Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bizonyos vagyok abban, hogy sokunkat áthatotta már az a hirtelen  felismerés, hogy íme beleláthatunk egy nagy titokba: miért terjedt olyan gyorsan az evangélium, a keresztyénség az első századokban. Ha csak arra gondolok, hogy Magyarországon immár húsz esztendeje többé-kevésbé szabadon – és inkább többé, mint kevésbé szabadon – hirdethetjük az evangéliumot, nincs előttünk akadály, nem zárnak senkit börtönbe, ha kiáll az utcasarokra és Jézus dicsőíti, másokat a templomba hívogat, Jézus útjára tanítja az embereket, és hogy ehhez képest milyen kevésre jutottunk ez alatt a húsz év alatt, nos, akkor érdemes belecsodálkozni abba, hogy azt a húsz esztendőt, amit Lukács evangélista az Apostolok cselekedeteiben leírt – mert az itt foglaltak körülbelül húsz esztendőt ölelnek fel! – micsoda nagy hódítás jellemzi. Egyszer Antiókhiában vagyunk, majd Akhájában és Görögországban, aztán arról hallunk, hogy Pál Rómába tart, és közben újra meg újra halljuk a megjegyzést, hogy sokan hittek, sokan elfogadták a Jézus útját, sokan megkeresztelkedtek, sokan csatlakoztak a gyülekezethez, az Úr napról napra növelte üdvözülőkkel a gyülekezetet.  S ha talán méltánytalannak tűnik a régi idők és a mi korunk összehasonlítása, annyi igazság mégiscsak van benne, hogy volna nekünk mit megtanulnunk az apostoloktól, - és ha ezt valóban megtanuljuk, kicsit közelebb is jutunk az evangélium, a jó hír, az üdvösség elterjesztésének a nagy titkához.
Ez pedig az, hogy akikre Krisztus rábízta az evangéliumot – lett légyen az Péter, Jakab, a többi apostol, vagy éppen Pál, vagy egy kereskedő házaspár -, azok mandátumot kaptak, és a jó hírt mindenféle létező és elképzelhető módon adták tovább. Ha az Apostolok cselekedeteit egy kommunikációs szakember kezébe adnánk, valószínű, hogy doktori értekezést írhatna arról, hogy hányféle módszert látunk itt. Pál a Korinthusi levélben így foglalja össze a szándékokat: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindenkinek mindenné lettem csakhogy némelyeket megnyerjek az evangéliumnak. Ha beszélni kellett, beszéltek, ha vitatkozni kellett, vitatkoztak, ha hirdetni kellett, hirdettek, ha pontosítani kellett, pontosítottak, ha kiabálni kellett, kiabáltak, ha énekelni kellett, énekeltek, - mindenféle módon kommunikálták, továbbosztották az evangéliumot. A ma felolvasott történet olyan lehetőséget mutat meg, amit megtanulni nem lehet, de Isten kegyelméből el lehet kérni. S talán ez a másik - és ez a fontosabb! - , amit nekünk ma meg kell tapasztalnunk, el kell sajátítanunk. De még egyszer mondom, ezt eltanulni nem tudjuk, legfeljebb csak Isten kegyelméből elkérni - és van rá bizonyság, hogy megkaphatjuk.
Apollósról szól a felolvasott szakasz, őt eddig nem ismertük. Most azonban hirtelen színre lép, Efézusban bukkan fel, s Lukács elmondja a rá jellemző adatokat. Alexandriában született, igen művelt, kiokosított zsidó ember, aki ismerte az Úr útját, tehát tudott már Jézusról, de csak a Keresztelő János féle keresztséget ismerte, ebben a vonalban állt. Tehát Alexandriából érkezett, a kor szellemi fővárosából,  és Isten útjára kezd tanítani. Aztán azt olvassuk, hogy amikor a zsinagógában nagy bátorsággal tanított Krisztusról, Akvila és Priszcilla – ők pedig korinthusiak! – meghívják magukhoz, és nyilvánvalóbban kifejtik az Úr útját. Így áll a revideált Károli fordításban: nyilvábban!  A görög szót sokan ismerik: itt az akríbia szó áll, ez pedig aprólékosságot, alaposságot jelent. Amikor az egyetemen dolgozatot kellett írnunk, a professzorok sokszor vágták a fejemhez, hogy sok szép költészet van benne, de kevés akríbia, pontatlan, slendrián a munka.. Ez a mi Apollósunk hevülékeny ember, poéta, a Krisztus poétája, s Akvila és Priszcilla úgy gondolják, itt az ideje, hogy alaposan, nyilvábban, a dolog lényegét föltárva megtanítsák őt. S ez a mi Apollósunk hajlandó is tanulni – vagyis nem magyar ember ő, mert magyar ember az efféle akríbiákat nem igazán szereti. Majd folytatódik a történet azzal, hogy amikor Apollós átmegy Akhájába, ott befogadják az ottani tanítványok, s a szolgálata által sokan hívőkké lettek, sőt – Lukács evangélista azt is hozzáteszi - , hatalmasan meggyőzte a zsidókat, egyértelműen bebizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus.
Hallatlanul fontos ez a megjegyzés. És itt látjuk, hogy mi az, amit meg kell tanulnunk, meg lehet tanulnunk, és mi az, amit kegyelemben kell elkérnünk. Ha föllapozzuk az Apostolok cselekedeteinek korábbi szakaszait, azt olvassuk, hogy volt valaki, aki nem boldogult ezen a téren. Ő pedig éppen Pál apostol volt. Igen becsületesen leírja Lukács, hogy Pál apostolnak mennyi hányattatása, viszontagsága, küzdelme volt, amikor elment egy-egy zsinagógába, és magyarázni kezdte az ott lévőknek, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, ő az Üdvözítő, Isten Fia, tehát Jézusban van a megváltás. Ez az evangélium. S azt olvassuk, hogy Pált rendre elutasították, sőt zenebonát támasztottak körülötte, s ha hírül vették, hogy valahol működni kezdett, deputációt menesztenek utána és bevádolják a polgári hatóságoknál. Száműzik, megkövezik, börtönbe zárják. Ellene mondanak a mi nagy Pál apostolunknak. Pedig, azt hiszem, kedves testvérek, ő még Apollósnál is műveltebb volt, a kis ujjában volt az antik filozófia és költészet, - épp a múltkor olvashattuk az athéni prédikációját, milyen fantasztikus módon tud dialogizálni a filozófusokkal, a kor legokosabb embereivel, hihetetlenül jól forgatja a szót, elég csak egynémely levelét elolvasni. Pál apostolnak mégsem adatik meg a siker. Olyannyira nem, hogy egy alkalommal Pál apostol hátat is fordít ennek az ügynek, és megfogadja, hogy többet nem megy a zsinagógai zsidóság közé. Rá kell ébrednie, hogy ezt az utat lezárta előtte Isten, ő nem képes a saját honfitársait meggyőzni, nem tud erős érvet felsorakoztatni, pedig a nagy Gamáliel tanítványa volt, s ha valaki képes volt betűrágó embert meggyőzni, az éppen Pál apostol volt. És mégis, – vagy inkább így mondom: mégsem! Isten itt nem nyit neki utat. Aztán jön egy Apollós nevezetű atyafi Alexandriából, aki csak a Keresztelő János útját ismeri, aki csak a Keresztelő János tanítványain keresztül hallott valamit Jézusról, és amikor őt egy egyszerű kereskedőcsalád kioktatja, kiokosítja, akribálja, hogy ugyanis ki is az a Jézus, ezzel a tudással ez az atyafi nagy győzelmet arat. Azt mondja Lukács evangélista: átment Európába, a tanítványok buzdították, befogadták, és ő sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által, mert hatalmasan meggyőzte, nyilvánosan bizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus.
De talán félre is vittem a gondolatokat, amikor azt mondtam, hogy ez a döntő megjegyzés: hogy ugyanis hatalmasan meggyőzte őket!  Hogy itt a nagy fordulat! Ez csak emberileg van így, jegyzem meg. Emberileg valóban nagy fordulat ez, emberileg valóban azt kell mondani, hogy még a nagy Pál sem vindikálhat magának mindent, pedig valljuk meg őszintén, az apostolnak volna hajlama hozzá. A második Korinthusi levélben  a maga méltóságát, becsületét védelmezve visszatámad az apostol, és azt mondja ellenfeleire: apostolok ők? – hát én mennyivel inkább! Hirdetik az evangéliumot? – mennyivel inkább én! Nagyszerű dolgokat érnek el? – én egymagam – mondja – többet értem el, mint az összes apostol együttvéve! Mindez túlzásnak tűnik, de igaz. Tudniillik, teljesen igaz, hogy Pál többet ért el – de az nem igaz, hogy mindent elért volna.  S éppen Apollós esete mutatja meg, hogy lehet Isten dolgában, keveset, sokat, kevesebbet és többet elérni, - de mindent nem lehet. Ahol Pál nem boldogul, oda Isten elküldi Apollóst.  Ezért mondja aztán Pál a Korinthusi levélben: én plántáltam és Apollós öntözött. Az a mag, amit én elvetettem, Apollós munkája nélkül soha ki nem csírázott volna. Tehát Pál is látja, hogy a „többet és többet” kérdése a mi kezünkön van. A „minden” titka Istennél van elrejtve.
És ezért a döntő megjegyzés nem abban az emberi összevetésben van, hogy egy-egy munkában, feladatban, teher hordozásában, cél elérésében, kinek mennyit ad Isten. Tudjuk: kinek kevesebbet, másnak többet. A lényeget a 27. versben találjuk. Azt mondja: Apollós pedig sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által. A kegyelem által történik mindez. A beszéd, a vita, a hirdetés, a tanítás, a szívós utánajárás, mindaz, amit az ember tehet, ránk van bízva, ezt meg kell tanulnunk. Ahogy a szülőknek meg kell tanulniuk tisztességben, szeretetben hordozni és nevelni a gyerekeiket, és meg kell tanulniuk, hogy miképpen tanítják meg őket az igazság útjára. Egy tanárnak meg kell tanulnia, hogy miképpen kell megtanítani az igazságot a rábízott gyerekeknek, s ahogy egy felnőttnek meg kell tanulnia, hogy a rábízott fiatalnak miképpen adja át a hagyományt - úgy kell az evangélium dolgát is megtanulnunk, hogy miénk lehessen és tovább is adhassuk. S ha már összehasonlítást teszem a bevezetőben, az az érzésem, hogy mi igen-igen keveset tanultunk az elmúlt húsz évben. Azt gondoltuk, hogy elmennek az oroszok, és a helyükre angyalok fognak érkezni. Hát érkeztek valakik, de nem éppen angyalok. Azt gondoltuk, hogy szabadok leszünk, és ebből a szabadságból majd úgy maguktól megszületnek a jó dolgok. Ezeket sem igazán tanultuk meg. De a legkevésbé azt, amit Lukács egyetlen egy rövid kifejezéssel ad vissza: kegyelem által.
Az apostolnak – tudniillik Pálnak – bizonnyal sok gyötrődést, sok fájdalmat okozott, hogy nem jut el addig a célig, amit kitűzött magának. Nem tud mindenkit meggyőzni, nem tudja mindenkiben az igemagot elültetni, ez a térítő munkája nem mindenki számára elfogadható, nem hiteles – mondjuk mai nyelven. Sokat gyötrődött ezen. Voltak esetek, amikor Isten még azt sem engedte meg neki, hogy egyáltalán hozzákezdjen ehhez a munkához. Szeretett volna valahova eljutni, de a lélek megakadályozta - olvassuk az igében. S milyen megalázó – mondhatnánk -, hogy most jön egy alexandriai alak, s neki minden megy. Emberileg ez bizonnyal fájdalmas is lehet. Nekem nem, a másiknak igen. Én nem jutok egyről kettőre, a másiknak megy. Nemrégiben egy édesanyával beszélgettem, akinek gondjai vannak a gyermeke nevelésével. Izgága gyermeket nevel, aki hiper-okos, túlmozgásos és mellesleg egyébként már pimasz is, úgy a dolgok rendje szerint. Ez a kedves, fáradt édesanya már nem talál sem a gyermeken, sem önmagán fogást. Aztán a beszélgetés közben megjegyezte, hogy bezzeg másoknak milyen könnyen megy. Én szívesen odahívtam volna egy másik édesanyát, hogy tegyünk szembesítést, vajon neki olyan könnyen megy-e? De most inkább csak az érzésre akarom felhívni a figyelmet, testvérek. Nekem nem megy, nem boldogulok, nem jutok előrébb, - igazságot, szép szót, tisztességet szeretnék tovább adni, és nem megy. Nem megy. S ekkor jön valaki, és neki meg megy. Nekem nem – neki igen. Igazságos ez? Biztos, nem igazságos, de kegyelmes. Apollós nagy segítségére lett azoknak az atyafiaknak, akik hittek kegyelem által. Meg kell hát értenie Pál apostolnak is, hogy ami Apollós révén történik, az kegyelem által történik – a maga a kegyelem. És Apollósnak is meg kellett értenie, hogy hiába hozta Alexandriából a világ legzseniálisabb filozófiáját, legokosabb teológiáját, legnagyszerűbb metafizikáját, ő se jutott semmire Efézusban mindaddig, amíg egy kereskedő házaspár ki nem okosította. Mert nem a filozófus Apollósnál volt az akríbia, hanem Akvilánál és Priszcillánál. Apollósnál csak bátorság volt. Pál apostolnál meg lendület volt. De a kegyelem mindig Istennél volt, és mindig Isten adta a kegyelmet.
Mennyi mindenben forgunk mi is, kedves testvérek, és mennyi mindent kérünk magunkon számon a mögöttünk levő évtizedek alapján. Ha mérleget készítünk, és kimondjuk, hogy nem ment, nem lehetett, nem tudtuk, talán ebben a visszatekintésünkben benne van az alázatos belátás is, hogy azért nem ment, mert nem akartuk minden módon. De leginkább az a belátás szükséges, hogy mehetett volna, - ha nem általunk, akkor mások által! Mert ha elkérjük Isten kegyelmét, s megnyitjuk magunkat előtte, s engedjük, hogy Isten Szent Lelke okosítson, Isten Szent Lelke adjon szánkba szavakat, Isten Szent Lelke mutasson utat, akkor ránk is igaz lehet, amit Apollósról olvastunk: ki mikor oda jutott, sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által. Kérjük ezt a kegyelmet, mert el van készítve Istennél, és Ő mindig kész arra, hogy szabad szívvel nekünk ajándékozza azt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szakasz voltaképpen Pál apostol missziói útjának a befejezését jelenti. Mostantól Pál már nem szabad ember. Talán ezek az utolsó napok, amikor még szabad emberként önmagával rendelkezik, saját belátása szerint dönt. Éppen ezért drámai módon áll előttünk minden. Egy nagy konfliktus rejlik mindabban, amit felolvastam. S ez a konfliktus nemcsak a régi időket jellemzi, hanem mai is áthatja a keresztyén ember életét, magatartását. Hadd szóljak előbb a régiről.
