Bogárdi Szabó István Dr.

„Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt Jézushoz: Boldog az, aki Isten országának vendége.  Ő pedig a következőképpen válaszolt: Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg.  A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van!  De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Kérlek, ments ki engem!  Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat! A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” (Lukács 14,15-23)
Gyászoló Család, gyászoló gyülekezet!
Ma a bibliaolvasó kalauzban Máté evangéliumából olvastuk Jézusnak ezt a példázatát.
Én, most Csanády Dániel szellemi karakteréhez igazodva, a Lukács evangéliumában olvasható párhuzamos példázatot olvastam. Illik ez hozzá, aki bár a filozófia mestere volt, annak mindig a gyakorlatias dimenziójában mozgott, és folyton alternatívákat keresett – mert az igazság kutatása, de legfőképpen gyakorlata mindig ilyen. Igen, ahogy Lukács evangélistánál olvassuk most a példázatot, csak még erősebben megráz bennünket, hogy miképpen is világítja meg Jézus a  szép mondást: „Boldog az, aki Isten országának vendége.”
A szegények, a nyomorékok, a sánták és a vakok, az utakról és a kerítések mellől összegyűjtöttek – ők az Isten Országának vendégei, ők a boldogok!
Mintha Jézus azt mondaná, hogy ami nekünk fontos, ami számít, aminek súlya van – amiért megharcolunk és amit eredményként tartunk számon, ami a sikeres élet bizonyítéka, az ebben az isteni boldogságban semmiféle súllyal nem esik latba. Nem jelentségük a végső kérdéseknél. Sőt, mondhatjuk így is: amit áldásnak tartunk, amire Isten áldását kérjük: a munka, a család, a gyarapodás, az egész élet, amit életnek tartunk – ez sem számít, ahhoz képest, hogy a boldog lelkek asztalához ülhessünk, hogy Isten országának polgárai lehessünk, hogy Isten örömében részesedhessünk.
De nem azért nem számít ezek közül semmi, mert a halál eltörli. Így is felfoghatnánk, tudom. De éppen Csanády Dániel gondolatait idézhetjük itt, mert jól látta ő, hogy ez az okoskodás csak zsákutca. Nem volt sztoikus. Nem gondolta sosem, hogy amit elveszíthetünk az életben, azért nem kár. Nem hitte, hogy ne kéne fáljalnunk, hogy a műveltségünk és a tudásunk adott helyzetekben semmit sem ér, vagy hogy a családunk egy pillanat alatt összeomlik, vagy hogy a barátságok szétzilálódnak, vagy hogy a tartásunk lehetetlenné válik. Nem érvelt úgy, hogy amit elveszíthetünk, az csak evilág bölcsessége szerint eleve mulandó, ne fájjon hát, hordozd méltósággal, csak tűrd balsorsod minden nyílát és nyűgét! Mert, úgymond, a múlandóért végső soron nem érdemes küzdeni -, s ha nem később, hát majd a halál szele felragadja, elragadja és a múlandóság csűreibe gyűjti. Ebben sem vigasztalás, sem boldogság nincsen, csak ijesztő beletörődés.
Jézus példázata mást mutat meg: az Isten országa az igazi élet! És az igazi élet, amit éppen Krisztus feltámadása mutat meg nekünk, tehát az igazi élet az, amiért az egész sorsunk, egész pályafutásunk, a karrierünk, a megtiszteltetéseink, a terveink, mind-mind nem nyomnak a latban, sőt éppenséggel ezekről is le kell mondanunk a végső meghatározottság érdekében. Nem halál vesz el tőlünk mindent, hanem az igazi életért engedjük el a mulandót! Eckhart mester, a középkor legtitokzatosabb prédikátora egyszer így kiáltott fel: Istenem, szabadíts meg Istentől..., vagyis minden képzettől, minden elvárástól, minden jól elrendezett kegyes okoskodástól! Szabadíts meg az isteneimtől, hogy Téged magadat, aki öröktől vagy, megtaláljalak. Most így alkalmazhatjuk: Istenem, szabadítsd meg mindentől, amit olya nagy gonddal az áldások közé számítunk, amire számítunk, ami nekünk számít, amit Tőled számon kérünk, hogy boldog vendége lehessek országodnak!
Pál apostol azt mondja: Isten szerelmétől sem élet, sem halál nem választ el. Megfordítva, ha Isten szerelme nem tör át az életünkön, akkor az életünk is elválaszthat tőle, ha Isten szerelme nem tör át a halálunkon, akkor a halálunk is elválaszthat tőle.
Tehát mi az Isten országa miatt, és amiatt, hogy Istennél boldogok legyünk – lehetünk amúgy akár szegények, nyomorékok, sánták és vakok. És jöhetünk utakról és  kerítések mellől (ahonnan a példázatbeli király egybegyűjteti a lakodalmi népet) -, ha Istennél vagyunk, boldogok vagyunk. Lehetünk tehát bárkik, akárkik, jöhetünk akárhonnan, és meglehet, nincsen érvünk, nem nem kumuláltunk áldásokat, nincsen a kezünkben előre rögzített garancia, csak átmegyünk az életen és halálon, az életnek  és halálnak a kockázatán, hogy elszakítanak Istentől, - de mégis, ha hozzá megyünk, úgy megyünk, mint akik elfogadták, hogy maga Isten vállalta magára érettünk az élet és halál kockázatát Krisztusban – Krisztus halálában és feltámadásában. Ezért nem szakít el Istentől sem élet, sem halál. Csanády Dánielt csak mitőlünk választhatja el a halál. Csak minket választhat el tőle a halál.
Ám Istennél van, hisszük. Mert nem vitt el magával biztosítékot, érdemet, nevére írt áldást. Krisztus volt számára a biztosíték, csakis Krisztus érdemében bízott. És Krisztus írta be a nevét az Élet könyvébe. Boldog, aki vendég az Istennek országában. Ámen

„Ekkor feleltek neki némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni te tőled. Ő pedig felelvén, ezt mondta nékik: Ez a gonosz és hűtlen nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel neki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé, nagyobb van itt Jónásnál.” Máté evangéliuma 12,39-41
Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!
Jézus mindig következetesen töri föl azt az erős védelmi vonalat, amelyet a gyászunkból emelünk a szomorúságunk és a végső kétségbeesés közé. Mi vigasztalást keresünk, Krisztus ígéretet ad. Nekünk elég lenne tudni, hogy talán begyógyulnak a sebeink, és talán megtanuljuk elhordozni az elhordozhatatlant, és kizárni a halál rettenetét. Ő azonban átvezet minket a halál árnyéka völgyén is.  Kegyelemből teszi ezt, éspedig azért, hogy mi az összes gyengeségünkkel, a múlandóságunk tartós terhével tudjunk hozzá menni, és ne csak azzal a rettentő panasszal, hogy elvesztettünk egy nagy harcot, mert elvesztettünk egy hitvest, édesapát, testvért, fiút, igaz rokont, jó barátot, nagyszerű tanárt, elvesztettünk egy embert. Mindig egészen, önmagunkkal szükséges Istenhez jönnünk, de most különösen is, MERT MINDEN HALÁLBA BELE VAN FOGLALVA A MAGUNK HALÁLA IS. Nemcsak vesztesek vagyunk, hanem halandók. Nemcsak egy élet végét siratjuk el, hanem a magunk végességét is. Ebben a fájdalomban vigasztal most minket a Jézus szava. A próféta sorsa jel: a halálos örvényből kimentett Jónás előkép, a Jézus feltámadására mutató jel, és egyben a mi feltámadásunk ígérete is.
Krisztus kettős tükröt tart ehhez elénk, mindkettő, torzítás nélkül mutatja az igazságot. De helyesebb azt mondani, hogy ez a két tükör együtt mutatja meg a teljes valóságot. S most, a búcsúzás kényszerű óráján is belenézhetünk mindkettőbe, hogy megtaláljuk a reménységünk szilárd alapját.
1. Először is, Krisztus a végességünket mutatja meg, mielőtt a Jónás jeléről szólna. És, bár keményen szól, legkevésbé kioktat. Értsük ezt meg! Hitetlen nemzetség vagyunk, mondja, nincs kivétel; pedig mi csak kérni jöttünk hozzá. Jelet kérünk. És hogyisne akarnánk valami jelet, ami túlmutat a kemény tényeken?! Bibó István Dávid halála kettétörte mindazt, ami magától értetődően összetartozott. Ezután, férje nélkül, hogyan képzelje a hitves az életét? És a gyermekek az életüket az édesapa nélkül? A testvérek testvér nélkül? Az idős édesapa fia nélkül? Hogyan képzeljük az életünket valakinek az élete nélkül? Hogyan képzeljük az életet élet nélkül?
Mi is jelet akarunk (én is jelet akarok!), mert azt sem tudjuk, mi fáj most jobban? Az-e, amit Bibó István Dávid halálával elveszítettük: a karakterét, a humorát, a hűségét, az odaadását, a szerelmét és a szeretetét? Vagy annak elvesztése fáj-e jobban, ami ő élhetett és adhatott volna még? Vagy azt fájlaljuk, amit ő nem kaphat meg már az élettől? - kiteljesedő családot, menyeket, unokákat, a tisztességben való helytállást szépségét, az orcapíritó helyzetek feloldását, erkölcsi győzelmeket, a tanítás és láttatás örömét, a valót és az igazat megmutató fényképeket, a középkor szépséges templomait? Vagy ha semmi egyebet, csak a gyógyulását a halálos betegségből?  Hogyne kérnénk hát jeleket magától attól, aki így hív: „jöjjetek mindnyájan énhozzám, akik meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok nektek” (Máté 11,28). Ugyan, miért volnánk mi hitetlen nemzetség, ha hisszük a zsoltár buzdítását: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad!” (Zsoltár 55,23)?
De Jézusnak ez a fájdalmas minősítése nem só a sebekre, hanem közlése annak, hogy nekünk nem bizonyítékra, hanem Istenre van szükségünk.
