelmes, intelligens embert a hit útjára vezetni, hiszen csak ránéz a hittérítőre, a prédikátorra, a bizonyságtevőre, papra, a gyülekezetre, és pillanatok alatt megállapítja azt, hogy ezek is csak kisszerű emberek, beszélhetnek ezek nekem Istenről, Isten hatalmáról, meg Isten szeretetéről, látszik rajtuk, az életükben, a dolgaikban, hogy kik is ők valójában. Egy értelmes ember számára azért olyan nehéz megmutatni a hit útját, mert mindent az ész világosságába akar állítani – hogyan is hinne hát, hiszen őt az értelem mozgatja, mégpedig rendkívül gyorsan. S mit lát János? A feltámadott Jézust látja? Csak az üres sírt látja. Látott és hitt.
János evangélista megjegyzése szerint mindez azért következik be, mert még nem ismerték az Írásokat. Ez nem azt jeleni, hogy soha kezükben Isten igéje ne lett volna, soha magyarázatot abból ne hallottak volna, hiszen Jézus se tett mást, minthogy végestelen-végig magyarázta nekik az Írásokat, még majd feltámadottként is magyarázza az Írásokat az emmausi tanítványoknak – Jézus Biblia-magyarázó is volt. Dehogynem ismerték az Írásokat, csak ezt az összefüggést nem látták még. Ezt az összefüggést  az ember csak akkor látja, amikor Isten Lelke megérinti. Néhány évvel ezelőtt egy kedves gyülekezeti tag nyersen fogalmazva szememre lobbantotta: „Tiszteletes Úr, az Igét csak az érti meg, akit Isten Lelke újjászült”. Minden eszem tiltakozott ellene, ne tessék már  ilyet mondani, hiszen olyan egyszerű gyermeki világossággal van megírva minden a Bibliában! De ő nyilván nem így értette. Úgy értette, ahogy itt áll ebben a történetben, úgy értette, ahogy Kempis Tamás mondja az Imitatio Christi-ben: Isten igéjét ugyanazzal a lélekkel kell olvasni, mint amelyikkel megírták. Nem értették még az Írásokat, de ott, a nyitott sírban megnyílt a szemük és megnyílt a lelkük. Ez a nyitott sír csodája. Elkezdődött az ő újjászületésük is, elkezdődött az ő megváltozásuk is. Péternél, a bátor, határozott, mindenre egyenesen rászaladó embernél azzal kezdődött, hogy megállt és csodálkozott. Jánosnál, a mindent egy pillanat alatt felfogó, belátó és megértő embernél azzal kezdődött, hogy hitt. S ez a kettő valójában nem is különbözik egymástól: hinni és csodálkozni, csodálkozni és hinni, Isten nagyságos dolgain megrendülni és átélni, hogy miképpen emeli fel a szívünket, ez voltaképpen egy és ugyanaz. Az amerikai tudós, aki ebben a búcsúkönyvében még egyszer, utoljára oda állítja szemünk elé Jézust és a kísértőt, azt írja, hogy Jézus nem felelt a kísértőnek, csak az Írásokra utalt. S az Írásokban azt látjuk: megváltozhatnak az életek. És ez a mi reménységünk, kedves testvérek. Ez a nagy húsvéti reménység: az ember megváltozik. Ahogyan meg tudott változni Péter, ahogyan meg tudott változni János, ahogyan a Krisztus igazi tanítványai mindig is azért voltak a Krisztus tanítványai, mert megváltozott életű emberekké lettek, úgy hisszük és reméljük, hogy a ma embere is meg tud változni, mert minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, most megelevenített együtt a Krisztussal. Meg tudunk változni reménységre, élő hitre és legfőképpen igaz szeretetre. Adja Isten Szent lelke mindannyiunknak ezt a húsvéti érintést, csodát, Lelke által való betöltekezést, hogy Krisztussal együtt a mi életünk is megújuljon, megelevenedjen új életre, igazságra és szeretetre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, a felolvasott történet, mint megannyi más története az evangéliumoknak, amikor Jézus a tanítványoknak valamit parancsol, rájuk bíz, kér tőlük, egyetlen egy szóval is összefoglalható: vezetettség. Úgy kell a tanítványoknak elmenniük, valamit megtenniük,  hogy Jézus csak néhány egyszerű instrukciót bíz rájuk: néhány jelet fognak majd látni, néhány eseményhez igazodva kell engedelmeskedniük, és aztán - ha ők engednek -  kibontakoznak a dolgok. Azt tudom mondani, hogy a felolvasott történet, s benne a kérdés, hogy mit jelent cselekvő módon Jézus tanítványának lenni, egyidejűleg korszerűtlen, s ugyanakkor páratlanul mai történet. Azért korszerűtlen történet ez, mert a mai ember ilyen meghagyások nyomán nem indul el. Ha valakit megkérnénk, hogy tegyen meg nekünk valamit, s csak annyira igazítanánk el, hogy menjél le a Királyhágó térre, ott majd találsz egy embert, aki a bevásárló szatyrában egy liter zacskós tejet visz, kövesd őt, s ahova megérkezik, kérdezd meg a házigazdát, hova kell menned, bizonyos, hogy ő széttárná a kezét és azt mondaná: na de, melyik az az ember, aki a tejet viszi a szatyrában, mert lehet, hogy kettőt fogok látni. Vagy a virágvasárnapot lefordítva, ha arra kérnénk valakit, hogy menjen be a városba, talál egy szamarat, oldja el a vemhét, hozza el, s ha kérdi valaki, hogy kinek kell, mondja csak, hogy a Mesternek, rögvest jönne a felvetés: jó, jó, uram, de ott áll tizenöt autó, melyik Skodát hozzam? A mai ember precizitása, aggodalmaskodása nem engedi, hogy ily módon bízza rá magát a dolgokra.  Mindannnyian értjük, hogy amikor a valamit meg kell tenni, el kell készíteni, azok az egyszerű instrukciók, amiket Jézus hozzáfűz parancsához,  a mai ember számára nem elegendőek. A mi életünk ennél bonyolultabb, és szervezettebb. De éppen ezért a mai ember is ámulattal tekinthet bele a történetbe, mert életünknek éppen az az egyik nagy nyomorúsága, hogy túlszervezett. Minden a helyén van, minden el van magyarázva. Mindenhez részletes használati utasítást kapunk. Az egész életünk szabályokkal, rendelkezésekkel, útmutatásokkal van körbevéve, és úgy érezzük, hogy végtelenül szűkös a világunk. Szinte nincs mozgástérünk. Alig-alig van idő és mód arra,  -  művészetből kölcsönzött kifejezéssel élve -  hogy improvizáljunk, hogy úgy tekintsünk életünknek egyik-másik szakaszára, hogy abban szabad tér van, s majd eldöntjük, ha odaérkezünk, hogy megteszünk-e valamit, vagy nem.
Ám a történet mégis modern, húsbavágó, mert miközben a mai ember ebben a  véghetetlen bezártságban él, miközben élete, gondolkodása, dolgai szabatosan, formára, mintára szabva be vannak szabályozva,  aközben azt is átéli, hogy véghetetlenül tágas, határtalan a világ. Nem tudjuk a világegyetemet sem tapasztalatilag, sem gondolatilag fölfogni. Érkeznek a tudósítások a Marsra elküldött űrszondákról, s a lelkes tudósok már azt magyarázzák, hogyha tényleg vizet találtak ott, akkor mégiscsak volna valamiféle életlehetőség a Marson. Máris olvastam egy lelkendező beszámolót, miszerint hamarost telepesek fognak a Marsra menni, fölépül egy új világ, az emberiség egy lakhatóbb világba fog elköltözködni. Ime, az unokáink marslakók lesznek. Lám, mosolygunk, hisz nem tudjuk ezt gondolatilag sem fölfogni. Amikor azt halljuk, hogy véghetetlen az univerzum, s számokban kifejezhetetlen erővel tágul, akkor a maga kis szűkös világába bezárt ember megszeppen, már fantáziával sem tudja ezt fölfogni. Emlékszem gyerekkoromban nagy rajongással olvastam Verne Gyula és Jókai Mór fantasztikus regényeit. Ott még Utazást a Holdba, a romantikus tájleírásokat, Erdély vadvirágos vidékeit, vagy valahol Afrikát még a gyerek is el tudta képzelni. Ma azonban az ember  szorong, mert már nem  tudja elgondolni a világegyetemet. Miközben életét rendkívül szigorú szabályok rendezik, aközben kiszolgáltatottnak érzi magát, a holnap mégiscsak sok kétséget hoz a számára. Egyszóval amikor azt mondjuk erre a történetre, hogy a Krisztus tanítványainak a vezetettsége jelenik meg benne, akkor távol is van tőlünk ez, és közel is van hozzánk. Én azt szeretném, ha ez a távolság csökkenne, s megéreznénk, hogy ma sincs másképp: aki a Krisztus gyermeke, annak rá kell bíznia magát mesterére, hagynia kell, hogy vezesse őt. Három olyan vonatkozást emelek ki a történetből, ami segít ezt közel hozni.
Egyrészt Jézus egész élete, tanítványai Jézus-követése, maga a tanítványság is a törvény vezetése alatt áll. Azt mondja Lukács a bevezetőben: Eljött pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kellett öletni a húsvéti báránynak. S itt ez a „kell” a fontos. Ha Jézus és tanítványai közös életét ebből a szempontból tanulmányozzuk, csak azt mondhatjuk: Jézus és tanítványai törvénytisztelő emberek voltak. Nem az volt a jézusi program, hogy elérkezett a szent szabadság órája, és mostantól kezdve semmi sem kötelező. Éppen ellenkezőleg. Ha a Hegyi beszédet végigolvassuk, megrettenünk Jézus szigorától. Azt mondja: ha valaki azt mondja atyjafiának, "bolond", méltó a gyehennára. Bizony mondom nektek, aki csak gondolja... Azt mondja a törvény,  hogyha valaki vétkezett, bizony méltó a kárhozatra. Én pedig azt mondom nektek, hogyha valaki kívánság okáért rátekint…, már méltó az ítéletre. Lehetetlenül megszigorítja Jézus ezt a kell-t. Hiszen a törvény azt üzeni: Kell! Így kell! Nem szegheted meg a törvény szabályait, mert azzal a másik és a magad életét is veszélyezteted! Kell! Ugyanez áll azokra a törvényekre is, melyek Isten szeretetét, Isten szabadítását, Isten gondviselését fejezték ki. Mi a páskavacsora? Végülis csak  egy szertartás. Kell az? Ugyan, mi történik, ha valaki nem ünnepli meg a páskát? Mi történik, ha valaki elmulaszt ilyen vagy olyan rítust vagy szertartást? Mi múlik azon? Az élet megy tovább. Attól nem lesz jobb idő, attól nem lesz több termés, nem lesz színesebb az élet. Bizony, mondhatta ezt a régi világ embere is.  Mi múlik rajta? Az múlik rajta,  hogy elmarad az Isten kegyelmének meghirdetése. Amikor engedelmesek vagyunk Isten törvényének, nem azért tesszük, mert jó gyerekek akarunk lenni, vagy, mert stréberek vagyunk. Nem azért tesszük, mert úgy kalkulálunk, hogy jobb megtenni, mint elmulasztani, mert megtenni mindig jobb, mint mulasztani. Biztos, ami biztos.    Egyáltalán nem ez derül ki a felolvasott történetből. Nem azt mondja Jézus a tanítványoknak: Menjünk, ünnepeljük meg a páskát, biztos, ami biztos, ne lógjunk ki a sorból. Hanem azt mondja: Vágyva vágytam veletek elkölteni! Vágyva vágytam, hogy a szertartás, a törvényben előírtak kiábrázolják számotokra Isten kegyelmét. A törvény által vezettetni azt jelenti, hogy engedelmességben megtapasztaljuk,  Isten kegyelmét.
S ha valamire szükségünk van ebben a mi rettenetes, kegyetlen világunkban, az éppen az Isten kegyelmének átélése. Isten világában rendelkezésünkre áll a szeretet szabadsága, vagy  - ha szabad ezt mondani -  Isten nagylelkűsége. Az ember olyan világot épít, ahol ugyan minden a helyére kerül, mindent paragrafusok, előírások, rendelkezések szabályoznak, csak éppen azt nem éljük át,  hogy Isten szabad életrendet adott, vagyis a rend nagylelkű Isten ajándéka. Mennyi embert, intézményt ismerünk, akiknél vagy ahol azt látjuk, hogy mindent precízen betartanak és betartatnak, de nincs benne köszönet. Ismerek én is olyanokat, akik fölényes és kéjes vigyorral tartatják be a törvényt, s uralkodnak ezáltal a másik emberen, tapossák el ezáltal a másik embert. Igazuk van, hogy a törvényt betartatják? Igazuk van. Annak meg kell lenni, különben összedűl a világ. S mégis úgy érezzük, valami nem stimmel, valami baj van ott. Valahogy rossz az egész.
A Jézus tanítványainak Isten törvénye által való vezetettsége azzal a csodával jár együtt, hogy az ember megérzi, átéli az engedelmesség jó ízét. S ha valamire, akkor erre hallatlan nagy szüksége van Isten gyermekeinek. Ugyanis azt látjuk az egyik oldalon, hogy vannak, akik engedelmeskednek, de fogcsikorgatva, telve ressentiment-al, haraggal, méreggel, s aztán odacsapják, megcsinálják, amit kell. A másik oldalon meg csupa vidám embert látunk, de azok hírből se ismerik az Isten törvényét, csak sodródik, örvénylik a világ valami elveszés felé.
Másodszor azt szeretném a történetből kiemelni,  , hogy nemcsak a paragrafusokban, rendelkezésekben, szabályokban leírt törvény vezetheti és vezeti az embert, hanem a szolidaritás is, az a tény, hogy egy közösséghez tartozik. Mit mond Jézus? Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék. Veletek… mielőtt én.
Megrendítő, hogy Jézus útja sohasem magányos út. Jézus a megváltás nagy művét végzi, s az utolsó pillanatig kéri tanítványait: Maradjatok velem! Kívántam veletek megenni. S most is azt látjuk ebben a történetben,  - melynek romantikusan és talányosan el lehetne részletezni a különböző momentumait -  elmegy két tanítvány, János és Péter, találkoznak egy atyafival bent a városban, aki viszi a vizet. Nem tévesztik el, ez is csoda. Aztán elmennek ahhoz a házhoz, ahova a vízhordó megy, beszélnek a ház gazdájával, ő megmutatja az elkészített termet, amit ők szépen berendeznek. Jönnek a többiek, és kezdődhet a páskavacsora.
Olyan összjátékra van itt szükség,  hogy semmi bizonytalanság, semmi kétség ne legyen, s szinte csak azt lehet mondani, úgy kell a két tanítványnak előkészíteni mindent, úgy kell improvizálniuk a lépéseiket, a mozdulataikat, a szavaikat, hogy közben minden a helyén van. Minden meg van szervezve. Csodálatos összhang van itt. Tudós egzegeták magyarázzák, hogy voltaképpen minden meg volt már beszélve, itt csak jeladások vannak, afféle visszacsatolások: nevezetesen az atyafi a korsó vízzel, a bekopogtatás: "A mesternek van szüksége rá". Ezek jelszavak, kódok, mondják a szövegmagyarázók: Jézus már előre megszervezett és megrendezett mindent. Igen, van ilyen is. Amikor valakit meg akarunk ünnepelni, s szinte összeesküvés szerűen szervezzük az ünneplését. Megvan az ajándék, megvan az ünnepség, megvannak a különböző mozzanatok, csak éppen az érintett nincs beavatva. A sarki fűszerestől kezdve mindenki tudja, hogy nagy dolog készül, csak az érintett nem, hogy nagy legyen a meglepetés. Mennyi munka, odafigyelés, törődés kell ehhez. De aligha mondhatnánk, hogy ez a történet tanmese lenne, hogy János és Péter okuljon, milyen jó dolog a Jézus tanítványának lenni, szavának engedelmeskedni, mert lépésről lépésre mindent úgy fognak találni, ahogyan Jézus megmondta előre, merthogy meg is volt ez szervezve. Ám azt mondom és állítom, hogy a Jézus tanítványai ezerszer és tízezerszer átélhetik ezt a boldog tapasztalatot, hogy úgy lesz, ahogyan Ő megmondotta volt. Úgy lesz, mert a tanítvány sem magányos ember. Úgy lesz, mert a Jézus közössége olyan összetartást jelent, olyan megszervezettséget ad, olyan egymással törődést hoz magával, hogy a mester akarata és szava szerint lesznek a dolgok.
Ráadásul  - és talán most ez a döntő dolog, amit szükséges kiemelni -  a két elküldött tanítvány a mester nevében jár el, de egy közösségért. Merthogy a páskavacsora asztali közösség. Ha a mai ember vezetettségre vágyik, vagy még egyszerűbben szólva, ha arra vágyik, hogy élete eliszamosodott dolgaiban odataláljon, ahova elindult, meg tudja tenni, amit tervbe vett, bizony jó dolog, ha rá tudja bízni magát a közösségére, s engedi, hogy a közössége is vezesse őt, a közösségének az ügyei, a céljai, a feladatai és az érdekei vezessék.
Nagyon szükséges ezt a mai világban hangsúlyozni, mert a mai világ varázsszava, csábítása csak az egyes embert szólítja. Ma amicsak a közösség-elvűségbe tartozik, így a család, a baráti, a munkahelyi közösség, a gyülekezeti közösség, a nemzeti közösség, egy lassú, de erőteljes eróziónak van kitéve. Egyre kevesebb az erejük. Azt vesszük észre a gyerekeinken, hogy miközben a kamaszkoruk megnyúlik, és immár úgy a huszonöt-harmincadik életkornál ér véget, s csak aztán kezdődik a felnőttkoruk, sőt sokan huszonéves korukig gyerekek, aközben egyre több önállóságot és jogot követelnek maguknak. Én ezt értem is, meg nem is. Amíg gyerek a gyerek, addig az anyja mondja meg, hogy mi lesz ebédre, a szülők mondják meg, hova fog iskolába járni, mikor kell lefeküdni, mennyi lesz a zsebpénze, de tessék merni ezt egy huszonéves gyerek esetében megpróbálni. De ez a huszonéves gyerek azért még mindig gyerek, még mindig otthon ül a kemencesutban. Még mindig hazafut, ha baj van. Szörnyű feszültség ez, és azt hiszem, hogy ebben a feszültségben a közösség áll lesz vesztédre.
Liberális filozófusok prelegálnak arról, hogy beh jó lesz majd, ha eljön az a korszak, amikor az úgynevezett éjjeliőr-állam valósággá lesz. Sosem fogunk az állammal találkozni, ahogy az éjjeli őrrel sem találkozik soha senki, csak hallja, hogy tizet ütött már az óra, térjen minden nyugovóra... Mi már olyan felnőttek, önállóak leszünk, hogy nem lesz szükség államra, eljön a minimális állam kora. Én hozzáképzelem ehhez az utópiához a minimális iskolát, a minimális családot, a minimális egyházat, a minimális nemzetet, minden minimális lesz, egyiket sem fogjuk sose látni. Úgy lesznek, hogy nem lesznek.
Valójában azonban szörnyű birkózás folyik a nyugati civilizációban, és az ige most abban győz meg bennünket, hogy boldog megtapasztalás lehet, amikor az embert a közösség érdekei, a közösség szempontjai is vezérlik. "Veletek kívántam megenni a húsvéti bárányt, mielőtt én szenvednék." Jézusnak a passióig vezető útja tanítványi közösségben zajlik. Bár passiója az Ő szenvedése lesz, az Ő egyedi sorsa lesz, mégis közösségben zajlik le.
