Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy régi, 2700 éves történetet olvastam föl Isten prófétájáról, Jeremiásról, akivel kapcsolatban a bibliafordításunk udvariasan és tapintatosan fogalmaz, hogy ugyanis bevetették őt a verembe, amelyben nem víz volt, hanem sár. Egyetlenegy szó hiányzik a sár elől, bél-sár. Jeremiás prófétát pöcegödörbe dobták. Nem valami bíztató, újév kezdetén erről prédikálni, s nem valami szívderítő arról hallani, hogy Isten emberei így is járhatnak. De a történet nem ezzel ér véget, hanem azzal, hogy Isten szabadítót rendelt ki, mégpedig olyan helyről, olyan körből, ahonnan az ember nem várna szabadítót, nem remélne szabadulást.
Ez az a boldog titok, kedves testvérek, amellyel ennek az új esztendőnek első napján elgondolhatjuk, végiggondolhatjuk, mi fog velünk történni az elkövetkezendő esztendőben, mi történhet velünk, de hogy Isten honnan adhat nekünk szabadítót mindenféle bajunkból, nyomorúságunkból, nehézségünkből. Honnan jő az én segítségem, kérdezi a zsoltáros. S mondja a másik, a 40. zsoltár: Várván vártam a felséges Urat, és segítségemre sietett, és kiszabadított engem a veremből, a sárból, a gödörből, és szilárd talajra helyezte az én lábaimat. Honnan van az én szabadításom?
Azt tudjuk, hogy Isten gyermekének lenni nem könnyű dolog. Isten útján járni, Isten szavának engedni nem egyszerű feladat. S nem csak azért, mert önmagunkra nézve is nagy kérdés, hogyan is igazodunk el, mit teszünk, és nem teszünk, hogyan engedelmeskedünk. A hitnek ez a harca nagyon nehéz, kemény. S ennek az évnek az elején az elmúlt évre és évekre visszatekintve csak alázattal mondhatjuk, nem mindig sikerült. Még a mi magánéletünkbe bezárva sem. Nem sikerült, hogy akár csak önmagunkra nézve alkalmazzuk Isten eligazító szavát, megszabadító üzenetét, megjobbító akaratát. Csak magunkra. Csak arra nézve, ami bennünk van, csak arra gondolva, ami mireánk tartozik, és senki másra nem tartozik. Bizony, legyünk alázatosak, valljuk meg, ebben sem voltunk állhatatosak és buzgók.
De tudjuk jól, hogy ha csak ennyiről lenne szó, ezt a történetet sem olvasnánk, a zsoltárt sem olvasnánk, még Isten kinyilatkoztatását sem kellene olvasnunk, mert akkor elég lenne a szív titkos, magányos és misztikus útjain keresni Isten akaratát, s Ő megtanácsolna bennünket sokféle úton és módon. Az igazi probléma abban van, hogy Isten gyermekeinek Isten elhívása és akarata folytán mindig közük van a másikhoz. A másik emberhez. Közöm van a családtagjaimhoz, közöm van a hitvesemhez, a gyermekeimhez, közöm van a testvéreimhez, közöm van a rokonaimhoz, közöm van a munkatársaimhoz, szomszédaimhoz, közöm van a kisebb és nagyobb emberi közösségeimhez, mert Isten így akarta, így adja tudomásomra akaratát, még a személyemre vonatkozó akaratát is.
Szokták ugyan mondani, különösen az újabb időkben: a vallás magánügy, a vallást a szív belső szentélyében kell gyakorolni, a vallás valami érzékeny, titokzatos és misztikus dolog, nem szabad összefüggésbe hozni a másik emberrel, a másik életével, közösségek életével. De tudjuk, hogy nem így van ez. Az Isten útján járó ember érti és átéli, hogy abból támad a nehézség, abból fakadnak a problémák, hogy az én legbenső, legszemélyesebb hitemnek, meggyőződésemnek, isten-tapasztalataimnak köze van a másikhoz. Tudtára kell adnom, hogy mit értettem meg Isten akaratából. Nem csak oly módon történik ez, hogy megélem az istenti akaratot, és ő megkérdezi, hogy: Mondd, te miért vagy másmilyen? Mondd, te miért másképp hordozod a betegséget, mint általában a többi ember? Mondd, te miért ragaszkodsz még olyan ódivatú dolgokhoz, mint erkölcs, becsületesség, tisztaság. odaadás, hűség, szolidaritás? Hisz’ ezek már kimentek a divatból. S máris ott az alkalom, a kérdés nyomán bizonyságot teszünk. Igen így is lehet ez, és ezektől a lehetőségektől nem szabad elhátrálni, és nem kell félnünk. Keresnünk is kell, hogy az életünkkel is bizonyságot tudjunk tenni.
De máskor Isten üzen, és sokszor rajtunk keresztül üzen. Istennek van mondanivalója a másik ember számára, és sokszor rajtunk keresztül akarja ezt a mondandót, ezt az üzenetet a másik emberhez eljuttatni. Idézzük csak föl, - hosszú hetek óta olvassuk Jeremiás próféta könyvét! - miképpen tiltakozott a próféta, mennyire nem akar ő isteni üzenetet átadni, milyen sokszor csattan föl, keseredik meg, és mond ilyen szavakat is, hogy: "rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj engem.” Üzenetet adtál a számba, hogy mondjam a többieknek, ők meg orrba vertek, megaláztak, nem törődnek vele. Vagy itt, a felolvasott történetben: denunciálják, följelentik, bepanaszolják a királynak, mondván, ez az ember fölforgató, aki rettenetes dolgokat mond, megzavarja az emberek nyugalmát, beleavatkozik nehéz helyzetekbe. Igen, a város nehéz a helyzetben van, Jeruzsálemet ostromgyűrű fogja körbe, most hát össze kell fogni, meg kell vetni mindenkinek a sarkát, most a legkisebb szóra is, a leghalványabb reményre is szükség van, ami buzdít és bátorít. S ekkor jön Jeremiás próféta, aki megdöbbentő üzenetet ad át. Ezt mondja mindenkinek, főembereknek, katonáknak, várvédőknek, a benntrekedt lakosoknak, s mondja a királynak is, ha mondhatja, hogy: nem az most az Isten útja, hogy ellenálljatok, nem az az Isten útja, hogy szembeszegüljetek. Az most az Isten útja, hogy adjátok föl a várost, mert különben el fog pusztulni minden. Hogy épségben megmaradjon a város, kapitulálni kell.
Ettől teljesen megzavarodik mindenki, hiszen 150 évvel korábban Ézsaiás próféta éppen az ellenkezőjét mondotta. Van tehát másfajta történelmi tapasztalat. Ézsaiás idejében, nem Babilonia, hanem Asszíria ostromolta Jeruzsálemet, s akkor a próféta azt mondta a kétségbeesett várvédőknek: tartsatok ki! Pedig akkor föl akarták adni. Pedig akkor éppen azon fontolkodtak, arról tartották a haditanácsot, hogy milyen feltételekkel kapituláljanak, hogyan mentsék meg az életüket, mit alkudjanak ki az asszír hadseregtől. De hallgattak a prófétai szóra, kitartottak, és láss csodát, egyik napról a másikra eloldalgott a világ legnagyobb hadserege, az ellenállhatatlan hódító birodalom katonasága fölhagyott az ostrommal, mert pestisjárvány tört ki a táborban. Volt hát példa, hogy ki kell tartani. Volt példa, hogy ellen kell állni. Volt példa, hogy az utolsókig meg kell vetni a sarkukat.
De már, ahogy mai nyelven mondják, ott van a csúsztatás. Mert nem arra volt példa az Ézsaiás esete, hogy ki kell tartani és ellen kell állni, hanem arra volt példa, hogy Isten szavára kell hallgatni. És Isten szava most más. Mindazáltal följelentik ezt a szegény Jeremiás prófétát. A király félrefordul, és azt mondja a főembereinek: "tinélkületek én semmit nem tudok csinálni." Jellemző vezetői magatartás, amikor a király nem akarja ezt a dolgot eldönteni és rábízza a fogdmegjeire az ügyet. Azok meg kapják Jeremiás prófétát és belevetik a verembe. A latrinába. Mondjuk ki még egyszer, ne szégyelljük: a pöcegödörbe.
1945 után megjelent egy tanulmány egy egyházi újságban. Ez volt a címe: Ganédombra a papokkal! A próféta most ott van. Semmi egyébért, mint azért, mert engedelmes és vállalja, amit olyan rettenetesen nehéz vállalni. Vállalja, hogy az Isten szavának köze van a másikhoz is, hogy Isten nagyon gyakran emberi eszközökön, emberi közvetítőkön keresztül avatkozik bele a másik életébe. De nehéz ez! De nehéz ezt vállalni! De nehéz ennek a kockázatát elhordani! És de könnyű megszeppenni, és de könnyű elfogadni, amit manapság is duruzsolnak a fülünkbe: Hallgass! Ó, hogy visszhangzik ott belül, a lelkedben mindez! Hány decibellel szól a szívedben! Senkinek semmi köze sincs hozzá! Az csak a te dolgod! Az csak a te ügyed! Hogy te mennyire vagy vallásos!? Az egyedül a te ügyed. Ez privát ügy. Ó hogy mennyire szeretsz vallásoskodni?! És hogy te mindenre nézve Isten eligazító szavát keresed?! Ebben az esztendőben is?! A te ügyed, mi ezt tiszteletben tartjuk. De hogy Isten rajtad keresztül másokéba beavatkozzon?! A mi életünkbe, ilyen nehéz helyzetben?! Ilyen drámai körülmények között?! Hallgass!
De mivel tudjuk, hogy Jeremiás prófétát nem volt könnyű elhallgatni, mert Isten csontjaiba rekesztette a tüzet, s nem tudott úgy járni-kelni, hogy meg ne ragadja az embereket, és el ne mondja ezt az isteni üzenetet, azért a közvetlen érdek, a politika, a katonai megfontolások, a várvédelem azt kívánta, hogy ezt a felforgatót hallgattassák el.
Honnan jő az én szabadításom? Mert látjátok, kedves testvéreim, az Isten igéjét, az Isten üzenetét nem lehet másképp elhallgattatni, csak úgy, ha elhallgattatják azokat, akik szólnak. Az ige sorsa és a te sorsod egybe van kötve. Nem is Jeremiást dobták oda bele a pöcegödörbe, hanem az Isten szavát. Nem is azt a szerencsétlen prófétát, akire rá lehetett fogni, hogy ő így látja a helyzetet, hanem Isten szent szavát alázták meg.
Honnan jő az én szabadításom? Van-e szabadítóm? Minden kornak nagy kérdése ez, kedves testvéreim. Ebben a történetben pedig annyira különös a személye, hogy a próféta könyve újra meg újra hangsúlyozza ezt, amikor megnevezi a szabadítót. Ebed-Melek-nek hívják, ami magyarra lefordítva annyit tesz: a király szolgája. Még egyszerűbben fordítva így lehetne visszaadni: a komornyik. Neve sincs. Nincs neve, mert Ebed-Melek tisztséget jelent, ő a komornyik. A komornyik bemegy a királyhoz, és azt mondja neki: Uram, méltatlanul bántak ezzel a Jeremiással, mert bevetették a gödörbe, és ott fog éhen halni, mert fogytán a kenyér, s amikor az ostromlottak sorba állnak a kenyérét, senki sem gondol rá. Kérlek, szabadítsd ki őt! Egy neve-nincs valaki mondja ezt.
Ráadásul, az ige újra meg újra megismétli, hogy ez az Ebed-Melek, ez a királyi szolga (nem is tudjuk, hogy hányadik a sorban, az első, a tizenhatodik, a huszonhatodik kis szolga) szerecsen volt. Néger. Fekete. Black. Nem az Isten népéből való. Nem zsidó ember. Szerecsen. Nem is tudjuk, hogy értette-e Jeremiás prófétai beszédeit, azokat a különös szavakat, kifejezéseket. Hiszen mi is tudjuk, hogyha külföldről idetelepedik valaki, jó pár évnek vagy évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy igazán megértsen mindent, és ő is úgy tudjon beszélni, ahogyan mi beszélünk. De amit egy külföldről érkezett feltehetően soha nem fog megtanulni, hacsak nem nyelvzseni, az a magyar nyelvnek azok a finom utalásai, metaforái, szójátékai, szólás-mondásai, melyekkel át meg át van szőve a nyelv. A technikai nyelvet mindenki meg tudja tanulni, de a nyelv igazi mélységét csak a saját anyanyelvünkön értjük. De ez a szerecsen ember mégis érti a prófétát. Szinte azt lehetne mondani, hogy már csak egyedül ő érti, hogy itt most Isten emberéről van szó. Szinte már csak egyedül ő érti, hogy itt nem is igazán Jeremiásról van szó, hanem az Isten szaváról van szó.
Mert ha csak Jeremiásról lenne szó, bizvást ki tudná ő szabadítani. Ha neki Jeremiás kedves embere lenne, ha neki Jeremiás mint Jeremiás fontos lenne, szerezne ő magának egy-két embert, aztán megszöktetné. Neki az ige fontos. És ezért igyekszik, hogy elérje a királynál a döntő dolgot, nevezetesen hogy királyi parancsra szabadítsák ki Jeremiást. Ez így nem valami titokzatos meneküléstörténet, kedves testvéreim. Isten most Ebed-Meleken, a komornyikon, a tizennyolcadik udvari szolgán keresztül bírja rá a királyt, hogy engedjen az Ő szavának.
Honnan lesz nekünk szabadításunk? Hogyan segít meg bennünket Isten? Hogyan bízzunk abban, kedves testvéreim, hogy ha és amennyiben hűségesek vagyunk az igéhez, ha és amennyiben elkérjük Istentől azt a bátorságot, hogy minden körülmények között, minden elhallgattatási szándék ellenére elmondjuk az Istennek másokra is tartozó üzenetét, akkor engem Isten meg fog segíteni, és megszabadít.
Ennek az esztendőnek az elején is föl kell tegyük ezeket a kérdéseket: velünk lesz-e Isten és megsegít-e minket, amikor majd el kell mondanom az én hitetlen házastársamnak, hogy Isten szereti őt a Jézus Krisztusban, és ezért meg kell változtatnia az életét. S bizton ki fog törni a családi vihar. Megsegít-e engem Isten és hogyan, amikor szelíd szóval szeretném majd a gyermekeimet a hit útjára terelni? Akik reám legyintenek, és azt mondják: bolond vagy te, Apu, Anyu. Ez a te mániád, mi már másképp élünk. S kitör a vihar. Ki fog engem megsegíteni? Hogy fog engem Isten megsegíteni, ha majd a szomszédom megint reám pirít: Maga itten vallásoskodik, oson megint a templomba, de maga is csak tisztességtelen. Ne mondja nekem itten az Isten szavát. Ne dirigáljon itten nekem, hogy miképpen éljek. S elköveti velem szemben megintcsak azokat a gazságokat, amiket annyi ideje elkövet. Mert tudom, hogy ő jelent föl, tudom, hogy ő önti ki az ablakom elé a vizet, tudom, hogy ő bosszant engem, ő tépi ki a postaládámból a leveleket, és csak azért, mert én nem átallok neki újra meg újra az Isten szeretetéről bizonyságot tenni. Hogyan segít majd engem Isten, ha kórházba kell menni, és ott fekszem majd négy-öt ember között, akik ha meglátják a kezemben a Bibliát, rám vigyorognak, és azt mondják: mit olvas maga? Mit ér a maga Istene? Maga is csak fekszik itt közöttünk. Még lehet, hogy előbb ki is terítik, mint minket. Hogy segít meg az én Istenem? És hogy segíti meg Isten az ő anyaszentegyházát? Amikor Isten szavát, jól megértett, megimádkozott üzenetét kell mondanunk,- jaj de sokszor gyáván mondjuk ezt -, ránk ripakodnak: hallgassatok! Miről beszéltek itt? Zárkózzatok be a templomfalak közé! Mondjátok csak magatoknak! Honnan lesz nekünk szabadításunk?
Ebed-Melek, a szolga, neve sincs, nem is tudjuk, hogy ki. Lám, Isten Lelke milyen titokzatosan működik. Lám, Isten megtalálja mégis az utat. A király szívéhez is. Megsegíti és megszabadítja az ő prófétáját. Ebed-Melek, ez a névtelen valaki, a régi teológusok szerint előkép. Mint általában az Ószövetség különös alakjai, ő is különös előkép. Ez a szolga, ez a névtelen, ez az ismeretlen valaki annak az isteni szabadításnak az előképe, ahogyan és amiképpen Isten bennünket Jézus Krisztusban megszabadít.
Mert valami más is fölragyog ebben a történetben, s befejezésül erről is szólni kell néhány szót. Eddig úgy tűnt, hogy Jeremiás próféta ártatlanul áll előttünk, hiszen a rábízott isteni üzenet, az ige, az ahhoz való állhatatos ragaszkodás már-már ártatlanná teszi őt. Sokszor mi is érezhetjük ezt, kedves testvéreim, ha Isten igéje ügyében forgolódunk, az Ő szavát képviseljük, akaratát mondjuk és éljük, ez talán már nekünk is ártatlanságot biztosít. De a próféta tudja magáról is, hogy ő sem bűntelen. Sokszor volt ügyetlen, akaratos. Mondta az igét, de nem mindig jól és jó helyen. És belekeverte személyes dolgait is. Milyen könnyű őt megvádolni, hogy miközben közeledik  a babiloni birodalom hadserege, záródik az ostromgyűrű a város körül, aközben a próféta földet vesz magának. S nem tudja tisztázni, hogy a pénzt nem az ellenségtől kapta. Nem kollaborált, ám úgy tűnik fel a dolog, mert ügyetlen. De semmiképpen nem bűntelen.
Kedves testvéreim, amikor szorongatnak bennünket, vagy megvádolnak bennünket, amikor önmagunk életébe akarnak minket belezárni, hogy csak az én lelkem négy fala között visszhangozzon az Istennek a beszéde, nem mondhatjuk mégsem, hogy ez azért volna, mert mi ártatlanok vagyunk. Óh, de nagy tévedése Isten népének azt mondani, - akár ma is - hogy azért bántanak minket, mert ártatlanok vagyunk, azért bántanak minket, mert mi vagyunk a kicsik, és mindig a kicsit bántják, azért bántanak minket, mert tiszták vagyunk, és általában a tisztát szokták megtenni bűnbaknak vagy azért bántanak bennünket, mert mi bűntelenek vagyunk, és bántanak minket a bűnösök. Ez ugyanolyan rossz következtetés lenne, mint ahogyan a király meg a főemberei egy százötven évvel ezelőtti eseményből arra következtettek, és rosszul, hogy most is ki kell tartani. Arra kellett volna következtetniük, hogy Isten szavára kell hallgatniuk.
És de rossz dolog lenne, kedves testvéreim, Jeremiás hányattatásaiból arra következtetni, hogy ha minket baj ér, ez azért van, mert ártatlanuk vagyunk, és ma divat az ártatlant, a tisztát, a szentet bántani. De nem azért, hanem csak azért, mert Isten szavát képviseled, semmi másért. Ezért oly nagy kérdés, hogy ki az a szabadító? Ez a szabadító nem más, mint maga a testté lett ige. Ez a szabadító nem más, mint Isten szava, beszéde, aki közöttünk testet öltött, Jézus Krisztus. Ő is szolga. Ő nem Ebed-Melek, nem a király szolgája, hanem Ebed Jahve, az Úr szolgája. Az Isten szolgája. Ő a mi szabadítónk. Ő fogja kirendelni ebben az esztendőben is, alkalmas és szükséges időben számodra is a szabadulást. Ő fogja megtalálni számodra is, szükséges és alkalmas időben az utat ahhoz, hogy megszabadulj. Ahogy a zsoltáros mondja egy helyen: Eljött az Úr, és megnyitotta a tőrt, és én mint a madarász tőrébe esett madár, kiszabadultam, és elreppentem.
