Bogárdi Szabó István Dr.

Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Igen hálás vagyok, hogy az iváncsai reformátusok és az egész község ünnepélyén itt lehetek, és bizonyságot tehetek az evangéliumról, s arról is, hogyan látom személy szerint azt az áldást, amit az iváncsaiak kaptak, s miért vagyunk itt együtt, én magam is, és a vértesaljai egyházmegye számos lelkipásztora, hogy veletek együtt örvendezzünk. Három szót , emelek ki a felolvasott igéből, s ezek világítják meg ezt a mi közös örömünket. Az első szó így hangzik: nem szégyenlem, és ha így hangzik, akkor arról is kell szólni néhány szót, amit szégyenlünk. Nagyon nagy erőt és biztatást ad az apostol szava: nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát. Azért ad biztatást és erőt, mert ma, szinte mindenünnen azt halljuk, hogy a hit, a hitvallás, a keresztyénség nem nyilvánosság elé való dolog. Udvariasan ezt úgy szokták megfogalmazni: a vallás magánügy. Ki-ki otthon, magában, elzárkózva gyakorolja a vallását. Nem közös ügy, nem tartozik az a másik emberre. És ezt nemcsak azok mondják, akik nem vallásos emberek, akiknek csípi a szemét, hogy még látnak templomba jönni embereket, bántja a fülüket, ha szól a harang, hanem időnként mi magunk is mondjuk. De: Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát, mondja az apostol, és nemcsak önmagára nézve mondja, hanem ezt írja az ifjú Timótheusnak is: ne szégyelld az evangéliumot. Tehát ez a kifejezés önvizsgálatra késztet bennünket, és engedje meg a gyülekezet, hogy a hálaadás órájában önvizsgálatra hívjak. Hogy vagyunk mi 2006-ban hívő, magyar keresztyének, hogy bizony inkább szégyelljük, inkább elhallgatjuk, s magunknak is azt mondjuk: úgy van az, magánügy az, rendezze ki-ki magában az Úristennel való dolgait!? Nem bölcs, nem szükséges az evangéliummal, a hittel, az Istennel kapcsolatos dolgokkal úgy élni, úgy járni, hogy arról más is tudomást vegyen, hogy az talán másra is tartozzon? Meggyőződésem, hogy a mi keresztyénségünk gyengesége, sokszoros erőtlensége ebből a gondolatból fakad. Nem arról szólok, és mindjárt rá is térek a második szóra, hogy nekünk dicsekednünk kellene. Félre ne értse senki. Most sem azért jöttünk össze hálaadó istentiszteletre, hogy eldicsekedjünk egymásnak, az iváncsaiak önmaguknak meg nekünk, hogy mi mindenre vagyunk képesek ma! Akarjuk, megcsináljuk! Ime, itt van a templom mellett egy régi iskola, amit az iváncsaiak visszakaptak, kidőlt a fala, de összefogtak és olyan csodálatos gyülekezeti házat építettek belőle, hogy sokan, nem akarták elhinni, hogy ez az épület 176 éves, hanem azt kérdezték: hány év alatt építették ezt fel? Ezt nem építették, csak átalakították, felújították, és biztos, hogy szebb, mint volt valamikor. De nem azért vagyunk itt, hogy ezért megdicsérjük egymást Mi dicsőíteni jöttünk, dicsőíteni az élő Istent. Amikor azt mondja az apostol, hogy „nem szégyenlem…”, akkor nem azt mondja, hogy nem szégyenlem magamat, (oh de sokszor szégyelljük magunkat, és biztos, hogy az apostol is szégyellte magát nagyon sokszor!), nem azt mondja, hogy nincs semmi szégyenkezni valóm, sőt dicsekedni valóm volna azzal, hogy mit tudok megtenni, mire vagyok képes, mire jutottam, hanem azt mondja: nem szégyenlem az evangéliumot, mégpedig a Krisztus evangéliumát. Nem szégyenlem a jó hírt. Van mondanivalóm. Jaj, Isten népének, és nekünk is, ha nincs mondanivalónk, ha nem tudjuk, miért vagyunk a világon, ha nem éljük át, hogy Isten csodálatos üzenetet bízott ránk, nemcsak a prédikátorra, hanem mindenkire, akit elhívott keresztyénnek! Csodálatos hír van ránk bízva. Sokszor hallottuk, én magam is gyermekkoromtól kezdve, hogy az evangélium szó azt jelenti: jó hír. Az evangélium azt jelenti: jó hír. Ezt – szerintem – a hittanosok is tudják. Hadd mondjam azonban így, s így talán erősebb: csodálatos hír. Milyen fantasztikus dolog, ha valaki eljön hozzánk, s nem lehet leállítani, mert csak ömlik belőle a jó szó, sugárzik, látjuk, hogy boldog, s abból valamit át akar adni nekünk. Nem volt már ilyen az életetekben? Amikor valaki hazajött, talán a gyereketek az iskolából, és boldogan újságolta, hogy jobb lett a bizonyítványa, mint amit várt! Hát hagyja a szülő, hadd mondja végig! Nem volt még olyan, hogy valaki elment a családból rokont látogatni a kórházba, bár otthon már mindenki úgy volt, hogy legyintgetett magában, aztán visszaérkezett a kórházból, és mondta a jó hírt: meggyógyult, él, egészséges. Ez a jó hír. És még inkább: amikor a bajban, nyomorúságban lévő ember számára érkezik az üzenet: van megoldás! Jó hír, csodálatos hír, amikor egy munkanélküli éveken keresztül munkát keres, aztán kap egy levelet, már ki se akarja bontani, vélvén, hogy abban is az lesz, nagyon sajnáljuk, most nincs rá mód! Aztán mégis kibontja, és ott van a munka. Ez jó hír. Egy beteg ember, aki szorongva ül a kórház folyosóján, és várja, hogy mi lesz a lelet, kijön az orvos mosolygó arccal, és azt mondja, hogy asszonyom, uram, jó hírem van, jó a lelet. Ez jó hír.
A jó hír, a Krisztus jó híre az, hogy Ő legyőzte a bűnt és a halált. Ezért Őbenne, Krisztusban Isten helyreállította az értelmes élet lehetőségét. Isten Jézus Krisztusban legyőzte az élet korlátait, amit mi nem tudunk áttörni. Istenünk van, és szeret bennünket. Olyan Istenünk van, aki soha nem mondta egyikünkről sem, hogy elegem van belőled. Ezt csak mi mondjuk. Férj mondja a feleségnek, feleség a férjnek, szülő a gyereknek, gyerek a szülőnek, tanár a diáknak, diák a tanárnak, főnök a beosztottnak, beosztott a főnöknek: elegem van belőled. Hadd hirdessem most a jó hírt: Isten ezt sosem mondja. Hanem amit mond, azt Krisztusban mondja, és ezt mondja: szeretlek, és újra meghívlak az igazi életre. Van ezen mit szégyellni? Van okunk ezt elhallgatni, titokban tartani? Ha bárkit szeretsz, csak egy egészen kicsit szereted, ezt kell neki mondanod. Mert számodra is ez a jó hír. Nem szégyelled a Krisztus evangéliumát.
Indokot is mond, az apostol, mert így folytatja: Isten hatalma az minden ember üdvösségére. Amikor Istent dicsőítjük a megsegítő kegyelemért, elmondhatjuk azt is,ami itt, Iváncsán történt, szinte szimbólikus a történet, az a másfél, két emberöltőt, amit megélt a magyarországi keresztyénség egészen 1948-tól a mai napig. Nem szimbólikus, hogy az egyházközség egykori iskoláját elveszik, aztán azt az egyházközség visszakapja, majd miután visszakapta, annak rendje-módja szerint ki is dől a fala? Bizony ez szimbólikus, így van az egész mostani keresztyénségünk. Amit visszakaptunk, visszaszereztünk, visszajár, ugyan mire jó? Olyan ez az eset, mint mikor régen odahaza, Sárbogárdon a Tompa utcában nagy veszekedés volt. Az egyik szomszéd elkérte a másiktól a kaszát. Kiment, egész nap kaszált vele, aztán este vitte vissza. A kasza nem volt kiköszörülve, sőt csorba volt, letört a pereme, az éle. Hát így kaptunk vissza sok mindent. Használták 40-50 évig, s mikor már semmire sem jó, akkor is csak fogcsikorgató viták után kaptuk vissza. Nem lett volna jobb, ha úgy dönt a gyülekezet, kapjunk ezért inkább egy kis pénzt, felfújunk belőle néhány lufbalmot, felkötözzük a toronyba, és megmutatjuk, nekünk is van valamink? Nem. Úgy döntött a gyülekezet, hogy az egyház az evangéliumért él, és azt akarja, hogy időst és fiatalt elérjen és megragadjon az evangélium, és hogy bele tudják gyakorolni magukat a keresztyén életbe. És lettek tervek, erő, megsegítő kegyelem, és itt áll ez a ház, melyről az idejövő, aki nem ismeri ennek történetét, rácsodálkozik.
Ez az Isten hatalma. Hadd alkalmazzam Testvéreim ezt most az életetekre, a lelki, a szellemi életre is. Nem így van Isten hatalma mindannyiunkon? Mielőtt az evangélium megragadott volna, mielőtt Krisztus felé fordított volna, mielőtt Isten kegyelmébe meghívott volna, hogy is voltam én, ki is voltam én? Talán én voltam a tékozló fiú, akinek egy maradt, hogy reménykedjem, hogy a disznók talán hagynak valamit a vályúban. És lelki értelemben: mi marad ma az embernek? Tessék bekapcsolni a villanypásztort vagy a szövegládát, mennyi mocsok dől belőle! Tessék megpróbálni ebben az országban egy igaz ügyet igazán képviselni! És ha magadat nézed: hol van a lelki erőd, a bátorságod, hol van a hited, a reményed? Hogy van az, hogy a magyar ember jobban tud gyűlölni, mint szeretni? Miért van, hogy a magyar ember, ha nálánál tehetségesebbet, okosabbat, szebbet lát, csak azt mondja – szószéken ilyet nem volna szabad mondani: dögöljön meg ő is, én is. Hogy van, hogy ilyenek lettünk? Ez belénk van kódolva, ez a magyar gén? Vagy a bűn? Isten hatalma az evangélium, és ez a hatalom minden hatalomnál nagyobb hatalom. Ez a hatalom az élet hatalma. Ez a hatalom az igazság hatalma. Ez a hatalom a jóság hatalma. Ez Isten hatalma. Akik őbenne vannak, őbenne járnak, azok nemcsak a kézzelfogható, materiális dolgokban tapasztalják meg az isteni hatalmat, hanem méginkább és mindent meghaladó módon a saját életükben. Isten hatalma az minden hívő üdvösségére. Amikor arról szóltam, hogy Jézus Krisztusban Isten újra megajándékoz téged az értelmes élet lehetőségével, lehet, hogy magatokban azt gondoltátok, no idejött a püspök, és filozofálgat nekünk, az élet értelme, meg értelmes élet, ez a filozófusoknak való, okoskodjanak rajta! Erre mi nem érünk rá. Meg kell fejni este a tehenet, holnap reggel be kell pakolni a gyereknek az elemózsiát, ki kell kúrálni a derékfájást, el kell igazgatni az ügyeket, hagyjanak békét nekünk ilyen filozófiai kérdésekkel. De, kedves Testvérek, az üdvösségről, a megoldásról van szó. Arról, hogy az életed túlmutat-e ezen a földi életen? Arról van szó, hogy be vagy-e zárva 60-70 esztendőbe, és nincs tovább? Arról van szó, hogy egy marék por vagy és egy tiszavirág villanása itt a földgolyón! Vagy van folytatás? Hogy az élet nem veszendő holmi, és te sem vagy az. De ehhez tudnod kell, hogy tartozol valahova. Tudnod kell, hogy valakié vagy, aki teremtett, megalkotott és megáldott , és az az üdvösség, hogy nála és benne vagy. Igen, szeretett Gyülekezet, a Krisztus evangéliuma csodálatos hír. Azt hirdeti mindannyiunknak, hogy van megoldás. Azt hirdeti, hogy van üdvösség, és ez elfogadható. Azt hirdeti, hogy Isten nem mondott le rólad, még most is szeret. Lehet, hogy reggel még káromoltad Őt, lehet hogy idefelé jövet is. Lehet, hogy most itt ülsz, és a szívedben Istennel birkózol, vitatkozol. De Ő akkor is szeret. Lehet, hogy ezerszer megátkoztad, de Ő akkor is szeret. Ez a jó hír, és az üdvösség az, hogy ezt te elfogadod és eszrint kezdesz élni. Lesz hozzá erőd, ne félj. Ne szégyelld az evangéliumot sem tovább mondani, sem megélni, sem önmagadat ahhoz igazítani, mert azt mondja az apostol, hogy Isten ereje ez. Sőt így fordítja Károli Gáspár: Isten hatalma ez. Ne félj, ne szorongj, ne félj szeretni, ne félj jó hírt mondani, ne félj Istent keresni és Istent dicsőíteni. Ne félj más szíve ajtaján kopogtatni, és mondani a jó hírt. Ünneplő Gyülekezet! Hiszem, hogy ahogyan Isten segítségével megújult ez a régi épület, aképpen újítja meg Isten evangéliuma az embert, és már nem tudod régi vagy -e, vagy új-e, de tudod, hogy újjászületett. És hiszem, hogy Isten meg tudja így áldani az Ő népét itt, Iváncsán is, és szerte ebben az országban, az anyaszentegyházat, a hívők közösségét, akik annyi bajjal, nehézséggel, gonddal küszködnek, annyi ócskán visszakapott dologgal bíbelődnek. De az evangélium Isten hatalma minden hívő üdvösségére. Ha hiszel, hiszed az evangéliumot, és elfogadtad a meghívást, elfogadtad Isten hívását az új életre, az értelmes életre, benne való életre, az örök életre, üdvösségre. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nemrégiben levelet kaptam egy református atyafitól, aki arra szólít fel engem, hogy tárjam a gyülekezet elé: egyháznak, és így a mi gyülekezetünknek is minden időben, minden alkalommal, minden módon keresnie kell a békességet. Eddig olvasván a levelét arra jutottam magamban, hogy nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is, bár nem baj, ha néha emlékeztetnek a dolgunkra. Tovább olvasván azonban a levelet az atyafi arról is beszámol, hogy igazán elege van már abból ami a mai világban, és itt Magyarországon  az egyházak körül zajlik. Nem jó dolog, hogy mindenféle harcokba belebocsátkozunk, vitatkozásokban veszünk részt, hol tiltakozunk, hol kimondunk valamit, belekeveredünk a közügyekbe, politikába, nagy erkölcsi kérdések megvitatásába, olykor-olykor még a törvényhozásba, mint most a művi meddővé tétel törvényi szabályozása esetén. Nincs ez így jól – írja –, húzódjunk vissza, maradjunk békességben, az egyház a békesség népe. Igen-igen eltűnődtem ezen a megkeresésen. De lám, eleget tettem a felszólításnak, a gyülekezet elé is hoztam ezt a kívánságot.  Ugyanakkor úgy tudjuk, tanultuk és tapasztaljuk, hogy a régi latin kifejezés ecclesia militans, bizony a mi életünkben is megáll. Ecclesia militans azt jelenti, hogy küzdő egyház, vagy még egyszerűbben: harcoló egyház. Amikor az egyházatyák annak idején megalkották ezt a képet, szüntelenül beszéltek egy másik egyházról is, a diadalmas egyházról, ecclesia triumphans-ról, mely az üdvözültek közössége, ők a Mennyei Atya trónusa körül dicsőítő éneket éneklők, az Isten dicsőségében részesedők közössége. E kettőt határozottan megkülönböztették, és azt mondták, hogy amíg az anyaszentegyház itt a Földön az emberi történelemben járja a maga zarándokútját, addig nincs oka arra, hogy triumfálva a világ elé álljon és dicsőségét mutogassa. Igen, sajnos, sokszor történt ilyen hamis dicsekedés az egyház története során, de egyháztörténeti vizsgálatok alapján azt kell mondanom, hogy az eltévelyedések is mindig akkor kezdődtek, amikor az egyház egy jó döntését, egy sikeresen működő intézményét, vagy éppen a társadalmi közmegbecsültségét úgy tekintette, mintha alap lenne arra, hogy már most diadaloskodjunk. Bizony, kedves testvérek, nem a harcoló, a küzdő, az igazságokért kiálló egyház az ellenszenves, hanem az önmagát ünneplő egyház az. Bizony, nem akkor véti el a dolgot az egyház, ha nagy és fontos dolgokért harcol, hanem ha ünnepelni kezdi a győzelmét. Csak aztán le ne veszítse a csatát, ahogy annak idején a magyar seregek is elvesztették a mohácsi csatát. Tudjuk, akkor csata első része sikeres volt, a magyarok átszakították a török vonalakat, s eljutottak egészen a szekértáborig, ám ahelyett, hogy visszafordultak volna, hogy befejezzék a küzdelmet, elkezdték a fosztogatást, s ekkor bezárult a védelmi gyűrű.
Az apostol itt a küzdő egyházról beszél, s felhívja rögtön a figyelmet, hogy ez a küzdelem nem e világ fegyvereivel folyik. Az egyháznak nem az a dolga, hogy harcosokat képezzen, vagy zsoldosokat fogadjon fel, összeszövetkezzen földi erőkkel, hadsereget állítson, és valamilyen csatába vonuljon. Milyen csatába vonulna, ugyan, ha így nézzük a dolgot? Van-e az egyháznak földi értelemben vett országa? Van-e az egyháznak földi értelemben vett birtoka? Van-e az egyháznak valamije itt a Földön, amiért ugyanúgy ki kellene állnia, ahogyan egy ország vezetésének kötelessége a saját népét megvédenie, biztonságáról gondoskodnia, és ezért, bármily szomorú is, hadsereget tartania? Én ilyenről, kedves testvérek, nem tudok. De nem is hagy bennünket az apostol kétségekben, mert rögtön felsorolja, kik ellen is van nekünk harcunk. Így mondja: „nem vér és test ellen”, vagyis nem e világ valóságai ellen, „hanem fejedelemségek, hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” Ez a harc lelki, szellemi harc. S hogy ez mennyire így van, azt az apostol azokkal a képekkel bizonyítja melyeket a korabeli hadviselésből vesz, felsorolva, hogy a hit harcosának, a keresztyén embernek, az anyaszentegyház tagjainak milyen fegyvereket kell felvennie, hogy megvívhassa ezt a küzdelmét.