Harmadsoron, ebben a történetben vezetettséget látunk abban is, amit így lehetne megfogalmazni: beteljesedés általi vezetettség. Mit mond Jézus? "Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, mígnem beteljesedik az Isten országában." A törvény vezetése, a közösség szolidaritásban való vezetése  - ha jól értjük, ha ez a törvény az Isten törvénye, ha ez a közösség az Isten népe -  egyfajta beteljesedés felé halad. "Bizony mondom néktek, nem eszem ebből soha többé, mígnem beteljesedik az Isten országában." Mi teljesedik be? Elfogyasztják a páskavacsorát. Mint annyi éve már, száz éve, ötszáz, ezer éve sőt azóta is a szertartás megtörténik. A szertartás teljesedik be? A szertartás titka az, hogy újra meg újra meg kell ismétlődnie. Azért rendeltettek, azért vannak, hogy újra meg újra szemünk előtt legyenek, újra meg újra részesedjünk belőlük, újra meg újra emlékeztessenek minket, megújítsanak bennünket. De mi az, ami beteljesedik, vagy   szó szerint fordítva a görög kifejezést:  elérkezik  a céljához? A páskavacsorának, az Isten egykori szabadítására való emlékeztetésnek célja van az Isten országában. Ez pedig az Isten kegyelmének a teljessége. "Bizony  - mondja Jézus -  én ezt már többé nem eszem mindaddig, amíg rajtam és bennem az Isten országában be nem teljesedik." Mert Ő a megöletett bárány. Mert Ő az az áldozati bárány, aki által és akiben Isten elvégzi a nagy szabadítást. Ide vezettetnek el a tanítványok.
És Jézusnak ez a szava már túlmegy a konkrét eseményen, túlmutat azon, hogy valamit Jézus mond, és az úgy lesz: Menjetek be, lesz egy vízhordó ember, elvezet benneteket egy házhoz, ott majd mutatnak nektek egy termet, azt majd ti berendezitek és elfogyasztjuk a páskavacsorát. És ez így is lett. Kell ennél több?
Bizony, elég lenne, gondoljuk mi is sokszor, ha kapnánk Istentől néhány ilyen instrukciót: most pedig istentisztelet után menj el ahhoz a barátodhoz, aki már három éve vár. Kopogtass be hozzá. Ki fogja nyitni az ajtót, s ott lesz az asztalán egy üveg bor, amit arra az alkalomra készített, amikor te meglátogatod őt. Így lesz, meglátod. Elmegyünk, bekopogtatunk, s úgy lesz. Ez fantasztikus. Bizony, mennyi olyan vezetést tapasztalunk meg, amikor engedünk Isten útmutatásának, és aszerint lesz. Nemrégiben kezembe került egy könyv, egy amerikai szerző írta. Amerikai. Azért mondom most szándékosan, hogy amerikai, mert ezt a mentalitást jórészt a mennyiségi elv határozza meg. Leír a könyv egy ilyen megtapasztalást, majd hozzáad egy kis módszertant, és arra buzdít, hogy gyakoroljuk magunkat ebben, s majd meglátjuk, milyen sokszor, mindig, minden alkalommal úgy lesz ez.              Milyen modern ez, kedves testvérek! A mai embert mi érdekli? Az, ami működik. Ami nem működik, azt kivágjuk a szemétbe. Nem őrizgetjük. Hol vannak már azok a régi öregek, akik sufniba, pincébe, padlásba rakják az elromlott, vagy nem működő, vagy kevésbé működő dolgaikat?! Én ismertem még Bihari úti papságomban a szomszédból egy öreg bácsit, akinek a pincéje tele volt száz éve nem működő és semmire nem használható dolgokkal, de ő mindig azt mondta: "elteszem, hátha jó lesz még valamire". A mai generációt nem hatja át ez az eszmény. Működik vagy nem működik!? Nem működik, kidobjuk! Most a lelkészi hivatal is bajba került a múlt héten, mert elromlott a számítógép, s kellett valami hivatalos, sürgős levelet írni, de már nincsen írógépünk, mert azt már kiraktuk, minek is az már, itt vannak a korszerűbb eszközök. Na most akkor mitévők legyünk? Nos hát, kedves testvérek, itt van egy történet, működik! Milyen modern! Milyen nagyszerű! Aztán majd jön a következő, és az is működik. Meg a harmadik, és az is működik. De csak úgy önmagában, de csak úgy magába bezárva.
A Krisztus gyermekeinek a vezetettsége a konkrét eseményen és dolgon is túlvisz bennünket. "Bizony nem eszem többé veletek ebből, amíg be nem teljesedik az Isten országában." Túlvezet a konkrét eseményen, túlvisz azon, ami megtörtént. És, ha valamiért,  ezért érdemes vezettetni az Isten által. Nem azért, hogy működő elvekhez, módszerekhez jussunk, esetleg valami kiegészítő segítséghez az egyébként jól megszervezett világunkban, hanem azért, hogy a szó valódi értelmében transzcendáló, vagyis meghaladó, magán túlmutató, túlnyúló, az isteni végtelenségbe belenyitó momentumot megtapasztaljuk.
Kik az Isten gyermekei? Nem azok az Isten gyerekei, nem azok a Jézus tanítványai, akik a legjobban működő dolgokkal és elvekkel föl tudják ruházni ezt a világot. A mai világ módszertana, fölfogása szerint mi nagyon ódivatúak vagyunk. A mi elveink nem tudják a mai világot működtetni, mondja a mai kor gyermeke. Mi korszerűtlenek vagyunk. Már-már le is tesszük a fegyvert, már-már föl is tesszük a kezünket, s megadjuk magunkat, és azt mondjuk, tényleg korszerűtlenek vagyunk. Tegnapelőtt beszélgettem egy német teológiai professzorral, akit most tüntettek ki Debrecenben. Azt firtattam, hogy mi a helyzet Németországban a keresztyénekkel. Ő azt mondja, hogy nagy a baj, mert állandóan modernek akarnak lenni, folytonos fölzárkózási kényszerben vannak. S már azt se tudják, hogy kik ők, azt se tudják, mit akarnak, csak mindig hatékonyak akarak lenni.
Ne adjuk meg magunkat, kedves testvérek. Nem rossz dolog, ha tudunk a mai kor gyermekéhez szólni. Nem rossz dolog, ha önmagunkon is fölismerjük, hogy önmagunk kortársai vagyunk. Nem kell nekünk középkori csizmában, meg ókori öltözékekben járni, meg ezerötszáz évvel ezelőtti nyelvet beszélni. A lényeg nem ebben van, hanem abban, hogy amit itt és most megtapasztalunk, Isten kegyelméből, a konkrét földi életvezetésben, az mindig túlmutat magán, mígnem beteljesedik az Isten országában.
Mi teljesedik be az én életemben az Isten országában? Ha az Isten talpraállít és meggyógyít betegségedből, ez hálára indító, nagyszerű tette az Istennek. Ám az Isten országában lesz teljessé a feltámadásban. Ha nekem Isten kegyelméből sikerül elrendeznem haragot, viszályt, megoldanom nehéz emberi ügyeket, ez nagyszerű ajándéka az Istennek, mert boldogok a békességszerzők, ők az Isten fiai. Ám ez is túlmutat önmagán az Isten országa örök békességére, az Istennel való végső, nagy megengeszteltetésre. Ha nekem sikerül egyről kettőre vergődnöm, a kevésből többre jutnom, ez nagyszerű megtapasztalása Isten ajándékozó, bőkezű, atyai szeretetének, annak, hogy Isten nem szűkmarkú, ám előre mutat arra, amikor majd Isten lesz minden mindenekben. Amikor Krisztus tanítványait vezeti, amikor az Isten gyermeke engedi, hogy Istene őt vezesse, a sok-sok boldog földi megtapasztalásban átélheti, hogy mindegyike túlvezet önmagán. El az isteniig, el az Isten országáig. El az Isten országában való beteljesedésig.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mint mondottam, olyan világban élünk, amikor az ember, s méginkább az enber-gyermek tétova és sodródó. Tétova, mert nem tudja az egész világegyetemet sem gondolatban, legkevésbé tapasztalatban magához ölelni. Végtelenné lett a világ. S ugyanakkor szorong ez az embergyermek, mert minden rászorul, és úgy érzi, nem tudja ezeket fölfeszíteni. Boldog, aki mindezek közepette megtapasztalja az Istennek vezetését: vezetést  Isten törvényében, vezetést Isten gyermekei közösségében és vezetést a mindent beteljesítő isteni kegyelemben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, előzetes megjegyzéseket kell tennem az ige jó megértése érdekében. Két megjegyzés általános, egy pedig konkrétan a felolvasott részhez kapcsolódik.
Az első megjegyzés az óegyház idejéhez vezet vissza, abba a korszakba, amikor az evangélium nemcsak görög terjedt már, melyen az Újszövetséget írták, hanem annak a kornak mindenféle nyelvén hirdették: szírül, koptul, latinul, ami az akkori mediterrán világban használatos volt. Az evangélium-hirdetők s aztán a tudós teológusok, az egyházatyák csodálkozva állapították meg, hogy a hit egyszerű dolgait milyen egyszerű, magától értetődő lefordítani és tovább adni. Igen, a teológiai viták és bonyodalmak ellenére - mint például a Szentháromság titka, Krisztus megtestesülésének titka,  melyeket azóta is vitatnak a teológusok és filozófusok -, az evangélium történetei, Jézus szavai, az apostoli levelek szinte maguktól érthetőnek tűntek. Sokan arra a belátásra jutottak ebből, hogy mivel isteni kinyilatkoztatásról van szó, ez Istennek egyik nagy jótéteménye, s egyben nagy titka, hogy – az akkori kifejezéssel élve – akkomodáltan adta kinyilatkoztatását. Ezen azt értették az egyházatyák, hogy Isten felfogóképességünkhöz alkalmazkodva szól hozzánk, akkomodálja magát ahhoz, hogy az ember milyen szavakat, képeket, gondolatokat tud megérteni, Isten hozzánk igazítja magát. Később, a reformáció korában, amikor az ezeréves latin nyelvű keresztyénség után megkezdődött a Szentírásnak a középkor nyelveire, így a mi anyanyelvünkre való lefordítása, a reformátorok újfent erre a titokra csodálkoztak rá. Kálvin az Instituciójában több helyen beszél arról, hogy miután lefordítottuk anyanyelvre az Isten igéjét, már senki sem mentheti magát az alól, hogy nem érti, mert Isten hozzánk, a mi felfogásunkhoz, a mi felfogó képességünkhöz alkalmazta kinyilatkoztatását. Isten úgy beszél hozzánk, ahogyan a dajka leguggol a kisgyermekhez, és gyereknyelven szól hozzá. Ez nem a prüntyögést jelenti, vagy az érthetetlen gügyögést, ahogy a szülő olykor a gyermeke hasát csiklandozva próbál kedveskedni, hanem azt, ahogyan egy kisgyermeknek megpróbáljuk egyszerűen, világosan, érthetően elmondani a dolgokat, alkalmazkodva az ő felfogó képességéhez. Isten egyik nagy kegyelme, hogy nem talányokban, rébuszokban, megfejthetetlen misztériumokban nyilatkoztatja ki önmagát, s nemcsak azon keveseknek szól, akiknek az intelligenciahányadosa elüti a 250-et, nemcsak azok érthetik meg az evangéliumot, akik legalább 40 esztendeig tanultak teológiát, filozófiát, nyelvészetet, bölcseletet – mindannyian, akikhez szól, megérthetjük.
A másik megjegyzés arra utal, hogy amikor Jézus Isten országa titkairól beszél, igen nagy előszeretettel alkalmaz hiperbolákat, olyan túlzásokat, melyekkel, mintegy szétfeszíti a mondandót. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába bejutni. A tű fokán a cérnát se tudjuk egykönnyen áthúzni, hogyan férne át rajta egy teve?! Jézus túlzásokban beszél. Nyílván azért, mert az a célja, hogy ne csak az intellektusunkkal fogjuk fel üzenetét. Nagyon könnyű a megértést, a tudást, az ismeretet rábízni az ember értelmére, intellektusára, és azt mondani, hogy minden úgy van a világban, ahogy a szorzótábla, ezt mindenki belátja józan paraszti ésszel is. Jól tudjuk, a tapasztalatunk is meggyőz róla, hogy ez nem így van teljesen. Így is van, de nem csak így. Megérteni, hogy miért ragaszkodom egy másik emberhez, nem matematikai képletek dolga. Megérteni, hogy mi a tisztaság, a hűség, az igazság, a becsület, nos, ez nem puszta intellektuális teljesítmény. S legfőképpen megérezni, megérteni, hogy mi az élet értelme, vagy ahogy az énekben mondottuk, elhinni, hogy mi a boldogság, - nemcsak megtudni, megérezni, hanem elhinni, hogy mi a boldogság, ez bizony egy sokkal összetettebb folyamat. Meggyőződésem, hogy Jézus ezeket a hiperbolákat, túlzó hasonlatokat,  szétfeszítéseket azért alkalmazza, mert teljes emberi valónkat be akarja vonni a megértésbe. Ha csak annyi lett volna a célja, hogy az eszünkkel értsük Isten országának valóságát, világát, Jézus mondott volna néhány dogmatikai tézist, azzal a záradékkal, hogy vagy megérted, vagy nem, vagy van annyi eszed, hogy felfogod, vagy nincs annyi. Kész, pont. Ő azonban az ember lelkét, tapasztalatát, szívét, az egész emberi valót be akarja vonni. A felolvasott történethez ezeket is szükséges látni.
A harmadik megjegyzés már magához a történethez kapcsolódik. Az előzményekben az áll, hogy Jézus kiküldi tanítványait, hetven tanítványt, nem csak a tizenkettőt, felhatalmazást ad nekik, hirdessék az Isten országát, tegyenek csodákat, ördögöket űzzenek ki, járják fel a vidéket, hogy Jézus jó híre terjedjen. Mondhatni, egyfajta misszionáriusi előiskolába küldi a tanítványokat, mert feltámadása, mennybemenetele után menniük kell a tanítványoknak. Teológiai, vagy egyházi nyelven szólva, a tanítványok egyfajta egyházi gyakorlatra mennek. Ezután majd visszamennek és beszámolnak a mesternek. S valóban, visszatérve ujjongva mondják: Uram, még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által! Teljes a győzelem. Ennél több nem kell. Ímé, beütött Istennek országa! Ez a hetven tanítvány, kiknek neveit sem tudjuk,  ujjongva jönnek vissza, s jelentik: Uram, még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által. Ezek után Jézus szavai majdnem úgy hatnak, mintha leforrázná a tanítványokat, vagy éppen fordítva, mintha lehűtené őket. Előbb Jézus azt mondja,  maga is ujjongva: láttam a sátánt, mint egy villámlást alázuhanni az égből, és most, ímé, adok nektek hatalmat, hogy a lelkek engedelmeskedjenek nektek, skorpiókon tapodtok, megtöritek az ellenség minden erejét, és senki nem árthat nektek. Ezek után jönnek majd azok a szavak, melyek miatt ezt a rövid bevezetőt kellett tennem.
Ezt mondja Jézus: „mindazáltal ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti nevetek fel vannak írva a mennyben”. Kérek mindenkit, fontolja meg ezeknek a szavaknak a súlyát. Mintha azt mondaná Jézus: természetesen, lehet azon örülni, hogy sikeres vagy, lehet azon örülni, hogy megoldasz dolgokat, lehet azon örülni, hogy hatalmad van, s általa betegek gyógyulnak meg, lelkek engedelmeskednek, ördögök menekülnek, és semmi bajotok nem lesz, minden támadás elhárul, de ne ezen örülj... Hát akkor min örüljek? Ezen nem szabad örülni? Nem ez az élet legnagyobb dolga, kihívása, teljesítménye? Nem ez a lényeg, hogy az ember beléphet a spirituális dimenzióba, a megragadhatatlanba, a megfoghatatlanba, és ott parancsszava, hatalma van? Igen, a tanítványok – azt hiszem, ugyanúgy ahogy minden ember – jogosan örülnek. Még azt is hozzátehetjük, hogy jogosan dicsekszenek, és nem is emberi dicsekvés ez. Pál apostol is szól a korinthusi levélben a dicsekvésről, és azt mondja, hogy én nem azzal dicsekszem, hogy ki vagyok, vagy hogy mit értem el, nem azzal dicsekszem, hogy mennyi mindenem van, én az én Krisztusommal dicsekszem. És ti is, mondja a korinthusiaknak, Krisztussal dicsekedjetek. De ezt mondják a tanítványok is: Uram, a Te nevedben... Nem a mi nevünkben, nem magunk által, a Te nevedben. Jogos az örömük, jogos a dicsekvésük, jogos az ujjongásuk, végül is megtörténik az, amiért Jézus jött amiért közöttünk szolgál, amiért tanít, az Isten országának erői megsokszorozódnak, vagy divatos szociológiai kifejezéssel: multiplikálódnak, és a tanítványokon keresztül terjed tovább az Isten országa. Ez a mindenkori tanítványi sors, a mindenkori tanítványi feladat. Úgy tűnik, egyfajta hidegzuhany, amit ezután most Jézus mond.  Az előre bocsátott megjegyzések fényében, mintha azt mondaná: ne azon örülj, hogy erős vagy, ne azon örülj, hogy valamire eljutottál, hanem azon örülj, hogy gyermek vagy. Az a kifejezése ugyanis, hogy azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak jegyezve a mennyekben, az ember Isten-gyermekségi státuszát jelöli. Annak örülj, hogy a neved fel van jegyezve a mennyekben. Ehhez semmit nem kell és nem is lehet hozzákapcsolni. Tudom, hogy ezzel most életveszélyes dolgot jelentettem ki, mert ebből némelyek arra fognak következtetni, hogy azt mondta a papunk: elég, hogyha a nevem fel van írva a menyben, s ahhoz semmit nem kell hozzákapcsolni, s én nem is fogok, nem akarok se tisztességes lenni, nem fogok se imádkozni, se az Isten törvénye szerint élni, se szeretni, megnyugtatott Jézus, meg a tiszteletes úr is, hogy fel van írva a nevem a menyben, ennek kell örülni, a többi nem számít.
De értsétek jól, kedves testvérek, ezért mondtam, hogy Jézus néha teljesen szétfeszíti a dolgot. Erőteljes, sikeres, spiritualitás tekintetében mindenképpen mások felett álló, a szellemi, démoni világot legyőző emberek állnak most előtte, és azt mondja nekik: rendben van, rendben van, én is örülök, láttam a sátánt villámlásként alázuhanni, még többleterőt is adok nektek…, de ne ezen örüljetek, hanem azon, hogy fel van jegyezve ti nevetek a mennyekben. Ha szabad ezt mondani, azon örüljetek, hogy a ti identitásotokhoz hozzá van kapcsolva a gondviselő mennyei Atya. Be vagytok írva az Élet Könyvébe. A Jelenések Könyvében halljuk a megvetett, üldözött, elnyomott gyülekezeteknek szóló csodálatos ígéretet, ezt üzeni a mennyei angyal: akinek a neve fel van írva az élet könyvébe, annak neve onnan nem töröltetik ki.