Boldog bizonyosság ez. Isten azoknak adja ezt a szabadítást, akik hűségesek az ő szavához. Isten azoknak adja ezt a szabadítást, akik értik és megélik, hogy ennek az isteni beszédnek a másikhoz is köze van. Adjon Isten nekünk ebben az esztendőben boldog bizonyosságot igéje bizonyságtétele alapján, hogy megsegít, pártol és szeret bennünket, azért, hogy mi magunk is igéjének engedelmeskedjünk. És az igének engedelmeskedve átéljük boldogan és hálásan azt, hogy ha én nem is látom, nem is tudom, nem is találom a módját a szabadulásnak, Ő biztosan, a szükséges időben kirendeli azt az én számomra, mert Jézus Krisztusban, a testté lett igében, a mindhalálig engedelmes szolgában, szeretett, megváltott és megtart engem.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Két, látszólag nem összetartozó dolgot hallottunk a két példázatban. Az egyik a kitartásról, az állhatatosságról, a másik pedig az alázatosságról szólt. De a kettőt összeköti egy ugyanazon ok, amiért Jézus ezt a két példázatot elmondja, s vele bennünket bíztatni akar. Így mondja: „imádkozni kell és soha meg nem restülni.” Imádkozni kell mindig és minden időben, s nem véletlen, hogy bár ezt jól tudjuk, Jézus mégis két példázattal tanít minket erre. Egyrészt Jézus arról szól, hogy állhatatosnak kell lenni. Állhatatosnak, kitartónak, imádkozásban soha meg nem szűnőnek, olyannak, mint a példázatbeli özvegyasszonynak, aki addig jár a bíró nyakára, míg az el nem unja.  Ma is azt mondják, hogy Isten malmai lassan őrölnek. Ennél már csak az igazságszolgáltatás malmai őrölnek lassabban. Nemrégiben olvastam egy dicsérő cikket, hogy most már csökkent az öt éven túl záruló bírósági ügyek száma. El lehet gondolni, hogy valaki perre visz egy dolgot, aztán öt évnél is tovább pereskedhet rajta?! Ilyen lassú sodrú ember a példázatbeli bíró is, kiről nemcsak azt mondják – idézi Jézus – hogy Istent nem fél, embert nem becsül, ő önmagáról is ezt tartja: noha Istent nem félek, embert nem becsülök, most már mégis ennek az öregasszonynak a dolgát elrendezem, mert idejár a nyakamra és nem hagy nekem nyugtot. Megrendítő ennek a példázatnak az emberismerete, a helyzetismerete, talán az is megrendítő, hogy mennyire mindennapi, - ha szabad ezt mondani – mennyire mindennapi és mindenkori módon aktuális. Nem sokat változott a világ azóta, ezt tudja Jézus is, talán ezért is mondja a példázatot. Egészen pontosan nem ezért, hanem ennek az asszonynak a makacssága, a kitartása, az állhatatossága az, amit most példaként eléhoz. És azt kérdezi: hogyha ez a hamis bíró, aki Istent nem fél, embert nem becsül, csak pusztán a saját kényelméből mégis eldönti az ügyet, mégis megteszi azt, amit ez az özvegyasszony kér, mégiscsak dönt a perben, ha ezzel az emberrel így van, akkor Isten, aki nektek Mennyei Atyátok, aki ugyan hosszan tűrő érettetek is, hát hogyne hallgatná meg kéréseiteket. Ezért mindig imádkozni kell és soha meg nem restülni.
Van azonban ennek egy folyománya is, és erről is szólni kell, mindjárt itt a bevezetőben. Ha így vagyunk ezzel, nagyon hamar megjelenik egy veszély, és ennek a veszélynek a mélyére is bele kell néznünk. Ez pedig az elbizakodottság veszélye. Két imádkozó embert állít elénk Jézus. A régi világban fennhangon imádkoztak, nem volt hát nagy kunszt kihallgatni az imádságot. Hogyan imádkozik az egyik, hogy imádkozik a másik? Az egyik odaáll Isten elé, és megdicséri – de nem Isten, hanem önmagát. Különös módon teszi ezt, kedves testvérek. Pedig az imádsága reformátusul kezdődik – hadd olvassam fel még egyszer – : „Isten, hálákat adok néked!” A megszólítás is református, mert mi szittya magyar népek bizalmaskodunk Istennel.  Ő Isten. Nem azt mondjuk, hogy édes Istenem, Uracskám, Mennyei Atyám, - így csak a pap szokott imádkozni. A református ember így: Isten – úgy, egyesen, ahogy illik. Aztán még inkább reformátusul folytatódik: hálát adok Néked... Így tanultuk, így helyes és így igaz: szüntelen hálát adjatok... Mindig, minden imádságban. Ha nem hálaadással megyünk Isten elé, nem ér semmit az imádságunk, ha nem tudjuk Istennek megköszönni megtartó kegyelmét, hűségét, szeretetét, gondviselését, már el is tévesztettük a dolgot. Akkor nem imádságot mondunk, hanem valami mást. Ám folytatódik ez az imádság, és azt már nem tudom, hogy ez református-e vagy sem, mert így mondja ez az atyafi: hálát adok Néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek. Ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím, itt ez a vámszedő. Csak egy drámai momentumot hadd emeljek ki ebből. Ez a mi emberünk imádkozik, tehát Isten előtt áll, Istenre figyel, Isten lelki hatalmának az erőtere karolja át. Ilyenkor nem szoktunk körbenézni. Ez az atyafi pedig úgy imádkozik, hogy még hátra is mutat. Hálát adok néked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, mint például ez itt mögöttem. Ugye, érezzük, hogy ez már nem imádság, ez már valami más, ez már ennek az embernek a hamis öndicsérete, büszkélkedése, önigazultsága. Azért fontos ezt látni, mert ha komolyan fenyeget bennünket az a veszély – és erre emlékeztet Jézus az első példázatban: ha állhatatosnak is bizonyultunk az imádkozásunkban, még nem szüntettük meg a másik veszélyt, azt nevezetesen, hogy az imádságunk megszűnik imádsággá lenni, hanem öndicséretté válik. Elmondja ez az atyafi Istennek, amit Isten egyébként tud: böjtölök egy héten kétszer, tizedet adok mindenből, amit szerzek. Mondottam, hogy a régi világban hangosan imádkoztak, tehát az ima hallható volt. Bármilyen szent helyre mentek be, az imádságot hangosan mondták. Vajon, ez a mi farizeus testvérünk nem tudta, amit mi mindannyian tudunk, hogy Isten előtt életünk minden mozzanata nyílván van? Nem tudta ez az atyafi, hogy Istennek nem kell felmondani sem a nevünket, sem a születési helyünket, sem a személyi azonosító számunkat, sem az életrajzunkat. Nem tudta, hogy Isten előtt minden nyilván van? Miért kellett imádságban előhozakodnia azzal, hogy kétszer böjtöl egy héten, tízedet ad mindenből, szent emberként igyekszik élni, s nem olyan, mint a többi? Bizonnyal, nem is Isten miatt, hanem a másik ember miatt! Ez a farizeus most úgy imádkozik, hogy közben kioktatja azt, aki mögötte áll. Hadd hallja csak, hadd hallja csak az a másik, hogy itt, a szent helyen vannak ám szent emberek is, hadd hallja csak az a másik, hogy én nem olyan vagyok, mint egyebek, mint ő, akin demonstrálni lehet minden bűnt, minden nyomorúságot, ő, a parázna, ragadozó, hamis, miegyéb. Milyen találó így fordítani ezt a kifejezést: én vagyok én, én vagyok a hívő és az igaz, a másik pedig az egyéb kategóriába esik. Ez mindennapos: mi vagyunk a jók, a szentek, az igazak, a hívők, és van még a futottak kategória, az egyebek. Kik azok? Nem tudjuk, de nem is érdekes. Jaj, de borzasztó az, kedves testvérek, amikor az ember az Istennel való dolgát, a legmélyebbet, a legbensőségesebbet, a legszemélyesebbet, hiszen az imádság ez lenne, úgy intézi, hogy még azzal is kioktatja a másikat.
Megmondom őszintén, nem kellett volna betartanom a példázatok sorrendjét, hanem fordítva kellett volna kezdeni. Meggyőződésem, hogy ez az a magatartás, ez az a felfogás, a hívő embernek ez a nagyon sokszor visszataszító, kellemetlen, elidegenítő, mondjuk ki: eliszonyító attitűdje az, ami miatt nagyon sokan eljutnak arra, hogy egyáltalán nem imádkoznak. Ebben mindannyiunknak önvizsgálatot kell tartani. Mert nemcsak arról van szó, hogy mindig imádkozni kell, és sohasem megrestülni, s ezen nemcsak azt kell ezen érteni, hogy elfárad az ember, elunja, elmegy tőle a kedve, figyelmetlen lesz, s nem buzog benne a vallásosság. Bizonyára ezek is szempontok. A megrestülés azonban valami mást is jelent. Jelenti azt is, hogy a szó legmélyebb és legmegrendítőbb értelmében, ha szabad így mondani: elmegy a kedve az egésztől. Elmegy a kedve az egésztől. Ott áll ez a szerencsétlen vámszedő, aki nem népszerű, egyáltalán nem szeretetreméltó, hiszen sanyargatja a népet, behajtja az adót, beszedi a vámot, és valószínűleg ő is hajlamos volt a korrupcióra. De ne ítélkezzünk felette, mert ítél ő önmagán. Isten fenséges jelenlétében égre sem akarja emelni szemét, veri a mellét, és nem tud mást mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Megalázkodik Isten előtt. Tudja, hogy innen nincs tovább. Isten színe előtt nem lehet a kimagyarázkodni. Nincs alibi, nincs mentség, ott nem lehet olyet mondani, hogy nem volt tisztességes, amit csináltam, de nem volt törvénytelen. Milyen sokszor halljuk ezt ma, mikor látjuk a hirtelen meggazdagodó embereket, kiket ha megszorongatják mindig ezt mondják: mindent szabad, amit nem tilt a törvény. Még dicsekszenek is vele. Ezt, kedves testvérek, egymás között bizonnyal lehet. Isten előtt nem lehet. Ez a vámszedő tökéletesen átéli Isten szentséges jelenlétét, melyben minden lelepleződik, Isten a szívek és a vesék vizsgálója. De egyúttal Ő a könyörülő Isten is, és ő most kegyelmes ítéletért megy Istenhez. Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek. Nagyszerű és megrendítő pillanat ez. Adná Isten, hogy minél többen jutnának oda az Ő szentséges színe elé, minél többek tudnák újra meg újra ezt az imádságot kimondani, hogy megváltozzanak, és másmilyenné legyenek.
Az ám, kedves testvérek, csak jön, ami miatt megrestül az ember, ami kedvét szegi. Mi szegi a kedvét? Hogy közben hallja az előtte álló szentet, az igazat, a farizeus-testvért, ki hetente kétszer böjtöl, ki hosszasan imádkozik, ki mindenből tizedet ad, ki nem teszi el magának, ami egyébként az Úré, ki élenjár a gyülekezetben,  és most ennek az atyafinak a szájából mit is hall? Talán nem is az a lényeg, hogy hallja, hogy ő az úgynevezett egyéb kategóriába esik, hanem az a baj, amit nem hall. Nem hall semmi alázatot. Nem hall ki semmit arról ennek a nagyszerű, szent és példamutató embernek az imádságában, hogy Isten és az ember között véghetetlen különbség van. Semmit nem hall ki abból, hogy a szent Isten színe előtt nem igazulhat meg önmagában az ember, nem hall semmit abból, hogy Isten a teremtő és ember a teremtmény. Nem hall semmit abból, hogy mit jelent Isten szabadító könyörülete. Csak öndicséretet hall. És itt nagyon könnyű arra a belátásra jutni, hogy „jaj, ha Istennel is, hogy havernak kell lenni vele, benne kell lenni a légbelsőbb bizalmas körében – és a többi pedig egyéb-nek számít” - akkor bizony inkább nem imádkozunk, akkor inkább hagyjuk az egészet. Arra kérek mindenkit, tartson önvizsgálatot, hány imádságunkat nem mondtuk el megbántottságból, sértettségből, megaláztatásból. Azért, mert a másik hivő nem úgy viselte magát, ahogy hivőnek viselnie kellene magát. Jogos a kritikánk! De emiatt hányszor fosztottuk meg magunkat attól, hogy Isten elé odaálljunk?! Kedves testvérek, Jézus példázatának voltaképpen az az üzenete, hogy akárhogy is állnak a dolgok, ne foszd meg magadat Istentől, ne foszd meg magadat a kegyelem lehetőségétől. Valóban ilyen egyszerű ez? Mivel a másik ember, a hívő ember magatartása kívánnivalót hagy maga után, sőt elítélendő – és én emiatt kizárom magamat Isten országából? Bizony, előfordulhat ez. Azért kellett volna fordítva kezdeni az igehirdetést, vagyis először ezt a példázatot venni, a másodikat, aztán rátérni az özvegyasszonyra, mert tulajdonképpen itt derül ki, az első példázatban, hogy miről is beszél Jézus. Odaállít elénk egy hamis bírót, egy tisztességtelen, becstelen embert, kinek egyébként éppen a tisztességet, a becsületet, az igazságot és a méltányosságot kellene szolgálnia. Bíró – ez a tiszte. És mégsem az történik, ami történni szokott. Nem az történik az özvegyasszonnyal, hogy legyint egyet: nincs igazság a földön – mi így szoktuk. Nincs igazság a földön. Keresek egy másik bírót! Nem is az történik, ami történni szokott, hogy ez a becstelen bíró, ki Istent nem fél, embert nem becsül, a Mammon-isten nyelvét mégiscsak érti. Teszünk hát a borítékba egy kicsit! Mert ha Istent nem fél, embert nem becsül, azért, biztos, imád még valamit – mondjuk, a pénzt. Akkor megkenjük. Vagy panasszal fordulunk a Legfelsőbb Bírósághoz. Vagy kihívjuk a médiát – jaj, micsoda buli lesz belőle! Ez az asszony azonban újra meg újra megy, mert van egy elrendezetlen ügye. És ezt az ügyet ennek a bírónak kell elrendezni, más nem rendezheti el. Zaklatja. Tulajdonképpen, erről van szó. S az atyafi elunja a dolgot, s inkább megteszi, csak hagyja békén! Ne üljön többet a küszöbére, ne rángassa a köpönyegét, kiabáljon az utcán, ne szóljon be az ablakon, ne küldjön petíciót, hagyja csak békén! Ilyen lenne Isten? – kérdezi Jézus. Tényleg ilyen? Azt mondja a példázat végén, a tanulságról szóló részben: a ti Mennyei Atyátok, aki kész és könyörületes, aki irántatok is hosszan tűrő, hamar a segítségetekre siet. Majd hozzáteszi: mindazáltal az Embernek Fia, mikor eljön, vajon talál-e hitet a földön? Vannak tudósok, akik azt mondják, hogy ez a kis mondat máshová tartozik, Lukács evangélista máshonnan toldotta ide, hiszen máshol is szerepel az Evangéliumban, amikor Jézus arról beszél, mit jelent Őrá hűséggel várni. Igen, mintha zökkenne itt ez a mondat. Legalábbis, a Biblia-tudósok úgy érzik, zökken. Az én meggyőződésem, hogy nem. Ez a mondat ide tartozik, nem máshonnan került ide, és pontosan kifejezi a lényeget. Erről szól mind a két példázat. Mert az imádság gyökere a hit. És azt mondja Jézus: mikor az Embernek Fia eljön, vajon talál-e hitet?  Kedves testvérek, az imádság gyökere nem az égető szükségben van. Ezt egészen nyilvánvalóvá teszi a hamis bírónak és az özvegyasszonynak az esete, kinek ugyan égető ügye van – mármint az özvegyasszonynak – s nem nyugszik, míg azt el nem rendezi, de ennek az állhatatosságnak a gyökere az a hit, hogy ennek a bírónak döntenie kell. Nem a bíró személyét nézi az özvegyasszony, mert akkor nem is menne hozzá. Nem az ügye reménytelenségét nézi, mert akkor sem menne hozzá. Arra a hitére tekint, hogy a bírónak ez a tiszte, hogy ebben az ügyben döntsön. A másik esetben pedig a mi vámszedőnk szava sem mutat mást, mint, hogy hitből fakad az imádsága. Mert ki az, aki egy bűnös embert, egy nyomorultat, a saját társadalma által megítélt helyzetben levőt megmenthet, megigazíthat, másmilyenné tehet? Kicsoda könyörülhet egyáltalán? A szent ember könyörülhet? Halljuk, mit mond: köszönöm, Isten, hogy tökéletes vagyok és nem olyan, mint ezek az egyebek... Egyetlenegy lehetőség van: Isten könyörülete. Az imádság mindig a hitből fakad. Jézus azt mondja az övéinek: imádkozni kell, és soha meg nem restülni, vagyis: mindig hinni kell. Így fejezi be Jézus a példázatot: „mondom néktek ez megigazulva ment alá az ő házához, inkább hogynem amaz, mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. A magában levő ember útja, természeténél fogva mindig fölfelé vezet. Mindig följebb kell törnie, mindig följebb kell jutnia, akár a másik fejére is rátaposva. A hit útja, ha szabad ezt mondani Jézus szavához igazodva: lefelé vezet. Oda, arra a helyre, abba az állapotba, amilyen valóságosan az ember. Amilyen az ember a magasztos, mindenható Isten előtt. Kedves testvérek, én nem mondhatom a másik embernek, te sem mondhatod a másik embernek, hogy porszem vagyok. Azt kell mondanunk, hogy én valaki vagyok, én valamire jutottam. Isten előtt azonban csak azt mondhatjuk, amit Ábrahám mondott, és mond Ábrahám óta az anyaszentegyháznak minden szentje: porszem vagyok. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig oda teszi magát, ahová való, annak mondja magát, ami, hogy ő a véghetetlen Isten előtt porszem, vagyis megalázza magát - az felmagasztaltatik. Annak Isten igazságot, szabadítást, kegyelmet és dicsőséget ad. Ezért hát mindig imádkozni kell, és soha meg nem rendülni, mindig el kell indulni az alázat útján Isten elé, és mindig hinni kell, hogy tudjunk imádkozni és soha meg ne restüljünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A modern kor egyik új tudománya lett egy különös nevű, de minden egyetemen tanított tantárgy, amit szemiotikának neveznek. Ez a jelek tudományát jelenti, s az a tapasztalat áll mögötte, hogy minden dolog, körülmény, esemény, ami önmagán túl mutat, jelnek tekintendő. Ami önmagán túl mutat, annak éppen azért, mert valami másra is utal, mint ami ő maga, ebben is jelentősége van. Azért vannak jelentős dolgok, események, körülmények, személyek, mozzanatok, mert önmagukon túl utalnak.
Ez itt az a negyedik jel, amit Jézus tett, még ha az evangélista már nem is nevez így. Olvasva János evangéliuma elejét, többször találkozunk a „jel” kifejezéssel. Amikor Jézus Kánában a vizet borrá változtatja, azt mondja János, ez volt az első jel, amit Jézus tett. Amikor meggyógyítja a főember szolgáját, azt olvassuk, ez volt a második jel, amit Jézus tett. Aztán olvasunk a Bethesda-tavi beteg meggyógyításáról, és most negyedjére arról, hogy Jézus csodát tett. Ám ne értse félre senki, nem keverem össze a szavakat! János evangélistánál a jel és a csoda az ugyanazt jelenti, ő ugyanazzal a görög szóval, a „szémeia” szóval - ebből származik a szemiotika - fejezi ki a jelet és a csodát.
Jézus csodája jel. S megfordítva, ha Jézus jelet ad, az valami csoda által történik. Vagyis a csoda önmagán túl mutat. A csodának nem önmagában van a jelentősége, nagyszerűsége – bár önmagában is, hiszen itt egy fantasztikus ajándékról van szó, Jézus ötezer embert ajándékoz meg táplálékkal -, hanem a csodának olyan jelentése is van, ami túlmutat rajta, valami másra utal, másról is beszél. Azt olvassuk ebben a történetben, hogy mindenki értelmezi is, azt, ami történt. Az emberek azonnal fölvetik a kérdést: ha kaptunk a kenyérből és a halból, noha itt kint a pusztában, a Jordán keleti felén, messze minden lakóhelytől, élhetőségtől semmi ilyesmit nem remélhettünk, akkor ez bizony csoda, ez bizony jel. Mit jelent ez? S rögtön mondják is: Ő a próféta! Ő az a próféta, akit Isten megígért az ószövetség idején, ő az a kiváló alak, akiben Istennek a küldöttjét kell látnunk, ő készíti elő az eljövendő országot, az ő elközeledtével, szolgálatával elmondhatjuk: íme, valóban, szorongatóan közel van az Isten országa.
Aztán tovább is lépnek a jeleket értelmezők, s azt mondják, hogy ha nekünk most már ilyen kitűnő prófétánk van, és maga Dávid király is próféta volt  - mi is énekeljük „Szent Dávid próféta éneklő könyvében”, merthogy Dávid próféta is volt -,  akkor csináljunk ebből a prófétából királyt. Hozzáteszi ehhez sok kommentátor, hogy ez egy nagyon mély és őszinte emberi megnyilatkozás. A kenyérszaporító király minden időben a legnépszerűbb uralkodók közé tartozna. Biztos vagyok benne, hogy népszerűségi indexe a 150 százalékot is elütné. Hiszen, akkor nem kell dolgozni. Ha van kenyérszaporító király, csak arra kell ügyelni, hogy az a kevés mindig meglegyen, ami ennél a kisgyermeknél volt, öt darab cipó meg két sült hal. Ennyit mindig meg kell hagyni a tartalékban, de aztán nem kell fáradozni, dolgozni, nem kell szántani, vetni, aratni, csépelni, gabonát őrölni, kimenni a tengerre halászni. Van már kenyérszaporító királyunk.