Arról már korábban is olvastunk, hogy Pál apostol nem volt személyválogató, jól értette Isten nagy szándékát, s ezért hasonult, odaigazodott annak a népnek családnak, közösségnek a nyelvéhez, kultúrájához,  szokásaihoz, akikhez éppen szólt. Bármilyen csodálatos is lenne ma délelőtt itt egy francia igehirdetést hallani, feltehetően, csak azok értenék, akik tudnak franciául, a többiek legfeljebb egy lelkes embert látnának itt beszélni. Magyarul kell hallanunk az igehirdetést. Bármilyen csodálatos mondjuk egy 18. századi kitűnő református igehirdetőt idehívni, aki a maga korában valóban dicsőséges igehirdető volt, bizony azt a késő barokk nyelvet meglehetősen fárasztó és unalmas lenne végighallgatni! (Olykor magam is szorongok, hogy nemde valami késő barokk nyelvet beszélek, amikor látom, hogy a gyülekezet tagjai szeme ereszkedik lefelé unván már a prédikációt.) De Pál apostoltól azt tanuljuk – s ő ezt Istentől tanulta –, hogy az evangéliumot mindenkinek a maga nyelvén, a maga felfogása szerint, a maga élethelyzetében kell szólni. Hiszen ez is a lényege Isten evangéliumának: Isten szólott és nekünk szólott, Isten igéje testté lett és közöttünk lakózott, ahogy János apostol mondja az evangéliumában, és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten Egyszülöttjének a dicsőségét. Mindez már-már evidens, s mégsem olyan egyszerű. Miközben ugyanis Pál ebben a szolgálatban áll, s ezt a munkát végzi, olykor kudarccal, máskor dicsőséges eredménnyel, aközben vannak, akik – ha lehet ezt mondani – mint a csahos kutya, mindig megugatják őt. Vannak, akik úgy gondolják: Isten csak a választott néphez jött, Istennek csak Mózes gyermekei számára van üzenete, Isten belezárta magát a szövetség ládájába, s ha valaki Őt meg akarja találni, az menjen Isten szent helyére, fejét lehajtva lépjen át a templom kapuján, végezze el mindazt, amit a törvény előír, és akkor talán találkozhat a Mindenható Istennel. Nagy és erős érv ez, kedves testvérek! S ebben a pillanatban már át is lehet lépni a mi időnkbe, hiszen azt látjuk – nem kell túl sokat mentegetni ezeket az atyafiakat –, hogy Pál ellenfelei kétségbe vannak esve. Hogyisne ne lennének, hiszen megingott, összeomlott, egy rendszer az életükben. Mai divatos nyelven – a tudományfilozófiából, és nyelvtudományból kölcsönözve - egy paradigma inog itt meg, egy olyan rendszer, ami eddig működött. Például, a paradigma arra való a nyelvtanban, hogy a szerint tudjuk ragozni az igéket. Igen, persze, vannak rendhagyó igék is, azokat külön tanuljuk! De milyen borzasztó lenne úgy nyelvet tanulni, hogy minden ige rendhagyó lenne! A tudós is megbolondulna, ha miközben a kutatást végzi, állandóan azzal a kétséggel kellene élnie, hogy az a módszer, mellyel kutat, eredményeket keres, voltaképpen érvénytelen módszerek. Egy ország összeomlana, ha azt hallanánk, hogy a jogrend mint paradigma egyik napról a másikra érvénytelenné vált. Akkor az egyik bíró így ítélhetne, a másik bíró amúgy ítélhetne, kinek hogy tetszik. Akkor az egyik ember így érvényesítené a jogát, a másik amúgy.  S bizonnyal megbolondulnánk, ha Déli-pályaudvarnál kiírnák, hogy érvénytelen a menetrend, tessék a vonatok indulása előtt három perccel érdeklődni, majd megmondják, hogy lesz-e vonat vagy nem. A menetrend is egy paradigma. Azt is tudjuk, hogy Isten Pál apostol idején erőteljesen ragaszkodott a maga életrendjéhez. Korábban sok-sok nemzeti katasztrófát éltek át, és szívükbe vették a próféták üzenetét, hogy ezek a katasztrófák büntetésül következtek be. Elhajlottak Istentől, nem az Ő útján jártak, fölmondták a szövetséget, - beállott a katasztrófa. Tanulságként maradt, hogy a lehető legpontosabban, a legnagyobb igyekezettel, mindent meg kell tartani, amit Isten népe számára rendelt. De ez a Pál! Ő nem így él, ő másképp csinálja, a mi Istenünk drága szabadító üzenetét kétféle embertípushoz viszi – ahogy pestiesen szokták mondani –, boldoghoz meg boldogtalanhoz. Mindenkihez. Válogatás nélkül. Érezzük, recseg-ropog, inog itt minden. Mint ahogy sokszor a mi életünkben is, amikor a régi, megszokott dolgok nem úgy mennek, ahogy megszoktuk, vagy ha valaki a családból, a rokonságból vagy a nemzetből másképp kezdi el csinálni. Meghökkenünk, megrémülünk, megijedünk ilyenkor. Mi lenne – abszurd dolgot mondok –, ha valaki kiállna és elkezdené hirdetni, hogy tulajdonképpen minden román a magyar nemzet-test tagja, a románok is magyarok, és tulajdonképpen mi voltunk a dákok! Nyilván előbb azt mondanánk, hogy kezeltesse magát – kár volt a pszichiátriai intézeteket bezáratni! -  csak utcára került ilyen futóbolond is. De amikor azt látnánk, hogy ez sikerrel működik, és kezdenek a románok csatlakozni a magyarokhoz, bizony már megijednénk, mi lesz ebből? Aztán, hogy fokozzuk, azt vennénk észre, hogy akik hozzánk csatlakoznak, mégsem igazodnak teljesen hozzánk. Mert ez volt itt az igazi konfliktus. Amíg a környező pogány világból az evangélium révén embereket térített a zsidóságra, addig nem volt baj Pál apostollal.  Csinálták ezt a farizeusok is, voltak zsidó misszionáriusok is, és volt a zsidósághoz térőkre szakkifejezés is: prozelitáknak nevezték őket. Évszázada végezte már a zsidóság ezt a missziót. De a prozelita hozzáigazodott a rendhez. Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak – tartotta a közmondás. Nos, ha Jeruzsálemben vagy, viselkedj úgy, mint a jeruzsálemiek. Csatlakoztál az Ószövetség népéhez, a zsidósághoz? Akkor viselkedj úgy, ahogy a zsidók. De a korinthusi keresztyének nem akartak úgy viselkedni, a filippieknek eszük ágában sem volt ez, a Kis-Ázsiai görög törzsek leszármazottjai, meg a latinok, meg az Észak-Afrikában élő arabok nem óhajtottak így élni. Ezért néhány esztendővel korábban a Jeruzsálemi zsinaton kompromisszumot kötöttek, és ennek az volt a lényege, hogy akik a pogányok közül lettek a Krisztus követőivé, azok ne tartsák a régi szent szokásokat. Csak a bálványáldozati hústól, a vértől, a fúlva holt állatoktól és a paráznaságtól tartózkodjanak. De akik a zsidók közül valók – azokra, természetesen vonatkozik a teljes törvény.
Pálra azonban továbbra is az a gyanú esik, hogy ő nem így jár, hanem arra buzdítja a zsidókat, akiket a Krisztus nevére megtérít, hogy ne törődjenek a mózesi dolgokkal. Volt is ezeknek a panaszoknak némi alapja. Ha elolvassuk Pál apostol leveleit, bizony ezekben nagyon markánsan beszél arról, hogy a törvény – ezen a szertartási törvényt érti – elmúlt. A törvény arra kényszerítette az embert, hogy a bűneiért áldozattal tegyen eleget. De ez a törvény elmúlt, érvénytelen. Isten Jézus Krisztusban egyszerű és tökéletes áldozatot adott, és Krisztus óta nincs bűnért való áldozat. S ha nincs bűnért való áldozat, még egyszer mondom, egy paradigma omlik össze, egy életrend válik érvénytelenné. Egy olyan világ semmisül meg, amibe beleszületett az ember, felnevelődött benne, megtanulta, tudatosan vállalta, benne boldognak érezte magát, megtalálta benne az önazonosságát.
Történet szerint Pál apostol újra Jeruzsálembe érkezik, ahol Jakab és az első gyülekezet vénei fogadják, örömmel hallgatják beszámolóját, Isten magasztalják, hogy sok-sok ember szíve fordult Istenhez az evangélium jó híre hallatán. De azután számadásra vonják az apostolt. Hogy is van ez? – kérdik tőle. Sok ezren vannak zsidók, akik Krisztus-követőkké lettek, s hiszik, hogy Krisztus a Messiás. Ám nyugtalanság van köztük, mert azt hallják, hogy te a pogányok között élő zsidóknak azt tanítod, szakadjanak el Mózestől. Már Jeruzsálemben is elterjedt ennek híre, ellenséged bőséggel támadt, s mi nem tudunk megvédeni téged, csak ha ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed. Tedd meg. S látjátok, milyen nagyszerű az apostol alázata! Azt feleli: megteszem. Tehát csatlakozik a fogadalmas fiatalokhoz, a pártfogójuk lesz, patronálja őket, velük megy a templomba, velük együtt és helyettük végzi az áldozati szertartást. Pedig mit tanít? Azt tanítja, hogy nincs többé bűnökért való áldozat. Pál azt tanítja és azt hirdeti, hogy az Isten az embert fölszabadította. És ezt hatékonyan is tanítja. Pál nem akart elszakadni Mózestől, nem akart ő új vallást alapítani. Sőt, éppen a zsidó nép szokásain, a mózesi törvényeken tudja bemutatni a nem-zsidóknak is, hogy mit jelent fölszabadulni a bűnökért való áldozatok alól. Mert, természetesen azt csak a zsidók gondolták magukról, hogy rajtuk kívül senki más nem áldoz a bűnért. Pedig mindenki áldozott a bűnért. Az antik világ vallásos világ volt, a szó legáltalánosabb értelmében. Az antik világ oltárokkal volt tele. Mindenki, zsidó, hellén és barbár ezt tanulta: áldozni, áldozni, áldozni. S valóban,  a szabadító Krisztus nélkül csak ezt tanulja minden ember minden helyen és minden időben. Mi is ezt tanuljuk Krisztus nélkül. Nemhogy tanuljuk, ezt csináljuk! Áldozni. Áldozni – ezt sokszor így fordítjuk: eleget tenni a lelkiismeretünknek, könnyíteni rajta. Áldozni, mert a bűn adósságot jelent és az adósságot törleszteni kell. Áldozni, mert a vétket jóvá kell tenni. Áldozni, mert a sérelemért bosszút kell állni. Áldozunk az egész életünkkel. Áldozunk, hogy jóba legyünk Istennel, áldozunk, hogy szeressen bennünket, áldozunk, hogy megnyerjük az Ő kedvezését. Az evangélium viszont ez: Isten eljött és elrendezte adósságunkat. Sőt, nemcsak elrendezte, nemcsak, fölszabadított a lelkiismeret terhe és az Isten megelégítése borzasztó és véghezvihetetlen kényszere alól, nemcsak szabadok vagyunk immár, hanem az a Krisztus, akiben Isten ezt elvégezte, a sorsosunk is volt. Szolidáris velünk, halált látott. Isten tehát, aki Krisztusban mindezt elvégezte, ismeri az embert. Mert úgy-e adósságot lehet úgy is rendezni, hogy voltaképpen nem is tudom, ki az, akinek tartozom, ő sem ismer engem, közvetítőkkel rendezzük az ügyletet. Az evangélium teljessége az, hogy az értünk áldozatot hozó Krisztus teljes körűen, a halálunk legmélyéig ismer minket. Ismeri a félelmeinket, szorongásainkat, életünk minden kudarcát, ismeri a fájdalmat és a vereséget! Ez volt az a nagy hír, amit az apostol hirdetett. Egy olyan világban hirdette, ahol valóban valahogy úgy képzelte az ember az isteni világot, ahogy ma egy adós elképzeli a bankrendszert. Emelkedtek a kamatok. Én itt vagyok a bajban. Megirgalmaz nekem a bank? Dehogy. A bankot nem érdekli az én személyem. A bank a pénzét akarja, ami jár neki. Így élt az antik ember is a maga isteneivel. Megirgalmaz nekem az istenség? Dehogy! A magáét akarja, az áldozatot akarja.
Ezért olyan csodálatos az apostol nagy belső szabadsága, amikor a jeruzsálemi keresztyének békessége érdekében, Jakabnak és a többieknek a békessége érdekében, aláveti magát a régi rendnek, ami már nem érvényes. Mondhatná valaki, ez csak afféle szent képmutatás, lehetett volna az apostol forradalmár is, s mondhatta volna: egy életem, egy halálom, mit foglalkozom én ezekkel a régi dolgokkal? Az az evangélium, hogy Isten mindez alól fölszabadított bennünket, s mi ezért akár az üldöztetést is vállaljuk, ne alakoskodjunk hát! De Pál nem alakoskodik. A Korinthusi levélből értjük ezt meg. Ott az apostol arról beszél – és éppen más környezetben, Korinthusban, pogányok között! -, hogy vannak keresztyének, akik olyan mérhetetlenül foglyai voltak a régi életüknek, hogy amikor ennek bármilyen kicsi utórezdülését érzékelik, azonnal kétségbe esnek. Egészen konkrétan, Korinthusban is mindenféle bálványáldozatot mutattak be, amiben keresztyének nem vettek részt, ezt ők megvetették. De voltak Korinthusban huncut keresztyének is, akik azt tartották, hogy őket az áldozati kényszer sohasem érdekelte, csak a tényleges fizikai haszna. Ha tehát valamelyik szentélyben állatot vágnak, s a kor szokása szerint a húst szétosztották, ők is ott voltak. Ingyen hús! S azt mondták a többi keresztyéneknek, hogy mi csak ingyért húsért megyünk, ne botránkozzatok meg rajtunk. Enni csak kell, nem olyan nagy ügy ez! Egyébként is mindent szabad annak, aki tiszta. Élt egy ilyen szlogen is Korinthusban: minden szabad nékem. Minderre Pál azt mondja, hogy figyeljetek oda egymásra, és inkább az erős engedjen. Inkább az erős engedjen, s mondjon le valamiről, mert már felnőttebb, szabadabb, állhatatosabb. Csak meg ne botránkoztassa a gyöngét. És ezt most Pál megfordítva alkalmazza önmagára. Itt ő az erősebb. És ezért enged. Eleget tesz Jakabnak, eleget tesz a jeruzsálemi presbitereknek, eleget tesz a Jeruzsálemben élő keresztyéneknek, csakhogy meg ne botránkoztassa őket. Pedig volt olyan erős Pál apostol, hogy megállja. Sőt, volt olyan erős, hogy a fejbe verést is elszenvedje, sőt volt olyan erős, hogy a börtönt is elszenvedje. Sőt volt olyan erős, hogy meg se rezdüljön az ellene felhozott vádaktól. És most mégis, - a gyengébbekért megteszi.
Isten föloldozott bennünket a kultúrák és vallások kényszere alól, Isten Krisztusban embertársat adott nekünk, aki ismer bennünket és tudja, kik vagyunk. Nos, hogyha ez a mi valódi üzenetünk, biztosan meg kell szólítani vele olyanokat is, akiknek világába át kell lépnünk. Zsidónak zsidóvá kell lenni, görögnek göröggé, barbárnak barbárrá, szomszédnak szomszéddá, főnöknek főnökké, testvérnek testvérré, rokonnak rokonná. Az apostol szabadságát kérjük ehhez, aki, ha kellett, mindentől tartózkodott, ha kellett, mindenben szabad volt, aki, ha kellett, a legszigorúbb életrendet szabta, ha kellett, megtartotta a jeruzsálemi zsinat végzését, a négy törvényt. Egy volt a célja, hogy mindeneket a Krisztusnak megnyerjen. Ma is úgy vagyunk, - keresztyénségünket sok minden ingatja, sokféle paradigmánk, szokásunk, rendünk, hagyományunk, tradíciónk van, és ezek egyikét sem érdemes feladni. Mindegyik drága, szent és fontos. S mégis vannak pillanatok, amikor ki kell belőlük lépni, vannak helyzetek, amikor nem érvényesek, de csak azért nem, hogy az evangélium legyen igazán érvényessé. Ezt olvassuk: akkor Pál maga mellé vette azokat a férfiakat, másnap velük együtt megtisztulván bement a templomba, bejelentvén a tisztulás napjának eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat. A nagy áldozat már egyszersmindenkorra elvégeztetett. A kis áldozatot, ha kell, hozzuk meg azokért, akiket Krisztus szent szeretete hív és vár az üdvösség hazájában.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Drámai történetet hallottunk a keresztyénség kezdeteiről, azokról a napokról, amikor a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló örömüzenet terjedni kezdett. Péter  apostol bizonyságtétele nyomán háromezer férfi csatlakozik a gyülekezethez. Ám a nagy áldás, a nagyszerű kezdet után mindjárt akadályokba ütköznek az első keresztyének. A csodálatos nyitány után jönnek a nagy próbatételek, jönnek az akadályok, meghátráltatások. De itt mutatja meg Lukács evangélista, hogy emberileg, de isteni módon is mi volt mégis az, ami tovább vitte az evangélium ügyét, miért nem hagyták abba a Krisztusról való bizonyságtételt. Még egyszerűbben az evangélista most az mondja el, hogy mi miért vagyunk itt együtt ebben a templomban.  Azért mondom ezt így, mert nemcsak minket, magyarokat, hanem, hanem többé-kevésbé minden embert jellemez az, hogy ha egy csodálatos kezdet után nehézségek következnek, elég hamar föladjuk, és azt mondjuk, egy illúzió áldozatai vagyunk, megcsaltuk magunkat, azt hittük, minden úgy lesz most már, ahogy mi reméltük. Hogy miért nem kell ezt mondanunk kétezer év után, nos, ez bontakozik ki előttünk a mai igében.
