Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Januárban és februárban már egy-egy alkalommal a Bibliáról szólt az igehirdetés, tekintettel arra, hogy ez az esztendő a Biblia éve. Nemrégiben valakinek elmondottam, hogy minden hónapban egy vasárnap a Bibliáról fogok prédikálni, mire az illető elkerekedett szemmel rám nézett és azt mondta: hát a többi vasárnapon nem a Bibliáról prédikálsz? Persze, a többi vasárnapon is a Bibliából prédikálok, de ezen a vasárnapon a Bibliáról. Mégpedig arról a kérdésről, hogy milyen módon íratott meg a Biblia, van-e valami nyom, történet, emlék magában a Bibliában arra nézve, hogy kik, hogyan, milyen körülmények között írták le.
Legelőször, arról hallottunk, hogy Mózesnek újra le kellet írnia a szövetségi okmányt, a Tízparancsolatot, mert elkeseredésében összetörte a szövetség kőtábláit. De újra le kellett írnia, hogy Isten népe körében fölolvassák, megannyi alkalommal. A legutóbb arról hallottunk, hogy Jeremiás korában, egy szorongatott történelmi helyzetben a próféta könyvét tűzbe vetette és megsemmisített a király. A próféta azonban újra leíratta a jövendöléseket, éspedig azért hogy meghallja azokaz az Isten népe, és megtérjen.
Ma az Újszövetség egyik nagy írójának, Pál apostolnak a leveléből olvastam föl egy rövid szakaszt – megismétlem, így hangzott: „Látjátok, mekkora betűkkel írom nektek a saját kezemmel.” Mondhatnánk, hogy erről nem szükséges prédikálni, ez nem lényeges dolog, a levél attól levél, hogy írják. A levél az, amit írunk. Bár talán a karzaton ülő fiatalok némelyike még soha nem írt a saját kezével levelet, mert ma már számítógépen írunk mindent, s leveleinket ki sem nyomtatjuk, borítékba sem tesszük, postára sem visszük, hanem a villanypostán küldjük el, s ezért nem olyan érdekes az apostol megjegyzése: „látjátok, mekkora betűkkel írok!” De talán az idősebbek is mondhatnák, hogy nem olyan érdekes ez a megjegyzés, hiszen az apostol szinte valamennyi levele végén tesz valamiféle utalást, hogy a levélnek ő a szerzője. Például a Thesszaloniki levél végén azt olvassuk: „Szokásom szerint az üdvözléseket saját kezemmel írom. Így írok.” A Római levél végén is az áll: „az üdvözléseket saját kezemmel írom.” Aztán ugyanezt olvassuk az Efézusi levélben, a Thimótheusnak írt levélben, tehát nem olyan nagy dolog ez, mondhatnánk. Mégis, engedtessék meg, hogy ha már Isten igéjében áll, hogy ezt a sort is ihletett-nek tekintsük, ne csak egy beszúrt lábjegyzetnek: „Látjátok, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”
Miért tartja fontosnak az apostol, hogy ezt itt megjegyezze? Csak azért, hogy igazolja, hogy ő a levél szerzője? Ennél több áll itt, nem csak azt mondja, hogy „saját kezemmel”. hanem azt mondja: én ezt most a saját kezemmel írom, hozzátéve: látjátok, mekkora betűkkel? Itt egy különös kifejezés áll, szinte-szinte alig fordul elő az Újszövetségben. Mekkora. A szó nem annyira mennyiségi kifejezés, nem kvantitatív valóságot jelöl, hogy például valaki apró betűkkel ír, vagy egészen nagy, ló-betűkkel. A „mekkora betűkkel” kifejezés minőséget jelöl. Más összefüggésekben csak ilyen értelemben használatos. Ha valakire azt mondják, hogy nagykorú, ott ez a görög szó áll. Az antik világban ezzel a szóval minőséget jelöltek. Azt hogy mekkora valaki, nem a fizikai termetére vonatkoztatták, nem a nagyságát, a testsúlyát jelölték, hanem azt, hogy az érettségben, bölcsességben bizonyos fokig eljutott már. Nagy már. Tekintélyes már. Sok tapasztalatot szerzett már. Ugyanezt a szót használja Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben, amikor Sáráról azt mondja, hogy megvénhedett korú volt már. Az öreg emberekre használták ezt a kifejezést, mégpedig minőségi értelemben. Ők voltak a nagyok, mert volt már élettapasztalatuk, mert összeérett bennük egy csomó dolog, mert a szavuknak volt érvénye, mert tekintélyesnek számítottak. S talán így lehetne a legegyszerűbben lefordítani: „látjátok, milyen tekintélyes betűkkel írok nektek!”
És ez a szó máris elvezet bennünket a Galata-levél fő mondandójához, sőt Isten egész igéjének egyik alapvető üzenetéhez is, és egyúttal ahhoz a kérdéshez is, hogy miért is van leírva a Biblia. Miért nem úgy van, Isten üzenete rá lett bízva a szóbeliségre. Sokan mondják, akik a keleti világot járják, hogy száz, kétszáz, ötszáz, hatszáz, ezer éves történeteket tudnak ott szó szerint újra meg újra elmondani. S egy betűt nem tévesztenek el belőle. De ez így van a gyerekekkel is. Emlékszem egyszer egy ismerős családnál voltam vendégségben, ahol arra kértek, a kisgyermeküknek én olvassam el az esti mesét. Volt akkoriban híres és divatos mesekönyv, a „Sicc!”, amiben mindenféle kedves versek és történetek voltak. Abból kellett felolvasnom. Elkezdtem olvasni az egyik verset – s mivel akkoriban még kacérkodtam a költészettel, mindjárt át is költöttem a versikét. Erre azonnal szólt a gyermek, hogy nem úgy van az. Hát – mondom –, akkor hogy van? És mondta máris fejből. Mondtam neki: Figyelj, ha tudod fejből, akkor miért kell ezt neked felolvasni? De föl kell olvasni! A mese attól mese, hogy elmondják. A vers attól vers, hogy elmondják, a történet attól történet, hogy elbeszélik. Lehetne hát azt firtatni, hogy hát miért nem szóban terjedt az Ige, s miért kellett leírni, hiszen az ember olyan jól meg tudja jegyezni fejben is a fontos dolgokat, a saját házszámát, telefonszámát, a gyerekei nevét, a születése napját, nem kell ezeket papírra fölírva őrizni! Sőt, vannak, akik azt mondják, a keresztyénség történetét ismerve, hogy miután leíratott a Biblia, kánonba foglaltatták a szent iratokat, máris elkezdődött egy borzasztó történet is, a vitatkozások története. Hogy mit miképpen kell érteni! Volt a középkorban egy csúfondáros mondóka így hangzik: Ím ez a könyv, miben önön dogmáját keresi mind, s mind rá is akad, aki abban keres! A Bibliából mindenki ki tudja szedni a maga dogmáját, s arra hivatkozik, hiszen meg van írva. Nem lenne jobb, ha nincs leírva az Ige, hanem csak a Lélek szárnyán, élő szóként terjed tovább? Sőt hát, maga Pál apostol is megírja a Korinthusi levélben, hogy a betű megöl, s a lélek az, ami megelevenít. Nem lenne dolga a keresztyéneknek, a keresztyénségnek, ha a lélek nagy áramlásában megy az isteni üzenet, hiszen amit leírunk, az már egy kicsit meg is halt, ami le van írva, az már kodifikálva van, s már elidegenedett tőlünk? Sok-sok nehéz kérdés ez, kedves testvérek. Mégis, amikor azt mondja az apostol: „látjátok, milyen tekintélyes betűkkel írok nektek a saját kezemmel!”, felel arra a kérdésre is, hogy miért kellett a galatáknak szóló mondandóját levélben leírnia, miért kellett a saját kezével írnia, miért kellett hitelesítenie, hogy annak ő a szerzője és senki más. Az előző két versben van nyílik meg a titok. A 9. vers így hangzik: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” Majd a 10.vers: „annak okáért, míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.” Az a két pólus van itt megnevezve, melyek között az egész keresztyén élet mozog. Az egyik tehát: a jótéteményben pedig meg ne restüljünk. Ez a mi keresztyén életünknek egyik nagy leckéje, nagy gondja, nagy problémája, s ugyanakkor nagy öröme és áldásforrása: a jó cselekvése, és ellenkezőleg az abban való megrestülés. Mennyi indoka van annak, hogy a jó cselekvésében úgymond megrestüljünk! Ez a szó nem csak azt jelenti, hogy az ember beleun a jó cselekvésébe, vagy hogy előtör belőlünk a lusta hajlam. A Példabeszédek könyve eleget beszél arról, hogy miért kell igyekvőnek, szorgalmasnak, állhatatosnak lennünk, mert mindannyiunkban ott lakik a lusta gyermek, meg a Mátyás király lustája. Itt figyelembe kell azt is vennünk, hogy olykor megkeseredik az ember. Minek, minek csináljam én a jót? – kérdezzük olykor. Minek tegyem a jót? Elfajzott a világ, nem kell a jó senkinek, vagy éppen ellenemre is fordítják vissza. Vén korában megkérdezték Sztahanovot, hogy tekint vissza arra, hogy valamikor él-munkás volt. Azt remélték, hogy Sztahanov majd azt fogja mondani, hogy a dicső Szovjetuniót akarta építeni, s ezért teljesítette a 200%-ra. Sztahanov azt felelte, hogy az Úr dicsőségét akartam vele szolgálni. Milyen Úr dicsőségét? Brezsnyev úrét, Sztálin úrét? Nem, az Úrét – felelte. Sztahanov ugyanis baptista volt. Egy keresztyén ember, aki úgy gondolta, hogy jól fog dolgozni, sokat fog termelni, nem áll el a munkától, s így Isten dicsőségét fogja szolgálni. És ez így is van. Csak ha megnézzük a másik oldalát, hogy sztahanovista mozgalomban hány embert kényszeríttettek szinte rabszolgaságra – elég megnézni Andrej Wajda filmjét, a Vasembert -, s mennyi hazugság, mennyi borzasztó dolog lett ebből – akkor megkérdezhetnénk Sztahanov urat, kedves baptista testvérünk, szolgáltad-e az Isten dicsőségét? Ám önmagunkra nézve is tudunk ilyen történeteket mondani. Minek a jót tenni? Minek, ha kiforgatják, ha visszaélnek vele, miért legyünk mi lenini hasznos idióták? Az apostol arra int, hogy ne restüljünk meg a jó cselekvésében. Pedig a Galata-beli keresztyéneket is becsapták. És a becsapott ember nagyon nehezen tud jót tenni. Ha egyszer tettél valakivel jót. de ő becsapott téged, igen meggondolod, hogy még egyszer teszel vele valami jót. De most az apostol, saját kezével, tekintélyes betűkkel, nagy betűkkel írja: a jó cselekvésében meg ne restüljünk.
A másik szakasz a keresztyén élet másik pólusa: „Annak okáért, amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a hitünknek cselédeivel.”. Ez pedig arra utal, ami időnként előveszi a keresztyéneket, s olykor-olykor minket is, amikor nagyon beleununk ebbe a világba, és fölképzik a lelkünkben az eljövendő Isten országa. Néha keserű pillanataimban én is azt szoktam mondani, ha megkérdezik, hogy érzem magamat, és mit csinálok mostanában? – akkor azt szoktam mondani, hogy nagyon várok. Mire vár? – Nagyon várom az Isten országát. Nagyon elegem van már. Hát jöjjön, jöjjön az az ország! Bomoljanak fel az elemek, ropogva, ahogy Péter apostol mondja, múljék el ez a világ, tűzben, vízben, bármiben, és jöjjön az új ég és az új föld, amelyben igazság lakozik. Elég volt már! Minden keresztyén ember lelke alján ott rezeg ez a váradalom, hiszen várjuk  is Jézus Krisztust, aki eljövendő. Várjuk az Isten országát, várjuk az igazsággal bíró világot. Hogyne várnánk, hol erőteljesen, hol kevésbé, de várjuk. Igen-ám, de arra kellett az apostolnak figyelmeztetni a galatákat, hogy aztán csak nehogy annyira várjátok az Isten országát, hogy semmit sem csináltok. Mert ez is be szokott következni. Én már nem csinálok semmit, én már csak készülődöm, naponta oda állok a tükör elé, megigazítom lelki nyakkendőmet, elfésülöm lelki frizurámat, kipucolom lelki cipőmet, és várom az én Uramat és Királyomat. És már másra nem érek rá. Nem érek rá a másikra. Nem érek rá a családtagjaimra, nem érek rá a barátaimra, nem érek rá a munkámra, semmire nem érek rá, mert én várok. Van ebben logika, nagyon erős lélektani logika. Ha odalépnénk valakihez a Nyugati pályaudvaron – nem vasutassztrájk idejében, normális időkben! – miközben, csingi-lingi, bilim-balam, bemondják, hogy jön már befelé a ceglédi vonat, tehát ott áll egy atyafi, kezében egy rózsacsokorral várva valakire, s azt mondanánk neki: - ne haragudjon, kedves uram, egy pillanatra fáradjon el, segítsen nekem, a pályaudvar előtt átt az autóm, be kellene tolni, - meg se hallaná. Mert ő vár valakit. De sokszor vágjuk így haptákba magunkat, s lelki rózsával várjuk Jézus Krisztust a mennyei vonaton, és nem érünk rá semmi másra! Mit mond az apostol? Amíg időnk van! S amíg időd van, hogy mondhatod, hogy nem érsz rá? Amíg időd van, hogy mondhatod, hogy neked erre nincs időd? Saját kezemmel, nagybetűkkel, nézzétek, mekkora, tekintélyes, betűkkel írom nektek én, Pál: van még időnk!
S még tovább kell menjünk, mert mindebből talán úgy tűnne ki, hogy a Biblia nem egyéb, mint etikai vademecum: mit kell tenni, amikor elkeseredettek vagyunk, mit kell tennünk, amikor felfokozott bennünk a váradalom, mit tegyünk, amikor összeomlottunk a csalódottságtól, s mit, amikor eltölt bennünket a rajongás, - s ez mind, úgy-e, megvan írva a Bibliában. Nemrégiben egy svájci teológus azt javasolta, hogy szedjük össze a nagy vallások szent könyveiből, a Bibliából, a Koránból, a Védákból meg mindenféle buddhista filozófiai iratokból azt a 15-20 etikai törvényt, amely mindenütt érvényes, s alkossuk meg a Weltethos-t, a Világethosz-t, ami mindenkire, minden helyen, minden alkalommal érvényes. Van azonban a felolvasott szakaszban még valami, amiről szólni kell, és ez teszi világossá, miért ír a saját kezével az apostol, miért tartja fontosnak, hogy levelet írjon, s továbbmenőleg miért van a kezünkben az Ige, miért tartja fontosnak nemzedékről nemzedékre minden keresztyén közösség, hogy Isten igéje a kezünkben legyen, olvashassuk, elmélyedhessünk benne  - és hogy szóljon hozzánk. Szóltam már arról, hogy a galatákat csalódás érte. Így beszél erről az apostol a levél elején: „Csodálkozom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok, holott nincs más evangélium, de némelyek zavarnak titeket és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok.” A Galata-gyülekezet hallotta, és befogadta az evangéliumot, és boldogan élt abban a tudatban, hogy Jézus Krisztus megváltotta őket. Ez minden élet, minden boldogság, minden remény alapja. De megjelentek a köztük némelyek, akik csak egy ici-picit módosítani kezdték az evangéliumot. Igen, Jézus Krisztus, hogyne, természetesen. Meghalt bűneinkért, hogyne, természetesen. Föltámadott harmadnapon az írások szerint – természetesen. Boldog ember az, aki Isten lelkének teljességében él – természetesen. De van még valami, nem sok. Mi? – Nos, ott az Ószövetségben van néhány törvény, annak is eleget kell tenni. Melyiknek? S aztán szépen, lassan elindultak egy másik irányba. S mire észbe kaptak, már az apostolnak azt kellett írnia: Oh, balgatag Galata-beliek, ki szedett rá benneteket? Ki tévesztett meg benneteket, ki vezetett benneteket tévútra? Becsaptak benneteket. Az apostol a Galata-beli keresztyének üdvösségéért harcol. Azért küzd, hogy az övék maradjon az, amit hirdetett nekik, az övék maradjon az, amit befogadtak, tudniillik, hogy Isten Jézus Krisztusért és egyedül Jézus Krisztusért fogad bennünket gyermekeivé. Semmi másért, kedves testvérek. És ez azóta is így van, és így is lesz. Kell ahhoz valamit hozzátenni? De nem akarunk, kedves testvérek, koldusok lenni,  - ez az igazság. Koldus, aki a kinyújtott üres tenyerébe ingyért kap, s neki nem kell azért semmivel sem megfizetni – ez nem akarunk lenni. Pedig, ahogy Luther Márton mondotta egyszer, nem lesz a miénk a kegyelem addig, amíg nem tudunk Isten koldusaivá lenni. És a Galaták sem tudtak koldussá lenni, vagy megtévesztették őket, és ők kezdték tekerni a gondolatot, hogy mégiscsak kéne valami, mégiscsak meg kellene tartani az ószövetségi kultuszi rendet, ami ugyan Krisztusban már eltöröltetett, valamit csak kéne még tenni. S tudjátok, miért nagy dráma ez? Azért olyan nagy dráma ez, mert a hitelesség kérdését érinti.
Amikor az apostol a levelei végén saját kezével odaír néhány sort, akkor azzal igazolja, hogy az az ő levele. Hiteles a levél. Ezt Pál írta, mert aláírta. És ez mintegy szimbóluma annak, hogy ami a nagy tét, vagyis az evangélium meghallgatása, befogadása, boldog magunkhoz ölelése kapcsán fennforog. Miért lehetett a Galatákat megtéveszteni, miért kiabált velük az apostol így: balgatag Galácia-beliek, csoda tévesztett meg benneteket!? Miért érzi úgy az apostol, hogy ha eltérnek az evangéliumtól, mindent elveszíthetnek? Azért, mert amikor az ember valamit hozzá akar tenni a megváltáshoz, valamit bele akar tenni, akkor Isten igazszavúságát kérdőjelezi meg. Semmi mást, csak ezt. Hiszen Ő jelentette ki, Ő valósította meg, ő hirdette nekünk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésaiás 43:1) Az enyém vagy. Vagy amit a zsoltárban hallottunk: „az Úré a szabadítás”  (Zsoltár 3:9), az Övé és senki másé. Egy másik zsoltár azt mondja: „Ne bízzatok a fejedelmekben, emberek fiában, a ki meg nem menthet!” (Zsolt 146:3) - csak az Úrban bízzatok, és a benne való bizodalom kizárólagos („Csak az Úrban van minden igazság és erő” Ésaiás 45:24). Hozzá kell ehhez tenni valamit? Megkérdőjelezhetem ennek az isteni kinyilatkoztatásnak az igazságát? Még ennél is súlyosabb, ha gyanakodni is kezdek. Hát igazat mondott Pál? Nem fog engem az Ige becsapni? Nem fog engem az evangélium becsapni? Igazat mond-e Isten, igazak-e és ámenek-e, amik hirdettettek a próféták által, amiket az időknek a teljességében elhozott és megvalósított Jézus Krisztusban? Igaz-e a kegyelem szabad áradása? Van-e kegyelem? Mert ha nincs kegyelem a számomra, akkor minden mindegy. Ha nincs kegyelem, nincs elengedés, nincs megbocsátás, nincs bűnöknek eltörlése, akkor vége mindennek. Nemrégiben valakivel régi dolgokról beszélgettem, arról, hogy miképpen ment itt a világ a pártállami időkben, ki mit hol mennyit vétkezett, mibe keveredett, s hogy tulajdonképpen a múlt még nincsen föltárva. Nem akar erről senki sem beszélni. Miért is akarna? Hiszen ezek régi, rettenetes, kellemetlen, borzasztó dolgok. S mégis van különbség aközött, hogy úgymond elfelejtjük valamit, vagy inkább így mondom, hogy nem emlékszünk rá, befújta az idő pora, elsüllyedt, elkorhad, történelemmé válik, s kétszáz év múlva egy lábjegyzetben sem fognak róla megemlékezni, mit számít az már, meg aközött, amit azért múlt el, mert megbocsáttatott. Az első a világnak – még közelebbről - a politikának a logikája: elfelejteni, félretenni, átszervezni. (S persze, aztán, hogyha kell, elővenni, és lebunkózni vele másikat.) A keresztyénség azonban nem a felejtésre utazik, hanem a megbocsátásra tekint. Ez óriási különbség. Mi csak azért mondhatjuk, hogy van bocsánat, csak azért mondhatjuk, hogy Isten a legrettenetesebb dolog alól is fel tud minket szabadítani, a legförtelmesebb bűneinket is meg tudja bocsátani, mert van kegyelem!
Ezért ír most Pál. Saját kezével, tekintélyes betűkkel. Hogy elmondja, amit oly sokszor elmondott a prédikációiban, a missziói körútjain, a leveleiben: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló” (1Korintus 15:10); - mondja ezt az, aki egykor anyaszentegyházat üldöző, vértől lihegő ember volt, kinek a Krisztus ellensége volt. S lám, kegyelemből mássá lett. Ha nincs kegyelem, ha mégis hozzá kell valamit tenni a megváltáshoz, ha nem áll meg és nem igaz Isten szava, akkor ezt a levelet, a Galatákhoz írott levelet nem a Tarsus-i Pál, Paulus írja, hanem Saulus írja. Az a vértől lihegő, Damaszkuszban keresztyéneket összefogdosó, Krisztus ellensége. Akkor nincs változás, akkor nincs reménység, akkor minden maradt a régiben. Látjátok, milyen nagy betűkkel írok nektek a saját kezemmel – mondja az apostol. Ne térjetek el az evangéliumtól, ne engedjetek belőle egy tapodtat sem. Mert ahol az evangélium, ott megbocsátás, ahol az evangélium, ott kegyelem, ahol az evangélium, ott az élet. Íme hát, így értjük, hogy miért buzdít és bátorít minket az apostol: - A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, s amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünknek cselédeivel. Látjátok, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Amikor az evangéliumokat olvassuk, és azokhoz a szakaszokhoz érkezünk, melyekben Jézus példázatai olvashatók, bizonnyal mindannyian úgy találjuk – igen, igen, és sokszor csodáljuk is Jézus példázatait, hogy milyen egyszerűek, milyen maguktól értetődőek, hétköznapiak, semmi elvonatkoztatott nincsen bennük. Mindenik példázat történetét jól értjük, hiszen mintha velünk vagy miközöttünk történt volna. De az is bizonyos, hogy máskor ezek a gyönyörű, egyszerű hétköznapi történetek nyugtalanná tesznek bennünket. Van a példázatokban, vagy a hozzájuk fűzött jézusi megjegyzésekben valami, ami megzakkant bennünket – nem tudok most más szót mondani! –, kizökkent, nyugtalanná tesz minket. Vannak prédikátorok és biblia-magyarázók, aki kifejezetten erre a nyugtalanító momentumra teszik a hangsúlyt, és azt mondják, hogy Jézusnak ezzel különös célja van: szeretne minket kizökkenteni a megszokott világunkból, szeretne kizökkenteni a sémáinkból, kiűzni a kliséink közül, hogy elevenen, frissen és valóban egészen konkrétan magunkra vonatkoztatva tudjunk Isten országára, Istennek és az embernek a nagy titkaira gondolni. Azt is el kell mondanom, hogy bizonyos példázatokat többször olvashatunk. Ezt a példázatot is olvastuk már, Lukács evangéliumában szerepel, de nem itt hangzik el, virágvasárnap után, Jeruzsálemben egy nagy drámai konfliktus kellős közepén, hanem még fönt, északon, a Genezáreti-tó mellett mondta el Jézus egy olyan összefüggésben, amikor sokkal inkább az egymásra való figyelésnek, a jóságnak, a szeretet szabadságának a nagy kérdései forogtak fönn (Lukács ev. 14). Hogy például, kit hívjunk meg, kit fogadjunk be, kivel álljunk szóba? Ám most itt újra elmondja Jézus a történetet, de ki is bővíti egy megrendítő résszel. Én ma erről a kibővítésről szeretnék szólni.
Lukács evangéliumából addig ismerjük már a példázatot, hogy a király menyegzőt szerez a fiának, s régi szokás szerint már jó előre értesíti a hivatalosokat, aztán, amikor közeledik az esemény, elküldi a szolgáit. Ma már nem kell senkit elküldeni, csak valaki a titkárságról körbetelefonál, hogy úgy-e megkapta a meghívót, úgy-e tetszik jönni, biztosan meg lesz tartva a rendezvény! Ám a hivatalosok nem akarnak menni. Az egyik ilyen kifogást talál, a másik amolyant, sőt, mi több, arról is hallunk, hogy némelyik szolgát, talán erőszakosabbak voltak, egy kicsit többet toporogtak a kapuban, szájba verik, fejbe verik, sőt, lesz közöttük olyan, akit meg is ölnek. A régi példázat szerint – Jézus így mondja el – akkor a király haragra gyullad, elküldi a bosszúálló csapatokat, bosszút áll szolgáiért, de nem akarja, hogy a lakodalmas ház üresen maradjon, kiküldi hát a szolgákat, akik útról, útfélről, sántát, csonka-bonkát, vagy - ahogy itt Máté evangéliumában mondja Jézus, - jót és rosszat egyaránt begyűjtenek a lakodalmas házba. Eddig az első példázat. Most azonban folytatódik a történet. Megtelik a lakodalmas ház, a király bemegy, végigtekint a vendégseregen, és észrevesz egy embert, akin nincsen menyegzői ruha. Ha most végigtekintek a seregen, kedves testvérek, meg tudom számolni, hányon van itt kokárda, bár nem írtuk ki a kapura, hogy belépés csak kokárdával, március 15.-e tegnap volt,  – de talán ebből értjük, hogy valaminek kellett lenni ott, valamilyen ruhát föl kellett venni ott is, valamilyen jelet ki kellett tűzni, még annak is, akit épp a sarkon fogtak el, hogy – „gyere barátom, lakodalom van!” Tényleg, mehetek? Jöhetsz. – Ingyért lesz? Ingyért lesz. – Tényleg, én is mehetek? Te is jöhetsz. – Most éppen ízibe? Igen – nos, még az ilyennek is ki kellett valami jelet tűznie. S miután az egyiken nincs menyegzői ruha, a király megkötözteti kezét, lábát és kidobatja. Megrendítő, sokkoló, amit a példázatban hallunk, ezért engedje meg a gyülekezet, hogy ma erről szóljak, mert itt legalább három nagy igazság van elrejtve. Ám ezt a három igazságot három nagy igazságtalanságon keresztül fogjuk megérteni.
