Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben az esztendőben ünnepeljük Pál apostol születésének kétezredik évfordulóját, a régi egyházi hagyomány szerint. Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén még mindig megvan az a település, ahol született, Tarsos városa, és megvan az a régi kápolna, amit az első keresztyének építettek a 3-4. században Pál emlékére, s amit Kis-Ázsia török megszállása után, de különösen a 20. században, a görög-török háború után a törökök katonai raktárnak használtak. Mostanában kapta csak vissza az egyház az épületet, s próbálják felújítani. Talán ennek az épületnek a történetében is sok minden szimbolikusan benne foglaltatik, főleg ha arra a kérdésre akarunk felelni, hogy ki volt valójában ez a Tarsus-i Saul, vagy, ahogy mi mondjuk megtérése után: a kereszténység legnagyobb misszionáriusa, Pál apostol.
A mai ige is segít erre a kérdésre felelni. Itt három vonatkozásban is bemutatkozik Pál apostol az efézusi gyülekezetnek, s ezekről szeretnék röviden szólni. Ezekben nem úgy mutatja be magát, ahogyan mi nevezzük, vagyis mint apostol - ezt megteszi számos más helyen, legjellegzetesebb módon a Korinthusi levélben, ahol apostoli elhívatottságáról, tisztességéről beszél. Ám hogy mit jelentett apostolnak lenni, vagyis küldöttnek, misszionáriusnak, Jézus Krisztus evangéliuma hirdetőjének, egyházalapítónak, azt talán jobban megértjük most, ha ezeken a szakaszokat közelebbről is megnézzük.
Mindjárt a felolvasott vers is ide vezet bennünket, s talán ez a legmegdöbbentőbb, de persze, egyúttal drámai-mozzanatos, ideig-óráig való. Ezért vagyok – mondja – én Pál a Krisztusnak foglya érettetek, a pogányokért. Egy szóval az apostol úgy mutatkozik be, mint fogoly. Mint aki fogságban van, mint, aki újra meg újra a bilincsek közé kerül, mint, akit a hittérítő tevékenysége, az evangélium hirdetése miatt újra meg újra börtönbe, tömlöcbe vetnek. Pál a 2. Korinthusi levélben föl is sorolja egy hosszú szakaszban a szenvedéseit, előadja hányattatásainak a katalógusát, és ebben többször megemlíti, hogy újra meg újra olyan helyzetekbe keveredett – nem saját jószántából, nem azért, mert ő akarta így –, hogy börtönbe került. S tudjuk jól, hogy az élete így is fejeződött be: Jeruzsálemben egy incidens után letartóztatták, majd hosszú éveket fogolyként különböző börtönökben tölt, így kerül Rómába, és a Néró-féle üldözések idején lefejezték. Fogoly tehát az apostol.
De azt látjuk most, hogy ő ezt brutális tényt, hogy ugyanis börtönbe került, jelképes értelemben is alkalmazza. Ezt olvassuk az első versben: Ezért vagyok én Pál, a Krisztusnak foglya tiérettetek, a pogányokért. Ha mai, jogi nyelven értelmeznénk ezt a verset, azt kellene mondanunk, hogy ez teljesen értelmetlen. Azért értelmetlen, mert a régi római birodalomban is vallásszabadság volt, nagyjából olyanfajta, mint a mai Európa jobb helyein, vagyis mindenki olyan vallási közösséget alapíthatott, amilyent akar, mindenki abban hitt, amiben akart, mindenki úgy valláskodott, ahogy akart. Egy volt a lényeg, hogy lojális és lehetőleg sokat adózó állampolgár legyen, aztán a hatóságok nem törődtek azzal, hogy miben hisz vagy mit gondol. Egyszóval hát azt lehetne mondani, hogy értelmetlennek tűnik, hogy az apostolt a vallása miatt vagy az evangélium hirdetése miatt börtönözték volna be, mert az ilyen lépés inkább a diktatúrákra, az elnyomó rendszerekre vagy azokra a világokra jellemző, ahol ellenségei vannak a keresztyénségnek. Inkább azt kellene mondani az apostolnak, hogy a saját ostobaságom miatt vagyok fogoly, vagy éppen azért, mert agilis ember vagyok és vitákba keveredtem, azért vagyok fogoly, mert nem tudtam ebben és abban a dologban és ezzel vagy azzal egyetérteni, ribillió támadt, letartóztattak, börtönbe kerültem. De ő azt mondja, hogy tiérettetek – vagyok fogoly. Krisztusnak a foglya, tiérettetek. És ezért mondja a felolvasott szakasz végén a buzdítást: ezért kérlek, hogy ne csüggedjetek el, a ti érettetek való nyomorúságaim miatt, melyek néktek dicsőségre vannak. Az a fáradtság, szenvedés, azok a gyötrelmek, amelyeket az apostolnak ki kell állnia, nem abból adódnak, hogy addig provokálta volna a környezetét, amíg azok vissza nem csaptak. Az igazi ok maga az evangélium, amit hirdet.  Isten szabadító üzenete, Isten mindenhatósága, Jézus Krisztusban megszerzett kegyelme nem úgy találkozik az emberrel, hogy az ember csak úgy tudomásul veszi, megfontolja, aztán kezd vele valamit. Ebben a régi világ és a mai világ nemcsak hasonlít egymásra, hanem rendkívüli módon azonosnak is mutatkozik. Itt már nemcsak azt mondjuk, hogy olyan a mi világunk, amilyen a régi Római birodalom volt, hanem ebben teljes mértékben azonos. Azt hallani ugyanis, hogy Isten akar tőlem valamit, bele akar nyúlni az életembe, ahogy régen, úgy ma is ellenállást vált ki emberben. Ha csak arról hallunk, hogy van Isten, vagy hogy kell lennie egy alkotó intelligenciának, ha arról hallunk, hogy a bölcsek is azt mondják, hogy van valami emberen túli vagy emberfölötti, amit a régiek, úgymond, Istennek neveztek – nos, ezt meghallgatjuk, és több-kevesebb békességgel megvitatjuk. De amikor arról hallunk, hogy a mindeneket teremtő, abszolút hatalmas Isten belépett a mi világunkba, közünk van Hozzá, Neki köze van hozzánk, és akar valamit az életünkkel, az bizony már összeütközést vált ki.
Emlékszünk min az evangéliumok elejéről Keresztelő János történetére. Ő egy csoda-ember volt, sokan rajongtak érette, nagyon szerették. Ha lett volna akkoriban televízió, egészen biztos, hogy minden hírműsorban szerepelt volna egy-egy mondat vagy rövid bejátszás erejéig. Ha magyarra kellene fordítani, valami olyan különleges figura lehetett, mintha valaki egy Duna-szigetre vonulna ki, ócska csuhákat aggatna magára, azt enné, amit ott talál, akácvirágot, szöcskét, vagy amit odahordanak neki az emberek, és mindenféle különös dolgokat beszélne világ-végéről, megtérésről. Nahát, ez a mostani nyári uborka-szezonban, amikor nincs politika, érdekes hír lenne. De amikor Keresztelő János megüzeni Heródes királynak, aki vérfertőző kapcsolatban él a saját testvére feleségével, hogy nem szabad neked így élni – akkor vége. És nem azért van vége, mert ezt Keresztelő János mondotta, hanem azért, mert ez Istennek az üzenete. Tömlöcbe kerül és kivégzik. S tudja jól ezt az apostol is, ezért olyan bátor azt mondani mégis: én a Krisztusnak foglya vagyok tiérettetek. Tiérettetek, pogányokért - miértünk. Fogoly vagyok érettetek, mert Isten azt az üzenetet, amelyet Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá tett, Isten azt az akaratot, amit Krisztus életében megvalósított miérettünk tette nyilvánvalóvá, valósította meg, a szó legpozitívabb értelmében. Azért, hogy megmentsen bennünket. Láttatok már embert, akit próbáltak csillapítani, hogy bajba, vízbe, tűzbe ne dobja magát felette való nagy haragjában? És láttátok, hogy odavág annak, aki csillapítani próbálja? Láttatok már embert, akit a barátai békíteni akarnak, hogy engesztelődjön meg, és azok húzzák a rövidebbet, akik békítik? Láttatok már embert, aki a saját rögeszméjébe belelovallva magát tör, zúz és tör át mindenen, de főleg azokon, akik őt mentenék? Ezt éli át az apostol, amikor tömlöcbe kerül és fogoly lesz. De még van itt valami, amit az apostol mond. Így mondja: a Krisztusnak foglya vagyok. Nem azt mondja, hogy a római hatóság foglya vagyok, nem azt mondja, hogy letartóztattak Szíriában a helyi hatóságok, nem azt mondja, hogy börtönbe csuktak Jeruzsálemben az ottani hatóságok, nem azt mondja, hogy engem Rómában Néró börtönében fogva tartanak, nem azt mondja, hogy a birodalom foglya vagyok – hanem Jézus Krisztus foglya vagyok. Tökéletesen tisztában van vele, hogy minden, ami vele történik, ez a hányattatás is, ez a szenvedés is, azért van, mert ő Jézus Krisztusé. És nem, mint önmagát szabadon felajánló ember, hanem mint foglyul ejtett ember. Jézus Krisztus foglya vagyok, nem tudok Tőle megszabadulni. Nem is akarok. Rabul ejtette az életemet. Csak most már ez, hogy rabul ejtette, nem a szó negatív értelmében értendő – bejött az ellenség és rabul ejtett ennyi meg ennyi foglyot –, hanem a szónak a legigazabb értelmében, ahogy mi is mondjuk, hogy rabul ejtett egy gondolat. Vagy amikor egy fiatalember azt mondja – egy gyönyörű fiatal lányról – rabul ejtett a tekintete, szerelmes vagyok belé, nem tudok tőle megszabadulni. Jézus Krisztus foglya vagyok – mondja az apostol –, mert szeretem Őt, mert szerelmese vagyok az Istennek, mert az Isten-gondolat rabul ejtett, mert az üdvösség nagyszerű és csodálatos híre lebilincsel engem. Ehhez képest mit számít a földi kötelék, mit számít, hogy olykor-olykor börtönbe is kell mennem, mit számít, hogy háromszor kaptam tizenkettőt, mit számít, hogy hajótörést szenvedtem, mit számít, hogy egy korrupt római helytartó másfél évig tartott fogságban, azt remélve, hogy majd lefizetem!? Nem számít semmi, mert én Jézus Krisztus foglya vagyok.
Másodszor, ezt mondja a hetedik versben: amelynek szolgájává lettem Isten kegyelmének ajándékából, mely adatott nékem az Ő hatalmának munkája szerint. Nemcsak fogoly az apostol, hanem szolga is. Mégpedig olyan szolga, aki felhatalmazást kapott. Nem rabszolga, hanem igazi, elhívott szolga: mandátummal, megbízással, erővel, munícióval. Még egyszer olvasom: „ama kegyelmének ajándékából, mely adatott nékem az Ő hatalmának, erejének munkája szerint.” Aki rab, hogy visszatérjünk az eredeti képhez, azzal legfeljebb csak kényszermunkát lehet végeztetni. Nincs nagyon messze tőlünk még a szovjet birodalom kora, tudjuk nagyon jól, - ismerjük a kifejezést: Gulág-szigetcsoport, Szolzsenyicin leírta -, hogy hány millió és tízmillió embert vittek el mindenféle indokkal vagy semmilyen indokkal ebbe a nagy birodalomba, annak különböző részeibe és építették a birodalmat rabszolgamunkából. De már akkor tudni lehetett, mert a történelemből tudni lehet, minden nagy birodalom történetéből tudni lehet, hogy rabszolgamunkából nem megy előrébb a világ. Ideig-óráig lehet egy piramist építeni, ideig-óráig lehet egy kínai nagy falat építeni, ideig-óráig lehet valami nagyszerűt alkotni, de nem megy előrébb a világ. A világot a szabad emberek viszik előrébb. Most az apostol, miközben börtönben van, fogoly, azt mondja, hogy szabad szolgája vagyok az Úr Jézus Krisztusnak. Erőket adott nekem, szolgálatra hívott el engem. És azt is elmondja - ez az előző versből derül ki: amelynek szolgájává lettem - , hogy csak egy ügyet szolgál. Dietrich Bonhoeffer, aki Hitler börtönében halt meg, mondja egy helyen a börtönleveleiben: a keresztyén ember egy ügyű ember. Néha bosszantó is. Nem a köznapi nyelven vett együgyűségről van szó és nem is ezért bosszantó, mert a köznapi értelemben vett együgyű embert talán megértjük és szeretjük, hordozzuk. Az igazi egy ügyű ember nagyon bosszantó tud lenni. Mindig ugyanazt akarja. Mindig mindenről ugyanaz jut eszébe. Mindig, minden esetben ugyanazt mondja. Emlékszem, mikor teológus-hallgató voltam, már elég idős ember volt Dobos Károly nagytiszteletű úr, akkor lehetett 75 esztendős is, nyugdíjas lelkész volt már. Időnként bejött a teológiára egy nagy kézitáskával, akkor szervezte a lepramissziót – gyülekezetünkben is vannak asszonyok, akik a leprásoknak kötszert horgolgatnak –, és hol erre, hol arra, valami célra mindig megfogott bennünket. Emlékszem, ha megjelent az öreg a portán, mi, lusta teológusok elmenekültünk. De ő  végigkopogtatta a szobákat és hívott bennünket: gyere csak, tiszteletes úr, ezt csináld, azt csináld, amazt csináld – bosszantóan egy ügyű ember volt. Mindig egyet akart, mindig csak azzal foglalkozott.
Figyeljétek, mit mond Pál: én egy ügyet szolgálok, de ezzel az egy üggyel mindenkit szolgálok. Egy ügyben forgolódom és ez az evangélium, de az evangéliumot mindenkinek hirdetni akarom, mert az mindenkire tartozik. Mert mindenkié. Zsidóé és görögé, barbáré és művelt rómaié, férfié és nőé, gazdag patríciusé és kikötői rabszolgáé, vezérigazgatóé és portásé, magyaré és cigányé, mindenkié az evangélium. Egy ügyet szolgálok, egy ügyű ember vagyok, nem akarok másról hallani – mondja a korinthusiaknak – mint Jézus Krisztus keresztjéről. Ez az egyet akarom mondani mindenkinek.
S végül, testvérek,  a nyolcadik verset is el kell olvasnunk. Itt azt mondja: amely adatott nékem az Ő hatalmának munkája szerint, nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus végéremehetetlen gazdagságát. Az apostol szent is. De van itt egy nagy különbség is az első meg a második tételhez képest, Itt már nem a történelemnek, a sorsnak, a világnak vagy a személyiségnek a meghatározottságai jutnak érvényre, hanem valami egészen már. Lehet fogolynak lenni a körülmények folytán, lehet bajba keveredni, mert úgy alakultak a dolgok, vagy mert valaki az eltökéltségének következményeit hordozza. Lehet valaki szolga úgy, ahogy az apostol, egy ügynek a megragadottja, Isten erői hatják át, és nem érdekli más. Ebben a kettőben hihetetlenül sokat számít az emberi teljesítmény is. Milyen szolga az a szolga, aki nem végzi el azt, ami rá van bízva? Azt el kell csapni. Milyen fogoly az, aki nem látja tisztán és világosan, hogy miért szenved voltaképpen? Ha nem érti helyzetét, nyomorult, örökre sebzett és fájdalmas ember lesz. Jó szívvel mondhatom, és az evangéliumok is bizonyítják ezt: az apostol ebben a kettőben minden apostolnál többet tett. Több helyen fordult meg, több embert térített meg, többet szenvedett, nagyobb távolságot tett meg még a saját lábán is, mint az összes többi apostol együttvéve. És milyen érdekes, e harmadik tételnél nem azt mondja, hogy: ezért nekem, minden szentek közül a legnagyobbnak... Van teljesítmény, van szolgálat, van igyekezet, van hősiesség, van mártírium – de ezt mondja: mindezek közül a legeslegkisebbnek. Mert ez, hogy az ember szent lehet, ez nem teljesítmény. Ez Istennek a munkája az életünkben. És pontosan ott kezdődik ez a munka, ennek az észlelése, megtapasztalása, az Isten szeretetének való boldog önátadás, amikor azt tudom mondani, hogy legeslegkisebb. Pilinszky Jánosnak van egy szép verse, a mennyei dicsőségről szól, arról, hogy majd egyszer mindenki ott áll a bárány előtt ő is ott fogok állni, mint egy leeresztett, fekete zászló. De ott áll!
„Végül mindig Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanul és jelentés nélkül,
és mindeneknél boldogabban.”
Mérhetetlen nagy alázata ez az apostolnak, hogy ő, aki a legtöbbet szenvedi, ő, aki a legtöbbet végzi, mégis úgy áll Isten előtt, mint a legeslegkisebb. Boldogok vagyunk mi is, ha Isten elhívásában, az Ő neve dicsőségének szolgálatában, országa építésében, a boldog és igaz életben tudjuk mondani: bármennyit is tettünk, bármennyit is végeztünk, bármennyit is hordoztunk el, és bármennyire is jutottunk el, abban az egyben, ami a legdöntőbb és legfontosabb, a legeslegkisebbek vagyunk, s bár a leghátul állunk, de kegyelmet kaptunk. Aki kegyelmet kapott, örökkön boldog ember az.
Ámen

Kedves testvérek, a futballt nem kedvelőket kivéve, azt hiszem, a mostani napokban mindenki a televíziók előtt tölti az estéjét. Egy gyakran megismétlődő jelenetre hívom fel a figyelmet, ami önmagában is igen tanulságos. Ha az egyik csapat játékosa gólt lő, kiszalad a pálya szélére, a nézők felé, és önmagára mutogat, pukedlit vág, meghajol majd visszafordul és hívja a többi játékost is, hogy ünnepeljék őt. Dicsekszik. Ez bizony, dicsekedés, mi más is lenne. De ez a mozdulat, amikor az ember önmaga felé mutat és mintegy táv-öleléssel hív másokat is, hogy őt dicsérjék, vagyis általában a dicsekedés az emberi életnek és a másik emberhez való viszonyunknak alapvető eleme. Sokszor látok embereket – különösen olyanokat, akik kudarcokon mentek keresztül, hogy túl a sikertelenségen, még az is nyomasztja őket, hogy nem maradt nekik semmi egyéb, amivel dicsekedhetnének. Sőt, nemcsak az egyéni életben van ez így, hanem sokszor családoknál is látható, különösen, ha úgy alakul, hogy valaki a családban – ahogy mondani szoktuk – fekete bárány lesz. Ekkor a családnak sincs kivel vagy mivel dicsekedni, hanem inkább azon igyekeznek, hogy hát valamiképpen elhordozzák ezt a szégyent, vagy elleplezzék azt. És a nagyobb közösségek életében is így van ez, például egy nemzet életében. A 20. században egyértelmű volt, hogy vagy gazdasági teljesítményhez, vagy kulturális-szellemi teljesítményhez, vagy sport-teljesítményhez kapcsolták egy-egy nemzetnek az öntudatát. Akárhova megyünk, dicsőségtáblákat látunk: legkiválóbb sportolóink, nagyszerű művészeink, kitűnő tudósaink! Mintha nem tudnánk e nélkül meglenni, sőt nyugodtan ki merem jelenteni, valóban nem is nagyon tudunk e nélkül meglenni. A másik megbecsülése, felém áradó tisztelete hihetetlenül fontos. Ha csak azt a kérdést tesszük föl, hogy ki vagyok én,  elég hamar eljuthatunk elmélkedésünkben arra, hogy ez lényegében véve egyenlő azzal, hogy mit gondolnak, vagy mit gondolhatnak rólam.
Az apostol is tökéletesen tisztában van ezzel, és amikor a Galaták nehéz helyzetében érvel, olyannyira nehéznek látja ezt a helyzetet, hogy – ha szabad ezt mondani – önmagát veti bele a vitába, és olyan erőteljesen próbálja a Galata-gyülekezet hitét, evangéliumi szabadságát, keresztyén életének boldog örömét megmenteni, hogy mindezért mintegy önmagát teszi oda tétként. Ez egyébként is jellemző Pál apostol vita-stílusára. Mindig csak egy adott ponton érvel intellektuálisan, aztán teológiailag, majd a hagyomány különböző elemeire hivatkozva, tekintélyeket idézve érve, de végül igen gyakran beleviszi önmagát is a vitába, mintegy önmagára hegyezi ki a döntést.. Nagyon-nagy kockázat ez, kedves testvérek. Ugyanis nem jó dolog és nem is bölcs két fél vitájába úgy beavatkozni, hogy a végén azt kell mondjuk: nézzétek, hogyha nem tudtok megegyezni, engem vágjatok pofon, vagy ha nem juttok dűlőre, akkor én veszítettem el a vitát. Az ilyenektől tartózkodni szoktunk, megtanít bennünket az élet, hogy ilyenekbe ne keveredjünk be. S mégis az apostol most  önmagát viszi bele a vitába – de ugyanezt találjuk a Korinthusi levélben és az Efézusi levélben is. Önmagát teszi oda tétként, önmagán kívánja demonstrálni azt a nagy igazságot, amiért harcol, amit biztosítani szeretne a keresztyének számára. Mindezt azért kellett olyan bő lére eresztve elmondanom, mert a Galata levél 6. részének elejét olvasva, egy ellentmondást észlelhettünk. A 6. rész első négy versében erre int: „testvérek, hogyha elő is fogja az embert valami bűn, ti lelkiek igazítsátok útba a szelídség lelkével és ügyeljetek magatokra, hogy ti magatok is meg ne kísértessetek attól a bűntől. Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki úgy véli, hogy ő valami, holott semmi, az önmagát csalja meg, minden ember pedig a maga cselekedetét vizsgálja meg, és csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve.” Ez, testvérek, így van! Mindenki tartson önvizsgálatot, mindenki nézzen az igazság tökéletes tükrébe, nézze csak meg, hogy mi van az életében, megáll-e a hit útján, megáll-e az igazságban, tisztán és szentül élt-e, és azzal dicsekedjen – mondja az apostol –, ha dicsekedni akar. Ne másra nézve dicsekedjen. Ne dicsekedjen mással, ne dicsekedjen azzal, hogy valaki más a saját életében mit ért el, ne hivatkozzon arra, hogy „hát én ugyan nem, de mások igen!”, hanem ki-ki – mondja az apostol – vizsgálja meg a saját cselekedetét, és akkor csak önmagára nézve lesz dicsekedése, másra nézve nem.
Azt hiszem, ezt mindnyájan azonnal alá tudjuk írni. Ez nagy bölcsesség. Nagy alázatra tanít bennünket. Sok rossztól megszabadít minket. Sok veszekedéstől, sok huza-vonától. Ám, amikor a 14. versben azt mondja az apostol: „nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem…” akkor – az előző szakasz értelmében - azt kéne írnia, és talán mi is így folytatnánk: önmagamban, önmagammal dicsekszem, mert mással nem dicsekedhetek, ahogy az előbb is, kedves Galácia-beliek -  kedves Buda-hegyvidékiek! -, mondottam nektek. De nem így folytatja, hanem azt mondja: „nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszített a világ, és én is a világnak.” A különös ellentmondás az, hogy az apostol ebben a nagyon helyzetben, melyben személyesen kockáztat, mégsem helyezi előtérbe a saját személyét, vagy sorsát, pedig hogy egyáltalán meghallgassák, az is nagyon fontos lenne! Elmondhatná erényei katalógusát, érdemeinek hosszú listáját – és valóban előállhatna ilyenekkel –,de nem. Hanem azt mondja: nem dicsekszem másban, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében.
Ha még azt is hozzátesszük, hogy más helyeken is szól a dicsekedésről az apostol még különösebbé válik a tanácsa. Mivel dicsekszünk? Az előbb elmondottam, hogy milyen magától értetődő, hogy mással dicsekedjünk. Nekünk, magyaroknak igen nagy szükségünk van arra, hogy dicsekedhessünk valami nagy nemzeti teljesítménnyel, mert kevés sikerünk volt a történelemben. Egy családnak is szüksége van arra, hogy legyen egy olyan családtag, akire büszkék lehetnek, akiről örömmel és dicsekedéssel beszélhetnek. És, természetesen, itt visszajutunk önmagunkhoz is. Dicsekedni szoktunk cáfolhatatlan és egyértelmű eredményeinkkel. Sok iskolában tegnap volt az évzáró, én is láttam az utcán boldog arccal hazasiető gyerekeket, szüleik, családtagjaik karéjában, - de nem is jutottak haza, mert mindjárt betértek egy fagylaltozóba. És míg az édesapa elégedetten lapozgatta a bizonyítványt, a kis brávó a tíz gombóc fagylaltot nyalhatott, és nézett körbe: volt mivel dicsekedni. S persze lehetett látni tegnap is gyermeket, aki lógó orral igyekezett hazafelé, a szülők előre is engedték két-három lépéssel, hogy menjen csak az a fránya kölyök, nem is a mi gyerekünk, mert olyan bizonyítványt visz haza, hogy azt csak szégyellni lehet. Dicsekszünk az eredménnyel. Már egészen kicsi korban megtanuljuk ezt, és gyakoroljuk életünk végéig. Nemrégiben beszéltem egy idős úriemberrel, néhány esztendeje érte el a  nyugdíjas kort, a szakmája meg a tehetsége révén mindig fontos posztokat töltött be, emberek életét befolyásolta, döntései meghatározók voltak, de végül vitatkozásokba keveredett a munkahelyén, és a cégtől nem nagy dicsőséggel ment el – hanem ahogy a pártállamban szokták mondani: érdemei elismerése mellett nyugdíjazták, vagyis kirúgták. Nos, ez a nyugdíjba menesztett atyafi keseregve szólt minderről, mert még szeretett volna hosszabbítani, s azt mondta: Nem baj, Tiszteletes Úr, mert én naplóíró ember voltam, és nekiülök, és megírom az életemet, és abban majd minden benne lesz. Nem fenyegetésként mondta, mert van, aki fenyegetésként mondja: - majd, ha öreg leszek, megírok majd mindenkiről mindent. Hú, lehet reszketni! A mi emberünk célja más volt: megírni, hogy ki volt ő, mert ő nem tud úgy sírba dőlni, hogy föl ne állítsa saját dicsőségtábláját. Dicsekednünk kell!
