Bogárdi Szabó István Dr.

Amikor történelemről beszélünk, akár a mi történetünkről, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid, óvatosnak kell lennünk. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy azt mondjuk valamely eseményre: ez korfordító, ez történelmi. Könnyen dobálózunk ezekkel a szavakkal. De ha komolyan vesszük az üdvösség dolgát, voltaképpen csak egyetlen egy »történelmi esemény« van, amikor az ige testté lett. Nincs semmi más, amit úgy minősíthetnénk, hogy mindent megváltoztatott a világban. Márpedig valamire azt mondani, hogy »történelmi«, annak bizony ilyen eseménynek kell lennie. Az ige testté lett, a világosság felragyogott a sötétségben. Mindent ehhez mérünk, mindent innen számítunk, mindent ehhez viszonyítunk, beleértve az egész keresztyénség történetét, és a nagykátai reformátusok történetét is. Ide vezet el bennünket a fölolvasott ige is.
A felolvasott ige magyarázata előtt még egy másik megjegyzést is szeretnék veletek megosztani. És ez már pontosan beleesik az igébe. Ezt olvassuk itt: Jézus pedig kiáltott. Hogyan is? A templom csendes hely. Legfeljebb a prédikátornak engedjük meg, hogy rikoltson egyet, ámbár ma már neki sem, mert a legtöbb templomban hangszóró van, ez már a suttogó hangot is messzire viszi, ne kiabáljon a prédikátor. Beszéljen csak normális hangon, mindenki hallhatja azt. Egyszóval, a templom csendes hely. Ha ott valaki hirtelen felkiált, az már-már illetlenségnek számít. János evangélista, különös érzékenységgel feljegyzi, hogy egy-egy alkalommal Jézus kiáltott. Itt is kiáltott. Ám ez nem azt jelenti, hogy hangosan szólt, – a csodálatos Hegyi Beszédet is nyilván hangosan kellett elmondania, hogy mindenki hallja. Az evangélista ezzel egy drámai, felfokozott helyzetet jelez. Itt is kiáltott Jézus, és ez mintegy megelőlegzi azt, hogy majd kiált a kereszten is, legutoljára így: elvégeztetett!  És ez az itteni kiáltása és az a másik kiáltása ott, a kereszten egyre mutat, ez a mai ünnepünk lényege is.
A drámai helyzet előzménye egyetlen mondatba belefoglalható. Az előző szakaszban olvastuk, hogy a főemberek közül is sokan hittek Jézusban, de a farizeusok miatt ezt nem vállalták nyilvánosan, nehogy kirekesszék őket a gyülekezetből. Mert inkább szerették az emberek dicséretét, mint sem az Istennek dicséretét (Jn 12,43). Nem szükséges mélyebben belebonyolódni a témába, elég a drámát jelezni: vannak ott olyanok, akiknek az életében valamiféle hit-kezdemény sarjadt. Gondoljunk a magvető példázatára, mely szerint az ige-mag egy része köves talajra hull, ott hit-kezdemény lesz belőle, megcsirázik, kihajt, de aztán jönnek életnek gondjai-bajai, és a kis hit-kezdemény elsorvad, nem lesz belőle semmi. Nincsen gyökere, nem tud mélyre ereszkedni. Efféle hit-kezdemény van itt is. Sokan hittek Jézusban, de nem mondják ki, nem válik egészen az életükké, nem lesz belőle aktív és tényleges Jézus-követés, igazi keresztyénség, mert jobban szerették az emberek dicséretét, mint az Isten dicséretét. És nincs nagyobb dráma, mint amikor valakinek az élete felnyílik az isteni világra, megérzi, hogy csak fölfelé, csak Isten felé van a megoldás, csak Istennél van igazi élet, aztán ebből a hit-kezdeményből nem lesz semmi. Nem is dráma ez, hanem tragédia. Ezen a vidéken is sokfelé látni megkezdett házakat. Az egyiken már fent a tető, de nincsenek benne a lakók. A másikon még tető sincs. Némelyiket, látható, már legalább 40 éve elkezdték, aztán nem tudjuk, hova lett a gazdája, csak omlik-romlik az épület. Valami ilyesmit jelez itt az evangélista: sokan hittek, még a főemberek közül is, de mivel jobban szerették az emberek dicséretét, elhagyták ezt a hitet, nem lett belőle semmi. Ha van lélektani oka, hogy miért kiáltott Jézus, akkor ezért kiáltott. És ezzel újra kimondja: kicsoda Ő, mi az Ő szolgálata, és mit jelent Őbenne hinni, és e hitben növekedni. Néhány egyszerű tényt hadd hozzak fel Jézus kiáltásához.
1. Először is azt mondja Jézus: »aki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem, hogy senki sem maradjon sötétségben, aki én bennem hisz. Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.« Ezért jött Jézus. És ezért kiált. És akik Jézusban hisznek, és Őt követik, akik nem akarnak kilépni abból a fénykörből, amit a Jézus világossága jelent, azok sem tehetnek mást, mint hogy egész életükkel kiáltanak. Mert az a döntő, amit Jézus hirdet: azért jöttem, hogy megtartsam a világot.  Később még hallani fogjuk, azt is mondja: azért jöttem, hogy az Atya akaratát végezzem, az Atya akarata pedig örökélet. Semmit nem ér a keresztyénségünk, semmit nem ér az Isten-hitünk, hogy ha ez elnémul. Ha a nagykátai reformátusok száz évére, vagy a magyar keresztyének ezer évére, és a keresztyének kétezer évére visszagondolunk, bizony, elmondhatjuk, hogy jaj, de sokszor bekövetkezett ez a kísértés: elhagyni a hitet az emberek dícséretéért. Mondják sokan ma is: legyen a keresztyénség hasznos társadalmi tevékenységet végző vallásos egyesület. Tele a világ olyan üggyel, amit a keresztyének jobban tudnak csinálni, mint bárki más. Az adott szó megtartása, a tisztesség megőrzése, a becsületes igyekezet, - mindez nekünk olyan, mint a kétszer-kettő: magától értetődő. Ha megfogtuk a kapa nyelét, végig kapáljuk a kukorica-sort, s nem jövünk ki belőle a felénél, ezt mi nagyon jól tudjuk csinálni. Dicséret jár érte. És hűségesek vagyunk., ahova letett bennünket az Úristen, az a föld, az az ország, ahol hűséggel szolgálunk. A református papköltővel, Tompa Mihállyal együtt mondjuk: szívet cseréljen, aki hazát cserél. Nem cserélünk, itt vagyunk. És sorolhatnám még, mennyi mindent tudunk tenni, amiért jár a stallum, a kitüntetés, a megbecsülés. De ha nem a világosságban járunk, ha nem az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, ha nem kiáltjuk újra meg újra, hogy az Isten akarata az örök élet, akkor nem tettünk és nem mondtunk semmit. Isten a mi Urunk Jézus Krisztusunkat nem szervizes szerelőnek küldte ki e világra, mert elromlott a nagy világ-kazán, hát majd ő kijavítja. A mennyei Atya nem fő diszpécsernek, vagy ahogy mostanában mondják, humán erőforrás menedzsernek küldte ki Jézus Krisztust, aki kit-kit a maga helyére állít, és hatékonyabbá válik a világ. Nem küldte mindenkit legyőző hadvezérnek, nem küldte a világ legokosabb emberének, Hanem azt mondja Jézus: az én kenyerem az, hogy azt cselekedjem, az Atya akaratát. Az Atya parancsolata pedig: örökélet. Ha ez kimarad a keresztyénségből, lehetünk kissé jobbak, mint egy másik közösség, lehet hosszabb is a történetünk, mint egy másik csapaté, kétezer, ötszáz, száz évvel is tudhatunk dicsekedni, de ugyan mit ér?2. Másodszor Jézus válaszol erre a tapasztalatra, kemény szavakkal. Azt mondja: »ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom azt, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa, a beszéd, melyet szólottam, az kárhoztatja az utolsó napon.«  Milyen dolog az, ha valaki fuldoklik, és bedobják neki a mentőövet, és kiáltanak neki, hogy kapaszkodjon bele, de ő nem kapaszkodik bele? Nem kell, neki, hanem azt mondja, hogy még gyorsan elvégzem az úszótanfolyamot, megnyerem az olimpiát, aztán kijövök a partra... Vajon, kárhoztattuk-e azzal, hogy mentőövet dobtunk neki? Ha valakinek ég a háza, kihívjuk a tűzoltókat, és rimánkodunk, hogy jöjjön ki az égő fedél alól, de nem jön ki, vajon kárhoztattuk-e a segítségünkkel? Ha valakinek azt mondjuk: térj meg, és higgy az Úr Jézus Krisztusban, mert Nála van elrejtve az új élet minden áldása, vajon, kárhoztatjuk-e, hogy életre hívjuk meg? Azt mondja Jézus, nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot. Elkárhozni, – megy az nekünk Jézus nélkül is. Megy az Magyarországon is.  És megy mindenütt a világon. Hamar nyílik a fülünk, és még hamarabb a szánk másokat, sőt, az egész világot kárhoztatni. Mintha nem is lenne kilencedik parancsolat. Úgy szórjuk felebarátunkra a hamis tanúbizonyságot, oly hamar eláztatunk mi ismerőst és ismeretlent, hogy néha legszívesebben befognám a fülemet, csak ne halljam. Már öregszem, szabad ennyit mondani, némileg romlik a hallásom. De a feleségem azt mondja erre: milyen jól védekezel! Jézus nem azért jött, hogy kárhoztasson. Tudjuk mi azt magunktól is tenni, nagyipari méretekben. Nézzen ki-ki magába: ha csak a tíz százalékát rakná vissza a nyakamba az Úristen annak, amit én ráhordtam másokra, a föld közepéig süllyednék. Nem azért jöttem, mondja Jézus, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megmentsem, megtartsam.
Mégis, ha Jézus azt mondja: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa, ha meghív bennünket az örök életre, akkor mégis csak döntés elé állít bennünket. Vízválasztóhoz érkezünk, és tudjuk, hogy innen van lefelé, és van felfelé. Mert ezek a szavak: örökélet vagy kárhoztatás, megmenteni vagy elveszíteni, – ezek mozgásirányok; vagy felfelé megyünk, vagy lefelé. Jézus kiáltása éppen ott talál meg bennünket, amikor süllyedünk lefelé. És megnyitja nekünk az utat felfelé. Augustinus egyházatya azt mondja: amit szeretek, az az én súlyom, másképpen: gravitációs központom. Amit szeretek, az vonz. Ha magamat szeretem, ha az emberek dicséretét szeretem, ha a vállon veregetést szeretem, ha az ősi kísértő szavát szeretem, akkor lefelé megyek, süllyedek. Nos, Jézus ebbe a süllyedésbe kiált bele: forduljatok meg, térjetek meg, higgyetek az Isten országában, írjátok szívetekbe Isten csodálatos szeretet-törvényét! És ha ez megtörténik, kezdünk felfelé emelkedni. Ez a megmenekülés első lépése. Nem ítélek senkit, – mondta Jézus – életre hívok mindenkit. Így mondja ezt Tertulliánus egyházatya: Isten sokakat érdeme nélkül ment meg, de soha senkit nem ítélt el érdemtelenül. Vegyük most így ezt a szót: Isten mindenkit érdemtelenül mentett meg, abból az elesésből, süllyedésből, alázuhanásból, amibe megérdemelten belekeverte magát.
3. S végül, azt mondja Jézus: »nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.« Milyen szerényen szól Krisztusunk, aki a Szentháromság második személye, az örök Ige, Aki és Akire nézve minden lett, ami lett.  Mondtam, milyen szerényen szól! De kik vagyunk mi, hogy Jézusnak ezeket a szavait, és benne az Ő magatartását minősítsük?  Mégis, kívánom, hogy itt, Nagykátán, ebben a keresztyén közösségben, miközben az élet szavát élik, el tudja mondani ki-ki: nem magamtól szólok. A lelkipásztor, a presbiterek, a tanítók, a gyülekezeti munkások, mindenki mondja bátran: nem magamtól szólok! Jézustól sokszor kérdezték földi szolgálata során: honnan veszed ezeket? Sokszor kérdezik tőlünk is: honnan veszitek ezeket? Mondhatjuk erre válaszul, onnan, hogy nekünk hosszú, dicső történelmünk van. Őseink régi kardja, a falon függ, rozsda marja, – de nem baj, mi lekapjuk! S amit ránk kentek az évszázadok, lemossuk a gyalázatot. Van bennünk huszárság, kurucság. Ám azt mondja Jézus: nem magamtól szólok. A hitünk akkor kezd el növekedni, és mélyen meggyökerezni, sőt, szárba szökkenni, és teremni az Isten dicsőségére mindenféle jót, jó munkát, tisztességet, becsületet, áldásokat a családunknak is, a kisebb-nagyobb közösségeiknek is, ha átadjuk magukat teljesen ennek az isteni felhatalmazásnak, áldásnak, erőnek: nem magunktól szólni! Nem magunktól szólni, hanem egyszerűen és mélyen hinni és hitben tapasztalni, hogyan emel bennünket Isten felfelé, nem magunktól szólni, de másokat is meghívni az örökélet csodálatos kegyelmére - az a lényeg! Nagykátai testvérek, a ti száz esztendőtök hosszú és szép és áldott történet. Hadd írjam hát a hálaadásnak ezen az óráján a szívetekbe a mai igével: ne szóljatok magatoktól, de amit az Atya parancsol, azt mondjátok, mert az  Ő akarata: örökélet - mindazoknak, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban.
Ámen

Mióta Bibliát fordítanak - minden népnek a maga nyelvére – a régi és új vátozatokat olvasók jól érzékelhették, hogyan változik, formálódik, terebélyesedik az általuk beszélt nyelv, ezért szükséges újra meg újra az élő, beszélt nyelven visszaadni az Isten élő üzenetét. Itt a régit fordítást így olvassuk: minden versengés nélkül való a kegyesség titka. Az eredeti szövegből azonban másképpen is fordítható: egy lélekkel, vagy egy gondolattal, egy nagy közös fölkiáltással való kegyességnek titka.   Az eredeti nyelvben a homológia szó áll, amely a keresztyén életnek azt a csodálatos aktusát jelenti, hogy mi együtt, teljes egyetértésben, egy hitben, egy igazságban magasztaljuk, dicsőítjük Istent, és így mondjuk el az Ő titkát. Nyilván a magyaroknak így kellett fordítani: versengés nélkül. Mi ugyanis versengő fajta vagyunk, és akkor van egyetértés, ha nincsen versengés. Értjük hát a régi fordítók jelzését.  De csodálatos is, amit az apostol mond: Jézus Krisztus hirdettetett a pogányok között, és hittek benne a világon, már ti. a pogányok hittek az Úr Jézus Krisztusban. És valóban kész csoda, hogy mi magyarok megérthetjük, mit jelent versengés nélkül élni, és eljutni az üdvözítő és megtartó hitre. A tudósok szerint a felolvasott szakaszban Jézus Krisztusnak az alászállását és a dicsőségbe való felemeltetését láthatjuk. Így kezdődik: Isten megjelent testben – ez Jézus testet öltése, alászállása, mindhalálig való engedelmessége, kereszthalála, üdvszerző érdeme. Majd következik felemeltetése a dicsőségbe, úgy ahogy itt halljuk, e szakasz végén: felvitetett a dicsőségbe. Valaki tovább osztja ezeket a tételeket, és külön-külön egy-egy üdvtörténeti állomást jelöl vele. Én azonban azt hiszem, azoknak van igazuk, akik szerint itt két dimenzió nyílik meg a számunkra, és ha a homológia szót komolyan vesszük, az üdvözítés állomásai egybeérnek.