Először hadd szóljak még, az előző részhez visszatérve, egy nagy és nyilvánvaló igazságtalanságról, nevezetesen arról, hogy nem való és nem igazságos, hogy azok, akik nem voltak hivatalosak, mégis ott lehetnek a lakodalomban. Ha így működne a mi így-úgy-amúgy berendezett világunk, nagyon hamar összeomlana minden. Ez nem igazságos. Az persze fájdalmas, keserű, nehezen elhordozható és méltatlan dolog, hogy azok, akik hivatalosak voltak a menyegzőre, nem akartak elmenni. Ha valaki már tartott fiának, lányának, unokájának lakodalmat, és kiküldték a meghívókat, lefoglalták az asztalokat, s látta, hogy már az esküvőn sem jelent meg valaki, aztán a lakodalmon sem jelent meg, pedig oda volt készítve a névkártyája, nos, ez a magatartás nagyon bánthatta. De nem hinném, hogy ilyen esetben bárki közülünk azt mondaná a násznagynak vagy a vőfélynek vagy az apósnak vagy valaki rendezőnek vagy a főpincérnek, hogy menjen már ki, uram, a sarokra, aztán, aki arra jön, szelíd szeretettel próbálja betuszkolni. Ez így nem igazságos. Ugyanis, itt az igazságnak az a döntő szempontja, hogy akit megillet – ahogy Jézus mondja: aki hivatalos –, annak jár a részvétel. És ha mi ezt a logikát föladjuk, megsemmisítjük, akkor szétdúljuk a világunkat. Mert különben miért rendezünk egyáltalán valamit? Különben miért vannak zártkörű rendezvények, miért küldtünk meghívót, s miért küldött a király is egyáltalán meghívót a fiának menyegzőjére? Akkor rendezze be a lakodalmas házat, és akit érnek, találnak, az mind menjen be! Ugyanakkor, kedves testvérek, egy nagy igazság is megjelenik itt, nevezetesen – ha szabad ezt így fogalmazni – ez az igazság így hangzik, s ez nem dogmatikai tétel, de az Igében benne van: Isten makacs. Az Ő örömét nem lehet elrontani, a Fiú menyegzője nem marad el! Így kezdődik a példázat: „hasonlatos a mennyeknek országa...” Hasonló az Isten országa ehhez a történethez. Az a nagy igazság jelenik itt meg, hogy Isten országáról nekünk le lehet maradni – összesen ennyi, amit az ellenében mi tudunk tenni. Föltartóztatni, megakadályozni, Isten örömét elrontani azonban mi nem tudjuk. Csak kimaradhatunk. Ez a nagy igazság. Boldog az az ember, aki fölismeri ezt, hogy Isten állhatatosan – mondjuk ki a szót –, makacsul nem hagyja magát, hanem amit Fia által elkészített, az meglesz.
Ezen a ponton arról is szólni kell, hogy itt a tömegnek különös jelentősége van. Feltehetően nagyon sokan vannak abban a lakodalmas házban, a tömeget pedig nem igazán szeretjük, a tömeg veszedelmes valami, a tömeg fölszívja az embert, hordozza-viszi-sodorja embert. Ha elindul a tömeg, sodródunk valamerre. Ha próbált valaki tömeggel szemben menetelni, átélhette, hogy ez egy áttekinthetetlen, arctalan, de veszedelmes-hatalmas. Csakhogy itt, kedves testvérek, minősített tömegről van szó, ez ünnepes tömeg. Ezek nem céltalan, arctalan valakik, ők lakodalmas közösség.  És itt érkezünk el a második igazságtalansághoz. A második igazságtalanság a példázat második felében van, de hogy magát az igazságtalanságot és majd nyomában Isten igazságát megértsük, ahhoz még egy kitérőt kell tennünk. Ha Isten országára gondolunk, okkal az anyaszentegyházra gondolunk, vagy arra a híres igére – mely latinul Lukács evangéliumában így hangzik: compelle intrare, kényszeríts bejönni mindeneket. Augustinus egyházatyának ez volt az egyik nagy vezérigéje. Nem baj, ha vonakodik a lelkem, a pogány, meg fafejű, szittya magyar, compelle intrare, kényszerítsd belépni az anyaszentegyházba. S bizony, voltak kényszerkeresztelők, kényszer-katekizációk, mert ha a törzsfőnök megtért, vele együtt mindenkinek meg kellett térnie, hát compelle intrare. Miért? Azért, mert ez itt egy minősített sokaság, ez egy lakodalmas sokaság, s jó, hogyha valaki ennek a tagja, s jó, ha megtelik velük a lakodalmas ház: compelle intrare, ut impleatur domus mea. Ma már hála Istennek jól értjük az evangéliumból ezt a kifejezést - kényszeríts bejönni! -, hogy ez nem jelenthet sem lelki-fizikai, sem politikai erőszakot, itt másféle kényszerítésről van szó, unszolásról, rábeszélésről, misszióról. Adjunk hálát Istennek, hogy így van ez a mai világban, -  de mondjuk ki azt is, hogy jó dolog a lakodalmas sokaság tagjának lenni. Mondjuk ki, és ne szégyelljük, jó dolog az anyaszentegyház tagjának lenni, jó dolog a Böszörményi úti gyülekezet tagjának lenni. Még jobb dolog – teszem hozzá, elnézést kérek, ha van itt más felekezetből való – jó dolog reformátusnak lenni. Rajtunk nagyon szép az esküvői ruha, egyszerű, tiszta, fekete. Ne szégyelljük ezt, kedves testvérek. A történelemben hosszú ideig gyalázták és szidták a keresztyénséget, az egyházat, a csuhásokat, a papokat, a klerikális reakciót, és nagyon sok ember úgy érezte, hogy nem jó dolog ehhez a társasághoz tartozni. Akkor inkább nem megyek, akkor inkább küldök az én Uramnak, Mesteremnek, Jézusomnak egy üzenetet, hogy most nem olyan szelek fújnak, majd jobb időkre várunk. És ma is sokszor történik az egyházban, meg az egyházzal szemben is olyan dolog, ami miatt elszégyelljük magunkat, fülig vörösödünk, mert hallunk erről, hallunk arról. Én ezeket most nem akarom idehozni, én is kapok néha telefonhívást, ha valahol egy bolond pap csinál valamit. Fölhívnak: - „Püspök úr, kiléptem az egyházból, Tiszteletes úr, többé nem akarok református lenni. Keresztyén sem akarok lenni.” Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, kedves testvérek, mert közülünk ki lehet lépni, közülünk el lehet menni, de nem attól lakodalmas gyülekezet ez a sokaság, hogy ők úgy döntöttek, hogy lakodalmat rendeznek, hanem azért azok, mert lakodalom van, és mert Isten meghívott rá bennünket. Nem a mi ötletünk ez, nem a mi vállalkozásunk, amiből félúton kiszállhatunk, ha úgy látjuk, hogy immár kínos dolog. De sok ilyen emberi vállalkozás van. Amikor olvasom az újságban, hogy ez meg az a politikus, aki pártot alapított, kilép abból a pártból, amit alapított, megjegyzem magamban: ez nem túl örvendetes dolog, de aztán tudom rá mondani: ilyen a világ, ez egy emberi vállalkozás, s neki már nem éri meg, már szégyelli, nem akarja tovább csinálni. De Isten országát, kedves testvérek, nem mi találtuk ki, a lakodalmat nem mi rendeztük meg, nem mi mondjuk, hogy hízott tulkom, ökröm van levágva, megterítettem az asztalt és most már jöjjön Isten az én lakodalmamba! Fordítva van ez a dolog.  Jó dolog az egyházhoz tartozni – és tovább megyek még egy lépéssel –, s így jutunk el a meghökkentő fordulatához a példázatnak – jó dolog elvegyülni a sokaságba. Az előbb azt mondtam, hogy nem szeretjük a tömeget, félünk tőle, mert sodor és visz bennünket. Más oldalról pedig azt tudom mondani, hogy jó dolog, jó dolog a tömegbe vegyülni. Múltkor valaki mutatott egy családi fényképet, nyáron családi találkozón voltak, akkor készült. Nagy család, sok gyermek, sok unoka, sok dédunoka, ötven-hatvan ember állt a képen. Én ránéztem az illetőre meg a fényképre, és azt kérdeztem tőle: Te most hol vagy ezen a képen, mert nem tudlak kiböngészni. Ő meg mutatja, látod, ott állok, csak éppen a fejem búbja látszik ki, meg a szemem sarka, de ott vagyok, az enyéim között vagyok, s még az sem baj, ha nem látszom ki, csak ott legyek. Az sem baj, ha nem látják az arcomat – csak ott legyek. Sőt, menjünk tovább! Jó is, hogyha nem látszom, jó is, ha nem látják az arcomat, jó az, hogyha el tudok vegyülni. Különösen az egyházban, mert az egyház a bűnbocsánat közössége, az egyház a megengesztelődés közössége, itt el lehet bújni, ez menedékhely. Így van ez, kedves testvérek. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak ma itt közöttünk, akik mindenféle nyomorúsággal, vétekkel, bűnnel, elrendezendő dologgal vannak itt, és milyen jó, hogy itt lehetnek, mert ez az egyetlenegy hely, közösség, ahol nem kell azt érezni, amit megannyi helyen átél a bűnös ember, hogy: meztelen vagyok. Éltetek át már ilyet? Amikor az ember titkolt vétket hordoz, és megy az övéihez, családtaghoz, látogat barátokhoz, és végig azt érzi, hogy átlátnak rajtam, meztelen vagyok, akármit mondok, akármiről beszélünk, tudják. Elhordozhatatlan feszültség ez. S itt milyen jó. Mi jó, ha bűntől már szabad – énekeljük. Oh Jézus, árva csendben – énekeljük. Úrvacsorázunk. Nálunk az úrvacsorai sokadalomban lehajtott fejjel ülünk a széksorokban, s megyünk a kenyérhez-kehelyhez, felölel bennünket az anyaszentegyház, befogad bennünket az egyház, s annyi mindent eltakar, annyi vétket el tudunk itt hordozni, s nem is bántanak érte bennünket, mert ez bűnbocsátó, irgalmazó közösség.
Milyen nagyszerű hát a példázatban hallanunk: ezt mondja a király a szolgáinak: menjetek ki az utakra, és akit csak találtok, fogjátok meg és hívjátok be a menyegzőbe! Kimentek a szolgák és begyűjtötték mind, akiket csak találtak, jókat és gonoszokat egyaránt. Megtelt a lakodalmas ház. Jók és gonoszak, igazak és hamisak, vétkesek és szentek, nagyszerűek és kisszerűek, csodálatosak és alávalók, mi mind itt vagyunk. S milyen igazságtalan hallanunk: és ekkor a király bement, körülnézett, látott egy embert, és odament hozzá és megkérdezte tőle: barátom, mi módon kerültél ide, noha nincs rajtad menyegzői ruha?! Milyen igazságtalan ez, kedves testvérek! Hát bevittek jót és rosszat, mindenkit, akit értek. És megtelt a ház! S ezek után előállni azzal, hogy miért nincs rajtad menyegzői ruha? Mondhatná: mert nem volt időm felöltözni, nem volt idő hazaszaladni, nem volt idő a cipőmet kipucolni. Éppen itt fogtak meg a sarkon. Hát jöttem. Ingyért. Mert, ugye, ingyért van! Ez is az egyház, ingyért van a kegyelem, kedves testvérek, nem kell ahhoz előzetesen semmit teljesíteni, csak el kell fogadni. Hát most milyen igazságtalan ez! Milyen király ez? Most akkor akarta, hogy megteljen a lakodalmas ház, de közben mégis finnyás? Akarja, hogy egy hely se maradjon üresen, s hogy amit megsütöttek, megfőztek, kikészítettek, az mind elfogyjon? És akarja valóban, hogy sor kerüljön a heje-hujára, a dínom-dánomra meg a táncra, hogy ropja ott mindenki a táncot? Most meg valami nem tetszik neki? Még neki áll följebb? Hát nem ő mondotta: mindenki?
Jézus azért viszi ebbe az irányba a példázatot, és azért zökkent meg bennünket, és  azért ébreszti föl bennünk ezt a kérdést, hogy itt valami nagy igazságtalanság van, mert csak úgy van a dolog az anyaszentegyházban, hogy akárhol vagyunk és akárhányan vesznek körül, akár látszik a fényképen az arcod és a tekinteted, akár nem, akár elhúzódsz az oszlop mögé, hátra ülsz vagy fel a karzatra – nem is látom ott senki fejét, egyszer, ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb, egyszer az Ige, a kérdés eltalál téged is. „Barátom, mi módon kerültél ide?” Miért vagy te itt? És hogy mégsem igazságtalan a kérdés, az abból derül ki, amit a példázatban olvasunk: megkérdezte a király tőle: barátom, mi módon jöttél ide, holott nincs menyegzői ruhád? Ő pedig hallgatott. Ő pedig hallgatott. Nincs mit mondani. Pedig védekezhetne, és ismerünk is példázatokat, amikor számonkérés áll be, például az Utolsó ítéletkor, vagy a talentumok példázatában, és védekezik az a szolga, aki az egy talentumot elásta és nem csinált vele semmit. Tudjuk nagyon jól, hogy majd az ítéletkor sokan mennek Jézushoz és fogják mondani: - Uram, uram, a Te nevedben tettünk nagy dolgokat, űztünk ördögöket, fordítottuk meg a történelem kerekét, gyógyítottunk betegeket, mindent-mindent a Te nevedben. És akkor Jézus azt fogja mondani, nem ismerlek benneteket, mert az éhezőnek nem adtatok enni, a szomjazónak nem adtatok inni. Tehát kedves testvérek volna mód magyarázkodásra. Ez a mi emberünk mondhatná, uram, ölbe vett a te szolgád és ide hurcolt, vagy mondhatná, uram, mert Augustinus egyházatya úgy értette compelle intrare, és Nagy Károly is úgy értette, amikor a szászokat megtérítette, hogy egy kis erőszakot is kell alkalmazni, azért vagyok itt, nem gondoltam én komolyan, hogy itt akarok lenni. Ide hoztak. De ez a mi emberünk hallgatott. Az itt szereplő görög szó igen furcsa kifejezés, a klasszikus görög nyelvben akkor használták, amikor valaki szájzárat kapott. Félig orvosi kifejezés hát: azt jelenti: nem tud megszólalni. Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – olvassuk az Igében (1Tim 5:18), s ugyanez a görög szó szerepel itt: fölkötik az ember száját, vagy összekötik a kutya száját, nem tud ugatni – szájkosár. Barátom, mi módon kerültél ide? És ez az ember nem szól, szájkosár van rajta. Nem tud szólni, nem tudja magát megvédeni. Ezzel a szóval parancsolja Jézus a háborgó tengernek: „némulj el!” (Márk 4.39). Ez az ember belenémul, hogy valami megmagyarázhatatlan van az életében. És ez a valami az a nagy igazság, amiről szólni kell itt, nevezetesen, hogy mégsem lehet elvegyülni, Isten országa mégsem tömegrendezvény, bár Isten sokakra számít, mégis mindenki egyed és egyén az Isten országában, ahogy József Attilánál olvassuk: születtem, elvegyültem, kiváltam. Kell, hogy legyen Istennel személyes kapcsolatod. Kell, hogy legyen személyes viszonyod Istenhez, kell, hogy legyen személyes, egyéni egzisztenciális döntésed abban, hogy Isten országához tartozol. Mert egyszer eltalál a kérdés: barátom, mi módon jöttél ide?
A Kolossé levélben ezt olvassuk: „Öltözzetek fel ezért, mint Istennek választottjai, szentek és szeretettek, a könyörületes szívet, a jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna, miképpen Krisztus is megbocsátott néktek aképpen, és mindezek fölé pedig öltözzétek föl a szeretetet, mely a tökéletességnek kötele.” (Kolossé 3:12-14) Mi módon jöttél ide? Könyörületes szívvel, jósággal, alázattal, szelídséggel, hosszú tűréssel, a másiknak való megbocsátás készségével, elfogadva Krisztus nagyszerű és kimondhatatlan, örök és tökéletes bocsánatát és felöltözted a szeretetet? Barátom, mi módon jöttél ide? És mi módon mész majd el ebből a hajlékból? Jósággal, irgalmassággal, könyörületes szívvel, alázattal, hosszú tűréssel, szelídséggel, másiknak való megbocsátás készségével, Krisztus áldó kegyelmével és mindenek fölött, mintegy mindent összefogván, a szeretettel? Úgy-e, nem igazságtalan a kérdés: barátom, mi módon jöttél ide?
És végül a legutolsóról csak egy mondat erejéig. Ezt mondja Jézus: sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. Nagy titok ez, nyugtalanító és megrendítő titok. Sokakat hív Isten, mindig hív, mindenkit hív Isten. Az Ő hívása mindenkit elér, és mindenkihez eljut. És mégis az lesz a hivatalosból választott, az ülhet az Ő asztalához, az részesedhet az Ő örömében, aki, ha meghallotta az Ő hívását, fölölti magára ezt a ruhát. Hiszen értjük, ez a példázat nem egy menyegzőről szól, ez a történet nem egy keleti despotáról szól, nem egy nagy emberről szól, aki a fiának kedvezni akar, kedvére sokakat összegyűjteni a lakodalomban. Ez a példázat a mennyeknek országáról szól. Boldog, aki elfogadja a meghívást és elindul, hogy ott ülhessen Isten asztalánál. Boldogunk vagyunk, ha most halljuk meg a kérdést, most, amíg az életünkkel válaszolhatunk rá: barátom, mi módon jöttél ide? Krisztusnál ott van minden, amibe felöltözhetünk: jóság, irgalmasság, könyörületesség, szeretet, s az Ő megmentő kegyelme! Öltözzetek ebbe a kegyelembe, hogy ott lehessetek az Isten országában. Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust! (Róma 13:14)
Ámen

Kedves Testvérek!
A most felolvasott szakasz azt hiszem, azt a régi közmondást juttatta eszünkbe: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Nos, sokféle sorsa van a könyveknek, némelyiknek egyféle, némelyiknek több is. Olykor könyvek elvesznek, aztán előkerülnek. Azt is érthetjük a könyvek sorsán, hogy a megjelenésük korában hallatlanul népszerűek, az emberek kézről kézre adják, aztán eltelik egy hónap, egy év, és már senki sem beszél róluk. Vannak könyvek, melyek talán még a mai is ott íróasztal-fiókban vagy családi hagyatékban lapulnak, hogy egyszer előkerüljenek, mint jelentős alkotások. A mai ige a korábbi igehirdetéshez vezet vissza, amikor arról hallottunk, hogy Mózesnek még egyszer le kellett írnia a Szövetség könyvét. Ez is lehet sorsa egy könyvnek. Emlékszünk, – Isten adja Mózesnek mintegy a saját ujjával írva a Szövetség törvényét, ám mire Mózes megérkezik a néphez, azt látja, hogy éppen az ellenkezőjét teszik annak, ami a Szövetség okmányában áll, ezért Mózes haragjában összetöri a kőtáblákat. Megszakadt a szövetség. Ám Isten kegyelméből Mózesnek újra le kell írnia a Szövetség könyvét.
Most az Ige egy másik korba visz bennünket, és közelebb is ahhoz a kérdéshez, hogy miképpen is született a Biblia, hogyan írták le a régi korokban a próféták, a bölcsesség könyveit, a zsoltárokat, az evangéliumokat, hogy írtak a szent-írók – egyáltalán hogy foglalták írásba azt a sok-sok üzenetet,  amit a Bibliában olvashatunk. Különösen a  modern embert izgatja ez a kérdés. Ha ma megveszünk egy bibliai kommentárt – és ilyet ma sokfélét lehet kapni! – mindegyik  elején van egy bevezető rész, s abban szinte a második, harmadik oldaltól arról értekeznek a szerzők, hogy ki lehetett a biblia könyvek írója, mikor írhatták a könyvet, milyen körülmények között született a mű, mikorról maradt fenn az első hiteles kézirata, másolata és így tovább. Bennünket ez nagyon érdekel, mégpedig azért, mert a 18. századtól, elterjedt az az eszme, hogy amikor az író leír valamit, akkor művében valamilyen szellemiség fogalmazódik meg vagy fejeződik ki, minden alkotás valamilyen szellemiséget, szellemet tükröz. Ezt a német tudós Herder fejtegette ki először részletesen, hozzátéve, hogy a műalkotásban a néplélek jelenik meg, tehát ha egy író ír valamit, vagy egy költő verset ír, de ha éppen nincs is nevesített szerzője egy műnek, például egy népdalnak, abban mindig a néplélek szólal meg. Nem sokkal később már arról beszéltek, hogy inkább a szerző személyisége jelenik meg a műben. Mindannyian ismerjük a híres anekdotát, mely szerint egy kritikus Arany János egyik költeményét magyarázta és írta, hogy „itt a költő arra gondolt.” Arany János üzent neki, hogy „gondolta a fene!” - ne magyarázzák bele az ő lelkébe, hogy mit akart ő gondolni. Ám a felfogás mind a mai napig él, és ezért a mai embert hihetetlenül izgatja, hogy a régi írók, a szent írók, egy Ézsaiás, egy Ámós, egy Mózes, egy Salamon, egy evangélista, egy apostol, milyen lélekkel írt, amikor írt, mit akart kifejezni. Magyarán, nem érjük be a közvetlen üzenettel, ami a szövegben írva van, és nekünk is egyértelműen szól. Nem elég a sensus strictus, a szorosan vett értelem, hanem mindig keresünk mögötte valamit.
Ma egy olyan történetet olvastam föl, melyben legalább három közvetlen üzenet jelenik meg, úgy ahogy a király olvasta és értette, és mindhárom üzenet megmutatja nekünk, hogy miért kellett a prófétának újra leírnia jövendöléseit. A történtet első része dióhéjban ennyi: Jeremiás megparancsolja Báruknak, hogy a nép ellen szóló jövendöléseket írja le, vigye el böjti napon a jeruzsálemi templomba, ahol a böjti ünnepre megjelenik a nép, olvassa fel a jövendöléseket, hátha meghallják a veszedelmeket, melyeket Isten szerezni szándékozik, hogy megtérjenek gonosz életükből, hogy Isten megbocsássa bűnüket és vétküket. Ez hát az első üzenet, ez a szorosan vett üzenet, ez az isteni szándék.  Ennél csodálatosabb és nagyszerűbb lehetőség nincs. Isten lehetőséget ad. Kihirdetteti előbb a próféta által, most pedig a próféta írnoka, Báruk által milyen veszedelmet készített népe ellen, hátha megtér ki-ki, hogy bűnüket megbocsáthassa. Isten kegyelmet ajánl fel. Természetesen, e kegyelem elnyerésének meghatározott útja van, vissza kell térni Istenhez, el kell fogadni az Ő életrendjét, igazságát,  és a szerint kell élni, - akkor elhárul a veszedelem. Szinte érthetetlen is, ami ennek kihirdetésnek a nyomán támad. Hallja ugyanis egy főember is, ahogy Báruk olvassa a prófétai üzeneteket, azonnal elszalad, elmondja azt a többi főembernek, ekkor kupaktanácsot tartanak, behívatják Bárukot, még egyszer felolvastatják vele a jövendöléseket, kifaggatják, hogy miképpen lett ez az egész. Majd elmennek és jelentik a királynak az egészet, a erre király berendelteti írnokát, behozatja vele a prófétai könyvet, elkezdik felolvasni, és három-négy oldalanként a felolvasott részt tűzre vetik. Olvassa, bedobja a tűzbe. Néhányan ugyan aggályoskodnak, hogy ezt nem kéne tenni, de mindaddig folyik ez a dolog, amíg el nem ég az egész könyv. Ekkor azonban Isten parancsol Jeremiás prófétának, hogy írja le újra az egészet. És ő még egyszer lediktál mindent Báruknak. Ez a történet másik fele.  Bizonyosak lehetünk, hogy Jeremiás könyvének sok-sok fejezete elhangzott a király udvarában, és meg is semmisült a tűzben, s mégis  ugyanezek a fejezetek most itt vannak a kezünkben és olvashatjuk őket. Miért? Az indok ugyanaz, mint ez első leírásakor volt: Hátha meghallja „a veszedelmeket, amelyeket én szerezni szándékozom, hogy ki-ki megtérjen gonosz útjáról és megbocsássam bűnüket és vétküket”.