Hat fegyvert számolhatunk össze, s mindegyikről szeretnék röviden szólni azzal a meghagyással, hogy hasonlatokról van szó, s nem szabad a hasonlatokat túlzott mértékben allegorizálni. Ugyanakkor nagyon lényeges dolgot fejeznek ki, mint ahogy általában a hasonlatok lényeges dolgot fejeznek ki. Azért használhatjuk ezeket a kifejezéseket, mert hasonlítanak valamihez. Az a valóság, amire utalnak, ily módon felismerhető. Így kezdi a hát Pál a felsorolást: „álljatok elő körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel”. A régi világban a katona egy nagy, széles övön tartotta minden fegyverét. Ha ezt nem csatolta fel, nem vihette magával a fegyvereit, tehát ez elengedhetetlen kellék volt, ezzel kezdődött a katona harcba-öltözése. Ám azt mondja az apostol: ez az öv az igazlelkűség. Más szóval is visszaadható  Károli szép fordítása: igaz valóság. Mindent ez alapoz meg, mindent ez hordoz, minden ezzel kezdődik: az igazsággal. Azzal, ami van, azzal, ami Isten kinyilatkoztatásában feltárult. De, hogy félreértés ne essék, rögtön hozzáteszi az apostol azt is, hogy felvértezvén magatokat az igazság mellvasával. Itt legrövidebb szóval így lehetne visszaadni: a jussal. Itt az igazság igazságosságot jelenti. A görög kifejezés itt: dikaiszüné, a megítélt igazságot jelent. Azt az igazságot, amit a bíró a perben megítél, erről szoktuk mondani: jár nekünk. Ha mélyebbre megyünk, ez az az igazság, amit Isten prófétái újra meg újra számon kértek népükön. Gyűlölöm és megvetem áldozataitokat – mondja az Úr Ámos prófétán keresztül -, de azt akarom, hogy áradjon az igazságosság, mint a bővizű patak. Igen, nem elég csak az igazságot tudni metafizikai, teológiai, szellemi értelemben. Isten azt akarja, hogy gyermekei igazságot cselekvő emberek legyenek. Isten hűsége, Isten törvénye és ítélete szerint igazságosan ítéljenek, döntsenek és éljenek. Azután csatára menni lehet mezítláb is. Aki már kipróbálta gyerekkorában – nyilván, szinte mindenki –, hogy mit jelent mezítláb járni, ezt néha tanácsolják is a lúdtalpasoknak, az azért tudja jól, a lábunk védelme nélkül nehéz terepen nem lehet megmaradni. Ezért mondja az apostol: és felsaruzván lábatokat a békesség evangéliumának készségével. Régi szép ószövetségi utalás ez, Ézsaiás próféta beszél arról, hogy az eljövendő Messiás föl van saruzva a békességgel. Itt Pál hozzáteszi: a békesség evangéliumával. Igen, az evangélium Isten megbékélésének üzenete. Így mondja 2. Korinthusi levél: mintha Isten nevében járnánk követségben, a Krisztusért kérünk benneteket, békéljetek meg az Istennel, mert Ő már a Krisztussal megbékéltette magával a világot. A jó hír az, hogy a közbenjáró Jézus Krisztus által félretétetett minden harag és békétlenség. S nemcsak Isten oldaláról, nemcsak Isten békült meg, ha szabad ezt mondani, nemcsak Ő kötötte meg Krisztusban a nagy kompromisszumot. Krisztus gyermekei is Istennel megbékélten élnek. A következő kép a hit pajzsáról szól: mindehhez felvévén a hitnek pajzsát. A római pajzsra kell gondolnunk, az eredeti szót így is lehetne fordítani: vegyétek fel a hitnek ajtaját, de pajzsnak kell fordítani. A régi római pajzsokat az ajtóról nevezték el, akkora volt egy ilyen pajzs, mint egy ajtó, mögé elfért az egész ember, s tudta egész testét védeni. Itt is mondja az apostol: hogy a gonosznak minden tüzes nyilát megoldhassátok. A hit: védelem, ha szabad a képet mégis tovább vinni: a hit valósága mögé elférsz. A hit elrejt, megférsz mögötte. Úgy, ahogy vagy, teljes egészedben. Csodálatos ajándék ez. Aki hitben jár, mindenestől fogva védelemben van. Aztán azt mondja az apostol: vegyétek fel az üdvösség sisakját. Egy katonának a fejét is meg kell védenie. A keresztyén ember az üdvösséggel védi a fejét. Másutt az üdvösség koronájáról hallunk, mely a mennyei dicsőségre vonatkozik, itt most az üdvösség sisakjáról van szó.
Eddig, kedves testvérek, öt fegyvert soroltam fel, s ha végiggondoljuk, hogy mi ezeknek a funkciója,  azt állapíthatjuk meg, hogy mindenik védekező fegyver. Nincs szó támadófegyverről. Nem hallunk nyílról, dárdáról, parittyáról, pedig néha az is jó lenne, hogy Dávid módjára odaparittyázzunk egyet a gólem homlokára, hadd dűljön el. De ezek mind védekező fegyverek. Mégis, a felsorolás végén egy támadó fegyverről hallunk. Azt mondja az apostol: „és fölvegyétek a lélek kardját, mely az Istennek beszéde”. Ez azonban nem a miénk. Mindaz, amibe tetőtől talpig, sarutól a sisakig, a mellvérttől a pajzsig beöltözünk:  védelmi öltözék,. Ezek mind-mind a miénk, rajtunk vannak, bennünket védenek – ha szabad ezt mondani, a mi tulajdonunk, ajándékba kaptuk Istentől. Az egyetlen kivétel a támadó fegyver, az nem a miénk, az a lélek kardja, mely az Isten beszéde. Az Isten beszédéről az Újszövetség egy más helyen az mondja, olyan, mint a kétélű éles kard, mely elhatol az ízek megoszlásáig is. Ez az a beszéd, mely mindent, igazat és hamisat, tisztát és tisztátalant, becsületest és becstelent, jogost és jogtalant, szeretetből és gyűlöletből valót elválaszt egymástól, ahogyan az Ószövetségben az áldozópap kardja, -  ott a kést és a kardot egy szó fejezi ki – szétválasztotta egymástól a tisztát és a tisztátalant az áldozat bemutatása előtt. Vegyétek fel a lélek kardját. Isten a kezetekbe adja. Az Isten beszédét beszéljétek,  mondjátok az Isten beszédét.
Mindeközben, még valamit meg kell említenem, ez pedig az apostolnak felszólítása a 11. versben: „öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben”. Szándékosan hagytam ezt a részt a végére. Egy igen szép szó szerepel itt, melyet azonban így fordít a mi Bibliánk, hogy „ravaszság”. Más bibliafordítások úgy mondják: cselvetés. A szó azonban sokak számára máshonnan ismerős: görögül így hangzik: methodeia, magyarul: metódus. Két helyen szerepel az Újszövetségben ez a szó, mindkettő az Efézusi levélben, és mindkét helyen ilyen értelemben: ravaszság, csalárdság. Pedig nagyon-nagyon drága szó a metódus. A metódus azt jelenti, hogy tudom az utat az egyik ponttól a másikig. Megtaláltam az utat a sejtéstől a bizonyosságig. Megtaláltam az utat a haláltól az életig. Van út az elveszésből a megmaradáshoz. Az irodalmárok is sok esetben használják a metódus szót, ennek révén egy nehezen értelmezhető szöveget meg tudunk magyarázni, eljutunk a sejtéstől a magyarázatig. A tudományban számtalan helyen alkalmazzák a metódus szót, s köznapi értelemben magunk sok eljárásra: ennek vagy annak ez a metodikája. Tehát valamitől valameddig eljutok. Most azonban az apostol azt mondja: hogy megóvjátok magatokat az ördög metódusától. Mit akar az ördög? Hozzátok akar eljutni. Hogy akar hozzátok eljutni? Ó, igen kedves testvérek, sokféle módon, mindenféle trükkje, csele, csalárdsága van az ördögnek, sokféle módon megkörnyékezheti az embert. Ha azonban visszalapozunk a Biblia elejére, máris látjuk, többnyire csak egy módon: szóval. „Csakugyan megtiltotta az Isten, hogy egyenek a kert fáiról?” - kérdezi csalárdul az ördög. Pedig nem tiltotta meg, csak egy fáról nem lehet enni, - de az ördög mást kérdez. S azért tiltotta meg, suggalja, nehogy olyanok legyetek, mint Ő. És eljut a szívig a kétség. Elvetve a szívbe a kétség és a kísértés, mely önhittséget, gőgöt és lázadást szül. Csakugyan azt mondta Isten, hogy szeret téged? Csakugyan azt mondta Isten, hogy Jézus Krisztusban megváltott téged? Csakugyan azt mondta Isten, hogy van igazság? Hát tényleg van igazság? Nem azt halljuk lépten-nyomon, hogy nincs igazság, csak vélemények vannak. Csakugyan van igazságosság? Lehet az ember szükségét, baját, helyzetét figyelembe véve méltányosan dönteni? Nincs igazságosság, halljuk minden felől. Mindenki éljen magának. Kaparj kurta, neked is jut. Milyen igazságosságról beszélünk? Nem akarok politizálni, de néhány hónappal ezelőtt azt hallottuk, hogy Magyarországon nagy igazságosság készül. Ma pedig azt halljuk a hivatalosok szájából, hogy itt jó darabig nem lesz igazságosság, mert az nem lehetséges. Csakugyan, igazat mondott Isten, hogy Ő békességet szerzett Jézus Krisztus által? Valóban igaz, hogy személyesen neked lehet békességed? Hogy amit megkapsz Isten lelke ajándékaként, azt te megőrizheted, és békességben lehetsz, kibékülhetsz teremtőddel, gondviselőddel, üdvözítőddel? S csakugyan van hit? Nemcsak illúziók vannak, beképzelések, ostoba és ócska tradíciók? Tényleg igaz, amit az anyaszentegyház hirdet kétezer éve, vagy az egész egy nagy hazugság? És csakugyan, kedves testvéreim, van üdvösség, megmentetés, végső értelmes cél és beteljesedés az isteniben, vagy csak egy marék por vagyunk szétszóratva a szélben? Álljatok meg az ördög minden ravaszsága ellen, az ő módszerével szemben, mert a szívedig akar jutni, és hamis kérdéseivel, mely kérdések eleve hazugságok, el akar téged szakítani Istentől. Vedd fel a lélek kardját, az Isten beszédét, amely igazságról, igazságosságról, békességről, hitről és üdvösségről beszél! Harcolj! Harcold meg a hitnek szép harcát.
Végül, kedves testvéreim, arról is szólnunk kell, hogy miben áll a mi metódusunk. Ha arról hallottunk, hogy meg kell állnunk az ördög metódusával szemben, kell, hogy az anyaszentegyháznak, a hívőknek, a hit harcában forgolódó gyermekeknek is legyen módszere. Nem elég felvenni a fegyvereket, nem elég beöltözni, nem elég megmutatni, hogy nekünk is van fegyverünk, a módszert is meg kell találnunk a harchoz, hogy megállhassunk, hogy győzhessünk. Így mondja az apostol a felolvasott utolsó versben: „minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a lélek által”. Ez a keresztyén ember módszere. Mert, mondja az apostol, nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem kozmokrátorok ellen, akik birtokolni akarják a világot. Ők a levegőben lévő hatalmasságok, a világ sötétségeinek fejei! Azt hallottuk, a zsoltárban: „elismerem, erőmet meghaladó erőkkel kell küzdenem.” Ezt a győzedelmes Dávid mondja, a seregeket megfutamító, a Góliátot leverő Dávid mondja. Erőmet meghaladó erők ellen kell harcolnom. Az imádság ez esetben azt jelenti, hogy oda folyamodunk, ahol a gonoszság minden összessége feletti erőt találunk, - isteni erőt. Miközben tehát arra bíztat az apostol, hogy vedd fel a lélek kardját, és szóld az Isten beszédét az igazságról, igazságosságról, evangéliumról, békességről, üdvösségről, aközben mondd a magadét is, ez a magadé pedig az imádságod. Te is állj oda Isten elé, és vidd oda ügyedet, valld meg, hogy ezek a fegyverek talán megvédenek, ez az öltözet talán ideig-óráig megtart, de megállni csak az Isten erejével lehet. Amíg tudunk imádkozni, addig újra, meg újra megéljük, hogy egy erősebb előtt állunk. Ettől az erősebbtől kérjük az erőt, Tőle kérjük a megtartatást, Tőle kapjuk a mindvégig megmaradó erőt, az üdvösséget. Végezetre, atyámfiai legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében. Ha nem túl profán a kép, a keresztyén egyház nem body building klub, ahova bemegyünk, és módszeresen elvégezzük az edzéseket. Erősnek lenni az Úrban csak az imádság által lehet. Imádkozni pedig azt jelenti, hogy újra, meg újra kimondom és megélem, hogy gyenge vagyok, újra és újra kimondom, hogy Istenre szorulok, újra és újra odaállok az erős Isten elé. Ez hát, kedves testvérek, a hit harca, ebben harcol a végső üdvösségig az anyaszentegyház, erre hív meg benneteket az üdvösséget készítő, veletek megbékélő, nektek evangéliumot hirdető Szentlélek Isten. Vegyétek hát fel Istennek minden fegyverét, az igazság övét, az igazságosság mellvasát, a békesség evangéliumának saruját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, a lélek kardját, mellyel Isten igaz beszéde, és harcoljatok, vagyis imádkozzatok. Küzdjetek, vagyis könyörögjetek. Mérjétek fel, vagyis lássátok be, aki ellen nekünk harcolni kell erősebb, mint mi vagyunk. Nincs rá sem cselünk, sem fegyverünk, sem erőnk, de imádságban az erős Isten elé odaállhatunk, és Ő maga mellé vesz minket, bízhatunk Benne, Általa győztesek leszünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Egy amerikai lelkészképző intézetben esett meg, ahol ösztöndíjas voltam, hogy a második Korinthusi levél 8. és 9. részét osztották ki egy diáknak felolvasó gyakorlatra. Ő rögtön bement a dékánhoz és tiltakozott, mondván, hogy ezt a szakaszt nem lehet úgy felolvasni, hogy a gyülekezet figyelni tudjon rá.  Inkább olvasná a Zsidókhoz írt levél 11. részét a hit hőseiről, vagy a Római levél 8. részét az üdvösségről, vagy egy szép zsoltárt ezeket érdeklődéssel fogja a gyülekezet hallgatni. Ami azonban itt a Korinthusi levélben, a 8. és 9. részben áll, az legfeljebb csak technikai útmutatás. Igen, a részlet, amit ma felolvastam, valóban hosszú technikai fejtegetés. Az apostol rögzíti annak a nagy akciónak a részleteit, mely az első keresztyének körében zajlott le, és a célja adománygyűjtés volt a szükségben levő jeruzsálemi gyülekezet számára. Igen, a gyűjtés érdekében szervezni is kellett. Kellett legyen, aki számon tartotta, irányította a mozgósító erőket, értesítette a gyülekezeteket, nyugtázta és továbbította az adományokat, és beszámolt a felhasználásról. Mondhatnánk azonban, hogy ez mindig így volt és így lesz, nincs ebben semmi különös, - mit keres ez itt, a Szentírásban? Végül is a Biblia nem technikai ismeretek gyűjteménye, Isten igéje nem arról szól, hogy egy ilyen akciót hogyan kell megszervezni. Kedves testvérek, erre én is csak azt tudom felelni, amit a méltatlankodó diáknak felelt az amerikai teológia dékánja: fiatalember, arra kérem, hogy ha nem tud elboldogulni ezzel a szöveggel, akkor csak egy verset olvasson fel: a jókedvű adakozót szereti az Isten. Olvassa ezt úgy, hogy mindenki felkapja rá a fejét. Ezzel azt gondolom, igen nehéz feladatot adott annak a diáknak, és kaptam és is a mai igével, hiszen ezt minden vasárnap halljuk, unos-untalan, amikor a lelkipásztor hirdeti a szószékről az adakozást: „a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Ekkor már nyúlunk a zsebünkbe és nézzük, ott van-e az előkészített perselypénz – időnként hallani, hogy kiesett a pénztárcából egy érme, mely gurulva útjára indul. Ez is afféle rutinszerű esemény, sem erre, sem a hirdetésre, sem az igére nem nagyon szoktunk odafigyelni, - úgy véljük, ezt tudjuk, rendben vagyunk vele.
Mindazáltal itt nem pusztán technikai tájékoztatás vagy ismeretközlés áll,. Az apostol ihletetten ír, s lett-légyen szó adakozásról, úrvacsorázásról, templomi ülésrendről, minden esetben elérkezik a mondandó lényegéhez, Istenhez. Ha azt mondjuk, elérkezik Istenhez, rögtön szólnunk kell arról is, hogy miért beszélhetünk ilyen ügyekről. Miért kerül egyáltalán ide, a Biblia lapjaira, az adakozás kérdése. Száz éve már, hogy egy híres egyháztörténész megpróbálta feldolgozni a keresztyénség erejének a titkát. Kutatása során azt állapítja meg, hogy a keresztyénséget éltető forrás három ágon fakad fel, s olykor újraegyesül, s ha ez a három megvan és él, akkor beszélhetünk keresztyénségről. Ez a hármas forrás adja ki a keresztyénség lényegét.
Az első, mondja ez a tudós, a jó hír, az evangélium. Ha nincs evangélium, nincs keresztyénség. Ha nincs vigasztalás, nincs keresztyénség. Ha nincs örömhír arról, hogy Isten szeret és megváltott Jézus Krisztusban, akkor nem marad egyéb, mint kedves altruizmus, nagyszerű emberi jóakarat, mely hol fölsarjad, hol elszikkad. A keresztyénséget ez a jó hír létesíti, azáltal él, hogy mondja ezt a jó hírt. Megkapja Istentől a vigasztalást, és vigasztalja a szomorkodót. Átjárja Isten örömhíre, és ezzel az örömmel vidámít másokat. Egy korábbi szakaszban  azt mondja az apostol: a mi szánk megnyílt néktek, korinthusiak, a mi szívünk kitárult, úgy ismertek minket, mint akik bánkódók, de mindig örvendezők, szegények, de sokakat meggazdagítók, mint semmi nélkül valók, de mindennel bírók.
A másik ága ennek forrásnak: az erő. Ezen elsősorban gyógyító erőket kell érteni. Azt az erőt, mely által a beteg meggyógyul, mely által a kificamított élet visszakerül a helyére, mely által az ember visszatalál életének alapvető rendjéhez. Ezekhez erő kell. Az orvosok tudják, mennyi erő kell egy beteg meggyógyításához. Az nem úgy van, mint a Vészhelyzet című tévésorozatban, hogy hipp-hopp, s minden rendben, mindenki meggyógyul, s az orvosok gyógyítás közben arra is ráérnek, hogy magántermészetű problémákkal traktálják a nézőt. Még csak orvosnak sem kell lenni, elég otthon egy beteget ápolni, s máris tudja mindenki, micsoda erők kellenek ehhez. S milyen hamar elfogynak ezek az erők. Sőt, ma már tudjuk azt is, hogy ha a beteg nem akar együttműködni a gyógyulásban, reménytelen a gyógyulása. A betegnek is mozgósítania kell minden erejét. hatalmas erőösszpontosításra van szükség a gyógyulás érdekében. Ha pedig metaforaként használjuk a betegséget, és kiterjesztjük az élet sokfajta nyomorúságára, akkor elmondhatjuk, hogy ahol az élet jó rendjének a helyreállítására van szükség, ott, erő nélkül hiába minden próbálkozás. A keresztyének abból a boldogító tényből élnek, hogy Isten erői rendelkezésre állnak. Isten szabadon adja az Ő erőit.  Ezek az erők túláradhatnak az egyes keresztyének életén, és elérkezhetnek a másik emberhez. A keresztyénség a szó mindenfajta értelmében gyógyító mozgalom, a gyógyultak gyógyító mozgalma.
Harmad soron a keresztyénség az által létesült és addig van, míg megtaláljuk benne a szeretetet. Szeretet nélkül nincs keresztyénség, a keresztyénség a szeretet által van. Alkothat magának egy gyülekezet, egy egyház, egy egészen világméretű keresztyén közösség sokféle elgondolást, mi több ideológiát, cselekvési rendet, meghatározhatja, hogyan akar a világhoz, a kultúrához, a gazdasághoz, a politikához, a hatalomhoz, az élet nagy szervező erőihez viszonyulni, - de ha letér a szeretet útjáról, elveszíti lényegét.
Jó hír, erő és szeretet. Nos, amikor az apostol azt mondja, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, és adakozásra buzdítja a korinthusiakat, talán azon is kell tűnődnünk, hogy hova tegyük ezt a buzdítást, illetve magát az adakozást? A jó hírhez? Azt mondja az apostol: azért buzdítalak benneteket, mert nektek jó híretek van, hiszen ti már előre elkészítettétek adományotokat, s ezért küldöm hozzátok Macedóniából az atyafiakat, hogy amit előre elkészítettetek, azt átadjátok nekik mint adományt s nem mint ragadományt. Ne kelljen nekik úgy odamenni, hogy megérkezvén, kezdjék magyarázni nektek a keresztyénség ábécéjét, és mindenféle módon rávenni titeket arra, hogy mégiscsak adjatok valamit. Továbbá azt mondja az apostol, hogy a korintusiak készségének  jó híre van.  Azért mondom ezt így, mert ez a mai világban önreklámozás nélkül egyetlen segélyszervezet sem maradhat talpon. Egy-egy jótékonysági szervezet gyűjtéseinek 15-20 százaléka saját maga reklámozására megy. Máskülönben nem veszik őket észre.  Én véghetetlenül szomorú vagyok, hogy ilyenné lett a világ, aki nem reklámol, nem plakátol, aki nem harsánykodik, az nincs is. Vajon azért mondja az apostol, hogy várjuk szívetek felajánlását, hogy legyen egy kis reklám a keresztyénségnek? Mai is hallottam, hogy „igen, ezt kéne csinálni”. Nem áll túl jól a keresztyénség szénája – legyünk őszinték. Már azt is felvetik újságcikkekben,  hogy mikor tűnik végre el az egyház Magyarországról? Nos, ilyen világban élünk. S vannak, akik azt mondják: ne vitatkozzunk, ne beszéljünk most arról, hogy mi az igazság, mi a helyes, mi a nem-helyes, alakítsuk át az egyházat egy nagy jótékonysági szervezetté, gyűjtsünk, osztogassunk, legyünk mindig ott, ahol szükség van, és máris növekedni fog a népszerűségünk.