2. És ezt mutatja meg a másik tükör is – ez a Jónás jele. Jónás próféta, miután kidobták a hajóból, a halálba zuhant, elnyelte a szörny, elveszett, a halálban volt. Aztán a cethal, Isten szavára kiadta őt, Jónás voltaképpen feltámadt. És ezzel új értelmet kapott a külde­tése is, de új értelmet kapott az egész élete – és az élet is, a mi életünk is általában új értelmet mutat, az igazi értelmet. Az a Jónás jele, hogy Isten könyörületes. Mutathatja ezt az irgalmat ezer más dolog is: szabadulás csapdahelyzetből, gyógyulás betegségből, vigasztaló erő a gyászban, baráti hűség a magányban, és a Jónás szabadulása is, aki ezt mondja magáról a halál gyomrában: „bezáródtak a föld závárjai felettem örökre.” (Jónás 2,7). De nem ez a Jónás jele, hanem azt, hogy Ninive, a nagy város a Jónás szavára megtért – megértve, hogy az egész életnek Istennel van dolga. S ezt még maga Jónás sem értette igazán, s nem is remélte egyáltalán. Annyit tudott, és mi is annyit tudunk csak, hogy Isten következetes, de azt még nem tudta, de nekünk már Krisztus mutatja, hogy Isten az életre nézve következetes. Irgalmában következetes. Az újjáteremtés művében következetes. A Jónás jele az, hogy a próféta szava: „te irgalmas és kegyelmes Isten vagy” (Jónás 4,2), még ha dühös vád is a látszólag következetlen Istennel szemben, valójában a kegyelmet mondja ki – a halállal szemben. „Az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában...” mondja Krisztus (Mt 12,40). S azután?  Azután feltámad.  Az imént azt mondtam, hogy minden halálba bele van foglalva a magunk halála is. Most, a Jónás jele azt mutatja meg, hogy A KRISZTUS FELTÁMADÁSÁBA BELE VAN FOGLALVA A MI ÉLETÜNK is, a mi új életünk, a feltámadásunk, az örök életünk is.  Első hallásra úgy érezhettük, hogy Krisztus elutasít minket, miközben jelet keresünk, mert vigasztalást keresünk a gyászban. Éppen ellenkezőleg, Krisztus az élet reményére hív meg minket. Mert Krisztus nemcsak a hitetlennek, hanem a hívőnek is a Jónás jelét adta, valóban: harmadnapon feltámadott, és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak (Kolossé 1,18), és Isten majd, Jézus által, ő vele együtt azokat is előhozza, akik elaludtak (1Thessz 4,14).  Ámen.

„Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk, akik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni. Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek. Minden ilyen dicsekedés gonosz.  Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.” Jakab levele 4,13-17
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egykor történt, újesztendei élményem ez: fiatal segédlelkészként a lelkészi hivatalban ültem két idősebb, meglett korú kollegával, az egyik a főnököm volt, a másik éppen látogatóban volt a gyülekezetben.  A főnököm a másik kolléga érkeztekor ezt mondta neki: egy pillanat, mindjárt befejezem az újévi körlevél diktálását. Nekem diktálta, és így fejezte be a levelet: „ha az Úr akarja és élünk, testvéri köszöntéssel...” Mire a másik kolléga közbevágott, és azt mondta, hogy: nem „ha az Úr akarja”, hanem ha az Úr akarándja... S jót kacagtak. Viccesen hangzik a fülünkbe a régies kifejezés. Pedig, ha kinyitjuk a régi Károlyi Bibliát, fölütjük Jakab levelénél, ott így találjuk: ha az Úr akarándja és élünk... Régies kifejezés, elkopott igealak, s mintha tényleg a múltnak kellene átadnunk, a tartalmát is! Ha az Úr akarja - Deo volente. Régen még mondták ezt az emberek, ma már nem mondják. Immár uralkodik az ateizmus, az emberek elidegenednek, elfordulnak a hittől. Nemcsak a forma, hanem, úgy tűnik,  a meghagyás is a múlt emléke. Sokan látták bizonnyal a Gyaloggalopp című híres vígjátékot, amelyben van egy jelenet, amikor Arthur király és lovagjai a Szent Grált keresik, és útközben egy varázslóval is találkoznak, aki régi módon beszél, valahogy így: akarándja, teendi, megcsinálandja. Afféle paródiája ez a régi, elmúlt világnak. Pedig az igei alak – akarándja - éppenséggel perfectum futurum. Vagyis a legkevésbé a múltról, hanem a jövő időről van itt szó. Azt fejezi ki függő módban, hogy valami megelőzi az eltervezett cselekvést. Ma ezt így mondjuk, például: ha eljössz, örülni fogok neked. De így is mondhatjuk: ha eljöttél, örülni fogok – ha eljövendsz, örülök. Ha tehát az Úr akarja – az Úr akarádja (perfectum futurum) - és mi még élünk, akkor... Tehát nem azt mondjuk ezzel, hogy ha az Úr akarni fogja, hanem azt, hogy ha az Úr eleve akarta. Pontosan így kellene mondanunk!  Ez Jakab intelme. Azt kellene mondanotok, hogy ha az Úr eleve akarta és mi még élünk, ím ezt vagy azt fogjuk majd cselekedni.  Ez az alapvető sorrend. Nem úgy van tehát, hogy megvan a szándékunk valamire, Isten pedig csatlakozhat hozzá, akarhatja Ő is. Nem úgy van tehát, hogy van egy tervem, valami jó gondolatom, kikövetkeztettem valamit a dolgok állásából, hogy mi a teendő, és ha majd az Úr is akarja, akkor ad hozzá erőt is, csupán el kell kérni, és ha az Úr is akarja, akkor ő majd elrendezi a körülményeket is, félreteszi az akadályokat is, hogy mi a lehető legkisebb erőfeszítéssel tudjuk megvalósítani a tervünket. Aztán észre sem vesszük, hogy ezzel a hibás fölfogásunkkal már a Példabeszédekben hallottakat is elcsavarjuk. Ott a 16. részben ezt olvassuk: „az ember elméje gondolja meg a maga útját, de az Úr igazgatja a járását.” (Péld 16,9) Csakhogy ha összefüggésében olvassuk a Példabeszédek könyvét, a 19. részben már ez találjuk: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úrnak tanácsa áll meg.” (Péld 19,21) Jakab arra int, hogy eltévedünk, mikor elcsavarjuk a lényeget. Helytelen úgy vélekedni, hogy ha én már tudom, mit kell tenni és jók a számításaim, akkor már csak az kell, hogy az Úr is akarja. Sőt, ebben a nagy elcsavarásban benne foglaltatik az egész emberi civilizáció zsákutcája. És emiatt nagy zajongás tölti be a világot, mert felháborodunk, ha nem így van. Vagy éppen néma csend tölt be mindent, mert megszeppenünk, hogy nem így van. Mit akar hát az Úr? Mit akar az Úr most, a járvány idején? Mit akar egyáltalán Isten? Milyen nehéz is ezt most kérdezni, hiszen éppen azzal telt el a mögöttünk levő esztendő (immár két esztendő), hogy hol felháborodottan kiabálunk: mit akar az Isten?  – vagy megszeppenve találgattuk: mit is akar Isten?
Úgy kell hát, kedves testvérek, a Jakab szavát értenünk, hogy: ha eleve akarta Isten... Vagyis egy előzetes akaratra figyelünk. Ez határozza meg az időnket. Nem a mi időszámlálásunk dönt. Mi ugyan sorba rakjuk az élet dolgait, rendet is rakunk köztük: előre vesszük a fontosat, a sokat ígérőt, hátra hagyjuk a kevésbé fontosat és a számunkra semmitmondót, és várjuk, hogy Isten belépjen ebbe a rendbe. Holott valójában Isten akarata határozza meg  a mi időnket is. Amit pedig Isten akar, az az örökkévalóságnak a része – nem a tegnapnak, a mának, meg a holnapnak valamely eleme. Amit Isten akar, az benne foglaltatik az Ő örökkévalóságában. És ha megvizsgáljuk, hogy mit akar Isten, azzal mi az örökkévalóságra nyitunk ajtót. Mondjuk ki bátran: nem félelmetes feltétel ez, hogy „ha az Úr öröktől akarta”, nem szívet összeszorító üzenete ez Jakab apostolnak, hogy „ha az Úr akarta”, hanem nagy kegyelem és nagy késztetés arra, hogy keressük Isten akaratát! Pál apostol azt mondja a Római levél 12. részében: elmétek megújulása által keressétek mi az Isten, kedves, jó és tökéletes akarata. (Róma 12,1-3)
Ez az igyekezetünk, másodsoron, mindenféle dicsekvésnek az elejét veszi. Jakab itt a jeruzsálemi gyülekezet némely tagját korholja, akik azt mondták: ma vagy holnap elmegyünk ebbe vagy abba a városba, ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk, nyereségre teszünk szert... Mintha éppen búcsúzkodtak volna. Jakab erre azt mondja: ne dicsekedjetek elbizakodottan!  Más fordítók ezt így adják vissza. ne dicsekedjetek kevélyen! De talán Kecskeméthy István, egykori kolozsvári bibliatudós fordította jól: ne dicsekedjetek nyeglén! Mi ez a nyegle beszéd? Itt egy sajátos görög szó van, amit nagyon ritkán olvasunk régi görög íróknál. Én most Platóntól idézek egy mondatot, az Állam című nagy munkájának a nyolcadik könyvéből. Itt azt mondja Platón, hogy a köztársaság ellenségei először nyegle beszéddel kiverik az emberek fejéből az erényeket, aztán nagy pompával, népes díszkísérettel felkoszorúzva, visszahozzák a kevélységet, fejetlenséget, pazarlást, szégyentelenséget, becéző elnevezésekkel dicsőítve, amennyiben is a kevélységet jó nevelésnek, a fejetlenséget szabadságnak, a pazarlást nagyvonalúságnak, a szégyentelenséget bátorságnak nevezzük. Azt hihetnénk, hogy George Orwell találta ki a hírhedt Double Speak-et, a kettős beszédet! De lám, már Platón is leírja, miképpen működik ez. De még Ézsaiás prófétát is idézhetnénk, aki azt mondja az egyik panaszában: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé! Jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak, és eszesek önmaguk előtt!” (Ézsaiás 5,20-21)
Figyeljünk oda, testvérek! Ugyan, mire menne egy reklámszakember a kereskedelemben a kettős beszéd nélkül. S fordítva, ugyan kacagnánk-e egy komédián, ha nem következnének be humoros félreértések, mert az egyik ezt mondja, a másik meg úgy gondolja, és éppen azt gondolja, hogy amaz is ezt gondolja? És megint fordítva, idén választások lesznek, hát nem árt a politikára sem odafigyelni arra, amit Platón mondotta, hogy netán nyegle beszéddel verik ki az emberek fejéből az erényeket, a kevélységet pedig jó nevelésnek, a fejetlenséget szabadságnak, a pazarlást nagyvonalúságnak, a szégyentelenséget bátorságnak nevezve?
Jakab segít odafigyelni és nem eltévedni. Figyeljünk hát, hogy mit mond. Jakab azt mondja, hogy van egy hibás viszonyítás, és van egy helyes viszonyítás, és ez pontosan idevág ennek az esztendőnek az első napjára.