Miért kellett a királynak elégetnie a próféciás könyvet? Három felelet van erre, és e három feleletben benne van az is, hogy miért kellett újra leírni. Tudnunk kell, hogy történet szerint egy nemzeti katasztrófa előestjén vagyunk. Igaz, Júda királyságának még van egy kis szabadsága, de már ingadozik a sorsa Egyiptom és Babilónia között. Olykor támadt pár évnyi, tíz évnyi, húsz évnyi, nagypolitikai szélcsend, amikor úgy érezhette ez a kis nép, hogy szabadon mozog. De már készül a Babilóniai birodalom, jönnek a hírek, északon csipkedik a határt, portyázó előőrsök jelentek meg, a diplomácia fölgyorsult, a környező kis népek is keresik egymást, hogy védelmi szövetséget kössenek. Nagy a veszedelem. Végóráit éli Júda királysága. De a belpolitikában minden marad a régiben. A nép boldogan él, följár a templomba, eleget tesznek a szertartásnak, majd magasztaló éneket énekelnek, ennek egyik strófája így hangozhatott: Az Úr temploma ez, az Úr temploma ez, megszabadultunk, megszabadultunk. Vagyis: bejöttünk a templomba, elvégeztük vallásos kötelességünket, megszabadultunk. Isten minden veszedelmet elhárít a fejünk fölül. Ezért hát az ítéletes próféciák, a veszedelmek felolvasása a böjtölő sokaság közepette ünneprontás volt. Az ünneprontó iratokat pedig el kell égetni. Erre még a saját életünkből is tudunk példákat hozni. Igazán bánatgyűjtő alkatúnak, vagy epehiánytól annak szenvedőnek kell annak lennie, aki a hozzá írott gyalázkodó leveleket nem tépi szét, nem égeti el, hanem félrerakja. Normális ember az ünneprontó dolgokat kidobja. Ha valaki a születésnapjára kap egy levelet, melyben az áll: „Kedves barátom, te gazember vagy!” - az a levél ünneprontás. Ezt elégetjük, kidobjuk a szemétbe – vagy modern korban élvén: iratmegsemmisítőbe tesszük, és lecsíkozzuk. Az ünneprontó dolgokat félre kell tenni. Van hát magyarázata annak, hogy Jojákim király miért akarja ezt az ünneprontó a dolgot eltávolítani, még akkor is, hogyha az országot valóban egy nagyhatalom fenyegetése öleli körbe.  Igen, ünneprontók a Jeremiás szavai! Idézzük fel, amit már előbb mondtam,  aJeremiás könyvének 7. részéből, a templomi prédikációt, így énekel a nép: az Úr temploma ez, az Úr temploma ez! -  Jeremiás pedig azt mondja erre: rablók barlangjává tettétek Isten templomát! Ezeket idézi Jézus, amikor megtisztítja a templomot. Jézus is ünneprontó volt, az volt ellene az egyik fővád, hogy felforgatta a templomi rendet. Ezek szerint tehát – kérdezzük meg - Isten szava lehet ünneprontó? S mondjuk ki nyugodtan: - Igen, bizony lehet. Sokszor mesélik nekem lelkipásztorok, akiknek gyülekezetében ugyanaz a szokás mint nálunk, hogy a Biblia-olvasó kalauz szerint magyarázzák az Igét, hogy néha kínos helyzetben vannak, mert a vasárnapra kijelölt igeszakasz üzenete nagy bajt okozhat a gyülekezetben. Így is történt néhány éve. A lelkipásztor és a presbitérium civódott valami apró dolgon,  és éppen egy olyan zsoltár volt a vasárnapi ige, melyben egy árva ember áll szemben ez ellene acsargó gonoszokkal. Olvassa fel a lelkész? Prédikáljon róla? Az egész presbitérium azt fogja gondolni, hogy kiprédikálta a papja. Igen, tud az Isten igéje ünneprontó lenni. A Báruk által leírt prófátai szó, melyet böjti ünnepen kellett felolvasnia, ünneprontó beszéd. El kellett égetni, meg kellett semmisíteni, félre kellett tenni az útból. Mondok még egy példát.  Sok keresztyén, amikor Isten igéjét olvassa, nagy igyekezettel szokta gyorsan átlapozni az Ószövetséget. Nemrégiben az egyik, úgynevezett konzervatív televízióban az egyik beszélgető műsorban egy jezsuita és a sztárriporter társalkodott, utóbbi azt mondta: Kedves atyám, magyarázza meg nekem, hogy miért van az, miközben az Ószövetség tele van vérrel, gőzzel, sárral, haraggal, iszonyattal, háborúval, s miközben a keresztyénség mégis csak a szeretet vallása lenne, aközben a templomokban rendre hosszú ószövetségi passzusokat olvasnak fel. Nem lehetne ezeket félretenni? Ünneprontó dolgok. Félre hát! - ötletelnek sokan -, ragasszuk össze enyvvel az egész ószövetségi részt, esetleg egy-két szép zsoltárt kivehetünk belőle.  A 2. században élt egy eretnek, Markionnak hívták, ő összeállított egy saját kis bibliát, Lukács evangéliumából volt benne néhány fejezet, egy-két mondat Pál apostoltól – ennyi az egész. A többit pedig obskúrus, zsidó, borzasztó dolognak tekintette, amit egy jó keresztyén nem olvas, mert felfordul tőle a lelke. Mégis! Hagyjuk, kedves testvérek, hogy Isten igéje olykor ünneprontó legyen. Van vele célja. Megmutatta Jeruzsálemben is, hogy milyen hamis volt már az ünnep, és hamis ünnepet rontani nem bűn, kedves testvérek. Önáltatást félretenni, önáltatást rontani nem bűn, kedves testvérek. Igen, ünneprontó sorok is vannak Jeremiás próféta könyvében, de csak azért, mert általuk Isten az igazi ünnepre hív. Arra hív minket is, hogy a hamis ünnepek, a hamis elképzelések, hamis beállítódások helyett az igazi ünnepben vegyünk részt.
Továbbá el kellett égetni a Jeremiás könyvét azért is, mert ez a könyv bátorság-rontó is volt. A benne foglalt fenyegetések, az isteni szó: „végy elő egy könyvet, írd bele a szókat, amit én szóltam néked az Izrael és Júda ellen és minden nemzet ellen attól a naptól fogva, melytől szóltam néked, hátha meghallja Júda háza mindazokat a veszedelmeket, amelyeket én szerezni szándékozom!” – nos, igen, a sokféle veszedelem felemlegetése demoralizál. Különösen abban a helyzetben, amikor Jojákim király is hallgathatja ezt. Az ellenség közel. Minden erőt össze kell szedni, a várfalakat meg kell erősíteni, el kell rendelni az általános sorozást, a fiatalokat ki kell képezni katonai szolgálatra, föl kell tölteni a hadiraktárakat, és minden lehető ügyességgel, erővel és határozottsággal szembe kell szállni a hódító nagyhatalommal. És volt rá példa, hogy Isten megáldotta ezt a szembenállást! Ige, egykor maga Isten üzente, hogy szegüljenek szembe – van rá példa a történelemből. Nem sokkal korábban, mert 150 esztendő nem hosszú idő, egy másik prófétával, a nagy Ézsaiással azt üzente Isten az ostromlott Jeruzsálemnek: bízzatok, tartsatok ki, álljatok ellen, ne adjátok meg magatokat, bízzatok abban, hogy megsegítelek benneteket. És nem adták fel a várost és csodálatos módon megszabadultak. Ott állt a százezres ostromló sereg a bekerített Jeruzsálem körül, de Isten pestist küldött az ostromlók közé és két nap alatt eltakarodott a százezernyi ostromló vitézük. Megszabadultak. Pedig de sokan voltak akkor főemberek, sőt, maga a király, akik hajlottak volna arra, hogy feladjanak mindent, békét kössenek, jó feltételeket alkudjanak ki cserébe a szolgaságért. De nem – Ézsaiással Isten újra meg újra azt üzente: ne adjátok meg magatokat, ne kössetek kompromisszumot. Most pedig, 150 év múlva jön ez a Jeremiás, és azt mondja: adjátok meg magatokat, ne álljatok ellent, szolgáljatok, engedelmeskedjetek a megszálló hatalomnak, ne fogjatok fegyvert. Testvérek, ez az üzenet demoralizál, és ha konkrétan nem is hallják meg a város védői, a háborúra készülődő katonák, elég az is, ha csak a veszedelmekről beszél a próféta, mert a próféták aztán ki tudták színezni, kedves testvérek! Az ég leszakadt, a föld megnyílott, vaskerekekkel jött az ellenség. Jeremiás prófétának időnként saját magán kellett bemutatni, hogy mi fog történni. Vasjármot tett a nyakába és így járta Jeruzsálem városát és azt mondta: ha nem hajtjátok magatokat az ellenség fajármába, akkor majd vasjáromba hajt benneteket az Isten. Demoralizált. Meg kell hát semmisíteni a beszédeit, el kell égetni a könyvét, indexre kell tenni. Mit indexre? El kell tüntetni, írmagja ne maradjon. Olyan ez, mint a kommunizmus alatt, amikor voltak tiltott könyvek. Voltak írók is, akik nem publikálhattak, s voltak művek, melyek nem jelenhettek meg – vagy csak cenzúrázva. Ezek ugyanis a hatalom szempontjából nézve demoralizáltak. Mondhatjuk, hogy Isten igéje demoralizál? Mondhatjuk. Igen, vannak pillanatok és helyzetek, amikor Isten igéje demoralizál - ma is. Azt a felfogást, meggyőződést, elgondolást, amit mi jónak, tökéletesnek, bebizonyosodottnak, modern nyelven szólva: verifikáltnak tartunk, azt az isteni üzenet másítja. S azt mondja: másképp kell tenned.
Bizony, nagy úr a megszokás, még nagyobb úr az analógia, még annál is nagyobb úr, hogy a történelmi remény, hogy ha mindig azt tesszük, ami egyszer bevált, akkor jó lesz minden. Mennyi példát sorolhatnánk arra, amikor jó emberek, akik oly sokszor hallották Istennek a szavát, igéjét megtérésről, bűnbánatról, útjaink megjobbításáról, hosszú ideig nem is értették azt. Miről beszél a prédikátor, miről beszél az evangélista, miről ír az Ige, miért kellene nekem megtérnem? Hiszen én jó ember vagyok. Nemrégiben egy levelet, egy testvérünk ezen gyötrődik. Kérdezi: milyen bűnbocsánatról beszél a Biblia? Ha ő belenéz a saját életébe, nem lát benne nagy bűnöket. És valóban nincsenek nagy bűnei. Nos hát, azokat a kis stikliket Isten ilyen szigorúan számon tartaná? Akkor nem kell neki ez az Isten. Ám egyszer meg kell érteni, hogy ez az önjóság nem elég, ez nem jó irányba visz, egyszer meg kell érteni, hogy mindent meg kell változtatni, egyszer meg kell érteni, hogy eleve rossz irányba megy minden. Egyszer mindenkinek, jó embernek is meg kell értenie, lehet, hogy ő jó, lehet, hogy minden mutató szerint tökéletes az élete, de a vonata rossz irányba megy. Nos az ilyen üzenet valóban demoralizál. Mert akkor visszafelé menve is mindent meg kell kérdőjelezni. Isten igéje néha így üzen nekünk. Hát ne üzenjen, mondja a király -  elégetjük. De sokan vannak ma is keresztyének, akik a szeretetről, a megbocsátásról, a gondviselésről szóló beszédet olyan szívesen hallgatják. Megtelik vele szívük, lelkük, örömmel ujjonganak. De amikor ilyen szót hallanak: jobbítsd meg utadat, változtasd meg életedet – azt nem akarják hallani., azt tanácsolják, hogy az ilyen szavakat ki kellene hagyni a Bibliából, vagy azt mondják tudóskodva, hogy ezek a passzusok utólagos betoldások, 3. században szigorú szerzetesek toldották bele, hamisították, bele a Bibliába, az nem lehet a Jézus evangéliuma, mert a Jézus evangéliuma csupa szeretet, csupa jóság, csupa virág, csupa szépség, csupa „nincs itten semmi baj!”. De nem így van! A Biblia demoralizál, hogy aztán re-moralizáljon. Hogy új irányba állítson mindent, erkölcsöt, magatartást az egész életet.
És végül, meg kellett semmisülnie Jeremiás írásának, el kellett égettetnie könyvének, mert lázító könyv volt. Ez nem teljesen ugyanaz, mint a demoralizálás. Láttuk, hogy valóságos konspiráció alakul ki, miután Báruk felolvasta a templomban a prófétai beszédeket. Szalad máris valaki, jelenti a főembereknek, a főemberek hivatják Bárukot, kivallatják, mennek a királyhoz, ám a könyvet félreteszik, ne is lássa a király, a király nem nyugszik, kiküldet a könyvért, behozza egy embere, fölolvassa, aztán darabokra szaggatják és elégetik. Mert ez egy lázító könyv. Az egész konspiráció azért alakult ki, hogy ezt meg ne tudja a király. Csak meg ne tudja a király azt, hogy ott lent, a templomban valaki egy könyvből olvas, mely őellene uszít. A hadúr ellen uszít. A király ellen, akinek döntésén milliók élete múlik. Ő a felelős ember – és micsoda nagy felelősség egy országot vezetni! Micsoda nagy teher komoly döntéseket hozni, óriási felelősség egy drámai történelmi helyzetben erre vagy arra fordítani az ország szekér-rúdját. Ilyenkor nem szabad zavaró körülményeket támasztani, ilyenkor nem szabad arra hívni a népet, hogy „hátha meghallja a Júda háza mindazokat a veszedelmeket, amelyet én néki szerezni szándékozom, hogy ki-ki megtérjen az ő gonosz útjáról.” Miért lázító ez a prófétai üzenet? Figyeljük: nem azt mondja, hogy a király, nem azt mondja, hogy a Nagytanács, vagy a Parlament, vagy a politikusok, hanem azt, hogy ki-ki. Ez egy „demokratikus” szöveg, ennél demokratikusabb nincs, -  ez lázítás. Hogy ki-ki, vagyis bárki, akárki – hogy van ez? Hát nem attól függ az élet, hogy a nagyok hogy döntenek? Hát nem attól alakul és változik, javul vagy romlik a sorsunk, hogy 386 ember a magyar parlamentben hogyan fog szavazni? S mondjuk máris a választ. dehogynem attól. S nem attól függ a sorsunk, hogy a miniszterelnök mit ír alá, s mit nem? Hogy mennyit tud beakasztani az ellenzék, és mennyit  nem? Dehogynem – mondjuk erre is. Ettől függ a sorsunk. Ettől függ az életünk. S mondják is nekünk a hatalmasok cinikusan, hogy négyévenként van önöknek lehetőségük arra, hogy megválasszák azokat, akik majd négy évig elrontják a maguk sorsukat. Aztán majd utána választhatnak megint olyanokat, akik négy év alatt még jobban elrontják. De álljunk meg itt a nagy lemondásban és cinizmusban! Mert ez itt Jeremiásnál: lázítás. És régen is az volt. A király szakrális uralkodó volt. Isten felkentje volt a király, és amit döntött, annak úgy kellett lennie. Mi az, hogy ki-ki megtérjen? Szinte azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy amit Isten Jeremiás próféta által itt üzen, az túlmegy a próféta korán és eljut a keresztyénségnek abba az általános, mindenkit befogó, demokratikus – de nagyon rossz ez a szó, mert ez is csak uralmat jelent, nos, nincs jobb szó:  populista világába, amelyre azt mondja az apostol, hogy Jézus Krisztusban nincsen zsidó, nincsen görög, nincsen barbár, nincsen szabad és nincsen rabszolga, nincs férfi és nincs nő, mindannyian egyek: ki-ki. Ez lázítás! Gyorsan el kell hát égetni azt a könyvet, nehogy ki-ki hallja, hogy sorsáról, életéről ő maga dönthetne. És, kedves testvéreim, éppen ezért kell újra leírni a könyvet, mert ez az Isten üzenete, ez az Isten akarata. Látszólag Isten igéje lázít, de – meg kell mondjam – valóban is sokszor lázít. És ez az igazi lázítás. Nem a másik embertől függ az életed és a sorsod, hanem Istentől. Ez mindig lázítás. Mert amióta az ember a bűn útját választotta, azóta mindig uralkodni akar az egyik a másikon, dönteni akar az egyik a másik helyett, mindent el akar intézni az egyik a másik helyett –  és, meghagyom, néha nem is megy másképp a világ. De a legvégső ügyben, az Isten-ügyben (ki-ki értse!), helytetted senki nem fog dönteni. Nem mondhatod majd az utolsó ítéletkor az igaz-bíró Jézus Krisztusnak: Kedves Uram, Krisztusom, az a helyzet, hogy azért nem voltam hivő, mert a kommunisták nem engedték meg, azért nem voltam hivő, mert olyan korban éltem, amikor a korszellem nem engedte meg. Azért nem voltam hivő, mert a főnököm rossz szemmel nézte, azért nem voltam hivő, mert a házastársam közömbös volt ebben a kérdésben, én meg hagytam, jobb a békesség alapon. Ezt a játékot, testvérek, egyszer már eljátszotta az ember, és akkor sem aratott vele sikert: a Paradicsom-kertben mutogattak egymásra. Ádám Évára: az asszony adta, Éva a kígyóra: a kígyó mondta. Ez nem fog menni. Hanem: ki-ki.
Ímé, ez a sorsa Jeremiás ünneprontó, bátorságrontó, lázító könyvének, megírták, elégették, és újra leírták, mert igaz ünnepre hív, mert Isten bizalmába helyez, újra Őhozzá irányít ki-kit,  - mindenkit. Éspedig azért, hogy megújuljunk istentiszteletünkben, istendicsőítésünkben, erkölcseinkben, megújuljunk alázatos hitünkben. Boldog, aki olvassa! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régóta, talán a keresztyénség kezdete óta lehet azon vitatkozni, és vitatkoznak is azon sokan, hogy mikor kezdődött a keresztyénség. Ha Isten igéjét felnyitjuk, és olvasni kezdjük, nem találunk olyan fejezetcímet, hogy a keresztyénség alapítása, vagy olyan passzust, amely kifejezetten keresztyénség kezdetéről szólna. Sőt, magát a keresztyén szót is csak háromszor találjuk meg az Újszövetségben, döntő értelemben viszont csak egyetlen egyszer, amikor is Antiókhiában a kívülállók a Jézus követőiről vélekednek, és őket keresztyénnek, khrisztianoszok-nak, Krisztus követőinek nevezik (ApCsel 11:26), ők a Názáreti Jézus követői. Másutt erről így nem olvasunk a Bibliában. Viszont sok mindent találunk Isten igéjében, ami okot és alapot ad arra a kérdésre– és olykor vitára is okot ad –, hogy mikor kezdődött a keresztyénség. Néhány általános megjegyzést tehetünk. Vannak, akik azt mondják, hogy a keresztyénség minden bizonnyal karácsonykor kezdődött. Karácsony az egyházi év kezdetén áll. De természetesen, mások rögtön hozzáteszik, hogy hiszen ádventben kezdődik az egyházi év, tehát ádventtel kezdődik a keresztyénségünk is, akkor kezdünk el Isten ígéreteinek beteljesülésére készülni. Mindjárt mások hozzáteszik, hogy dehogy is, a keresztyénség a Paradicsomkertben kezdődött, amikor Ádám és Éva vétkezett, ám a bűnhődés mellé Isten egy nagyszerű ígéretet is kapcsolt, amit a biblia-tudósok ősevangéliumnak vagy első evangéliumnak, proto-evangéliumnak neveznek, ott Isten azt ígéri, hogy az asszony magva – tudniillik Jézus Krisztus – a kígyó fejére fog taposni, a kígyó pedig a sarkát mardossa, mintegy előre utalva Jézus Krisztus golgotai halálára. Megint mások azt mondják, hogy pünkösdkor kezdődött a keresztyénség. Sok református gyülekezetben, így a miénkben is pünkösdkor van a konfirmáció, mintegy annak jelzéseképpen is, hogy az volt az első alkalom, amikor Jézus Krisztust, mint Urat és Üdvözítőt hirdették, akkor tértek meg először az emberek, akkor vallották meg Jézus Krisztusba vetett hitüket, akkor áradt ki a Szentlélek, és ezzel kezdődött a keresztyénség. Nem akarom a gyülekezetet untatni, és a vitát is továbbvinni, ám most még egy olyan kérdést is föl kell tennünk, mely révén talán közelebb jutunk a válaszhoz, még ha a pontos dátumot nem is tudjuk megmondani. Így is lehet kérdezni: vajon mivel kezdődött a keresztyénség? Nem is annyira mikor, hanem mivel. És az bizonyos, hogy a ma felolvasott történet, a Caesarea Filippi országúton lejátszódó jelenet egészen szorosan hozzátartozik ehhez a kérdéshez: mivel is kezdődött a keresztyénség, mi is teszi a keresztyénséget, miről lehet megismerni, hol van egyáltalán keresztyénség, keresztyén közösség. Nos, biztosan mondhatjuk erre, hogy ott, ahol kimondják Péter apostol vallomását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”
Ezt azért is fontos leszögeznünk, mert a keresztyénség kétezer évében nagyon sok minden történt. Most rossz dolgokról nem akarok szólni, arról beszélnek az ateisták, meg a keresztyénség ellenfelei, ezt most hagyjuk. Hanem azt is el kell mondanunk, hogy sok nagyszerű dolog is történt. Sok minden van a keresztyénség történetében, amit a hagyomány hordoz, ami itt van, a miénk. Igen, a keresztyénség történetének vannak dicsőséges lapjai, s valóban ezekhez vissza is lehet újra meg újra térni. Például, vannak a keresztyénségnek intézményei. Mi itt Magyarországon, Közép-Európában még azt is elmondhatjuk, hogy ezek olyan intézményei a keresztyénségnek, melyeket nem olyan könnyű megsemmisíteni, még akkor sem, ha egy egész államhatalom, egy egész birodalom törekszik arra, hogy megsemmisítse, és ebben a pusztító munkában látszólag nagy eredményeket ért el. Holnap lesz a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja.  És a kommunizmustól sokat szenvedtek a keresztyének is. Aztán összedőlt a kommunizmus, hazamentek a szovjet csapatok, és a keresztyénség elkezdte újraépíteni az intézményeit. Templomok épültek, iskolák szerveződtek, szociális otthonok jöttek létre, újra jelen van a keresztyénség a társadalomban. Erre is sokan mondhatnák, hogy erről ismerszik a keresztyénség. Megint mások egy - kicsit közelebb menve - azt mondhatják, arról ismerszik a keresztyénség, ha egy épületen van egy torony, és a tornyon van egy kereszt – talán, mondom én –, van egy kakas – az már inkább! – vagy van egy buzogány – ahogy gyerekkorunkban mondtuk a csillagra, mert úgy nézett ki, mint Kinizsi Pál buzogánya -, nahát, ott igazán keresztyénség van! A tornyunkon is fönn van a csillag, s akik itt vannak ma a templomban, ők a keresztyénség, és ami itt történik, az a keresztyénség! Mégis, tudjuk nagyon jól, kedves testvérek, hogy ha ez a hitvallás, ennek a kimondása „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia’” elmarad, hiányzik, ez nem hite a keresztyéneknek, akkor lehet szép emlékekről, műemléképületekről, oktatási, szociális, társadalmi, kulturális intézményekről beszélni, lehet mindenfajta dologról lehet beszélni, de keresztyénségről már aligha. A keresztyénség ugyanis nem az emlékeiből és intézményeiből él, nem az létesíti a keresztyénséget, hanem ebből egy kis mondatból él és elevenedik, amit most Simon Péter mond Jézus kérdésére: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia’” Erről szeretnék most néhány szót szólni.
Először, hadd szóljak néhány szót a körülményekről. Igen meglepő, talán többeknek föltűnt az evangéliumi történtet olvasva, hogy amikor egy újabb szakasza kezdődik Jézus és a tanítványok történetének, akkor többnyire általános személyes névmásként olvassuk azt, hogy Ő oda ment, és Ő azt mondta, és Ő beült a hajóba, és Ő elment a hegyre imádkozni, Ő magához gyűjtötte a tanítványokat. Aztán az igehirdetők szokták hozzámondani: „hogy tudniillik Jézus.” Most azonban nem én olvastam hozzá a történethez: „hogy tudniillik Jézus”, hanem így kezdődik: „Mikor pedig Jézus Caesarea Filippibe ment.” Vagyis az evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy félreértés ne essék, most Jézusról van szó és az ő tanítványairól. Aztán az is fontos, hogy az evangélisták sokszor nem mondják meg, hogy hová is ment Jézus. Elment egy helyre, és amikor úton volt, amikor bement a városba. Ilyenkor a körülményekből tudjuk csak kitalálni, hol vagyunk, milyen helyszínen. Ahol azonban megjegyzik az evangélisták, hogy hol vagyunk, annak jelentősége van, mint ahogy annak is van jelentősége, hogy Caesarea Filippi környékére ment Jézus. Ez a város ugyanis már nem a régi  törzsek által megalapított, elfoglalt, vagy később a dávidi királysághoz tartozó Izrael területén van. Caesarea Filippi már Szíriában van, túl a határon, fönt északon. El lehetne azon tűnődni, vajon mit keres ott Jézus, miért nem Jeruzsálem felé megy, miért nem Galilea országútjait járja, miért nem a Genezáreti tónál van, miért indul el észak felé? Valaki így fogalmazta meg egyszer: Jézus határhelyzetben van, a határon van. És ezen a határon, vagy ebben a határhelyzetben dől el emberileg szólva, hogy tovább megy-e északnak – nagyon egyszerű szóval: emigrál-e –, veszi a vándorbotot és kivándorol Izraelből. Az előzményekben ugyanis azt olvassuk, hogy hiába a csodák, hiába a gyógyítások, hiába a nagyszerű szavak, hiába az ötezer ember megvendégelése, hiába, hogy három napon keresztül szinte éhezve hordják Jézushoz a vakokat, a sántákat, a betegeket, hiába, hogy azt mondják sokan, hogy isteni hatalommal beszél, egyre nagyobb a feszültség, egyre elhordozhatatlanabb a konfliktus, egyre keményebb az ellenállás. Mintha nem lenne helye sem Jézusnak, sem annak, amit saját népe körében mond. Pedig korábban még arról beszélt, hogy „nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 15:24) Hát itt kell hagyni ezt az országot, el kell menni ebből a világból. Itt sem az igazság, sem a tehetség, sem a szeretet, sem a jóság, semmi nem ér semmit! Jobb ezt a világot itt hagyni, úgy, ahogyan egykor Lót otthagyta Sodomát, hulljon csak rá Istennek az ítélete. Ám, és talán még ez is a körülményekhez tartozik, egyszer csak Jézus megáll, tanítványaihoz fordul és megkérdezi tőlük: „Engem, az Embernek Fiát kinek mondanak az emberek?” Azért megrendítő ez a kérdés, mert az evangélium korábbi szakaszaiból egyértelműnek tűnhetett, hogy Jézust ez a kérdés nem érdekli. Nem érdekli, ha azt mondják rá, hogy ördöngös és a Belzebúb ujjával űzi ki az ördögöket (Máté 12:24), nem érdekli, ha azt mondják, hogy ez egy názáreti ácsgyerek (Mt 13:55), nem érdekli, ha azt mondják, hogy bolond (Ján 10:20), nem érdekli, ha azt mondja rá valaki, hogy nagyétű és részeges, a bűnösök barátja (Mt 11:29), egyszerűen nem érdekli Jézust. Őt Isten küldte, feladattal küldte, és el fogja végezni ezt a feladatot. Nem olvasunk arról, hogy Jézus minden nap kiküldené a PR-osait, vagy felfogadna egy közvélemény-kutatót, hogy mérjék meg a népszerűségi indexét, hogy kinek mondják Őt - hány százalékon állunk? S majd közlik a napilapokban a rangsort: Jézus előrébb tört, 3 százalék pontot javított az ismertségen és 6-ot a népszerűségen. No, így kell tovább csinálni! Jézus ezt egyáltalán nem érdekli! Az Atya küldött, - mondja, Isten országa hirdetésére küldött. Még akkor sem kérdezi ezt, amikor valóban hihetetlenül drámai események játszódnak, amikor, például, Keresztelő János a börtönből elküldi Jézushoz két tanítványát ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” (Mt 11:3) Akkor megkérdezhetné Jézus a tanítványokat: szegény János is csalódott bennem, na, ti kinek mondtatok engem? Hanem megfordítja és megkérdezi a körülötte állókat: mit látni mentetek ki a pusztába, amikor kimentetek Keresztelő Jánoshoz? Ingó-bingó nádszálat, teveszőr csuhába öltözött aszkétát, prófétát? (Mt 11:7), de azt nem mondja-kérdezi: rendben van, Keresztelő János nagy ember volt, na de akkor én ki vagyok? És most itt, e határhelyzetben, rendkívüli körülmények között megkérdezi tanítványait. Mert eljött az ideje - és egyszer mindenki életében eljön az ideje, hogy erre a kérdésre feleljen: és ti kinek mondotok, és te kinek mondasz engem?
