Bogárdi Szabó István Dr.

Idefelé jövet, lekanyarodva az autópályáról, láttam egy táblát: Kútásó. Egy hosszú történetet olvastam fel, mely látszólag másról sem szól, mint arról, hogy a régi időkben, a bibliai atyák idejében nem volt más foglalatosságuk, mint hogy kutat ássanak.
Engedjék meg, hogy a történet főszereplőjének, Izsáknak a személyéhez fűzzek néhány gondolatot. Izsák afféle „köztes” figura. Feleségét nem ő választja ki magának, hoznak neki. Az örökségén tudta nélkül osztozkodnak meg fiai. S öregen már, mikor Ézsaunak álcázva magát bemegy hozzá Jákób, neki, a kisebbiknek adja az áldást is. A nagy elődökhöz képest Izsák csak amolyan „köztes” figura.
A közelmúltban történt: valaki hozzám, mint lelkipásztorhoz fordult. Nem volt igazából nagy gondja, családi élete rendben, gondolatai nagyjából a helyén, dolgai is jól mentek. Tiszteletes úr, mondta, az a bajom, hogy én nem leszek híres, mármint hogy a mi nemzedékünk nem lesz híres. Mi afféle „köztes” nemzedék vagyunk. Valahogy csak úgy megtörténtek, megtörténnek velünk a dolgok.
Ha végiggondoljuk a mögöttünk álló éveket, valóban, sok igazság van ebben: megtörténnek velünk a dolgok. Nem taszítottunk sokat a sorsunk szekerén, nem alkottunk nagy dolgokat, azt lehet mondani, talán afféle „Izsák-generáció” vagyunk.
Izsáknak azonban van egy nagyon fontos teendője, és ezt ő hűséggel, tisztességgel elvégzi: újra ássa a betemetett kutakat. S ugyanazokkal a nevekkel nevezi el, amelyekkel atyja, Ábrahám valamikor elnevezte. Ez látszólag nem sok, mégis Izsák folytatja azt a munkát, azt a honfoglalást, az életnek azt a kiteljesítését, amit Ábrahám megkezdett. Ez a munka, ez az életkiteljesítés nem könnyű egy idegen és ellenséges világban, mellyel hol barátságban, hol szövetségben, hol kínos együttélésben kell lennie. E folyamatban esett meg az is, hogy az Ábrahám által ásott kutakat betemették. Ám Izsák elmegy és kiássa ezeket a kutakat, s újra elnevezi, ahogyan Ábrahám elnevezte. Mi más a dolgunk, mint az atyák által ásott kutakat, élet-forrásokat újra kiásni és ugyanazzal a névvel elnevezni?
Hadd mutassak meg néhány ilyen kutat. A becsület kútját újra ki kellene ásni, és néven kellene nevezni. A tisztesség kútját újra ki kellene ásni, és tisztességnek kellene nevezni. A szeretet kútját is újra kellene ásni, és valóban szeretetnek kellene nevezni. A hit kútját is újra fel kellene nyitni, ki kellene tisztítani. És az Evangélium kútját is meg kellene nyitnunk újra, és Evangéliumnak nevezni, és Jézus szavát újra érvényre juttatni: „Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék!” Mert csak akkor van élet, ha vannak kutak. És csak akkor rendezett az élet, ha a dolgokat – miként néven nevezve a kutakat! – nevükön nevezzük. Ezzel egyidejűleg a becstelenséget becstelenségnek kell nevezni, a hazugságot hazugságnak, a hitetlenséget hitetlenségnek, a tisztességtelenséget tisztességtelenségnek, a bűnt bűnnek.
A történetből négy kút nevét hallottuk: Izsák mindegyik kútnak azt a nevet adja, amit apja tapasztalata nyomán ő is megtapasztalt. Az egyik kutat Észeknek nevezi, mert a körül a kút körül erőszak és elnyomás van. A másikat Szitnának, mert kölcsönösen vádolják egymást Izsák pásztorai meg a gerári pásztorok, mondván: „ez a mi kutunk!” A harmadikat Rehobótnak nevezi, amely azt jelenti, hogy „tágas tér”, a negyediket Sibának, amely azt jelenti: hűségesség. Amilyen tapasztalat a kúthoz fűződött, olyan névvel is kellett elnevezni.
Az igazság kútjához az igazság boldog és fölszabadító megtapasztalása fűződik; a hit kútjához a hit csodálatos, fölemelő, minden emberi mértéket meghaladó, isteni távlatokba emelő, irgalmat találó boldog megtapasztalása kapcsolódik, ezért nevezhetjük hitnek; s ha az evangéliumhoz az evangélium csodálatos örömhíre, annak életet alakító átélése kapcsolódik, akkor nevezhetjük evangéliumnak.
Az eleink által megásott és később betemetett kutakat újra ásni, és a dolgokat újra, úgy, ahogy vannak, nevükön nevezni, nos ez a feladatunk.
Izsák számára mindez fiúi kötelesség volt. Egy-egy nemzedéknek tovább kell adnia a másik nemzedék számára az örökséget. Izsák tehát tette a dolgát, engedelmeskedett ennek a feladatnak.
Van azonban ebben a történetben még valami, amit szeretnék most a szívetekbe beleírni, és itt ma a könyörgésnek, hálaadásnak és jövőbe tekintésnek alkalmán hangsúlyossá tenni. Ez az, ami ebben a történetben nem betemetve áll előttünk, mint a kutak, hanem ott van a szemünk előtt, és mégis titokzatos, csodálatos, - ezt nevezi a Biblia müsztérion-nak, olyan titoknak, amit látunk, de nem tudunk megmagyarázni, - s amit újra meg újra hallunk Izsák történetében is: megáldotta őt az Úr.
Halljuk ezt akkor, amikor pásztorember létére megállapodik. Átalakul az élete: a pásztorkodásból, a nomádságból áttér a földműves életre. Életmódot, életstílust, életstratégiát váltani hatalmas kockázat. Vajon sikerülhet-e? Nem lesz belőle melléfogás? És nemcsak egyének, hanem a népek életében is így van ez. Egy megszokottból, megrögzöttből átállani valami másra, teljesen újat kezdeni, amely azonnal más életszemléletet, más életstratégiát kíván, nos, ez mindig összeszorítja a szívünket. Ám azt olvassuk, hogy „az Úr megáldotta őt.” Aztán azt olvassuk, hogy amikor kitör a viszály, Izsák, aki nem olyan ügyes, mint a fia Jákob, és nem olyan harcos, mint az apja, Ábrahám – tehát Izsák, aki se nem hős, se nem harcos, odébbáll. Egy olyan világban, mely nemcsak filozófiájában, hanem élet-gyakorlatában is darwinista, tehát veszekedő, harcos, magának könyökölő, egy ilyen világban - nyugodtan mondhatjuk -  Izsák a gyengébb. Igen, a világ sokszor tényleg azt mutatja, hogy az marad talpon, aki a legerősebb, a legerőszakosabb, vagy a leghangosabb. A mi Izsákunk nem ilyen. Jönnek más népekből, más törzsekből való pásztorok. S azt mondják: lehet, hogy kiástátok a kutat, lehet, hogy dolgoztatok, de ez most már a mi földünk. Menjetek innen! És Izsák odébb megy. S ekkor, éjszaka, megjelenik neki álmában Isten, úgy, ahogy sokszor megjelent atyjának, Ábrahámnak. „Én az Úr vagyok, a te Istened, a te atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, veled vagyok, megáldalak téged!” Majd harmadszor is hallunk az áldásról, amikor a filiszteus törzsfőnök megérkezik Izsákhoz. Ez a törzsfőnök az, aki betemettette a kutakat, ráuszította Izsákra a környező pásztortörzseket, s fölszólította, hogy takarodjon a területéről, neki ott nincs élettere. Ám most fölajánlja: kössenek megnemtámadási szerződést. Kössünk szövetséget. Béküljünk ki. Ekkor megkérdezi Izsák: Mi dolog ez? Elkergettetek magatok közül! Azt mondtátok nekem, hogy távozzak, nincs hely! Miért akartok velem szövetséget kötni? S akkor ezt mondja ez a törzsfőnök: látván láttuk, hogy az Úr veled van! Az Úr áldott embere vagy!
Mi azt mondtuk: Izsákkal csak úgy megesnek a dolgok… Izsákon csak úgy átfolyik a történelem… Ő csak amolyan „köztes” ember… aki nem olyan hatalmas, mint az atyja, és nem olyan ügyes, mint a fia. A neve alá nem lehet semmi nagy érdemet odaírni. Ez azonban az igazságnak csak az egyik fele. A másik fele az, hogy Isten szerette Izsákot, és újra és újra megáldotta. És ebben az isteni áldásban van elrejtve minden. Ebben az isteni áldásban van elrejtve a mi hálás múltba nézésünk is. Azért az ezer esztendőért, ami itt, ezen a földön a népünknek adatott. Hálás emlékezés a hűségesekért, csodálatos nagy dolgot tevőkért, helytállókért, bátrakért, de mindenekelőtt az áldásért. Mert ebben az áldásban van elrejtve imádságunk igazi, megalapozott reménye: okkal és alappal kérjük Istent a jövendő nemzedékekért, gyermekeinkért, unokáinkért, unokáink unokáiért, akiket nem is látunk és nem is ismerünk.
S tudjátok, kedves Testvérek, ez az áldás az összes nemzedékre is vonatkozik. Vagyis ránk is, akikkel „megesnek a dolgok”. Akiknek sokszor a feje fölött döntöttek és döntenek. Akik nem tudnak a történelem szekerén nagyot taszítani. Akik talán éppen kikecmeregtek a rossz kerékvágásból, aztán visszacsúsznak belé. Akik annyi mindent álmodtak, aztán keserűen ébredtek.
Nem lettünk híresek! De ha tudjuk és hisszük és elfogadjuk, hogy áldottak vagyunk, akkor jó helyen vagyunk. Akkor elérkeztünk a lényeghez. Mert megáldottnak lenni azt jelenti: velünk van az Isten. Megáldottnak lenni azt jelenti, hogy Isten nem vonja meg tőlünk kegyelmét. Isten megsegít bennünket.
Igen érdekes, hogy Jákob akkor adja az egyik kútnak a „tágasság” nevet, amikor elmennek hozzá az idegen törzs főnökei és szövetséget kötnek vele, és azt mondják: te már áldott ember vagy. Miért lenne áldott? A senkiföldjén él, megint kiszorult az élet csodálatos lehetőségeiből, s olykor kötnek vele kompromisszumból ideig-óráig tartó szövetséget, - de Jákob megköti ezt a szövetséget. S másodjára is mondják: mi már látjuk, hogy áldott ember vagy. S ezután jönnek a kútásók és jelentik: találtunk vizet!
Istennek engedelmeskedni, Isten szent szavát követni, az ő békességében élni, Isten reményében dolgozni és elkezdeni valamit: mindig olyan váratlan, meglepő dolgokat tartogat számunkra, amiket nem látunk előre. Ezt az Izsákot minden általa ásott kút mellől elkergették. Most, amikor végre nyugvópontra jut a dolog, s talán azon kell törnie a fejét, hogy hova fog a pusztába menni, jönnek az emberek és jelentik: találtunk vizet! És annak a kútnak nem viszály a neve, - annak a kútnak „tágas tér” a neve. Annak a kútnak teljes bőségesség a neve.
Egyik szép zsoltár így mondja: akiket Isten szeret, azoknak álmukban is ad eleget.
Akiket Isten szeret, akik megnyitják magukat Isten boldogító kegyelme előtt, azoknak Isten megnyitja a jövőt.
Amikor hálásan emlékezünk, a jövőért is imádkozunk. S amikor Isten nevét magasztalva elmondjuk, hogy mennyi áldást, mennyi boldog megtapasztalást adott eleink életében, és ezt kérjük Tőle a jövendőre nézve is, aközben mi magunk is megkaphatjuk ezt az áldást. Azt kívánom az együtt imádkozó, együtt hálát adó, a jövőért együttreménykedő gyülekezeti közösségnek, hogy ezen a boldog napon is nyíljon föl számunkra, számotokra a hitnek, a bölcsességnek, a reménységnek, az igazi istenszeretetnek a kútja, s hogy hirdethessük hálás szívvel: e kút neve tágas tér: Isten jövőt mutat a számunkra. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sokszor hangzik el, amit múlt héten is hallottam egy gyászoló szájából, de hallottam ezt már nagyon sokszor és bizonnyal ti is megrendítő, érett pillanatokban: nincs már nekem vigasztalásom és nincs már nekem reménységem. Igen, nagyon sok élethelyzetben érezzük úgy, amikor meghal valaki a családban, hogy kidőlt a karó és nincs már, mire felfusson a mi életünk, mint támasztékra szoruló növény. Nagyon sokszor érezzük, amikor valaki beteg lett és esetleg hosszú időre kiszakad a család kötelékéből, hogy sok-sok eltervezett dologból nem lesz semmi. Nagyon sokszor érezzük, amikor menthetetlenül elromlanak emberi viszonylatok és esetleg mi, magunk vagyok azok, akik ezek a megromlásában főszerepet játszottuk, miénk tehát a terhe, tehát miénk minden következménye, hogy nincs már vigasztalásunk, nincs már reménységünk, nincs hova fordulnunk, magunkba záródunk keserűségünkkel, panaszunkkal, fájdalmunkkal. Sőt, nagyon sokszor mintegy ennek folyományaképpen a vigasztaló kezet is elütjük, a vigasztaló szót is elhessentjük, a vigasztaló gesztusokat is félreértelmezzük, és újra meg újra mondjuk, mintegy belekeményítve magunkat a fájdalomba, keserűségbe - nincs már nekem vigasztalásom!   Akik a Református Bibliaolvasó kalauz szerint olvassák a Zsidókhoz írt levelet, a negyedik, ötödik részhez érve, azt hiszem érzik is, hogy ez a levél, meg a benne foglalt hosszas fejtegetések vigasztaló beszédek akarnak lenni. Újra és újra megismétli a levél: ma, ha az Ő szavát, Isten szavát, Isten vigasztalását, Isten buzdítását halljátok: ne keményítsétek meg szíveiteket, mint egykor kiválasztott nép megkeseredés napján a pusztában, mikor úgy gondolták: nincsen remény. Egykor úgy gondolták, hogy Isten sok szépet ígért, ám abból nem, hogy kevés nem valósult meg, hanem éppen az ellenkezője következett be: Isten kiszabadította őket a rabságból, a megalázottságból, aztán bevezette őket a pusztába, a tétovaságba, a bizonytalanságba és elveszésbe. Akkor aztán szólhatott hozzájuk szépszavú próféta, parancsolhatott nekik dörgő szóval az isteni rendelkezés, megkeményedett már a szívük, semmi nem jutott el hozzájuk a buzdításból.
Most vigasztaló sorokat olvasunk, a levél vigasztalni és bátorítani akar, de nem csak szavakkal. Nem csak a lelkünkre akar balzsamot hozni, nem csak az egyébként elhangzott és jól ismert mondatokat ismételgeti, hanem erősen érvel is amellett, hogy a vigasztalás lehetősége adott. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem csak a szavakban. Ó, én azt tudom, hogyha oda eljut valaki, hogy olyan szavakat tud megfogalmazni, kimondani, és azokat olyan pillanatban tudja mondani, hogy elérnek a szívig, az nagyon nagy dolog, és tudom, hogy kevésszer adatik ez meg nekünk. De most, kedves testvérek, többről van szó. Arról, hogy mi az alapja, a forrása, a meghatározottsága annak, hogy amikor vigasztaló beszéddel fordulunk egymáshoz, mikor erősíteni akarjuk egymást, akkor ezek nem üres szavak, ezek nem szép szólamok, nem udvariassági formulák, amiket vagy elfogadunk, vagy nem fogadunk el, vagy elérkezik a szívünkhöz, vagy nem érkezik el a szívünkhöz, hanem megalapozott vigasztalások. A vigasztalás szilárd, a vigasztalásnak – szabad ezt mondanom – van oka, van miért megvigasztalnunk a másik embert. Mert hiszen amikor azt halljuk másoktól, vagy olykor a mi szívünkből is felszakad ez a keserűség, hogy nincs már nekem vigasztalásom, nem tudom a másik embert megvigasztalni, vagy ahogyan szokták mondani, ő már vigasztalhatatlan, akkor mintha azt mondanánk ki, hogy persze-persze, szavak vannak, gesztusok vannak, jóérzés van, de nincsen alapja a vigasztalásnak. Nincs az megalapozva, nincs miért a másikat vigasztalni. Ilyenkor aztán olyanok vagyunk, mint amit egyszer egy pályaudvaron láttam. Egy házaspár igyekezett a vonathoz, de bárhogy siettek, a vonat már elindult, lekésték. Ekkor az asszony ledobta táskáját, elkezdett sírni, lekésték a vonatot. Az embere egy darabig próbált neki valamit mondani, először humorral elütni a dolgot, aztán határozottan, hogy nem kell itt a hisztizni, de aztán ő is letette a bőröndöt, s egymás nyakába borultak és együtt sírtak. Nos, sokszor mi is jutunk ide, kedves testvérek. Elkezdünk vigasztalni valakit – ebben a szóban, hogy vigasztalni, benne van az is, hogy jókedvre deríteni – és a vége az lesz, hogy mi is a nyakába borulunk és együtt sírunk, együtt siratjuk, hogy nincs alapja a vigasztalásnak. De van alapja! Erről beszél a felolvasott szakasz.
Nagyon egyszerűen azt mondja, hogy Isten és ember dolgában van elrejtve a vigasztalás, Isten és az én viszonyomban rejtőzik a vigasztalás titka. Isten és ember között azonban szakadék van, az ember elszakadt Istentől, magára zárta önmaga világát, azt mondta –Madáchot elcsavarva – megmutatom, mit érek önmagamban. Hát megmutatja minden nap, megmutatjuk minden nap, mit érünk önmagunkban. De nem erről szeretnék szólni, hiszen az ember nyomorúságát alaposan és hosszasan lehetne ecsetelgetni. Arról szólok, hogy valahol a teremtő, gondviselő, megtartó Isten és az ember viszonylatában, kapcsolatában van elrejtve a vigasztalás. Ezért rendel Isten papot, vagy – ahogy itt olvassuk – főpapot. Mert „a főpap, emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért, aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivel maga is körül van véve gyarlósággal.” A latin nyelvben a papot pontifexnek nevezték, ami magyarrul annyit tesz: az, aki hidat ver. A hídverés, a hídépítés – ez a pap dolga. Egyszer egy kollegám mesélte nekem némi haraggal-méreggel, hogy odahaza a gyülekezetében presbitereivel vitatkozott, akik nem nagyon voltak vallásos atyafiak, tartották ugyan a templomosságot, de nem mutatkozott az életükben vallásosság. A vita során aztán a tiszteletes úr próbált odahatni, mondván: azért maguknak, presbitereknek is kellene időnként imádkozni, bibliaórára jönni, istentiszteleten aktívabban részt venni. Mire ez egyik atyafi odavágta neki: tiszteletes úr, imádkozni!? – az a maga dolga, azért tartjuk, imádkozzék a pap! Ez az én kollegám rettentő módon fel volt háborodva, kétségbe volt esve, micsoda pogány világba került ő, hogy őt csak ezért tartják, hogy imádkozzon, ő vigye oda az Isten elé való dolgokat! Ám, kedves testvérek, nem akarom a papi ázsiómat növelni, de éppen ezért tartják a papot! Minden pap, a nép közül választatván, emberenként az Istenre tartozó dolgokban jár el. Oda kell vinnie a népe nyomorúságát, bűneit, elesettségét, vigasztalanságát Isten elé. Talán ezen a ponton be is csukhatnám a Bibliámat és mondhatnám: Ámen. S talán mondhatná a gyülekezet is, hogy tessék összehívni egy lelkészi értekezletet, s a többit ott papi körben megtárgyalni. Ám a Zsidókhoz írt levél azért beszél általánosságban, mert a keresztyénségben egyetemes papság van: minden hívő pap, nemcsak a pap pap, hanem minden hívő pap, mindenki, aki a Jézus Krisztus hitében jár, az tudja, hogy szabad bemenetelünk van Jézus Krisztus királyi székéhez. Mindannyiunknak imádkoznia kell szükséges időben, alkalmas időben, alkalmatlan időben, nyomorúság idején és öröm idején egyaránt. Mindannyiunknak van népe, van kiért és miért könyörögnünk, mindannyiunknak van kiért elkérni az Isten vigasztalását, mindannyiunknak van kiért megkeresni ezt a szilárd alapot, és buzdítani, bíztatni másokat, hogy álljanak rá. Mindazáltal nem ebben a lehetőségben van megalapozva a vigasztalás. A vigasztalás az, hogy Krisztus halálával kettéhasadt a templom kárpitja, mely elválasztotta a szentek szentjét és a templom többi részét. Szimbolikusan ez azt jelenti, hogy az Istent és embert elválasztó szakadék áthidaltatott. Az akadály, mely Istent és embert szétválasztotta, elválasztotta, eltávolíttatott az útból, immár szabad bejárásunk van Istenhez. De ennek kell, hogy legyen egy szilárd és biztos alapja, és ez az alap maga Jézus Krisztus. Nekünk olyan főpapunk van, aki meg tud indulni a mi gyarlóságainkon. Nekünk olyan főpapunk van, aki maga is megkísértetvén mindenben, kivéve a bűnt, szenvedéseivel megtanulta az engedelmességet. Hogyne tudna hát, nyomorúságainkon és esendőségeinken megindulni. Isten rendelte Őt erre.
Most a levélnek egy nagyon fontos momentumát szeretném kiemelni, s valószínű, hogy ez a vigasztalást kereső embernek inkább lélektanilag fog erősítést és segítséget adni, mintsem gondolatilag. De azt hiszem, hogy sokszor inkább a léleknek van szüksége erőre, mert az eszünkkel tudjuk, hogy van vigasztalás, az eszünkkel tudjuk, hogy ez Jézusban van megalapozva, az eszünkkel tudjuk, hogy imádkozni kellene, és Isten segítségét kéne kérni, inkább a szívünkkel nem tudjuk, az érzéseinkkel nem tudjuk, mivel lelki erőnk nincs hozzá. Azt mondja a felolvasott rész: Krisztus képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal. Képes együtt érezni tudatlanokkal és a tévelygőkkel. Tudatlanok és tévelygők vagyunk, kedves testvérek. Nem azt mondja most, hogy képes együtt érezni a bűnösökkel. Noha mondhatná, mert a bűnnek két megjelenési formája a tudatlanság és a tévelygés. Tudom, hogy vannak, akik most azt mondják:  igehirdetőnk erre a vasárnapra felhagyott a felvilágosodás ostorozásával, s most afféle aufklerista igehirdetést tart itt, hiszen a tudatlanok és a tévelygők megvilágosítása – nos, ez az aufklerizmus, a felvilágosodás, mely szerint csak az lenne minden bajunk, hogy keveset tudunk, vagy éppen nem azon az úton vagyunk, amin mennünk kéne. De higgyétek el, kedves testvérek, rációba tartó dolgoknál mélyebbet mond itt ki a levél, nem az intellektus tudatlanságáról, nem az értelem tévelygéséről van itt szó. Szinte azt lehetne mondani, hogy emberi meghatározottságokról beszél. Most egyetlenegy vonatkozást, az idetartozó vonatkozást szeretném kiemelni.