Továbbá megkérdezhetnénk, hogy talán az erő kategóriájába tartozik az adakozás? Mondhatnánk, hogy igen, természetesen oda. Hiszen aki tud adni, megmutatja az erejét. Aki meg tudja nyitni a szívét, oda tud fordulni a másikhoz, az meg tudja mutatni azt, hogy itt még van szusz, és még telik. Nagyon nehéz gondolat ez, de valljuk be, hogy ott van ez sokszor a szívünk mélyén. Egyszer hittanos gyerekkel beszélgettem az imádkozásról. A Heidelbergi Káté úgy magyarázza a Miatyánkot, hogy annak mintájára minden imádságunk hálaadással kezdődik. Kérdeztem a gyerekektől, vajon miért adja szabályul a káténk, hogy hálaadással kezdődjék az imádság? Az egyik gyermek ezt felelte: azért, mert ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy  a sok-sok szegény sorsú országhoz képest nekünk még jól megy. Nos, sok bölcsesség van abban, ha a szegényekhez hasonlítjuk magunkat. Ha ahhoz hasonlítjuk magunkat, hogy a világ hány országában van háború, természeti katasztrófa, csak hálát adhatunk az Istennek. Tovább kérdeztem a gyerekeket: hát akik legalul vannak, akiknek semmijük nincs, mindent elveszítettek, ők vajon kezdhetik hálaadással az imádságot? Erre aztán nem kaptam feleletet.  Sokszor megjelenhet az adakozó adakozásában az a gondolat, hogy adok, mert adhatok, adok, mert telik. De most ebből akar kivezetni bennünket az apostol. Ezért mondja, amikor megemlékezik az adomány gyűjtésről, hogy csodálkozva és ámulattal nézte, hogy a korintusiak először nem adtak, hanem először magukat adták. Majd utána adakoztak. Így esik az erő körébe az adakozás.
Azután azt is megkérdezhetnénk, hogy vajon nem a szeretet körébe esik-e itt minden? Hiszen a szeretetből kell ennek kitelnie. De ha azt mondjuk, hogy ez a szeretetünkből telik, mert mi más lenne mindennek a forrása, mégis oda kell vennünk rögtön az erőt, hiszen ebben erő is van, és oda kell vegyük a jó hírt is, mert mindez a jó hírnek a visszatükrözése. Nagyon egyszerűen úgy lehetne mindezt összefoglalni, ahogy a 15. versben mondja az apostol: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékaiért.
A „kimondhatatlan” fogalmán nem azt érti, amit a szó elsőre sugall, amit ki sem lehet mondani. Szabatosabb lenne így fordítani: végig-mondhatatlan. Isten ajándéka végére-mehetetlen, végig-mondhatatlan. Mintha azt mondaná, hogy miközben mi, emberek rászorulunk arra, hogy az életünket, keresztyénségünket vagy annak egy részét, így a szívünk megnyitását, a jótékonyságot, az adakozást különböző szempontok szerint nézzük, tehát rászorulunk, hogy megszervezzük, számon tartsuk, önmagunkat emlékeztessük rá, aközben az a forrás, mely mindez fakad, nem részletezhető: kimondhatatlan, végigmondhatatlan. Nemcsak a bősége miatt az, hanem mindent meghatározó valósága miatt. Kimondhatatlan ajándékot ad Isten, és amit mi teszünk, erre a kimondhatatlan ajándékra utal vissza. „Isten hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményben bőségben legyetek, - mondja az apostol -  a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Előtte elmondja: tudom, korinthusiak, hogy nálatok már ki-ki eltökélte szívében az adakozást, nem szomorúságból és nem is kénytelenségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Eltökéltségről beszél, s itt azt a görög szót használja mellyel a korabeli görög városállamok önmagukat leírták. Ez a autarkia szó, amit a politika-elmélet mindmáig akkor használ, ha emberi közösségnek mindene megvan, semmilyen külső forrásra nem szorul rá. Az autarkia azt a háztartást jelenti, amely mindennel rendelkezik. Így mondja az apostol: „ti pedig eltökéltétek a szívetekben autotark módon, azaz önként, nem kényszerből és nem szomorúságból, hogy megnyitjátok a szíveteket”. Miért lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten hatalmasan rájuk árasztotta minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségük legyen minden jótéteményre bőségesen. Hogyan? Nem valamiféle illúzióról beszél itt az apostol? Nem mond ennek ellene a tapasztalat?  Azt sugallná, hogy ha összehasonlítjuk magunkat másokkal, akkor rendben is volna minden? Hogy mindenünk megvan mindig, minden körülmények között? Tényleg semmire nem szorulunk rá? Ha csak ennyit mondana az apostol, akkor inkább a brunei szultánról beszélne, mert talán a brunei szultán nem szorul rá semmire. Az emberi gondolkodás törvénye szerint nekünk azonnal összehasonlítást kell tennünk: kihez képest? De valóban csak az az összehasonlítás marad, amit ez a kis hittanos gyerek is mondott?
Ez az a pont, ahol meg kell értenetek nektek is, hogy a keresztyénség lényegéről szólva miért tettem olyan óvatos megjegyzéseket. Nem azért adakozunk, mert „őseinknek fényes kardja a falon függ, rozsda marja” – adakozzunk hát, hogy fényesen csillogjon az a kard, s a keresztyén nevezet szebb legyen. És nem azért adakozunk, hogy megmutassuk végre, mi másokhoz képest erősebbek vagyunk. És nem is azért, hogy bebizonyítsuk magunknak is, hogy nálunk még megvan a szeretet ebben az elfajult világban. Azért tettem az előbb megjegyzéseket, hogy eljussunk oda,  ahova az apostol nagyon gyorsan elvezeti a korinthusiakat: Isten hatalmas arra! A „minden”, ez a „mindenkor, mindenben, minden jótéteményben minden kegyelem” nos ez Isten elé állít minket. Tehát az az autarkia, amiről az apostol beszél, a keresztyénségnek nem saját birtoka, hanem ez az a forrás, melyből mindenkor, mindig, minden körülmények között telik. Mi hát ez a forrás? Ez a forrás maga Isten. Amíg a keresztyénség elhívó kegyelmes urával élő kapcsolatban van, addig mindene megvan, amíg a keresztyén ember Isten által megajándékozottnak tudja magát, mégpedig oly módon, hogy annak a végére sem lehet menni, addig mindenre telik neki.
Miben áll hát a keresztyén adakozás? Mit jelez, ha egy keresztyén ember adományt, segítséget, támogatást ad? Mit jelent, ha a keresztyén ember megnyitja a szívét? Semmi egyebet kedves testvérek, mint azt, hogy ugyanazt teszi, amit Isten tett. Így mondja az apostol a 8. rész egyik legcsodálatosabb mondatában Jézus Krisztusról: Isten Krisztust elküldte érettünk, Ő pedig gazdag lévén, szegénnyé lett érettünk, hogy az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Ez az Isten szívének a megnyitása. Isten mindenkor, mindig, mindenben minden kegyelmét adja – még egyszerűbben szólva – önmagát adja. S amíg a keresztyén ember az ő Istenével valóságos kapcsolatban van imádság által, megszentelt élet által, Isten erőinek elfogadása által, a jó hír befogadása által, Isten szeretetének gyakorlása által, addig mindig telik. Illés próféta Izrael életének egyik legnyomorúságosabb korszakában szolgált. Ezt a korszakot nemcsak természeti katasztrófák, nyomorúságok, bajok, politikai hányattatások jellemezték, hanem az is, ami a miénket is jellemzi, az Istentől való teljes elhanyatlás. Emlékszünk, amikor a Kármel hegyén ítéletre került sor. Ott négyszáz Baal próféta táncolta körbe az oltárokat. Nem túlzok, ha azt mondom, a mai világban ennyit ér a keresztyénség hangja, és ennyit a hitetleneké – ez az arány: egy a négyszázhoz. Ha van egy hiteles percünk, nekik van négyszáz percünk, nekünk van egy decibelünk, nekik van négyszáz. Van egy igazságunk, nekik van négyszáz hazugságuk.  Nagy éhínség volt akkor. Illés prófétát Isten elküldte Sareptába egy özvegyasszonyhoz. A szegény asszony, kinek egy napi élelme nincs, befogadja az Isten emberét, s amíg a próféta ott van nála, a kosárból nem fogy ki a liszt és a korsóból nem fogy el az olaj. Van. Hogyan? Végigmondhatatlan ez. Van. Hogyan? Kibeszélhetetlen ez. Ugyanis Isten van ott. Aki Istent befogadja, annak mindig, mindenben, mindenkor van, - mert van Istene. Isten bőségéből, Isten szeretetéből, az isteni hatalmából kitelik, amire szükség van.
Végül azzal is buzdítalak most szívetek megnyitására, a szükségben levők meglátására, hogy nézzétek meg, milyenné lett a mi világunk. Az emberiség a modern kortól kezdve azt hirdette, hogy az ember e bolygón betöltött uralma autarkiát eredményez, mindenre, mindig, minden időben telni fog.  Azóta eltelt százötven esztendő s nem tudjuk, megmarad-e körülöttünk a biológiai környezet, immár nem tudjuk, hogy öt vagy tíz év múlva lesz-e mivel fűteni. A mai ember a kétségbeesés világában él, mert ez a csodálatos és véghetetlennek gondolt világ nem autark. A világ az ember hazug rendjében nem marad meg. A világ Teremtője és Gondviselője által fog megmaradni. Mi hát a jó hír? A jó hír az, hogy Isten megnyitotta szívét számodra és számomra Jézus Krisztusban. Mi hát az erő? Az erő az, hogy Isten kegyelme hordozza ezt a világot és benne téged is. Mi hát a szeretet? Az a szeretet, hogy miképpen Isten megnyitotta szívét és életét, melyből végéremehetetlen ajándékai áradnak, úgy lehet a keresztyén ember adománya, önfeláldozása végéremehetetlenül gazdag. A jókedvű adakozót szereti az Isten. Mit akar hát ezzel mondani az apostol? Az adomány nem kényszerből, nem szomorúságból fakad, nem azért van,  mert tűzet oltunk vele, vagy mert valamit meg akarunk mutatni, vagy a nyugtalan lelkiismeretünket csillapítjuk vele. Az adomány jókedvből van. Megértettük, átéltük, hogy Isten szeret bennünket, s ez az Ő szeretete örökkévaló. Akit megragadott, elhívott, újjászült, azt örökkévalóságra hívta meg – a jó-kedvű Isten.
Ámen

Kedves Testvéreim!
Egy különös levelet olvasunk most a Bibliaolvasó Kalauzban. Azért különös ez a levél, mert a legnehezebb emberi helyzetben íródik. Pál apostol börtönben van, és mégis ez a levél az, amely legtöbbször és a legerőteljesebben szól a keresztyén élet, a gyülekezethez tartozás, a Krisztusnak elkötelezett, Istenhez való hűség öröméről. Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek, mondja az apostol. És ez a szerkezet végig is vonul a mondandóján. Különös hát a levél, és mégis a helyzet nehézségére utal az a kicsi árnyék, ami ide vetődik a sorokból, erről  szeretnék most néhány szót szólni. Timótheust ajánlja az apostol, elküldi, hogy tájékozódjon   a filippi gyülekezet helyzetéről, helyesebben visszaküldi, mert Timótheus tőlük jön, ajánlja őt újra jó szívvel a gyülekezet figyelmébe. Röviden az önmaga helyzetét is jellemzi az apostol, mikor azt mondja, hogy elküldöm hozzátok Timótheust, mert nincs velem senki hozzá hasonló indulatú. Őszintén és keresetlenül elmondja a filippieknek, hogy az, akit most küld, páratlan, szinte egyedüli személyiség, majd hozzáteszi, és ez az árnyék, amiről szeretnék szólni, mert mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét. Nem tudom, szabad az ige fényében ennyi kritikát és önkritikát gyakorolni, lehet hogy ma ez a Magyarországi Református Egyház mottója, mindenki a maga hasznát keresi, nem a Jézus Krisztusét. Persze pontosan kell az igét fordítanunk és belenéznünk, így van a revideált Károli szövegben, szószerint azonban úgy is lehet fordítani, hogy mindenki magáért buzog, és nem a Jézus Krisztusért. Vagy ha az eredeti görög igét nézzük, így is lehet kiegyenesíteni főnévi alakban: mindenki önmaga zélótája, és nem a Jézus Krisztusé. Emlékezzünk, és talán okkal használja Pál itt ezt a szót, amikor önmagáról mondja még farizeus korából, hogy felette buzgó voltam, ugyanennek a szóvilágnak  az egyik képzett  alakja jelenik meg itt. Buzogtam magamért, buzogtam egy ügyért, amiben én nagyon fontos voltam, Buzogtam egy hivatásért, amiben én önmagam, amiben én a magam számára valami előre lépést, előmenetelt láttam. Önmagamat is odaszántam, odaajánlottam, de végül is csak magamért. Szomorú látlelet ez, amit az apostol az első időkből mond, ha valakit vigasztal ez a szomorúság, mondhatnánk úgy, hogy akkor sem volt másképp. De persze másképp volt és ma is másképp kell lennie a dolognak. Jó lenne azt tudni a református egyházról, a mi gyülekezeteinkről, vagy csak önmagunkról, lelkipásztorokról, hogy mindenki Jézus Krisztusért buzog. Mindenki a Jézus Krisztus hasznát keresi. Mindenki azért fáradozik, hogy mindig mindenben  Ő legyen az első. Mindig mindenben az Ő országa épüljön. Mindig, mindenben  a Krisztus dicsőítessék. Mindig, mindenkor, mennyen, földön, föld alatt minden térd az Ő neve dicsőségére meghajoljon. Ma jórészt a misszióról fogunk beszélgetni, arról az ügyünkről, amely – meggyőződésem –, hogy nem lehet külön téma, minden tevékenységünket, gondolatunkat át kelljen, hogy hasson, mégis ma külön is beszélünk róla. Nemcsak azért, mert érleli egyre nyomasztóbb erővel a helyzet, hogy nyíltan, őszintén, a helyzetünket kendőzetlenül feltárva beszéljünk erről. Hol állunk ebben? Milyen erőink vannak ehhez, milyen készségeink vannak hozzá? Akarjuk-e igazán a missziót tenni? Mi az, amit missziónak nevezhetünk?  Nem baj, hogyha a filippi levélnek , ennek az örömre indító és örvendező levélnek ez a kis árnyéka most ránk vetül intésként, figyelmeztetésként, kérdésként. Tényleg igaz, hogy mindenki a maga hasznát keresi? Igaz lehet, ha esetleg közöttünk lenne Pál apostol, hogy úgy küldené el Timotheust közülünk valahova, és ha ő elmegy, akkor végképp magamra maradok?
Akkor már nincs velem senki?  Nehéz és súlyos kérdések ezek. Nem akarom, hogy ez a mai összejövetelünk egzisztenciális drámává váljon. Meggyőződésem, hogy közöttünk is sokan, mindannyian, akik a meghívást elfogadták minden erejükkel a Krisztus ügyéért akarnak buzogni, Krisztusért akarnak fáradozni. De azért nem baj, hogyha ez az apostoli megjegyzés fülünkbe cseng, bennünket is kérdez, és elsősorban bennünket. Sőt, akkor lenne igazán áldott bennünk ez az ige, ha nemcsak az ige magyarázója, nemcsak a levél írója, nemcsak az ige kérdezné ezt, hanem kérdeznénk önmagunkat. Adjon Isten erőt nekünk, hogy ezt a kérdést feltegyünk, és jó feleletet tudjunk adni nemcsak most, hanem életünkkel, minden feladatunkban, minden dolgunkban. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A keresztyének bajban vannak, ha a világról kell beszélniük. Nem általában a világegyetemről, mint fizikai valóságról, hanem a világról, mint embervilágról, mint civilizációról, melynek részesei vagyunk, melyhez mi is hozzájárulunk. Azért vagyunk bajban, mert ha a Szentírásra támaszkodunk, azt látjuk, hogy a közfelfogással szemben Isten igéje nem beszél részletesen a világról. Nem elemzi részletesen, milyen a világ. Éppen ellenkezőleg mindig nagy átfogó képeket fest a világról. Jézus példázatokat mond: szántóföld a világ. Mi szeretnénk tudni, hogy milyen hosszú, milyen széles ez a szántóföld, hányas ekével szántották be, hány napig kell belé magot vetni, vannak-e rajta dűlőutak, és vajon kaszával mennek rajta az aratók vagy gépi művelésű. Mi mindezt szeretnénk tudni. Jézus azonban csak annyit mond: szántóföld a világ. Másutt a Biblia egy-egy nagy képpel, szinte szürreális vízióval mutatja meg milyen a világ, ezért mi keresztyének bajban vagyunk, ha vitába kezdünk vagy értelmes beszédbe fogunk arról, hogy mit gondolunk a világról.
Ma még ennél is nehezebb a helyzet, mert szinte kényszerítik a keresztyéneket arra, hogy ki-beszéljék magukat a világból. Hadd igazoljam ezt – talán szokatlan a kifejezés. Néhány száz éve kezdődött a folyamat a keresztyénségen belül. A keresztyénség lassan elkezdte önmagának mondogatni, hogy nekünk nincsen semmi közünk bizonyos dolgokhoz itt, ebben a világban. Legjellemzőbb módon talán a politika területén mutatkozott meg ez.. Nekünk, keresztyéneknek nincs közünk a politikához – milyen sokat mondjuk és halljuk ezt!. De ez a hang nem manapság hallatszott először, hangzik ez talán a felvilágosodás óta. Hagyjuk az obskúrus vallási dolgokat, kiáltoznak azóta,  a politika, a törvényhozás, az ember közös dolgainak rendezése az okos és művelt emberekre tartozik, a vallásos emberek babonásak. Aki belelapoz báró Holbach könyvébe, A leleplezett keresztyénség-be – több mint kétszáz éve írták, csak azon csodálkozik, hogy miért hall ma olyan hangokat, mintha most fedeztek volna fel vagy most alkották volna meg bizonyos vádakat a keresztyénséggel szemben. Össze voltak már gyűjtve 250 évvel ezelőtt is. Szerintem ma senki semmi eredetit nem alkot ezen a területen, elég ha bemegy a könyvtárba, leveszi a polcról Holbach báró műveit, belelapozgat - legfeljebb kicsit modernizálja, ahogy ma mondják: update-olja, aztán, itt van, mintha teljesen újszerű lenne. De nem is ez a döntő, hanem az, hogy a keresztyénség is elkezdte önmagának mondogatni ezt! Elkezdte bebeszélni, hogy nekünk ehhez a világhoz semmi közünk nincs. Mindmáig így vagyunk ezzel. Ha a keresztyén ember közéletnek, politikának, törvényhozásnak, az ország dolgainak, a világ dolgainak a kérdéseiben megszólal, mindig magyarázkodással kezdi. Mintha nem itt élne, mintha nem e világ polgára lenne. Minthogyha nem sütne rá föl a nap, s nem nyugodna le estre kélve, mintha nem itt lenne háza, lakása, családja: ma ha a keresztyén ember szólni kezd, mindjárt magyarázkodik. Feltételeket tisztáz, körülményekről, adottságokról, korlátokról beszél – s ezek közt szólal csak meg. Mindennek súlyos következménye lett, ma isszuk a levét, s nagyon keserű ez a főzet, halálos méreg ez. Például, az erkölcs világában minden viszonylagossá lett. Ha valaki egy százötven évvel ezelőtt írt költeményt, mondjuk Vörösmarty Mihály egyik szép eposzát, melyben erényekről, tettekről, dicsőségről, gyalázatról, magasztosról és alantasról esik szó, csak csodálkozik: milyen evidens, hogy a gazember gazember, az áruló áruló, a hős hős, a tiszta tiszta, a becsületes becsületes. Megnézném én ma azt a költőt, aki úgy döntene  hogy ír egy hősi eposzt a magyarok bejöveteléről – mit kapna a fejére! De nem is kell ilyen tétet feltenni. Mindennapos beszélgetéseinkben lassan már mi is úgy vagyunk például az értétek megnevezése tekintetében, hogy minden igaz, meg az ellenkezője is. Vagyis semmi sem igaz. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi életet összetartó erők, értékek már nehezen foghatók meg, nehezen találhatók meg, nagyon-nagyon nehezen érvényesülnek. Azt gondolom, hogy ezért mi, keresztyének is felelősek vagyunk. Könnyű kifelé mutogatni, könnyű a világra, a hitetlenekre, az ateistákra, a közönyösökre mutogatni! De nézzük végig az elmúlt kétszáz esztendőt, mi, keresztyének sem tettünk mást, folyton-folyton magyaráztunk magunknak, hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs például a politikában.  Hadd hozzak erre egy példát. Sok európai országban törvény van arra, hogy a lelkipásztor nem lehet képviselő. Magyarországon is van erre egyházi törvény. Kategorikusan kizárja ezt a lehetőséget. Ugyanakkor a legtöbb egyházi törvény rendelkezik arról, hogy ha a lelkipásztor a lelkipásztorsága mellett kereső foglalkozást akar betölteni, – például Belgiumban vannak munkáspapok, akik úgy szolgálnak, hogy munka mellett papkodnak –, azt a helyi egyházi hatóság engedheti meg. Tessék elgondolni, a lelkipásztor, ha megengedi neki az egyházi hatóság, minden további nélkül lehet pöcegödör-tisztító. Lehet gyepmester, futball-bíró, bármi, ezt az egyházi törvények nem zárják ki kategorikusan. Csak egy nem lehet: politikus! Mintha az ördögtől lenne. Mindez azonban végeredmény, azt jelenti, hogy a keresztyénség a világ egy nagyon fontos területét átadta a világnak.