Az első dimenzió az, amit nem értünk. Azt mondja az apostol: Krisztus megláttatott az angyaloktól, felvitetett dicsőségbe, megigazíttatott lélekben. Az üdvözítés nagy titkának ezekről az elemeiről sokat tudunk, de egyiket sem tudjuk teljesen felfogni. Amikor azt olvassuk Péter apostol levelében, hogy még az angyalok is vágyakoztak betekinteni az üdvözítés nagy titkába (1Péter 1,12), akkor ezzel azt akarja tudtánkra adni, hogy azzal, amit Isten Krisztusban elvégzett érettünk, úgy vagyunk, mint a városi ember, aki megveszi a gyümölcsöt a boltban, de ahhoz semmit sem ért, hogy miképpen kell a fát elplántálni, hogyan kellett megóvni, és termőre fordítani. Ne vessük meg a városi embert, mert üdvösség dolgában mindannyian efféle városi emberek vagyunk. Nagy az üdvösség titka. Ez az üdvösség nagy titka: Krisztus megláttatott az angyaloktól, megigazíttatott lélekben, felvitetett dicsőségben.
És elmondja, amit mi látunk és tudunk, amit látnunk és tudnunk kell, hogy megjelent testben, hirdettetett a pogányok között, hittek benne a világon. Ez a másik dimenzió. Ez a mi világunk. Ez a mi tapasztalatunk. Isten nem távoli, elrejtett, titokzatos fenség, valami szív-sejtelem elrejtve az univerzumban, vagy egy néma valaki, akiről csak rébuszokban tud dadogni az ember. Isten Krisztusban testet öltött, megjelent, és ahogy János apostol mondja az evangéliuma nyitányában: mi úgy láttuk őt, mint aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel, Őt, aki lett minden, ami lett. Testet öltött, közénk jött, és hirdettetett a világon.
Azért vagyunk együtt most ezen a hálás ünnepen, mert ebből mi, magyarok sem maradtunk ki. Kívánom, hogy remegjen bele a szívünk abba, amit a Zsidókhoz írt levél elején olvasunk: sokféleképpen szólott az Isten, és most szólott az utolsó időkben az Ő szent Fia által! És ezt a szót, ezt az isteni igét, ezt a megmentő üzenetwt, ezt mi is hallhatjuk, mert nekünk is hirdettetik. Nem kell latinul megtanulni, nem kell a világ túlsó részére elmenni, hogy meghalljuk a drága evangéliumot. Itt halljuk, most –, ez a testet öltés titkából következik.  Isten ide, közénk jött, és Isten immár nekem szól, és neked szól. Károli Gáspár óta magyar ember nem mondhatja, hogy nem értem, mit akar az Isten. Az első teljes magyar bibliafordítás óta itt, a Kárpát-medencében, és bárhol a világon, magyar ember nem mentegetheti magát azzal, hogy sem a fülembe be nem ment, se a szívembe el nem jutott az ige.
És ezzel üdvösség felé terelget minket Isten. Azzal folytatja ugyanis az apostol ezt a csodálatos homológiát, amit máshol rögzít: a hit hallásból van (Rm 10,17). Hogyan is? Először hirdettetett a pogányok között, és aztán hittek benne a világon. Mert evangélium nélkül nincs hit. Mert Isten megszólítása nélkül nincsen felelet, mert anélkül, hogy Isten belépne az ember-világba, és feltárná magát, csak sejtelmeink lehetnek, és csak bölcselkedhetünk, szép szavakat szőhetünk, ám mindez csak szertefoszló holmi az isteni kegyelemhez, üdvösséghez képest. Hirdettetett a pogányok között, és hittek benne a világon.
Ez tehát a mi homológiánk, egybehangzó hitvallásunk, mert az a kettő – látták az angyalok, megigazíttatott lélekben, felvitetett dicsőségben, illetve testté lett közöttünk, hittek benne –, ez a kettő nem verseng egymással. Lám, Isten mozdulata és ember mozdulata nem verseng egymással. És ez csak a mi Urunk Jézus Krisztusunk által lehetséges, aki igaz Isten és igaz ember, örök közbenjáró Isten és ember között. Nem verseng egymással az Isten szentsége, dicsősége, felsége, örökkévalósága s az ember ember-volta. Nem ütközik egymással az, hogy Isten felséges és szent, illetve az, hogy nekem pedig az az életcélom, hogy Isten üdvözítsen. Nem ütközik egymással Isten szent életrendje, és az, hogy én boldog akarok lenni, hanem találkoznak minden versengés nélkül.
Ezt a titokzatos szót - homologikusan –   Károli így fordította: minden versengés nélkül. Misztótfalusi Kiss Miklós is így hagyta: minden versengés nélkül! Magyarok voltak, és a magyar versengő fajta. Más népek közé szóródva a magyar ember tökéletességig tud vinni minden tehetséget, de ha magunk között vagyunk, két magyar biztos csinál mindjárt öt pártot meg nyolc egyházat. Nos, ha értjük a hit szabályát, ha értjük, hogy Jézus Krisztusban nincsen Isten és ember között semmiféle versengés, mert Krisztus megbékített bennünket az örökkévaló Istennel (2Kor 5), akkor nekünk, magyaroknak is meg kell békülnünk Istennel, és egymással is. Van tehát dolgunk elég. Legyen ez az ünnepünk szent elkötelezéssé, hogy Krisztus tanítványivá és követőivé leszünk, hogy Istennel megbékélve egymással is megbékélhessünk.  Nincs más út az üdvösségre, de ez biztosan az üdvösség útja.
Ámen.

„Eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (János 4,23-24)
Kiskarácsony ünnepében vagyunk. Régen a karácsonyt követő hetet, egészen az új esztendő első napjáig, Kiskarácsonynak nevezték, ez az idő adott alkalmat arra, hogy a Messiás születésének fényében és erejében egyfajta számvetést készítsünk. S bár sok minden elveszett a régi hagyományból, az biztosan megmaradt, hogy a mögöttünk levő esztendő utolsó napjaiban mérleget készítünk - óhatatlanul is, ha akarjuk, ha nem, mert olyan világban élünk, amelynek minden eresztékéből ez szivárog hozzánk. Az újságok jóvoltából már a múlt héten is, aztán főleg tegnap mindenféle mérleget, összeadást, kimutatást, számokat, dolgokat, nevezetességeket, csodálatos eseményeket, szomorúságokat lehetett szépen sorjában összevetni. És ez bizonyos fokig minket is arra kényszerített, hogy a saját életünket is mérlegre tegyük. Van azonban egy másik kifejezés is, amit nem ünnepes évfordulókon szoktak használni, hanem olyan körülmények között, amikor egyáltalán nincs kedvünk számadást tenni. A bűnüldözés és a történetírás a világából ismerős a szó: tényfeltárás. Tényfeltáráson azt az igyekezet értjük, amely felszínre hozza az elleplezett, titkolt tényeket, eseményeket. Ezeket többnyire valamiféle érdek, ideológia, lelki mimikri, önáltatás takarja el, máskor egyszerűen nem veszünk róluk tudomást, olykor még arról sem, hogy leplezünk valamit Nos, új esztendő első napján tényfeltáró történetet olvasunk János evangéliumában. Sőt, nem is egy, hanem több tény tárul itt fel.
Az első az, amit az evangélista feljegyez Jézus és a samáriai a beszélgetéséből: a zsidók és a samáriaiak nem barátkoztak egymással. Akkor mondja ezt az asszony, amikor a Jákob kútjánál ülő Jézus, inni kér a kúthoz érkező asszonytól: adj innom. „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem - kérdezi az asszony - aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal!” (9-10.v) Zsidók és a samáriaiak nem kérnek egymástól semmit, nem is beszélgetnek egymással. Az új fordítás így adja vissza: nem érintkeznek egymással! Ennek a megjegyzésnek a nyomán egy történelmi tény tárul fel. Évszázadokat kell visszamenni az időben, egészen a babiloni fogságot követő időkig, amikor a hazatérő zsidók megkezdték a jeruzsálemi templom újraépítését, ám a Samáriának nevezett országrészben élő, részben betelepedett, részben túlélő lakosság nem akart részt ebben a munkában. Azt mondták, hogy az ő szent helyük a Gerizim hegyén van, sőt ott is volt az eredeti szentély. Csak a fogságból hazatérők vindikálták maguknak, hogy Jeruzsálembe kell vinni a kultuszt. Lehetett ez félreértés, lehetett súlyos vita, lehetett hagyományok ütközése, nehéz megítélni. De ez a megjegyzés, hogy a zsidók és a samáriaiak nem barátkoznak egymással, Jézus korában már azt is jelentette, hogy ellenséges viszonyban éltek. Ezért rendülünk meg, amikor Lukács evangéliumában az irgalmas samaritánus példázatát olvassuk (Lukács 10). Mert az irgalmat gyakorló samaritánus voltaképpen ellenség. Márpedig az ellenség nem barátkozik. De lám, ő az a felebarát, aki a kirabolt, megvert, út szélére vetett, félholt embert fölemeli, gyógyítja, biztos helyre viszi, időt, költséget pazarol rá. Lám, felebarátja annak, aki a saját hagyománya szerint sosem barátkozna samaritánusokkal.
A másik tény egy földrajzi adottság. Sikár városa úgy nagyjából félúton van Jeruzsálem és Galilea között. Az evangélista megjegyzi, e történet elején, hogy Jézus Jeruzsálemből ment vissza Galileába. A következő részben már azt olvassuk, hogy újra Kánába megy. Most tehát félúton van. Ez lehet puszta földrajzi érdekesség, de lehet szimbolikus jelentősége is. Félúton vagyunk mi is. Kiléptünk a régiből, belépünk az újba, mögöttünk van egy esztendő, előttünk van egy esztendő. Nem tilos ilyesmiket is gondolni. De ez a mostani helyzet itt Jézus és a tanítványai közössége számára inkább azt jelenti, hogy veszélyes vidéken kell keresztül menniük. Ha nincs barátság a két népcsoport között, sőt ellenséges viszonyban vannak egymással, akkor Samária, mai kifejezéssel élve, afféle no-go zóna. Európa és Amerika nagyvárosaiban vannak városrészek, ahol nem tanácsos egy békés turistának lődörögni. Amikor ösztöndíjas voltam Amerikában Chicagóban, gyakran mondták nekem, hogy ha be akarok menni az egyetemi városból a belvárosba, üljek buszra vagy helyiérdekű vasútra, de a 42. és a 36. utca között eszembe ne jusson gyalog átmenni, az no-go zóna. Egyszóval, veszélyes terepen vagyunk itt.
Ilyen viszonyok között, és ez a harmadik tény, amit a történet feltár, ellenségeknek nem lehet csak úgy szóba elegyedni a Jákob kútjánál, amely kapcsán amúgy is jogvita dúlt. Így mondja a samáriai asszony is Jézusnak: „Jákob adta nekünk ezt a kutat” (12.v.). Dehát a zsidók büszkesége az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob voltak! Jákob - mondják a zsidók is - nekünk adta ezt a kutat. De kút most a samaritánusok területén van. S ha egy oda nem valót megláttak ott, nem biztos, hogy jól járt az illető. Tehát ebben a nagy elrendezetlen történelmi perlekedésben, nemzedékek során öröklött gyűlölködésben közepette, a Jákob kútja mellett beszélgetni a zsidónak egy samáriaival - nehéz tény.
Aztán kiderül, és ez is a tényfeltáró beszélgetésnek a része, hogy ez az asszony, finoman szólva, zaklatott életű. A beszélgetés prófétai fordítópontján azt mondja neki Jézus: menj, hívd a férjedet, és jöjj vissza; mire mondja az asszony azt feleli: nincsen férjem; s erre azt mondja neki Jézus: jól mondtad, hogy nincs férjed, öt férjed volt, és e mostani nem a férjed. Ezt igazán mondtad. Ekkor azt mondja az asszony: most látom Uram, hogy te próféta vagy. (16-19.v.) Léleklátó, életlátó, ténylátó próféta. Ez itt egy prófétai beszélgetés. A tényfeltárás, vagyis belelátni valakinek az életébe, nevén nevezni az élete lényegi problémáját (az asszonynak öt férje volt és a hatodik sem az): prófétai tett. A magyarázók gyakran hozzáfűzik a történethez, hogy az evangélista megjegyzése: hat óra volt, vagyis délidő, az asszony társadalmi helyzetét is jelzi. Délben rekkenő hőség van, tűz a nap, ilyenkor mindenki árnyékba húzódik. A Jákob forrása viszont körülbelül másfél-két kilométerre van Sikár városától, bő félórás órás gyalogút, az asszony egyedül ment ki, mikor senki sem tartózkodik az utcákon. Ilyenkor senki nem megy a kúthoz, onnan hajnalban vagy este szokták a vizet hazavinni. Egyedül megy, hogy ne lássa senki, ne tudják, mit csinál. Vagy már eleve ki van közösítve? Öt férjed volt - mondja neki Jézus. De az asszony nem az mondja, hogy özvegy vagyok, hanem azt mondja, hogy nincsen férjem. Ez egy zaklatott élet. Ez kiderül ebben a tényfeltárásban.
És kiderül az is, hogy nem Jézus az, aki szomjas, hanem az asszony az, aki szomjas. Sőt, kiderül, hogy itt életszomjúságról van szó. Ez Isten utáni szomjúság Bár sok magyarázat nem tér ki rá, hanem inkább az asszony zaklatott életét hangsúlyozzák, és azt, hogy szinte titokban ment ki vizet meríteni, fontos látnunk, és a beszélgetésből ez kiderül, hogy ez az asszony igen járatos a maga hagyományában, vallási meggyőződésében. Divatos szóval: teljesen képben van. Lám, milyen ügyesen vitatkozik. Milyen gyorsan behozza a beszélgetésbe mindazt, amit most sorolni kezdtem. Például, hogy a zsidók és a samáriaiak nem beszélgetnek egymással. Aztán folytatja a Jákob örökségével. Majd kimondja, hogy Jézus prófétai látással bír. De máris elhatárolódik: „A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell. (20.v).Vagy inkább kérdez? Most akkor Jeruzsálem felé induljunk, vagy a Garizim hegye felé? Mondjon szót a próféta! Minderre talán fölébred a szívünkben valamiféle mély részvét az asszony iránt. Miért ne sajnálnánk? Szerencsétlen sorsú nő. De hadd óvjak, nehogy ezzel a részvéttel eltoljuk magunktól az egész történetet, a lényegét! János evangélista ugyanis azért írta meg ezt a történetet, mégpedig nagy részletességgel, hogy az igazi nagy tényfeltárás is megtörténjen, és ez segítségül legyen önmagunk élete tényfeltárásában!
Mondhatni, hogy ez nem új esztendő első napjára való történet, de én hiszem, hogy nagyon is az. Ha tegnap számadást készítettünk, meghúztuk a kettős vonalat, és megnéztük, hogy pluszban vagy mínuszban van az életünk, és az alapján elkezdtünk tervezéseket végezni és azokhoz isteni erőket kérni, akkor mindent meg kell előznie az isteni tényfeltárásnak. Annak, ahogyan Isten lát minket. Ahogyan Ő lát, olyanok vagyunk - s nem ahogyan mi látjuk magunkat. Az ige tükre csalhatatlanul megmutat két dolgot, ezeket vigyük el ma magunkkal egész esztendőre szóló üzenetként.