Ne vessük meg, kedves testvérek, a régi korok embereit, s ne mondjuk, hogy ó azok a lusta közel-keletiek, ahogyan ezt Max Weber is mondotta, amikor a Miatyánkhoz magyarázatot fűzött. Max Weber, ez a jó észak-német protestáns atyafi a Miatyánk azon kérését, hogy: Add meg a mi mindennapi kenyerünket, úgy magyarázza, hogy: igen, ez a keleti ember imádsága, mert nem szeretnek dolgozni. Nos, lelke rajta annak, aki így érti, kedves testvéreim, a Miatyánknak ezt a kérését. Mi nem így értjük. Jézus korában sem így értették a tanítványok. De kétségtelen, hogy az ember szíve mélyén  ott él a  vágyakozás egy olyan vezető, uralkodó, király, államfőnk iránt, mindegy, hogy minek nevezzük, kormánynak, politikai elitnek, aki vagy amely az életszükségre valókat megteremti nekünk. A politikai marketinggel foglalkozók, választási kampányok során, ezt állítják előtérbe fő motívumként: lesz-e kenyér, lesz-e létbiztonság, könnyebb lesz-e az élet, kevesebb munkával többhöz jutunk-e? Ez bizony nagy kérdés. És megteremti-e ennek a feltételeit a politika? Ha azt ígéri, hogy megteremti, rögtön szimpatikussá lesz. Ha nem tudja megteremteni, zuhan a népszerűségi indexe.
Jézus nem ígérget. Ad. Ott van a Jordán keleti partján, a pusztaságban ötezer éhségtől tántorgó ember. És öt kenyérből és két halból olyan bőséggel kap enni, hogy még tizenkét kosarat megtölthetnek a maradékkal is. Ő a próféta! Ő a jeladó! Ő a jel! Tegyük királlyá! János evangélista drámaian is kifejezi ezt, amikor azt mondja, hogy: királlyá akarták tenni! A vállukra akarják emelni. Aztán kard-ki-kard, országos puccs, forradalom. Ám Jézus mikor észrevette, hogy el akarják őt ragadni, kibontakozik az ölelő karokból. Kivonja magát a tömeg ölelő gyűrűjéből, elvonul, újra maga marad. Ez is jel, kedves testvéreim.
Most arról szeretnék ennek a történetnek kapcsán néhány gondolatot megosztani veletek, hogy mi mindenre utalnak még Jézus szavai, Jézus kenyér-csodája, Jézus magatartása. Feltehetően az első érzéki benyomások folytán mi sem veszünk talán észre, de ezek is bizonnyal ott vannak a történetben. Akkor értjük meg ezeknek a jeleknek fontosságát és jelentőségét, eltekintünk János evangéliuma hatodik részének a végéig, amikor Jézus visszatér a Tibériás tengeren túlról Galilea területére, s rögtön számon kérik tőle: hol voltál, kerestünk, hova tűntél?  Királyt szerettünk volna belőled csinálni! Ekkor vitatkozás alakul ki arról, hogy mit is jelentene a kenyér-csoda. Ekkor Jézus kemény és keresetlen szavakkal elmondja, hogy: a ti atyáitok a pusztában hittek Mózesnek, amikor Mózes mannát adott nekik, pedig valójában nem Mózes adta a mannát, hanem a Mennyei Atya adta. Én viszont lelki értelmet csatolok a csodához. Az Atya munkája bennetek, hogy hisztek bennem. Ebből aztán vitatkozás alakul ki, melynek a végén ahogy János evangélista mondja: sok tanítványa elhagyta Jézust és nem keresték többé a társaságát .
Enélkül a dráma nélkül nem fogjuk megérteni, azokat a jeleket, melyekről most szólni szeretnék. Először azt kérem mindenkitől, hogy ezt fogja föl önmagában: egyik nap a Galileai tenger keleti partvidékén, a sivatagban Jézus ötezer embert megvendégel. Ingyen. Ingyen, ötezer embert. Öt kenyérből és két halból. Másnap aztán a Jézus tanítványai közül sokan elhagyják őt. Nem tudom, érthető-e ez a dráma. Mi történik a két esemény között? Az egyik nap még egy lelkes és ujjongó tömeg keresi Jézust, hogy elragadja, és királlyá tegye, másnap pedig a hozzá közel állók és tanítványságra elhívottak közül is többen otthagyják Őt. "Nem jártak többé vele." Így mondja János evangélista.
Mi történt? Hogyan lehet a népszerűség csúcsáról az elhagyatottságba alázuhanni? Hogy lehetséges az, hogy az egyik pillanatban a lelkes, ujjongó tömeg, a másik pillanatban pedig már a tanítványi kör, nem a kéretlenül és a keresetlenül odacsapódottak, nem a mindig mindenre kapható tömeg, aki a látványosságért természetesen azonnal odagyűlik, hanem azok, akiket maga Jézus szólított el a tanítványságra, akiket maga tanított istenes életre, ő vezetett rá az igaz útra, azok is azt mondják: nincs tovább! Lehetséges ez? A történet szerint lehetséges.
Ugyanezt látjuk itt, amit virágvasárnapon és utána. Pálmaágakat lengetve ünneplik a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Itt van a mi királyunk! Aztán majd ugyanők nagypéntek reggelén azt üvöltözik Pilátus udvarán: feszítsd meg! Hát mi történt négy napja? Hát nem neki ujjongtak? És most mi történik itt? És már a tanítványok is elszeleltek. Mi ez a zuhanás? Hogyan lehetséges ez? Örök törvény ez? Tényleg így kell ennek lennie, kedves testvérek, hogy egyszer fönt, máskor lent? Tényleg úgy van, hogyha valaki nem engedelmeskedik a tömeg kívánságainak, azt ledobják maguk alá és megtapossák?
Bizonnyal ebben is van igazság, csakhogy van egy mondat a történetben, amit János evangélista a 15. versben ír le: Jézus ismét elvonult egymaga a hegyre. Az igazi jel, kedves testvéreim, nem a kenyér megsokasítása, az igazi jel nem az, hogy ötezer ember ehetett, az igazi jel nem a betegek meggyógyítása. Az igazi jel nem az, hogy a víz borrá változik. Az igazi jel nem az lesz, hogy majd feltámadása után is a Galileai tengeren csodálatos halfogás lesz, hogy szakadozik a háló. A jel Jézus. Ő az igazi jel. Elvonul egymaga, hogy minden körülménytől megszabadítottan, minden fennforgástól függetlenül, minden emberi elképzeléstől, vágytól, koncepciótól megtisztítva csak Őt lásd. S halld a kérdést, hogy csak Őt látod-e, tudod-e Őt követni? Ha csak Őt látod, látod-e benne Isten szeretetét? Ha csak Őt látod, látod-e azt, amiért jött? Ahogy Ő fogalmazza radikálisan: az Atya munkáit cselekedni, istenes dolgot tenni azt jelenti, hogy hisztek bennem.
Hogy ide eljuthassunk, a történetnek néhány eleme eleve erre tanít bennünket. Először is szeretnék néhány szót nagyon röviden szólni az alázatról. Ez a történet, a kenyérszaporítás története, az alázatnak a története. Több szálon is megjelenik ez, legelső sorban akkor, amikor Jézus felemeli szemeit, látja a nagy sokaságot, és azt mondja Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek? Márk evangélistánál ez a jelenet még erőteljesebben van leírva. Márk úgy beszéli el a történetet, hogy voltaképpen a tanítványok sürgetik Jézust: Uram, bocsásd már el a sokaságot, mert kidőlnek az úton az éhségtől. Ekkor Jézus odaveti a tanítványoknak: Adjatok nekik ti enni! Mi? Miből? Honnan? Hogyan? Micsoda felvetés ez? Nem is mi hívtuk őket ide. Inkább mondjuk meg nekik: Emberek, benneteket ide nem hívott senki. Senki nem kérte meg, hogy utánunk jöjjetek. Így mondja János evangélista is, hogy: elment Jézus a Galileai tengeren, Tibériáson túl, és nagy sokaság követte őt. Mivel látták, hogy betegeket gyógyít meg, mentek kéretlenül. Valóban, nem az lenne a korrekt felelet, hogy: emberek, becsuktuk a csodatevő boltot, elütötte a nyolcat az óra, nyugovóra kell térni, menjetek haza. Ki hívott benneteket?
Nagy megalázás van, először is azt kell mondanom, nagy megalázás van a Jézus megjegyzésében: adjatok nekik ti! Vagy ahogy a kérdésben itt olvasunk. Fülöpnek fölteszi a kérdést Jézus: Honnan veszünk most mi ezeknek kenyeret? Fülöp kétségbe esik. Rögtön mindjárt végignéz a tömegen, végez egy fejszámolást, és azt mondja, hogy: 200 dénár áru kenyér kell ennyi embernek. Ha mindenkinek csak egy zsemledarabot akarunk adni, akkor is 200 dénár az ára. Ez egy ember egy évi fizetése. Ennyiből talán ennek az ötezernek egy-egy zsömlécskét lehet adni. Aztán jön András, a Péter testvére, és jelenti: körülnéztünk, egyetlen egy kisgyerek van itt, akinél van öt kenyér, meg két hal, de mi ez ennyinek. S már nem csak a megrendítő megalázottságban vannak benne a tanítványok, hanem mély tanácstalanságban is. Ezt a helyzetet nem tudják megoldani. Ahogy mai nyelven szokták mondani: Kezelhetetlen a helyzet. Nem lehet menedzselni. "Mi ez ennyinek?"
Jézus valódi isteni jelentőségének a megértéséhez azonban csak az első lépé, az alázat. Ez az alázat az ember tehetetlenségtudatából, kétségbeeséséből vagy a teljesíthetetlen feladat átérzéséből fakad. Ezt én nem tudom megoldani. Ezt mi nem tudjuk megoldani. Ez számunkra lehetetlenség. Mégis meg kellene oldani. Mindenki átélte már ezt, és kérek mindenkit, aki ilyen helyzetben levő testvérrel találkozik, ne bántsa, ne alázza meg. Ha valaki beteg a családban s nem találjuk a gyógyszert, a megoldást a gyógyításra, rettenetes düh tud erőt venni rajtunk. Iszonyatosan dühösek tudunk lenni magunkra, a világra, a betegre, a körülményekre, eltölti az embert egy mérhetetlen tehetetlenség érzete és az ebből fakadó kétségbeesett düh. Azok a szülők, akiknek a kisgyerekük beteg volt, és ott feküdt az a kis árva madár nagy lázzal, s még nem étkezett meg az orvos, de egyre nagyobb lett a láz, már 39, már 40 fok, ó ők ismerik ezt az érzést. Mi lesz a gyermekkel?  Elmegy közülünk? Aztán az a kétségbeesett, tehetetlen düh, hogy mindent, amit tudunk, kipróbáltunk. Amikor valaki rákos betegét, családtagját hozza-viszi kezelésről kezelésre, terápiáról terápiára, és nincs változás, nem jobbul a helyzet, milyen sokszor fölbugyog benne, léte legmélyéről, talapzatából a keserű tehetetlenség, valami ősharag, noha nem is tudjuk, kire haragudjunk.
Azonban van egy másik lehetőség. És ez a Jézus által kínált lehetőség: ez a tehetetlenségünknek a nagyon egyszerű és őszinte bevallása. Ehhez alázat kell. Nem tudok, nem tudok mit tenni. Nem tudok honnan kenyeret szerezni az ötezernek. Amim van, egynek sem elég. Uram, amim van, nekem sem elég, s mennyi mindenkivel kéne megosztanom, mennyi mindenkinek kéne adnom. Mennyi rettenetes helyzetet kellene orvosolnom, de amim nekem van, egy kis gyerekem is éppen csak elég, nemhogy nekem.
A másodikat már el is mondottam, csak nem neveztem nevén. Ez a felajánlás. Mégis, mindazáltal, amim van, azt felajánlom. Tudjátok, kedves testvéreim, Jézus egyszer valóban illetlen dolgot követett el, de nagy tanítás lett belőle. Egy alkalommal a templom tornácán állva nézte, hogy ki hogyan adakozik. Ez illetlen dolog. Még Ő maga is arra tanít, hogy ne tudja a jobb, hogy mit tesz a bal. Nem kell azt még magunknak sem számon tartani, kis aranykönyvbe beírni, hogy mennyit adtunk, mire adtunk, hogyan adtunk. Ebben Jézus szabadságra bíztat bennünket. Ám egyszer Ő is megtette ezt, aztán odaszólította a tanítványokat, hogy nézzék, amint jönnek ki a főemberek, a gazdagok, a tehetősek, akik jól meglobogtatják a bankót, megsuhogtatják a friss zöldhasút, és odadobják. Eltátjuk a szánkat. Hű ennyit adott, ez egy virilista adakozik, hű de jó dolga lesz az anyaszentegyháznak, Isten országának, a templomnak, Jeruzsálemnek! Így kell adakozni! Példaként állítjuk majd. Ha szerény ember, akkor esetleg azt fogja kérni, hogy N.N.-ként hirdessük ki adományát. Ha nem szerény, hirdessük ki csak a neve kezdőbetűivel. De hát nem ez a lényeg, hanem hogy milyen sokat ad!
Aztán mondja Jézus: Látjátok azt a szegény özvegyasszonyt. Odaszánta a két fillért. Koppan a persely. De nagy baj, ha koppan, mondaná rögtön a világ gyermeke! Egyszer hallottam egy lelkipásztort prédikálni. Hirdette az adakozást, és azt mondta: Kedves testvérek, ha ti szeretitek az Istent, akkor én odakint a perselynél nem fogom hallani, hogy csörren, csak azt, hogy susog. Szegény özvegyasszony, megtöri ezt a szent állhatatos önfeláldozást és adakozást, csörren a két fillére. Jézus azt mondja: jól van ez, neki az volt mindene. Pedig mire elég az a két fillér? Az egy dénárnak a két százaléka. Egy fél embert se lehet belőle jóllakatni. Egy téglát nem lehet belőle venni. Egy seprűnyelet nem lehet belőle kicserélni. De Jézus szava szerint nem ez számít, hanem az, hogy ez volt mindene, és odaadta.
A második lépés Jézus igazi jelentőségének a megértéséhez ebben a szabad fölajánlásban van. Ahogy szoktuk mondani: ön-felajánlásban. A Heidelbergi Káté erről így tanít: hogy magamat élő hálaáldozatul néki fölajánljam. Magamat! Ami én vagyok. Amit én jelentek. Magamat, mint - hogy igazodjak a bevezető szavakhoz - magamat, mint szemiotikai egységet. Amit én jelentek. Amiben az én jelentőségem van. Azt az Ő kezébe leteszem. Mert Isten kezében a kevés elég lesz. Nem azt mondom most, kedves testvérek, hogy Isten kezében a kevés sok lesz. Ez materialista gondolkodás, ez mágikus közgazdaságtan, ez hiedelem, hogy a kevésből lesz a sok. Most csak arról beszélünk, és ez így van valóban, hogy Isten kezében a kevés elég. Isten kezében a kevés is elég, mert elvégzi Isten áldásával, amit el kell végeznie.
És végül, ebben a történetben benne van az is, hogy nem csak megalázatosulunk kell, belátva, hogy Isten segedelme, szeretete, hűsége, kegyelme nélkül semmit nem tehetünk, nem csak a következő lépést kell megtennünk, hogy akkor, aki én vagyok, vagy ami én vagyok, oda kell tennem az Isten kezébe mindenestül, hanem valamit el is kell fogadnom.
Tudni kell elfogadni is. Azt hiszem, ez sokszor sokkal nehezebb, mint adni. Sokkal nehezebb Istentől szabad szívvel elfogadni szeretete ajándékait. Ebben a történetben ez egyértelműen így van, ez nehéz, nagyon nehéz. Hiszen mit akar a tömeg? Először azt mondják: ímé, itt a próféta, akit vártunk évszázadok óta. Végre beteljesedett, amit megígért Dániel, amit megígért Ézsaiás, amit megígért Ezékiel. Végre nem kell elmondanunk többet a zsoltár panaszát, hogy nincs próféta közöttünk, nincs aki megmondja, hogy merre vannak az Isten útjai. De a következő pillanatban már királyt akarnak Jézusból csinálni. És ez azt is jelenti, hogy meg akarják fogni Jézust. Nem csak megragadni, hónunk alá gyűrni, pokrócba csavarni, elvnni Jeruzsálembe és fölültetni a trónra, hanem valóban meg akarják fogni. A mai politikát, az úgynevezett képviseleti demokráciát úgy is lehetne értelmezni, hogy a politikus és a választói egyességet kötnek. Én rád adom a szavazatomat, vezért csinálok belőled a szavazataimmal, cserébe pedig te megadod, amiben megegyeztünk a kampány során, ígéreteid és igényeink nyomán. Így kell Jézust megfogni. Királyt kell belőle csinálni, utána kénytelen lesz termelni a kenyeret. Ezért kapta a királyságot.
Mindebben szikrája nincs annak, hogy elfogadok valamit. Szabadon. Ha ez úgy alakult volna, ahogy akarták, Jézusnak éjt nappallá téve kellett volna eleget tenni a szerződésben foglaltaknak, mert ha nem tesz eleget, akkor bizonnyal letaszítják a trónjáról. Mi ebben az elfogadás? Hol itt a szabad szív? Miben volna itt a megajándékozottság?
A történet igazi tartalmát nézve ajándékozási történet. Igen jól és érzékletesen mondja ezt János evangélista: Mikor azért felemelte Jézus szemeit, és látta, hogy nagy sokaság jő hozzá, mondotta Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek. Jézusnak jut eszébe, hogy adni kéne. Nem kért tőle senki. Akik oda kimentek, azok is tudták a szabályt. Maguktól mentek, önként mentek, nem hívta őket senki, csodát látni mentek, csodadoktort követtek, ha nem gondoskodtak magukról, lássák kárát. Jézus akar adni. Isten akar adni. Mindig ez az első.
Kedves testvéreim, aki ezt igazán megérti, a szíve mélyéig belerendül. Nekem olyan Istenem van, aki adni akar! Nekem olyan Istenem van, akinek a lényéből, valóságából ez sugárzik! Ahogy Kálvin mondja: a mi Istenünk ajándékozó Isten. Aki ezt megérti, fölszabadul arra, hogy szabad szívvel elfogadjon. Fölszabadul arra, hogy ne kezdjen el kétségbe esni amiatt, hogy ha elfogad Istentől valamit, Isten is kérni fog tőle valamit. Akkor szabadulunk föl, akkor tisztulunk föl teljesen, ha belereszket a szívünk abba, hogy nekem olyan Istenem van, aki adni akar. Jézus szavaival: Atyám van. Mert az atya lényéből, tisztéből adódóan adni akar. Az atya nem köt üzletet a gyermekével. Ez ontológia. Ez létvalóság. Ez így van. Isten ad, és te, mint szabad gyermek, elfogadhatsz.
Nem hosszú ez az út, kedves testvéreim, csak három lépés. Igaz, három nehéz lépés. Ám Isten Lelke segítségével könnyen meg lehet tenni. Alázatra van szükségünk, hogy lássuk, nincsen tehetségünk arra, amire szükség lenne. A tehetség és az erő ott van Istenben. Aztán másodsoron, szabad szívvel föl kell ajánlanunk Istennek azt, amink van, hogy, az a kevesünk, amink van, Isten kezében elégséges legyen arra, amire Ő kirendeli. S végül, döntő módon, akkor érkezünk el Isten szívéhez, ha meglátjuk, hálás örömmel fölfogjuk, hogy Isten szeretne adni, mert Ő ajándékozó Isten. Boldog, aki Isten Lelke segítségével ezt a három lépést megteszi. Az ilyen bizton nem hagyja ott Jézust, hanem még hűségesebb, még igazabb, Őhozzá még jobban ragaszkodó tanítványa lesz néki. Segítsen bennünket is Isten Lelke ezekben a lépésekben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma, amikor újrakezdjük az egyházi évet, hiszen az egyházi év ádventtel kezdődik, s aztán majd sorban jönnek nagy ünnepeink, Karácsony, Nagypéntek, Húsvét, Áldozócsütörtök, Pünkösd, akkor talán némelyekben felvetődik, hogy ezek szerint a keresztyénség is csak ugyanolyan vallás, mint a többi: minden körbeforog benne. Sok vallás van ugyanis, amely a világot, a sorsot, az életet, az élet meghatározó dolgait körforgásban látja. Valamikor elkezdődik valami, végigmegyünk egy eseménysorozaton, aztán a kör bezárul és ugyanoda fogunk visszaérkezni. Szüntelen körforgás tehát a világ, s ennek természetesen számos aspektusa van. Az egyik ilyen erkölcsi aspektusa, például, az hogy egyszer fenn vagyunk, máskor lenn. Mindazáltal ennek az úgynevezett ünnepkörnek – magunk is így nevezzük – a szabályossága, a kiszámíthatósága, a szabályossága, kiszámíthatósága  azért olyan fontos a számunkra, mert ennek révén helyén van az életünk.