Bajban vagyunk tehát, főleg ha a mai igét igazán komolyan akarjuk venni. Azt mondja az apostol: ti legyetek feddhetetlenek, tiszták, Isten szeplőtelen gyermekei, az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon. Keresetlenül elfordult és elvetemedett nemzetségről beszél, - nem is véletlen talán, hogy a börtönben ül. Ezt a levelét ugyanis börtönből írja. Bár állítólag a Római Birodalomban is volt bizonyos fokú korlátozott szólás– és véleménynyilvánítási szabadság, de minden időben úgy volt, hogy voltak egyenlők, meg egyenlőbbek. Akkoriban a keresztyének is egyenlőnek számítottak, ha római polgárok voltak, de meggyőződésüket nem mondhatták el minden következmény nélkül. Sokszor súlyos következményeket kellet elhordozniuk. Az apostol nemcsak azért beszél elvetemült és elfordult nemzetségről, mert saját világát szomorúan szemléli vagy mert kedvezőtlen a keresztyének helyzete. Ma is vannak helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy nem kedvező a keresztyénnek lenni. De ez önmagában véve nem olyan nagy baj. Istenünk, amikor elhívott bennünket Krisztus követőjévé, nem ígérte, hogy díszfelvonulás lesz a keresztény életünk. Nem ígérte, hogy azonnal a legjobb és legkényelmesebb helyet fogjuk megkapni, nem ígérte, hogy mindenki tapsolni fog nekünk, nem ígérte, hogy szüntelenül dicsérni fognak. Jézus azt mondja: nem különb a tanítvány a mesternél, s ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak. Így hívja el Jézus tanítványait: aki követni akar engem, tagadja meg önmagát s vegye föl az Ő keresztjét. Nem emiatt mormog hát az apostol.  Viszont a kifejezés: elfordult, elvetemedett nemzetség segít megérteni, hogy miről beszél. Mindkét kifejezés azt jelenti, hogy valami a fonákjára fordult, az ellenkezőjébe csapott át. A világról beszélünk, kedves testvéreim. Isten a világot jónak teremtette, mely dicsőségét visszatükrözi –   hadd mondjam így, talán egy igehirdetés erejéig meg lehet kockáztatni: Isten a világot boldognak teremtette. Boldoggá teremtette, és benne az embert is. És itt már a hitvallásunkhoz érkezünk el, azt mondják a hitvallásaink: Isten avégre teremtette az embert, hogy istenét megismerve, vele örökké tartó boldogságban együtt élvén, Őt dicsőítse. Ezzel szemben áll: elfordult és elvetemedett. Ez a világ minden, csak nem boldog. Tele van fájdalommal, bűnnel, haraggal, halállal, iszonyattal - vagy ahogy mostanában jegyezte egy író – ez a világ gyűlöletkultusszal van tele. Megdöbbentő ez a látlelet. Nem a szeretetnek, tisztességnek, méltányosságnak, becsületnek van kultusza, hanem a gyűlöletnek. Erők szerveződnek, indulatok, intellektusok, hatalmak szerveződnek a gyűlölet köré. S kultusza már-már szinte vallási jelentőségű. A vallás az a valami, ahol a végső dolgok megszólalnak. A hívő ember is úgy van – sok minden történik velünk, baj, bánat, keserűség, siker, kudarc, fölemelkedés, alázuhanás, de van valami végső, ami bennünket meghatároz, valami végső szempont, érték, hatalom, erő, ami döntő. Múlhat és veszhet minden, csak az maradjon! Ha a gyűlölet válik kultusszá, nos, hogy lesz ez? Lehet hogy valaki szép, erényes, tehetséges, sikeres, nem számít, a lényeg az, hogy gyűlölhessük, sárba rángathassuk. Elvetemedett a világ. Nem azt teszi, amire Isten teremtette. Az első szó is erre utal – elfordult. Szinte csak banális példákat lehetne erre mondani. Az antropológusok azon vitatkoznak, hogy vajon amikor az ember feltalálta a kést, azért találta-e fel, hogy kenyeret szeljen vele, vagy azért, hogy öljön. Szerintem azért, hogy kenyeret szeljen vele. De elfordította a célt és egy nagyszerű eszközzel életeket lehet kioltani. Vajon azért teremtette Isten az embert, hogy önmagába fordulva, szellemi sötétségbe rántva magát, ezt az egész csodálatos világot is bajba, bűnbe, kárhozatba, elveszésbe rántsa? Egészen biztosan hogy nem! Ezt halljuk a teremtés történetében: íme, igen jó, és megnyugodott Isten az Ő munkájától és megáldotta és megszentelte azt, mi igen jó.  Ami Isten kinyilatkoztató kijelentésében jó, az az ember világában rosszra fordult.
Amikor tehát az apostol azt mondja: legyetek feddhetetlenek, tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult, elvetemedett nemzetség közepette, rögtön egy viszonyt is meghatároz a következő képével, mely így hangzik: kik között fényletek, mint csillagok a világon. Ha tudni akarjuk, hogyan viszonyul az Isten által megváltott ember, a Krisztust követő ember ehhez a világhoz, nos így: ahogy a világosság a sötétséghez. Ez abszolút viszony – de viszony. Kapcsolat. Hogy sötét van, azt csak abból tudjuk, ha valahol világos van. Ha sötétbe kerülünk, azt csak abból tudjuk, hogy voltunk világosságban. Ha nem látunk, azt csak onnan tudhatjuk, hogy előtte már láttunk. - Kik között fényletek, mint csillagok a világon. – Isten arra hívja el gyermekeit, hogy Istennek átadott élettel világítsanak ebben a világban. Ebben az elvetemedett, célját vesztett, visszájára fordult, önmagát semmisítő, halálosan vergődő világban.
Hogyan? Két dolgot tanácsol az apostol, mindkettő szervesen hozzátartozik a keresztyéni élethez. Az egyik így szól: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez üdvösségeteket. Vajon, hogy áll ez meg azon, hogy a keresztyén embernek nincs mitől félnie. Ne félj!, ne féljetek! - ez a fölszólítás, vigasztalás, buzdítás 365-ször szerepel a Bibliában. Milyen átható üzenet! Nincs mitől félni! Most mégis azt mondja az apostol: félelemmel és reszketéssel – ám ezt az üdvösségre vonatkoztatja. Azáltal és úgy fénylik a keresztyén ember a világon, hogy tudja, az egész emberi életnek egyetlen egy tétje van: az üdvösség. Nincs más tét. Minden más múlandóság alá van rekesztve. Mulandóért bánkódni? Üdvösségeteket - félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe. Ám – folytatja az apostol – Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Azért munkálja a keresztyén ember az üdvösségét, azért mehet végig elveszéstől üdvösségig a csodálatos zarándokúton, mert tudja: Istentől kapta rá a meghívót. Isten ereje vezeti végig. Csak egy miatt félhet, ha kell félnie: hogy letér erről az útról. Csak amiatt, kell aggódnia, ha kell, hogy megtorpan, hogy elgyávul. Nem tudom, hogy értitek-e kedves testvéreim ezt a nagy  paradoxont? Attól kell félned és reszkedned, hogy megijedsz, attól kell félne, hogy elgyávulsz, hogy lemondasz a döntő dologról. Emlékszünk az ószövetségi esetre, mikor a Jordánon túlról megérkeznek a kémek, s jelentik, hogy az ígéret földje valóban tejjel-mézzel folyó Kánaán, de harcos emberek erős várakban. S akkor a nép a pusztában nekitámad Mózesnek: miért hoztál ide minket, itt harcolnunk kell, jobb lett volna Egyiptomban maradni a húsos fazekaknál rabszolgának. Megijedtek. Ennek ott az lett a vége, hogy az a nemzedék nem mehetett be az ígéret földjére. Félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket. Menjetek el a célig. Ne féljetek. Féljetek, hogy ne kelljen féljetek. Reszkessetek, hogy ne kelljen gyávának legyetek.
Másodszor azzal fejezem be, amivel kezdtem. Bajban vagyunk mi, keresztyének, ha a világról kell beszélnünk, ha a világ gyermekei beszélgetésbe vonnak bennünket és megkérdeznek bennünket, hogy milyen ez a világ.  Inkább már a kérdés elől is elhúzódunk. Mit mondjunk hát? Kétszáz év alatt odajutottunk, hogy nem is mondunk semmit. Kivonulunk a világból és vonogatjuk a vállunkat. Sőt, azokat is leintjük, akik különböző okok folytán késztetést éreznek arra, hogy valamit mondjanak. De mit mond az apostol? – kik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván elébük. Van hát mit mondaniuk a keresztyéneknek, kedves testvéreim. Ez az élet beszéde. Azt kell mondaniuk, ami őket is érdekli, azt a beszédet, amely által azok, akik. Azt a beszédet, az élet beszédét, az üdvözítés jó hírét, az Isten meghívását kell modaniuk, amit maga a keresztyén ember is elfogadott, és ami által átalakult, – divatos kifejezéssel – átstrukturálódott az élete. Ez az a a beszéd, melyet egykor te is hallottál, mikor Istennek hátat fordított életet éltél. S e beszédre megfordultál. Ki szól hozzám? Ki hív engem? Ez az a beszéd, mely a zűrzavar, kiabálás, rikácsolás és gyűlölet-kultusz közepette, mint halk és szelíd hang elért a szíved legmélyéig, megvigasztalt és meggyógyított. Azt a beszédet kell szólnod, mely ebben az elvetemedett és önmagába fordult, zavaros világban egyértelműen megmutatta számodra, merre kell menned, és nyilvánvalóvá tette, hogy mi az egyetlen tét. Az élet beszéde Isten önmagáról adott kinyilatkoztatása. Az elvetemedettség, az elfordulás, – ahogy Thomas Mann mondja – Isten-felejtéssel jár együtt. Ha ennek a világnak, közelebbről a nyugati civilizációnak, közelebbről Magyarországnak tudni akarod nyomorúságai okát, egyetlen szóban összefoglalhatod: Isten-feledés. Egyre mélyebb meggyőződésem, hogy a keresztyénségnek nem nagyon van mit önmagából e világ elé tárni. Persze, egy ilyen népnek, egy ilyen egyháznak, amely kétszáz esztendeje hátat fordít világnak, törvényeknek, erkölcsnek, kultúrának, mindennek, sőt, önmagát és a világot is meg akarja győzni arról, hogy nekünk a világhoz semmi közünk nincs, mi csak vallásoskodunk szépen itt a templomban, nincs is nagyon mit a világ elé tenni. Tessék megnézni a csodálatos keresztyén korszakokat! A teonóm korszakokat, a gótikát vagy a románkort, vagy azt, amikor összeomlott a római birodalom és a keresztyénség akarva-akaratlanul magára vállalta egy süllyedő kultúra megmentését. Volt mit megmutatni. Ma nincs – de nem is kell! Csak az Isten beszédét. Azt a beszédet, azt az üzenetet, meghívót, mely téged is meghívott, téged is megváltoztatott tett, neked is célt adott, irányba állított, megvilágosított, azért, hogy ez a világosság rólad tovább tükröződjön. Igen, kedves testvéreim, a keresztyének ma bajban vannak, mondanak rólunk mindent, most kezdik el vetíteni a mozikban a Da Vinci Kód nevezetű filmet, egyetlenegy hipotézisre épül, arra, hogy a keresztyénség indulásától kezdve egy nagy hazugság. S kérdezik is tőlünk, hogy tényleg ti kétezer év óta egy kezdeti hazugságon alapultok? S akkor mi nem is tudjuk, hogy erre mit mondjunk. Életnek beszédét tartsd elé. Az isteni életre, a szeretetre, az üdvösségre szóló meghívót. Féljünk félni. Reszkess gyávának lenni. De hidd és tudd, hogy amit Isten benned megkezdett, azt Ő szent lelke erejével mindvégig munkálni fogja. Csak bízd hatalmára, szeretetére, hűségére önmagadat, hogy itt az elfajult és elvetemedett nemzetség közepette, mint csillag a sötétlő égbolton fölragyoghass, és mint igazi megváltó üzenet, Isten meghívása a te szádból is hangozhasson életre, boldogságra, üdvösségre mindenki számára.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma kampánycsend-sértésről szeretnék szólni. Állítólag ezen a napon nem lehet életünkbe vágó, fontos dolgokról szólni, nem lehet a választókat befolyásolni. Igaz, ahogy elnézem a gyülekezetet, itt én már hiába is próbálnám ezt meg, mi koránkelő fajta vagyunk, az ittlévők már szavaztak, legalábbis a többség. De kampánycsend-sértésről van szó ott a jeruzsálemi templomban, mikor Jézus mint messiási király bevonul Jeruzsálembe, majd az őt dicsőítő tömegből kiválva a templomba megy. Ez már önmagában meglepő pillanat, hiszen azt várhatta mindenki, hogy Antónia erődbe veszi útját, ott tartózkodik Pilátus, a római helytartó, s nyilván azt a hatalmat kellene megdönteni,  ott kellene végre kivívni a szabadságot, ott kellene elérni azt, amire népe több száz éve vágyakozik. De Jézus a templomba megy és annak megtisztítása után azt teszi, ami egyrészt tilos volt, és nem engedi, ami másrészt szabad volt. A pénzváltók asztalait feldönti, a galambárusokat kikergeti, kötélből ostort fonva kihajta őket a templomból, s idézi Jeremiás prófétát: „az én házam –– az imádság háza, ti pedig a latrok barlangjává tettétek.” Figyeljük meg, a fölháborodott főpapok, írástudók, a rend védelmezői, a status quo bajnokai, éppen ezt nem teszik szóvá. Mást tesznek szóvá, és ettől olyan megrendítő ez a történet. Azt olvassuk: „és ekkor odavitték hozzá a betegeket, és ő meggyógyította őket. Nos, ez a baj! Ez a kampánycsend-sértés. Isten templomában gyógyítani? Gyógyítani? Életeket megújítani? Szabadítani?  S ezzel Istent dicsőíteni? Hát .. - azt nem lehet! Minden egyebet lehet. Lehet kereskedni, lehet pénzt váltani, galambokat, báránykákat árusítani, messziről jött zarándokokkal zsibvásározni –  mindezt lehet.  De amire a templom való, azt nem lehet.
Mire való a templom? Isten háza arra való,  hogy az ember, a bűnös, a nyomorult, a megkísérthető, a törékeny, a beteg, az elesett,– ki-ki választhat ezek közül – Istenéhez találjon, és az élete újra teljességre jusson. A templom az a minősített hely, az a tér, és az a térbe foglalt idő, ahol ásd amikor az ember szabadon, minden – egyébként megkötöző – gondolata nélkül Istene elé állhat, és ahogy Jézus mondja: imádkozhat. Mert az imádkozás, kedves testvérek, azt jelenti, hogy minden kijön a szívből, mindent el lehet mondani. Itt az embernek nincs miért és nincs mit Istene elől lepleznie. A templom az imádság háza, a templom a gyógyulás háza. Idézzük fel Ezékiel próféta csodálatos látomását, mely a Jézus virágvasárnapi bevonulása előtt több száz évvel korábban hangzott el, amikor nem volt templom, hanem egy politikai katasztrófa kellős közepén ellenség dúlta Isten népe országát. A próféta látomást lát, látja az újonnan megépített templomot, és látja, hogy a templom küszöbe alatt felfakad egy forrás, mely kiárad a világba, patakká, majd folyóvá mélyül, s a partja mentén fák nőnek, melyek gyümölcse és levele mindenféle betegséget meggyógyít. Szinte szürreális vízió, de igazságot fejez ki: Isten gyógyítani akar, helyreállítani akar, egészséget akar adni, és Őnélküle az életünk nem egész élet,  - ezt mindannyian tudjuk.  Isten nélkül nem egész az életünk, bármivel próbáljuk kitömködni a réseket, a lyukakat, az életünk csak Istennel kerek és teljes. A gyerekek, akik Jeruzsálem kapujától kezdve követik Jézust, gyermekmódon – hiszen hamar fel tud lelkesedni egy gyermek - azt kiáltozzák, amit a tömeg kiáltozott. Ők Jézus után mennek a templomba is, és ott benn mondják tovább: hozsánna, éljen, éljen a király, éljen, itt van a messiási király, itt van a szabadító! Ekkor a rend őrei, a status quo bajnokai, kik oly kétségbeesetten kapaszkodnak kicsiny kis hatalmukba, ráreccsennek Jézusra: hallod, mit kiáltoznak ezek a gyerekek, hallgattasd el őket! Kampánycsend-sértés. A templomban? Ott azt nem lehet. Egyébként sem lehet. Szólni Istenről? Isten igazságáról? Örökkévaló rendjéről? Szeretetteljes meghívásáról? Erről nem lehet beszélni, a vallás magánügy! Halljuk ezt ma is, napszám, kilométereket tele írnak újságokat ezzel a gondolattal, minden második médiumban ezt szuggerálják: magánügy a vallás, és annyira magánügy, hogy  az a legjobb, ha maga a vallásos ember se tudja magáról, hogy ő vallásos.
Ekkor Jézus azt feleli: hallom, de vajon ti nem olvastátok, nem tudjátok, nem hallottátok soha a zsoltár csodálatos szavát: kisdedek és csecsszopók szája által szereztél dicséretet!? Kisdedek és csecsszopók szája által. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jézus egy ősi, Istent dicsőítő zsoltárt idéz, a 8. zsoltárt. Hadd tegyek személyes vallomást, ezen a napon talán szabad. Ez az a zsoltár, melyre egészen kicsi gyerekkoromból visszaemlékezem: „Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csodálatos a Te neved nékünk.” Így hallottam a családomban énekelni. Ennek a zsoltárnak az egyik verse mondja: Isten a csecsemők, a csecsszopók, a kisdedek szája által szerez magának dicsőséget. És hogyan? Az eredeti szövegben szereplő szó éppen az ellenkezőjét fejezi ki. A héber zsoltárban szereplő szó: dicséret, azt a tevékenységet fejezi ki, amikor valakit, a tetteit helyesen és pontosan értékelve megdicsérünk. Mai nyelven szólva, dicséret azt, amit egy zsűri mondhat, egy produkciót értékelve. De egy gyermek, ugyan mit tud értékelni? Ahhoz tapasztalat kell, ahhoz ész kell, ahhoz bölcsesség kell. Egy embert igazán értékelni, tetteit felmérni, nos, ez felnőtteknek való dolog. Hogy mennyire az, láthatjuk abból is: így rendelkezik minden kor, minden idő, amikor emberekről döntünk. Azt egy bizonyos életkor alatt nem tehetjük meg. Van, ahol ehhez 18 év kell, van, ahol 21, van, ahol ez 23, - országa és helye válogatja.  Gyermek kezébe értékelést adni? Ennél felelőtlenebb, ennél kockázatterhesebb dolog nincsen. S mégis, ezt mondja a zsoltár, s ezt idézi Jézus: a gyermekek és a csecsszopók által szereztél dicséretet és dicsőséget magadnak. A gyermek gőgicsélése, a gyermek olykor persze éles, de komolyan nem vehető beszéde – ez szerez Istennek dicsőséget.