Mi történik velünk,  amikor szenvedő embert látunk, amikor szenvedést látunk? Sok minden átfut ekkor az emberen. Talán először az ijedtség. Tegnap délután egy lelkésztársamat látogattam meg, kórházban van szegény. Délután adták volna be neki az infúziót, kezdő ápolónő jött le elvégezni a műveletet. Ott ültem az ágya szélén, közben beszélgettünk. Az ápolónő nem találta a megfelelő helyet az infúziós tű számára, először a felkarba, aztán az alkarba, aztán a csuklójába szúrt. Majd azt mondta, na jó, hagyjuk a jobb kezet, átteszem a balkézbe. Igy szerencsétlent teleszurkálta, ő meg csak feküdt ott az ágyban hősiesen, összeszorítva a fogát – én lettem rosszul, látva mindezt. Sokszor, amikor szenvedőt látunk, olyan mérhetetlen gyengeség, tehetetlenség, erőtelenség száll meg bennünket, hogy semmit sem tudunk csinálni vagy segíteni. Máskor meg haragra gyulladunk, ha szenvedőt látunk, a tehetetlenség haragja gyullad fel bennünk, mert nem tudunk segíteni. Sokszor pedig - valljuk meg, felsóhajtunk: jaj de jó, hogy nem én szenvedek, jaj, de kegyelmes az Isten, hogy nem rám hozta ezt a szenvedést, jaj, de jó, hogy nem engem sújt ez a dolog. Jaj, de jó, hogy nem engem döntött le ez a betegség, jaj, de jó, hogy nem nekem potyognak a könnyeim, jaj, de jó, hogy nem én gyászolok, jaj, de jó, hogy nem én kaptam meg a halálos diagnózist, jaj, de jó, hogy nem az én hátam mögött surrog-burrog a család meg az orvosok! Vagy éppen - s ebben is legyünk őszinték – ha szenvedőt látunk, átsuhan rajtunk: úgy kell neki, megérdemli! Egyszer többesben látogattunk meg egy beteget, és az egyik testvér oda ült az ágya szélére, megfogta a kezét – szegény nagyon beteg volt valóban, szinte reménytelenül – megfogta a kezét, megszorította és azt mondta neki: úgy-e tudod, hogy megérdemled, hogy itt vagy? Úgy megszégyelltem akkor ott magam, noha természetesen dogmatikailag: mind megérdemeljük! Nincs mese, ez egyetemes igazság. Mégis, mennyi tévelygés, tudatlanság, mennyi erőtlenség, mennyi minden van bennünk. ami nem az észnek kérdése, nem felvilágosodottság dolga, nem attól függ, hogy én mennyire vagyok tájékozott az életnek és a halálnak eme ügyeiben. Inkább, tudatlan vagyok és tévelygő. Eliszonyodom a szenvedő embertől, eliszonyodom a betegtől, vagy megfordítva, úgy viszonyulok hozzá, mintha megérdemelné, vagy felsóhajtok és azt mondom: jaj, de jó, hogy nem velem történt.
A főpapnak képesnek kell arra lennie, hogy együtt érezzen. Együtt érezzen a tudatlannal és a gyarlóval, a tévelygővel. Ez a szó itt, hogy együtt érezzen így is fordítható: együtt szenvedjen. Nemcsak az a dolga a főpapnak, hogy úgy érezze vagy sejtse, hogy valaki nagy bajban van, érezze vagy sejtse, hogy tévútra jutott az élete: neki képesnek kell együtt szenvedni vele. De minden eltévelyedettségünk, minden tudatlanságunk, minden ismeret-nélkül valóságunk abban tetőzik, abban mutatkozik meg a leginkább, hogy a vigasztalannak tűnő helyzetekben, nyomorúságokban, elesettségekben, betegségekben, megvertségekben – mi magunk is olyan könnyen kimondjuk: nincsen remény, nincsen vigasztalás, nincsen elrejtve az Isten valóságában, az Isten szeretetében az a szilárd pont, amiben én megállhatnék.
Ugyanakkor szeretnék arról is szólni, hogy a Zsidókhoz írt levél nemcsak az érzésben, nemcsak a velünk való együttgondolásban, a velünk való együttszenvedésben mutatja meg Jézus Krisztus páratlan nagyságát, hanem, ha szabad ezt mondani, objektíven, tárgyilagosan is. Azt mondja a szakasz végén: Ő, azaz Jézus, „az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltással és könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból és meghallgattatott istenfélelméért, ámbár Fiú megtanulta azokból, amiket szenvedett az engedelmességet és tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek.” Egyik óegyházi kézirat annyira abszurdnak tartja azt, ami ide le van írva, hogy beletoldott egy kis szót a szövegbe eképpen: erős kiáltozás könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból és –  itt jön a betoldás – nem hallgattatott meg. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem – kiált Krisztus a kereszten. Meghallgattatott? Meg kellett halnia. Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem a keserű pohár. Meghallgattatott? Ki kellett innia a keserű poharat. Ezért az óegyházi másoló úgy gondolta, hibás a kézirat és beletoldotta a nem szót. Nem hallgattatott meg! S ebből tanulta meg a tökéletességet. Azonban, kedves testvérek, azt hiszem, hogy ez már csak amolyan teológusi okoskodás lehetett, mikor az atyafi belecsempészte a nem szót. Hiszen Jézus meghallgattatott, mert feltámadott, mert Őt meghallgatta az, aki képes megszabadítani a halálból. Nem a haláltól. A halálból. Megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, szála alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada. Ez a vigasztalás szilárd alapja. Ez az az Isten és ember kapcsolatába elrejtett nagy titok, misztérium, amiért tudunk vigasztaló szót szólni, amiért van értelme a vigasztaló gesztusnak, amiért hihetjük, hogy minket, tudatlanokat és tévelygőket a mi egyetlenegy főpapunk meghallgat, ezért járulhatunk trónusa elé, ahol segítséget kapunk. Mert meghallgattatott istenfélelméért. S bár Fiú, a szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és üdvösségre jutván örök üdvösséget szerzője lett mindazokra nézve, akik Néki engedelmeskednek.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Amíg a halál benne van az élet dolgaiban, addig nincs teljes vigasztalás. Sok mindent, ó, szinte véghetetlenül, megszámlálhatatlanul sok mindent el lehet érni, meg lehet kapni, ki lehet csikarni Istenből: betegségből való gyógyulást, kudarcból való kimenekedést, megvertségből való felállást, megalázottságból való megméltóságosodást, sok mindent, bizony mennyi mindent. Isten ezeket bőkezűen adja gyermekeinek. De amíg az élet dolgaiban ott van a halál, vagy ahogy a zsoltárban énekeltük: amíg a halál kötelei vesznek bennünket körül, addig nincsen üdvösség. És ez a döntő kérdés:  az üdvösség a kérdés. Nem az a kérdés, hogy milyen hamar szárad fel a könnyem, nem az a kérdés, hogy mikor emelik fel 25%-dal a fizetésemet, nem az a kérdés, hogy a gyerekem jut-e egyről a kettőre, nem az a kérdés, hogy lesz-e fedél a család feje fölé, nem a kérdés, hogy kihúzhatom-e magamat és méltóságos életet élhetek-e, - az üdvösség a kérdés. Németh László mondja egy tanulmányában, hogy egy ügy van, minden embernek egy ügye van, nincs más ügy és minden ebből jön és minden e körül forog. Ez pedig az üdvösség-ügy. Jézus Krisztus lett örök üdvösség szerzője mindazokra nézve, akik néki engedelmeskednek. Mit jelent Krisztusnak engedelmeskedni és ebben az engedelmességben az üdvösség jó ízét megízleni, boldog szívvel hinni és magunkhoz ölelni. A felolvasottak fényében: ez annyit tesz, mint  bizakodó szívvel a kegyelem királyi széke elé járulni. Tudjátok, a Krisztusnak való engedelmesség első lépése nem az, hogy megteszem ezt vagy azt, végrehajtom ezt vagy azt,  mint az Ő parancsolatát. Ha így volna, igaza lehetne azoknak, akik azt mondják, hogy a világban vannak keresztyének, akik keresztyénnek mondják magukat, meg vannak úgynevezett anonim keresztyének, akik nem is tudnak se Istenről, se Krisztusról, se hitről, de a Bözsi nénének felvágják a tűzifát, a Mariska nénit átsegítik a zebrán, ha valaki elejti a pénztárcáját az utcán, nem teszik zsebre, hanem utánaszaladnak és odaadják neki. Nos ők már meg is tették az első lépést. Szolidárisak voltak, becsületesek, tisztességesek, mi kell még több? Megtörtént az első lépés. De nem az első lépés. Az első lépés: bizalmas szívvel a kegyelem királyi széke elé járulni és elkérni a vigasztalást. Az első lépés: kinyilvánítani, hogy Őbenne, Krisztusban van a vigasztalás. Az első lépés: odavinni, el nem rejtve könnyeinket,  összetört szívünket, megvert életünket, szétdőlt reményeinket - és segítséget kérni. Engedelmeskedni az első lépésben azt jelenti – imádkozni. Tegnap az egyik tévéhíradóban beszámoltak arról, hogy milyen egészségi állapotban vannak a magyar gyerekek. Megdöbbentő adatokat lehetett hallani, a harmaduk rövidlátó, a tíz százalékuk túlsúlyos, hetven százalékuk valamilyen ortopédiai rendellenességtől szenved, ülnek a TV előtt, a villanypásztor előtt és isszák a cukros vizet, amit Colának hívnak. Az egyik ilyen vizsgálathoz kiment a televízió is, mutatják, hogy doktor bácsi vizsgálgatta a gyermekeket, s  leültették az egyik családot, megkérdezték a testvéreket, mit kell tenni ahhoz, hogy egészséges gyerek legyél. Az egyik bemondta, hogy nem szabad sok zsírosat enni, aztán mozogni kell, futni kell, vigyázni kell az egészségre, mindent be kell tartani, amit a doktor bácsi mond. Odafordultak a másikhoz is, mit kell tenni ahhoz, hogy egészséges gyerek legyél és ne kelljen orvoshoz menned. A tízéves kisfiú erre azt mondta, imádkozni kell. Megrendítő ez a gyermeki hit. Igen, természetesen tudjuk: egészségesen kell élni, hogy ne kelljen orvoshoz menni. De ez az első lépés. Vigasztalásra van szükséged, reménytelennek érzed magadat, te sem tudsz mást tenni, csak elhessegeted magadtól a gyenge és erőtlen emberi gesztusokat, és beállsz azok sorába, a fekete seregbe, a vigasztalhatatlanok seregébe? Jézus Krisztus azokra nézve lett örök üdvösség szerzője, halálból való szabadulás szerzője, akik neki engedelmeskednek, hívó szavát meghallják, eléállnak összetört életükkel, eltévelyedettségükkel, megsötétedettségükkel, bűneikkel, nyomorúságukkal, vétkeikkel, úgy, ahogy vannak, és segítségül hívják őt. Hadd hívjalak, kedves testvérek, bennetek is ennek a lépésnek a megtételére, annak az imádságnak az elmondására, jöjj Uram, szabadíts meg engem, jöjj Uram, láss meg engem, jöjj Uram, könyörülj énrajtam, hadd legyen a Te kegyelmed, szabadításod, örök hűséged az enyém. Ámen

A református Bibliaolvasó Kalauz szerint a mostani napokban, hetekben a Zsidókhoz írt levél az újszövetségi szakasz. A levelet olvasva újra és újra előkerül különös szó: üdvösség, üdv. Sokan, akik olvassák, és még többen, akik hallják, azt mondják: ez egy régies kifejezés.  Vagy talán azt mondják, hogy ez a kifejezés túlságosan is egyházias, belterjes. A mai ember nem ismeri, nem használja, nem tudja, mit jelent ez a kifejezés: üdvösség. Én azonban azt hiszem, kedves Testvérek, ez a szó nem régies, nem is egyházias, ez a szó örök,  az ember örök vágyát, örök célját, örök meghatározottságát fejezi ki. A XX. sz. egyik nagy magyar írója, Németh László  mondta: minden embert meghatároz,  minden emberi életet eldönt, minden emberi gondolkodást befolyásol, minden eltervezésünkben ott van, és minden cselekvésünket mozgatja az ember üdvösség-ügye. Mindenkinek van üdvösség-ügye. Aki üdvösség-ügy nélkül él, az nem is éli az emberi élet  valóságát. És tegyük hozzá az író szavaihoz, hogyha nem is tudjuk mindig pontosan megmondani, mit is értünk üdvösségen, – az egészen bizonyos, hogy mindenki üdvözülni akar. Mindenki akarja azt, amit a Biblia és mi ezzel az örök régi és mai szóval írunk le: üdvösség. Sokféleképpen írhatjuk le, sokféleképpen fejezhetjük ki, maga a Szentírás is sokféle bemenetet ad, sokféle ajtót nyit erre a valóságra, erre a nagy titokra, erre a nagy ügyre, amely mindannyiunkat mozgat és meghatároz. Sokszor beszél a Biblia az üdvösségről úgy, mint szabadulásról.  Legfőképpen és döntő módon úgy, mint halálból való megszabadulásról. Nagyon sokan azt a reménységet hordozzák a szívükben, hogy ez életen és halálon túl Isten ugyanúgy, ahogy Jézus Krisztust kiszabadította a halálból és feltámasztotta, bennünket is kiszabadít, és bennünket is feltámaszt. Ehhez hozzátehetjük azt is, amit ez a levél a bevezető szakaszokban mond: Jézus Krisztus az, aki megszabadított bennünket a haláltól való félelemtől is. Minket, akik egész életünkben foglyok voltunk emiatt.  De még inkább beszélünk úgy az üdvösség megtapasztalásáról, ha részlegesen is, ha ideigvalóan is, mint haláltól való megmenekülésről. Amikor odaülünk egy beteg ágya szélére a kórházban, aki halálos betegséget hordoz magában, és imádkozunk vele, kezét megfogva, de sokszor imádkozunk azért, hogy adja meg neki Isten a gyógyulást. A haláltól való megmenekülést. Ezért is van közöttünk súlyos vita arról, hogy vajon megmondhatjuk-e, megmondjuk-e a betegnek, hogy reménytelen a helyzete. Hogy már csak azért imádkozhatunk, hogy felgyulladjon szívében a remény, hogy majd a síron túl, majd a halálon túl Isten őt is előszólítja, és élőként maga elé állítja.  Aztán beszélünk sokszor úgy az üdvösségről, mint amikor kiszabadulunk valamilyen nyomorúságból, valamilyen lehetetlen helyzetből, amibe az élet dolgai sodortak bele bennünket.  Egy munkanélküli számára állást találni: szabadulás a kilátástalanságból. Egy családi viszályban  megoldást találni: szabadulás a reménytelenségből. A politikusoknak békés megegyezésre jutni országok és népek vitájában, háborújában, békességre eljutni: bizony milyen nagy szabadulás a veszedelemből, háborúból, iszonyatból.  Nagyon sokszor pedig egyszerűen csak úgy beszélünk az üdvösségről, hogy megmaradtunk, megálltunk és talpon vagyunk.  Ez már sokszor az üdvösségnek nem az emberi, személyi, ideig-óráig egy-egy életidőre szabott valóságát mutatja, hanem megnyitja a történelem dimenzióját. Ahogyan az ószövetség zsoltárosa, Dávid könyörög: tartsd meg Uram a te népedet, úgy könyörgünk mi is sokszor népünkért, a magyar nemzetért, minden népért, az egész világért, az egész emberiségért, annak megmaradásáért, puszta túléléséért a bennünket fenyegető veszedelmek közepette.  Mindegyikben átéljük és megtapasztaljuk, megízleljük, mi lehet az az üdvösség, amiről a Szentírás beszél.
Azonban ezzel nem mondtuk el  az üdvösség  teljes megtapasztalásának a valóságát.  Mert nemcsak megmenekülés, nemcsak szabadulás, nemcsak kimentetés, nemcsak megmaradás az üdvösség.  A Biblia nyelvén  azt is jelenti, hogy célba érkezés. Nemcsak akkor boldog az ember, ha valamit túlél, nemcsak akkor boldog az ember, ha valamiből megmenekül, hanem akkor igazán boldog az ember, ha célba érkezett. Értelmes cél nélkül, és a célbajutás esélye nélkül nem teljes az életünk. A Zsidókhoz írt levélben  számtalan alkalommal különböző összefüggésekben, vonzatokban újra meg újra ez kerül előtérbe: hogyan jutunk célba? Hogyan érjük el, ahogy másutt fogalmaz a levél, hitünknek célját, az üdvösséget.  Hogyan jutunk beteljesedésre mindabban, ami bennünket mozgat, mindabban, amit értelmesnek, igaznak, jónak és szépnek látunk. Elérjük-e egyáltalán a célt? Visszatérve arra a példára, amit mondottam, amikor beteg ember ágyánál ülünk, gyógyulásában reménykedünk,  megmondhatjuk-e a betegnek, hogy neki már nincsen életcélja. Halálos beteg. Óriási etikai kérdés. Mert tudjuk, hogy akinek még van célja, aki akar még valamit, aki még lát maga előtt  feladatot, amit be kell teljesíteni, lát programot, ami el kell érni, az elképzelhetetlenül nagy erőket tud mozgósítani. Hogyan érhetjük el a célt?
A mai ige így szól: Jézus Krisztus mindenképpen üdvözítheti, megmentheti, célba juttathatja, teljessé teheti azoknak életét, akik Őáltala fordulnak Istenhez, Őáltala járulnak Istenhez, mert Ő mindenha él, mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Erről a „mindenképpen” szóról szeretnék néhány szót mondani  most kedves Testvérek. Mert, ha üdvözülni akarunk, mert ha célba akarunk jutni, mert ha meg akarunk gyógyulni, mert ha meg akarunk szabadulni, mert ha talpon akarunk maradni, ezt mindenképpen akarnunk kell. Mi ez a mindenképpen?  Miért mondja a levél írója, hogy Jézus Krisztus  mindenképpen üdvözítheti? Szó szerint fordítva ezt a görög szót így kellene mondani: Jézus Krisztus teljesen üdvözítheti.  Egyetlen egy helyen fordul még elő ez a szó az újszövetségben, amikor egy beteg gyógyulásáról beszél az ige, és azt mondja: még nem tudott teljesen kiegyenesedni. Nem érte még el a gyógyulásban azt a szakaszt, amikor teljesen meggyógyulva felegyenesedik. Tehát így is lehetne visszaadni az ige biztató szavát: Jézus Krisztus teljesen üdvözítheti. De még érdekesebb és még fontosabb, hogy ebben a görög szóban az van benne, hogy egészen a célig. Azért teljesen, azért mindenképpen, mert egészen a célig. Jézus Krisztus egészen a célbajutásig végzi megváltói munkáját értünk. Ezért hát kedves Testvérek, joggal mondhatjuk, hogy a célra törekvő ember számára, az értelmes célt, az üdvözítő célt kereső ember számára nagy buzdítás és nagy vigasztalás van ezekben a szavakban.  Legelőször talán azokhoz szól az ige, akik cél nélkül vannak, mert sajnos vannak ilyen emberek közöttünk. Nincsen céljuk. Mélységes nyomorúságban és kilátástalanságban vannak. Talán már mindent feladtak. Talán végső reménytelenségbe hullottak. Talán irigylik a többi embert, akik célokat látnak maguk előtt. Jézus Krisztus a cél. Jézus Krisztusban az emberi élet értelmes célt talált. Ez az ige szól a csalódottaknak, szól a megkeseredetteknek, szól az összetört szívűeknek, szól azoknak, akik éppen megkeményednének, így idézi a levél a zsoltár szavát: Ma ha az Úr szavát halljátok meg ne keményítsétek szíveteket. Ne tartsátok magatokat cél nélkül valóknak. Mert az a cél, amit Ő elhozott, túlmutat ez életen és halálon. Hiszen Ő érettünk meghalt és feltámadott, és ült az Atyaistennek jobbjára. Ott van az Isten dicsőségében. És ez az ember végső életcélja. Istent megismerni, vele örökkétartó boldogságban együtt élni, és Őt dicsőíteni. Isten dicsőségében részesedni. Van hát cél. Jézus Krisztus halálig vitte értünk való szeretetét, és feltámadott. Őbenne van a boldog élet célja.
Szól azután ez a buzdítás azokhoz is, és ez sokkal súlyosabb, sokkal nehezebb emberi helyzet, szól azokhoz, akik valamilyen hirtelen és zavarodott helyzetben éppen célvesztés állapotában vannak. A Biblia a bűnről szólva  az egyik kifejezését éppen ebből a képből veszi az egyik kifejezést: bűnösnek lenni,  vétkesnek lenni, szó szerint olyannak lenni, mint aki elvétette a célt. Igen, tudom a célt, látom a célt, igyekszem is rá, de valami ok folytán, valami zavaró körülmény miatt, valami belső gyengeség vagy megtévedtség miatt  elvétem a célt. Tudom, hogy mi a cél, de nem érkezem  meg a célba. Amikor futóversenyeket rendeznek a városban,  ki kell szalagozni, tűzni, póznázni, hogy merre van a futó útvonala, mert könnyen megeshet, hogy fut, fut, fut, csak éppen  egy másik utcába fut be, és már elvétette a célt. És lehet, hogy megfutotta  a távot, lehet hogy végig igyekezett, lehet, hogy végig teljesített, de nem érkezik meg a célba. Milyen tragédia ez.  Jézus Krisztus mindenképpen célba juttatja azokat, akik Őáltala fordulnak az Atyához.  Mert amikor váratlan helyzetek következnek be, amikor hirtelen kell dönteni, amikor magunkra maradunk, és nincsen eligazító szó, akkor megtelik az életünk kapkodással, tétova bizonytalansággal, reménytelen ide-oda csapongással. Ő azonban, aki mindvégig állhatatos marad, mert Jézus Krisztus mindvégig állhatatos és hűséges marad, s nekünk is azt mondja: akik mindvégig megmarad, aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.