Nemsokára Karácsony lesz. Szinte oka-fogyott is a kérdés és el sem tudjuk gondolni, mi lenne, ha nem lenne Karácsony. Ha egyszer csak megszűnne? Mi lenne, ha úgy kellene élnünk, hogy nem tér vissza semmi? Mi lenne, ha nem lenne az életünknek jelző-karói, nem lennének kiemelkedő eseményei, nem emlékezhetnénk meg évről-évre vagy évtizedről-évtizedre vagy évszázadról-évszázadra ugyanazokról a dolgokról, hanem csak úgy élnénk bele a világba? Ez elgondolhatatlan! Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a keresztyénség történeti vallás is a szónak abban az értelmében, hogy valahogy többre jutunk benne, valami mindig kibontakozás van. Ha visszatérünk is egy-egy ünnep kapcsán régmúlt eseményekhez, ha mi magunk is ünnepkörről beszélünk, a keresztyénséget mégis egyfajta kibontakozásban is látjuk.
A felolvasott ige is erről beszél, és erről szeretnék szólni néhány szót, hiszen az Ádvent nemcsak az egyházi év kezdetét jelenti, miszerint lassan bezárul újra a kör és néhány hét múlva újra a Testet-öltést, Krisztus születését fogjuk ünnepelni. Nemcsak azt jelenti, amit most már a magyar sajtó is kezd megtanulni, hogy az Ádvent nem várakozás, hanem eljövetel – vagy még pontosabban az eljövetelre való várakozás – hanem valami mást is, mégpedig azt – ahogy az a mai igéből kiderül –, hogy az Ádvent összehasonlítás is. Ha és amennyiben igaz, hogy a keresztyénségben van kibontakozás, akkor olyan összehasonlításokat is kell tennünk, hogy mi a kisebb és mi a nagyobb, mi az, ami korábban volt, ami előzetes volt, és mi az, ami most teljes, mi az, ami részleges és most jobb, és végül – ahogy a Korinthusi levélből is hallottuk – mi az, ami múlandó és mi az, ami örökkévaló.
A felolvasott ige Jézusról, a mi egyetlenegy főpapunkról és közbenjárónkról, arról a Jézusról, aki a mi imádságunkat jó illatúvá teszi Isten előtt, arról a Jézusról, akinek a nevében bízvást kérhetünk mindent, és Isten azt meghallgatja. Arról a Jézusról szól, aki testének egyetlenegy áldozatával eltörölte a bűnt és a bűnért való áldozatot és szabaddá tette az utat Isten kegyelmi királyi székéhez mindannyiunk számára. Hogy ki ez a Jézus, ki ez a mi főpapunk, ki ez az egyszeri és tökéletes áldozat, azt bizony sokféle módon le lehet írni. Itt most összehasonlítások révén jutunk közelebb ehhez.
Arról beszél a felolvasott ige, hogy nagyobb a dicsősége a ház építtetőjének, mint annak, aki a házat építi. Ez valóban így van. A kőművesek, a pallérok, az ácsok, az épületgépészek, akik nagyon hosszú ideig fáradoztak egy épület elkészítésén, megkapják a fizetségüket, és ezzel el is feledik őket. Esetleg kitesznek egy táblát, hogy ez és ez a társaság, cég vagy brigád építette az épületet.  A környékünkön itt-ott lehet egy-egy táblát, hogy építette X. Y: kőműves-mester vagy pallér, de a régi időkben még a pallér volt a tervező is. Ha azonban ezektől az esetektől eltekintünk, akkor valóban úgy van, hogy egy gyönyörű szép épületet látva, nem az az első kérdésünk, hogy ki építette, hanem hogy ki tervezte. Ki alkotta az épületet? Ha ronda épületet látunk – ilyesmi is van már bőséggel Budapesten is –, akkor is azt kérdezzük, ki tervezte ezt a szörnyűséget. Mert nagyobb az építtetőnek, az elgondolónak, az eltervezőnek a dicsősége, mint az építőnek. Miről is van itt szó? – Ha tovább lépünk, halljuk Mózes nevét, akiről azt mondja az ige, hogy nagyobb dicsőségre méltatott Jézus, mint Mózes, amennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak. Mózesben itt nemcsak a szabadító személyt, a törvényadót kell értenünk, az Ószövetség legnagyobb prófétáját, mert őt így tartjuk számon, hanem ő az az alkotmány, ő az a törvényes rend, ő az az életrend – ha szabad ezt mondani – amelyben Isten népe élhet. Mózes a mi számunkra egyenlő a törvénnyel. Mózes egyelő az életrenddel. Mózes a Tízparancsolat. Mózes az Isten kinyilatkoztatott igazsága és igazságossága. De nagyobb az elgondolónak, az eltervezőnek a dicsősége, mint azé amit megalkotott.
Mindjárt el is jutunk ebből a gondolatból oda, hogy Krisztus nagyobb, mint Mózes. Ami nem jelenti azt, hogy akkor ki az ablakon a Tízparancsolattal, ki az ablakon az életrenddel, ki az ablakon Mózessel, semmivel sem kel törődni, mert Krisztus nagyobb, mint Mózes. Mit mond Jézus? – Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem azért jöttem, hogy betöltsem azt. Ugyanis Mózes kisebbsége vagy kevesebb volta abból fakad, hogy bár Isten törvényes rend ad, ám - ahogy Pál apostol a Római levélben elmondja - a törvény önmagában még nem tesz képessé bennünket arra, hogy megtartsuk a törvényt. A törvény csak megmondja, mit kell tenni. S elmondja a szankciókat is,  érvényre juttatja a büntetést vagy a jutalmat. Ám magában a törvényben nincs meg az az erő, mely belülről késszé tesz arra, hogy megtartsuk a törvényt. Egy más helyen az apostol arról beszél, hogy a törvény betűi kőtáblára vannak írva, az Evangélium, az istennek való engedelmesség készsége az a szív hústábláira van írva. Ahogyan a próféták jövendölték: hogy eljön majd az az idő – erre várunk Ádventben, ez jön el Jézus Krisztusban – amikor nem tanítja apa a fiát, testvér a testvérét az Isten törvényeire, mert mindannyian megcselekszik, mert Én a szívükbe írom be azt. Ezért több Krisztus, mint Mózes. Ebben van az Ő felülmúlhatatlan többsége.
Másodszor, Ádventben összehasonlítunk és azt is el kell mondjuk, hogy ami Mózesben adatott, az részleges volt, vagy előzetes volt, és ami Krisztusban érkezett, az teljes. Így is fogalmazzák azt a tudós teológusok, hogy az Ószövetséget olvasva is Isten kijelentését olvassuk, de ez előzetes kijelentés. Egyfajta előkészítés ez, egy többnek, egy nagyobbnak, egy teljesebbnek az előkészítése. Valóban igaz az, hogy az Ószövetség ismerete nélkül kevés dolgot értenénk meg az Újszövetségből. Sokszor látok testvéreket, olykor még lelkészeket is, akik a kis zöld borítós – ha ugyan még külön be nem köttették –, zsebbe tehető Újszövetséggel járnak-kelnek, abból olvassák az igét, vagyis az Ószövetséget már nem is használják. Erre viszont csak azt az anekdotát tudom elmondani, mely szerint Debrecenben a két világháború között két teológiai tanár vitatkozott a Debreceni Kollégium folyosóján, Csikesz Sándor és Révész Imre. Mondja Csikesz Sándor a vita közben, „Jaj, van erről egy ige, adjon már valaki egy Bibliát, mindjárt  kikeresem, felolvasom szó szerint!” Akkor az egyik diák odament és odanyomta kezébe ezt a kisméretű Újszövetséget. – Csikesz Sándor átvette, kinyitotta, visszaadta, és azt mondta: - „Kérem, ez csak Lia, és Bib-liát kértem!” Ha nincs Ószövetségünk, akkor én most hiába beszélek Mózesről, senki nem tudja, hogy ki az a Mózes. Ha nincs Ószövetségünk, akkor hiába olvassuk azokat  a szakaszokat, ahol az Újszövetség zsoltárokat idéz. De megfordítva még inkább így van ez! Ha nincs Újszövetségünk, akkor az Ószövetséget csak rosszul tudjuk olvasni. Volt is erre példa, és mind a mai napig van erre példa- Csak a leghíresebbet és legnevezetesebbet idézem. A II. században egy Markion nevezetű atyafi az Ószövetséget az Újszövetség nélkül kezdte el olvasni, nem tette fel azt a szemüveget, - az Újszövetség szemüvegét – amivel ezt olvasni kell, és a következő megállapításokra jutott: az Ószövetség egy rettenetes és borzasztó könyv, az Ószövetség istene egy rettenetes és borzasztó isten, aki bosszút áll, aki haragra gyúl, aki ítél, aki még az ő maga által kiszabadított és megmentett népet is újra, meg újra történelmi katasztrófákba dönti. Az Ószövetség istene teremtette ezt a világot, de ez a világ rossz világ, ez a világ tele van bajjal, keserűséggel, bűnnel, nyomorúsággal, ez a világ egy sárból, vérből, bűnből, haragból, iszonyatból gyúrt valami és maga az ember is ilyen. Az Újszövetség istene – tette hozzá gyorsan Markion – az igazi isten, ő a jobbik isten, ő egy új világot teremt, s legyőzte ezt a régi istent. De – kedves testvérek – nem így van. Ha az Újszövetség felöl nézzük az Ószövetséget, akkor értünk meg mindent. Akkor értjük meg a törvény szükségességét, akkor értjük meg, hogy az a sok áldozat, amit az Ószövetség idején el kellett végezni, előkép, kiábrázolás volt. Akkor értjük meg, hogy mit jelent az, hogy Krisztus eltörölte vérével a bűnt, akkor értjük meg, hogy mit jelent az engesztelő áldozat, akkor értjük meg a próféták szavát, akkor értjük meg, mit jelent az igazságot betölteni. Akkor értjük meg, mit jelent igazán imádkozni, és a szívünket Istenhez emelni, és akkor értjük meg, mit jelent abszolút módon hitben élni, hitben járni, Istenre rábízni magunkat. Mindezt az Ószövetség kijelentése készíti elő. Ha szabad azt mondani, lépcső ez, egy olyan lépcső, amit nem kerülhetünk meg, amire rá kell lépni, amin fel kell menni, hogy bejussunk a Szentek Szentjébe. Ide, ebbe a templomban sem lehet csak a lépcsőn keresztül bejönni. Néha gondolkodtam azon, hogy valami helikopter-leszállót létesítünk vagy valami emeltyűt vagy bármit, de nem lehet. A lépcsőn föl kell menni. Ez az Ószövetség, valami előkészítés, valami előzetes, amely után Isten elhozza mindazt, ami Jézus Krisztusban teljesül.
És végül arról is szólni kell, amit a lekcióban felolvasott igének és a mostani igének a fényében értünk meg és ez is az összehasonlításhoz tartozik: a múlandót és az örökkévalót is össze kell hasonlítani. Pál apostol arról beszél a korinthusi levélben, hogy olyan ez a mi életünk, mint amikor a pusztai vándorlás idején Isten népe sátrakban lakozott. Ideiglenesen, a múlandóság alatt. Így mondja az apostol: ez a mi földi sátorházunk el fog omolni, mindannyiunk élete elmúlással határos. Úgy omlik el valóban, mint amikor kihúzzák a tartócöveket, a kötelek eloldódnak, s kifeszített sátor összeomlik. Minden, ami e földi élethez tartozik, ehhez hasonlítható. A mi földi sátorházunk el fog omlani. Minden, amit építettél, minden, amit szereztél, minden, amit gyűjtöttél, minden, amit fölhalmoztál, minden, amire jutottál – elomlik. Megszűnik. Veled együtt. Egyszer diákkorunkban egy barátommal az emberi élet értelméről filozofálgattunk. Ő ezt mondta: Tudom, hogy meg fogok halni, tudom, hogy véget fog érni az élet, de hagyok örökkévalót magam után. Ültetek egy diófát. Mondtam neki, hogy diófa 150, szerencsés esetben 200 évet jelent. Erre folytatta a sort: - Tudod mit, megnősülök, gyermekeket nemzek, aztán majd lesznek unokáim meg dédunokáim, és majd örökítem magamat. Mondom neki: ez nagyon szép, de a gyermeked, az unokád nem te leszel. Rosszul fogod nevelni a gyerekedet és az unokádat, ha azt akarod, hogy őbennük folytatódj! Erre széttárta a kezét és azt mondta: hát akkor nincs esély? Az igében ott van az esély. Tudjuk, hogy a mi földi sátorházunk elbomol, de van nem kézzel csinált, hanem örökkévaló hajlékunk a mennyben. A egyik múlandó, a másik örökkévaló.
Amikor Ádventben összehasonlítjuk, hogy mi az, amiben vagyunk, amiben élünk, amiben visszük a dolgainkat, fáradozunk, küzdünk, fölfohászkodunk és mi az, amit Jézus Krisztustól várunk, amit Ő hoz, bizonnyal egészen egyértelmű, hogy így lehet kifejezni a különbséget: múlandó és örökkévaló.
Mindezek után kedves testvérek már csak egy kérdés van hátra: hát akkor mit tegyünk? Sokan ezt válaszolják: megvárjuk! Éljük ezt az életet, hurcoljuk hátunkon a csigaházat, itt-ott felütjük a sátrunkat, és reménykedünk, hogy minél később omlik össze, megtanítjuk a gyermekeinket sátrat verni, nomádok leszünk. Aztán majd jön az Örökkévaló. De figyeljetek az igére, mit mond az apostol. Azt mondja, hogy míg ebben vagyunk, sóhajtozunk, mert megterheltek vagyunk, mert ez küzdelem, teher, kiszolgáltatottság. De vágyakozunk fölöltözni az Örökkévalót. Várakozunk fölöltözni azt, ami Istentől való, várakozunk fölöltözni azt, ami megmarad, hogy ami múlandó, elnyelje azt az élet. A keresztyén élet lényege ez: úgy élni, engedni Isten vezetésének, úgy járni a hitben, megtartani a bizodalmat és a reménységet mindvégig, hogy közben látjuk,  tapasztaljuk magunkon is, hogy ami múlandó, azt elnyeli az élet, hogy Isten hatalma, Isten szeretete, Isten igazsága fokról fokra, lépésről lépésre, egyre inkább erőt és győzelmet vesz bennünk. Mindenen és mindenek fölött, ami múlandó. Ugyanis kedves testvérek  - ha szabad visszatérni a bevezetőhöz – az ember ragaszkodása ahhoz, hogy körforgásban visszatérjenek a dolgok, hogy megismétlődjenek a nagy ünnepek, a nagy események, a nagyszerű alkalmak azzal a lélektani ténnyel is magyarázható, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, ami múlandó. És ha mégis vissza-visszatér valami, egy esemény, egy nagyszerű ünnep, egy alkalom, akkor a múlandóság érzete kevésbé fáj, akkor kevésbé érezzük kiszolgáltatottnak. Nem tudunk együtt élni a múlandóság tudatával, ugyanakkor ragaszkodunk a múlandó dolgokhoz. Ezért sóhajtozunk. Ha elromlik a földi sátorház, könnyen felkapja a szél, és elragadja, miért kapaszkodunk bele? Ha elmúlnak életünk dicsőségei, nagyszerűségei, elmúlik az erőnk, minden diadalunk, sikerünk, akkor miért kapaszkodunk beléjük? És egyáltalán elmúlik minden. A keresztyén élet nagy titka, hogy bizalomban, hitben és reménységben kiszolgáltathatod magad Istennek, hogy ami múlandó elnyelje azt az élet, az isteni élet. Nem megsemmisíti, nem megszünteti, elnyeri, hanem magába foglalja a nagyobb a kevesebbet, a teljes a részlegest, a jobb az előzetest -  az örökkévaló a múlandót. Azt a Krisztust várjuk, aki beteljesített minden ígéretet, azt a Krisztust várjuk, aki – mint a Szentháromság második személye – örökké dicsőséges, az Isten üdvözítő terveinek megalkotásában és véghezvitelében. Azt a Krisztust várjuk, aki maga az örökkévaló Ige, hogy jelenléte, Szentlelke hatalma, vezetése és áldása átkaroljon, magába öleljen bennünket, minket, múlandókat Ő az örökkévaló. Várjuk Őt ezzel.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hamarosan a végére érkezünk Lukács evangéliumának, s ezért nagy volt az ingadozás a lelkemben, hogy ma már elhagyom ezt a részt, s inkább ádventhez közelítő igéket olvasok. De más miatt is gondoltam, hogy elhagyom ezt a részt, és egy másik textust, a Zsidókhoz írt levél igéjét választom. Meg is mondom miért. A múlt vasárnapi presbiter-választáson némelyek magatartása nyomán úgy gondoltam, hogy ma prófétai mennydörgést kell intéznem a gyülekezethez. Erről szól a Zsidókhoz írt levél igéje, mely a pusztai vándorlás időszakát eleveníti föl, amikor megérkeznek az Ígéret földje határához, de hallják, hogy mindenféle nehézség van odabent. Szép ország az, tejjel-mézzel folyik, a szőlőfürtöket sem bírják, csak rúdra akasztva elhordani, de sok és számos ellenség is van ott. S ettől megijedtek, morgolódtak. Ekkor az Úr felette való haragjában így szólt: nem mennek be! Megfogadtam, hogy nem mennek be!
Miért mondom ezt? Azért – és hadd szóljak erről most a prédikációban, noha csak hirdetés tárgya lenne –, mert múlt vasárnap kérve-kértem egyházközségünk szavazó jogú tagjait, hogy maradjanak itt és gyakorolják szavazati jogukat, de bizony olyanok is elmentek, akik korábban megnézték a lelkészi hivatalban, hogy szavazhatnak-e. Szavazhattak, itt  is voltak istentiszteleten, aztán elmentek, s nem szavaztak. Nos, ha a múlt vasárnapi presbiterválasztást a jövő évi parlamenti választások egyházban tartott főpróbájának tekintjük, akkor nem megyünk be! Ez egészen bizonyos, gondolkodjon el rajta mindenki.
De miért is van ez így? A válasz a mai igében is benne van. Most azt szeretném kiemelni, amikor az üres sírtól visszatérnek az asszonyok, kik talán egy félórával korábban kétségbeesetten észlelték, hogy üres a sír. Nem tudtak eleget tenni szent kötelességüknek, hogy Jézus holttestét bebalzsamozzák, megfelelő módon végleges temetésre előkészítsék. Nem tehették, mert Jézus föltámadt. Tehát nem szomorúan kell visszamenniük, hiszen hallják az angyal szavát: nincs itt, föltámadott, amiképpen megmondotta néktek. Lukács annyira pontos a feljegyzésben, hogy még az asszonyok nevét is felsorolja: Mária-Magdaléna, Johanna, a Jakab-anyja Mária és még néhány más asszony volt ott, kik elmentek és jelentették az apostoloknak: üres a sír, Jézus él. S ekkor ezt olvassuk: ám az ő szavuk üres beszédnek látszott előttük.
„Üres beszédnek látszott” - szeretnék erről a kifejezésről szólni. Mi az üres beszéd? Az Újszövetségben egyetlen egyszer fordul elő a kifejezés, ezért a Biblia-tudósok hapax-legomenonnak nevezik, egyszer előforduló szónak, amit éppen ezért nagyon nehéz magyarázni, mert nem állnak rendelkezésre egyéb szöveg-összefüggések, melyek pontosabb jelentést mutathatnának.  De segítségünkre van az antik görög nyelvemlékek sokasága, különösen a görög retorika. A kifejezést - üres beszéd - a görög retorikában azokra a megnyilatkozásokra szokták alkalmazni, melyek ugyan szépen hangzanak, hosszan hangzanak, de miután hallotta az ember, el is felejtette. Így is lehetne ezt fordítani: felejthető beszéd. Valaki kiáll, s valami nagyon fontosat akar mondani, de akik hallották, azt mondják rá: felejthető. Olykor egy-egy színpadi előadásra vagy hangversenyre mondja a kritikus: felejthető volt. Udvariasan azt akarja ezzel kifejezni: hogy felejtsük is el. Eredetileg azonban a kifejezés két szónak az összetételéből áll, s az első fele jelenti, amit az előbb idéztem, hogy feledés, üres, semmit sem érő, súlytalan.  Ezt a görög léthé szó fejezi ki. Akik ismerik a görög mitológiát, tudják, hogy az antik görög világban Léthé istennőnek könyörögtek felejtésért, – mert nagy dolog, hogy ha az ember tud feledni. Isteni adomány, ha az ember tud feledni. Ezt mindannyian jól tudjuk. De jó is lenne, ha a gyerekkorunktól kezdve föl-fölbugyogó borzasztó élmények egyszer csak eltörlődnének. A sztoikus filozófiában nagy erény volt a feledés, sőt nem is erény volt, hanem művészet.