Azután,  másféle összefüggésekben úgy is lehet ezt a szót értelmezni - s így is használja a Biblia -, hogy amikor valakit megdicsérünk, akkor valamit visszatükrözünk. Az Újszövetségben több esetben olvassuk, hogy amikor Jézus betegeket gyógyított, a gyógyultak dicsérik Őt. Vagy máskor, ha valakivel nagyszerű, felemelő, megrázó dolog történik valakinek a jóvoltából, az áldásban részesedett dicséri az áldást adót. Mert ez egészen közvetlen, mély lenyomat. Egy gyermek? – Nos, a gyermek, míg be nem nő a feje lágya, úgy tartja, neki jár a jótétemény. A gyermeknek jár a jó, a gyermeknek jár a vetett ágy, a gyermeknek jár reggel a meleg kakaó, a gyermeknek jár a szülő szeretete és védelme, a gyermeknek jár minden, minden-minden jár. Így is tartjuk ezt mi, felnőttek, s helyesen. Ki az itt közülünk aki azon törné a fejét, hogy hazamenvén, megvonjon valamit a gyermekétől? – Ugyan, dehogy, ez lehetetlen. S a gyermek is így gondolja. Hogy el kerekedik a gyermek szeme és milyen hamar legörbül a szája, ha nem kap meg valamit, amiről úgy tartja, hogy jár neki. Hogyan is érzékelhetné, hogy vele valami rendkívüli, felfoghatatlan, meg nem érdemelt történik, amiért ő sem meg nem dolgozott, sem meg nem harcolt, ami nagyon egyszerűen nem jár neki. A gyermek csak van, a gyermek csak létezik, a gyermek csak boldog, ő még nem élte át azokat a drámákat, melyek felnőtté tesznek és megtanítanak, hogy kimondjuk, kifejezzük, megéljük: hálásak vagyunk, és méltó a dicséretre az, aki jót tett velünk, hogy méltó a dicséretre Isten. Így szól az egyik énekünk: „Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás…” méltó. Nem valami elveszett pillanat ez ott, a jeruzsálemi templomban, kedves testvérek? Nem inkább arról van ott szó, hogy a virágvasárnap ujjongó tömege már rég szétszéledt, ki-ki hazament ebédelni, vagy dolgára, s csak ez a néhány gyerek maradt ott Jézussal, s ha már nem akad más, hát rájuk támaszkodik? Ám emlékezzünk csak arra, amikor a bennfentes tanítványi kör hessentgeti a gyermekeket Jézus mellől – mondván: itt fontos dolgokról, Isten országáról, igazságról, életről van szó! De azt mondja Jézus: engedjétek hozzám a kisdedeket! És ne tiltsátok őket tőlem, mert a gyerekeké az Isten országa. Vagy emlékszünk arra a pillanatra, amikor a tanítványok a hatalomért vetekednek? – Uram, ha eljössz a Te országodba, add meg nékem a jobb és balkéz felé ülést!- kérlelik. Ekkor Jézus odahív néhány kisgyermeket, rájuk mutat, és azt mondja a tanítványoknak: ha nem lesztek ilyenek, nem mentek be Isten országába.
De a titokról még nem  is szóltam, kedves testvérek. Miért a gyermekek szája által? A zsoltárvers így kerek: a gyermekek és a csecsszopók szája által szereztél dicséretet magadnak, hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsd. Hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsd.  Ezért beszélek kampánycsend-sértésről ott, a jeruzsálemi templomban, mert a gyerekek valamit megértettek, visszatükröztek és kifejeztek. Nevezetesen azt, hogy ami Jézusban történik, annak semmi köze nincs a gyűlölethez. Ami Jézusban történik, annak semmi köze nincs a bosszúálláshoz, ami Jézusban történik, az Isten szeretetének egyértelmű, mindent átfogó megnyilatkozása. Okkal utasít bennünket Jézus sok alkalommal a gyermekekhez, s okkal engedi sok esetben magához a gyermekeket, még akkor is, amikor nagy és felnőttes dolgokról van szó. Mert a gyermek esetében – bár az ítéletében nem bízhatunk  - egy dologban  bizonyosak lehetünk: a gyermek tökéletesen átéli, ha valami nagyobbra, valami őt meghaladóra rámutat. A gyermek – ahogy szoktuk mondani – még fogja az anyja pendelyét, a gyermek még fogja édesapja kezét:  a gyermek még tudja, hogy tartozik valahova.
Jeruzsálem, Jeruzsálem – mondja Jézus virágvasárnapi bevonulásakor, Lukács evangélista följegyzése szerint – hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti a csibéit, de te nem akartad. Hányszor akar – kedves testvérek - Isten összegyűjteni bennünket, hogy fogjuk meg a kezét, kapaszkodjunk bele a pendelyébe, hogy hozzá tartozzunk! Az övéi legyünk. Az Ő népe, az Ő nemzetsége és az Ő gyermekei.
A gyűlölők, a bosszúállók? Ők azok, kikről a második zsoltár így szól: a népek vezérei, a fejedelmek és a királyok egybegyülekeztek és így szóltak: rázzuk le magunkról az Isten igáját. Az egekben lakozó, a magasságos azonban csak neveti ezt. Ugyan mit ér az ember hőzöngése, az emberi gőg, az ember önmagát magasító törekvése? Isten ott találod meg, ahol átéled és megbizonyosodsz felőle, hogy hozzá tartozol. Istent ott találod meg, ahol kész vagy arra, hogy megfogd a kezét, Istent ott találod meg, ahol gyermeki módon reméled és hiszed és tudod, hogy mindent, amit neked készített, megad a számodra. Istent ott találod meg, ahol ezzel a gyermeki keresetlenséggel és egyszerűséggel hangzik a szavad: dicsőség, hozsánna, övé a dicséret, a dicsőség, a tisztesség és a hálaadás!
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, meggyőződésem – és nemcsak az én meggyőződésem, hanem lassan, a tévútra tévedt nyugati civilizációnak is meggyőződésévé lesz –, hogy valahol nagyon elrontottuk a dolgot. Mikor? Kétszáz éve, száz éve, ötven éve, négy éve? Ezt nem tudom. De akkor bizonyosan, amikor a magunk urai akartunk lenni. Amikor úgy gondoltuk, az a jó, ha az ember önmaga istene. Amikor elhittük önmagunkról, hogy vagyunk már elég felnőttek, bölcsek, okosak, hogy eldöntsük a döntő dolgokat. De Isten templomában nem dönteni kell! Itt egyet kell: a kezünket kinyújtani és Isten kezét megfogni! Isten templomában nem válaszolni kell, és nem választani kell. Itt nincs választás, itt csak egy lehetőség van. Ez a hely az imádság háza, Isten áldó jelenlétének megtapasztalása. Ha nem az, akkor latrok barlangja.
Azért nincs választás, mert Isten ügye feltartózhatatlan. A középkor festői metaforikusan  úgy ábrázolták a világot mint egy nagy szénásszekeret. Talán az egyik legismertebb Hieronimus Bosch A szénásszekér. Rajta van szimbolikusan minden, és ez a szekér, a világ megy a cél felé, amerre Isten viszi. Erről csak lemaradni lehet. Vagy félreállni. De csatlakozni is. Isten kezébe letenni az életünket, s átélni boldog szívvel, hogy Ő gyógyító, szabadító, helyreállító, visszaállító Isten, átélni boldogan, hogy érvényes a meghívása mindannyiunk számára, s látni, hogy bennünk is fölfakad a templom küszöbénél a forrás és kiárad a világba. Hiszen aki a templomban Istenét dicsőíti és imádja, Istene által gyógyul és válik teljessé, az elviszi magával ezt a családjába, a barátai közé, embertársaihoz. Elviszi, hogy Isten gyógyító szeretete ott is érvényre jusson.
Így felel hát Jézus, mikor hallja a dühös kérdést: hallod, mit mondanak ezek? – Hallom! Sosem olvastátok-é: a gyermekekés csecsemők szája által szereztél dicsőséget!? Adja meg Szentháromság Istenünk hatalma, hogy úgy váljunk végre felnőtté, látó, tudó, döntő emberekké, hogy közben megéljük és megérezzük: gyermekek és csecsemők vagyunk. Isten karján van életünk, üdvösségünk és örömünk, s ott kell nekünk is lennünk, hogy dicsőítsük, magasztaljuk és áldjuk Őt itt és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán, mindannyian egyeztek velem, hogy Húsvét örömére készülve olykor átszalad a szívünkön az a fájdalom: milyen kár, hogy a magyar nyelv nem őrzi ünnepi megnevezésben a feltámadást. Úgy, például, ahogy a szláv nyelvekben a vasárnap a feltámadást jeleni, hiszen az első keresztyének heti nagy ünnepe, a vasárnap a feltámadás ünnepe volt. Ehhez hozzá szoktam tenni némi fanyarsággal, hogy nekünk nem jutott feltámadás, nekünk csak Húsvét jutott, csak húst veszünk, ahogy reklámozták mostanában, akár politikai párt is: fehér nyuszi és piros tojás. Feltámadás, nem. Mindazonáltal, azt hiszem, ezen a napon, különösen a mostani időkben külső adottságaink, kényszereink, - ha tetszik – a sorsunk arra kényszerít bennünket, ha nem kényszerít, akkor  – ha szabad ezt mondani – arra hív bennünket, hogy a Feltámadás nagy napján valóban eszmélkedjünk, próbáljuk meg felfogni, mi is, amit igazából Húsvétkor veszünk. Mi az, amit igazán Húsvétkor kapunk? A Feltámadás csodálatos történeteibe betekintve, megláthatjuk azt, hogy Isten ezen a napon különös és elkerülhetetlen erővel szeretne megajándékozni bennünket. Mégpedig úgy, hogy változások következnek be az életünkben.
Ha a felolvasott történetet nézzük, a körülmények is nagyon-nagyon hasonlítanak a mi körülményeinkhez. Egy kis közösséget látunk, néhány embert bezárkózva az ajtók mögé, félelmek között.  S nem tudjuk, hogy miért vannak együtt. Nagycsütörtök éjszakáján szétszóródtak, ki-ki mentette az életét, elfutottak. Tamás nincs is itt velük, olyan messze futott, hogy egy bő hétbe telik neki, mire visszatér. Másik két tanítvány már elhagyta Jeruzsálemet, Emmaus felé tartanak, és azon búslakodnak, hogy megcsalta őket hitük, nem úgy lett, ahogy remélték! Összeomlott minden, mindenki szétszóródott. De milyen érdekes és különös ereje van a félelemnek: a félelem újra összehozza őket. S ahogy János megjegyzi: „a zsidóktól való félelem miatt,” mert Jézus azt mondja: ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak, azt mondja másutt: nem különb a tanítvány az ő mesterénél, nem különb a szolga az ő uránál. Nos, együtt vannak, zárt ajtók mögött, félelmek és vergődés közepette.
Azt is szeretném elmondani, és ez is megdöbbentő, hogy Húsvét reggele tele van jövéssel-menéssel, futással, izgatott surrogással-burrogással. Mennek az asszonyok, aztán futnak. Futnak a tanítványok, aztán visszafutnak. Miközben ott vannak bezárkózva, aközben, egy pillanatra kilépnek ebből a bezárkózottságból, s valami félelmetes mozgás kezdődik az életükben. De estére kelve ezt halljuk: zárt ajtók mögött, ahol egybegyűltek a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus! Egyetlen egy kis szó, nem mond semmi többet János, de ebben minden benne van: eljött! Ezer más szóval lehetne ezt mondani: megjelent, ott termett, odakerült, de János csak ennyit mond: eljött. Ahogy egy barát eljön, ahogy egy testvér eljön, ahogy valaki eljötn, nem is vártam, egyszerre csak ott van a maga valóságában. S ebben a pillanatban, mikor a feltámadott megjelenik a tanítványok között, máris ajándékot ad nekik, máris kapnak valamit a tanítványok,  - mert félelemből örömre jutnak. Nagyon nehéz lefordítani János evangélista szavát, szinte csak körülményesen lehet visszaadni, némi szabadsággal talán így: elkezdtek örülni. Valami lezáródik, és valami elkezdődik. A félelem mélységében vannak, rettegésben, szorongásban, megvertségben, minden odavan, de amikor Jézus eljön, és megáll középen, és köszön: jó napot kívánok, áldás, békesség, békesség néktek, eloszlik a félelem - és elkezdődik az öröm. Találó a szó, mert nem pillanatnyi örömöt jelent ez, mely a következő pillanatban tovasuhan, nem valami olyasmi ez, mint amikor tavasszal esős időben hirtelen kibukkan a nap a felhők közül, aztán újra eltűnik, hogy talán csak fantazma lett volna, amit láttak, hogy talán csak a képzelet játéka ez, szépet ígér, és keserűt hoz. Nem, nem! Ez az öröm már nem múlik el. Amikor Pál apostol, Krisztus tanúságtevője a börtönben halálra készülve levelet ír azoknak a gyülekezeteknek és keresztyéneknek, kiknek az élete már szintén megfordult, s félelemből örömre jutott, tehát Pál a vesztőhely felé készülve azt írja: örülök, és ismét mondom, örülök, majd azt írja nekik: örüljetek, és ismét mondom, örüljetek. Félelemből örömbe. Békesség néktek, mondja Jézus, és immár ez az örvendezni tudás nem zárul le. János apostol ezt írja a levelében az élet Igéjéről: láttunk, kezeinkkel tapintottunk, s ezt azért írjuk nektek, hogy örömötök teljes legyen. Nem valami boldogság-csinálásról van itt szó, hanem arról, hogy Isten szeretete átrezdül ezeknek az embereknek az életén. Egy pillanat alatt megértik, hogy legyőzetett a halál. Isten szeretete legyőzte a halált, és a szeretet kiűzi a félelmet. Aki fél – mondja János apostol – még nem lett teljessé a szeretetben, mert a szeretet kiűzi a félelmet.
Másodszor, kedves testvéreim, ezek az emberek, kik bezárkóznak félelemből, aggodalomból, némelyik bibliamagyarázó szerint csak azért most vannak együtt, hogy befejezzék a temetést, amit reggel az asszonyok kezdtek volna, hogy szépen megadják a módját. Azért vannak itt, hogy együtt elmondják a gyászimádságot, megtartsák a halotti tort. Persze, bezárkózva, mert félnek. Ó ezek a félelmek és ezek a bezárkózások – s közben a gyászmunka! Hány falat építünk mi, kedves testvérek? S ha a falon hagyunk nyílást, csak azért, hogy egy kis friss levegő  még bejöjjön, meg ne fulladjunk. Bezárjuk magunkat, de ezzel egyidejűleg ki is zárjuk magunkat. A bezárkózó ember kizárja magát a többi ember közül, kizárja magát a világból, elrekeszti magát. Az utóbbi 15-16 évben Magyarországon minden második nap elhangzott ez a szó: kirekesztő. Ezzel meg lehetett taposni, ki lehetett csúfolni, meg lehetett hempergetni embereket, néha talán okkal is. De mi van az önmagukat berekesztőkkel? Mi van a bezárkózókkal? Mi van azokkal, kiknek az ajtaját, ha akarnánk, sem nyithatnánk föl? Mi van velünk, keresztyénekkel, Krisztus feltámadásának híveivel és hirdetőivel? Hányféle félelem terel még össze bennünket egy darabig, hányféle aggodalom miatt kuporgunk, és kapaszkodunk egymásba, s zárjuk be magunkat biztonságosan és zárjuk ki magunkat, zárjuk el magunkat a világtól, melyre azt mondja az apostol: sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését? Téged is vár, engem is, mindannyiunkat! A Feltámadás boldog híre nélkül, anélkül, hogy Isten Jézusban legyőzte a halált, boldogtalan a világ. Lehet tapsolni, ujjongani, bulit rendezni, luftballonokat eregetni, lehet győzelmeket aratni, lehet nagyszerűnek és csodálatosnak lenni – de a halált legyőző élet ereje nélkül boldogtalan az ember és félelemben él. S csak aki félelemben él, csak az akarja legyőzni, agyontaposni, megenni, megsemmisíteni a másikat. Nos, rátok vár a világ! Sóvárogva. Mert életet akar hallani, mert a félelmet űző szeretetet akarja megtapasztalni, és íme, ez történik itt: a zártságból küldetést kapnak a tanítványok. Jézus megáll a középen, és azt mondja nekik: amiként engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Amit megbocsátotok, megbocsáttatik, amit megköttök, az megtartatik. Hogy küldte az Atya a Fiút? Így jegyzi fel az Apostolok Cselekedetei: szertejárt, jól tevén s gyógyítván mindeneket, hirdetve Isten országát. Hogy küldte az Atya a Fiút?  Egy beteget visznek hozzá, hogy gyógyítsa meg. S nem azt kérdezi: tessék mondani, hol fáj, vagy kérem a pontos diagnózist, hanem azt mondja: megbocsátattak a te bűneid, kelj föl és járj! Máris támad a kiabálás: ki ez, hogy megbocsát? Mert a világban nincs bocsánat. Ezt nemcsak szegény József Attila mondja gyönyörű, megrendítő versében: „tudod, hogy nincs bocsánat”, hanem valóban ilyen az Isten nélkül magára maradt ember, kinek csak elszámolnivalója van, csak törleszteni valója van, csak fizetnivalója van. Akinek megbocsátjátok, megbocsáttatik. Jézus gyermekei isteni hatalmat kapnak. Ezt kell tovább élniük. Azt kell folytatniuk, ami Jézusban megkezdődött. Tudjátok, kedves testvéreim, hiába kelt bennünk a Húsvét örömet, hiába indít bennünk a Húsvét reménységet, ha nem folytatódik azzal, hogy elengedünk, szabaddá teszünk, föloldozunk, Isten közelségébe hívunk embereket, enélkül nem lesz soha teljes az örömünk. Íme, ezek a bezárt, mert bezárkózott emberek, kik ott vannak és reszketnek, s nem is tudni, mit latolgattak, meglehet – bosszút fontolgattak a Mesterért most nem hallanak semmi egyebet Jézustól, csak ezt: békesség néktek! Nem hallják, hogy nagy nevetek lesz, nem hallják, hogy híresek lesztek, nem mondja nekik Jézus, hogy mindenben sikeretek lesz, s akármihez hozzáfogtok, arannyá változik.
Úgy küldtelek benneteket, ahogy az Atya küldött engem! Ha úgy érzed, kedves testvérem, ezen a húsvéti ünnepen, hogy volna kinek megbocsátanod, keresd meg! Menj el hozzá, engeszteld meg, mert Isten, Jézus Krisztusban megbékéltette magával a világot! Engedj el neki, tedd szabad emberré, hiszen te már szabad vagy, hiszen te már találkoztál a Feltámadottal, hiszen te már tudod, hogy nem a halálé, a vereséggé, a megsemmisülésé a végső szó, hanem az életé. S ha megbocsátod neki, megbocsáttatik. Csodálatos hatalmat ad Jézus ezeknek a reszkető, önmagukba bezárkózó embereknek.
S legvégül, kedves testvéreim, életet ad nekik. „S amikor ezt mondotta, rájuk lehelt és mondotta nékik: vegyetek Szentlelket!” Rájuk lehelt. Az Ószövetségből csak három helyet említek, ahol ezt a teremtő, életadó igét halljuk. Jöjj el, lélek, a négy szelek felöl, – kiált Ezékiel próféta a csonttemetőben – és lehelj életet ezekbe a megöltetekbe! És lett zúgó szélnek zendülése és ment csont a csonthoz, nőtt rájuk hús és ín, és támadt belőlük élet és Isten népe megelevenedett. Mert Isten lelke nélkül Isten népe olyan, mint a csonttemető. Aztán a másik próféta, Illés odahajol egy halott  gyermek fölé, egy özvegyasszony egyetlen gyermeke fölé, rálehel, és a halott fiú új életre támad. Mert Isten életet akar adni. És még előbb, mindent megelőzően: s lehelt az Isten lelket az emberbe. Abba a sárból és agyagból gyúrt valamibe, abba a 40, 50, 70, 80 kiló agyagba, amik mi is vagyunk, Isten életet lehelt! S lett az első ember – mondja erre utalva az apostol – élő lélekké, életté. Isten lelke nélkül nem élsz, Isten lelke nélkül puszta biológiai működés vagy, anyag, egyszerű szerves és szervetlen mozgás, mely még nem élet! S most Jézus életet ad tanítványainak. Erre mondja Pál apostol: lett az első ember élő lélekké, a második, az igazi Ádám, az Úr megelevenítő szellemmé. Imé, halálból életre.