Honnan kapom én ehhez az erőt? Honnan kapom a bölcsességet? Honnan kapom meg a  világosságot, hogy ne tévesszem el a célt? Őtőle, Jézus Krisztustól, aki a mi könyörgéseinket, sokszori megzavarodott helyzetünkben való felkiáltásunkat, egészen elesett, megalázkodó jajszavunkat: nem tudom mitévő legyek, nem tudom, merre menjek, nem tudom, mit csináljak – meghallgatja és az Atya előtt jó illatúvá teszi. Nézzétek Testvérek, nekünk nem olyan Istenünk van, aki kitűzi elénk az értelmes, boldogító és üdvözítő célt, és azt mondja: most már fuss, most már teljesíts, most már vidd végig az utat, és majd a célban találkozunk. Velünk van végig az úton Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban.
És végül kedves Testvérek, némi feddőzéssel kell azokhoz is szólnunk, akik  nem céltalanok, nem céltévesztők, hanem éppen célcserében vannak.  Mert van ilyen is. Vannak az emberi életnek, és talán a mi életünknek is olyan szakaszai, pillanatai, amikor úgy érezzük, hogy minden a helyén van. Minden sikerült. Minden bejött. Ahogyan olvassuk a Jelenések Könyvében a hét gyülekezethez szóló levélben: azt mondod, hogy gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs szükségem semmire.  Minden a helyén van az életemben.  És mindezt magamnak köszönhetem.  Ez az én munkám, ez az én sikerem, ez az én fáradozásom gyümölcse, ez az én okosságom volt. És ebben a pillanatban az ember célt cserélt, mert a cél Isten dicsőítése. Célt cserélt, és önmagát kezdi dicsőíteni.  Krisztus mindenképpen üdvözítheti azokat, akik az Atyához Őáltala fordulnak. S Krisztus megmutatja számunkra, hogy a sikert, a jólétet, életed szilárdságát nem a magad ügyességének köszönheted, hanem az Isten megtartó kegyelmének.  Ne cseréld fel a felcserélhetetlent! Hanem kitartással fusd meg az előtted levő tért. Ne add fel soha egy pillanatra se, bár a szíved önmagad felé hajlik, bár szeretnél önmagad számára néha dícséretet kiosztani, ne add fel soha, ne szűnj meg soha Istent dicsőíteni.  Oh, ezt mi kedves Testvérek olyan töredékesen, olyan gyarló módon tudjuk tenni, olyan sokszor meg is szégyenülünk az Isten dicsőítésünkben, de  nem az a lényeg, hogy az mennyire magasztos, mennyire nagyszerű, mennyire csodálatos, mennyire átütő. Az a lényeg, hogy dicsőítsük Őt életünkkel, imádságunkkal, szavainkkal, boldog bizonyságtételünkkel, Isten igazságának való  engedelmességünkkel. Mert az a Jézus Krisztus, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon érettünk, elbocsátja Szentlelkét, aki lakozást vesz bennünk, s Lelke által vezet, az igazságra megtanít, hatalmával betölt, alkalmassá és késszé tesz arra, hogy azt a boldog célt, az üdvösséget, az Isten színről-színre látását, és az Ő teljes élettel való dicsőítését elérjük, ezt bizonnyal végzi. Hívjuk hát Őt szüntelenül segítségül, Lelke hatalmát megkapjuk, Benne a cél felragyog, és azt szilárdan, kétség nélkül megtarthatjuk, segedelmével elérhetjük. Igen, igaz az ige: Jézus mindenképpen, teljesen, egészen célig tartó módon üdvözítheti azokat, akik Általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él és esedezik érettünk. Legyen neki dicsőség most és örökkön örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Nemrégiben egy egyetemistával beszélgettem, aki folytonosan gyakorította vizsgahalasztási kérelmeit, és már egészen odáig jutott, hogy  utolsó lehetőségéig ért. Beszélgetésünk során kiderült, hogy minden egyetlen dolgozat körül forog, amit már évek óta nem tud befejezni, valami belső, lelki akadályát érzi, hogy ezt a dolgozatot befejezze, és emiatt újra, meg újra halasztania kell a vizsgát, emiatt viszont évet is kell, hogy halasszon. Kellemetlenül alakult a beszélgetésünk, minek a végén nyersen odavágtam neki, hogy én nem is értelek téged, mert református ember, amit elkezdett, azt befejezi. Ha van közöttünk nem református, akkor mutatis mutandis, lehet római katolikusra, evangélikusra, metodistára, bárkire érteni, amit az ember elkezd, azt illik befejeznie. Ezt sokszor átéljük, sokszor mondjuk, sokszor buzdítjuk magunkat, sokszor pedig éppen ezért nem kezdünk bele dolgokba, mert felmérjük, hogy nem lesz erőnk a végén befejezni, bevégezni. Maga Jézus is példázatban int bennünket arra, hogy jól gondoljuk meg, mibe fogunk bele, nehogy úgy járjunk, mint az az ember, aki a szőlőjébe csősztornyot akart építeni, aztán félig meg is építette, de úgy maradt a dolog, mert elfogytak anyagiak, és világ csúfsága lett a dologból. S nehogy úgy járjunk, mint a király, aki háborúba ment volna, csak éppen az ellenfél katonáit nem mérte fel, s a csata közepén jött csak rá arra, hogy rosszul számolt az erejével. Megkezdeni és befejezni, nos, ez nagy kérdése az életünknek, de azt hiszem, hogy azt is joggal mondjuk, vagy mondom én, itt, a mi körünkben, hogy amit református ember elkezdett, azt befejezi.
Természetesen, jó dolgokra szoktuk ezt érteni. Annyira azért mi, reformátusok se vagyunk makacsak, hogy ha a közepén rájövünk, rossz, vagy értelmetlen dolog volt, amiben belekezdtünk, elhibázott dolog volt, de, ha már elkezdtük, befejezzük. Mert vannak, sajnos, olyan atyafiak, körünkben is, akik a rossz dolgot is befejezik, - ha már elkezdték. Jó most hallanunk az Igét: meg vagyunk győződve arról, hogy azt a jó dolgot, amit Isten bennetek elkezdett, jó végre fogja vinni, be fogja teljesíteni. Azért jó ezt hallani, mert miközben ezt az igazságot mondjuk, hogy illik befejezni, amit elkezdtünk, ezt mindig a dolgaink közepén halljuk. Sohasem az elején, sohasem a végén. Sohasem úgy van az életünk, hogy éppen most kezdünk neki, most gyürkőzünk hozzá, vagy éppen még egy lépés, és beérkeztünk a célba, még egy mozdulat, és teljessé vált a dolog, éppen most tesszük fel a pontot az i-re. Nem így van. Mindig a sűrűjében vagyunk, mindig a nehezében vagyunk, mindig nagyon, nagyon nehéz kitisztázni, látni az elejét, és látni a végét.
Amikor az apostol a filippi gyülekezethez írja ezt a levelet, kiderül a bevezető szavakból: maga is olyan állapotban van, hogy se az elejét, se a végét nem látja, szenved. Börtönben van az evangélium ügyéért, hányattatásoknak néz elébe, s ez bizony a sűrűje. Ilyenkor sem az eleje, sem a vége nem látszik. Ha látja az elejét, akkor az villanhat rajta keresztül, hogy el se kellett volna kezdenem, ha pedig felvillan a lehetséges vég, talán az fut végig rajta keresztül, hogy soha sem fogunk odáig eljutni, mert mindig a közepén vagyunk a dolgainknak, mindig a sűrűjében. Ezért jó Isten felöl hallanunk, hogy amit ő elkezdett bennünk, a jó dolgot, azt elvégzi, véghez viszi, teljességre juttatja a Jézus Krisztus napjáig. Ezért hát, kedves testvérek, ma elsőre azt kell leszögeznünk, hogy Isten az, aki elkezdi, és Isten az, aki bevégzi a jó dolgot bennünk. Szó szerint a kifejezés azt jelenti, hogy célba juttatja. Egy olyan jól ismert görög szót használ itt az apostol, amit egyébként mi magunk is használunk a köznapi nyelvben. A görög szóból eredezett hozzánk a filozófusok szakkifejezése: a teleológia, de még a köznyelvben is beszélnek valaminek a teloszáról. Ez nem azt a szalagot jelenti, amit át kell szakítani a futónak, nem azt a pontot jelenti, ameddig el kell érkezni a versenzzőnek, hanem azt jelenti, amikor valami kiteljesedik. Megérik a gyümölcs. Valami úgy jut el a céljáig, hogy felépül. Valami úgy érkezik el a teljességhez,  hogy valósággá válik. Isten az, aki elkezdte, bennünk elindította a jó dolgot, és Isten az, aki a jó végéig elviszi. Ez azt jelenti, kedves testvérek, hogy Isten szüntelenül velünk van. És ezt nemcsak a kezdetnél és nemcsak a végénél jó hallani, hanem a közepén, a sűrűjében is.
Ha úgy érezzük, átcsapnak felettünk a hullámok, ha mindennapos dolgaink apró munkáiban őrlődünk, ha semmiféle nagyszerű távlat nincs előttünk, csak éppen annyi, hogy eljussunk az estéig, Isten akkor is ott van velünk. Hiszen, mondja az apostol, meg vagyok győződve, hogy az Isten, aki elkezdte bennetek, el is végzi. Nem csak ott áll a végén várva bennünket, hogy eljutunk-e a célig, hanem folyamatosan végzi bennünk munkáját. Velünk van minden nap, velünk van minden órában, minden percben. Ezért hát, ha halljátok azt az igét, hogy az Isten a jó dolgot elkezdette, el is végzi bennünk, halljátok hozzá azt a csodálatos biztatást is: Isten veletek van, most is veletek van. Isten veled van akkor is, amikor fogyóban van az erőd, Isten veled van akkor is, amikor nagyon nagy mélységeket kell megjárnod, Isten veled van akkor is, amikor éppen távolodni tűnik minden attól a boldog céltól, amire elhívott minket. Isten veled van akkor is, amikor teljességgel látszólag elveszőben van minden ígérete, és éppen annak az ellenkezője bontakoznak ki életesben, mint amit az Istentől reméltél vagy vártáé. Akkor is veled van. Tovább megyek! Isten akkor is veled van, amikor úgy tűnik, hogy a másik életében sokkal inkább ott van, a másiknak sokkal jobban megy, a másiknak sikerül, úgy tűnik, Isten felette tartja áldását. A zsoltárossal együtt ilyenkor szoktuk mondani: bezzeg én, bezzeg én, hol vagyok én, hol van az Isten az én életemben? De Ő kezdettől mindvégig velünk van.
Másodszor, kedves testvérek, az apostol nemcsak általános jóról beszél,  nemcsak azt sugallja, hogy amit te jónak gondolsz, amit te jónak tartasz, az bizonyosan Isten munkája. Igen sokszor beleesünk ebbe a hibába, no hát persze Isten örökkévaló jó, örökkévaló igazság, örökkévaló szeretet, örökkévaló hűség – s persze Isten csak a jót végzi bennünk, és minden, ami jó, bizonyosan Istentől való, ezt énekeljük is: Mind jó, amit Isten tészen, és mit Isten tesz, minden jó. De itt nagyon gyakran eltévedünk, s mindenféle meghatározottság nélkül gondolunk erre a jóra. Az apostol ezért a segítségünkre siet, és a kilencedik verstől néhány konkrét, egészen jól megfogható, körülhatárolható dolgot mond arról, hogy mik azok a jelek, mik azok a nyomok, amik mentén kitapasztalhatjuk, és bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten velünk van, munkálkodik bennünk, formálja, alakítja az életünket. Azt mondja az apostol: és azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban, jobban bővelkedjék ismeretben és minden értelmességben. Amit az apostol mond, nem is posztmodern, kedves testvérek, hanem poszt-posztmodern. A modernitásban az érzelmet és az értelmet szembe szokták állítani egymással, főleg a romantika óta, az érzelmek kora után a racionalizmus korszakában mindent meg lehetett magyarázni, mindent be lehetett táblázni, mindenre volt valamiféle racionális indíték, motívum. A XX. század nem véletlenül a pszichológiának a korszaka, amikor úgy vélték, az emberi lélekben precízen lehet manőverezni. Mára oda jutottunk, hogy a szeretetnek és az ismeretnek, a szeretetnek és az értelmességnek nem sok van köze egymáshoz. Vagy szeretsz, vagy tudsz. Ha tudsz, akkor biztos, hogy nem vagy képes szeretni. Mintha a megismeréssel egyenes arányban veszítenénk el a  szeretetre való képességünket. Nem nagyon szoktak ezek összeférni. Egyszer valaki azt mondta, hogy majd akkor lehet ezt a kettőt összekapcsolni, ha a szeretetet is lehet matematizálni. Nem tudom, mit jelent ez a talányos szó, hogy matematizálni, valószínű, valami olyasmit, hogy matematikai képletekbe önteni, komputerbe tenni, kiszámítani, a vegyértékeit megállapítani. Ha így van, akkor az értelmesség és a szeretet még inkább szétválik. Ám itt azt mondja az apostol, hogy Isten végzi, munkálja bennetek a jót, hogy bővelkedjetek a szeretetben az ismerés és a megismerés által. Valami olyasmit munkál bennünk Isten, amit az ember a maga természete, egész pontosan: megromlott természete okán mindig kettéválaszt. Valami olyasmit köt össze bennünk Isten, amit a mai ember sem tud egyben látni és hagyni. Egészen megrendítő jelei vannak ennek. Például, a nyugati ember itt, a XXI. században egyre inkább az ezoterikus ismeretek felé fordul, s egyre inkább vágyakozik a megfoghatatlan, a sejtelmes, a talányos után. Ennek az a magyarázata, hogy megcsömörlött a saját racionalizmusától. Még a keresztyénségünk is erősen racionális keresztyénséggé vált. Megcsömörlöttünk tőle, hát jöjjön az ezotéria. Minél titokzatosabb, minél talányosabb, minél kevésbé hihető, minél abszurdabb, annál érdekesebb. De ez, kedves testvérek, csöbörből vödörbe esés, mert a szétválasztás továbbra is megjelenik benne. Isten nem ezt munkálja bennünk, hanem hogy bővelkedjünk a szeretetben az ismeret és az értelmesség által. Tudjátok, milyen nagy dolog, isteni dolog – nem emberi, isteni dolog! – tudni úgy szeretni, hogy ismerem a másikat, mert hiszen Isten így szeret bennünket: mindenestől fogva ismer bennünket és tudja, kik vagyunk – és szeret minket. S milyen nagy dolog az ember számára is ismerni és szeretni! Sőt, ahogy az apostol mondja: bővelkedő módon szeretni! Jobban és jobban bővelkedjetek a szeretetben. Vagyis, hogy a szeretetetek csorduljon túl önmagán, legyen a szeretetekben mindig felesleg, többlet, ráadás, ajándék – úgy, hogy közben értelem lakozik bennetek!
Aztán tovább megy a jókívánságokban az apostol, és azt mondja: mégpedig azért, hogy megítélhessétek, mi a rossz és mi a jó, hogy legyetek tiszták és botlás nélküliek Krisztus napjára. Figyeljétek meg, milyen megrendítő, amit az apostol mond: az embernek, ha döntenie kell, hogy mi a jó és mi a rossz, azt kétféle módon teheti. Nemrégiben volt egy per, mely során a bíró azt mondta, őt nem az igazság érdekli, hanem a tényállás. Lehet így is dönteni arról, hogy mi a jó és mi a rossz: ami éppen előttünk van, ahogy az önmagában megmutatkozik, ahogy az a szemünkben feltűnik, ahogy a maga egyediségében megjelenik, amilyen az érzéki benyomása, lenyomata bennem,  aszerint ítélek róla. Szinte lehetne mondani, hogy a szeretet, az elfogódott szeretet ítél így: nem érdekel az igazság, nem járok el a dologban, nem megyek mögé, nem akarok semmit feltárni, ilyennek látok valakit, így áll előttem, így állnak a tények. Aztán máskor meg úgy ítélünk, hogy szinte nem is tudunk ítéletet mondani, mert még mindig az okokat kutatjuk, mindent egymás mellé akarunk sorakoztatni, minden tényt, körülményt, lehetőséget meg akarunk fontolni. Az ember így is szokott ítéletet hozni. Az előbbiek fényében hadd mondjam így: amikor a mi emberi szeretetünk kényszerít bennünket ítéletre, úgy mondjuk az ítéletet, ahogy éppen valaki előttünk áll, ahogyan látjuk, ahogyan a szívünkben helyet kapott, ahogy éppen ott van. Amikor az eszünkre hallgatunk, szinte nem is tudunk ítéletet mondani, mert annyi mindent meg kell fontolni, hogy nem tudunk dönteni. Nos, ebben őrlődik a mai ember is, ebben gyötrődtek a filippiek is, azért ír erről az apostol. Hogyan ítéljük meg, hogy mi a jó és mi a rossz? Az apostol most összekapcsolja a kettőt, és azt mondja: ha ítélsz, választanod is kell – igen, döntenünk kell a jó és rossz között. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem kell dönteni, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem kell választani! Tudom, hogy ezt duruzsolják éjjel-nappal: nincs is rossz, nincs is jó, minden egyforma, semmi sem számít: ez is jó, az is jó, ha az jó, akkor ez is jó, ha ez nem jó, akkor az sem jó…. Meg van bolondulva a mai ember, de döntenetek kell! Minden nap, minden órán döntéseket hozunk, jó és rossz között választunk. De hogyan? Milyen módon? Minek a segítségével? Hiszen egyre csak veszik el tőlünk az eszközöket. Olyan nevelési, pedagógiai programok születnek, hogy már a kisgyerekeket elkezdik arra tanítani, arra ránevelni, hogy minden ítélet relatív, minden döntés viszonylagos, minden igazság viszonylagos. De közben az élet rákényszerít bennünket arra, hogy döntsünk és válasszunk.
Íme, azt mondja az apostol, azt kívánom, hogy bővelkedjetek a szeretetben az ismeret és az értelmesség által, hogy megítélhessétek, mi a jó, és mi a rossz. Úgy lehet, jó és rossz között választani, és a jó mellett dönteni, hogy az emberben a szeretetben való bővelkedés és a mindenek mélyére ható megismerés együtt van és együtt munkálkodik, nem válik szét egymástól. Nos, ez az, amit az Isten munkál bennünk. Tudjátok,  jól dönteni és jól választani, ez mindig Isten szeretetteljes munkája bennünk. Arra szeretnélek ma buzdítani benneteket, ha volt jó döntésetek, akkor erre tekintsetek úgy, hogy ezt Isten Szentlelke kegyelméből, Isten bennetek munkálkodó kegyelméből hozhattátok meg. Mennyire szeret kihúzott mellel, előrenyomott vállal büszkélkedni az ember egy jó döntése után: na, milyen vagyok! Milyen rettenetes ez! Hozott egy jó döntést, és utána, a rákövetkező pillanatban máris hozott egy rosszat, mert magára mutatott, és azt mondta: én döntöttem jól. Milyen okos vagyok, milyen szép vagyok, milyen zseniális vagyok! És Tarzanként veri a mellét, rikoltozik és páváskodik. De ti adjatok hálát az Istennek, mikor észreveszitek, hogy kegyelméből, szeretetéből és bölcsességéből tudtok jól dönteni, lehetséges számotokra a jót választani.
A végén így kerekíti be az apostol a kívánságát: teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus terem Isten dicsőségére és magasztalására. Amikor az apostol az igazság gyümölcséről beszél, szó szerint úgy kellene fordítanunk, hogy az igazságosság gyümölcse, de még pontosabban, még reformátusabbul úgy kellene ezt fordítani, hogy a megigazítás gyümölcse. Mert minden az életnek és a halálnak a kérdésével kezdődik, minden, minden azzal kezdődik a keresztyén életben, hogy megkapjuk Istentől azt, amit a magunk számára nem tudunk megteremteni, amivel önmagunkat nem tudjuk megajándékozni, nevezetesen azt, hogy Isten minket, érdemteleneket érdemesnek, bűnösöket igaznak, szeretet nélkül valókat szeretetteljesnek nyilvánít, vagyis megajándékoz. Ezzel kezdődik a keresztyén élet. Az Isten, aki elkezdette bennetek a jó dolgot, aki megajándékozott benneteket igazságával, szeretetével, hűségével, jelenlétével elvégzi bennetek, teljességre juttatja bennetek… Az igazság gyümölcse Isten megajándékozó kegyelmének gyümölcse. Ez a gyümölcs: bővelkedni a szeretetben az ismeret által. Amikor azt mondtam, kedves testvérek, hogy milyen nagy dolog rádöbbenni arra, hogy noha Isten ismer bennünket, szeret – így is mondhattam volna, hogy noha Isten ismer bennünket, szeret minket, - annak ellenére szeret, hogy ismer. Most azonban kell is mondanom, mert ez a megigazítás, ez az Isten kegyelme, hogy Isten tudja, hogy te ki vagy, tudja, hogy érdemtelen vagy, tudja, hogy nem tudsz szeretni, tudja, hogy nyomorult vagy - és mégis szeret, mégis igaznak nyilvánít, mégis elkezd benned valami munkát, mégis veled van mindennapon, hogy teljességre vigye azt, amit benned elkezdett. Ha tehát, kedves testvérek, azt mondjuk, hogy a református ember befejezi azt, amit elkezdett, ezt nem azért mondjuk, mert ez valami különös kulturális, szociológiai lenyomat mibennünk, nem is azért, mert mi egy makacs nép vagyunk, keménynyakúak, nem is azért, mert mi olyan fajta vagyunk, hogy akár jó, akár rossz, végigcsináljuk, mert ezen múlik a becsületünk, a tisztességünk. Hanem azért mondjuk ezt, mert ezt tapasztaljuk magunkon, ezt éljük át, így van velem az én Istenem, így áld meg engem az én Istenem. Ez az az Isten, aki életajándékozó igazságosságával elkezdette bennem a jó dolgot. Hisszük, hogy véghez is viszi, teljességre is juttatja, ki is teljesíti azt, s ezért boldogan hiheted, tudhatod: veled van minden napon, mélyben és magasban, gyászban és örömben, keserűségben és megvigasztaltságban, vereségben és előrébbjutásban, mindig, minden órában Ő maga munkálja tebenned szeretetét, ismeretét, örök igazságát.
Ámen

Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet! Azt hiszem, nem szükséges a Pál apostol által idézett képet részletesen magyarázni. Elég sokat látjuk olimpia idején, mit jelent, ha valaki nekifeszül a célnak, s nem törődik azzal, hogy mi van a háta mögött, nem veszi figyelembe a zavaró körülményeket, mert győzni akar. De itt véget is ér a hasonlat, mert az apostol egészen másról beszél, mint sportról, és erről a másról kell most szólnunk, csak úgy értjük helyesen keresztyén egzisztenciánkat, és krisztusi küldetésünket, az egyház szolgálatát itt e jelen világban és Isten országa építésében. Úgy, hogy a különbséget is látjuk. Nagyon jól el is mondja az apostol a felolvasott versekben, miben áll ez a különbség.