A szó másik fele pedig egy általánosságot idéz, mellyel ugyancsak a beszédet jelzik, de nem az artikulált, értelmes beszédet, hanem azt a beszédet, amit csak érzékelünk. Halljuk is, látjuk is, hogy valaki beszél, mondja-mondja, de nem értjük, amit mond, mert nem artikulált. A gyerekbeszédre, a gőgicsélésre, a dünnyögésre, a mormogásra, mely szintén beszéd, - nos ezekre szokták ezt kifejezést  használni. Üres beszéd – így is lehetne fordítani. Vagy felejthető dünnyögés, odafigyelésre sem érdemes megnyilatkozás, blablogás, pampogás, csácsogás. S hogy a tanítványok mennyire így tekintettek az asszonyok jelentésére, azt János evangélista mondja el, aki – ha van értelme ezt mondani – az evangélisták közül a leginkább asszonypárti.  János az asszonyokat mindig előtérbe hozza, mindig szimpatikusan mutatja be őket. Nos, János jegyzi meg, hogy az asszonyok tudósítása „asszonyi fecsegésnek” tűnt a számukra. Később azonban Pál apostol több helyen is följegyzi, hogy a feltámadásról szóló igehirdetése üres beszédnek tűnt. Tehát nem kell ahhoz férfi, vagy nő, vagy gyerek, vagy idős, hogy megnyilatkozását üres beszédnek tartsunk. Más a történetnek a veleje.
A történet veleje - és így a megjegyzés veleje is - abban van, hogy az asszonyok sorsdöntő eseményt, életet és világot megfordító igazságot jelentenek az apostoloknak. Feltámadott! Ez bizony életet és világot megfordító igazság. Idézzük újra, amit két hete említettem itt a gyülekezetben. Albert Schweitzer, a nagy orgonaművész, csodálatos orvos, nagyszerű misszionárius, mielőtt elment volna Afrikába misszionáriusnak, írt egy tudományos könyvet, melyet több mint száz évig használtak egyetemeken. Könyvének címe: A Jézus-élete kutatás története. A fiatal tudós Schweitzer arra volt kíváncsi, hogy lehetséges-e Jézus életrajzát az evangéliumok és az egyéb rendelkezésre álló források alapján megírni. Ez valóban izgalmas kérdés. Amit az evangéliumban olvasunk elég is, meg nem is. Mit csinált Jézus tizenhat éves korában? Nem tudjuk. Nős volt-e Jézus? Milyen magas volt? Tanult-e ácsmesterséget? Nem tudjuk. Milyen nyelven beszélt Jézus, tudott-e görögül, latinul, hol végezte iskoláit? Sok mindent nem tudunk. Schweitzer rámutatott, hogy a Jézus életének rekonstruálására tett törekvések érdekes, ám reménytelen kísérletek. Aztán a könyve végén összefoglalót ad arról, hogy mi tárul elénk evangéliumokból. Ennek egyik megrázó gondolata szerint: Jézus, aki Isten országát hirdette, Isten igazságát nyilatkoztatta ki, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, megpróbálta föltartóztatni a történelem menetét, mely újra meg újra tragédiába, bajba, iszonyatba viszi az emberiséget. Ám a történelem kereke átgázolt Jézuson. Megfeszítették. Ez a miáltalunk is nagyra tisztelt Albert Schweitzer azonban valamit elfelejtett, meglehet, felejthetőnek tartotta az asszonyok beszédét: Jézus föltámadott! Ez az élet- és világfordító igazság.
Azt is el kell mondanunk ehhez, hogy amit az asszonyok tudtul adtak, nem maguktól mondták. Amúgy talán lehetne azt mondani, hogy asszonyi fecsegés volt. Olyan megrázó, annyira megrendítő, hogy a szent mester meghalt, sőt, hogy nem találják a testét a sírban, hogy az asszonyi lélek, mely amúgy is sokkal-sokkal érzékenyebb, impulzívabb, könnyebben megnyíló, érzelmei könnyebben előtörnek – nos, zaklatottságukban talán mondanak ezt-azt, s ezzel el lehet intézni a szavukat. Még a tanítványokra is lehetne mondani, hogy annyira szerették Jézust, annyira ragaszkodtak hozzá, annyira nem tudtak beletörődni a halálába, hogy – költöttek egy feltámadást. Miért? – Mert nem tudtak a halálába belenyugodni. Ám az asszonyok csak ezt hallják ott, a Getsemáni kertjében az angyaltól, ott, az üres sírnál: „emlékezzetek, mit mondott még nektek Galileában!” Szükség az Ember Fiának átadatni, meghalnia és harmadnapon feltámadni! Vagyis amit az asszonyok mondanak, azt nem maguktól mondják, és nem is az angyal mondja ott először a sírnál, hogy íme, itt valami rendkívüli van! Mindezt először maga Jézus jelentette ki tanítványainak. Nem is egyszer. Lukács evangéliumában legalább három alkalommal olvassuk ezt. Jézus előre jelenti szenvedését, halálát és föltámadását. Ám a tanítványok számára ez ott, Galileában, majd Jeruzsálem felé haladva is, üres beszédnek tetszett. Emlékezzünk arra a jelenetre, amikor Jézus jelenti halálát és feltámadását, Péter megragadja, és azt mondja: mentsen, Uram, Isten ettől! Nem történhetik ez meg Tevéled! Mert Péter csak addig hallja – „és meghal…” Hogy feltámad? Mi az, hogy feltámad? S mit mond Jézus Péternek? Távozz tőlem, Sátán, mert nem Isten dolgaira van gondod, hanem emberek dolgaira. Jézus jelenti először, másodszor, harmadszor…- de ez a jézusi szó is üres beszédnek tűnt a tanítványoknak. Ezért testvérek, ha úgy éreztétek, túl sokat beszéltem a János evangéliuma megjegyzéséről, vagy azt sejtettem volna, hogy az asszonyok beszéde üres beszéd, higgyétek, hogy nem! Az asszonyok a Jézus beszédét mondják. Mária-Magdaléna, Johanna és a Jakab-anyja Mária azt mondják újra, megerősítőleg, amit Úr jelentett ki. Az lett valósággá.
Szeretnék mindebből még egy következtetéshez jutni. Olyan világban élünk, amely egy nagyon fájdalmas, ijesztő ellentmondást mutat. A mi világunk nem a hallgatag emberek világa. A mi világunk nem az a világ, amikor csak egyet és csak egyszer kell mondani, s akkor az úgy is van. A mi világunk már nem az a világ, amikor megkeressük az idős és bölcs embereket, akik türelmesen végighallgatják a fiatalok előadmányát, aztán mondanak egyet, s érezzük, a bölcsesség eldöntötte a dolgot. Nem is keressük ezt. A mi világunk fecsegő világ. Azt hinnénk, hogy a vizuális kultúrával a hangok a háttérbe szorultak. Nem így van. Kétségtelen, a mai ember lényegesen több képi benyomást kap, már legalább is a televízió művi vizualitásán keresztül, de alapvetően folyamatos zajszennyezésben élünk. Ahogy a csillagos eget sem látjuk, mert fényszennyezésben élünk, még inkább az üres, a hamis és a hazug szavak miatt a lélek szinte a legnagyobb mélységig szennyezett. Zajongó világban élünk. S mindenki mikrofonhoz akar jutni. Ezer rádió, ezer médium, mindenki közölni akar, mindenki beszélni, mindenki médiumokat keres. S e közben az igazság beszéde üres fecsegésnek tűnik. Ez a szörnyű és félelmetes paradoxon jelenik meg a világunkban. A hazugság, a másik ócsárolása, a mocskos beszéd, a tisztátalan és aljas gondolatok hónapokig, évekig való teregetése, a semmitmondás, amin jó nagyokat lehet röfögni és böfögni – az jöhet. Föl van nyitva a maxima cloaca. Dőlhet a mocsok. S az igazságbeszédek? Miről is beszélünk? Meg se halljuk. Félelmetes torzulása ez a mai világnak. Mégpedig éppen azért, amit a görög szó kifejez. Azt mondtam, hogy az „üres beszéd” első tagja  - az „üres”   a léthé görög szóból való, a léthé pedig a feledést jelenti, azt, amire fátyol van borítva. Ebből a léthé szóból képezi a görög nyelv az igazság szót, a-léthé -, ami le van leplezve, amit nem borít fátyol. Az, ami nincs elfeledve, amit az emlékezetünkbe idézünk.
Igen, az igazságnak ez az egyik alapvető természete. Tudjuk jól, hogy a mai ember számára az igazság – főleg a tudományos igazság – a fölismeréssel, a fölfedezéssel kezdődik, azzal amit még nem tudtunk, ami újszerű, amire nem gondoltunk – s most itt van! Így működnek a kémiai elemek, ezek az emberi sejtek titkai, gömbölyű a Föld, véghetetlen az univerzum! S mindez valami új! Vagy csak most jöttünk rá? Isten világában az Ő igazságai öröktől ki vannak nyilatkoztatva -, azokra emlékezni kell. A Jelenések Könyve az egyik megrenyhült, megsüllyedt, magába zárult, önelégült gyülekezetnek ezt üzeni: emlékezzél meg, hogy honnét vetted és honnét estél ki! Emlékezzél meg, - olvassuk a prófétáknál – emlékezzetek meg az útról, melyen Isten idáig vezetett. Hogy olvassuk a Zsoltárokban? Emlékezzetek Isten szabadítására, Isten szavára, Isten útjára. Vegyétek el a leplet! Azt a szófátylat, a fecsegés, a zaj, az üres beszéd, a komédiázás, a hazudozás szóözönét, mely elleplezi, már-már szinte érvénytelenné teszi az igaz isteni igazságot. Ő föltámadott és él, és ebben az életben van elrejtve mindennek élete.
Ezt a jézusi szót, a feltámadás isteni kinyilatkoztatását, melyre angyal emlékezteti az asszonyokat, majd az asszonyok emlékeztetik a tanítványokat, majd a tanítványok - látva az üres sírt – emlékeztetik a többieket, s emlékezteti a keresztyén igehirdetés azóta is e világ minden gyermekét, hogy Ő feltámadott és él, még egy veszedelemtől kell megóvni. Korunknak – túl a lélekszennyezés mélységén – van még egy rettenetes veszedelme. Ez pedig a tények nivellálása. Minden igaz és semmi sem igaz. Mindenkinek igaza van. Így szokták mondani: nézőpont kérdése. Van ebben igazság is, persze. Ha a Királyhágó-téren történik valami, valóban nézőpont kérdése, hogy aki a Böszörményi utca felöl látta, nem úgy fogja elmondani, mint aki a Királyhágó tér északi részéről látta.  Ez nyilvánvaló. De ez valóban azt jelenti, hogy a látások, a tapasztalatok és az általunk megfogalmazott igazságok abszolút egyenértékűek? Hadd idézzek egy bennünk élő, rendezetlen vitát: mi volt 1948 és 1989 között? Aki megszenvedte, nyilván azt fogja mondani, hogy diktatúra, zsarnokság volt, kíméletlen, kemény uralom. Lehetett-e negyven évvel ezelőtt azt mondani, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt? Dehogyis lehetett, aki mondta, szájba verték. Ám akad, aki azt mondja – talán, mert ennek a kornak kedvezményezettje volt –, hogy az volt a legszebb korszak, élete virága volt. Ám valóban csak nézőpontok kérdése ez? Én nem hiszem. Viszont ma ilyen világban élünk. A Krisztus feltámadásának boldog megvallói és azok, akik a Krisztus feltámadásának erejében maguk is várják testüknek feltámadását, nem hagyhatják, hogy a világ azt mondja: jaj, te így gondolod, ez a te kis igazságod, az enyém meg más. Nem hagyhatjuk, mert a feltámadás élet- és világfordító esemény. Minden ezen áll vagy bukik. Ezen áll vagy bukik Isten szavahihetősége – így énekeljük egy énekünkben: ha Krisztus fel nem támadott, nincs többé bűnbocsánat. Ha Krisztus nem támadott fel, Isten valamennyi korábban adott ígérete üres fecsegés, Isten ígéretei üres beszédek. Ha Krisztus nem támadott fel, akkor ez élet be van zárva a biológiai határok közé. Ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a hitetek. S hiába való a prédikálásunk. Akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Miért? – Mert olyasmire tesszük a tétet, ami nincs is, s akkor a világ fiai okosabbak, mint mi. Mi itt Isten igazsága szerint akarunk élni, hogy Isten vezessen bennünket mindhalálig, ahogy a zsoltárban hallottuk. Felsége, életakarata, szeretetparancsa érvényes legyen. Méltányosság, igazság, testvériesség legyen. Mert egyszer mindannyian megállunk előtte, s számot ad ki-ki minden dolgáról. De, ha ez nem igaz, nincs – nosza, hát mégis csak a világ gyermeke okosabb, aki azt mondja: 70 esztendő szorozva 365 nappal – ennyi, nincs több, ezért húzz bele, vedd el a másiktól, mert nem is feudális privilégiumok vannak itt, hanem őskorszaki privilégiumok: akinek nagyobb a bunkója és erősebbet tud vele ütni, az a nyertes. A győztes mindent visz. Kész. Akkor ez van. Ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a hitünk és minden embernél nyomorultabbak vagyunk, akkor még bűneinkben vagyunk megváltatlanul és reménytelenül. Mert az igazság beszéde nem puszta tényt közöl. Ez a reménység beszéde. Hogy a jövendőben mi jön a kegyelmes Isten kezéből, az a feltámadás csodálatos valóságában mutatkozik meg.
Ne hagyjátok magatokat, ha barátok, ismerősök, kollegák, közéleti nagyságok, a magyar politikai osztály dandárja azt mondja: üres beszéd, amit ti mondotok. Mi tudjuk, hogy nem az. Mi tudjuk, hogy ez az élet beszéde. Mi tudjuk, hogy ez az életet és a világot megfordító igazság. Mi tudjuk, hogy ez a reménység beszéde. Kérjétek Isten Szentlelkét, adjon erőt, hogy az életnek, az igazságnak és a reménységnek beszédét mindig tudjuk mondani, hogy eljusson a szívekhez, azokat megváltoztassa, és élő reménységre vigyen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bizonyára a mai világ is így hozta, hogy mikor egyházról hallunk a médiumokban, a politikusok, a közéleti emberek megnyilatkozásaiban, akkor nagyjából,  ‑ szabad ezt mondani ‑  két területről érkeznek hozzánk a hírek. Ha rólunk beszélnek, mostanában két dologról beszélnek. Az egyik az egyház botrányai, melyek lehet, hogy nem is botrányok, csak ügyesen úgy vannak tálalva, hogy botránynak tűnjenek. Ha pedig nincsenek botrányok, akkor a pénzről hallunk. Újra meg újra halljuk a parlamentben a politikusok szájából, a közéletben megnyilatkozók szájából, a médiumokban, TV-ben, rádióban, olvassuk írott sajtóban, interneten. A bűvös szó: egyház-finanszírozás. Azt hiszem lassan már többször fog előfordulni ez a szó, mint az, hogy evangélium, vagy hit, vagy vallás. Bűvös szó lett ez. A varázslat lényege pedig az, hogy a jelenlegi kormányzat nem kívánja ugyanazt az összeget biztosítani az egyház által fönntartott közoktatási intézmények számára, mint más intézmények számára. Ez azért kínos, mert az alkotmány és a törvények előírják ezt. A kormányzati emberek azt mondják, tartsa el az egyház magát. Ez így is van. Az egyház eltartja magát. A vita nem az egyházról, hanem iskolákról, kórházakról, idősek otthonáról szól. Ez az egyik ok, amiért, ha ezt az igét olvassuk, különös gondolatok is támadhatnak bennünk. A másik ok, amiért felkapjuk a fejünket e történet hallatán, szintén soha nem volt senki előtt vitatott és kétséges. Az egyházban is ‑ ha szabad ezt mondani ‑ szükség van pénzre. Néhány bizonyítékkal ezt hadd támasszam alá. A felolvasott történet szerint, a régi Jeruzsálemben, a templom kijáratánál is volt egy láda, persely, pénzgyűjtő alkalmasság, ahova hálaáldozati adományokat lehetett elhelyezni. Akiket Isten kegyelme megáldott, hálából ebbe a perselybe tettek adományt, mellyel a templom szükségleteit támogatták.
De tudunk az evangéliumból arról is, hogy egyházi adószedők is járták az országot. Egy alkalommal Jézust is megkérdezték: vajon, te és a te tanítványaid nem fizettek templomadót? Mire Jézus elküldte Pétert, hogy pecázzon egyet. Péter pecázott, fogott egy halat, felvágta, s a hal gyomrában talált egy tallér. Azt mondta Jézus, menj el, fizesd be belőle  a templomi adót. Egyébként a fiak szabadok. És arról is tudunk, kedves testvérek, hogy Jézus tanítványi köre is kezelt pénzt. Egy alkalommal, amikor Mária Magdaléna a nagy indultságában összetört egy drága alabástrom edényt, s megkente Jézust annak drága nádrusolajjal, a tanítványok morogni kezdenek: nem lett volna szabad eltörni, el kellett volna adni, s az árát be kellett volna tenni a szegénykasszába. Júdás volt a hangadó, ő kezelte a kasszát, de megjegyzi János evangélista, hogy ezt csak azért mondta, mert időnként elcsent a pénzből. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy még az olyan szent dolgokban is, mint templom, egyház, tanítványi közösség, gyülekezet, megjelenik a pénz. Ezért is van az, hogy Jézus sok alkalommal tanította követőit a gazdagságról, a szegénységről, a vagyonról, általában a pénzhez való viszonyról. Sok alkalommal vett példázatot is ebből az életkörből, gondoljunk a talentumok, vagy a hamis sáfár példázatára.
Most egy olyan történetet hallottunk, kedves testvérek, amely túl a bölcsességen, tisztességen, a pénzhez kapcsolódó becsületes eljárás-módon, egy olyan dimenziót nyit meg, melyről nem gondolnánk, hogy köze van az isteni dolgokhoz. A pénzzel úgy vagyunk, hogy szükséges rossznak tartjuk, kivéve természetesen a fösvényeket, kik azt hiszik, minél többször megszámolják a pénzüket, annál több lesz belőle. A józan emberek szükséges rossznak tartják a pénzt, eszköznek, amivel megvehetjük azt, amit meg kell venni, biztosíthatjuk azt, amit biztosítanunk kell, eszköz, zseniális emberi találmány, általa gyorsabban mennek a dolgok, nem kell az életünket mindig a hátunkra venni. De többet nem nagyon gondolunk a pénzről. Sőt azt is hozzá lehet tenni, hogy a keresztyén ember, éppen a Jézus tanítása nyomán, némi gyanakvással tekint a pénzre. Itt nagyon el lehet tévedni. Itt nagyon nagy vétkeket el lehet követni. Itt nagyon-nagyon tönkre lehet tenni mindent. A legszentebb, legigazabb, legnagyszerűbb dolgokat is meg lehet semmisíteni. Minden rossz gyökere a pénz szerelme – mondja az apostol. Édes testvérek, vértestvérek életre-halálra össze tudnak veszni egyetlen egy forinton. Tessék csak bemenni bármelyik magyar bíróságra, és kikérni az aktákat. Vagy ki-ki gondolja végig rokonságát, ismerősi körét: bizony, egy forinton, vagy még annyin se, csak a gondolatán, hogy mi jár, és mi nem jár, örökre tönkremennek emberi életek. Joggal szoktuk hát azt mondani, ha pénzről van szó: essünk túl a nehezén, hogy szebb dolgokról is beszélhessünk.