Nagyon fontos azt is látnunk, hogy Jézus nem azt kérdezi: kinek gondoltok engem? Lehetne így is kérdezni, és az nem holmi írástudói vagy egzegetikai manőver lenne, valóban, így van, ez is fontos. Mindig gondolunk valamit az emberekről. De nem mondjuk. Még akkor sem, ha forszírozzák. Nem mondjuk, mert amit másról gondolunk, nem tanácsos neki megmondani. Hátha előkapja a fokost és beszakítja a fejünket. De másnak sem mondjuk, hogy erről, arról, amarról mit gondolunk – pedig gondolunk, mindig gondolunk a másikról valamit. Jézus azonban nem azt kérdezi a tanítványoktól: mit gondoltok felőlem? Van egyébként erre utaló szakasz is, éppen Keresztelő Jánossal kapcsolatban, ahol az a kérdés: mit gondoltok felőle? Adjátok elő, fogalmazzátok meg, mondjátok ki végre. Jézus azonban azt kérdi, hogy mit mondotok – és ez a Jézushoz való viszonyunkban, egyáltalán a hit világában, sőt, tovább megyek, az Istennel való kapcsolatunkban fordulatot jelöl. Gondolni – lehet. Nem is kicsinylem le ezt – elnézést, visszavonom az előző szavamat és mozdulatomat. Gondolni – kell! - és az fontos. Hihetetlenül fontos, hogy mit gondolunk a másikról, hogyan gondolkodunk a hitünkről, mit gondolunk Istenről. Amit gondolunk, szüntelenül áthat bennünket, mert ahogyan gondoljuk, úgy is viszonyulunk hozzá. Ám mégiscsak egy másik lépés, mégiscsak egy másik viszony, hogy mondjuk is, mert ez egyértelműen azt jelenti, hogy kimondjuk. Mit mondotok ki énrólam, mit mondotok ki másnak rólam? Például annak, aki melletted ül, a szomszédodnak, a barátodnak, a gyerekednek, a szüleidnek,  - mit mondasz Jézus Krisztusról? Egy pillanatra most úgy tűnhet, főleg a bevezető fényében, mintha ezen múlna a keresztyénség,  – és szubjektív értelemben, el kell ismerjük, hogy ezen is múlik – már tudniillik az én keresztyénségem. Hogy én mit mondok ki. Mert amit kimondtam, az már elérkezik a másikhoz, amit kimondtam, mint bizonyság, mint vallomás formálni fogja a másikat is, amit kimondtam, az már nemcsak az enyém, azt már valamilyen módon megosztottam a másikkal.
Hármat jelöl ez. Egyrészt a kimondás mögött felismerés áll. Amikor Jézus azt kérdezi a tanítványoktól: „Ti pedig kinek mondotok engem?” – akkor mindarról is kérdezi őket, amit vele kapcsolatban, mellette, a követőiként áléltek és megtapasztaltak. És ez így van mind a mai napig, Jézusról szólni nem gondolat, nem is elgondolás. A teológusok esetleg tudományos vitájukban – megengedjük nekik – néha megteszik, hogy különböző elgondolásokat osztanak meg egymással. De itt nem gondolatot mondunk ki, hanem tapasztalatot. Ti kinek gondoltok engem? Hogy élek bennetek? Mit jelentek a számotokra, mi vagyok én egyáltalán a számotokra? És ez nem gondolat, nem teória, nem spekuláció. Ezért is mondja aztán Jézus, amikor Péter felel, mintegy viszont-feleletül: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám.” Péter szava - te vagy Krisztus, az élő Istennek Fia - visszatükröz valamit. Egy felismerést tükröz vissza, és ezt mondja ki most Péter a maga, meg a tanítványok nevében. Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Mert amit láttak, amit tapasztaltak, amit még Keresztelő János is látott és tapasztalt, amit az ellenfelei látnak és tapasztalnak – azt ismerték föl, hogy Jézusban Isten elküldötte a Szabadítót. Te vagy a Krisztus, te vagy a Felkent, te vagy a Szabadító, te vagy – nagyon egyszerű szóval,  te vagy – a Megoldás. Így kezdi János is csodálatos levelét: „A mi kezdettől fogva vala, a mit hallottunk, a mit szemeinkkel láttunk , a mit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről (1Ján 1:1).
Másodszor, ez a kérdés, hogy „ti minek mondotok engem?”– és a rá adott felelet megvallás is, hirdetés is. Ezt olvassuk az evangélium végén a keresztség szereztetési igéjénél is: - menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Hirdetésről van szó. A keresztyénség, ha szabad a kettőt így egybekapcsolni egyidejűleg hitvallás és meghirdetés. Egyidejűleg mondjuk ki és mondjuk el másoknak is, hogy kicsoda számomra Jézus Krisztus, - és nemcsak azért, mert talán firtatja, vagy kérdezi, nemcsak, mert elérkezik az elkerülhetetlen pillanat, hanem mert ebből a felismerésből fakad a küldetés is:  a meghirdetés, a Jézus jó hírének a megvallása, másoknak való továbbadása. Miért is? Azért mert amikor az ember rádöbben arra, hogy Isten Jézus Krisztusban adja a megoldást, az nem pusztán intellektuális felismerés. Nem olyan felismerés ez, mely sok fejtörtés után következik be, valamire megoldásként. Ez az ember minden nyomorúságára való megoldás. Mi a megoldás a bűnre? Kísérleteznek sokan – különösen a modern filozófusok – azzal, hogy kijelentik: nincs is bűn. Ez is lehet egy megoldás, ha azt mondjuk, nincs. De hát, kedves testvérek ez olyan, mint amikor ég a ház, hívni kéne a tűzoltókat, kolompolni, menni nekünk is tüzet oltani,– és mi azt mondjuk, hogy nincs is tűz. Nincs, mert én nem látom. Nem érzed a hátadon a perzselő hőséget? – Hát kisütött Isten áldott tavaszi napfénye, az melegíti a hátamat! Nincs tűz, nincs tűz. Nincs bűn. De talán túl vagyunk már ezen a önáltatáson, kedves testvérek. Inkább azt kell kérdeznünk: van rá megoldás? Mert a tagadás helyett mégis inkább a költő szavával kell mondanunk: az ember sárkányfogvetemény, s minden generációval újra vetjük, és újra aratjuk rettentő termését! Rettenetes és iszonyú valóság ez! Továbbá mi a megoldás a halálra? Jól emlékszem, diákkoromban elhívtak egy józsefvárosi pincébe, ahol egy földalatti pince-együttes muzsikált, két és fél órán keresztül pengették a gitárt, kavicsot dobáltak a dobra, amolyan underground-performance volt, és egyetlenegy strófából állt az egész énekük, ezt énekelte az énekes: nincs halál/nincs halál /nincs halál. Van. Akármennyit mondjuk, énekeljük, akárhányszor hátat fordítunk neki: – van! A halál tudatával születünk, a halál tudatával éljük végig az életünket és lehet, hogy annak a bánatos bölcselkedőnek van igaza, aki azt mondja, hogy születésünktől fogva másból sem áll az emberi élet, minthogy készülünk a temetésünkre. Hol a megoldás? Van megoldás? Mi a megoldás a betegségre? Van gyógyulás egyáltalán, vagy csak egy kis megkönnyebbedés van? Ha már valakit legázolt egy influenza 18 éves korában, tudhatja, hogy innentől kezdve az egész immunrendszere mást sem fog tenni, mint menekülni az újabb a betegség elől? Ami előbb-utóbb utolér és ledönt bennünket. Mi a megoldás a gyűlöletre, a szeretetnélküliségre, mert ugyan el tudunk lenni szeretet nélkül, de közben tudjuk, hogy szeretet nélkül szétdűl a világ. Van valami megoldás?  Amikor Péter és a tanítványok fölismerik, hogy Jézus a megoldás, akkor ez nem intellektuális megoldás, hanem átformáló megoldás, ettől kezdve, nekik is mondani kell – és nekem is mondanom kell. A keresztyénséget szinte kizárólag be lehetne eszerint is mutatni. Olyan ez, mint a magyar egészségügy. Egyre kevésbé jutunk hozzá orvoshoz, gyógyszerhez, van vizitdíj, szuper-vizitdíj, dobozdíj, doboz-dobozdíj, pecsét-díj, nem is lehet már felsorolni – mire nyomban fölvirágzik a „csináld magad”, és az „add tovább.” Én is napszám hallok, értesülök erről, nekem is mondják: - tiszteletes úr, ha fáj a háta, itt van ez a kis vizecske, csöppentsen hármat, meggyógyul. S adjuk tovább egymásnak. Neki használt - kipróbálom én is. Hiszen az ember meg akar gyógyulni, ki akar szabadulni a nyomorúságból, fel akarja oldozni önmagát az élete kötelei alól, és aki a Krisztusban megértette, átélte, hogy Ő a megoldás, az adja tovább! Úgy, ahogy egy gyógyult beteg elmondja másoknak, hogy ő valami által meggyógyult, az neki használt, feloldozta, megkönnyebbítette. Ezért ez a szó - „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia’” - a bizonyságtétel szava is, a megvallásé, a kihirdetésé.
És végül, van még ennek egy vonatkozása Péter feleletének. Ettől kezdve a Krisztusban hivő és a Krisztust megvalló keresztyének már tudják, hogy hogyan kell Őt szólítani. Nagyon apró dolog ez, de belevilágít  lelki gyötrelmünkbe. Én magam is jó néhányszor átéltem, így is meg úgy is. Elmondom először így, aztán úgy. Amikor még - ahogy mondani szoktam– klott-gatyás, mezei pap voltam, rettenetesen oda kellett figyelni arra, hogyan titulálom az egyházi méltóságokat. Egyszer az egyik esperesnek kellett egy levelet írnom, és elfelejtettem odaírni, hogy „Nagytiszteletű”,  ez ugyebár jár az esperesnek. Az esperes egy egyházi gyűlésen egy órát prelegált arról, hogy micsoda dolog, hogy nem írta oda egy pap a neve elé a titulust, milyen tiszteletlenek, udvariatlanok a fiatal lelkészek, pedig ez őt megilleti, és ezért nem is foglalkozik az előterjesztett kérdéssel. No, pironkodtam ott, tényleg udvariatlanság volt, hogy nem megfelelően szólítottam. Aztán püspök lettem és ez az esperes írt nekem egy levelet így: Szabó István Püspök Úr. Visszaküldtem bontatlanul borítékostól ezzel: „a címzett ismeretlen”. Bejött hozzám az esperes és megkérdezte, mi történt püspök úr, ki küldte vissza a levelet. Mondom neki: nekem meg az jár, hogy Főtiszteletű. Háromszor veri ezt el kenden Ludas Matyi! Igen, testvérek, hogyan szólítsuk a másikat, nagy kérdés ez, mert abban az egész világunk benne van. – Hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára? – mondják a mi Toldi Miklósunknak. Paraszt ő? Hé, komám! – mondja a nagyfőnök a beosztottjának. Komája neki? Bizony, a megszólításban benne van, hogy a másikhoz hogy viszonyulunk. Amikor Péter kimondja: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, ezzel elmondja azt is, hogy mi a tulajdon neve Jézus Krisztusnak. Krisztus. Ez az Ő tulajdonneve. Így kell Őt szólítani. És akkor bizonyosan Őt szólítjuk, amikor imádkozunk, Őt keressük, amikor segítségért folyamodunk, Őutána vágyakozunk, ha keressük a megoldást. Ez egész hitünkre nézve döntő, mert nem egy általános valamiben hiszünk, melyre szintén képes a hit. Mi nem azt mondjuk Istenről, amit nemrégiben mondott nekem valaki, hogy Isten a világenergia – hát hogyne, minden élet az energián múlik, minden, ami van, energián él, találó elnevezés –  gondoltjuk. De eltalálom-e Őt, megtalálom Őt, nem jön vissza a boríték bontatlanul, hogy a címzett ismeretlen, ha csak ezt mondom: a kozmikus energiának? Ímé, Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra bemutatkozott. Aki engem látott – mondja Jézus – látta az Atyát (Ján 14:9). És azt ígéri, hogy minden, az Ő nevében elmondott imádság meghallgattatik (Ján 15:16).
Felismerés, hirdetés, megszólítás. Ez van Péter vallomásában, a nagyszerű kijelentésben: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Ettől keresztyénség a keresztyénség. És az sem véletlen, hogy Jézus ezek után mondja Péternek ezeket a szavakat: „S mondom néked, hogy te Péter vagy és én ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat és azon a pokol kapui sem vesznek diadalmat.”.Nem akkor mondja Jézus, amikor megvendégeli az ötezer embert, nem is akkor, amikor a tanítványok tanítványul szegődnek, nem akkor, amikor lecsillapítja a háborgó tengert – pedig eláll a szél, csitul a hullámverés. Nem akkor mondja Jézus, amikor föltámasztja a naini ifjút vagy Lázárt, nem akkor, amikor hosszú sorok kígyóznak, s napokon keresztül csak hordják elé a betegeket, nem akkor, amikor kiűzi az ördögöt az őrdöngősből, hanem most mondja. Mindaddig, amíg a keresztyének tudják, hogy kicsoda Ő, mindaddig, amíg megvallják ezt, s mindaddig, amíg hozzá ekként is folyamodnak, addig a keresztyénségen a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Kinek mondatok engem ti – kérdezi Jézus a tanítványoktól. Az emberek sok mindent mondanak. Szépet is, jót is. Nagy ember volt Jézus, nagy próféta volt Jézus, nem volt Jézusnál igazabb ember a világon. Még Gandhi is Tőle tanult. De te kinek mondasz engem? Boldog az, aki átéli és megtapasztalja, amit Simon, Jónának fia is mondhatott és reá feleletül Megváltójától hallhatott: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én Mennyei Atyám.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Két zsoltárt olvastam, mind a kettőnek Dávid a szerzője. Miután istentiszteletünk elején a 8. zsoltár verseit Szenczi Molnár Albert szép fordításában énekeltük is, talán többen megjegyezhették, hogy fölösleges volt a két zsoltárt felolvasni, hiszen mindkettő ugyanarról szól. A két zsoltárt külön-külön magyarázva Kálvin is megjegyzi, hogy a 8. zsoltár a 144.-ben, a 144. pedig a 8.-ban tükröződik, tehát mindkettőben ugyanarról van szó. Valóban a lényeget tekintve mindkettő Isten dicsőségét és Isten hatalmát énekli, de ha jól figyeltünk, mégsem ugyanarról szól a két zsoltár, legalábbis abban a tekintetben nem, ahogy Dávid önmagáról vagy általában az emberről beszél. „Micsoda az ember?”, kérdezi a 8. zsoltárban és azt mondja: kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg őt, úrrá tetted kezeid munkáján és mindent lábai alá vetettél. A 144. zsoltárban viszont miután felteszi a kérdést, „micsoda az ember?”, nem azt mondja, hogy alig tetted kisebbé Istennél és mindent lábai alá vetettél, hanem azt mondja: hiszen olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék. S most egyszerre halljuk hát, egymás mellé olvasva, hogy az ember dicsőséges, az ember nagyszerű valami vagy valaki, alig kisebb az Istennél, vagy ahogy mondani szoktuk: a teremtés koronája, illetve, hogy az ember lehelet, az egyik pillanatban van, a másikban nincs. Olyan, mint a futó árnyék, csak átsuhan, s nem tudjuk, hogy ott volt-e valójában vagy csak a szemünk káprázott valamin. A régiek - talán elsőként Augustinus egyházatya – azt mondották, hogy az ember terra diffcultatis, vagyis az életének, a sorsának szempontjából csupa-csupa bonyodalom, ellentmondás. Mindent tudunk az emberről, és mégsem értjük. Mennyi mindent tudunk a világról, mennyi minden világos, tiszta, egyértelmű a számunkra, mennyi mindennel tudunk - közönséges szóval - bánni, ám az embernek, mindent elölről vagy újra kell kezdeni tanulni, sokszor még annak is, aki vénségébe jut, annak is mindent újra kezdeni kell tanulni – az emberről és önmagáról. Minden értünk, de magunkat nem értjük.
Valóban, sok igazság van ebben a meglátásban. Igazolja ezt az emberi szellem története is. Például áll az a tény, hogy az ember mindent önmagához hasonlít, és semmit sem tud másként megérteni, csak önmagából kiindulva. Ezért mondjuk, hogy a hegynek lába van, hogy Istennek szíve van, ezért ruházzuk föl a természetet olyan emberi érzésekkel, melyekkel bizonyosan nem bírnak. Az ember mindig mindent magához hasonlít. Ha a tudomány úgynevezett nagy igazságait tekintjük, látjuk, hogy az ember voltaképpen az igazságokat nem alkotja, hanem csak felismeri. Felismeri azt, ami van. Felismeri, hogy miképpen működik a világ, felismeri a fizika szabályait, a biológiai adottságokat, a világegyetem nagy törvényszerűségeit, s ezeket mi találjuk ki, mi csak felismerjük és megfogalmazzuk őket. Még Istenről szólva is voltaképpen a magunk képességei szerint beszélünk. Vannak teológusok, akik éppen emiatt bátorkodnak megjegyezni, hogy eredeti értelemben nem is tudunk Istenről semmit mondani. Isten kikutathatatlan, megragadhatatlan, kibeszélhetetlen, nem tudunk Róla semmit mondani, mi mindig csak magunkról beszélünk, és arról, ahogyan a világot látjuk vagy elgondoljuk. Bizony, ha semmi mást nem szűrünk le ebből, minthogy ez azért van így, mert az ember önmaga számára probléma, már egy lépéssel közelebb jutottunk az igazsághoz.
Ma két tételt hoz elénk a két felolvasott zsoltár, igen, éppen azért, mert mindkettő ugyanarról szól: Isten nagyszerű szeretetéről. Ám erről eltérő élethelyzetben szól az egyik és a másik. Az egyikben az embert a világegyetemben látjuk, az ember a világegyetem része, teremtmény. És mint teremtmény, Isten dicsőségének és Isten dicsőítésének elsőrendű hordozója az ember. Nincs a világban más - ez a zsoltár üzenete -, aki jobban tudná magasztalni és dicsőíteni Istent. Látszólag mintha Dávid kényelmes megfigyelőpontba húzódna, és onnan nézné a világegyetemet - több ilyen zsoltár is van, például a 19. a 104. - és ebben a szemlélődésben fogalmazza meg csodálatos szavakkal, hogy az ég kékje is Isten dicsőségét hirdeti, a föld is, a csillagok járása is, az éjszaka, és a nappal is, a tengerben játszó halak, a kivirágzott gyümölcsfák, minden-minden, ami a világon van, Istent magasztalja és dicsőíti. Ám mégsem valami kellemes megfigyelő állásból mondja ezt Dávid, hanem arra sarkall bennünket, hogy magasztaljuk Isten, mert az ember az, aki a legjobban tudja Isten dicsőíteni, Isten dicsőségét visszatükrözni. Alig kisebb angyaloknál, nagyszerű lény, csodálatos a teremtésben, Isten hatalmat adott neki, az ember valami fantasztikus teremtmény. „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van rá?” – kérdezi, és ezzel éppen ezt fejezi ki, hogy Isten úgy emlékezik meg az emberről, úgy van gondja rá, hogy megáldja, s mindent odaad neki a teremtett világban.
A 144. zsoltár nem szemlélődő ének, hanem harci zsoltár. Egy alig-ember énekel itt a zsoltárban. Az egyik magyarázó szerint ezt a zsoltárt Dávid akkor írta, amikor Góliát ellen készült a csatába. Emlékszünk a jelenetre, behívták Saul sátrába, hogy vegye föl Saul páncéljait, ám szegény kis pásztorfiú meg sem bírt bennük mozdulni, olyan nagyok voltak, így hát parittyával meg néhány kővel a kezében állt ki a nagy Góliát ellen. Egy bizonyos, ebben a zsoltárában szabadulásért könyörög. Azt mondja itt: „Uram, hajlítsd meg egeidet, szállj alá, illesd meg a hegyeket, lövellj villámokat, nyújtsd le a kezedet a magasból, ragadj ki és ments meg engem a nagy vizekből, az idegen fiak kezéből!” Ám itt a mi Dávidunk itt nem azért mondja a segítségkérő szavakat, nem azért imádkozik Istenéhez, mert „micsoda az ember?” – s mert az ember a teremtés koronája! Ugyanis, hogy az angyaloknál is éppen csak egy kicsit kisebb, ugyanis, hogy az ember a teremtés csodálatos dalnoka, aki telezengi az univerzumot Isten dicsőségével, ugyanis, hogy „micsoda az ember?” – és hogy ő az, aki Isten hasonlatosságára és képmására teremtetett! Nem. Itt, 144. zsoltárban azt mondja Dávid: „micsoda az ember?” - olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék. Ezért emlékezzél meg, Uram, róla!
Az a valóság, kedves testvérek, hogy mi örökké e kettő között kavargunk, minden gondolatunk e kettő között mozog. Egyik pillanatban az embert a legnagyszerűbb valaminek látjuk, ő a mindenség mandátóriusa, kinek Isten mindent a kezére adott, a másik pillanatban viszont - ahogy Ady mondja versében - Istenhez hanyatló árnyék. Van is meg nincs is. Olyan, mint a pára, amit rálehelünk az ablakra, még ott van egy darabig, belerajzoljuk az ujjunkkal a szívet, Mari szereti Ferit, aztán kisüt a nap és a már nincs is ott. Volt és nincs. E kettő között imbolyog az ember. Ezért terra difficultatis az ember, ezért nem érzi önmagát, ezért nem tud sokszor önmagával mit kezdeni. Ezért ingadozik az ember a gőg és a végső kétségbeesés között. Mind a kettő – a gőg és a kétségbeesés is halálos veszedelem, mert Isten a kedélyeknek ellenáll, és mert hitünknek és jövendőnknek megsemmisítője a kétségbeesés. Segítsen bennünket ma az Ige, nézzünk ebbe bele, s lássuk, mire tanít bennünket Istennek ez a két igéje. S higy mire tanít, azt csak egy nagy megfordítással érzékelhetjük.
A teológusok azt szokták mondani, hogy az ember a menny és a föld között áll. Tud az isteniről, de ebbe a világba tartozik. S megfordítva, ebből a világból való, s mégis, az élete föl van nyitva az istenire. Pontosabb, ha úgy mondjuk, hogy az ember az Istené, az ember a Teremtő és a teremtett világ között áll, sajátos és különös helyzetben. S hogy mit jelentenek a zsoltárok szavai az ember nagyságáról és nyomorúságáról, az ember dicsőségéről és kicsiségéről, azt talán éppen ennek a zsoltárok állításainak a megfordításával érthetjük meg.
A 8. zsoltár azt mondja, hogy a világegyetemben elhelyezett ember tükrözi Isten dicsőségét. Vagyis abban mutatkozik meg az ember istenit felragyogtató nagysága, ahogyan megtalálja a helyét a világban. A világon most nem a társadalmat, a kultúrát, a civilizációt kell értenünk, hanem a teremtett világot, a természetet, ahogy mondjuk, a naturát. Az ember itt szerves lényként, biologikumként, natura-ként áll előttünk. Pontosan fogalmaz a zsoltár, mint valami. S milyen érdekes, hogy amikor a modern etológia, antropológia, biológiai antropológia az emberről beszél, ugyanígy jár el, nem fölfelé, hanem lefelé. Igen, az ember benne van a világban, a biológia és a fizika törvényei mozgatják. Az ember a majomtól származik, ahogy azt 50, 60 évvel ezelőtt oly hevesen vitatták. Milyen találó a kifejezés: lemászott a fáról. Föntről lefelé. Hogy a földről aztán hova fog még lejjebb jutni, hol fogunk a végén kikötni, nem tudom, de úgy-e, egyre lejjebb megyünk! De micsoda ellentét feszül itt, kedves testvérek! A zsoltár az embert, mint teremtményt, az embert, mint naturát, csodálatosnak, nagyszerűnek, dicsőségesnek látja. Ma az embert, mint lényt, mint naturát, egyre lejjebb tesszük, pedig ugyanazon a helyén szemléljük, mint a zsoltár! Régi igazság az, persze, hogy az embert nem lehet alulról megérteni, ma pedig így akarjuk. Hogyan viselkednek a majmok - úgy viselkedik az ember is. Hogy viselkednek a kutyák? - így viselkedik az ember is. Hogyan mászik a giliszta? - úgy megy az ember is. Hogyan működnek a reflexek? - úgy működik az ember is. S mégis, érezzük, hogy van itt valami, ami valahogy nem stimmel. A modern ember ugyanis Isten elleni lázadásában él, s amikor önmagát szemléli a természetben, úgy teszi, hogy ezzel elszakítsa magát Istentől. A régi bibliai szakaszok azonban mindig Istenhez való viszonyában mutatják meg az embert. Sokszor fájdalommal is szólnak erről. Az mondja a nagy szenvedő, Jób: „micsoda a halandó, hogy tiszta lehetne, és hogy igaz volna, aki asszonytól születik. Ímé, még az Ő szentjeiben sem bízok, az egek sem tiszták az Ő szemében.” (Jób 15:14) Aztán egy másik helyen, amikor a szenvedései miatt panaszkodik, Isten elé áll és egészen megrendítő kemény szavakkal így szól Urához: „Tenger vagyok én vagy cethal, hogy őrt állítasz ellenem?”(Jób 7:12) Majd a saját életéről ezt mondja: „Utálom, nem akarok örökké élni. Távozz el tőlem, mert nyomorúság az életem. Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod rá?”(Jób 7:15-16) Nem tudom kedves testvérek, érzitek-e ezt a rettenetes fájdalmas iróniát! A 8. zsoltár azt mondja, „micsoda az ember, hogy ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod rá?”, Jób pedig visszafordítja és azt mondja: Uram, jobb lenne, ha békén hagynál! Távozz el tőlem, utálom az életemet. Nem vagyok én sem tenger, hogy gátat építs elém, sem cethal, hogy őrt állíts miattam. Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra tartod, figyelmedet fordítod rá? S máris így folytatja: „meglátogatod őt minden reggel, minden szempillantásban megpróbálod őt, miért nem fordítod el tőlem szemedet, miért nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem? Vétkeztem, mit cselekedjem én Néked, oh, embereknek őrizője, miért tettél ki céltáblául magadnak, miért legyek magamnak terhére?”(Jób 7:17-18) Ám Jóbnak ebből a rettentő panaszából is az világlik ki, hogy nem lehet az embert a maga puszta környezetében látni és szemlélni. Csak abban nem érti meg magát. Pedig Jób szeretne elbújni Isten elől, szeretne eggyé válni a teremtett világgal, szeretne kő lenni, fa lenni, puszta valami lenni, amire amúgy Isten általában gondot visel, amit úgy általában fenntart, megőriz, s aminek úgy általában a világegyetem törvényei szerint van valami sorsa, aminek a génjeibe úgy általában bele van programozva a születése és halála, s nem kell azzal többet gondolni. „Micsoda az ember?” - kérdezi Jób -, hogy ilyen különös elbánásban részesültem? Hogy nem hagytál békén, Istenem, hogy - gyereknyelven szólva - rám szálltál, és nem szállsz le rólam. Gyötörsz engem. Még föl sem ébredek, már ott vagy. Így mondja Jób: - a nyálam sem tudom lenyelni, a számat sem tudom megtörölni, a könnyemet nem tudom a szememből kitörölni, Te máris ott vagy és gyötörsz engemet.