Van tehát rosszféle viszonyítás. Így adja vissza Jakab: nosza, immár ti, akik ezt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk a városba és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereségre teszünk szert. Egy nap, míg elmegyünk abba a városba és ott töltünk egy évet. Egy nap befektetés, egy nap cuccolás, hogy a görög szót idézzem, ami itt szerepel: egy nap kirakodóvásárt rendezünk, elvisszük a portékákat a vásározóhelyre,  az empóriumra (így nevezték régen), ott egy esztendeig kínálgatjuk a portékánkat és nyereségre teszünk szert. De sokszorosan hibás ez a számítás – egy nap, egy év, vagyis egy esztendőre prolongált egy nap – , hiszen azt sem tudod, mit hoz a holnapi nap. Az élet puszta pára, ahogyan a zsoltáros mondja, mikor Isten elé áll és nagy kegyelmet kér Tőle. Megengesztelődést, vétkek alóli föloldozást, az élete megáldását kéri, és ezt mondja alázatosan: Uram, jelentsd meg napjaim mértékét és mutasd meg, hogy milyen múlandó vagyok. Tégy engem alázatossá, ímé, arasznyivá tetted napjaidat, és az én életem, te előtted semmi. (Zsoltár 39,5-6) Jakab pedig így mondja: olyan az ember élete, mint a pára, amely rövid ideig látszik, aztán eltűnik. Tegnapelőtt, emlékszünk, 20 méterre se láttunk el a ködben, most pedig ragyog a nap. Ilyen az emberi élet - mondja Jakab.
De egy másik szót is hallunk itt, amikor azt mondja Jakab: elmegyünk, ott töltünk egy esztendőt, kalmárkodunk és nyerünk. Nyerünk. Mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, lelkében pedig kárt vall, mondja Krisztus (Máté 8,36), és ott ugyanez a szó van, mint itt: nyerek, eredménnyel kalkuláltam, jól számoltam, jól jött ki a lépés, haszonnal adtam-vettem el, nagy lett a hozam, megérte a befektetés –, mit ér, ha az ember az egész világot odakereskedi önmagához, odaszerzi önmagához? Megnyeri azt, amire jól kalkulált, de ha a lelkében kárt vall? Pál pedig ezt mondja a Filippi levélben: Krisztusért mindent veszni hagytam, az egész világot szemétnek és kárnak ítéltem, csakhogy őt megnyerjem (Filippi 3,7-8).
Innen kezdődik a jó viszonyítás, amiről Jakab is szól, mert ez a tűnő pára, ez a rövidéltű valaki, az ember, aki nem tudja, mit hoz a holnap, lám, Isten kegyelmében felemeltetik. Isten feltárva előtte akaratát,  megnyitja előtte az örökkévalót és megáldja. Mindent veszni hagytam – mondja Pál –, csakhogy őt, Krisztust megnyerjem. Itt van a jó viszonyítás: szabad és kell kérdeznünk, mit akar Isten? Erre pedig Jakab nagyon egyszerű, világos és tiszta feleletet mond. Isten azt akarja, hogy cselekedd a jót! Ezt unjuk már, ugye? Cselekedd a jót, tedd a jót, légy jó! - de unjuk már ezt a beszédet! Mi jó van ebben? Mi haszon van ebben? Mi jól jön ki ebből? Még év elején is méltatlankodunk ezen, annyira unjuk. De kérdezzük csak mégis: mit akar Isten? Cselekedd a jót - mondja Jakab –, ezt akarja Isten. Így zárja az intelmét: aki tehát tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.
Ha ez megfontolod, akkor kezded el megérteni, megízlelni, megtapasztalni, átélni, hogy mit akar az Isten. Ha elkezded cselekedni a jót, ha átadod magadat a jó cselekvésének, akkor érted meg, hogy nem valami rettenetes mondat ez: ha az Úr akarja és élünk, ha az Úr akarta, ha az Úr eleve akarja és élünk, akkor elmegyünk és ezt és azt tesszük. Ez a „ha” nem korlátozó megállapítás, amin vagy felháborodunk, vagy elcsüggedünk, mert beleütközik a saját akaratunkba. Az Úr eleve és öröktől akarja a jót!  
A két apostolt, Pált és Jakabot össze szokták ugrasztani annak kapcsán, hogy Pál a Galata levélben kihegyezi az üdvözítés rendjét: nem cselekedetekből, hanem hit által nyerünk igazságot Isten előtt. Aki a törvény cselekedeteiből akar megigazulni, az kiesett a kegyelemből (Gal 5,4), mert hit által kapjuk meg Istentől a feloldozás nagy kegyelmét. Jakab meg azt mondja, itt korábban a levelében: mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből, mert nincsen hit cselekedetek nélkül (Jakab 2,18). Aztán az okos teológusok, a nagy Pált és a nagy Jakabot összeugrasztják, és nagy elmegyötrésekbe kezdenek, hogyan is gondolták ők ezt. Pedig Pál is azt mondja, éppen az idézet Galata levélben: amíg időnk van, tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel (Galata 6,10). Amíg időnk van, vagyis amíg az Úr akarja. Hadd fordítsam most így Jakab igéjét: az Úr pedig öröktől akarja, hogy a jót cselekedd. Nosza immár ti, akik ezt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk ama városba és ott töltünk egy esztendőt és kalmárkodunk és nyerünk. Nosza, kedves testvérek, akik azt mondjátok: immár benne is vagyunk az új esztendőben, 365 napunk van benne, s eltöltünk egy évet, teszünk ezt, teszünk azt, és nyerünk ezt és azt! Azt kell mondanunk, testvérek, hogy: ha az Úr eleve akarja, és amíg az Úr akarja... Az Úr pedig öröktől akarja, hogy cselekedjük a jót. Új esztendő, új nap? Inkább új szív, új élet! Inkább az elme, a gondolkodás, a lélek, az egész élet megújulása, Isten szent, jó és tökéletes akarata megvizsgálásában.
Ezt kell hát mondanunk: ha az Úr akarja, és élünk, ím, ezt vagy amazt fogjuk cselekedni. De nem is ezt, nem is amazt, hanem a jót Isten szent törvénye szerint új szívvel az új életben. Ámen.

Ünneplő gyülekezet! Szép református szokás szerint a Biblia-olvasó kalauz mai napra kijelölt igéjét olvastam. A napi igét. Az is jó szokás, meg kell hagynom, hogy ezt a tény az igehirdető a prédikáció elején rögvest tudtára adja a gyülekezetnek. Mint a magasugró, mielőtt nekifutna (mit ne mondjak: nekiugrana) jelzi, hogy mi fog történni: prédikálni fog, márpedig textus nélkül nincs igehirdetés. És máris értjük, azért is jó szokás a napi igét olvasni, mert az igehirdető nyomban közösségbe lép mindazokkal, akik már ma hajnalban, kora reggel olvasták Pál apostoltól ezt a szép bizonyságot, a napi igét, és azt a szívükben idehozták. Együtt olvassuk még egyszer, immár közösségben. Sőt ez a közösség nagyobb is, mint a templomi gyülekezet, mert olvasták ezt az igét azok is, akik ma imádságban vannak itt velünk, reformátusok szerte a Kárpát-medencében (sőt, tudok evangélikusról is, aki így olvassa nap mint nap Bibliát). És mivel a Bibliát olvassuk, itt vannak azok is, akik ugyan nem ma, de olvasták már ezt az igét a kegyelem titkáról – és ki ne olvasta volna, hiszen minden kegyelem.
Erőm erőtlenség által végeztetik el – mondja a mai ige. Mikor bő három éve, egy januári hajnalon, a tűz másnapján Veres Sándor főgondnok úrral az összeégett kollégium udvarán dideregtünk-toporogtunk, és egymástól sem mertük kérdezni, vajon elég lesz-e a harmadik emeletet visszabontani, vagy talán azt sem kell? –, hiszen tudtuk, hogy az efféle kérdés önáltatás, le kell itt bontani mindent, de akkor miből építjük újra? (ugyan, hogy miből építünk? – miből bontunk egyáltalán?); nos, ekkor bejött mellénk a sirató-térbe miniszterelnök úr, akivel megnéztük együtt a szétégett épületet, s ő kitekintve egy kormos ablakon a csúfondáros térre, és azt mondta: „akkor ezt újraépítjük, sőt, ide újat építünk! Segíteni fogunk!” Még aznap délután a Károli egyetem szenátusa tartott válságülést: nyilatkozzon a püspök, hogyan tovább? Mi lesz a tanítással, a diákokkal? Mire odaértem, már testvéregyházak püspökei és más egyetemek rektorai hívtak sorra telefonon, s ajánlották fel intézményeik férőhelyeit a fedél nélkül maradt diákjaink számára, mintegy folytatva azt a segítséget, amit a Boldogasszony nővérek és az akkori, nagylelkű ferencvárosi önkormányzat adott a tűz éjszakáján. És mire a kollégium-lakók a rákövetkező héten számba vehették, hogy mijük semmisült meg a tűzben, addigra már annyi adomány érkezett szerte az országból, hogy többszörös bőséggel kipótolt mindent. Mintha a kenyérszaporítás csodáját éltük volna át. Erőtlenség által végeztetik el az erő. Ismerjük ezt a titkot mindannyian. És ezt a szent ismeretet be tudjuk kötni ezer más megtapasztalásba, mert ez is része a sorsközösségünknek, ámbár mi magyarok ezt szemérmesen el szoktunk rejteni egymás és magunk elől is, hogy aztán csak valami nagy kényszer nyomán engedjük feltárulni – például, amikor tétovaságunk közepette megnyitja nekünk valaki az utat, csüggedésben reményt alapoz számunkra, gyászban mellettünk marad vigasztalni, erőtlenségben erőt ad. Elég a kegyelem. Ezért, azt hiszem, sokan, mikor felolvastam ezt az igét, a végét hallván magukban máris Áment mondtak – hogy nem is kell ehhez semmit hozzáfűzni, az ige már el is prédikálta a magát. Ámen! Mindannyian értjük az apostol szavát – az én erőm erőtlenség által jut célba! Ámen! A prédikátor lejöhet a szószékről, kerekedjünk tovább a hálaadásban!