Ebben a történetben azonban Jézus éppen a pénz kapcsán nyit meg egy különös dimenziót - nézzünk ebbe bele. Az első, amit szeretnék elmondani ‑ és ezt nem győzöm hangoztatni ‑, hogy Jézus voltaképpen illetlenséget követ el. Nem illő dolog azt nézegetni, hogy ki mennyit tesz a perselybe. Azokban a gyülekezetekben, így a miénkben is, ahol nyitott persely van, bizonyára többen átélték, hogy olykor nagyon kínos ez dolog. Ezért van az, tudom, itt a Böszörményi úton is, hogy a perselypénzt számláló presbitereknek olykor nyolcrét gyűrt forintokat kell kihajtogatniuk, mert azokat marokba gyűrve teszik be, hogy ne lássa senki az összeget. Nem mintha a mi presbitereink odahajolgatnának, hogy jól megnézzék, ki mennyit tett bele. Inkább azért, mert a pénzzel kapcsolatban általában szemérmesek vagyunk. Amikor nemrégiben Kanadában jártam, ott azt láttam, hogy mindenki borítékba teszi az adományát.  Illetlen dolgot követ hát el Jézus, jegyezzük meg, mikor odaáll a templomi persely mellé és nézi, ki mennyit vet bele. Mondhatnánk, hogy Jézusnak szabad. Vagy neki oda se kellene állnia, hiszen mindenhatóságánál fogva úgyis tudja, ki mennyit tesz a perselybe. Azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy nem teljesen illetlen ez az illetlenség. Ugyanis Jézus egy helyen arról beszél, a farizeusok képmutatását ostorozva: kürtöltettek magatok előtt, amikor adományt osztogattok. Vagyis nem volt olyan nehéz dolog megállapítani, hogy jön egy gazdag, ki fölmutatta, meglobogtatta, persze akkor még nem volt papírpénz, nos akkor megcsörgette, aztán belevetette a perselybe. Lássa és tudja mindenki, hogy adott. Csörög is az a pénz, tehát jó sokat adott.
Hiszen az adakozás is hozzákapcsolódik az egész életünkhöz; abból adnak, amijük van, ami az övék. Nem mondja Jézus, hogy tisztességtelenül jutottak hozzá. Ezt nagyon fontos leszögezni. Egyébként sokszor ostorozza a gazdagokat, s beszél arról, hogy amit csalással, hamissággal, különböző trükkökkel szereztek, azt el fogják veszíteni: hiszen meztelen jöttünk a világba és úgy megyünk ki belőle. De most erről nem szól. Ezek tisztességes, jámbor emberek. A magukéból adnak. De valahogy úgy teszik, hogy lehetőleg minden ott levőnek tudomására jusson. S ekkor lát egy szegény özvegyasszonyt, ki az akkor ismert legkisebb értékű pénzből, a fillérből kettőt vet a perselybe. Erre mondja Jézus a körülötte állóknak: bizony mondom nektek, hogy ez az özvegyasszony mindenkinél többet vetett, mert mindezek fölöslegükből vetettek, ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette.
Ezt az a dimenziót, amit ha csak pénzről volna szó, akkor is szabadna és kellene komolyan venni. Ám itt valami másról van szó. Miről? Éppen Jézus szava világítja meg ezt a számunkra. Azt mondja, hogy azok a gazdagok, akik a perselybe vetettek, s meglehet, nem is keveset, sőt, nagyon sokat a többihez képest, a fölöslegükből vetettek. Abból, ami szabadon a rendelkezésükre állt. A fölöslegből. Igen. Természetesen, ez így van ma is, noha nem tartozunk a gazdagok közé, nem suhogtatjuk a bankókat, nem csörgetjük a pénzt, nem mutogatjuk magunkat, mi is a fölöslegünkből vetünk, mert ami a mindennapi szükségre kell, azt nem adhatjuk oda. Nem csak, hogy a perselybe nem adhatjuk oda, hanem egy koldusnak, egy rászorulónak sem adhatjuk oda. Így szoktuk mondani, ha elénk áll valaki és odatartja a tenyerét, mondjuk a Nagyenyed utcai villamosmegállóban vagy a Királyhágó téren. Mi megtapogatjuk a zsebünket, és azt mondjuk: ne haragudjon, nincs nálam semmi, ne haragudjon, a gyerekeknek is kell kenyeret venni, ne haragudjon, nem tudok már többet adni, adtam már a magaméból, nincs tovább.
Tulajdonképpen, az első pillanatban nem is értjük Jézus szavát. Miért baj ez? Hogy a fölöslegükből adtak? Hát nem nagyszerű dolog, hogy a fölöslegével nem a lottózóba megy, nem a kaszinóba rohan, nem ostobaságokra veri el azt a pénzt, hanem szent ügyekre ajánlja föl? Aztán amikor az özvegyasszonyról halljuk, hogy ő pedig a szegénységéből odaadott mindent, akkor megint meghökkenünk. Miért állít Jézus mielénk egy felelőtlen alakot? Engedjétek meg, kedves testvérek, hogy ezt így kihegyezzem! Ez egy felelőtlen ember. Nem felelőtlenség ez? Mindent odaadott? Hát mi ez az özvegyasszony? Apáca? Mi ez az özvegyasszony? Az Úristen szent vénasszonya? Nincs is semmire szüksége? Vagy nincs valami jobb és nemesebb cél, amire adhatná? S mi lesz délután? Mi lesz holnap? Így nem lehet! Ilyen hirtelen, nagy felindulásban mindent eldob magától? S holnap reggel már ő is ott fog állni a templom-tornácánál és koldulni fog? Mert tegnap mindent bedobott a perselybe.
Ha csak a pénz és evilág törvényei szerint gondoljuk ezt végig, nem érthetők a Jézus szavai. Jézus egy titokra akar rámutatni. Ezt a titkot pedig úgy lehetne megfogalmazni, hogy amid van, azt kaptad. Az apostol egyszer megfedd egy gyülekezetet, akik nagyon odavannak a gazdagságukkal: mid van, amit nem úgy kaptál? Mid van, ami nem Isten ajándéka volna számodra? Mid van, ami nem az Ő bőkezűségéből áradt rá az életedre? A különbség, amit itt Jézus föltár, abban van, hogy egyik oldalról a szegény özvegyasszony, akinek az a két fillérje sem elég az élethez, mert az a két fillér annyira kis összeg, hogy még az életre sem volt elég, ő mindenét oda tudja adni, mert mindenét Istentől kapottnak tekinti. A másik oldalról az látszik, hogy akik a fölöslegükből vetettek ‑ s tegyük hozzá, talán nem is keveset ‑ úgy gondolják, hozzájárulnak Isten ügyéhez. Beletesznek valamit a magukéból. Figyeljétek meg Jézus szavait, milyen nyomatékosak. Azt mondja a nagy adakozókra: ők a fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz. Ez pedig a szegénységéből. A fölöslegből és a szegénységből. Az egyik a van-ból, a többletből, a pluszból, a másik pedig a semmiből. Egészen pontosan így is lehetne fogalmazni: ők a pluszból, ez pedig a mínuszból vetett. Ők a van-ból, ez pedig a nincs-ből. Ők a többletből, ez pedig a semmiből. S ebben a pillanatban egy egészen radikális különbség jelenik meg, s immár nem a pénz mennyiségének az összehasonlítása a tét,  hanem az adakozás minősége. A minőség az Istenhez való viszonyt jelenti. Azért állhat oda Jézus a persely mellé, azért nézheti az adakozókat, mert nem arra kíváncsi, hogy kinek mennyi van a zsebében, s nem arra kíváncsi, hogy meglévőségéhez képest ki mennyit ad, hány százalékát adja a bevételének, a vagyonának: Nem kíváncsi erre. Ő az Istenhez való viszonyra kíváncsi.
És ez azóta is így van. Így van minden hívő életében, így van minden keresztyén életében. Így van az imádságunkkal. Emlékszünk a farizeus és a vámszedő imádkozására. A farizeus megdicsőíti magát Isten előtt, a vámszedő bűnösnek tudja magát, és irgalomért esdekel. Ott sem az a tét, hogyan viszonyul egymáshoz a két ember. Hogyan viszonyul Istenhez az egyik és a másik? Ez a kérdés. Ugyanígy itt, a perselynél sem az a tét, ami könnyen elvégezhető lenne. Igen, össze lehet hasonlítani, mennyit adott az egyik és mennyit a másik? Milyen helyzetben van az egyik, és milyen helyzetben van a másik? Ez reális összehasonlítás lenne. De Jézust ez nem érdekli. Hogyan viszonyul Istenhez? Ez érdekli. Ezért, kedves testvérek, az anyaszentegyház életében mindig tudnunk kell, hogy van végső kérdés is. Nagyon sok ügyünk, dolgunk, gondunk, aggodalmunk, hálát adni valónk van egyen-egyenként is, ebben a közösségben is, és az egész egyházban is. S ezeket lehet egymáshoz viszonyítani. Lehet gyülekezeteket is egymáshoz viszonyítani, hogy hogyan viszonyul a Budahegyvidéki Egyházközség adakozó kedve, mondjuk az X gyülekezet adakozó kedvéhez. No, a két lelkész összehasonlítja ezt, és én kihúzhatom magamat, vagy össze kell húznom magamat: mi egy jó gyülekezet vagyunk, vagy csapnivaló gyülekezet vagyunk! De inkábbis, nagyon jó gyülekezet vagyunk! Statisztikailag egészen biztosan jól állunk! Ők meg ottan kuporgatnak, meg nyomorognak. Még ki is oktathatnám a kollegát: tudod, ezt úgy kell csinálni, meg így kell csinálni. De tényleg ez a kérdés? Arról is lehet beszélni gyülekezetek viszonylatában, hogy hol aktív és hol passzív a gyülekezet, hol növekszik a gyülekezet, hol fogy a gyülekezet? Hol mutatkoznak az élet jelei, és hol van az, ahol a lelkész már csak azt mondhatja magáról: én a temető papja vagyok. S aztán oktathatjuk egymást. De még gyülekezetben is, itt is, kedves testvérek, az egyik testvér mondhatná a másiknak: nézd én  ‑  és te…? Így telik az életünk. De Jézus ezt megszakítja, és fölteszi a radikális kérdést: az Istenhez való viszony kérdését.
Az Istenhez való viszonyban nem tudunk mást mondani, csak azt, hogy mindent Tőle kaptunk. Ott nem tudunk mást mondani, csak azt, hogy minden, amink van, az Istené. Még eggyel tovább lépek: nem is az a kérdés, hogy amim van, azt Istentől kaptam-e, s abból én mennyit tudok Isten ügyére adni Nem is ez a döntő kérdés. A döntő kérdés az, hogy: te kié vagy? Ők a fölöslegükből vetettek. Ha elvész a fölösleg, még nincs baj. Még megvan az élet. Ha elvész a plusz, legfeljebb azt mondjuk: nullszaldós az egyenleg. De megvan! Ő pedig szegénységéből mindenét odaadta. Önmagát adta oda. Ez a nagy kérdés. Az Istené vagy teljesen, vagy csak a fölösleged az Istené? Istené vagy teljesen, feltétlenül, úgy ahogy ennek az özvegyasszonynak az életében túlzó és megrendítő módon megmutatkozik? Vagy csak a fölösleg-tartományban lehet szó az isteni dolgokról? Mert ha csak a fölösleg-tartományban, akkor előbb-utóbb kimondja az ember azt is: “ja igen, az Isten dolgai, nézzük a fölösleget!” Aztán egy lépés, és utána azt mondja: “Ez fölösleges!” S milyen sokszor mondják ezt az emberek: “Ez fölösleges. Templom? Egyház? Hit? Vallás? Adakozás? Isten? Ez fölösleges!” Aki csak a fölöslegből tud adni, az előbb-utóbb eljut ehhez az állásponthoz. Aki szegénységéből mindent ad, az újra meg újra azt látja, azt gyakorolja, abban él, hogy ő maga teljesen Istené. Halljuk meg, kedves testvérek, Jézusunk szavát, engedjünk ennek a belátásnak, vizsgáljuk meg önmagunkat, és hiszem, hogy a boldog választ is ki tudjuk mondani: testestől-lelkestől, életemben-halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé! S így jó feleletet tudunk adni akkor is, amikor arról kell döntenünk: adjunk és mennyit adjunk. Isten Szent Lelke vezesse szívünket, gondolatainkat, hogy tudjuk önmagunkat, teljesen-egészen megváltó és megszentelő Urunk kezébe tenni.
Ámen

„De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” János 4:23-24
Kedves Testvérek!
Az ősz folyamán Dél-Koreában jártam, a Dél-Koreai testvéregyház meghívására, sok érdekes és megrendítő dolgot láthattam. Ami a legmegrendítőbb: ennek a református egyháznak a dinamikus növekedése, a szolgálatra való odaszántsága és lelkesültsége. Nagyon sok, emberileg szólva is látványos dolgot mutattak meg, és újra csak azt kérdeztem tőlük, hogy árulják el a titkot. Mi a titka annak, hogy 30 évvel ezelőtt Dél-Korea lakosságának 3 %-a volt keresztyén, most meg 30 % fölött van? Mi a magyarázata annak, hogy 100 évvel ezelőtt egy kis észak-amerikai presbiteriánus misszió néhány tucat emberrel megalakította a Koreai Református Egyházat, most pedig több 5 millió tagja van? Nem nagyon akartak erre válaszolni, azt mondták, hogy a titok nyilvánvaló, de addig forszíroztam, amíg a végén azt mondták, hogy ezt a magyaroknak is tudni kell. Mondom, honnan kellene ezt nekünk tudni. Ki van az írva Debrecenben a Kollégium homlokzatára: orando et laborando, imádkozzál és dolgozzál. Azóta is azon tűnődöm, a kerületi értekezleten is beszéltem már erről, hogy vajon melyiket felejtettük el a kettő közül? A munkát vagy az imádságot? Vagy csak az egyiket, de tudjuk, hogy a kettő együtt áll. Vagy rossz a sorrend? Magam sem tudom, azóta is töröm ezen a fejemet. És ez az ige, amit a Bibliaolvasó Kalauz egy korábbi napjáról hoztam ide, az imádságról beszél.
Hadd szóljak most néhány szót az imádságról.
Két idézet segít ezt a jézusi mondatot, illetve azt megelőző beszélgetést a samáriai asszonnyal jól látni, s a helyére tenni. Az egyik idézet Tertulliánus egyházatyától való, aki azt mondja: Istent csak imádsággal lehet legyőzni. A másik mondat szintén egy egyházatyától való, Ambrosius mondta: Isten másképp szokta meghallgatni imádságodat, mint ahogyan kéred. Ez a kettő csak együtt igaz. Nevezetesen, hogy Istent csak imádsággal lehet legyőzni. Sem akarattal, sem kiabálással, sem tombolással, sem mindenféle programokkal, sem semmiféle cselekvéssel, csak imádsággal. De tudnunk kell, ahogy Ambrosius mondja, hogy Istennek az a szokása, hogy másképp hallgatja és teljesíti az imádságot, mint ahogy kérjük. Nézzük a történetet!
A történet – jól ismerjük – a vízzel kezdődik Nem is az asszony kéri a vizet, hanem Jézus. Aztán nagyon hamar az asszony kéri azt az élő vizet. Aztán kiderül, hogy ahhoz, hogy élő vizet kaphasson, egész életét oda kellene vinni, nemcsak önmagát. Amikor imádkozunk, akkor gyakran mindenki másról elfeledkezünk, s önző módon egymagunkban állunk Isten elé. Oda kellene vinni férjem uramat is, aki persze nem férjem uram, férfi ő, ember ő, de nem férj. Már ötöt sikerült elfogyasztani, és ez a hatodik sem igazán az. Nem a leleplezés az érdekes, nem az élet nyomorúságának a megmutatása, hanem a jézusi igény. Ha élő vizet akarsz, akkor mindenestől menjél Jézushoz. Nemcsak magadat vidd, hanem az egész életedet. De a következő mondatokból kiderül, hogy ez az élő víz arra szolgál, hogy az ember tudjon imádkozni, tudja imádni az Istent lélekben és igazságban. Engedjétek meg, hogy ennek a jézusi kifejezésnek három fordítását hozzam ide. Három párt, s ebből megértjük, hogy milyen nagy ez a jézusi igény. Lélekben és igazságban először úgy is fordítható: erőben és valóságban. Mert Isten Lelke erő. Az az erő, amely készteti az embert, jelesül az imádkozót. Tudnod kell, ha Isten erejét kéred, azt nem ahhoz fogod megkapni, hogy mások életét irányíthasd vele, hogy más dolgába beleavatkozhass. Hogy másra valami kényszert gyakorolhass. Ha Isten Lelke jő, téged fog kényszeríteni. Életváltoztató erő ez.
Az igazság szót úgy is lehet fordítani, hogy valóságban. Az igazságon filozofálni szoktunk Megtanultuk Platontól, aztán a XX. században Heideggertől, hogy mit jelent ez az aléteia, a valóság feltárulása, amikor eltűnnek a leplek, amikor az ember újra visszaemlékezik az ősvalóságra. De ezek filozófiák. Ez csak a megismerés világához tartozik. Amit valóságon értünk, az a samáriai asszony esetében ő maga, az embere, a faluja, a körülményei, a tradíciója, a vallása, a megrögzöttségei úgy, ahogy ő van. Tudjuk-e Isten valóságosan imádni úgy, ahogy vagyunk. Vagy mindig szép arcot öltünk, amikor Istent imádjuk, mindig kitesszük a kitüntetéseket, van, akinek hasig ér, mint az orosz tábornokoknak, és így megyünk elé. Pedig lehet, hogy úgy kellene menni rogyadozó térdekkel, nagyranőtt pocakkal, elunt szolgálatokkal, megkeseredett szívvel, valóságosan.
Így is fordítható a lélekben és igazságban, hogy szentségben és teljesen. Mert Isten lelke Szentlélek, a szentség lelke. És ahogyan Mózesnek nem lehetett odamenni az égő csipkebokorhoz, csak ha előtte levette saruit, nekünk sem lehet odamenni sem munkaköpenyben, sem tintapacás kézzel, trágyás csizmával a munkából, a gyülekezet szervezéséből, közéleti hadakozásokból, csak levetett sarukkal megszentelten, megszentülve a szentséges Isten elé. És teljesen, mert hogy aléteia ezt is jelenti: teljesen. Vállalva azt, hogy ha Isten megérint, megragad, megszólít, akkor teljes egészünket szólítja meg. Nagyon gyakran az az érzésem lelkipásztorokkal, testvérekkel, kollegákkal beszélgetve, hogy egyre szűkül életünkben az a terület, amit Istennek odaszánunk. Mi magunk is úgy, ahogy olykor gyülekezeti tagjaink, egy különös meghasadtságban élünk. Vasárnap vagy egyházi ünnepkör szóvátesszük: ünnepre jövünk, kedves Testvérek, tessék ünnepre öltözni, ne a szabadidő ruhában jöjjenek. Nagyon sokszor megkérjük a konfirmandusok szüleit, hogy ne vegyenek a gyereknek 6o ezer forintos surranót. Vegyenek egy 8 ezer forintos fekete cipőt, mert a konfirmáció ünnep. Nem a vagyonnak, a gazdagságnak, a proccnak a megmutatása. Bizony, meghasadt sokak élete. Egy kicsit vagyunk vallásosak, hívők, szentek, aztán polgárok vagyunk, vagy nem vagyunk polgárok, mikor mit diktál a politika ezzel a szóval kapcsolatban. De nem tudom, észrevettétek-e magatokon, megmondom, hogy én néha észreveszem magamon, szűkül az a terület, amit Istennek szánunk oda. Egyre kisebb ez a rezervátum, és jaj, csak ki ne derüljön, hogy ott is van olaj, meg valami nemesfém, meg esetleg kaszinót is lehet rá építeni, mint az indiánoknak. Egyre kisebb a szentséges terület az életünkben. Mindenhova benyomul az, amit profanitásnak nevezünk, azt, amit biznisznek nevezünk, amit a modern kor kellékeinek nevezünk, és igyekszünk azokat kitanulni. Azt hisszük, hogy akkor vagyunk jó lelkészek, ha nagyon jól értünk mindenkihez. Most szándékosan állítom ezt a kettőt szembe. Nem is a lelkekhez kell értenünk, véljük, hanem a dolgokhoz. Nem is lelkipásztorok vagyunk, hanem menedzserek vagyunk. Nem is az anyaszentegyházat építjük, hanem a kerítést, az imaházat, a templomot, az intézményeket. Pedig igazságban azt jelenti: egészen és teljesen. Mert Isten előtt mindennek lelkinek kell lenni. Isten előtt mindennek tisztának és szentnek kell lenni.