Akadály bőséggel van. Mindjárt a pünkösd után, arról olvasunk, hogy tilalom alá vonják a Jézus nevében való megnyilatkozásokat. Aztán tiltani kezdik, hogy a Krisztus nevét egyáltalán kimondják. Az okokat most nem akarom részletezni, csak annyit kell elmondani, hogy a jeruzsálemi központi hatalmat, akik jelentős módon hozzájárultak Jézus kereszthalálához, rendkívüli irritálja, hogy annak a Jézusnak a nevét hirdetik, akit pár hónapja félretettek az útból. Pedig, gondolhatták, ők már egyszer s mindenkorra elrendezték a kellemetlen ügyet. S aztán él bennük az önvád is, így is mondják itt Péteréknek: hát nem megparancsoltuk nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok abban a névben, de ti betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mireánk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. Lelkiismeret-furdalás, félelem van bennük, és a Jézus tanítványaira is úgy tekintenek, mint Jézusra, felforgatókat látnak bennük. De, testvérek, most ezt nem akarom részletezni, mert az evangélista azt is megmutatja, hogy valamilyen oknál fogva mégsem tudják a tanítványokat elhallgattatni.
Három okot is felsorolhatunk, de megmondom őszintén, egyetlenegy igazi ok van, s ezt hagyom a végére. Vegyük számba a másik kettőt is, hiszen ezeken keresztül juthatunk el a harmadik, igazi okig. Az egyik ok az, hogy már megszerveződött a keresztyén közösség. Az első keresztyén közösség pedig erős volt, mindenük közös volt, naponként együtt voltak, tehát intenzív közösségi életet éltek. Ennek erős sodrása van, olyan ereje van, hogy aztán megy magától előre, nem lehet egykönnyen szétszórni, megsemmisíteni. Magyarán, ha az apostolok elállnak – emberileg szólok – a közösség vezetésétől és képviseletétől, akkor lesz helyettük más. Ez így van bármilyen közösséggel. Nyilvánvaló, hogy a központi hatalom erőszakoskodás – hogy ugyanis hol az apostolokat, hol börtönbe vetik őket, hol törvényszék elé viszik őket, hol közlik velük, hogy kijárási tilalom van, hol pedig közlik velük, hogy nem kaptak területfoglalási engedélyt, nem vonulhatnak utcára – egyszóval mindez teljességgel arra irányul, hogy a közösség sorvadjon és zilálódjon. De nem olyan könnyű ezt véghez vinni. Oh, de könnyű lenne a hatalmasoknak, akár a mai Magyarországon csettinteni egyet, és azt mondani, hogy nem vagy többé. Betiltottuk. De ez nem olyan egyszerű dolog.
A másik ok közelebb visz bennünket az apostolokhoz. Bennük mély elkötelezettség, azt mondják, amikor megintik őket: inkább Istennek kell engedni, mintsem az embereknek. Ez bizony csodálatos kijelentés, kedves testvérek. Az emberi elkötelezésnek, az Istennek való engedelmességnek egyik legcsodálatosabb kifejezése. De mielőtt még azt gondolnánk, hogy ezért nem lehet az evangélium elterjedését feltartóztatni, egyszóval ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett az apostolokra  hallgatást parancsolni, el kell mondanunk, hogy nem volt ez mindig így a keresztyénség történetében. Bizony, sokszor megtörtént, hogy buzgó, elmélyedt, elkötelezett keresztyének is, ha rájuk nyomultak és megfenyegették őket, elfelejtették ezt az igét. Mert ez az ige a bátorság igéje, az elkötelezés igéje: inkább Istennek, semmint embereknek. Ebben az igében döntés van, - az apostolok eldöntötték, hogy akár börtönt is vállalnak, akár megveretést is vállalnak Krisztusért. Olvassuk is, hogy boldogan mennek el a törvényszékről, miután búcsúzóra megverik, megfenyegetik őket, és örömmel mentek el a tanács elől, hogy méltóvá tétettek arra, hogy a Krisztus nevéért gyalázattal illettessenek. De mi azért legyünk őszinték,  szóljunk igazán a Krisztus népe történetéről: voltak pillanataink talán nekünk személyesen is, amikor úgy tettünk, mintha ezt az igét soha nem hallottuk volna, mintha ez az ige minket soha át nem járt volna, mintha nem is lenne a Bibliában. Mint amikor a lemez ugrik egyet, és valami kimarad. És éppen akkor, amikor nemcsak mondani kellett volna, hanem valósággal is megélni.  Mondok néhány példát. Inkább Istennek kell engedni, mint embereknek akkor, amikor a baráti köröm sodorna engem valami feneketlen rosszba. Milyen nehéz ellenállni! Inkább Istennek kell engedni, semhogy embereknek, amikor azt mondja a főkönyvelőm, gyere, megmutatom, hogy kell adót csalni. Istennek kéne engedni, mintsem embereknek, amikor el kellene mondanom egy betegnek, szenvedőnek, kételkedőnek, tagadónak, hogy van Istennél szabadítás, de az illető veszedelmes ember, nem szereti Isten nevét hallani, és mi azt mondjuk – ez is nagy bölcsesség! –, hogy jobb a békesség. S az Anyaszentegyház történetében is hányszor megtörtént, hogy  prédikátorok,  papok, presbiterek, gyülekezeti tagok nem azt mondták, hogy inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek, hanem azt mondták: jobb a békesség, nincs még itt ennek az ideje, és így tovább, és így tovább.
Azért mondom ezt, kedves testvérek, mert bár látjuk, hogy Péter apostoltársai valóban készek mindent vállalni, és tudjuk, hogy a mártírhalálig vállalták is, de mégsem bennük aláljuk meg az igazi magyarázatot arra, hogy miért terjedt tovább Jézus Krisztus jó híre, miért jutott el oly sokakhoz és jut el ma is oly sokakhoz az a jó hír. Nem a tanítványok elkötelezettségében, bátorságában, odaszántságában van elrejtve a keresztyénség titka, hanem abban, amit a 33. versben olvasunk: az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot Jézus föltámadásáról és nagy kegyelem volt mindannyiukkal. Nagy kegyelem volt mindannyiukkal.  A felolvasott történet is ezt bebizonyítja.
Az apostolok újra a Nagytanács előtt állnak, immár sokadjára. Nem hallgattak a hatóságokra, nem szűnnek meg hirdetni a szabadulás jó hírét, a Krisztus nevét. Végzetes konfliktus készülődik. A Nagytanács azt fontolgatja, hogy megölik őket. Elég volt. Félre teszik őket az útból. Íme, itt a végső összeütközés, nincs tovább. Amit a Nagytanács eldönt, azt véghez is viszi. Nem zavartatták magukat. Mikor eldöntötték, hogy Jézus megölik, szereztek hamis tanút, a tanítványok között találtak árulót, fölfogadták a templomi szolgákat, kimentek és elfogták Jézust, s volt hozzá politikai erejük is, hogy Pilátust rákényszerítsék a halálos ítélet kimondására. Ezek nem kukoricáznak. Ha eldöntötték, hogy csend legyen –csend lesz. És ha ezek az emberek nem akarnak hallgatni, nem fogják be a szájukat, mert inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek, mert nyomja őket a keresztyén közösség ereje, majd ők elrendezik. Lefejezik a mozgalmat. Ám nagy kegyelem volt az apostolokon, mert Isten Szentlelkének vannak – ha szabad ezt mondani – titkos, általunk nem ismert mozgásai – Kálvin így mondja: ez a Szentlélek titkos mozgása -, és olyat és, amire nem lehet számítani. Most mi történik? Föláll a Nagy Tanácsban egy farizeus, Gamálielnek hívják, tekintélyes, befolyásos személy. Nem áll a keresztyének pártján, nem titkos tanítvány. Nm tartozik azok közé, akik már Jézus idején szimpatizáltak volna a keresztyénséggel, mint például Arimátiai József vagy Nikodémus, ő nem tartozik közéjük. Ő ellenfél, és mégis, most Isten Szent Lelke által – hisszük, hogy a Lélek által – föláll és elmondja a Nagytanácsban, hogy vigyázniuk kellene. Mert, mondja, volt már efféle korábban is. Volt egy Teudas nevezetű atyafi, akihez négyszáz ember csatlakozott – ez a Teudas hamis messiás volt - azonban elfogták, megölték, és akik csak követték, szétszóródtak. Aztán folytatja Gamáliel, volt egy galileus Júdás is, aki a népszámlálás idején sok népet maga után csábított, sok embert elhihetett, hogy ő a messiás, és ő hozza el Isten országát, de akik csak követték, szétszóródtak. Majd hozzáteszi: mostanra is nézve azt mondom néktek, álljatok el ezektől az emberektől, hagyjatok békét nekik, mert ha emberektől van ez a dolog – szét fog szóródni. Nem kell csinálni semmit. Homokra fut, s ha nagyon ugrálnak, jönnek a rómaiak és leverik őket. Szét fognak szóródni. Nem lesz belőle semmi. Ha csak arról van szó, hogy ezek eltökélten hisznek egy eszmében, és az eszméből rögeszme lesz, hát hagyjátok, előbb-utóbb véget ér. Ám – folytatja – ha Istentől van, azt ti sem bonthatjátok fel, nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok. Gamáliel egy politikai bölcsességet javasol, tulajdonképpen azt, hogy nem érdemes az ügyből cirkuszt csinálni, nem érdemes az embereket provokálni, nem érdemes belőlük mártírt csinálni, hiszen így még kedvesebbek lesznek az emberek szemében. De mégsem csak politikai bölcsesség ez, hanem a Szentlélek titkos mozgása által isteni igazság is: ha emberektől van, véget fog érni, ha Istentől van, föl nem tartóztathatjátok. Micsoda vigasztalás van ebben, kedves testvérek! Hogy Isten nekünk, akik annyit küszködünk a keresztyén életünkkel és megannyi akadályba ütközünk, támogatót ad. Pedig bizony nemcsak a saját alkalmatlanságunkat kell legyőznünk, hogy igazán méltóképpen élhessünk keresztyénként, hanem sokszor úgy külső akadályba ütközünk, mert azt mondják nekünk: hallgassatok. Legutóbb talán bő egy hete jelent meg egy népszerű internetes magazinban egy cikk, melynek szerzője azon fröcsögött, hogy nincs is pünkösd, az egy hülye szó (bocsánat – idézem őt!), nem is kéne pünkösdöt tartani, inkább floriáliákat meg örömünnepeket kéne tartani. Majdhogynem azt indítványozta, hogy tiltsuk be a pünkösdöt, mert őt az bosszantja. S ha nem is ilyen nyilvánosan, akár magánbeszélgetésben is elmondják ezt nekünk. Legyintenek rád egyet. Vagy dühösen azt mondják, mit szenteskedsz nekem már megint, mit vallásoskodsz itt? Zárd be magad a privát szférába. Milyen fájdalmas, hátráltató ijesztő, elkedvetlenítő megnyilatkozások ezek. De folytatom, testvérek. És viszont azt nem tapasztaltuk meg, hogy Isten Lelkének titkos munkája által szólt melletted valaki, akiről soha nem gondoltad volna? Kiállt érted valaki, akiről soha nem hitted volna! Egy idős bácsi mesélte nekem, hogy a hatvanas évek elején, amikor a tsz-eket szervezték, ő is belépett, meg kellett tennie. Tehetséges gazdálkodó volt, s mindjárt javasolták is a gazdák, hogy ő legyen az egyik brigádvezető, ami az emberi méltóságát helyreállította volna. A termelőszövetkezet párttitkára azonban elkezdett ellene beszélni, hogy ez az ember a klerikális reakció szekerét tolja, minden vasárnap ott van templomban, bibliaórára is jár, szenteskedik, ez nem fog itten semmit sem csinálni, mert épp csak leteszi a kapát, s fut is a templomba, megbízhatatlan. Dúlt már a vita, és üzengették neki, hogy – ami ritka dolog volt a hatvanas években! – jobban tette volna, ha be sem lép a tsz-be, maradt volna otthon a tanyáján. De három-négy nap múlva mégis kinevezték. Nem tudta, miért. Csak később derült ki, hogy a tanácselnök jó szót szólt érte. Valaki, akiről ő ezt soha nem gondolta volna. Nagy kegyelem volt rajtuk.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ez a történet arra tanít meg bennünket, hogy Isten nagy kegyelme nemcsak közvetlenül hat az életünkben, a dolgainkban, s abban, amit mi tervezünk, teszünk, akarunk, szándékozunk. Istennek kegyelme munkálkodik körülöttünk is. A teológusok megelőző kegyelemnek nevezik ezt, elrendező kegyelemnek, másokban érettünk munkálkodó kegyelemnek, mely másokat, sokszor ellenségeinket  is irányunkba kedvezően fordít. Ez a nagy titka annak, hogy a keresztyénség, Jézus Krisztus jó hírének neve, a feltámadás örömhíre ma is szól, ma is befogadhatjuk, ma is továbbadhatjuk, és sokak számára a vigasztalást és élő reménységet adhat. Nyissa föl a Szentháromság Isten mindannyiunk szemét és szívét meglátni Istennek ezt a bőséges kegyelmét, mely rajtunk túl is, hozzáteszem, nélkülünk is, mégis érettünk, és javunkra, áldásunkra is munkálkodik. Legyen ezért dicsőség Istennek most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet!
Egy fájdalmas kiáltást hallottunk a prófétától. Ezt kiáltja: jaj nekem! De nemcsak fájdalmas ez a kiáltás – bár később elmondja, hogy mi a fájdalma oka –, hanem megrendítő is. Hiszen ha nincs is más igaz ember, a próféta talán mégiscsak az. Ha nincs is más körülöttünk, akire úgy tekinthetünk, hogy megbízhatunk benne, az igazat mondja, képviseli, hogy hűséges, támaszkodhatunk rá, talán a próféta mégiscsak az volna. De most ezt mondja a próféta: jaj nekem. Itt nem az a helyzet, mint ami Illés prófétával esett, aki ugyanezt mondotta: jaj nekem, de így folytatta, jaj nekem, mert egyedül maradtam. Igen az is nagy baj, az is nagy jaj, ha maga marad az ember. Valljuk is meg őszintén, hogy a legtöbb jajkiáltásunknak, panaszunknak éppen ez is az alapja: magunk maradtunk, nincs, aki az ügyünket pártfogolja, magunk maradtunk, nincs, akiben bízzunk, igen, ilyen helyzet is van. Erről is szól a próféta: ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a tanácsadóban, az ölebben ülő előtt is zárd be szájadnak ajtaját, mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára, az embernek saját háza népe az ő ellensége. Igen, úgy van itt, amit egy korábbi versben mondott, bekövetkezett a zűrzavar. S ebben a zűrzavarban Isten prófétája okkal egyedül érezheti magát. Nincs kiben bíznia. Nincs barát, nincsen testvér, nincsen gyermek, nincsen szülő, s még a jajt sem lehet igazán elmondani. Rettenetes kor ez.