A 12. versben azt mondja: „igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” Szó szerint: igyekszem, hogy meg is ragadjam azt, amiért megragadott engem a Krisztus. Ebben van a keresztyén létezés nagy titka: csak azt akarom elérni, csak azt akarom megragadni, amiben immár megragadott ember vagyok. Csak az lehet a célom, amit Jézus Krisztus elém adott célként. Nem mi választunk tehát, nem mi jelöljük meg a célt, nem mi találjuk meg a sokféle kihívás között a nekünk illő feladatot, nem mi határozzuk meg önmagunk számára, hogy mi lenne a jó, és hogyan tudnánk keresztyénként itt, a mai világban hasznosan, értelmesen jelen lenni. Amire törekszünk, az már ott van velünk. Amit meg akarunk ragadni, az semmi egyéb, mint Krisztus által való megragadottságunk. Erre igyekszünk, és erre törekszünk. Ezért mondja az apostol korábban e levélben: félelemmel és rettegéssel kell munkálnunk üdvösségünket. Az üdvösséget sem megragadni, sem kimunkálni, sem felépíteni, sem kiérdemelni nem lehet. Ezért mondja itt: azért ítéltem mindent kárnak és szemétnek korábbi életemből, hogy nekem ne legyen saját igazságom a törvényből, hanem legyen igazságom a Jézus Krisztusban való hit által. Ez pedig ajándék. Adja Isten, hogy amikor igyekszünk az ész istentiszteletét elvégezni, igyekszünk a hit dolgairól, az egyház küldetéséről tudományos igényességgel szólni, tanulni és tanítani, akkor nyilvánvaló legyen mindannyiunk számára: csak azt akarjuk megragadni, amiben Krisztus által már megragadottak vagyunk.
Másodsoron az apostol a különbséget abban is kifejezi, amit a 14. versben hallunk: „egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” Ha azt mondom, hogy a mai világot jellemzi, nem mondok igazat, mert a mindenkori világot és a mindenkori embert jellemzi, hogy valamit el akar érni, meg akar ragadni, valamennyire el akar jutni. Az ember győzni akar. Ha visszatérünk a sportbeli hasonlatához, számtalanszor halljuk, hogy ez és ez a versenyző megnyerte az aranyérmet. Ennyi meg ennyi első helyezést, pontot szerzett ennek meg ennek az országnak. Elérni, nyerni, szerezni. Ez az ember. Akkor érsz valamit, ha szerző vagy. Akkor érsz valamit, ha nyersz. Akkor érsz valamit, ha kitűztél egy célt, és mindenféle módon eljutsz annak a megvalósítására. Az apostol azonban jutalomról beszél. Nem azt mondja, hogy nyerni, hanem azt mondja: kapni. Nem azt mondja, hogy megragadni, hanem azt, hogy átadni magamat a krisztusi megragadottságnak. Felfoghatatlanul nagy ez a különbség. De hiszem, hogy ebben áll a keresztyén élet, és azt is hiszem, hogy ebben áll a keresztyén gondolkodás.
A mostani Doktorok Kollégiuma olyan témát tűzött ki, amely számunkra némileg szorongatóan hangzik: Európai Unió, magyar tudomány, és ha ezen belül az egyházi tudományról, a teológiáról, a hittudományról beszélünk, akkor még szorongatóbb a helyzetünk. Mit tudunk mi ebben elérni, megragadni? Hogyan találunk mi ebben önmagunk számára jó helyzetet? Lehet, hogy be se engednek bennünket a versenypályára, mert eleve diszkvalifikáltak minket, a mi tudományunk, a mi mondandónk, a mi képességünk nem is alkalmas erre az egészre. Ha egy kicsit kibővítjük, itt vagyunk a magyar tudománynál, amire büszkék vagyunk, amiről jó bizonysággal elmondhatjuk, sok mindent letettünk Európának és a világnak az asztalára, de hogyan lesz ez a következendőkben? Felőrlődünk, feldarálódunk az EU nagy gazdasági, politikai konglomerátumában? Jut-e pénz, jut-e erő a tudományra? Hogyan szerezzük ezt meg? Ha az ige szerint visszazárunk a kiinduló pontra, a Krisztus által való megragadottságra, arra a mély egzisztenciális belátásra, hogy nem az ember törekvése, akarata határozza meg a célt, mely elindít bennünket, hanem a krisztusi hívás, akkor megértjük, és bizonnyal az intellektusunkat is áthatja, hogy a krisztusi szót kövessük, azt szolgáljuk, abban legyünk állhatatosak, arra nézve ne törődjünk semmilyen körülménnyel, arra függesszük tekintetünket, minden gondolatunkat, akaratunkat és vágyunkat.
Hiszen – mondja az apostol –, és ez az utolsó különbség: ebbe a feladatba, ebbe a szolgálatba nem magunkat jelöltük. Ma valahogy úgy van a világ: szabad verseny van, mindenki benevezhet valamilyen versenybe. Mindenki jelölheti magát valamilyen célra, valaminek az elvégzésére. Aki nyugton marad, aki nem igyekszik, aki nem izgága, aki nem keresi magának a lehetőséget, aki nem pályázik, az mintha nem is lenne. Az apostol azonban azt mondja, hogy én arra igyekszem, arra törekszem, hogy a mennyei elhívás jutalmát kapjam meg. Elhívottak vagyunk. Ahogyan ezt a XVI. századi reformátorok és hitvallások is mondják, Krisztus egyházában a klésis soha nem lehet autoklésis. Senki magát semmire el nem hívhatja, senki magának semmilyen feladatot, tisztet, posztot, funkciót nem jelölhet. A mennyei elhívás jutalmáért futunk. Áldjon meg Isten Szentlelke bölcsessége, hatalma, hogy megértsük: nem mi találtuk ezt magunknak, nem mi jelöltük magunkat ezekre a feladatokra, s talán nem is mi tűztük ki önmagunknak a témát, hanem Krisztus elhívásának jutalmában járunk. Igyekezzünk minden erőnket megfeszítve hűséggel, alázattal, egymást is segítve, hogy az elhívás jutalma a miénk lehessen. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Foghíjasak a sorok, nyár van, a gyülekezetből sokan most töltik szabadságukat, másokat pedig bizonnyal a nagy meleg tart távol, de látom, így is vannak itt olyanok, akik talán most vannak először ebben a templomban, vagy éppen nyáron, hazajőve Magyarországra, Budapestre, ellátogattak a kedves templomba, ahol egykor megkeresztelték őket, konfirmáltak vagy itt tartották az esküvőjüket. Jó is ez így – nem az, hogy foghíjasok a sorok! hanem - ennek a ténynek a megállapítása, mert a felolvasott ige valami olyasmiről beszél most, ami a közelségnek, a távolságnak, az otthonosságnak és az idegenségnek, az elvágyódásnak és a helyben maradásnak a nagy témáihoz kötődik. De nemcsak e földi tereken vezet az ige, hogy hol lakunk, hol élünk, hova visz bennünket a sors, hova fúj minket a szél, hanem az örökkévalóság tekintetében is szól. Az apostol egy igen nehéz, de mindazonáltal nagyon szép kötelezettséget jelöl meg ebben a vigasztaló beszédében. A 9. versben ezt halljuk: azért igyekszünk is, akár itt lakunk, akár elköltözünk, hogy néki - tudniillik Istennek - kedvesek legyünk. Szép ez a kötelezettség. Ha a keresztyéni életet úgy fogjuk fel, mint szüntelen igyekezetet, mint becsületbeli kötelezettséget Istennek tetszeni, akkor nagyon szép életprogramunk van. Nincsen ennél szebb életprogram: Istennek tetszeni. Minden földi viszontagság, mindenféle változó megítélés dacára, minden körülmény ellenére, nem törődve azzal, hogy mit mondanak az emberek, hogy mit diktál a korszellem, hogy milyen teljesítményt várnak el tőlünk, mellőzve, hogy a világ és az ember mit tart tetszőnek, jónak, szépnek, - Istennek tetszeni: ennél nagyobb és csodálatosabb program nincsen: Istennek tetszeni. Mert ez azt jelenti, hogy az ember örökkévaló mértékek szerint él. Nem váltogatja a mértéket, nem váltogatja – ahogy szoktuk mondani - a standardot. Az etalon mindig etalon: Isten igazsága, Isten szentsége, Isten szeretete. Ennél nagyszerűbb, csodálatosabb nincsen.
Ugyanakkor kedves testvérek, érezzük, hogy nehéz ez a kötelezettség, és nemcsak azért, mert nem felelünk meg ennek a mértéknek, mert gyengék, ingadozók vagyunk, és nagyon könnyen elsodornak bennünket a kor változásai. A felolvasott szakaszból is az derül ki, hogy nehéz ez a feladat, hiszen azt mondja az apostol: hogy azért is sóhajtozunk. Más szóval - az énekünket idézve: szűkölködünk. Vagy egy másik helyen, Jakab apostol levelét idézve: sóhajtozunk, azaz panaszkodunk, nyögünk. Itt a kifejezés a szűkösségből támad, abból, amikor az emberre nagy terhet rátesznek, és szinte kiszakad belőle a sóhajtás: nyög egyet a teher alatt. Magunk is átéljük, és sokszor látunk is ilyet, elég csak a sportra gondolni, amikor a súlyemelő felrántja a súlyt, és szinte kiszakad belőle egy nagy kiáltás, egy üvöltés, egy nyögés kíséretében a levegő. Tehát egyébként is van így ez. Amikor azt mondja Jakab apostol: ne sóhajtozzatok egymás ellen, akkor ezzel azt akarja kifejezni: ne tekintsd a másikat olyan tehernek, amely alatt szinte már összerogysz, és csak nyögve tudod vinni. Pedig elég sokszor van ez így: a férjem elviselhetetlen teher, és szinte belerokkanok, és mindig nyögök egy nagyot, amikor meg kell neki csinálni valamit. A feleségem elviselhetetlen teher, mindig kiszalad belőlem a fujtatás, amikor kér valamit. Ismerős ez, kedves testvérek? Amikor nagy nekisóhajtásokkal vágunk bele egy egyszerű kicsiny, mindennapi feladatba. És aztán amúgy is a világ ezer nyűge, gondja, baja készteti az embert arra, hogy úgy érezze, szorosságban van: megszorulunk és kiszakad belőlünk a nyögés.
Lehet az Úrnak, kedves testvérek, tetszeni úgy, hogy közben nyögdécselünk? Tégy jót – kifújtatjuk a levegőt, na jó! Szeresd a másikat – fujtatás: na jó! – mert hát erre kényszerít bennünket az Úr! Nemcsak hogy nem szép, kedves testvérek, hanem nem is igazi, látszatossá válik a keresztyénség az efféle hozzáállás nzomás! S lám, az apostol mégis erről beszél! Azt mondja: sóhajtozom. Igen, sóhajtozom,  - nem titkolja, nem szégyelli el. Tele van az élete nyögdécseléssel. Csakhogy, kedves testvérek, ennek oka nem abban van, hogy Isten törvénye agyonnyomná őt, nem abban van, hogy Isten elviselhetetlen terheket tenne rá, hanem egy megrendítő felismerésben. Nevezetesen, abban, mondja az apostol, hogy szeretnék Istennek tetszeni, mert ennél nincsen nagyszerűbb, ugyanakkor úgy kell az Istennek tetszenem, hogy bizonyos értelemben távol vagyok tőle. Hogy mondja az apostol? Mi, akik ebben a testben lakunk, távol vagyunk az Úrtól. Ezért is, folytatja, óhajtozunk levetkőzni ezt, ezt a földit, a múlandót, és vágyakozunk beleöltözni abba, ami múlhatatlan. Óhajtozunk már kikelni a múlandóságok közül, óhajtozunk már valami módon elszakadni attól, ami ideig való és vágyakozunk beleköltözni abba, ami örökkévaló. Nemcsak a meghalásról és a feltámadásról beszél az apostol, de általában is. Hát nem azért sóhajtozunk, nem az az igazi bajunk, hogy tele van az életünk múlandó dolgokkal, mennyit elvesződünk, mennyit elbíbelődünk, mennyi energiát, erőt ráfordítunk olyasmire, amiről már az első lépéskor, az első pillanatban tudjuk, hogy nem ér semmit? És milyen messze és milyen távol, milyen megragadhatatlanok azok, amelyeknek értéke van, azok, amelyek örökkévalók?! Különösen a mai világunk figyelmeztet megrázó módon erre az igazságra és eszméltet, hogy mennyi-mennyi múlandóság között járunk és mennyi-mennyi veszendő azok közül, amit felépítünk. Mi pedig az életünk javát, energiáink javát, az alkotó erők javát, odafigyelésünk javát ezekre a múlandóságokra költjük rá: és ezekre a múlandóságokra mondja az apostol, hogy sátor. Ez az egész ember-alkotta világ csak egy sátor, kihúzzák a cöveket, elvágják a madzagot, összedől az egész.
Mi valami olyasmi után vágyakozunk, ami nem kézzel csinált, nem ember által alkotott, nem múlandóság alá vetett, hanem Istentől való, örökkévaló és megmaradó. De jó dolog is az örökkévalóság dolgaiban lenni! De jó is olyasmit tenni, gondolni, mondani, amiről tudjuk, hogy örök érvényű, múlhatatlan! Persze, tudom, a mai világ erre azt mondja, ez unalmas: unalmas azt mondani, amit száz éve is mondtak, unalmas azt csinálni, amit ötszáz éve is csináltak, unalmas azon törni a fejünket, amit ezer éve is igazságnak tartottak – az az érdekes, ami új! Meg ami instans! Ami azonnal kész van – használható, aztán eldobható! Merthogy a modern kultúrának, a fogyasztói szemléletnek az egyik legrettenetesebb lenyomata, hogy azt tartjuk értékesnek, ami eldobható: eldobható palack, eldobható csomag, eldobható termék, ha használtad, minél könnyebben eldobhasd, minél hamarabb megszabadhass tőle, annál értékesebb! Szörnyű zavarodottságban van a mai ember.
Ráadásul, kedves testvérek, amikor az apostol erről a sóhajtozásról beszél és ezzel egyidejűleg  az Istennek való tetszés vágyáról is szól, s elmondja, hogy ez őbenne abból a feszültségből fakad, hogy miközben távol van Istentől, akkor közben hogy itthon is van. Ez ennek a sóhajtozásnak, megszorítottságnak a második oldala. Merthogy itthon vagyunk. Akármilyen is ez a világ – én most ezt az előbb ostobának, veszendőnek festettem le – mégiscsak itt vagyunk itthon, mégiscsak ez a mi otthonunk. Igen, idézem én is az apostolt: sátorban lakunk, s ea egyetlen mozdulattal összedönthető, ám ez a sátor az otthonunk, ez a sátor a világunk. De azt mondja az apostol – értsétek jól, kedves testvérek, ezt a feszültséget –, ha itt vagyunk otthon, akkor távol vagyunk a mennyeihez képest. Lehet, hogy ez meghökkentően hangzik, kedves testvérek, Isten országában nincs kettős állampolgárság. Ez ma ismerős ügy a mai Magyarországon. Aláírásokat gyűjtöttek, hogy a határon túli magyarok számára a magyar törvényhozás biztosítson kettős állampolgárságot. Ez nagyon nagy dolog, meglátjuk, hogy mi lesz belőle, reménykedünk. Ám Isten országában nincsen kettős állampolgárság. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy zarándokok, jövevények, zsellérek, letelepedési engedély nélküliek vagyunk itt a földön. Erről beszél most az apostol is. Ha itt vagy otthon, akkor az ott távol van. S az apostol szeretne ott otthon lenni – de még itt kell lennie, itt kell élnie. Ezt a nagy feszültséget, ezt a sóhajtozást, nyögdécselést és másrészt az Istennek való tetszést egy nagyon érdekes képpel köti össze az apostol, és így válik ez a szép feladat egyszerre nehézzé is meg széppé is. Azt mondja, hogy az a különbség az ittlét és a majdani ottlét között, hogy itt hitben járunk, ott pedig látásban fogunk járni. Hogy értsük ennek a súlyát, mert talán úgy tűnik mindenki számára, hogy most evidenciákat mondok, gondoljunk bele a mi világunkba. Mennyire megfordult ez! Amit Istenre tartozónak, amit üdvősségre tartozónak, amit örökké maradandónak gondol a mai ember, azt a hit dimenziójába utalja. Istenről beszélünk? Ez hit dolga, jön máris a válasz. Örök értékekről beszélünk? Ez a hívőknek való. Maradó, maradandó, valóságosan örök?  – ezek a kérdések a vallás tárgykörébe tartoznak. Manapság így folyik a diskurzus. Megvan a kategória: ez a hit tartománya. Ami meg a látás tartományába tartozik, az a valóságos: megfogható, megragadható, megmérhető, alakítható, átrendezhető – ez az anyagi világ. Ami mi is vagyunk részben. De figyeljétek meg, milyen érdekes, azt mondja az apostol, hogy itt, ebben az anyagi világban, a megfoghatóban, láthatóban, megragadhatóban járunk hitben, ott pedig látásban fogunk járni. Vagyis azt mondja az apostol, hogy az Istenre tartozó dolgokhoz köze van a látásnak. Megfordítva: a látásnak köze van az Istenhez tartozó dolgokhoz. Itt most hitben járunk, sóhajtozunk, vágyakozunk, de inkább szeretnénk kiköltözni a testből és elköltözni az Úrhoz, hogy meglássuk az örökkévalóságot. Milyen furcsa, éppen a mai világ megfordult, megtorzult logikáján értjük meg teljes súlyával, hogy miről beszél az apostol. De ugyanakkor  azt is megértjük, hogy az apostol a hitben köti össze, a hittel köti össze azt, ami az elmúló tartományba esik és azt, ami a maradandó tartományba esik. És az ment meg bennünket attól, hogy platonikus álmodozásba essünk mondván, hogy ami itt van, nem számít, ez úgyis elmúlik, ez olyan, mint a báb, amiből majd kikel a pillangó és tovarepül. Platónnak van egy hasonlata a múlandónak meg az örökkévalóságnak a viszonyáról: ami itt van, az voltaképpen egy rettenetes börtön, amely fogva tartja a lelket - az emberben a lélek az isteni, a test a börtön. Nos, ha börtön, nem számít, lehet rongálni, tönkre lehet tenni, nem kell reá odafigyelni, minél előbb összedől, annál jobb, és az ember halála sem egyéb, mint a Bastille lerombolása, lerombolja a halál a börtönt és kiröppen a pillangó, visszatért a lélek Istenhez. Ez felelőtlenség, kedves testvérek! Nem azt mondja az apostol, hogy arra vágyakozom, hogy az én sátorházam, – szó szerint az én szkéném - minél előbb összedőljön, én magam húzkodom ki a cölöpöket. Nem arra vágyom, mondja az apostol, hogy ez a világ minél előbb tönkremenjen, megsemmisüljön, és akkor jöhet az Örökkévaló. Azt mondja, hogy: úgy vágyom kiköltözni, hogy ne kelljen ezt levetni, úgy akarok az itt-lakásomból átköltözni a másikba, hogy ezt is magammal vihessem. Miért mondja ezt? Mert megízlelte Isten jóságából és Isten szeretetéből, Isten akaratából és Isten kegyelméből, hogy a múlandó is áldott lehet. Az elmúló az a valóság az ember számára, amelyben megízleli az eljövendő Örökkévaló jóságát. Ez történik a hit dimenziójában. A hit köti össze a múlandót és a maradandót.
Ezért igyekszünk, – mondja az apostol - hogy akár itt, akár ott vagyunk, Néki kedvesek legyünk.  És ezt nemcsak a számadás okán mondja, merthogy – folytatja – nekünk mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem azért is, mert megértett, megérzett, átélt valamit a mulandó és az örökkévaló csodálatos viszonyából. Ugyanis azt, amit itt az apostol mulandónak nevez, az nem az, amit a világot szemlélvén úgy általában hajlamosak vagyunk kijelenteni, nevezetesen, hogy ez a teremtett világ, a környezetünk a múlandó, és valahol el van rejtve egy szellemi örökkévaló – az apostol azt nevezi múlandónak, amit az Istentől elszakadt ember alkot magának. Ám Isten aTőle elszakadt ember alkotását is meg tudja úgy áldani, hogy abban, vagyis a sátorházban, a szkénében, a földi zarándoklatban, az átmenetiségben, az úton az ember megízlelje Isten nagyszerű jóságát.
Ezért igyekszünk akár itt vagyunk, akár ott legyünk. Szó szerint fordítva: ezért érezzük becsületbeli kötelességünknek, hogy Istennek kedvesek legyünk! Hogy úgy éljünk, hogy Isten kedvesnek találjon bennünket. Mint jó református, aki nem fogadja el a cselekedeti üdvözülés katolikus dogmáját, most kijelenthetem, hogy itt bizony az apostol valami olyasmit mond, ami nem mondhatna. Ellene kell mondanom az apostolnak – nem lehet. Mi nem tudunk kedvesek lenni Isten előtt, nem tudunk olyasmit tenni, hogy maradéktalanul megfeleljünk. Természetesen, lehet módosítani ezt középutas megoldásokkal, mondván, hogy nem is arra gondol az apostol, hogy kedvesek leszünk, hanem arra, hogy „igyekszünk”, és az Isten az igyekezetet meg fogja becsülni. Kedves testvérek, forró nyár van, nem akarok senkinek hideg vizet a nyakába önteni: Isten az igyekezetedet sem fogja beszámítani. Nehogy azt gondold, hogy amikor megállsz a Krisztus ítélőszéke előtt, akkor beszámíttatik az, hogy néha átsuhant a lelkeden valami nagy igyekezet. Hogy reggel hatkor felkelvén, elhatároztad, hogy ma „jó leszek”, de kilenckor már nem voltál az. És este kilencig nem voltál az. Gondolod, hogy oda állasz a Krisztus ítélőszéke elé, és azt mondod: Uram, a napom 23 órájában gonosztevő voltam, de egyetlen egy órát töprengtem, milyen jó volna jónak lenni, számítsd be, kérlek. Nem lehet nekünk így kalkulálni, nem is erről beszél az apostol. Amikor azt mondja, hogy becsületbeli kötelességemnek tartom, igyekszem, hogy akár itt vagyok, akár ott vagyok, akár itt lakom, akár ott, Neki kedves legyek, akkor azt mondja: „Hitben járok, akár itt vagyok, akár ott vagyok, tehát akár ha itt vagyok itthon a szkénében, az elmúlóban, úgy járok, úgy élek, úgy gondolkodom, úgy cselekszem, mint aki elszakíthatatlanul az Úrhoz tartozik. Akár ott vagyok, úgy cselekszem, úgy élek, mint aki elszakíthatatlanul az Úrhoz tartozik.”