És végül az utolsó gondolat, ami nagyon megrendítő ebben a beszélgetésben: Isten ilyen imádókat keres. Nekünk kell, így tanultuk, így gyakoroljuk, ha gyakoroljuk Istent keresnünk. Miért kell Istent keresni? Jelen van Ő mindenütt, számon tartja gyermekeit, még a hajunk szálát is. Hisszük, hogy eleve elrendelő akaratából tudja, kik az igazak és kik a kárhozottak, miért kellene az Istennek keresni?! Keresi Isten az elveszettet, keresi Isten a megfáradtat. Keresi Isten a megüresedett lelkűt azért, hogy visszavezesse szentségébe, hatalmába, boldogító erejébe. Keres benneteket is, ha megfáradtatok, ha megüresedtetek, ha kivonultatok életeteknek azokról a területeiről, amelyek szentek, igazak és tiszták. Azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Adjátok oda magatokat a titeket kereső Isten kezébe, mint szolgák, mint szentek, mint elválasztott gyermekek, hogy boldogok legyetek Istenben. Istenben boldognak lenni: hálás élet. És akkor majd nem igyekezetből, nem kényszerből, nem kenyérért, hanem egyesegyedül hálából teszünk mindent Isten dicsőségére. Ámen
(Lelkészértekezleten, Ráday Kollégium, 2005. január)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A történet megértése érdekében három, előrebocsátott megjegyzést szeretnék tenni. Az első, és talán ez a legfontosabb, hogy a modernkor egyik legmegrázóbb felismerése, s egyben legnagyobb küzdelme az, hogy az emberi élet nagy kérdései nem az anyagi világban dőlnek el, hanem a lélek területén. Régi is ez a felismerés, de talán éppen a mi korunkban látjuk ennek számos bizonyítékát és jelét, - igen, a nagy harcokat a lélek, a szellem területén kell megvívni. Az igazi nagy drámák, a nagy eltévelyedések, a nagy bűnök és a nagy erények, a nagy rosszak és a nagy jók: röviden a gonosz és a jó kérdése a lélek területén dől el. A másik megjegyzés az elmúlt hét egyik eseményéhez kapcsolódik. A budapesti teológián díszdoktorrá avatták az egyik német professzort,  Heidelbergből Gerd Theissent, aki arról nevezetes, hogy több fontos könyvet írt Jézus életéről, illetve arról az időszakról, mikor Jézus a tanítványait egybegyűjtötte. Őt már neve említése nélkül is többször idéztem a szószéken. Ami Jézus körül történik Galileában, ez a tudós „Jézus mozgalomnak” nevezi, ahhoz hasonlíthatva ezt, amikor egy követ bedobnak a vízbe, és a hullámgyűrűk továbbterjednek, egyre nagyobb hullámokban. Lukács evangéliuma egy korábbi fejezetében arról olvastunk, hogy Jézus először csak a tizenkét tanítványt küldte ki, kik visszatérnek, és jelentik, hogy jó eredménnyel végezték a rájuk bízott munkát: betegeket gyógyítottak, ördögöket űztek, Isten országát hirdették. Már a tizenkét tanítvány kiküldése is olyan hullámokat váltott ki, hogy a nyomában támadt  Heródesben a kérdés, vajon nem Keresztelő János támadt fel a halálból, vagy nem valami régi próféta jelent meg újra, hiszen egyfajta népmozgalom indult meg Jézus körül. Most Jézus hetven tanítványt küld ki. S ha úgy van, ahogy Lukács evangélista leírja, hogy kettesével jártak a tanítványok, ez azt jelenti, hogy legalább harmincöt helyre eljutottak, de valószínű, sokkal többe. Jézus körül elindul, valami mozgolódás, talán egy mozgalom, mely egyre nagyobb hullámokat vet. A harmadik megjegyzés az, hogy az első keresztyének óta mindent, ami Istenre tartozik, mindiga Jézus nevében mondunk és teszünk. Jézus nevében kérjük, hogy Isten hallgassa meg imádságainkat. Jézus nevében hirdetjük, Isten országa jó hírét. Jézus nevéről ismertetünk meg. Miért hívnak téged keresztyénnek? - tanultuk a Kátéban – azért, mert a Szentlélek által Jézus Krisztusnak én is részese vagyok. Nem a keresztről, hanem Krisztusról neveztetünk keresztyénnek.
A felolvasott szakasz alapján kiemelten és jelentősen a névről, pontosabban nevekről lesz szó. Arról hát, hogy ez a mozgalom, amit maga Jézus indít el - a tanítványok kiküldése, a Jézus nevében való csodatételek, az Isten országa meghirdetése - ha szabad mai kifejezéssel élni: sikeres vállalkozás. Nagy örömmel tértek vissza hozzá a hetvenek – így olvassuk a 17.  versben – és jelentik Jézusnak: Uram még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által. Szabad és lehet is azt mondani: teljes a siker, nagyszerű ez az eredmény. A mindent meghaladó örömet,  az ujjongást, a sikerről szóló nagyszerű jelentéseket mindannyian el tudjuk képzelni, nem kell hozzá sok fantázia, elég, ha csak arra gondolunk, hogy hazajön a gyerekünk, vagy az unokánk az iskolából, és sugárzó arccal jelenti, hogy megnyerte a versenyt, vagy, ugyan nem tanult semmit, mégis ötöst kapott. Ha hozzátenné, hogy a Jézus nevében, nyilván megfeddenénk, mert a Jézus nevében tanulni illik, s nem olcsó sikereket aratni. Ám az örömet mindannyian el tudjuk képzelni. Már csak azért is, mert egy olyan korszakban élünk, amikor a sikernek nagyon nagy ára van. Egyrészt mindenkinek nagyon keményen meg kell dolgoznia a sikerért. Úgy alakult a világ, olyanok lettek a körülmények, a feltételek, hogy nagyon nagy erőfeszítéseket kell tenni ezért. Másodszor, és ez is ide tartozik, azért is kell örülnünk minden sikernek, mert –  s ezt is a mai világ hozta magával – egy pillanat alatt el is párolognak az eredményeink, sikereink nem maradnak meg. Ha van közöttünk két lábon járó lexikon, nem tudom, emlékszik-e rá, hogy a müncheni olimpián ki nyerte meg az ezerötszáz méteres síkfutást. Talán ha egy-két ember tudja, én nem tudom, -pedig  akkor micsoda ünnep volt! Ki tudja itt felsorolni azt a száznál is több magyar sportolót, akik olimpiai aranyérmet nyertek. Talán az előző olimpia aranyérmeseit sem tudjuk felsorolni. Ki tudja felsorolni, vagy felemlíteni, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt az újságokban, a sajtóban, a médiumokban kit mutattak be sikeres emberként. Jönnek és mennek. A szereplők fellépnek a színpadra, de már mennek is le a másik végén. A siker tünékennyé vált, s ezért nagyon megbecsüljük, nagyon megőrizzük, nagyon igyekszünk megtartani azt is, amit mi értünk el, vagy, ami nagyon kedves és fontos a számunkra. Hiába az újrajátszások, az ismétlések, a levelek, az emléklapok, a kitüntetésekről szóló bizonyítványok, ezek bekerülnek a fiókba, s nagyon hamar belepi  őket az élet zaja, a feledékenység, a közöny, vagy éppen az újabb sikerért folyó hajsza.
Fogadjuk hát el, kedves testvérek, hogy igazi, hiteles és nagyszerű öröm a tanítványoké. A Te neved által még az ördögök is engednek nekünk! Ezeknek az egyszerű, mondjuk ki nyugodtan: műveletlen, tanulatlan, se pszichológiát, se pszichoanalízist, se retorikát, se jogot, se politikát, semmiféle hatalmi tudományt nem ismerő embereknek a Jézus neve által a szellemi hatalmak is engedelmeskednek, meghódolnak nekik. Sőt, általuk betegek gyógyulnak, általuk csodatételek történnek, általuk emberek megvigasztalódnak, általuk sokak számára Isten országának csodálatos valósága nyílik meg, válik lehetőséggé. Azt olvassuk később az Apostolok Cselekedeteiben, hogy amikor a Jézus-mozgalom, a Jézus neve hirdetése, az Isten országának jó híre és hirdetése, egyszóval a keresztyénség elindul a maga hódító útjára, az ellenfelek is rögtön megértik, hogy miről van itt szó. Nem ülnek le, és nem folytatnak velük világnézeti vitákat, nem kezdik el győzködni őket, hogy üljenek össze a keresztyén, meg a zsidó, meg a görög, meg a római teológusai, és vitassák meg ezt a kérdést. Nem kezdik el őket mindenféle aljas vádakkal megrágalmazni, ahogyan ezt aztán a történelem során olyannyiszor megtették. Csak egyet tesznek: behivatják Pétert és Jánost a Nagytanácsba, és rájuk parancsolnak, hogy ne beszéljenek többet „ebben a névben” -, ennyi az egész. Ha a Jézus nevét sikerül likvidálni, akkor nincs tovább. Ha a Jézus nevét sikerül kiiktatni, nincs tovább. Mikor a modern keresztyénség gyengeségéről beszélünk, mert annak gyengeségéről is szólnunk kell, akkor arról is beszélünk, hogy mivé lett a hajdan oly erős keresztyénség, mivé lett a keresztyénség, mely annyi mártírt adott a világnak, mivé lett a keresztyénség, amit semmilyen hatalom nem tudott legyőzni. Ma mindenféle csip-csup dologban aggodalmaskodunk és gyötrődünk, vagy ami még rosszabb, mi keresztyének széttéptük a Krisztus köntösét, s aztán vetekedünk, kinek jutott a nagyobb darab: a katolikusoknak, a reformátusoknak, a szabad egyházaknak?! Ez mind-mind a gyengeségnek a jele. De csak egy kérdést kell feltenni: él-e a Jézus neve közöttünk? A Jézus nevében kérünk-e, a Jézus nevében hirdetjük-e Isten országát, a Jézus nevében vagyunk-e hűségesek? Jézus ezt mondja a tanítványainak: ímé, én adok hatalmat, hogy a kígyókon, skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején, és semmi sem árthat néktek. De abban a pillanatban, amikor a Jézus nevét megpróbáljuk lefordítani szellemtörténeti erővé, megpróbáljuk átalakítani valami nagyszerű altruista szlogenné, átváltoztatni valami mozgalommá, átfogalmazni valami közbölcsességgé, máris vége a dolognak. Mennyi haszontalan igyekezete van ebben a mai keresztyénségnek! Mindannyiunknak is rengeteg haszontalan igyekezete van ebben, megmondom: személyesen nekem, magamnak is. Pedig Jézus semmi ilyesmit nem mond a tanítványoknak, csak annyit: nektek adom a nevemet, és az én nevem által a szellem hatalmai is engedelmeskedni fognak nektek. Térdre kényszerül előttetek a rossz. „Imé, láttam a Sátánt aláhullani, mint egy villámlást az égből!” - ujjong Jézus, mikor jelentik a hűségesek: a Te nevedben…. Mégis, kedves testvérek, mindazáltal, mindemellett Jézus megfordítja a tanítványokhoz szóló szavait. Elmondja, milyen győzelmeket fognak aratni, de hozzáteszi: ti azonban ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak jegyezve a mennyben.
Egy nagy vallástudós szerint a vallásban egyetlen nagy kérdés van – jelzem már előre, nem értek egyet vele, bár nagyon meggyőzően ír erről, - tehát a vallásban egy nagy kérdés van: az erő. E nagy tudós szerint, aki körbejárta a világot, tanulmányozott mindenféle vallást, mindegyik vallás őskérdése az erő. A gyenge ember erőt keres. A bizonytalan ember támasztékot keres. A beteg ember az egészség erejét keres. A halál felé szakadó ember életerőt keres. A fogságban szenvedő ember szabadító hatalmat keres. Az élet értelmetlenségétől gyötrődő ember  az értelet erejét keresi. Minden – mondja ez a tudós – ami a vallásban történik: a szertartás, a hódolat, az imádság, a közösségalakítás, a szimbólum-együttesek kialakítása: mind-mind valami erőre irányulnak. Olyan meggyőző erővel ír erről, hogy rá negyven évre egy magyar filozófus is írt egy könyvet erről, ezen a címen: A hatalom két arca: politika és vallás. Jaj nekünk, már megint itt vagyunk: politika és vallás! Jaj, már megint erről kell beszélni?! De, kérlek, kedves testvérek, figyeljétek meg Jézus szavát. Azt mondja: „ti ne azon örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek.” És itt azt a nagyon fontos szót mondja, ami át meg átszövi az egész Újszövetséget: a „tagma” szót, melynek értelmében így is fordítható Jézus szava: ne annak örüljetek, hogy magatok alá tudjátok őket rendelni, hogy parancsolni tudtok nekik. Ne azon örüljetek, hogy a ti életrendetek átgázol a démoni világ életrendjén. Hát akkor min örüljünk? Hiszen eddig arról hallottunk, hogy ennél hitelesebb öröm, ennél nagyszerűbb öröm, ennél igazabb ujjongás nincsen, - és azt is mondtam, hogy ne is vegyük el a tanítványoktól ezt az örömet, ne vegyük el a siker jó ízét, és magunktól se vegyük el ezt, hiszen olyan nagy szükségünk van rá, olyan örömtelen az életünk, olyan kevés a sikerünk, igazán. Most azonban maga Jézus mondja: „de ti ne ezen örüljetek.” Akkor értjük meg Jézus szavát, ha ezt a „de” szót úgy fordítjuk, ahogy Jézus mondja, ahogy az evangéliumban eredetileg áll, tehát így: mindenek felett ti ne azon örüljetek. Ez a mindenek felett egy nagyobb dolgonak a bevezetését jelenti. Hadd szóljak még erről is, kedves testvérek. Sokszor megesik, hogy valaki ujjongva jön, sikere van, nagyszerű dolgok történtek vele, s mi rögtön mondjuk neki: jól van, jól van, de holnap is lesz nap... Hány örömünnepet rekesztünk be ezzel! Mondok egy példát. Karácsonykor a gyermek tovább fennmaradhat, játszhat az új játékkal, amit kapott. De aztán eljön a lefekvés ideje. S nyakon öntjük hidegvízzel, mondván, kisfiam, holnap is lesz nap... Ekkor múlik el az öröme. Holnapután is lesz nap. Sokszor mondjuk ezt, mert a valóság, mert az, hogy két lábbal kell állni a földön, mert hogy hiába a siker, holnap kezdődik minden elölről, mert hogy ez az élet csak egy mókuskerék, mert aki a csúcson van, annak tudnia kell, hogy félúton van, és így tovább. Hát kijózanítjuk a másikat.
Jézus szava nem egy kijózanító intelem: mondván, na elég volt kedves tanítványok az örömködésből, az ujjongásból, munkára fel! Amit Jézus mond, az a valódi realitás, az az igaz valóság, csak máshova nyit, mint ahova mi nyitjuk az életünket, az örömünket. Így mondja Jézus: láttam a sátánt aláhullani, mint egy villámlást, hatalmat adok nektek kígyókon, skorpiókon, szellemi hatalmak felett, semmi nem árthat nektek. S most még ezek felett mondok valamit Ne annak örüljetek, hogy a lelkek is engednek nektek, hanem annak, hogy a ti neveitek fel vannak jegyezve a mennyekben. Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus odaadja valakinek a nevét, cserében elkéri annak a nevét, akinek odaadja a magáét, és ezt a nevet Ő bejegyzi a mennyekben. Névcsere történik. És ha igaz, márpedig igaz, és ez a legvalóságosabb realitás, hogy a Jézus neve hatalom, akkor az is igaz, hogy az üdvösség is realitás. Mikor visszatérnek a tanítványok a mindent elsöprő örömükkel, akkor még csak – ha szabad ezt mondani – a hatalom dimenziójában vannak. Ne tiltsuk el ettől az embert, magunkat se! Elmondottam, kedves testvérek, a 21. században egészen nyilvánvaló, hogy az egy szál magában álló embernek, egy családnak, egy nagyobb közösségnek, egy nemzetnek és a nemzetek közösségének a nagy kérdései nem ott dőlnek el, ahol mutogatják nekünk, hogy hányan szavaztak így és hányan úgy, kinek van nagyobb hadserege és kinek kisebb. Az életünket meghatározó kérdések a lélek világában dőlnek el. Ezért hát a Jézus nevét megvonni, a Jézus nevét elhallgatni, nem a Jézus nevében szólni, tenni, kérni, imádkozni vétek, mert a Jézus neve hatalom. Ezt tudták a tanítványok. S tudták azok is, akik tiltani akarták az első keresztyéneket: bármit csinálhattok, ugrálhattok, kötélen táncolhattok, kampányolhattok, tüzet gyújthattok, hadsereget gyűjthettek, csak a Jézus nevét ki ne mondjátok!
Most azonban folytatnunk kell. A Jézus neve nemcsak hatalom, hanem üdvösség is. „A ti neveitek fel vannak jegyezve a mennyben.” Hogy mondta Jézus, amikor a tizenkét tanítványt elküldte? Aki bizonyságot tesz az én nevemről az emberek előtt, arról én is bizonyságot teszek az én mennyei Atyám előtt. Aki szégyelli az én nevemet az emberek előtt, annak nevét én is szégyelleni fogom, mikor eljön az Atya és az angyalok dicsőségben. Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki engem hallgat, azt hallgatja, aki engem küldött. Üdvösségről van tehát szó, kedves testvérek, és milyen érdekes, most ez a kettő össze is függ. Aki elfogadja a Jézus nevét, aki hagyja, hogy miben-léte kiben-létté változzon, christianus lesz, keresztyén lesz, Jézus nevét megvalló lesz, az máris a odaadta a maga nevét Jézusnak, hogy Jézus feljegyezze azt a mennyben. A Jelenések Könyvében az Úr feddőzik az egyik gyülekezettel, azzal a gyülekezettel, amelyik gazdag lett és  azt mondja, nincs szüksége semmire, amelyik megismerte az erőt, megízlelte a csodák nagyszerűségét, megtudta, hogy micsoda hatalom lakozik a Jézus nevében, de már a neve sem kell neki, mert már birtokolni véli a hatalmat,  itt arra inti ezt a gyülekezetet, hogy újuljon meg, változzon meg, térjen vissza ahhoz az eredeti állapotához, amikor Jézusát megismerte és megszerette. Aztán egy ígéretet is fűz a buzdításhoz: „Aki győz, annak nem törlöm ki a nevét az életnek könyvéből.” Mit jelent ez, kedves testvérek? A mai kor logikája szerint talán így kellene mondanunk: aki győz, annak felírom a nevét az élet könyvébe. Aki győzött, annak beírjuk a nevét a győztesek közé. De nem ezt mondja Urunk és mesterünk, hanem aki győz, annak nem törlöm ki a nevét! Az már ott van, az már be van írva. Mióta? Attól a pillanattól kezdve, hogy hagytad, hogy a szívedbe és a lelkedbe a Jézus neve be legyen írva. Kedves testvérek, olyan időt élünk, amikor a keresztyéneknek mindennél nagyobb lelki és szellemi koncentráltságra, mindennél nagyobb lelkierőre van szükségük. Nemcsak ebben az országban, hanem mindenütt a világon. Még azokban az országokban, a világnak azon tájain is, ahol úgymond jól megy a keresztyének sora, - ott azért, mert jól megy. Ne ejtsétek ki kezeitek közül a Jézus nevét. Ne szűnjetek meg soha a Jézus nevét mondani. Ne szégyelljétek a Jézus nevét. Az Ő nevében erő van. De tudjátok, ahogy meg kellett tudniuk ott a hetveneknek is, az igazi öröm, a teljes öröm csak abban lehet, ha boldogan hisszük, Istenbe vetett bizodalommal reméljük, hogy a neveink fel vannak jegyezve a mennyben. Boldog ember az, aki hordozza a Jézus nevét, mert azt az embert, őt, magát, egész valóságát, nevét hordozza Jézus szeretete. Isten segítsen bennünket az Ő nevét mindig kimondani, az Ő nevében kérni, bizonyságot tenni, és az Ő nevéért hálát adni a mennyei Atyának, mert ezért a névért jegyeztetett fel a mi nevünk is az örökéletnek könyvébe.
Ámen

Kedves Testvéreim! Ünneplő Gyülekezet!
150 esztendős fennállását ünnepli a Károli Gáspár Református Egyetem, melynek a Dunamelléki Egyházkerülettel együtt a felolvasott bibliai rész a jelmondata: „Legyen világosság!” Teremtő mondat ez. Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert az igében ez a minőség, a teremtői kvalitás jelenik meg. Nem a szellemére büszke felvilágosodás mondata ez, noha a felvilágosodás is sokat hivatkozott erre a mondatra, de sok alkalommal csavarta el, mert büszkén, a maga szellemére és okosságára büszkén, a büszke ember jeligéjeként mondotta ezt. A mi szánkból nem így hangzik ez, nem ezért jelmondata ez az egyetemnek. Ellenkezőleg, alázatos és hálás beismerés vagy felismerés ez a mondat. Annak a felismerése, hogy csak az isteni világosságban láthatunk. Ahogyan a zsoltáros mondja: a Te világosságodban látjuk a világosságot. Ez az isteni világosság, amely visszafelé tekintve is rávilágít az előttünk járók útjára. Sőt nemcsak az útjukra, hanem a bátorságukra is. Az egyetem történetének, alapításának idejére visszatekintve hálát adunk Istennek, hogy mennyi világosságot, látást, mennyi eltökéltséget és bátorságot adott azoknak, akik 150 esztendeje egy lesújtott országban hozzákezdtek a felsőfokú protestáns lelkészképzés megalapításához. Egy olyan országban, egy olyan világban tették ezt, ahol a költő is csak azt tudta mondani: „mint oldott kéve, hull szét nemzetünk”. Micsoda bátorság kellett ehhez! Az emberi szellem ilyen sötét állapotokban nem láthat jövőt, azt csak a hit szemével, az Isten világosságában lehet látni. Azok tudnak teremteni, alapítani, akik Isten világosságában látják a világosságot. Aztán 50 esztendeje, a legnagyobb sötétség közepette, a kommunista diktatúra idején voltak bátor emberek, akik, hogy megmentsék talán, hogy továbbvigyék talán, a budapesti hittudományi karon ünnepséget rendeztek. S volt bátorságuk egy bezárt, világtól elszakított országba meghívni a hittestvéreket, és megmutatni nekik: mink van, s velük együtt imádkozni a megmaradásért.