De tovább lépek, mert – és ez lényegében Illés próféta panasza. Mikeás próféta jajszava azonban ennél mélyebbre mutat. Arról szól a próféta, hogy sötétben ül, és Isten pert folytat őellene. Így mondja: sötétben ülök mindaddig, amíg Isten le nem perli az én peremet. Ez azért megrendítő, mert a korábbi szakaszban, még éppen arról mennydörgött a próféta, és okkal, hogy Isten egy nagy pert indított a népe ellen. Istennek is van pere, lehet pere. Nemcsak úgy van a világ, hogy mi a bűnesettől, a paradicsomból való kiűzetésnél fogva minden bajunkban, jajunkban, nyomorúságunkban perre megyünk Istennel. Bevádoljuk Őt, nem is tudom, hogy hol, valami metafizikai ítélőszék előtt, - olvassuk csak Jób könyvét, olvassuk csak a nagy panasz-zsoltárokat, mindenikben megcsendül az ember szívének ez az örökös mély, hangja: perre vonom az Istent. De hogy is van a mi egyik szép énekünk? – Ne szállj perbe énvelem, ó, én édes Istenem! Mert amikor Isten száll perbe, az ügy el is dőlt. Akkor nem egy harmadik félhez visszük az ügyet, hanem mindeneknek Ítélő Bírája von minket perre. S a hatodik részt olvasván, mondhattuk, nagy bajban van a próféta, igazat kell mondania, tudtára kell adnia népének, hogy Istene perre vonta az engedetlensége, a lázadása, a törvénytelensége miatt. S a próféta, ha semmi másért, ha nem a saját méltósága, nem a saját tisztessége, becsületessége, jóembersége okán, hanem mert most ő képviseli Isten üzenetét, egyedül is van, meg kívül is van mindezen. Ám a hetedik részben azt halljuk, hogy éppen a próféta van mindennek a kellős közepén. Ő ül sötétben, ő az, aki nem bízhat senkiben, ő az, aki vesztegel mindaddig, és hordozza az Úr haragját, amíg le nem perli az ő perét. Most nemcsak úgy van egyedül, hogy senki nem hallgat rá és senkinek nem mondhat el semmit, nemcsak úgy van egyedül, hogy talán ő az egyetlen, aki az Isten igazságával szemben áll, hanem úgy is, hogy reá terhelődik minden, ő áll a per középpontjában. Ezért mondja: Jaj nekem. Jaj nekem, mert olyan lettem, mint a letakarított mező, mint a megszedett szőlő, egy ennivaló gerezd sem maradt, pedig zsengére vágyott a lelkem...
Jártatok már bizonnyal mindannyian úgy, hogy tikkasztó nyári melegben megszomjazván, elhaladva egy gyümölcsös mellett megkívántatok egy marék cseresznyét, egy frissen érett almát, egy fürt szőlőt, hogy a szomjúságot csillapítsátok. De nem volt ott semmi. Vagy amikor jön a mindent elverő nyári jégeső, és nem marad semmi. Minden remény oda. De arról is szól itt a próféta, hogy még azt sem kapja meg, ami egyébként Isten népe törvénye szerint minden zarándoknak, vándornak, szegény embernek járna. Ismerjük jól a mózesi törvényt, mindig kellett hagyni a fán, a tőkén, a mezőn valamit aratáskor - ez volt a mezgérelés törvénye -, hogy az arra haladó szedhessen belőle. Ez az a zsenge, a szolidaritás, az emberiesség törvénye. De most ő a per kellős közepén áll, s neki még az sem jutott, ami jut a koldusnak, az sem jutott, ami jut a zarándoknak, az sem jutott, ami jut a legszegényebb embernek, pedig – mondja – zsengére vágytam.
Milyen világ is az, testvérek, melynek a közepén áll most a próféta, mint aki hordozza Isten haragját és mint akivel Isten perbe bocsátkozott?! Rettenetes ez a világ. Nem tudom, hogy amiket itt hallunk, nem 2009-ben írta-e valaki titokban bele Mikeás próféta könyvébe a hetedik részbe: elveszett a földről a kegyes, igaz sincs az emberek között, mindnyájan vér után ólálkodnak, ki-ki hálóval vadássza atyja fiát, gonoszságra készek a kezek, hogy jól vigyék véghez. Micsoda döbbenetes kép ez, testvérek! Mind a két kéz ügyes, begyakorlott, és a gonoszságot jól viszi véghez. De sokszor tapasztalunk és látunk ilyet! Nem a jót úgy viszi véghez - jót kisebb-nagyobb hibákkal! -, hanem a gonoszt, de azt tökéletesen. Aztán - folytatja a próféta – a fejedelem követelőzik, az újabb meg újabb törvények születnek a sarcokról, az adókról, a kizsigerelésről, a kiforgatásról, az eladósításról, - a fejedelem követelőzik. Talán éppen valahol egy szigeten éldegél, ahol offshore cégek vannak. A bíró fizetésre vár. Arany János már szépen megírta a Fülemülében a korrupt bírót: jobbra ütök, nekem fütyöl, balra ütök, nekem fütyöl, elmehetnek, - itt a tallér, a bíró fizetésre vár, addig nincs ítélet, nincs joggyakorlás, nincs jogszolgáltatás, nincs igazság, amíg a bíró zsebre nem teszi a magáét. Ezt háromezer éve írták, testvérek, régi emlék ez! De vajon be kell ülünk egy időgépbe és megérkezünk Mikeás próféta korába és elszörnyülködünk, hogy milyen borzasztó is volt régen az a barbár civilizáció? Aztán – folytatja a próféta – a főember pedig maga mondja el lelke kívánságát. Ők azok, akik a tanácskozó testületben ülnek, határozatokat hoznak, dolgokat elintéznek. Maga mondja, mit akar. S táskás emberek jönnek-mennek, megy ide is, megy oda is, megmondják, hogy kapsz, ha ennyit visszaadsz, - egy korrupt, hatalmaskodó világ az, amelyben a próféta él. Majd így fejezi be ezt a leírást: és összeszövik azt. Így áll a Károli Bibliában, ahol a próféta szavát Károli Gáspár az előző képhez idézi: ki-ki hálóval vadássza atyjafiát, és ezért mondja, hogy mindebből egy hálót szőnek, a hatalmasok követelőzéséből, a bíró korruptságából, a főemberek akaratoskodásából háló lesz, és ezzel fogják meg a szegény embert. De ennek a szónak, hogy „összeszövik” van egy olyan jelentése is, amit a joggyakorlatból ismerünk, szintén Arany Jánosra tudunk hivatkozni, aki Hamlet monológjában így fordítja a panaszt: a hivatal packázása. És mindezzel packáznak. Ide küldenek, oda küldenek, ezzel áltatnak, azzal áltatnak, itt aláznak meg, ott aláznak meg. Nem akarom ezt folytatni, nem kell hozzá Mikeás próféta, hogy el tudjuk mondani. Ezt el tudjuk mi magunk is mondani.
Amihez a próféta kell, az az, hogy most nem azt mondja: jaj nektek, jaj mindenkinek, hanem azt mondja, hogy jaj nekem. Ahhoz a próféta kell, hogy ezt meghalljuk és tudjuk mi is mondani: az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem, és mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza az ítéletemet, sötétségben ülök. Mintha miattam lenne az egész. Persze tiltakozik a szívünk: miattam?! Én egy kis ember vagyok! Miattam? Én soha hatalom székében nem ültem! Miattam? - hát éppen csak a létminimumon eléldegélek, miattam? - hát az én botlásaim és az én kis vétkeim hogy jönnek a nagyok történelmi bűneihez? Miattam? Ez igazságtalan! De az Úr perel, és én állok a per közepén. Az Úr perel, és engem perel. És ez rettenetes. Valóban csak siratót tud mondani a próféta, önmagát tudja siratni. De ahhoz is próféta kell, testvérek, a tornyosuló isteni ítélet mögött, mely láthatóan úgy zajlik, hogy Isten odalöki szent emberét azoknak a karmaiba, azoknak a hálójába, akik mindezt kitalálták, akik a bűnt, a rosszat, a gonoszságot összeszőtték, akikről csak egy szót tud mondani a próféta, hogy mindannyian vér után ólálkodnak, egyszóval, hogy mind emögött meglássa és kimondja, hogy nem az ítélkezés kedvéért, nem a harag kitöltéséért nem a zűrzavar teljessé tételéért van ez így!l A próféta meghall még valamit a perre készülő Isten szavából. Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene, - mondja, majd folytatja: de én az Úrra nézek és várom szabadításomnak Istenét, meghallgat engem az én Istenem! És így kiált: kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét, nem tartja meg haragját örökké, mert irgalmasságban gyönyörködik!
Amikor a hatodik részben arról olvasunk, hogy Isten perbe száll népével, megrémültünk. Most ez a per most odáig megy, s válik egyre konkrétabbá, hogy már csak egyetlenegy ember áll a per kellős közepén, a próféta, aki egyszerre képviseli Isten igazságát és jeleníti meg népének minden nyomorúságát. S itt arra is gondolnunk kell, hogy sokszor egy perben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen. Egyszer részt kellett vennem egy perben tanúként. Mind a két felet ismertem, valamin veszekedtek, aztán megvádolták egymást és elfajult a dolog. Ott ültem és hallgattam, ahogy nyilatkoztak, az ügyvédeik meg a jogászaik előadták az ügyet. S arra döbbentem rá, hogy én tulajdonképpen ezt a két embert mindezidáig nem ismeretem. Ott mutatkozott meg, kik ők valójában. A perben tétje van a dolognak, a bíró dönt, és a bíró vagy így vagy úgy dönt. Itt mindenki megmutatja magát. Istennek is van pere az emberrel, és az embernek is van pere az Istennel, mondottam korábban. Nos, sokszor ebben a nagy metafizikai perben mutatkozik meg, hogy kik vagyunk mi, és az is, hogy kicsoda Isten.
Olvasunk ilyen perekről a Bibliában. Jób könyve egy nagy per. Aztán olvasunk egy másik perről is, a Jézus Krisztus peréről, az is per volt. És mindenikben, Jób könyvében, a Krisztus perében, az egész Isten-ember kapcsolatban megmutatkozik, ki vagyok én és kicsoda Isten. A próféta megismeri önmagát, ki is mondja, nem tiltakozik: az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene. De megmutatkozik az is, hogy kicsoda valójában Isten: kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét, nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban. Isten azért perel, mert akar tőlünk valamit. Azért támad föl ellenünk, mert nem azt tesszük, amire megalkotott bennünket, amire képessé tett bennünket. Azt mondja a hatodik részben: csak azt akarom – csak! – ez már rövidítés, egyszerűsítés, a lényeg kimondása -, csak azt akarom, cselekedjetek igazságot, szeressétek az irgalmasságot és alázzátok meg magatokat, hogy az Úrral jártok. Csak ezt a hármat akarja tőlünk Isten. És ebben a háromban benne foglaltatik az ember boldogsága, csodálatos mennyei öröksége, benne foglaltatik e világ minden gyönyörűsége. És e három ellentétében, az igazságtalanságban, az irgalmatlanságban és a gőgben belefoglaltatik minden nyomorúságunk. De Isten gyönyörködik az irgalmasságban, és Jézus Krisztus által – mert mégiscsak van egy igaz! – Jézus Krisztus által, akit odaáldozott érettünk, akin leperelte a mi nagy perünket - mert nem is a prófétán perelte le! -, akin hát leperelte a mi nagy perünket, annak révén biztosítja számunkra az igazságot, az irgalmat és az Ővele való boldog életet.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, 2009 nyarán sok a panaszunk. Végeláthatatlan sok panaszunk van. Ki nem érünk belőlük. Olyan lett a világ, mint egy rettenetes labirintus, borzasztó tükörterem, ahol ha belenézünk a torz tükörbe, nem nevetünk, hanem sírunk, mert ezek a tükrök csalhatatlanul megmutatják, hogy milyenek vagyunk. Mégis. Az önmagát is elsirató próféta mégis hallja Isten csodálatos ígéretét, hallja a múltból, hallja a mélyből, így mondja: hűséget mutatsz Jákobnak, irgalmasságot Ábrahámnak, amit megesküdtél atyáinknak az ősidőkben. Mi azonban már nemcsak az ősidőkből halljuk az irgalmas üzenetet, hanem halljuk a jövendőből is Jézus Krisztus szavából: Ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Nemcsak egykor volt szép, nemcsak egykor lehetett igaz, nemcsak egykor adott Isten ígéretet, hanem elkötelezte magát minden időre is. Ó, bárha a próféta módján elő tudnánk állni, bárha tudnánk kendőzetlenül, senki másra rá nem fogva, át nem hárítva mondani: Jaj nekem, mert az Úr perli az én peremet. S tudnánk mondani boldog bizonyossággal: az az Úr perli, aki igazságos és könyörületes bíró, aki Krisztusban kegyelmet, szabadulást és új életet készített nekem.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány napja csönd van Magyarországon, igen különös csönd. A múlt vasárnap történtek okán mondom ezt, és azért mondom, hogy különös csönd van, mert a politikában most nincs túl sok kiabálás, mindenki elemezgeti, találgatja, latolgatja, hogy mi történt ebben az országban. De ez a fajta csönd igazából véve nem érdekel engem, hiszen nyilván elmúlik majd, s lesz újra zajongás. Sokkal inkább érdekel az, amire a zsoltár mutat, nevezetesen, hogy Isten szabadításának mikor van meg a teljessége, mikor mondhatjuk a zsoltáros szavával, hogy Isten megelevenítette lelkünket, megsegített és megszabadított minket. Nos, ez akkor van itt, amikor a zsoltáros is beteljesíti, amit ígért nyomorúságában: elmegyek házadba, lefizetem néked fogadásomat, majd kiált: jöjjetek és halljátok, hadd beszéljem el minden istenfélőnek, miket cselekedett velem az Úr! Bizony, különös ez a csönd, hogy mi olyan keveset mondjuk, olyan keveseket szólítunk és hívunk, hogy elmondjuk nekik, miket cselekedett velünk az Úr. Pedig a zsoltáros megmutatja ezeknek a próbáknak a nagy mélységét, a megdöbbentő, sokszor szívünket igen-igen összeszorító valóságát. De megmutatja azt is, hogy ezek valóban próbák voltak.