Tudjátok, kedves testvérek, a túrizmussal, a modern világ egyik fejleményével alakult ki hogy fegyelmezetten élő, szorgos munkások, becsületes, tisztességes, mindenre odafigyelő, az élet apróbb szabályait megtartotó polgárok elmennek turistának egy távoli országba – s ott kivetkőznek magukból. Másképp kezdenek élni. De csak arra az egy hétre, két hétre, tíz napra, amíg turisták. Aztán visszatérnek és szépen folytatódik minden tovább. A németnek van egy kifejezése erre, így lehetne magyarra fordítani: bűnöcskézzünk egy kicsit, bűnöcskézzünk. Egy picit lehet. Most nem vagyunk otthon, most nem számít a becsület, a tisztesség, most nem kell tisztes állampolgárnak lenni, most turisták vagyunk. Azt gondolom, ez világszerte jelenség, ha az ember valahová elmegy, ahol őt nem ismerik, ahol nincsenek felelősségei, másképp kezd el viselkedni. Jól jellemzi ez az ember megromlott belsőjét, de különös fénybe állítja azt, amit az apostol mond: akár itt, akár ott, másképp: akárhol vagyok, bármiben vagyok, igyekszem arra, hogy az Úrnak tetszek. Miért? – Mert hitben járok. Mert a hit az ember életében az a dimenzió, ami mindent átfog, mindenütt jelen van, mindenben, minden dolgunkban, gondolatunkban, életmozzanatunkban megjeleníti a maradandó isteni értéket. A hit hozza számunkra a döntő viszonyítási pontokat, vagy még inkább: a döntő viszonyítási pontot, s ez a döntő viszonyítási pont az, hogy az én életem döntő módon istenéhez viszonyul. Ezt ma egy vigasztaló üzenetből olvastam, kedves testvérek, melyben az apostol életnek, halálnak, feltámadásának a titkártól elmélkedik, és ebből a vigasztaló szakaszból is kiderül, hogy mindannyiunk számára, akik hitben járunk, lehet, szükséges és kell úgy élni, úgy gondolkodni, úgy cselekedni, hogy Istennek kedvesek legyünk. Hogy lehet ez?
Úgy lehet, hogy a hitben megkérjük Isten megsegítő kegyelmét, úgy lehet, hogy a hitben Isten gyermekének tudjuk magunkat, úgy lehet, hogy a hitben és hit által bízunk Isten megsegítő szeretetében, úgy lehet, hogy a hitben elfogadjuk, hogy Krisztus érdeméért, bűnbocsánatáért, kegyelméért mi már Isten kedves gyermekei vagyunk. Hiszen a keresztyén hitet ez a boldog tudat, boldog bizonyosság alapozza meg: hitben azt kapom, hitben az az enyém, hogy már Istenhez tartozom, és tőle nem szakíthat el semmi.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, hosszú ideje olvastuk már a Bibliaolvasó Kalauzban a Római Levelet, s most érkeztünk a levél végéhez. Akik már többször olvasták a Római Levelet, így az utolsó, 16. fejezetet is, talán gyorsan átfutották a rész kijelölt szakaszait, hacsak valami különös érdeklődés nem vonzotta őket az itt felsorolt nevek, adatok, számok iránt. Ez az utolsó fejezet ugyanis a hagyományos levélforma szerint a bezárásához tartozik, itt már általában nincs csattanó, lényeges mondandó. Általában a levél utolsó részére szoktuk hagyni azokat az általános megjegyzéseket, melyeket még esetleg post scriptum odaírunk, ami még eszünkbe jutott, mielőtt a borítékot leragasztottuk. A felolvasott szakasz a levél utolsó három mondata, s voltaképpen ismétlés. Az apostol valamit megismétel, mégpedig azt, ami a levél elején áll. Mondhatnánk, iskolás dolog egy levél, egy fogalmazvány végén megismételni azt, ami a dolgozat elején állt, vagy ami a dolgozat tartalmát képezte. Iskolás dolog ez, vagyis részben kötelező, részben pedig elvárják azoktól, akik értekezést írnak. Illendő, de iskolás, hiszen újat, különlegeset a végén már nem várhatunk.
Azt kell mondanom, azonban, kedves testvérek, hogy Isten iskolájában, hiszen ez a levél Isten iskolájába vezet be bennünket, ezek az ismétlések sohasem unalmasak, haszontalanok, feleslegesek, sohasem csak a forma kedvéért vannak, hanem lényeges tartalom, döntő üzenet jelenik meg bennük. A levél elején, az első rész a 11. versében az apostol arról beszél, hogy kívánna a római testvérekkel találkozni, hogy lelki javakat osszon meg a velük megerősítésükre. Szeretne velük a hit dolgairól beszélgetni, együtt imádkozni velük, kívánja a személyes találkozást, hogy kölcsönösen megerősödjenek. S itt ugyanaz a görög szó áll, – erről fogok majd részletesen szólni - ami itt a levél végén szerepel, ahol azt mondja az apostol: „annak pedig, aki titeket megerősíthet, legyen dicsőség” – (tudni illik Istennek, Isten az, aki megerősíthet). Ez a görög szó csak itt, a levél végén és a levél elején áll, tehát különös jelentése van. Azt írja a levél elején, hogy szeretné, ha a római keresztyének megerősödnének, ő pedig a rómaiak hite által erősödne, s itt a záró részben pedig azt mondja, hogy Isten az, aki megerősíthet benneteket. Erre, valljuk be, kedves testvérek, szükségünk van.
Kétféle értelemben van szükségünk erőre, az elsőt csak megemlítem, a másodikról fogok többet szólni. Szükségünk van erőre, ha valamit véghez akarunk vinni. Fizikai, szellemi, mentális értelemben, egyáltalán mindenféle értelemben erőre van szükségünk, ha mozdulni akarunk, ha egy cselekménysort végbe akarunk vinni, ha egy feladatot teljesíteni akarunk, ha valahonnan valahova el szeretnénk jutni, erő nélkül nem megy. A mai világ, különösen is a médiumok révén mindennapossá teszi a számunkra a sporteseményeket, s valóban azt látjuk, milyen mérhetetlen fizikai, szellemi, mentális erőre van szüksége a sportolónak ahhoz, hogy a starttól a célig eljusson, egy mérkőzést lábon végigbírjon, valamilyen teljesítményt elérjen. Ezért előtte hosszú ideig edzésben van, erőt gyűjt. De nem kell sportolónak lennünk, az élet mindennapos dolgaihoz is erőre van szükségünk, sok esetben talán ahhoz is, hogy reggel fel tudjunk kelni, lám, az is milyen erőfeszítéssel jár, kikászálódni, elkezdeni a mindennapi rutint, megannyi reménytelen, kedvtelen, unalmas feladatokba belefogni, mennyi-mennyi belső és külső erőre van ehhez szükségünk.  De az apostol itt nem erről az erőről beszél. A sztéreo görög ige azt jelenti, hogy valami úgy erős, olyan belső kohéziója van, hogy kívülről nem lehet feltörni. Hadd említsek különböző igehelyeket, és érteni fogjuk, hogy másfajta erőről beszél most az apostol. Egy helyen arról beszél, hogy szegény korinthusiak már rég kemény eledelt ehetnének, de még mindig tejnek eledelét, tejbepapit kell nekik adni. Ezt az apostol a hitbeli járásra érti, a korinthusiak már annyi mindent megtapasztaltak az Isten kegyelméből, hogy kemény igazságokat is megérthetnének és felfoghatnának, de bizony még mindig kis darabokra kell csipegetni a kenyeret, bele kell tenni a tejcsibe, meg kell melegíteni, és kiskanállal kell adagolni a korinthusi gyülekezetnek. Kezdő hittanosok ők, a hit alapelemeire kell őket tanítani, pedig rághatnák már a füstölt húst is, ehetnék a töltött káposztát, - bocsánat a hasonlatokért, de valami ilyesmiről van szó: kemény eledelről. Másutt beszél az Ige, hogy akkor áll megingathatatlanul valaki, amikor meggyógyulva mind a két lábán szilárdan meg tud állni. Itt is ez az ige áll. Másutt arról beszél az Ige, hogy akkor álla szilárdan egy építmény, ha megfelelően építették meg. Azt lehet ostromolni, bombázni, támadni, döngetni, szilárdan megáll mindenféle külső támadással szemben. És végül, ami talán a legérdekesebb, az Ószövetség nagy áldását, az ároni áldást: „fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád” a Szeptuaginta a fordítói, vagyis akik görögre fordították a héber írásokat, ezzel az igével fordítják. „Fordítsa reád” - azt jelenti, hogyha valakire ráfordítom a tekintetemet, azt szilárdan és eltökélten rajta is tartom, rajta tartom a szememet, őrzöm és figyelek rá, és semmilyen külső tényező el nem fordíthat tőle. Nincs olyan esemény, nincs olyan körülmény, ami miatt én valakiről az arcomat elfordítanám tőle. Ezért áldást kívánó kifejezés, hogy „fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád”, tekintsen rád, figyeljen rád, el ne forduljon tetőled. Hogy te szüntelen – ha szabad ezt mondani – legyél képben. Ugyanez az ige áll egyébként ott is, amikor arról beszél Márk evangélista, hogy Jézus egyenes tekintettel,  eltökélt ábrázattal elindult Jeruzsálem felé. Hiába rángatták a tanítványok, hogy Uram, mentsen Isten Téged attól, nem szabad Neked Jeruzsálembe menni, mert szörnyű vége lesz a dolognak, szenvedés és halál lesz a vége! Jézus eltökélt ábrázattal ment Jeruzsálem felé. A legkedvesebb tanítványok, a rajongók, de a bölcsek figyelmeztetése sem fordíthatta vissza. Hát erről az eltökéltségről van itt szó, kedves testvérek. Azt mondja az apostol a Római Levél elején: azt szeretném, ha a lelki tapasztalatok megosztása, illetve a hit beszéde által még eltökéltebbek, szilárdabbak, erősebbek lennétek. Aztán itt a levél végén pedig azt mondja, hogy „legyen dicsőség Istennek, aki titeket megerősíthet…” azaz szilárddá tehet. Ha így lesz, nem lehet a hiteteket, annak belső integritását, az életeteket, az eltökéltségeteket megingatni.  Valljuk be, kedves testvérek, amikor azt mondjuk, hogy iskolás dolog egy levél elején meg a levél végén ugyanarról írni, főleg olyan világban, amikor nagyon szűkiben voltak a papírnak meg a tintának, valljuk be, nemcsak az akkori világban, hanem a mostaniban is mérhetetlenül nagy szükségünk van erre a belső erőre. S nemcsak azért, hogy aztán a lendületünk túlságba ne vigyen bennünket, attól a belső kohéziónk is felbomlik, és darabokra hullunk. A pszichológusok tudják, mit jelent, ha valaki túlfűtött állapotba kerül, s addig zakatol, míg a belső élete szét nem hullik. S nemcsak azért szükséges ez a belső erő, hogy a saját munkánkon, életünkön legyen belső erő, hanem azért is, hogy meglegyen a megállás ereje is. Annyi minden vonja, nyúzza, tépi, ingatja, rendíti az embert ma is, hogy erre az áldásra óriási nagy szükségünk van. Az a nagy kérdés, hogy mimódon nyerhetjük ezt meg, mimódon akarja ezt Isten nekünk adni?
Ebben a néhány versben az apostol mindezt röviden fel is sorolja. Először azt mondja, hogy Isten titeket megerősíthet az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint. Az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint. Nagyon megrendítő, úgy tűnik, hogy ez egy beképzelt mondat. Mi az, hogy az én evangéliumom? Miért mond ilyet az apostol, hogy az én evangéliumom? Úgy tűnik, mintha ezzel különbséget tenne, és azt akarná mondani, hogy van evangéliuma Péternek is, Jakabnak is, meg Jánosnak is, van ennek is, annak is evangéliuma, de Isten az én evangéliumom szerint tud benneteket megerősíteni.
Első olvasásra olybá tűnik, mintha úgy beszélne itt az apostol, mint az egyszeri prédikátor. Hadd szóljak kitérőleg most egy szót erről, – mi prédikátorok a magunk körében hajlamosak vagyunk meggyőződve lenni arról, hogy ahogyan mi prédikálunk, úgy akar az Isten szólni tihozzátok. Ahogyan én beszélek, úgy beszélnek az angyalok, a többi prédikátor nem számít. Azok csak fungálnak, csak végzik a papi teendőket – engem hallgassatok, az én evangéliumomat. De nem ezt mondja az apostol. Egyszerűen oly mértékig az övé az evangélium, oly mértékig áthatja, oly mértékig azonosult az evangéliummal, oly mértékig azt akarja kifejezni, hogy ez az evangélium és a Jézus Krisztus hirdetése, amiben a levélben is írt nekik, az az övé is, ő is elfogadta, a szívéből jön. „Az én evangéliumom” nem azt jelenti, hogy nekem egy külön evangéliumom van, hanem azt, hogy az evangélium az enyém lett. Olyasmit hirdetek, olyasmit mondok nektek, amiben hiszek, ami az enyém, aminek a szilárd alapjáról nem térek le. Nem azért mondom az evangéliumomat, mert ezzel keresem a kenyeremet, nem azért mondom az evangéliumomat, mert különben valami tanfegyelmi bizottság kérdőre vonna, hogy mikről beszélek én, hanem mert belül az enyém, mert azonosultam vele. Isten úgy adja az Ő erejét, úgy erősít meg bennünket, hogy olyanok által hirdetteti nekünk az evangéliumot és Jézus Krisztust, akiknek az már szilárdságot jelent. Gondoljunk bele, hogy az apostol mennyit szenvedett az evangélium hirdetése miatt – semmi egyébért, semmi másért, csak az evangélium hirdetéséért! A második korinthusi levélben leírja szenvedései katalógusát: hányszor börtönözték be, hányszor korbácsolták meg, hányszor kövezték meg, hányszor szenvedett hajótörést, micsoda fizikai megterhelésekkel, fáradalmakkal, megaláztatásokkal járt, hogy örömhírt hirdessen. Nevezetesen azt, hogy az Isten kész téged megerősíteni. Látjátok, milyen különös a világ! Van, aki azt mondja, hogy Isten megerősíthet téged, Isten szeret téged, Isten szilárdan rád függesztette tekintetét - és ezért orrba verik. Mert ilyen a világ, ilyen az ember! Hogyne kellene hát, kedves testvérek, még jobban megerősíttetnünk ebben a nagy bizonyosságban.
Azután, azt mondja az apostol, hogy Isten megerősít téged azáltal is, hogy feltár egy elhallgatott titkot. Nem teljesen szabatos a fordítás, igen nehéz is magyarra fordítani, amit az apostol mond: „ama titoknak a kijelentése folytán, amely öröktől fogva el volt hallgatva.” Körülírással tudjuk csak visszaadni a pontos értelmét. Egy titokról beszél, ami nem úgy volt elhallgatva, hogy valaki magában tartotta, hanem nem tudott hangzani, nem kelt szárnyra a híre, nem „szállt az ének szájról szájra”, nem ment tovább. Isten Megszólal a próféták által, kinyilatkoztatta törvényét, adta evangéliumra vonatkozó ígéreteit, de ez nem hangzott túl annak a népnek a körén, melynek közepette megszólalt, megnyilvánult ez a titok. De most megerősít titeket - írja az apostol - „ama titoknak a kijelentése, a feltárulása, amiről eddig nem lehetett hallani”. Nem véletlen, hogy ezt csak egy olyan levélben írja az apostol, mint a római levél, mert ha ezt a levelet a jeruzsálemi keresztyéneknek írja vagy a galileai keresztyéneknek, ilyet nem ír. A rómaiak óriási öröme, hogy egy titok, amely a történelemben el volt rejtve,  és  évszázadokig – ha szabad így mondani – lappangott, most, lám, elérkezik hozzájuk.
Történettudósok folyamatosan próbálják feltárni egy másik titkot, s magyarázatot adni arra, hogy az evangélium, a Krisztus jó híre, illetve annak a befogadása az antik világban futótűzként terjedt el. Egy olyan világban, amely egyébként a vallásos pluralizmus a világa volt, mindenki kereskedhetett mindenféle vallással. Mint a mai világban. Ma is bárkik, ha vannak százan, alapíthatnak egyházat, hirdethetik a tanításaikat,  építhet templomot, kitalálhat egy kultuszt. Szinte már oda sem figyelünk erre, immunizálódtunk: minél több vallási adagot kap valaki, annál közömbösebb lesz. Minket is rángatnak ide, rángatnak oda, hallunk erről, hallunk arról, mondják ezt, mondják azt, lassan belefásulunk a dologba. Így volt ez az antik világban is. Történetileg sem tudjuk a magyarázatát, mi volt az oka, hogy futótűzként terjedt el a keresztyénség. Olyannyira, hogy az első század legvégén, a másodok század elején egy Celsus nevezetű római pamflet-író már arról beszél, hogy a keresztyénség teljes mértékben penetrálta a római birodalmat, amit ő pogány lévén persze életveszélyesnek tartott. Azt írja a római szenátusnak panaszolkodván, hogy ezt a folyamatot fel kell tartóztatni. Ám teológiai magyarázat, isteni magyarázat van, kedves testvérek. Az emberek megértették a szívükkel az evangélium üzenetét: Isten Krisztusban megszabadította az embert a bűn és a halál törvényétől, s ez felszabadító üzenet volt. Megerősítő üzenet volt. Átérezte a legegyszerűbb ember is, a legjobban behatárolt helyzetű ember is, a római rabszolga is, hogy megnyílt számára az élet. Egy olyan dimenzió nyílik meg az evangélium szavaiban, mely nem adott az ember számára, nem természetes lehetőség, nem itt van és vagy használom, vagy nem használom. Az örök élet dimenziója nyílt meg. Amikor a feltámadott Krisztust hirdették, addig hallatlant hirdettek, s ebbe a mai ember szíve is beléreszket: nem annyi az életed, amíg megszületsz és eltemetnek, nem annyi az életed, amit leélhetsz itt hatvan, nyolcvan esztendeig ezen a szomorú sárgolyón. Az élet több, az élet ez a feltámadott Krisztus, és aki hisz benne, annak örök élete van. Ez Pál evangéliuma, ez a Jézus Krisztus hirdetése és ez az a titok volt elrejtve, ennek a hirdetése nem hallatszott túl egy kis nép körén, de most hallatszik. Most mindenki hallhatja, mindenki értheti, mindenki magához ölelheti.
Azután azt mondja az apostol: úgy adja Isten ezt az erőt, hogy ez az Ő rendelése szerint van. Így mondja: „most pedig megjelentett a próféta írások által, az örök Isten parancsolata szerint, hitben való engedelmesség végett minden pogánynak tudomására adatván.” Isten parancsolata szerint –, itt az epidogma szó szerepel, ami szó szerint fordítva azt jelenti, hogy úgy parancsol Isten, hogy odarendel valamit valami mellé. Mit rendel az Isten mi mellénk? Isten jó hírt ad egy rossz hírt mondó világba.  A világ rossz hírt szokott mondani. Ha valaki majd hazafelé megy istentisztelet után, s esetleg a metróval megy tovább, vagy valahol újságárust lát, tegye meg, vegyen egy bulvárlapot, és lapozza végig abból a szempontból, hogy mi benne jó hír meg a rossz hír. Rossz hír 95%, jó hír 5%. Elmaradt a tornádó, amit péntekre bejelentettek, ennyi a jó hír. Az összes többi rossz hír, megverte, kirabolta, megcsalta, tönkretette, feljelentette, bevádolta, kicsinálta, nem sikerült neki. Egy rossz hírt mondó világban élünk, s milyen elfacsarodott az ember, azt hisszük,  hogy ha nagykanállal esszük a rossz hírt,  megerősödünk tőle. Minél több rossz hírt eszünk, annál erősebbek leszünk. De, kedves testvérek, ez nem így van! Lehet, hogy a gyermekeknek nem árt, ha időnként egy kis homokot nyalogatnak, földes a kezük, a szájuk széle, legalább immunizálódik a szervezetük. Nem baj az sem, ha a gyermekek néha elkapnak valami betegséget, nem kell rögtön agyontömni őket antibiotikummal, hadd erősödjön a szervezetük. Ám, kedves testvérek, már túlságban vagyunk. A hozzánk érkező hírek 80-90%-a rossz hír, és azt hiszitek, hogy megerősödtök tőle? Azt hiszitek, hogy úgy van ez a dolog, hogy csak állom és immunizálódok? Jöhetnek a rossz hírek? Most még csak a híreknél tartunk! Ugyanis Isten nemcsak jó hírt rendel egy rossz hírt mondó, rossz hírrel táplálkozó világba, hanem feltárja a titkait egy profanizáló világban. Mikor azt mondom, hogy egy profanizáló világban élünk, éltek, meg élt mindig is az ember Ádám bűnesete óta, akkor ezen azt értem, hogy nincsen semmi, ami szent. Tudtok valamit, amit ne tapostak volna sárba? Valami értéket, nemességet, becsületet, tisztességet? Bizony, kedves testvérek, olyanok vagyunk mi is, mint a farizeusok, sárba taposunk minden tisztességet, becsületet, erényt, embereket meggyalázunk, tönkreteszünk, aztán, mikor meghaltak, megépítettük a síremléküket, akkor a gyalázók felmagasztalják őket az egekbe, és viszik a virágcsokrot a sírjukra. Igen jót kuncogtam magamban, amikor mostanában az újságokban olvastam a nekrológokat az elhunyt amerikai, Ronald Reagan elnök halálára, mert eszembe jutott, hogy aki most az egyik magyar politikai napilapba írt magasztalást, hogy Ronald Reagan így, úgy, amúgy, aki megnyerte a hidegháborút, a jóság, a szabadság embere, ugyanez az ember húsz évvel ezelőtt mit írt Ronald Reaganről. De jó lenne ezt a kettőt egymás mellé tenni, de nem is kell, mert tudjuk, egy profanizáló világban élünk. Nincsen semmi, ami szent. Nincsen semmi, ami számít. Nincsen semmi, ami érték. Nevezz valamit értéknek, másnap ledöntik a ganéjba. Mondd valamiről azt, hogy szent, és holnap ugrálni fognak rajta. Isten egy ilyen profanizáló világhoz odarendeli, mellérendeli feltárt titkait. Azt a nagy titkot, hogy Isten szeretetén ez a profanizáló világ nem vehet diadalmat. És ez leginkább Jézus Krisztus szenvedésében és halálában tárul fel. Azt mondja Péter apostol pünkösdi prédikációjában: ti pedig a szentet, az Isten szentjét kezeitekkel keresztfára feszítettétek. Profanizáltátok az Isten szentjét. Megaláztátok, rabszolga-halálra ítéltétek. De az Isten feltámasztotta Őt. Ez Isten nagy titkának a feltárulása.