Először is: azt mondja Jézus, hogy mindaz, aki abból a vízből iszik, amit ő ad, soha többé meg nem szomjazik: „valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjazik, hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje (forrása) lesz benne (14.v.) A boldog ember zsoltára, azt mondja, hogy aki Isten szent rendjében gyönyörködik, és nem vágyakozik másra, csak arra, hogy az isteni ige, az isteni élet töltse meg, az már nem fogja megszenvedni azt a fajta létszomjúságot, amit a magára maradt, Istentől elfordult, Isten ellen föllázadt, és önnön világát is mindegyre összedöntő ember minden nap átél. És itt nincs kivétel. Legyen december 31. vagy január 1., vagy február 29., (hogy mondjak egy szökőnapot) - nincs kivétel. Aki abból iszik, amit én adok, mondja Jézus, az soha meg nem szomjúhozik. A beszélgetés végén Jézus önmagára mutat és azt mondja, hogy én vagyok az, aki majd feltárja Isten szabadító titkát az evangélium által. Messiási víz, amit Ő ad - isteni szomjoltás és forrásfakasztás. A Benne hívők a siralom völgyét is forrássá teszik (84. zsoltár). A falumban, ahol fölnőttem, a templom szószéki terítőjére gyönyörű arany betűkkel az van ráhímezve: higgyetek az evangéliumban (Márk 1,15). Mikor gyermekkoromban ültünk a karzaton, sokszor elszállt a gondolatom, miközben a lelkész mondta a prédikációt. De a szemem mindig ezt az igét látta. Higgyetek az evangéliumban! Károli Gáspár sajátosan fordítja, és ez sajátos, idevágó  jelentéstartományt nyit meg: higgyetek az evangéliumnak! Az evangéliumnak higgyetek. Annyi mindennek kellene hinni. Annyi tényellenőrző bizottság, műhely, fórum működik a világban. Ti az evangéliumnak higgyetek, mert az evangélium nem csak tényellenőrző, hanem tényfeltáró ige.
Másodszor, azt mondja Jézus: „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres magának . Az Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják” (23-24.v.). Eljön az óra és az most van.
Betölt az idő. Ezzel a szóval kezdődik Márk evangéliumában Jézus igehirdetése. János ezt így adja vissza: eljön az óra, és az most van. Higgyetek az evangéliumban, higgyetek az evangéliumnak. Most van az az idő. Az asszony a maga vallási, sőt teológiai képzettségével (mit ne mondjak: jól képzettségével), a hagyományok értelmét firtatta: a mi atyáink a Garizim-hegyén imádják az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni. Hogy van ez? De lám, Jézus feleletében feltárul, hogy nem a hely számít, hanem a létmód: lélekben és igazságban! A létmód pedig mindig idő. Ez számít. Eljött az óra és az most van, mondhatnám eljött az óra, január elseje és az most van. Eljött az óra, amikor beletekinthesz Jézus igéjének a tükrébe és igazán megismerheted magadat, mert ha Jézusra tekintesz Istent ismered meg. És ez most van. Eljött az óra és a Szentlélek hatalmában az az óra mindig van, amikor Isten szól hozzád és te csatlakozhatsz az igaz imádókhoz, akik lélekben és igazságban imádják az Istent. Szószerint: a valóságos istenimádók Istent valóságosan imádják, vagyis az életükkel imádják, és lélekben imádják Őt, a Szentlélek mindent betöltő erejében. Itt az idő!
És végül nagy titkot is mond Jézus, amit nem az életünk és a halálunk, hanem Krisztus visszaérkezése tár majd fel, most szinte bele is zavarodunk, ha halljuk. Azt mondja Jézus az asszonynak: eljön az óra és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyeneket keres imádóiul. Én itt ámulva széttárom a kezem, testvérek. Az Atya ilyeneket keres imádóiul. Talán azt jelentené ez, hogy ez az idő, az evangéliumnak a kinyílása, Isten megszólalása a jó hírben, egy nagy összegyűjtő munkának a kezdete. Isten keresi imádóit. Isten keres téged is. Hol keres? Itt a Budahegyvidéken! (És most nem mondok más helyet, mert még azt hiszitek, hogy samaritánusnak tekintem a többieket!) Itt a Budahegyvidéken is keres. Ebben az órában, ebben az időben, az evangélium szavával keres. Jeruzsálem, Jeruzsálem, mondja Jézus, hányszor akartalak összegyűjteni, mint Kotlós a csibéit! De te nem akartad! Budahegyvidék, Budahegyvidék. Hányszor akart Jézus összegyűjteni, mint a kotlós a csibéjét. Akarjuk-e ezt? Isten ilyen imádókat keres magának. Próféta vagy, mondja az asszony Jézusnak. Jézus azt mondja, hogy Ő nem csak próféta, hanem az, akikről a próféták beszéltek, akinek próféták utat készítettek. A prófétai útkészítéshez hozzátartozott a világ elrejtett tényeinek a föltárása is. Ám Jézusban a legelrejtettebb tény tárul föl: az ugyanis, hogy Isten lélek, Isten igazság, Isten szeret. Ez a világ legelrejtettebb ténye. Ez tárul föl Jézusban. Akkor hát te vagy a Messiás? - kérdezi tőle az asszony. Én vagyok az - feleli Jézus. Te vagy a Messiás? - kérdezzük bátran mi is ennek az évnek minden napján, minden óráján a mi Krisztusunkat, akinek a követésére elkötelezzük magunkat! S mindegyre azt a boldog feleletet fogjuk hallani tőle: én vagyok az. Itt az óra, kérdezni, itt az óra Krisztus feleletét hallani, itt az idő Istent lélekben és igazságban imádni. Ámen.

Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben. Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára. (Lukács 2,29-31)
Kovács Mihálytól búcsúzunk szerettei, szolgatársai, hívei, barátai és tisztelői körében. Vigasztalásunkat pedig a hálaadásban találjuk meg. Az ige vezet minket – úgy teszünk, ahogyan az Isten ígéretének teljesedésére várakozó Simeon tett, ő a hálaadásba foglalta bele elindulását az élet és a halál mezsgyéjén - békességgel. Az igaz és istenfélő Simeon a templomban nemcsak meglátta a csecsemő Jézust és szüleit, hanem látta Jézusban Isten üdvösségét. Ezért látta azt is, ami teljesedett majd Jézus földi szolgálatában, halálában és feltámadásában; látta, hogy Isten beteljesíti az ősi prófétai ígéretet, nevezetesen azt, hogy bár fű a nép, bár romlandóság alá vagyunk rekesztve, de az isteni Ige örökre megmarad és új életet ad: a teremtő Ige újjáteremtő Ige is, Isten legyőzi a végső ellenséget, a halált. Amit tehát Isten teljesít Krisztusban, arra vonatkozott a szent ember teljes élete, egész életideje.
Kovács Mihály egész életideje és szolgálata ebben a látásban telt. Az életünk egyetlen valóságos nagy ügye, hogy a mulandók közepette meglássuk és aztán tévedhetetlenül és mindig lássuk az örökkévalót. Aki pedig Krisztust látja, az megtalálta az élet értelmét, és boldogan hordozza a színről-színre látás nagy reményét is (1Korinthus 13,12), nem fél már a haláltól sem, békében él és hal – ahogy az apostol mondja: akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róma 14,8). Kovács Mihály gyermekkora, tanulóévei, lelkipásztori szolgálata, közegyházi szerepvállalásai, holtig tartó hűsége igehirdetésben, vigasztalásban, szolgatársak erősítésében, tisztségekben, építésben és újraépítésben ebben a bizonyosságban teltek. Mindenkor hálában. Ha összedől egy világ, amelyben felnőtt, elrejti azt az újrakezdés reményében. Ha istentiszteleti hely kell a martonvásáriaknak és a tárnokiaknak, kijárja és megküzd érte, ha templom kell a külső-kelenföldeiknek, templomot épít, ha fel kell újítani a zuglói istenházát, felújítja, ha közösségei szolgálatra kérik, irodamunkát is végez értük, vállalja, hogy számvevő lesz, ha vezetnie kell, esperes lesz, ha újra kell szervezni szeretett iskoláját, harcol a Lónyayért, ha egybe kell tartani a nyugdíjas szolgatársakat, élükre áll, ha idősekhez, elesettekhez hívják prédikálni, megy és úgy készül, mint első igehirdetésére, közben hajdani ifjúsági körét is egyben tartja, ha írni kérik a jó tollú lelkészt, ír és milyen Pazar remekműveket – és szinte alig mondtunk el valamit sokezernyi szolgálatól.
A Krisztus látása köti össze mindezt. És ahogy a régi szent emberre, Simeonra visszasugárzott Isten halált legyőző hatalmának ereje, üdvözítése, és ez életrendet szabott a nagy várakozónak, úgy a megnyert üdvösség hatalma egybefogta Kovács Mihály egész életét. Simeon úgy adott hálát a neki adott személyes ígéret teljesedéséért, hogy belefoglalta azt a nagy hálaadásba Isten üdvözítéséért. Kovács Mihály is így adott hálát mindig; ha Isten megsegítette, vezette, támogatta, vigasztalta, megáldotta – mindenért Krisztus érdemét dicsőítette. Mi is most úgy adunk hálát helyesen, ha Kovács Mihály életére nézve Krisztussal kezdjük a felsorolást és Krisztussal is fejezzük be. Most, élet és halál mezsgyéjén állva, úgy adunk hálát Kovács Mihály életéért, hogy a nagyobb hálaadásba foglaljuk bele. Hálát adunk a hűséges Istennek, aki üdvösségébe, a feltámadás csodájába belefoglalta Kovács Mihályt is.
Kovács Mihály nem keresett sikert, nem a harcaival és győzelmeivel igazolta magát, nem kedvelte, ha ünnepelték, csak elfogadta, ha megbecsülték, nem méricskélte, hogy keveset vagy sokat bízott rá az Úr – azt nézte, hogy Istentől kapta mandátumát. A hálás élet kibontakozása érdekelte, mert, ahogy Simeon mondja: amit ő lát, azt Isten minden nép szeme láttára teljesíti – és megfordítva: amit Isten minden nép számára teljesít Krisztusban, azt látja immár ő. Minden látott-e Simeon, ha csak a kisded Jézus tarthatta karjaiban? Mindent nem, és mégis. Mindent látott-e Kovács Mihály, ha csak kilenc földi évtizedet kapott az Úrtól? Mindent nem, és mégis. Békés ember volt, teszünk róla bizonyságot, de pontosabb azt mondani: megbékélt ember volt, mert látta Krisztust. Elhitte és magához ölelte az evangéliumot: Isten megbékélt velünk Krisztusban. Amikor tehát hálát adott – hálából szolgált, hálaadásra hívott, isteni kegyelmet hirdetett, és Krisztushoz hívogatott  -  mindegyre remélte a boldog színről-színre látást, remélte látni a láthatatlant, magát Istent, aki majd előszólítja őt is poraiból, mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, és maga elé állít minket dicsőségben. Ámen

„Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galata levél 4,4-7)
Hadd kezdjem közhellyel: változnak az idők. Ezt azért mondom, mert húszegynéhány éve egy felmérést olvastam arról, hogy mennyi ideig tartson egy jó igehirdetés. Akkor a válaszolók többsége azt mondta, hogy 20-25 percet elbír a gyülekezet. De változnak az idők! Néhány napja megjelent egy újabb felmérés arra nézve, hogy milyen hosszú legyen egy jó igehirdetés. A többségi felelet 7 percet enged. Ezt sajnos ma nem fogom tudni megtenni, testvérek! Karácsony reggelén vagyunk, most van az ideje annak, hogy a Betlehembe elsiető pásztorok elhíresztelték mindenkinek, amit az angyalok nekik mondtak, és amit ők láttak és hallottak, amit ők Isten csodálatos kinyilatkoztatásából megértettek. Hát belefér ez hét percbe? 
Változnak az idők. Már nem vagyok püspök, Istennek hála, letehettem ezt a terhes tisztséget. Így aztán karácsony előtt engem már nem zaklatnak az újságírók, hogy nyilatkozzam, merthogy Magyarországon szokás, hogy az egyházvezetők interjút adnak, nyilatkoznak, és megpróbálják elmondani karácsony szépségét, értelmét, nagyszerűségét. Viszont megmaradt bennem, sőt fokozódott is, hogy karácsony táján nagy érdeklődéssel olvasom az egyházkormányzók nyilatkozatait mindegyik felekezetből. Sok-sok szép, érdekes gondolatot tudok összegyűjteni így. Időnként, bevallom, némi irigység is eltölt: óh, ha én annak idején ilyen szépen tudtam volna mindezt megfogalmazni!
Nos, legutóbb is olvastam a nyilatkozatokat, és az egyik igen megütötte a szememet, furcsa, feddő szó volt, így hangzot: felkészületlenül ért bennünket a karácsony. Felkészületlenül ért bennünket a karácsony? Mit jelent ez? Talán nem vettük meg a karácsonyfát? Nem készítettük elő az ajándékot? Nem küldtük ki a családtagoknak az üdvözlőlapokat? Nem terveztük meg, ki hova megy ünnepelni, hogy lesz együtt a család? Vagy talán lelki értelemben nem készültünk igazán rá az ünnepre? Vagy talán, viszem tovább ezt a szót, már egyáltalán nem tudtunk felkészülni karácsonyra? A világ tele van háborúkkal, fenyegetésekkel.  Szorongásokkal fekszünk, aztán úgy ébredünk, hogy nem az ünnep felé tekintünk, hanem csak a gyötrő, aggódó kérdéseinket gyürkésszük. Jaj, milyen jó lenne, ha volna egy világnagy történelmi szelektív hulladékgyűjtő, ahova kidobhatnánk a háborút, a gyűlöletet, az iszonyatot, a békétlenséget, aztán valaki az egészet elviszi, és soha többet nem látunk bajt! Milyen félelmetes tudni, hogy néhol már fegyveresek őrzik a karácsonyi vásárlókat, nehogy terrortámadás érje őket. Süllyedünk. És süllyedve, valóban, nem tudunk ünnepre készülni, hiszen, ellenkezőleg, az ünnep emelkedés, az ünnepben magaslatra érkezünk, az ünnepben többet látunk és másképp látunk, és igazabban látjuk a dolgokat, mint egyébként szoktuk látni.
De aztán az ige nyilvánvalóvá tette számomra, hogy mindenképpen készületlenül ér minket a karácsony, mert nem mi hozzuk el a karácsonyt, nem mi szerzünk magunknak váltságot, hanem, ahogy az apostol mondja:  mikor eljött az idő teljessége, Isten volt az, aki kiküldte (kibocsátotta) fiát azért, hogy kiváltson (kiszabadítson, kihozzon) bennünket a törvény átka alól, a bűn félelmes valóságából, hogy elnyerjük a fiúságot. Ki küldte el a Fiút? Isten! Isten az, aki ünnepet szerez. Mindjárt jelzi is ez a szó, hogy Isten kibocsátotta, kiküldte a Fiút! Itt egy többszörös eksztázis (kilépés) jelenik itt meg. A Szentháromság Isten kilép a maga örökkévalóságából, az Atya kiküldi a Fiút. És mi is kilépjünk a halálból! Az örökkévaló érkezik hozzánk, ahogy Ézsaiás próféta jövendölte,  hozzánk, akik a sötétségben ülünk, hogy felragyogtassa isteni világosságát, és kihozzon, kivigyen minket a sötétségből. És hogy mindez egészen bizonyos legyen számunkra: Isten kibocsátja Szent Lelkét is, hogy általa nekünk adja az istengyermekség ajándékát. Hogy lehet ez hét percben elmondani?!