Még inkább dicsekszünk az erővel, és ebbe már nagyon sok mindent bele lehet érteni. Az erő ma hihetetlenül sok élethelyzetnek lett a szinonimája, legáltalánosabban az egészségé. Aki erős, az egészséges, aki egészséges, az erős. Nem is tudom elképzelni, hogy a mai ember tudatában ez másképpen állana: hogy aki egészséges, az nem billeghet az egészség meg a betegség peremén. Aki egészséges, 200 kilót azonnal ki tud nyomni, aki egészséges, fitness szalonokban tölti az élete java részét, aki egészséges, az nem mondhatja azt, hogy nem bírom a 200 kilót fölemelni, csak a 25-öt. Aki egészséges, az minimum maratoni versenyeket tud lefutni, és nem mondhatja, hogy nagyon jól érzem magamat, de csak 2 kilométerre vagyok kalibrálva. Az erővel, a fizikai, a biológiai erővel, a szellemi erővel, a tekintély erejével mindent áthat az ember. Egyetlenegy példát hozzak csak a lelki erőre! A 1970-es években az Amerikai Egyesült Államokban elnökjelölési kampány folyt. A demokraták több fő embere is vetekedett, hogy ki legyen közülük az elnökjelölt. Egy nagyon frissnek, egészségesnek, határozottnak tűnő szenátor is vetekedett ezért, ám egy választói gyűlésen föltettek neki egy kellemetlen, megalázó kérdést egy régi hibájával kapcsolatban. Ez annyira szíven találta, hogy elsírta magát. Másnap az őt támogató grémium úgy döntött, hogy kihátrálnak mögüle. Aki elsírja magát, gyenge ember, s aki gyenge, az semmire sem alkalmas.
Az apostol azonban azt mondja a Korinthusi levélben: ha dicsekedem, a gyengeségemmel dicsekedem, nem az erőmmel,  - noha tudjuk, hogy sok-sok erő mutatkozott az életében. Ha dicsekedem – mondja – nem az eredményekkel dicsekedem, hanem azzal, hogy háborúságban vagyok, hogy félbe-szerbe vannak a dolgaim, és küszködök azért, hogy valamivel előbbre jussak. Ha dicsekedem – mondja a Korinthusiaknak –, nézzétek, Korinthusiak, nem azt hozom elétek, hogy hány kilométert tettem meg, hány városba jutottam el, hány helyen hirdettem az evangéliumot, hanem a bajaimmal dicsekedem, hogy hányszor ültem tömlöcben, hányszor szenvedtem hajótörést, hányszor köveztek meg, hányszor kellett menekülnöm, hányszor kellett az életemért reszketnem. Természetesen, mindenki mondhatná, hogy, igen, Pál apostol egy furcsa ember, különös csavar van az ő életében, s talán nem is tartozik az egészséges emberek kategóriájába. A nagy filozófus Nietzsche szerint semmiképpen sem. Ő nagyon nem szerette Pál apostolnak ezt a magatartását, dühítette. Nietzsche az Übermensch-t akarta látni, az emberfölötti embert akarta,  Pál apostolban viszont ennek ellenkezőjét látta, nem szerette. S nekünk is jogunk lenne ezt gondolni, s mondani. S még sincs jogunk, mert azt mondja itt – és ez a döntő –: nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak. Jézus Krisztus keresztjében dicsekszik, az elvégzett váltságműben, Jézus Krisztus alázatában, szenvedésében és hűségében. De nem úgy, hogy: nézzétek, Jézus Krisztus milyen állhatatosan, milyen szelíden, milyen alázatosan hordozta a keresztet, nem ütött vissza, nem köpött vissza, nem vádolt vissza! Mi több, megáldotta azokat, akik Őt üldözik, könyörgött értük a kereszten: - Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! Ez ám a valami, ez az igazi humanitás! Most nem, mint valami nagy humanistára hivatkozik Krisztusra és keresztjére, – egészen pontosan figyeljük meg – nem is Jézus Krisztusra hivatkozik, hanem a keresztre hivatkozik! A megaláztatásnak, a gyengeségnek, a megsemmisítésnek a szimbólumára. És miért? Azért, mert az apostol életének döntő fordulata, szemléletmódja, irányultsága mindenféle viszonyában a keresztnél található meg, és ezt most így fogalmazza meg: a kereszt által megfeszíttetett nekem a világ és én is a világnak. Minden megváltozik itt. Számomra – mondja az apostol – a kereszt által meghalt a világ. Azok az érvényességek, normák, preferenciák, hogy divatos szóval mondjam, melyek mentén az ember rendezi az életét, vagyis ez a világ, ahogy ez fönnáll, ahogy működik, ahogy benne el kell igazodni, ahogy benne helyt kell állni, a világ és a világ által fölállított „értékrendek”: az erős, az eredményes, a sikeres, nos, ez meghalt. Meghalt számomra a világ, mert mindebben megmutatkozik, a világban igen jól látható az ember ősbűne. Mert éppen az ősbűn mozgatja ezt a világot: elsőnek lenni, legerősebbnek lenni, legsikeresebbnek lenni, legfölül lenni, vagyis olyannak lenni, mint Isten. Istennek lenni. Akármi áron. Bármilyen áldozat árán. Most azt mondja az apostol: Krisztus keresztjében láttam meg, értettem meg, fogadtam el, hatotta át a szívemet, hogy ez a magatartás, ez a beállítás vezet a kereszthez. Hogy hangzik Jézus elítélésének egyik döntő indoka? Mit mond a főpap, aki nem is tudja pontosan, mit mond, de mondja: Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem hogy az egész nép elvesszen – ami azt jelenti, jobb, ha meghal Jézus, mintsem hogy mi elveszítsük a hatalmunkat. Jobb, ha őt félretesszük, és minden marad úgy, ahogy van. Mindenki marad a helyén, mindenki megtartja a pozícióját, a sikerét, a befolyását, az erejét.  Vajon, hány áldozata van az emberiség sikertörténetének? Hány áldozata van az emberiség erőtörténetének? Meg sem tudjuk számolni. Azt mondja az apostol: ez megfeszíttetett, ez meghalt a számomra. Én már nem ennek élek, engem ez már nem határoz meg, az én számomra ennek semmiféle jelentősége nincs. Ez halott. Majd így folytatja, mert ez is hozzátartozik: és én is megfeszíttettem a világnak.
Ez nemcsak megfordítása az előzőnek, hogy körbeérjen a mondat, meghalt számomra a világ, meg én is a világnak. Nem, az apostol itt egy új dimenziót nyit meg, amikor önmagát úgy mutatja be, mint szabad embert. Ez a kifejezése ugyanis, hogy én meghaltam a világnak, azt jelenti, hogy szabad vagyok. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki. Gondolatban is csak most. S majd, ma koradélután, vagy este, vagy holnap, amikor ez az ige újra elébe ötlik, gondolja végig, mennyi minden köt bennünket! Vagy inkább így kérdezem: miről tudnánk most lemondani? És aztán mondani, az nem érdekes, nem számít. Le tudnánk mondani a sikerről, mikor éppen most érkeztünk a kapujába, és talán holnapután fogunk átlépni rajta? Le tudnánk mondani mindarról, ami minket hírnévvel, megbecsüléssel, tisztességgel kecsegtet? Most itt, egy pillanat alatt? És tudnánk azt mondani: nem megyek többé utána, nem parancsol nekem, nem hívhat engem!? Le tudnánk mondani egyetlenegy szempillantás alatt az eredményeinkről, amikre eljutottunk, és annyi állana holnaptól az önéletrajzunkban, hogy megszülettünk – és kész? Megtenné-e ezt valaki, aki elmegy a fejvadász céghez, ahol állást keres, hogy ne a legjobbnak mutassa magát? De nem is ilyen vonzatban, hanem a családunkban megtehetnénk, hogy többet nem számítana, hogy én ki vagyok és mire jutottam? Gondoljuk mindezt végig.
Azt mondja az apostol: én is meghaltam a világ számára. Ezzel jelenti be döntő módon azt, amiért harcol, a Galata-gyülekezetben. Azt kiáltja a Galaták fülébe, hogy balgatag Galácia-beliek, kicsoda igézett meg benneteket, ki babonázott meg benneteket, hogy amit lélekben kezdtetek el, testben fejezzétek be? Kicsoda vezetett benneteket félre, hogy azt a jó szabadságot, amit Krisztusban megkaptatok, rabságra cseréljétek? Egy másik helyen azt kérdi: kicsoda gátolt meg titeket, hogy engedelmeskedjetek az igazságnak?  S tudjuk, hogy egyes egyedül az igazság tesz bennünket szabadokká.  Galaták, ki tette ezt veletek? Hát Krisztus megszabadított benneteket, Krisztus meghalt érettetek! Krisztus keresztjében látjuk, hogy elmúlik és megszűnik a világnak minden kényszerítő ereje, ahogy a Római levélben mondja: sem mélység, sem magasság, sem levegőbeli fejedelemség, sem jelenvaló, sem elkövetkezendő, semmilyen teremtmény nem szakít el az Isten szerelmétől. És fordítva is mondjuk: én pedig meghaltam a világnak, vagyis szabad vagyok, szabad vagyok arra, hogy Krisztusban éljek, szabad vagyok, hogy az Ő igazságának engedelmeskedjek, szabad vagyok – és ez talán az apostol döntő érve – hogy szeressek. Így hangzik a 6. rész 2. versének nagy-nagy igéje: „egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Milyen megrendítő, hogy az erős ember nem bírja a másik terhét hordozni, a sikeres ember nem tudja a másik embert sikerre juttatni, az eredményes ember nem ad oda az eredményéből senkinek semmit, mert nem tudja, nem akarja. Nem képes rá, hogy a Krisztus törvényét betöltse. Az pedig nem más, minthogy egymást szeressétek. Szeretni csak a szabad ember tud, -  igazán és teljesen. És most azt mondja: ahhoz, hogy ez így legyen, meg kell halni. Meg kell halnia a világnak és nekem is meg kell halnom a világ számára. Így lehetek szabad. Vegyük a szívünkbe, fontoljuk meg ezt a mély evangéliumi igazságot, s engedjük, hogy Isten Szentlelke munkálja bennünk: nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak, aki által érzem, hogy mi az Istennek a szeretete, és aki által én is megkaphatom, mit jelent szabadon, igaz, teljes szívvel Isten szeretet-törvényét betölteni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, azt hiszem, mindannyiunkat hol bosszant, hol dühit az a különös és valóban bosszantó jelenség, amit grafiti-nek nevezünk. Ebben az utcában sem látunk mást, mint, hogy falakra, hirdetőtáblákra, üvegekre, portálokra az éjszaka leple alatt mindenfajta spray-kkel, lekaparhatatlan festékekkel jeleket, feliratokat, festményeket, képeket készítenek. A grafiti természetesen nem új módi, de azzal, hogy olcsón lehet festékhez hozzájutni, igen elterjedt. Vannak, akik támogatják is mondván, hogy ez egy újfajta művészet, nem szabad ezt tiltani. De régen is volt grafiti, például 1956 telén, ’57 tavaszán sok helyen lehetett olvasni három betűt, MUK – Márciusban Újra Kezdjük – ez is grafiti volt, egyfajta üzenet. Meg a fiatalok is csinálnak grafitit, ha nem írják, akkor vésik. Ha felmegyünk a Normafához, minden második fán találunk egy vésett szívet, benne betűket, nyilakat, évszámokat. Gyerekkorunkban mi is grafitiztunk, amikor az iskolaigazgató elkergetett bennünket a sportpályáról, mert délután nem lehetett ott focizni, sötétedésben krétával odaírtuk a kerítésére – természetesen, hogy ki ne derüljön, ki írta, pontos j-vel – hogy HÜJE. Ez is grafiti. A grafiti jelzés, írás, valakire utal, valamit jelez, üzen. S ha lehetne mondani, hogy a Dániel könyvéből felolvasott rész az ős-grafiti, akkor azt hiszem, nem tévedünk, hogy ez az első olyan eset, amiről olvasunk a történelemben, hogy a tulajdonos akarata ellenére egyszer csak a palota szép meszelt falra egy titokzatos ujj valamit ír. Különös, titokzatos betűket ír. És ezt senki sem tudja, sem elolvasni, sem az értelmét megfejteni.
Egy lakoma kellős közepén vagyunk. A lakomáról azt olvassuk, hogy vad és mámoros esemény. Ezer embert hív össze a király, ez kerekített szám, azt jelenti, hogy mindenki ott van, aki számít. Tudjuk továbbá, hogy ez volt Belsazár király utolsó lakomája. A birodalmat már bekerítették a méd és perzsa csapatok, a várost már körülvették, ez az utolsó éjszaka, ostromra készülnek. Búcsú-bulit tart a király, utolsó nagy erőgyűjtés ez, egy nagy hó-rukk, holnap kitörünk a városból, megnyerjük a csatát. Egy szóval mindenki ott van ezen a vad, részeg tivornyán. Az is kiderül, hogy más is történik itt, mint egy ostromlott város kétségbeesett védőseregének mulatozása: önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó ez az együttlét. Önhitt, mert – ahogyan Dániel kifejti Belsazár királynak a vétkeit –, így mondja: felemelkedtél az egek Ura ellen. Önhittség ez, és majd a titokzatos szavakhoz fűzött magyarázat erre rá is világít, mit jelent ez az önhittség. És szentséggyalázó is ez a lakoma, mert egyszer csak fölkiált Belsazár király: hozzátok elő azokat az arany és ezüst edényeket, amelyeket atyám – egészen pontosan nagyapja, Nabukodonozor – hozott el a Jeruzsálemi templomból. Nem sok ideje annak, hogy Nabukodonozor megostromolta Jeruzsálemet, porig rombolta és mindent elhurcolt, amit ott talált. És most – ha mai nyelvre kellene ezt lefordítani – az úrvacsorai kehelyből isznak, és a keresztelői kancsóból töltik a kehelybe a bort. Szentséggyalázás. Tudja Belsazár király is, hogy ezek templomi edények, Isten tiszteletére szolgáló edények, s még ha ő maga pogány és bálványimádó is, illene ezt tiszteletben tartani. És bálványimádó is ez az esemény. Ezt halljuk: mindezek után pedig az ezüst-, arany-, vas- és fa- és kőisteneket dicsérték. Az itt álló dicséret szó az imádság dicsőítő szava, azon a vad tivornyán bálványokat imádnak. Még egy utolsó fohászkodás, a bálványokhoz, még egy felfohászkodás az istenekhez, még egy imádság, mielőtt eljön a végzetes összecsapás.
És ekkor jelenik meg egy ujj, amely a falra ír. Önmagában is megrendítő ez a tény. Titokzatos, érthetetlen látomás ez. Hogy kerül oda egy kézfej, mekkora ez a kézfej, mekkora betűkkel ír ez a kézfej? A királyt halálos rémület tölti el. Megzavarodik a gondolataitól, rászakad minden, sőt fizikai gyengeség vesz rajta erőt, szabályosan rázza a hideg, összeverődnek a térdei, mozdulni sem tud, csak kiabálni, hogy jöjjenek a varázslók, a káldeusok, jöjjenek a bölcsek, az írástudók – és aki megfejti ezt az írást, azt maga után második emberré teszi. Testvérek, mi ez a rettenet a királyban? Mi ez a félelemmel teli olthatatlan kíváncsiság, hogy megfejtsék az írást? Miért nem várnak másnapig, hogy majd akkor megfejtsék – miért, hogy azonnal meg kell fejteni? És hihetetlen, milyen nagy hatalmat ígér annak, aki ezt a titkot megfejti. Szinte lehetne mondani, hogy meseszerű, nincs is a történelemben olyan, hogy egy írni-olvasni tudó ember, egy értelmiségi csak azért, mert megfejt valami titkot, mindjárt a miniszterelnök helyettese lenne. Ez komolytalan. De érezzük a leírásból, hogy Belsazár királyt halálos félelem vette elő. De a bölcsek és varázslók nem jutottak semmire.
Ekkor hívatják Dánielt, akiről tudott, ahogy Belsazár király felesége mondja, hogy isteneknek lelke van benne, minden ismeretnek, bölcsességnek és titoknak tudója. Fejtett már meg Dániel álmokat és titkokat. Oda rángatják a mulatság kellős közepére. Látnia kell, hogy ősei templomának szent edényei meggyaláztattak, de meg kell fejtenie a titkot. A titokról szeretnék először néhány szót szólni.
Így hangzik a felírat: „Mene, Mene, Tekel, Ufarszin”. És magyarázza is mindjárt Dániel, de a magyarázathoz bevezető szavakat fűz. Ezt fűzi hozzá: Felemelkedtél az egek Ura ellen, az Ő házának edényeit elődbe hozták és te és főembereid, feleségeid és ágyasaid bort ittak azokból, az ezüst-, arany-, vas-, fa- és kőisteneket dicsérted, akik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek, Istent pedig, akinek kezében van a te lelked és előtte minden utad, nem dicsőítetted. Azért küldetett általa kéz és jegyeztetett fel az írás. Tehát, ami fel van írva, ítélet. S így hangzik az ítélet: megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál, és szétosztatsz. Minden szónak van többszörös értelme van, hadd szóljak most ezekről az értelmekről. Vannak Biblia-magyarázók, akik kifejezetten a szavak többszörös értelmét, a bennük foglalt szójátékot próbálják kihangsúlyozni, én azonban azt gondolom, az előzmények fényében, hogy az egyszerű értelmeket kell itt vennünk. A mene héber szó, ebből származik a jól ismert bibliai mértékegység,  a mína, amely egyszerre pénznek és súlynak is az egysége,  ugyanúgy, ahogy az angol nyelvben a font egyszerre jelent súly és pénzt. A mína súlya kb. egy kilogramm. Ez tekintélyes súly. Aztán halljuk a másik szót: tekel, ebből származik hangzóváltozással egy másik egység,  melyről még többet hallunk a Bibliában, ez a sékel. De ennek a súlya már töredéke a mínának, mindössze 2 dekagramm. S aztán halljuk a harmadik szót: ufarszin, ebben a fáresz vagy a peresz szó van benne, ez pedig a sékelnek a fele, vagyis mindössze 1 dekagrammnyi kis pénzt jelent. A régi világban a sékelt, ami 2 dekagramm súlyú volt, felezni lehetett, egyszerű mozdulattal kettémetszették, s ez lett a peresz, a félpénz. Ez a birodalmak sorsa, kedves testvérek, ez Belsezár birodalmának a súlya. Nagyapjáé még mína volt, egy teljes kilogramm, az apjáé már csak sékel, az ötvened része, tehát csak 2 dekagramm, és most Belsazár alatt még ez is kettéosztatik. Megszámláltattál és a végére értél – ezt jelenti az első szó. Isten – mondja Dániel – számba vette országlásodat és véget vet annak. Egyszerre van ebben a prófétai írásfejtésben ítélet és vigasztalás. Ítélet minden önhittséggel szemben – így halottuk: te felemelkedtél az egek Ura ellen. Minden birodalmat, uradalmat, hatalmat megkísért az, amit önhitségnek nevezünk, de még találóbb a latin szó: pretenció, amikor többet állít, és többet gondol magáról, mint ami valójában. De nemcsak egy másik birodalommal szemben gondol magáról többet és állít magáról többet, és ha egyéni síkra visszük, nemcsak a másik embernél gondolja magát többnek, erősebbnek, hatalmasabbnak, nem ez itt a főbűn, kedves testvérek, hanem –  ahogy mondja: felemelkedtél az egek Ura ellen. Istennél gondol többet.
De ugyanakkor ez az ítélet vigasztalás is. Ahogy a felírt szó kettőt is jelent, mert jelenti mindössze azt, hogy mína – pénz, egy kiló ezüst vagy arany –, meg jelenti azt, amit Dániel mondott: megszámláltattál, és Isten véget vet országlásodnak – úgy ez bennünket türelemre, alázatra és csendességre int. Így mondja: még Nabukodonozor idejére visszatekintve: az ő szíve is felfuvalkodott, lelke megkeményedett megátalkodottan, ezért levetteték birodalmának királyi székéből és dicsőségét elvették tőle. Az emberek fiai közül kivetették, és az ő szíve olyan lett, mint a barmoké, és a vadszamarakkal lett lakása, fűvel etették őt, mint az ökröket, és a teste égi harmattal öntöztetett, míg megismerte, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek országán, és azt helyezteti arra, akit akar.
Békesség hát, szenvedő testvérek, békesség hát, türelmetlenkedő atyámfiai! Isten az, aki megszámolja és Isten az, aki majd kimondja, hogy vége! Jób könyvében azt olvassuk: ugyan, ki szállhatna szembe a Mindenható Istennel, a halandók napjai meg vannak számlálva. És halandó volt Nabukonodozor és halandó Belsazár is, és múlandó a birodalom és múlandó minden önhittség és önáltatás – békesség hát! A napokat nem rövidíthetjük meg, az időt nem hozhatjuk előre, de állhatatosnak és reménykedőnek kell lennünk, mert a reménység nem szégyenít meg.
Aztán halljuk, a másik szót, a tekel-t – vagy sékelt – , a kisebbet, erre pedig így fordít Dániel: ez pedig azt jelenti: megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Össze is kapcsolódik az első igével, mert előbb kétszer halljuk: mene, mene. Egy kétkarú mérleget kell magunk elé képzelni, és a mérésnek az alaposságát: mene, mene – kétszer számolta meg Isten, kétszer mérte meg Isten. Ahogyan a piacon szoktak néha ellenmérést csinálni: nem hiszünk az egyik kofának, hogy a 4,5 kilogramm dinnye tényleg négy és fél, fölkapjuk, odavisszük a másikhoz, na, annál is négy és fél.  De a tudományban is így van, addig egy tény nem áll meg, amíg legalább kétszer meg nem mérték: mene, mene. Kétszer számolta meg Isten, kétszer vetette Isten a mérlegre – és híjával maradt. Hát hol van a két deka az egy kilóhoz? Hol van a birodalom néhai nagy dicsőségéhez képest Belsazárnak a dicsősége? Pedig őróla is azt olvassuk: felemelkedtél az egek Ura ellen. Ezer embernek tart lakomát. Hozzátok ki a templomi edényeket. Iszunk belőle! És magasztaljuk a bálványokat, saját kezünk csinálmányát. De hol van a súlya? Kevés. Híjával találtatatott. Kevés. Semmire sem elég. Belsazár birodalma megméretett és híjával találtatott. És mi az a híja, kedves testvérek? Híja az alázat, híja a szent istentisztelet, híja az élő Istenbe vetett bizodalom. Mert, hogy önhitt, mert, hogy szentséggyalázó és bálványimádó. És a kettő a mérleg két nyelvén nem egyenlíti ki egymást. Hanem a bűn lehúz mindent. A bűn súlya lehúz mindent. Augustinus egyházatya mondja a Vallomásaiban erről a titokzatos gravitációról, hogy amit az ember szeret, az a súlya, és ez a súly húzza és vonja. Amit szeretsz, amit imádsz, ami fontos számodra – az a súlyod, az van az életed közepében, az a gravitációs centrum, az von feltartóztathatatlan erővel, abból nem tudsz elszárnyalni, abból nem tudsz elrugaszkodni. Hát lehúzza Belsazár minden érdemét, tisztességét, becsületét az, hogy önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó.
És végül elhangzik ez a szó is: peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és a perzsáknak. Az a kevés is elvétetik tőled, ami megmaradt és szétosztatik. Ez az ítélet kiteljesedése.