És végül, arról is beszél az apostol, hogy Isten örök parancsolata szerint hitben való engedelmesség végett szólott az Isten, erre tárta fel titkait. Isten kirendeli a hitet egy hitetlen világba. Nem tudunk hinni, kedves testvérek. Magunktól nem tudunk hinni, sőt eljutottunk oda, hogy nem is akarunk. Ady Endre még így kiált fel: „hiszek hitetlenül Istenben”, és ez egy fájdalmas kiáltás, egy hinni akaró ember gyötrelme és jajszava. A mai ember, a mai világ nem is akar hinni. Mondd csak valakinek, hogy hívő vagy – így: hívő vagyok! Kedves testvérek, már az egyházban sem járja ez a kifejezés! Ha két gyülekezet papja találkozik, s úgy fordul a beszélgetés, látom, hogy elkezdenek pislogni, pedig azt kellene mondaniuk: hívő ember vagyok. Ha valakiről azt kellene mondani, hogy hívő, megtelik a szemünk furfangos firtató fénnyel, némi szkepszis kerekedik a szájunk szögében – igen, hívőnek tetszik lenni? Milyen különös állatfajta tetszik lenni! Nem találom a Brehm nagy könyvében, sem 5., sem a 6. kötetben, s mégis melyik alosztályba tetszik tartozni? Pedig a legtöbb és a legnagyobb, amit az ember önmagáról elmondhat: hívő vagyok, megkaptam Istentől a hit ajándékát, mert hit által van bemenetem Istenhez. Azt hiszitek, kedves testvérek, Isten szóba áll azokkal, akik kérik Őt, de a szemükben kis huncut fény csillog, és azt mondják, „kérek Tőled Uram, de nem is biztos, hogy vagy. Olyan csodálatos szép dolgokat hallok az evangéliumban, de lehet, hogy ezt a Jézus Krisztust, ahogy báró Holbach a 18. században mondta, csak néhány obskúrus zsidó találta ki, nincs is. Persze, van valami személytelen isteni erő, majd valami fifikával megszerzem magamnak!” Istenhez hit által van bemeneted. Azt kérdezem kedves testvérem, hogy tudsz-e büszke lenni arra, hogy hívő vagy, nem büszkélkedés, dicsekvés értelmében, hanem mert szilárdságot ad neked? Hogy bármi is történik, bárhogy is alakul a sorod, bármi lesz veled, hívő vagy. Bárhova sodor az élet, bármilyen nehézségek jönnek, bármit kell eltűrnöd, hívő vagy, megingathatatlanul, szilárdan hiszel. Óh, ilyen nincs magától az emberben, kedves testvérek. Az ember, ahogyan a paradicsomi történet mondja, jobban hitt a kígyónak, mint az Istennek. Azt hiszitek, különbek vagyunk? Jobban hiszünk a kísértőnek, mint az igazszavú Istennek. Mégis, Isten ebben a hitetlen világban oda rendeli, oda parancsolja, oda ajándékozza a hitet. Hát ezért mondja az apostol: annak pedig, aki titeket megerősíthet, az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké! Mert a hit az a belső, kohéziós erő, amely által az ember erőt nyer, általa életed szilárd élet lesz, általa meg tudsz állni, meg tudsz maradni betegségben, gyászban, magadra-hagyottságodban, vigasztalhatatlanságodban, megvertségedben, kudarcaidban, megalázottságodban, minden helyzetben és minden pillanatban, mert ezt az egyedül bölcs örökkévaló Isten adja neked. Aki hisz, annak erői az Isten erejéből táplálkoznak. Aki hisz, az ismeri Isten megszentségteleníthetetlen, profanizálhatatlan szentséges nagy titkait. Aki hisz, még abban a világban is jó hírt hall és jó hírt tud mondani, amelyik világban – úgy tűnik – nincs jó hír. Legyetek jó hír hallói, mondói, boldog bizakodók, hogy Isten örökkévalóságra, feltámadásra, üdvősségre vonatkozó ígéretei igazak. Járjatok hitben egy hitetlen világban is. Isten Szentlelke segítsen meg benneteket ebben.
Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, ahogyan a múlt alkalommal elmondottam, talán már sok református számára föl sem tűnik, hogy a régi időkhöz képest mennyire meggyarapodott az úrvacsorai közösségek száma a református gyülekezetekben. Amikor gyermek voltam és konfirmációra készültem, még magam is úgy tanultam, hogy reformátusoknál egy esztendőben hétszer van úrvacsorai közösség, ma pedig, ha jól számolom, ebben a gyülekezetben is tizenhat vagy húsz alkalommal is megterítjük az Úr asztalát. Talán a régieknek föltűnik, de az újabb nemzedékek számára ez már szinte magától értetődő. Azt is elmondottam, hogy ezzel tulajdonképpen a reformáció idejének az egyik nagy kérdése tűnik megoldódni, bár sokan úgy gondolták, hogy a reformátorok semmi egyebet nem tettek, minthogy racionalizálták, egyszerűsítették, - mai közkeletű kifejezéssel élve - lecsontozták az istentiszteleti életet, a keresztyén valóságot, kisöpörték a szimbólumokat, a misztériumot, és maradt minden, ami csak az ész világába tartozik. De éppen nem! Ha fölidézzük akár csak Kálvinnak a genfi küzdelmeit, aki azt szerette volna, hogy legalább egyszer legyen egy hónapban úrvacsora, láthatjuk: akkor a genfi nagytanács jelentette ki, hogy csak négyszer lesz, mégpedig vásárnapon. Ez persze racionális megoldás volt, hiszen akkor jöttek be a környező hegyekből, falvakból Genfbe a vásárokra az emberek, de Kálvin egészen mást akart.
Ma úgy tűnik, mégiscsak helyreáll az igazság, sőt, ha igazán belegondolunk, be kell látnunk, hogy a reformáció korában sem igazán a keresztyénség észhez, rációba tartozó nagy kérdéseiről folyt a vita, hanem döntő módon az úrvacsoráról, amit az ige misztériumnak, titoknak nevez. Egyszóval nem csak észbe tartozó, észbe vágó dolgokról volt szó a reformáció korában, hanem egy nagy titokról is. Persze ezt a későbbi nemzedékek félreértették és különösen a tizenkilencedik századtól kezdődően a protestantizmust úgy ünnepelték, úgy emelték magasba, mint az észnek, a gondolkodásnak, az értelemnek, a józanságnak a vallását. Ám ez már egy későbbi fejlemény.
Ennél talán csak mi magyarok vagyunk kicsit kárhoztathatóbbak, mert úgy tűnik, hogy sokan a magyar nép köréből a reformációt és gondolatait azért ölelték magukhoz, mert azt hitték, hogy semmi módon nem kell vallásosnak lenni. Kunvidékről hallottam ezt a történetet: ott még mind a mai napig azt tartják, hogy a kun atyafiak azért lettek reformátusok a reformáció idején, mert azt hitték, ez azt jelenti, hogy nem kell templomba járni. Nemrégiben történt az egyik kun városban a református templomot újították. Minden ajtaja nyitva volt, és az egyik atyafi –  híres templomba nem járó, nagy kunmagyar – álldogált a templomajtóban és nézegetett befelé, hogy mit végeznek a munkások, majd hirtelen nyári szél kerekedett, a kalapját megfújta és bevitte a templomba. Mire ő körülnézett, meglátott egy gyereket a templom körül csellengeni, odahívta, és azt mondta: „gyere ide kisfiam, adok egy százast, ha kihozod a kalapomat". Nahát vannak reformátusok, akik így gondolják a vallásosságot: még a kalapjuk után sem mennek be a templomba, nemhogy az Úristen igéjére vagy netalán úrvacsorára.
Szükséges tehát, kedves testvérek, talán a fejlemények okán is, hogy szóljunk arról, hogy mi is az az úrvacsora, mi is történik benne, mit is élünk át. Ezért az elmúlt alkalommal az úrvacsoráról mint egymással való közösségről szóltam, ma pedig az úrvacsoráról mint a Krisztussal való közösségről szeretnék szólni.
Nemrégiben egy holland teológus dogmatikai munkáját olvastam újra végig előadásokra, órákra készülve. És tudván, hogy az úrvacsoráról is szó lesz majd itt vasárnaponként, különös figyelemmel olvastam az úrvacsoráról szóló fejtegetéseit. Régebben nem tűnt fel, de most föltűnt, hogy milyen erőteljesen követeli ez a teológus azt, hogy változtassuk meg az úrvacsora elnevezést, merthogy ez már nem pontos, tekintettel arra, hogy napközben úrvacsorázunk, többnyire a délelőtti istentiszteleten, s ezért a vacsora szó félrevezető. Ehelyett ő azt javasolja nagy teológusi hevületében (a teológusok már csak ilyenek, tessék őket megérteni, mindig javasolnak valamit, aztán vagy beválik, vagy nem), hogy töröljük el az úrvacsora nevezetet és legyen ennek egyszerűen csak az a neve, hogy "étkezés".
Nem is ez a nagy gondom ezzel a teológusi javaslattal, hogy eltűnne esetleg a vacsora kifejezés, hanem az, hogy nagy hevületében nem vette észre, hogy eltörölni javasolta azt a kifejezést is, hogy az "Úr” vacsorája. Márpedig az úrvacsora az Úr vacsorája, ahogy ez az asztal itt előttünk nem a Böszörményi úti református gyülekezet asztala, hanem az Úr asztala. Ahogy a régi reformátorok mondták: "coena domini". Az Úr vacsorája. Ő ennek a birtokosa, Ő a meghatározó. Őróla van szó - döntő módon - az úrvacsorában. Nem egyszerű rituális étkezésről van szó, nem szimbolikus, sákramentális együtt-evésről, amelyik természetesen kifejezi egy gyülekezetnek, egy egyháznak az összetartozását is, úgy, ahogyan erről a múltkor beszéltünk, hanem ahogy a felolvasott ige fényében látjuk: ez az Úr vacsorája. Az Ő kenyerét esszük és az Ő borát isszuk, ezt az asztalt Ő készíti nekünk, hogy tápláljon bennünket és vele közösségünk legyen.
Ma döntő mód ezt szeretném kiemelni, ezt a közösséget. A fölolvasott szakasz újra Korinthusba visz bennünket vissza, ugyanúgy, mint a múltkor. Talán némelyeknek már az az érzése, hogy ez a korinthusi levél olyan, mint az állatorvosi ló, amin az őskeresztyénségnek, meg a keresztyénségnek az összes betegségtünetét be lehet mutatni. Nem teljesen így van, csodálatos dolgok is voltak Korinthusban, de most megint a korinthusi levélhez folyamodunk, mert az apostol egy olyan problémát mutat be, amely minket is jellemez, mindenkori keresztyén probléma.
Nagyon egyszerűen úgy lehetne a korinthusi helyzetet bemutatni, hogy létrejön egy keresztyén közösség,  amelynek sokféle tagja van, sokféle emberből tevődik össze. Voltak a korinthusi gyülekezetben gazdagok, kereskedők, egyszerű, szerény emberek, rabszolgák, amilyen a korabeli társadalom volt, abból a társadalomból mindenféle rendű-rangú ember csatlakozott a gyülekezethez. Azt hiszem, így van ez ma is. Igaz, a városon élő ember másféle, mint a falusi ember, vagy a Magyarország nyugati részén élőknek más a mentalitása, mint a keleti részben élő embereknek, de akár Budapesten belül is eltérő lehet egy gyülekezet jellege egy értelmiségi környezetben, mint egy munkásnegyedben. Akkor egészséges egy gyülekezet, ha társadalmi megkülönböztetés nélkül mindenhonnan bárki a tagja lehet. Ahogy az apostol mondja más helyütt: "Krisztusban nincsen görög és zsidó, szabad és rabszolga, férfi és nő, hanem mindannyian egyek a Krisztusban."
Igen ám,  ez a sokféleség, ami áldott és Isten szerint való dolog, azt is jelenti, hogy sokféle háttere van a gyülekezeti tagoknak. Sok helyről, sokféle környezetből jönnek, sokféle tapasztalatból, meggyőződésből, tradícióból és hagyományból. A korinthusi gyülekezetben voltak olyan keresztyének is, akik talán korábban másféle vallásokban, kultuszokban, hitekben, meggyőződésekben éltek, aztán megtértek, és ezeket otthagyták, elfordultak tőlük, hiszen a megtérés radikális életfordulatot jelent. Megtérni azt jelenti: magunk mögött hagyni, elutasítani, elsősorban vallásos, transzcendens értelemben mindent, ami nem Istentől való volt, és teljes szívünkkel, életünkkel Istenhez fordulni.
Olyannyira, hogy ez fölszabadító erejű és hatású is. Az ókor embere abban a rettenetes meggyőződésben élt, hogy az emberi életet a sors hatalmai, démoni, isteni, félisteni, személyes és személytelen, de mindenképpen ember fölötti hatalmak befolyásolják, irányítják. Ezeknek a megnyerésére vagy elhárítására, a jósorsnak meg a balsorsnak, a végzetnek meg a sorsnak valamiféle manipulálására ezernyi kultusz, vallásocska, mindenféle dolog létrejött, és ezek folyamatosan keveredtek is egymással. A keresztyénség üzenete, nagyszerű, fölszabadító híre az volt, hogy Krisztusban az ember megszabadult a sors hatalmaitól. Krisztusban a keresztyén ember már nem martaléka többé a végzetnek. Sőt a feltámadott Krisztusban az ember a halál hatalma alól is fölszabadult, mert bár meghalja a testnek halálát, Krisztusban a feltámadás részese lesz. Hirdessétek a Krisztus halálát, mígnem eljövend. Milyen csodálatos az úrvacsora szereztetési igéje! Egyszerre beszél egy megváltó szabadító halálról és a feltámadás boldog reményéről: „mígnem eljövend”.
Sokan, akik magukhoz ölelték a keresztyénséget, boldog hittel tették ezt, és úgy is érezték, és ez valóban így is volt, hogy szabaddá váltak. Megszűntek a skrupulusok, az aggodalmak, a babonák, a reszketések, a félelmek.         Ezt a szabadságot oly végtelennek érezték, hogy racionális spekulációkat engedtek meg maguknak a szent dolgot kapcsán. Korinthusban mindenféle szekta, vallás, kultusz virágzott. Ezek többnyire áldozati vallások voltak, bűnért áldoztak, hálából áldoztak, fogadalmi áldozatokat tettek. Aki részt vett egy ilyen szertartáson, az hozzájuthatott az áldozati állat maradék húsához. Ennél jobb üzlet, kedves testvérek, nincsen. Ingyen hús. Ráadásul a bálványoknak akármilyen húst nem lehetett áldozni, csak a legjobb fajtából.Tessék elgondolni a haszon-elvű korinthusiakat: "Részt veszünk ugyan egy bálványáldozati szertartáson, de természetesen mi keresztyének vagyunk! Az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, nekünk ez már nem jelent semmit, mert ezt a semminek áldozzák.” Idézi is Pál apostol a korinthusi mondást, amikor azt mondja: "Mit mondtok tehát? Hogy a bálványáldozat valami, vagy hogy a bálványáldozat vagy a bálvány valami vagy semmi?" Nos, mondják a korinthusiak, vagy egész pontosan kérdezik: "Valami az? Dehogyis. Mi részt veszünk a szertartáson, kicsit hajbókolunk, elvégezzük a megfelelő mozdulatokat. Színből, persze, nem szívből. S aztán visszük haza a húst. Meg fog dicsérni az asszony."               Azonban azt mondja az apostol, ez nem lehetséges. Egy másik helyen azt mondja, hogy azért sem lehetséges, mert megbotránkoztatjátok vele a gyengébb hitű keresztyéneket. Megingatjátok őket. Azt a látszatot keltitek, hogy visszasündörögtök a régi életbe, a régi bálványozásba, és meginog a gyenge hitük. Itt azonban mást hoz fel. Azt akarja az apostol mondani, hogy akinek az áldozatában, áldozati étkezésében részesedsz, avval vagy igazi belső, titokzatos, misztikus közösségben. Azzal van közösséged, akinek az asztaláról eszel.
Éppen ezért lehetetlenség ez a fajta kettős játék. Lehetetlenség, hogy az Úr asztaláról is eszem, meg a bálványok asztaláról is eszem. Egészen szélsőséges irányba feszíti ki az apostol a dolgot: "gondoljátok meg, hát nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát. Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.”
Nem csak a vallások ütközéséről van itt szó, mert természetesen a keresztyénség is, mint minden vallás, exkluzív vallás. Nem csak arról van szó, hogy a Krisztusban hívő embernek súlyos vallási döntéseket is hoznia kell. Hadd szóljak előbb arról, hogy a keresztyénség exkluzív vallás. Azért azért térek ki erre, mert úgy tűnik, hogy a mai világ kezd hasonlóvá lenni a korinthusi helyzethez, és ma már  - idézőjelbe teszem -  "nagyra becsült" keresztyének szájából is hallani lehet,  hogy: hagyjuk, kérem, ezt a kizárólagosságot, a kirekesztősdit, nem jó ez. Az a jó, ha szépen, mint a szivárványban, minden együtt van.”  Erről nekem mindig a gyerekkori gyurmázás jut eszembe, a hatszínű gyurma. Fogtam a sárgát, mellégyúrtam a zöldet, mellé a pirosat, a barnát, feketét, a kéket, és egy darabig, ahogy gyúrtam ezt a gyurma-gurigát, fantasztikus, olyan színek jöttek ki, olyan színkavargás volt, olyat nem látott senki, egy művész nem tudott volna olyat csinálni. Aztán gyúrtam tovább nagy lelkesen, és egy idő után azt vettem észre, hogy az egész szürke lett. Nagyon tartok attól, kedves testvérek, hogy a mi világunk ebbe a rémítő szürkeségbe fog csakhamar eljutni. Ne hallgassatok a modernkor  - idézőjelbe teszem -  "prófétáira", kik ezt mondják: Csippentünk egy kis keresztyénséget, melléteszünk egy kis buddhizmust, rápottyantunk egy kis hinduizmust, föllögyböljük egy kis iszlám fegyelemmel, s ha mi magyarok vagyunk, akkor valami kis sámánvallást is hozzá lehet még tenni. Gyúrjuk, tekerjük, mi, úgymond, nem akarunk exkluzivisták lenni. Az csúnya dolog! Mi nem akarunk kirekesztők lenni! Szürkék leszünk, semmilyenek.
Kedves testvérek, minden vallás a végső dolgokról szól, és végső dolgok tekintetében nincsen kompromisszum. A keresztyénség végső üzenete pedig az: Nem kell az életedért alkudni. A keresztyénség végső üzenete az, hogy nem kell az üdvösségedért, a boldogságodért és a szabadságodért a sors erőivel semmiféle alkuba belekezdeni. Krisztus megszabadított téged, és vagy a Krisztus asztaláról eszel, vagy az ördögéről. Így hegyezi ki az apostol. Vagy a szabadító asztaláról eszel és a szabadító kenyerét eszed, és benne és általa szabad vagy, mert vele van közösséged, vagy az ördögéről. Vagyis visszaadod magadat az ördög fogságába. Vagyis visszaadod magadat a boldogtalanságba, hogy neked az életedért, a sorsodért, a boldogságodért, a fölszabadulásodért, a jövendődért valami szeszélyes sorshatalommal kell birkóznod és alkudoznod. Nem lehet két poharat inni egyszerre, nem lehet két asztalról enni egyszerre. Még akkor sem, hogyha a korinthusiak között is voltak olyanok, meg ma is vannak olyanok, akik azt mondják: hogyne lehetne, csak összetoljuk a két asztalt, és körbejárjuk. De nem lehet.
Az úrvacsora Krisztussal való közösség, amely megnyitja a keresztyén életben a vertikális dimenziót, azt a távlatot, melyben az ember végső soron egyedül, nem magára maradva, de egyedül áll szemben Istenével, és itt fedezi föl, mi az, ami Krisztussal közös. Három nagyon rövid mondatban lehet ezt összefogni.. Amikor az apostol arra kéri a korinthusiakat, hogy vegyék revízió alá a híres korinthusi szlogent, és gondolkodjanak el, akkor ezekre a tényezőkre utal.
A korinthusiak a nagy keresztyén fölszabadító élmény hatására (mert az evangélium elfogadása fölszabadító élmény!) eljutottak abba a büszke állapotba, hogy hinni kezdték és mondogatták is: mindent szabad nékem. Tényleg, mindent szabad. Kell aggódnunk? Van ebben a világban valami, amihez mi mint szabad emberek ne nyúlhatnánk hozzá? Vannak tabuk ebben a világban? Mindent szabad nékem, mondták a korinthusiak. Némelyek közülük abban voltak, hogy már föl is támadtak. Azt kérdi az apostol: Valóban mindent szabad? Valóban elmehettek odáig, hogy egyszerre két pohárból isztok? Az Úr poharából és az ördögéből? Egyszerre két asztalról esztek, az Úr asztaláról és az ördög asztaláról? Gyermekei, barátai, asztalvendégei vagytok a Krisztusnak és cimborái az ördögnek? Tényleg lehet? Mindent lehet nékem, de nem minden használ.
Három nagyon fontos üzenete van annak, amikor az apostol azt mondja, hogy Krisztussal való közösséget jelent az úrvacsorázás. Először is, Krisztushoz hasonulunk. „Hirdessétek az Úr halálát, mígnem eljövend.” Az úrvacsorában újra meg újra az engedelmes, mindhalálig engedelmes Krisztus állíttatik elénk. "Tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szerény szívű vagyok." "Jer és kövess engem!" Az úrvacsorázó keresztyén a Krisztushoz való hasonulást gyakorolja. Krisztushoz igyekszik hasonlóvá lenni. Más kifejezéssel élve, Krisztus követőjévé lesz, mert akinek az asztaláról eszek, akinek az asztalvendége vagyok, aki engem táplál, olymódon táplál, úgy vendégel meg, és úgy szeret engem, hogy ez nekem  imponál. Én szeretem Őt, mert Ő jól tart engem.
Másodszor, kedves testvérek, azt is jelenti ez, hogy részesedünk a Krisztus hatalmában. Ez az én testem, mondja Krisztus, amely tiérettetek megtöretett, ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatott, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, és az ember - ahogy úrvacsorai énekeinkben is szoktuk énekelni - ilyenkor a Krisztusnak a gyengeségét, a kiszolgáltatottságát, a maga-megüresítését, a rabszolgai halálát idézi meg, látja mintegy maga előtt. De mindig eszünkbe jut, amit Jézus a János evangéliumában mond: Önként teszem le az én életemet. Magam teszem le azt. Miközben Krisztus halálában a véghetetlen gyengeséget és kiszolgáltatottságot látjuk, látjuk az Isten erejét és hatalmát, és részesedhetünk benne. Ezért mondják a reformátorok, hogy az úrvacsora tápláltatás az eljövendő életre. Milyen sokan vannak, akik egy-egy úrvacsorázás után azzal a boldog tapasztalattal és hittel mennek haza, hogy megerősödtek. Megerősödtek. Az a darab kenyér, az a korty bor, ennyi sok energia lenne?, Nos, abban a boldog bizonyosságban erősödtek meg,  hogy Krisztushoz tartoznak és Krisztustól semmi nem szakítja el őket.