Hadd szóljak most ezekről röviden egy-egy szót. Megpróbáltál minket, ó, Isten, megtisztítottál, amint megtisztítják az ezüstöt - mondja. A zsoltáros arról a folyamatról beszél, amit a fémek tisztításához jobban értők tudnak is, vagy a régi idők fémtisztításának technikáját ismerők tudnak, hogy miképpen tisztítják ki az ércből a nemes fémet. Vagy miképpen tisztítják meg a nemes fémet a salaktól, mindenféle más anyagtól. Hányféle folyamaton, hányféle rázatáson, őrlésen, égetésen megy keresztül az ezüst, amíg igazán és tisztán kinyerik! S azt mondja: megpróbáltál minket s megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt. Milyen érdekes, hogy a zsoltáros, miközben tisztában van azzal, hogy mennyi nyomorúság, hányattatás, szenvedés, gyötrelem volt az életében, mégis így mondja: Te voltál, ó, Isten, aki mindezt tetted! De nem vádként mondja, hanem mintegy nyugtázásként, hogy e próbatételek, szenvedések, gyötrettetések által Isten tisztít bennünket. De sok minden történt, testvérek, az életünkben, aminek a titkát nem tudjuk másképp megfejteni és megmagyarázni, s nem tudjuk református módon másképp mondani, hogy Isten javunkra fordította azt, csak ha azt mondjuk, hogy kohóba vetett bennünket Isten, őrlőbe adott bennünket Isten, de nem azért, hogy megsemmisítsen, nem azért, hogy ízzé-porrá zúzzon, hanem, hogy megtisztítson. Azért is szól a hálaadó ember éneke, azért is kiált sokakhoz: gyertek, halljátok meg, hadd beszéljem el minden istenfélőnek miket cselekedett az én lelkemmel, mert egy adott ponton felismerjük, hogy ez Isten munkája volt az életünkben. Tisztított bennünket. Fájdalmas volt, szinte összeroppantott bennünket, érthetetlenül zajongtak körülöttünk a világ hangjai, érthetetlenül történtek a lelkünkben életet is megroppantó események, és mégis most ujjongva mondja a zsoltáros: Isten megtisztított.
De előhoz most mást is, s ez még ijesztőbb: hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. De sokszor vagyunk így valóságosan is – nemcsak úgy érezzük, hanem ténylegesen is úgy van –, hogy  csapdahelyzetben vagyunk. A háló képe ezt fejezi ki. Be vagyunk kerítve. És nincs kiút. Csak vergődés van, csak valami nagy, életösztön által diktált igyekezet van, menekülési kényszerek, késztetések vannak, de akármerre fordulunk, akármerre indulunk, akármerre lépünk, újra meg újra arra döbbenünk rá, hogy csapdában vagyunk. Hálóba vittél be bennünket, megszorítottad derekainkat. Jaj de sokszor éltük át ezt, testvérek, hogy a saját életünk, meg a mások akarata, meg a körülmények, meg a viszonyok, meg a dolgok behálóznak bennünket, ránk nő szinte az egész sorsunk leoldozhatatlanul, és mi nem tudjuk magunkat ebből a helyzetből se kiszabadítani, se kivágni, és nyugtunk sincs benne. Amikor a horgászok kifogják a halat és beteszik a hálóba, és visszaeresztik a vízbe, és ott őrzik, a hal el van ottan békességben. De most azt mondja a zsoltáros: megszorítottad derekunkat. Egy tapodtat sem tudunk tenni, szorongattatásban vagyunk, a saját csapdánk, a saját életünk köré font háló szorít bennünket. Nincs nyugtunk. S mégis – azt mondja a zsoltáros ugyanebben a zsoltárban előbb  –, Isten nem hagyott bennünket veszni, csodálatosak az Ő cselekedetei, áldják a népek a mi Istenünket, mert Isten megelevenítette lelkünket, s nem hagyta, hogy elvesszünk. De szeretnénk mi mindig tágas világban élni, mindig önmagunk urai lenni, mindig szabadon eldönteni, hogy mit teszünk, mit nem teszünk, s a nekünk adott szabadsággal választani jó és rossz között. Mondogatjuk is, hogy erre nézvést Isten szabadságot, felelősséget, értelmet, bölcsességet, belátást adott, hogyhát válasszunk, - de a zsoltáros most egy olyan helyzetről szól, amikor nincs választás. Mert szorongattatunk. Ilyenkor nem tudunk dönteni – ahogy mondani szoktuk –, nem tudunk a saját dolgunktól egy lépést elhátrálni, hogy távlatban lássunk, mert – ahogyan a kép kifejezi: megszorítottad derekunkat! – s azt sem mondhatjuk, amit sok nehéz órákon és helyzetünkben tudunk néha-néha mondani, hogy aludjunk rá egyet, majd meglátjuk holnap, hagyjuk a dolgokat, aztán majd kiforogják magukat, vagy ahogy a magyar ember szokta mondani: azzal, ami nem oldódik meg magától, nem is érdemes foglalkozni! De itt nem ez a helyzet! Hálóban vagyunk, szorongatgatnak bennünket, nincs választási lehetőségünk. S mégis, mondja a zsoltáros: jöjjetek, halljátok, hadd beszélem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel: Istenhez kiáltottam és magasztalás volt nyelvem alatt, s ha hamisságra nézett volna szívem, meg nem hallgatott volna az én Uram! Ám meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára.
S harmadjára talán a legnehezebbet hozza ide a zsoltáros. Azt mondja: embert ültettél fejünkre, tűzbe, vízbe jutottunk, - de kihoztál bennünket bőségre. Mi magyarok is tudjuk, milyen az, ha ember ül a nyakunkba, ember ül a fejünkre, és mint a lovas a lovat, úgy vezet bennünket – így mondja a zsoltáros – , s jutottunk tűzbe, vízbe. Szánkban van a kantár s rángatják a gyeplőt, és hol jobbra, hol balra, hol tűzbe, hol vízbe, hol föl, hol le, hol sötétbe, hol még sötétebbe, hol homokra, hol ingoványba, s nem tudjuk nyakunkból lerázni. Kálvin mondja az Institutiojában, amikor a politikáról, a polgári hatalomról értekezik, hogy amikor zsarnokoskodnak az emberek fölött, az nagyon sokszor Istennek a büntetése, és ezt nem tudjuk csak úgy lerázni a nyakunkról. Meg, amikor nem is csak egy ember ül a nyakunkban, hanem jó-néhány. Pártoknak szokták őket nevezni, meg politikai elitnek, és hiába tudjuk, hogy nem jó felé megyünk, nem jó felé visznek bennünket, hiába tudja a ló, az utat, mert a gazdája nélkül is haza talál, ha másfelé irányítják, ha tetszik neki, ha nem, arra kell mennie, és nem tud kitörni a hámból. Milyen próba ez! És micsoda szenvedés ez! De, kedves testvérek, ez még fokozható is! Micsoda szenvedés, amikor olyanok visznek bennünket félre, akiket egyébként mi magunk vettünk a nyakunkba, s nincs tőlük menekvés, nincs szabadulás.
A zsoltáros arról szól, hogy ő kiáltott Istenhez, és azt mondja: elmegyek a Te házadba, lefizetem néked fogadásaimat, melyeket ajkaim ígértek és szájam mondott nyomorúságomban. Diákkoromban a gyülekezetünk levéltárában helytörténeti kutatásokat végeztem, s előkerült egy doboz, benne második világháborús postai lapok, a frontra kivitt magyar katonák írták a levelezőlapokat a gyülekezet lelkipásztorának a Don-kanyarból, háborús körülmények között. Szinte mindenik levélen azt írják ezek a magyar parasztfiúk a lelkésznek régies, nem igazán kiforrott, kigyakorolt írással, hogy Tiszteletes Úr, itt most megfogadom, megírom magának, ha az Isten hazavisz ebből a pokolból, én minden vasárnap ott leszek a templomban. Tiszteletes Úr, itt most megfogadom magának, ha Isten kiszabadít ebből az iszonyatból, megadok mindent, amit megígértem az édesanyámnak. És sokakat hazahozott Isten. S kérdeztem magamtól a hetvenes években - akkor lehettek életük derekán élő emberek ezek a férfiak -, hol vannak ők? Igen, kedves testvérek a szabadulás nem akkor válik valósággá, amikor ott van a megtisztított ezüst, vagy amikor elpattan a madarász tőre és oldódik a háló, nem is akkor, amikor egyszer csak eltűnik az, aki a nyakunkba ült, tegnap még volt és ma nincs, tegnap még kormányozott bennünket, és ma már nem kormányoz bennünket, tegnap hatalma volt rajtunk és szinte hipnotizált bennünket, ma pedig a nevét sem tudjuk, - nem ezzel teljes a szabadulás, hanem azzal, amit a zsoltáros mond: elmegyek a te házadba és lefizetem néked fogadásaimat.
Mert Isten erre szabadít meg bennünket, ezért próbál meg bennünket -, ahogyan egy másik zsoltárban olvassuk, meg a Jelenések könyvében meg az Efézusi levélben is, ahol azt írja az apostol, hogy Isten megpróbál és megtisztít bennünket, hogy kiváltképpen való népet állítson maga elé. Ma, kedves testvérek, úgy észlelem, azt tapasztalom, hogy csend van Magyarországon. Nem hallom ujjongani a hívőket, nem hallom, hogy egyik megragadná a másikat, és azt mondaná: jöjjetek el, hadd beszéljem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel az Úr! De bízom, ahogy hogyan ez a zsoltáros leírta, szép énekébe belefogalmazta, hogy hamarost eljön az ideje, hogy mi is, akiket az Úr teljességgel megszabadít, elmondjuk egymásnak is, elmondjuk másoknak is: megpróbált és megtisztított, mint tisztítják az ezüstöt, hálóba vitt be, megszorította derekunkat, ember ültetett fejünkre, tűzbe, vízbe jutottunk, de kihozta lelkünket a bőségre. Legyen ezért dicsőség Istennek minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy nagy csoda előzi meg a felolvasott történetet, az ötezer ember megvendégelésének a csodája. Márk evangélista beszámolója szerint ez a csodát még ennél is nagyobb dolgok előzik meg, hiszen előtte arról, hogy Jézus elküldte tanítványait, felhatalmazta őket Isten országa jó hírének a hirdetésére betegek gyógyításával, ördögök űzésével. Aztán a tanítványok erről be is számolnak, s ujjongva mondják: Uram, a te nevedben még az ördögök is engedelmeskednek nekünk! Olyannyira meghatározó, mindenhova terjedő ezeknek nagyszerű dolgoknak a híre, hogy Heródes király megrémül, mert azt hiszi, hogy annak a Keresztelő Jánosnak a tanítványai indultak most szét az országban, hirdetik a nagyszerű üzeneteket, akit ő nemrégiben lefejeztetett. Sőt Heródes úgy vette, hogy maga Keresztelő János támadt föl a halálból, olyan erőket erőkről szólnak a hírek. Viszont már az ötezer ember megvendégelésének a csodájánál olvashatunk arról, hogy van valami különös, kemény ütköző-pont Jézus és a tanítványai között. Amikor a tanítványok közben járnak nála, hogy hagyja el a tanítást, későre jár – vagy ahogy a régi fordításban mondja: nagy idő van –, hadd menjenek, hogy vegyenek maguknak valami élelmiszert, akkor Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti. Itt már érzünk valami ütközést: adjatok nekik enni ti! A tanítványok ekkor megértik – vagy meg kellene érteniük – hogy ha nem teszik le Jézus kezébe azt, amijük van – vagyis ha nem teszik le önmagukat Jézus kezébe -, akkor hiába korábban a sok-sok csoda, hiába a nagyszerű dolgok, hiába Isten országának jó híre, hiába a népmozgalom, hogy ezrek és ezrek mennek utánuk! Hiába mindez, ha én magamat nem teszem le a mesterem kezébe, s Ő ezt nem áldhatja meg, akkor újra beleütközünk abba a lehetetlenségbe, amiről a felolvasott történet is szól.
Itt sok mindent ki lehetne emelni, ki lehet emelni, hogy éjszaka van és ezt nemcsak valóságosan, hanem szimbolikusan is érthetjük. Éjszaka kell elindulni, a sötétben nem látszik a túlsó part, s ezen az éjszakán ellenszél fúj, és mindaz, amit a tanítványok a hajóban végeznek, igyekezve a túlsó partra - ahogy Márk evangélista megjegyzi: csak küszködés. Hiába merítik az evezőt, hiába húzzák a lapátot, merő küszködés az egész. Talán még szó szerint is lehet ezt fordítani – mert megengedi az itt álló szó, hogy így fordítsuk: tortúra az egész. Ugyanebből a görög eredetiből származik a görög hóhér kifejezés. Ez tortúra, szenvedés, hiábavaló dolog. Az éjszaka közepén, szembe szélben a túlsó part felé evezni - ez reménytelen vállalkozás. Mégis – mivel menniük kell, hiszen a Mester megparancsolta – igyekszenek. Jézus kényszerítette tanítványait, hogy a hajóba szálljanak, s menjenek el előre a túlsó partra, Bethsaida felé, míg Ő a sokaságot elbocsátja. Elbocsátja a sokaságot, majd felmegy a hegyre magában imádkozni.
Hajóban vagyunk. A hajó sok mindent jelképez. Jelképe az anyaszentegyháznak, de jelképe az emberi életnek is, az életünk kicsiny lélekvesztő. A Mester pedig kényszerít bennünket, hogy beüljünk és menjünk, és menni kell, és evezni kell, - de csak küszködés és kínlódás az egész. Mintha nemcsak azt néhány órát jellemezné ez, amit Márk evangélista leír, hanem jellemezne életeket, jellemezné az életünket, a közösségeink életét, az egyház életét is. Mennyit kínlódunk, mennyit küszködünk, mennyit szenvedünk, mennyi az önkínzás, mennyi a gyötrődés, mennyi a vergődés és nem tudunk előrébb jutni, mert szél szembe fúj. És érdekes módon, mindig, mindig szembe fúj a szél.
Olyan varázs ez, mint amit talán mindannyian átélhettünk már, amikor körbeálljuk a tábortüzet, és érdekes módon bárhova húzódunk mindig reánk csap le a füst. Mindig szembe fúj a szél, mindig arról fúj szembe a szél, amerre a Mester parancsolja, hogy menjünk. Én nem tudom, hogy a keresztyénség valaha is jó hátszéllel repített volna előre történelme során. Merthogy mindig van valami, ami megnehezíti az előrejutást, mindig van valami, ami okán nehézségekbe ütközünk, s úgy érezzük, csak küszködnünk. Itt most fizikailag élik át a tanítványok ezt a rettenetet, a nehézséget, ezt a küszködést. De az evangélista az okot is elmondja. Azt olvassuk: s látta Jézus, amit vesződtek az evezéssel, merthogy a szél szembefújt velük. És az éj negyedik szakában hozzájuk ment a tengeren járva, el akart haladni mellettük, ők pedig látván Őt a tengeren kísértetnek vélték és felkiáltottak, mert mindnyájan, akik látták Őt, megrémültek. Aztán elmondja az evangélista, hogy miért éreztek így: ők pedig magukban szerfölött ámuldoztak és csodálkoztak, mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük még meg volt keményedve. Hogy a szél szembefúj, az külső ok. Amikor előszámláljuk a küszködéseinket, szenvedéseinket, gyötrelmeinket, kudarcainkat - mert hát ugyan mennyit lehet széllel szemben menni? szinte tapodtat sem! -, akkor mindig meg tudjuk nevezni, sőt, egy szóban össze tudjuk foglalni az okot: az ellenszél. De mondhatunk 21. századi okokat: az emberek közönyössége, jaj, milyen erős szél az emberek közönyössége, abban nem lehet előbbre jutni. Mondhatunk, hogy világias lett a 21. század embere, magának élő, önző. Micsoda ellenszél ez! Mondhatjuk azt is, hogy a 21. század, ha nem is olyan nyíltan, nem olyan erőteljesen, nem olyan harsányan, nem annyi intézményt működtetve, de mégis csak keresztyén-ellenes. A keresztyénség értelmét tekintve egészen bizonyosan ilyen a világ, hiszen nézzük csak meg, miként él, mit hirdet, miben él a mai világ, a mai ember!? Élj magadnak. Vedd el a másikét. Nem kell a másikkal törődni. És egyébként is, Isten sincsen, legfeljebb vélekedésekben. Mélyen, alapvetően keresztyénellenes a mai világ. Mondom még egyszer: lehet, hogy nem olyan nagy ez az orkán, nem röpít ki minket a hajóból, nem csapnak föl tíz méteres hullámok, de a sugallatok, az áramlatok, az irányzatok, nos, ezek hatnak. S Krisztus ide küld bennünket, itt kell beülni a csónakba, itt kell evezni, itt kell a túlsó partra érni. De, kedves testvérek, valljuk meg őszintén a tanítványok példáján okulva is, hogy belül van a baj.