Mindennek a módja is fontos. Így mondja az apostol: Isten kibocsátotta a fiát az idők teljességében azért, hogy megváltson minket, akik a törvény alatt vagyunk! Szó szerint: kiváltásunkra jött a Fiú! Az apostol egy üzleti szót használ: pénzt fizetek valamiért és ezzel kiváltok valamit.  értelme van ennek. Origenész egyházatya szerint itt valamiféle váltságdíjnak a megfizetéséről van szó. Vagyis karácsonnyal egy túszdráma megoldása bontakozik ki. A bűnnek, a halálnak, a gonosznak a fogságában vagyunk, de Isten elküldte az Ő egyszülött fiát, hogy kifizesse  értünk a váltságdíjat. Ez „túszdráma”. Az egész emberiség a gonosz fogságában van, mindannyian a bűn túszai vagyunk. Valakinek fizetni kell - és Krisztus eljött, halálával lefizette a váltságdíjat, és kiszabadított bennünket. Mondhatnánk erre kételkedve és méltatlankodva: hát ilyen nagy hatalom lenne a gonosz, az ördög a bűn? Hát ugyan ki vagy mi tudná zsarolni Istent, hogy drága teremtményét, az embert az egyszülött Fiú, a Szentháromság második személye halála árán váltsa ki?
Éppen ezért mások úgy értik az apostol szavát, hogy Isten a törvény átka alól vált ki bennünket. Kálvin, amikor ehhez a részhez érkezik - asszonytól lett törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa ­. a Galata levélnek egy korábbi passzusa alapján magyarázza a kifejezést, és megtoldja: a törvény átka alatt levőket jött kiszabadítani Krisztus. Mi az a törvény átka? Hiszen a törvény  - mondja határozottan Pál apostol. A törvény egyszerre mutatja meg a jót, amit cselekednünk kell, és a rosszat, amitől iszonyodnunk kell. A jó megcselekvéséért jutalmat ígér, a törvényszegést pedig szankcionálja, azért büntetés jár. Minden jó törvény ilyen. Ám valamit nem tud a törvény. A törvény nem ad erőt a jó megcselekvéséhez, csak megmondja, hogy mit kell tenni. Ez olyan felnőttes, ugye? Ha felnőtt vagyok, elég, ha megmutatják, hogy mit kell tennem, és én megcsinálom. Hiszen, ha felnőtt vagyok, van hozzá erőm. Nem kell a kezemet megfogni és vezetni, mint ahogy a betűvetést tanultuk. Emlékszem, kis elsősként nagy postairónnal írtuk az alma-betűt, odaállt mellém a tanító néni, megfogta a kezemet, és húzta-vonta, rajzoltatta velem, tanította, hogyan kell az alma-betűt írni. De én már akkor is nagyon felnőttnek éreztem magamat, nem szerettem, ha beleavatkoznak ebbe a dolgomba, jó ronda is lett a kézírásom. De felnőttként, tényleg? És mégis, miről mond Pál? Azt mondja a római levélben, hogy bár a szívem teljességéből ünneplem az Isten jó életrendjét, törvényét, dicsérem azt és gyönyörködöm benne, ám felfedezek magamban egy másik törvényt, egy másik akaratot, egy ellenakaratot, amelyik nem akarja, hogy akarjam az Isten jó rendjét. Testvérek, tudjuk, hogy jó a béke. Tudjuk, hogy jó egymást szeretni. Tudjuk, hogy jó igazat mondani. Tudjuk, hogy jó tiszteletben tartani a másikat, megadni neki a méltóságot. Az elménk és a szívünk igent mond rá. Aztán észrevesszük, hogy van bennünk egy másik törvényt, amelyik nem akarja, hogy akarjuk ezt a jót! Óh, én nyomorult ember, ki szabadít ki engem a halálnak e testéből?  - kiált az apostol. (Róma levél 7, 24) Mert ha nem teljesítjük a törvényt, akkor a törvény átka, a törvény ítélete hull reánk. Itt pedig a Galata levélben azt mondja, hogy azért jött Krisztus, hogy megfizesse az árat és igazságot szerezzen és ezt az igazságot nekünk ajándékozza. Így mondja ugyanezt a Zsidókhoz írt levél: annakokáért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, vagyis mi, akiket a hitben járók életpéldája és  életük szépsége buzdítana, tegyünk félre minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, nézve a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett megvetve a gyalázatot (vagyis elhordozva a kereszt gyalázatát), keresztet szenvedett és Isten királyi székének a jobbjára ült. (Zsidó levél 12,1-2) Ezért jött tehát Krisztus, hogy kiváltson az átok alól.
De van egy harmadik értelme is,  ennek a  szónak, és azt hiszem, ez igazán közel áll mindannyiunk szívéhez. Az, hogy kivált vagy kivásárol, így is fordítható: megvásároljon magának, a maga számára. Ugyanezzel a szóval mondja az apostol, hogy áron is megvegyétek az alkalmakat. Fizessetek a jó alkalmakért! Fizess a szabadidődért! Fizess a szabadságodért, fizess a lehetőségekért. Mi, reformátusok arról vagyunk híresek, hogy nagyon szeretünk konferenciázni, a fiatalok, gyerekek, felnőttek, presbiterek tőlünk is szoktak konferenciákra menni. Összeadjuk rá a pénzt, megveszünk egy helyet, megveszünk az időt, valaki még fizetetlen szabadságot is kivesz, vagyis fizetünk azért, hogy az az idő, és a jó alkalom a miénk legyen, és aztán szuverén módon rendelkezünk vele. Krisztus megvett magának minket. Ez fejezi ki Jézus példázata a mennyek országának a feltétlen gazdagságáról. Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Amit mikor megtalált egy ember, elment, eladta mindenét, amije volt, és megvásárolta magának azt a földet, hogy övé legyen a kincs. (Máté 13,44). Krisztus születésével, halálával, feltámadásával megvásárolt magának minket. És nekünk ajándékozta az isten-gyermekséget.
Amíg ezt nem történt meg, mondja az apostol, eddig rabok voltunk. Kényszerek között éltünk. A világ elemei tartottak bennünket fogva. Világ elemei - mit jelent ez? Azt, hogy evilág törvényei érvényesülnek, ki vagyunk szolgáltatva e világ elemeinek. A fizikából veszem a példát, elnézést, ha rosszul mondom, költői hasonlatot csináltam belőle. Az entrópia törvényéről mindenki hallott. Én egyszerűen így tudom érteni ezt: ahhoz, hogy egy zárt rendszerben (entroposz-ban) minél nagyobb rend legyen, ahhoz rtöbb és több energia kell, és ahogy nő a rend, úgy csappan ez az energia. Az univerzum, mondják, nagy kiegyenlítődés felé halad, de ezzel elfogy a működési energiája. És ezt a folyamatot nem lehet megfordítani. Ebből vettem a hasonlatot.  Szeretet-entrópia: minél jobban elrendezzük a dolgokat, minél inkább a helyén van minden, minél jobban állnak a dolgok és a körülmények, annál kevesebb szeretet marad. Megérkezünk a szeretet ünnepére, és minden megvan. Minden üdvözletet elküldtük, van díszes, karácsonyfa, vannak gyönyörűen becsomagolt ajándékok, még halat is kaptunk a piacon, jól meg van sütve, együtt van a család, minden rendben van. Itt Magyarországon végképp, ugye? Itt nincs háború. Itt nem sorozzák be a fiataljainkat, nem viszik el őket, hogy fémkoporsóban hozzák őket vissza. Itt nem robbantgatnak a terroristák a templomok küszöbén. Nagy, szent békesség van. De a szeretet-entrópia elve értelmében éppen szeretet nincs már. Szeretet? Hol van? Elpazaroltuk arra, hogy rendbe tegyük a dolgokat, a körülményeket. Alá voltatok vetve a világ elemi erőinek,  az elemi törvényszerűségeknek, adottságoknak -  mondja Pál apostol. Minél inkább igyekeztél az Isten törvényét megtartani, annál kevesebb kedved maradt hozzá. Minél inkább ragaszkodsz az Isten jó rendjéhez, annál inkább azt veszed észre, hogy elpárolgott benned a lényege - már nem kedveled, hanem utálod. Ha összehasonlítjuk a mai törvényeket a  200 évvel ezelőtti törvényekkel, szinte megdöbbenünk, hogy hány és miféle méltósági törvényünk lett. Ma nincs nincs olyan ország, nincs olyan parlament, ahol ne gyártanának évente legalább öt vagy hat méltóság-törvényt. Tételesen jogszabályba foglalnak származást, bőr és hajszínt, nemet (és társadalmi nemet), vallást, foglakozást, életkort, egészségi állapotot, hajlamot és szándékot, munkát és szórakozást, és mindegyikhez illesztenek valami méltóságot. Közben pedig azt vesszük észre, hogy egyre kevésbé tudjuk a másik méltóságát megbecsülni, és mi is egyre kevésbé kapjuk ezt meg. Méltóság-entrópia. De visszatérve a fizika törvényéhez, tudjuk azt is, hogy a szerves életből  hihetetlen gyorsasággal lesz szervetlen anyag, puszta anyag. Ám az anyagból hogyan lesz élet? Ez hogy fordul meg? Vajon, a  halált ki fordítja életre? A süllyedést ki teszi emelkedéssé? A rosszból mikor lesz jó? Az elveszésből mikor lesz megtaláltatás? A félelemből mikor lesz szeretet?
Azt mondja az apostol: Krisztus azért jött, hogy nekünk ajándékozza a fiúságot. Nekünk, akik a világ elemei alá voltunk vetve, olyasmit ajándékoz, ami sosem volt a miénk, nekünk adja a fiúságot, hogy ezáltal örökös társak legyünk.
Ez az idők teljessége, testvérek! Általában azt mondjuk, hogy az idő teljessége az, amikor összeálltak a dolgok, amikor minden együtt van. Az angolok az atlétikában is használják ezt a kifejezést: fullness of time, tehát amikor felállnak a versenyzők a rajtvonalra, ellenőriztük őket, hogy megfelelő cipőben vannak-e, rajtuk van-e a rajtszám, mindenki szabályosan áll-e ott, s ekkor a bíró  - ez az idők teljessége - elsüti a startpisztolyt: lehet indulni! De itt mégis valami másról van szó, mert nem az idő hozza el a teljességet, nem a dolgok, a körülmények alakulnak úgy, hogy hirtelen minden összeáll és egyben van –  hanem Isten az, aki betölti az időt. Mégpedig, úgy ahogy János apostol mondja evangéliumában Krisztusról:  Az ige testté lett, közöttünk lakozott. És mi láttuk az ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét. (János 1,14) És ezt mondják a betlehemi pásztorok is, akik látták az a Fiú dicsőségét. Látták Isten dicsőségét. Látták Isten egyszülöttjének a dicsőségét, aki teljes volt, kegyelemmel és igazsággal. Majd így folytatja az evangélista: mi pedig a Krisztus teljességéből vettük a kegyelmet (János 1,16). Kedves testvérek, karácsonnyal kegyelmi idő kezdődik. Egy új idő kezdődik, egy másfajta idő, az Isteni dicsőség és kegyelem ideje, ami megfordítja a megfordíthatatlant, ami kioldoz bennünket a törvény átka alól, kiszabadít minket a bűn markából. És minket, akik rabszolgái voltunk a rossznak, szabaddá tesz. Ez az idők teljessége. Az egyházatyák ezt úgy magyarázták, hogy a Római Birodalomra  állapotára utaltak:  nézzétek csak, mondják, mikor Krisztus született, békeidő volt a Római Birodalomban. Békeidőben lehet utazni. A pásztorok a mezőről elmehettek Betlehembe. Betlehemből elmehettek szérül szerte az országba, és hirdethették, hogy mit láttak. Mária és József Názáretből elmehettek Betlehembe. És ha jött a nagy baj, Heródes gyűlölete, elmehettek Egyiptomba. Aztán az apostolok is  szabadon bejárhatták az egész Római Birodalmat, hogy elvigyék a szabadítás jó hírét. Békében át lehet lépni a határokat. Békében meg lehet szólítani az embereket. És volt egy közös nyelv is. Az emberek értették egymást. Nem kellett tolmácsot hívni, nem kellett fordítási műveletekbe bonyolódni. És volt közös kultúra is, vagyis egybe voltak szőve a vágyak, a remények, az igyekezetek, és mindazt amit szépnek tartunk, jónak, igaznak. Valahogy úgy minden összeállt. Ez az idők teljessége? Én azt hiszem, inkább Pál fejti ki nekünk a legszebben, hogy mit értsünk az idők teljességén. Mert nem a mi vágyaink, reményeink, várakozásaink, igyekezeteink ügyes egybeszövése adja ki az idők teljességét, hanem az, amikor Isten beleszövi magát a világba: kiküldi az ő fiát, hogy a fiú kihozzon bennünket a halálból  - és Isten kiküldi az ő szent lelkét és kitölti a szívünkbe, hogy tudhassuk, nem rabszolgák vagyunk, hanem gyermekek és örökösök. A törvényről szólva mondja az apostol: a gondviselés kegyelméből bejött a törvény (a jó rend törvénye) a világba, de az Istentől elhanyatlott ember a törvényben provokációt látott és lát. Mintha maga a törvény provokálna a bűnre. A törvény megmondja, hogy mit tégy, és én abban a pillanatban nem akarom tenni, és fordítva, megmondja, mit ne tégy, és én csak azt akarom tenni. Ekképpen, tragikus módon, növekszik a bűn, nő a rossz, nem csökken, nem fogy el. A törvény talán föltartóztatja a rosszat, de az csak egyre nő. Ezt mindannyian tudjuk. Ám karácsony reggelén a pásztorok már evangéliumot hirdettek, és evangéliumot hirdetett Pál is, és mi is evangéliumot hirdetünk, ha engedjük, hogy Isten Lelke áthassa a szívünket! Miért? Mert - folytatja Pál -, ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik. (Róma 5,17-20) A kegyelem nem kiegyenlít. A bűn és a kegyelem nem fifti-fifti állnak, a megváltás nem kiegyenlítő történet. A kegyelem fölülmúlja a bűn valóságát -, felette bővölködik. Ez az idők teljessége. Isten irgalma túlcsordul minden szükségen. Mikor Jézus olyan bőséggel szaporított kenyeret, hogy kosarakat töltöttek tele a maradékkal, mikor szakadozott a háló, úgy megtelt halakkal, az éppen olyan, mikor túlcsordul a szívedben az Isten irántad való szeretete: ez az idők teljessége. Nem elfogy, nem megcsappan, hanem túlcsordul. Dicsőség a magasságban Istennek és békesség az embernek a Földön. Ámen.

Isten ígéretét olvastam, melyet Ábrahámnak adott, mikor szövetséget kötött vele –
„Te pedig békességgel térsz őseidhez, és késő vénségedben temetnek el.” (1Mózes 15,15). A Szentírás szerint sokakon teljesedett ez az isteni szó, nemcsak Ábrahámon és nemcsak úgy, ahogy Ábrahámon.
1. Először is a kifejezés azt jelenti, hogy meghal valaki. Őseihez tér, vagyis csatlakozik az előtte járt nemzedékekhez, szüleihez, nagyszüleihez, akik már meghaltak. Az ígéretben a nyomatékos szó a fontos: békességben térsz őseidhez. Békességben meghalni mérhetetlen áldás. Mi, akik békében születtünk és éltük le életünk java részét, szinte fel sem fogjuk ezt az áldást. Szabó Ádám is békében született, de már kamaszkorában megízlelte a háború rettenetét, Budapest iszonyatos ostromát, a mindennapos fenyegetettséget. Családi feljegyzések szerint itt, a fasori parókia képcsőházában csaknem halálos lövés érte, amikor kíváncsiskodva figyelte az utcai harcokat. És a kommunista diktatúra idején megízlelte a jogfosztottság terheit is, amikor szüleit száműzték ebből a hajlékból, őt magát osztályidegennek nyilvánították, egyetemei tanulmányait nem fejezhette be. Ha édesapja átutazóban volt a fővárosban, Ádámot indoklás nélkül letartóztatták, hogy távol tartsák őket egymástól. Megízlelte a menekülés próbáját is, amikor a levert szabadságharc után, amelyben fegyveres felkelőként vett részt, el kellett hagynia az országot. S bár az Egyesült Államok befogadta, hosszú évekig-évtizedekig kereste a helyét és nyugalmát az új és szabad világban. Mert hiába szabad az ember, ha nem otthon szabad.