És végül, kedves testvérek, arról is beszél az apostol, amit nekünk reformátusoknak nem árt újra meg újra előtérbe helyezni, hogy a Krisztus szentségével is átitatódunk. Nézzétek meg az apostol küzdelmét itt a korinthusi gyülekezetben. A racionalista keresztyének, biztos vagyok benne, kiváltképpen szeretik Pál apostolt, mert az összes újszövetségi író közül az ő logikája hasonlítható a leginkább a modern ember racionális gondolkodásához. Érvel. Nem misztériumokról beszél, nem kinyilatkoztat. Most is azt mondja: "Okosakhoz szólok. Ítéljétek meg magatok, hogy mit mondok, az eszetekre apellálok". És mégis,  ez a racionálisan érvelő apostol is, a modernkor kedvence, egy titokra utal most. Arra, hogy az Úr asztalához ülni, az Úr kenyerét enni és az Úr poharát inni, az azt is jelenti: olyan szentségi struktúrába kerülünk bele, olyan szentségi valóság részévé leszünk, amely áthatja az embert. "Szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr, szent vagyok" - idézik az apostolok az ószövetségi kinyilatkoztatást. Mert ez a vacsora a szentséges Úr vacsorája. Mert ez a kenyér a szentséges Úr kenyere, ez a pohár a szentséges Úr pohara. Szentnek lenni, Isten számára elkülönítettnek lenni, e világ dolgaiba bele nem elegyedni, egyszerre két poharat nem inni. Meg nem alkudni az Isten ellenségével, meg nem alkudni az ember ellenségével.
Látjátok, kedves testvérek, amikor az úrasztala közösségében megéljük az egymással való közösséget is, ez csak úgy és olymódon lehetséges, ha közben megéljük a Krisztussal való közösséget is. Amíg az Ő asztaláról eszünk, az Ő kenyerét esszük, az Ő borát isszuk, addig Hozzá hasonulunk, erejében, hatalmában részesedünk, szentsége áthat és megszentel bennünket. Így lehetünk igazán ebben a világban Istennek áldott gyermekei.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt vasárnapokon az úrvacsora közösségéről és titkáról szóltak az igehirdetések, annak a szükségnek engedvén, hogy a korábbi nemzedékek gyakorlatához képest a mai református nemzedékek életében az úrvacsorával való élés lényegesen gyakoribbá vált. S hogy mégse infláció legyen ez, hanem mély meggazdagodás, megerősödés a hit gyakorlatában, szükséges külön is szólni az úrvacsoráról. Az első alkalommal arról szóltunk, amit első pillantásra minden kívülálló is meg tud állapítani, hogy az úrvacsora közösség. A keresztyének egy szertartáson részt vesznek, s ezzel közösségbe kerülnek egymással. Másodjára arról szóltunk, hogy nem csak egymással való közösséget gyakorlunk az úrvacsorázással, hanem mivel az Úr vacsoráját kapjuk, valójában Jézus Krisztussal gyakorlunk közösséget. A múlt alkalommal pedig arról volt szó, hogy Jézus parancsa szerint az úrvacsora egyszerre emlékezés, visszatekintés, áldozati halálának hirdetése és boldog, reménykedő előretekintés. Ma arról szeretnék szólni, ami benne foglaltatik az úrvacsora szereztetésében is. A felolvasott ige szerint az Úr Jézus vette a kenyeret és hálákat adva megtörte.   Hálákat adva… Az úrvacsora hálaadás.
Ha a görög szóból latinosodott kifejezéssel mondom azt, hogy hálaadás, lehet, hogy hamar befejeződik az istentisztelet és a jó reformátusok mind el fognak távozni. A görög szóból latinosodott kifejezés így hangzik: eucharisztia, és erről nekünk mindjárt az Eucharisztikus Kongresszus jut az eszünkbe, meg a római katolikus mise,  - na, végre csak előállt a tiszteletes úr a farbával, három alkalommal beszélt itt mindenfélét az úrvacsoráról, végén csattan az ostor, csak kimondta: eucharisztia. Bizony, kedves testvérek, eucharisztia. Nagyon sajnálom, hogy ezt a drága, újszövetségi szót mi odahagytuk a római katolikus testvéreknek, s úgy gondoljuk, ez az övék, ők használhatják, mi ezt bizony ki nem mondjuk. Az eucharisztia szó szerint hálaadást jelent, mégpedig a görög eu- előképző azt jelenti, hogy jó. Olyan hálaadásról van szó, ami nem kikényszeredett, amit nem úgy végzünk el, ahogy a gyermek, amikor megkapja a születésnapi ajándékot, s rohanna is el vele, de utána szólnak a szülei: „na, és a köszönetmondás?”, mire visszafordul az ajtóból: köszi, aztán tűnik el ajándékával. Az Istennek való hálaadásunkkal nem így kellene lennünk, és az úrvacsora kapcsán a hálaadásnak az elemét a szívünkben fel kellene gerjeszteni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy súlyos ellenérvek is felvetődhetnek itt, én ezeket el fogom mondani, de csak azért, hogy megcáfoljam őket annak rendje-módja szerint. Két alkalommal találkozunk azzal, amikor Jézus kenyeret szeg, és hálát ad. Egyszer, amikor enni ad. Enni ad ötezer embernek, s azt olvassuk: kezébe vette a kenyeret, hálákat adott, megtörte és adta a tanítványoknak, és ők pedig osztották a kenyeret. Más alkalommal, amikor asztalközösségben van a tanítványaival, azt olvassuk: Jézus hálákat adott és kiosztotta az eledelt tanítványainak. Mondhatni, asztali imádságot mond – étkezés előtt illik imádságot mondani, hálával megköszönni Istennek, hogy asztalt terített nekünk.
De ez többet is jelent. Jézus hálaadása és a mi hálaadásunk az asztalközösségekben azt jelzi, hogy elfogadjuk, és hálás szívvel kifejezzük: Isten meghallgatta mindennapos kérésünket a mindennapos kenyérért. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma – mondjuk, ha mondjuk, az imádságot. Igen, tudjuk, hogy tele a kamra, kiszakad a hűtőszekrény, annyi minden van már benne, s szinte nem tudjuk, hova tegyük a maradékot,  régi háziasszonyok még kiszárítják a kenyeret és zsemlemorzsát csinálnak belőle. A lényeg az, hogy a hálát adó ember a hálaadása minden pillanatában kifejezi, hogy tisztában van vele, hogy élete, megtartatása, tápláltatása Istentől van. Az üdvösségre való megtartatása és tápláltatása is.
Ezért az úrvacsora bizonyos értelemben hálaadás is. Főleg, hogyha a másik és döntő érvet is idehozzuk, nevezetesen az utolsó vacsorát, amely nem egyszerű vacsora volt, nem mindennapos asztalközössége volt ez Jézusnak és a tanítványoknak, nem alkalmi leülés, ahol éppen találtak maguknak vendéglátóhelyet, hanem előre elkészített, tudatosan megszervezett alkalom, amelyre Jézus azt mondja, hogy vágyva vágytam már veletek megenni a páska-vacsorát. Ez az a vacsora, amelyen Jézus elbúcsúzik a tanítványaitól, ez az a vacsora, ahol Jézus szerzi a sákramentumokat: „vette a kenyeret és hálákat adva, megtörte”. Aztán azt mondta: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ez nyilván nemcsak a kenyér megtörésére, szétosztására, nemcsak a bornak a szétosztására vonatkozik, hanem a hálaadásra is. És itt ér össze a keresztyén élet egyik nagy titka: nemcsak emlékezünk és reménykedünk, hanem emlékezünk és hálát adunk. Szinte-szinte azt is lehetne mondani, hogy az tud igazán hálát adni, hálás életet élni, aki tud emlékezni. Amikor felírtam ezt  a vázlataim közé, azt gondoltam, na, majd itt is fel fog állni a gyülekezet, de most nem református módon, hanem magyar módon fog kivonulni. Mert ugyan mire emlékezzünk mi, magyarok, amiért hálát tudnánk adni. Mi szinte az egész történelmünket negatív analógiákkal gondoljuk végig: nekünk soha semmi nem sikerült, nekünk soha semmi nem jött össze, mi mindig veszítettünk, volt egyszer egy nagy ország, aztán lett egy kis ország, meg még kisebb, most már nem is tudjuk, hogy van-e ország, hol vagyunk mi egyáltalán. Miért adjunk mi hálát? Aztán mennyi egyéni élet-tragédia, élet-kudarc terhel! Miért adjunk mi hálát? De ebben van a nagy feladvány, az egész keresztyén élet kihívása: hogy megtalálod-e az emlékezésedben, az életedre való visszatekintésben, tegnapodban, tegnapelőttödben édesapádban, nagyapádban, dédapádban, ősödben, sorsodban és meghatározottságaidban az Isten megtartó kegyelmét.
Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre – hálaadással törte meg a kenyeret. Tudjátok, az a nagy titok itt, hogy Jézus úgy ad hálát, hogy közben előre tekint, és az Ő előretekintésében ott van a másnapi nagypénteki katasztrófa – és mégis hálát ad. Jézus úgy szerzi az utolsó vacsorát, hogy tudja, hogy innen az út a Gecsemáné kertbe, onnan a főpap udvarára, onnan Pilátushoz, aztán vissza, és utána a Golgota hegyére, majd a sírba vezet. És hálát ad. Jézus tudja ezt, el is mondja tanítványainak itt, ezen az utolsó vacsorán: „én elmegyek, majd küldök magam helyett vigasztalót”. Jézus tudja, mi fog történni, és hálát ad. Mindezt azért mondom, mert ha valaki az élete nyomorúságai, kudarcai, vereségei, fájdalmai, betegségei okán a jövőre gondol, mindig egy sötét jövőt lát. Nemrégiben valaki mondta nekem: „igen, megvizsgált az orvos, megállapította, hogy meggyógyultam a betegségéből, de én nem hiszem el, hogy meggyógyultam, és reszketve gondolok a holnapi napra.” Pedig meggyógyult, egészséges. Így él az ember. S most nézzük Jézust utolsó vacsoráján, aki tudja, hogy holnap halálra ítélik, megfeszítik és kivégzik. És hálát ad. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Azért hangsúlyozom ilyen erőteljesen ezt, mert a keresztyén életünk nagy defektusa, nagy hiányossága tud lenni, és ettől meg is szűnik keresztyén életnek lenni, ha elvész belőle a hálaadás. Megmondom, miért. Ha ugyanis elvész a keresztyéni életben a hálaadás, akkor más is elveszett – és ez a döntő. Annak a boldog bizonyossága veszett el, hogy amim van, az Isten ajándéka, tehát nekem testestől-lelkestől, életemben-halálomban közöm van Istenhez, sőt nemcsak közöm van Hozzá, hanem Istentől, aki engem szeret, semmi nem szakít el. Ahogy a római levélben hallottuk: sem jelenvaló, sem következendő, sem magasság, sem mélység, semmi nem szakít el Isten szerelmétől. Mennyi minden meggyötört engem, földbe taposott, megalázott, mennyi mindent elveszítettem, mennyi minden nem lett az enyém, aminek enyémnek kellett volna lennie, mennyi minden van az életemben, amit ha összeteszek, elveszésbe, kudarcba, tragédiába, nihilbe ment, de tudom, mégis tudom, hogy Istentől semmi nem szakít el. Ezért vagyok hálás. Valami már megtörtént, már bekövetkezett: Isten megbizonyította szeretetét és hűségét, és én boldog, szabad és hálás szívvel élhetek.
Amikor arról beszélünk, hogy az úrvacsorának hálaadásnak is kell lennie, van egy igen nagy nehézség,  amit csak több bemenettel lehet feltárni. Az első a felszínen jelenik meg: a reformátusokat szokták bírálni, hogy az úrvacsorázásuk szomorú esemény. Lehajtott fejjel, szomorkás arccal baktatnak ki az atyafiak, az atyalányok, veszik a kenyeret, veszik a bort, s ha vidámság van, legfeljebb csak anekdoták szintjén, mint ahogy az egyszer megtörtént egy falusi gyülekezetben, ahol még egy kehelyből úrvacsoráztak és nagyon oda kellett figyelni a tiszteletes úrnak, hogy az úrvacsora végére is maradjon bor. Kiállt egy nagybajuszú atyafi, fogta a jó nagy kétliteres kelyhet és elkezdte inni, inni, inni, nem egy kortyot, csak húzta, s döntötte magába. Erre odasúgta a tiszteletes úr, hogy – sok lesz az már, Mihály bácsi! Mire Mihály bácsi visszaszólt: sok a bűn is, tiszteletes úr! Egyebekben csak úgy, szomorkásan, lehajtott fejjel úrvacsorázunk mi. A szemünkre szokták lobbantani, hogy semmi vidámságos, semmi hálaadó jellegű nincs az úrvacsorázásunkban. Adjuk csak oda az eucharisztia szót a római katolikusoknak, bár ott sincs táncos léptű kivonulás és ostyaelfogadás. De nem ez a lényeg, kedves testvérek, hanem az, hogy valamit ez is mutat, s a végén szeretnék erre is visszatérni.
Nem azért szólok erről, mert meg akarnám megváltoztatni ezt. Nem kívánnám, hogy a gyülekezet síppal, dobbal, nádi hegedűvel jöjjön úrvacsorázni, csakhogy megmutassa, mi csakazértis hálásak vagyunk. Ez csak a benyomások szintjén, a felületen mutat valamit. Van itt egy komolyabb probléma is. A 19. század keresztyén racionalizmusa kivette a hálaadást az istentiszteleti életből, az istentiszteleti életet meghagyta puszta liturgiának, és azt hirdette, hogy ami a hálaadás körébe tartozik, annak a cselekvő életben kell megmutatkozni. Az erkölcsben. Hálából legyél jó, hálából legyél igazszívű, hálából legyél becsületes, hálából cselekedd meg Isten parancsolatait. Ez így van. Ám olyan erős lett a vita activa előnyben részesítése, hogy szinte-szinte az egész keresztyénség erkölcsi jellegűvé vált, s eltűnt belőle a liturgiai, az istentiszteleti – nem félek kimondani – a misztikus, a titokzatos, a transzcendens, és miután ez eltűnt, egy darabig persze még bőszkötött és erőlködött az ún. etikai keresztyénség, majd kiszáradt. Igen, ismerjük el: sok igazság volt ebben a 19. századi etikai racionalizmusban, még ha helytelenül oldotta is fel a keresztyén cselekvéstől az istentiszteletet. Két nagy igazságot hadd állítsak mögé. Az egyik a próféták hangja. Még a fülünkbe cseng Jeremiás templomi igehirdetése: „miért mondjátok, hogy az Úr temploma ez? Feljöttünk és megszabadultunk!” - miközben odahaza telve az életetek a legsötétebb bűnökkel. Így prédikált annak idején Jeremiás próféta a jeruzsálemi templomban. Miért? Mert feljöttek a népek a templomba, bemutatták az áldozatot, és azt mondták: megszabadulunk. Mitől? Bűnük minden terhétől, nyomorúságuk minden átkától, a rájuk zúduló isteni ítélettől. Eleget tettek. S azt kérdi a próféta: eleget tettetek? Eljöttök, hajlongtok Isten előtt, – de odahaza semmi nincs rendben. Akkor ez az egész képmutatás. Jézus ezt tovább viszi, amikor a Hegyi Beszédben azt mondja: ha az oltárhoz igyekeznél, hogy bemutasd a te áldozatodat, előbb menj haza s békülj meg a te atyádfiával.
Jaj, kedves testvérek, mi lenne, ha ideállna a templomajtóba egy szigorú angyal, aki belelát a szívünkbe – nem sértene természetesen semmi személyiségi jogot, csak belelátna a szívünkbe. És felmutatná a piros táblát azoknak, akik otthon hagyták a haragot, a vétket, a tisztázatlan dolgokat, a veszekedést, a vitatkozást, egyéb súlyosabb bűnökről nem is merek szólni, eljöttek az Úr templomába hálát adni, aztán visszamennek és folytatnak mindent tovább. Lehet, hogy még engem sem engedne be – aztán üres lenne a templom. Jézus mondja: nem méltó hálaáldozatot adni az Úrnak, ha közben magad is tudod, nincsen elrendezve az életed és nem is lesz. Ez a nagy igazsága a 19. századi gondolatnak, hogy nem lehet a liturgiai istentiszteletet és az élet istentiszteletét szétszakítani. Csak, ahogy a túlhangsúlyozásokban szokott történni, itt is bekövetkezett, hogy egy idő után lényegtelenné vált az istentisztelet, az összejövetel, az együtt való hálaadás, könyörgés, az eucharisztia, az Istenre való figyelés, a Szentlélek segedelmének elkérése. Olyannyira, hogy aztán a 20. század végén egy híres német teológusnő, arra a kérdésre, hogy mi az imádság, azt felelte: amikor legalább két ember együtt csinál valami jó dolgot. Ez az imádság, tényleg? Aki így nondolja, a 19. században megkezdett sort folytatja csak. Istentisztelet? Minek az? Szertartás? Minek az? Úrvacsora? Minek az? Kapáld fel a Bözsi néni kertjét - az az istentisztelet. Kísérd át Mari nénit a zebrán – az az istentisztelet. Valóban ilyen egyszerű ez, kedves testvérek? Hát nem inkább azt észleljük, hogy kiszáradt a modern keresztyénség, kiszáradt az életünk, a hitünk, elvesztek a motivációk, megszűnt az a valóság, ahol liturgikusan szembesülünk azzal, hogy mit tett értünk Isten Jézus Krisztus által?! És elvész az, amit Jézus parancsol: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Mennyi minden egyebet parancsolt Jézus: tisztességből, becsületből, hűségből, irgalmasságból, szeretetből mennyi-mennyi mindent parancsolt? De ezt is parancsolja! És ezt sem szabad elhagyni!
Így érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy most már a mi úrvacsorai közösségünk, istentiszteletünk, szertartásunk tud-e hálaadás lenni, vagy csak egy szomorú kiporoszkálás az úrasztalához, valami kötelességszerű rutin, aminek eleget teszünk?! Miért vagyunk mi lehajtott fejűek, amikor úrvacsorázunk? Ennek, azt hiszem, egyszerűen az a magyarázata, hogy mélyen átéljük, méltatlanok vagyunk arra a nagy ajándékra, a megváltás kegyelmére, amit a kenyér és a bor kiábrázol és hirdet nekünk. Méltatlanok vagyunk, noha igyekszünk magunkat az előkészületben méltókká tenni. Mégis méltatlanok vagyunk, érezzük, milyen súlya van annak az igének, hogy nehogy méltatlanul egye az ember ezt a kenyeret, nehogy méltatlanul igya az ember ezt a bort. Tehát, kedves testvérek, az egész kegyelmet méltatlanul kaptuk, és soha nem fogjuk tudni magunkat arra méltóvá tenni. Ez az, amiből felsarjad az igazi hála, ez az, amiből felsarjad az, amit a szó legigazibb értelmében eucharisztiának, jó szívvel, jó lélekkel, örömmel mondott jófajta hálának nevezünk. Azt éli át az ember, és igaz szívéből át tudja ezt élni, hogy amivel Isten az Úr asztalánál engem megajándékoz, az valóban ajándék. Minél jobban gyakorolja magát ebben az ember, minél inkább megízleli ennek a titkait, annál inkább tudja ezt mondani. A mi életünk az, hogy ha valakit megajándékozunk, aztán megint megajándékozzuk, aztán megint megajándékozzuk, negyedére, ötödére, tizedére, kezd az az érzés felgyűlni, hogy voltaképpen ez jár neki. Elvárhatja. Mindannyian így vagyunk ezzel. A szülők azzal, hogy a gyerekek megköszöntik őket születésnapjukon, a gyerekek azzal, hogy a szülők megköszöntik őket születésnapon, az, hogy bizonyos dolgokat, elvégzett feladatokat megköszönünk, kifejezzük érte a hálánkat. Ajánlom, kedves testvérek, próbáljátok ki! Ha már háromszor megteszitek ugyanazt, negyedikre el fogják tőletek várni. Így gondolkodik az ember. De az úrvacsora esetében, Isten kegyelme esetében fordított az egész, fordított a logika. Minél jobban átéled, minél jobban körülvesz az Isten áldó kegyelme, annál jobban fogod azt érezni, annál inkább belátod azt, hogy nem vagy rá méltó.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az idősebb nemzedék talán még jól emlékszik, hogy konfirmációi felkészítése során a lelkipásztor, vagy a segédlelkész, éppen aki tartotta a konfirmációs órát, szépen elmagyarázta azt, hogy mi, reformátusok, egy esztendőben hét alkalommal úrvacsorázunk, a nagy ünnepeken: Karácsonyban, Újévben, Nagypénteken, Húsvétkor, Pünkösdben, Újkenyérre, Újborra. Ma már talán  fel sem tűnik, még az idősebb nemzedék tagjainak sem, hogy ennél gyakrabban van úrvacsoraosztás. Abban, hogy ez megváltozott, bizonnyal sokak tudatos döntése is benne van, de bizonnyal benne van valamilyen kimondatlan vágyakozás is, hogy gyakoribb legyen az úrvacsorai közösség. Jó is, hogy ez megváltozott, s hát még ha azt is ide számítjuk, hogy Kálvin, aki azért sok mindenben érvényesíteni tudta az akaratát Genfben, ebben a kérdésben  vereséget szenvedett. Feljegyzi  a genfi nagytanácsnak, hogy minden hónapban legyen úrvacsoraosztás. A genfiek közölték vele, hogy egy évben csak négyszer lehet úrvacsora, a négy nagy vásárnapon, amikor a környező vidékekről is bejöttek a népek. Az idő azonban Kálvin igazát bizonyította, és ezt azért hozom fel, mert vannak, akik a gyakoribb úrvacsorázásra úgy tekintenek, mint veszedelmes folyamatra, mondván: már mi is kezdünk katolizálódni. Ezzel szemben hadd szegezzem oda azt is, amit itt, az egyik gyülekezeti tagtól hallottam: azt mondta, én csak akkor megyek templomba, ha úrvacsora is van. De a többség, azt tapasztalom, azért vágyik az úrvacsorai közösségre, mert megnyugvást, dolgai elrendeződését, megerősödést, megbékélést, vagy kibékülést tapasztal meg ebben. Így volt ez régebben is. Nemrégiben került a kezembe egy, a dán filozófusról, Kirkegaardról írt könyv, amiben Kirkegaard naplójából is idéz a szerző. A fiatal Kirkegaard feljegyzi naplójában, hogy úrvacsorázott, és kibékült családtagjaival. Aztán máshol azt jegyzi fel: el kellene menni úrvacsorázni, hogy kibékülhessünk.