Pedig, megmondom őszintén, és azt hiszem, ebben egyetértő gondolaton vagyunk mindannyian, a mai keresztyénségnek itt, a XXI. század elején elsősorban is spirituális, szellemi értelemben igen-igen nagy szüksége lenne olyan győzelmekre, olyan sikerekre, olyan erőre, mint amiről ez a hetven tanítvány beszámol. Hadd soroljak fel néhány momentumot, és beláthatjuk, bizony nagy-nagy szükségünk lenne nekünk ezekre a jézusi, isteni erőkre. Hogyan tekintenek ránk, keresztyénekre a XXI. század elején? Kérlek, tegyétek félre egy pillanatra,  amit mindannyian tudunk és gyakorlunk, hogy nem számít, hogyan tekintenek ránk. Egy a lényeg, tudom, hogy Isten hogyan tekint ránk, egy a lényeg, hogy milyen szilárd a belső identitásunk, egy a lényeg, hogy egymásba tudunk kapaszkodni, tudjuk egymást szeretni és megerősíteni, igen. De, kérem, tegyétek egy pillanatra zárójelbe ezt. Hogyan tekintenek ránk? És máris a mínusz-tartományba zuhantunk: nincsen becsületünk, nincs sok tisztességünk, időnként már a politikusok is a fejünkhöz vágják, hogy elavult a Bibliátok, mit akartok vele?! Vagy ha valamiben határozottan és markánsan megnyilatkozunk, elkezd üvölteni a sajtó: középkori, barbár horda. Most éppen Spanyolországból jön a hír, hogy a spanyol katolikus püspöki kar állást foglalt egy nagyon fontos erkölcsi kérdésben, s fél Spanyolország kezdett üvölteni: ezek barbárok, ilyet a modern korban nem lehet mondani. Érezzük mi is, rajtunk van a kényszerítő erő, és sokszor kényszeresen beszélünk arról, hogyan lehetne a keresztyénséget modernné tenni, update-olni, hogy számítógépes nyelvet használjak. Hol van az a frissítő program, kérdezi sok-sok keresztyén, amely adaptál a mai korhoz, hiszen nem lehet már régi, ósdi dogmákkal, elavult, megavasodott énekekkel, régi, obskúrus bibliai szövegekkel operálni! Hol vannak azok a területek, ahol modernizálni tudnánk magunkat? Mert, ha nem, akkor, jaj nekünk. Szülők, nagyszülők mondják sokszor szomorú szívvel, meg panaszolva, hogy a gyerek megszökik a hittanóráról, meg a konfirmációról, vagy ha istentiszteletre kellene jönnie, rögtön fájni kezd a hasa, mintha fizika dolgozatot kellene írnia. Mert a gyereknek ez unalmas, ósdi, ócska, nem csillog, nem villog, nem modern, nem olyan, mint amit az igéző kor kínál. Hogyan legyünk hát elfogadhatók a mai kor számára? Vagy hogyan tekintenek ránk, amikor törvényeket alkotnak? Ötven, száz, kétszáz évvel ezelőtt a törvényhozók, a politikusok, a közélet irányítói, ha bevallották, ha nem, figyelembe vették a keresztyéni szempontokat. Ma pedig ott tartunk, hogy negligálják, ignorálják, figyelembe se veszik, sőt sokszor egyenesen szembe mennek vele. Olyan törvényeket kezdeményeznek, olyan rendelkezéseket próbálnak bevezetni, melyek szembe mennek a keresztyén elvekkel. Az egyik legélesebb vitája ennek az Európa Unióban folyó szóváltás az Európa Unió alkotmánya tekintetében. Akik ezt az alkotmánytervezetet fogalmazták a keresztyén ellenes mozgalmat, a felvilágosodást, a jakobinizmust mint európai szellemi örökséget rögzítik az Unió alkotmányában. S a keresztyénség? Ugyan? Volt Európában ilyen? - kérdeznek vissza a brüsszeli bölcsek. Meghogy kétezer éve? Ezt nem lehet beleírni! S vannak olyan európai szintű politikusok, akik kifejezetten elkötelezték magukat, hogy ez ne kerüljön bele az alkotmányba. Nos, így tekintenek ránk. Aztán, hogyan állunk  a közerkölcsökkel? Öven, száz, meg kétszáz éve még a nem-keresztyén bölcsek is azt mondták, idézem az egyik leghíresebb mondást Voltaire-től: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Pedig Voltaire nem szerette a keresztyéneket. Számos levelét így írta alá: „écrasez l´infame”– „tapossátok el a gyalázatost” – és ezalatt az egyházat értette. Mégis ez a Voltaire is azt mondta, hogy „ha Isten nem volna, ki kellene találni”, mert az embereket valahogy kordában kell tartani az erkölcsi renddel, a törvényekkel, a tisztességre való tanítással, a szolidaritásnak, a szeretetnek, az altruizmusnak a törvényeivel, rendelkezéseivel. Máskülönben mi lesz itt? Mi lesz itt, ha az ember feje fölül elesik a legfőbb hatalom, minden lelkek végső ítélőbírája, és majd mindenki azt hiszi, hogy azt csinál, amit akar? Ime, most mindenki hiszi vagy nem hiszi, de azt csinál, amit akar. Nem is kell már ehhez hit. S hol vagyunk mi, hallatszik-e a keresztyének szava, belátása, megfontolása? Hol van a mi szellemi erőnk, hogyan tekintenek ránk, mikor a gyermekeink nevelése a tét, mikor rendelkezéseket, törvényeket hoznak, mikor az élet tényeit az úgynevezett nyilvános szférában megvitatják?
És, még egy utolsó példa, mely már végképp a szellem és a lélek dimenziójába visz bennünket. Miközben a törvényalkotásnak, a közmorálnak, a közfelfogásnak a területén szépen lassan beszorítanak bennünket egy gettóba, s azt mondják, hogy kijöhettek, ha feladjátok önmagatokat, aközben a mai világban itt, ott, amott, mindenütt felburjánzik, felcsírázik, megered, szárba szökik, megvastagodik mindenfajta rémületes babonéria. Most folyik Németországban egy atyafinak – de azt gondolom, nyugodtan mondhatjuk, hogy ő nem atyafi – tehát egy állampolgárnak a pere, aki embert evett! Feltette interneten a hirdetését, önként jelentkezőt keres ehhez! A mostanára közzétett bírósági anyagokból az derül ki, hogy nem egy szál őrültről van itt szó, hanem sokan voltak partnerei ehhez az őrülethez. S az is kiderül, hogy mindennek spiritualitása is volt, démoni spiritualitása. Az egész iszonyatos ügy újrakapcsolódik ahhoz, amiről azt gondoltuk, hogy már rég magunk mögött hagytuk, ahhoz a hamis-vallási – mondjuk ki nyugodtan, pogány – tartalomhoz, ahhoz a legyőzöttnek hitt meggyőződéshez, hogy a másik ember elfogyasztása által annak szellemi valósága - nem a húsa! – is megszerezhető. Óh, felvilágosodás, óh, modern kor!
Megrendítő tények ezek. Hát hogyne kellene Jézus ereje, hogyne kellene Isten hatalma, hogy az Ő nevében még az ördögök is engedelmeskedjenek, hogy skorpiókon és kígyókon tapossunk, hát hogyne kellene! És hogyne lenne jogos a tanítványok ujjongása, akik sugárzó arccal térnek vissza, s félig-meddig már szinte a mennyországban vannak, hisz mennyi iszonyatot, mennyi rettenetet, mennyi bűnt lehet a Jézus nevében, a Jézus hatalmával legyőzni! S még egyszer szeretném hangsúlyozni, eljutottunk abba a korba, amikor nyugodtan el lehet felejteni, hogy ezek a kérdések nevelésnek, rációnak, józan belátásnak a kérdései. Meg kell értenie a modern embernek is, hogy amiről azt hittük, hogy jó neveléssel, szorzótáblával, iskolázottsággal, pallérozottsággal ráneveljük az embereket – ez volt a felvilágosodás nagy eszménye – az csak egy részében igaz az emberi életre nézve. Mert, lám,  milyen mélységek, iszonyatok, rettentő alvilágok lapulnak meg az emberben! S nem tudtunk odafigyelni száz évvel ezelőtt azokra a nagy pszihológusokra, akik azt mondták, hogy olyan az ember, mint az a ház, melynek van egy kicsi felszíni szobácskája, ahol éljük a mindennapos életünket, s az ki van takarítva, az rendben van, ott ékesen áll minden. Ám van ennek a háznak egy alépítménye is, egy rettenetes sötét, mély, nagy pince, s oda van bedobálva minden. Onnan jönnek az igazi parancsok, ott dőlnek el a nagy dolgok, ott születnek a meghatározó érzések. Óh, nem figyeltünk oda, mi is azt hittük, hogy ha egy kicsit átállítjuk az ember agyszerkezetét, s még egy kicsit pallérozzuk, akkor minden szép lesz, minden jó lesz, már itt is van a szép, új világ. Itt van a szép, új világ, kedves testvérek! Óh, hogyne kellene a Jézus hatalma, hogyne kellene belékapaszkodnunk és könyörögnünk, hogy add a Te erőidet, mert nincs az az ész, nincs az a belátás, nincs az a nevelés, nincs az a technika, nincs az a módszer, amely ezeken győzhetne!
S Jézus mégis azt mondja: az a döntő, hogy te gyermek légy, az a döntő, hogy a te neved fel van írva az Élet Könyvébe. Ezen örülj! És miért mondja ezt? Később ujjongó szavakkal ezt mondja: „hálákat adok néked, Atyám, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezekez a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted – igen, Atyám, mert így volt kedves Néked.” Ezekkel a szavakkal nem azt akarja jelezni, amit hébe-hóba némelyik keresztyén testvérünk gondol, hogy úgy juthatunk el a spiritualitás nagy kérdéseihez, ha előbb kikapcsoljuk azt, ami a fejünkben van. Igen, vannak akiknek a keresztyénség azzal kezdődik, hogy fejtől lefelé tájékozódnak, s ami itt fenn van, azt először kikapcsolják. Nem erről beszél Jézus. Értsük jól, hogy miért teszi ezt a feszítő hasonlatot. Nem a bölcsek és nem az értelmesek ellen beszél, nem azt mondja, hogy a bölcsek és értelmesek szükségtelenek, nem azt mondja, hogy tudni, tapasztalni, ismerni valamit egyáltalán nem számít, jöjjenek a totyogósok. Nem.  Jézus azt akarja mondan, hogy az a nagy, isteni titok és az a nagy isteni erő, amelyre oly nagy szükségünk van, s amely nélkül nemhogy mi nem maradunk meg, hanem ez a világ sem marad meg, ez az erő nem a szerzésben, nem az elsajátításban lesz a miénk.
Bölcsek és értelmesek! Mennyit kell az embernek szenvedni, csiszolódni, tapasztalni jót és rosszat egyaránt, amíg azt mondhatjuk rá, hogy bölcs ember.  Valószínű, valóban úgy van, ahogy a régi, keleti világban tartották, hogy ötven éves kora alatt nem is lehetett senkit sem bölcsnek nevezni. Vagyis szinte végig kell élni egy vagy két életet ahhoz, hogy valakiben bölcsesség szülessen. S mennyi minden kell ahhoz, hogy valakire azt mondjuk: értelmes?! Latinra így fordították az egyházatyák: prudens. Itt tehát nem a felfogóképességről van szó, hanem arról, ami a tapasztalatból és a tudásból együtt adódik. S szoktuk is sajnálkozva mondani emberekre, hogy határozott, koncepciózus, jó dolgokat akar, csak adott volna neki az Isten egy kis prudenciát, egy kis hajlékony értelmet, bölcs találékonyságot, hogy miképpen viheti végbe gondolatát, akaratát. Olyasvalami ez, amit ma az angolból vett divatszó fejez ki: skill, hozzáértés. A kipróbált tudásról van itt szó, ezt jelenti az értelmesség. S azt mondja Jézus, hogy Istennek mégis úgy tetszett, hogy nem ezeknek nyilatkoztatja ki ezeket a dolgokat. Miért? Azért, mert azok a lelki erők, s azok a mélyebb belátások, amelyekben ezek az erők a miéink lehet, az Isten gyermekséggel kezdődnek. A bölcsességet – és az értelmet, vagyis a kipróbált tudást – meg lehet szerezni, sőt csak megszerezni lehet! Ha családi-rokoni körben esik meg sokszor, hogy néha megszólal egy három-négy éves gyerek, s valami eget rengető dolgot mond, melytől eláll a szavunk is. De ilyenkor mégsem azt szoktuk mondani, hogy milyen bölcs ez a gyerek, hanem azt, hogy milyen okos vagy jópofa. Három éves gyerekre nem mondjuk, hogy bölcs, legfeljebb azt, hogy jóeszű. Ez még akkor is nígy van, ha történetesen nagy bölcsességet talál mondani. És ugyanígy vagyunk a tudással is, ezt is megszerezni kell, dolgozni kell érte, ki kell próbálni, küszködni kell vele, ezer meg ezer kísérleten, tapasztalaton kell átvinni. Egy valamit azonban nem tud az ember megszerezni: azt, hogy ő gyermek volna. Ez nem megszerezhető státusz. Ezt az ember csak elfogadni tudja. S most Jézus azt mondja tanítványainak: sok mindent kaptatok tőlem, nagy hatalmat, nagy erőt, még a lelkek is engednek néktek, de mégsem ennek kell igazán örülnötök, hanem annak, hogy gyermekek vagytok, hogy fel van jegyezve a nevetek a mennyei Atyánál, és hogy ez a ti státuszotok, ez a ti Istennel való viszonyotok nem fog megváltozni. S ezt bizonyítja a nagy keresztyének, a nagy keresztyén bölcsek, a nagy keresztyén tudósok élete, vallomása, akiknek minél mélyebb volt a bölcsességük, annál inkább csak arról beszéltek, hogy ők Isten gyermekei. Minél többet tudtak, mert tapasztaltak, láttak, próbáltak, annál mélyebb volt az a meggyőződöttségük, hogy az Istenhez tartoznak, és hogy Tőle semmi nem szakíthatja el őket.
Kedves testvérek, szeretett gyülekezet, egykori vallástanárom arra tanított, hogy akkor jó az igehirdetés, ha a végén az igehirdető személyes vallomást is tesz. Bár nem teljesen értek ezzel egyet, hogy nekem minden igehirdetést személyes vallomással kellene befejeznem, de most engedjétek meg, hogy személyes vallomást is tegyek. Egészen biztos vagyok benne, hogy fog Isten győzelmeket adni ezekben a nehéz időkben, amiket most él meg a keresztyénség, főleg is a keresztyén kultúrában, civilizációban, Európában. Ebben bizonyos vagyok. Isten nem fog bennünket magunkra hagyni. Nem tudom, hogyan és milyen módon, nem tudom, mikor és kik által, de meg fogjuk tapasztalni, hogy Isten erőinek engedelmeskednek a lelkek is. Meg fogjuk azt is látni, hogy Isten gyermekei kígyókon és skorpiókon tapodhatnak. Meg fogjuk azt is tapasztalni, hogy még az ördögök is engedelmeskednek a Jézus nevének. Ez így van. Ez így volt és így lesz. Hittem, és hiszem, hogy Isten az Ő anyaszentegyházát soha nem hagyja magára. A legnehezebb korszakokban is megőrizte, és ebben a mostani nehéz állapotában is meg fogja őrizni. Ebben bizonyos vagyok. Lehet, hogy ti ezzel nem értetek egyet, más a prognózisotok, másképp látjátok a fejleményeket és a körülményeket, én azonban ebben személyesen meggyőződött és bizonyos vagyok. Mégis, azt szeretném, hogy ennek az igének a nyomán egy mélyebb meggyőződésben és örömben osztozhatnánk mindannyian, abban hogy Isten gyermekei vagyunk, hogy a nevünk fel van jegyezve a mennyekben, és Isten ezeket az erőket, ezeket a titkokat, ezeket a győzelmeket gyermekeinek adja és nyilatkoztatja ki. Igen, Mennyei Atyám, - mondja Jézus - hálát adok Néked, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted. Ez így kedves Istennek, és Isten azoknak jelenti ezt meg, akik kedvesek Számára. Hogy mit tudunk megszerezni, hogy milyen bölcsességre jutunk el, hogy mennyi mindent tudunk megtanulni, kipróbálni, sikerre és győzelemre vinni, ezt nem tudom, kedves testvérek. De azt tudom, hogy azok a boldog emberek, azok a győztesek, azok az Isten ügyében hűséggel – tegyük hozzá világi nyelven: mindenkor, minden időben sikerrel – megállók, akik soha meg nem csüggednek, soha meg nem lankadnak, de boldog szívvel, igaz hittel hiszik, hogy ők Isten gyermekei, Hozzá tartoznak, és Tőle őket senki nem szakíthatja el.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Böjtfő vasárnapon lakomáról beszélni talán nem illő dolog, ám a napi ige rendeli így, hogy erről a példázatról szóljunk néhány szót. Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy ebben a példázatban két meghökkentő és megrendítő ténnyel kell szembenéznünk, s ha csak ezekkel szembenéztünk, akkor fogjuk igazán Jézus üzenetét megérteni.
Az első, amivel ebben a nagyon jól ismert példázatban szembe kell néznünk, az az a tény, amin maga a példázatbeli gazda is haragra lobban, értetlenkedik. Ez pedig az, hogy a hivatalosak végül is nem fogadták el a meghívást. A régi keleti világban úgy is  volt, ahogy mostanában már Magyarországon is egyre inkább gyakori, hogyha vendégségbe hívnak, a meghívó mellé csatolnak egy kis kártyát, melyet vissza kell küldeni igazolásul, hogy részt fogok venni az alkalmon. Ezt nemcsak az udvariasság indokolja, hanem a szervezés is szükségessé teszi. A példázatban olyanokról van szó, akik visszaigazolták, hogy részt fognak venni ezen a lakomán, s mégis, mikor másodjára megy a küldött, hogy invitálja őket, különböző okokra hivatkozva nemet mondanak. Magyarán, nem az a példázatnak a veleje, hogy megszólítanak valakit, meghívják vacsorára, ő viszont azt mondja, hogy köszönöm, nem megyek, s ezen a házigazda haragra lobban. Ez nem is lenne érthető. Velünk is megesik, hogy meghívnánk valakit vendégségbe, de már az egyeztetés során kiderül, hogy különböző okok folytán nem tud eljönni. Nos, ezt szomorúan tudomásul vesszük, nem alkalmas számára az idő, abban az időpontban nem tud eljönni. Ilyenkor azt szoktuk mondani: majd más alkalommal, ha mód és lehetőség lesz rá. Értjük jól, itt olyanok mondják azt, hogy: „nem mehetek”, akik korábban már visszaigazolták, hogy ott lesznek, s ezáltal hivatalossá lettek.