De még adjatok néhány percet, mert meg kell osztanom veletek azt is, amit én értettem meg az Igéből. És ez nem feltétlenül közös tudás, de igehirdetői felelősség, köteles vagyok bizonyságot tenni. Régi szép református szokás az is, hogy amikor egy lelkipásztor nyugdíjba készül, szépen elrendez mindent a gyülekezetében az utódja számára. A templomot felújíttatja, a lelkészlakot rendbe teszi, valami pénzmagot gyűjt, hogy az új lelkipásztor ne ezekkel a gondokkal kezdje a szolgálatát. Jobbára így van ez az egyházkormányzattal is, a matériához hozzákapcsolva a szellemi-erkölcsi dimenziót is. Márpedig én 2019 elején megkezdtem volna a készülődést tisztesen kibúcsúzni, az utódoknak könnyebb helyzetet hagyni, mint mondjuk, amit én találtam a szolgálatom kezdetén. És volt is tény elegendő, hogy szép albumba kötve adjam át az eredményeket, a szép egyetemi épületeket, az új templomokat, az iskolákat, óvodákat. Még a Ráday utcai székházat is terveztük kicsinosítani egy kicsit, amúgy puritán módra. Egyszóval, ez volt a távlat: minden szép lesz. S persze, leginkább, szellemi értelemben nem marad utánam zűrzavar, nem kell majd kioktató újságnyilatkozatokban üzengetnem az utódomnak – ami, persze, önáltatlás, mert hamis aggodalommal aligha lehet letorkolni önnön lelkiismeretünket, ha elrendezetlen életünk miatt gyötör. Távol legyen! Az apostollal szólva, volt volna mivel dicsekednem. Aztán egyetlen este alatt elégett az öndicséret összes cikornyás himnusza. S megmaradtam, ahogy a próféta mondja, mint valami tűzből kikapott üszög. Jóbbal szólva: pernye-ember lett belőlem. Mit adok én át? Az utódnak meghagyott bizalom és döntési szabadság – ez rendben van (amúgy is szuverén ő), de lám a tégla, a cserép, a vas és a kő, mégiscsak a mélybe ránt?! Irigyeljem netán azt, aki csillogó épületben tollászkodhat leköszönt egyházkormányzóként és annyira örül neki, hogy megköszönni is elfelejtette? Miért vette el Isten a dicsekedést tőlem, és miért nem vette el a tövist az én testemből? – kérdezhettem Pállal együtt. Azért, hogy egyedül a kegyelem maradjon az életed forrása. Így lett ez a mai napi ige a számomra mindennapi Ige. Boldog megtapasztalás lett, amit Jézus a tanítványainak mondott egy heves vitatkozásuk végén: „Mit tanakodtok magatok között, kicsinyhitűek, hogy kenyeret nem hoztatok magatokkal?! Mégsem értitek, nem is emlékeztek az ötezernek öt kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg? Sem a négyezernek hét kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg?” (Máté 16,8). Elég neked is, Szabó István, az én kegyelmem, mert erőm erőtlenség által végeztetik el. Ez lett az én mindennapi igém. S kívánom legyen a számotokra is az.
S végül, Szent Ágostonnal szólva, még beszélnem kell arról is, amiről tudom, hogy nem tudom, csak azt értem, hogy nem értem. Figyeljétek meg még egyszer az igét. Pál voltaképpen engesztelő levelet ír a korinthusiaknak, akiket megbántott, mert megrángatta őket, mert emlékeztette őket, hogy „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Miért bántódtak meg ezen? Például azért, mert ez kizökkentette őket a torzsalkodásaik komfortzónájából, hogy mégis ki az erősebb közülük, sőt, ki beszéli már az angyalok nyelvét is, és az apostolok közül is kit érdemes követni? (Egy egész életet el lehet tölteni ezzel.) Pál ellenben értésre adta: Krisztus gyermekének nem elbűvölőnek kell lennie (hogy kedvesen fölébe-kerekedjen a másiknak, s legyen mondjuk asszertív és gyűjtögesse a vótumokat), nem, a Krisztus gyermeke nem elbűvölő, vagy éppen lenyűgöző, hanem áldott. Mert az áldás kegyelemből van – az egész élet kegyelemből van. S figyeljük csak a szavakat! Miközben a magam kapcsán mondom: erőm erőtlenség által végeztetik el, aközben már nem magamról beszélek, hanem idézem a szavakat: nekem mondta és mondja most is az az Úr: elég neked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által ér célba. Krisztus nem az én erőmről beszél, hanem a saját isteni erejéről. Másképpen szólva, ha az én erőmről lenne szó, akkor a gyengeségem csak megjátszás lenne, efféle mennyei „gazdálkodj okosan”, miszerint, ha gyengének mutatom magamat, Isten majd átad (vagy kölcsönad) valami erőt, s így leszek erős. A Krisztus ereje csak akkor vesz lakozást bennem, ha erőtlen vagyok és maradok is – önmagamban folyton. A régiek szerint az Úr voltaképpen a Szentlélekről beszél itt. Az én erőm, mondja, (az erő, a szeretet és józanság Lelke) a te erőtlenségedben ér célba, érkezik meg hozzád, a Lélek ad életet egyáltalán, Lélek nélkül puszta por vagy. De ha megtalál a Szentlélek, akkor feltárul a nagy titok, Isten titka! Ez pedig az, hogy az örök kegyelemnek nem a te erőtlenséged a nyitja, hanem Krisztusé. Az örök kegyelem Krisztus erőtlensége által ért célba, az ő gyötrelmes velünk-szenvedésében, helyettünk halt halálában és minket is feltámasztó új életében. És én csak annyit értek, hogy nem értem: „Óh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útjai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Egyedül övé a dicsőség. Mindörökké.” (Róma 11,33-36) Értem, hogy nem értem, hanem csodálom! Erre a csodálatra hívlak titeket is ma, ezen az ünnepi órán. A napi ige legyen mindennapi ige számotokra is, hiszen ez az örök ige. Elég a kegyelem – Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ámen

„Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében. Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.” (2Péter 1,2-3)
Kedves Enikő és Marci!
Ezt a apostoli igét írtátok esküvői meghívótokra, és ez a választásotok (hogy ugyanis a házasságkötésetek örömünnepére ezzel a mélyértelmű isteni szóval hívtok meg bennünket), bizony, igen szép bizonyságtétel a részetekről, hiszen ebben bennefoglaltatik mindaz,
- egyrészt az, ahogyan eddigi életeteket látjátok,
- másrészt az, ahogyan a közös életeteket élni remélitek,
- és végül és legfőképpen az, ahogyan a földi életen túlmutató, isteni valóságot remélitek.
1) Az apostol nyomatékkal hangsúlyozza Isten megismerését. De egészen pontosan nem a mi vallásos igyekezetünkre, ismeret-szerzésünkre mutat rá, hanem azt akarja mondani, hogy Isten az, aki Önmagát megismertette velünk. Nagy kegyelem az, mit több, hadd mondjam így: az maga a kegyelem,amikor Isten elénk jön (sőt, olykor elénk áll, mi több, ha kell, az utunkba is áll), hogy nyilvánvaló legyen: csak akkor remélhetünk boldog emberré lenni, ha tudjuk, hogy minden jó, tökéletes adomány, minden, amiért érdemes élni, Nála, Istennél van; és ezt éppen abból tudjuk meg, hogy Ő ajándékozó Isten. Ha a család, a szülők, a testvérek, nagyszülők, a közeli-távoli rokonok, az iskolák, a hivatás, a baráti közösségek, a gyülekezet eszközei és közegei lehettek ennek a megismerésnek, akkor nem nehéz így látni eddigi életeteket: Isten mindennel megajándékozott titeket. Mások talán így mondanák ezt: milyen szerencsések vagytok! Ti azonban csak mondjátok így ezt a szép vallomást: megajándékozottak vagyunk! Hálás kifejezés ez, mert ezzel az ember nem önmagát dícséri, de a jósorsát sem tartja puszta véletlennek, nem úgy tekint önmagára, mint akinek ennyi minden összejött a jóból, hanem tudja, hogy az isteni szeretet végtelen világában jár, melybe őt a teremtő, megváltó és megszentelő Isten vonta be, és amelyben meg is tartja őt mindvégig. Isten ajándéka mindig beteljesítés és egyúttal foglaló – szép ajándék és egyúttal ígéret.
2) Továbbá érdemes megfigyelni, hogy az apostol ezzel a nyomatékkal mondja ezt a szép bizonyságot: minket ajándékozott meg Isten mindennel. Mondhatná másképpen is, hiszen egy levél köszöntő sorait olvassuk itt, mondhatná tehát a címzetteknek így: titeket ajándékozott meg Isten; vagy így: titeket is, engem is; aztán majd összeadjuk az áldásokat, megduplázzuk (ez két Szabónak igazán nem nehéz!), és ha talán híja van az egyiknek, kipótoljuk a másikéból! Ez egyébként nyilván a jó házasság logikája! A szelídebb adjon türelmet a lobbanékonynak, a szorgalmasabb adjon kitartást a lelkesedőnek, a realista adjon megértő figyelmet az álmodozónak, az állhatatosabb adjon lelkesedést a csüggedezőnek, az erősebb pártolja a gyengébbet, az egészséges gyógyítsa a beteget, és egymást terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét (Galata 6,2), adjon szeretetet mindig mindkettő a másiknak, mert a szeretet soha el nem fogy (1Kor 13,8), de csak akkor él a szeretet és csak akkor éltet, ha eltalál a másikhoz, ha lesznek ketten egy testté (Efezus 5,31). És éppen ezért is mondja az apostol így: minket, minket ajándékozott meg Isten. Az áldást nem lehet szétporciózni, mint egy cserkésztáborban a vacsorára valót. Az áldás immár közös, mert az áldott házasságnak nemcsak logikája van (egymást egymással kiegészíteni, egésszé tenni), hanem van logisztikája is, nemcsak szép rendje van a házasságnak (egymást szeressétek), hanem van története is, éspedig az, hogy ez az Istentől kapott minden közössé lesz: közössé a reménykedésben, közössé a munkátokban és annak gyümölcsében, közössé a gyermekekben elnyert boldogságban, közössé az imádságban, közössé a hitben. A házasság közösség, a házasságban minden közös – még pontosabban közös a minden. Ez az isteni minden titka a házasságban: a közös élet azáltal eleven, azáltal egymást boldogító, azáltal megsegítő, azáltal teljesítő, hogy az én és a te eggyé lesz, ha az én és a te mi lesz, ha ez engem megáldott Isten, és a téged megáldott Isten immár így mondatik: minket megáldott Isten!
3) Amit eddig elmondtam nagyrészt úgy foglalható össze: egyrész, mi, akik itt vagyunk és áldást kérünk rátok, mindannyian tudjuk, hogy megajándékozottak vagytok. Hálásan mondják ezt a barátok, a rokonok, a testvérek, a szülők, akik eszközök lehettek ebben. (A magam részéről hadd legyek csak töredelmesen szerény, de roppantul hálás!)  Nem azt mondjuk, hogy szerencsések vagytok, hanem azt mondjuk áldottak vagytok! Ezt tudja mindenki. Másrészt, magatokra nézve, tudtok valamit, amit csak ti tudtok, ami a házasság, a életszövetség bensőséges világában rejlik, és amit most az eskü elmondásával kifejeztek előttünk is: egy pillanatra feltárul előttünk a ti belső életetek, megosztjátok velünk a mai nap nagy örömében. Köszönjük!