Most még arról is szeretnék szólni, testvérek, hogy bennünk milyen hatást vált ki az Igének az olvasása, mire késztet bennünket Isten igéje, mire motivál minket. A király alakjában azt látjuk, hogy megrettenti őt a megfellebbezhetetlen, visszavonhatatlan ítéletet. Olyan az az írás ott, mint amikor Zakariás próféta egy repülő könyvet lát, mely mai mértékkel számítva kilenc méter hosszú és hat méter magas. Ez egy óriási tacepao vagy transzparens és rá van írva Isten népének minden vétke. Ki van tűzve, mint a zászló és lebeg a szélben. És újra meg újra a szemébe villan azoknak, akik látják. De csak ilyet ír Isten ujja? Isten ujja volna az a titokzatos kéz, amelyik fölírja a házunk falára, mint egy grafitit: mene, mene, tekel, ufarszin!? Isten ujja volna az a titokzatos ujj, amelyik odahúzza a poros autó hátuljára: poros, mosd le!? Mózes könyvében azt olvassuk, amikor Mózes vette a kőtáblát, hogy az mintegy Isten ujjával volt írva. A szent törvény. Az élet törvénye. Isten törvényt is ír, leírja számunkra, hogyan kell az Ő igazsága szerint élni. És ha az ítélet elővillan, mintegy lobogó, néha elénk kerül, mint egy grafiti, amelyet nem lehet a falról lekaparni, még inkább úgy kell tennünk, mint amit a Mózes könyvében olvassuk: ezt a törvényt újra meg újra föl kell olvasni. Hirdettetnie kell. Aztán azt olvassuk, hogy Isten ír másképp is: az ég és a föld az Ő ujjainak munkája – mondja a 8. zsoltár. Ír Isten a világegyetemben is – és milyen szépeket ír! Milyen szépeket rajzol, ahogyan leguggol valaki a tenger fövényére vagy a tó homokos partjára és rajzol, vagy belemártja az ujját festékbe, tintába és mintegy rajzlapra rajzol. Az egész univerzumban ilyen könnyedséggel, ilyen dicsőséges isteni alkotó szabadsággal él Isten - és mit ír? Az Ő dicsőségét írja. Az ég és a föld hirdeti Istennek a dicsőségét, és az ég és a föld az Ő ujjainak munkája – mondja a zsoltár. És ír Isten evangéliumot is az Ő ujjával. Mindannyian emlékszünk arra a jelenetre, amikor Jeruzsálemben a templom udvarán Jézus elé rángatnak egy házasságtörő asszonyt, és ott üvöltöznek, hogy Mester, ez az asszony házasságtörésen kapatott, meg kell őt köveznünk Mózes törvénye szerint. Te mit szólsz? És ezt írja János evangélista: Jézus lehajolt és az ujjával írt a porba. Aztán megint sürgették: Mester, mit szólsz, mit szólsz? És Jézus csak írt tovább az ujjával a porba. Nem tudjuk, hogy mit írt, ezért szabad fantáziálni. Vannak, akik azt mondják, hogy semmi mást nem írt, csak a szerencsétlen asszony vádlóinak a bűneit. Egyenként. És ahogy ott toporogtak Jézus körül, nézték, miért nem felel, mit csinál, látták, hogy valamit ír a porba. S ott olvashatta mindegyik, a saját bűnét. S kihullottak a kezekből a kövek, otthagyták ezt az asszonyt. Aki közületek nem vétkes, az vesse rá az első követ. De, lehet, hogy Jézus a megbocsátás és a szabadítás igéjét írta a porba. Szép igéket írt a porba, igaz igéket. Evangéliumot. Isten ujja ír. Mit ír a szívedbe? Mene, mene, tekel, ufarszin? Aki közületek nem vétkes, az vesse rá az első követ? Vagy: nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint!? Mit ír ez az isteni ujj? S ha látod, olvasod-e és érted-e?
Az isteni ítélet Belsazár királyon beteljesedett. Bár Dániel elmondja a királynak: nem kell az aranylánc, nem kell a birodalomban a harmadik hely, nem kell tőled semmi, csak Isten igazsága kell. Mégis szólt Belsazár és Dánielt bíborba öltöztették, arany láncot tettek a nyakába, kikiáltották felőle, hogy ő parancsol, mint harmadik az országban. Vagyis a király még az isteni ítélet kihirdetése után sem szállt magába, hanem továbbra is úgy viselkedett, mint nagy király. Pedig már kettéosztatott a birodalma, de ő, aki már semmi volt, ő, aki a nagyapai örökséget semmivé tette, ő, aki ott egy ostromlott városban szorong, mégis kikiáltatja, hogy ez az ember utánam a birodalomban az első. Ugyanazon az éjszakán megölték Belsezárt, a káldeusok királyát.
Mit olvasol, és mit értesz, amikor Isten ujja ír a szívedbe? Olvasd az evangéliumot, olvasd a szabadítás üzenetét. Olvasd – ha Isten ítéletét kell olvasnod – hogy Nála kész a kegyelem. Olvasd, hogy ne emelkedj fel az egek Ura ellen. Olvasd, hogy ne légy önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó, hanem olvasd, hogy Isten kedves gyermeke vagy. Hozzá térj, előtte tégy le mindent, bánd meg bűneidet és nyerj Tőle új életet. Mert az ítéletben mindig benne foglaltatik a kegyelemnek a lehetősége is. S ha az Úr kemény dolgot is ír ellened, ha Isten meg is fedd téged, bizonnyal azért teszi, hogy megmentsen, megújítson, megváltson.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai nap Szentháromság vasárnapja, mely az egyházi hagyományban az Üdvtörténet nagy ünnepei után következik,  amikor a keresztyének még egyszer megállnak egy pillanatra, és az üdvösséget, szabadítást hozó Istent a maga teljességében dicsérik és magasztalják, Őt, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság. Mondhatná valaki, hogy ez nincs teljesen jól, hogy éppen a legnehezebbet hagyjuk a végére még az ünneplésnek is. Egy ünnepkörnek úgy illene véget érni, hogy miután mindent láttunk, s már minden a miénk, már tapasztaltuk Isten megmentő szeretetét, átéltük a megfeszíttetés nagy kegyelmét, a feltámadás nagy csodáját, már kitöltetett ránk a Szentlélek, azután mégse legyen olyan nehéz a magasztalás, s bizony, a Szentháromságról szólni nehéz. Mintha bele volna zárva a dogmák világába, és  bizony sok keresztyén van, aki a Szentháromságról hallván, csak azt mondja: ez az egyház hite, ezt így kell vallani, ezt így tanultuk, de túl sokat ne foglalkozzunk vele. Bizonnyal, nemcsak intellektuálisan nehéz a Szentháromság titkait felfogni, talán úgy a legkönnyebb, erről meggyőznek bennünket az egyházatyák és a tudós teológusok. Hanem inkább elképzelni és felfogni, hogy Isten – ahogy halljuk az apostol szavában is – Atya, Ige és a Szentlélek, és ez a három egy! Mégis, ha Isten világába be akarunk lépni, és ebben az Ő világában élni szeretnénk, előbb-utóbb a titokkal találkozni fogunk. Engedjétek meg hát, hogy néhány gondolattal segítsem a Szentháromság Isten magasztalását és dicsőítését.
Először is a felolvasott szakasz alapján arról a kérdésről szeretnék néhány, amely előbb-utóbb mindenkit megtalál, és bizony nem könnyű rá a felelet, merthogy a kérdés maga is ezt célozza: könnyű dolog-e keresztyénnek lenni? Sokféle feleletet tudunk erre adni, de azt hiszem, hogy a mi korunk szellemisége nem segít ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásában. Az újabb korszellem minden helyről azt sugallja, hogy az ember fogja csak meg könnyebbik végén a dolgot, annak van értelme, arra kell odafigyelni, arra érdemes áldozni – egyszerűen szólva pénzt is költeni –, ami könnyű. Egyszerű példákat tudok erre mondani. A háziasszonyok napszám arról hallanak a reklámokban, hogy ezt vagy azt a mosóport azért kell megvenni, mert azzal áztatni se kell, és öblögetni se kell, még a ruhát se kell betenni a mosógépbe. A reklámfilmben látunk egy dobozt meg látunk egy piszkos ruhát, és a következő pillanatban látjuk, hogy tiszta a ruha. Nohát, boldog - vagy talán szerencsétlen! -, aki elhiszi ezt, de most a sugallat az érdekes. Ez pedig az, hogy minél könnyebb, annál jobb. Mi magyarok hajlamosak vagyunk – legalábbis a lakosság fele, ha jól tudom – az elhízásra, ezzel sokan küzdenek. Bekapcsoljuk a televíziót, melyben mindenféle csodakészüléket lehet látni, és halljuk hozzá a reklámot, miszerint dolgozni sem kell, csak oda állunk a készülékre négy hónap máris sikerült három dekagrammot fogyni – és közben a televíziót is nézhetjük! És mennyi-mennyi más van még. Ezeket is csak azért hoztam fel példaképpen, hogy lássuk: szeretjük a dolgokat a könnyebbik végén megfogni. Vajon, amikor János apostol is beállt a sorba, amikor azt mondja: az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait, az Ő parancsolatai pedig nem nehezek? Ő is egy portékát kínálna itt, amiről nem tudjuk, hogy mi, de ő megnyugtat bennünket, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek, tehát a keresztyénség könnyű dolog, érdemes belefogni. De idecsatolhatnánk azt is, hogy ezek szerint nem is János apostol kezdte ezt mondani, hanem Jézus, amikor így hívogat bennünket: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugvást adok nektek, vegyétek föl az én igámat, mert az én igám könnyű és gyönyörűséges. Tényleg olyan könnyű, tényleg olyan gyönyörűséges az az iga, amelyet a keresztyének a nyakukba vesznek? Könnyű dolog a keresztyénség? És ha könnyű, mert hinnünk kell az ige kijelentésének, akkor meg kell kérdeznünk, hogy abban az értelemben könnyű-e, ahogy manapság gondoljuk? Abban az értelemben könnyű, láttuk a szocializmusban:  egy csákányozta az utat, hatan meg nézték? Vajon így könnyű a keresztyénség, vagy úgy könnyű a keresztyénség, hogy Isten számunkra az Ő törvényével, parancsával, elkötelezésével valami egyszerű megoldást kínál, valami pofonegyszerű, kézre eső dolgot, amit talán eddig nem vettünk észre és a homlokunkra csapunk, hogy – nahát, tényleg, hát ez ilyen egyszerű!? Miközben – és ezért jogos ez a kérdés – mindannyian tudjuk, hogy egyáltalán nem könnyű keresztyénnek lenni! Nagyon sok bibliai kép, hasonlat, jelző mutatja, hogy ha emberi oldalról, vagyis a velünk született természetes hajlam, a lustaság felől nézzük, vagyis a dolgokat a könnyebbik végén megfogni akaró hajlamunk felől nézzük, akkor egyáltalán nem könnyű dolog a keresztyénség. Pál apostol arról beszél, hogy ez harc: Öltözzétek fel Istennek fegyvereit – mondja. Egy másik helyen agóniáról beszél, a régi görög szó értelmében, amikor azt mondja, hogy futásomat elvégeztem, agóniámat, a küzdelmemet elvégeztem. S könnyű-e a keresztyénség, ha Üdvözítőnkre gondolunk, aki ott, nagycsütörtök éjszakáján vért verítékezve küzd és mondja: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod.” Vért verítékezve. Könnyű-e a keresztyénség, könnyű-e megtérni, könnyű-e a próféta szavának engedelmeskedni, és bűnös útjainkat otthagyni? Könnyű-e kijönni a zsákutcából, melyről még szentül hisszük, hogy ott van a megoldás? Könnyű-e letenni a kísértésekről, melyek oly édesek, s oly nagy könnyítéseket ígérnek az embernek, és könnyű-e a velünk született hajlamoktól elszakadni? Ilyen rossz késztetés, hogy olyanok legyünk, mint Isten, hogy nagyok legyünk, ha kell, a másik ember fejére lépve. S tovább megyek: könnyű-e szolgálni? Könnyű-e Jézus szavát megérteni, hogy aki első akar közöttetek lenni, az legyen mindeniknek a szolgája? Könnyű-e megértenünk és felfognunk, hogy Isten sok kitűnő ajándékkal ruházott fel bennünket: képességekkel, talentumokkal, nagyszerű adottságokkal – s azt akarja, hogy mindenikkel szolgáljunk? És nem akarja, hogy dicsekedjünk velük, ahogy az apostol mondja: ha valaki dicsekedik, az Úrral dicsekedjen. S könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor azt halljuk: hallgass!? Könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor, ha bizonyságot teszünk hitünkről, legyintenek egyet, és jaj, de tud fájni az a legyintés! Jaj, de meg tud bennünket alázni az a legyintés, mint amikor félresöprik, a fáradt, őszi legyet: menj el innen! Könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor tudjuk – mert tudnunk kell –, hogy ezernyi kísértésnek vagyunk kiszolgáltatva, tudjuk, hogy a sátán szertejár, mint ragadozó oroszlán és keresi, akit elragadhasson. Könnyű-e keresztyénnek lenni veszedelemben, könnyű-e keresztyénnek lenni kísértésekben, könnyű-e keresztyénnek lenni, akkor, amikor állhatatosan várjuk, hogy imádságunk meghallgattassék, de halljuk az Igét: nem a ti dolgotok tudni az időket és az alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett!? Könnyű-e, ha azt mondjuk: nem könnyű? És de sokan vannak, akik kiálltak az útról, akik velünk együtt boldog hittel indultak, s talán még jobban is ragyogott bennük a hit boldog bizonysága, és – ha szabad ezt mondani – százszor leköröztek bennünket, mert úgy vágtattak a keresztyén életben, hogy szinte angyalszárnyra kelnek és – hol vannak ők? Kiálltak, mert nehéz, mert nem könnyű, mert terhei vannak. Ezért buzdít bennünket az apostol, és nem azért, mert valami bóvlit akar a nyakunkba sózni, s csak hamisan nyugtatna bennünket: nem nehéz az, dehogyis, könnyű az, az Isten parancsolatai egyáltalán nem nehezek, öleljétek magatokhoz, éljetek vele! János arról szól, amit maga is átélt, és vigasztalásban buzdít bennünket, amikor azt mondja: Isten parancsolatai nem nehezek.
Mert hát, mi az, ami nem nehéz, és egyúttal mi az, ami hihetetlenül nehéz? Itt van a levélben, olvasom még egyszer: „Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha Istent szeretjük, és parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” Majd egy másik helyen azt mondja: új parancsolatot hirdetek nektek, mely régóta fennáll, hogy egymást szeressétek. És milyen igaz ez, milyen könnyű szeretni! Ha valami igazán könnyű, ha valami igazán magától értetődő, ha valami igazán boldogsággal tölti el az embert, ha valamiben valósággal érezheti az ember, hogy nem téveszti el a dolgot, az az, hogy szeret! Szereti Istent és szereti felebarátját. Mondhatom, hogy János apostol szinte naturális, természeti érvet hoz erre, olyan magától értetődőnek mutatja be. Ezt mondja: mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Nem magától értetődő, hogy a szülő szereti a gyermekét, a gyermek szereti a szülőt, és a testvérek szeretik egymást? A világon az a leginkább magától értetődő, ez a természet törvénye. Még holló sem vájja ki hollónak szemét – szoktuk mondani. Olyan erős törvény ez. Nem is kell ezt parancsolni, ez magától van. Ha élek, ha gyermek vagyok, ha szülő vagyok, ha testvér vagyok, nem is tudok mást tenni, mint szeretni. Mi ennél egyszerűbb, testvérek? Ezért mondja János apostol, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek. És mégis, érezzük, hogy ezt le is kellett írnia, hogy megerősítsen bennünket ebben, mert jaj nekünk, hogy ami a legkönnyebb a világon, azt tudjuk a legnehezebben! Jaj nekünk, mert ami  a leginkább magától értetődő,  az számunkra egyáltalán nem magától értetődő, ami a világon olyan természetes, az az embernek mégis természete ellenére való. Ez az egyik legnagyobb nyomorúsága, legnagyobb titka, legnagyobb megoldhatatlan talánya életünknek: szeretni és képtelennek lenni arra, hogy szeressünk! Miközben Isten úgy alkotott meg bennünket és arra felé is fordít bennünket, hogy csak szeressünk – és ezért olyan egyszerű, olyan könnyű  ez –, aközben mégis olyan nehéz, és mégsem olyan egyszerű, és mégsem megy, és belebukunk a legtermészetesebb feladványba.
Ezért folytatja rögtön így az apostol a bizonyságtételét: mert mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot és az a győzedelem, amely legyőzte a világot a mi hitünk. Legyőzni a világot, testvérek, ez kell ahhoz, hogy tudjunk szeretni. Most itt a világon, a Biblia szabályai szerint, nem a teremtett világot értjük, még nem is csak az ember által elrendezett világot, hanem azt, ami elkülönítette, elválasztotta magát Istentől, önállósította magát – itt ezt jelenti a világ. És ez a világ húz le, ez a világ választ el téged Istentől, az életnek és a szeretetnek a forrásától, ez a világ késztet téged arra, hogy hajlamod és ösztönöd ellenére ne szeress. Ez a világ muzsikája füledbe, hogy szeretni nem lehet, ez a világ magyarázza neked és robbant benned indulatot, hogy bár szeretned kéne, de megengedheted magadnak, hogy ne szeress. Testvérnek kéne lenned, de – sugallja ez a világ - megengedheted magamnak, hogy ne legyél testvér. Irgalmasnak kéne lenned, de most van egy olyan ügy, amiért nem leszel irgalmas. S lapozzuk csak föl a történelmi krónikákat. Kezdettől fogva, mióta az ember elszakadt Istentől, az ember ezt a világot építi magának, ezt az Isten nélküli, Istentől elszakadt világot. Káin óta szüntelen talált az ember okot, hogy ne szeressen. Talált okot a testvérgyűlöletre. Talált okot a politikus, talált okot a király, talált okot a hadvezér, talált okot a hatalmas, talált okot az alattvaló, az elnyomott, kicsi és nagy egyaránt. Mindig akadt ok, és magyarázata igen egyszerű. Annak a világnak, amiről most János apostol beszél, amely világot hitünk által, le kell győzni, nincsen oka. Ilyen egyszerű a magyarázat. Nincsen oka. Augustinus egyházatya azt mondja a rosszról: privatio boni – a jónak a hiánya. Nincs valóságos oka az Isten-nélküli világnak. A semmi áll a kellős közepén, a semmi ereje rendez maga köré valamit, a semmi gravitációja vonz oda bennünket, de ennek a világnak nincs oka, nincs lét-oka, nincs létesítő-oka. Ha van ereje és – idézőjelben – volna „oka”, az csak a megsemmisítésnek, a megszüntetésnek az ereje és az oka lehet. Csak a hit győzi le ezt a világot. Mégpedig az a hit, amely Jézus Krisztusra irányul, az a hit, amelyik hiszi, hogy Jézus Krisztus engedelmességével, hűségével és alázatával legyőzte a halált, legyőzte az ok nélküli világot, legyőzte a semmit, legyőzte azt, amibe olyan gyakran beleszeret az ember – mert beleszeretünk a semmibe, beleszeretünk a hiábavalóságba, beleszeretünk az önimádásba, bele szeretünk a gőgbe, és fájdalom, éppen ezért nem tudunk szeretni! De Jézus Krisztus legyőzte ezt. És hit által részesülünk Jézus Krisztusnak ebben a győzelmében. Ahogy a Heidelbergi Kátéban is halljuk: azért neveznek keresztyénnek, mert hit által Jézus Krisztus felkenetésének részese vagyok, és így részese vagyok az Ő győzelmének is. Hit által részese vagyok mindannak, amit Krisztus megszerzett.
S hogy még inkább megerősítve érezzük magunkat, hozzáteszi az apostol, hogy ez nem puszta hit, ez nem valami elhívés, ez nem képzelgés, ez nem a gyenge ember kivetítése. Hanem azt mondja, hogy ha emberek bizonyságtételét elfogadjuk, vagyis ha ketten, legalább ketten egy megtörtént dologról tanúskodnak, annak igaznak kell lenni, - akkor Isten bizonyságtétele nagyobb. Majd így folytatja: hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szentlélek és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a lélek, a víz és a vér és ez a három is egy. Isten az, aki bizonyságot tesz neked. Az Atya, az Ige és a Szentlélek és ez három egy – és ez nemcsak a Szentháromság nagyszerű és szinte kimondhatatlan titkát jelenti, testvérek, hogy ugyanis a három isteni személy egy-isteni lényegben egy, hanem azt is jelenti, hogy a három isteni személy bizonyságtétele is egy-azonos. Mert amit az Atya kijelentett, törvényébe foglalt, a szent atyáknak megmondott és a próféták által megígért, s amit Jézus Krisztus életében, szolgálatában, tanításában kijelentett, majd amit pünkösdkor a Szentlélek a tanítványok szívébe beírt, az egy-ugyanaz. Nem tanúskodik másról az Ószövetség, mint az Új, nem beszél másról a zsoltáros, mint amiről az apostol levele szól, és nem mondott mást Jézus Krisztus, mint amire a Szentlélek megtanította a tanítványokat. Hárman tanúskodnak a mennyben.
És, folytatja az apostol: és hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a lélek, a víz és a vér. A Lélek, aki kitöltetett pünkösdkor, a víz, a keresztségnek a vize, és a vér, az úrvacsora. Mert az a víz és az a vér az érettünk elküldött, érettünk meghalt és föltámadott Jézus Krisztust hirdeti, az a víz és az a vér a Lélek tanúságával együtt ugyanazt hirdeti nekünk itt a földön, hogy Isten elbocsátotta Jézus Krisztust, elküldte Őt, aki által legyőzte a világot. És ebben mi még meg sem szólaltunk. Ha szabad azt mondani, fizikailag és metafizikailag is, immanensen és transzcendensen is, senki másnak a tanúságát nem halljuk, csak Istenét, a Szentháromság Istenét – az Atya, a Fiú és a Lélek neked tanúskodik, neked bizonyságot tesz. Hallottál már ilyet, hogy aki fölötted van, aki neked parancsol, aki az életed ura, aki megalkotott és hordoz téged, most tanúskodik neked? Meg akar győzni téged? – pedig így van, kedves testvérek! Merthogy az üdvösségnek az az ősforrása, hogy Istentől születtünk, és mivel Istentől születtünk Isten szeretetéből valók vagyunk, és Istennek ez a szeretete nemcsak végére mehetetlen – így szoktuk mondani! –, hanem ez a szeretet a végére is jár a dolgoknak! Ez az Isten nagy szeretete – a végére is jár. Elhatol odáig, ahol te állsz, és azt mondod, hogy mindennek vége. Elhatol odáig ez a szeretet, ahol te állsz és kétségbe esve mondod: ide jöttem, mert azt hittem, hogy itt van az élet, de itt semmi nincs, még pontosabban, ha filozófiailag akarok szólni, a semmi van itt. Idejöttem, ebbe a világba, és bütyköljük milliárdnyian ezt a világot, az ember világát, Bábel tornya óta már, és csak az élet megrendítő pillanataiban hasít belém, hogy a semmit építjük. S ebben a világban nincs ott Isten, sőt, eleve úgy építjük, hogy nincs is neki hely. Vége hát mindennek. De Isten az Ő szeretetéből a végére jár a dolgoknak. Odaérkezik, ahol te vagy, meglehet, telve öngyilkos késztetésekkel, vagy telve azzal az érzéssel, hogy nem küszködsz tovább a betegségekkel, föladod. Lehet, hogy telve vagy azzal a gondolattal, amit olyan sokan átélünk a mai időkben, vagyis mintha az 1970-es évek közepén lennénk. Azt veszem észre, hogy reggel, amikor kezembe veszem az újságot, csak a sportrovatot olvasom el, mert a Fradi-MTK 2:2, az biztos, de lehet, hogy azt is elbundázták! És a többi nem érdekel. Nem érdekelnek a hírek, nem érdekel a parlament, nem érdekel a politika, nem érdekel az önkormányzat, nem érdekel a világ, nem érdekel a benzin-ár, nem így éltünk, kedves testvérek? Dehogynem így éltünk – és mégis, Isten ebben a világban is idelép hozzám, és azt mondja: - már föladtad, már nem érdekel semmi, már szeretni sem érzel késztetést? - én a végére járok. Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: aki téged megteremtett, aki téged megváltott, és aki téged megszentelt. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: aki téged új életre szül, a lélek, ami téged befogad Isten szövetségébe, és ami téged abban táplál az üdvösségre. Merthogy nincsen vége! Mert ahol szeretet van, ott ezt a szót soha nem mondjuk ki, hogy vége! Néha sajnálom, hogy mi csak az Apostoli Hitvallást mondjuk, és nem használjuk a Nicea-Konstantinápoly-i hitvallást, amelynek a krisztológiai részében, amikor Krisztus országáról szól a hitvallás, azt mondja: és az Ő országának nem lészen vége. Merthogy az a mennyek, az örökkévalóság. Merthogy az a mennyek, ahol az Atya, a Fiú és a Lélek – és ez a három egy – bizonyságot tesz az Ő szeretetéről és arról, hogy te meg vagy váltva. Ez az örökkévalóság világa.
Nos hát, testvérek, nehéz-e keresztyénnek lenni? Mondhatnánk, igen, nagyon nehéz, elhordozhatatlan, vállalhatatlan, végigvihetetlen. De most értjük és jól értjük az apostol szavát, amikor azt mondja: mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait, az Ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert mindaz, ami Istentől született legyőzi a világot és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.
Ámen

Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim!
Ünnepben nehéz súlyos szólni, ünnepben szeretnénk könnyűvé válni, fölemelkedni, kibontakozni életünk nehézségei közül, szeretnénk a problémáinkat, gondjainkat egy pillanatra elfelejteni és az ünnep örömében, fényében, dicsőségében megújulni és megerősödni. Még nehezebb a nehézségeinkről szólni, amikor konfirmáción ünnepelünk, amikor itt vannak gyermekeink, unokáink, itt vannak életüket elkötelező fiatalok és felnőttek, és minden imádságunk, minden kívánságunk az, hogy ők is új erőkre kapjanak, újabb bíztatást kapjanak ebben az ünnepben. Mégis, a felolvasott ige arra kényszerít, hogy szóljak néhány szót azokról a gondokról és problémákról és életünket meghatározó erőkről, melyekre nézve éppen érint is minket Pünkösd üzenete, melyekre nézve éppen Isten Szent Lelkének kitöltetése segít, buzdít és bátorít bennünket.