Ez az, kedves testvéreim, amire az ateista barátaink rögtön rá is vágják: - „micsoda hát a Mindenható, hogy tiszteljük Őt, és mit nyerünk, ha esedezünk Őelőtte?” (Jób 21:15) Ezt is a Bibliában olvassuk, Jób idézi, egy istentagadó szájából. Megéri Istenben hinni? Ha ilyen ez az Isten, jobb lenne, ha nem volna. S talán nincs is! – idézi Jób az istentagadót. Ez vezet át bennünket a másik zsoltárhoz, és ahhoz a belátáshoz, hogy még az ember nyomorúsága sem abban mutatkozik meg, hogy bele van vetve a világba, hogy élhet 50, 60, 80 esztendőt, s az élete keserűség, gyötrelem, fájdalom - ahogy a zsoltár is mondja -, küszködés. Nem ebben látszik meg az ember nyomorúsága., Ha az ember összeveti magát bármilyen más élőlénnyel és ezt tárgyszerűen teszi, rádöbben, hogy ez az összevetés végeredményében, és mégiscsak a 8. zsoltár szavainak kell igazat adnunk, hogy minden teremtménytől különbözünk, mindegyiknél magasabbak vagyunk. Nem abból értjük hát meg a nyomorúságunkat, amiből sokan ma szeretnék, hanem abból a kérdésből, hogy emelkedünk-e Istenhez vagy elsüllyedünk Tőle? A nyomorúságunk is éppen Istenhez való közeledésünk-távolodásunk tükrében mutatkozik meg. Azt mondja erről a 103. zsoltár erkölcsi, etikai természetű megközelítése: „Uram, ha a bűnöket számon tartod, kicsoda maradhat meg?” S lám, Isten mégis számon tart bennünket. És az nem lehet, hogy puszta magamat tartsa csak számon, ám azt, ami vagyok, ne tartsa számon. Aztán Jób könyve, inkább ontológiai beállásában ezt mondja: „mert mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit nem tudunk és mi a mi napjaink csak árnyék a földön.” (Jób 8,9) Mi csak tegnapiak vagyunk. Ami vagyunk, már el is múlott. Az előbb mondott szavaim elmúlottak. Az, hogy ide jöttünk istentiszteletre, már elmúlott. Mi csak tegnapiak vagyunk. És „napjaink, mint a futó árnyék.” Egy villanás. Ahogy elsuhan most odakint egy autó, és árnyékot vet az ablakra, úgy látjuk magunkat: látjuk és már is nem látjuk.
Ám mindez, kedves testvérek, csak és csakis Istenhez közelítve és Őelőtte mondható ki! És ebben van a vigasztalásunk, miközben e két látszólag összeegyeztethetetlen valóság között imbolygunk. Mert mit ismertünk föl? Fölismertük egyrészt, amit szeretünk fölismerni, ami büszkeséggel tölt el bennünket, hogy Isten nagyra méltóztatott minket. Ám azt is fölismertük, hogy törékeny, az ember, semmi-létű az ember. Ám ha Isten előtt ismertük föl, és Isten elé állunk felismeréseinkkel, még két ige segít nekünk vigasztalást, erőt és helyes látást kapni.
Így mondja Jób, miután panasza végére ér és Istenéhez jut: „Isten lelke teremtett engem és a Mindenhatónak lehelete adott nekem életet.” (Jób 33:4) Mit hallottunk kedves testvérek a 144. zsoltárban? „Uram, micsoda az ember, hogy tudsz felőle és az embernek fia, hogy gondod van rá. Olyan az ember, mint a lehelet.” Itt pedig az imént azt hallottuk, hogy „Isten Lelke teremtett engem”, a Mindenható lehelete adott nekem életet. A lehelet az életem. De ha magamban vagyok, akkor látott valaki? Íme, most leheltem egyet, testvérek, úgy-e, nem láttátok? S mégis azt mondja a zsoltáros: ha Isten előtt vagyok, ha Őbenne vagyok, Benne bízom, máris mondhatom, hogy az Ő lehelete adott nekem életet, vagyok, mert Isten lehelete, Isten lelke életadó lélek, életmegtartó lélek. Ha azt mondom, hogy csak lehelet vagyok, ez  a végső lemondásnak, a semmibe hullásnak a szava, de ha Istenben mondom, hogy „csak” lehelet vagyok – mert igen, az vagyok, - mégis azt mondom: Isten lehelete adott nekem életet. S teremtette Isten az embert földnek porából és élet leheletét lehelte belé. Lehet erről így is szólni s lehet ezért hálát adni.
Aztán azt is mondja a segítségért, szabadulásért kiáltó Dávid a 144. zsoltárban: „Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék.” S mégis, milyen sokszor halljuk a zsoltárokban, a prófétáknál, hogy nem nyugszik meg másutt az én lelkem, mint Istennek árnyékában. Isten árnyékában élünk, mondja a mindent elsirató és mégis remélő Jeremiás (Siralmak 4:20), a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem, mondja a bujdosására visszaemlékező Dávid (Zsolt 68:1). Az egyik pillanatban az árnyék a múlandóságnak, a pillanatnyiságnak, a volt-nak, de inkább a nincs-nek a szava, a másik pillanatban pedig a megérkezésé. Mint amikor valaki nagy nyárban leszáll a vasútállomáson, hétágra süt a nap, cipeli a két bőröndöt s megy kilométereken keresztül, már-már napszúrást kap, de végül megérkezik haza és beül az árnyékba. Otthon van. Ha magam vagyok, ha magam akarok lenni az én Teremtőm, Uram és Királyom nélkül, csak árnyék vagyok, ami volt és nincs. Egy villanás. Tiszavirágélet. Ha Istennél vagyok, szeretetének árnyékában vagyok, védelemben, örömben, boldogságban és megtartatásban vagyok.
Micsoda hát az ember? Ha valaki végigolvassa a régi Károli-fordítást, elismerheti, hogy grammatikusnak sem volt utolsó Károli Gáspár, mert mikor ebben az összefüggésben beszél az emberről, következetesen mindig így kérdez: „micsoda?” és sohasem úgy, hogy „kicsoda?” Azt a kérdést ugyanis, hogy a micsodából hogyan lesz kicsoda, vagy hogy mikor tehetjük föl magunkra nézvést azt a kérdést: „kicsoda az ember?, csak a végső személyes valóság előtt, a teremtő Isten előtt tehetjük föl. S valóban, amikor Istenről kérdez a zsoltáros, akkor sohasem azt kérdezi, hogy micsoda az Isten, hanem mindig így kérdez: kicsoda az Isten? Hogy hát kicsoda az ember, hol van életének forrása, hol van az, ami neki életet ad, megőrzi őt, szeretetének árnyékába vonja, azt csak akkor találjuk meg, ha így kérdezünk: kicsoda az én Teremtőm, uram és királyom? Adja a Szentlélek Isten, hogy tudjuk erre az igaz feleletet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nyilván nem mindenki hallotta vagy olvasta, hogy a három egyház, a római katolikus, a református és evangélikus egyház közösen 2008-at a Biblia évének hirdette meg. A három egyház sok helyen, sokfajta programmal, kiállításokkal, rendezvényekkel, előadásokkal, kiadványokkal próbálja meg fölhívni a a magyar társadalom és egyházunk tagjainak figyelmét arra, hogy hitünknek és életünknek a középpontjában Isten kinyilatkoztatása áll, ami a Szentírásban foglaltatott. Presbitériumunk meghagyása szerint a gyülekezetünkben is lesznek majd programok, ezeket szervezzük, s szeretettel várjuk rájuk a gyülekezet tagjait. Én magam annyival szeretnék ehhez hozzájárulni, hogy minden hónapban egy vasárnap az igehirdetést annak a kérdésnek szánom, hogy vajon miért igaz az, amit a Jelenések könyvében találunk, miután lediktálja az angyal a páthmósi számüzetésben levő Jánosnak a látomásokat, az üzeneteket, az isteni szavakat, hozzáteszi: „boldog, aki olvassa e könyvnek beszédeit.” Miért boldog, aki a Bibliát olvashatja? Miért nagy dolog, hogy Bibliánk van, miért nagyszerű, hogy magyarul olvashatjuk, miért nagy dolog, hogy ma már nem egy ökör árát kell megfizetni egy Bibliáért, mint kellett a 16. század végén? Ez mai árra átszámítva, egy középkategóriás személygépkocsi ára. Mi viszont néhány száz forintért vagy ezer forintért megvehetjük a Bibliát, és saját anyanyelvünkön olvashatjuk. Miért nagy dolog ez, miért boldog az az ember, aki Isten igéjét olvassa, mit talál benne, és mi teszi őt boldoggá?
A ma felolvasott bibliai szakaszok alapján arról szeretnék szólni, hogy milyen módon, és miért íratott le a Szövetség okmánya, mi ennek a jelentősége, mire utal ez? Mit látunk akkor, amikor ezeket a körülményeket megvizsgáljuk, hogy az Egyiptomból való kiszabadulás után pusztai vándorlás kezdetén az ígéret földje felé tartva a megszabadított nép Istentől törvényt kap és ez a törvény szövetségi okmány? Ez a törvény szabályozza Isten népe életét, Istennel való viszonyát, és ezért nem mindegy, hogy milyen körülmények között íratott le.
Először is mindannyian tudjuk jól, már gyermek-istentiszteletes korunkban megtanultuk, hogy a Szövetség tábláit kétszer kellett leírni. Mert miután először kapta Mózes mintegy Isten keze által kőtáblákba vésve a tíz igét, a Tízparancsolatot, akkor azt a nép közé vívén, a hegyről lejőve, azt látta, azt látta, hogy a nép, mely ugyan isteni kinyilatkoztatásban már hallotta a Szövetség igéjét és a Szövetség rendjét, attól teljességgel eltért. Bálványimádásba kezdett, aranyborjút öntöttek, azt táncolták körbe, annak énekeltek, annak tapsoltak, az előtt játszottak, ahogy az Ige leírja. Mózes ezt látva, haragjában, dühében – vagy még inkább: elkeseredésében - összetörte a Szövetség tábláit. Azt fejezte ki Mózesnek ez a tette, hogy nem érvényes a Szövetség, mert ahhoz két fél kell, még akkor is, hogyha ezek a felek nem voltak egyenrangúak, s ebben a szövetségben nem olyan üzleti szerződésről volt szó, melynek során két egyenrangú fél azonos feltételekkel megállapodik. Ha nem is így, de a Szövetséghez mindig két fél kell. Ráadásul, éppen az mutatja a bibliai szövetség csodáját, hogy a két fél nem egyenrangú, hanem a hatalmas és mindenható könyörül a kicsiny és múlandó népen. Ebben a szövetségben Isten népe kedvezményezett fél. „Én vagyok az Úr, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a szolgálat házából” – így kezdődik a Szövetség alapokmánya, vagyis minden Isten nagyszerű szabadító gesztusával, tettével kezdődik. Isten népe a kedvezményezett fél. De majd éppen a próféták fogják ezt velük megértetni, sőt leginkább az Újszövetség, hogy a kedvezményezettnek ugyanakkor kötelezettségei is támadnak, meg kell tartania Isten törvényét, hogy az a szankció, amit Isten a törvényekhez fűz valósággá legyen: - Cselekedd ezeket, és élni fogsz! A Törvény tehát Isten népe életéért adatik. Ám azon minutában, hogy Mózes nincs velük, s elunták visszavárni őt, aki fönn a hegyen kapja Istentől a Törvényt, visszatérnek az egyiptomi szokásokhoz, vagy éppen valami újfajta istenséget keresnek maguknak, azonnal kilépnek ebből a szövetségi rendből. Ezért Mózes, mint tudjuk, összetörte a Szövetség tábláit. Majd ítéletet hirdetett, és büntetést rótt Isten népére. De érezte, hogy ezzel nem oldódott meg a dolog. Akármilyen szankciókat találhatott ki Mózes, összetörette az aranyborjút, porrá törhették az aranyat, amit meg kellet inni, vagyis meg kellett egyék, amit maguknak főztek, rettenetes büntetéseket szabhatott ki Mózes, mégis érzi és tudja, hogy ezzel nem oldódik meg a probléma. A büntetéssel, a szankciókkal legfeljebb csak egy végzetes és halálos úton lehet elindulni. Nem. Inkább helyre kell állítani a Szövetséget. Eztán olvassuk Mózes 2. könyvében Mózes közbenjárást, imádságát, esdeklését, hogy Isten fogadja vissza ezt a hűtlen, keményszívű, önfejű, maga törvénye szerint élni akaró népet. És ennek érdekében, mint olvastuk, még egyszer leíratik a Szövetség táblája. Isten megkegyelmez, és népe számára újra leíratja Mózessel a Szövetség igéit. Azt is megfigyelhetjük, hogy ettől kezdődően többször olvashatjuk, mikor a Tízparancsolatról van szó, hogy ezek azok a könyvek, miket Isten leíratott Mózessel, ezek a Szövetség igéi, ezek a bizonyságok kőtáblái – újra meg újra meg újra. Ezen a nyomatékosításon azért kell elgondolkodnunk, mert már a körülmények is arra engednek következtetni, hogy bizony le kellett írni a Szövetség tábláit, s nemcsak leírni kellett, hanem újra meg újra emlékeztetni kellett Isten népét a Szövetség rendjére.
Az írásba foglalásnak, a rögzítésnek az a lényege, hogy ne lehessen másítani. Ne lehessen azt mondani, hogy ugyan az Ószövetség legnagyobb prófétája, Mózes által, Isten és az Ő népe megegyeztek, de két hónap múlva már nem úgy emlékszünk rá. Mai napig így van ez, szokták mondani: a szó elszáll, az írás megmarad. Néha megesik, gondolom, leginkább szülőkkel, hogy a gyermek egy hónap, két hónap, egy év, két év múlva emlékezteti a szülőt: - De apu, anyu, megígértél nekem valamit! – s akkor fogjuk a fejünket, megszégyenülünk, hogy ígéretünket már régen elfelejtettük, de nem úgy is gondoltuk, nem is azt akartuk. S magyarázgatjuk a dolgot. De számos csúnyább történet van arról, hogy még jószándék mellett sem nem úgy emlékeznek az érdekelt felek, ahogy megegyeztek volt szóban. Másra emlékeznek. Máshogy emlékeznek. Igen, írásba kellett foglalni Isten törvényét is, és újra meg újra ki kellett hirdetni – erről egyébként maga a Törvény rendelkezik. De ma azt kell hangsúlyozzuk, hogy a két kőtábla mintegy Isten kezével volt írva, és hogy a törvénynek ez a leírása dicsőséges körülmények között történt.
Azt halljuk, hogy Mózes mintegy bement Istenhez, találkozhatott Istennel, bár színről-színre nem láthatta, hanem Istennek mintegy a hátát láthatta. Ez is kegyelmes dolog. Mózes ugyan látni akarja Istent színről-színre, ám Ő azt feleli neki, hogy élő ember, nem láthatja Istent színről-színre úgy, hogy ebbe bele ne haljon, mivel minden ember bűnös.  Így csak mintegy Isten hátát láthatja. Viszont Mózes nem tudja, hogy amikor kijön Istentől a népe közé, fénylik az arca. Visszatükröződik rajta Isten dicsőségének a fénye, olyannyira, hogy megijedtek tőle, nem mertek közel menni hozzá. Aztán azt olvassuk, hogy Mózes lepellel takarta el az arcát, majd amikor újra bement Isten szavát elkérni, akkor levette a leplet az arcáról, s aztán, mikor megont kijött a nép közé, újra magára tette ezt a leplet. Két okból tette ezt, ahogy Pál apostol kifejti a 2. Korinthusi levélben. Egyrészt, olyan nagy volt Mózes arcán az isteni dicsőség visszfénye, hogy lepellel takarta el azt, másrészt – és ez talán a döntő dolog – azért is el kellett takarnia, mert ez a visszatükröződés elmúlott. Mózes lepellel takarta arcát – mondja Pál apostol –, hogy ne lássák az arcán visszatükröző dicsőség múlandóságát. A visszfény egy idő után eltűnt Mózes arcáról.
Két dolog áll hát előttünk, kedves testvérek, egyrészt egy dicsőséges esemény, másrészt valami múlandóság. Dicsőséges esemény az, amikor Isten szövetségének rendjét – mondjuk így – lediktálja Mózesnek. Leíratja Mózessel – vagy ahogy másutt olvassuk Mózes könyvében – mintegy a saját kezével rója rá a Szövetség kőtábláira. Mindig dicsőséges, ha Isten szól hozzánk, közöl velünk valamit. A Szövetség kihirdetésének minden alkalma dicsőséges alkalom volt, fogunk erre nézve példákat is mondani. Ugyanakkor – ahogy Pál apostol megjegyzi – az emberi arcon visszatükröződő dicsőség múlandó. Ez mintegy a múlandóságunkat fejezi ki, a sorsunkat mutatja, mintegy képzetszerűen is ott van előttünk, hogy ha nem vagyunk az Isten közvetlen közelségében, ha nem szemlélhetjük közvetlenül az isteni dicsőséget, akkor az a dicsőség, melyet az Istennel való kapcsolatunk, az Istennel való találkozásunk korábban mintegy az arcunkra ráfestett, el fog múlni. Más példákat is lehetne mondani. Hiába elégülünk meg az eledellel, – egy idő után éhesek leszünk. Hiába oltom a szomjamat és érzem nyomban, hogy már nem vagyok szomjas, és nem is kívánok egy kortyot sem inni – rövid idő múlva újra szomjas leszek. Hiába pihenjük ki magunkat éjszakai alvással és kelünk reggel frissen, erősen, s kezdünk a munkába nagy lendülettel, néhány óra eltelte után érezzük tagjainkban a fáradtságot. Nem az Isten dicsősége múlandó, kedves testvérek, hanem Mózes ábrázata, maga Mózes, maga az ember a múlandó. Az örökkévaló dicsőséget nem tudja az ember örökkévaló módon önmagán és önmagában megőrizni. Ám – hozzáteszi Pál apostol, és erre is előre kell tekintenünk!  – mi azonban fedetlen arccal szemléljük Istennek dicsőségét Jézus Krisztusban. És az a dicsőség már nem múlik el, nem tűnik el az emberből, hanem folytonosan formálja és alakítja az embert. Mert mi is változunk, de ez nem a múlandóság enyészetbe való visszaváltozása, hanem: „elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak ábrázatja szerint.” Vagyis feltárul egy különbség! Mózes világában, az exodus világában, a pusztai vándorlás világában, a törvény világában is ott van Istennek a dicsősége, de a Törvény nem tudja megtenni azt, amit majd Jézus Krisztus kegyelme és irgalma megtesz, hogy megváltoztasson bennünket. Ezért jövendöl úgy Jeremiás próféta: - eljönnek majd azok a napok, amikor új Szövetséget kötök, és nem úgy kötöm, ahogy atyáikkal kötöttem annakidején, akik hűtlenek lettek és ellenem föllázadtak, hanem a Törvényemet a szívükbe írom be!
A szívbe írt Törvény változtatja meg az embert. Amíg a törvény csak külsődleges, amíg kívül van, amíg pergamenre, kőtáblára, fatáblára van fölírva, amíg könyvbe van nyomtatva, amíg kódexek őrzik, amíg tanulnunk kell, amíg külső kényszer rajtunk – nos, ha van eszünk, kedves testvérek, természetesen megtartjuk. A saját, józan ítélőképességünk is arra visz bennünket, s erre nézve talán még a mai, elfajult világban is közmegegyezés van a tisztességes emberek között, akár hívők, akár nem-hívők, hogy ha egy csöpp kis eszünk van, akkor megtartjuk a törvényt. Betartjuk a Tízparancsolatot, mert az életre vall, és ezt egyszerű paraszti közbölcsességgel is lehet tudni. Ám azt nem teszi meg a törvény, hogy megváltoztasson bennünket. Erről beszél Pál apostol a Római levélben, amikor azt mondja, hogy a törvény megmutatja, hogy mi a jó, és mit kell tennem, de nem ad erőt, hogy megtegyem. Nem ad erőt, csak megmondja: tedd meg, s ha megteszed, jó lesz dolgod. Ezért jövendöl Jeremiás próféta arról, hogy Isten Jézus Krisztusban egy új korszakot hoz el, amikor Istennek az életrendje a szívünkbe lesz írva. S erről beszél az apostol, mondván: mi pedig elváltozunk - ha és amennyiben Istennek a dicsőségét Jézus Krisztusban szemléljük.
Ezek azok a körülmények, amiket itt figyelembe kell venni. Egyrészt tehát azt láttuk, hogy a törvény külsődleges dolog, kívülről érkezik az emberhez egy szövetség keretei között, másrészt pedig azt láttuk, hogy a törvény előleg, valamit megelőlegez. Nem a törvényé az utolsó szó, nem a törvényé a végső szó. A törvény lépcsőfok. Hallatlanul fontos, kihagyhatatlan, nem lehet átugrani, nem lehet kikerülni. De tovább is kell lépnünk, följebb kell lépnünk az isteni valósághoz. Miért is van ez így, kedves testvérek? Mondottam már, hogy Mózes könyve sokszor megemlíti, hogy miképpen lett leírva Isten törvénye. Máskor egyszerűen csak azt említi, hogy le lett írva. Azért, hogy ne lehessen azt mondani: igen, a pusztában volt valami, hallottak azok a régi zsidók valami tízparancsolat-szerűséget, nem is biztos, hogy tíz volt, lehet, hogy csak hét,  lehet, hogy csak egy. Az aszkéta-típusok azt mondják, lehet, hogy tizenhárom parancsolat volt, ők még vállalnak a tízhez néhányat írni. Mások meg eggyel is beérnék. Azt is hallottuk, hogy ezt a törvényt újra meg újra ki kellett hirdetni. Mert az a különös dolog itt, hogy ugyan igaz a latin mondás, miszerint a szó elszáll, az írás pedig megmarad, Isten világában van egy nagy titok, hogy ugyanis a törvénynek újra meg újra élőszóval ki kell hirdettetnie. Mert a latin mondással az apostol szava áll szembe: a betű megöl! A betű csak betű. Amíg  a szövetség igéi csak betű, addig külsődlegesek, amíg betű, addig paragrafusok, amíg betű, addig kodifikált szövegek amíg betű, addig csak törvény és nem az életnek beszéde. Ezért Isten már az Ószövetségben is rendelte – a törvénynek nem az olvasását, hanem – a felolvasását. Két esetet hadd idézzek. Egyrészt a Józsué könyvében olvassuk, hogy a honfoglalás után Sikemben Józsué nagy országgyűlést tartott. Igaz lett, valósággá lett, amit Isten ígért. Népének odaadta az ígéret földjét. Sikerült átkelni a Jordánon, sikerült elfoglalni a városokat, sikerült abba a birtokba jutni, amit Isten már Ábrahámnak odaígért és elpecsételt. Ekkor Sikemben egy nagy országgyűlést tartanak, ahol Józsué eléhozatta a törvény kőtábláit, amit a Szövetség ládájában őriztek, és felolvastatja. Újra megerősítteti a Szövetséget, igen, hallani kell a Szövetség Igéit! Majd Józsué azt mondja a jelenlevőknek: - Ha ti nem is, mindazáltal én és az én házam népe az Úrnak szolgálok. Igen fontos látni, hogy ez nem valamiféle szentimentális indulata a Józsué szívének, nem afféle modern liberális ő, aki azt mondja: mindenki úgy él, ahogy akar, azt  csináltok, amit akartok, én meg úgy döntöttem, hogy istenkövető leszek. Nem ezért mondja ezt Józsué, hanem mert hallotta a Szövetség igéjét – és felel rá. Ezért kell újra meg újra felolvasni, ezért kell újra meg újra hangzani ennek, és - tovább megyek - ezért kell prédikálni is. Egyszer egy fiatal, kicsit lusta segédlelkésszel vitatkoztam, akit gyötörtem, hogy készüljön az igehirdetésre, gondolja végig a mondandóját, ne szombat este válassza ki a textust, ne tekintse rettenetes kínnak, inkább csodálatos lehetőségnek, hogy prédikálhat, mire ő, ahogy a fiatalok szoktak érveket gyűjtögetni, azt felelte: hát aztán minek készülődni? Fölmegyek a szószékre, fölolvasom a Bibliából az igét, aztán kész. Aztán majd a Szentlélek elvégzi, amit akar. Mire én mondottam neki, akkor alapítsuk meg az országos református olvasókört, hova lehet jönni minden vasárnap, ki lehet nyitni a Bibliát, el lehet olvasni, aztán tudomásul szolgál. Hát nem így! Hanem hallani kell – kedves testvérek –, élő beszédként kell hallani Isten igéjét. Hadd igazoljam ezt azzal, hogy aki egyszer is hallott szép magyar verset kitűnő színésztől vagy szavaló művésztől, az már tudja, hogy ami le van írva, vagyis a szöveg, a betű nem tudja azt elmondani, amit magában foglal. Hogy is hallottuk Mózes 2. könyvében? – Isten rendeli, és azt mondja Mózesnek: - Írd fel ezeket a szavakat, mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izraellel! Ezeknek a szavaknak értelme szerint élő beszéddé, szóvá, igévé kell lennie annak, ami le van írva, hogy az értelme, az ereje, a hatalma eljusson hozzánk! Erre felel Józsué.