Így mondja Márk evangélista: mert nem okultak a kenyereken. Mit kellett volna a kenyereken okulni? Mindenek előtt azt kellett volna a kenyereken okulni, hogy Jézus Krisztus kezében, Jézus Krisztus hatalmában megváltozik az ember élete. Jézus Krisztus erejében nincsenek lehetetlen feladatok. Nekünk minden feladat lehetetlen, Jézus Krisztusnak semmi sem az.
Aztán, a tanítványok okulhattak volna abból is, hogy nemcsak feladatról, nemcsak valamilyen elintézendő dologról van itt szó, hanem róluk, magukról. Milyen csodálatos, amikor azt olvassuk az előző szakaszokban, hogy megérkeznek a tanítványok, jelentik Jézusnak, hogy milyen nagy dolgokat tettek. Minden sikerült nekik, ördögöket űztek, betegeket gyógyítottak, Isten országának a jó hírét hirdették, s már lehet látni, hogy a dombon át jönnek a tömegek Jézushoz. Csupa siker, csupa nagyszerűség. Olyannyira benne vannak ebben a munkában, hogy Jézus azt mondja nekik: menjünk el egy félreeső helyre, legyetek egy kicsit magatokban, mert – jegyzi meg Márk evangélista – még enni sem tudtak. Micsoda nagy munkában voltak ők, micsoda óriási szenzációk voltak ott, micsoda tömegek gyűltek oda! Enni sem volt idejük. Aztán, amikor meglátják azt a sok embert, s megszánják őket, Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti – és ezen az egyetlenegy kis ponton fölborul minden, De itt értünk meg: adjatok nekik enni ti. Jaj, felehetnék: hát mi sem ettünk még! Hogy-hogy mi adjuk nekik enni? Egy pillanat alatt kiderül, hogy kemény volt a szívük, nem értették a csodákat, s hogy a Jézus tanítványságában csak azt lehetséges megtenni, csakis abban lehetséges sikerrel eljárni, amit Jézus megparancsolt. Ehhez Ő megadja megsegítő erőit. Most ott ülnek a hajóban, az éj negyedik szakában, közvetlenül a virradat előtt, mikor legsötétebb az éjszaka, de már virradó van, már sejlik valami. Hát akkor hány órát töltöttek el evezéssel? Tudjátok, milyen széles a Genezáreti tenger, kedves testvérek? Négy, öt kilométer. Azt még gumimatracon tapicskolva, egy hároméves gyerek is átevezi egy éjszaka. Milyen tökéletesen jelzi Márk evangélista, hogy egy egész éjszakát végigküszködtek, végigeveztek, és egy métert nem haladtak előre. Mert a szívük meg volt keményedve, mert valami hiányzott.
Sok okot felsoroltunk már, hogy mentsük őket, s magunkat is. Talán még azt is lehet mondani, hogy iegn-igen, küszködtek, mert magukban voltak, mert nem volt ott Jézus a hajóban. És ha Ő nincs ott, akkor hiába evezni, hiába vitorlát feszíteni, hiába irányzékot meghatározni, hiába küszködni, úgyis csak körbeforgunk abban a szélben a magunk elveszett élete körül. De vajon így volt-e ez, testvérek? Hiszen a történetben nem azt olvassuk, hogy a tanítványok voltak egyedül, hanem ezt olvassuk: és amikor beesteledett a hajó a tenger közepén volt, Ő pedig egymaga szárazon. Jézus volt egyedül. Ő maradt ott a parton imádkozni, Ő maradt ott a parton egyedül együtt lenni az Atyával, szokása szerint. Ő maradt ott, hogy hálaadást és könyörgést vigyen Mindenek Ura elé. A tanítványok lettek volna egyedül? S amikor aztán Jézus közeledik és megy el ott a csónak mellett, megrémülnek, kísértet vélnek látni, így kiált hozzájuk a Mester: bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Ez a három buzdítás tartja össze az egész keresztyén életet. Talán mi emberek, így kiáltanánk oda a másiknak, aki küszködik, kétségbe van esve, s azt sem tudja, miben van, vagy valami természetfeletti tüneményt lát, hogy ne félj! De Jézus így kezdi: bízzatok. Majd így folytatja: én vagyok. És a végére hagyja: ne féljetek. Ez a sorrend: bízzatok, én vagyok, ne féljetek.
Ami a tanítványok esete rámutat, hogy ha ez a három hiányzik, kemény marad a szív, mert nem bíznak, nem ismerik fel Jézust, és félnek. Nemcsak a félelem, hanem a csüggedés, a kétségbeesés, hitetlenség is megkeményíti a szívet. S marad valóban a végére a félelem, mely következmény és ok is egyszerre. Ez megkeményíti az életet, s érzéketlenné tesz arra, hogy fölismerjem, valójában mi történik velem. Mi történik itt? Az történik, hogy a Mester hozzájuk igyekszik, az történik, hogy közeledik a Szabadító Úr, az történik, hogy közeledik az a Jézus, aki ötezer embert vendégelt meg, az a Jézus közeledik most feléjük, aki az életek szabadítója, betegek gyógyítója, halottak föltámasztója. De nem ismerik fel! Mert kemény a szívük, mert félnek s ezért félnek, mert nem bíznak. Ha azt mondtuk, hogy az életünk, és emberi közösségeink – jelesül egyébként a mi egyházunk is – egy kis lélekvesztőhöz hasonlítható, amelyik mindig szembeszélben hányódik, és mi mindig csak a szembeszél szavát halljuk – nem lehet, nem lehet, ezt mondja a szembeszél, menj vissza, ahonnan elindultál, ezt mondja a szembeszél, minek próbálkoznál, úgyse jutsz semmire, ezt süvölti szembe a szél -, akkor halljuk csak most ezt a jézusi szót: bízzatok, én vagyok, ne féljetek.
Márk evangélista még egy fanyar megjegyzést tesz itt, de ezzel még inkább erősíteni akar bennünket, és nyitott szívűségre, bizalomra, teljesebb látásra buzdít. Azt mondja: de mihelyt kiszálltak a hajóból, azonnal megismerték Őt!  – de nem a tanítványok, hanem akik ott voltak a parton! Micsoda kontraszt ez, testvérek! A tanítványok, kiket Jézus hívott el, s történetesen egy részüket a hajóból hívta el, a tanítványok, kik a Jézus nevében csodákat tudtak tenni, a tanítványok, kik az imént még kapták Jézustól a kenyeret és az nem fogyott el és tizenkét teli kosár maradt, a tanítványok a közeledő Jézust, ott a tengeren nem ismerték meg. Kísértetnek vélték, valami rettenetes életvesztő jelenségnek. De mihelyt partra értek, akik ott voltak, azonnal megismerték Őt. És az egész környéken befutván kezdték a betegeket nyoszolyákon ide-oda hordani, amerre hallották, hogy Ő ott van, és ahova bement a falvakba vagy a városokba, majorokba, a betegeket letették a piacokon és kérték Őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék, mert valahányan illették, meggyógyultak. A tanítványok nem, - mindenki más igen és azonnal. Mert a tanítványok szíve meg volt még keményedve. De ez a szó, hogy bízzatok, majd az önazonosítás, hogy én vagyok, és a buzdítás, hogy ne féljetek, meg tudja nyitni a mi szívünket is. Adja Isten Szent Lelke, hogy abban a sokféle hányódásban, vesződésben, kínlódásban elsüllyedéshez közel érve is, kétségbeesve is, amikor úgy érezzük, hogy teljes mértékben egyedül magunkra vagyunk hagyva, elérkezzen a szívünkig a mi Megtartónk szava: bízzatok, én vagyok, ne féljetek, - veletek vagyok. Hallottuk a keresztség sákramentumának szereztetési igéjében: Imé, én veletek vagyok minden napon a világnak végezetéig. Nyissuk meg szívünket, s küszködés és vergődés helyett fogadjuk boldogan megtartó Krisztusunkat, aki bizton elvezérel bennünket arra a célra, melyre ő maga rendelt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Akik sokat forgatják a Biblia lapjait, talán észre sem veszik, hogy a pünkösdi történet is azzal a szófordulattal kezdődik, mellyel oly sok bibliai történet. Így hangzik ez a kifejezés: „és lett.” Akik még a Károli féle revideált fordítást használják, így olvassák: „és lőn.” Lőn, lett, meglett – ezt jelenti ez a szép kifejezés. Így kezdődik pünkösd története is: és lett. Lett zúgó szélnek zendülése, lett csoda, lett valami váratlan, felfoghatatlan isteni jelenés, lett valami, ami mintegy vihar hirtelen megtöltötte az egész helyiséget, minthogyha mi most kinyitnánk itt az ablakokat és az ajtókat, és egyszerre bezúdulna hozzánk ez a május végi viharos szél, s minden sarkot, zugot megtöltene. Lukács evangélista így mondja: megtelt az egész ház ezzel a zúgó, zengő széllel, s kettős tüzes nyelvek jelentek meg, s a tanítványok beteltek Szentlélekkel. Lett. Ha erre a szóra gondolunk – lett –, vagy még inkább a kifejezésre: és lett, - legalább két nagyon fontos történet jut eszünkbe, mind a kettő sorsdöntő, Isten és ember kapcsolatát meghatározó. És szólt az Úr: legyen világosság és lett világosság. Lőn világosság. Szólt az Úr, és lett. S a világosság által a kaotikus semmi csodálatos, Isten dicsőségét visszatükröző harmonikus, szép világ lett. Így kezdődik a teremtés. Legyen és lett. S ezzel a világossággal, Isten teremtő hatalmának megnyilatkoztatásával lett világ, lettünk mi is, vagyunk mi is, és ezt a csodálatos világot hordozza Isten gondviselése, igazgatja naponként forgását, ebben a csodálatos világban visel rólunk is különös gondot, újítja meg naponként kegyelmét. Erről szól Jézus Krisztus a Hegyi beszédben: nézzétek a mezők liliomait, Salamon sem öltözött úgy a maga dicsőségében, amilyen szépek ezek, nézzétek az ég madarait, nem vetnek, és nem aratnak, és mégis mindenük megvan, mennyivel inkább kedvesek vagytok ti a Mennyei Atyának, - aki így szólt egykor, mindenek kezdetekor: legyen! És lett.
Van azonban egy másik történet is, amely nem így kezdődik, hanem így fejeződik be: és lett! Ez pedig nagypénteken történik, ott a Golgotán, ahol az érettünk az életét áldozó Fiú meghal. Ezt mondja Lukács evangélista: sötétség lett. Lett nagy világosság - lett nagy sötétség. Istennek és embernek teljes drámája, a mi Istenhez való viszonyunk minden nagyszerű és elsikkasztott lehetősége, minden áldása és minden eltékozolt áldása benne van ebben a két igében. És lett világosság - és lett sötétség. S úgy is tűnik, hogy ezzel a borzasztó, megsemmisítő kiegyenlítéssel ér véget a dráma. Lett előbb világosság, aztán lett (támadt) az Isten ellen lázadó, a magát imádó, az Isten igazsága, kegyelme, szépsége, jósága nélkül élő ember által lett sötétség. Isten azt mondja: legyen világosság és lesz világosság, legyen világ és lesz világ, legyen jó és lesz jó, s így mondja teremtésének minden művére: ímé, igen jó. Isten azt mondja, hogy legyen szeretet, legyen békesség, legyen igazságosság, legyen testvériesség, s mind ahányszor mondja, lesz is. Az ember azt mondja: legyen.. de lesz rossz, lesz békétlenség, lesz testvéritlenség, lesz szeretetlenség, legyen…, mondja az ember – és ezzel a szavával kioltja a fényt.
De Isten elkezd egy új történetet. Ez a történet pünkösdkor kezdődik, és így kezdődik: és lett. Lett először, hirtelen, nagy sebességgel zúgó szélnek zendülése, lett először kettős tüzes nyelvek megjelenése, mely megtöltötte azt a házat ott, s jelképesen megtöltötte az egész világot, megtöltötte újra Isten erőivel, megtöltötte lélekkel és élettel, úgy, ahogyan egyébként Isten naponként megtölti erejével a világot. Most is, ma is. Ma is zúgó szél zendül, ma is itt van velünk Istennek minden ereje és áldása, ma sincs a világnak egyetlenegy olyan szöglete sem, ahol ezt ne érzékelnénk, ahol ezzel ne találkoznánk. Vagy – ahogy Kálvin mondja –, nincs ebben a világegyetemnek egyetlenegy olyan része sem, ami indítana álmélkodó csodálkozásra, mert a világ tele van Isten erőivel, tele van Isten hatalmával, Isten szépségével, Isten csodálatosságával. S ebben az új kezdetben meg kell telnie a tanítványoknak is. Azt olvassuk, hogy előbb megtelik a ház zúgó széllel, aztán majd ők is megteltek mindannyian Szentlélekkel. Immár nemcsak Isten erőivel, nemcsak Isten csodálatos jelenlétének a lenyomataival, nemcsak álmélkodással, nemcsak felemeltetéssel, hanem a Szentháromság harmadik személyével, magával Istennel, a titokzatos, hatalmas harmadik személlyel megteltek mindannyian, mert nekik is meg kell telniük, nemcsak a világnak. Így értjük pünkösd első nagy üzenetét: nekünk is meg kell telni Isten erőivel, Isten jelenlétével, Isten valóságával. Itt élünk ebben a csodálatosan megalkotott világegyetemben, melynek a kellős közepébe állított bennünket Isten, ki minősített kapcsolatban áll velünk, porszem emberekkel, s mégis úgy élünk sokszor ebben a csodálatos világban, mintha kívül lennénk. Mintha minket semmilyen módon nem érintene, nem ragadna meg, nem emelne föl Istennek ez a sok-sok áldása. Meg kell telnünk Szentlélekkel.
S hogy miért is, arra is feleletet kapunk a felolvasott igében. Legnyilvánvalóbban azért, mert az a tizenkét ember, aki ott van együtt, abban a házban, erejüket meghaladó feladat elvégzésére készül. Elvégezhetik-e Jézusnak ezt a parancsát, amit az imént hallottunk a keresztség kiszolgáltatásakor: Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket!? Ugyan, hogyan tudhatnák ők ezt elvégezni? Erőkre van szükségük. S mindvégre, mindmáig nekünk is, Krisztus követőinek erőkre van szükségünk, hogy amire Krisztus meghívott és elkötelezett bennünket, azt el tudjuk végezi. Magunktól erre nincs erőnk. Erővel jelenik meg a Lélek. Fölhatalmazó erővel, megbátorító erővel.
Aztán, másodszor, szükségük van szent hatalomra, ami több mint erő. Ez a hatalom vonja az embert Istennel élő és eleven kapcsolatra. Ott állnak a zarándokok Jeruzsálemben Hispániától Babilóniáig, s csodálkozva azt mondják: mi történik itt? Beszélnek, és a mi a magunk nyelvén értjük őket, hogy hirdetik Isten nagyságos dolgait. Ehhez Isten Lelkére van szükség. Isten Lelke az üzenet meghirdetője, és Ő a tolmács, Ő tanít bennünket Isten nyelvén beszélni és érteni. S ott állnak ezek a zarándokok, akik évszázadok óta jöttek oda föl Jeruzsálembe, a szent helyre, s tanulták a szent nyelvet, a szent gesztusokat, amit otthon, a maguk életében nem használhattak. Mi így szoktuk mondani, ha nem értünk valamit: kérem, nekem ez héberül van! De most hallja a pártus, hallja a latin, hallja a görög, hallja az arab, - és ma hallja a magyar! -, hogy hirdettetnek Istennek nagyságos dolgai. Az apostoloknak meg kell telniük Lélekkel, hogy ne a magukét mondják -bár az is biztos szép és jó! -, mert az nem jut el a másikig. Istent kell hirdetniük, s Isten most így teremt Lelke által velünk élő kapcsolatot.