Erőtelen, értetlen és szeretetlen világban élünk, egy erőtelen, értetlen és szeretetlen világ uralkodik rajtunk. Ám ha továbbá erről csak annyit mondanék, hogy ilyen világ vesz bennünket körbe, csak a felét mondanám el az igazságnak, és a féligazságoknál nagyobb és veszedelmesebb áltatás nincsen. Ezért tovább kell mennünk. Az erőtelenség, az értetlenség és szeretetlenség uralkodik is rajtunk. Amikor Pál apostol arról szól a szorongó, félelmek, aggodalmak között élő keresztyéneknek, hogy mi nem a félelemnek lelkét kaptuk, hanem az erőnek, a józanságnak és a szeretetnek lelkét, éppen erre mutat rá (2Timóteus 1:7). Éppen arra mutat rá, hogy a keresztyén hit, az Isten Lelke által való föltöltekezés nem valami szent azilumba visz ki bennünket, nem valami fényes és dicsőséges magasságba távolít bennünket, ahol sem erőtelenséget, sem értetlenséget, sem szeretetlenséget nem ismerjük, ahol mindez már nem honos, és így, e terhektől megkönnyebbülvén emelkedhetünk is föl, mintegy kidobálva életünk léghajójából a ballasztokat, hogy megmeneküljünk. Arról beszél az apostol, hogy Isten úgy akar bennünket fölemelni, hogy bennünk és általunk Szent Lelke hatalmának erejében legyőzi mindezeket, merthogy ezek uralkodnak is rajtunk. Amikor a tanítványok Jézus mennybemenetelekor - ebből a jelenetből olvastam fel a mai igét – meghökkenve és egyre mélyülő értetlenséggel, növekvő szorongással kérdezik feltámadott Mesterüket, hogy: - uram, nem most van az az óra, amikor elhozod az országot, elhozod az erőnek, az értelemnek, a bölcsességnek és a szeretetnek az országát, nem most győzetik akkor le minden sötét hatalom? - akkor feleli Jézus: - Nem a ti gondotok tudni az időket…, hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok.
Először erről kell néhány gondolatot elmondanom, amit Jézus itt közöl: „minekutána a Szentlélek eljő reátok.” Annyira szokatlannak ez a kifejezés, s nemcsak azért, mert régies talán, hanem mert valóban szokatlan, hogy a modern fordítások már nem is vállalkoznak arra, hogy a mai olvasót szó szerinti fordítással fárasszák, így: „eljő reátok” – s inkább úgy fordítják: eljön hozzátok a Szentlélek. És ezt értjük is – eljön, eljön hozzánk a Lélek, mert várjuk a Lelket, eljön hozzánk a Lélek, ide megüresedett, sötét hatalmak által uralt életünkbe, s jöjjön a Lélek, mintegy szabadítóként, szabadítson meg bennünket, kopogtasson be az ajtónkon, jöjjön hozzánk, szívünk, életünk nyitva van, várjuk őt nagy és szent várással.  De Jézus – éppen Jóél próféta jövendöléséhez igazítva azt mondja: - Eljő reátok – szó szerint így: reátok. Ez pedig azt jelenti, hogy megmutatkozik Istennek és embernek az örök viszonya, az az örök viszony, amelynek a megbolygatása, fölborítása miatt lettünk mi az erőtelenségnek, a tudatlanságnak és a szeretetlenségnek a foglyaivá. Tehát az az örök viszony mutatkozik itt meg, amelyben ha nem tudunk és akarunk élni, csak bűnt, bajt és átkot hozunk magunkra. Megmutatkozik egyrészt az ember oldaláról az, hogy Isten és ember között, teremtmény és Teremtő között különbség van. És ezt a különbséget nem tudjuk másképp kifejezni, mint úgy, hogy én vagyok itt alul, és Isten van ott fönt. Én vagyok az, aki Ábrahámmal együtt csak azt tudom mondani: por és hamu vagyok, Isten pedig az, akiről a zsoltár azt mondja: az egész univerzum az Ő ujjának munkája. Én vagyok az, aki múlandóság közé rekesztve élem az életem, Isten pedig az, aki örökké való. Én vagyok az esendő és  törékeny, én vagyok a képmás, Isten pedig az örökkévaló és az örök minta. S ebből megmutatkozik az is, hogy az ember ráutalt Istenre. Nincs is rá jobb szó, azt kell mondanom, hogy oda-utalt vagy hozzá-utalt, de ezzel még mindig csak horizontálisan gondolkozunk, mert az ember oda fel-utalt, oda fel-szorult, Istenre utalva él, és amíg ezt föl nem ismeri, be nem látja, addig a szívét sem tudja megnyitni. Addig csak azt kérdezi, amit a tanítványok kérdeznek: - hát nem most jött el az a nagy idő, nem most van itt az ország ideje, nem most van az ideje a nagy helyreállításnak? Hiszen minden erre utal, úgy meggyűlt már a világban a tétovaságunk, az erőtlenségünk, úgy meggyűlt már a világban a gonosz, a rossz, a szeretetlenség, hogy jöjjön már, mert jőnie kell, mert így nem mehet tovább, itt van hát az idő. S mégis, ahogyan a méltatlankodó tanítványoknak is meg kellett érteniük, úgy nekünk is meg kell értenünk: csak, amikor valóban belátjuk, a szívünk legmélyében belátjuk, hogy ráutaltak vagyunk Istenre, akkor nyílik meg a szívünk, ezzel nyílik a szívünk. Mert nem a helyzetet kell, megoldani, arra van vállalkozó bőséggel ebben a világban. Mióta világ a világ, helyzetmegoldók mindig voltak és mindig is lesznek, kedves testvérek. Ők mindig elmondják nekünk, hogy ez a helyzet, ez a probléma, és azt így meg így kell megoldani. De valójában: téged kell megoldani, az életedet kell megoldani, az elveszett szívedet kell megoldani, az Isten-nélküliségedet kell megoldani!
És egyúttal, Isten felöl nézve a kifejezés, hogy „eljő reátok a Szentlélek”, jelenti Istennek hatalmát, de jelenti Istennek kegyelmét is. Így is tanultuk, amikor Isten gondviseléséről olvastuk a Kátéban: hiszem, hogy Isten mindent, ami ebben a világban történik, jót és rosszat, bőséget és éhséget, születést és gyászt, betegséget és egészséget, örömöt és szomorúságot, mindent a javamra tud fordítani, mert Ő mindenható Isten, és hiszem, hogy javamra is akarja fordítani, mert Ő könyörülő Atya. Vagy még egyszerűbb, ahogy ezt a 62. zsoltár végén olvassuk kedves testvérek, egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy Istené a hatalom – és hozzáteszi a zsoltáros – és Tiéd, Uram, a kegyelem is (Zsoltár 62: 12-13). Eljő rátok a Szentlélek! Micsoda hatalmas ige ez, testvéreim, milyen feltétlenség van benne! Nem hozzám jön, nem én engedem be, ha kopogtat és méltóztatok rá, nem keres meg előre udvarias levélben, hogy igyekszem hozzád, hanem eljő reátok, erőt vesz rajtatok, lenyűgöz és megragad benneteket – és ugyanakkor, micsoda kegyelem ez! Mert Isten Lelke nélkül nincs élet. Isten Lelke lebegett a vizek felett, a káosz felett a teremtés hajnalán (1Mózes 1:2). Aztán azt mondja a zsoltáros, amikor Isten világuralmáról beszél: látom, Uram, minden teremtményedet, Hozzád kiáltanak, bőséggel megadsz nekik mindent, lelkedet visszavonod tőlük, elhullanak, szűkölnek és megsemmisülnek, lelkedet kibocsátod reájuk, és újra megelevenednek (Zsoltár 104:27-30). Lélek nélkül nincsen élet. Milyen kegyelem hallani, amit Jézus mond: - és eljő rátok a Szentlélek.
Hármat ajándékot adott Isten Szent Lelke pünkösd napján az egy akaraton együtt levő tanítványoknak, és ez a három éppen megfelel annak, amivel meghatároztuk mindazt, ami bennünket foglyul ejt, mindazt, ami uralkodik rajtunk, s amiből nem tudunk kibontakozni. Isten Lelke a tanítványoknak erőt adott. Isten Lelke az erő lelke. És szükség is van az erőre, hiszen azt mondja Jézus: Vesztek erőt, minekutána eljő a Szentlélek reátok és lesztek nékem tanúim. Igen, Isten Szent Lelkének ereje nélkül, a felhatalmazó lélek nélkül a keresztyéni élet megáll önmagánál, megmarad puszta érintettségnek, elrejtett, zárt és elmondhatatlan misztikának. Valaminek, amit belül hordoz az ember, de nem lép ki belőle soha. Márpedig a keresztyénség arról ismerkszik amit itt is hallunk Jézus szavaiból: lesztek nekem tanúim a földnek végső határáig. Így akarja Isten, hogy hitből hitbe, bizonyságtételből bizonyságtételbe, tanúságtétel által, mások élete példája által induljunk mi is Őfelé. Lássa egy gyermek, hogy a szülei hogyan élnek, lássa egy felnőtt, ha nem így élt, hogy mikor a gyermeke megtér, mennyit mulasztott s mennyit hagyott ki, s ha kell, vén fejjel is elinduljon a Krisztus útján. Lássa a hitetlen, mit kell lásson, milyen öröm és boldogság hivőnek lenni, s lássa az istentagadó, aki istenével birkózik, akit levetne az égből, hogy csak akkor van boldogsága, ha a saját helyére áll. Erő kell ehhez, testvérek, mert az ember még mindig vitában áll Istenével, még mindig az ősi kísértés értelmében akar Isten lenni, - nem szereti hát Isten követeit. Nem szereti hallani a szót: térjetek meg, nem szereti hallani, amit Péter apostol is mond pünkösdi beszédében: s lesz, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik (ApCsel 2:21). Az ember azonban nem szeret segítséget hívni. Megoldani szeret. Helyzetet megoldani. Rájönni a dolgok nyitjára. Az ember a maga ura szeret lenni, nem szereti az Isten cselédeit, az Isten szolgáit. Szájon is veri őket. Hogy mondja Jézus a királyi menyegzőről szóló példázatában? Elküldte a király szolgáit, jöjjetek, minden kész van, kész a kegyelem, kész a szabadulás, kész a dicsőség, kész az üdvösség. S némelyeket közülük megvertek, másokat kihajítottak a kerítésen kívül, s némelyeket megöltek. S elindulni is, micsoda erő kell. S micsoda erő kell ahhoz? És hogy az a gyáva Péter, aki néhány hete még Jézusát megtagadta a főpap udvarában, most kiálljon Jeruzsálem kellős közepére, és bizonyságot tegyen a Feltámadott Jézusról?! S majd ez a Péter, Jánossal együtt, mikor el akarják őket hallgattatni, azt tudja mondani: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embereknek – micsoda erő kell ehhez? Milyen rettenetes szó ez, kedves testvérek, milyen ijesztő, hát gondoljatok bele. Tudnád ezt mondani: inkább Istennek, mint embereknek? Inkább nem kérek ebből – és mégis, kedves testvérek: vesztek erőt minekutána a Szentlélek eljő reátok!
Másodszor, Istennek Lelke az igazság vagy a megértés lelke. Azt mondottam: hihetetlenül és kimondhatatlanul szenved az ember, mert az értetlenség foglya. És ez nem azt jelenti, hogy keveset tudna az ember! Óh, sokat tudunk, nagyon sokat! Csak aztán előbb-utóbb mi is felírjuk – láttam egy pólón szép görög szóval odaírva, magyarra fordítva Szókratész mondását: egyet tudok, hogy nem tudok semmit! A világ egyik legnagyobb bölcse mondta ezt. Egyet tudok, hogy nem tudok semmit. Minél többet tudok, annál kevesebbet értek, s minél többet ismerek a világból, annál értetlenebb vagyok, mert ugyan ez egy gyönyörű világ, csodálatos titkokkal van tele, és az ember is egy nagyszerű valami, és mégis miért ilyen ember? Miért van bűn, miért van betegség, és miért árnyékozza be mindannyiunk életét a halál, miért? Miért, miért? És ki volt Krisztus, és miért így hozta Isten a szabadítást, és mit jelentenek az Istennek titkai? Jézus ezt mondja búcsúbeszédeiben a tanítványoknak: nem hagylak árvákul titeket, elküldöm a vigasztalót, aki megtanít benneteket minden igazságra (János ev. 14-16). Mert nem elég csak nagy bátran kimenni a világba s elmondani: Krisztus él, Isten megtérést kíván tőled, Nála ott van az üdvösség! Óh, kell ez a bátorság és kell ez az erő, de kell a megértés is! Hiszek, hogy értsek – mondták a régiek. Hiszek, és a hitem megértésre késztet, - s nektek is értenetek kell, mert Isten értelemmel ruházott föl, látnom kell, és látnotok kell, mert Isten szemeket adott, gondolnom kell, és gondolnotok kell, mert Isten Lelket adott, és tudnom kell döntenem, és döntenetek kell, mert Isten szívet adott. Eljő reátok a Szentlélek, s amikor erőt vesz rajtatok, nem révületbe estek, nem elszédültök, nem kimondhatatlan és fölfoghatatlan titkok zege-zúgába estek, hanem megtanít benneteket minden igazságra, mert csak az igazság tesz benneteket szabadokká.
S legvégül, kedves testvérek, ez a Lélek a szeretet lelke is. S nemcsak azért a szeretet Lelke - hogy célhatározó értelemben is szóljunk erről -, merthogy szeretet nélkül nincs élet, merthogy szeretet mindennek a gyökere, merthogy ez a világ – ha Goethe kérdésére akarnánk felelni, kérdezi Faustja: „ne kelljen izzadván beszélnem/ arról, amit nem értek én sem;/s miktől együtt van a világ,/megismerjek minden csodát…” -, hogy miktől van együtt a világ? - nos a szeretettől! – felelhetünk rá. Mi mástól? De nemcsak ezért mondjuk ezeket, ezek közhelyek, ezeket tudjuk, ezeket értjük és el is mondjuk. Nagyobb titok van itt! A szeretet Lelkét azért is kapjuk, mert Isten Lelke az új születés lelke is. Isten az embert nem kínban, gyötrelemben, nem keserűségek közepette, nem ízzé-porrá zúzva, nem szétszaggatva és szétszabdalva, majd újra összerakva, hanem igaz szeretetében akarja új életre szülni. Isten Lelke új életre szülő Lélek! A tanúságunk sem ér semmit, csak ha újjászülött emberek vagyunk! Oh, én tudom, a tanúnak mindössze az a dolga, hogy egy megtörtént eseményt tanúsítson, lehetőleg tárgyilagosan, pontosan úgy, ahogy ő látta, s ne keverjen bele semmit, igen így kell tanúskodni. Még Isten dolgairól is. Csakhogy éppen az ember és Isten kapcsolatának a nagy titka, hogy sohasem tudunk Istenből kimenni, és rajta kívül állván Róla úgy szólni, mint egy eseményről, melynek mi csak tanúi voltunk, amit csak kívülről láttunk, amihez, azon kívül, hogy láttuk és hallottuk, voltaképpen semmi közünk! Hiszen, még önmagunkból sem tudunk kilépni, ezt már a filozófusok rég tisztázták – legalább is Immánuel Kant. Mindenről tudok ítéletet mondani, mindent meg tudok mérni, mindent tudok kategorizálni, csak magamat nem tudom, mert magamból nem tudok kilépni. Azt pedig a próféta tisztázza, és az Ige tisztázza, hogy Istenből sem tudok kimenni, mert Ő végére mehetetlen. Így mondja a zsoltár: „Hová menjek a te lelked elől és a te orcád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” (Zsoltár 139:7-9)
Isten mindenütt jelen van velünk, de hogy új életre hívjon minket, ahhoz kell ez: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő rátok…”, igen, hogy új életetek legyen. Nemcsak azért, hogy kapjatok erőt, nemcsak azért, hogy megértsétek a világot, Istent, önmagatokat és a titkokat, hanem azért is, hogy ne uralkodjon rajtatok erőtlenség, értetlenség és szeretetlenség.
Értetlenség, erőtelenség, szeretetlenség – ugyan, ők kik? Miféle szereplői ők életünknek, mikor és hol születtek, mi az anyakönyvi kivonati számuk? Megidézhetjük őket valami nagy monstre perre emberiségellenes bűneik okán, kik ők? Ők mi vagyunk, testvérek, ők te vagy, te uralkodsz saját magadon, te, mint erőtelen, te, mint értetlen és hitetlen és te, mint szeretetlen! De Isten akar rajtad uralkodni. Erővel, józansággal, és igaz szeretettel. S hogy milyen mély ez a dráma, azt valóban mutatja, hogy nem is lehet erre szót mondani itt, mint amit az apostol ír a Római levélben és másutt is: újjá kell születni. Új életre kell jönni. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok, hogy újjászüljön benneteket. Mert csak így hiteles a tanú, mert csak így lehet igazán elmondani, Istennek az igazságát is mondani, hogy hiszen velem is, de hiszen nekem is, de hiszen engem is, de hiszen velem is megmutatta az Ő csodálatos erejét, mert én, az erőtelen, el tudtam indulni, mert én, az erőtelen fel tudtam kelni, mert én, az erőtelen meggyógyultam – hiszen nekem is felragyogtatta világosságát. És én, aki csak azt tudom mondani minden bölcsek bölcsének legbölcsebb igazságával, hogy egyet tudok, hogy nem tudok semmit, most elmondhatom: nekem is közölte igazságát, és tudom, hogy Jézus Krisztus az igazság, aki engem is új életre szült. Új ember vagyok, másképp élek immár, nem én uralkodom önmagamon, a magam szerencsétlenségével, tehetetlenségével és szeretetlenségével, hanem uralkodik rajtam mindenek teremtője, az embernek Megváltója és megszentelője, a Szentháromság egy, örök Isten az Ő örökkévaló szeretetével és szeretetében. Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya helyeztetett a maga hatalmába, ha nem vesztek erőt, minek utána a Szentlélek eljőve reátok és lesztek nékem tanúim.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben az évben minden hónap első vasárnapján a Bibliáról szól az igehirdetés. Az eddigi három vasárnapon a Biblia megírásának vagy leírásának a körülményeiről, okairól szólottunk. Isten igéjében, ha nem is minden könyvvel kapcsolatban, de sok esetben  találunk megjegyzéseket, hogy miért  kellett a beszédeket, jövendöléseket, gondolatokat, isteni ihletéseket leírni, és könyvbe foglalni. Három igéről szóltam ez előzőekben, mindhárom a Biblia leírásának körülményeit mutatta be. Első alkalommal arról hallottunk, hogy szövetség-kötéskor a pusztában Mózes haragjában összetörte a Szövetség igéit, mert Isten népe bűnbe esett, de újra le kellett írnia a Szövetség Könyvét, a Törvényt, amit aztán esztendőnként fel kellett olvasni. Aztán hallottunk egy történetet Jeremiás életéből, akinek újra le kellett diktálnia a prófétai iratokat, mert a király – miután felolvasták neki a prófétai könyveket –, megkeményítette magát és elégettette azokat. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy az apostol milyen nagy nyomatékkal írja levelét: a saját kezemmel írok nektek nagy betűkkel, mondja, és célja volt ennek a megjegyzésnek. Ma arról szeretnék szólni, hogy mit vált ki megtalálni,  - és olvasni az Igét.
Néhány szót szeretnék szólni a felolvasott történet körülményeiről is, hiszen már azok is sok mindent megmagyaráznak. Krisztus előtt a 7. században vagyunk, ide visz el bennünket a felolvasott történet, a déli országrészbe, Júdeába. Nincs már másik ország, az északi ország, Izrael már elesett, gyarmati állapotba került, idegen birodalom uralkodik rajta. De a kicsi Júda, Jeruzsálem még él, még áll, még őrzi függetlenségét, a még áll templom is, még folyik az istentisztelet, Isten népe még úgy-ahogy egyben van. Ez a Jósiás király, mint hallottuk, gyermek királyként kezdi uralkodását, eleinte nyilván régens vagy koronatanács intézte az ország ügyeit. De amikor eltelt 18 esztendő, tehát 25-26 éves korában, Jósiás elég erősnek érezhette magát ahhoz, hogy reformokat kezdeményezzen. Nem kell félni, kedves testvérek, a reform szótól, fog az fájni, itt is fájt, mint ahogy Jeremiás próféta feljegyzéseiből kiderült, de azért sem kell a reform szótól félni, mert ezek itt valódi reformok voltak – Jósiás az országot akarta megújítani. Tehette is, mert a világtörténelem krónikája azt mutatja, hogy a Babilóniai birodalom megingott, egy gyengekezű uralkodó állt a birodalom élén, nem indított hadjáratokat, nem lépett fel a lázadó országok ellen, úgyhogy Jósiás király joggal érezhette, hogy mozgástérhez jutott. Lett szabadsága, lehetősége, talán még tehetőssége is – ahogy az igéből kiderül: még valami pénz is gyűlt – ahhoz, hogy a reformokat véghez vigye. Ezek, természetesen elsősorban politikai, gazdasági reformok voltak, de a vallási életet is érintették. Oldódott a világhelyzet, és ez sok mindent lehetővé tett, többek között a templom renoválását is. Az idősebb nemzedék tagjai tudják, hogy a kommunizmus ideje alatt milyen lehetetlen dolog volt egy megromlott állagú templom felújításába belefogni, hányféle engedélyt kellett megszerezni, hányféle akadály kellett legyőzni, hányféle firtató kérdést tettek fel egyszerre. Ezért aztán a 60-as, 70-es években megújított templomok jórészt barkácsmunkával készültek, az emberek összeálltak, és ami kitelt tőlük, a serénységükből, tehetségükből, úgy végezték el a munkát. De most itt azt olvassuk, hogy nagy lehetőség adódott, és a király rendelkezik is, hogy a templom bejáratánál gyűjtött pénzen újítsák meg a templomot, vegyenek faragott köveket, új gerendákat, s a romlott tetőt, falat javítsák meg, legyen szép az Isten háza. Ám a körülményekhez tartozik az is, amit fel kell olvassak Jeremiás próféta könyvéből, mert a Törvény könyve megtalálásáig és kihirdetéséig csak külső reformok, külsődleges dolgok mennek végbe. Jósiás még nem jutott mélyre, és talán a tőle is függ, hogy miért nem jutott el a mélybe. Így jellemzi Jeremiás próféta ezt a korszakot: „Így szól az Úr: Micsoda hamisságot találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem és hiábavalóság után jártak és hiábavalókká lettek. Még csak azt sem mondták, hol van az Úr, aki felhozott minket Egyiptom földjéről, vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, szomjúságnak és halál árnyékának földjén, melyen nem vonult át ember, és ahol halandó nem lakott volt. Én bevittelek titeket a bőségnek földjére, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek és bementetek. De megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet utálatossá tettétek. A papok nem mondták, hol van az Úr, a Törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtlenek lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak és azok után jártak, akik tehetetlenek.” (Jeremiás 2:6-8) Ez az ország lelki állapota. Még csak nem is kérdezik az emberek, hogy hol van az Úr, hol van, aki kihozott minket Egyiptom földjéről, hol van az, aki átvezetett minket a pusztaságon, hol van az, aki behozott bennünket a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hol van az Úr? Nem is kérdezik. A papok hűtlenek, a próféták félrebeszélnek, a törvény magyarázói hallgatnak, s bizony, hiába a külső épülés, amit régészeti adatok is bizonyítanak, hiába építik újra az országutakat, hiába élénkül meg a kereskedelmi kapcsolat, nő a GDP, miket ne mondjunk még, kedves testvérek, csökkennek az adók, kezd el virulni a nép, de hiába jut már arra is az ország, hogy a régóta romlásnak indult templomot megújítsa, hiába, mert a papok csalnak, a próféták félrebeszélnek, s hamis istenek után mennek, a Törvény magyarázói pedig hallgatnak. A lelki megújulás még várat magára. Ezek azok a körülmények, amikor szinte azt lehet mondani, hogy véletlenül – legalábbis semmiképpen nem szándékosan – a templom felújítása közben előkerül a Törvények egy tekercse. Hova volt ez eldugva? Valami sufniba, félre volt téve a kincseskamrába, ott, a drága kegytárgyak alá? Vagy éppen valaki elrejtette a kövek mögé, fölvitte a padlásra és eldugta a gerendák mögé? Honnan került ez elő? De sokszor van ez így! Mindannyiunknak van ilyen élménye, amikor lomtalanításkor elhatározzuk, hogy kidobjuk a régi dolgokat, régi szekrényt, régi dobozokat, régi papírokat, s egyszer csak a kezünkbe kerül valami, amit már el is felejtettünk. Íme, egyszer csak előkerül a Törvény könyve.