De van itt még valami, és ez a mi földi életünkön túlmutató isteni valóságot tárja fel előttünk. Azt mondja az apostol: „Jézus Krisztus isteni hatalma mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott...” Így is mondhatjuk: Krisztus mindazzal megajándékozott, ami az élethez és a kegyességhez szükséges. Megadta mindazt, ami.... Az apostol fel is sorol néhányat ezek közül:  igazság, békesség, ígéretek, jó cselekedetek, istenes tudomány, józanság, türelem, kegyesség, testvériesség, szeretetet. Vagyis ez a minden tulajdonképpen sok minden. És egyikbe sem tudjuk belefoglalni a többit. Sokféle fordítás próbálja magyarázni ezt a titkot. Az egyik azt mondja: sorakoztassátok fel ezeket - az igazságot, békességet, ígéreteket, jó cselekedeteket, istenes tudományt, józanságot, türelmet, kegyességet, testvériességet, szeretetet. A másik azt mondja: ezek egymást gyümölcsöztetik, megint másik azt mondja: legyen gondotok mindezekre. Én így mondanám: tartsátok hálás emlékezetben és még hálásabb reménységben ezeket az ajándékokat, ezt az annyi mindent!
Mert Istennek ez a mindent-megadó kegyelme magának a Mindennek az ajándéka. Az, ami számunkra Istennek végéremehetetlen sok áldása, az magához a Mindenhez, az isteni teljességhez vezet el. Nem akkor lesz elégedett az ember, amikor szinte belefárad a sok mindenbe, amit kapott, hanem amikor megérti és megéli, hogy a Mindentől kapta mindazt, ami arra szolgál, hogy beteljesedjünk az isteni teljességgel. Az elején azt mondtam, hogy szép igét választottatok a meghívóra. A nagy titok az, hogy ami ebben az igében van, az  voltaképpen Isten választása. Így döntött felőletek! Legyen érte dicsőség a Szentháromság Istennek. Ámen

„És ezt kérdezte tőlük Jézus: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus...és oda ment a sírhoz.” (János evangéliuma 11,34-35)
Gyászoló szeretteim!
1) Lázár feltámasztásának történetéből olvastam ezt a rövid feljegyzést. És ez nyomban oda állít minket pontosan, ahol a gyászban van az ember helye, és úgy mutat meg minket is, ahogy itt a családtagok, a rokonok, a barátok vannak: gyászolnak – sírnak. Mert nagyon szerették, aki meghalt. Mikor Jézus odaérkezett barátja, Lázár sírjához, ő is könnyekre fakadt, és erre azt mondták: Lám, mennyire szerette őt. Vagyis Jézus is odaáll, ahol most mi vagyunk, a gyász kellős közepére, és nem figyeli hűvös távolságtartással a megrendültségünket – ő is sír. Osztozik a fájdalmunkban. És ezzel segít felidézni, hogy kit vesztettünk el a hitvesben, az édesanyában, a nagymamában, a munkatársban, az igaz emberben, aki benne élt a természetben és mélységesen szerette az emberi kultúrát, bárhol járt a világban, és sok helyen járt, hűséges és fegyelmezett volt munkájában, nagylelkű és boldog családjában.
2) Azt is olvassuk azonban ebben a történetben, hogy Jézus voltaképpen nem azért ment oda, hogy elsirassa barátját. Azt mondja tanítványainak, mikor hírét veszi barátja súlyos betegségének: elmegyek és felkeltem őt. Nem is értik az övéi. De mikor odaérkezik, felindítja, megrendíti, hogy a halállal, a végső ellenséggel kell szembesülnie. És együtt sír a sírókkal, akik kiszolgáltatottak mind; ahogyan mi is azok vagyunk, amikor csendesen, a csüggedés és újuló remények között ápolunk egy halálos beteget, és epekedünk a gyógyulása után. Együtt sír Jézus azokkal, akik késedelmes érkeztén ezt mondják: ha itt lett volna... Együtt sír a nővérekkel, akik ezt mondják: ha itt lettél volna... És együtt sír a barátokkal, aki szintén ezt mondják: ha itt lett volna! Keserű és metsző szavak ezek, ahogyan keserű a sírásunk, amikor belénk hasít, ha elveszítünk valakit, mert magunkból veszítettük el őt, mert nem volt módunk magunk a körében tartani őt; és mert a mi életünk is véges, és az ő halála némiképpen a mi halálunk is. Jézus együtt sír azokkal, akik elsiratják magukat is. Nincs ebben a maguk-sirátásában semmi önzés és önsajnáltatás. A szeretet, mondja Pál apostol, nem örül a rossznak – hanem sírásra késztet, mikor felül a halál az ablakainkba.
3) És azt is olvassuk itt, hogy mikor Jézus útnak indul a hírre, egyik tanítványa azt mondta: menjünk el, s haljunk meg vele együtt mi is! Szinte érthetetlen ez a sejtelme Jézus tanítványainak. De próféciát mond az aggódó tanítvány, mert ez az út, mely Lázár sírjához vezet, folytatódik egészen a golgotai keresztig, ahol megfeszítik és megölik a Mestert: meghal a feltámasztó! Eddig lát a szemünk. Mint amikor valaki úszik, mondjunk a gyönyörű Velencei tóban és a letűnő nap aranyhidat fest a csillámló vízre, de a túlparton már feloldódnak a kontúrok. És vajon mi van a híd másik végén, mi van túlparton, a dombon túl, ahol még ragyog a nap? Oda már nem látunk el. Haljunk meg vele mi is! – mondja a tanítvány, és nem tudja még, hogy Jézus majd harmadnapon feltámad.
4) Azok a könnyek, melyeket elsír Lázár barátja sírjánál, a megfeszített Krisztus könnyei, mert tudja, hogy onnan, Lázár sírjától a saját haláláig vezet már az út. De még inkább a feltámadott könnyei, aki megfizeti helyettünk a bűn árát, hogy legyőzve a halált, minket is részesítsen ebben a győzelemben. Osztozik végességünkben, hogy megnyissa nekünk a végtelent, átadja magát erőtlenségünknek, hogy mennyei erőket árasszon reánk, meghalt helyettünk és értünk, hogy bevonjon isteni életébe, kiszolgáltatja magát a múlandónak, hogy meghívhasson az örökkévalóba.
Ebben a boldog tényben van minden vigasztalásunk és reményünk. Így siratjuk meg Kádár Attiláné, Kis Katalin. Így adjuk vissza porát a pornak, melyből vétetett, a boldog feltámadás reménye alatt, hogy amikor majd trombita fog szólni, és Isten előhívja a holtakat, őt is előhívja majd mennyei dicsőségre. Így adunk hálát egész életéért, annak minden áldásáért. Lám, ha ilyen csodálatos a múlandó, mennyivel csodálatosabb az örökkévaló! Krisztus nem tagadta meg tőlünk, hogy osztozzon fájdalmunkban, mert osztozott véges életünkben is – mert szeretett minket! Lám, mennyire szerette őt! És Krisztus nem tagadja meg tőlünk a mennyei életet, hanem megosztja velünk - mert szeret minket. A szeretet mindent remél (1Korinthus 13,7). A mindent reméli a szeretet. Az örökéletet reméljük mi is. És így erősít ebben Krisztus: én élek, ti is élni fogtok! (János ev. 14.19) Ámen

„Isten visszahozza, ami elmúlt.”
(Prédikátor könyve 3,15)
Kedves Testvérek!
Dietrich Bonhoeffer, aki részt vett a német totális állam elleni szervezkedésben, letartóztatása idején (1943 végén) ezt írja barátjának az egyik börtönlevelében, idézi a prédikátor könyvét: „Isten visszahozza, ami elmúlt.” Majd hozzáfűzi: „Ez...valószínűleg azt jelenti, hogy semmi sem veszett el, ami elmúlt, hogy Isten újra fölkeresi velünk a múltat, ami hozzánk tartozik. Ha tehát ránk tör a múlt utáni vágy..., bizonyosak lehetünk abban, hogy ez is csak egyike ama időknek, amelyet Isten tartogat számunkra. A múltat azonban nem a magunk szakállára, hanem Istennel együtt kell felidéznünk. De talán túl messzire mentem...”
Túl messzire mentem...? Tudjuk jól, Bonhoeffer folyamatos vizsgálatoknak volt kitéve, a cellájába besúgót küldtek, így a rokonainak, ismerőseinek írt leveleket kódolta, mert nem akarta hozzátartozóit bajba hozni.  Ezért nyilván egy-egy szó, kifejezés a számukra valami mást itt jelentett, mint amit a börtöncenzor kiolvashatott belőle. Itt is felkapja a gondolata végét.  Vajon mit kódolt ezzel az igével és a hozzáfűzött megjegyzéssel?
A mondat a sokak által és sokszor idézett passzus végén áll a Prédikátor könyvének harmadik részében:
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
születésnek, és meghalásnak,
ültetésnek és az ültetvény kitépésének,
az ölésnek, és a gyógyításnak,
a rombolásnak, és az építésnek,
a sírásnak, és a nevetésnek,
a gyásznak, és a táncnak,
a kövek szétszórásának, és a kövek összerakásának,
az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak,
a megkeresésnek, és az elvesztésnek,
a megőrzésnek, és az eldobásnak,
az eltépésnek, és a megvarrásnak,
a hallgatásnak, és a beszédnek,
a szeretetnek, és a gyűlöletnek,
a háborúnak, és a békének.”
Ezeket a mondatokat hallva már-már lassú, lemondó, csüggedt pesszimizmus uralkodik el rajtunk. Afféle determinációs neurózis, mondhatnánk. Mindennek rendelt, megszabott ideje, minden előbb-utóbb bekövetkezik, ami éppen van, megvolt a rendelt ideje. De olvassuk csak tovább.  Van itt egy a hirtelen villanás, egy eget-földet megvilágosító felismerés, egy felujjongás! Így folytatja: „Örvendezz Isten ajándékainak!”
Miért? Miért is?   Folytatja: „Mert mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik?  Látja a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük.   Isten szépen megalkotott mindent a maga idejében, sőt még az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta (elénk tárta), de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig, melyeket megalkotott.  Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében.  Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. És rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.  Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt - És az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”
Igen, mondhatnánk, ezek a szavak minket a magunk kicsiségére, értetlenségére emlékeztetnek, bezárnak a saját lét-időnkbe. Mégis, így folytatja, tudom, hogy ami volt, már régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt, és Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Nos, így áll előttünk a Prédikátor szava, amihez a mártír Bonhoeffer ezt a talányos megjegyzést fűzte.