De legfőképpen azért telnek meg Szentlélekkel, mert valamire itt még olthatatlan nagy szükség van. Ezt pedig Péter apostol pünkösdi prédikációja világítja meg a számunkra. Péter voltaképpen nem is prédikál, legalábbis nem fejteget semmit hosszasan. Mond néhány szót a fanyalgó cinikusoknak, akik mindig voltak, és lesznek, hogy itt a Léke áradt ki, s nem részegek ezek, aztán rátér arra, hogy ami most történik, az éppen az, amit Isten Jóél próféta által megígért. Meglett valami. Isten azt ígéri a prófétánál sokat szenvedett népének, akik mindenféle eltévelyedésben, nyomorúságban, megverettetésben, erőtelenségben voltak, és vágyakoztak a megtartatására: hogy bekövetkezik az, meglesz! Azt mondja az Úr: és lesz (lészen) az utolsó napokban, kitöltök az én lelkemből minden testre és prófétának, és szolgáimra és szolgáló lányaimra is kitöltök az én lelkemből, és prófétának, és teszek csudákat az égben odafent, és jeleket a földön és a nap sötétséggé változik. És íme, így lett. Így lett ott, a Golgota keresztjén, a nap sötétségre változott. De, folytatja az Úr a próféta szava által, de – folytatja! – a nap sötétséggé változik és a hold vérré, minekelőtte eljön az Úrnak nagy és fényes napja, és lesz, hogy mindaz, aki az Úrnak a nevét segítségül hívja, megtartatik. Újra lesz egy lesz. Ez a pünkösd. Mi ez hát, kedves testvérek? Azt mondja: és lesz, hogy aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik. Tehát, hogy tudjak kiáltani, hogy tudjuk az Úr nevét segítségül hívni - ezért töltetik ki a Szentlélek.
Hát mi ezt sem tudjuk? Nem tud a bajban levő ember segítségért fohászkodni? Nem tudjuk a kezünket kinyújtani, ha kátyúba keveredtünk, nem tudjuk elmondani, ha tele vagyunk sebbel, fájdalommal, nem tudjuk elsírni, ha azt látjuk, hogy annyi-annyi áldást, annyi-annyi ajándékot vesztettünk mát, amivel eddig felékesített Isten? Igen, Isten a saját képmására és hasonlatosságára teremtett minket. S már nem tudjuk azt sem, amiről még a görögök is azt mondják, hogy sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen semmi csodálatosabb? S nem tudjuk mindezt veszni látván, kiáltani, hogy ne legyen így? Nem tudunk harangot kongatni, ha ég a ház? Azt mondja a próféta, hogy bizony nem. Ehhez a Szentlélek kell! Pál apostol pedig azt mondja a Római levélben, hogy Isten Lelke az, aki bennünk és helyettünk kiált Istenhez: Atya, Atyám! –, mert amikor mi nem találjuk a szavakat, amikor nem hihetjük, hogy meg is lesz, amire azt mondjuk, hogy legyen, vagy csak sötétség, kudarc, szeretetlenség, békétlenség lett belőle, és már nem tudunk Isten elé bátorkodni, akkor a Lélek az, aki kiált bennünk. Így kezdődik az új teremtés. Pünkösdben egy új teremtést ünnepelünk, s ez ugyanúgy kezdődött, mint a régi: legyen! És lett. Lett zúgó szélnek zendülése, lett nagy és dicsőséges napja az Úrnak, és lett az emberszívben újra bizodalom, bátorság kiáltani a teremtő és megváltó Istenhez, hogy Nála segítséget, megtartatást és üdvösséget találjunk. Mindeddig, amíg a próféciát idéztem, arról szóltam, ami megtörtént. És szólt az Úr: legyen világosság és – mondom a régi szép magyar szóval – lőn világosság. Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet – kiáltotta a Fiú a kereszten – és lőn három óráig tartó nagy sötétség. És lőn pünkösd napján, hogy megtelt a ház zúgó szélnek zendülésével. És lőn, hogy megtelt a szívük a Szentlélek valóságával.
S most azt is kell mondanunk a próféta szavához igazodva, hogy pünkösd olyan ünnepünk, mely újra meg újra megismétlődik. Isten egyszer teremtett világot. Jézus Krisztus egyszer halt meg a kereszten, elvégezve a tökéletes és megismételhetetlen áldozatot, egyszer támadott föl, ment fel a mennybe, és ül most az Atya jobbján s jár értünk szüntelenül közben. De amit a prófétánál hallunk, hogy az utolsó napon kitölt Isten Lelkéből, az újra meg újra ismétlődik, ez a legyen és lett újra meg újra ismétlődhet. Ma azt üzeni Lelke által, hogy legyen. Legyen a te életedben is Léleknek áldása, legyen a te életedben is szent kiáltás a Lélek által: Abbá, Atyám, legyen a te életedben is Isten szeretetének megtartó hatalma, legyen a te életedben is, a miénkben is, ennek a gyülekezetnek az életében is, az Anyaszentegyház életében is, a nemzetünk életében is, ebben az egész világban legyen békesség, igazságosság. Legyen világosság, ragyogjon át Isten áldó, teremtő hatalma mindannyiunk életén, hogy mint az Atya bőségével, kegyelmével áldott és szeretett gyermekek boldogan mondhassuk, hirdethessük, adhassuk tovább a hálás élet szolgálatával Istennek nagyságos dolgait. És akik ezt hallották, igen elálmélkodtak, hogy mi módon hallják őket szólani a saját nyelvünkön. Mennyit vár, mióta vár ez a világ! Mióta vársz talán te is, mióta vár talán a családod, a barátaid, mióta vár ez a mi nemzetünk arra, hogy ez a szó hangozzon: legyen! – s hogy mondhassuk rá boldog szívvel – és lett, hogy aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartasson, s a Lélek erejében urát és királyát dicsőítve eljusson a boldogító célig, az üdvösségig.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Akik a Bibliaolvasó-kalauz szerint, szakaszról szakaszra olvassák Márk evangéliumát, a mai napra kijelölt részhez érkezve, megállapíthatják, hogy az evangélista, aki egyébként is igen tömören beszéli el Jézus szolgálatának történetét, itt fölgyorsítja az elbeszélést. Sőt, a jerikói koldus meggyógyításához érkezve már az a benyomásunk, hogy ezt a történetet igen tudatosan adja elő ebben a formában az evangélista. Igen, itt már gyorsan haladunk a jeruzsálemi események felé. E szakasz után már ott is vagyunk virágvasárnapom, máris kezdődik a virágvasárnapi bevonulás, kezdődik Jézus passiója, a kereszt története, és hamar eljutunk a feltámadáshoz. Mindezt azért mondom el, mert még ez a történetet önmagában is valami nagy sietséget mutat. Amikor azt olvassuk, hogy ez a vak ember végre Jézus elé kerül, így kezdődik a szakasz: „és felelve mondta neki Jézus”. De hát mire felelt Jézus? Hiszen sok minden történt aközött, hogy a vak kiáltott és aközött, hogy Jézus felehetett neki. Ma arról szeretnék szólni, hogy mi történt a vak ember könyörgése – „Dávid fia, könyörülj rajtam!” - és Jézus válasza – vagy inkább kérdése „mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” - között. Az evangélista látszólag nem ügyel arra, hogy itt zökken a történet, s nem logikus, hogy Jézus mire felel. Ám éppen ez mutatja meg a mai ige nagy üzenetét. Először tehát néhány szót a sietségről.
A Jézust körbefogó hangulatot nagyon jól jellemzi, az ahogyan az evangélista a történetet kezdi. Így kezdi: „mikor Jézus és tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kifelé mentek…” Ez most nem az az idilli kép, amit sokszor megtalálunk az evangéliumban, hogy ugyanis Jézus és a tanítványai csendességben, magukban vannak. Itt most nagy tömeg nyüzsög Jézus körül, itt valamiféle felvonulás készülődik, sietséget érzékelünk, valami nagy cél határoz meg mindent. Jerikó nincs messze Jeruzsálemtől, gyalog is hamar oda lehet érni, igyekszenek is. Bizony, testvérek, ha igyekszik az ember, s ha ráadásul a tömeg is sodorja őt, akkor minden momentum, ami föltartóztatná, minden pillanat, amire meg kellene állni, idegesítő és zavaró. El is megyünk többnyire az ilyen momentumok mellett. Ha valaki áll az országút szélén egy álló autó mellett, s integet nekünk, a legritkább az, hogy megállunk, hiszen nekünk valahova időre meg kell érkeznünk. S nyugtatjuk is a lelkiismeretünket, hogy majd az utánunk jövő megáll és segít, nekünk valahova időre oda kell érni. Vagy amikor már ünneplőbe öltözve, mondjuk vasárnap reggel, a Bőszörményi úti templomba indulunk, de csörögni kezd a telefon, talán még visszalépünk, s beleszólunk a készülékbe: ne haragudj, sietek, és esetleg meg se hallgatjuk, miért is hívott az illető. A rohanás, az igyekezet, a cél, a célra tartás beszűkíti az embert. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy ezt a vak koldust, aki csak az út szélén kiáltozik - Dávid fia, könyörülj rajtam! - megdorgálják, hogy hallgasson. Erős ez a szó – megdorgálják -, de nagyon jól kifejezi a lényeget: mi sietünk. A Mester után megyünk, Jézus után igyekszünk, nem érünk rá veled foglalkozni. De sokszor van ez így a hívő életben: valami nagy, isteni cél felé igyekszünk, valami megérintett bennünket, valamire rezonál a szívünk, elindulunk, igyekszünk, s nem érünk rá mással foglalkozni.
A másik elem, mely ebben a történetben is felbukkan, már korábban is megesett. A tanítványok, Jézus-rajongók, Jézus-követők, a tömeg, mindenki, aki Jézus nyomdokában halad, ahogy ez lenni szokott, igyekszik is a nagy ember közelében maradni. Ez nem új dolog. Ha nagy ember jelenik meg a körünkben, befolyásos, híres, ahogy mai nyelven mondják, egy „celeb”, aki a művészvilágból, vagy a bulvárvilágból, vagy politikából, a gazdaságból való, igyekszünk a közelébe jutni, és a közelében tartózkodni. Nem volt ez másképp Jézussal sem. Éppen a 10. rész elején olvastuk, hogy gyerekek akartak Jézushoz jutni. És ott ugyanezt a szót használja Márk evangélista a tanítványok magatartására: megdorgálták a gyerekeket. Megintették őket. Rájuk parancsoltak. Eltiltották őket. A tanítványok alkotják a belső magot, ők Jézus bizalmasai, ők akarják először érezni a kisugárzó mennyei erőt, az isteni hatalmat. S hogy ez mennyire így van, azt meg éppen ezt a történetet megelőző szakasz mutatja, amikor két tanítványa, a két Zebedeus fiú megelőzik a többieket, Jézus mellé állnak és kérlelik Őt, hogy amikor eljön dicsőségének ideje, adja meg nekik a jobb és balkéz felé való ülést. Tehát ők még közelebb akarnak jutni, jobb és balkéz felöl. Nem testőrnek ajánlják magukat, félreértés ne essék, hanem a hatalom jobb és bal oldalán akarnak ülni. S most is az a valóság, hogy mindenki közelebb akar Jézushoz jutni. De ha valaki más már nagyon közel van Hozzá, én csak úgy juthatok közelebb, ha elhúzom az útból – gondoljuk mi. Ez történik tehát először a vak kiáltása és Jézus szava között.
De a vak hangja áthatol a tömegen, áthatol mindenféle zajon, Jézus meghallja és megáll. Ha az első ponthoz visszakapcsoljuk ezt, ugyanis hogy miért hessegetik el a vakot, miért parancsolnak rá, hogy hallgasson, mondhatni, hiszen azért, mert azt sem tudja, hogy kihez beszél, és azt sem tudja, hogy mit akar. Csak kiabál koldusmódra: könyörülj rajtam, ahogyan a koldusok kiabálnak alamizsnáért, segítségért, támogatásért, nem is tudván konkrétan megfogalmazni kérésük tárgyát. Nos, testvérek, ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, okkal mondhatjuk, hogy ha most Jézus megáll – mert Ő meg szokott állni –, ha most Jézus kérdez – mert Ő szokott kérdezni –, ha most Jézus időt fordít erre az emberre – mert Ő szokott időt fordítani! –, akkor ránk kevesebb jut. Lám milyen vak, ostoba, milyen szűkszívű az ember, kedves testvérek! Valóban, ha Jézus máshoz fordul, akkor rám nem jut ideje? Ha Isten az Ő erőiből másnak ad, akkor nekem kevesebb jut? Így oszlik meg Isten véghetetlen világában az erő, a hatalom, a gyógyítás, a szeretet, a könyörület, az üdvösség? Az valami kiporciózható dolog? Mint egy csoki, amit széttördelünk a gyerekeinknek, s nagyon vigyázunk, hogy egyformán jusson nekik? Igen, talán ez az érzés is megjelenik itt. S mindent összetéve, így látjuk a drámát: ez az ember segítségért és könyörületért kiált, a tanítványok és a tömeg, akik megintik őt, ugyancsak ebből élnek. Abból élnek, hogy Jézus megáll. Azért vannak körülötte, mert egyszer megállt, megállt egy tóparton, s megszólított néhány elkeseredett halászembert a csődbement életük kellős közepén. Egész éjjel halásztak, és nem fogtak semmit. Üres a háló. Ám Jézus megáll, és azt mondja: vessétek ki a hálót jobbra. És bőséges lett a fogás. Abból élnek, és azért vannak most itt, mert ez a Jézus megállt, amikor beteget vittek hozzá, és gyógyított. Abból élnek, hogy ez a Jézus meglátta a hozzá gyűlt nagy tömeg – csak férfiak voltak ötezren – nyomorúságát, hogy már-már kidőlnek az éhségtől, és kenyeret adott nekik. Ezért vannak ott. Micsoda borzasztó, rettenetes ellentmondás, hogy én azért vagyok Jézus követői között, mert egyszer megállt mellettem Jézus,  a csődbe ment életem mellett, a betegágyam mellett, a föloldozhatatlan lelkiismereti válságaim mellett, az elrontott életem mellett, s megajándékozott, és elhívott tanítványának. S most a tanítványok meg a lelkes szívűek mind azt mondják ennek a szerencsétlennek: hallgass! A legborzasztóbb, hogy amikor valaki Isten könyörületéért kiált, rászólnak: hallgass! Mi, keresztyének olykor azt gondoljuk – s van is ennek története –, hogy az a legborzasztóbb, amikor egy hitetlen vagy egy ateista azt mondja nekünk: te meg minek imádkozol, hallgass! Inkább gyere diszkóba, mit fohászkodsz Istenhez, és minek keresed, nincs is Isten. Hiábavalóságot keresel! Ez tud fájni, testvérek. De ennél fájdalmasabb és rettenetesebb, amikor a hívő mondja az Istenhez kiáltónak: hallgass! Ne zavard Istent, nem ér rá. Nagyobb dolgokban van Ő itt. Megyünk Jeruzsálembe. Nagyobb dolgokban van Ő itt, most fogja helyreállítani az országot. Nagyobb dolgokban vagyunk itt, nem látod, hány embert kell most hadra fogni? De van-e nagyobb dolog annál, hogy Jézus megáll mellettünk s megkérdezi: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Van-e nagyobb dolog annál, minthogy Isten meghallja kiáltásomat: könyörülj rajtam!, és egészen konkrétan meg is kérdezi: mi az, amit cselekedjek veled? Nincs annál nagyobb dolog, hiába a tizenkettő, hiába a sok ezer ember, hiába az összes ambíció, hiába a sok szép álom, hiába a sok nekigyürkőzés, ha ez elsikkad – mert ennél nagyobb nincs. Mert ezért jött az Embernek Fia.