Az bibliatudósok szerint ez a tekercs feltehetően Mózes V. könyvének az a része volt, melyben Isten a Törvény megtartásához szankciókat fűz: az áldás ígéretét, illetve az átok fenyegetését. Ez az, amit fölolvasnak a királynak, s ebbe rendül bele a király, mert egy szempillantás alatt megérti, hogy nagy a baj. Milyen ellentmondás ez, kedves testvérek! Külsőleg minden rendben van, él az ország, szabad az ország, tehetősödik az ország, épül az ország. Erre azt kell mondanunk, hogy nincs ott semmi baj. De előkerül a Szövetség Könyvének elfelejtett, félredobott, sarokba tett, ki tudja, talán eldugott, elrejtett tekercse, és abból a király megérti, hogy nagyon nagy a baj. Kitérőleg meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak rossz dolgok – bár ennek a történetnek ez a háttere – rejtőznek a múltban, nemcsak eltemetett bűnök, vétkek kerülnek elő előbb-utóbb, hiába söpörjük őket szőnyeg alá, vagy hiába építünk rájuk betonszarkofágot, ahogyan a felrobbant csernobili atomerőműre. Igen, lehet úgy élni, hogy az ember elfelejtett vagy elfelejtésre ítélt dolgokra hordja rá a betont és felejt, mert ezek is előkerülnek, és ebbe rendül bele most Jósiás király, mikor hallja a tekercseket és azt mondja a király: „Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat énérettem és a népért és az egész Júdáért e könyv beszédei felől, mely megtaláltatott, mert nagy az Úr haragja, felgerjedett ellenünk, mivel atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek mindenhol úgy, ahogy elő van írva.” Igen, ez a sötét múlt is előkerül egy szempillantás alatt, de előkerül az igazság is, előkerül a kegyelemnek a lehetősége is, mert az is el volt temetve. Igen, az igazság is el volt temetve, a kegyelem is el volt temetve, a megújulás lehetősége is el volt temetve. Óh, bárha így nyílna meg nekünk sokszor Isten igéje, hogy egyszerre csak rég elfeledett, rég eltemetett isteni ígéretek, áldások, buzdítások, vigasztalások, Isten szent igazsága oda kerülne elénk, és mintegy tükörben valóban meglátnánk magunkat, hogy kik és mik vagyunk. Gyerekkorunkban sokszor előfordult, hogy egész nap, főleg nyári szünetben elmentünk mindenfelé játszani, s szegény édesanyám nézhette is, hogy milyen piszkosan, mocskosan kerültünk haza. Egyik este aztán vitába is keveredtem édesanyámmal. Kisfiam, mielőtt vacsorázunk, menj már és mosd meg az arcodat – mondta –, mert olyan piszkos vagy, hogy az nem igaz. Én meg mondtam: dehogyis, nincs rajtam semmi, mutogattam, nézd meg, nincs semmi. Erre odahozott egy tükröt és elém tette. Mert csak úgy magán az ember nem látja, hogy ki is ő valójában. Csak úgy magán Jósiás király se láthatta, hogy hiába tesz ő bármit, Istennek már fölgerjedt a haragja, mert hitben, erkölcsökben, szellemiekben Isten népe mélyponton van.
Mi történik, amikor beviszik a királyhoz és fölolvassák az Igét? A király összetör, bánkódik, mert felismer valamit még azon túl is, amit eddig elmondottam. Felismeri, hogy a reformokkal eddig csak a maga uralkodását fényezte, az ország megtisztításával, az újjáépítéssel önmagát nőttette, hiszen igazi jó politikus volt ő. Kedves testvérek, most igaz szívemből mondom, nem kell mindig a politikusokat lebecsülni és ellehetetleníteni Igazi jó politikus volt ez a király, felismerte a történelmi helyzetet, fölismerte a lehetőséget, fölismerte, hogy a kibontakozás módjait, és meg is tette a szükséges lépéseket. De most, amikor az Ige tükröt tart elé, rádöbben, hogy mindezt önmagáért tette. Hogy dicsőséges legyen a neve, hogy úgy kerüljön be Júda királyainak Panteonjába, hogy ott a legfényesebb helyen álljon, –  hallottuk is az Igében: nem tért el az ő atyjának, Dávidnak útjáról sem jobbra, sem balra. Pedig nem Dávid volt az apja, Dávid már évszázadok óta halott, és mégis, a krónikaíró Jósiás királyt úgy örökíti meg, mintha Dávid fia lenne, mintha közvetlenül Dávidtól tanulta volna, hogyan kell az Isten útján járni. Nagy ambíció az, hogy ha elmondhassuk, hogy mindent jól tettem az életemben, soha nem hibáztam, se jobbra, se balra nem tértem el. De most Jósiás megérti, hogy amit eddig tett, önmagáért tette, csak hogy nőttesse magát, csak hogy fényesebb legyen az ország, dicsőségesebb legyen a trón, nagyszerűbb legyen az udvar, eljárjon a világon mindenhova a híre a gyönyörű salamoni templomnak, amit ő újított meg. S legyen majd egy emléktábla: „Megújíttatott Jósiás király uralkodásának 18. esztendejében.” Ott az emléktábla örökre. De amikor felolvastatja a király a törvénykönyvet, rádöbben, hogy valójában előle is el volt rejtve az Ige. Felismeri, hogy milyen igaz, amit a zsoltár mond: „oktass engem, hogy éljek!” (Zsoltár 119:144), és hogy őt nem oktatta senki. Mert nem hallotta az Igét, nem hallotta a Törvényt, nem ismerte a Szövetség könyvét. És mindez életveszélyes helyzetet teremtett. A király fölismeri, hogy csutkavárat épít, melyet egy mozdulattal le lehet dönteni. Felismeri, hogy az a gyönyörűség, amit most elhatározott, csak egy ócska Potemkin-falu, és a szép díszlet mögött ott magasodik népének minden nyomorúsága és Isten ítélete. Hogyne értené ezt a király, hiszen két nemzedékkel korábban semmisült meg az északi országrész. Mis is hallottuk Ámós próféta jövendölését Izrael, az északi országrész ellen, és ott is ugyanezek voltak a vádak: nem ismeritek az Úr törvényeit, nem jártok az Isten igazsága szerint, nem keresitek az Urat. „Keressetek engem és élni fogtok!” (Ámós 5:4) – így mondja Ámós próféta az északi országrésznek. De miképp is kereshette volna Jósiás az Urat? El volt falazva a törvénykönyv, be volt dobva egy sutba, valahol a padláson rejtőzött, a maguknak élő papok dugták el talán, hogy ne kelljen felolvasni, és mindenki élhessen úgy, ahogy akar.
Igen,  azt látjuk ebből a történetből, hogy sokkoló tud lenni, amikor kinyitjuk az Igét és – nincs rá jobb szó – az Ige eltalál bennünket. Kíváncsiságból olvastatta fel Jósiás a törvényi helyeket? – Lehet. Lássuk, mi van abban a régi iratban? Kíváncsiságból nyitja ki az ember az Igét? Lássuk, mi van a Bibliában, ha már Biblia-éve van, mit beszélnek róla, ha már reformátusok vagyunk, ha már mi vagyunk a Biblia-népe, nézzük, mi van benne?! Széphistóriai emlékek, bölcs mondások, valami nagyszerű igazság a világról? És egyszerre csak eltalálja az embert az Ige, a leírt betű életté válik, Isten szavaként szól, és nem lehet előle kitérni. Még életrevaló ez az ütközés! Pál apostol mondja a Korinthusiaknak írt második levelében, amikor arról beszél, hogy ő is megbántotta a Korinthusiakat az első levéllel: „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom… most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Korintus 7:8-10) Ez a mi Jósiás királyunk lélek szerint szomorodik meg.
Sok ilyen történetet ismerünk az egyház történetéből, talán Agustinus egyházatyáé a legismertebb, aki gyötrődve kereste az igazságot, hol ide csapódott, hol oda, hol ebben a szektában kötött ki, hol amabban, tele volt az élete elrendezetlen dolgokkal, bűnökkel, terhekkel, csak távol, valahol Észak-Afrikában édesanyja imádkozott érte. Aztán egy drámai beszélgetésben már az igazság peremére jutott, de nem tudta magához ölelni, és akkor a szomszéd kertben hallotta a gyerekeket játszani, kik egy gyerekdalt énekeltek: tolle, lege – vedd és olvasd! És ott volt előtte az Ige. És kinyitotta, és a Római levelet nyitotta ki és a Római levélben azt olvasta: „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. „Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben: Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra!” (Róma 13:12-14) És ekkor eltalálja az Ige, az élete megfordul, megváltozik. De jó lenne, kedves testvérek, ha sokakat így érintene meg Isten igéjének a hatalma.
Végül arról néhány szót szólni kell arról is, hogy mi következik. A király hallja a Törvény igéit, egy pillanat alatt felfogja, hogy ő is, az ország is halálos veszedelemben van, mert – így mondja – felgerjedett az Úr haragja ellenünk, tele van az életünk elrendezetlen dolgokkal. Tudnia kell, hogy van-e mégis menekülés és kegyelem. Elküldet egy prófétához – egészen pontosan egy prófétanőhöz – Huldához, és Hulda asszony, a prófétanő kegyelmes ítéletet mond. Ezt olvassuk: „Meglágyult a te szíved és magadat megaláztad az Úr előtt, hallván, amiket e hely és ezen helyen lakók nevében szólottam, hogy pusztulássá és átokká lesznek, és megszaggattad a te ruháidat és sírtál előttem, ezért én is meghallgatlak – azt mondja az Úr.” Csodálatos ígéret ez, és Jósiás királyban be is teljesedett, nem esett el Júda, nem ment fogságra, ő pedig harminc évig uralkodott. Megtartotta Isten kegyelmesen, mert meglágyult a szíve, magát megalázta az Úr előtt, megszaggatta ruháit és sírt. De csak ezért, kedves testvérek? Egy kis pityergéssel, egy kis sírással, egy kis ruhamegszaggatással el lehet ezt intézni? De jó lenne, de egyszerű lenne ez így. Akkor nekünk sem lenne más dolgunk, minthogy gyarapítsuk a könnyzacskóban a könnyet, lehetőleg valamilyen ócska ruhát vegyünk magunkra, amikor ruhaszaggatásra kerül a sor, kenjük be a képünket valami sötét korommal, hogy szomorú legyen az ábrázatunk, mert úgy látszik, ez tetszik Istennek. De több van itt, mint megrendülés, sírás, gyász, ruha megszaggatása, fájdalom, kétségbeesés és bűnbánat. Hogy is van ez az Ige, kedves testvérek? Azt mondja az Úr, Izrael Istene, mivelhogy e beszédekre, amelyeket hallottál, meglágyult a te szíved és magadat megaláztad az Úr előtt, megszaggattad ruháidat és sírtál, ezért én is meghallgatlak téged. Mivelhogy meghallottad, én is meghallgatlak téged. Ez az Isten logikája és ez az Isten rendje. Tudjátok, kedves testvérek, sok-sok Biblia-olvasásunk – magamról is el tudom mondani alázattal, és tudom mások életéből is – arról szól, hogy válaszokat keresünk. Tele vagyunk kérdésekkel. Így is mondja ezt egy 20. századi nagy teológus: úgy van az Istennel való dolgunk, hogy mi kérdezünk, az isteni világ pedig felel – és ez igaz is. Szabad Istent kérdezni, lehet Istent kérdezni, sok mindent oda lehet vinni Isten elé, sőt nyugodtan ki merem mondani, mindent oda kell vinni Isten elé, nála vannak a válaszok. Hogy hallottuk a zsoltárban? – Oktass engem, hogy éljek. Hát igen, oktondiak vagyunk, buták vagyunk, nincs bennünk bölcsesség, ostobák vagyunk, bűnösök vagyunk – oktasson bennünket Isten, hogy éljünk! Hát kérdezünk. De mind e mögött még, megalapozóan ott van a hitnek, a hívő életnek, az Istenhez-tartozásnak, a boldog életnek a nagy logikája is: mivel meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged. Vagyis a királynak rá kell jönnie, hogy az ő akaratának kell az Isten akaratához igazodnia, rá kell döbbennie, hogy eddig az ő akarata uralkodott Izraelben, ő akart reformot, templom-megújítást, ő akart dicsőséget, ő akart erős országot, ő akart szabadságot, ő akarta népét felvirágoztatni – ez mind az ő személyes ambíciója volt. És ezek jó dolgok is, ne tagadjuk le, ezek fontos dolgok. Ám mégsem boldogul. Amikor csak ő és ő akar, amikor ő határozta el, ő tervezte, ő gondolja jónak, egy borzalmas, eltakart, elfedett, halálos veszedelem fölött jár. De most ezt üzeni a próféta-asszony: - meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged. Isten igéje, a Biblia minden oldalán, minden sorában azt üzeni: akkor boldog az ember, ha a maga akaratát Isten akaratához igazítja, akkor boldog az ember, ha nemcsak annyit tapasztal, hogy nagy kérdésemre felelt Isten, hanem kérdezett is engem Isten, kérdezett Isten is. Ádám, hol vagy? – így kérdezi az előle elbújó embert a Paradicsomkertben. És mindahányszor kérdez bennünket, hiszen amikor igazságába belepillanthatunk, törvényét meglátjuk, amikor ígéreteit közli velünk, amikor evangéliumát fölragyogtatja: kérdez, kérdez és kérdez.
Talán ezért is volt e könyv, a Szövetség Könyve elrejtve és elfeledve. Minden külsődleges volt ott, minden az emberi akaratok világában élt, az ember akart az első lenni. S ekkor bizony könnyen adja enyészetbe Isten világát, Isten igazságát. Persze, a bűnöket is el kellett temetni, persze, a vétkeket is mélyre kellett tenni, s megpróbálni elfelejteni, ám azzal együtt itt a kegyelmet is eltemették, az igazságot is elfeledték. Testvérek, kegyelem csak ott van, ahol az Ige igazsága fölragyoghat, kegyelem csak ott van, ahol Isten az első, kegyelem csak ott van, ahol megértem, hogy az én akaratomnak kell az istenihez igazodnia. Mivelhogy e beszédeknek, melyeket hallottál, engedelmeskedtél, én is meghallgatlak téged. Írjuk ezt ma a szívünkbe, vigyük magunkkal, és nyissuk ki az Igét, s olvassuk nyitott és szabad szívvel, hogy Isten szólhasson hozzánk. Ezért igaz, amit a Biblia évében mottóul választottunk: Boldog, aki olvassa. Boldog vagy, ha olvashatod Isten igazságát, s boldog vagy, ha tudsz engedelmeskedni! Mivelhogy meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jakab levelét olvassuk, és – nyugodtan mondhatom – kellemetlen levelet olvasunk. Kellemetlen a levél, mert bár csodálatos evangéliumot hirdet nekünk, és a felolvasott szakaszban is gyönyörű, vigasztaló igék vannak, mégis kellemetlen, mert gyakorlatias mondanivalója sarokba szorít bennünket, és nem enged ki onnan, mint ahogyan egy alkalommal édesanyám is beszorított a sarokba, előbb nem is tudtam, miért, bújtam volna oldalt, lába között, de nem hagyott. Aztán kiderült, hogy csak a cipőfűzőmet akarja megkötni, mert nem volt rendesen megkötve. Én persze szaladtam volna játszani a jó nagy hasra-esések felé. Így van sok passzusa ennek a levélnek, mi mennénk és tennénk a dolgunkat, hiszen a szabadság törvényét kaptuk, az evangéliumot, Isten bennünket hallatlan kegyelméből fölszabadított, hát futnánk, rohannánk, de Jakab megállít bennünket mintegy kényszerítve, és néhány dolgot eligazít rajtunk. Az egyik mélyreható intelme éppen az, amit most felolvastam: Atyámfiai, ne legyen személyválogatás a ti hitetekben – ne legyetek személyi válogatók. Ez valóban nagyon nehéz kérés, lehetne mondani, hogy ugyan miért vacakol ezzel az apostol, hiszen úgyis személyválogatók vagyunk. Hagyná az apostol, majd megtanít bennünket az élet, a kudarcaink, hogy csínján bánjunk ezzel. Nem tudunk mást tenni, válogatunk, szelektálunk, óhatatlanul is ítélünk. Igen ítélünk, benne is van az Igében, amikor azt mondjuk: gonosz gondolkodású bírákká lettünk, vagyis gonosz gondolkodással válogattunk emberek közül. De tehetünk-e mást? Akárhova megyünk, ünnepségre, lakodalomba, protokoll-eseményre, mindenütt van ülésrend, oda van téve a névkártya, kinek hova kell ülnie, mert rendnek kell lennie, nem lehet csakúgy össze-vissza ülni! Sőt, volt aztán elveszett a mi egyházunkban is a régi szép rend. Falusi gyülekezetekben itt-ott még tartják a szokást. Ezt itt, a Böszörményi úti gyülekezetben úgy tudnám elképzelni, hogy itt ülnek az asszonyok balra, ott ülnek elől a férfiak, aztán hátul, a karzat alatt ülnek a fiatal lányok, fönt, a karzaton a fiúk, hogy ne szemezhessenek istentisztelet alatt, és emerről ülnek a presbiterek. S tetszik, nem tetszik, ez az ülésrend. A városi gyülekezetekben ez megváltozott, s ennek az lett a következménye, hogy mindenkinek lett saját helye. Nálunk is vannak saját helyek, s látom is néha, a derekas éneket énekelvén, hogy aki későn érkezik, s menne a helye felé, de egy ismeretlen elfoglalta a helyét,  s látom a kellemetlen ábrázatot vagy tekintetet: „elfoglalták a helyemet!”
De nem ez a lényeg, testvérek! Inkább az,  hogy ha aranygyűrűs férfi érkezik aranyos ruhában, híres ember, van image-ja, sokat láttuk a tévében, és ott álldogálna hátul, hát bizony nem hiszem, hogy ugyanúgy hátat fordítana neki mindenki, mint szoktuk másokkal, mikor már figyelünk, éneklünk, hallgatjuk az Igét. Neki csak mondanánk: Te ülj ide szépen! Jakab apostol a retorikából vett kifejezést elegáns használ itt: ülj ide szépen! S előre is vezetnénk a hírességet, s megfagyna bennünk a levegő, lám itt egy híresség! Hát a Bőszörményi úti gyülekezetbe is járnak már híres emberek?! Akkor ez egy jó gyülekezet. Nem tudom, hogy egy gyülekezetnek az volna a kritériuma, hogy híres emberek járnak bele, én nem így gondolom, de azért valljuk be őszintén, megmelegedne ettől a szívünk. Aztán jönne még egy híres ember, meg még egy, és sok híres ember jönne, s akkor mi nagyon híres gyülekezet lennénk. Jakab apostol még ennél mélyebbre utal, ugyanis az ülésrend, mely az első keresztyén gyülekezetben oly fontos volt, nem annyira az istentiszteleten lévő gyülekezet rendjét jelentette, ezt abszurdum is lenne ezt feltételezni, mert a régi templomokban sem padok, sem székek nem voltak. Hova ültettek volna mégis? A szeretetvendégségről van szó, testvérek. A gyülekezetnek arról az összejöveteléről, amikor mint család gyülekeztek egybe, vasárnap délután, ahogyan az Apostolok cselekedeteiben olvassuk: a házaknál összegyülekezve megtörték a kenyeret. Ekkor mint familia Dei, mint család jött egybe a gyülekezet. Erre nézve mondja az apostol: miért vagytok személyiválogatók? Bejön valaki aranygyűrűvel, fényességes, ragyogó ruhában – ugyanez a kifejezés írja le az angyalok fényes ruháját, ugyanez a kifejezés áll abban a történetben, amikor Jézus Krisztus színeváltozásáról olvasunk „és ruhája fényes lett” – tehát, igen, érkezik valaki elegáns, fényes, tiszta ruhában, majd megérkezik a kikötői rabszolga is – erről pedig Pál apostol is beszél a Korinthusi levélben – leizzadva, piszkosan, mocskosan, az elsőnek azt mondjuk: te ülj le szépen, te tehetős vagy, te gazdag vagy, tekintélyes vagy, a másiknak meg, te meg maradj csak állvak, vagy kuporodj le a lábam mellé, ha már le akarsz ülni. Megítéli ezt Jakab, mégpedig azért, mert ez a személyválogatás valójában nem is személyválogatás, hanem: arculat- vagy ábrázatválogatás, image-válogatás. Testvérek, – mondja Jakab apostol – ne legyetek image-válogatók. Az image a mai világban is fontos, tudom, - Milyen az image-d? – szokták kérdezni. Jó image-d van, megcsináltad az image-det? A politikusok mellett mindig tevékenykedik egy csapat, az image-formálók, akik nem azon törik a fejüket, hogy miképpen tudná a politikus az igazat elmondani, hogyan tudna valóságos dolgokról beszélni, hanem hogy miképpen tudja magát szebbnek, lenyűgözőnek, érdekesebbnek, vonzóbbnak mutatni. Ez is egy mesterség. Amikor püspök lettem, nekem is többen javasolták: - Püspök Úr, fogadjon fel egy image-maker-t, egy ábrázat-csinálót, hogy megtanulná, balról jobbra kell-e a haját fésülni – nem sok van már amúgy! -, vagy balról jobbra, ha baloldali politikussal tárgyal, jobbról balra, ha jobboldalival, s mikor kell Bocskai-t venni, mikor kell nyakkendőt kötni, s hátul is pucolja ki a cipőjét, és hogyan kell szépen megnyilatkozni, mert az nagyon sokat számít.
Azt mondja Jakab apostol: a saját hiteteket csaljátok meg, hogyha az ábrázatra vagytok tekintettel. A görög proszopón szó, ami itt áll, az arc felszíni lenyomatát jelenti. Az ábrázatot. Amikor a régi görög színházban játszották a szerepeket – föltették a maszkokat. Ha fölfelé mosolygott, vidám karaktert jelölt, ha lefelé biggyesztette az ajkát, tragikus karaktert jelölt, mindegy, hogy ki volt az álarc mögött, neki szépen el kellett skandálnia a rábízott szerepet, hanem a maszk, a proszopón, az arculat ábrázolta, hogy milyen szerepet játszik. Ne legyetek ábrázat-válogatók! Mert megcsaljátok a hiteteket – mondja az apostol. Igen bonyolultan is kezdi a bevezetőben: Atyámfiai, ne legyen személyválogatás a hitetekben, mely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban. Tudniillik a hit van Jézus Krisztusban – és azt mondja az apostol: ne terheljétek rá hitetekre a személyválogatást, ne engedjétek be a hitetekbe a személyválogatást. Ez a megkülönböztetés semmi más, mint felszíni jelenségek alapján való válogatás vagy szelektálás – s rögtön odacseng a fülünkbe, amit a Római levélben és az Efézusi levélben olvasunk: Istennél nincs személyválogatás, Isten nem személyválogató. Azt olvassuk a Zsoltárban, hogy Isten a kevélyeknek ellene áll, akik azt hiszik, hogy ők valakik. Isten az ilyeneket távolról elkerüli. Nincs velük dolga. Az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. Ez a keresztyén hit őstapasztalata. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a mi hitünknek az életforrása. Téved, aki azt gondolja, hogy a keresztyén hit semmi egyéb, mint néhány tantételnek az elsajátítása – hozzáteszem rögtön, dogmatikát tanítok – , hogy ezt is jelenti a keresztyén hit. Vannak a keresztyén hitnek igazságai, tételei, állításai, amiket elfogadunk, amikhez hozzáigazítjuk az életünket, melyeket magunkra nézve alkalmazunk, de ez csak a második vagy a harmadik helyen áll. A keresztyén hit életforrása az, hogy Isten kegyelmet ad. Ha ezt nem tapasztaltuk, ha ezt nem éljük át, ha nem ez éltet bennünket, akkor halott a hitünk. Megvannak ugyan a szerkezetei, az elvonatkoztatott igazságai, de nem él a hitük. Mert a hit abból él, hogy Isten kegyelmet ad. Isten észreveszi azt is – szól Jakab apostol –, aki szegényen jön szennyes ruhában, és nem mondja neki az üdvözítés nagy istentiszteletén, hogy: barátom, állj egy kicsit a sarokba, szagod van, nem használtál dezodort, ne ülj ide a székembe, mert éppen most hoztam a kárpitostól, még talán összepiszkítod, de ide a lábam mellé esetleg leülhetsz. Isten kegyelmet ad. Sőt, a hit egyik boldogító tapasztalata az, hogy mindannyian megkegyelmezettek vagyunk, mindannyian kegyelmet kaptunk, vagyis nem személyválogató az Úristen.