Majdnem azt is mondhatnám, hogy szinte-szinte pimasz dolog, amit tesznek. Jézusnak van egy példázata, amelyik párhuzamos ezzel, Máté evangéliumában olvashatjuk. Ott nem csak az áll, hogy valami pimasz indokkal visszamondják a vacsorameghívást, hanem a kiküldött szolgákat bántalmazzák is. Nem csak elutasítják az utolsó pillanatban a részvételt, hanem még bántalmazzák is azokat, akik elmennek és átadják a szeretetteljes meghívót. Jézus a lényeget tekintve a saját népe sorsáról szól, vagy pontosabban azokról, akik Isten meghívását elfogadták, Isten útjára léptek, akik az üdvösség reményét hordozzák magukban, ám amikor eljön az óra, adott a pillanat, akkor valamilyen okra hivatkozva, e világnak egyébként nagyon fontos, egész életünket meghatározó dolgai miatt az Isten országába való meghívást visszamondják. Milyen gyakran van ez így! Eljön a pillanat, eljön az óra, amikor Isten gyermekének kellene mutatni magunkat, meghívottnak, hivatalosnak, s akkor e világ gondjai, örömei, bajai, tervei, nagyszerűségei, vagy kisszerűségei a mi ajkunkra is odacsalják a szót: Uram, most nem érek rá. Most a családi dolgokat kell elrendezni. Most a vagyont kell elrendezni. Most a házaséletet kell elrendezni. Értsük jól, kedves testvérek, Jézus a példázatban nem kicsinyli le ezeket a dolgokat. Szándékosan építi bele a történetbe ezeket a hivatkozásokat. Mert valóban, egyikünk sem fogadná el indokul, ha valaki azt mondaná: Ne haragudj, kedves Uram, nem tudok elmenni a vendégségbe, mert most fogtam hozzá, hogy kifaragjam a baltanyelet, nem tudok elmenni, mert elszakadt a cipőfűzőm, és amíg újat nem veszek, addig nem tudok útnak indulni, vagy pedikűröshöz kell mennem, és amíg nem végez, addig én nem tehetek egy tapodtat sem.
Nem erről szól a sok hivatkozás! Az életünkről szól! Szinte minden esetben ezt mondják - így is szabadna talán ezt fordítani - élek, kérlek, ments ki engem. Élem az életemet, kérlek, ments ki engem. Földet vettem, jószágot vettem, megházasodtam, élek, s mivel élek, és élni akarok, kérlek, ments ki engem. Nem holmi ürügyekről van tehát szó a példázatban, hanem arról a nagy ütközésről, ami az ember szívében vagy lelkében zajlik le. Szellemi természetű ez az ütközés. Amikor Isten országát kellene preferálnunk, az Isten ügyét kellene előtérbe helyeznünk, az életünk, ami mindig velünk van, ami mi magunk vagyunk, az egészet elnyomja. Mit hallunk a magvető példázatában? Némely mag tövisek közé esett, fölnövekedett a tövisekkel együtt, de az élet mindenféle gondja és baja elfojtotta. Mert gond a föld, gond az ökör, vagy az autó, s elnézést kérek az asszonytestvérektől: gond a feleség, de megfordíthatjuk: gond a férj is, gond a gyermekek, gond az unokák, gond az állás, gond a ház, gond az élet. Kérlek, ments ki engem, élek. Az élők küldik az élő Istennek a visszautasító üzenetet. Értjük már talán, miért olyan megrendítő ez. Hiszen ahogy a zsoltár örömszavaiban is hallottuk, az életünk forrása, a boldog és az áldott élet, a jövendőbe távlatokkal bíró élet, az mind az Isten ajándéka. Az az élet, amit itt élünk, Isten ajándéka. Tőle kaptuk. Az Ő ajándéka a föld, az Ő ajándéka az öt ökör, az Ő ajándéka a hitves, az Ő ajándéka az élet kibontakozása, a gyermekek, az unokák, ezt mind így éljük meg. S most egyszerre csak azt üzenik az ajándékozónak, megkaptuk, amit megkaptunk, magunkhoz öleltük, ebben teljesek vagyunk, kérlek, ments ki minket. Sőt, folytassuk. Máténál már arról is szó van, hogy orrba verik az Isten szolgáit. Miért zaklatja őket állandóan ezzel az eszkatológikus rángatózással, az Isten lakomájára való meghívóval, a túlvilággal, az Isten törvényeivel? Élünk, tessék bennünket békén hagyni. Ma is halljuk eleget, hogy az egyház mást se akar, meg a papok, meg a keresztyének mást se akarnak, csak beleavatkozni az emberek életébe. Tessék minket élni hagyni. A gazda haragra gerjed.
A második meglepő fordulat abban van, ami ezután történik. Néhány kérdést hadd tegyek föl, s mindannyian érteni fogjuk, hogy mennyire nem emberi történet ez, és mennyire isteni ez a történet. A szolgák jelentése után azt mondja a ház ura, aki megharagudott: Eredj hamar a város utcáira, szorosaira, s a szegényeket, csonka-bonkákat, sántákat, vakokat hozd be ide. Kedves testvérek, ki az közületek, aki ha születésnapi vacsorát, vagy névnapi vacsorát rendez, vagy fiának-unokájának lakodalmát  rendezi, meghívja a vendégeket és az utolsó pillanatban érkezik a hír, hogy nem tudnak jönni, nincs rá módjuk, nem érnek rá, valami rettenetes dolog jött közbe vagy nincsen kedvük, akkor kiállna a sarokra, és a 21-es buszról lefelé érkező hajléktalanokat meginvitálná: Gyertek! És ezt most nem viccesen kérdezem, ezt komolyan kérdezem. Ki az közületek, aki ne azt mondaná, amikor érkezik a hír, hogy nem jöttek a vendégek, hogy: Kárba, pocsékba ment az egész? S ne kezdené el nézni, hogy mit lehet ebből lehűteni, már csomagolná is, tenné a hűtőszekrénybe? Mit lehet szétosztogatni, már csomagolná és osztogatná szét, s kezdené számolni a kárát, mert akkor ez nyilván kár, és pocsékba megy? Vagy esetleg éjszaka settenkedne le a kukához, és borítgatná bele, hogy meg ne lássák szégyenét és csúfságát mások? És ki az közületek, aki azt mondaná, hogy: Kinyitom ajtómat, kapumat, s jöjjön sánta, csonka-bonka, hajléktalan, azt se bánom, ha büdös, azt se bánom, ha tetves, azt se bánom, ha ótvaros a keze, azt se bánom, ha részeg, nem bánom én, hogy milyen, csak megteljék a házam? Minden helyen, minden széken üljön valaki. Elveszem a névkártyákat, amik ki voltak készítve barátoknak, ismerősöknek, ők nem jöttek, szabad a vásár!
Én ilyet még nem hallottam. Olyat igen, történt faluhelyen, hogy módos gazda lánya lakodalmára nem ment el minden meghívott, és a maradékot kitették az utcára, ott szabad volt a vásár. Ilyet hallottam. Meg olyat is hallottam, hogy összegyűjtötték a maradékot és elvitték egy árvaházba vagy egy öregotthonba, s odaadták a rászorulóknak. Ilyet hallottam, ezek szép és nemes dolgok. De mit mond a ház ura? Azt mondja: Hozd őket be ide!  Kedves testvérek, ez nem emberi, egészen bizonyos vagyok benne, ez az isteni ebben a példázatban. Isten ugyanis nem hagyja, hogy bárki megfossza Őt örömétől. Isten örvendező Isten. Istenben örökkévaló boldogság és öröm van. S ne gondolja senki, - erről szól Jézus példázata, - hogy Istent megfoszthatja ettől. Amit Ő megrendezett, amit Ő elkészített, az úgy lesz. Ha nem veled, akkor mással. Ha nem azzal, akit meghívott és már visszajelezte, hogy: Megyek, Uram!, akkor majd olyannal, aki nem is kapott meghívót. Tessék elképzelni, szinte szürreális a jelenet, kimennek a szolgák, és ott a kertek alján, a sövényeknél egy-két atyafi bóklászik, megragadják őket és betuszkolják: Tessék leülni az asztalhoz, tessék megenni a húslevest, tessék megenni a rántott húst, tessék megenni a süteményt, a bambit meginni. Ugye milyen jó?
Isten nem hagyja, hogy elrontsd az Ő örömét. Isten azt akarja, hogy részesedj az Ő örömében. És innen értjük meg a példázat igazi, mély és fontos üzenetét. Az igazi üzenet az, hogy ne helyezd az életedet önálló utakra. Ne gondold, ne képzeld azt, hogy miután az Isten megajándékozott sok mindennel, tehetséggel, kellemmel, szépséggel, az élet sok-sok fontos dolgával, biztonságot, békességet adott, neked szabadságodban áll az önálló életre. Tudom, most rettenetes dolgot mondok ezzel. Minden tizennyolc év körüli gyerek vágja a centit odahaza, és lobbantja szülei szemére: Betöltöm a tizennyolcat, aztán többet nekem nem parancsoltok! De azért, ha zsebpénz kell, természetesen majd hazamegy továbbra is. Mindenki önálló akar lenni. Mindenki autotark akar lenni, mindenki a saját életkörét akarja élni, és ezért sokszor fohászkodunk és imádkozunk, hogy az Isten minél többet adjon nekünk ahhoz, hogy minél kevésbé függjünk a másiktól. Minél kevésbé legyünk kiszolgáltatva. Minél kevésbé kelljen igazodni.
Ez azonban nem modern eszmény, ez mindenkori eszmény, csak a mi kultúrában jött elő élesen. Mostanában szingli kultúráról beszélnek. A fiatalok berendezkednek arra, hogy egyedül élnek. Nincs társ, nincs szülő, nincs hitves, nincs gyerek, nincs barát, egyedül él, s ami kell az életből, azt megszerzi magának, és elvan, mint önmaga-én. Ez azonban örök emberi, az ember mindig szingli akar maradni, és ezt most, tessék a legmélyebb értelemben érteni: Isten nélküli akar maradni. Istentől kéri mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy Isten nélkül élhessen. Ezt mondja el Jézus ebben a példázatában.
Nem így volt ez sokszor, kedves testvérek?! Örömmel nyugtáztuk, zsebre tettük, eltettük, amit Istentől kaptunk, s elkezdtünk Isten nélkül élni. Mi az, amit Istentől kaptál? Hát az életedet. Erről szól a példázat: Élek, nem mehetek. Isten pedig azért hív, mert élsz. Azért hív, mert az életedet Tőle kaptad. Azért hív, mert az életed akkor teljes és boldog, hogyha részt vehetsz az Isten örömében. Arra int Jézus ebben a példázatban: Gondold végig, tarts önvizsgálatot, vajon nem éppen azok kezdenek-e téged eltávolítani az Istentől, amiket az Isten azért adott neked, hogy boldog és teljes életed legyen. Erre való a böjt. A böjtben az ember ideig megtartóztatja magát attól, amit kapott, ami az övé, ami természetes módon jár neki. De nem azért, hogy fogyókúrázzon, az máskorra való. Nem azért böjtöl az ember, hogy megmutassa, végig tudja csinálni a szárazböjtöt, meg a nagyböjtöt, s nem azért, mert most újra fölfedezzük a régi kultúrának, vallásos életvitelnek ezeket a nagyon fontos elemeit. Böjt azért van, mert amikor az ember önként lemond arról, ami egyébként az övé, akkor óhatatlanul fölvetődik a szíve legmélyén a kérdés: Tényleg az enyém? Mid van, amit nem úgy kaptál? Mid van, ami tényleg a tiéd? Mid van, ami tényleg tetőled való, és magadnak adtad?
Ezen a néhány böjti héten, ami előttünk áll, szabad nekünk is böjtölni, magunkat megtartóztatni, olyasmiről lemondani, amit teljesen természetesen az életünkhöz tartozónak tartunk. Ami nekünk jár, és valóban jár, azért, hogy újra gondoljuk - nagy alázatban, vagy ha kell, megalázkodva, életünk legmélyebb mélységeiig eljutva - honnan is van az életem, kihez is tartozik az életem, miért is adott nekem Isten életet és mikor teljes az én életem? Egy bizonyos, kedves testvérek, a Mennyei Atya jó szívvel, szabadon hív benneteket az Ő örökkévaló örömébe. Buzdít benneteket, fogadjátok el meghívását. Vegyetek részt az Isten boldog és csodálatos életében, és soha, arra hivatkozva, amit Tőle kaptatok, ne utasítsátok el meghívását, hanem legyetek ott asztala körül az Ő örökkévaló örömében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Lukács evangéliuma szerint olvassuk a Biblia-olvasó kalauzban az újszövetségi részeket. A nyolcadik, kilencedik rész olvasása közben valószínű mindannyiunkban bizonyos fokú zavar támad. Hiszen a korábban olvasott részekben arról tudósított az evangélista, hogy bár Jézus szolgálatát, evangélium-hirdetését, gyógyításait, az Isten országa jó hírének elérkezését itt-ott, akár a saját városában, akár másutt, akár a kor hatalmasainak részéről ellenvetések, ellenérzések fogadják és kísérik, végeredményben és mindent összegezve Jézus szolgálata sikeresnek tekinthető. Arra nézve is több jelzést adott már az evangélista, hogy milyen óriási hullámverést vált ki egy nagyszerű beszéd, néhány gyógyítás, Jézus magatartása. Ezért tűnik érthetetlennek, hogy egy idő után Jézus a szenvedéseiről, a haláláról, egyszerű, emberi szóra fordítva: a kudarcairól kezd el beszélni, mint amik majd a jövendőben elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Különös ez most, a kilencedik részt olvasva. Emberileg szólva Jézus sikereinek abszolút csúcsára ér, ötezer embert vendégel meg csodatevő módon (János evangélista még azt is elmondja ezzel kapcsolatban, hogy ez az a pillanat, amikor a Jézust körülvevő rajongó sokaság arra a belátásra jut, hogy itt az idő, Jézust királlyá kell tenni. Megoldódott az élet egyik ősproblémája, a kenyérkérdés.) Lukács ezt nem mondja el, hanem azzal folytatja a történetet, hogy Jézus a tanítványaihoz fordul s megkérdezi tőlük: kinek mondanak engem az emberek? És Péter a tanítványok képviseletében kimondja: te vagy a Messiás, te vagy a Megváltó, benned van a megoldás. Valóban, akárhogy is nézzük ezeket a történeteket, Jézus a sikerek csúcsára ér, innen kezdve már csak a konzekvenciákat kellene levonni. Ám ahelyett, hogy Jézus – emberileg szólok megint – levonná a következtetéseket, beszélni kezd elárultatásáról, szenvedéseiről, peréről, haláláról. Aztán a körülötte álló sokasághoz fordul, és azt mondja: ha valaki engem akar követni, vegye fel a keresztjét minden nap és kövessen engem.
Óriási és felfoghatatlan nagy a kontraszt. Ha valaki követni akar engem, ez lehetett eddig mindenkinek a benyomása, az jól jár. Aki Jézust követi, az jól jár, aki Jézust követi, az meggyógyul, aki csak megérinti a ruhája szegélyét, meggyógyul, aki Jézus tanítványául szegődik, annak megadatik a csodálatos halfogás, annak sikertelenségből sikerre vált az élete. Aki Jézust követi, megvilágosodik, az élete elrendezetlen dolgai, kérdései, problémái Jézus csodálatos szava nyomán isteni világosságba kerülnek. Röviden, Jézust megéri követni, jó dolog Jézus tanítványának lenni, s aki így dönt, így választ, a legjobb döntést hozza. Hozzáteszem, kedves testvérek, hogy a kétezer éves evangéliumhirdetés, keresztyén misszió mindig is érvelt ezzel. Gondolom, egyetlenegy misszió sem lenne sikeres, legfeljebb csak a mazochista emberek körében, ha azzal kezdenék az evangéliumot, térjetek meg, legyetek keresztyének, és onnantól kezdve csupa rossz lesz az életetekben, térjetek meg és szenvedni fogtok, térjetek meg és megvádolnak benneteket, legyetek keresztyének és ítélőszékre fognak benneteket hurcolni, legyetek keresztyének, és mindenki ellenetekre tesz. Feltehetően mi sem ülnénk itt, nem lennének egyházak, nem lenne keresztyénség, nem lenne a keresztyénségnek története. Evangélium hirdetése önmagában véve azt jelenti, jó hírt hirdetni. Jó és kedves üzenetet adunk tovább és arra próbáljuk unszolni, meggyőzni, bátorítani az embereket, hogy fogadják el ezt az Istentől elkészített jót. Mi dolog hát – tehetnénk fel a kérdést – hogy egyszerre csak arról kezd beszélni Jézus, hogy a Krisztus gyermekei, tanítványai a hitük miatt, a Jézuskövetésük miatt sokszor és sok alkalommal nehéz és válságos helyzetbe kerülnek. Miért kell erről beszélni egyáltalán? Nem lenne jobb azt mondani, hogy “gyertek, legyetek a Krisztus követői, gyertek, legyetek keresztyének! Majd, ha történik valami nehéz dolog, akkor megmagyarázzuk, elintézzük azzal, hogy ellenséges a világ, majd megmagyarázzuk azzal, hogy mindig is ilyen volt a világ, szembeáll az Istennel, hadakozik vele. Azokat pedig, akik az Isten gyermekei, azokat, akik a világosság fiai, a sötétség fiai üldözni fogják, bántani fogják – de ne aggódjatok, majd az Isten megvédelmez benneteket!” Rátok törnek ugyan, de mi bízó szívvel énekeljük: „ne csüggedj el kicsiny sereg, ha rád zúdul vad ellened”, mert az Isten megőriz. Jézus azonban valami súlyos dolgot mond: ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét mindennap és kövessen engem.  Azt is szeretném elmondani, hogy a keresztyénség történetében ezt a kifejezést, hogy “vegye fel az ő keresztjét” sokféleképpen magyarázták, s magyarázzuk mi is– azt hiszem, teljes joggal – úgy, hogy mindenféle szenvedés, nyomorúság, nehézség, próbatétel beleérthető legyen. Főleg, ha Jézus azt is mondja: mindennap. Vedd fel mindennap terheidet, vedd fel mindennap betegségeidet, vedd fel mindennap gyötrelmeidet, vedd fel mindennap a kereszténységgel együtt járó problémáidat, és így kövess engem.
Azonban most, ezen a ponton azt kell kimondanunk, hogy bármennyire is jogosultak és igazak ezek a magyarázatok, merthogy a keresztyén ember Krisztussal való együttszenvedésének készségét fejezik ki, a „kereszt” szó eredetileg a kivégző eszközt jelenti. A bitófát jelenti. Aki az én tanítványom akar lenni, vegye fel saját bitófáját. Emlékszem, nagyon-nagyon régen, egyszer az Egyesült Államokban járva, egy nagyvárosban egy szakállas fiatalember vonult a főutcán, a vállán egy kereszttel, valóban olyan kereszttel, aminek mi is elképzeljük ezt a római kivégzőeszközt. Ment végig az utcán, szelíd jézusarccal, húzta maga után ezt a keresztet. Volt, aki megállt, megrökönyödött egy pillanatra, volt, aki meghökkent, s természetesen voltak, akik gúnyolódtak – a kereszt látványa sokakban mindig gúnyt vált ki. Nekem csak az tűnt ki, hogy a kereszt alsó szárára, amely a földdel érintkezett, egy kis kerék volt applikálva, hogy könnyebb legyen húzni. Így az ifjú után szépen, kényelmesen, kellemesen gurult a kereszt. Jézus nem így érti ezt. Nem is azt mondja, hogy vedd fel a keresztedet, és majd én applikálok rá egy kis kereket, hordod is a keresztet, de könnyű is lesz hordani. A kereszt az executio, a kivégzés eszköze, köztörvényes bűnözőknek, rabszolgáknak és lázadóknak tartogatták. Vedd fel minden egyes nap a te keresztedet. És higgyétek meg, kedves testvérek, azok, akik először hallották Jézus szájából ezt a szót, s az evangélisták, akik először leírták, nem azokat a magyarázatokat fűzték hozzá, amiket mi, késői utódok hozzáfűzünk. Az a Lukács evangélista is, aki mindezt lejegyezte, napszám látott nyilvánosan kivégzett lázadókat, rabszolgákat, bűnözőket a kereszten, a bitófán. Ők tudták nagyon jól, mit jelent ez.