Sokak számára az úrvacsorának közösségi ereje és hatalma van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy többet kell szólnunk és beszélnünk az úrvacsora titkáról, különösen, ha még azt a történetet is ide számítom, amelyik káplán koromban esett meg velem az első gyülekezetben, ahol szolgáltam. Mindjárt az első napon – egyedül szolgáltam, segédlelkész voltam ugyan, de a főnököm elment külföldre, ösztöndíjra, ott hagyott magamra – istentisztelet után egy család várt a templomajtóban, és kérték azt, hogy menjek el délután, vigyek úrvacsorát a nagymamának, mert nagyon beteg, ott lesznek mindannyian szép szokás szerint. Házi istentisztelet lesz, felgyűlik majd a rokonság. Össze is készítettem mindent, el is mentem délután, valóban alig fértünk el ott, abban a kis szobában, és az idős néni valóban már-már agonizált. Az egész család úrvacsorázott, a néni is úrvacsorázott annak rendje-módja szerint. A végén azért imádkoztam, hogyha Isten akarja, Neki ez hatalmában áll, gyógyítsa meg Mariska nénit, akit annyira szeret a családja. Másnap jött a hír, hogy Mariska néni kikelt az ágyból, meggyógyult. Többet engem abban a faluban nem hívtak úrvacsorázni, mert a Mariska néni háza már a Sanyi unokának ki volt nézve, és ilyen papot hívni, veszedelmes dolog.
Tudjuk-e, kedves testvérek, mi az Úr vacsorája, mi az Úr asztala, mi a hálaadás kenyere és a hálaadás pohara, és haszonnal gyűlünk-e egybe, amikor az Úr vacsorájára egybegyűlünk? Ezt a kérdést veti fel a felolvasott igerész. Ez a haszonra való egybegyűlés szó szerint fordítva talán azt is jelenthetné, hogy a maradandóra gyűlünk-e össze? Megmarad-e bennünk, munkál-e bennünk, jobbra, értékesebbre, maradandóbbra, amikor úrvacsorázunk? A mai és a következő vasárnapokon ezért az úrvacsoráról fogok szólni a szószéken. Ma az úrvacsoráról, mint egymással való közösségről, azután a következőkben az úrvacsoráról úgy, mint Krisztussal való közösségről, későbben pedig mint emlékezetről és reménykedésről, és legvégül pedig majd mint hálaadásról.
Ma az egymással való közösségről szeretnék néhány szót szólni, hiszen az úrvacsora közösség. Hitvallásaink úgy is rendelik, eltörölték a magányos úrvacsorázást. Tehát az úrvacsorának az a fajta gyakorlata, amely itt-ott még megjelenik, hogy a lelkipásztor elviszi egy beteghez, magányosan, egyedül neki adja, és ez már-már az utolsó kenethez hasonlít, ez hitvallásaink szerint tilalmas. Legalább ketten, vagy hárman, de mindenképpen istentiszteleti közösségben kell úrvacsorázni. Ott van a helye. A felolvasott részben, amikor az apostol korholja a korinthusi gyülekezetet – emlékszünk, ez a rész az úrvacsora szereztetési igéjét előzi meg, azaz azt, amikor az apostol elmondja, hogy miképpen is szerezte az Úr Jézus Krisztus ezt a sákramentumot –, igen komoly és feddő szavakat ír a korinthusi gyülekezetnek. Ezekben a sorokban két fontos szó szerepel, ez a két szó nem puszta szó, hanem valóság, végig is kíséri az egyház történetét, és szinte annyira egybetartozik, hogy sem a Károli fordításban, sem a Kecskeméti fordításban, sem a többi magyar fordításban nem is különböztetik meg. Azt mondja az apostol: „hallom, hogy szakadások vannak közöttetek, s valami részben el is hiszem ezt, mert szükség is, hogy szakadások legyenek közöttetek, hogy ami kipróbált, az nyilvánvaló legyen tiközöttetek”. De a görög szövegben nem ugyanaz a szó szerepel. Először azt mondja az apostol: „hallom, hogy szakadások vannak közöttetek”, és itt a skhizma szót használja, ami szó szerint valóban azt jelenti, hogy széttépnek, szétvágnak valamit, letörnek valamiből egy darabot, valami, ami összetartozott, kettő vagy több darabra szakíttatik szét. Amikor a római katonák kockát vetnek Krisztus köntösére, akkor is ugyanezt mondják: ne szakítsuk szét, mert egybeszőtt darabról van szó, ne tépjük szét. Vagy, mikor arról hallunk, hogy a csodálatos halfogásban megtelik a háló, és nem szakadozott, ugyanez a görög szó áll ott. Tehát a skhizma szó azt jelenti, hogy valamiből, ami egybe tartozik, együtt szolgál egy célt és csak egyben van értelme és jelentősége, kitépnek egy darabot, vagy széttépik. Ha Krisztus köntösét széttépik, már nem lehet köntös, legfeljebb vászondarabok lehetnek, ha a háló szétszakad, biztos, nagyon sok szép zsinegdarabot lehetne belőle összeállítani, de már nem háló, és ha a közösség szétszakad, már nem közösség.
Ez az első szó, és nagyon érdekes, hogy amikor Pál apostol a korinthusi levél első részében felsorolja, hogy miért ír a korinthusiaknak: problémákról fog írni, bajokról, gondokról, akkor azt írja, hogy „ne legyenek közöttetek szakadások”, azaz ne legyenek közöttetek skhizmák. Aztán hosszú-hosszú részeken keresztül semmit nem szól erről a kérdésről. Beszél az ismeretről, beszél a bölcsességről, a Krisztus titkáról, beszél a házastársi viszonyról, a bálványáldozatról, a gyülekezetben való bíráskodásról – rengeteg dologról beszél az apostol, a skhizmáról nem beszél. Itt beszél róla először. Az úrvacsora kapcsán. Milyen megrendítő, hogy az úrasztali közösség, amelynek közösség-teremtő funkciója van, skhizmának, törésnek, szakadásnak az okává válik.
A másik szó, amit az apostol használ, s Károli szintén szakadásnak fordítja le, ugyancsak nagyon fontos kifejezés, és ez is bekerült a magyar nyelvbe, magyarosodott formában. Azt mondja az apostol: mert szükség is – meghagyólag mondja –, hogy szakadások legyenek közöttetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóak legyenek. Itt a herezis szót használja, ebből származik a magyar eretnek szó (a szakadár – ugyanaz), csak itt más hangsúly, más kép áll a szó mögött. Ez azt jelenti: aki valamit az egészből kiemel és túlhangsúlyoz. Azt is mondhatnám, hogy mind, ahányan itt vagyunk, eretnekek vagyunk, mert egészen biztos vagyok benne, hogy még a keresztyén hit dolgában sem – abban a véghetetlen nagy mezőben, amit a keresztyén hit jelent – értünk mindannyian mindenben egyet. Ki ezt hangsúlyozza, ki azt, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert ez számára a másikkal való megbékélésnek az aktusa, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert így tesz eleget egy tradíciónak, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert úgy érzi, hogy táplálkozik a Krisztus által – ezek hangsúlyok. Attól csodálatos az Isten gyülekezete és az Isten népe, hogy együtt tud maradni a hangsúly-eltérések ellenére is, együtt tud lenni, és Istent dicsőíteni, ha különböző módokon éli is meg a hitét – ugyanazt a hitet –, és másra teszi is a hangsúlyt.
Erre mondja az apostol, hogy ez szükségszerű. Szükségszerű, hogy legyenek közöttetek hangsúly-eltérések. Miért? Azért, hogy ami ki van próbálva, ami bevált, ami érvényesnek bizonyult, az közöttetek nyilvánvaló legyen. Mit akar ezzel mondani az apostol? Azt, hogy kell a hitnek a nagy kérdéseiről beszélni, elő kell hozni a hitnek a nagy kérdéseit, meg kell azokat vitatni. Meg kell próbálnunk a hitünket, ahogyan megéljük, a maga színességével vagy éppen szürkeségével, oda kell vinni a többiek elé – ha szabad ezt a szót mondani –  ütköztetni kell, hogy ami valóban maradandó benne, ami valóban jó benne, ami valóban előbbre visz bennünket, az mindenki számára nyilvánvaló legyen. Hallatlanul modernnek érzem az apostol üzenetét, mert idevág a modern kor egyik jellegzetessége. (Sokak szerint már posztmodernben vagyunk vagy poszt-poszt-posztmodernben, amit én poszt-mortem modernnek szoktam nevezni, miután meghalt a modern, ez egy poszt-modern állapot, és poszt-mortem hallgatunk.) A mai ember egyik jellegzetessége, hogy a hitét belülre viszi, nem beszél róla. Nem tartozik másra - mondja. A feleségemre se tartozik, a gyerekemre se tartozik. Beszélje meg ki-ki magával, vagy menjen el a paphoz, aztán majd a pap kiokosítja. Nem beszélünk hát a hit dolgairól, ezért nem is derül ki az, hogy nekem vagy neked személyesen mi a hangsúlyos, nem derül ki, hogy mi próbáltatott meg a tapasztalatban, az istenismeretben. Ennek aztán egy nagyon rossz folyománya lesz: túlérzékennyé leszünk. Én magam, mint igehirdető, beszélgetőtárs, Biblia-óravezető, konfirmáció-tanító, lelkigondozó tapasztalom, hogy ha hamari módon mondok valamit – esetleg a szószékről – , máris jön a sértődés. S nem értem. Valami nagyon érzékenyre tapintottam rá, valami nagyon belsőségeset fogtam meg? De ez azért van így kedves testvérek, mert mindenki befelé viszi, mindenki eldugja, mindenki elrejti a hitét, mindenki szemérmes a hit dolgában, nem próbáltatik meg a hit, nincsenek meg a hangsúlyok. Aztán lassan az igehirdető is oda jut, amit már a fiatalabb kortársaim szoktak javasolni, hogy ne prédikáljak én olyan hosszan és sokat és főleg olyan vastagot: tíz perc alatt nagyon veszélytelenül és kockázatmentesen el lehet mondani néhány dogmatikai igazságot, aztán ámen, mindenki haza mehet sértődés nélkül. Én ebbe nem egyezem bele, kedves testvérek! Persze igyekszem magamat moderálni, hogy rövidebb legyek, de hogy ne legyen vastagabb az igehirdetés, ne legyen lényegbevágó, a hívők beszélgetése ne érintse a hit kérdését, hogy az alapkérdések ne próbáltassanak meg – ezt én végzetesnek tartanám. Ezért hagyja meg az apostol: az jó is, hogy ilyen van közöttetek, nem baj, ha a közösség megvitatja, megbeszéli, megmutatja, mi a fontos.
A baj a szakadás, a szó első értelmében. Hogy valaki úgy túlhangsúlyoz valamit, hogy rögtön körül is határolja, letöri az egészből vagy kiszakítja az egészből – nos, ez a baj! Ez az enyém – ez az én hitem, ez az én keresztyénségem, ez az én valóságom, ebből nem engedek, nincs alku, és máris töréspontra vitték a dolgot. Értjük már, hogy amikor az apostol úrvacsora dolgában korholja a gyülekezetet, akkor nemcsak meggyőződésekről beszél. Kicsit előreszaladok az időben: vannak zwingliánusok, akik szerint az úrvacsora emlék-vacsora, vannak reformátusok, akik szerint emlék-vacsora is, de részesedés is. Vannak lutheránusok, akik azt mondják, hogy Krisztus testileg valahol biztosan ott van az úrvacsora mellett, fölött, alatt, és vannak katolikusok, akik transz-szubsztantációt gondolnak el, hogy miképpen lesz a kenyérből az Úr teste, a borból az Úrnak a vére. Lehet erről is szó, az apostol utal is rá, hogy már az első idők keresztyénjeit is izgatta az úrvacsora ezen mélysége. Most azonban a felolvasott részhez igazodva arról kell beszélnünk, mit jelent egymásra nézve az úrvacsorai közösség. Csodálatos pillanatot örökít meg az apostolnak ez az egyébként kárhoztató megjegyzése. Azt a pillanatot, amikor az úrasztala körül az eltűnnek a különbségek. Ez felfoghatatlanul nagy pillanat. Az emberi  világ, a társadalom, és azon belül a társadalomban meghatározó család is, de a munka,  a tájékozódás, a társadalmi rang szerinti csoportok is különbségekből állnak össze. Maradjunk a legközelebbinél, a családnál. Igaz, hogy a modernkor utópistái arról szólnak, hogy a családban is minden egyenlő, egy szinten van – tudjuk, hogy nem így van. A gyermek nem azon a szinten van, mint a szülő, a nagyszülőnek nem ugyanaz a rangja, mint az unokaöcsnek és így tovább. Mégis van egy csodálatos momentum a keresztyénségben, amikor a különbségek eltűnnek. Amikor azt mondja az apostol, hogy Krisztusban nincs zsidó, nincs görög, barbár, szittya, nincs férfi, nincs nő, nincs rabszolga, nincs szabad, hanem mindannyian egyek az Úrban, akkor nem emberjogi chartát fogalmaz meg, nem az általános emberi jogok anti-diszkriminációs törvényét jelenti ki! Hanem az Úrban egy mindenki, és ennek valóságos kifejeződése az úrasztala. Ott nincs különbség, mindannyian egyként részesednek a kenyérben és a borban, mindannyian egyként veszik körül az asztalt, és mindannyian egyként élik át, hogy ez az Úr értem megtöretett teste és értem kiontatott vére.
 Ez a döntő. S most itt az apostol ezért vitatkozik a korinthusiakkal, ezért korholja őket: dicsérjelek-e abban, ahogy az úrvacsorát gyakoroljátok? Nem dicsérlek, mert inkább kárral jöttök egybe, mint haszonnal. Miért? Nagyon röviden el is mondja. Képzeljük el a korinthusi gyülekezetet, egy átriumos, mediterrán házat, ahol talán 25, 30, 40 ember összegyülekezhet az úrnapján, amikor megtartották a  szeretetvendégséget, s ezt többnyire  úrvacsorával fejezték be. Az első keresztyén gyülekezetnek, mint ahogy a mostaniaknak is, mindenféle rendű, rangú tagja volt. Volt ott szabad görög kereskedő, háziasszony, hellenista értelmiségi, kikötői rabszolga, piaci zugárus, akit csak az evangélium megérintett, ennek a közösségnek a tagja lehetett. A szabadok már korán reggel összegyülekeztek, az egész napot együtt töltötték énekléssel, imádkozással, beszélgetéssel, és délután-tájt került sor az úrvacsorára, azzal, hogy addigra megjönnek a rabszolgák is a kikötőből – merthogy nekik dolgozniuk kellett. Vártak türelemmel, míg megérkeztek a rabszolga-tagok, s akkor mindenki kirakta az elemózsiát, s azt mondta - nos, akkor elfogyasztjuk, amit hoztunk. Piknikeltek. Köz-ebédet vagy köz-vacsorát tartottak. Tessék elképzelni azt a helyzetet,. Megérkezik a gazdag görög patrícius, hóna alatt a rántott csirkével, a másik hóna alatt a kovászos uborkával, kirakja az asztalra, majd megérkezik a kikötői rabszolga, leizzadva, halálosan fáradtan, éhesen, szomjasan. Mid van? – Egy száraz zsemlém. - Akkor te ezt hoztad, edd meg. Ráreccsent az apostol a gyülekezetre: nincsenek házaitok? Aki éhes, egyen otthon! Meggyalázzátok az Úr napját és lekicsinyítitek azokat, akiknek nincsen mit enniük! S máris ott vagyunk annál a kérdésnél, hogy az úrvacsorázás a közösség-gyakorlásnak felülmúlhatatlan,  páratlan pillanata, hisz benne azt éljük meg, hogy nincs különbség. Nincs különbség köztem és közted, férfi és nő, felnőtt és fiatal, beteg és egészséges, tehetős és szegény között – nincs különbség! S lám, a korinthusiak úgy gondolják, hogy az úrvacsora közlakoma, és úgy kell a Krisztusban való közösséget is gyakorolniuk, hogy mindenki elviszi a közlakomára, amije van, bemutatót tart belőle s aztán szépen elfogyasztja. Mindenki emlékszik jól, gyerekkorának azokra a pillanataira, amikor osztálykirándulás volt. Úgy kellett menni, hogy mindenki csomagolt elemózsiát. Aztán a tisztáson letelepedve tízóraizhattak. És megkezdődött a kicsomagolás. Hogyan szokott ilyenkor a gyermek szeme járni – jobbra, balra! Kinek mit készítettek? Az egyiknek csak egy kis vajas kenyeret, benne két paprika-csíkkal, a másiknak berakták a vastag téli-szalámi szeletet, a negyedik még süteményt is hozott! Ó, azok a sóvárgó tekintetek! Jaj, emlékszem én is – csak kapnék a másikból, adna nekem egy falatot, ihatnék a kulacsából! Aztán elindult a csere-bere – te haraphatsz az enyémből, én is harapok a tiédből. De rögtön azt is meg tudtuk állapítani, ki milyen vagyoni helyzetben van.  Az ételből lehetett látni a különbségeket.  Tessék elképzelni a korinthusi osztálykirándulást, kipakolják – neki ez van, neki az van, neki amaz van – már nem is úrvacsora ez, már nem is szeretet-közösség, már nem is jelenik meg az a késztetés – ami az úrvacsora megéléséből és tapasztalatából jön –, hogy bátran és szabadon megoszthatom a magamét a másikkal.
Az apostol ez után a feddés után idézi a szereztetési igét, amit mi is minden úrvacsorakor felolvasunk. És nem azért olvassuk fel,  mert az valamiféle varázsige lenne, ami majd létesíti az úrvacsorát, elváltoztatja a kenyeret és a bort. Azért kell a szereztetési igének elhangoznia, mert abban hangzik el az a döntő kifejezés, amiből  megtapasztaljuk, mit jelent az úrvacsorai közösség. Az úrvacsorázásban döntő módon azt éljük át,  ami értünk történt. „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatik” A szereztetési ige szavai vezetnek el bennünket ehhez a forráshoz. Még egyszer hadd térjek vissza a korinthusi helyzethez, amit az előbb parodizálva mutattam be! Nyilván nagyon szerették egymást a korinthusiak, és sok mindent megosztottak egymással, ők is a szentek gyülekezete voltak, de itt túlságba mentek. Vajon kifejezte-e a korinthusi úrvacsorázás, hogy az a kenyér és az a bor, amit vesznek, az az elfogadásnak és a részesedésnek a csodálatos ajándéka? Annak a megnyilatkozása, hogy átélik, kinyilvánítják, hogy ez a sákramentum, ez a szentség, ez a nagy titok azt fejezi ki, ami érettünk történt? Érettünk törettetett meg az ő teste és érettünk ontatott ki az ő vére? És ez az érettünk formázza, alakítja, szervezi és rendezi ott köztük a keresztyén gyülekezetet? Kálvin az Institutio-jában azt mondja a sákramentumokról, hogy ezek azok az eszközök, melyekkel bennünket Isten a Krisztus által megszerzett üdv-javak elsajátításában vezet és erősít. Valaki így fordítja Kálvin szavait:  gyámolító eszközök. Mit kell gyámolítani? Azt a mély belső hitet és meggyőződést, azt a megingathatatlan belső mozzanatot, amit valóban hitnek nevezünk, amely által az ember bizalommal hiszi és elfogadja Isten megbocsátó, bűntörlő irgalmát és örökkévaló szeretetét. Ezt bizony – mert ilyen az ember – meg kell támogatni.
Egy másik helyen arról beszél Kálvin, hogy az úrvacsora tápláltatás. Amúgy elsorvad a hitünk, kedves testvérek. Bármilyen bensőséges, bármilyen forró, bármilyen lüktető, bármilyen nagy is az a hit, elsorvad, hogyha nem tápláltatik. Valóban így van. Egyszer valaki arról firtatott engem, hogy mi lehet az oka annak, hogy a modern kor keresztyénsége, legalábbis az európai civilizációban – hadd használjam ezt a képet – kiszáradóban van. Olyan a keresztyénség Európában, mint a Balaton, egyre kisebb, s már nagyon-nagyon sokat kell bemenni, hogy úszni tudjon benne az ember. Tudjuk a magyarázatot: kevés a csapadék, nincsen eső, nagy forróság van, elpárolog a víz, és hiába nyugtatnak bennünket, hogy százévenként egyszer van ilyen. Ettől még nem vagyunk boldogok. Nyugtatnak bennünket a történészek is, hogy mindig volt a keresztyénség történetében apályos korszak, most éppen ilyenben vagyunk. Most a hit nem érdekli az embereket, nem foglalkoznak vele, de majd egyszer lesz újra megint az Úr áldó esőjének bősége. Én azonban hadd toldjam hozzá azt is, hogy azért van ez így, mert a hit készségéhez, szabadságához, bizalmához valami módon hozzájött a modern ember elbizakodottsága: tudom én azt, tudom én azt magamtól. Olyan a mi modern keresztyénségünk, mint a makacs ember, aki bolyong valamelyik pesti aluljáróban, nem tudja, hogy melyik lépcsőn kell felmennie, hogy célhoz érjen. Aztán senkit meg nem kérdez, hanem már hetedére-nyolcadára próbálgatja hol ezt a lépcsőt, hol azt a lépcsőt, s mindig egyre eltéved, ahelyett, hogy megkérdezné valakitől, hogy „Tessék már mondani, hol kell itt felmenni?” – De nem, majd én megtalálom. – Hiszek, tápláltatom? – Majd én táplálom magamat. – A hitnek szüksége van külső gyámolokra, szertartásokra, rítusokra, egyházra, templomokra, mindenfajta ilyen, papos-köntösös dolgokra? – Nem, kérem, tudom én, hogy miről szól a hit. És egyre csak azt vesszük észre, hogy elsorvad a hit, kiszárad, magára marad.
Leginkább – és megerősítőleg –, az úrvacsorát nem lehet másképp venni, csak közösségben. Aki kihúzódik a keresztyén közösségből, aki kivonja magát, aki letöri önmagát a keresztyén közösségről, vagy kiszakítja önmagát, és a közösségben nem tápláltatik, az nem kapja jelét, megbizonyosodását annak, hogy érette is ontatott a Krisztus vére, érette is megtöretett a teste, épp úgy, mint az előttem menőért, épp úgy, mint a mögöttem levőért is (s ebben a tekintetben mi mindannyian boldog kedvezményezettjei vagyunk Istennek). Aki ezt nem kapja, annak megsorvad a hite.
Haszonra gyűltök-e egybe, kedves testvérek? Ez a mai igének a kérdése. Emlékeztek, a bevezetőben így fordítottam a „haszonra gyűltök-e egybe” kifejezést: maradandóra gyűltök-e egybe? Maradandóra, ami szilárd, ami titeket is megerősít és megtart? Segítsen bennünket az Isten igéje, a korinthusi helyzetbe való belepillantás és Pál apostol szava, hogy tudjuk azt mondani, boldog hittel és szívvel – igen, maradandóra gyülekezünk egybe, és igen, vágyunk szüntelenül arra, hogy ezt a maradandót újra meg újra átélhessük és megkaphassuk.
Ámen