S ma is, mennyi kétség, mennyi árnyék, mennyi veszedelem, szorongató érzés és gondolat: mi lesz a magyar felsőoktatással? Mi lesz ebben a kis országban a szellemmel és a szellem embereivel? Hogyan tovább? Legyen világosság! Nem büszke mondat ez, nem rátarti jelige, hanem alázatos és hálás megvallása annak, hogy nekünk, keresztyéneknek mindig, mindent ehhez a teremtő Istenhez kell visszavinnünk. S amit akarunk tenni, amit elterveztünk, amit szeretnénk továbbvinni és megőrizni, azt csak ebben az isteni világosságban tehetjük meg. Ez a világosság teremtő minőség. Éppen az ige fényében válik nyilvánvalóvá, hogy ez az egészen más, mint amit mi tudunk felragyogtatni. Így szól az ige: És látta Isten a világosságot. Mintha kívül lenne Isten a világosságon. S így is van talán. S tudja értékelni: jó a világosság. Mi ezt kívülről nem láthatjuk. Mi a világosságot csak a világosságban, ha abban vagyunk, láthatjuk meg. Ugyanakkor ez a világosság megváltást is mutat, mert ahogyan János apostol evangéliumának prológusában áll: ez a világosság fénylik a sötétségben. Isten akarata, hogy amit első teremtő szavával létre hívott, s amelynek fényében a teremtés minden munkáját, a szétválasztásnak, a megkülönböztetésnek, az üres és kaotikus világ értelmes életre való átrendezésének a munkáját végzi, az a világosság immár ne csak kívülről ragyogjon, hanem ragyogjon a mi szívünkben is. Így mondja Pál apostol a korinthusi levélben: Isten, aki szólott, sötétségben világosság ragyogjon, Ő gyújtott a mi szívünkben világosságot a Jézus Krisztus dicsősége világoltatása végett. Ez megváltó minőség. Miért? Azért, hogy az ember élete is ugyanúgy tükrözze és ragyogtassa Isten dicsőségét, ahogy egyébként ezt a körülöttünk lévő világ a maga megteremtett voltában teszi. Csak Kálvinra hivatkozhatunk, aki olyan egyszerű szavakkal írja, hogy a minket körülvevő világegyetem: Isten dicsőségének színtere. Az egész világegyetemen átfénylik Isten nagyszerűsége, hatalma, dicsősége, teremtői valósága. A megváltás egyik döntő mozzanata ennek az isteni akaratnak a beteljesedése és kibontakozása: legyen így az emberrel is, legyen így veled is! Ragyogjon fel az ember szívében, ragyogjon át az ember éltén is ez a teremtő és megváltó világosság.
S talán itt egy egyetem 150 éves évfordulóján azt is elmondhatjuk, hogy éppen ott ragyogjon fel az isteni világosság, ahol az ember rendre elbukik. Mert az ember rendre elbukik, ha kizárólag a maga értelmére, a maga értelme világosságára akar támaszkodni. Egy egyház által, a Magyarországi Református Egyház által fenntartott egyetem küldetésénél fogva képviseli ezt a megváltói kvalitást, mert a szellemet is, az intellektust is, az értelmet is meg kell változtatni. Éppen a mögöttünk levő 150-200 esztendő bizonyítja, hogy mennyi jajt, mennyi iszonyatot tud hozni a világra, ha az ember szelleme, értelme, gondolkodása Isten nélkül való, Isten nélkül marad. Különösen hangsúlyoznunk kell ezt egy olyan korszakban, mikor a mai világ büszke logikája az egyház, a keresztyénség, a hívő emberek közösségei számára csak az elvonulás, a magába fordulás helyét hagyja meg, éppen azt a helyet, ahol a világot magára hagyhatjuk. Ám a keresztyén ember nem vonul félre, hogy hívő magányában őrizgesse kedves egyedül-létét, hanem változtatni akar. Változtatni akar a szellemen, az intellektus világán is. Hogy abban is felragyogjon az isteni világosság, az isteni teremtő akarat, mely megkülönbözteti a sötétséget a világosságtól, az éjszakát a nappaltól, a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a tisztát a tisztátalantól, a nemeset a nemtelentől. Ragyogjon az értelemben is ez az isteni fény! Hogy ebben a megkülönböztetésben és alkotásban életteli és boldog tartalma legyen az életünknek.
Ezért kell harmadszor is mondanunk: legyen világosság! Mert ez a reménység igéje is. A keresztyénség Európában immár több száz éve valami kényszerű exiliumban él. Mint hogyha a szellem emberei, az egyetem emberei, az intellektus emberei olyan büszkék lehetnének a maguk által teremtett ál-paradicsomra, hogy onnan már csak az egyetlen kellemetlen tényezőt, a hitet kellene kiűzni! De hogyan mondja Canterbury Anselmus? Hiszek, hogy értsek. Minden megértés, minden elindulás a belátás felé, minden szellemi felfogás hittel kezdődik. Igen hálásak és boldogok vagyunk, és dicsőítjük Istenünket, hogy megengedte, hogy a Károli Gáspár Egyetem előbb, mint lelkészképző felsőoktatási intézmény, aztán a rendszerváltás után, mint karokkal kibővült teljes egyetem, gyógyítson. Gyógyítsa az embernek ezt a megsebzett és tönkretett belső valóságát. Hogy visszatérjen a keresztyén hit, a gondolkodásunk az Isten világosságában való látásig, visszatérjen exiliumából, száműzetéséből, hogy a magára maradt embert gyógyítsa.
Legyen világosság – mondja Isten, és ebben a világosságban, mikor nappal van már, kezdi újra és újra teremtő munkáját. Legyen világosság! – hirdesse és élje ezt a Károli Gáspár Református Egyetem. Legyen világosság, hogy Isten az embert meghívhassa árvaságából gyermekségre. Legyen világosság, hogy a hontalanságból mennyei hajlékhoz hívhassa az embert. Legyen világosság, hogy a mégolyan megsötétedett, mégannyi kétséggel teli korban is, mint a miénk, lehessen újra az embernek, minden embernek, a gondolkodó embernek is, az értelem és szellem emberének is világossága.
Az a fény, amit mi gyújthatunk, ellobban. Az a fény, amit mi gyújthatunk, csak a maga körén belül világíthat. De az a fény, amit Isten teremtett, megvilágít mindent, és helyes fénybe állít bennünket is. Talán ki sem mondottuk még, csak érezzük, gondoljuk, hogy a Károli Gáspár Egyetem egyik nagy történelmi küldetése az, hogy a szellem dolgait a maga helyére állítsa: hova tartozik gondolkodni, tudni, hova tartozik az intellektus erejével alkotni, hova tartoznak a szellem világának dolgai, milyen fénybe, milyen valóságba. Ugyanazt kívánjuk hát, mint amit kívántak, hittek és imádságukban hordoztak egykor az alapítók, aztán a továbbvivők és az újra-alapítók, ezt kérjük mi is, ezért imádkozunk: hogy nem mi általunk, hanem teremtő, gondviselő, megváltó, üdvösségig vezető Istenünk által legyen világosság. Ámen
(A Károli Gáspár Református Egyetem 150 éves jubileumán, 2005)

Szeretett ballagó diákok, szülők, családtagok, testvérek! Szeretett Gyülekezet!
Akik ballagtak már valaha, tudják, miként kapcsolódott, és kapcsolódik most is néhány jótékony illúzió a ballagáshoz.
Az egyik ilyen, valóban jótékony illúzió az, hogy most elmúlik valami, ami eddig kényszerűség volt. Megszűnik valami, amit eddig tenni kellett. Még néhány nap, meglesznek az érettségik, és immár nem lesztek ennek az iskolának – legalábbis kötelék szerint – növendékei, s elkezdődik valami, amit talán szabadságnak lehet nevezni. Egy mástörvényű, mások által felállított törvényszerűségből átléptek abba a valóságba, amit öntörvényűségnek nevezünk. Régebben, egy egyházi iskola érettségiző osztálya a tablójának mottójául ezt a József Attila verssort választotta: „Az én vezérem bensőmből vezérel.”  Amikor megkérdezte az osztályfőnökük, a vallástanár, hogy miért ezt választották, azt felelték: azért, mert ha elballagtunk innen és leérettségiztünk, már nem parancsol nekünk senki! Jaj, de kedves ez az illúzió! Jaj de jó hinni, hogy éppen ez kezdődik a ballagással, ez fog megtörténni, bejövet még az igazgató úr, a tanárok rendezik a sorokat, a kimenet is szép lesz az ünnepség kedvéért, de aztán: „az én vezérem bensőmből vezérel!” A valóság azonban az, hogy nem ez történik meg. Nem jut az ember mástörvényűségből öntörvényűségbe, nem kerül kényszerűségből szabadságba! Ennél sokkal nagyobb és igazabb dolog történik: felnőtté lehettek! S felnőtté lenni azt jelenti, hogy immár szívvel és ésszel tudjátok, hogy mindaz, amit eddig kaptatok, amit eddig szerzetetek, tapasztaltatok, beépült az életetekbe, ott van veletek, nem kell magatok mögött hagyni, sőt hálás szívvel elmondhatjátok: örülök annak, hogy a szüleim, a családom mindent megtettek, hogy ide járjak, mindent megtettek és segítettek ebben. Örülök és hálás vagyok, hogy a tanáraim nemcsak leadták  az anyagot, hanem velem is törődtek és neveltek. S amit kaptam, amit szereztem és tapasztaltam: az enyém. Ezt jelenti felnőtté válni. Amikor felnőttként, felelősen rendelkezni tudsz azzal, amit kaptál, megszereztél, megtapasztaltál – nos errefelé ballagunk most.
S vajon mit  kaphattatok azon évek alatt, amíg a Lónyay utcai Református Gimnázium  növendékei voltatok? Három tényezőt szeretnék a sok közül felemlíteni. S meglehet ez a három szó, három kifejezés nem fogja össze mindazt, amit kaphattatok, de talán a lényegre mégis ráutal.
Megkaphattátok az ismeretek világához való bevezetést. Ismereteket kaphattatok. Megkaphattátok azt a tapasztalást, hogy a rendezett élet a méltó és jó élet. S végül ebben az iskolában, a Lónyay utcai Református gimnáziumban megkaphattátok a hit nagyszerű csodáit is.
Szeretnék először néhány szót szólni az ismeretek világáról. Tudósok mondják, s valószínű ti is sejtitek már, hogy  miközben az ember lét-állapota szinte-szinte mindig csak ugyanabban a helyzetben van, szinte alig változik,  aközben az, amit ismerünk, amit tudhatunk, ami tudományként előadható, exponenciálisan növekszik. Az a tudásmennyiség, amivel a 100 évvel ezelőtti ember bírt, csak töredéke a mostaninak. Megfordítva: amit 100 évvel ezelőtt tudtak a világról, mára sokszorosára, többszörösére növekedett. Az iskola arra vállalkozik, arra teszi fel a tétet, hogy ebből a tudásmennyiségből átadja azt, ami hasznotokra, javatokra válik, aminek a segítségével el lehet igazodni, alkalmassá és késszé tesz benneteket arra, hogy további ismereteket ragasszatok a már meglevőkhöz. De talán mégis éreztétek, bizony olykor szívszorongva, hogy nem lehet mindent megtanulni, nem lehet mindent átadni, nem lehet földrajz órán, biológia órán, matematika órán, történelem órán a rendelkezésre álló ismeretek teljességét elsajátítani. Akkor voltak bölcsek és ügyesek a tanáraitok, ha megízleltették veletek, hogy tudni jó, a dolgokat ismerni jó, tanulni jó dolog. Mert ismeretet szerezni eleve hozzátartozik az emberi léthez. Hadd oszlassam hát az első nagy illúziót, ami a ballagáshoz és érettségihez fűződik: eddig tanulni kellett, most már nem kell tanulni, eddig gyömöszölni kellett, akár tölcsérrel is a fejetekbe a tudományt, most már nem kell. Éppen fordítva: ami eddig volt, az csak előiskola volt. Ami eddig történt, amit eddig megtanulhattatok, az csak bevezetés volt a tudományok végtelenébe, az ismeretek végtelenébe.
Másodsoron talán azt is megtapasztaltátok, hogy az ismeret csak akkor ér valamit igazán, akkor lesz több száraz adatmennyiségnél, akkor lesz több mint puszta tárház, üres lexika, ha az ismeret lelkiismeretté válik. Hogyha mindaz, amit tudtok, amit megismertetek, nem marad meg absztraktum, hanem áthatja a szíveteket és a gondolkozásotokat, akkor ezek bennetek úgy rendeződnek el, és úgy rendeznek titeket is, hogy lelkiismeretes emberek lesztek.  Különös súlya van ennek ennek a modern korban, hadd emlékeztesselek benneteket erre. Lehet, hogy 150, 200, 500 évvel ezelőtt  az ismeretre vágyó ember még boldogan hihette, hogy minél többet tud, minél többet ismer meg a világból, minél nagyobb tudásmennyiség áll a rendelkezésre, annál boldogabb lesz. És ebben van is valami igazság. Nagy dolog fölfedezni egy betegség kórokozóját, nagy dolog ismerni és tudni a világ elrendezését, nagy dolog, ha az ember  olyan lehetőségekhez, eszközökhöz jut a tudása által, melyek révén az életét boldogabbá és teljesebbé teheti. Azonban, sajnos, különösen a nyugati civilizációban ez az ismeret nem lett lelkiismeretté. Rosszra használtuk, amit tudtunk,  Az vagy rosszul használtuk, amit tudtunk, s olyan helyzetbe hoztuk a világot,  hogy már-már végzetesen veszélyeztetett lett.  Legyetek a tudásban, az ismeretben lelkiismeretes emberek.
De a lelkiismeret csak akkor boldog,  ha Krisztusba vetett hitre épül. Erről szól a felolvasott ige.  Tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül. Hiába az ismeret, hiába a lelkiismeret, ha magukban állnak, önmagukra néznek, hiába mindez, ha nem a Jézus Krisztusba vetett hitben gyökereznek. Megfordított értelemben is: hisszük és tudjuk, hogy az ember csak akkor tudja boldogan felfedezni és megismerni és tanulni a világot, ha ebben a hite készteti. A középkor egyik nagy tudósa, Canterbury Anselmus mondta: a hit ismeretet keres. A hit keresi az ismeretet. Arra kérlek benneteket, ballagó diákok, gondoljátok ezt végig. Most valóban a felnőtté válás, az érett emberség küszöbére léptek. De ez kevés. Amikor az ember a hit boldog állapotába jut, minden megfordul benne, és az veszi észre magán: hitem késztet arra, hogy minél többet megismerjek – nem a szüleim, nem az iskola, nem a pályaválasztás kényszere, nem a továbbtanulás lehetősége – a hitem késztet megismerni, sőt a hitem kényszerít arra, hogy tanuljak, mert a hit keresi a megértést. Milyen ez a világ, miből van ez a világ, miért van ez a világ? Hol van a helyem ebben a világban?  A boldog hit, hogy én Jézus Krisztusé vagyok, Jézus Krisztus gyermeke vagyok, nos, ez a hit késztet arra, hogy törekedjem megismerni.  Ugyanakkor ez a hit készteti az embert arra is, hogy lelkiismerete nagy kérdéseit is odavigye Jézus Krisztus elé. Milyen ember vagyok én? Milyen ember leszek?  Vajon, most boldogabb leszek, ha elengedem a gimnázium kilincsét? Boldog emberek vagytok? Mind mond a lelkiismeretetek, milyen a másik emberhez való viszonyotok, és a világ és az erkölcs törvényszerűségei között való eligazodásotok boldog eligazodás? Reménykedő, bizakodó, szeretetteljes állapot? Tudjuk, akiknek élete és hite Jézus Krisztusban horgonyoz, akinek lelkiismerete a Jézus Krisztus megszabadító kegyelméből táplálkozik, azok boldog lelkiismeretű emberek. Mert ahogy az apostol mondja: tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg. Vagy ahogy más értelemben mondja az apostol, de ugyanerre vonatkoztatva: tudjuk, hogy az ember hitből él. *****
A felnőtt életetek, ha felnőtté lesztek, az szívünk minden imádsága, hisszük, ez az iskola ezt is munkálta bennetek, hogy Jézus Krisztusba vetett hitű emberek legyetek.  Mert akkor megoldódik az emberi élet egyik legnagyobb talánya, föloldhatatlannak tűnő dilemmája, hogyan is legyen. Legyünk azok valóban, amit minden ballagás, ígér, sejtet, amivel kecsegtet, véget ér az életünk más törvényűsége, és öntörvényű emberek leszünk. Véget ér, hogy mások parancsolnak nekünk, most már csak mi parancsolunk önmagunknak. Véget ér, hogy mások állítsák fel a regulát, most már mi szabjuk meg saját életünk rendjét, átérzitek, ez egy hamis dilemma. Érzitek azt, hogy oly mindegy ha más szabja a törvényt, vagy én szabom saját magamnak, olyan mindegy, ha a magam regulája szerint élek, vagy a más regulájához  igyekszem alkalmazkodni, mert ezek a törvények csak az ember törvényei. Törékeny emberé, a vétkezni hajlamos emberé,  a gyarló emberé, a másikkal konfrontálódó emberé, azé az emberé, akiről az apostol oly meggyőző erővel írja: Isten megigazító kegyelmére szorul. A hitben történik meg az a csoda, hogy az ember Isten  törvényivé válik. Mi az Isten törvénye? Az Isten törvénye annak a beöltése és valóra váltása, amiért az Isten teremtett benneteket. Isten arra teremtette az embert,  hogy tökéletes igazságban és szentségben élvén Teremtőjét dicsőítse és magasztalja.  Az Isten azért teremtett benneteket, hogy szépek legyetek. Az Isten azért teremtett benneteket, hogy bölcsek legyetek, azért alkotott benneteket, hogy  életetek az Isten dicsőségét tükrözze. Nagyon prózaian és egyszerűen így lehetne ezt megfogalmazni: az Isten azért teremtett benneteket, hogy megértsétek és megízleljétek: jó dolog élni, érdemes élni.  Amíg az ember a maga törvénye meg a másik törvénye őröl benneteket, amíg ezeknek a konfliktusaiban kell élnetek, addig nem tudtok boldogok lenni. Addig nem tudjátok megízlelni, hogy érdemes élni. Addig csak taktikázik az ember, addig csak keresi az utat az ember, merre könnyebb, merre egyszerűbb. Hit által jut oda az ember: de hiszen nekem van Teremtőm, nekem van Gondviselőm, nekem van Megváltó és Megtartó Uram. Ez a hit köt össze vele engem.
Szeretett ballagó Diákok! Szeretett Gyülekezet!
A ballagás, ahogyan ezt a magyar szó is kifejezi, mégiscsak valami elválás.  Még egyszer komótosan, nyugodtan, szépen végig lehet menni, végig lehet ballagni azokon a helyeken, színtereken, ahol annyi évet eltöltöttetek.  De a szóban van valami szomorú is. Ballagás, amikor ballag az ember, amikor baktat az ember, amikor bandukol az ember, akkor egy kicsit lehajtja a fejét, itt elválás is történik. Valami befejeződik, valami megszakad, valami véget ér. De vajon az ismeret, amit kaptatok, ott marad-e az iskola padokban? Ti elmentek,  az ismeret ott marad a szertárban? Vajon a lelkiismeret, amit megízleltetek, amiért annyiszor megküzdöttetek kisebb-nagyobb drámákban, feszültségekben, ott marad-e a szív belsejében, a vallomásokban, a megnyilatkozásokban ott benn, az iskolában?  És vajon a hit, aminek első sorban mégiscsak a szívetekhez van köze az is itt marad a szívetekkel együtt? Azt hiszem, nem. Hiszem és remélem is, hogy úgy váltok felnőtté, hogy boldog és hálás örömmel fedezitek föl: de hiszen ebben az iskolában szerettek bennünket, tanítottak minket, neveltek minket, és bizonyságot tettek nekünk. Tanítottak minket minden hasznos ismeretre. Neveltek minden igaz lelkiismeretességre, tisztességre és becsületre. És hirdették nekünk a csodálatos evangéliumot, a hit teljességét, mely a Jézus Krisztusban való hit. Nevezetesen: tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül. Ámen.