De mégsem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy miért kell ezt Jézusnak elmondani éppen ott és akkor, amikor megtörténik a nagy csoda, az ötezer ember megvendégelése, amikor megnyílik Péter szíve és lelke, és felismeri Jézusban Isten szabadítóját, a várva várt Messiást, minden emberi gondnak, bűnnek, nyomorúságnak a megoldását? Miért ekkor kell szólni a bitófáról, miért ekkor kell arról beszélni, hogy milyen rettenetes és nehéz dolog Jézus tanítványának lenni? Miért kell egyetlen mozdulattal visszavonni, érvénytelenné tenni mindent, amiért úgy érezzük, hogy érdemes Jézus tanítványának lenni, érdemes keresztyénnek lenni, jó dolog Krisztus követőjének lenni?
Mindenek előtt azért, mert Jézus nem akarja, hogy követői és tanítványai illúziókba ringassák magukat. Ő megmondja az elején, mielőtt az első lépést megteszed, hogy mik a lehetőségek, s elmondja azt is, hogy a keresztyén léthez hozzá tartozik ez is. Légy kész felvenni mindennap a keresztet. Ez azt jelenti, légy kész minden nap akár a keresztig is elmenni. Sőt, nemcsak elmenni kész, hanem tartsd magadnál, legyen veled az az eszköz, ami a te végedet jelentheti. Világos beszéd. Különös erővel érezzük ezt ma, mikor egy olyan korszakba kerülünk bele, melyben a közéletünk, a közbeszédünk hisztérizálttá lesz, fröcsögéssel, sározással, ökölrázással, fenyegetőzéssel telik meg, s a keresztyének ellen hamis vádakat fogalmaznak meg, talán még bíróságra is rángatják őket. Érezzük hát Jézus beszédének a súlyát, hogy nemcsak azt mondja itt, hogy a te személyes életedben, sorsodból, adottságaidból, helyzetedből adódóan olyan állapotok következhetnek be, amikre azt mondod, hogy ez az én keresztem. Hanem azt mondja, legyen nálad mindig az, amire felfeszíthetnek, legyen nálad mindig az executio eszköze, ne legyen illúziód.
Másodszor, s talán ez a döntő:  Jézus soha nem hagyott kétséget afelől, hogy miközben tanítványának lenni, gyermekévé válni azt jelenti, hogy megnyerjük az üdvösséget, miénk lesz Isten életen és halálon túlmutató, örökkévaló szeretetét, aközben ebben a megváltásra szoruló világban, amelyik a bűneiben él (ha még ki lehet ma Magyarországon mondani ezt a szót, hogy bűn!), ebben a világban, amelyik önmaga istene akar lenni, s önmaga akar mindent megoldani, a Krisztus gyermekeinek mindennel számolnia kell. Elmondja ezt Jézus, nem hallgat felőle. Nem úgy tesz, ahogy mi teszünk sokszor, amikor emberekre feladatot bízunk, s tisztában vagyunk a feladattal járó nehézségekkel, ám arról mélyen hallgatunk, csak ha bekövetkezik a baj, akkor mondjuk: ne haragudj, valóban ott volt a kockázatok között ez a lehetőség is, hát bekövetkezett, szánjuk-bánjuk, mi se gondoltuk volna, hogy ez fog történni. De sokszor van ez így. Milyen óriási felelősség úgy feladatot adni, hogy vele együtt elmondjuk a kockázatot is, és vállaljuk eleve annak ódiumát is, hogy nem jóra forog a dolog, hanem rossz sül ki belőle. Azután azért is mondja ezt Jézus, hogy megerősítsen bennünket. Nem ijesztget, éppen ellenkezőleg, meg akar erősíteni minket, követőit, hogy amikor ezek bekövetkeznek, ne horgadjon fel a szívünkben keserűség. Ne mondd azt, ahogy szoktuk nyersen és egyszerűen: Mester, becsaptál, nem erre szegődtem, nem ezért lettem keresztyén, nem ezért indultam el a nyomdokodban. De legyünk őszinték, kedves testvérek, ha nem is ilyen nyersen fogalmazzuk meg, azért sokszor felsarjad ez a szívünkben, sokszor előjön ez bennünk. S itt már mindenről lehet beszélni. Egy betegségről, amiből nem bírunk kigyógyulni. Uram, hát nem arról volt szó keresztyénné lételemkor, hogy áldó hatalmaddal körülveszel és megőrzöl engemet? Uram, nem arról volt szó, hogy akiket Te szeretsz, azokat megáldod? Szétpereg az életem a kezem közül. Uram, nem arról volt szó, hogy megvédesz engem minden bántás ellen? És most köpködnek. Jaj de könnyen felsarjad ez az ember szívéből! De látjátok, milyen érdekes? Jézus éppen akkor, amikor – divatos kifejezéssel szólva – minden happy, minden OK, amikor közel a happy end, arról beszél, hogy ezek is bekövetkeznek. Ha tovább olvassuk Lukács evangéliumát, a következő történet, amit az evangélista elbeszél Jézus színeváltozása. Ott fenn a hegyen elváltozik Jézus és olyan fényesség árad ki Belőle, hogy csak ámulnak a tanítványok. S ekkor megjelenik Mózes és Illés, transzcendens jelenetet látunk, a metafizika magaslatain járunk. Beszélget Jézus, Mózes és Illés. Ám nem arról, hogy hány légió angyal van a mennyekben, nem arról, hogy milyen széles és milyen hosszú az Isten csodálatos országa, hanem Jézus haláláról. Talpig rendül ebbe az ember.
Hogy jól értsük Jézus szavainak súlyát, három nagyon rövid megjegyzést szeretnék még tenni az itt elhangzottakhoz. Az egyik az, hogy Jézus, ahogy azt Lukács evangélista mondja, mindenkinek mondja ezt: ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden nap és kövessen engem. Miért fontos ez a megjegyzése Lukács evangélistának, hogy mindenkinek mondja? Bibliatudósok okkal hívják fel a figyelmünket, hogy amikor nincs külön megjelölve az evangéliumban, hogy kikhez beszél Jézus, akkor mindig feltételeznünk kell, hogy sokan vannak ott. Számtalan olyan jelenet van, mely úgy elindul, hogy Jézus mondja, Jézus teszi, s aztán a következő mondat szerint a tömegből megszólalt valaki. Ez azt jelenti, hogy ott van a tömeg. Az evangélisták külön jelölik, amikor Jézus csak a tanítványokhoz beszél: elment velük külön, külön mondta nekik, bement velük egy házba. Magyarán: itt sem kellene külön megjelölni, hogy Jézus mindenkihez szól. Lukács evangélista mégis ideírja: “s mondta Jézus mindenkinek”. Külön is kiemeli: az a hívás, amit Jézus átad, s a hívásban benne foglalt feltételek mindannyihoz szólnak. Nem azért, mert ezzel Jézus el akarná riasztani a gyengéket. Ó, ha megnézzük, kik lettek Jézusnak tanítványai, egy nagy vitézt, egy nagy lelki bajnokot, egy nagy túl-okost sem látunk közöttük, egy lelki virtuóz sincs Jézus tanítványai között. Egyszerű közönséges halászemberek, fináncok, kétkezi munkások – talán van közöttük egy partizán, aztán arról is kiderül, hogy nem annyira a felszabadító háború, mint inkább a kassza érdekelte -, nyomorult kis emberek ők mind, mint mi magunk is, kedves testvérek. Egyszóval, Jézus nem elriasztani akarja a gyengéket, a gyávákat, mondván: most pedig elindulunk Jeruzsálem felé, s aki úgy gondolja, hogy vállalja velem együtt ennek minden terhét, kockázatát, az velem jön, a többi meg menjen haza. Nem, Jézus mindenki számára, tanítványnak és nem-tanítványnak, követőnek és ellenségnek, benne bízónak és vele szembenállónak is nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy csak az lehet a Jézus tanítványa, aki magára veszi a maga keresztjét. Nemcsak nekünk kell ezt tudni. Jó, ha tudják azok is, akik nem követik Jézust. Jó, ha tudják azok is, akik megtagadják Őt. Jó, ha tudják azok is, akik sportot csinálnak abból, hogy leszólják a keresztyénséget. Hadd tudják csak, hogy kik a Jézus tanítványai.
A másik megjegyzés ahhoz kapcsolódik, hogy vajon mit jelent az, amikor Jézus azt mondja: ha valaki engem megtagad? Mert azt mondja Jézus: valaki szégyell engem és az én beszédemet, az Embernek Fia is szégyellni fogja azt, amikor eljön az Ő dicsőségével és az Atyáéval és a szent angyalokéval. Másutt ezt úgy fordítjuk, hogy – megtagad. Arról lenne szó, hogy úgy alakulhatnak a dolgok, hogy mi magunk is megbánjuk és szégyellni kezdjük, hogy Jézus-követésre adtuk a fejünket? Az emmausi tanítványok dialógusában lélektani értelemben föltárul ez. Mennek hazafelé lehajtott fejjel, és azt mondják: azt hittük, Ő az, aki elhozza a szabadítást, mindazáltal harmadnapja, hogy kivégezték. Sőt, így mondják ezt: “pedig azt hittük”, és ebben a kis szóban: “pedig” benne van az is, hogy szégyelljük, hittünk neki és csalódtunk. Hittünk neki, de nem úgy alakultak a dolgok – nem csapott be bennünket, ezt ők sem mondják -, a körülmények voltak erősebbek. Milyen sokszor felsistereg az emberben ez a fajta „szégyellem”. Szégyellem, hogy gyenge voltam, szégyellem, hogy hittem, szégyellem, hogy ráadtam magamat, de a körülmények erősebbek voltak. Olyan hangosan kezdtek üvöltözni a fülembe, hogy megijedtem. Olyannyira megfenyegettek, hogy megszeppentem. Annyi teher rakódott rám, hogy összeroppantam. S nem segített, nem állt ott mellettem! Nem lett valóságos Ady látomásos verse: Kivonta kardját s megelőzött. Se nem vont ki semmi kardot, se meg nem előzött, itt vagyok magamban, megszégyenülten, összeomlott az életem.
Ám, kedves testvérek, bármennyire szívesen indulnánk ebbe az irányba, Jézus szava mást jelent, s ez más bibliai helyekből, körülményekből kiderül. Amikor Jézus azt mondja, hogy valaki szégyell engem, vagy valaki megtagad engem, a hűség ellentétéről szól. Ugyanezt a szót használja az evangélista, amikor leírja, hogy Péter megtagadja Jézust a főpap udvarában. Megtagadja, szégyelli. Tehát nem arról beszél Jézus, hogy szemlesütve, pironkodva, magunkat hibáztatva eloldalgunk. Jézus akcióról beszél: megtagad, mert nem tud hű lenni, mai divatos szóval: elhatárolódik tőle. Jaj, mennyi határ van a mai magyar valóságban! Szerintem már csak határok vannak. Mindenki mindenkitől elhatárolódik – még magától is, meg attól is, amit tegnap mondott. Lassan elhatárolódási formanyomtatványokat lehet készíteni, s lassan jó előre attól is el fogunk határolódni, amit holnap mondunk majd. Cikk-cakkban áll az egész magyar élet, nem árkok, csak határok. Már azt sem tudjuk, van-e talpalatnyi helyünk, mert annyi mindentől el kellett határolódnunk. Aki szégyell engem, aki megtagad engem, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja – mi mást tehetne, amikor eljön az Ő maga dicsőségében?! A Jelenések Könyvében kétszer is azt olvassuk, hogy az Úr üzenetet küld, például a tiatirai gyülekezet angyalával a gyülekezetnek, és azt mondja: sok kifogásom van ellened, rest voltál, hanyag voltál, nem jól csináltad a dolgodat, azt azonban méltányolom, hogy nem tagadtad meg a te hitedet, nem szégyellted, kitartottál mellette, nem határolódtál el saját hitedtől. Ha valaki szégyell engem és az evangéliumot, ha valaki megtagad engem és az evangéliumot, máris elhatárolódott tőle, átment a határ másik oldalára, s amikor eljő az Ember Fia a maga dicsőségében, mi mást tehet, azt fogja mondani, hiszen a határ másik oldalán vagy. Ezért olvastam fel a Timóteushoz írt második levélből az apostol csodálatos szavait, amelyben fiatal szolgatársát emlékezteti: „igaz beszéd ez, ha Vele együtt meghaltunk – tudni illik Krisztussal – Vele együtt fogunk élni, ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is, ha megtagadjuk, Ő is megtagad bennünket, ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja.”  Értitek a tétet? Ha a Krisztus gyermeke megtagadja Krisztust, saját magát tagadta meg, ha hűtlen Krisztushoz, saját magához hűtlen, ha elhatárolódik Krisztustól, saját magától határolódik el. Mindazáltal evangéliumot mond az apostol: ha mi hűtlenkedünk is, és hűtlenségünk okán meg is szégyelljük Őt, és meg is tagadjuk Őt, értsétek, Ő hűséges marad. Ő magát meg nem tagadhatja. Hogy szoktuk mondani? Nyitva van az aranykapu! Testvérek, Isten az Ő véghetetlen irgalmából újra meg újra megnyitja neked a hűség lehetőségét, mert Ő magát nem tagadja meg, újra és újra visszavár téged ebbe a hűségbe, ebbe a szilárdságba, visszavár a Krisztushoz, mert Krisztus az életed értelme. Ha nincs Krisztusod, nincsen életed.
Erre vonatkozik Jézusnak az a megjegyzése, amiről most utoljára szeretnék szólni. Azt mondja Jézus: mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, önmagát meg elveszti, vagy önmagában kárt vall. Érdekes kifejezést találunk itt: megnyer. Ez a szó terminus technikus volt a régi görög világban, a kereskedés egyik kulcsszava. A megnyer szó fejezte ki, hogyan kell a businesst csinálni. Szó szerint azt jelenti, hogy kiügyeskedik magának valamit az ember. S ez nem feltétlen negatív tartalmú. Erdélyben szokták használni ezt a szót mind a mai napig, valakire azt mondják: ügyes ember. Ez teljesen mást jelent ott, mint nálunk, itt, a budapesti közegben. Ha nálunk azt mondják valakire, ügyes ember, abban mindig van valami gyanúsítás. Ügyes, ügyeskedő. Ám itt nem ebben a negatív értelemben áll ez a szó. Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy akinek kereskedése van, annak ügyeskedni kell.  S ez teljesen természetes dolog, így működik a világ. Hogy mennyire így van ez, jól látszik abból, hogy ugyanez a szó áll a talentumok példázatában is, amikor odaáll a szolga, és azt mondja az urának: uram, öt talentumot adtál, szereztem (nyertem) hozzá még ötöt. S mit mond a gazda? Jó és jól vagyon én hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te urad örömébe. Nem húz a nyaka közé: tisztességtelen ügyeskedő, kupec spekuláns. Hanem: jól vagyon én hű szolgám, úgy tetted a dolgot, ahogy kell. Mit használ – mondja mégis Jézus – az embernek, ha mind e világot kiügyeskedné magának?! Pedig mi mást akar az ember, mint ezt a világot?! Kompromisszumot kötünk, megalkuszunk, cselezünk, kínálunk és kapunk, egyességeket kötünk, befektetünk és nézzük a hasznot, s ha ügyesek vagyunk, szépen, lassan mind e világ a miénk lesz. Megnyerjük. Megérdemeljük. Még így is lehetne fordítani ezt a mondatot: mit használ az embernek, ha mind e világot jogosan kiérdemli. Kiérdemli. Az ő életét pedig elveszíti! Tudjátok, kedves testvérek, Jézus azért mondja ezeket a szavakat, mert azt akarja jelezni gyermekei, követői számára, hogy ha ebbe az irányba mentek, hamar eljuttok oda, hogy  minden a tietek lehet, egyért cserébe, a hitetekért. Mindent megkaphatsz egyért cserébe, Krisztusért. Mindent megszerezhetsz, minden jó lesz, diadalmas, dicsőséges és szép lesz, még a zugrádiókban is azt fogják mondani, hogy be kéne plántálni a keresztyénséggel az egész világot, csak egyet adj cserébe, ne állj ki a Krisztus mellett. Szolovjevnek, a nagy orosz vallásfilozófusnak a XX. század elejéről van egy megrendítő eszmefuttatása, ez a címe: Az antikrisztus története. Valahol a futurumban játszódik a történet, alig vannak már keresztyének a világon. Megalakult a nagy, egységes világbirodalom, élén egy hatalmas szellemi vezérrel, aki elérkezettnek látja az időt, hogy végleg felszámolja a keresztyénséget. Behivatja a maradék keresztyénség három reprezentánsát: II. Péter római pápát, Paulus német teológiai professzort és Iván orosz sztárecet, vagyis Pétert, Pált és Jánost. Azt mondja nekik, hogy visszaadom a Vatikánt a római katolikusoknak, csak egyet kell aláírnotok, hogy én vagyok a transzcendens üdvözítője a világnak. Azt mondja a német professzornak, alapítok egy nagy biblia-múzeumot Németországban, a protestánsok mégis csak a Bibliát akarták kutatni, és ott szabadon kutathattok, csak írd alá ezt a nyilatkozatot. Azt mondja Iván sztárecnek, hogy alapíthatsz egy nagy monostort Oroszországban, csak írd alá, hogy én vagyok a szent megváltó. Természetesen nem írják alá, az életük vértanúság lesz. De mi a kísértés? Megkapod, amit akarsz, csak mondj le az életedről. A mi életünk Krisztus. Minden a tiéd lesz - ígéri a kísértő Jézusnak -, mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem, ha magad megtagadod. De Ő hűséges és önmagát meg nem tagadhatja, mert önmagát tagadná meg, ha leborulva imádná a Hazugot és Embergyilkost. Miben különbözik – kérdezi Jézus egyszer a tanítványait – a tanítvány sorsa a mesterétől? Semmiben. Ezért mondja Jézus ezeket a szavakat.
És végül még egy talányos, rejtélyes mondatot hozzáfűz: mondom pedig néktek bizonnyal, hogy vannak az itt állók közül némelyek, akik a halált meg nem kóstolják, mígnem meglátják az Istennek országát. Ezzel pedig Jézus azt akarja jelezni tanítványai számára, hogy nem a kereszté a végső szó. Nem a lesüllyedésé, nem a szenvedésé, nem az elveszésé, hanem a feltámadásé, az életé és a megtartásé. De tudd, addig is, amíg az el nem érkezik, amíg a megtartó erő újra erőt nem ad neked, amíg az Isten segedelme meg nem oldja számodra a megoldhatatlant, tudd, bármit is nyersz meg, s mindent megnyerhetsz, minden a tied lehet, ha az életedet elveszted, és azért veszted el, hogy valami is a tied legyen, semmit se nyertél. Kedves testvérek, soha, semmikor semmiben nem különbözik Krisztus tanítványának ez az állapota. Ma a Mester arra emlékeztet minket, legyünk készek felvenni a keresztet, legyünk hűségesek, s egy tapodtat ne engedjünk abból, amire Ő elhívott minket, és Őt, a mi életünket, Megváltónkat, üdvösségünket soha, semmiért meg ne szégyelljük, soha, semmiért oda ne adjuk. Ismétlem még egyszer az apostol csodálatos szavait a Timóteushoz írt levélből: igaz beszéd ez, ha Vele együtt meghaltunk, Vele együtt fogunk élni is, ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is, ha megtagadjuk, Ő is megtagad minket, ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő önmagát meg nem tagadhatja. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Különös előzménye van Jézus jajszavainak, melyeket most Lukács evangéliumából olvastam fel, és ha jól akarjuk érteni ezeket a súlyos feddőzéseket, melyek Jézus szájából elhangzanak, az előzményeket is figyelembe kell vennünk. Legelsőképpen azt szeretném elmondani, hogy ha végig olvassuk a bibliai iratokat, azt látjuk, hogy a jaj-mondás privilégium. Az Ószövetségben a siratóasszonyok mondanak jajszót, vagy a próféták, vagy éppen azok, akik nehéz helyzetbe kerülnek, s önmagukra nézve mondják ezt. Az Újszövetségben pedig azt találjuk, főleg az evangéliumokban, hogy szinte kizárólag Jézus számára van ez fenntartva ez. A Jelenések Könyvében pedig a világtörténelem tragédiáinak kibontakozásakor  pecséteket törnek fel, s ezek során angyali jajszó hangzik el. Minősített helyzet az, amikor jajszót lehet mondani, és minősített ember az is, aki jajszót mondhat. Bár ezekkel az igékkel vagdalózni, a másik fejéhez vágni:  jaj néked képmutató farizeus és írástudó, de vegyük figyelembe,  hogy az evangéliumokban más nem is mond jajszót, csak Jézus, és ezt Ő szuverén, isteni jogon teszi. Nem könnyelmű ítélkezésről van tehát szó, vagyis hogy meglátunk a másik életében valamit, ami képmutatás, ami nincs a helyén, ami nincs rendjén, s rögtön kimondjuk a jajt, a tragikus, már-már szinte véglegesnek tűnő ítéletet! A jaj mindig a már bekövetkezett bajt jelöli, vagy a gyászt, a katasztrófát. Vegyük hát figyelembe, hogy ezek Jézus szavai.