Kedves testvérek, ez fordítva is igaz! Ha tehát Isten személyválogató volna, jaj lenne nekünk! Ha úgy dőlne el a dolog, hogy ki tett bele valamit az üdvözölés serpenyőjébe, vajon közülünk ki tett bele bármit is? Te tettél bele valamit? Tudsz bele tenni valamit? Jaj, de hamar kiderülne, akármit is teszünk bele, az üres, talmi, értéktelen, csalás, hamisítvány, egy elveszett, bűnös életnek a leleménye vagy ügyeskedése! Hiszen – mondja Jakab apostol kicsit később –, ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy parancsolat ellen, az egész megrontásában bűnös. Ha az egészet megtartottam is, de csak egy ellen vétettem, mivel dicsekszem? Mivel állok Isten elé? Hogyan mondom neki: Uram, 95%-ra hoztam a normát, az mégiscsak több mint azé, aki csak 5-re hozta? Biztos több, testvérek, a gondviselés világában, az emberi együttélésben, az életünk szabályozásában, persze, hogy több. Ha valaki 5 pontot ír egy tesztre, az nyilván elégtelent kap, a 95-re jelest lehet kapni. Ha valaki becsületesen és tisztességesen igyekszik élni, jobban bírja tiszteletünket, szeretetünket, megbecsülésünket, mint az, akinek az életéből véletlenül telik ki valami jó, tudatosan soha. Ez így van – és mégis, amikor a végső ítéletről van szó, halljuk csak testvérek, csengjen csak a fülünkbe: Isten nem személyválogató. És ez nem az Ő bürokratizmusát jelenti! Nem ezért nem személyválogató Isten, hanem, mert jól látja, hogy mi van az arculat mögött, jól tudja, mit takar a szép álarc, tudja, hogy mindannyian image-maker-ek vagyunk, arculatkészítő házi kisiparosok vagyunk. Sőt azzal is telik az életünk java, hogy fazonírozzuk magunkat. Tudja Isten azt is, hogy ezen nem segít, ha egy kis ecsetvonással még szebbé teszi, vagy letépi rólunk, a földhöz vágja és ad egy másikat, csak az segít, hogy kegyelmet ad. Jakab kemény beszédet mond, hiszen a keresztyén hitnek valóban az az ősforrása, hogy kegyelmezett vagyok, akkor egymásra is így kell tekintenünk a keresztyén gyülekezetben.  Jakab apostol fájdalommal észleli, hogy ha valaki bejön a státusz-szimbólumaival, vastag aranygyűrűvel, szép, fényes ruhával – félre ne értse kedves testvérek senki az Igét, nem szeretném, ha jövő vasárnap mindenki szakadtan, mosatlan ruhában jönne istentiszteletre! –, tragikusan és végzetesen elfelejti a gyülekezet, hogy ők azért vannak ott, mert Isten megkegyelmezett nekik. Nem azért vannak ott, mert ülésrend-készítők. Megfeledkezik a gyülekezet arról, hogy nem azért vannak, mert az aranygyűrűs, gazdag, tehetős férfiú szereti és kedveli őket, és jót tesz nekik és megtiszteli őket azzal, hogy elmegy közéjük, s ilyenkor kellemetlen a szakadtakkal foglakozni. Bizony, azért vannak ott, mert Isten Lelke hívta őket egybe. Miért? Hogy szeressék egymást. Még a magyar nyelvbe is átjött: agapén vannak, szeretetközösségen vannak. Osztoznak egymás örömében, osztoznak egymás javaiban, hordozzák egymás terheit, vigasztalják és buzdítják egymást, és dicsőítik a Megváltó Urat. Jobban énekel az az aranygyűrűs férfi, azért ül előre? Ő viszi a szólamot a kórusban? Netalán soványabb lenne, mert ő már tud fogyízni, s elöl olyan szépen mutat? Vagy hozott valamit az agapéra, sült csirkét vagy egy fél disznót, a szegény meg csak potyázni jött? Hát üljön előre az, aki így megtisztelt bennünket? Testvérek, Isten kegyelmes szeretetlakomájának az asztalánál mindannyian potyázunk! Hogy mondja Jézusnak a szíro-főniciai asszony, amikor könyörög, hogy Jézus gyógyítsa meg a lányát, és Jézus nem akarja? Jézus ezzel utasítja el: nem küldettem csak Izrael házának gyermekeihez – és ekkor azt mondja az asszony: igen Uram, nem jó a kenyeret a fiaktól elvenni és az ebeknek adni, de a kutyáknak is hullik az asztalról a morzsa. Isten csodálatos világában morzsaszedegetők vagyunk, potyázók vagyunk, ingyért kapunk mindent. Sőt, nyugodtan mondhatom, úgy is lépünk be Isten világába, hogy ezt tudjuk. Kegyelemről kegyelemre jutunk – ahogyan Pál apostol mondja.
Miért hát – kérdezi Jakab –, hogy ellentmondotok a szabadság csodálatos törvényének, és egy másik törvénynek engedelmeskedtek, a szokás törvényének, a rang törvényének, a hatalom törvényének, a protokoll törvényének, a személyválogatás törvényének? Megcsaljátok azt a csodálatos törvényt, amely szabadságot adott arra, hogy a másik ember abszolút és feltétlen módon a testvéred legyen. Sőt, az utolsó versekben Jakab dorgálást is mond, mely igen rettenetes és kemény: úgy szóljatok, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni, mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot, de dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen.
Hadd szóljak befejezésül erről. Mi az, hogy a szabadság törvénye ítélni fog? A 21. század elején a szabadság törvényéről talán József Attila jut eszünkbe: Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet! – de hát a szabadság törvénye nyílván az, amin nagyon mostanában a Magyar Parlament is buzgolkódik: mindent szabad – ez a szabadság törvénye. Mindent lehet. Sőt, még azon túl is lehet. Sőt, azt is lehet, amit nem lehet. Ez a szabadság törvénye, nem? Szép, liberális program. Ám amikor az apostol a szabadság törvényéről beszél, azt mondja: Isten az Ő Lelke által megszabadított, hogy tedd a jót. Ezért mondja, hogy kíméletlen ez a törvény az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot. Tudjátok, a mai világ is úgy van, mint a régi, hogy csodálkozva fedezzük fel, hogy az irgalmasságot senki nem parancsolja. Parancsolhatná? Számadásra lehet téged vonni, hogy ma nem mész be a kórházba meglátogatni egy ismerősödet? Ugyan. Legfeljebb megjegyzi, hogy eljöhettél volna, legfeljebb azt mondják, hogy mégsem szép dolog, hogy nem mentél el. Parancsolni lehet az irgalmasságot? Parancsolni lehet a feltétlen odaadást, parancsolni lehet a szeretetet? Ilyen törvény nincsen – és mégis van! Ez a szabadság törvénye, a Krisztus szabadságának a törvénye, nekünk ez Jézus Krisztus által van parancsolva. Emlékezzünk csak az adós szolga példázatára, akinek megirgalmaz a király és elengedi a tízezer talentum adósságát – a tízezer talentum köbméterben körülbelül annyi, amivel ezt a templomot színültig meg lehetne tölteni arannyal. Egészen föl, a tetőig. Ennyit elenged neki. Ő pedig kimegy, jön a szolgatársa, aki tartozik neki egy mai diák egy heti zsebpénzével, és nem engedi el. Csodálkozunk ezek után, hogy a király visszahívatja és visszavonja az elengedő határozatot és kötelezi, hogy mindaddig börtönben üljön, amíg meg nem fizeti az adósságát? Nem, mert irgalmatlan volt. Barátom, megkönyörültem rajtad, neked is meg kellett volna könyörülni szolgatársadon. Ez a szabadság törvénye: Isten megkönyörült rajtad, neked is meg kell könyörülnöd. Isten szeretett téged, neked is szeretni kell. Isten szép helyre méltatott téged, szép helyre kell méltatnod a másikat. Isten nem szagolgatott téged, hogy büdös a hónaljad és mocskos a ruhád és tisztátalan az életed, befogadott szabad és szent szeretettel, neked is meg kell ezt tenni. S ha nem teszed, mint az adós szolga, te is ítélet alá esel.
S milyen csodálatosan fejezi be az apostol, mikor így mondja: az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot, de dicsekszik az irgalmasság az ítélet ellen. Dicsekszik az irgalmasság az ítélet ellen. Megsemmisíti az irgalmasság az ítéletet. Felülmúlja az irgalmasság az ítéletet. Szebb az irgalmasság, mint az ítélet. Dicsőségesebb, tündöklőbb. Nos hát, ha valamilyen fényes ruháról kellene nekünk beszélnünk, hogy abban jöjjönk az Úr házába, a gyülekezetbe, a közösségbe, az nem valami guccsi-gaccsi öltöny, vagy Versace-szabású szép egyenruha a gazdagoknak, hanem az irgalmasság fényes öltözéke! Emlékszünk, nem is olyan régen a királyi menyegzőről szólt az igehirdetés, mely olyan különösen fejeződik be, hogy miután útról-útfélről sánta, csonka-bonka, hivatalos, nem hivatalos bele lett szuszakolva a király lakodalmas házába, végigjár a király és meglát valakit és megkérdezi: Barátom, mi módon kerültél ide, hogy nincs esküvői ruhád? Nincsen fényes ruhád, nincs szép ruhád. Az irgalmasság az, kedves testvérek! Öltözzétek föl az irgalmasságot, öltözzétek föl a szeretetet. Öltözzétek föl a csodálatos kegyelmet, mert ez az, amiről a keresztyén ember megismerszik. Ha kell image, ha kell arculat, ez a keresztyénség igazi arculata, tervezni se kell, fazonírozni sem kell, alakítani se kell, csak megélni kell. Dicsekszik az irgalmasság az ítélet ellen. Legyetek irgalmas szívűek, legyetek nyitott szívűek s adjátok tovább azt a nagy és drága kegyelmet, amit ti is kaptatok a mi Urunk Jézus Krisztusunktól.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy könyvesboltban járva kezembe akadt egy könyv, melynek borítóján érdekes cím állt, így hangzik: Az embernek önmagát kell megváltania. Érdekes könyv lehet, gyorsan fel is kaptam, és elolvastam azt a néhány mondatot, amely a szerzőt méltatta, mindjárt az első mondat ez volt: a szerző ateista baráti társaság alelnöke és könyvét azért írta, hogy meggyőzze az olvasót arról, hogy a vallás egy senkinek sem való babona, és az embernek önmagát kell megváltania. Örültem, hogy a szerző nem arra szólít fel, mint ahogy ez régebben megtörtént, hogy ki kell pusztítani a vallásokat, a vallásos embereket be kell zárni valami tyúkólba, hátha észhez térnek, ez itt már békésebb hangütés. Sőt, ezzel az atyánkfiával egy dologban máris megegyezhetünk, hogy az embert meg kell váltani. Abban ugyan nem, hogy kinek és hogyan, de legalább abban igen, hogy az ember megváltásra szorul. Nagy dolog, testvérek, ha már egy ateista is ki tudja mondani, hogy az embert meg kell váltani, ráadásul ilyen szép bibliai szót tud mondani, talán lehetne is beszélgetni a kérdésről. De most nem az a célom, hogy ezt az általam félig-meddig elolvasott könyvvel vitatkozzam, csak jelezni kívánom, hogy még akik a hitet, a transzcendenciát üres dolognak tartják, azok is könnyen eljutnak a belátásra, hogy az ember gondban van, az emberi élet megoldatlan, egyszóval: az ember megváltásra szorul.
Péter apostol levelének jókívánságaiban legalább négy bemenet nyílik a megváltás kérdéséhez. Ha visszájára fordítva fogalmazzuk meg Péter gyönyörű szavait, négy nagy nyomorúságunkat is meglátjuk. Ekképpen először is elmondja hogy az ember nem tökéletes. Aztán elmondja, hogy az ember ingadozó, sodorható, majd megmutatja hogy az emberi életben nincsen tartóság, és végül egyetlen egy szóban kimondja: az ember gondban van. Még azt is szeretném előrebocsátani, hogy az apostol buzdításában az a különös, hogy mindenik szava kötődik Péter apostol személyes élet-tapasztalatához, ezt majd látni fogjuk a magyarázat során. Tehát nem úgy kívánja ezeket Péter apostol, hogy a levele végére odafirkál néhány általános jókívánságot, hanem amit most mond az a saját, személyes élettapasztalatán alapszik. Négy szót hallunk, ez a négy szó négy történet, négy kép, négy élet-valóság, és velük minket is meghív az apostol az isteni élet-valóságra és nekünk szabad is azt elfogadni.
Az első szó így hangzik a 10. versben, olvasom újra az egészet: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki örök dicsőségére hívott el minket a Jézus Krisztusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké.” Isten tegyen benneteket tökéletesekké. A tökéletességet a görög nyelvben többféle szóval lehet kifejezni. Azért hivatkozom most erre, mert el kell ismerjük, hogy ebben a tekintetben a magyar nyelv szegényebb. A görög nyelv ezt a tapasztalatot nagyon színesen, nagyon sokféle szóval tudja kifejezni. A tökéletes szóban, mi magyarok, akik ezt halljuk, benne halljuk azt is, hogy tök, a tök pedig kerek, s az a tökéletes, ami kerek. Ami kerek egész. Ezt mi így értjük. De a görög tud például olyan szót mondani: az a tökéletes, ami célba ért, ami elérte a célját, és ez így van: amint valaki vagy valami célba jutott, elérte a célját, tökéletes. Ha elkezdünk egy építkezést és az utolsó simítások is megtörténtek és kitakarítottak, megnézzük az épületet, és azt mondjuk: ez pazar, tökéletes. Ha hallgatunk egy csodálatos zeneművet és elhangzanak az utolsó taktusok, s végül a karmester leengedi a kezét s abbamarad a muzsika, néhány másodpercig áhítatos csönd áll be, majd kitör a taps, és ez így tökéletes: az utolsó akkord nélkül nem tökéletes a zenemű. Be kell fejezni. Most azonban nem ezt a szót használja Péter apostol, hanem egy különös, a halászvilágból vett kifejezést – s ezért mondom, hogy ez Péter apostol saját tapasztalata is. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor Jézus elhívta a tanítványokat, akkor ez úgy történt, hogy kijöttek a partra egész éjszakai halászat után, és így fordítja Károli Gáspár: „és hálóikat kötözgették (igazgatták).” Másképp: hálóikat tökéletesítették. Mit jelent ez? Az összegabalyodott, összecsavarodott szálakat, csomókat szépen szétfejtették, kiigazították, hogy a következő halászaton, amikor kivetik a hálót, az a lehető legnagyobb és legteljesebb felülettel merüljön el a vízben, hogy minél nagyobb legyen a fogás. Tökéletesíteni itt azt jelenti, hogy valamit lebontunk és visszaépítjük. Leszálazzuk és visszaszálazzuk. Még egyszerűbben értjük, ha felidézzük, mikor édesanyánk ránk reccsent gyerekkorunkban, ha félregomboltuk az inget vagy a kabátot: kisfiam, csálén gomboltad! Gombold ki az egészet, és gombold újra! Valami ilyesmit üzen Péter apostol a keresztyéneknek, akiknek azt mondja, hogy a minden kegyelemnek Istene, aki örök dicsőségre hívott el benneteket – s egy korábbi versben, még az 5. részben pedig azt mondja: ti is ennek a dicsőségnek eljövendő részesei vagytok. De a keresztyének a szenvedésük, a küzdelmeik, a fáradalmaik miatt megzilálódtak. És akkor jön a baj, jön a jaj, a kapkodás, mert bár szilárdan hittünk, bíztunk, bár erősek voltunk, de egyszerre csak kiderül, hogy az egészet elölről kell kezdeni, az egész el van rontva, érvénytelen, jól látszik, hogy valami nem stimmel. De: maga Isten tegyen benneteket tökéletesekké. Engedjük oda magunkat Istennek a kezébe, ne féljünk, hogy néha kínos, fájdalmas, néha nagyon megalázó, és csak a bűnbánat mély és nagy könnyein keresztül tudjuk Istennek ezt a megjobbító munkáját átélni és megtapasztalni. Bizony, Isten szétszedi az életünket, és újra összeteszi. Kibontja a gubancokat, megerősíti a helyes csomókat, eligazítja az életünket. És ezt csak Isten tudja velünk tenni. Az embernek kell önmagát megváltania? – Hát nem mi kötöttük ide-oda a csomót, nem mi tekerjük így-úgy a szálakat, nem mi vágtuk át a szálakat a rövidebbik út kedvéért? És, lám, azt vesszük észre életünk derekán, hogy halálos dolgokba keveredtünk bele, s nem tudunk belőlük kioldódni. Péter apostol arra buzdít: engedjétek magatokat Isten kezébe, hadd motozzon az életetekben, hadd bontson le nem odavaló dolgokat, hadd dobjon ki teljesen fölösleges meggyőződéseket, hadd építsen fel valamit, amire eddig oda sem figyeltetek, vagy amivel nem törődtetek. Hadd egyenesítse ki az életeteket, hadd igazítsa ki az életeteket. Milyen boldogan élte át és tapasztalta meg Péter egy egész éjszakai hiábavaló halászat után, amikor már csak a moszatot meg a kagylót szedték a hálóról, hogy a parancs nyomán - vessétek ki a hálótokat - csodálatos halfogás következett! Vesd ki a hálót, engedj Istennek, engedj, hogy az életeden változtasson. Mert ha Ő változtat, nem elrontja, hanem megjobbítja, ha Ő változtat, nem összegubancolja, hanem kibogozza, ha Ő változtat, nem bezárja, hanem kinyitja, tökéletessé teszi.
Másodsoron azt kívánja Péter apostol, hogy tegyen benneteket Isten erősekké. Itt nem elsősorban a fizikai erőről van szó, természetesen, ezt is szabad és kell is kérnünk, és elesett állapotunkban, betegségünkben fohászkodunk is Istennek azért a megsegítő kegyelméért, hogy az Ő valóságából erők jöjjenek át az életünkbe, talpra tudjunk állni, a dolgunkat el tudjuk végezni, - de most nem erről az erőről beszél Péter apostol, hanem az eltökéltség erejéről. S erről is van Péter apostolnak tapasztalata. Azt olvassuk Lukács 9. részének végén, hogy „Jézus eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.”(Lukács 9:51) Jézus eltökélte magát, hogy elmegy, és halálra szolgáltatja magát, és elvégzi az emberért a nagy áldozatot. És emlékszünk arra a jelenetre, amikor az eltökélt Jézus jelenti a tanítványoknak szenvedését, éppen Péter az, aki megragadja őt, és azt mondja: - Mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! És akkor Jézus azt mondja Péternek: - Távozz tőlem sátán, mert gondolsz az Istennek dolgaira, hanem az ember dolgaira!” (Márk 8). Nem azt mondja Péternek: hess tőlem, Péter, te ingatag hajóskapitány, levitézlett halászmester, nagyszájú hőbörgő! – Nem azt mondja: Hess tőlem, emberfióka, nem tudod te, milyen nagy dolgokban járok én! Hanem azt mondja: távozz tőlem, sátán! Ilyen eltökélt Jézus! A legkedvesebb, legelső tanítványt, akire mindent rábíz, akire az anyaszentegyházat alapítja, most, ebben a drámai pillanatban így nevezi: sátán, ne kísérts engem, ne tántoríts el engem! Tudja hát Péter, hogy mit mond, mikor ezt írja levele végén: „maga Isten tegyen benneteket erőssé (eltökéltté, elhatározottá)”, olyan emberekké, akik egy ügyre néznek, akik sem jobbra, sem balra nem hajolnak el, ahogy hallottuk a múltkor Jósiás királyról. Egy ügyem van, üdvösség-ügyem van, ahogy Németh László mondja egy gyönyörű esszéjében, hogy minden ügy mélyén, minden emberi probléma mélyén, minden nagy emberi vállalkozás mélyén, ha tudjuk, ha nem, az üdvösségügy rejtőzik. Tegyen benneteket az Isten erősekké, - ettől soha el ne tántorodjatok. Jaj, mennyi erő tépi az embert, jaj, mennyi gond viszi erre, arra az embert, jaj, hányszor vagyunk ezzel úgy, hogy betesszük a sublótba, jó lesz ott, majd elővesszük alkalmasint! És ugyanúgy, ahogy megannyi ilyen rég eltett dologgal, ezzel is hányszor jártunk úgy, hogy amikor kellett, nem találtuk. Jól emlékszem – nem illik, de elmondom, mert a példája nagyon ideillik –, édesapám gyerekkorunkban elég sokat járta a kertet, tavaszi idő volt, metszeni kellett bokrokat, fákat. Ültünk este, vacsoráztunk, délután hat óra körül még világos volt odakint, ő pedig gondolta, kimegy még a kertbe egy kicsit nyesegetni, metszegetni. Aztán pár perc múlva bejött: - Gyerekek, hol a metszőolló? Sokan voltunk testvérek, gézengúzok is voltunk, édesapám pedig kezdte a legnagyobbnál: - Imikém, hol a metszőolló? Csak ültünk az asztal körül, húztuk a nyakunkat, mert éppen nem vittük el a metszőollót a helyéről, nem játszottunk vele, nem vágtunk vele semmit. – Hol a metszőolló? Már nem is tudtunk vacsorázni, teljesen kétségbe voltunk esve, amikor azt mondja az egyik öcsém: - Apukám, megnézted a helyén? Mert mindenütt kereste, csak a helyén nem. Helyén van-e az életedben a az üdvösségügy, a szíved közepén van-e ez a kérdés? A figyelmed közepén van-e? Másutt hiába keresed, másnál hiába keresed! Hiába keresed a történelemben, hiába keresed a politikában, hiába keresed a gazdasági fellendülésben, az infláció vagy a defláció mutatóiban, hiába keresed boldog vagy boldogtalan családodban, hiába keresed a saját karrieredben. Az üdvösségügynek a szíved közepén kell lennie, mert ott a helye, és attól se jobbra, se balra nem térhetsz el, - ekkor vagy erős, eltökélt, állhatatos – és ezt kívánja Péter apostol.
Ehhez kapcsolódik, szinte emennek a szinonimája, a következő áldás, így mondja: maga, a minden kegyelem Istene tegyen titeket szilárdakká. Az erő és a szilárdság viszonya – ezt a fizikusok jobban tudják –, különös viszony, hiszen az erő lehet dinamikai is, lendületi is: mozgás, kibontakozás, de lehet erő a tartósság is. Szilárdsága ekkor a mozdíthatatlansága. Most erre utal Péter, a görög szót úgy lehetne fordítani, hogy Isten tegyen benneteket megalapozottá. Ami szilárd, az megáll, hiába jön földrengés, hiába jön a katasztrófa. Emlékszünk mindannyian – és ezt Péter apostol is igen jól hallotta – a Hegyi beszéd végére, amikor Jézus a kősziklára épített házról beszél, és ott az a szó, hogy épített, ugyanaz, mint ami itt áll: Jézus a kősziklára ráerősített házról, a kősziklán megszilárdított házról beszél. Eljött a vihar, fújtak a szelek, ömlött az eső – és megmaradt. Mert kősziklára építtetett. Valamiféle stabilitásról, tartósságról van itt szó, és ilyen értelemben valóban ez jelenti az erőt. Ehhez kapcsolódik egy másik szó, és abból, a benne lévő a fosztóképzőből értjük meg a lényeget. Ami erőtelen, ingatag, nem megalapozott, alapnélküli, nos ez itt az ellentét. És Péter apostol ezt is személyesen élte át. Ott, a Gecsemáné kertjében, amikor Jézus előre megy egy kissé, három tanítványt visz magával, s ott van közöttük Péter is. Aztán Jézus magában még előremegy imádkozni, az engedelmesség utolsó nagy harcát vívja, s mondja: atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a keserű pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem ahogyan Te akarod! Vért verejtékezve imádkozik Jézus. Majd abbahagyja az imádságot és visszatér a közelben lévő tanítványokhoz. Mit tesznek a tanítványok? Vele együtt imádkoztak, gondoltak rá, erősítették mintegy a háttérből? Vagy töprengtek, hogy mit jelenthetnek ezek a rejtélyes szavak itt kint, ezen a gyönyörű tavaszi éjszakán a Gecsemáné kertjében, Húsvét előtt egy nappal? Alszanak, szundikálnak! Ahogyan elaludtak a színeváltozás hegyén is! Milyen érdekes az ember! Isten közelében jár, Isten dicsősége ragyog föl, mint ott, a megdicsőülés hegyén, az ember Isten közelében jár, Isten szeretetének hatalmas mélységének peremére jut, mint ott, a Gecsemáné kertjében, mindent megérthetne Istenből, mindent, mert amit a megdicsőülés hegyén láthattak, és amit a Gecsemáné kertjében átéltek, abból megérthetnék Istent – kicsoda az Isten?, mi az Isten dicsősége?, mi az Isten végére érhetetlen szeretete?, s milyen hihetetlen nagy Isten-dráma Istennek az embert szeretni! – és a mi drága jó tanítványaink szundikálnak!! Hány ilyen Isten-közelséget aludtunk át, kedves testvérek? Hányszor szunnyadtunk el, amikor Isten motozott a lelkünkben meg a szívünkben, hányszor hajtottuk térdünkre a fejünket – s tessék ezt jelképesen is érteni! – lelki álomra is. Voltunk restek és érzéketlenek, mert az alvó ember érzéketlen, miközben angyalok jártak körülöttünk. Persze, fölébredve fújtuk mi is az ateista híradóval a trombitát, nincsenek angyalok, nincs Isten, nincs transzcendencia, nincsenek mennyei erők, nem tapasztaltam! Biztos vagy benne? – Átaludtad. S akkor azt mondja Jézus a fölébresztett tanítványoknak: vigyázzatok és imádkozzatok, mert a lélek kész, de a test erőtelen (Mt 26:41). Ha azt mondaná Jézus, hogy a lélek is kész meg a test is erős, akkor azt a szót mondaná, amit most hallunk: szilárd. Megingathatatlan, állhatatos, erős, semmilyen kísértés nem győzheti le.