Gyermekkorom meghatározó emléke édesapám karácsonyi imádsága, melyben név szerint Isten elé vitte a családtagokat, köztük mindig, nagy-nagy közbejáró sóhajtással, Ádámot is, akiről akkoriban alig tudhattunk valamit, talán csak annyit, hogy él. De élt, mert megmenekült. Megmentette Isten, és társat rendelt mellé, Doris személyében, aki most a távoli másik hazában gyermekeivel gyászolja Ádámot. Doris karolta fel, Doris ajándékozta meg a hajlék méltóságával és szépségével, Doris gyógyította lelkének sebeit. És amikor már lehetett, együtt jöttek haza, látni a mami-t, az özvegy édesanyát, találkozni a testvérekkel, itthon lenni. Szabó Ádám megkapta Istentől a békét, és a hosszú élet ajándékát.
Amikor ösztöndíjasként egy karácsonyt és egy húsvétot tölthettem vele és Dorisszal, sosem hozta szóba a világháborút, a jogfosztottságot, az elveszített szabadságharcot, a menekülést és a hányattatásokat. De a gyermekkora békéjéről, a fasori parókiáról, a testvérekről, és leginkább papiról és mamiról sokat mesélt. És sokat beszélt helyreállt lelki egyensúlyáról, a munkájáról, és leginkább arról, hogy mennyire becsüli az őt befogadó országot. Éppen annyira, mint szülőhazáját.  És segített megírni első angol nyelvű prédikációmat.
2. Teljesül a bibliai ige abban is, amit Isten Ábrahámnak így ígért meg: késő vénségedben temetnek el. Ezt olvassuk: „elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került.” Késő vénségben, betelve az élettel. Mindkettő hangsúlyos. A hosszú életkor, 93 esztendő, nem feltétlenül ad megelégedést. Évtizedeket, sőt egész életet lehet úgy élni, hogy egyetlen dolgában nem jut teljességre az ember, vagy hogy nem kap vissza semmit a Szabó Ádám nemzedékének elveszített világából, vagy a tervei nem valósulnak meg, még részben sem. Isten azonban másképpen juttat minket arra, hogy beteljünk az élettel, és az élet minőségét megélve induljunk halálunk felé. Ha bűnbocsátó és örökéletet ajándékozó kegyelmét elfogadjuk, már nem vagyunk folytonos vesztesek, nem vagyunk lehetőségeiktől megfosztottak, nem kell elveszített álmaink romjain szomorkodnunk. Hiszen Isten megízleltette velünk az eljövendő és örök élet hatalmát. Az az ember telik be élettel, aki csak arra vágyakozik, hogy a mulandót elnyelje az örökkévaló. Ábrahámot azért nevezzük minden hívő atyjának, mert ő reménység ellenére reménykedett abban az Istenben, aki a holtakat életre támaszthatja, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben (Rm 4,17-18). Vagyis Ábrahám nem azért telt be élettel, mert sok-sok évet érhetett meg, vagy mert sok-sok mindent látott és tapasztalt, vagy mert minden egyes célját elérte volna vagy túl is szárnyalta volna, hanem azért, mert megízlelte Isten minden mulandót felülmúló jóságát.
3. És hangsúlyos most az is, hogy „elődei mellé” temették el. Ennek a templomnak az alagsorában vannak Szabó Ádám szüleinek a hamvai, a boldog feltámadásra várva. S most poraiban csatlakozik hozzájuk, hogy ama napon, mikor trombita fog szólni (1Kor 15), és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, Isten, aki porból formált és a porba visszatérít, megelevenítse a holtakat, megújítsa a romlandót, és Krisztussal, a feltámadás elsőszülöttjével és zálogával együtt, minket is maga elé állítson dicsőségben. Nyomorúságból dicsőségbe, romlandóból romolhatatlanra, a halál erőtlenségéből az élet hatalmába, halandóból örökkévalóra. Ámen

Ez a három férfiú pedig megszűnt Jóbnak felelni arra, hogy ő igaz ember a maga szemeiben; mire Elihúnak, a Rám nemzetségéből való búzi Barakél fiának fellobbant a haragja. Jóbra azért lobbant fel a haragja, mert az igazabbnak mondta magát Istennél; három barátjára pedig azért lobbant fel haragja, mert nem találtak feleletet. Míg kárhoztatták Jóbot, addig Elihú várt Jóbra a beszédekkel, mert azok korra öregebbek voltak őnála: de mikor azt látta Elihú, hogy nincs felelet a három férfiú szájában; akkor fellobbant haragja... És felelt és azt mondta: hadd nyilvánítsam tudományomat én is. Íme megvártam beszédeiteket, és megértettelek benneteket, és íme nincs ki Jóbot megcáfolta volna... Nehogy azt mondjátok: Bölcsességre bukkantunk; Isten győzi le őt, nem ember! Megijedtek, nem feleltek többet; cserbenhagyták őket a szavak.
Hanem azért hallgasd meg, Jób, beszédeimet... Az imént azt mondtad füleimbe; hallottam a beszéd hangját: Tiszta vagyok én, vétek nélkül; szeplőtlen vagyok én, és nincs bűnöm. íme, elidegenedést talál rajtam; ellenségének] tart engem: kalodába teszi lábaimat; vigyáz minden ösvényemre... De nincs igazad, azt felelem neked; mert nagyobb az Isten az embernél. Miért perelsz vele, hogy nem felel semmi dolgában? ... Mert egyben szól az Isten; és kettőben nem figyelnek rá.
Az álomban, éjjeli látomásban mikor mély álom száll az emberekre (amint az ágyon szenderegnek). Akkor megnyitja az emberek fülét; és óvást ad nekik titokban. Hogy tegyen le az ember valami tervről; és őrizkedjen kevélységtől: tartsa vissza lelkét a veremtől; és életét, nehogy fegyvernek rohanjon.
A fájdalomban pedig fenyítést vesz ágyán; és csontjainak tömege szüntelen: úgyhogy megutáltatja vele élete a kenyeret; és lelke a kívánatos ételt. Elfogy a húsa úgy, hogy nem látszik; és kiállnak csontjai, melyek nem látszottak. Úgyhogy lelke közel van a veremhez; és élete az öldöklőkhöz.
Ha van mellette egy angyal, egy közbenjáró, ezer közül egy, bejelentvén az ember igazságát; és megkönyörül rajta Isten és azt mondja: Mentsd fel őt, ne szálljon verembe, megelégszem az engesztelési díjjal... Imádkozik Istenhez és kegyesen fogadja őt, és örömmel mutatja meg arcát; és visszaadja az embernek igazságát.
Íme, mindezeket megteszi Isten; kétszer-háromszor egy emberrel: visszahozván lelkét a veremből; hogy világoljon az élet világosságában. Figyelj Jób, hallgass reám; légy csendben, én hadd beszélek. Ha van mondandód, válaszolj nekem; szólj, mert igazságodra törekszem. Ha nincs, te hallgass rám; légy csendben, hogy bölcsességre tanítsalak.
Amikor szenvedések gyötörnek – lelki és testi szenvedések egyaránt, sokszor egymást váltva és fokozva – és nincs nyugtunk a saját életünktől, akkor el kell töprengenünk, hogy igazán ismerjük-e Istent. Mert amikor szinte belehalunk a magunk elviselhetetlen életébe, és már végig jártuk az orvosokat, a lelki doktorokat, elolvastuk a bölcsességeket, meghallgattuk a barátokat, kipróbáltuk a gyógyszereket, mégis zsákutcában vagyunk, kilátástalan a helyzetünk, ha addig nem tettük volna, immár el kell töprengeni azon, hogy igazán ismerjük-e Istent. Hiszen többnyire dohogunk: milyen kevés jutott a jóból, milyen sok a rosszból! Mostanában, ahogy fölsötétlik a nagy gazdasági válság árnyéka, és hivatásos jósnokok ijesztgetnek, és rémítenek a közeli háború hírei, s ahogy szűkülnek az életlehetőségek – olvasni az újságok hangzatos címeit: ez az utolsó nyár! –már nem fogunk úgy élni, ahogy eddig! - , dohogunk: milyen kevés jutott a jóból. (Hozzáteszem: a jóból sosem elég.) És milyen sok jut a rosszból! (Hozzáteszem: a rosszból egy csipetnyi is sok.) De ilyeneket is mondunk: miért nem most van itt a jó, miért most van itt rossz? Vagy éppen Jóbbal szólva: amit reméltem, nem következett be, amitől rettegtem, az jött rám! Tele van a szívünk panasszal, dohogással, haraggal, indulattal; a teljes értelmetlenség zsákutcájában vagyunk. De vajon, ismerjük-e igazán Isten? Mer lám, nem tudjuk feladni a sorsunkról, az életünkről való beszédet, a kérdések elősorakoztatását és a válaszkeresést. Az persze lehet, hogy az életünknek vannak hosszabb-rövidebb szakaszai, amikor ezekről nem beszéltünk. Így van ez a Jób könyvében is. Hosszasan olvastuk ennek az igaz embernek a nyomorúságairól – mindenkit és mindent elveszített -, a gyötrelmeiről – kínzó betegség támadta meg -, a panaszairól, amit barátaira zúdít közvetlenül, akik vigasztalókból ellenségeivé lesznek. Múlt alkalommal aztán fellélegeztünk: végre, vége a Jób könyvének! Azt olvastuk ugyanis, ott a 31. rész végén, hogy ezek Jób utolsó szavai, ezeket bepecsételi, elküldi Istennek, aztán Istenen a sor.
Jób perre viszi a dolgot, beperli Istent. Tudjuk jól, vannak olyan helyzetek, amikor a per az utolsó kommunikációs eszközünk; úgy elmérgesedik az emberekkel a kapcsolatunk, hogy nincs mit mondanunk egymás számára, de a dolgokat el kell rendezni, ezért bíró elé megyünk, ügyvédek révén kommunikálunk egymással. Úgy tűnik, Jób számára is csak ez maradt. A barátok kifogytak a szavakból, vagy megszeppentek Jób erős szavaitól. Ahogy Élihu mondja később: megfutamodtak tőlük a szavak. Elhallgattak. Nincs már mit mondaniuk. Isten is hallgat. Jób tehát szerkeszt egy periratot, hogy szóra bírja Istent.
És ekkor váratlanul színrelép egy negyedik alak,Élihu, akiről eddig semmit sem hallottunk, azt sem tudtuk, hogy létezik. Úgy mutatkozik be, mint aki fültanúja volt a hosszú beszélgetésnek Jób és barátai között. Ő most újra nyitja a sort. A három barát úgy érkezett, hogy együtt sírnak Jóbbal, hogy megvigasztalják. Aztán ez a vigasztalgatás átalakult feddéssé, türelmetlen kioktatássá, miképpen kellene bölcsességet találni ebben a helyzetben; aztán a végén legyintés lett az egészből: Jób reménytelen eset, lám, bepecsételi szavait
és csak Istennel akar szólni. De, mintegy közbevág Élihu, aki nagyívű beszédet mond, egyvégtében ez a leghosszabb szakasz a Jób könyvélben (32-37. rész).
Elöljáróban még el kell mondani, hogy Élihut nem szeretik a kommentárorok, a régi magyarázók még kevésbé, mint a maiak. Olvasgatom Nagy Szent Gergely kommentárját a 6. századból (ezeroldalas mű), olvasom Aquinói Tamás kommentárját a középkorból, olvasom Kálvint, aki 105 prédikációt mondott Jób könyvéről, és mindegyikük fanyalog: ki ez az Élihu? Mit keres itt? És, hadd bocsássam előre, meglehet, mi sem fogjuk igazán Élihut szeretni.
Nyomban látjuk, hogy Élihu kiforgatja a barátok szándékát. Ezt mondja nekik: „hadd nyilvánítsam tudományomat én is. Íme megvártam beszédeiteket, és megértettelek benneteket, és íme nincs ki Jóbot megcáfolta volna...” De ez a barátok szándékának a kiforgatása! Hiszen ők vigasztalni jöttek, Élihu pedig mindjárt úgy okoskodik itt, mintha nem úgy indult volna az egész beszélgetés, hogy itt van ez a szerencsétlen ember, mindenféle baja van, mindent elveszített, a Sátán elevenen megnyúzza, egy lüktető seb az egész ember, akihez eljönnek a barátai vigasztalást mondani... Nem, Élihu úgy veszi, hogy ezek a barátok nem vigasztalni jöttek, hanem vitatkozni. Okoskodik itt, és azt hiszi, más is csak okoskodni akar. Nem szeretjük Élihut.
Mi több, Élihu arrogáns. Ha elolvassuk az egész 32. részt, amelyből csak egy szakaszt olvastam fel, újra meg újra ezt halljuk a szájából: most én jövök! Ti beszéltetek eddig, most hadd mondjam én. Én megtanítom nektek az igazságot. Én, én, én – ezzel van tele az egész részt. Élihu odatolakszik, arrogáns pacák. Ki tudja, mennyi idő, napok, hetek, hónapok teltek el a rosszul sikerült vigasztalgatással, ő meg nagy pökhendin odalép a végén és álságos retorikai fordulattal azt mondja, hogy eddig vártam, mert én vagyok a legfiatalabb. Miféle öndicséret ez? A régi keleti világban mindig a legidősebb szólt először, itt Élifáz, és a legifjabb utoljára, aki Czófár volt. Csakhogy Élihu kinevezi magát legifjabbnak: na, kivártam a sorom, most aztán hallgassatok, jövök én. Nem szeretjük Élihut. Úgy áll be a sor végére, hogy rögtön az elején találjuk.
Sőt, nemcsak arrogáns, hanem dühös. Ezt olvassuk: „Elihunak fellobbant a haragja. Jóbra azért lobbant fel a haragja, mert az igazabbnak mondta magát Istennél; három barátjára pedig azért lobbant fel haragja, mert nem találtak feleletet.” Ez az ember dühből beszél, indulatos. A héber szöveg úgy fejezi ki: elkezdett nagy haraggal fújtatni. Kigúvadnak a szemei, elvörösödik az arca, mindjárt nekünk ugrik. De milyen jogon? Kicsoda ő? Unokaöccse Jóbnak? Van valami rokona a vigasztaló barátoknak? Netán községi elöljáró? Szószóló? Ki ez az ember? Milyen jogon dühösködik itt? Nem szeretjük Élihut.
Vagy talán kibic? A sakkozásnál látni ilyet. Két ember görnyed a sakktábla fölé, tologatják a bábukat, de persze, néző is akad. És egyszer csak az egyik néző benyúl a játékosok válla fölött a táblához, fog egy bábut és lép vele egyet. S körbetekint diadallal. Az ilyen embert meg szokták verni. Ott ül ez a négy ember, Jób és a barátai, gyötrődnek a szenvedés titkán, Jób sorsán, s akkor odalép Élihu, megszólal, mint aki tudja a jó lépést, sőt, tetszeleg is. Kibicnek semmi sem drága, szoktuk mondani. Nem szeretjük Élihut.
S végül, talán azért sem szeretjük Élihut, mert mintha megbontaná a rendet. A 31. részt úgy olvastuk, mint egy nagy finálét. Onnan nincs tovább. Jób elment a falig. Mostmár Istennek kell jönni, mostmár Istennek kell szólni.