Amikor azt látjuk, hogy egy kicsiny közösség befekszik a maga koporsójába, és maga fejére húzza a koporsó-fedelet, s várja, hogy valaki elvégezze a végtisztességet, akkor a feltámadott Úr újjáteremti őket. Lelket ad nekik. Életet ad nekik, életre hozza őket. Igen, minden, ami Isten nélkül van, a halálban van. Így mondja ezt az apostol ebben az összefüggésben: mi pedig tudjuk, hogy a világ bűnben vesztegel! Bűnben és halálban. Hát nem oly mindegy, hogy párnázott az a koporsó, nem oly mindegy, hogy szép nagy kripta, ahova lehordjuk életünk legkedvesebb dolgait, a fényképeket, szíves televíziót, a hűtőszekrényt és bespájzolunk, nem oly mindegy, hogy nagy zenekar húzza a fülünkbe a halotti zenét, vagy csak néhányan motyognak ott körülöttünk? Ami Isten nélkül van, ami Isten nélkül való, az valójában nem való, az nincs. Lenni és élni csak Istennel lehet. Vegyetek Szentlelket – mondja Jézus tanítványainak. Vegyetek Szentlelket, kedves testvéreim, hirdetem most ennek a húsvéti gyülekezetnek. Annyi mindent össze lehetne itt számolni,  ami miatt félünk, levertek vagyunk, szorongunk, s már gyártatjuk méretre a koporsónkat, s mondjuk, hogy mindennek vége. Súlyos betegek mondhatják ezt, kik már lemondtak önmagukról is. Tönkrement és csődbefutott életű emberek mondhatják ezt: nincs tovább, nincs megoldás, nem tudok kibontakozni. Közösségek mondhatják ezt, még egy nemzet közössége is mondhatja ezt, ahogy a látomásos versben halljuk: „a sírt, hol egy nemzet süllyed el”. De kell-e nekünk, Húsvétkor sírról, halálról, elveszésről, félelemről, önmagunkba zártságról tűnődni, mikor azt halljuk: Jézus eljött, megállt a középen, megmutatta a kezét és oldalát tanítványainak. Imé, Ő az, Ő az a Megfeszített, nem árnyékot látnak, nem fantazmát látnak, nem képzelődnek, Ő az! És Ő él. S aki benne hisz, az is él… Én vagyok a feltámadás és az élet – mondotta Jézus néhány héttel korábban két vigasztalhatatlan nővérnek. Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Vegyetek Szentlelket, nyissátok meg a szíveteket, nyissátok ki az ajtótokat, nyissátok meg a lelketeket, s várjátok boldog örömmel a Feltámadottat, ki kész ezt az Ő lélek-ajándékát bőséggel rátok árasztani, hogy benne életetek felnyíljon, örvendező, küldetéses és Istenben beteljesedett, boldog életté lehessen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, mindannyian ismerjük és szeretjük Ady Endre csodálatos szép versét, a „Krisztus-kereszt az erdőn”-t, és feltehetően mindannyian, ha húsz, ha harminc, ha kettő, ha öt év alatt meg tudjuk tenni időben az utat a Krisztus keresztjéig, hol megemeljük a kalapunkat mélyen, fejet hajtunk és tiszteletet adunk. Vagyis megértjük és fölfogjuk Krisztus keresztjének nagyságát, és meg is hódolunk Jézus, a király előtt, ki életét adta övéiért. Így is kell ennek lennie,  mert ha élet és halál nagy drámájával ütközünk, ha ezt végiggondoljuk, vagy ha belelátunk és átélünk belőle valamit, akkor mindent együttlátnunk, mindent együtt kell látnunk, úgy, ahogy a két szó valóban kifejezi: élet és halál. Minden döntésünket, minden mulasztásunkat, minden sikerünket és minden kudarcunkat, minden akaratunkat és minden restségünket, mindent, ami vagyunk, de még ennél is többet. A keresztben nem csak az emberi akaratok és mulasztások, sikerek és kudarcok, nem csak az emberi élet és halál nagy drámája jelenik meg. Ha így lenne, nem emelnénk meg a kalapunkat mélyen, nem hódolnánk meg, és húsz, negyven, nyolcvan esztendő sem lenne elegendő erre a belátásra. Itt Istennek és az embernek nagy drámája van a szemünk előtt. Istennek és embernek nagy drámájában ott van minden döntésünk és minden döntésünk oka is ott rejlik. S itt van Istennek is minden döntése és minden döntésének oka. Ezek ütköznek meg Jézus golgotai keresztjében.
Ha Jézus drámájának az egyik oldalát nézzük, elmondhatjuk, minden lehetett volna másképp. Minden, minden lehetett volna másképp. De Jézus azt mondja: “én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért… Magamtól teszem le az én életemet, senki tőlem azt el nem veheti, én magamtól akarom azt letenni, és magamtól veszem azt fel, ezt parancsolta nékem az Atya.” Minden lehetett volna másképp, mondja az egyik oldal, de a másik oldalról azt halljuk: magamtól teszem le életemet. Minden lehetett volna másképp. Lehetett volna másképp, ha a főemberek mégis felismerik Jézusban azt, akit meglátott benne virágvasárnap az ujjongó tömeg. Ha mégis fölismerik Jézusban azt, aki után elindulnak boldog szívvel a tanítványok a Galileai tó partjáról. Ha fölismerik benne azt, akiért Máté, a vámszedő odahagyta az asztalt, Péter, a halász odahagyta a hálót, a partizán Júdás odahagyta a háborúságot, ha meglátják azt, amit láttak benne a gyermekek, a szenvedők, a betegek, a gyógyulásra várók. Óh, ha csak egy pillanatra felismerik őt! Minden lehetett volna másképp, ha nem a cinikus bölcsesség diktál: jobb, ha egy ember vész el, mint semhogy az egész nép - inkább egyet áldozunk, mintsem mindent. Minden lehetett volna másképp, ha Júdás előbb gondolja meg magát. Nem akkor, amikor már késő volt, nem akkor, amikor a kocka el van vetve, az ítélet ki van mondva, mikor már nem vásárolhatta vissza azt, akit eladott harminc ezüstpénzen, és ezt a drámát saját öngyilkosságával sem fordíthatta meg. Minden másképp lehetett volna, ha Pilátus nem csak átlát a szitán, nemcsak azt érti meg – ahogy feljegyzi Márk evangélista, – hogy irigységből adták őt ítéletre, nem csak fölismeri Jézusban az ártatlant, hanem tesz is valamit. Tesz valamit a hamis vád ellen, hiszen ő az igazság embere volt. Tesz valamit a hamisan tanúzók ellen, tesz valamit a kiabálók ellen, csak annyit, hogy betölti a hivatását. Igen, minden másképp lett volna, ha ezek az emberek, csoportok csak annyit tesznek, hogy betöltik a hivatásukat. Azt a feladatot, azt a funkciót, amire kinevezték, fölhatalmazták őket.
Vagy lehetett volna minden másképp, ha Jézus enged a tanítványoknak. Enged az unszolásnak, a kérlelésnek, már valahol fönt északon, a legmesszebb Jeruzsálemtől, Cezárea Filippi országútján, mikor először jelenti, hogy elmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, a vének és főpapok kezére adják, elítélik, felakasztják, meghal. Már nem is hallják a tanítványai, hogy folytatja: „és harmadnapon föltámad”, hanem Péter megragadja, szinte rákiabál: “mentsen Isten, Uram! Nem történhetik ez meg tevéled.” Talán minden másképp lett volna, ha Jézus nem megy el Bethániába, mikor hírét veszi, hogy Lázár, a barátja, meghalt. “Elmegyek, hogy fölköltsem őt!” Hogy tartanák vissza! S ha már nem lehet, így kiált Tamás: “menjünk el mi is, hogy meghaljunk Vele együtt!” Talán minden másképp lett volna, ha Jézus engedi, hogy Péter ne csak egyszer sújtson a karddal, hanem szól és angyalok légiói jelennek meg ott a Gecsemáné kertjében. Talán minden másképp lett volna, ha meggyengü,l és nincs ereje elfogadni a keserű pohárt. Vagy minden lehetett volna másképp, ha ott még a földi szolgálat kezdetén megalkuszik sátán őfelségével: “Ímé, neked adok mindent, ha leborulva imádsz engem.” “Ímé, ha Isten Fia vagy, vesd alá magad a mélybe, írva van felőled, angyalaidnak parancsol, hogy ne üsd meg lábad a kőben.” Talán minden másképp. Mennyi döntés, mennyi mulasztás, mennyi akarat, mennyi tett, minden, minden itt van. De Jézus azt mondja tanítványainak: “én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért…Magamtól teszem le az életemet.”
Talán, Júdás drámájában értjük meg a legjobban, mit jelent ez a “magamtól”. Annak a Júdásnak a drámájában, akit a mai világ – ha szabad ezt a kifejezést használni – szeretne rehabilitálni, az árulóból szerencsétlen balekot csinálni, vagy éppen egy hőst. De lássuk csak! Júdás szeretné visszacsinálni árulását, s talán lehet is. Ő valamit tud. Tud egy titkot. Tudja azt a titkot, amit mi is tudunk, csak talán a tisztesség, a becsület, az erkölcs visszatart bennünket tőle. Júdás tudja, hogy mindent vissza lehet csinálni. Mindent meg lehet változtatni, mindent vissza lehet vonni. Az igenből lehet nem, a nemből lehet igen, a biztosból lehet bizonytalan és fordítva. Szeretné már megmenteni a mestert, kit az imént elárult harminc ezüstért. Vagy nézzük Pilátust. Ő is szeretné megmenteni Jézust. Mikor ott faggatja, vallatja Jézust, rákiált: “Nem tudod, hatalmamban van téged elbocsátani és megfeszíteni?!”. Csak egy szót: “nem vagyok király”. Csak egy szót: “hamis vád alatt állok.” Csak egy szót: ”semmi közöm ehhez az egészhez.” És szabad vagy. “Magamtól teszem le az én életemet.”
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Jézus halálának nagy drámájában csak felemásan látunk, ha úgy vesszük, hogy itt minden rosszakarat, gyűlölet, félreértés egybesűrűsödik és ennyi az egész. Nem ettől dráma ez a dráma, hanem attól, hogy magától teszi le életét. Nem az a dráma, hogy nem maradhat, nem menekülhet, hanem hogy odaáldozza magát. S nem azért, amiért esetleg egy sztoikus bölcs tenné, mivel, úgymond, jobb meghalni, mint élni, jobb kimenni ebből a világból, mint látni ennek minden megváltozhatatlan nyomorúságát, hanem azért, mert ebben a igében: “magamtól teszem le”, ebben a jézusi mozdulatban van elrejtve Istennek egészen halálig menő szeretete, önlemondásig menő akarata  - az emberért. Így mondja Jézus ebben a csodálatos igében: “Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az Atyától.” Ezért jött Jézus. Ez az Atya akarata. Mert csak így lehet, csak ezen az úton lehet az embert megváltani. Csak ezen az úton lehet megoldani, amit mi nem tudunk megoldani. Csak ezen az úton válik egyértelművé az igen és a nem. Minden más úton lehet az igenből nem is, lehet a nemből igen is. Minden más úton ugyanolyan marad a világ, mint volt. Jézus az elveszett emberért jön, és elvész érette, leteszi életét, hogy megmentse és megtalálja az elveszettet. Felséges és komor titok ez. A középkor nagyszerű gondolkodói, kik talán sokkal jobban átélték, mit jelent menthetetlenül adósnak lenni, mit jelent menthetetlen helyzetbe keveredni, melyből az ember nem tudja önmagát kiváltani, ők mondják, hogy úgy kellett annak lenni, hogy az ember a szabadságának árát, a boldogság, az élet, az Istennel való boldog kapcsolat árát az ember nem tudja megadni, mert nincs miből megadnia. Azt a döntő lépést, amit az ember nem tud megtenni, mert nincs miből megtennie, maga Isten teszi meg az ember helyett. Hiszen az Isten ellen való lázadás, az Istentől való elszakadás, az Isten egyszerű, tiszta világának való hátat fordítás halált von maga után -  automatikusan, értelemszerűen, s ne féljünk kimondani: büntetésből. “Amely napon ama fa gyümölcséről eszel, – mondja Isten az első embernek – bizony halálnak halálával halsz.” Elvesztünk. Nincs miből, nincs miáltal, nincs hogyan megváltsuk és kiváltsuk magunkat. Ha már éltetek át olyan pillanatot, amikor sarokba szorítottak benneteket, és nem volt menekvés, ha éltetek át pillanatot, amikor minden tisztességetekből és becsületetekből kiforgattak, s nem arcul, hanem szíven ütöttek benneteket, ha éltetek már át pillanatot, amikor mindenki, lemondott rólatok, s nektek is azt mondták: “mondjál le magadról,” akkor sejtitek, ízlelitek, mi az, amit a középkor gondolkodói, teológusai így mondtak: nem tud az ember önmagáért váltságdíjat adni. Ha hallottatok túszdrámáról, melynek azért lett tragikus vége, mert nem tudtak annyi váltságdíjat összeadni, amennyi kellett volna, akkor talán még jobban értitek ezt. Az ember nem tudja kiváltani önmagát abból, amibe belevitte magát.
A jó pásztor szereti az ő juhait, és életét adja az ő juhaiért. Önként, magától teszi le azt. Isten szeretetének csodálatos titka, hogy nem rajtatok, rajtam, nem az emberen demonstrálja, mit jelent végleg elveszni, tőle végleg elszakadni, bűnre, halálra, kárhozatra zuhanni, hanem önmagán, a Szentháromság második személyén mutatja ezt meg. Felséges és komor titok ez. S mégis, Jézus így folytatja: “senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én atyámtól.” Jézus újra felveszi az ő életét.
Húsvét fénye idáig ragyog. Így mondja az egyik húsvéti énekünk: “Ha ő föl nem támad, nincs többé bűnbocsánat.” Ha csak a keresztig megyünk, egy fájdalmas, lehetetlen demonstrációt látunk. Igen, ezek vagyunk, ennyit tudunk. Ennyit tudott a világ, az akkori világ legtökéletesebb vallása, a legtökéletesebb vallási törvénnyel, az abszolút tiszta monoteizmussal, nem tudta fölismerni a Messiást. Igen, ennyit tudunk, ennyit tud a világ legtökéletesebb jogrendjének hűséges őre, Pontius Pilatus, cinikus, önmagát féltő hatalmi játékba kezdeni. Eljátszani a játékot: “kit akartok? Barabást vagy Jézust?” Aztán kezeit mosni. De Ő föltámadott. És az Ő föltámadásában, abban, hogy életét újra fölveszi, az is benne foglaltatik, hogy nem csak az élet és a halál, az emberi élet és az emberi halál nagy drámája ez, hanem a feltámadás és a te mostani életed nagy drámája is. Mennyi erő, mennyi isteni szeretet, mennyi megváltó kegyelem árad át a feltámadott Jézusból a te életedbe! A mulandó, majd elvesző, de reménység szerint új életre támadó mostani életedbe! Jézus nemcsak az emlékeinkben él, mint nagyszerű, hősi alak. Idézzük Ady megrendítő versét. Ha csak az emlékekben él, akkor faragott kép, puszta jel: volt egyszer egy csodálatos alak, aki odavetette magát a történelem szekere elé, hogy föltartóztassa azt, de az átgázolt rajta. Volt egyszer valaki, aki meg tudta tenni, amit senki nem tud megtenni. Szép emlék! De a feltámadás azt jelenti, hogy nem csak példázatban él Jézus. Néha – nagyon őszintén – magamban azt mondom, ó bárha csak abban, de élne. Ebben a mai elfajult, elvetemedett, rettenetes világban elég lenne, szinte úgy érzem, ha csak a példája élne, hogy így kell, ilyen nemesen, ilyen tisztán. Még a megfeszítéskor is így könyörögni: “bocsásd meg nékik atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Meg tudjuk tanulni ezt a példát? Ó elég lenne ez is. Boldogabbak és jobbak lennénk. Egészen bizonyos vagyok ebben. De ő nem csak példában él, és nem csak hősiességben, az önfeláldozás csodálatos és fölülmúlhatatlan erényében. Utal erre is az apostol egy helyen, amikor azt mondja: “nincs nagyobb dolog annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” Más helyen pedig ezt olvassuk: “Meghalni barátainkért, a legnagyobb dolog, de még ennél is nagyobb meghalni ellenségeinkért.” De ő nem csak ezekben él, hanem újra felvett életében. Ezért, kedves testvéreim, amikor a jó pásztor igéjét halljuk: “Senki sem veszi el azt éntőlem, hanem én teszem le azt, én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az Atyámtól.”, akkor megértjük ennek az igazi nagy drámának a tétjét is. Itt minden együtt van, élet és halál, halál és feltámadás, az ember és Isten, az igaz ember, Jézus és te, minden mulasztásod, döntésed, bűnöd, Istentől való elhajlásod, minden vágyakozásod és reményed, minden, minden itt van. Ebben a drámában Jézus magától leteszi, és magától felveszi életét. S amikor leteszi, akkor sem csak azért, hogy megmutassa Isten véghetetlen szeretetét, és amikor fölveszi, akkor sem csak azért, hogy megmutassa Isten véghetetlen, halálon győztes hatalmát. Amikor leteszi érted teszi le, és amikor felveszi, akkor is érted veszi fel. “Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet” mondja Jézus. Nem a miénkbe, nem a sorséba, nem a haláléba,  - az Atyáéba.
Aki fejet hajt Krisztus keresztje előtt, annak a szívén és a lelkén bizonnyal átsuhant az a mély, s talán egyre mélyebb meggyőződés: az Atya kezébe kell mindent letenni. Életet, sorsot, akaratot, terveket, reményeket, döntést, kudarcokat, fájdalmakat, betegségeket, kilátástalanságot, mindent az Atya kezébe. Ahogy énekeltük: Én ügyemet, én fejemet, - minden dolgomat és önmagamat. Ezért szereti az Atya a Fiút. Mert örök időktől, mikor még nem volt idő, az örökkévaló Szentháromságban a Fiú már a helyünkre állt. Ezért szereti az Atya öröktől a Fiút. És benne szeret minket. Mert akiben a Fiú, az mindezt az Atya szeretete, az Atya hatalma, az Atya Lelke által éli meg. És aki a Fiúban van, az megérti, átéli Istennek ezt a csodálatos megszabadító, váltságdíjat fizető, föltámasztó, életadó akaratát. „Nem más veszi el azt tőlem,” - nem a sors, nem a körülmények, nem az ellenség, az ellenfelek, az értetlenkedő, szerencsétlen barátok és tanítványok, hanem én magam teszem le azt, és én veszem fel azt - mondja Jézus. Krisztus testet öltésének egyik legnagyobb titkát egy latin kifejezéssel szokták visszaadni az egyházatyák: assumptio carnis-nak, a test felvételének nevezik, azt, hogy Ő emberi testet öltött, s magára vette a teljes emberi életet, annak minden korlátozottságát, minden nyomorúságát, minden esendőségét. Amikor föltámadott, nem tette le azt, mert embertestben támadott föl. Aki bennem van, mondja Jézus, azé az élet, aki bennem van, az mentesült a bűn, ítélet és kárhozat alól. Magam teszem le, és magam veszem fel. Ezen a nagypénteki esténken hívjon hát bennünket arra ez a szabad, isteni “magamtól”, hogy ügyünket, fejünket, szívünket, lelkünket, maga-magunkat letegyük az Atya kezébe, abba a kézbe, amely számunkra szabadulást, életet és üdvösséget készített Jézusban.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a kalauz olvasói bizonnyal észrevették, hogy fordítva olvastam föl az igét. Elől áll az a szakasz, amit most a textusban olvastam föl, és utána következik az adós szolgáról vett példázat. Szándékosan fordítottam meg a sorrendet, hogy a példázat fényében jobban megértsük, amit Jézus Péter kérdésére felel. Ma tehát fordított sorrendben szeretném az igét magyarázni, sőt a példázat rövid magyarázata után még arról is szeretnék szólni, hogy mi előzi meg Péter kérdését.