Másodszor az előzmények között azt is figyelembe kell vennünk,  hogy egy különös körülménysorozat  előzi meg Jézus szavait. Tudjuk, hogy az Jézus evangéliumhirdetése és szolgálata során sokszor és sok alkalommal kapott emberektől meghívót, ebédre, vacsorára, látogatásra. Fontosnak érezték ezek az emberek, hogy a gondolataikat, a nézeteiket alaposabban is megosszák Jézussal, illetve közelebbről is hallják Őt. Velük is úgy volt, mint ahogyan általában az emberek körében a sztárkultusz hatni szokott: ki ne adná oda mindenét, ha egy hírességet meghívhatna magához vacsorára, vagy ebédre, ki ne adná oda mindenét, ha elmondhatná, hogy ez, meg ez a híres ember nálam volt, meglátogatott?! Érkeznek is Jézushoz a meghívók. Azt is tudjuk jól, hogy Jézus nem válogat, amikor meghívókat kap. Most egy kiválóság hívja meg, de máskor méltatlan emberek meghívását is elfogadja. Időnként még a szemére is lobbantják, hogy mi dolog az, hogy bűnösökkel, paráznákkal, vámszedőkkel, útfélre lököttekkel, hazaárulókkal, mindenféle britangikkal együtt vacsorázol, velük töltöd az idődet! Ám ha egy farizeus hívja meg Jézust, az sem okoz számára problémát, és erről szól ennek a történetnek a bevezetője. És azért mondom, hogy kiválóságnál ebédel most Jézus, mert tompítanom kell a jól ismert jelszavakat, tompítanom kell, ami belénk ívódott, hogy a farizeus egyszerűen azt jelenti: képmutató – igen, azt is jelenti, maga Jézus leplezi le őket, és ez ennek nyomán öröklődött át a szóbeszédünkbe. Azonban a farizeusok abban az időben a vallásos elithez tartoztak. Jézust korának egyik legkiválóbb vallási virtuóza hívja meg, valaki, akire abban a világban feltekintenek. Tisztességes ember, halljuk, tizedet ad, megtartja a törvényeket, odafigyel Isten népének a rendjére. S ismerjük el, hogy a farizeusok nemcsak követelődző figurák voltak, afféle erénycsőszök, ők elsősorban önmagukon akarták mindezeket alkalmazni, abban a lelkiismeretességben, hogy amit ők megtartanak és meg tudnak tartani, azt más is megtarthatja és tartsa is meg.
Nagyszerű találkozásról van tehát szó. Jézus, aki Isten országa jó hírét hirdeti, most a hitnek, az Istenre tartozó dolgoknak a világába, tartományába érkezik, egy olyan embertől kap meghívót, aki mást sem tesz éjjel-nappal, minthogy ugyanezekben a dolgokban gondolkozik, cselekszik. Tudnivaló, hogy a farizeusok nem hétvégi vallásoskodók voltak, akik az ünnepnapon szépen felöltöztek, elmentek a templomba, aztán egy hétre letudták az egészet, s már ezt is rettenetesen nagy vallásos teljesítménynek tartották.
Nem, ők minden nap, minden percben, minden órában egy nagy mély, belső vallásosságban éltek. Mondhatni, ritka madár ma az ilyen. Nemrégiben az egyik egyházi iskolánk igazgatósági tanácsülésén számba vettük, hogy a gimnazista gyerekek egy héten hány istentiszteleten, áhítaton vesznek részt az iskolában.  Egy pillanatra megszeppentem és azt mondtam magamban, hogy a Duna-melléki püspök, a Buda-hegyvidéki pap meg a káplánok együttvéve nem vesznek részt annyin, mint azok a gyerekek. Ritka madár a vallásos ember, az ilyen értelemben vallásos ember. Nagyszerű alkalom ez, nagyszerű találkozásra van kilátás.
Ebből a lehetőségből változik meg, romlik el valami. Jézus bemegy, beül és elkezd a maga természetes módján ebédelni, mire a vendéglátó mindjárt megjegyzi, hogy nem mosta meg a kezét. Félreértés ne legyen, itt nem arról van szó, ami ma mindennaposan megtörténik, ha vendégségbe megyünk, hogy a házigazda udvariasan megmutatja a mosdót vagy a fürdőszobát, és ezzel tapintatosan a tudomásunkra adja, hol lehet kezet mosni étkezés előtt, mert tiszta kézzel illik odaülni az asztalhoz, ez a modernkor higiéniai követelménye, meg jólneveltségünk ismérve. És Itt nem ez történik. Az a mosdás, ami elmarad rituális mosdást jelent. A farizeusi törvényértelmezés előírta, hogy különböző módokon, szertartásosan, minden étkezés előtt tisztulási mosdást kell végrehajtani, ez hozzátartozott a világ vallási természetéhez, de nem is biztos, hogy higiéniai célokat szolgált, döntően szimbolikus volt. Nos, ez a szimbolikus eseménysorozat maradt el. Ebből bontakozik ki Jézus jajszava. A hat jajszó, amit elmond, nagyon mély, súlyos, és még egyfajta belső rend is van köztük.
Először arról szól Jézus, azt leplezi le jajszavával, hogy ez az atyafi is, aki Őt meghívta meg a farizeus szekta, meg a hozzátartozó vallásoskodók megadják ugyan a tizedet a mentából, a rutából, a paréjból, mindenféle növényből, de az ítéletet hátrahagyják, azaz hátrahagyják Isten szeretetét, azt nem tartják olyan lényegesnek. A látszat fontosabb, mint a lényeg. Vagy még egyszerűbben: a következmény fontosabb, mint az ok. Ezért mondja Jézus: pedig ezeket, mégpedig a méltányos és igazságos ítéletet és a szeretetet kellene gyakorolni, és amazokat sem elhagyni. Értsük jól, nem szembeállításról van szó, nem azt mondja Jézus, hogy ti nagy valláskodásotokban fizetitek az egyházadót, a tizedet, az adományokat, a felajánlásokat, közben tele vagytok szeretetlenséggel, gyűlölettel, s úgy kellene, hogy csak szeressetek és semmi egyebet ne csináljatok. Hanem azt mondja, hogy azt kell előre venni, amiből minden következik. El van tömve a forrás. A másik jajszó, vélhetnénk, ránk reformátusokra nem vonatkozik. Azt mondja: szeretitek az elől ülést a gyülekezetekben, piacokon való köszöngetést. Nos, mi reformátusok nem szeretjük az elől ülést, most is látom, elől üresen van jó néhány szék, senki előre nem jönne, inkább felmegy a karzatra, vagy áll a falnál, nos hát, ez nem, ez nem református, ez biztos. Ám nem is erről van szó, kedves testvérek, hanem a tekintélyről, az autoritásról. Szeretitek az elől ülést és a köszöngetést. Azaz a tekintélyt, a megbecsülést, a megtiszteltetést, a megsüvegelést. Ez pedig, azt hiszem, eléggé egyetemes. Itt már nincs olyen, hogy református, evangélikus, katolikus, izraelita, mohamedán, nem tudni, milyen. Bizony, minden ember szereti a tekintélyt, mindenki szereti, ha megsüvegelik, mindenki szereti, hogyha megtisztelik, minden ember szereti, hogyha azért mégis az első sorba kapja a meghívójegyet, ti ezt mind szeretitek. Pedig ez csak külsőség, külsőség, külsőség.
Most kihagyom a harmadikat, mert erről szeretnék bővebben szólni. A harmadik jajszó után, amikor Jézus már a törvénytudókra is rátér, felhorkan egy jelenlévő törvénytudó, mondván: Mester, amikor a farizeusokat bántod, bennünket is bántasz. No lám, hirtelen micsoda szolidaritás támadt. A törvénytudók ugyanis nem árultak meg egy gyékényen a farizeusokkal. A farizeusok elkülönültek, szép, hosszú, fekete ruhákban jártak, szektát alkottak, ők voltak a kor erkölcscsőszei, az írástudók pedig benne voltak a kor politikai elitjében. Márpedig, vallás és politika akkor se jött össze nagyon. Nem bírták egymást, ki nem állhatták egymást. De most, hirtelen micsoda érdekszövetség támad. Mester, mikor őket bántod, minket is bántasz, bántsd őket úgy, hogy bennünket békén hagysz. S akkor Jézus azt mondja: jaj nektek is törvénytudók, mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjatokkal sem illetitek azokat a terheket. Ismertek olyan törvényhozási folyamatokat, amikor a politikai, gazdasági, társadalmi elit hozza a törvényeket, nekik meg se kottyan, mi meg belerokkanunk?! Ők észre se veszik, mi meg belesántulunk. Egyszer valaki azt mondta nagy keserűen - s ez azért remélem nincs így teljes egészében -, hogyha valaki megfognak tyúktolvajlásért, az bizton kap ma Magyarországon 15 évet, aki pedig elsíbol több száz milliárd forintot, az Bécsben kanalazgatja a kapucínert. Elviselhetetlen terheket raktok a nyomorultakra, szegényekre, megmutatjátok a népnek, hogy rend lesz, fegyelem lesz, törvényesség lesz, átszervezzük a belügyet, a külügyet, a biztonságot, a fináncokat, mindenkit, senki ki nem bújik ezen a hálón, csak aki ezeket a törvényeket hozta, kanalazza a kapucínert. Jaj nektek! S folytatja Jézus: jaj nektek azért is, mert síremlékeket építetek azoknak, akiket atyáitok megöltek. Milyen megrendítő ez, kedves testvérek, Jézus nem azt mondja, hogy jól van, legalább a második, vagy harmadik, vagy negyedik generáció belátja, hogy atyáink vétkeztek, s egyfajta történelmi elégtételre kerít sort, hanem azt mondja, hogy ez azt jelenti: egyetértetek atyáitokkal. Ők megölték őket, ti meg megássátok a sírt. Ők nekimentek a prófétáknak Ábeltől kezdve Zakariásig, ti pedig nagy próféta-síremlékeket építetek. S vajon miért? Megváltozott az életetek? A próféták követőivé lettetek? Hisztek immár Ábelnek, Illésnek, Jeremiásnak, Ézsaiásnak, Zakariásnak, akinek a vére az oltár és a templom között ontatott ki? Dehogyis hisztek. Csak építtetek egy emlékművet. Aztán amikor eljön az ünnepnap, elmentek, megkoszorúzzátok azt, vagy hajnalban kiküldetitek a koszorút. Jaj nektek! S végül azt mondja: jaj nektek törvénytudók, írástudók, farizeusok, mert elvettétek a tudomány kulcsát, ám mivel ti magatok nem mentetek be, meggátoltátok azokat is, akik be akartak menni. Máté evangéliumában ez úgy szerepel, hogy elvettétek a Mennyország kulcsát, és mivel ti, magatok nem mehettek be, másokat is meggátoltok.
Ezért emeltem ki,  és hagytam a végére a harmadik jajszót, amit Jézus mond, mert talán ez a legtalányosabb:  jaj nektek képmutató írástudók, farizeusok, mert olyanok vagytok, mint a sírok, amelyek nem látszanak, és az emberek, akik azokon járnak, nem tudják azt. Jézus jeltelen sírokként ábrázolja ezt a társaságot, valami olyan valóságként, mint amikor az ember tudatlanul sírok felett jár, nincs jel, nincs fejfa, nincs sírkő, de halottakon tapod. Ez két szempontból fontos. Jézus azt jelzi, hogy akik a ti világotokba lépnek, azokat becsapjátok, akik a ti világotokban, a ti dimenziótokban járnak, tisztátalanná lesznek. Tudjuk a zsidó törvények szerint, - és ezt nagyon szigorúan vették, mindmáig így van – a temető, a halottak nyugvóhelye érinthetetlen, oda nem lehet csak úgy bemenni, arra nem lehet házat építeni, azt nem lehet beszántani, ott nem lehet kecskét legeltetni, ott nem lehet élni, az a halottak birodalma. Ennek értelmében, Jézus ítélete ez: akiket ti becsalogattok a saját birodalmatokba, saját életetekbe, azokat a halottak birodalmába csaljátok be, és ti, akik annyira odavagytok a tisztaságért, ti, akik itt morgolódtok, hogy nem mostam meg a kezemet, fel vagytok ezen háborodva? A ti egész életetek, egész valóságotok a halottak birodalma,  ám akik köztetek vannak, nem tudják ezt. Budapesten is itt, ott folynak építkezések, és sokszor megrendítő, amikor építkezés közben előkerül egy holttest, egy csontváz. Ilyenkor . azonnal le kell állítani az építkezést, ki kell vizsgálni a körülményeket. Az idősebbek talán emlékeznek arra, mikor a Gesztenyés park mögött elbontották a régi Németvölgyi temetőt, és elkezdték a nagy hotelt építeni. Iszonyatos és megrendítő látvány volt, mesélik az idősek, hogy jöttek a dózerek, és forogtak ki a földből a csontvázak és koponyák. A halottak meggyalázása volt ez. S azt mondja Jézus, ti most ilyenek vagytok. Megtévesztitek az embereket, rettenetes csapdába csaljátok őket.
Van ennek egy mélyebb értelme is, és ez a mélyebb értelem, ami most igazán fontos számunkra. A farizeusi vallás az élet vallása akart lenni. Minden vallás erre törekszik. Nagyon, nagyon ritka az a fajta vallás, amely a halálnak a vallása lenne. Az igazi, életerős, kibontakozó, embereket megragadó, eleven istentiszteletet, vallásos magatartást, erkölcsi elveket, kerek világot szervező vallás minden esetben az élet vallása. Minden vallás így lép fel. Mindegyik ezt hirdeti. Azokat nem vesszük komolyan, akik azt mondják, hogy kitaláltunk egy új vallást, és ez tulajdonképpen semmi egyéb, mint a halálnak a vallása, ezektől elfordulunk. Még mi, magyarok is, pedig mi jelesül arról vagyunk híresek és nevezetesek, hogy a mi vallásosságunk dominánsan a halálhoz, a temetéshez kötődik. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, mely a XVII. századi magyar református énekkultúráról szólt. A XVII. században, Debrecenben kiadtak egy új református énekeskönyvet 143 énekkel, ebből 132 temetési ének. Nos mi, reformátusok ilyenek vagyunk, a mi a legméltóságteljesebb, legszebb istentiszteletünk sokszor a temetés. Tudunk temetni, annak nagyon megadjuk a módját. De még ez is az élet vallása, mert az élők gyászolnak, mert az élők siratnak, mert az élők keresik a vigasztalást, az élők keresik a reménységet. Minden vallás az élet vallásának hirdeti magát. S most azt mondja Jézus: jaj nektek képmutató írástudók, farizeusok, mert olyanok vagytok, mint a sírok, amelyek nem is látszanak, s az emberek, akik azokon járnak, nem tudják. Nem tudják, hogy köztetek járva a halállal kötöttek szövetséget. Nem tudják, hogy ha úgy akarnak élni, gondolkodni, cselekedni, hinni, mint ti, akkor a halál birodalmának illegális behatolói lesznek. Jaj néktek.
Megrendítő ez. Ezért mondtam a bevezetőben, hogy óvatosan ítéljünk. Könnyű vagdalkozni, jajszót mondani, hamari módon ítéletet alkotni! Ám ezeket a jajszavakat Jézus mondja. Ő valahogy úgy lát, mint a régészek láthatják kutatórepülőről a bedőlt és megszűnt sírokat, amelyeket már évszázadok óta benőtt a fű, a gaz, vagy éppen mezőgazdasági termelés folyik felettük. A légifelvételeken az ezer, meg kétezer, háromezer éves sírok helyei is kirajzolódnak, de csak a légifelvétel sajátos távlatából. Ebben az esetben a különös távlat Jézusé, aki a szívek és a vesék vizsgálója, aki ismeri a szív elrejtett gondolatait is. Ne legyünk tehát könnyen ítélkezők.
És végül, szeretnék visszatérni a bevezetőhöz, a történt körülményeihez. Arra kérek mindenki, próbálja meg elképzelni ezt a jelenetet. Vendéget hívunk, a vendég leül az asztalunkhoz, s a vendég rövidesen – talán egy szerencsétlen megjegyzés után - jajszavakat mond ránk, a házigazdára. Valljuk be, ez azért nagyon udvariatlan dolog lenne. Valakit megvendégelünk, ő meg jól megátkoz bennünket. Megeszi az ebédünket, aztán meg se köszöni, hanem mindjárt mondja: olyanok vagytok, mint a meszelt sírok, megszereztétek az Isten országa kulcsát, ti se mentek be, másokat se engedtek be, stb., stb. Jaj nektek, jaj nektek, hatszor is, hétszer is, Máté feljegyzése szerint, nyolcszor is. Miről van szó? Ilyen udvariatlan és tiszteletlen lenne Jézus? Ő sose volt udvariatlan és tiszteletlen, ez egészen biztos. Csak határozott és egyszerű. Még azt is merném mondani, hogy Jézusnak ezek a jajszavai talán nem is olyan súlyosak és drámaiak, mint a siratóasszonyok jajszavai, amikor már beállott a baj és nincs tovább. Ezek a jajszavak nem a mindeneket megítélő ítélőbíró visszavonhatatlan ítéletei. Én ezt a jelenetet úgy is képzelni el tudom, hogy asztalnál, beszélgetés közben Jézus igen udvariasan, ha tetszik informálisan elmondja ezeket a szavakat, hiszen nincs is itt semmi különös drámai előzmény, vagy körülmény. Később, amikor már Jeruzsálemben van Jézus, megismétli és kibővíti ezeket a jajszavakat.