S van egy másik történet is, mely Jósiás királyról szól, ki sokkal-sokkal, évszázadokkal később élt. Az ő idejében renoválták a templomot, és a templomban egy befalazott fülkéből előkerültek a Szövetség tekercsei. Bevitték Jósiás királynak a leletet, és felolvasták neki. Ekkor megrendítő dolog történik: a király, mikor meghallja – meghallja, nem olvassa! – a Szövetség Igéjét, megszaggatja ruháját, böjtöt tart és bűnbánatot rendel el. Megvilágosodik. Amikor felolvassák neki az isteni szövetség-rendet, akkor érti meg, hogy vétkekben éltek - Isten nélkül éltek. Ezt hallania kellett. Nem hinném, hogy Jósiás király analfabéta lett volna. A régi zsidóság körében általános volt az írni-olvasni tudás. Biztos, hogy tudott olvasni. Az is biztos, hogy gyerekkorában vagy ifjúkorában ilyen-olyan tekercsek voltak a kezében. Hanem hallania kellett az élő Igét. S hogy ez mennyire így van, még Jakab apostol leveléből is idézhetjük azt a részt, amikor arra buzdít bennünket az apostol, hogy az Igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk. Nem azt mondja, hogy az Igének ne csak olvasói, hanem hallgatói legyünk. Hallgatni kell az Igét, kedves testvérek. Ezért boldog, aki olvassa és még boldogabb, aki fel is olvassa. Magának is, a gyermekének is, a hitvesének is, a közösségének is. Hogy ne olyan legyen az Ige,  mint a tükör, melybe belenézünk, majd ellépünk előle, és el is felejtettük, milyenek vagyunk. Hanem boldog, aki olvassa, boldog, aki hallja, boldog, aki hallgatja. A szó azért van leírva, hogy újra meg újra fel-olvassák és mondják, hogy újra meg újra hangozzon, hogy a kihirdetésében, a megvallásában megjelenjen az isteni erő. Így értjük már meg, Jeremiás csodálatos ígéretét és jövendölését, és így értjük meg, hogy amiről most hallottunk, hogy milyen körülmények között és miért kétszer kellett a Szövetség tábláit leírni, - ez mind egy nagyszerű előleg volt. Isten törvénye, életrendje, a Tízparancsolat, a tíz ige – a Bibliában először itt olvassuk, hogy Isten beszédeit leírták, Isten üzenetét kőbe vésték, Isten üzenetét följegyezték – mindez nagyszerű előleg, hogy ez a szívünkbe lesz beírva. A próféta egy boldog időről vizionál, amikor már nem kell tanítani az isteni életrendet, nem fogja testvér a testvérnek, atya a gyermekének, gyermek a szülőnek mondani, hogy ez meg ez az Isten rendje, így kell élned, mert már be van írva a szívekbe. Úgy, József Attilával szólva: - az én vezérem belülről vezérel. A kőbe vésett törvény, a papírra írt törvény, a szent könyv, s mindaz, ami írva van: boldog megelőlegzés!
A törvény pedig úgy íratik a szívünkbe, hogy megértjük, mi az a teljesebb, amire a Törvény vezet . Ez pedig maga Isten kegyelme, mely Jézus Krisztusban lett teljessé. A Törvény, ahogy Pál apostol mondja, Krisztusra vezérlő mesterünké lett. Ha a leírt, a kihirdetett, a felolvasott, újra meg újra tanult, újra meg újra hallott, újra meg újra érvényre juttatott Törvény elvezet bennünket Jézus Krisztusig, hogy Őbenne fedetlen arccal szemléljük Isten kinyilatkozó kegyelmét, akkor ott múlhatatlan dicsőséget látunk, és e dicsőség által mi magunk is átalakulunk. Ha ez megtörténhet, elérte célját a Törvény, elérte a célt az Ószövetség népének adott isteni kinyilatkoztatás. Ezért boldog, aki a törvényt olvassa! Azt mondja a zsoltár: Boldog ember az, aki Isten törvényét szívében forgatja, éjjel és nappal azon gondolkodik. Ezért boldog ember. Mert a Törvény segedelmével, a Törvény fegyelme alatt, a Törvény megelőlegzett kegyelme által eljuthat Istennek teljes kinyilatkoztatásáig, melyben láthatja Isten irgalmát, megmentő szeretetét, örökké való hűségét. Boldog, aki olvassa, boldog, aki befogadja, boldog, aki hirdeti, de leginkább az a boldog, aki meg is tartja, hogy általa elérkezhessen Jézus Krisztusig. Ámen

„Boldog, aki olvassa.” Egy próféciás könyv elején áll ez az ige, ezért talán nem is lep meg bennünket a kijelentés után álló indoklás sem. Azt mondja az apostol a könyve bevezetőjében: Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit…, mert az idő közel van. A próféciák mindig valami időt mutatnak meg nekünk. Többnyire – úgy gondoljuk és okkal is gondoljuk –, a jövőről szólnak. A „prófécia” szószerinti értelme tulajdonképpen ezt jelenti: valamit előre megmondani. De pontosabban értjük ezt, ha úgy fogjuk fel, hogy a prófécia azt közli mintegy elővételezve, ami a jövőben fog bekövetkezni, itt a jelenben állítja, itt hozza elő azt, ami majd egyszer be fog következni. Egyébként a prédikáció szó is szó szerint ezt jelenti, valamit előre mond az ember, akár úgy is, hogy előadja, akár úgy is, hogy előre megmondja. A próféciák sok-sok alkalommal azt az érzést keltik bennünk, hogy mintha valami titkos szellemi szeizmográfok lennének. A szeizmográf nagyon sokszor már előre és előbb jelzi azt, amit mi még nem érzünk, nem is sejtünk. A szeizmográf azonban érzékeli azokat a tektonikus mozgásokat, melyek nyomán akár földrengés is bekövetkezhet. A lélek világában is így vagyunk ezzel. A lélek világában a próféciák érzékeltetik velünk, jelzik előre, hogy valami készülődik, az idő közel van, valami meg fog változni, valami történni fog -  megérthetjük ezt, ha figyelünk a próféciákra, ha jól olvassuk a próféciákat. A világ már nem jár tovább a maga tengelyén, a világ nem mehet tovább úgy, ahogy eddig, valami közelít, valami elkerülhetetlenül be fog következni.
Éppen ezért – az elkerülhetetlen változás bejelentése miatt - a próféciákat sok-sok alkalommal fenyegetésként szoktuk értelmezni. Sőt, azt is látjuk – és ez sem titok – hogy sok esetben, különösen az ószövetségi jövendöléseknél maguk a próféták is élnek a fenyegetésnek, a szorongatásnak az eszközeivel. De azok fenyegetnek és szorongatnak itt, akik alig várják, hogy bekövetkezzen a változás, és mondhassák, úgy-e, mégis nekünk lett igazunk, lám, mégis bekövetkezett a baj, és ti nem hallgattatok ránk, így hát egyétek meg, amit főztetek, igyátok meg a levét. Ezek a szorongatások, fenyegetések célzatosak. A próféták azt akarják, hogy mi itt a jelenben máris megváltozzunk. Vagy maga Isten akarja ezt? Csak egy ilyen esetre hadd utaljak, testvérek, talán ez a legismertebb, hiszen a világirodalom egyik legszebb költeménye, Babits Mihály Jónás könyve című verse is ennek nyomán született. Jónásról, a prófétáról sokat hallottunk, ő nem akar senkit fenyegetni, nem akarja meghirdetni, hogy közel az idő, hogy még  negyven nap és elpusztul Ninive. Jónás rühellé a prófétaságot – ahogy Babits versében áll. Ő inkább a biztos révbe evezett volna, másfelé veszi az utat. S mégis, Isten csodálatos módon arra kényszeríti őt, hogy menjen csak el Ninivébe, mondja csak el az üzenetet, mondja csak el a fenyegetést, érzékeltesse csak a niniveiekkel, hogy a szellem, a lélek, a történelem világában tektonikus mozgások indultak meg. És mennyire megsértődik Jónás, miután a niniveiek hallva ezt a fenyegetést, megtértek, megváltoznak, és megmenekültek, mert Isten megkönyörült rajtuk. Jónás ezt a változást nem érti, ő azt hiszi, hogy minden maradt a régiben, s Isten csúfot űzött belőle, a jövendő-mondóból. Megsértődik, mert úgy érzi, hogy Isten rászedte őt. Pedig tulajdonképpen ez lett volna prófétai sikere, hogy megtörtént a változás, elhárult a fenyegető veszedelem, és ennek örülnie kellene. Igen,  a próféták panaszkodnak sokszor, hogy Isten beküldi őket a sűrűjébe, ítéletet és fenyegetést kell hirdetniük, betömik a torkukat, megverik, meggyalázzák őket. De tudják, vagy megtanulják azt is, hogy nem ez a lényeg, hanem az, amit János apostol, aki száműzetésében prófétává válik Pathmoson, így mond: Boldogok, akik olvassák, akik hallgatják e prófétálás beszédeit és megtartják azokat, mert az idő közel van.
Mégis, kedves testvérek, nem térhetünk ki mi sem az elől, hogy ez a kifejezés – „az idő közel van!” - szorongató kifejezés. Nem térhetünk előle, hiszen amikor a Szentírás különböző helyein olvassuk ezt: „az idő közel van,” ott mindig a változásnak, valami nagy drámának a fogalmai kapcsolódnak össze. Éppen ezért, ha úgy olvassuk a Szentírást, mint próféciát, vagyis ha a Bibliát, ha ebben a prófétai karakterében olvassuk, sok mindenre felkészíthet minket az Ige. S ennek az áldásait nem holnap, holnapután, negyven nap múlva, tíz év múlva, száz év múlva fogjuk megkapni, hanem itt és most. Így például, Péter apostol mértékletességre int bennünket. Azt mondja levelében: az idő közel van, legyetek azért józanok és mértékletesek, hogy imádkozhassatok (1Péter 4:7). Az idő közel van, legyetek mértékletesek. S legyetek józanok, hogy imádkozhassatok. Jakab apostol béketűrésre int. Azt mondja: legyetek erősszívűek és béketűrők, mert az idő közel van. (Jakab 5:8) Péter apostol intelméből azt a buzdítás érezzük, hogy ha közel is van az idő, ha szorongat is ez az idő, ha elkerülhetetlen is immár a mi szemünk előtt is a változás, legyünk mértékletesek. Józanok legyünk. Mert a legfontosabb, amit most is, a változások közben is tennünk kell és tehetünk, hogy imádkozunk. S aki átélte már, hogy nem tud imádkozni, érti az apostol intelmének súlyát. Mert vannak ilyen pillanatok: szeretnék imádkozni, de nem tudok. Szeretnék megcsendesedni, Isten elé vinni gondolatokat, bűnvallást, problémákat, kéréseket, gyötrelmeket, magasztalást és áldást, de nem tudom megtenni, mert zaklattatott vagyok, nem tudok Isten elé állni, mert Isten sem jut eszembe, s azt sem tudom, hogyan szólítsam meg Őt, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, amitől túlcsordul a szívem: hát legyetek mértékletesek és józanok, az idők közel vannak. És ha azok az idők nem könnyű idők, mégsem mondhatjuk, hogy nézd Uram, én nem tudok Hozzád jönni, nézd Uram, én nem tudok Tőled kérni, mert annyi minden van bennem, annyi minden tódul bennem, annyi zaklattatásom van. Legyetek mértékletesek, hogy imádkozhassatok. Boldogok, akik olvassák és megtartják.
Jakab apostol erős szívre és béketűrésre int bennünket. Amikor a történelemben és a szellem világában megmozdul valami, akkor az ember szívében nemcsak félelem támad, hanem indulatok is gerjednek. Nemcsak megretten az ember, hogy valami megváltozik és kérdezi – és sokszor az Igét olvasva kérdezi –, hogy mi lesz az, mi fog bekövetkezni, hanem  indulatok is támadnak bennünk. És akkor, ahogyan Jézus mondja apokalipszisében, férj feleség ellen, gyermek szülő ellen, szülő gyermek ellen, testvér testvér ellen, barát barát ellen támad. A legborzasztóbb idők egyik fő jellegzetessége ez, amiről Pál apostol is ír a Timóteusnak: lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.” (2Tim 3:1-4) Igen, boldog, aki olvassa az Igét, hogy erős szívű legyen és békességtűrő. Mert sok mindent kell elhordozni, kedves testvérek. Az első keresztyéneknek is szörnyű vádat kellett elhordozniuk az őrült Néró idején, akinek nem volt annyi költői fantáziája, hogy egy égő házat maga elé képzeljen, neki Rómát kellett ezért fölgyújtatnia, hogy valami kis fércmunkát tudjon róla rímelni, de kellett bűnbak is, hát ráfogták az egymást szerető keresztyénekre azt, amit Tacitus így fogalmazott: odium humani generis, az emberi nem gyűlölete, miszerint a Krisztus követői gyűlölik az embereket. Máglyára velük! Oroszlánok elé a keresztyénekkel! Pusztuljanak!- harsogott a világ, de a mélyben nagy változás moraljott már. Béketűrésre van szükség. Manapság is sokszor lehet hallani, hogy minden rendben lenne a mi világunkban, csak ezek az akadékoskodó keresztyének ne lennének itt. Nemrégiben hallottuk a parlamentben egy tiszteletreméltó képviselő szájából, hogy a közoktatás problémáit úgy lehetne megoldani, hogy az egyházi iskolákat egy csapásra be kéne zárni és akkor meg lenne oldva a közoktatás problémája. Hozzátoldjuk a ki sem mondott érvet: mert mindenért a keresztyének a felelősök, ezek itt iskolát akarnak fönntartani. Lehet, hogy hamarosan a magyar parlamentben majd azt is hallani fogjuk felelős és tiszteletreméltó képviselők szájából, amit Néró mondott és Tacitus följegyzett: odium humani generis! Pedig a történelem mélyén tektonikus mozgások vannak. Béketűrésre, derült szívre, állhatatosságra van szükségünk.
Az idő közelségéről szólva a Zsidókhoz írt levél arra buzdítja olvasóit: ne szóródjatok szét! Igen, az első keresztyének körében is sokan meginogtak, s a bajban, küzdelmeik közepette, az idők szorítását átélve, futkározni kezdtek. Az egyik ide, a másik oda futott, megszakították egymással a közösséget, az egyik ide kapott, a másik amoda, s minderre azt mondja a Zsidókhoz írt levél: ne szóródjatok szét, ne keményítsétek meg a szíveteket, ne veszítsétek el az egymásba vetett bizodalmatokat. Tartsatok ki egymás között hűségben és szeretetben. Bizony, a nehéz időkben nemcsak az egyes embernek kell állhatatosnak, béketűrőnek, józannak, mérsékletesnek lennie, hanem ragaszkodnia kell a másikhoz, mert ilyenkor szétszóródnak az emberi közösségek. Szét van szórva a család, szét van szórva minden baráti közösség, minden olyan alakulat, kisebb-nagyobb emberi közösség, mely megtartja az embert – s így szóródik az anyaszentegyház közössége is. Egyik lelkészismerősöm mondotta, hogy ádventben próféciákat olvasott, jövendöléseket magyarázott prédikációiban, és az igéhez való hűség értelmében tett néhány kemény megjegyzést is, hiszen a próféták persze lelepleznek bennünket. Az egyik alkalom után, búcsúzókor az egyik kedves gyülekezeti tag azt mondta neki: „Köszönöm szépen, Tiszteletes Úr, hogy engem most ki tetszett prédikálni ( pedig nem prédikált róla, általában egy bűnről beszélt!) –, én most máris szavazok a lábammal! Én ide többet nem jövök.” Milyen könnyű megsértődni, milyen könnyű megbántódni, milyen könnyű ellökni a másikat magunktól. Tartsatok ki – mondja a Zsidókról írt levél – mert az idő közel van (Zsid 10:24-25).
A Filippi levél egyesen szelídlelkűségre buzdít bennünket. Pál apostol, aki börtönben van, és a saját elveszése elé néz, azt írja a kedves filippieknek: tudok örülni, tudok szomorkodni, tudok bővölködni, tudok szűkölködni, megtanultam, hogy mindennel ismerős legyek! S arra bíztatja őket, hogy hálaadással tárják kívánságaikat Isten elé, és Isten békessége megőrzi őket. De ezt is írja nekik: legyetek szelídlelkűek, és ez ismert legyen mindenki előtt, mert az idő közel van (Fil 4:4). S ez azt jelenti, hogy mi hiába korbácsolnánk magunkba indulatokat, hiába buzdulnánk föl nagyon, az idők Isten kezében vannak. S hogy mi van közel és mi van távol, mi fog bekövetkezni és mi fog elmaradni, az mind-mind Isten szuverén döntésén alapszik. A mi Jónásunk ült a töklevél alatt, s számolgatta visszafelé a napokat, mert elfelejtette, hiszen nem volt szelídlelkű (majd azt is megtanulta a végén!): Isten szuverénül dönt azon, hogy elfogadja-e az én könnyemet, szuverénül dönt azon, hogy elfogadja-e bűnbánatomat, töredelmemet, Isten szuverénül dönt afelől, hogy hiteles-e az, amit én elé viszek.  Isten hitelesít, Isten fogad el, Isten fogad kegyelmébe. Legyetek szelídlelkűek.
Ám azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak szorongattatás és fenyegetés van ebben a kifejezésben - „mert az idő közel van”, hanem ez boldog időket jelent. A Zsidókhoz írt levél egy másik helyen, miután bíztatja a gyülekezet tagjait, hogy kapaszkodjanak egymásba, ne engedjék el egymás kezét, ne szaladjanak szét, ne keményítsék meg szívüket, azt is mondja: hogy Isten nekünk jobb reménységet adott (Zsid 7:9). Az idő közel van, ez azt jelenti, hogy Isten reménységet cserél a szívünkben, a tudatunkban, a lelkünkben. Ma a második ádventi gyertyát gyújtottuk. Sokféle hagyomány van, de az egyik szerint a második ádventi gyertya a reménység gyertyája. S valóban ádvent reménység-cserét jelent. Mit remélsz? József Attilával szomorúan: te már csak másnak remélsz? Vagy Vörösmartyval még szomorúbban: nincsen remény, nincsen remény! – semmit sem remélsz?  Mit remélsz? Amit az életedből össze tudsz kalkulálni? Vagy abban reménykedsz, amit már idestova, ki tudja, hány évtizede, ki tudja, hány évszázada ígérnek a hatalmasok, hogy hátha mégis csak lesz azokból valami? Ádvent: reménységcsere. Közel az idő, és beáll a jobb reménység, mely által közeledhetünk Istenhez.
A Római levél pedig egyenesen azt mondja: ébredj föl, serkenj föl, aki aluszol, mert közel az idő, sőt közelebb! „Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint a mikor hívőkké lettünk.” (Róma 13:11) A reménységcsere azt jelenti, hogy az ember felébred. Fölébred álmaiból, amikben elringatta magát – „ringasd el magad, ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad” -  énekeljük mi is immár 30-40 éve a slágert ebben az országban –  de ébredj föl! De sok álommal, de sok reménnyel, sok fantáziával, de sok önáltatással éldegélünk. De sokszor mondjuk: nem úgy lesz az, s inkább álomba visszük magunkat, vagy ahogy a magyar kifejezés mondja szépen: álomra derítjük magunkat – de én inkább így mondom: álommal borítjuk magunkat sötétbe! Ébredj föl, aki aluszol, mert közel, sőt közelebb az idő! És akkor máris halljuk, hogy ádventet jelez a prófécia, máris értjük ádvent csodálatos beteljesülését: a világosság a sötétségben ragyog fel,  s máris értjük, miért hirdeti Jézus: térjetek meg, mert elközelített, mert közel van az Isten országa!
Amit a Jelenések könyvében olvasunk, jelzi a világ változását. Igen, rettenetes dolgok fognak még föltárulni ebben a könyvben, amikor kiöntetnek a harag csészéi, megharsannak a harsonák, föltöretnek a pecsétek, s az emberi történelem legnagyobb kataklizmái mennek végbe, fölmagasodik a Krisztust hamisító anti-Krisztus, hogy maga alá gyűrjön mindent,  - de az idő közel van, elközelített az Isten országa. Igen, a legmélyebb sötétségben, az elveszés legmélyén, a kilátástalanságban ragyog föl a világosság. Igen, boldog, aki olvassa e prófétálásnak beszédeit, boldog, mert megértheti belőle, hogy Isten kezén vagyunk, Isten akaratában van elrejtve a történelmünk. Megértheti, hogy Isten nem hagyja annyiban, s ha kell rázatás, ha kell történelmi változások, összeomlások és megsemmisülések árán is, de elhozza országát, amit Jézus hirdetett: térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa.
Sőt, Istennek országa már itt van. Jézus tanít bennünket: sokan lesznek majd, akik azt mondják, hogy itt az Isten országa, ott az Isten országa. Itt a Messiás, ott a Messiás. Ne hallgassatok rájuk, mert Isten országa bennetek van. Egy teológus egyszer azt mondotta, hogy a hívő életének sokszor van olyan pillanata, és ez különösen az imádságnak a pillanata, amikor Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Boldog, aki olvassa és megtartja e prófétálás beszédeit, mert az idő közel van, - mert Isten közel van. Pál apostol a Római levélben arról szól, amit a történelem kataklizmáit szenvedő ember sokszor átélhet, amiről szóltam az igehirdetésem kezdetén is. De sokszor halljuk ezt: nem tudok imádkozni. Nem tudom a kéréseimet megfogalmazni. Mgiszamosodott minden, inog minden, minden süllyedni látszik, s félelmes helyzeteket kell átélni. Egyik kedves barátom mondotta el nemrégiben. Szeretve tisztelt idős tanítójáról kiderült, hogy a kommunizmus alatt a titkosszolgálatok beszervezték, és a saját egyháza ellen kellett jelentenie. Ez a fiatalember mostanában tudta meg ezt a szomorú esetet, és szinte összeomlott. Elment egy idős lelkészhez, elpanaszolta neki fájdalmát, mondván, hogy ez a kedves tanítója volt számára az etalon, a mérték, de most itt ez a megsemmisítő ismeret. Az idős lelkész másnap reggel fölhívta, és azt mondta neki: én sem tudtam egész éjjel aludni, de csak azt tudom neked mondani, hogy Krisztus az etalon. Krisztus az etalon.  Ilyen az, testvérek, amikor összedőlnek a bálványaink, amikor kiderül valakiről, akit rajongva szerettünk, hogy ő nem az, aki. S persze, rögtön utána, nem tudunk imádkozni. Hány ilyen helyzetet sorolhatnánk. Egy másik testvér mondotta el, hogy nemrégiben tévesen állították ki a diagnózisát. Ő ment haza boldogan, hogy negatív a lelete, nincsen semmi baja. De egy hét múlva fölhívták a klinikáról és elnézések közepette jelezték, hogy összecseréltek a laborban a két mintát, és bizony, sajnos az ő valódi lelete pozitív. Ekkor ez a mi emberünk, aki előtte egy hétig magasztalta Istent, hogy megőrizte őt, most csak azt tudta nekem mondani: nincs többet szavam! Ám azt mondja az apostol: Istennek Szent lelke, akit Isten a mi szívünkbe kiárasztott, velünk együtt könyörög, - s amikor mi még nem tudjuk, hogy mit imádkozzunk, s mit mondjunk, helyettünk imádkozik. Helyettünk imádkozik Isten Önmagához. „Maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róma 8:26)  Boldog, aki olvassa, és e prófétálás beszédeit megtartja, mert közel az idő!  Igen, van amikor Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Hát akkor értjük a buzdító szór: mértékletesség, józanság, béketűrés, szelídszívűség, egymás mellett való kitartás!  És szüntelenül való imádság, még ha töredékes is a szavam, még ha elégtelen is a gondolatom, még ha csak alig egy sóhajtásra telik is Isten elé állni, aki immár Jézus Krisztusban közel van hozzám és velem van. A Jelenések könyve ezzel a boldog igével kezdődik: boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit és megtartják azokat, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van. S miután végigolvassuk az üdvtörténelemnek ezt a rettentő nagy drámáját, amit János apostol lát, a könyv végén, újra ezt olvassuk: „ímé, eljövök hamar, boldog, aki megtartja e könyv prófétálásainak beszédeit.” (22:7) Boldogok vagyunk, ha Isten igéjét olvashatjuk. Igen, boldogok vagyunk. Mert annak minden szavában, minden üzenetében, lett légyen az magasztaló zsoltár, áldott bölcsesség, a történelemnek egy régi szakasza, vagy rettenetes, de vigasztaló prófécia, vagy Isten szent és megfellebbezhetetlen törvénye, minden mondatából ez szól hozzánk: ímé, eljövök hamar, boldog, aki megtartja e könyv beszédeit.
A 73. zsoltár szép vallomása így szól: Isten közelsége oly jó nékem. Ami egyedül jó, a mi boldogságunk alapja és forrása: Isten közelsége. Őt keressétek, Hozzá fohászkodjatok, s ha Igéjét, a Szentírást, az életnek könyvét és beszédét felnyitjátok, úgy olvassátok, hogy Ő szól hozzátok. Boldog, aki olvassa és hallgatja.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté egy különös mondatot fogalmaz meg Jézus Krisztusról, földi szolgálatáról. Ez a mondat így hangzik: Jézus Krisztus a mi megváltónk „földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját.” Azért különös ez a mondat, mert az evangéliumokból inkább úgy olvassuk, hogy Jézus Krisztus szenvedése földi élete végén kezdődött,  amikor megérkezett Jeruzsálembe, Nagyhéten, amikor végigélte a passiót, végigjárta a szenvedés útját egészen a kereszthalálig. De a káté azt mondja: földi életének egész ideje alatt. Igen, Jézus Krisztus szenvedése az egyiptomi meneküléssel kezdődik. Jézus már csecsemő korában számkivetett lesz. Máté evangéliuma följegyzése szerint Józsefet meginti egy angyal, nem térhetnek vissza Názáretbe, ahol József élt, ahol majd Jézus is fel fog nőni, ahonnan a ragadványnevét is kapja, a Názáret-i Jézus, - előbb Egyiptomba kell menekülniük. Különös árnyéka ez karácsony történetének, megrendítő motívum ez, hiszen a karácsony öröme, az angyalok éneke, a betlehemi pásztorok ujjongása, a napkeleti bölcsek mindent meghaladó nagy-nagy öröme, úgy mutatja valóban karácsonyt, ahogy szeretjük is ünnepelni, ahogy kell is ünnepelni, ahogy karácsonyi énekünkben énekeljük: adeste fideles – Óh, jöjjetek hívek lelki nagy örömmel… megszületett az angyalok királya! Karácsonykor örömmel énekelünk, karácsonykor ujjongunk, karácsonykor Isten nagy szeretetét magasztaljuk. Hiszem is, hogy ezen a karácsonyon is nagyon-nagyon sokat kaptunk Istennek ebből a mindent felülmúló szeretetéből.