Annyit hallottuk már Jób szenvedéséről, annyi kérdést tettünk fel mi magunk is, azonosulva Jóbbal vagy éppen a barátaival: miért van ez, hogyan van ez, meddig van ez? Szinte a barátok helyébe léptünk, de még inkább Jób helyébe és kezdtünk helyette dohogni: miért most, miért ilyen kevés jó, miért ilyen sok rossz, miért adott Isten olyan keveset abból, amit reméltem, miért hozta rám Isten azt, amitől rettegtem? Nahát, végre, válaszoljon ezekre Isten! És ekkor odalibben Élihu, odaáll Jób és Isten közé, okoskodni kezd, kibickedik – de leginkább: késlelteti Isten válaszát! Állunk hosszú sorban szombat reggel a piacon, harminc embert is előttünk. Na végre, én jönnék már, de ekkor valaki odalép, ráköszön a kofára, és hosszú beszélgetésbe kezdenek a szomszédról, az esőről, akármiről... Hát menjen már odébb, mennyit álltam itt a sorban, ezek meg csak fecserésznek, pletykálkodnak! Hát löknék odébb Élihut, testvérek, minek áll ez oda?! Mostmár Istennek kell szólnia.
Némelyek szerint annyira nincs helye Élihu beszédeinek a Jób történetében, hogy ez voltaképpen egy későbbi betoldás a könyvbe. Azt nem tudjuk, hogy mikor foglalták írásba Jób könyvét, ezért aztán a tudósok folyton bogarásszák a szövegét, a nyelvi fordulatait, gondolathatásait, hogy így talán következtetni lehet a babiloni fogság idejére vagy a perzsa korra. S ennek kapcsán mondják, hogy annyira nem illik ide Élihu szövege, sőt, annyira nem illik ide Élihu maga, hogy ez egy későbbi kommentár, egyfajta összefoglaló, amit a szent szöveg szerkesztője beszúrt ide. De hát, kérdem én, miért tettek volna oda valakit, valamit Isten és közénk? Hiszen mostmár Istennek kellene szólnia! Nem szeretjük Élihut.
Élihu válaszának lényegét csak alapos odafigyeléssel találhatjuk meg. Mondandója nagyon sok mindenben hasonlít a barátok, sőt Jób szavaihoz is. De a lényege az, hogy van megoldás. Jób azzal a megjegyzéssel bocsátotta útjára utolsó szavait: „Ímé, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nekem!” (31,35) Itt már nincs szükség ismétlésre, bővítésre; valóban, mintha a záróbeszéd lenne ez egy bírósági eljárásában. Ezután a bíró következik. Ám mielőtt a bíró megszólalna, előlép Élihu, és azt mondja: van megoldás, és most elmondom ezt a megoldást! Korholja a barátokat: elriasztottátok magatoktól a szavakat, feladtátok a vitát, ezt mondjátok: ember nem, de majd Isten meggyőzi Jóbot. Hogy-hogy? Ilyen kivételes helyzete volna Jóbnak, hogy őt csak Isten győzheti meg? Ki ez a Jób? Engedjünk itt kicsit Élihu indulatának! Ki ez a Jób, hogy a barátai azt mondják: ez egy olyan nagy ember, olyan fantasztikus érvei vannak, hogy ember ugyan nem, csak Isten győzheti meg őt?!
Egyszóval a barátok belefáradtak a vitába, az isteni morális rend váltig hangoztatásába, s a kérdésbe: merre törhetünk ki belőle? S most jön Élihu, és hosszú beszédet mond. Ezt négy részre szoktuk osztani, röviden a témái: 1 – Isten oktat; 2 – Isten igazságosan kormányoz; 3 – Isten szuverén; 4 – Isten a szenvedéssel fegyelmez. Az egész summája pedig ez: bölcs, aki féli Istent.
Ma ez első részt emelem ki, ebből olvastam fel néhány szakaszt. Ennek a lényege az, hogy Isten nemcsak perrel kommunikál. Ezt nyomatékkal kell mondani, főleg nekünk magyaroknak, akik hajlamosak vagyunk vádaskodni, jogi útra terelni a vitát, perre menni, ügyvédet fogadni, bírót búsítani. Ahelyett, hogy megmondanám a szomszédnak, hogy nem kedvelem, mert pökhendi ember, beperlem. Aztán majd a bíró előtt kommunikálunk egymással. Hány családot ismerünk, akik évekre visszamenően nem állnak szóba egymással. Születésnap? – nem számít; lakodalom? – nem számít; temetés? - nem számít! Ilyen alkalmakon nem állnak szóba egymással. Ugyanakkor bíró előtt veszekednek. Jób is mintha ezt érezné: ide fajult a dolog. Élihu azonban azt mondja, hogy Isten nemcsak perrel kommunikál, és egyáltalán nem hallgat! Emlékszünk, Jób ezt hozza újra meg újra panaszba: miért nem válaszol Isten?! Miért nem szól Isten? Már Czófár is átveszi tőle: vajha, Isten beszélne vele (tanítana téged,) - mondja egy alkalommal (11,5). Élihu viszont azt mondja: Isten egyáltalán nem hallgat! Az ember süket. Te vagy süket, Jób. Sőt, Isten oktat, mondja, mégpedig álommal vagy álomban. Amikor a nappali dolgokra érzékeny iderendszerünk nyugalomba kerül, amikor befelé indul el az ember, nem gyötrik a külvilág dolgai, akkor Isten álomban, látomással szól. Egész pontosan ezt mondja: Isten megrémít egy látomással, hogy ne tedd meg, amit megtenni tervezel. Ne rohanj fegyvernek, vigyázz a lépteiddel, nehogy verembe ess, ne bízd el magadat! Az Énekek Énekében hallunk egy szép sort: „aludtam, de ébren volt a szívem.” (Én Én 5,2) A szíveddel tud Isten álomban, látomással beszélni. Például, eltanácsol a rossztól. Tudósok mondják, hogy az álomvilágunk gyógyító erővel van tele. Felébredsz, visszaemlékezel az álmodra, és azt mondod: már megint milyen abszurd és értelmetlen dolgot álmodtam! Mit akar ez jelenteni? Nos, ezek döntő többsége gyógyít. Kigyógyít a kevélységből, az elbizakodottságból, vagy éppen a restségből, a szorongásból, megóv, hogy rossz útra indulj, kizökkent abból, amit az agyadba vettél, hogy meg kell csinálnod, megnyit egy másik dimenziót. Beszél Isten álmok révén. A Biblia tele van álmokkal, álmokban adott intelmekkel, tanácsokkal, kinyilatkoztatásokkal, isteni sugallatokkal.
Aztán azt mondja Élihu: Isten a szenvedésekkel is szól. Erről majd a beszédének harmadik-negyedik részében fogunk részletesen hallani, ezért most csak megemlítem. Azt mondja Jóbnak: amikor megutálod az ételt, amikor lemegy rólad a hús, csontváz ember leszel, amikor végzetes gyötrelmek köszönnek be az életedbe, akkor Isten tanít. Nem büntet. Ez a nagy újdonság itt Élihu beszédében. Korábban a barátok a fizikai bajokra is azt mondták, hogy azok az igazságos Isten büntetése – volt itt három kiló rossz, Isten három kiló büntetéssel kiegyenlíti a mérleget. Élihu mást mond. Isten a szenvedéssel tanít. Istenkeresésre tanít, istenismeretre tanít. Megtanít a korlátozottságodra. Megtanít feltenni a mindegyre feledett kérdést: ki vagyok én? Ki nem vagyok én? Hol vagyok én éppen most, ahol vagyok? Hol vagyok most éppen, ahol nem kellene, lennem? És hol vagyok most éppen, ha máshol kellene lennem? Nagy, mély egzisztenciális kérdéseket teszünk fel.
És végül, azt mondja Élihu, hogy Isten közbenjáróval is szól hozzánk. Angyalt küld. Ezerből egyet, de egyet igen! Nem írja le közelebbről, hogy afféle barokk angyal volna ez, nyolcméteres hófehér szárnyakkal, villámló tekintettel. Küld valakit – egy követet. S ennek a követnek két dolga van. Egyrészt, ez a közbenjáró elmondja az embernek az igazságot. Még pontosabb fordításban: elmondja az embernek a kötelességét, a dolgát. Megtanít ez a követ arra, hogy mi a dolgod, mi az életed helyes rendje. Mondhatnánk, ezt tették Jób barátai is. De nem, másrészt, mert ugyanezt a szót úgy is lehet fordítani, hogy elmondja, de nem az embernek, hanem Istennek az ember igazságát. A közbenjáró szól az emberhez is, de közbenjár Isten előtt is. Elmondja, hogy van az embernek valami igazsága.
Sokat töprengek azon, hogy miért mondja Jób könyve végén Isten a barátoknak (akik annyi nagy bölcsességet halmoztak össze), hogy: nem szóltatok felőlem igazán!? (42,7). Hazudtak volna? Valami ostoba filozófiát adtak volna elő? Ha fellapozzuk a dogmatika könyveket, azt találjuk, hogy rendre idézik Jób barátait, amikor Isten felségéről, mindenhatóságáról, mindentudásáról, örök bölcseséségről értekeznek. Hát hogy’ mernek beleírni a szent dogmatika könyvekbe hazugságokat, hitvány filozófiákat? Sőt, Pál egyetértőleg idézi Elifázt a korinthusi levélben (1Kor 3,19), és római levélben is (Róma 11,34). És azt mondja nekik az Úr, hogy: nem szóltatok felőlem igazán!? Hiszen igazságokat mondtak! Igen. Istenről beszéltek, de nem beszéltek Istenhez. Csak Jóbhoz beszéltek. Nem voltak közbenjárók és közvetítők. Elmondták Jóbnak az ember dolgát és kötelességét. De nem álltak oda a barátjukért Isten elé, és nem mondták el Istennek az ember igazát. Élihu pedig azt mondja, hogy Isten ilyen különös módon szól: küld valakit (nevezzük angyalnak – vannak angyalok, ezerből egy, de angyal), aki neked elmondja kötelességedet, megmutatja a helyes utat, Isten előtt pedig képviseli az te igazságodat. Ez a megoldás.
Élihu nem is tudja, de valójában evangéliumot mond. Mózes első könyvében áll az első nagy ígéret: az asszony magva a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa (1Mózes 3,15) – miután ezt Krisztusban teljesült, proto-evangéliumnak, ősevangéliumnak nevezik ezt az ígéretet. Amit pedig itt hallunk, pre-evangeliumnak, elő-evangéliumnak nevezem. Hiszen mit mond? Ezt mondja a közbenjáró: találtam számára váltságdíjat! (33,24) Kecskeméthy István így fordítja: beérem a megfizetési díjjal. Váltságdíj – amikor valakit túszul ejtenek, és a szabadságáért fizetni kell. Váltságdíj - amikor valaki eladósodik, jön a végrehajtó, hogy mindent vissz, ha valaki nem fizet. Váltságdíj – amikor valaki nagy bajba keveredik, fizetnie kell, csak így tudja kivágni magát a szorult helyzetéből. Pár éve számtalan idős embert csaptak be az „unokázós” szélhámosok, akik idős embereket azzal kerestek meg, hogy unokájuk bajba jutott, de ha valaki fizet, elengedik. Hogyne vitte volna a pénzt, az ékszert a kétségbeesett nagyszülő! Persze hamis színjáték, csalás volt az egész, ami azzal az érzelemmel élt vissza, hogy fizetni kell, különben vége a világnak! Nos, ez a közbejáró, aki elmondja Istennél az ember igazát, aki képviseli Jóbot – ezt hallja: találtam számára váltságdíjat, és beérem azzal. Ez az evangélium.
Testvérek, evangélium nélkül nekünk csak szentimentalista elképzeléseink vannak Istenről – hogy Isten mindig fölhozza áldó napját (énrám), mindig jó (énhozzám), mindig szeret (engem), és esőt is ad nekem), ki száradjon a föld (az én földem), elkergeti az ellenséget (az én ellenségemet), megteríti az asztalt (számomra), mindig mindent megbocsát (nekem), az a dolga, másképp hogy’ is szerethetnénk?! Kicsi gazdám, mit kívánsz? – így köszönt reggel. Csupa én – merő szentimentalizmus. Emiatt vergődünk kétségbeesés és ostoba spekulációk között. Ismerjük mi igazán Istent? Itt nem Jób mondja: találtam megoldást! Nem a barátai mondják: találtunk megoldás! Nem Élihu mondja: találtam megoldást! Isten mondja: találtam számára megoldást, elfogadom a váltságdíjat! Ne mondd: találtam! Isten találta! Nem te viszed odáig a dolgot, hogy Isten végre megadja magát, és enged a nagy rosszból. Hiszen én adom meg magamat Isten előtt teljesen! Kálvin mondja egyszerű szavakkal: nem Jób találta meg a megoldást, a megoldás már megvan - Istennél! Isten megkönyörül.
Ha végigtekintesz Jób sorsán, a veszteségein, a szenvedésén, talán már unod a töprengést. De ha átsuhan a szíveden, hogy a templomból hazamenve nem tudsz bemenni a lakásodba, mert minden összedőlt, vagy ha átsuhan a szíveden, hogy nem hív fel a feleséged, mert otthagyott, ha átsuhan a szíveden, hogy gyönyörű gyermekeid mind a halál martaléka lettek, ha átsuhan a szíveden, hogy hazaadnak a kórházból, mert te már gyógyíthatatlan beteg vagy, ha átsuhan a szíveden, hogy kiközösítenek a közösségeidből, akkor mit mondok azzal, hogy Jób mennyit és hogyan szenvedett?! De talán így jobban értjük, hogy Isten megkönyörül. Az nemcsak úgy magától van. Az nem valami isteni automatizmus, hogy: na jól van, egy darabig elmegyünk a nyomorúságban, aztán előbb-utóbb úgyis jön az enyhület, mert annak jönni kell, mert Istennek ez a dolga! Ha így volna, ugyan miért neveznénk ezt evangéliumnak, örvendetes hírnek?
Amikor tehát Élihu azt mondja: nincs igazad, Jób, mert Isten nagyobb az embernél, akkor talán, nem is tudva, a legmélyebb igazságot mondja ki. Isten nagyobb az embernél. Nem szóharcokban nagyobb, nem ilyen-olyan dolgokban nagyobb, nem alkalmilag nagyobb, hanem ezért nagyobb: mert megkönyörül. Jób barátai ezt nem ismerték, ők csak patikamérlegen mérték a bűn és a büntetést, az erényt meg a jutalmat. S ahol ilyen a világ, ott nincs helye és szerepe a könyörületnek. Isten megkönyörül – ezért nagyobb, mindig nagyobb az embernél. Ez az evangélium vigasztalása. Mikor rád nehezednek az ellenségeid vádjai... Most olvassuk a Jelenések könyvét. Tele van kimondhatatlan vigasztalásokkal, mert ezt látjuk, hogy miközben a világban iszonyatos dolgok folynak, és Isten gyermekeire kétszeres csapások zúdulnak, Isten elhárítja róluk a rájuk szórt átkot, vádat; mert az Ő népe a könyörület népe. És akkor is nagyobb Isten az embernél, amikor az önvád gyötör. János apostol azt mondja: „Ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud..., bizodalmunk van Istenhez.” (1János 3,20-21) Isten mindig nagyobb. Isten megtalálta a megoldást - mondja Élihu, vagyis az angyal, vagyis a közbenjáró. Valójában maga Isten a megoldás. Nos, ha Élihut, akit el nem viselünk, mert tolakodó, öntelt, mégis úgy tekintünk, mint prófétát, akkor egyenes utunk van a vigasztalás igéjéhez: Isten nagyobb a szívünknél! A prófétának nem kell szépnek és szerethetőnek lennie, a prófétának az igazat kell mondania. Az igazság pedig az, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Mindig. Ámen.

„Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” Róma 8, 38-39
Amikor egybefoglaljuk Vályi István életét, érette hálát adunk, és keressük a gyászban Isten vigasztalását, ez az ige mennyei segítségül van számunkra. Mi szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Vagyis, mi szakíthat el minket az élet forrásától? Mi állhat közénk és Isten közé, hogy elveszítsük Isten megtartó szeretetét? Bejárhatatlan távolságra van-e tőlünk a vigasztalás és a reménység?
És amikor sorolja az apostol az elválasztó hatalmakat, erőket, tényeket, megfordítja a sorrendet – nem választ el a halál, és mondja a nehezebbet: nem választ el az élet.
És ebben három bizonyságunk van az ige igazságára.
1.) Vályi István életét, ahogyan élt, az a bizonyosság járta át, hogy bizton támaszkodhatunk Isten vezetésére. Gazdag és munkás életet élt, lelkészcsaládban nőtt fel, majd a biológia világa felé fordult, mezőgazdasági, közelebbről növényvédelmi szakember lett, számos vezető megbizatásban dolgozott, tudományos fokozatokat szerzett, tanított, publikált, lelkesített, szakmai közösségeket szervezett éés irányított, nagy megbecsülésnek örvendett, az év agrárembere díjjal nis kitüntették.  Családjában boldog életet élt, hitvesével 51 évig boldog házasságban, gyermekei és unokái körében nagyszerű apaként és nagyapaként.  Hitében állhatatos maradt, otthon, Velencén a szülői házban, és itt a Budahegyvidéki gyülekezetben. Az hát a bizonyságunk, hogy Isten szeretetétől nem választ el az élet, vagyis ahogyan élnünk adatik, ahogy hitben, reményben és szeretetben berendezzük az életünket.
2. De életen érthetjük azt is, amit sorsnak nevezünk. Azt, ami meghalad minket, hatalmasabb, úgymond, annál, amit eltervezünk és állhatatosan végig viszük. Ahogy a Zsoltár mondja:
„Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet haladó csodadolgok után; Sőt lecsendesítém és elnémítám lelkemet. Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem. Bízzál Izráel az Úrban mostantól fogva mindörökké!” (131.) A történelem változásai, a világ nagy mozgásai, a nagy tektonikus mozgások, az emberi közösségeket mozgató rendszerek, a sors... Boldog bizonyságunk, hogy Isten szeretetétől ez sem választ el minket – sőt, inkább, éppen a nyomorúság, a kudarcok, a küzdelmek, a betegségek, és még maga a halál is – csak közelebb visznek, nemhogy elválaszthatnának.
3. De hitünk szerint az apostol boldog bizonyságának még ezeknél is szilárdabb alapja maga Isten szeretete, amit Jézus Krisztus életében, halálában, feltámadásában ragyogtatott fel.
- Ez az életünk igazi vezetője. Mintha az apostol, azzal, hogy a felsorolásban megfordítja a sorrendet, és előre veszi a halált és utána mondja az életet, éppen ezt akarná kifejezni. Krisztusban Isten legyőzte a halált, az utolsó ellenséget, és oltalmában vesz bennünket, mi az életről, még a mulandó életről is, és a mi egyszerű, törékeny életünket ide-oda sodró sorserőkről is mindig az örök élet fényében beszélünk. Ebben tárul fel az élet egyetlen, valóságos értelme.
- De Krisztus feltámadásában tárul fel a sorsunk titka is. Hogy ami meghaladja erőnket, amin csak ámulni tudhatunk, amit hol rettenetes, hol csodálatos fejleménynek tartunk itt a történelemben, a civilizációkban, itt az embervilágban, annak, ha rejtetten is, de van végső iránya.
- És ebben nyer alapot minden reményünk, és ez a mi vigasztalásunk. Életemben és halálomban, testestől-lelkestől nem a magamé vagyok, - mondja hitavallásunk, - hanem hűséges megváltómé, Jézus Krisztusé.
Akit szeretünk, azt elszakíthatja tőlünk a halál – és olykor az élet, a sors, s világ is.  Ám, akik Istent szeretik, azokat Istentől semmi sem szakítja el. Reméljük, hát a boldog feltámadást, és a színről színre látást, együtt a szentek közösségében, együtt Vályi Istvánnal is. Ámen

Textus: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Korinthus 16,14)
Kedves Boróka és Ákos!
A házasság kizárólagos közösség,
de ezzel paradoxont mondtam,
mert kizárólagos csak az lehet, amiben minden benne van.
Benne vannak az elődök (szülők, nagyszülők, ősök, testvérek),
és reménységben benne vannak a gyermekek, unokák...
És máris értjük, hogy: ez a minden minőség.
Nem halmozás, hanem önátadás
Nem szerzés, hanem önfeláldozás
Nem tárgyiasítás, hanem beteljesítés
Csodálom az ige bátor egyszerűségét, Pál bátorságát:
annyi tanácsot ad itt a korinthusi levélben is a házasságról, a közös életről
és annyi felé indázik az élet!, hogy kérdezhetjük: csak ilyen egyszerűen lehet ezt mondani?
minden dolgotok szeretetben menjen végbe?
1) minden – nem is tudjuk eldönteni, hogy mi ez a mi?
dolog, ügy? tennivaló? terv? elhatározás?
Minden, ami rátok tartozik
minden, ami ti magatok vagytok
az egész életetek.
2) menjen végbe – így áll a jól ismert fordytásban fordításban
De van, aki így fordítja:
mindent szeretetben tegyetek
mindent, amit tesztek, szeretetben történjék
minden dolgotokat szeretetben intézzétek
mindent szeretettel tegyetek
Bizony szinte zavarban vagyunk Pálnak ettől az egyszerű ki mondatától,
mert benne van a kezdete mindannak, ami a ti közös életetek,
benne van az egész életetek kiteljesítésének munkája,
benne vannak a célok, a céljaitok.
Talán lehetne másféleképpen is mondani? Talán
3) De mégis meghatározó, mert benne van a nagy cél.
A nehézséget (a fordítóknak) az okozza, hogy itt birtokos eset áll.
genitivus obiectivus – mondaná a magának élő ember
genitivus possesivus – mondaná a nyelvész
genitivus qualiatis – mondaná az apostol
Egy másik igéből értjük meg, 1Korinthus 3,21-23:
„senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”
Vagyis valójában nem az a kérdés, hogy mennyi minden, mi minden, miféle-fajta minden a tiétek, hanem az, hogy ti kié vagytok.
Ez a legmélyebb értelme az útravalónak:
ha Krisztusé vagytok, akkor ismeritek az önátadás nagyszerű csodáját,
ha Krisztuséi vagytok, ismeritek az áldozat értelmét,
ha Krisztuséi vagytok, ismeritek az élet-teljesség célját,
ha Krisztuséi vagytok, Ő minőséggé formálja az életeteket
áldásával, hűségével, örökkévaló szeretetével.
S akkor valóban a tiétek minden, mert ha „Isten az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róma 8,32)
Kövessétek hát a szeretet – minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Ámen

„Ki taníthatja Istent bölcseségre, hisz ő ítéli meg a magasságban levőket is!
Ez meghal teljes boldogságban, egészen megelégedetten és nyugodtan;
Fejőedényei tejjel vannak tele, csontjainak velője nedvességtől árad.
Amaz elkeseredett lélekkel hal meg, mert nem élhetett a jóval.
Együtt feküsznek a porban, és féreg lepi őket.
Ímé, jól tudom a ti gondolatitokat és a hamisságokat, amelyekkel méltatlankodtok ellenem;
Hogyan vigasztalnátok hát engem hiábavalósággal? Feleselésetek igazságtalanság marad." (Jób 21,22-27.34)
Most szinte egyfajta nyugvóponton vagyunk. A tizenkilencedik rész felfoghatatlan, mély értelmű vallomással zárult. Jób reménységének a megvallása számára még beláthatatlan távlatokig, Krisztus feltámadásáig mutat előre: „tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára a porom felett megáll!” Szinte csodálkozunk is, hogyan jött Jób szájára ilyen szó, hogyan támadt a szívében ilyen gondolat? A zsoltároknál látjuk sokszor ugyanezt: a zsoltáros jól leírható helyzetben van, mégis érezzük, sokkal többet mond ki a könyörgésével, mint, ami a meghatározható állapotára vonatkozik. A 19. részben Jób is többet mond, mint ami abból az adott helyzetből kikövetkeztethető. Hogy még jobban értsük ezt a titkot, újfajta képet szeretnék a Jób barátaira alkalmazni. Korábban többször afféle zenész-társasághoz hasonítottam őket; a középkori festők is gyakran így festik meg a barátokat. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel próbálkoznak. Valami gyógyító muzsikát akarnak játszani, de ez inkább csak háborgatja Jóbot. Máskor a beszédterápia elveivel jellemeztem őket. Elifáz a fülbesúgó, Bildád az akadémikus, Cófár pedig a homo categoricus. Ki így, ki úgy, de mindannyian elmondják, hogy mi az örök rend. Most egy más képet szeretnék használni. Képzeljünk el egy beteget, akit körül állnak a klinikusok: ott van a belgyógyász főorvos, ott van a pszichológus, és szükség esetére ott van a pszichiáter is. A konzíliumot a modern gyógyászat elvei szerint tartják, vagyis nem titkolnak el a beteg elől semmit. A teljes diagnózist elé tárják, és a lehetséges gyógymódokat is megbeszélik vele, hogy bevonják a folyamatokba, együttműködésre szólítják fel. A Jóbot tanácsoló barátok vigasztalók és gyógyítók is, mert tudjuk: vigasztalás és gyógyítás összetartozik. S ami itt csodaszámba megy, a három gyógyító egyetért! Pedig milyen rejtélyes betegsége van Jóbnak! Egyrészt egzisztenciális tragédia sújtja, a gyerekei meghaltak, a családi élete összeomlott, az anyagi javai megsemmisültek, súlyos, nagy fájdalommal járó fekélyes betegség gyötri; másrészt pedig pszichoszomatikusan is beteg: a lelki szenvedése miatt minden jót kizár. A 77. zsoltárt lehetne itt idézni: lelkem nem akar vigasztalást bevenni. (Zsoltár 77,3) Lám, miféle helyzet ez? A beteg elutasítja az orvos, a pszichológus és a pszichiáter együttes javallatát – így, egyes számban kell mondani: javallatát! - , mert egyet mondanak! De Jób ezt veti oda: hiába vigasztaltok engem, a válaszaitok kétszínűségek maradnak! Jób lelke nem akar vigasztalást bevenni; lehet azt fülbe súgva vagy éppen harsogva mondani. Megátalkodott beteg volna, aki nem titokban köpi ki a gyógyszert, hanem egyenesen csalásnak minősíti azt? Lelke nem akar vigasztalást bevenni.
Azért fontos tehát ez a mostani rész, ez a minősített pillanat, mert miután elérhetetlen magasságba vitt bennünket Jób szava, most alá kell ereszkednünk a völgybe, és itt valamiféle „nyugvópontra” jutunk. Többek között azért, mert itt halljuk utoljára a harmadik barátot, Cófárt. A többi barát háromszor szól, Cófár csak kétszer, és ezután hallgat. A homo categoricus elhallgat. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért adja föl? Elifáz és Bildád még később is megszólalnak. Cófár magatartásából és itteni beszédéből úgy tűnik, hogy neki elege lett ebből az egészből. Micsoda paradoxon. Miközben okkal gondoljuk, hogy Jóbnak van elege mindenből (ő szenved!), aközben a vigasztaló barát magatartása és szavai mutatják, hogy neki van elege mindenből, már legalábbis ebből a helyzetből. Nézzük meg, hogyan beszél Cófár. Hadd idézzem még egyszer az első beszédét, a 11. részben olvastuk. Ott ezt mondja Jóbnak: bárcsak Isten beszélne veled! (Jób 11,4) Lám, már az első megszólalásakor hangot ad annak a meggyőződésének, hogy Jób nem egyszerű eset. S nyilvánvaló, a barátai kedvessége, szép szava nem fog használni. Bárcsak Isten szólna veled! – kiáltott fel, és érthettük ezt így is: szólna ellened! Azt is mondja Cófár Jóbnak: te csak kinevetsz bennünket (Jób 11,3). Mondja ezt éppenséggel Jóbnak, aki sír! Hogy tudhat egy síró ember kinevetni valakit? De folytatja: ugyan, Jób, Istent te sem nem tudod kikutatni, mert Isten végéremehetetlen. Amit meg kell tanulnod, ez az örök rend. Ha eltávolítod életedből a bűnt, akkor nem kell félned, akkor még ha alkonyul is, olyan lesz, mint a reggel (Jób 11,16.17). A gonosz embernek pedig csak az lesz az egyetlen reménye, hogy véget ér az élete (Jób 11,20).
Itt, a huszadik részben a Cófár változtat a hangszerelésen. Óhaja nem teljesült, Isten nem szólalt, Isten még nem szólt bele ebbe a beszélgetésbe, ezért így kezdi: a magam gondolataimmal adok választ. (Jób 20,2) A magam esze szerint felelek neked. De máris folytatja ott, ahol korábban abbahagyta: te csak leckéztetsz bennünket, mert az hiszed mindent tudsz, holott a leckét mi mondjuk fel neked. Tudod-e, hogy öröktől fogva így van ez? - mondja Cófár (Jób 20,4). Mi ezt az örök törvényt mondjuk fel neked. Mi ez az örök törvény? A bűnös sorsa. Csak néhány szót idézek belőle. A gonosz nem rejtheti el bűnét. És ez a sorsában lesz nyilvánvaló. A sorsa fogja leleplezni. Elvész mindene, ami fontos volt számára, az édes keserűre fordul benne, mai szóval élve, gesztenyepürét eszik, és epét fog hányni. A nyomorultak büntetése éri utol, az ég felfedi bűnösségét, a föld föllázad ellene. Ez a bűnös osztályrésze. Isten ezt ígéri neki örökségül (Jób 20,29).
Ez az örök törvény. Cófár ezzel be is fejezi, amit mondani gondolt. El tudom képzelni, ahogy összefogja a mellén a kezét, felszegi a fejét, már távolodik is ebből a helyzetből, ő már szinte kívülről nézi. Jób kéréssel kezdi a válaszát és azt mondja a barátainak: nost először most tegyétek kezeteket a szátokra, hallgassatok végig, hadd mondjam el, amit mondani akarok, ne vágjatok a szavamba, és ha végigmondtam, utána, ha tudtok, gúnyoljatok ki. És mindjárt rá is kezd ezzel a kérdéssel: mi az oka, hogy az istentelenek, a gonoszok jól élnek, sőt szépen halnak meg? (Jób 21,7) Pedig az istentelenek azt mondják az Úrnak, távozz tőlünk! (Jób 21,14) Istent kiűzik az életükből, mégis azt látjuk, hogy ritkán bűnhődnek. És ezzel szemben azt látjuk, hogy az Isten gyermekei sokat szenvednek. Vajon, kérdezi, Isten az ő gyermekeinek teszi félre, tartogatja a büntetést? (Jób 21,19) Jób voltaképpen azt fejezi ki ezekkel a kérdésekkel, hogy a megfizetés elve (az örök törvény!) nem működik. Itt valami hiba van. Legalábbis, az ő esetében valami hiba van. Én is tudom, mondja, hogy ez az örök rend, tudom, előbb-utóbb a gonoszok, a hamisak, az istentelenek lebuknak, és a sorsuk fogja leleplezni őket. Nem marad számukra más remény, csak az, hogy hamarosan véget ér az életük. Isten ezt jelölte ki nekik osztályrészül. De én nem esem ebbe a kategóriába. Itt valami nem működik, vagy nem jól működik. Mert én nem vagyok sem istentelen, sem gonosz. Én mondom Istennek, hogy távozz tőlem, nem vontam kétségbe a vallásos és kegyes élet értelmét. Jón nem azt mondja, hogy ő teljességgel ártatlan vagy bűntelen volna, hanem azt mondja, hogy amit szenvednie kell, az nincs arányban a vétkeivel, vagy megfordítva, hogy amit tud magáról, hogy mennyi vétket követett el, az nincs arányban iszonyatos szenvedésével. Így zárja szavait, idéztem már, ezt mondja a barátainak: hiába vigasztaltok ti engem, a válaszaitok semmit sem érnek.