A példázat egy királyról szól, akinek az egyik szolgája tízezer tálentummal tartozik, – ez tízezerszer 41 kiló arany, nem tudom, mennyit ér, a szám abszurd, a magyar államkincstárban nincs ennyi arany fölhalmozva, de szerintem az Egyesült Államokban sem. Értjük mindannyian, Jézus hiperbolát mond. Túlfeszíti a képet. A régi kor szokása szerint a fizetésképtelen adós adósrabszolga lett. “Menjetek el, adjátok el őt, feleségét, gyermekeit, mindenét, amije van, amíg meg nem fizet!” – hangzik a király ítélete. Ez bizony életfogytiglan fog tartani. Mert ekkora adósságot nem lehetséges visszafizetni. Ekkora adósságot nem lehetséges ledolgozni. Ám itt különös fordulat következik be, mely a szívünk szerint is való: leborul a szolga, könyörögni kezd: “Uram ad haladékot, mígnem mindent visszafizetek.” Érezzük jól, kedves testvérek, hogy ez csak afféle reménytelen könyörgés: “adj még haladékot, mindent vissza fogok fizetni.” Ugyan miből? S mikor? Ugyan milyen tehetségből, s milyen készségből? Ám ekkor nem azt mondja a király: rendben, mehetsz, s majd megfizeted. Ez lenne, amit a közgazdasági nyelv: adósság átütemezésnek nevez. A király – s ez a megdöbbentő – nem csak a szolgát engedte el, hanem az adósságot is. Megbocsátott, és mindent elengedett. S eddig rendben is volna, kedves testvérek. S de jó lenne, ha a világgazdaságban is így lenne: szegény kicsi Magyarország leborulna: engedjék el, mígnem megfizet, aztán nemcsak elengednének bennünket, hanem az adósságot is elengednék. A történetnek azonban folytatása van, és Jézus ezért mondja el. Kimegy ez az mi emberünk a trónteremből,  ahol találkozik egy szolgatársával, aki száz dénárral tartozik neki. Ez a száz dénár talán száz napnyi napszám. Nem tudom ma mennyi faluhelyen a napszám, ezer forint, kétezer forint? Ha úgy vesszük, az egész itt egy jó havi kereset. Meglátja, nekiugrik, fojtogatni kezdi: “add meg, amivel tartozol!” A szolgatársa szintén leborul, talán hallotta már, hogy így kell azt csinálni. Tehát, ő is leborul, és azt mondja: “könyörülj rajtam, mígnem megfizetem!” Egy hónap alatt megkereshető ez az összeg. S ekkor hangzik a megdöbbentő szó: “De ő nem akarta, hanem elment, bíró kezére adta, tömlöcbe vetette szolgatársát, mígnem le nem törleszti az adósságot.” Mostmár gyorsan legombolyodik a fonal: szolgatársak jelentik az uralkodónak  a megdöbbentő eseményt. A király újra maga elé rendeli a szolgát, és súlyos, életfogytig tartó ítéletet mond rá. Majd így fejezi be Jézus: “Ekképpen cselekszik veletek is az én Mennyei Atyám, ha szívetekből meg nem bocsátjátok ki-ki az ő atyjafiának az ő vétkeit.”
Miért mondta el Jézus a példázatot? Azért, mert Péter megkérdezi Őt: “hányszor lehet az én atyámfiának megbocsátani, aki vétkezik ellenem? Hétszer is?” És miért kérdezi ezt Péter? Azért, mert korábban Jézus néhány általános szabályt mondott el a közösség, a gyülekezet életéről. Például arról, hogy mi az eljárási mód, ha valaki vétkezik ellenünk, vagy ha általában fölismerjük a vétkét? S amit mond, egészen különleges. Engedjétek meg, kedves testvérek, hogy erről is szóljak. Manapság az a divat, hogy ha valaki vétkezik, elvonulunk, na nem a rendőrségre, s nem az ügyészségre, nem a bíróhoz, hanem mindenek ítélő bírájához, a nagy magyar sajtóhoz, és megíratjuk, közhírré tetejük a dolgot. Sőt az internetes világban ez még könnyebben megy, az úgynevezett internetes boldogokon ki-ki maga is közzéteheti ezt. Leleplező korszakba érkeztünk, és ezt azt hiszem nem csak a politika generálja, sőt a politika csak egy része ennek. Nem is lehetne a politikában sem megtenni ezt, ha a magyar átlagpolgárok, vagyis mi nem lennénk vevők erre. Gyanúsítgatások és leleplezések világában élünk. Amikor azt mondom, hogy ilyenné lett a világunk, ez nem tegnapi fejlemény, - Jézus idejében is ilyen volt a világ, s ezért olyan megrendítő, amit mond: “Ha vétkezik ellened a te atyádfia, menj el, dorgáld meg négyszemközt.” Menj el, mondd meg neki. Menj el, nézz a szemébe, mondd bele a szemébe, hogy: “megbántottál! Kárt és bajt okoztál nekem! mit tettél!?” Jézus olyan lélekközösséget feltételez, amit sokkal nehezebb megszerezni, mint elveszíteni. Olyan bizalmasságot, testvéri köteléket feltételez, amit a legjobban ez a szó fejez ki: “négyszemközt”. Szemtől szembe. Szembesülj vele. Vagy nincs hozzá bátorságod? Jézus szavaiból az is kiderül, hogy sokszor a bátorság hiánya készteti arra az embert, hogy rögtön az úgynevezett nyilvánossághoz fordul. Ez viszont a modernkor legújabb aranyborjúja: a nyilvánosság. Manapság ezt illik körbeugrálni, körbetáncolni, mert azt hisszük, a nyilvánosság mindent megold. Mit old meg a nyilvánosság, kedves testvérek? Mit old meg az, ha valami meg van írva a sajtóban? Mit old meg az, hogyha erről vagy arról pampog ország-világ? Elrendezi a káromat a sajtó? Megfizeti a bajomat és a veszteségemet a nyilvánosság? Ráadásul nagyon sok esetben gyávaság áll a dolog mögött. Ha a megintett testvér ellenáll, elutasítja, nem fogadja el az intéseket, akkor – mondja Jézus – vegyél magad mellé egy atyafit vagy kettőt, és hat- vagy nyolc-szemközt intsd meg. Belső, bizalmas körben. Beszélj a szívével. Beszéljetek a szívével. S ha akkor sem megy, akkor vidd a gyülekezet nyilvánossága elé, s ha a gyülekezet nyilvánossága előtt sem hajlandó vétkét jóvátenni, megbánni, téged megkövetni, akkor vegyétek őt olyanná – mondja Jézus – mint a vámszedőt vagy a farizeust. Pál apostol azt veti korinthusi gyülekezet szemére, hogy bíróságra rángatják egymást. Megfeddi őket: mi dolog, hogy bíróságra viszitek egymást ti, akik majd egykor angyalok fölött fogtok ítélkezni? Nincs-e nektek saját bíróságotok? Nincs-e az anyaszentegyháznak, a hívők gyülekezetének belső életrendje? Vajon nem lehet az anyaszentegyházban a dolgokat a nevükön nevezni, embereket megtérésre, megváltozásra fölszólítani? S még egy lépés. A sokat szidalmazott XVI. századi Genfben, Kálvin Genfjében, amit a református vallást gyalázók szeretnek rettenetes rémuralomnak beállítani, nos ebben a Genfben, ha a vétkest eltiltották az úrvacsorától, csak ideig tehették. Végleg senkit nem lehetett a gyülekezetből kizárni. Isten népéhez tartozni: ez Isten szuverén döntése. Kálvin elve az volt, hogy meg kell feddeni a vétkest, négyszemközt, nyolc szem közt, a gyülekezet közösségében, ha makacsul szembeszegül, abból bizonyos konzekvenciákat le kell vonni, de végleg az Isten népe közösségéből nem lehet kizárni.
Erről szól Jézus és Péter beszélgetése. Hányszor lehet megbocsátani? Még hétszer is? – kérdezi Péter. Figyeljék jól az igét, kedves testvérek, azt kérdezi Péter: hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsátanom, még hétszer is? Nem azt kérdezi Péter, hogy hányszor kell? Mert akkor úgy kérdezné: “hányszor kell megbocsátani?” Hanem azt kérdezi: “hányszor lehet?” Meddig lehet elmenni? Hol a határ? Hétszer is? Pontosan fogalmaz Péter: “hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni?” Péter nem általánosságban beszél. Ezért is olvastam föl először az adós szolga példázatát, és azért tértem vissza arra, hogy Jézus miképpen szabályozza az egyházfegyelmet, a vétkesek megintését. Mert mi sem általánosságban beszélünk. Meghagyom, hajlamosak vagyunk a bűn kérdését, mint ahogy minden más kérdést is, romantikusan intézni. Igen, mindannyian tudjuk mondani, hogy nemcsak hetvenhétszer is, hanem hetvenhétezerszer is, hetvennyolcmilliószor is meg lehet bocsátani. Úgy általában. Ha nem velem történt. Ha nem én vagyok a károsult. Ha nem az én életembe hasított bele. Úgy bármikor. A hutuk és a tuszik bűneit, akik egymást mészárolták tíz egynéhány évvel ezelőtt Afrika szívében, megbocsátjuk. Megbocsátjuk a japánok sok-sok bűnét, amit a második világháború alatt a koreaiak ellen elkövettek. Megbocsátjuk. Nem ellenünk követték el. Ám tessék megkérdezni egy hutut vagy egy koreait, ő hogy van ezzel? Péter pontosan kérdez. “Ellenem!” Ellenem hányszor követhet el valaki bűnt, hogy én azt megbocsássam? Hol a határ? Hétszer is? Nagy számot mond, kedves testvérek, Péter, mert az emberi tapasztalat az, hogy legfeljebb egyszer. Egyszer. Azt még meg is magyarázzuk: baleset volt, véletlen, rossz helyre repült a malomkő, jó embert talált el, valahogy elrendezzük. De ha már kétszer történik meg ugyanaz, az nem lehet véletlen. A mögött már állnia kell valaminek. Na jó, alkudozzunk, kedves testvérek! Kétszer is megbocsáthatunk, mert mi keresztyének vagyunk, és nekünk meg kell mutatni. Mi nem abból a fajtából valók vagyunk, amelyik bosszút keres, s csak megy a sértettsége után. Mi nemes lelkek vagyunk, minket áttisztított, fölemelt, átformált Isten kegyelme. Tehát, – kétszer! Péter azonban elmegy az emberi számítás szerinti végletekig, és azt kérdi: “hétszer?” Körülbelül ez az a szám,  amit számon tudunk tartani. Nyolcnál, tíznél, húsznál már összekeveredünk. Hétig még el tudunk számolni. Gyerekkoromban volt egy kedves állatregényem: Fridolin, a pimasz borz. Fridolin, a pimasz borz csak háromig tud számolni, és mikor négy kölyke lett, csak úgy számolta őket: egy, kettő, három, sok. Nos, az evolúció, ha van evolúció, azt produkálta, hogy mi hétig is el tudunk számolni. Okosabbak vagyunk, mint a borzok. Hat, hét, sok. Ha azt is hozzátesszük, hogy a hét a régi, ószövetségi mértékek szerint szent szám, mely a teljességet jelöli, mondhatnánk, hogy Péter kérdése azt célozza, hogy: “mindig?” De azért konkrétan mindig. Jól emlékszem, 1991. elején megkeresett engem egy kőbányai párttitkár, illetve volt párttitkár, aki néhány éve még a lakótelep tizedik emeletéről kukkerrel nézte, hogy miképpen építjük a templomot és jelentett róla rendszeresen a pártbizottságnak. Eljött hozzám és azt mondta: “tiszteletes úr, elkezdtem olvasni a Bibliát.” Nagyon örülök neki, mondottam, s remélem, hogy sok életre szóló igét talál benne. Egyet találtam máris, tiszteletes úr – felelte -, hogy hetvenhétszer is meg kell bocsátani. Ugye meg tetszik nekem bocsátani? Így szokták ezt a fejünkre olvasni, kedves testvérek! Én akkor azt válaszoltam, és azóta is csak ezt tudom válaszolni: igen hetvenhétszer is, hetvenhétmilliószor is megbocsátunk, csak tessék megmondani, hogy mit és kinek. Mit és kinek? Úgy telt el a mi rendszerváltozásunk tizenöt esztendeje, hogy tőlünk szüntelenül kérik, követelik, várják, hogy bocsássunk meg. Szívesen, bármikor. Ez egy bátor kijelentés volt a részemről, de mégis azt mondom, hogy szívesen, mert Jézus is így mondja, hogy szívetek teljességéből bocsássatok meg. Csak tessék megmondani: mit és kinek. Hogy kérdezi Péter? “Ha ellenem vétkezett”. Nem úgy általában. Hanem ellenem, a káromra, bajomra, életemet megnyomorítva. Ellenem.
Ezért megrendítő, kedves testvérek, Jézus szava, mert Jézus sem keni el a dolgot, sőt, még szorosabbá és konkrétabbá teszi a kérdést. Azt feleli Péternek: “nem mondom neked, hogy még hétszer is, hanem hetvenhétszer is.” Igen, itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a bűnöket és a vétkeket nevükön kell nevezni. Természetesen a Biblia is beszél általában bűnökről és vétkekről. De azért mondja el Jézus az adósszolga példázatát ezekkel az abszurd számokkal, hogy tízezer tálentum, illetve száz dénár, hogy érzékeljük: a vétek és a bűn mindig valaki ellen irányul.
Az óegyház idején működött egy szellemi mozgalom, gnoszticizmusnak nevezték, okos emberek mozgalma volt, azt antik világ értelmiségének szellemi tájékozódása. Okos emberek azt találták ki, hogy voltaképpen a bűn illúzió. Minden viszonyítás kérdése. Igen vannak bajok és károk, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, de csak egy bűn van – mondták ők –, ez pedig az, hogy nem tudunk eleget. Még Augustinus egyházatya elgondolását is elcsavarták. Ő azt mondja, hogy a bűn privatio boni, a jónak a hiánya. Ahol nincs jó, ott van a rossz. De, ahogy a példázat világossá teszi: a bűnt mindig nevén kell nevezni, mert mindig konkrét. Sőt továbbmegyek, egzisztenciális. Ellenem… Engem érint. Nekem okoz kárt. Nekem lesz belőle bajom. Hányszor bocsáthatom meg?  Továbbá, Jézus sem titkolja és nem is keni el, hogy számon kell tartanunk a bűnt. Mert nem azt feleli Péternek: nézd Péter, nemcsak hétszer, hanem mindig, pedig talán így lenne a logikus válasz. Jézus azt mondja: hetvenhétszer is. Legyünk őszinték önmagunkhoz: ha megbocsátunk, csak azért bocsátunk meg, mert nem tehetünk mást. Jézus nem erről beszél. Nem azt mondja, hogy “ne törődj vele!”, vagy “tedd félre!”, vagy “kerüld ki, jobban jársz!” Vannak efféle bölcs tanácsok. Például, hogy miért ugrálsz mindig a neked okozott károk körül? Ismertem egy atyafit, közéleti ember volt, sokat szerepelt a nyilvánosság előtt. Két nagy dossziéja volt, az egyikbe gyűjtötte a róla szóló pozitív írásokat, a szép kritikákat, a másikba pedig a rossz kritikákat gyűjtötte. Az utóbbi volt a vastagabb, mert nem volt igazán tehetséges fajta ez a mi emberünk, de akik rosszat írtak róla, halálos ellenségei lettek. Ő pedig időről időre, öt, tíz, húsz évre visszamenően saját boldog, áldott születésnapján elővette és végiglapozgatta ezeket. Hát így nem lehet élni! Jézus azonban nem azt mondja, hogy kerüld ki, ne törődj vele, ne adj rá – hanem azt:  bocsásd meg!  S az egészen más. Egy dolog ignorálni valamit, más dolog megbocsátani valamit. Sokszor – valljuk be – azért bocsátunk meg, mert gyengék vagyunk. Nincs erőnk arra, hogy megragadjuk a másikat, hogy hóhért hívjunk, hogy tömlöcre adjuk, bepereljük, és addig üssük-vágjuk, amíg meg nem adja. Ha lenne rá erőnk, talán megtennénk. Jézus nem azt mondja, hogy ne törődj vele, s azt sem mondja, hogy jobb a meghunyászkodás, -  ez a gyöngék békessége, a gyávák békessége. Jézus azt mondja: bocsáss meg! És végül, arról is kell néhány szót szólni, hogy ehhez bátorság kell. Jézus szavaiból kiderül, hogy az igazi bátorság ahhoz kell, hogy megbocsásson az ember. Igen, ahhoz is nagy bátorság kell, mely a megbocsátás szándékából és erejéből fakad, hogy szembesüljek valakivel. Ahhoz nem kell bátorság, hogy fölbőszülve nekirontsunk a másiknak, s fejéhez vágjuk panaszunkat. Erre a dühödt harag is képessé tesz, de az nem bátorság. Abban nincs megbocsátó, elrendező szándék. Én falun nőttem föl, ahol a legények zsebéből hamar előkerült a bicska. Csúnyát mondtak édesanyjára, s kezdődött a bicskázás. Ott a szembesítés nem a megbocsátást célozta, hanem a leszámolást. De az nem bátorság.
Jézus most azt mondja: hetvenhétszer is legyél bátor. De hát, s tegyük föl legutoljára a kérdést, kedves testvérek: hogyan? Milyen módon? Nem Nietzschének van igaza, a keresztyénség nagy kritikusának, aki azt mondja, hogy a keresztyénség a gyávák vallása. Hiszen mindig mindent megbocsátanak, még hetvenhétszer is. Mindig mindenki előtt meghajolnak, mindent elrendeznek. Miért? mert gyávák! Rabszolgák! Tehetetlenek! Nietzsche oroszlánról, hősökről, Übermenschről, az emberfölötti emberről álmodik, aki ha kell, átgázol a gyengéken. Rosszul látta ezt a mi Nietzschénk, hiszen azt kérdezzük most: honnét van bátorságom megbocsátani? Magából Istenből. A dogmatika nem sorolja az Isten-tulajdonságok között a bátorságot. De mégis: honnét máshonnan van ez a bátorság, mint Isten bátorságából? Abból, amit Krisztusban látunk. Jézus szerette az övéit, mindhalálig szerette... Mit mond amikor kiviszik a Koponyák hegyére: Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Mindhalálig. És azért kell ezt bátorságnak nevezni, mert ha mérlegelünk, könnyen összeszorul a szívünk, hogy ha megbocsátunk, nem leszünk-e vesztesek? Nem húzzuk-e ezáltal is a rövidebbet? Sőt nem is húzzuk, eleve kérjük magunknak? Bizony, ez komoly kalkulus. Azt hiszem, ez Péter kérdése mögött is ott van. Van azonban egy nem emberi számtan, van isteni számtan is. Így mondja Pál apostol a Római levélben: “ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem.” Kedves testvérek a bűnt csak a kegyelem győzheti le. Mert a vétket csak a megbocsátás győzheti le. Tudom, olyasmit mondok, ami alapjaiban ingat meg mindent, amire az emberi világ berendeződik. A iustitia distributriva elve értelmében a megfelelő bűnnek a megfelelő büntetést kell megtalálni. Az egész jogfejlődés emellett a gondolat mellett megy előre. S mégis a bűnt csak a kegyelem, a vétket csak a megbocsátás győzheti le. Mégpedig azért, mert az a több. S most szabad Augustinus egyházatyára hivatkozni, kinek a szavát elcsavarták egykor az okoskodók. Igen, a bűn a jónak a hiánya. De ahol ott van a jó, ahol ott van Isten igazsága, és ahol ott van Isten szentsége, ott nincs helye a bűnnek. Ahol tehát azt tapasztaljuk, hogy bővölködik a bűn, szinte elönt bennünket, s már számon sem tudjuk tartani, ott is, mégis azt látjuk, Isten bátor szeretetében, hogy felette bővölködik a kegyelem.
Jézus arra bíztat most, hogy amit nevén kell neveznünk, amit számon kell tartanunk, amit úgy kell látni, mint ami ellenünkre és kárunkra történt, mindazt Isten szeretetének bátorságával rendezzük, vonjuk be bátran mindezt a megbocsátásnak és az irgalomnak világába. Mert a megbocsátás és az irgalom Istentől fakad, és mi ennél a forrásnál látjuk fölszakadni mindazt, aminek értelme van, mindazt, ami ezt a világot előre viszi és összetartja. Ebből a forrásból fakad föl Istennek a szeretete is és a mi szeretetünk is, mely nélkül nemhogy megbocsátani nem érdemes, hanem életet élni sem érdemes. Jézus szava az élet forrásához hív bennünket! Adjon Isten Szent Lelke nekünk bátorságot ebből a forrásból meríteni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szeretném leszögezni, hogy ma nem az adózásról akarok szólni, nem kapok jutalék az APEH-től azért, hogy a gyülekezeti tagokat tisztes adózásra bíztassam. Még csak nem is az egyházfenntartási járadékról fogok szólni – azt más helyen, más alkalommal majd hirdetni fogom a gyülekezetnek. Nem is a politikáról akarok szólni, bár választási kampány lévén jogos elvárás, hogy mondjon valamit a lelkész erről is. A történet ugyanis nem ezekről szól. Beszéljünk hát arról, amiről szól.