És végül, azt mondja az apostol: azt kívánom, hogy Ő maga tegyen állhatatossá titeket. Az eredeti szó, ugyanúgy, ahogy a magyar fordítása is, azt jelenti, hogy meg tudunk állni. Az állhatatos, aki meg tud állni. Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja – mondja a magyar mondás. Lássuk, ki a legény a gáton. A gáton árvíz idején nem üldögélni szoktak, piknikelni, hanem állni, aztán kiállni, ha kell, a sodrást, az árvizet, mindenféle bajt és nyomorúságot. Ám az eredeti szónak van egy nagyon érdekes összefüggése is, ez pedig a fel nem olvasott, de sokunk számára nagyon-nagyon kedves 7. versben van, ahol azt mondja az apostol: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.” Gondja van reátok. Miért állhatatlan az ember? És miért nagyszerű – mondhatnám szinte isteni erény – állhatatosnak lenni? Azért, mert ahogy a bevezetőben mondottam: az ember gondban van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy sok gond van az életünkben, ezt is szoktuk mondani, hanem azt, amit nagyon egyszerűen magyar nyelven is kifejezünk, hogy ősi, mély élettapasztalat, élettény, hogy gond-ban vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy van még egy-két probléma, de megoldjuk – és akkor minden szép lesz. Nem azt jelenti , hogy nyakamba szakadt valami, nem is gondoltam rá, nem is törődtem vele, na, most akkor erőket kell átcsoportosítani, vakarhatom a fejemet, kereshetem a segítséget, de ezt a gondot is valahogy csak megoldjuk. Gondban lenni – azt jelenti, hogy a gond az az élettelevény, életvalóság, amelyben benne vagyunk. Nem az életünk egy része hordoz gondot, nem az életünk egyik vagy másik területe problémás, hanem gond van. Talán csak a 19. század mára elfeledett, de valószínű, nemsokára újra felfedezendő nagy dán filozófusa, Kierkegaard tudta ezt igazán megfogalmazni, amikor rámutatott, hogy az Istentől elszakadt ember életének az ősténye a gond. Ez a baj. És akármilyen mélyre megyek le a gondba, akármilyen ős talapzatra akarok jutni, és aztán azt felrobbantani, hogy megszűnjön ez az egész, bizony nem lehet. Petőfi egy csodálatos versében, Az őrült-ben olvashatjuk egy megbolondult szerelmes hahotázását, ki őrülten azt mondja, mintha a modern terrorizmust előlegezné meg: lyukat fúrok a földgolyó közepéig, lőport viszek le és fölrobbantom az egész világot. „Ha-ha-ha!” – fejezi be Petőfi versében az őrült. De milyen mély az a talapzat? Szétrobbantjuk a gondot, megoldjuk a gondot? Azt mondja az apostol: azt kívánom, hogy legyetek állhatatosak. Mert mi e gondnak a természete? Hát éppen az, hogy nem érünk le soha a mélységére, mindenütt körülvesz és körülfon bennünket, nem tudunk belőle kitörni, az egyik gondot megoldjuk, és öt támad belőle, azt az ötöt is megoldjuk, 35 új jön belőle, vagyis a gond ide-oda sodor bennünket. Nincs nyugtunk. Aki gondban van, annak nincs nyugta. Aki gondban van és gondban él, az nyughatatlan. Hát hogy is ne lenne az? Lehet, hogy az életét, a napjait nagyon racionálisan, szépen be tudja rendezni, - mi, reformátusok jó képességekkel, előiskolákkal és tapasztalatokkal rendelkezünk e területen, hiszen a puritánok hatottak ránk, fegyelmezettek, precízek, pontosak, munkaköteles tudatúak vagyunk. És éjszaka? És hajnalban? És az életünk egyéb nagy fordulóján, amikor az egész életünk értelméről kellene valamit mondani, de csak azt tudjuk mondani, hogy nincs lehorgonyozva az életünk, olyanok vagyunk, mint egy legénységnélküli hajó, amelyik sodródik a tengeren, mint egy kísértethajó – ilyen az emberélet. Gondban vagyunk. Most azt mondja az apostol: azt kívánom nektek, hogy Isten tegye a ti életeteket állhatatossá. Hogy mondja a zsoltár? Lábamat Isten kivonta az iszamós fertőből, és szép egyenes kőszálra helyezett engem. Szilárd talajt adott a lábam alá. Ez a gondnélküliség. Nem a gondtalanság – az más. Ez gond-nélküliség. És hogyan lehetséges ez, kedves testvérek? Azt is elmondja Péter apostol a korábban idézett szakaszban: „minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok!” Még egyszerűbben: bízzátok magatokat Őreá. Magatokat vessétek Őreá, mert neki nem a gondotokra van gondja, hanem reátok!
S utoljára hadd szóljak is még erről. Gyakran gondolunk úgy Istenre és szeretnénk is, ha Isten ilyen lenne, mintha Ő volna a nagy GELKÁ-s! Az idősebbek ezt még tudják, mi volt a GELKA. Az egy szerelővállalat volt. Majdnem minden háztartásban a GELKA száma volt a harmadik vagy negyedik telefon. Isten a nagy GELKÁ-s, felhívjuk, kijön. – Mi a gond, kérem? – Jaj, elromlott a lelki tévém. – Semmi gond, kicsit csavarunk, megjavítjuk. Megint felhívjuk. – Mi a gond? – Jaj, elromlott a lelki mosogatógép. – Nem baj, megjavítjuk. Mennyei GELKÁ-s. Hívásra jön. Számlát is ad, ÁFÁ-s számlát. Garanciával. De Istennek nem a gondjainkra van gondja – mondja az Ige. Ránk van gondja. Nem tudom, érzitek-e ezt az óriási különbséget? És érzitek-e ebből, mit akar Péter apostol most mondani, amikor azt mondja, hogy minden gondotokat reá vessétek?! Nem tehetsz mást, magadat veted rá, mert te gondban vagy, mert gondban élő vagy, mert nincs az életednek szilárdsága, tartóssága, nincs az életednek eltökéltsége, nincs az életednek centruma, nincsenek eligazítva a dolgok az életedben. Mind, mind gond, gond és gond. Ez vagy te. Bízd rá magad Istenre, mert neki reád van gondja. A Minden Kegyelemnek Istene, aki örök dicsőségre hívott el minket a Jézus Krisztusban titeket is, akik ugyan csak rövid ideig szenvedtetek Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Mit kell nekünk ehhez tenni? Minden ő reá vessétek, mert neki gondja van reátok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szakasz néhány megjegyzést igényel, a megelőző történetből néhány jelenetet fel kell idéznünk. Az pedig a virágvasárnapi történet, illetve azon belül az, ami a jeruzsálemi templomban lejátszódott. Jézus a templomban fölforgatta az ott ülő, pénzzel és áldozati állatokkal kereskedők székét és asztalait, majd a hozzá vitt betegeket meggyógyította, és mindeközben az ott levő gyerekek folyamatosan kiáltozták a virágvasárnapi üdvözlő szót: Hozsánna, a Dávid fiának, dicsőség a magasságban az Istennek. Azt olvassuk erről a szakaszról, hogy mindez igen fölháborította, - pesties kifejezéssel – kiborította a véneket és a főpapokat. A mai ige története egy nappal később játszódik, s ekkor kerül sor a kikérdezésre: ki adta Jézusnak ezt a hatalmat, és egyáltalán, miféle az a hatalom, melynél fogva Jézus ezeket a nagy dolgokat teszi? Hogy jól értsük az összefüggést, mely messzebbre is mutat, mint a konkrét esemény, hadd idézzek föl egy esetet, ami nemrégiben velem történt, de azt hiszem, másokkal is megtörtént már. Az autómmal tolattam, és – régi Trabantos lévén - elfelejtettem, hogy az új autókon mind a két oldalon van visszapillantó tükör, tehát nem kell forgolódni, elég csak a tükröt nézni. Így hát tekertem a nyakamat hátrafelé, ám elvétettem a távolságot, nekimentem egy fának, s az egyik visszapillantó tükör ripityára törött. Próbáltam gyorsan összeragasztgatni, mert visszapillantó tükör nélkül nem lehet közlekedni, anélkül eleve veszélyben vagyunk. Ami itt történik, az egy efféle visszapillantó tükör. Jézus szíves és kemény szóval egyaránt arra emlékezteti a vezetőket, a felelősöket, hogy összetörték a visszapillantó tükröt, és nem látják, nem értik azt, ami néhány napja, néhány hónapja vagy néhány éve történik, és úgy próbálnak az élet dolgaiban, sőt az Isten dolgaiban kiigazodni, minthogyha erre a visszatekintésre nem lenne szükségük.
Abból indulunk hát ki, hogy a Jézusnak feltett kérdés isteni hatalomra vonatkozik. Ez a nem a kíváncsiság kérdése, mert itt nem arról van szó, amit sok esetben valóban olvasunk az evangéliumokban, hogy ugyanis Jézus csodatettei, tanítása, megnyilvánulásai nyomán csodálkozó kérdést tesznek föl: „kicsoda ez?” Kicsoda ez a Jézus, aki lecsillapítja a háborgó tengert, ötezer embert vendégel, meggyógyítja a betegeket, Istennek nagyszerű igazságát hirdeti? Itt most ez a kérdés nem így hangzik, hanem talán úgy, ahogy egyszer nekem is megütötte a fülemet. Egy fontos emberről beszélgettek más fontos emberek, akik nem voltak vele barátságban, és mikor szóba került az illető, a beszélgető partnerek közül az egyik gunyorosan megszólalt: „az meg ki?” Ebben az van benne – érjük jó!l -, hogy senki. De még inkább benne van a Jézus hatalmát firtató kérdésben az is, amit mégsem lehet ilyen elintéző cinizmussal, hiszen Jézus személyesen van ott. Itt már szembesülni kell vele. Amikor még Galileából jöttek a hírek, hogy az a názáreti Jézus ezt teszi, azt teszi, az a názáreti Jézus ezt meg azt mondja, akkor talán lehetett még ilyen cinikusan kérdezni: „az meg ki?” „Jöhet Názáretből valami jó?” (János 1:47) Ki az a galileai parasztpróféta? Ugyan már!? De most Jézus itt van, s a jelenléte mindent fölforgat, tettei fölháborítják a nép vezetőit, nyugtalanná teszik őket.  Aztán annak is sok oka van, hogy mi váltja ki ezt a nyugtalanságot, mi ennek az összeütközésnek a mutatója. Viszont a mai ige tovább is vezet minket. Megkérdezik hát Jézustól: - Milyen hatalommal teszed te ezeket? Ez egy szent hely, itt akármit tenni nem lehet, itt akármit mondani nem lehet, ennek a szent helynek vannak őrei, ennek a szent helynek van egy törvényes életrendje. Ha itt valaki akar valamit, kérjen engedélyt a felelősöktől. Igazolja magát. S ekkor Jézus fölteszi a visszapillantó tükröt, és azt mondja az atyafiaknak: - Nézzetek bele – vagyis előbb én is kérdezek valamit, és ha arra válaszoltok, majd én is megmondom, kitől kaptam ezt a hatalmat és mi ez a hatalom. És ezt kérdezi Jézus: vajon, a Keresztelő János keresztsége Istentől volt, vagy emberektől?
Keresztelő János híres ember volt. Talán híresebb, mint Jézus. János egy egész országot átjáró mozgalomnak volt a szellemi vezetője. Erről részletesen olvashatunk is az evangéliumokban, de ha nem hiszünk az evangéliumoknak, elolvashatjuk Flaviusnak, sőt még Tacitusnak a feljegyzéseit is. Valóságos népmozgalom volt, ami Keresztelő János körül kialakult, egy nagy spirituális, megtérési mozgalom. Azt olvassuk az evangélium elején, hogy még Jeruzsálemből is kimentek a pusztába Keresztelő Jánoshoz. Lehet, hogy még az itt álló vitafelek között is volt, aki egykor ott állott a Jordánnál, amikor így mennydörgött rájuk Keresztelő János: - „Viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy elkerüljétek a bekövetkező veszedelmet?”(Lukács 3:7) Igen, kimentek hozzá írástudók és farizeusok is, meg papok is, de mentek katonák, főemberek is, meg szegények, mind-mind mentek Keresztelő Jánoshoz. Halála, hogy ti. Heródes lefejeztette, megrázta az egész országot. Tehát Jánosról tudtak Jeruzsálemben, és most Jézus megkérdezi: - mondjátok meg, kitől volt János keresztsége, honnan volt a mozgalom, honnan volt mindaz, amit Keresztelő János mondott és tett, Istentől vagy emberektől? Nahát, mindjárt tanakodni kezdenek, és azt mondják magukban, hogy ha azt mondjuk, hogy a mennyből volt Keresztelő János hatalma, szolgálata, üzenete, akkor nagyon nagy bajban leszünk, mert Jézus rögtön megkérdezi tőlünk - Akkor miért nem hittetek neki? Ha meg azt mondjuk, hogy ez csak emberi dolog volt, s olyan mindig volt és mindig lesz a történelemben, hogy néhány nyugtalan ember előáll, mond valamit, az emberek meg a maguk nyomorúságában, keserűségében odacsapódnak hozzá, ám ahogyan a nyári zápor jön és megy, van és nincs, olyan volt a Keresztelő János dolga is, nohát, ezt nem mondhatjuk, mert az emberek rajontak Keresztelő Jánosért, prófétának tartották őt. Akkor nekünk végünk. Így hát a sancta ignorantiát választják, s azt mondják: nem tudjuk. Mire Jézus így felel: akkor én sem mondom meg néktek, honnét van az én hatalmam.
Ekkor jön az a fordulat, amiről ma részletesebben kell szólanunk. Jézus ugyanis nem hagyja abba a kérdezést: „De mit gondoltok ti?” És elmond nekik egy nagyon egyszerű történetet, melyben, túl a tanmesén és a teljesen nyilvánvaló tanulságon, igen mély dolgokat mond ki Jézus. A történet egyszerű. Egy embernek két fia van. Odamegy az elsőhöz, és azt mondja neki: - Menj ki fiam, munkálkodj a szőlőben! Erre azt feleli ez a fiú: nem megyek. Aztán meggondolja magát, és mégis kimegy. Odamegy az apa másik fiához is, és azt mondja neki: - Menj ki fiam, munkálkodj a szőlőben! Ő viszont azt mondja: megyek, de aztán nem megy. Melyik cselekedte meg az atya akaratát? – kérdezi Jézus. Számunkra is nyilvánvaló a válasz: az első. Ám egy pillanatra álljunk meg a történetnél. Valami nagyon finom, s egyben megrendítő, és az ember Istennel való dolgát bámulatosan megmutató kifejezés áll itt, egy apró különbség az egyik és a másik fiúra nézve, ami nem abban van, hogy az egyik igent mondott, és nem ment, a másik pedig nemet mondott és mégis kiment, hanem  - figyeljük meg még egyszer alaposan! -  másban mutatkozik. Azt mondja az első: - Nem megyek, de aztán, meggondolva magát elment. Majd a másikról ezt olvassuk, hogy azt mondta, én elmegyek uram, de nem ment el. Ott hiányzik ez a kis mondat, hogy „de meggondolta magá.t” Csak azt mondta, hogy megyek, de amikor mondta, már akkor is tudta, hogy nem fog menni.
Bizony, kedves testvérek, megrendítő az, amire Jézus rámutat: milyen könnyen mondjuk az Istennel való dolgunkban azt, hogy igen. Rávágjuk: igen. Sok oka van ennek. Jók akarunk lenni, szépnek akarunk látszani, s amúgy is, Istennek nem lehet nemet mondani. Hogy is lehetne? Annál nagyobb felségsértés, lázadás nincs, hogy Isten arra késztet, buzdít, bátorít bennünket, hogy tegyünk meg valamit, és mi erre azt mondanánk: - Uram, nem, ne haragudj, nem! Ez nekünk lehetetlen. Jézus jól megmutatja ezzel, mintegy visszapillantó tükörben, hogy mi itt az egész probléma. Idézzük fel, mi történt virágvasárnapon a templomban? Idézzük fel, milyen szent és áldott hely a templom? Idézzük fel, milyen csodálatos rendje van ennek a templomnak? Idézzük fel, hogy ott álltak Jézus tanítványai egy alkalommal és mondják a Mesternek: - Látod, Mester, ezeket a köveket, látod ezt a csodálatos épületet, látod a Te népednek ezt a fantasztikus odaszántságát s látod, miképp vetítik vissza Istennek a dicsőségét? Hogyne látnám, hogyne lenne ez így – mégis, minden, ami a látszatban, felszínen, a megfoghatóságban, a szertartásban, a szent életben, a magatartásban: igen, igen, igen, és semmi más, csak igen, az valójában nem. Miért?
Amikor Jézus felborogatta a templomban a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit, szó szerint - valóban jól fordítja Károli Gáspár – fölforgat mindent. Ott minden fölfordul. Tudnunk kell azonban, hogy a történet gyógyítással folytatódik! Így vannak Isten világában az összefüggések, ahogyan ezt ott látjuk: először össze kell törni valaminek, először a sarkából ki kell fordulni valaminek, először értelmetlenné kell válnia a „szép és jó” rendnek, amit felépítettünk, kialakítottunk, hogy aztán lehessen gyógyítani. Volt egy osztálytársunk gimnazista korunkban, a kollégiumban mindig mutogatta a balkezét, mely egy biciklibalesetben ripityomra tört. Az alkarja egészen ki volt púposodva az egyik helyen – rosszul forrt össze a csont. Aztán másodikban, amikor újra kezdtük az évet, mutatta a kezét: nézzétek, egyenes a csont. Mi történt? Az történt, hogy az orvosok összetörték újra a csontot – elmondta, hogy kalapáccsal törték össze - s aztán szépen összeillesztették, rendesen megkötözték, sínbe tették, és rendesen forrt össze a csont. Az jelenik meg itt, az Isten és az embernek a világa úgy-ahogy, épp ahogy össze van forrva. Egyben van. Az a nagy törés, az a nagy repedés, ami az ember bűne, Isten elleni lázadása miatt Isten és az ember között bekövetkezett, valahogy összeforrt. Ám most jön Jézus, és ripityomra töri az egészet, hogy újraforrassza. Összetöri az egészet, hogy újra egészséges és egész legyen. De éppen ezért érthető is, hogy ezek az emberek fel vannak háborodva, talpig meg vannak rendülve, el vannak bizonytalanodva, súlyos és komoly kérdéseket kell föltenniük. Erről is hadd szóljak néhány szót. Miért is ne lenne ez így, hiszen nemzedékek, évszázadok, ezer évek óta, mióta világ a világ, mi mindig úgy vagyunk, hogyha magunkba vagyunk, hogy elrendezzük magunknak a világot, és az mindig hordoz magában egy különös és megingathatatlannak, megváltozhatatlannak látszó emberi viszonyulást. Így hangzik ez, egy filozófus könyvének címéből idézem: megtanulunk együtt élni a rosszal. Ha valakit vigasztalni kell, és nem tudjuk reménységgel vigasztalni, azért még maradnak szép szavaink és kedves gesztusaink, hogy megtanuljon együtt élni a rosszal. Ha valaki borzasztó dolgokba keveredett és nem lát belőle kiutat, s már-már elsüllyed és elvész - mit tehetünk? -, segítünk neki megtanulni együtt élni a helyzettel. Hány ilyesmit lehetne sorolni? A saját életünkből is. Megalkudtunk a rosszal, beletörődtünk. Aztán valahogy úgy-ahogy, épp-ahogy odaigazítjuk az életünket hozzá,  vagy azt az életünkhöz, mert élni kell.
És most mi történik? Ott, a szent helyen, ahol ezek a nagy alkuk megköttettek, ott a szent helyen, ahol már nem lehet tudni, hogy a szertartás, az Isten-dicsőítés, az Isten-magasztalás azt szolgálja-e, hogy megnyíljon az ég úgy, ahogy a Dávid zsoltárában hallottuk, és Isten kiárassz megújító kegyelmét, vagy pedig ez az egész csak egy szép máz? És hol másutt, ha nem a szent helyen, hol másutt, ha nem az imádság órájában, hol másutt, mint ahol áldozatot adunk az ég és a föld Urának, állhatunk bele igazán abba, hogy ez már csak így van?! Tiszteletes úr, – mondta nekem valaki egyszer, amikor azt ajánlottam, hogy imádkozzunk reménységgel őérette – az én életem már el van rontva, azt már nem lehet helyrehozni, az már csak úgy marad. Az én bűneim – mondhatja bárki közülünk –  már úgy el vannak temetve bennem, ahogy a kutya, ha kap egy csontot, s kiszalad a kert végébe, kapar egy kis gödröt, beteszi oda a csontot, rákapar valamit, meg a másodikat is, meg a harmadikat is, aztán a végén azt sem tudja, hol van a csont, nos, így van az én sok bűnöm, ott van, ahol van, jobb azt nem bántani. Nem kell a fekélyeket fölvágni, undorító, borzasztó, rettenetes dolgok azok – de a szent hely, az igen! Mert onnan talán mégis jön egy kis erő, hogy elhordozzuk ezt. Ám Jézus ezt nem akarja. Nem akarja, hogy gyermekei, követői, tanítványai, sőt, hogy bárki is ebbe beletörődjön, és csak annyi legyen minden bölcsességünk, annyi legyen egész szent életünk, hogy megtanultunk együtt élni a rosszal. Ezért olyan megrendítő a két fiú példázatában az, amit az egyiknél hallunk, hogy azt mondja, hogy igen, de aztán kiderül, hogy az az igen már ott, abban a pillanatban nem volt. Nem gondolta komolyan. Csak mondta, mert úgy illik. Óh, hányszor van az így, kedves testvérek! Igent mondunk, és nem gondoljuk komolyan, engedünk az Istennek, – úgymond – rábólintunk, tetszik nekünk, mégsem lesz belőle semmi. Idézzük föl Pál apostolt a Római levélből, ahol Isten megigazító kegyelméről beszél, és azt mondja, hogy előttem az Isten törvénye, mely szent és megkérdőjelezhetetlen és jó. Továbbá, mondja az apostol: gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint. Éjjel és nappal az Isten törvényéről gondolkodom, örömömre van nékem, ha Isten törvénye előttem van, mert az igazság beszéde az, a tökéletesség beszéde, a boldogság forrása az. Majd hozzáteszi: „De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? (Róma 7:23-24) Ezt tudjuk, kedves testvérek.
Ám térjünk rá az első fiúra, hiszen Jézus őt állítja elénk. Azt halljuk, hogy az első fiú az apa kérésére csak egyszerűen annyit mond: „nem megyek”. Ő engedetlen, és vállalja is ezt. Neki az atya szava semmi, ő nem ér rá, neki Isten beszéde semmi, ő ezt nem tartja szükséges és fontos dolognak. Hagyja őt békén az Isten! De aztán – halljuk az Igében – meggondolta magát. A görög szót így is lehetne fordítani: „végiggondolta” magát. Eleitől a végéig átgondolta az életét az életét. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy mi van a háta mögött. Meg talán tudta azt is, hogy mi van előtte, és azt is, hogy mi van benne. Végiggondolta magát, meggondolta magát  - és elment. Majd így kerekíti be Jézus a példabeszédet (melynek kérdésére, természetesen nem tudunk más feleletet mondani, mint hogy: igen, az első cselekedte meg az atya akaratát): „bizony mondom néktek, a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazság útján, és nem hittetek néki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek néki; ti pedig, akik ezt láttátok, azután sem tértetek meg, hogy hittetek volna néki.” Mit mond Jézus? Jézus azt mondja, hogy eljött Keresztelő János és olyanok tértek meg a prédikálására, Istenhez hívó szavára, akikről józan ésszel, mindenféle bölcs emberi tapasztalat szerint azt mondanánk, hogy azok soha. Merthogy kutyából nem lesz szalonna. A vámszedő, a finánc, a pénzember, a Mammon rabszolgája, meg a parázna, bujakóros – ugyan mikor fog megtérni? Nem tértek meg 1990-ben sem, pedig jaj, de özönlöttek a rendszerváltozáskor, de sokan mondták, hogy itt változás lesz, itt úgy-e nekünk is szabad megtérni?! Jól emlékszem, 1990-ben volt a Ráday Kollégiumban egy egyházi megújulási konferencia, álltunk ott fiatal papok a folyosón, és jött egy békepap. Tudjuk, kik voltak a békepapok: akik tszcs-t prédikáltak, szocializmust, kommunizmus dicsőségét. Nos, jött felfelé a lépcsőn, mire odaállt az egyikünk elébe, nem állta el az útját, csak úgy elébe, s megkérdezte tőle: - Te mit keresel itt? – Mire ő azt mondta: – Miért, nekem nem szabad megtérni? Tátogtunk a meglepetéstől, s magunkban azt mondtuk: jobb lenne, ha nem térnél meg, lenne nekünk életünk végéig kire haragudni, lenne nekünk pofozó-bábúnk, mert de jó is az, kedves testvérek! Eljött Keresztelő János és megtértek azok, akikről soha nem gondolnánk, hogy megtérhetnek, meggyógyultak azok, akikről kiállítottuk a diagnózist: halálos beteg, megváltoztak azok, akiket megváltozhatatlannak gondoltunk. És ti még ezt látva sem tértetek meg! Milyen kemény beszéd ez!
Ám, kedves testvérek, a mi Urunk, Jézusunk kegyelmes Megváltó! Mint mondottam, ez a példabeszéd semmi egyéb, minthogy újra fölteszi a ripityomra tört visszapillantó tükröt. Nézzél bele, aztán meglátod az életedet visszafelé. S meglátod, hogy Isten hányszor volt irántad elnéző, meglátod, hogy Isten hányszor engedett tovább. Meglátod azt is, hogy Isten hányszor bocsátotta meg neked, hogy bár igent mondtál, de az igen semmire volt jó, mert nem úgy éltél. Megláthatod, hogy hányszor – megint csak pestiesen szólva – fényezted magadat, jelentetted, mutattad, hogy te ebben az élet s halált eldöntő dologban jártassággal, tapasztalattal, bölcsességgel rendelkeztél, s ez nem volt igaz. Most mégis itt vagy és élsz, és hirdeti neked a Szentlélek Isten a megváltozásnak, a megtérésnek, a megújulásnak az evangéliumát.