És talán éppen így érti: én sok mindent elveszítettem azzal, hogy börtönbe kerültem, bevádoltak, és talán halálra ítélnek (ez így történt később). De Isten, mondja Bonhoeffer, még a múlt utáni vágyakozással is alkalmat készít arra, hogy én Ővele együtt felkeressem azt, ami a régen volt – nem a magam szakállára, hanem vele együtt. A múltat, a régi dolgokat, amelyek számunkra már visszahozhatatlanok, Isten velünk együtt felkeresi (megkeresi, előkeresi). És maga mellé állítva minket, elénk állítja azokat is.
S bizony, tudjuk, hogy ha szorultságban van az ember, ha fogoly az ember, a szívében olthatatlan vágy támad az elmúlt dolgok iránt.   Ha beteg az ember, múlhatatlanul vágyik az egykori egészsége után. Ha rombolást lát az ember, milyen szívesen idézi az építés idejét.
Háborúban, a lövészárokban, a katonák békéről álmodnak. Idegenben, ha honvágyunk van, minden éjjel azt álmodjuk, hogy otthon vagyunk. Ha elszakítanak valakitől, aki kedves volt a számunkra, arról ábrándozunk, hogy milyen lesz, ha együtt lehetünk újra. Ha jajveszékelnünk kell, már kár ért vagy felült a halál az ablakainkba, sóhajtva emlegetjük örömeinket!
Bizony, bennünk is olthatatlan vágy tud támadni egy-egy régi dolog, eset, hangulat után. Szándékosan mondom így: valami: után... vágyakozunk valamire, aminek utána vagyunk már! S milyen kemény az a vágy, ha tudjuk, hogy visszahozhatatlan az, ami után vágyakozunk.
De nem inkább Isten után kellene nagy sóvárgásnak támadnia bennünk?  Isten iránt kellene a szívünkben sóvárgásnak támadnia. Ezért, amikor a prédikátor azt mondja: most örülj annak, amit Isten adott, nem az mondja, hogy: érd be azzal, amid éppen van, hanem azt mondja: örvendezz Isten ajándékának!! Istennek örvendezz! Vajon azt mondaná a prédikátor, hogy miután mi vagyunk az élet nagy vesztesei, mert csak rombolást látunk, mert meghalt valaki, mert tönkrement az életünk, elvesztek a régi, szép dolgok – bizony így van! hát örülj legalább annak a kevésnek, ami jutott, maradt!? Egyáltalán nem ezt mondja! Figyeljétek meg, azt mondja: örülj az Isten ajándékainak! Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember ehet, ihat és jól élhet keserves munkájából. Örülj ezeknek! Istennek örvedezz! Így fogja kézen sokszor Isten az embert és keresi fel vele együtt az előző napot, az előző évet, meg a három évvel ezelőtti dolgokat. Most sokat sóhajtozunk: elvesztettünk egy évet, két évet, és kizökkent az idő, és amit terveztünk megtenni, azt elsodorta a járvány, elverte a jég, elragadta az idő. Az már soha nem jön vissza, az már soha nem lesz meg! Lám, nem is a megtörtént dolgok után sóhajtozunk, hanem a terveink, álmaink után, amik meg sem történtek. De azt mondja a prédikátor: örvendezz az Isten ajándékainak!
Igen, sokszor valóban az idő múlását, az elveszett és visszahozhatatlan valóságot értették a prédikátor szavain. A középkorban rendszerint így magyarázták: a jelen és jövő kiszorítja a múltat, ahogyan a tenger hullámzása nem engedi az előbb érkezett hullámot megnyugodni, hanem újabb és újabb lökésekkel eltünteti azt, amit korábban érkezett, azt az újonnan érkező (a jelen és a jövő) elnyeli. Ezért van, aki így fordítja: Isten visszahozza azt, amit elüldözött az idő. A múltunkat mindig elüldözi a jövő. Még akkor is, ha szépnek látjuk a jövőt, de tudjuk, hogy váltakozva jön a születés, és meghalás, ültetés és szaggatás, halálos betegség és gyógyítás, rombolás és építés, sírás és nevetés, gyász és ujjongás, eltépés és megvarrás, hallgatás és beszéd, szeretet és gyűlölet, háború és béke.
De ki tudja ezeknek a rendjét? Determinista volna ez a belátás? Talán érezhetjük úgy, hogy ez valami ilyesmi volna. Mert Isten az, aki mindezt „forgatja.” A régiek így is fordították, és Károli is így fordította. De hogyan pörgeti ki ezt Isten? Mert ez érdekli az embert.  A magunk esze szerint ugyan, hogy találjuk meg mindebben azt a rendező szabályt (az élet értelmét), amelyre ráépíthetjük az életünket, ami által értelmesnek látjuk a munkánkat (az ültetést, az építést, a szólást, a gyógyítás, a szülést, a szeretet)? Csak egy példát hadd említsek. Tízegynéhány éve sok-sok embert rábeszéltek, hogy deviza-alapú hitelt vegyenek fel. Az elv az volt, hogy a forint és a deviza árfolyamkülönbsége olyan kedvező lesz, hogy a végén, az átváltáskor nagyon jól jár mindenki. És nyakra-főre vették fel a hitelt az emberek, s beletették fedezetül az autójukat, a házukat, az életüket. S aztán jött nagy összeomlás.  Sokan azt hitték, hogy megragadták az élet nagy rendező-elvét. Aztán kiderült, hogy ez nem örök isteni rend. A bankárok egyik-napról a másikra változtattak az átszámítás módján, és milliók-milliók mentek tönkre szerte a világot. Hát akkor hol az a rend? Pedig mit mond a prédikátor: Isten az örök rendet is az ember elé tárta, de az ember nem tudja azt felfogni, úgy ahogy van, elejétől a végéig. Vagyis úgy tűnik, hogy a prédikátor pesszimista igét mond: lám, csak annyit tudunk, hogy mindennek van valami rendelt ideje – de ezt sosem tudjuk előre-látni, hanem csak utólag! Istennél van a prae-sciencia (előre tudás), az embernél csak post-sciencia (utólagos felismerés) van. De hát akkor mi az élet értelme? Akkor mire tudok építeni? Akkor mégis itt, a jelenben lehetek én bármiféle bizakodással, örömmel? Nem kell szoronganom, hogy mit hoz a holnap? Lám, a jövő elűzi a mostani pillanatot. Nem csüggesztő, amit prédikátor mond? Nem csak ócska szépségtapasz ez, hogy: örvendezz Isten ajándékainak? Bizonyosan nem!
Három korszakot tudok, amikor nagy vigasztalást vehetünk belőle, és nagy örömmel csatlakozunk a prédikátorhoz: örvendezz, mert minden Isten ajándéka!
1) Omlik a régi Róma, ez évszázadig tartott – és a világ tele volt aggodalommal. Hiszen előtte eltelt úgy nyolcszáz év, hogy idegen katona nem járt Róma földjén. Aztán egyszer csak átjöttek a limesen a barbárok, és szorongás és roppant aggodalom töltötte el római polgárt. Szent Ágoston azonban a süllyedő világban átérzett félelemmel szembe állította Isten országának dicsőséges érkezését.  A tűnő múlt miatti bánkódást meghaladja a keresztyén ember dicsőséges reménysége. És eltalált a szívekhez ez az üzenet!  Az Isten városáról írt könyve nagy katasztrófák leírásával kezdődik, meg azok vigasztalásával, akik öngyilkosságba akartak menekülni a nyomorúságok elől. A könyv végén azonban, amikor az eljövendő világot írja le, Ágoston Isten jelenben adott áldásait tárja elénk. Hálával sorolja mindazt, amit Isten itt és most ad!
2) A középkor alkonyán átalakult a világ, és ennek egyik lényeges vonása az volt, hogy az istenhívő ember magára teljesen maradt azzal a kérdéssel, hogy miképpen szeretheti helyesen és jól Istent. Pedig Luther ezzel az indíttatással lépett be a szerzetesi közösségbe, hogy az majd elvezeti őt Isten teljes szeretetébe! Tudnunk kell ehhez, hogy a középkor kétféle ember között tett különbséget.  Az egyik csoportba tartoztak a laikusok (mint mi), a másikba a klerikusok, de még azon belül is a csúcson álltak a szerzetesek. Ők voltak az elit. Közéjük bejutni, az volt a csúcs. Luther bejutott. És ott, ebben a közösségben összeomlott, mert rá kellett jönnie, hogy semmit nem ér a szerzetesek regulája, mert mások érdeméből nem élhetünk meg, sem a szentek, sem a vértanúk, sem az egyház nem intézheti el kinek-kinek üdvösségre jutását. Neki úgy kell megállnia Isten előtt, ahogy ő maga van. Nem tud senki háta mögé bújni! Vagy mégis? Luther rátalált a döntő igére és benne a boldog bizonyságra: Krisztusért Isten igazságot ad neked is. Krisztusért Isten kegyelmet áraszt ki rád, Krisztus által lehet boldog életünk, igazi reménységünk. Ha összedől az egész világ, mert bebizonyosodik, hogy mindenki hazug áltató – Krisztus nem az! Ő az egyetlen igaz! És sokak szívéhez eltalált ez az üzenet. És értelme lett ennek a mondatnak, hogy: örvendj Isten ajándékainak!
3) És itt vagyunk ma, a történelem végén (ahogy mondják), tele nyugtalansággal. Mert megbolondult az ember. Teremteni akar, pedig az egyedül Isten képessége, egyedül Istennek van hatalmában semmiből teremteni, a holtakat életre hívni és a meglévőket semmivé tenni (ahogy a próféták és Pál apostol tanúsítják). Azt látjuk ma, hogy az ember egyfajta creatio ex nihilo-val kísérletezik (vagy inkább creatio cum nihilo-val, vagyis játszik a semmivel). Világot akar teremteni a semmiből – éspedig éppen a jól ismert marxista recept szerint, a semmi révén akarja ezt megtenni. Vagyis előbb mindent semmivé tesz, feloldja az élet és a természet rendjét és valóságát, aztán abból, úgymond, megteremti az új világot.  Társdalami szabályokat szűntet meg, kiiktatja a férfit és a nőt, az igazságosságból cinikus szlogen gyárt, kultúrát romboló brigádokat indít vad rohamra, mindenfelé orwelli kettős beszédet foglal szabályba, mindenki gyűlöletére uszít mindenkit (a gyűlölet lesz a fő erény), gyanúba kever mindent, amiben rend és elv van.  „A múltat végképp eltörölni” – „semmik vagyunk, s minden leszünk.” – ez a himnusza a bolondnak (aki szerint nincsen Isten). Tudjuk, hogy ebből csak káosz jön ki, és kétségbe vagyunk esve.  Ebből csak világromlás lesz. De mit mond a prédikátor? Tudom, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.