Máté evangéliuma 22. részében négy beszélgetés olvasható, köztük ez az első. Négy olyan kérdésről folyik a vita, melyek az egész emberi életet átfogják, folyamatosan mozgatják, s nyugtalanítják, mert örök kérdések ezek. Az egyik a hatalom kérdése, de talán jobb lenne így fogalmazni: a végső lojalitás kérdése – kihez tartozunk végső módon? A második témakör, amivel Jézust provokálják, az örök törvény kérdése, a harmadik az örök életre vonatkozik, van-e élet a halál után, a negyedik pedig az igazságos világ kérdése. Olyan kérdések ezek, melyekre mindannyian rezonálunk, Karl Jaspers kifejezését használva. Így mondta Jaspers: az életnek vannak alapvető kérdései, melyekre az ember egzisztenciálisan rezonál. Vagyis ha akarja, ha nem, ha tudomást vesz róla, ha nem, ha törődik vele, ha nem, ha gondolkodik róla, ha nem, az alapkérdésre megrezdül az ember, megmozdul benne valami. Sőt, azt tapasztaljuk, hogy ezek tartják össze az emberi életet.
Ma tehát az első kérdésről szólunk, közönségesen: kell-e adót fizetni vagy sem? Te mit gondolsz róla? – kérdezik Jézustól. Tudnunk kell, hogy Isten népe Jézus idejében leigázott nép volt, de egy olyan nép, amely óriási harcok, küzdelmek és olykor megalkuvások árán egy egészen kicsi-kis területet fenn tudott magának tartani, a szabadságnak egy egészen kicsi-kis szigetét meg tudta védeni, egyébként minden tekintetben leigázott népnek számított. A római légiók ott masíroztak a jeruzsálem-damaszkusz-i útvonalon, Jeruzsálemben az Antónia-erődben már ott a római helytartó, Poncius Pilátus. Korábban hallottunk megjegyzéseket az evangéliumból, hogy időről-időre forrongás támadt, veszélyben került a köztársaság  – ha szabad ezt mondani –  és ekkor felvonultak a római légiók, leverték a nyugtalankodókat. Egy nyugtalan, leigázott világban vagyunk hát, melyben azonban van a szabadságnak egy kis szigete, és ez pontosan az a hely, ahol ez a beszélgetés zajlik. A templom. Isten népe, hosszú évtizedek harca árán kivívta, hogy a templom „független” maradt. Nem politikailag független – hanem szakrálisan érintetlen. Meg tudták ezt tenni, mert a római politika a leigázott helyi népeknek meghagyta a helyi szokásait. Mindenki beszélhette a maga nyelvét – természetesen a latint meg a görögöt tudni kellett, ezek voltak a közigazgatás nyelvei –, mindenki megőrizhette a maga szokásait. A birodalom egységét az adta, hogy mindenkinek adóznia kellett. Ez volt a római politika lényege. Aki befizette az adót, az lojális volt a római birodalomhoz, s az ilyen több-kevesebb nyugalmat megkaphatott. Csakhogy a római birodalomban nagy változás következett be, nem sokkal Krisztus születése után. A nagy birodalmi reform során Augustus császár kidolgozta azt az elvet, hogy a birodalom első embere nemcsak politikai uralkodó, hanem szakrális uralkodó is. Ezért a birodalomban vert pénzeken ott volt császár neve, a császár képe, és alatta ez:  pontifex maximus, azaz: a legnagyobb főpap. A császár volt a főpap. ­Egyedül a zsidó nép tudta kiharcolni, hogy egy fél négyzetkilométeren – ez volt a jeruzsálemi templom –szabadság legyen. Oda nem lehetett bevinni a római légiók szimbólumát, a római sast, ott nem lehetett felállítani a császár képmását. Ott a láthatatlan Istent imádták.
Értjük hát, kedves testvérek, milyen megdöbbentő most a provokáció.  Jézust a templomban kérdezik:, szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy sem. Néhány hipotetikus választ máris meg lehet fogalmazni. Ha Jézus helyében volnánk, talán mindjárt azzal felelhetnénk, hogy miért provokáltok azzal, hogy ezt a templomban kérdezitek? Olyan ez, mint amikor összejön egy baráti kör kuglizni, és az egyik felveszi a piros golyót, a másik meg a narancssárga golyót, s mindjárt mondják is: ahá, máris kifejezted pártszimpátiádat! Erre csak azt lehet válaszolni, hagyjatok már békén, nem lehet mindenütt erről a témáról beszélni! Majd megbeszéljük az adó kérdését a templomon kívül. Ráadásul azért is provokatív a kérdés, mert a farizeusi ügynökhálózat kitűnően tudta egy korábbi esemény kapcsán, hogy Jézus teljesen lojális a templomhoz. Emlékszünk arra történetre, amikor megtámadják Jézust, még Galileában? Te miért nem fizetsz templomadót? Ekkor Jézus elküldi Pétert, hogy vessen ki egy horgot. Péter kifog egy halat, s talál benne egy státert, azt fizetik be. Jézus befizeti a templomadót, ezt tudták. Nos, egy lojális embertől, aki befizeti az egyházfenntartói járulékot is, ilyet kérdezni: provokáció. Provokáció azért is, mert lezajlottak a virágvasárnapi események is, mikor pálmaágat lengetve üdvözölték a bevonuló Jézust. Mindenki forradalmat várt – s elmaradt a forradalom. Jézus nem mozgósít, s nem bújnak elő hirtelen partizánok ezrei, nem rohanják meg az Antónia-erődöt, nem kiáltják ki a független Izraeli köztársaságot, a szabadság birodalmát, Jézus lojális a római birodalomhoz is. Ezért a Jézusnak feltett kérdés nyilvánvalóan provokatív – az evangélista is azt mondja, hogy azért kérdezik Jézust, hogy tőrbe ejtsék.
Még egy jellemzőt kell elmondani erről a kérdésről, s ez igazán megdöbbentő. S persze, Jézus erre is válaszolhatna emberi módon. Nem megdöbbentő, hogy a két fő ellenség összefog most, s együtt kérdezik Jézust? Ők a farizeusok és a Heródes-pártiak. Két halálos ellenség kart karba öltve kérdezi Jézust. Mert a farizeusok és a Heródes-pártiak, mint a kutya meg a macska úgy voltak hosszú évtizedek óta. A farizeusok azt a vonulatot képviselték, hogy Isten népe életének spirituális vonalon kell helyreállnia. Afféle kegyes emberek voltak, a túlbuzgó vallásosságukról híresek, sőt, hírhedtek. Róluk mondta Jézus, hogy megszűrték a szúnyogot is. Rögeszmésen ragaszkodtak Isten törvényének betűjéhez. Hosszú fekete köpönyegben jártak, bíráskodtak, tanácsot adtak, lelkigondoztak, vallási propagandát végeztek, és azt hirdették, hogy amíg Isten népe maradéktalanul be nem tartja a törvényt, addig nem remélhet semmi jót. Jézust is sokszor megtámadták, ha tanítványai szombatnapkor kalászt szedtek, ha Jézus szombatnapon gyógyított, ha étkezés előtt nem végzett szertartást, ha szóba állt a bűnösökkel – szinte mindig. Szigorú vallásos közösséget alkottak, szektát. A másik párt, a Heródes-párt volt! Róluk – mai kifejezéssel élve annyit mondhatni: ők voltak az ultraliberálisok. Semmiben nem hittek. Csak a fennállóban. Vagy amiben hittek, csak azért, mert hasznuk volt belőle. Kiegyeztek a nagypolitikával, abszolút behódoltak Rómának, azért is nevezték őket Heródes-pártiaknak, mert elfogadták a rómaiak által odahelyezett bábkirályt, Heródest, aki más népből származott, tehát idegen volt. A politikai nagytanácsban, olyan döntéseket erőltettek melyek lojalitást tükröztek. Szolgafajta voltak. Kiszolgálták a fennálló rendet. Mondjuk, hogy ők voltak a labancok? – Lehet.   És most egyszerre csak azt látjuk, hogy a vallásos rajongók, kik mindenben Isten abszolút úrságát hirdették, meg az ateisták karöltve mennek Jézushoz, hogy provokálják. Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem? Mondhatná nekik Jézus: együtt jöttök hozzám? Először rendezzétek le egymás közt ezt a vitát, aztán, ha közös álláspontra jutottatok, gyertek vissza és tegyétek fel nekem ezt a kérdést! Megtehette volna,  s még szabálytalan sem lett volna, sőt mondhatnánk, milyen bölcsen kerülte el csapdát. Van erre példa. Amikor Pál apostolt bevádolják a Nagytanács előtt, az apostol fölismerve a lehetőséget, fölkiált: Atyámfiai, farizeus származású vagyok és a halottak föltámadása miatt zaklatnak engem! S abban a pillanatban a Heródes-pártiak meg a farizeusok ott, a Nagytanácsban összevesznek, kitör a ribillió, s Pál megmenekül.
De Jézus még csak nem is úgy válaszol a kérdésre, ahogyan egyébként felehetne. A válaszából kiderül, hogy ebben az ügyben is mélyebbre tekint. Legelőször is azt szeretném leszögezni, hogy aki Istentől akar élete nagy kérdéseire választ kapni, annak számítania kell arra, hogy az isteni felelet sokkal nagyobb mélységet tár föl, mint a kérdező gondolná. Jézus felelete is sokkal nagyobb mélységet, sokkal átfogóbb távlatot mutat, mint amire itt a provokátorok elsőül választ kaptak.
Arról is szólni kell, hogy mire nem vonatkozik a kérdés. Jézus feleletét is félreértjük, ha azt gondoljuk: két egyforma hatalom volna itt, egy szekuláris, világi, politikai hatalom, meg egy spirituális, szellemi hatalom. Tehát, hogy volna egy evilági uralom, és  Istennek mennyei uralma. S aztán annak is, meg ennek is meg kell adni a járandóságot. Aki így érti Jézus feleletét, az csak az egyik felét értette meg válaszának, és éppen azt a másik felét nem értette meg, ami lényeges és döntő. A kérdés ugyanis rosszul van föltéve, és jellegzetes hibás emberi logikát tükröz, misterint két hatalom van: egy evilági, politikai – meg egy szellemi, isteni. S mintha az lenne a kérdés, hogyan viszonyuljunk a kettőhöz. S mintha Jézus azt mondaná – egyformán, adj ennek is, meg adj annak is. De valóban ezt feleli-e Jézus?
Először is, azt hiszem, ha a drámai jelenetet vesszük, ami itt történik megdöbbentő. Odamennek Jézushoz, fölteszik a kérdést, s akkor Jézus látva álnokságukat, ezt mondja nekik: mit kísértgettek engem, képmutatók! Mutassatok nekem egy adópénzt. Odavisznek egyet. Jé! Hát a templomban is csörög a római pénz?! S ez önmagában is leleplező. Nos, adnak neki egy dénárt, s Jézus megkérdezi – kié ez a kép? Képmutatók, kié ez a kép? A képmutató szó minden nyelven tökéletesen kifejezi a lényeget, az ember maszkot, vagyis egy másik arcot tesz maga elé, az igazi arcát nem látjuk, csak amit a maszk mutat. Mit fejez ki a képmutatók álarca? Mester, mi tudjuk, hogy igaz vagy – mondják Jézusnak. Mi tudjuk, hogy mindig bölcsen és igazan ítélsz, mert senkinek személyére nem tekintesz, mondd meg nekünk, mester, mert mióta megszállás alatt vagyunk, nem tudtuk ezt eldönteni. Mondd meg, hogy mit tegyünk! Mester, élet és halál forog ezen, mondd meg, hogy mit tegyünk. Mester, nem tudunk a Nagytanácsban egy döntést sem igazán jó szívvel meghozni, mert örökké ezen vitatkozunk: mondd meg, mit tegyünk! Fizessünk adót a császárnak, vagy ne? Merő képmutatás maga a kérdés is! Adjatok egy pénzt – mondja Jézus –, s nyúlnak a tarsolyba és kiveszik és odaadják a kezébe. Mit jelent ez? Azt, hogy használják azt a pénzt. Igen, a pénz egy hasznos eszköz, a pénzzel lehet kereskedni, a pénzzel a munkadíjat lehet fizetni, a pénzzel lehet vásárolni, a pénzzel bizonyos áruk értékét meg lehet fogalmazni – a pénz hasznos eszköz. De ők úgy teszik fel Jézusnak a kérdést, mintha életükben most kerülnének először szembe ezzel a problémával. Mintha tegnap hirdette volna ki a római császár, hogy ezentúl neki is adót kell fizetni, s, jaj, – kapnak a szívükhöz – mi lesz velünk ezután! S közben régóta ott csörög a zsebükben – használják. Kereskednek vele, adót fizetnek vele, árut vásárolnak vele, munkabért fizetnek vele, kamatot szednek rá – jó eszköz volt az nekik. Úgy van náluk, mint magyar embernél a kisbicska – mindig, ott a zsebben.
Képmutatók – kérdez tovább Jézus - kinek a képe van a pénzen? – A császáré, kié másé lenne? – felelik ők. És ebben a pillanatban nemcsak a képmutatás, hanem az egész akció lelepleződik. Ime, provokációról van szó. Jézusnak ez a kemény szava – képmutatók -, velejéig igaz. Miért is? Azért, mert erre a pénzre az van ráírva: PONTIFEX MAXIMUS: főpap! Mit keres ez ott a templomban? Mit keres ez ott, ahol még vér is folyt tízegynehány éve, amikor be akarta vinni a római helytartó a császár képmását, mit keres ez ott a magasztos isteni szigetén? Mit keres ez ott, ahol még él a törvény, hogy Isten a főpap? Mit keres ez ott, ahol senkinek nem lehetett bemutatni áldozatot, csak az ég és a föld teremtőjének? Óh, mennyi mindennel van tele, kedves testvéreim, a zsebünk, mennyi mindent viszünk a szívünkben, lelkünkben, a zsebünkben Istenhez, amikor – úgymond – életünk nagy kérdéseit félretesszük Neki. Nos, először fordítsuk ki a zsebeket, aztán, ahogy a zsebünket, úgy fordítsuk ki a lelkünket, meg a szívünket, és egyszerre kiderül, hogy nem is nagy kérdés ez a kérdés.  És mégis az, kedves testvéreim! Csak nem abban a vonzatban, ahogy a provokátorok gondolták, hanem úgy, ahogy Jézus válaszából kiderül.
Mikor Jézus elkéri a pénzt, be lehetne fejezni a történetet. Odaadják neki a pénzt, megkérdezi, kié ez a kép és a felírás? – A császáré, Tiberiusé. S akkor – mondotta nékik Jézus – adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak. Kész. Vége.  Adjátok neki vissza. Ő verette, az ő pénze, a birodalom hasznára forog, adjátok neki vissza. Kell ez nektek? Nem egyszerűbb dolog szegénylegényként élni? Mi magyarok még hálásak is lennénk, ha így érne véget a történet – mert így is véget érhetne! – és mondhatnánk, mégiscsak van valami szittya virtus Jézusban, ez egy tisztességes, rendes, magyar felelet. Nem kell a pénzetek! Nem kell a császár pénze! Szabad ember vagyok. Éljen a független magyar forint! Akár erős, akár gyenge, az a mi pénzünk. Jól megmondta nekik Jézus. Azt gondolom, ha Jézus így fejezné be a vitát, ugyanúgy odébbállnának lehajtott fejjel. Hiszen a császár képe van a pénzen. Sőt, Jézus még vallásos dörgedelmet is intézhetne hozzájuk: nem szégyellitek magatokat, megszentségtelenítek a templomot, ahol semmi képi ábrázolás nem lehetséges!
Jézus  azonban tovább lép, és itt mutatkozik meg, hogy ez a provokatív, komolytalan, becstelen kérdés mégiscsak komolyra fordítható: „És adjátok meg ami az Istené, az Istennek”. Itt kell hát megállnunk és néhány súlyos kérdést feltennünk. Ha úgy van, ahogy Jézus érti, akkor mégis hol találjuk meg azt, amin rajta van az isteni lenyomat?  A szószék lenne az? Vagy ez a templom? Talán a templomadó, az egyházadó? Az nem az Isten adója, az a templom fenntartásának a céljait szolgálja. Képmutatók... Itt van a kulcs, kedves testvéreim! Ha az ember leveszi az álarcot, mely mögött ott az ő igazi arca, ha leteszi a szerepét, a pózait, leteszi azt, aminek szereti magát mutatni vagy szeretné, hogy lássák, akkor meglátsz egy valódi emberi arcot. A Biblia elején ezt olvassuk: „Teremtette Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára”. A császárt ki tudod fizetni azzal, amit ő veretett. De Isten és ember viszonylatában Isten képmása már megvan. Teremtette Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára. Vagyis, nem két hatalomról van szó, és annak a mérlegeléséről, hogy ennek ennyit adjunk, annak annyit adjunk. Jézus arról beszél, hogy amit Istennek kell megadnod, az kifejezhetetlenül több, mint amit a császárnak kell megadnod, mert az te, magad vagy. Amit Isten kér, az nem egy dénár, az a te életed.
Ezért a hatalomhoz való viszonyunk teljesen más fénybe kerül, hiszen immár csak egy kérdésre kell választ adnunk, nyílván ezt is célozta a provokáció. Mi van, ha Jézus azt mondja, hogy akinek a képe a pénzen van, az egy istentelen ember. Istenné tette magát. Semmiféle adót ilyen embernek nem fizetünk. Ilyen válasz is volt azidőben, a zéloták ezt mondták: nem adózunk az istentelenek. De Jézus azt mondja: adózzatok. Ezzel fejezi ki, hogy a mindenkori törvényes rend - töredékes, vagy torz - a kisebbik rossz. A nagyobb rossz az anarchia. Az külön történelmi balszerencse, mikor az anarchiát hozzák törvénybe. Volt ilyen a XX. században is, mikor a gyilkolást, a másik ember elpusztítását hozták törvénybe. De normálisan ezt lehet mondani: ez a pénz a hatalomé. Ez a pénz a hatalom működését szolgálja. Adjátok meg, - ha szabad ezt mondani – essetek túl rajta, és aztán jöhet a java. Ugyanúgy, mint mikor a templomadót kérik Tőle. Jézus megkérdezi Pétertől: mit gondolsz Péter, az uralkodók kiktől szednek adót, a leigázottaktól, vagy a saját polgáraiktól. Péter mondja a természetes feleletet: a leigázottaktól. Akkor, tehát – mondja Jézus – a fiak szabadok. De, hogy azért eleget tegyünk, fizesd be a templomadót. A fiak szabadok. Tégy eleget. Mutasd meg a szabadságodat. Látjátok, hogy fordítja meg Jézus! A római császárnak befizetendő adó ügye is ide fut ki: szabadok vagyunk, vagy nem vagyunk szabadok. Ha adózunk, nem vagyunk szabadok. Jézus azonban azt mondja, mutasd meg a szabadságodat, s utána jön a java, hogy mint szabad ember add oda magadat teljesen Istennek. Azért mondom, hogy teljesen, mert a dénárral sem lehetett azt csinálni, hogy kicsípnek belőle egy negyedet, vagy egy felet, és átadták császár őfelségének. Megteheti-e Isten gyermeke, hogy kicsíp magából egy negyedet, egy felet, egy háromnegyedet, egy kilenctizedet, azt megtartja magának, és a többi  lesz  az Istené. Mondjuk, odaadom Istennek a vallásos érzületeimet, az Neki jár, milyen hálás vagyok, hogy ezekben gyakorolhatom magam. Vagy, odaadom Istennek az erkölcsi meggyőződésemet is, azt is megkapja, meg a szabadidőm egy százalékát, talán a jó gondolataimat is, a legszebb verseimet. Adjátok meg az Istennek, ami az Istené! Jézus Isten királyi uralmát hirdeti, azt a minden ember felett érvényes, dicsőséges uralmat, melyben csak egyféle magatartás lehetséges: mindenestől, úgy, ahogy vagyok Isten uralma alá rendelem magamat. Ez hát a kérdés, kedves testvérek! A köznapi bölcsesség, a történelmi tapasztalat megtanít , hogyan lavírozz császárok, uralkodók, politikák, rendszerek között, hogyan számold az adópénzt, sőt megtanít, hogy ne is érezd: mindazáltal nem ez az élet döntő kérdése!  De most vedd le az álarcot. Mert az élet döntő kérdése az, hogy ki vagy: a magadé, a másiké, a császáré – avagy Istené? Boldog, aki így tudja érteni Jézus válaszát, és igazi arcával odafordul az isteni dicsőség fényébe, hogy látható legyen rajta: ahhoz tartozom, aki teremtett, megőriz, megvált, és örök országába befogad engem.
Ámen