Mégis az Ige, Máté evangélista elbeszélése arra is késztet bennünket, hogy nézzük meg Jézus földi életének ezt az árnyékos oldalát, ami már ott, a születéssel megmutatkozik. Ismerjük mindannyian a karácsonyi történetet. Napkeletről is érkeznek bölcsek, király-mágusok, akik azt a megszülető királyt akarják hódolni, köszönteni, akinek látták a csillagát. Azt olvassuk Máté evangéliumában, hogy a Jeruzsálembe érkező napkeleti bölcsek érdeklődése az egész várost felbolygatja, vagyis nagy nyugtalanság tölti el a hatalmat. Nagy Heródes, tudjuk a történelemből, hosszú évtizedek óta uralkodott már, s mindent megtett azért – nem zsidó ember lévén –, hogy a zsidók kegyét megnyerje, újjáépíttette a régi templomot, csakhogy a családja uralmát biztosítani tudja, most azt kell hallja, hogy király született. Egy trónkövetelő született. Veszedelem jelenik tehát, és ő a politikusok jól ismert cseléhez folyamodik: elküldi a bölcseket, arra kéri őket, hogy ha megtalálják ezt a gyermeket – akiről a próféták is jövendöltek! – térjenek csak vissza Jeruzsálembe, jelentsék azt néki. Ő már tudja, hogy lesz! Félre fogja söpörni a trónkövetelőt. Meg fogja gyilkoltatni. Ma azonban, testvérek, Józsefet állítom a középpontba, azt a Józsefet, akit álomban megintetett egy angyal, aki utasítja, hogy kelljen fel, vegye a gyermeket és anyját, és meneküljön Egyiptomba.
Józsefet kell most látnunk, József engedelmességét. Korábban is találkoztunk már ezzel, hiszen Máté elmondja Jézus születésének előzményei között azt is, hogy ez a József, aki istenfélő, kegyes ember, amikor arról értesül, hogy jegyese, Mária várandós, nem akarja megszégyeníteni őt, hanem titokban akarja elbocsátani, Isten angyalának beavatkozására magához veszi Máriát és a gyermeket. Most pedig azt mondja az angyal: kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját! Ennek a Józsefnek az élete az engedelmesség példázata. Már amikor a botrányt el akarván kerülni és Máriát el akarván bocsátani, angyali szót hall, engedelmeskedik, s elindul ezen úton. S mintha valóban Dávid zsoltárát hallanánk, mintha a József zsoltára lenne ez: hallgasd meg Uram az igazságot, vedd észre könyörgésemet, figyelmezzél imádságomra, mely nem csalárd ajakról jő, megpróbáltad szívemet, meglátogattál éjjel, próbáltál engem, nem találtál semmi rosszat, ha tán gondoltam is, nem jött ki a számon. (17. zsoltár) Ez a József nem az emberek cselekedeteire figyel – ahogy a zsoltáros is folytatja a vallomásában –, nem a gonoszok útjaira ügyel, hanem Isten ösvényeire. És erre nem lehet másképpen figyelni, azon nem lehet másképpen járni, csak úgy, hogy engedelmesek vagyunk. Különös módon találkozik tehát itt két nagy ügyünk, két nagy gondolatunk, amit sokszor olyan nehezen tudunk egyeztetni, s inkább csak hol az egyiket, hol a másikat próbálgatjuk.
Az egyik az a gondolat, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor bizton elmondhatjuk és el is mondjuk, megvallhatjuk és meg is valljuk, hogy Isten mindig sok jót készít a számunkra, Isten sokféle szabadulást készít a számunkra, Isten a számunkra föl nem fogható, vagy akár értehetetlen módon rendez el az életünkben dolgokat, - mert szeret bennünket. És ezt jó elmondani, jó ezt megvallani, nagyon jó ezt megtapasztalni. De ebből – mint jeleztem – sokszor támad az érzés, hogy akkor ez legyen is mindig így. Rábízzuk magunkat Istenre, rábízzuk magunkat a megsegítő kegyelemre, rábízzuk magunkat – mai nyelven szólok – a nagy dramaturgra, és majd ő, Isten elrendezi úgy a dolgokat, ahogy mi el sem gondolhatjuk, ki sem mondatjuk, el sem képzelhetjük, de nála már ott van - és megvan. Néha az az érzésem, hogy szinte már-már csak ezekre a megtapasztalásokra hegyezzük ki az egész keresztyén életet. Ezekben fogjuk meg, ezekben ragadjuk meg az istenit, s ha ilyeneket megtapasztalunk, ilyeneket láthatunk, ilyenekről mások bizonyságot tesznek, mi rögtön rá is ütjük a pecsétet: ez Istentől van,  ez szinte Isten-bizonyíték a számunkra. Én magam is sokszor hallok bizonyságtételeket, beszámolókat: bajban voltam, Isten megsegített, beteg voltam, reménytelen volt az esetem, Isten meggyógyított, összegubancolódtak a szálak, kilátástalanná vált minden, de Isten egy csapásra mindent elrendezett, boldog, aki így tudja elmondani az életét, mert ez csodálatos.
Van azonban a keresztyén életnek egy másik oldala is, és ez nem mindig találkozik emezzel, sőt sokszor mintha ellentétes vagy legalább is másféle irányba indítana, taszítana bennünket, -  ez pedig az engedelmesség. Itt nekem kell megtennem valamit, elkerülhetetlen és világos, hogy Isten késztet valamire. Isten utasít valamire – ne féljünk ezt kimondani: utasít. S nem egykönnyen háríthatom el magamtól ezt az isteni akaratot. Így olvassuk József történetében: az Úrnak angyala álomban jelent meg Józsefnek. Isten bekerít bennünket. Ha a tudatommal, a világos tiszta eszemmel, a mérlegelő képességemmel, és sok-sok kiváló teológiai érvemmel – mintha a teológiát azért találták volna ki, hogy Istennel is vitába szállhassunk! – szóval, ha ezekkel el is háríthatom az isteni akaratot, vagyis megtagadhatom az engedelmességet, Isten bekerít és belső késztetés révén, valami belső parancs útján, vagy éppen álomban szól. Álomban – ahogy a zsoltár mondja – „megpróbáltál engem éjjel.” Tehát Isten álomban is késztethet bennünket.
De mint mondottam, ez a küzdelmünk, az engedelmességnek a küzdelme nagyon sokszor más irányba visz bennünket, mint ahol azt tapasztaljuk, hogy Isten hordoz minket, körülkarol bennünket, megóv bennünket, megsegít. Ez az irány, amiről most szólok, sokszor más irányba mutat. Az engedelmesség ellen sok érvünk van, ellene sok szempontot tudunk felhozni,  - sok körülmény terem azonnal elénk és akadályoz bennünket abban, hogy engedelmeskedjünk Istennek. Itt van a mi Józsefünk is, aki, pesti nyelven szólva, micsoda lúzer! Neki kell föl kerekednie, neki kell Máriát magához vennie, neki kell elvinnie őt Betlehembe, a népszámlálási kavargásba, fáradtságos úton, s meg kell próbálnia az esetleg ráeső szégyent elhárítani, s most pedig, miután nyilvánvaló József számára is, hogy király született Máriától, az angyalok királya született, lám, éjszaka álmában megintetik, az angyaltól parancsot kap, hogy tovább! Nem vissza, nem haza, hanem tovább! Tovább tart a vesszőfutás, tovább tart a hányattatás, tovább a távollét, tovább tart a gyökértelenedés. Száműzöttek lesznek, Egyiptomba kell menekülniük, és ki tudja, mennyi időt – az angyal erre nézve magának tartja fenn a jogot! –, hónapokat, netalán éveket kell várni, amíg a féltékeny Heródes meg nem hal, és békében, nyugodtan visszatérhetnek Názáretbe. Micsoda erős érv az engedelmességgel szemben a józan észnek az a belátása, hogy ha Uram, én engedelmeskedem Neked, akkor vesztes leszek. Vagy: uram, én engedelmeskedem Neked, de mi értelme az egésznek? Én elindulok ezen az úton, de mindent el fogok veszíteni, - mindent, azt is, amit Tőled kaptam! Az engedelmességünk drámájában sokszor játsszuk ki ez a tétet Istennel szemben: ha én engedek Neked, akkor azt is el fogom veszíteni, amit áldásul kaptam Tőled. Ezt nem akarhatod, Uram! Ezt nem kérheted tőlem. A legnagyobb példa erre – mindannyian ismerjük jól – Ábrahámnak és Izsáknak az esete: Ábrahámnak el kell indulnia, engedelmeskednie kell, de ha engedelmeskedik, engedelmessége miatt egy csapásra mindazt el fogja veszíteni, amit Istentől ajándékba kapott. Hát akkor inkább visszahullunk a másikra, nem engedelmeskedünk, nem tesszük meg, halogatjuk! Rendezze csak Isten a dolgokat.
Karácsonykor, ahogyan csodálatos módon együttálltak a csillagok – a csillagászok mondják –, és ez volt karácsony nagy fényessége, úgy Józsefben is csodálatos módon együtt áll az Isten által való vezettetés és az Istennek való engedelmesség. Most mi is segítséget kapunk abból az örömből, amit Isten nekünk karácsonykor ad, ha ez az öröm valóban Jézus Krisztusra tekint, és Őbenne gyökerezik. Segítséget is ad Isten megharcolni ezt a nagy harcot. Nem is az engedelmesség harca ez valójában, hanem talán még azt megelőzően az akarat harca ez. És nem is annyira arra irányul ez a harc, hogy végigviszek-e valamit, hogy ugyanis belefogtam valamibe és eljutok-e a végére?! – református embereknek ez nem probléma, mi olyan fajta vagyunk, hogy ha valamit elkezdtünk, azt biztos végigcsináljuk. Ez a küzdelem arra irányul, hogy elkezdjük-e egyáltalán? Belefogunk-e, odaadjuk-e, odaszánjuk-e az akaratunkat, odaszánjuk-e a mindent meghatározó döntésünket Isten akaratának? József odaadta és odaszánta.
S milyen érdekes, Máté evangélista megjegyzi, hogy József ezzel valami többet is tett, mint amit az angyal közvetlenül parancsolt neki. Többet is tehet, minthogy megmentette a kisded életét, többet is tett, mint hogy engedelmeskedett az isteni késztetésnek, és ezzel engedelmesnek és alázatosnak bizonyította magát! Azt mondja Máté evangélista: Egyiptomba ment és ott volt egész Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által, ki így szólt: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. József az engedelmességével egy próféciát teljesít be. Az ő engedelmessége által egy régi ígéret valósul meg. Milyen különös, és elgondolkodtató, s milyen csodálatos az, hogy amikor az ember Istennek engedelmeskedik, nemcsak annyi történik, amit közvetlenül felfog és megért. Nemcsak az valósul meg, amit Isten általam akar végrehajtani, és nekem közvetlenül parancsol, nemcsak az lesz valósággá, amire Isten engem így vagy úgy késztet, kényszerít, - hanem ebben mindig van valami több is. Sokszor nem is tudjuk, hogy mi az. S talán jó is, hogy nem tudjuk, mi ez a több, mert ha tudnánk, biztos, azt is el kezdenénk mérlegelni, azzal kalkulálni kezdenénk. Isten gyermekei életének van egy csodálatos vonatkozása, van az életükben egy többlet, ami éppen ott jelenik meg, ott mutatkozik meg, ahol teljessé válik az engedelmesség. József az engedelmessége által egy régi próféciát töltött be. Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. Vajon tudta Ő ezt? Úgy indult volna Egyiptomba, hogy elővette Hóseás könyvét (Hóseás, 11,1), olvasta és eltökélte: megvalósítom a próféciát? Ez egy jó ambíció lenne. De József ezt nem tudta. Ő csak azt tudta, hogy engedelmeskednie kell Isten közvetlenül őt késztető szavának. Tudjuk-e, testvérek, hogy amikor Isten egy-egy mozdulatra, gesztusra, döntésre, elhatározásra késztet bennünket, hogy azzal valami többet is meg fogunk tenni, mint amit a parancsba kaptunk? Nem tudjuk. De amikor utólag visszatekintünk az engedelmességünk útjára, akkor felismerhetjük ezt is.
Hiszen József sem volt végképp magára hagyatva ebben a harcában, az engedelmessége küzdelmében, a döntése megérlelésében. Isten megsegítő kegyelme vele volt, megőrizte őket Isten. Épségben megmaradtak, megmenekültek s hazatérhettek miután Heródes meghalt. A Szépművészeti Múzeumban látható most egy kiállítás, El Greco festményeit lehet megnézni. A kiállítást úgy rendezték meg, hogy más kortárs vagy korábban élt festők képei, rajzai, grafikái is láthatók, összehasonlítás végett is. Van ott egy festmény, egy 15. századi olasz festő festette: Menekülés Egyiptomba – ez a címe. Ez a kép egészen megdöbbentő, mert egészen másként ábrázolja az egyiptomi menekülést, mint ahogy elképzeljük, és ahogy azt sok-sok festményen látjuk. Mi általában úgy látjuk, hogy Mária ül a szamáron, karján a kisded Jézussal, és József vezeti a szamarat, vagy baktat a szamár mellett, s valahol a háttérben még látszik Betlehem, látszanak Heródes gyermekgyilkos katonái, vagy éppen a kép másik felén már látszik Egyiptom, a békességnek, a nyugalomnak a világa. Ezen a képen azonban József hátul baktat a szamár mögött, középen a szamár, rajta ül Mária a gyermekkel, s a szamarat vezeti valaki, szinte vonszolja kantárjánál fogva, így egészen megnyúlik a teste, szinte szürreális a festmény. Azt a szamarat, Józsefet, a családot, Máriát és a kis Jézust egy angyal vezeti. Ez persze nincs benne a bibliai történetben. Ezt csak a művész képzeli így. De ez a művész valamit megérzett abból, hogy milyen az élete annak, aki Istennek engedelmeskedik. Milyen az élete annak, aki eldönti, hogy engedek Isten szavának. Milyen az élete annak, aki elmondhatja Dáviddal: megpróbáltál engem éjjel, és nem találtál a szívemben hamisságot. Amit az emberi szem nem lát, amit a történetíró és a krónikás nem jegyezhet le, az mégis ott van, és a hit szemei számára látható. Józsefet és a Szent családot egy angyal vezeti. Egy angyal húzza, szinte vonszolja azt a szamarat, az engedetlen állatot – irány Egyiptom.
Kedves testvérek, ez a festői beleérzés talán nekünk is segít fölfogni, és hálás szívvel tisztán látni, hogy miképpen találkozik az, amikor Isten hordoz bennünket, Isten készít el mindent, Isten ad szabadulást, Isten ad kimenekedést, Isten ad gyógyulást, Isten rendezi el a dolgokat, egyrészt, és másrészt az, amikor én is akarom az Isten akaratát, úgy döntöttem és önmagamat oda is szánom Isten akarata megcselekvésére. Karácsonykor, amikor Isten nagy hűségét magasztaljuk, feleljünk erre Neki a magunk hűségével. Most, amikor Isten nagy szeretetét dicsőítjük, szeretettel kell erre felelnünk. Ahogyan János apostol tanít bennünket: gyermekeim, mondja, ha az Isten ennyire szeretett bennünket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Ha Isten ilyen csodálatos módon készített nekünk szabadulást, nekünk is élnünk kell szabadítása minden eszközével. Ha Isten ilyen áldott módon volt hűséges hozzánk, akkor nekünk is hűségeseknek kell lennünk Őhozzá. Ha megértettük karácsony nagy titkát: Isten Jézus Krisztusban hozzánk lép, szeret és elkötelez bennünket, akkor már nem is olyan nehéz a sokszor rettenetesnek látszó döntést meghozni, bizony nem nehéz már: hűségedre hűséggel, szeretetedre szeretettel, akaratodra engedelmességgel felelek! Így találkozhat a te életedben is Istent mindent megelőző, elrendező, mindent jó végre vivő kegyelme és a szíved engedelmes felelete.
Ámen

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!
Ádventben mi is sokat énekeltük, sőt, a régi egyházi szertartásrend szerint éppen ádvent negyedik vasárnapján énekelendő az az ének, mely Ézsaiás próféta jövendölésén alapszik, ez a híres „rorate, coeli desuper.” Ennek egyik változatát egyik kedves énekünkben is megtaláljuk, és sok alkalommal énekeltük is. Így szól: „Már az ég harmatozzon, a föld igazságot, mint bő gyümölcsöt hozzon, indíts vigaszságot!” Igen, sokat énekeltük ezt ádventben, és most, ímé, azt ünnepeljük, hogy amit a próféták nyomán mi is olyannyira vártunk, valóság lett: az ég megnyílott, a földre igazság költözött, nyomában szabadulás támadt - és igazság és szabadulás együtt virágzik. Isten teremtett.
Amikor a próféta jövendöl, s még jövő időben szól, egy szenvedő népnek üzen. Ennek a népnek ő maga is szenvedő tagja, s talán nem is tudja, nem is látja – mi már tudjuk és látjuk! – hogy ez a teremtés - mert isteni teremtés ez! -, hogy az igazság és a szabadság együtt van, és Jézus Krisztusban mindig együtt van, ez immár minden népre kiterjed. Így mondja ezt János az evangélium elején, ahonnan felolvastam: mi láttuk ennek a Jézus Krisztusnak a dicsőségét, mint aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.
Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek! Amikor karácsony ünnepében megállunk, hálát adunk Istennek, hogy hűséges volt, hogy üdvígéretét megtartotta, s hogy valóban úgy lett: az igazság és a kegyelem, a szabadság és az igazságosság immár együtt virágzik Krisztusban, föltesszük mégis a kérdést, hogy így van-e ez ma? Így volt ez Betlehem éjszakáján, így volt ez látható Jézus Krisztus földi életében, így mutatkozott meg sokszor Isten egyházának életében! De így van-e ma? Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, tartsunk önvizsgálatot. Két okból is meg kell ezt tennünk, ehhez két történetet szeretnék felidézni. Az egyik nemrégiben esett meg velem. A metróban utaztam – s akik metróznak, tudják jól, hogy újabban akárhány állomáshoz érkezünk, mindegyre bemondja a hangosbemondó, hogy: „jegyüket vagy bérletüket készítsék elő”, az ellenőrök kérni fogják.  Nos, nagyon elkalandoztak a gondolataim, s mire föleszméltem, már csak félig-meddig, de inkább is félreértettem, hogy mit mond a hangosbemondó. Nem így értettem, hogy: „jegyüket vagy bérletüket”, hanem csak ennyit véltem hallani, hogy: „életüket készítsék elő”. És mutassák be az ellenőrnek. Mindjárt a szívemhez kaptam, megvan-e, megvan-e az élete, és mit mutat, mit mutat az életem, ha mégis valakinek be kéne mutatnom!? A másik történet ugyanide kapcsolódik, gyermekkorunkban esett. Akkor még nem volt olyan tehetős a világ, sokan is voltunk testvérek, fél-kilónyi szaloncukor tellett csak a karácsonyfára, de a szabályok szerint az ünnep alatt abból tilos volt enni, csak ünnepek múltán nyúlhattunk hozzá. Ez volt a szabály. De sokan voltunk testvérek, és mi is elkövettük a tiltott fa gyümölcséből való vételnek a bűnét, úgyhogy rendre szedegettük ki a sztaniol papírból a szaloncukrot. Emlékszem, az egyik bátyám nagy ügyesen még kis fadarabokat is fűrészelgetett, amit az elvett szaloncukor helyére lehetett tenni, a másik testvérem szenet rakott bele, én pedig megvalósítottam az első magyar origamit, úgy állítottam vissza üresen a papírt, hogy teli szaloncukornak nézzen ki. A cukor persze gyorsan fogyott. Korán kelő lévén reggel is próbálkoztam, mentem a karácsonyfához, hátha van még, megtapogattam az egyik szaloncukrot: valaki már megelőzött, valaki már megelőzött, hamar fogyott, el is fogyott mind. Aztán egy reggel, amikor már csak az üres papírok lógtak ott, mégis fölkeltem: próba, szerencse, hátha maradt valahol még egy. Megtapintom: ebben van! Megtapintom a másikat, abban is van, a harmadikban is van! Tele volt a karácsonyfa újra szaloncukorral. Hogy lehet ez? Úgy lehetett, hogy édesanyánk vett még egy fél-kilót, azt nagy bölcsen eltette, s amikor már lepusztítottuk az összest, újra szaloncukorral rakta tele a karácsonyfát. Szép történet ez. De most az a kérdés is jön belőle, hogy vajon mi van belül. Kívül olyan szép az a sztaniolpapír. Van-e benne szaloncukor? Vagy csak egy fadarab van ott, csak egy széndarab, vagy csak áll üresen, ahogy Szabó István kiskorában kiügyeskedte, telinek néz, de belül üres?
Mielőtt tehát föltesszük a kérdést, hogy az Isten teremtette igazság és szabadság együtt virul-e, és virul-e ez most minálunk, meg kell néznünk, hogy mi van az életünkben. S azt látjuk, testvérek, hogy segítségre van szükségünk. Nem szükséges takargatnunk, nyugodtan kimondhatjuk, bármennyire nem tetszik ez a büszke és gőgös embernek, nem is kell szégyellenünk: bizony, segítségre van szükségünk. A világot és az embernek emberhez való viszonyát mélységes igazságtalanság hatja át. Mintha nem az igazság szerkezetei tartanák fönn a világot, hanem mintha csak azért lenne világ, azért élnénk, azért lenne emberi együttlét, azért lenne történelem, civilizáció, kultúra, hogy viruljon az igazságtalanság! Éppen ezt mutatja az is, hogy ebben a karácsonyunkban is, sőt előtte ádventünkben is, szinte tüntetünk a jóságunkkal. Rendre azt láttuk az elmúlt napokban is, hogy azok is, akik amúgy a Magyar Köztársaság parlamentjében cinikusan megszavazták, hogy a jótékonysági adományok után is adót kelljen fizetni, most ott állanak a jótékonysági sátorokban és adagolják a forró bablevest meg a töltött káposztát a nyomorultaknak és a hajléktalanoknak! De hát mindenki tüntetni akar a jósággal. S vajon, testvérek, amikor így teszünk, nem valami súlyos bajt próbálunk eltakarni, hogy valójában nem a jóság áll itt az első helyen, hanem a sok megoldatlan helyzet. Mennyi szorongatást lát a mai ember! Mennyi nincstelenséget kell magunk körül látni! Talán, itt, köztünk is ülnek olyanok, akik tudják, hogy hiába a karácsonyi ételosztás, hiába a jó emberek jótékonykodó önünneplése, ők bizony hamarosan nincstelen lesznek – karácsony előtt közölték velük a „jó” hírt: vége a munkának, ki vannak rúgva. Mennyi méltatlanság és mennyi méltánytalanság! Mennyi mindent kellene megoldani, mennyi mindent kell megoldani! Ezt élte át egykor maga a próféta is, szorongatott helyzetben, kiszolgáltatottan, igazságtalanságok között. S hallja – mert hallja – a boldogító isteni ígéretet: Isten igazságot fog küldeni. Ez most egészen pontosan azt jelenti, hogy Isten segítőt fog küldeni, és az a Jézus Krisztus, aki elérkezett az idő teljességében, segítő volt. Segítő volt. Segítője volt a betegnek, segítője volt a szegénynek, segítője volt a gyászolónak, segítője volt a vigasztalannak, segítője volt annak, aki lehetetlen élethelyzetekbe bonyolódott, Isten Őbenne segítőt küldött.
Másodszor, az életünk azt mutatja, hogy szabadulásra van szükségünk, és ez már többre is mutat, mint ami mi vagyunk, egyen-egyenként. Gondoljunk bele ezen a karácsonyon is: hány rabnemzet él még a világon! Vannak még országok szöges dróttal körülvéve, se ki, se be. Vannak még országok, ahol egyetlen ember ül milliók nyakán és zengi – pedig nem is ismeri – Madách Ember tragédiáját: milliók egyért, - neki ez az élet, ez a lényeg. Emlékezzünk ezen a karácsonyon a foglyokra is, hányan vannak ma is a börtönökben, mert valamit elkövettek, mert el kell őket zárni a társadalomtól, de hányan vannak, akik nem követtek el semmit, és mégis ott vannak. Emlékezzünk a mártírokra is ezen a karácsonyon. Mi, 21. századi civilizációban élő keresztyének, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valamikor, a régi Rómában az első két-három évszázadban, ott még voltak mártírok, ott még volt üldözés, - de ma nincs. Pedig van. Tizenhat ország van a világban, ahol ma, 2008 karácsonyán a keresztyének nem gyülekezhetnek egybe, nem tarthatnak istentiszteletet, nem állíthatnak karácsonyfát, s még ajándékot sem készíthetnek, nehogy gyanúsak legyenek. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan Európában is bekövetkezik majd mindez - a politikai korrekt nevében. Imént hallottuk, hogy Angliában egy városi tanács úgy döntött, hogy ne legyen többé karácsony, hanem téli fény ünnepe legyen, nehogy megsértődjenek a többi vallások követői. Mi itt Közép-Európában tudjuk, hogy mi Télapó-ünnep, meg a fenyőfa-ünnep, és tudjuk azt is, hogy mit jelentett ez a keresztyének számára. Gondoljunk, testvérek a háborúk csapdájában élőkre. 2008 karácsonyán is vannak háborúk, népek népek ellen, országok ország ellen törnek, és a háború szörnyű logikája szerint a soha véget nem érő bosszú bosszúra gyújt, a harag haragot nemz, a revans revansot követel! Hát nincs szükségünk szabadulásra!? De jó lenne, testvérek, ebben a karácsonyunkban egyszerű gyermeki szívvel,  a beképzelt, önáltató ember minden gőgjét odahagyva, nagyon egyszerűen csak azt mondani: szükségünk van szabadulásra! Mert a helyzetünkön változtatni nem tudunk, mert ezen a halálos logikán, mely áthatja ezt a világot újra, változtatni mi nem tudunk. Isten azt parancsolja a próféta által: egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon föl a szabadulás! Egy új biblia-fordítás merészen így fordítja, kicsit eltérve a lényegtől, de érthetően: – viruljon fel a szabadság! Isten Jézus Krisztusban szabadítót küld.