Talán Luther is sejtette, hogy egyszer majd valami ilyesmi következik, mert így fordítja ezt a helyet: „Isten megkeresi azt, ami, ami már el van zárva (előlünk)” – ez a múlt, ez már el van zárva előlünk, aztán így magyarázza: „bár az ember fel akarja tartóztatni Isten munkáját, Isten mindazáltal megvédi a maga munkáját, amit az ember igyekszik feltartóztatni, szétzilálni.”
Isten fenntartja teremtő munkáját! Lám, még az örökkévalóságot is az emberi értelmet elé tárta, de az ember nem tudja felfogni azt. Mit nem tud felfogni az ember? Azt, hogy amit Isten tesz, az örökre megmarad. Isten még azt is előhozza (megkeresi), neked, veled együtt, a számodra, ami elveszett, ami elmúlt, ami el van zárva előlünk, amit felzabál életünkből a jelen és a jövő.
És ezért még a mai ember világromboló önhittsége, az egész teremtést feldúló önáltatása, a hamis teremtés (nem a semmiből teremtés, hanem a semmivé teremtés) roppant zaja sem veheti el tőlünk ezt a boldog bizalmat, hogy Istenben van elrejtve az értelmes élet rendje, minden dolog tökéletes rendje, amely Krisztusban nyert alapot.
Mert a végső értelem ez: megkeresi Isten azt, ami elveszett.  Megkeresi.  Ugyanez a szó áll a zsoltár végén is: „Olyan vagyok, mint az eltévedt juh! Keress meg engem!” – így kérleli Istent a zsoltáros (Zsoltár 119,176). Ezt mondja zsoltáros: eltévedtem. Eltévedtem az ültetésben, építésben, a gyógyításban, a táncban, az ölelésben, és eltévedtem a kövek szétszórásában, a rombolásban, a sírásban, a gyászban, eltévedtem a keresésben és a megtalálásban, a hallgatásban és a beszédben, a szeretetben és a gyűlöletben, a háborúban és a békében. Eltévedtem a rendelt időkben. És az eltéved (elveszett) juh, nem más, mint a halál dühének kitett ember.  Aki tévelyeg, az kiszolgáltatott és el fog veszni. Isten pedig előhozza, ami elveszett, előhozza az egész elveszett életet  – ez a feltámadás igéje! Kérhetjük és várhatjuk ezt, hiszen Isten előhozza azt, ami elmúlt. Mert a békesség Isten   kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust (Zsid 13,20). Krisztus a kezese annak, hogy Istenben megvan az (is), ami elmúlt, és már régen megvan az (is), ami lesz. És ha Krisztus a kezese, akkor bátran örvendezhetsz Isten minden ajándékának, mert Krisztusban tiéd az, ami örökre megmarad! Ámen

Amikor keresztelő van itt a templomunkban, igen megszokott, egyszerű mozgások kezdődnek. Például, a gyülekezet énekelni kezdi a keresztelői éneket, a szülők és a keresztszülők pedig előre jönnek az úrasztalához a megkeresztelendő gyermekkel. S eközben csillog a szemünk boldog bizonysággal: ő lesz az! A gyermekre irányul minden tekintet: őt , fogjuk megkeresztelni, őt fogadjuk be az anyaszentegyházba, őt pecsételjük el a Szentlélek erejében, hogy Krisztus boldog gyermeke legyen! Minden figyelem őrá irányul, minden őrá mutat. De vajon valóban minden őrá irányul-e?
Amikor Krisztus a tanítványokhoz lép és azt mondja, mintegy Önmagára mutatva: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön..., akkor – figyeljük a szavakat! – nem azt mondja, hogy: megszereztem minden hatalmat, vagy valahogy hozzám került, a kezembe esett minden hatalom, hanem azt mondja: nekem adatott! Ezt divinum passivum-nak nevezzük, tehát úgy is visszaadhatjuk: nekem adott az Atya minden hatalmat. Mégpedig öröktől.
És akárhol körül nézünk a világban, minden arról beszél, hogy Istené minden hatalom. Az övé! Mert ő teremtette a mindenséget, ő tartja fenn, ő igazgatja végére mehetetlen bölcsességgel, felfoghatatlan titkokkal. Minden, ami van a világon, ami él és mozog (Őbenne élünk mozgunk és vagyunk, mondja az apostol), minden Istenre utal – és Krisztusra: akinek minden hatalmot megadott az Atya. Csak mi emberek vagyunk úgy, hogy csodálkozunk és méltatlankodunk, hogy sötétség volna életünkben. Miért? Mert hátat fordítottunk a Napnak. Csak mi emberek szomjúhozzuk az igazságot, éhezzük a békességet. Miért? Mert ellöktük magunktól az igazságot, és békesség helyett mindegyre bajt és háborúságot keresünk magunknak. Nekünk meg kell tanulnunk azt, amit a csillagok az égen, hajnalban a felkelő Nap, és az egész univerzum magától tud, hogy Istené minden hatalom. Ezért mondja Jézus: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket, és tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek.
Amikor gyermek érkezik egy családba, megszületik, mindjárt ő kerül a középpontba. Az idősebb testvérek nagyon örülnek, körberajongják, és persze kissé féltékenyek is. Hiszen őrá irányul minden figyelem, ő az új sztár, ő van édesanyja karjában. Ő van a középpontban. Így van ez.  De az igazi az, amikor úgy nőhetnek fel a gyermekeink a családjukban és itt a gyülekezet közösségében, úgy hallják a tanítás, hogy az ő figyelmük is egyre inkább arra a Jézus Krisztusra irányul, akié minden hatalom mennyen és földön. Kívánjuk, hogy Isten áldja meg a szülőket ebben a szép tanításban, hogy e gyermek is megtanulhassa és tudja is ezt a mély, és mindenütt látható tapasztalható igazságot, hogy Jézus Krisztusé minden hatalom, minden áldás, minden boldogság, minden élet. Ámen

Lekció: Lukács evangéliuma 15,12-20
Textus: Róma 8,14.
„Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.”
Kedves testvérek! Pünkösd az az ünnep, amikor szemmel látható, letagadhatatlan és egyúttal megrendítő módon tapasztaljuk meg, hogy Isten Szent Lelke kézen fog és Istenhez vezet el bennünket. Sok mindenért kérjük mi, hogy Isten árassza ki reánk Lelkét. Ha fellapozzuk a Zsoltárok könyvét, gyönyörű bizonyságokat, leírásokat találunk arról, hogy Isten éltető Lelke hogyan eleveníti meg az egész világot. A 104. zsoltárban például arról olvasunk, hogyan gyönyörködik a zsoltáros a teremtett világban.  Mintha egy a bibliai időkben támadt David Attenborough írta volna azt a zsoltárt, megmutatja benne a természet nagyszerűségét, szépségét, lenyűgöző valóságát, láttatja ahogy pezseg az egész világ, és azt mondja, hogy a teremtmények Istenhez kiáltanak, a halak, a négylábúak, a madarak Istenhez kiáltanak, és Isten megadja eledelüket időben. Majd így szól Istenhez: megvonod Lelkedet tőlük, ők elalélnak, aztán hozzád kiáltanak, kiárasztod Lelkedet, és újra és megelevenednek. (Zsoltár 104,29-30) Isten Lelke az élet Lelke. Megelevenítő Lélek, megfrissítő Lélek, gyógyító Lélek, az erőnek a Lelke. Nem is tudjuk számba venni áldásait, de amikor a szükségek, ínségek, nyomorúságok idején segítségért, erőért, gyógyulásért, vigasztalásért könyörgünk, mindegyre Isten Lelke után fohászkodunk. Így énekeljük pünkösdkor is: jövel, teremtő Szentlélek! S voltaképpen így kiált minden, ami teremtés a világban, és minden az, mert az egész világ teremtés. Ennek a Léleknek a munkáján, erején, jelenlétén, bőségén, jókedvén múlik minden.
Most azonban Pál apostol arra is emlékeztet, hogy Isten Lelkének van egy egészen sajátos munkája is, így fogalmaztam meg: a Lélek kézen fog minket és elvezet Istenhez, az élet forrásához, elvezet az Atyához. Azt mondja itt az apostol, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten gyermekei. Ez a szó: „vezérel” igen szépen hangzik itt, a magyar fordításban. Lehetne úgy is fordítani, hogy akiket Isten Lelke vezet, vagy akiket Isten Lelke visz. De mégis, inkább: vezérel. Az eredeti görög szóból képezzük a jól ismert, általunk is használt szót: hegemón. Hegemón, az a vezér, aki elöl megy, aki mutatja az utat, aki félreteszi az akadályokat, és magával ragad minket is, hogy eljussunk a boldogító célig. Azért olvastam fel a tékozló fiú példázatának azt a részét, amelyben megláthatjuk, hogy miképpen fordul meg az ember élete és hogyan talál vissza a helyes rendbe. Igen, az is egy pünkösdi történet, az is egy Lélek-történet. Mit mond az apostol: ha Isten Lelke vezérel minket, Isten fiai vagyunk, mert nem a szolgaság lelkét kaptuk ismét félelemre, hanem a fiúság Lelkét, akivel együtt kiáltjuk,  aki által kiáltjuk: abbá Atyám! (Róma 8,15) Ha pedig belenézünk a tékozló fiú történetébe, megtaláljuk benne ezt a mozzanatot. A fiú kikéri az örökrészt, az apja pedig, mintha közjegyző lenne, és mintha egy halott ember hagyatékát osztaná fel, kiadja neki az örökrészt, aztán a fiú összecsomagol, messze vidékre költözik, mintha ténylegesen örökös lenne, akinek már semmi keresnivalója abban a házban, amit az idősebbik testvér örökölt, elmegy tehát az örökséggel, eldorbézolja, aztán kezd szükséget látni, mert éhínség támad, de már nincs pénz, és nincsenek barátok, nincsenek pártfogók sem, ő már egy senki, szolga lesz belőle, de annyira az aljára kerül az emberi ranglétrának, hogy még a disznók moslékjából sem adnak neki enni. És ezt olvassuk a példázatban: és ekkor – ekkor! – magába szállt, és ezt mondta, hogy az én atyám házában még a cselédek is bővölködnek eledelben... Itt szakítsuk meg a történetet, majd még utalok rá. Tehát: az én atyám házában...
Ki mondja ezt? A fiú már elment, az örökséget elvitte. Törvény szerint örökség csak a halál beállta után jár. Tehát nincs már atyja. Fiú sincs. És most mégis az élete legmegrendítőbb pillanatában, a mélységek mélységében azt mondja, hogy az én atyám...