Ott valóban van egy drámai helyzet. Ott már támadják Jézust, ott már mindenféle firtató kérdéseket tesznek fel neki. De ott már nem is az érintetteknek mondja jajszavait, hanem ítéletet hirdet a Jeruzsálemben lévő tanítványoknak, embereknek, mindenkinek, aki körülötte van. Magához hívja őket és kihirdeti az ítéletet. Itt még nem erről van szó. De hogy milyen mélyre vág Jézus szava, azt a végéből értjük meg. Így jegyzi fel Lukács evangélista: „mikor pedig ezeket mondta nekik, az írástudók és a farizeusok kezdtek felette igen ellene állni, és Őt sok dolog felől kikérdezgetni ólálkodván utána, igyekezvén valamit a szájából kikapni, hogy vádolhassák Őt.” Lám, amint mondtam, írástudó és farizeus egyszerre csak cimborák lesznek. Mint ahogy Jézus peréről is azt olvassuk, hogy Pilátus és Heródes azon a napon lettek jó barátok, amikor elítélték Jézust. Egyébként Pilátus és Heródes soha nem álltak egymással szóba. Legfeljebb szolgálati úton. De azon a napon jó barátok lettek. Nos, az írástudók és a farizeusok is ezen a napon lettek szövetségesek, és aztán ólálkodtak Jézus után, hogy felkapják egy szavát, egy mondatát, egy nyilatkozatát, egy félreértelmezhető megjegyzését, amivel megvádolhatják. Kedves testvérek, ha abban az időben lettek volna médiumok, akkor biztos nem nekik kellett volna Utána ólálkodni, csak küldték volna a riportereket, akik addig zaklatták volna Őt, amíg dühében valamit olyasmit nem mond, amit aztán szépen fel lehetett volna habosítani a bulvárban meg a különböző híradókban. Itt még nekik kellett ólálkodni. De a dolog veleje az, hogy megérinti őket Jézus határozott ítélete, melynek lényege ez: nem jó az, amit csinálsz, és nem jól csinálod azt, amit jónak gondolsz. S kezdtek felette igen ellene állani.
Itt érkezünk el a legnagyobb mélységig, ez már túl van farizeuson, írástudón, Heródesen, Pilátuson, mindenkin túl van, ez már itt van nálam és nálad, kedves testvér. Amikor a Jézus ítélete megérint és eltalál, megszólít és megfedd, rámutat hibádra, vétkedre, bűnödre, vallásos bűnödre, mert ilyen is van, és most ezekről van itt szó, a hited világában, az Istenhez tartozó dolgokban elkövetett vétkeidre, mert ilyen is van, ellenállsz-e, vagy megadod magadat Jézus szavának? Mert ezek a szavak gyógyítanak. Nemcsak jajok, nemcsak nekrológok, nemcsak azt mondják ki, hogy mindennek vége, hanem arról is szólnak, hogy másképp kell és lehet. Ezek megváltoztató jajszavak. Akkor változol meg, ha elfogadod, aláállsz, érvényesnek mondod önmagadra nézve, és keresed Jézus segítségét, hogy megváltozz, hogy ezután másképp legyen. Azt kívánom, kedves testvérek, Isten Szentlelke segítsen mindannyiunknak, amikor utolér a jézusi szó, megítél bennünket a jézusi jaj, nehogy megkeményedjünk, ellenálljunk, hanem inkább adjuk át önmagunkat a hű Mesternek, hogy az Ő változtató hatalmával Isten kedves gyermekeivé szüljön újjá bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, igen erős ellentmondást látunk a felolvasott történetben, és talán az evangélista szándékosan is nagyítja ezt az ellentmondást. Jézus fogadtatása Názáretben és Jézus fogadtatása Kapernaumban. Jézus Názáretben, ahogy a korábbi részben olvastuk, nem igazán sikeres. Megjelenik abban a városkában, ahol felnő, ahol a családja él, ahol mindenki ismeri. Szombatnapon a zsinagógában felnyitja a próféciás tekercset Ézsaiás könyvéből, felolvassa a messiási jövendölést, és azt mondja, most teljesedett be az írás fületek hallatára, szemetek láttára. Tudjuk, mi lett ennek a folyománya, a Názáret-beliek először ámuldoznak Jézus szaván, a belőle megnyilatkozó erőn, aztán mivel mégiscsak ismerős Jézus, merthogy ő Józsefnek, az ácsnak a fia, ott nőtt fel közöttünk, hát valami jelet, bizonyítékot, csodát kérnek tőle, hogy azok a szavak, amelyeket Ézsaiás próféta könyvéhez fűzött a beteljesedés kapcsán, a számukra is igazolt kijelentések legyenek. De nem történik csoda, ahogy Márk evangélista megjegyezte: nem is tudott ott csodát tenni az ő hitetlenségük miatt. Ennek aztán a vége egy felgerjedés lesz, Jézust meg akarják lincselni, kituszkolják a városon kívül, és egy szakadékba akarják lökni.  Ezután Jézus Kapernaumba megy, a Galilei tenger partjára, egy kis halászvároskába, és azt olvassuk, hogy nemcsak beszédében hatalmas, elálmélkodnak igehirdetésén, az Isten országa jó hírének a meghirdetésén, hanem csodatevő erők áradnak ki belőle, ördöngösök gyógyulnak meg, súlyos, már agonizáló betegek kelnek új életre, nagy az ámulat. Tömeg gyűlik Jézus köré, szinte minden lépését nyomon követik, ragaszkodnak hozzá. Ennek a jelenetsornak a végén olvassuk azt, hogy egyik reggel, napkeltekor Jézus egy magános helyre megy, mint tudjuk, imádkozni, mert mindig kereste az egyedüllét alkalmait, de a tömeg utána megy, felkeresik, hozzámennek és tartoztatják őt, ragaszkodásukat fejezik ki, hogy ne menjen el tőlük. Erről szeretnék néhány szót szólni.
Érezzük mindannyian, nagyon erős az az ellentét, hogy míg a saját városa kilöki Jézust, a Kapernaumiak, akik talán nem is igazán ismerték őt korábban, ragaszkodnak hozzá. Akár meg is állhatnánk itt a történet elbeszélésében, az egész jézusi életmű elmondásában. Jézus azt mondja Názáretben, hogy senki sem próféta a saját hazájában, húsz kilométerrel arrébb, Kapernaumban, ott már bizony próféta. Saját hazájában kiközösítik, kivetik, megvetik, mi több, meg akarják lincselni, itt pedig ragaszkodnak hozzá, kérve kérik, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Ennél több nem kell. Mondhatnánk azt is, hogy ez az ellentét tökéletesen érzékelteti a be nem fogadott zseni sorsát. Ezer történetet tudnánk mi magunk is mesélni, mi magyarok is hasonlók vagyunk Názárethez, aki itt születik, aki itt lett zseni, aki itt tör nagyra, itt sarjad föl benne valami tehetség, annak bizony eleve számolnia kell azzal, hogy sokra nem fogja vinni. Afféle Hortobágy-poétája lehet csak belőle, akiről Ady mondja versében: káromkodott vagy fütyörészett. Pedig lehetett volna belőle szent énekes bárhol, másutt a világon. S ezer történetünk van arról is, hogy elnyomott tehetségek, mellőzött zsenik, mihelyst elhagyják a határt, átlépik, már a határ után egy méterrel kiderül róluk, hogy zseniálisak, tehetségesek, rátermettek, ügyesek. Aztán évek, évtizedek múlva, természetesen, amikor már híres emberek, megkezdődik a magyar hajlongás, s jó messziről, itthonról hajlongunk nekik, dicsőítjük, magasztaljuk őket, várjuk őket haza szeretettel. Elmondjuk, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekünk, hiszen ezen a sívó homokon sarjadtak fel, a mi iskoláinknak köszönhetik, hogy olyan tehetségesek lettek, meg a csodálatos magyar génbank termelte ki belőlük a fantasztikus nagy tehetséget. De vajon így volt az akkor, amikor elmentek, el kellett menniük, amikor háttérbe szorították őket, tehetségüket megkérdőjelezték, sőt visszafordították ellenük? Ezer ilyen esetet tudunk. Sem a hazájában, sem az otthonában, legkevésbé rokonságában, sehol-sehol a zseni meg nem marad. Magyar közmondás ez, kedves testvérek: senki sem próféta a maga hazájában.
A szomszédban viszont nagyszerű, a szomszédban viszont próféta. Mondhatnánk azt is, hogy Lukács evangélistának nem is volt más célja ennek az apró mozzanatnak a feljegyzésével: kimentek a magánosságot kereső Jézushoz és kérve kérték, unszolták őt, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Ennyi az egész. Érzékelteti, hogy milyen rettenetesen nehéz körülmények között indult el Jézus evangéliumi szolgálata. Süket füleket talál otthon, ahogy pestiesen szokták mondani: nincsen hinterlandja. Nincs hátországa, nincs otthonról semmi megtartó, bizonyságtevő erő. Másutt az evangéliumban azt olvassuk, hogy olyaddig megy ez, hogy mikor hírét veszi Jézus családja a Jézussal és Jézus körültörténő különös dolgoknak, elmennek érte és haza akarják vinni. Az evangélista finoman sejteti, mintha a családban az a gondolat verne gyökeret, Jézus meghibbant, hisz nem normális, amik történtek. Elég is hát a szóból, elég csak annyit mondani: otthon nem volt sikeres, a szomszéd városokban, Kapernaumban és környékén sikeres volt. S itt is pontot is lehet tenni Jézus evangéliuma kezdetére. Tanulságos, elgondolkodtató eset.
Azonban azt hiszem, mélyebb értelme van Lukács evangélista azon megjegyzésének, hogy kimentek hozzá s unszolták, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Valami már itt megnyilatkozik abból, amit Jézus nem látott Názáretben, amit számon kért az övéin. Megnyilatkozik, ám különös, mondhatni fonák módon. Először is megnyilatkozik az, hogy már vannak olyanok, akik Jézus isteni hatalmát felismerik. Ám különös, mondhatni ironikus, hogy a démoni világ ismer rá először az isteni hatalomra. Ez visszavezet bennünket Jézus megkísértésének történetéhez. Milyen érdekes, hogy nem a várakozók, nem az Isten országa felé nyitottak, nem az óhajtva-óhajtók azok, akik először megrezdülnek, amikor isteni teljhatalommal közeledik a Megváltó. Hanem a démoni világ. Keveset beszélünk erről, túlságosan is racionalista korszakban élünk, s próbáljuk a magunk számára a démonokat, az angyalokat az ész számára elfogadható kategóriára fordítani. Én azonban nem akarom lefordítani, kedves testvérek. Az isteni világ ellenségei, az Isten ellen fellázadt angyalok, a bukott angyalok és a démoni világ rezdül először, mégpedig kétségbeesetten rezdül, tiltakozva rezdül, amikor Jézus megjelenik.
Nem lefordítani akarom ezt, hanem folytatni. Milyen érdekes, hogy amikor az isteni erők közel érkeznek az emberhez, hozzánk, akkor bennünk először nem a jóság rezdül meg, először nem az igazság rezdül meg, nem is a szeretet rezdül meg, hanem a vétek és a bűn, az Isten elleni lázadás. Bajban lévőnek érezzük magunkat. Ekkor úgy érzi az ember, hogy az, ami őt Istentől elválasztotta, s mindaz, ami szuverenitást, önhatalmúságot, istenrangúságot ígért, az veszni-dőlni fog. Gondolkozzunk el ezen. Érdemes elgondolkozni azon, hogy amikor Isten megérinti világunkat, akkor először bennünk a rossz rezdül meg. Koncentrálja az erőit, összpontosít, nem hagyja magát.  Ismerek egy fiatalembert, aki gimnazista korában, egy nyári táborban egy evangélizáció nyomán megtért, boldogan átadta szívét Jézusának, s úgy döntött, megváltoztatja az életét, újat kezd, hiszen megtalálta a Szabadítót és a Megváltót. Sugárzott róla az öröm. Aztán eltelt néhány nap, s ebben a fiatalemberben a rossz, a rosszra való hajlama, a jellemének egyébként meglévő torz vonásai koncentrálódtak, s ötszörös, tízszeres erővel kezdtek el működni benne. Azt szokták mondani,  hogy az ördög a legnagyobb és a legbuzgóbb templomjáró. Ő mindig itt van. Ha te nem vagy itt, az ördög akkor is itt van. Ha üres a templom és a pap maga prédikál, akkor is ott van a templomban. (Remélem nem a papra tetszik érteni, hogy akkor is ott van a templomban egy szál magában az ördög.) A kocsmában nincs ott. Oda nem kell elmennie, ott már minden rendben van az ő szempontjából. Tudjuk, hogy ki vagy, Jézus - kiáltoznak a démoni lelkek, a démoni lelkek által megszállt emberek. Tudjuk, hogy azért jöttél, hogy elveszíts minket. Mi közünk Hozzád, Embernek Fia? Ha végigolvassuk ezt a pár sort, megdöbbenünk azon, hogy első alkalommal Krisztus méltóság-jelzőit, istenségének nevén nevezéseit a démoni világ mondja ki. Tudjuk, hogy Te vagy Istennek ama szentje, mit akarsz tőlünk, Embernek Fia?! - kiáltoznak Jézussal szemben.
De ugyanakkor a kapernaumiakban is megrezdül valami, és ez az, ami miatt ragaszkodnak Jézushoz. Egy nagy küzdelem, egy nagy szellemi küzdelem kezdődik itt. Nem akarnak immár magukra maradni, megízlelik Jézusban az isteni jót. Nem akarják, hogy eltávozzon közülük, jó vele lenniük, jó az, ha Jézus velük van. Megnyilatkozik bennük is valami, amit a szó legmélyebb értelmében hitnek nevezünk.  Ó, nemcsak az a hit,  így mondom, nemcsak az a hit, minek értelmében elhiszünk egy felsorakoztatott tételsort. Nemcsak az a hit ez, hogy el tudjuk mondani közösen az Apostoli Hitvallást, s mélyen, igazán rábólintunk, hogy hisszük, hogy az úgy van, ahogy mondjuk, ahogy kijelentjük, hogy ez igaz. Itt most valami egészen más, mélyebb dimenziója mutatkozik meg a hitnek. Valaki azt mondja a bibliatudósok között, hogy ez itt csodahit, a kapernaumiak el vannak káprázódva attól, hogy Jézus csodákat tesz. Lám, Simon anyósát is meggyógyítja, ördögök mennek ki az emberekből, újra kezdődhetnek az életek. Egyszóval, csodahit ez. Ez rezeg bennük, ezért akarják továbbra és továbbra is a csodákat. Biztos, hogy van ebben is valami. Biztos, hogy a hitünknek van egy ilyen dimenziója is, ne szégyelljük hát. Hányszor éled fel bennünk, lüktet bennünk ez a hit, amikor imádkozunk, és Isten segítségét kérjük megoldhatatlan helyzetekben. Ne szégyelljük, hogy csodát remélünk. Igen, vannak olyan helyzetek, körülmények, vannak olyan állapotok, amikor isteni intervenció nélkül elveszettek vagyunk. Miért szégyelljük mi, modernek,  hogy amikor összekulcsoljuk a kezünket, s azt mondjuk, hogy Istenem, segíts meg engem, Istenem, adjál gyógyulást, Istenem vigasztalj meg, Istenem vezess ki ebből a helyzetből, hogy akkor csodáért imádkozunk?! Vajon miért másért? Valóban, megáll ez itt, a kapernaumiakra is. Más valaki azt mondja,  hogy valamiféle gyermeki lelkesülés nyilatkozik itt meg, talán éppen az, amit Jézus Názáretben várt volna az övéitől, amikor felolvasta a prófétai tekercseket, és azt mondta, most lett ez teljes, a szemetek láttára. Lám, itt felbuzog mégis ez a gyermeki hit. A ragaszkodásnak, a követésnek, az odaadásnak az a gyermekekben valóban felülmúlhatatlan készsége és képessége ez, amit úgy irigyelünk a gyermekekben, hiszen ahogy idősödünk, őszülünk és kopaszodunk, megy ki belőlünk.                Gyermekkoromban odahaza, Sárbogárdon, egy nyáron gyermek-evangélizáció volt a templomban. Sok gyerek összegyűlt a faluból. Ez még a régi átkosban volt, amikor az iskolaigazgató ott állt a Tompaköz sarkán, és felírta, hogy melyik gyerek megy hittanra, meg istentiszteletre, s mindig azok feleltek hétfőn az iskolában. (Én is mindig feleltem hétfőn, mert én voltam a pap gyereke, úgyhogy vasárnap délután nagyon kellett tanulni.) De egyszóval volt mégis gyermek evangélizáció, s a szolgálatot végző lelkipásztor mindenféle kellékeket csinált, a gyerekek koronát ragasztottak papírból, meg kis kardot csináltak, szintén papírból, ők lettek a Jézus katonái és serege. Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt! Mi vagyunk a Jézus serege. Egyszóval nagyon belelkesedett ott mindenki. Aztán mikor véget ért az evangélizáció, a gyerekraj végig a falu főutcáján ment hazafelé, egy része kitartott a vasútig. Aki ismeri Sárbogárdot, az tudja, hogy a templomtól a vasútállomás vagy négy kilométerre van, elég nagy ramazurit rendezett a gyereksereg. Jézusnak énekelve, papírkarddal kardozva, legyőztük a gonoszt, az ellenséget. Természetesen másnap hívatták a lelkipásztort, hogy miféle ellenállási mozgalmat szervezett ő itten a faluban. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy milyen hamar könnyen tud a gyermek fellelkesülni. Ezt egy gyermekszíndarabnál, vagy bábszínháznál is lehet látni. Vagy ha  megfigyeljük a gyermekeket, miközben a televízión a rajzfilmeket nézik, láthatjuk mennyire bele tudják magukat élni. A gyermek teljesen átéli a jeleneteket, maga csinálja szinte az egészet. Talán valami ilyesmiről lehet szó ott, Kapernaumban, mondják némelyek, ilyen gyereki módon ragaszkodnak Jézushoz: ne menj el tőlünk, maradj velünk, jó veled lenni. Te vagy az a személy, akinek az életéből, a személyiségéből, a dolgaiból kisugárzik valami, ami feltölt bennünket, ami energiát ad nekünk, ami értelmes mederbe viszi az életünket, jó a közelségedben lenni.
Folytathatnám még a sort, hogy miféle hitek jelenhettek itt meg. Egy biztos, a Kapernaum-beliek rezonáltak. A Jézusból megnyilatkozó isteni erő az ő életükben, személyiségükben rezonanciát vált ki. Ez pontosan úgy van, ahogy egy teremben elhelyeznek két hangszert, az egyiknek leütik egy megadott hangját, s megfelelő körülmények között a másik hangszeren a húr elkezd rezonálni. Az isteni világ hatalma elkezd rezonálni az emberi lélekben. S ennek a rezonanciának az az összecsendülése, hogy Isten azért küldi Jézust, hogy velünk legyen. Így hallottuk a karácsonyi üzenetet: Immánuel, velünk az Isten. Most, amikor rezonálnak a Kapernaum-beliek, mit mondanak? Maradj velünk, ne menj el tőlünk. A lélekben megcsendül valami. Valami, ami lehet, hogy csak sejtelem, lehet, hogy csak egy vágy, lehet, hogy csak egy érzés, tudjuk is egészen pontosan.