S végül, hogy mit mutat az életünk, ha abba belenézünk, azt is látjuk, hogy az előbbieken túl, tehát túl a segítségen, túl az egyszeri, az alkalmi, az itt és most szükséges segítségen, továbbá túl a szabaduláson, mely átfoghatja egész közösségünket, és történelmünket, nekünk üdvözítőre is szükségünk van. Kálvin mondja nagyon bölcsen Ézsaiás próféciáját magyarázva: milyen méltányos Isten a szenvedő prófétához, , hogy segítséget küld neki, milyen csodálatos Isten az Ő népe iránt, ki fogságban van, szabadulásra vágyik, hogy szabadítót küld neki. De milyen dicsőséges Isten, hogy az Ő üdvössége elhatol a föld legvégső határáig, és minden embernek üdvösséget készít. De mi az üdvösség? – kérdezhetnénk. Hát nézzük meg önmagunkat, testvérek: életből halálba futunk! Az értelmes, boldog és teljes életből mindegyre átzökkenünk az értelmetlenségbe, mintha vakvágányra futna újra meg újra minden, mintha zsákutcában kellene újra behajtani, honnét nem is tudjuk, miképpen lehet kikerülni, merthogy Isten-nélküliségtől szenvedünk. Ez persze, meghagyom, filozofikusan hangzik: Isten-nélküliség. Fordítom szó hát szerint, jobban fogjuk érteni: istentelenségtől szenvedünk. A mai ember legnagyobb szenvedése, szenvedésének gyökere, megoldatlan szabadsághiányos, segítségnélküli világának ős okozója, hogy istentelen. Isten nélkül akar élni az ember, s elveszíti emberségét! Isten nélkül akar élni az ember, és úgy építi világát, ahogyan a gyerekek játszanak dzsengának nevezett játékkal. Ez egy kínai játék, egyforma méretű fahasábokat kell egy rakatból alulról kivenni, és egyiket a másikra rakva tornyot emelni – meddig lehet azt rakni? Meddig épülhet embercsontból, embervérből, emberáldozatból, a másikon átgázoló lendületből, akaratból az a nagy embertorony, amit mi építgetünk. Semeddig! Hogyan tudhatnánk önmagunk fölé magasodni, hogyan győzhetnénk le az élet nehézkedését! Nem tudjuk az univerzum örök törvényeit megváltoztatni. Istentelenségtől szenved a mai ember. De mit ígér Isten? Üdvözítőt. Mit küld Isten, kit küld Isten? Önmagát küldi. Szeretett testvérek, karácsony legcsodálatosabb ajándéka, hogy Isten belépett az emberi világba. Önmagát küldte segítőül, önmagát küldte szabadítóul, önmagát küldötte üdvözítőül. Így mondja a próféta által: Én, az Úr teremtettem! Mert az, hogy igazság és szabadság egyben áll, valamint, hogy igazság és s szabadulás nem válik el egymástól, és hogy van a világon egy személy, van a világon egy lélek, van a világon egy gondolat, van a világon egy érintés, mely áthatja azt és  ezáltal soha igazság és szabadság el nem válik, ez nem lehetséges másképp, csak úgy, hogy Isten teremt. Isten elölről kezd mindent. Igen, ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim, ha igazán befogadjuk a szívünkbe karácsony teljes üzenetét, ha teljesen hódoló szívvel állunk oda a megszületett Krisztushoz, abba rendülünk bele boldog szívvel, hogy benne egy új teremtés kezdődik, egy új életrend kezdődik, egy új világ kezdődik. Aki Krisztusban van – mondja Pál apostol – új teremtés az, a régiek elmúltak, és Isten mindent újjá tesz. Mi az a régi? Hogy neked segítség kell. Mi az a régi? Hogy másnak is segítség kell, és te nem tudsz, vagy nem akarsz rajta segíteni. Mi az a régi? Hogy egyre a régi nóta járja: nincs szabadság, nincs remény, nincs öröm, nincs tartóssága az életnek! Mi az a régi? Hogy mindig, minden, mindörökké, Isten nélkül áll. Mi az a régi? Hogy mindettől szenvedsz, mindennek betege vagy, mindettől olyan nyomorult, sötét és kilátástalan az életed.
Azonban van új! Én, az Úr teremtettem! Isten szuverénül, igaz szeretettel, örök tökéletességgel újat teremt neked is, - új kezdetet. De úgy, testvérek, hogy ezt Ő kezdi. Az egek harmatoznak onnan felül, s csak ha a föld megnyílik, hogy befogadja Isten igazságát, Isten nagyszerű áldását, csak akkor termi meg a szabadulást, és a szabadulással együtt az igazságot. Csak így! Ez a sorrend megfordíthatatlan. Annak idején, talán ezerhétszáz évvel ezelőtt, amikor a keresztyének nagy vitát folytattak, hogy pontosan melyik napra kell kiszámítani karácsony napját, mikor született hát Krisztus, bölcsen belátták azt, hogy annak a legsötétebb napon kellett megtörténnie, - így is mondja János evangélista: a világosság a sötétségben fénylik fel, a sötétség legmélyén, amikor a legsötétebb, akkor ragyog föl a világosság. Ez egyetemes és mindenki számára érthető kép!  De most hadd toldjam hozzá, mert a mai Ige erre kényszerít, hogy a prófétai képet, talán sok helyen nem is értik, de mi magyarok értjük. A próféta egy szomjazó földről beszél, amely eső, csapadék nélkül nem teremhet semmit. Harmatozzatok egek onnan felül - kiált -, s a felhők folyjanak igazsággal, de nyíljék meg a föld! Mi, magyarok értjük, mi az, hogy terméketlen, a világnak ezen a táján értjük, hogy mi az, ha nem esik eső, és minden odalesz,  és sivataggá válik a világ. A legnagyobb szárazságban harmatozik az ég, a legnagyobb elesettségben érkezik a segítő, a legnagyobb nyomorúságban jön a Szabadító, és az istentelenség végső, halálos drámájában közénk lép Isten, Ő maga jön Jézus Krisztusban. Így mondja ezt egyszerű szóval János apostol: az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Milyen egyszerű, világos, tiszta mondat ez. Ilyen egyszerűen, világosan és tisztán áll előttünk karácsonyunkban Isten csodálatos ígérete, s ennek az ígéretnek a megvalósítása: Isten segítőt, szabadítót, üdvözítőt küldött a számunkra. Nyíljon meg a föld. Nyissátok meg szíveteket, s fogadjátok be Őt! Hogy igazság és szabadulás, igazság és kegyelem, szentség és békesség, öröm és véghetetlen szeretet lakozzon veletek most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sokféle módon készülünk ádventben karácsonyra. Mostanában azonban egy különös ellentmondás vagy inkább ellentét is van bennünk. Egyrészt szeretnénk úgy készülni ádventben, hogy kivonjuk magunkat azokból a civilizációs vagy kulturális kényszerekből – zaj, tülekedés, vásárlási kényszerek -, melyek a mai ember ádventezését, karácsonyi készülődését olyan erősen meghatározzák. S persze, igazán nem tudjuk magunkat kivonni, bármennyire is ellenére vagyunk ezeknek. Ha megkérdeznek minket, határozottan kifejtjük, hogy, nincs ez így jól, mégis, azt tapasztaljuk, fölkap bennünket az ár, sodor és visz bennünket, igen erős kényszerek hatnak ránk, s ezért némi szomorúság vagy kétségbeesés is át szokta járni ádventezésünket. Mert a karácsony így lassan nem ünnep lesz, hanem az ádventezés kipihenése. Nemrégiben kérdezte valaki vásárlás közben, látván, hogy óriási tömegek hömpölyögnek az áruházban, és sokan olyan dolgokat is vásároltak, amiket egyébként az év bármelyik napján meg lehetne venni, hogy vajon kötelező-e, hogy karácsonyra hagyjuk azt, hogy a befőttes üveget, a konyhaszekrényt, a kanalat, paplant, s miegyebet is ekkor vegyük meg? Úgy látszik, rossz irányba alakult a világ. Másrészt ádventben az ember szeretné a maga jobbik arcát megmutatni, szeretné magát legalább karácsonyra úgy felkészíteni, hogy ami nincs is meg benne, az mégis ott legyen, valamilyen módon megmutatkozzon. Hasonlít ez ahhoz, ami gyerekkoromban olykor megtörtént.  Akkoriban nem volt még olyan tehetős a világ, mint ma. Néhány szaloncukrot persze meg lehetett venni, de a karácsonyfa-díszeket inkább magunk készítettük. A padlásról lehoztuk a száradó diót, és szép csillogó sztaniol-papírba csavartuk, gyufaszálat dugtunk a dió végébe, s kis cérnaszálon felakasztottuk a karácsonyfára. Mikor aztán elszáradt a karácsonyfa, elfogyott róla a szaloncukor, ott maradt a sztaniolba becsavart dió – nos, végül is azt is meg lehet enni. Ám néha csalódás ért, mert miután leszedtük a sztaniol papírt a dióról, s feltörtük, láttuk, hogy megelőztek minket. A diót már megrágta valami féreg, ehetetlen volt. De sokszor tapasztalunk ilyet, s nem tudom, hogy nem inkább ehhez vagyunk-e hasonlók.  Karácsonyra szépen sztaniolba csomagoljuk magunkat, bármi költséggel, bármi áron. Csak aztán valaki föl ne törjön bennünket, s észre ne vegye, hogy mi van belül!
Az apostol Titushoz írja a levelet, akit Krétán hagyott egy kis keresztyén gyülekezetben, honnan hírek érkeznek erről a sok drága ajándékot kapott gyülekezetről, de szomorú hírek. Civódások hallatszanak, s kiütközik rajtuk a krétai embernek a jelleme. Ezért is idézi az apostol a szállóigét, mely akkoriban az egész mediterrán világban elterjedt a krétaiakról: a krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak. (Titus1:12). Egy ilyen világban indult útjára a kis keresztyén közösség, de rajtuk is elő-előtört a régi jellem, a régi ember, a régi valóság, és az apostolt aggodalom tölti el, hogy vajon a keresztyénségük megmarad-e, s nem csak valami szép sztaniol papír, mellyel az a régi világ, a régi jellem gyönyörűen be van csomagolva, csillog-villog, karácsonyfára lehet akasztani, jól mutat, ám csak kívülről. Ezért az igaz beszédet írja meg Titusnak, s arra kéri, hogy ezzel az igaz beszéddel erősítse, buzdítsa a krétaiakat, mégpedig arra, amit egyetlenegy szóval így lehetne most összefoglalni: jellemcserére. Ha a krétaiakról igaz volt a szállóige, akkor egyetlenegy szóval mondhatjuk, nem voltak jellemes emberek, s most az apostol arra emlékezteti őket Tituson keresztül, hogy itt az ideje a jellemcserének. S ezzel kezdi – mert ez az igaz beszéd, ez minden cserének és változásnak az alapja: megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek! (2:11) Nem néhányaknak jelent meg, nem néhány beavatott értesült erről, nem néhány szerencsés jutott hozzá,  hanem minden embernek megjelent, mégpedig az üdvözítő kegyelem! Illetve, egész pontosan: az üdvözítő kegyelemnek ez a megjelenése (Jézus Krisztus csodálatos evangéliuma) arra tanít minket, hogy megtagadjunk minden hitetlenséget, világi kívánságot, s mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világban várván a boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőségének megjelenését (2:12-13). Ennek különös hangsúlyozását kell ma megértenünk, mert hiszen, mondhatnánk, hogy ez nem is különös, hanem nagyon is általános buzdítás, ezzel mindannyian egyetértünk, ennek így kell lennie, meg kell tagadni a hitetlenséget, ki kell oldódni az evilági kívánságokból, mértékletesen igazán és szentül kell élnünk. Ez jó üzenet. Ez érvényes üzenet. Ezt mi is magunkhoz tudjuk ölelni.
Ugyanis, amikor a harmadik rész elején Pál konkréttá is teszi, hogy mit jelent ez, akkor máris érezzük, hogy igen fogós dolog ez a jellemcsere, nagyon nagy küzdelmet és harcot kíván. Először is azt mondja az apostol, hogy emlékeztesd őket, hogy engedelmesek legyenek minden fejedelemségnek, hatalmasságnak, hódoljanak és minden jó cselekedetre készek legyenek. Azt hiszem, amikor ezeket a sorokat olvassuk, s még más ilyen sorokat, például a Timótheushoz írt levélben vagy a Római levélben, akkor az a gondolat suhan át rajtunk, hogy igen-igen, kétezer évvel ezelőtt ezt kellett mondani a lázadozó, nyugtalankodó keresztyéneknek, de nekünk ilyet ne mondjon az apostol. Mi az, hogy mi engedelmeskedjünk fejedelemségnek, hatalmasságnak? Mi az, hogy hódoljunk olyanoknak, akik nem az Isten útján járnak, olyanoknak, akik nem engedelmeskednek, s erre-arra fordítják az ország szekerét? Ezt nem kérheti tőlünk az apostol! Van azonban itt egy nagyon fontos mondatrész, így mondja: hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek. Két dologra emlékeztet ezzel. Egyrészt arra, hogy a világi kormányzásnak Istentől való rendje van. Sőt, Isten maga rendeli a világi felsőbbséget meghatározott céllal. Az a küldetése, a mandátuma, azt kell betöltenie. Az más kérdés, hogy betölti-e vagy sem. Minden jó cselekedetre késznek kell lennie, és minden jó cselekedetre késztetnie kell bennünket. Ahogy a Római levélben olvassuk, a világi felsőbbség azért kapta Istentől a hatalmat, hogy büntesse a rosszat és jutalmazza a jót. Vagyis minden kormányzatnak van egy világos célja, és van az állampolgári engedelmességnek is egy világos célja, a jóra való készség megőrzése és a jónak a munkálása. Nem könnyű ezt elfogadni, a szívünk sokkal szívesebben lázong, s kiált nagy változást odakint a világban, változást a hatalomban, vélvén, hogyha az ott megtörténik, akkor minden egyszerű, világos és jó lesz. Ám ez, ahogy a teológusok mondják, történelmi gnoszticizmus, hamis gondolat, annak elgondolása vagy elképzelése ez, hogy amint világban vagy a történelemben megváltoznak a dolgok, mi is meg fogunk változni. Ha minden átalakul, - vélik az így gondolkodók -, ha lesz egy új kormányzati forma – mondjuk, ha kikiáltják Magyarországon újra a királyságot, mitől rojalista érzelmű honfitársaink szíve feldoboghat, ha találunk egy istenes királyt, lehetőleg reformátust – akkor minden meg fog változni, s akkor én is meg fogok változni. Vagy ha marxista kifejezéseket akarok használni,ha megváltoznak a termelési viszonyok és a termelési javak elosztásának szerkezetei, akkor mi is meg fogunk változni. Majd ha a Parlament gyönyörű törvényeket fog hozni, mi is meg fogunk változni. Így van ez, kedves testvérek? Nincs így. A történelem nagy tanúsága az, hogy hiába változnak a történelmi formák, hiába változott a politika, hiába változott a gazdaság, hiába alakult a történelem így vagy úgy, hol szerencsésen, hol szerencsétlenül, hiába volt egy ország olykor hegymenetben, máskor lejtmenetben, ha az emberek nem érzeték szükségét a belső megváltozásnak, akkor a dolgok lényegét tekintve nem következett be a változás. Így volt ez kedves testvérek a 16. században a reformáció idején is, csak fordítva! Ritkán volt a magyar történelemnek tragikusabb korszaka, mint a 16. század. Három részre szakadt az ország, az ország közepe pusztavilág lett, teljesen kilátástalan volt a helyzet, senki nem tudta, mikor fog az ország újra összekapaszkodni, hol nyugat felé, hol kelet felé fordították az ország hajóját, az úgynevezett politikai elit torzsalkodással töltötte idejét. S mégis - egy másik nézőpontból, a mi nézőpontunkból - azt kell mondanunk, hogy amikor az igaz beszédre, az evangélium hirdetésére megváltoztak a szívek és az életek, jellemcserék következnek be, és az ország megtartatott, és megmaradt. A 16. század tele van csodálatos jellemekkel, csodálatos személyiségekkel, csodálatos történetekkel. S nem azért, mert hirtelen megváltozott a politikai vagy történelmi jószerencse, hanem mert az emberek belül akartak megváltozni. Mert elfogadták, magukra vették az igaz beszédet.
Aztán még ennél is mélyebbre is kell menjünk. Az apostol arra kéri Titust: buzdítsd a tieidet, hogy senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, hanem gyöngédek legyenek teljes szelídséget tanúsítván minden ember iránt. Az előbb azt mondottam, remélem, nincs itt közöttünk krétai atyafi, aki megsértődne, hogy régi szállóigéket olvasunk a fejére. Most viszont kezdek aggódni, mert talán van közöttünk egy-két olyan testvér, aki nem magyar, a most ki kell adjam a magyarokat. Mert most a magyarokról kell szólni, mert mintha a magyaroknak üzenné az apostol: senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Én nagyon kevés olyan pillanatról tudok, amikor három-négy magyar itt-ott összehajol, hogy azok a pillanatok, s főleg a másokról való beszélgetés ideje dicséretmondással telt volna. Mi nem így szoktuk. Ha mi összejövünk, nagyon hamar szidalmazásra fordítjuk a szót. És ha pedig köztünk van, akit távollétében szidalmazni szoktunk, akkor pedig veszekszünk. Szidalmazó és civakodó nép vagyunk. Szinte nem is tudunk belőle kimenekülni. Mi lesz velünk kedves testvérek karácsonykor? Amikor majd lekerül a lelkünkről, meg a beszédünkről a sztaniolpapír. s a karácsonyi ebédnél vagy karácsony másnapján, majd karácsony harmadnapján szidalmazunk és veszekedünk újra? Vajon erre való Istennek ez a nagy ünnepe? Vajon erre való az egész karácsonyi készülődésünk, hogy csak ott, csak abban az órában, csak a szentestén ne? Csak az ebédnél ne, csak az ajándékok átadásáig ne, addig ne! Addig ezüstbe van sztaniolozva a nyelvünk, addig aranytól csillog a szívünk? Aztán minden folytatódik tovább?
Nem olyan könnyű az, testvérek, amit az apostol kér. A jellemcsere, az ó-ember megöldöklése, a régi én halálnak adása nem olyan könnyű. Úgy mondja az apostol, hogy nemcsak ne szidalmazzanak, és ne veszekedjenek, hanem gyöngédek legyenek, teljes szerénységet tanúsítván minden ember iránt. Talán még rémület is eltölt bennünket ettől! Egy dulakodó, gyürkőző, versengő világban, ahol már szinte a pórusainkat is átitatja – de hogy a lelkünket átitatja már az egészen biztos! –, hogy szelídlelkűen, készségesen, gyöngéden nem lehet élni! Ez a hollywood-i romantikus filmekbe való. Az élet kemény, az élet csupa tipródás, az élet tülekedés, az élet egy nagy sorbaállás, és úgy állunk mi is sorba, mint amikor hömpölyögnek az autók, s néhány atyafinak elfogyván a türelme, ide csapnak, oda csapnak az autóval, nem bírják, - úgy állunk sorba. S ahogyan gyakran látjuk, könyék ki, ide tülekedni, oda tülekedni, még tán veszekedés, verekedés is van belőle. S hiába mondjuk, hogy ez az ünnepi láztól van, itt a döbbenetes ellentmondás: aközben történik ez, miközben sorban állunk, hogy megvásároljuk a szeretet jeleit. Nem történt jellemcsere.
Mindazáltal – és utoljára erről kell néhány szót szólni – semmiféle kioktatás nincs az apostol szavában! Ő nem egy elvadult kultúra fölényes tanító bácsija, nem valami nagy jellemcserélő igazgató! Nagyon szerényen, alázatosan és töredelmesen mondja, amit a krétaiaknak üzen. „Mert mi is régen esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságba és irigységben élők, gyűlölségesek és egymást gyűlölők voltunk.” Ezt önmagáról mondja. Ilyen volt ő. Így élt, ezek voltak az „erényei”. Engedetlen volt, tévelygő volt, esztelen, kívánságok és gyönyörök szolgája volt, gonoszságban és irigységben élt, gyűlölséges és a másikat gyűlölő volt. Így élt az apostol, és ezt semmilyen mázzal, semmilyen szép szólammal, semmilyen nagyszerű együtt élési szokással, formával nem lehet megváltoztatni. Egészen megrendítő, ami a görög szavakból derül ki igazán. Ezekben éltem - mondja. Néhol még a magyar fordításban is visszajön ez: gonoszság-ban és irigység-ben élők vagyunk. Ez határolta be a világunkat, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, ezen gondolkodtunk, és erről álmodtunk. Ezt szolgáltuk. De – mondja az apostol – mikor megjelent a mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberekhez való szeretete, nem az igazság cselekedeteiből, amit mi cselekedtünk – teszem hozzá mert ilyenek nekünk nincsenek! –, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője által a Szentlélek megújítása szerint, melyet kitöltött reánk bőséggel. Amikor a mi megtartó Istenünknek jó volta és emberekhez való szeretete megjelent...
Ha azt kérdezzük, hogy mégis miképpen lehetséges ez a jellemcsere, hol kezdődik ez, mi az első lépés - mert a diagnózis már itt van előttünk – tehát hol kell elkezdeni megváltozni, mi az első lépés, mit kell tennem, milyen irányba kell elindulnom,  akkor érdemes és szükséges odafigyelni arra, amit így mond: de amikor a mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberekhez való szeretete megjelent. Ez az, amire készülünk ádventben. Isten jó volta és szeretete megjelenésére. S ha ezt elvétjük, ha ezt nem látjuk, ha ezt valamivel be akarjuk cserélni – mondjuk önmagunkkal, mondjuk karácsonyi szokásainkkal, azzal, hogy fölfényezzük magunkat arra a szép napra – akkor mindent elvétettünk. Isten ugyanis elküldi Krisztusát, és Ő ebben a világban jelenik meg. A kívánságoknak, a gyönyöröknek, az esztelenségnek, az engedetlenségnek, a tévelygésnek, a gonoszságnak, az irigységnek a világában jelenik meg Krisztus. Mert hiszen mit is mond az apostol ezzel, hogy Isten emberekhez való szeretete megjelent? Ezzel egyszerűen azt mondja ki, amit karácsony éjjelén ünneplünk: születék néktek ma a Szabadító! Itt, ebben a történelemben, itt, az emberi világban. Ez a megjelenés szó szerint azt jelenti, hogy szemtől-szembe jelent meg. Isten szeretetének – görögül szólva – epifániájáról van szó. Ez a görög szó sajátosan azt adta vissza a régi világban, amikor egy fejedelem, egy uralkodó, egy tekintélyes ember valahol saját testében, fizikai valóságában megjelent. A valósága szemmel látható lett. Immár karácsony óta nemcsak tudhatjuk, hogy van valahol, talán a lélek mélyén, talán a világegyetemet titokzatos módon betöltő erőkben egy isteni valóság. Karácsonykor Isten szemtől-szembe jelenik meg. Veled és velem szemben, előtted és előttem. megjelenik jósága és szeretete. Istenünk kopogtat ránk, Isten nyit be az ajtónkon. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek – halljuk a Jelenések könyvének nagy igéjében –, és aki megnyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és Vele vacsorálok. Ezt mondja a szabadító Úr. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Így kezdődött mai igénk is. Isten minden embernek jelent meg. Amikor Istennek ez a szeretete, emberekhez való jó volta megjelent, vele együtt Isten szeretetének a bősége is kiáradt az emberre. Ez azt jelenti most már nagyon konkrétan, hogy kívánatos lenne ebben az ádventünkben, hogy amikor a lajstromot készítjük – kinek mit kell venni - s  írjuk a listát, kinek kell levelet írni, kinek kell majd telefonálni, kinek kell ajándékot küldeni, hogy legyen azon a lajstromon egy üres hely. Csak egyetlenegy üres sort hagyjatok! S ha lehet, az elsőt. Kezdődjék a másodikkal a feleséged vagy a férjed, harmadikkal a gyereked, negyedikkel a nagyszülők, ötödikkel a testvérek. Az első helyet – egy csíkot – hagyjatok üresen. Hova nem te írsz, hanem Isten ír. Oda ne te írd azt, hogy kinek mit, hanem Isten írja be, hogy neked mit. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít bennünket, hogy megtagadjuk a hitetlenséget, a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelen való világon várván a boldog reménységet. Az apostol arra kéri Titust, ezt hirdesse a krétaiaknak, s Tituson keresztül minket is erre kér. Jellemcsere. Ez úgy lehetséges, hogy az első szó, az első sor az Istené. A magyar ember arról ismerkszik – még egyszer visszatérve a második vershez –, hogy szereti szidalmazni a másikat, s még inkább szeret veszekedni, mert nagyon szereti, ha övé az utolsó szó. Addig gyűri, addig tekeri, amíg övé lesz az utolsó szó. Egyszer egy nagy veszekedőről azt mondották tréfásan, hogy még a temetésén is, mikor ott fekszik a ravatalon a nyitott koporsóban, még ott is föl fog egyenesedni fölemelt ujjal, és mondani fog valamit, mert mindig övé volt az utolsó szó. Nem bánom,testvérek, legyen a tiétek az utolsó szó. De ha az első, amivel elkezdődik az élet, az első, ami elindít bennünket Isten irányába, ha az első, amely mentén megváltozhatunk, és másmilyenné lehetünk, Istené, ha övé a karácsonyi szó, az angyalaié, kik ezt éneklik: dicsőség a magasságban Istennek és békesség és az emberekhez jó akarat, ha ez az igaz beszéd áll elöl, akkor az mi utolsó szó, melyhez annyira ragaszkodunk, nem lehet más, mint ennyi: ámen, ámen. Hordozzuk ádventi készülődésünkben ezt az igaz beszédet, engedjük, hogy Isten szólja nekünk Szentlelke által, hadd legyen életünkben Övé az első szó, az első hely, a kezdeményezés, a megváltoztatás, a boldog és igaz és szent élet lehetősége.
Ámen. Ámen!