Lehetséges (erre Pál apostol is utal erre), hogy ezt még csak a lelkiismerete mondja. Amikor azt mondja itt az apostol a Római levél 8. részében, hogy ez az isteni Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, azt úgy is lehetne érteni, hogy az én lelkem és a Szentlélek közösen bizonyságot tesznek, együtt tanúskodnak arról, hogy van Atyám; vagyis a Szentlélek kiegészítő bizonyságot tesz, megerősít engem abban, hogy van mennyei Atyám, hogy Isten gyermeke vagyok. Vagy éppen fordítva? Előbb a Lélek szól? Az apostol az együtt-tanúskodás kifejezést ezenkívül csak egyszer használja még, és ez nagyon fontos. Együtt-tanúskodni – sajátos szó, arra utal, hogy törvény szerint valamely tényt két tanúnak kell egybehangzóan tanúsítania, hogy az igazságként álljon meg a bíró előtt. Nos, a másik eset, ahol két tanúról van szó, nem az én lelkemet és a Szentlelket mutatja, hanem az én szívemet és az én lelkiismeretemet.  A római levél második részében arról beszél az apostol, hogy az ember nyomorúságának van két tanúja, az egyik a szívem, a másik a lelkiismeretem, és ezek tragikus módon tanúsítják azt, hogy be van írva a szívembe az Isten törvénye (Róma 2,15). Tragikus ez, mert hol vádolnak, hol fölmentenek. Az egyik tanú bizonysága vádol, a másiké fölment. A lelkiismeretünkről tudjuk, hogy nagy úr ő ezen a világon, mert amikor készülünk valami rosszra, készülünk valami rosszat elkövetni, akkor a lelkiismeretünk alszik (és hallgat), aztán amikor megtettük a rosszat, a lelkiismeretünk nem hagy minket aludni, hanem folyton vádol, zaklat, nyugtalanít, perre visz. Ismerjük az önvádnak ezt a borzasztó terhét. Így van az ember, mondja az apostol, a szíve fölmenti, mindig talál mentséget, mert az ember szereti magát. A lelkiismeretünk viszont nem hagy békén. Ez pedig borzasztó ellentét. Halálos, őrült vergődés. Nos, mondhatnánk a tékozló fiúról, aki ott ül a semmi kellős közepén, s mindjárt éhen hal, hogy csak a lelkiismerete vádolja és a szíve kecsegteti: bezzeg az én atyám házában még a béresek is bővölködnek! A lelkiismerete terheli, a szíve mentegeti – vagy fordítva: a szíve kétségbe van esve, a lelkiismerete pedig még mélyebbre nyomja. Nincs ebből kiút! Lehetne tehát mondani, hogy ez a szó, hogy az én „atyám”, vagy „az én atyám házában” -  ez a lelkiismeret nagy pere a tékozló fiú ellen, akinek az élet-egyenlege nulla. És nincs ennél tragikusabb. Ám folytatódik a történet, és látjuk, hogy pontosan idevág az, amit Pál apostol mond. Így szól a tékozló fiú: megvan, mit teszek! Felkelek, hazamegyek az én atyámhoz... Hogy írja ezt le Pál a Római levélben? Ez a Lélek (ez a Lélek a Szentléke!) bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk, mert a fiúság lelkét kaptuk, akivel együtt kiáltjuk, abbá Atyám!
Ezért mondtam, hogy a Szentlélek, aki az egész teremtés bőségét közli velünk, megad mindent, amire szükségünk van, megadja a legfontosabbat is, elvezet Istenhez és velünk együtt kiáltja: Atyám. Sőt, azt mondja az apostol, ugyanitt a Római levélben, hogy amikor már nem tudunk imádkozni, mikor már nem jön ki hang a szánkon, mikor már nem visszhangzik a szívünkben semmi, mikor nincs imádság-gondolatunk sem, akkor a Szentlélek kimondhatatlan fohászkodásokkal fohászkodik és könyörög helyettünk: Abbá, Atyám!  (Róma 8,26) Talán már nem is én mondom ezt. Talán már nem is a tékozló fiú mondta, ott a disznók vájújánál: megvan, mit teszek, fölkelek és hazamegyek, és ezt mondom az én atyámnak, atyám, vétkeztem ellened az ég ellen, most azért tégy engem olyanná, mint egy a cselédeid közül! Biztos, hogy a Lélek mondta ezt, testvérek, mert így folytatódik a fiú története: és fölkelt és elment atyjához (Lukács 15,20). Nemcsak mondta, meg is tette. Vagyis bátorságot és erőt kapott, vagyis eltökéltségre jutott. Mert amíg a mi a szívünk, a mi önmagát megcsaló, önmagára hajló, önbecézgető, önmentegető szívünk és a minket vádoló cifra uraság, a lelkiismeretünk őrült ellentmondásaiban őrlődünk (az egyik fölment, a másik elítél, az egyik megvádol, a másik menteget), addig bizony nem kelünk fel, nem indulunk el, nem megyünk az Atyához. Miért nem? Mert várjuk, meg kell várnunk, hogy megnyugtató módon rendeződjön az életünk nagy pere. A Szentlélek azonban kézen fog, a Szentlélek elvezet az Atyához, és a Szentlélek velünk együtt (sőt, érettünk!) kiált: atyám - Atyám!
Amikor már nem tudsz imádkozni, akkor a Lélek segít imádkozni. Amikor még nem tudsz elindulni, a Lélek elindít. Amikor úgy érzed, hogy idegen lettél (Istentől idegenbe szakadtál, Tőle elszakadtál) és nincs bejárásod Istenhez, a Lélek utat mutat és megnyitja a kaput. Amikor úgy ítéled meg magadat, hogy elrontottál, eljátszottál mindent, kizártad magadat, megfosztottad magadat a gyermeki jogoktól, sőt, amikor úgy ítélsz önmagad fölött, hogy téged nem szerethet Isten, akkor a Szentlélek mondja, a te lelkeddel együtt (sőt, helyetted, éretted): te gyermek vagy, nem idegen vagy, nem kívül lévő vagy, aki szerencsétlen önmagadat száműzted, te nem az vagy, aki a teremtés szép jogát eljátszotta Isten elleni lázadásával, hanem gyermek vagy. Az Atya házában a helyed.
Micsoda titokzatos munkája ez a Szentháromság Istennek! A Lélek késztet, hogy kelj fel, indulj el, légy bátor és készséges az Atya elé állni, és ott az egyszülött Fiú érdeméért kérni. Követelni valód nincsen, a jussodat már eljátszottad, csak kérhetsz! De Krisztusért mindent kérhetsz és mindent vissza-kaphatsz! Aztán, olvassuk, amikor az Atya messziről meglátta őt, még egy szót sem szólt a tékozló, még ki se tudta nyitni a száját, az atyja elébe futott, a nyakába borult és megcsókolgatta. Az Atya küldi nekünk a Lelket, a Szentlélek győz meg arról, hogy Krisztus igazságát érvénybe helyezte számunkra az Atya, és a Szentlélek vezet el bennünket Hozzá, hogy ott boldog és bizakodó szívvel kiáltsuk mi is: abbá, Atyám! Mert nem a szolgaság lelkét kaptuk félelemre, hanem a fiúság Lelkét. Ha pedig gyermekek vagytok, folytatja az apostol, akkor örökösök vagytok, örökös társai a Krisztusnak; ahogyan vele együtt szenvedtek, hogy vele együtt is dicsőüljetek meg. (Róma 8,17) Ímé, Krisztuban az örökség!
Amikor most ehhez a szent asztalhoz járulunk, ahol vesszük a kenyeret és a poharat és hirdetjük Jézus Krisztus bűntörlő és örökségszerző áldozatát és dicsőséges feltámadását és kimondjuk buzgó reményünket, hogy ő visszatér uralma teljességében, érettünk, az örököstársakért, akkor foglalót, biztosítékot kapunk a mennyei Atyától arra nézve, hogy a gyermekei vagyunk, és úton vagyunk az atyai házba. Bizony, hatalmas Lelkének áldása szól a szívünkben most és minden órán: abbá, Atyám!

Régóta vártunk erre a pillanatra! A járvány, az életünket korlátozó intézkedések, és ezek miatt az, hogy még nagy eseményen sem találkozhattak a családok, bizony meghátráltatta annak ünnepélyes aktusát, hogy ezt a gyermeket a keresztség sákramentuma által Jézus Krisztus seregébe, az anyaszentegyházba felvegyük.
Amikor a szereztetési igét hallgatjuk, megrendít, sőt, a szívünket megüti Jézus szava a nyitányban: „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön...” Ez az uralkodó szava. Deklaráció: a feltámadott Jézusé minden ezen a világon. Ahogy Pál apostol mondja: az Atya mindent a lábai alá vetett (1Kor 15,29). Ő a mi urunk, királyunk és parancsolónk. És így is szól a tanítványokhoz: nekem adatott minden hatalom, menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet. Igen, egy uralkodó így beszél: menjetek el, hódítsatok! Hajoljon meg minden térd a nevemre – mennyei, földi, föld alatt való (Filippi levél 2,10).
S ebből a szóból bontakozik ki a mi keresztyéni tisztünk is. Ez pedig az, hogy mi szülők, mi gyülekezeti tagok, Krisztus-követők mindenkit, leginkább gyermekeinket vigyük Jézushoz, helyezzük oltalmába, állítsuk zászlaja alá. S ahogy bontakozik bennünk ennek a parancsnak az értelme, az ige utolsó szava még inkább megrendít. Jézus azt mondja: „veletek vagyok minden napon a világ a világ végezetéig!” Ez tehát egy másfajta királyság, ez másfajta uralom, másfajta mindenhatóság, mint amit az embervilágban, a történelemben megtapasztalunk. A földi király kérdése az, hogy ti, az én alattvalóim, velem vagytok-e? Hűségesek vagytok-e hozzám, beálltok-e a zászlóm alá, s ott vagytok-e mindig, mint elkötelezettek? Velem vagytok-e?
Jézus Krisztus azonban azt mondja: én veletek vagyok! Az ő hatalma, isteni uralma, megváltó szeretete Isten szüntelen velünk-létét ábrázolja ki. Veletek vagyok! Aki Jézussal van, aki zászlója alá áll, csatlakozik közösségéhez, az újra meg újra ezt a tapasztalja: Ő velünk van. Velünk van az áldott és szép időkben, mikor áldásait vesszük, és velünk van a nehéz időkben, mikor kegyelmével megtart.
Így mondtuk: mi régóta vártunk erre az ünnepi pillanatra. De Ő a várakozás ideje alatt is velünk volt, megőrzött, hűségében megtartott. És hisszük, hogy a jövőben is ott lesz e gyermekkel és családjával. Ebben a boldog megtapasztalásban, ebben a valósággá váló reményben kereszteljük meg hálaadással egy gyermeket. Veletek lesz minden napon a világ végezetéig. Ámen