De ne szégyelljük, kedves testvérek, csak azt tudom mondani, magunkban sem, amikor az isteni közelségében megrezdül bennünk valami. Olyan zenebonás, lármás, tülkölős, csörömpölős, csattogós lett a mai világ! Ma már az emberi lélek gyógyítói azt javasolják sok esetben, hogy vonuljunk félre és tartsunk csend-kúrát. Most már ilyen is van: csend-kúra. Mit jelent ez? Tessék kikapcsolni a televíziót, nem szabad hallgatni a rádiót, a zenei és hanghordozó eszközöket, minimálisra kell csökkenteni a környezetünkkel való érintkezést, ha pedig olyan környezetben élünk, ahol nagy a kültéri zaj, valahova el kell menni, erdő szélére, egy hegy tetejére, kizárni a világot, és csendben maradni. Aztán, akik még mélyebben akarják ezt a csend-kúrát gyakorolni, azoknak meg kell tanulni bizonyos technikákkal a belső hangokat is elnémítani. Mert sokszor az az érzése az embernek, hogy azért engedjük magunkra zúdulni a külső világ zajait, mert ha azok nem lennének, akkor a belső világ zajai törnének ránk. Látunk is embereket,  akik teljesen ki tudják kapcsolni a külvilágot, nekik mindegy, hogy mi történik körülöttük: lehet világháború, égzengés, tömegbaleset, bármi, csak mennek az utcán, s beszélgetnek saját magukkal. Belül. Jönnek belülről a hangok. Én nem azt akarom mondani, hogy teljes csend-kúrát kell gyakorolnunk, csak azt szeretném javasolni, hogy engedjük ebben a lármás, kívül-belül lármás világban, s magunkban ezt a sejtelmet megrezdülni, és ha ez megrezdül, ezt a sejtelmet ne szégyelljük. Ahogyan a Kapernaum-beliek nem szégyellték, sőt, utána mentek Jézusnak és kérvén kérték Őt, hogy maradjon velük.
Jézus azonban tovább megy. Érdemes lenne egyszer Lukács evangéliumát végigolvasni annak az egy szónak a mentén,  ami itt szerepel a felolvasott részben, hogy tudniillik: ne menjen el tőlük. Elmenni.  Ez a szó, az evangéliumban egy utat rajzol fel, és ez az út Názárettől, Jézus városától egészen Jeruzsálemig tart, sőt Jeruzsálemtől Emmausig, majd Emmausból vissza Jeruzsálembe, aztán Jeruzsálemből a megdicsőülés után egészen fel, az Atya jobbjáig. Ez a Jézus útja, és ezen az úton Jézusnak végig kell mennie. Az az emberi igény, az az emberi vágy, ami felgyullad Kapernaumban, a szívük rezdülése volt. Ragaszkodnak is Jézushoz. De ahhoz, hogy értsük, hogy teljesen felfogjuk, ki az a Jézus, akit Isten elküldött, ki az, akiről ezt halljuk Karácsonykor: Immánuel, velünk az Isten, ki az, akiben Isten belép a világunkba és odalép mellénk, hogy átalakítsa, átformálja, megváltsa az életünket, nos mindezt megérteni csak akkor válik lehetővé, ha azon az úton, melyen Jézus végigmegy egészen Jeruzsálemig, a halálig, a sírig, a feltámadásig, majd az Atya jobbjáig, mindvégig követjük Őt. S ha végig követtük Őt, ha átéreztük feltámasztó hatalmát, teljes isteni dicsőségét, bűnökből, pokoltól megmentő kegyelmét, akkor imádságunk-kérésünk: maradj velünk, ne menj el tőlünk, maradj velem, ne menj el tőlem, valóban igazi mélységű lesz.
Itt és most kedves testvérek, csak arról hallottunk, hogy néhányakban megrezdül valami. Adja Isten Szentlelke, hogy Jézus közelségében bennünk is megrezdüljön a hitnek ez a képessége és kézsége, s ebből a megrezdülésből gondolat, a gondolatból imádság, az imádságból kérés, a kérésből pedig teljes életforma, életút legyen. Ne távozz el tőlünk, maradj velünk, én is Teveled akarok maradni minden napon.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az 1950-es években az egyházi sajtó közölt egy mérges vitatkozást. Az egyik lelkipásztor arról írt egy tanulmányt, hogy nem jól van az, hogy az igehirdetők a különböző alkalmakra, különösen az ünnepekre, össze-vissza válogatják az igét. Úgy jó textust választani, ahogyan a bibliaolvasó kalauzban áll minden napra kijelölve az ige, tessék arról prédikálni. Mindegy, hogy mi annak az üzenete, s hogyan kapcsoljuk az adott napra, mert az az ige Istennek a szava, meg kell abban találni az üzenetet. Természetesen, mindjárt elhangzott a csípős felelet is, mondván: ebből borzasztó dolgok lesznek, mert a javaslat spirituális önkényt támaszt, és a lelkipásztorok óév ide, újév oda, karácsony ide, március 15-e oda, augusztus 20-a amoda, olyan textusokról fognak prédikálni, hogy a gyülekezet ugyancsak törheti a fejét, mit is akar az igehirdető mondani.
Mára ezt a szakaszt jelölte a bibliaolvasó kalauz. Nem akarom ma este bebizonyítani, hogy ebből az igéből is lehet óévi prédikációt mondani, - minden igéből lehet, hiszen Isten igéje minden időre és minden alkalomra vonatkozik. Ma csak azt az igazságot szeretném csak alátámasztani, hogy mégis annak a lelkésznek volt igaza, aki azt mondta, hogy az igét folyamatosan kell olvasnunk. Hiszen nem megtalálnunk kell az igében egy-egy napra az üzenetet, hanem hagynunk és engednünk kell, hogy az ige elvezessen bennünket magához Istenhez és Isten akaratához.
"Mindent megtegyetek, amit néktek parancsol!" Most óév utolsó napjáról visszatekintve a 2004-es esztendőre, jó lenne azt mondani, hogy mindent megtettünk. Mindent megtettünk, amit Jézus parancsolt. Jó lenne ezzel a mérleggel és hálaadással befejezni ezt az esztendőt, megköszönve Istennek, hogy bennünket ebben megsegített, hogy ez így is lett. Ám, azt hiszem, nem egészen ez a helyzet, s ezért hadd legyen ezév utolsó  igehirdetése bíztatás arra, hogy, ha nem is volt ez így, jó lenne, ha a következő esztendőben így lenne.
Először azonban nem erről szeretnék szólni, hanem arról, hogy amit a történet elbeszél, az szimbolikusan és idői értelemben is megáll. Egyrészt arról hallunk a történetben, hogy valami elfogyott. Elfogyott a bor. Nem az történt, hogy elfogyott a jó bor, s most már a rosszat kéne fölszolgálni, ahogy azt a násznagy meg is jegyzi. Minden bor elfogyott. Aztán arról hallunk, hogy valamit tölteni kell.
Nem allegorizálni akarom ezt a megjegyzést, de valóban így vagyunk az életünkkel, az erőinkkel, a terveinkkel és legkiváltképpen - óév utolsó napján vagyunk - az időnkkel. Milyen gyakran mondjuk, hogy "fogy az idő", "elfogy az idő". Az elmúlt esztendőben is elfogyott az idő, pedig annyi mindenre kellett volna. Elfogyott az időnk, nem maradt időnk arra, hogy jót tegyünk. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy imádkozzunk. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy odafigyeljünk a másikra. Elfogyott az időnk, nem volt időnk arra, hogy engedjünk az Isten vezetésének. Elfogyott az idő. Ahogyan elfogy az ember körül a levegő, vagy ahogy kifogy belőlünk a szusz,  és hogyan elfogy az erőnk, elfogyott az idő.
S most az év-búcsúztatón átsuhan a szívünkön a szomorú érzés is, hogy lám, egy strigulát megint behúzhatunk, s ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebb van. Egy évvel kevesebb abból az időből, amit nekünk Isten rendelt. Azt nem tudjuk, hogy mennyit rendelt. Hetvenet, nyolcvanat, ötvenet, kinek mennyit. De eggyel kevesebb maradt. Fogy az idő. És ez a fogyatkozás szorongással tölt el bennünket. Megpróbálunk hát pótidőket, pótalkalmakat behozni az életünkbe, hogy etek a fogyó időt valami módon megnyújtsák. Olyan nehéz egy-egy évet elengedni. Még ezt a mögöttünk lévő 2004-es évet is olyan nehéz elengedni, pedig jutott benne sok minden, mindenkinek, amiről szívesen elmondaná, "de jó lenne, ha meg se történt volna".
Van azonban a történetben, kedves testvérek, egy másik motívum is: Jézus azt parancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kővedreket. Szoktuk azt is mondani, hogy telik az idő. Ez azt jelenti, hogy az életünk értelmes és nemes tartalommal megtelik. Igaz, a szólás-mondás, "telik-múlik az idő" inkább az idő fogyatkozását jelenti, de szoktuk azt is mondani, "de jó lenne értelmes dolgokkal tölteni az időt". Megtölteni az időt. Aztán úgy visszaemlékezni elmúlt évekre, elmúlt napokra, egy elmúlt esztendőre, hogy ez megtelt. Ez telített idő. Ott volt és van benne sok jó megtapasztalás. Ott van sok jó elvégzett munka. Ott van benne sok-sok áldás, az életünk és az életidőnk megtelt Isten kegyelmével.
Fogy-e az időd vagy telik? Ez a nagy kérdése ennek a mai estének. Elfogy, elpörög, mint a homok az ujjad közül, szomorúan számlálod, hogy már még kevesebb van, még kevesebb van, még kevesebb van, minden évvel fogy az élet, vagy pedig telik az életed, és egyre gazdagabb, egyre áldottabb, egyre teljesebb? Isten arra hívja el gyermekeit, hogy azon az élet-úton, amin végigvezeti őket, ebben az árnyék-völgyben, siralomvölgyben, ahogy szoktuk mondani, az élet kiteljesedő és egyre gazdagabb életté legyen.
2.   Másodszor, kedves testvéreim, a textus elvezet bennünket, ahhoz a nagy kérdéshez is, amit Mária mond a szolgáknak Jézussal való beszélgetése után: "Amit mond nektek, megtegyétek!" Mi, magyarok büszke fajta vagyunk. Azt hiszem, mindannyian átéltük már sokszor, hogy: amit nekünk mondanak, azt mi nem tesszük meg! Még akkor sem, ha már első pillanatban tudjuk, hogy az jó. Ez nem gyerekes dolog. A gyerek nem ilyen. A gyermek ugyan nem akarja, rúgkapál, de idővel belátja, hogy úgy kell annak lenni. "Reggelizzél kisfiam!" Aztán mikor már tizenötödére sem reggelizik és összeesik az éhségtől, rájön, jó dolog enni. Sok ilyen van a gyermek életében, de én most nem erről beszélek, hanem a mi büszke fajtánkról, szívós lelkünkről. Lehet azt hajlítgatni, tekergetni ide-oda, de csak akkor teszünk meg valamit, ha az belülről jön. Mondjuk József Atillával: "Az én vezérem belülről vezérel." Nekem ne parancsoljon senki. Nekem ne mondják meg. Nekem ne sugallják. Nekem ne csilingeljenek a fülembe, ne kiabáljanak, ne kampányoljanak, tudom én, hogy mit kell tenni!
Mégis, nem ember és ember viszonylatáról van itt szó az igében, hanem a jézusi parancsról. "Amit mond, azt tegyétek!" Arról a belátásról szólunk, - és erre vezet bennünket az ige - hogy mennyivel másképp lenne a dolgunk, mennyivel másképp lennénk itt akár ezen a mai estén is, mennyivel igazabb és boldogabb lenne a múló évről a mérlegünk, ha tettük volna, amit a Jézus parancsol. És úgy tettük volna, - mert ez is a történethez tartozik - ahogyan ezek a szolgák megtették. Azt olvassuk, hogy Jézus mondta nekik, töltsétek meg a kővedreket vízzel, és ők színültig megtöltötték.
Sokszor az az érzésem, hogy a mi keresztyénségünk az csak amolyan látszat-keresztyénség. Löttyintünk egy kicsit. Ímmel-ámmal. Mert ha Jézus mondja, a keresztyén ember természetesen a Jézus parancsának engedelmeskedik, nem szép dolog azt mondani, hogy nem teszem meg. De csak úgy ímmel-ámmal. Ahogyan a férfiak szoktak takarítani, szőnyeg alá söpörjük a port. Ahogyan egy gyermek elvégzi a házi feladatot, gyorsan összecsapja és fut a játéka után. Ahogyan összecsapja a sótlan háziasszony az ebédet, mert nincs kedve hozzá, csak odatesz valamit. Úgy ímmel-ámmal a Jézus dolgait is. De itt azt halljuk: Színültig megtöltötték a vedreket.
Az engedelmességnek nem is a módja az érdekes, kedves testvéreim, s nem is a lelkesültsége, hanem a mélysége. Azt is nyugodtan elmondhatom, és ez is mindannyiunk tapasztalata, hogy Jézus sokszor látszólag teljesen értelmetlen dolgot kér tőlünk. Önmagában ez az aktus értelmetlen dolog. Már megkezdődött a lakodalom. A vendégek kezét-lábát már megmosták. Nincs szükség a kővedrek megtöltésére. Amire kéne, azon már túl vagyunk. Érthetetlen, abszurdnak tűnik, amit Jézus kér.
Gondoljuk végig elmúlt esztendőnket. Hányszor éreztünk indíttatást, késztetést. Szólt az ige, kényszerített volna a lelkiismeret, alakultak a dolgok, s mindebben fölismerhettük volna Jézus szavát, utasítását, kérését, de mi úgy éreztük, ez lehetetlen, ez abszurd. Ilyet Ő nem kér. Ezt Ő nem várhatja tőlem. Erre Ő nem ösztökélhet engem.
Nemrégiben beszélgettem egy súlyos beteg emberrel. Évtizedek óta fizikai nyomorúságot hordoz, nincs belőle gyógyulása. Megpróbált valahogy együtt élni vele, de ahogy jött az időskor, és az időskorral egyébként is beálló egyéb betegségek és gyengeségek, egyre nehezebben mozgott már, egyre nehezebben hordozott terheket, egyre nehezebben csinált bármit is. Ekkor a családjában valaki megbetegedett, nála is betegebb lett. Emberünk szüntelenül arra érzett lelkiismereti késztetést, hogy ajánlkozzon föl az ápolására. De valahogy nem akarta. Nem fűlött hozzá a foga. Abszurdnak, sőt igazságtalannak érezte. Ha ő már harminc esztendőn végig tudott botozgatni, ha ő meg tudta tanulni azt az életformát, hogy a botján kívül nem volt kire, de nem is kellett senkire támaszkodnia, ha ő a családjában mindenkit megkímélt attól, hogy őt hordozzák, ápolgassák, tutujgassák, körötte szoszojogjanak, ha ő soha semmit nem kapott senkitől, akkor neki miért kellene ezt csinálni? Isten kéri ezt? Jézus parancsolja ezt? Vagy csak valami buta, abszurd gondolat ez? Afféle hívő túlbuzgóság? Valami, amit most meg kell mutatni? S lám, akkor lett békessége, akkor talált önmagában eddig meg nem talált, nem is sejtett fizikai erőt is, amikor végül is kimondta: bármilyen abszurd, különös, bármilyen igazságtalan, nekem most erre van parancsom.
Nagyon egyszerű a történet ez, mindenki beleérezheti, hogy milyen abszurd, logikátlan, igazságtalan tud lenni néha, amit Jézus parancsol. Miért nekem? Miért nem másnak? Miért én? Miért nem más? S miért ezt? És legfőképpen: Miért teljesen?
3.          Merthogy ezen az esténken utoljára erről is szólnunk kell. Ez a szó, hogy „teljesen” megtöltötték a kővedret, azt jelenti, hogy teljesen megélték az engedelmességet, és teljesen megkapták az áldást. Mert ott van teljes áldás, ahol teljes az engedelmesség. Milyen sokszor állunk úgy oda Isten elé, - lehet, hogy ezen az estén is megcsöndesedve, mérleget készítve -  hogy: Atyám én akartam, látod a szívemet és a lelkemet, ott volt bennem az elszánás. Egy lépést meg is tettem. A kezemet félig ki is nyújtottam. Milyen sokszor mondjuk másnak, vigasztalva őt, magunkat meg áltatva, hogy Isten ezt nézi, az akarást, nem a teljesítményt, nem a végeredményt. Nem azt nézi Isten, hogy jutottunk-e egyről kettőre, valóban végigcsináltunk-e valamit, amibe belekezdtünk, hanem az elszánást nézi, az akaratot. Isten csak erre kíváncsi.
Hadd mondjam ennek az igének a fényében: erre is kíváncsi, de az engedelmesség számít! Nem azt mondja Mária a tanítványoknak, meg az ott levő szolgáknak, hogy: amit nektek parancsol, azt úgy tegyétek, mintha meg akarnátok tenni. Induljatok a kővedrek felé, aztán félúton álljatok meg, s mondjátok, Mester, látod, én ezt meg akartam tenni, de nehéz ez a két vödör itt a kezemben. Egyébként is én már tegnap megtöltöttem, miért kell nekem megint megtölteni. Csinálja más, én meg csak akarom.
Ott van áldás, teljes áldás, ahol teljes az engedelmesség. S ebből következően a kánai menyegző csodálatos története csodálatos üzenet is. Amikor a szolgák a borrá változott vizet elviszik és odakínálják a násznagynak, ő megkóstolja, aztán odahívja a vőlegényt, aki az egész lakodalom felelőse, s azt mondja neki:  a szokás az a világban, hogy az elején jön a jó, s amikor már megittasult a násznép, jöhet a murci.
Engedtessék meg - bár mostanában meg van tiltva: ilyen a politika, nem? Az elején jön a jó, aztán jön a murci. És ilyen a reklámszakma. A doboz kívülről csodálatos, csillog, villog. Aztán, hogy mi van benne? Talán vihetjük vissza a boltba, ha van rá garancia. Egy ismerősöm mesélte, hogy a kisfia kapott egy játékot ajándékba. Aztán a játék elromlott, ki kellett dobni, de a gyermek a dobozt évek óta nem engedi kidobni, mert olyan szép. Az elején van a java, a végén jön a silánya.
Mennyi-mennyi mindennel vagyunk így. Az elején ott a lelkesedés. 2004. januárja: mennyi minden szép dolgot elterveztünk, megfogadtunk, megígértünk, elhatároztunk. Micsoda nagy lendülettel kezdtünk. Talán tavasztájon hittük is, hogy menni fog, most tényleg jó év lesz, tényleg elindultunk a jézusi tanítványság útján, teljesen végigfutjuk ezt. Aztán itt vagyunk a végén, s tudjuk-e, hogy mi van a végén? A történetből kiviláglik, hogy azért adják a végén a rosszat, mert már meg vannak ittasodva, s nem tudják, mit kapnak. Te pedig, mondja a násznagy a vőlegénynek - de nekünk ez a vőlegény Jézus -, a végére hagytad a jót.
Isten csodája, kedves testvérem, ha nem fogy az időd, hanem telik, töltődik, gazdagodik, áldottabb lesz, s megtapasztalhatod, hogy Isten a végére hagyja a jót. Mert a jó, amit Isten adni akar, éppen az, hogy az életed, az időd, a sorsod, a személyiséged megváltozik és átalakul, s belőled, aki - ahogy az apostol mondja - nem nép voltál, nép lesz. Belőled, aki nem kegyelmezett voltál, megkegyelmezett lesz. Belőled, aki tehetetlen, üres életű voltál, Istenben tehetséges, gazdag életű leszel. Nem ennek az évnek a végén, hanem annak az életnek a végén, amikor Isten kegyelmesen magához gyűjt mindannyiunkat.
Adja meg Isten ezen az óévi estén, hogy úgy értsük ezt a parancsot, hogy az nemcsak visszafelé fordít, hol vesztegettük el, hol mulasztottuk el, hol nem tettünk eleget, hanem elkötelez az elkövetkezendőre, a holnapra, az új évre, új kezdetre. Bízzunk Isten áldásában, hogy a Jézusnak engedelmeskedő élet, boldog időtöltés, vagyis közeledés Istenhez kegyelemből kegyelembe, erőről erőre, dicsőségről dicsőségre.
Ámen