Mit mond Jób? Néhány szót, kifejezést hadd olvassak föl röviden, adjuk át magunkat Jób szavainak. Mi az oka, kérdezi, hogy az istentelenek élnek, békében megöregszenek, sőt erőben gyarapodnak? Magvuk szilárdan áll, házukban béke van, nincs rajtuk Isten vesszeje; a gonosz tehene szerencsésen ellik és nem vetél el. A gonoszok és gyermekeik vígan vannak, és egy pillanat alatt szállnak a másvilágra, vagyis olyan könnyen és gyorsan halnak, egy szempillantás alatt, hogy észre sem veszik (nem kell félniük a halálfélelemtől). Istennek ezt mondják, távozz tőlünk, utaid ismeretét nem kívánjuk. És ugyan, kicsoda-micsoda a Mindenható, hogy mi tiszteljük őt, és mi haszna, hogy imádkozzunk hozzá?! Megjegyzem, egészen korszerű, modern, szekuláris felvetés ez itt. Aztán folytatja Jób: hát hányszor alszik ki az istentelenek mécsese? És vajon hányszor szór szét Isten bandákat haragjában? Augustinus mondja, hogy ha az állam nem a helyes törvények szerint kormányoz, és nem az igazságot képviseli, ugyan mi egyéb, mint egy nagy rablóbarlang? Hát mikor szórja szét Isten ezeket a rablóbandákat? Lám, a szerencsétlenség napján megkíméltetik a gonosz. És ki mondja meg neki végre arcába az útját? És amit tett, ki fizeti meg neki? Hanem, mikor meghal, nagy tömeg kíséri ki a temetőbe, sírdombja mellé díszőrséget állítanak, édesek neki a sírgödör göröngyei. S így fejezi be: a gonosz ereje teljében hal meg, teljes nyugalomban és békében, edényei tele vannak tejjel, a csontvelői át vannak itatva; az igaz ember pedig keserű lélekkel hal meg, mert nem ízlelte meg a jót. Együtt feküsznek a porban, és nyű lepi el őket. Nincs különbség. (Jób 21,7-26) Illetve, ha van különbség, az csakis ebben az életben van, a halálban nincsen különbség. A megfizetési rend, az örök rend, amiről a barátok beszélnek, erre az életre vonatkozik. Ha helyesen, jól, igazán tisztán, ártatlanul, élsz, Isten drága osztályrészt jelöl ki a számodra. Ha bűnös vagy, reszkess! Mert előbb-utóbb úgyis leleplez a sorsod, és életedet nyomorultul fejezed be, áhítozni fogsz a halál után, de nem érkezik el, mert osztályrészed a kínszenvedés. Csakhogy mondja Jób, ez az én esetemben nem így van.
De figyeljük meg alaposan, Jób nem is önmagáról beszél itt. Eddig mindig maga felé irányította szót, most általánosságban beszél. Jól ismert lélektani helyzet ez. Mikor átmeneti nyugvópontra jut bennünk a zaklató szenvedés, akkor a magunk baját (s ritkábban az örömét), általánosságokban is meg tudjuk fogalmazni. Voltaképpen az én hátam fáj, de az egész világ hátfájós. Nekem nem sikerült valami, de az egész világ egy nagy csődtömeg. Az én életemben van öröm, lám, az egész világ kinyílott és örvendezik, és kint az énekes madarak is az én örömömet csicsergik vissza. Mindazáltal, Jób szavai nyomán nem jutunk filozófiai általánosságokig.
Mert van itt egy kifejezés, ami nem engedi ezt, és erről is szeretnék néhány szót mondani.
Így kezdi Jób az ellenvetését: mi az oka, hogy...? Még egyszer olvasom ezt az indítósort. Azt mondja Jób: „mi az oka, hogy az istentelenek élnek?” Odaírhatjuk azt is, hogy: jól élnek. De oda sem kell tenni a módhatározót, elég annyit mondani: él. Szoktuk emberekre mondani, nézd csak: ő aztán tud élni! Szoktuk mondani kellemes helyzetekre: ez aztán az élet! Értjük Jób szavát. De mi az oka annak, hogy az istentelenek élnek? Most ez a szó izgat: „mi az oka?”, vagy más fordításokban: „miért?” (A latin fordításokban: quare – mi okból?) Kecskeméthy István a fordító, érzi, hogy itt nem nyomatékos kérdőszó van. Jeremiás próféta használja a legtöbbször. Egyszerre könnyű és nehéz is pontosan visszaadni; talán így lehetne fölbontásban: mi az értelme? A kérdőszóban ugyanis benne van az is, hogy miféle tudás, milyen ismeret van ennek vagy annak a sorsában. Mi a magyarázata annak, hogy ilyen nagy szerencséje van a gonoszoknak? Miféle tudás jön ki ebből? A gonoszok jól élnek, az igazak ellenben nem élnek jól. És miféle tudás van abban, hogy miután elparántálták őket, onnantól már nincs különbség, egyformán elemészti őket a nyű. A kérdés nem a végcélra vonatkozik, hanem az eredőre. Har éppen filozófiailag kellene meghatározni, akkor a kérdés a kauzalitás elvét érinti: mi az indító ok, mi a ható ok, mi a célsági ok, mi a formális ok, mi a materiális ok? De ne merüljünk most el Arisztotelészben, csak engedjük át magunkat Jób kérdésének: mi az értelme, miféle tudás származik abból, hogy hogy a gonosz virágzik, a jámbor meg szenved?!
Ézsaiás prófétánál is olvassuk ezt a kérdést. Amikor Isten a fogságban vergődő, Istenével perelkedő népnek elküldi szolgáját, a a prófétát, azt mondja a próféta: mi okból jöttem én ide, holott nem volt itt senki?! (Ézsaiás 50,2) És éppen Jeremiásnál is olvassuk, amikor az Úr a próféta által kihirdeti az ítéletét, aki költői kérdést tesz föl: szolga-e Izrael? Miért lett prédává? (Jer 2,14) Mi okból lett prédává az ország, mi a története annak, hogy ez bekövetkezett? Mi van egy-egy megrendítő helyzet mögött? Külön súlya van a kérdésnek felolvasott textus miatt is:  „vajon Istent taníthatja-e valaki tudományra?” (Jób 21,22). A tudomány szót az a héber szó fejezi ki, ami ebben a kérdésben is benne van. Vagyis, mi tudás van abban, hogy..., vagy: honnan tudhatom én meg az okát annak, hogy? S vajon, kérdi Jób:  taníthatja-e Istent valaki tudományra (bölcsességre)? Van-e módom bármit Isten értésére adni?  Érdemes régi imádságokat csatolni ehhez a kérdéshez.  Valamikor a református családokban a Biblia mellett az úgynevezett „öreg Szikszai” ivolt használatban. Ez egy 18. századi imádságos könyv. Ha beleolvasunk, megrendülünk, hogyan adta tudtára Istennek a betegségét az imádkozó ember. Mert az imádság az Istennel való beszédünk elemi módja. De sorolni lehet Istennek a megnehezedett testtagok, a szédülés, a nehéz lélegzés, az égő gyomor, az elviselhetetlen fájdalom, az élet minden baját, nyomorúságát! Ez azonban nem orvosi látlelet, és nem is kell pontosnak lennie, hiszen egy-egy ember éppen csak így tudja elmondani. Még Jób is megrökönyödne azon, ha valaki önhitten tanítani kezdené Isten valami tudományra! Hiszen még a fentieket is Isten ítéli meg, mondja. Méliusz így fordítja: „a mennyei természeteket” is ő ítéli meg, tehát az ember számára megfoghatatlan, megragadhatatlan, angyali természeteket is Isten ítéli meg. Ugyan, mi tudunk mi?
Aztán ezt mondja Jób a barátainak: a gondolataitokat azonban tudom (Jób 21,27). Itt is ugyanaz a szó szerepel, mint a kérdésben: tanít, megismertet, kioktat, értésre hat. Vagyis: tud. Ebben benne van is, hogy meg tudok valamit tenni, és benne van a Tudományos Akadémia is, és a kettő között minden. Íme, mondja Jób, tudom gondolataitokat, a terveiteket, a fogásokat, melyekkel ti le akartok engem törni ebben az Isten elé igyekezésemben. Ti azt mondjátok: hol van a nemes háza, és hol van az istentelenek hajlékának sátora? Én meg azt mondom: az istentelen a szerencsétlenség napján megkíméltetik. A harag napján védelem alatt áll. És vajon ki mondja az arcába útját, és ki fizeti neki vissza, amit tett? (Nem háromszor, csak egyszer?) Lám, népes gyászoló sereg kíséri ki a temetőbe, a sírdombja mellett díszőrséget állítanak, édesek neki a völgy göröngyei! Hát hiába vigasztaltok ti engem, a válaszaitok semmit sem érnek. A lelkem nem akar efféle vigasztalást bevenni.
Mégis, miért mondom, hogy itt átmeneti nyugvópontra jutottunk a 19. rész magaslatai után? Csak azért mondanám, mert Cófárt nem fogjuk többet hallani? Végre, egy doktrinerrel kevesebb van ebben a történetben?! Sokkal inkább azért jutunk itt nyugvópontra, mert Jób szavaiból az derül ki, hogy megborult az örök rend. És ezért meg kell állni, hogy ebbe belelássunk. Jób nem tudja, mi viszont tudjuk, hogy miért történik vele ez a sok nyomorúság.  Nem azért borult fel a rend, mert az emberi körülményekben rejtőzne valami, ami miatt Isten nem tudja érvényre juttatni az áldást. Igen, a barátok ezen erősködnek, ezzel érvelnek: miért ágálsz, Jób? Isten előbb-utóbb érvényre fogja juttatni a rendet! Az, hogy ennyit szenvedsz, tulajdonképpen rendkívüli kegyelem. Ha valamit nem értünk, az az, hogy miért csak ennyit szenvedsz? Hiszen az örök rendben minden gondosan ki van mérve, vagy mint egy csodálatos gépezetben, minden olajozottan működik – így van ez! Mi esetleg egy tényezőt nem látunk be, ez az időnek a tényezője, a „mikor?” kérdése. De az okot és a módot jól tudjuk.  Jób azonban hangot ad annak, hogy nem titkos, rejtett akadályok miatt nem működik a rend, hanem azért, mert valaki súlyosan beavatkozott. Éspedig Isten avatkozott be.  Valaki a legutóbbi igehirdetés után megjegyezte, hogy miért nem mondtam el, hogy Isten megfenyegette Jób barátait, hiszen nem szóltat Felőle igazán, nem úgy, mint szolgája, Jób. Azt feleltem rá, hogy ezt a történet végén olvassuk. És addig nekünk is ezen az úton kell mennünk, vagyis ha nagyon előre vesszük ezt az isteni ítéletet, akkor egycsapásra külső szemlélői leszünk a Jób történetének. Mondja csak Cófár, mondja csak Bildád, mondja csak Élifáz, mi tudjuk, hogy ezek hamis beszédek, és az Úr a végén megítéli őket. De nem egészen erről van itt szó. Ez az isteni ítélet azért marad a történet végére, mert valahogy mégis Jób oldalára kell állnunk, és ezt nem tehetjük meg, ha kilépünk a történetből. Csak mellette állva érthetjük meg, a szenvedése sűrűjében, hogy azért nem működik az örök rend, mert itt embernél nagyobb erő avatkozott be. Nos, ezért nem tudunk nagy gyorsan továbbmenni. Hiába magyarázzák Jóbnak: nézd, ez a világ legtökéletesebb erkölcsi mechanizmusa, ez az ember és Isten kapcsolatának a legtökéletesebb rendje, alázkodj meg, tisztítsd meg magadat! Állj oda Isten elé! Esedezz Isten bocsánatáért, és akkor nem kell félned, akkor az alkonyulat is nappali világosság lesz a számomra! Így működik a világ! Ha nem így működik, nincs is világ.  Nehéz igazság ez! De ennél is nehezebb, hogy Isten az, aki beavatkozik ebbe a rendbe, és hagyja, hogy a szenvedés átváltozzon próbatétellé. Jób esetében ugyanis a szenvedés nem büntetés, hanem próbatétel. Mi pedig nem tudjuk eldönteni, hogy ha szenvedünk, jobb-e azt próbatételként megélni, vagy jobb lenne büntetésben lenni? Ugyanis a büntetés mértékét, arányát, tartamát, határnapját többé-kevésbé ki tudjuk számítani. Viszont a próbatétel mivel kezdődik? És mit foglal magába? És mikor ér véget? És hogyan ér véget? És mire való a próbatétel? És egyáltalán, mi az oka a próbatételnek?
De tegyük hozzá, hogy Isten beavatkozásának a sejtelme, csak egy másik isteni beavatkozásra válik igazsággá. Vajon taníthatja-e valaki Istent tudományra, oktathatja-e valaki Istent? Elmagyarázhatja-e valaki Istennek a világot működtető okokat, számon kérhet-e valaki Istentől bármit, mint mondjuk, a tanár a diáktól, hogy kellőképpen megtanulta a leckét és föl tudja-e mondani; hát tudja-e Isten működtetni a világot úgy, ahogy annak működnie kell? És nem azáltal értjük meg ennek a kérdésnek az igazi mélységét, ha hozzátesszük, hogy Isten ítéli meg a mennyei természeteket is, hanem ha boldog bizonysággal belátjuk, hogy Isten döntő módon Krisztussal avatkozott bele az örök rendbe.
Cófár azt mondta Jóbnak: megtanítalak az örök rendre! A másik barát, Élifáz szavát is idézhetjük, aki az első beszédében azt mondta, hogy misztikus látomásban értette meg: így vannak a dolgok. Van itt egy örök rend. Mi azonban Jézus Krisztusban azt látjuk, hogy nem ez az örök rend, az valami egészen más. Az örök rend mélyén egyetlen ártatlan igaz szenved, akinek a szenvedése nem is büntetés, a szenvedése nem is próbatétel, hanem a szenvedése: megváltás. Jób szavai, melyek szinte jövendölések, magyarázhatók úgy is, hogy a barátaival folytatott heves vitában kimond valamit, amelynek az értelmét és jelentését ő maga sem tudja. Velünk is megtörtént már, hogy vitatkozás közben olyan szaladt ki a szánkon, amin csak bámulunk utólag, hogy’ jutott nekem ilyen eszembe! A gyerekek mondanak néha olyan dolgokat, hogy csak ámulunk, ugyan hogy’ tud egy gyerek ilyet mondani? De most, amit Jóbból a szenvedése és a nyomorúsága kényszerít ki, az minket nyílegyenes úton visz el Jézus Krisztusig. Övé az igazi örök rend, a megváltásnak a rendje. Krisztus keresztjénél már nem azt kérdezzük, hogy mi a magyarázata annak, miféle tudás van abban, hogy virágzanak a gonoszok és szenvednek a jók. Ott egy egészen másfajta „miért?”-et hallunk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Zsoltár 22, Máté 27,46). És hallunk egy egészen másfajta elkötelezést is. Az agonizáló Jézus énekébe beleértjük a zsoltáros hálaadó ígéretét is Isten szabadításáért: „Felőled lesz dicséretem nagy gyülekezetben.” (Zsoltár 22,26) Isten a beavatkozó – ez az evangélium. Ámen!