Testvérek, hamarosan véget ér idei böjtünk, húsvét már közel Szabad nekünk Isten kegyelmi erejéből a Dávid bűnbánati zsoltárát is, végigolvasnunk, szabad ebbe a csodálatos visszapillantó tükörbe belenézni. S aztán nem elfelejteni, amit abban láttunk. Mert abban nemcsak magunkat látjuk, s nemcsak azt, amit a kemény szó nyomán magunkra is kell vennünk, látván, hogy mások megváltoztak és megtértek, s mi mégsem tértünk meg, hanem látnunk lehet azt a kegyelmes Istent is, aki mindezideig türelemmel, szent szeretettel és irgalommal hordozott bennünket. Őhozzá hív bennünket ma is Jézus. Menjünk hozzá alázattal, töredelemmel, de boldog reménységgel, mert Ő a megváltozásnak, a szabadításnak, a gyógyításnak Istene. Boldog ember, aki benne remél, boldog ember, aki szavának hisz és hittel hozzá megy, hogy tőle életet, gyógyulást, új lehetőséget kapjon.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Húsvét után egy héttel játszódik az a történet, melyet most János evangéliumából fölolvastam, s ez egy igen különös, megrendítő, és feltehetően a szívünkhöz is közelálló történet. Jézus külön is megjelenik Tamásnak, annak a tanítványnak, akit éppen e történet kapcsán „hitetlen Tamás”-nak szoktunk nevezni. De mielőtt a történetbe belekezdenék, néhány szót kell szólni arról is, hogy valójában ki ez a Tamás, mit tudunk róla. Aztán néhány szót kell szólni arról, hogy miért is kedveljük mi ezt a Tamást, akit bár hitetlennek tartunk, mégis közel áll hozzánk, mintha egy lenne közülünk innen, a mai világból, mintha Tamás nagyon is korszerű, mai ember lenne. És aztán, végül a történetre rátérve szeretnék néhány szót szólni még arról, hogy nem biztos, hogy jól látjuk ezt a Tamást, mert nem biztos, hogy az megy végbe ebben a történetben, amit első hallásra gondolunk.
Először tehát hadd néhány szóljak szót Tamásról. Az evangéliumok részletesen nem sokat tudósítanak róla, de mindig felsorolják őt is, amikor a tanítványok listáját közlik. A tanítványi névsort fölsorolja János és a többi evangélista is, s ezekben a listákban – általában a közepén -  ott szerepel Tamás is. Néhol, amikor a nevét olvassuk, ott áll mellette az is, hogy Kettősnek hívták (Jn 11:16). Ez szó szerint azt jelenti, hogy az iker-Tamás, ez feltehetően ragadványneve volt, vagy volt egy ikertestvére és ezért nevezték őt iker-Tamásnak, de ezek csak feltételezések, sokat a melléknév okáról nem tudhatunk. Tamás alkalommal határozottan előtérbe lép, egy nagyon fontos pillanatban, és ez azt hiszem, rávilágít a jellemére. Szinte azt is lehetne mondani, hogy János evangélista tudatosan helyezi őt előtérbe egy pillanatra. Azt olvassuk a János evangélium 11. részében, hogy amikor Lázárnak, Jézus barátjának a nővérei üzentek a Mesternek, hogy Lázár halálosan beteg, Jézus nem indult el azonnal. Majd amikor- két nap múltán  - azt mondja Jézus, hogy menjünk el Lázárhoz, a tanítványok azonnal óvnák őt, ne menjen el, veszélybe sodorja magát, hiszen meg akarják fogni, s hogyha elmegy, kilép a nyilvánosság elé, bajba kerülhet. Ám Jézus eltökélt. Ekkor mondja Tamás: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn 11:16). Nagyon rövid kis mondat ez, de azt hiszen, hogy jól rávilágít Tamás jellemére, karakterére, az alkatára. Egy olyan ember áll előttünk, aki kész vállalni a kockázatot. Egy olyan emberről hallunk itt, aki a többi tanítvánnyal ellentétben nem kapaszkodik bele Jézus köpenyébe, és nem mondja azt, amit Péter mondott a Caesarea Filippi országútján Jézusnak: „Nem eshetik ez meg te véled.” (Mt 16:22), vagyis: ne menj, uram Jeruzsálembe, ne menj oda, Isten mentsen meg téged, hogy ezek a dolgok megtörténjenek Veled. És a többiek is óvnák Jézust – meg magukat is természetesen! Tamás azonban más, ő bátran azt mondja: menjünk, és történjen meg az, aminek meg kell történnie! Ha Jézusnak meg kell halnia, menjünk el és haljunk meg Vele együtt mi is, vállaljuk a tanítványi sorsot. S talán ebből érthetjük meg velünk, kedves testvérek, immár részben rátérve a mai történetre is, annak a megjegyzésnek a lényegét, amit ma a Tamásról szóló történet elején hallottunk, hogy Tamás, nem volt ott a többi tanítvánnyal, amikor Jézus először, Húsvét napján megjelent nekik. Hol volt? Hol volt Tamás? Hová tűnt, miért nem volt ott, a többi között? Csak találgatni lehet. A bibliamagyarázók sokféle magyarázatot fűznek Tamásnak távollétéhez. Van, aki azt mondja, hogy Tamásról is kiderült, hogy ugyanolyan gyáva kis tanítvány volt, mint a többiek. Mert persze Péter is mondta – emlékszünk rá -, hogy: Uram, ha a többiek el is hagynak, én nem hagylak el Téged, én kész vagyok az életemet éretted adni (Jn 13:37), aztán Nagycsütörtök éjszakáján, ott, a főpap udvarán Péter berezelt, s háromszor megtagadta Jézust. Nohát, mondják a Biblia-magyarázók, ez a mi bátor Tamásunk, aki még korábban mondotta, hogy menjünk el és haljunk meg Jézussal együtt, olyan messze szaladt onnan a Getsemáné kertjéből, hogy egy hét kellett neki, amíg visszatalált. Ezért nem volt ott a többiekkel.
Azonban azt gondolom, Tamás jellemére jobban illik az, hogy egy pillanatra valami véghetetlen nagy keserűséggel kivált a tanítványi közösségből, és a maga módján végezte a gyászmunkát, s ezért nem volt ott Húsvét napján a többiek között. Nem akart közöttük lenni. Talán haragudott rájuk, vagy haragudott önmagára, haragudott azért, hogy a gyávaságuk, a gyengeségük, a félelmük miatt Jézust elfoghatták. Pedig talán lehetett volna valamit tenni. Vagy talán csak önmagára haragudott, hiszen valóban ő is elszaladt, és nem lett semmi abból a nagy nekibuzdulásából, amit pár nappal korábban Lázárhoz indulván még olyan bátran mondott: menjünk el, haljunk meg Jézussal. De talán a legfontosabb – mert persze nem tudjuk megmagyarázni vagy kitalálni, hogy Tamás hol lehetett – , az biztos, hogy Tamás hihetetlenül realista ember volt, és talán éppen azért nem volt ott a többiek között, mert már nem volt miért ott lennie. Elveszett az Ügy. Jobbára talán ő is az Emmaus-i tanítványokhoz hasonlít, akik Húsvét napján mennek hazafelé, és amikor a feltámadott Jézus melléjük áll, faggatja őket a szomorúságuk, az elkeseredésük felöl, akkor azt mondják neki: pedig azt reméltük, hogy a mi Jézusunk hozza el a szabadulást, de idestova már harmadnapja, hogy meghalt, vége a nagy Ügynek, megyünk haza. Leszerelünk. Nagyon szép dolog volt Jézus tanítványának lenni, óriási remények élnek a szívükben, csodálatos dolgokat tapasztaltunk meg, de most már vége az egésznek. Azt hiszem, ezt az érzést mindannyian ismerjük. Beleállunk valamibe, amihez nagyon sok reményt füzünk, s elkezdjük a munkát, a feladatot, a vállalkozást, a nagy ügyet, amiről hisszük, hogy valóban sok mindent meg fog fordítani, majd egy ponton az egész eltörik, és szembe kell néznünk azzal, hogy nincs tovább. Nem megy tovább. Vége az egésznek. Nagyon kevés ember van, aki ilyen helyzettel szembe tud nézni, le tudja vonni a következtéseket. Úgy tűnik, Tamás ezek közé tartozik. Realista ember, neki már nincs mit keresnie a többiek között. Hiszen tudjuk jól, hogy az a tanítványi közösség, amelyet Jézus összehívott, meglehetősen furcsa, elegy-belegy társaság volt,  –a tizenkét tanítvány nem egy családból került ki, nem egy faluból jöttek, a tizenkét tanítvány nem alkotott munkahelyi kollektívát, nem tizenkét, egy ügynek egyformán elkötelezett ember voltak ők, mert volt közöttük mindenféle, az egyik innen jött, a másik onnan lett. Önmagában is óriási művészet volt Jézus részéről ezt a tizenkét embert együtt tartani, s vannak arra utaló nyomok, hogy a tanítványok időnként bizony tengelyt akasztottak egymással. Összevesztek, civakodtak, torzsalkodtak egymással, haragudtak egymásra. Nos, Tamás, mindazok után, hogy Jézust megfeszítették, meghalt, és eltemették, ugyan mit keresett volna ebben a közösségben? Levonja a konklúziót. Talán ez az oka annak, hogy Húsvétkor nincs ott a többivel.
És itt jutunk el ahhoz, amit jeleztem, hogy másodjára szólni kell arról is, hogy miért állhat vagy áll Tamás oly közel a szívünkhöz. Sokak szerint azért, mert nagymértékben hasonlít – úgymond – a modern emberhez, hozzánk, akik a kézzel-foghatások világában élünk. Igen, mi is szeretünk mindent megfogni, megtapasztalni, mindent górcső alá tenni, mindent fölszeletelni, megvizsgálni,  szétbontani, és csak azt tarjuk valóságosnak, csak azt tartjuk hihetőnek, elfogadhatónak, ami megfogható. Csak azt fogadom el, amit meg is lehet fogni – mondja a mai ember is. Mondhatjuk hát, hogy Tamás mintegy a 21. századból repül vissza oda, Jeruzsálembe. A feltámadás után Tamás reprezentál bennünket! S milyen nagyszerű, hogy Jézus egy ilyen szkeptikus, experimentalista, hiper-reálista emberhez is odalép, megmutatja neki önmagát, feltámadott valóságát, az ilyen emberhez is van szava! De azt hiszem, testvérek, ennél sokkal mélyebb a mi Tamás iránti szimpátiánk. Mégpedig azért, mert tamás szuverénnek és autonómnak mutatja magát. S talán ebben a történetben ez a döntő vonatkozást, ma ezt szeretném kiemelni.
Tamás nem hisz a többieknek! Miért is hinne? – mondanánk mi itt, a 21. század elején. De ez nem volt mindig így. Az emberiségnek vagy a civilizációnak voltak korszakai, és lehet, hogy lesznek is korszakai, a mikor a többség  szava, a többség befolyása dönti el azt, hogy mit gondolhatok a világról, hogyan gondolkodjam, hogyan lássam a világot. Ma éppen annak a krízisét éljük, hogy mostanában ez egyáltalán nem így van. Néhány nagyon egyszerű példát hadd hozzak erre. Például, a mai Magyarországon nagyon mély válságot él át a pedagógia. Talán harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt evidencia volt az, hogy ha a gyermek elment az iskolába, és ott a tanár kiállt a katedrára, és amit a tanár mondott, az igaz, és azt meg kellett tanulni, s amire a tanár utasított, azt meg kellett csinálni. A tanárnak – férfinak, nőnek, teljesen mindegy, aki ott áll a katedrán – az osztályban tekintélye volt. Nem biztos, hogy ez a tanár jó tanár volt, nem biztos, hogy tiszteletreméltó és szeretetreméltó tanár volt, gimnáziumban már válogattunk a tanárok között is: volt jó-fej tanár meg volt bolond tanár, meg volt ostoba tanár, volt, aki a háta mögött kifiguráztunk, de azért a tanár min tanár abszolút tekintély volt. Azért van válságban ma a pedagógia, mert felbomlott az a kimondott- kimondatlan szövetség, mely a szülők, a pedagógusok, a felnőtt társadalom minden tagja között egykor fennállt. Ma, hogyha egy pedagógus fegyelmez, bemennek a szülők - nem a gyerek felesel! -, bemennek a szülők, s megbotozzák a pedagógust. Ezek után nem kell azon csodálkozni, hogy most már a gyerekek is veszik a bátorságot, és nekimennek a tanárnak. Mit akarok én ebből kihozni? Azt, hogy a mai világban óriási nagy hangsúly esik az autonómiára, az önálló döntésre, arra, hogy ki-ki maga ítélhet dolgok és tények fölött. Mindenki mindenkinek bírája. Romladozik az a világ, mikor azért kellett jól viselkedni az iskolában, mert úgy kívánta mindenki, vagy azért kellett bizonyos dolgokat elfogadni, tudomásul venni, mert mindenki azt mondta. S ezt a régi időben meg sem kérdőjelezték. Jó dolog iskolába járni? – Meg se kérdőjeleztük. Vagy jó, vagy nem jó – kell! Meg kell ezt vagy azt tanulni? – Meg se kérdőjeleztük, hogy van-e értelme, megtanultuk. Tamás, minthogyha a mi korunk gyermeke lenne, és azt mondaná, hogy hiába mondja nekem a többi, a tíz, sőt, még akik ott voltak abba a házba bezárkózva, hogy „láttuk az Urat”, én ezt nem hiszem. Én csak a saját szememnek hiszek, én csak a saját kezemnek hiszek, én csak a saját tapasztalatomnak hiszek. És nem is marad annyiban a dolog, mert Tamás még annál is szuverénebb, mint gondolnánk, hiszen azt mondja: - „Ha nem látom az Ő kezein a szegek hegeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az Ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem” Itt tehát nemcsak arról van szó  és ennyiben is kortársunk Tamás –, hogy ellegyinti a dolgot! Ilyen minden korban volt: hitetlenkedők, kételkedők, szkeptikusak mindig voltak -  hagyjál te már békén ezzel! – ellegyintjük, nem akarok én ezzel foglalkozni – ellegyintjük, ez a te dolgod, én nem foglalkozom vele! Tamás ennél többet mond itt. Fölállítja a feltételrendszert. Ha én nem látom a sebeket, ha én be nem bocsátom az ujjamat, ha én meg nem tapogathatom a sebeket, semmiképpen el nem hiszem. Nem azon a szinten zajlik tehát a vita Tamás és a többi tanítvány között, hogy ők mondanák neki:y láttuk az Urat – mire  legyint egyet Tamás! Ez már lejátszódott korábban Húsvét hajnalán, amikor jöttek az asszonyok a sírkertből és jelentették, hogy feltámadott az Úr, üres a sír! Azt olvassuk Lukács evangéliumában, hogy ezt asszonyi fecsegésnek tartották a tanítványok: „az o szavuk csak üres beszédnek látszott előttük; és nem hittek nékik.” (Lk 24:11) Így is el lehet intézni a dolgot. Beszéltek itt össze-vissza feltámadásról, halál utáni életről! Jézus él? Hogy találkoztatok Vele? Na jó, hagyjatok békén! Tamás azonban tovább megy, és ő maga állítja föl a kritériumokat! Ha nem látom, ha az ujjammal nem érintem, ha a kezemet be nem bocsátom, semmiképpen el nem hiszem. Olyan eltökélt Tamásnak ez a kijelentése, hogy szinte azt jelenti: ezt a semmiképpen el nem hiszem, nem tudtok meggyőzni. Nem lesz olyan szavatok, nem lesz olyan gondolatotok, nem lesz olyan bizonyságtételetek, hogy meggyőzzetek. Engem majd csak a tények győznek meg. (Tamás a homo categoricus!)
Talán ezért áll szívünkhöz közel, mert mi is a saját korunk gyermekei vagyunk, valljuk be őszintén. Mi is szeretjük fölállítani a kritériumrendszereket, mi is szeretjük meghatározni azokat a vonatkozásokat, amelyek alapján valamit valóságosnak, igaznak, fontosnak, szükségesnek, érdemesnek tartunk, s ne mondja meg ezt nekünk senki. S hogyha ennek ilyen kockázata van – mint például ami ma zajlik a magyar pedagógia világában –, vagy ha ennek olyan nagy ára van, hogy minden tekintély és meghagyás összedől, ami egyébként összeabroncsozta az emberi életet, nem baj! Én a magam ura vagyok, én csak a magam ítéletén tudok tájékozódni, nekem az egész világ idejöhet, a Kínai Népköztársaság egymilliárd kínaija is mondhat nékem  egyöntetűséggel valamit, én akkor sem fogom elhinni. Én döntök. Ezért hát, kedves testvérek, a történet nagy fordulópontja az, hogy Jézus megjelenik, és odatárja kezeit Tamás elé, megmutatja magát, áll Tamás rendelkezésére – ez tette Húsvétkor a többi tanítványnak is (Jn 20:20!).
Ezt olvassuk: nyolc nap múlva ismét bent voltak tanítványai, és Tamás is velük volt, s noha az ajtó zárva volt, Jézus bement és megállt középen és ezt mondotta: békesség néktek. Az ajtó zárva volt… Nem véletlenül hangsúlyozza ezt az evangélista. Nyilván nem azért mondja ezt el, hogy érzékeltetesse a Feltámadott szuperhatalmát, mely révén a bezárt ajtón is át tudott menni. Ez itt nem kísértet-történet. A bezárt ajtó szimbólum. Be van zárva az ajtó. Az emberi ajtó be van zárva. Az ember belezárta magát önnön világába. Ezt fejezi ki János ezzel a megjegyzéssel – mely, hozzáteszem, egyébként igencsak valóságos is. Igen, be van zárva az ajtó, de egzisztenciálisan is be van zárva az ajtó. Tehát csak az van, ami az én világomban van, ami az ajtón belül van. Csak az van, amit én, a megfelelő helyre, polcra, sarokba elhelyeztem, amivel a magam világát berendeztem. S az ajtó be van zárva.
És megjelent Jézus! Ez a döntő pont. Belép ebbe a zárt világba. El kell mondjuk Tamás kapcsán – és a magunk kapcsán –, hogy bármennyire fontos, hogy az ember felnőjön és képes legyen a dolgokról, a világról saját ítéletet mondani, mindeközben óhatatlanul és egyre inkább is bezárjuk magukat a saját világunkba. Pedig, véljük, éppen fordítva mutatkozik ennek az értelme. Igen, fordítva szoktuk gondolni. Minden kamasz arra vár, hogy nagykorú legyen! Emlékszem, gimnazista korunkban szórakoztunk azzal, hogy kinek-kinek  a 18. születésnapja előtt 150 nappal vágni kezdtük a centit, ahogy a katonaságnál szokás volt. A katonaságnál a leszerelés előtti 150. naptól minden nap levágtak egy centit: már csak 116, már csak 12 nap! És nagykorúak leszünk! És többet nem parancsol nekünk senki. Se apám, se anyám, se az iskola, senki. Nagykorú leszek! Nagyon vágyunk erre. Nagykorúnak lenni, Tamásnak lenni,  és szabadnak lenni!
Közben az ember levetkőzi a hagyományokat, félredobja őket, elveti, amit átadnának néki a szülei, nagyszülei, a társadalom, a nemzet, történelem, egy kultúra – de szabad akar lenni, mindent ledob magáról, - és azt veszi észre, hogy éppen így lett rab. Így zárta be magát abba a kis tömlöckébe, ahol minden a helyén van, mindent huszonötször kipróbált, megtapogatott, megmért, megharapott, megevett, hol minden a helyén van. Csak az ajtó is be van zárva. És abba az én világomba aztán már nem lép be senki és semmi. Biztonságos világ ez, testvérek – de rabvilág. Ez a világ, mely nem tud a halálon túlra semmit sem kinyitni, ugyan van ajtaja, de azt hisszük, hogyha azt az ajtót kinyitjuk, a halál szakadékába lépünk ki Be van hát az az ajtó zárva! Nem lehet azt az ajtót kinyitni. Húsvétkor be voltak zárva az ajtók „a zsidóktól való félelem miatt” , s nem lehetett kilépni, mert ami az ajtón túl volt, az veszélyes és halálos volt. Nos, bezárjuk magunkat az életünkbe a 70-80 esztendőkre, ott mindent a helyére teszünk – és aztán? S aztán? – tegyük csak fel a kérdést. Noha az az ajtó zárva volt, Jézus megjelent a középen – ez a válasz! Vagyis hiába állít fel Tamás saját kritériumrendszert, ő is csak akkor találkozhat a feltámadott Jézussal, ha azt a feltámadott Jézus akarja. Hiába mondja Tamás – hadd fordítom mai nyelvre a szavát, hogy: hacsak kémcsőbe be nem tettem, ha csak a DNS-analízist el nem végeztem, ha csak alá nem vetettem a legszigorúbb kísérleteknek, én bizony nem hiszem! Mert mit vet alá az elemzésnek ez a Tamás? Mit lát Tamás, mit néz meg Tamás, mit fog meg Tamás, ha nem lép be az életébe a feltámadott Jézus? ha nem bocsátja rendelkezésre magát?
S aztán a történet végén, amikor Tamás meghódol, és azt mondja: én Uram és én Istenem, Jézus azt feleli: mivelhogy engem láttál Tamás, hittél, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nagyon csodálatos dolog az, hogy János evangéliumában mindössze kétszer halljuk ezt a szót, hogy boldogok. A többi evangéliumban – mindjárt ott a Hegyi Beszédben ott a boldogmondások sorozata –, s olyan sokszor beszél Jézus arról, hogy kik a boldogok, ki a boldog ember, mit jelent Istenben boldognak lenni, hogyan kell éljünk, hogy boldogok legyünk. János evangéliumában azonban nem olvassuk Jézusnak ezeket a mondásait. János szűkszavú. Csak egy helyütt, korábban, idézi Jézus egyik boldogmondását, és itt egy másikat. De inkább mondhatnánk, hogy ez az utolsó boldogmondás. Mondhatnánk, hogyha Jézus földi szolgálatát boldogmondásokkal kezdte, mert ezekkel kezdődik Jézus első nyilvános prédikációja: „boldogok a lelki szegények, boldogok, akik sírnak, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot…” – akkor itt, most Jézus utolsó földi prédikációja is a boldogságról szól. Ez a személyes prédikáció, ez a négyszemközti prédikáció, ez a Tamásnak szóló prédikáció a boldogságot hirdeti. Mivel láttál engem, hittél, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nem arról beszél Jézus, hogy boldogok a hiszékenyek, hogy azok boldogok, akik mégiscsak elfogadják a többség szavát, nem is azt mondja, hogy ha Tamás elhitte volna a tíz tanítvány szavát, máris boldog ember lenne. Nem ezt mondja Jézus, hanem azt, hogy aki hisz, az kinyitja az ajtót. S azért boldog, mert felnyitotta életét Isten iránt. Aki hisz, ha nem is lát, ha nincs is közvetlen érzékelése, ha nem is tudta fölállítani a saját kritériumrendszerét, ahogy Tamás kategorikusan fölállította, ám nyitva van az élete az isteni előtt, az a boldog ember.
Nem hiszem, hogy Jézus Tamást boldogtalan embernek nevezte volna, nem hinném, hogy ebből a történetből azt kellene kiolvasnunk, hogy mivel boldogok, akik nem látnak és hisznek, tehát Tamás mivel látott és csak aztán hitt, ne lenne boldog. Mindenki boldog, aki Jézussal találkozik, mindenki boldog, aki a Föltámadottban hisz, mindenki boldog, aki az isteni erőket megtapasztalja. Jézus pontosan azt mondja: az a boldog, az a teljes életű, akinek az élete még nem teljes. Igen, ez paradoxon, de ezt kell mondanunk. Tamás élete „teljes”, lezárt – és bezárt - élet volt. Minden a helyén volt az életében, logikusan, következetesen, tapasztalatilag – ahogy szokták mondani: experimentálisan – mindenféle módon. Semmi híja nem volt Tamás életének. Hát akkor boldog ember, nem? És mégsem volt az. Boldogtalan volt, tele volt szenvedéssel, lemondással, csüggedéssel. Egy veszett ügyön búsongott. Az a boldog, testvérek, aki azt az ajtót megnyitotta. Mert ezzel az ajtónyitással, a hitnek ezzel a nagy nyitásával kifejezi, hogy Isten jelenléte nélkül nem teljes az élet. Isten jelenléte nélkül bármennyire is helyén van minden az életemben, én csak boldogtalan ember lehetek. Nem látni, de hinni azt jelenti, hogy kinyitottam az ajtót! Nem látni, de hinni azt jelenti, hogy fölnyitottam az életemet Isten előtt. Húsvétnak az a nagy üzenete, az a boldogító híre, hogy amit az ember a tapasztalatai, a képességei, a korlátozottsága, félelmei, az életének a bezártsága és rövidsége okán nem tud megtenni, mert nem tud megtenni, azt Isten kegyelmesen megteszi érettünk, és megteszi nekünk. Mi az egyetlenegy dolog, amit Tamás nem tehetett meg? Nos éppen az, amit kritériumul szabott! Hogy megfogja és megtapogassa Jézust. Ezt az egyet Tamás nem tehette meg, mert Jézus már nem volt halott. Csak akkor tehette immár, ha Jézus megengedte, csak akkor tehette, mikor a bezárt ajtón keresztül Jézus megjelent és odaállt Tamás elé. Hiába állítunk fel mindenfajta mértéket, szabványt, kritériumot, amivel méregetnénk, hogy Isten igazmondó-e, vagy sem, méregetnénk, hogy Isten létezik-e egyáltalán, s hogy van-e emberen túli világ, van-e egyáltalán! Olyan ez, testvérek, mint amikor az ember fölállít egy mérőműszert, amivel majd megméri a nádirigó szép énekét, – csak éppen a nádi rigó nem repül oda soha. Csak ha odament, csak, ha az életünkbe belépett... Nyissuk meg ezt az ajtót, kedves testvérek, a hitnek az ajtaját, nyissuk föl Isten világára. Tamás látott és hitt, mert láthatott Jézus kegyelméből. De Jézus azt mondja: boldogok azok, akik nem látnak és hisznek.
Ámen