Ezt olvassuk a történetet megelőző mondatban: az Embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Óh, de szerettek volna a tanítványok szolgálni Jézusnak! De szeretett volna az a sok ezer ember ott Jerikóban szolgálni Jézusnak. Készen voltak, hadrendbe állni, tizenkét légióba, ezer szakaszba, s szolgálni az Urat, - de Ő nem ezért jött. Hanem hogy tőled is megkérdezze: mit akarsz, hogy cselekedjem veled?
S van még itt, kedves testvérek, a vak kiáltása és Jézus irgalmas kérdése között! Amikor Jézus megáll, megparancsolja követőjének, hívják elő a vakot, ezt mondják neki: Bízzál, kelj föl, Ő vár tégedet! Testvérek, annyi mindent tudunk a másik embernek mondani, és annyi mindent kell is. 2009 májusában, ma Magyarországon nem szabadna kifogyni a szóból. De azt veszem észre, hogy mi már egyre némábbak és hallgatagabbak vagyunk. Pedig mennyi mindent kellene mondani, például annak az idős embernek, akit bevittek délután kettőkor a kórházba vizsgálatra, s ő másnap délután kettőig ott ült, és senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres ott. Mennyi mindent kellene mondani neki! Mennyi mindent kellene mondani egy összeomlott családnak, akik hitelt vettek föl, házat építettek, talán kész sincs még, ám most jönnek a pénz-cápák, kiforgatják őket maradék vagyonukból, s nem tudják, mitévők legyenek. Mennyi mindent kellene mondani. Mennyi mindent kellene mondani ma Magyarországon az úgynevezett értelmeseknek, akik már nem mondanak értelmes szót. S nem is gondolnak ez országról semmit. Mennyi mindent kellene ma mondani Magyarországon sokaknak, akik azt hallják az első helyen felelősöktől: el is költözhettek ebből az országból. Mennyi mindent kellene mondanunk betegeknek, erőtleneknek, munkanélkülieknek, elveszett életűeknek, út szélére dobottaknak, koldusoknak. S magunknak is, kedves testvérek, mennyi mindent kellene mondanunk. Ézsaiás prófétánál Isten csodálatos ígéretet mond: „a vakokat oly úton vezetem, melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, melyeket nem tudnak, előttük a sötétséget világossá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé. Ezeket cselekszem velük, és őket el nem hagyom, meghátrálnak, és mélyen megszégyenülnek, akik bálványaikban bíznak, akik ezt mondják az öntött képnek: ti vagytok a mi isteneink. Oh, ti süketek, halljatok. és a vakok lássatok. Kicsoda vak, ha nem az én szolgám, és olyan süket, mint az én követem, akit elbocsátok? Ki olyan vak, mint a békességgel megajándékozott, és olyan vak, mint az Úr szolgája? Sokat láttál, de nem vetted eszedbe. Fülei nyitva, de nem hall.” (Ézsaiás 42. ) Nekünk is hányszor kellene hát kiáltani: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! S de jó lenne meghallani Jézus szavát: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? S felelni: hogy lássalak, Uram. Hogy lássak, lássam gyógyító szeretetedet és kegyelmedet, és másoknak, akiket talán mi, keresztyének zártunk el eddig Jézustól, vagy akiket az élet dolgai az út szélére vetettek és elzárnak Jézustól, most tudjuk mondani: bízzál, kelj föl, hív tégedet. Mert mit mondjon ma 2009 májusában itt Magyarországon egy keresztyén ember? Mit is mondhatunk? Mit mondjunk? Mondjuk azt, hogy van még egy haditervünk, vagy hogy készül a titkos csodafegyver, vagy hogy jól állunk és hamarosan győzni fogunk? Mondjuk talán azt, hogy hamar lemegy az ár, hamar lecsendesedik a vihar, maradjon mindenki veszteg ott, ahol van? De inkább mondjuk a barátunknak, a családtagnak, házastársnak, gyermeknek, szülőnek, kollegának, a másiknak, bartimeusoknak, út szélén ülőknek, a sors által árokpartra vetetteknek: bízzál, kelj föl, Jézus hív tégedet!
Nincs nagyobb szolgálatunk ma, mint Jézushoz hívni az embereket, nincs ma sem nagyobb, érvényesebb és drágább szavunk, mint eljuttatni a szívekig és életekig, hogy az a Jézus hívja a mai világ nyomorultjait, elesettjeit, vakjait, süketjeit, árváit, kiforgatottjait, az a Jézus hívja őket, akihez ha megérkezünk, az első kérdése ez: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Milyen konkrét ez a kérdés. Milyen konkrétan akar Jézus hallani arról, hogy mi a baj. Mi hajlamosak vagyunk a bajainkat, a nyomorúságainkat általánosságban megfogalmazni, és zavar is bennünket, ha valaki konkrét problémával jön, amit talán nem tudunk oldani. De most nézzétek, Jézus azt mondja: mondd el konkrétan. Ez Istennek nagy titka. Ha valakivel beszélgetünk, s látjuk, hogy baja van, vigasztalnánk is, egy idő után elfáraszt, elkedvetlenít, hogyha az illető csak általánosságokat mond. Azzal mi sem tudunk semmit kezdeni. S gondoljátok, hogy Istenünket, amikor imádságban elé állunk, s csak általánosságokat mondunk, nem fájdítja, hogy itt van előttem az én gyermekem, segítséget adnék neki, és ő csak általánosságokban beszél. Mondok néhány példát. Még börtönlelkész koromban, egyszer a rabokkal beszélgettem egy jó nagy nyári melegben a Kőbányai gyűjtőben. Bejött az egyikük egy szál trikóban, azt is jól feltűrte a hasán, melyre oda volt tetoválva: bűn az élet! Hát ez így van, persze. No, de konkrétan? Maga miért van itt? Azért mert bűn az élet? Vagy másik példa. Szoktunk mondani: nincs a teremtésben vesztes, csak én! Igen, persze, mi mindannyian, egyedül, csak én vagyok vesztes a teremtésben. Mindenkinek jól megy, egyedül nekem nem. Mindenki meg tudja fogni az Isten lábát, én nem. Ez konkrét? Ez a bajod? Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? És így kiált a vak, kimondva élete problémáját, a legfőbb gondot, elmondva nyomorúsága gyökerét s benne a megoldást is. Csak egy szót mond: Mester, hogy lássak! Mester, hogy gyógyuljak. Mester, hogy örvendező ember legyek. Mester, hogy legyen munkám. Mester, hogy ne dőljön szét a családom. Mester, hogy nem süllyedjen el ez az ország. Mester, hogy talpra tudjak állni. Mester, hogy kibékülhessek a barátommal. Mester, hogy bűnömre bocsánatot kapjak! Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?
Milyen csodálatos, hogy azok, akik a történetünk elején ezt a gyógyulásra, szabadulásra váró ember elzárták volna Jézustól, s megdorgálták, hogy hallgasson, most mégis drága és evangéliumi szolgálatot végeznek. Így szólnak hozzá: Bízzál, kelj föl, hív tégedet! S ez az egyszeri eset ezért általános és örök érvényű. Ezt bízza ránk Jézus. Jézus megállt és mondotta nekik: Hívják elő. Ezt mondja most nekünk is, nekünk is, akik gyógyulásra várunk, szabadulást keresünk, irgalmat akarunk, mégis Jézus követői vagyunk, s ezt mondja nekünk is: Hívd elő! Hívd elő a vakot, hívd elő a némát, hívd elő a beteget, hívd elő a nyomorultat, hívd elő a bűnöst, mert én hívom őt. Adja meg Isten Szentlelke azt a nagy bátorságot, erőt, és még nagyobb alázatot, hogy ebben a hívogató szolgálatban hűségesek legyünk. Hogy sokak és sokan, mikor elérkezhetnek Jézushoz, tudják mondani: Mester, hogy lássak, Mester, hogy gyógyuljak, Mester, hogy oldódjak, Mester, hogy bocsánatot kapjak, Mester, hogy életem lehessen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Virágvasárnapon egy olyan kiáltás hangzik fel Jeruzsálembe menet a Jézust ünneplő tömegben, melyben egy kérés is megfogalmazódik. Hozsánna a Dávid fiának! Számunkra a Dávid fia kifejezés ismerős, hiszen az Újszövetségben többször találkozunk vele. Ha viszont az evangéliumi beszámolókat olvassuk, talán meglepő, hogy először itt, virágvasárnap hangzik fel először úgy, hogy igazi értelme megmutatkozik.
Legelőször akkor halljuk ezt a kifejezést, amikor egy kananeus asszony a lánya meggyógyítására kéri Jézust, és így szólítja: Dávid fia! Különös helyzet, hiszen Jézus szolgálatának a derekán jár, és sok mindent mondtak már Róla. Nevezték Őt nagy embernek, prófétának, tanítónak, Isten küldöttének, szent embernek. S, természetesen, ellenfelei is mindenféle jelzőkkel illették. Ám ez a kifejezés eddig még nem hangzott el. Ráadásul egy olyan asszony szájából hangzik, aki inkább az ellensége, mintsem  barátja volna Jézusnak. Idegen, pogány, más világból, más vallásból, más kultúrából való. Sőt, a Jézus és a közte folyó beszélgetésből még egyértelművé válik, hogy itt nagy ellentétnek kellene feszülnie, s ennek az asszonynak nem méltóságjelzőt kellene kiáltania. Miért kiált mégis így? De máskor is hangzik a kiáltás, nem sokkal a jeruzsálemi bevonulás előtt, Jerikóban. Ott egy út szélén üldögélő vak koldus kiált így: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Egy vak kiált így. Mind a két eset megvilágosító drámát hoz elénk. A Dávid fia kifejezés ugyanis Jézus idejében politikai méltóságjelző volt. Dávid a régi Izrael nagy királya, őt kedvelte Isten, ő kapta Istentől az ígéretet, hogy leszármazottjai fognak uralkodni Izraelen. Mikor azonban a régi Izrael politikailag összeomlott, megsemmisült, fogságba került, megszakadt a dinasztia is, és csak a legjobbak hordozták magukban a reménységet, hogy lesz még egyszer egy olyan idő, jön majd egyszer egy olyan alak, támad majd olyan király, aki a Dávid törzsökéből származik. És az az idő messiási - szabadító - idő lesz. Az a kor a boldog beteljesülést hozza. „Még jőni kell, még jőni fog, egy jobb kor, mely után…” – mondjuk mi is. Sokféle váradalom és elképzelés élt Jézus idején is, és ezek között volt ott a félig-meddig titkos kifejezés: Dávid fia, s ez arra a személyre utalt,  aki elhozza a dicsőséges országot.
Amikor tehát valakiről azt mondták, hogy ez Dávid fia, azzal együtt, hogy őt így nevezték, nagy reménységet is támasztottak. De mondom, a kifejezés politikai kategória volt. Akkor is és azóta is úgy van, hogy a jobb világ utáni váradalmainkat, egy igazságosabb ország, egy tisztességesebb rend iránti reményünket személyekhez kötjük. A politikusok sosem önmagukat reprezentálják. Jaj nekünk, ha egy politikus csak annyit tud mondani: nézzétek, én ilyen vagyok, én vagyok Bolond Istók, és én reprezentálom a politikát! Mert akkor a Bolond Istók-ok országa leszünk. Vagy ha azt mondja a nagyidai cigányok Csóri vajdája, hogy úgy lesz, ahogy én vagyok, akkor az a világ olyan is lesz! A politikus azonban mindig megtestesít valamit, valami többet, nagyobbat, valami váradalmat, reménységet. Ezért hát amikor Jézus megkezdte nyilvános földi működését, azonnal kötöttek hozzá különböző reménységeket. Például, remélték, amúgy is, hogy haza mennek a rómaiak, fölszabadul az ország, s a világbank nem fog beavatkozni a nemzetgazdaságba. Vagy hogy igazságos lesz az adórendszer, hogy nem kell ugyanazt a munkát kétszer elvégezni, csak mert egy hatalmasság így akarja, hogy a gyermekeknek és az unokáknak lesz értelmes élet-távlata. Sok mindent kapcsoltak Jézus személyéhez is. Itt virágvasárnap is, a hozsánnázás, a pálmaága lengetések mind-mind politikai szimbólumok voltak. A pálmaágakat például a régi szabadságharc idejéből kölcsönözték, a Makkabeus háborúk idejéből, a hozsánna pedig szép zsoltár-versre utal, szó szerint azt jelenti, segíts, jöjjön segítség a magasságból! Segítsen meg bennünket Isten! Harci kiáltás. Hozsánna a Dávid fiának.
De nekünk nem szabad elfelejteni, hogy először egy olyan asszony mondja, hogy Dávid fia, aki a kislánya gyógyulásáért könyörög. Aztán Jerikóban az útszélen egy vak koldus kiáltja ezt. Mindkét eset arra világít rá, hogy Jézusban sokkal-sokkal több jelent meg, mint amit a legtökéletesebb és a legnagyszerűbb politikai, társadalmi, történelmi váradalom ki tud mondani és meg tud fogalmazni. Ugyanis, a Dávid fia felkiáltásban nemcsak jövendölés megtestesülését látjuk! Igen, így jövendöl Isten: fölépítem Dávidnak leomlott sátorát (Ámos 9:11), felépítem majd újra az országot, fölemelem azt, ami a porba hullott. És mi nemcsak méltóságot látunk ebben a méltóság jelzőben! Igen, milyen feltétlen és elkötelező, amikor Jézus elküldi a tanítványokat, hogy hozzák el a szamarat, úgy kell Jeruzsálembe bevonulnia, hogy Zakariás jövendölése meglegyen: a szabadító király szamárháton fog bevonulni királyságába (Zak 9:9). S  mondja, ha megkérdezi tőletek valaki, hogy mit csináltok, mondjátok csak: az Úrnak van szüksége rá. Ebben megkérdőjelezhetetlen méltóság van, ebben fenség van! Ám még ennél több is van itt, amikor így kiáltanak: hozsánna a Dávid fiának, áldott, aki jő az Úrnak nevében, hozsánna a magasságban! A hozsánna kiáltás azt jelenti, hogy a segítség, a szabadítás, az erő az fentről való. Ez harci kiáltás lett, szlogen. De Jézus korában is tudták, hogy a segítség a magasságból jön, az erő a magasságban van. A kiáltásnak ez a teljes értelme. S ez a titka Jézus küldetésének: az erő, a szabadítás a magasságban van, az erő, a szabadítás Istennél van.
Ezt mutatja a kananeus asszony esete is, aki gyógyítást remél, és csalhatatlanul fölismeri Jézusban azt a személyt, aki a gyógyító isteni erőt meg tudja adni. Fölismeri Jézusban azt, hogy neki csak egy szavába kerül a szabadítás. Pontosan ugyanazt mondja, mint amit a pogány római százados is mondott: én hatalmasság alá vetett ember vagyok, ha azt mondom a szolgámnak, menj, ide-oda megy, tedd meg ezt, megteszi azt, Uram, neked csak egy szavadba kerül, meggyógyul az én szolgám (Máté 8:9). Neked csak egy szavadba kerül, csak egy morzsa kell az asztalról, s meggyógyul az én lányom (Mt 15:22). És ugyanezt ismeri föl a jerikói vak is, aki így kiáltozik az út szélén: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! (Lk 18.38) Milyen megdöbbentő ez a jerikói eset, kevés idővel a virágvasárnapi bevonulás előtt játszódik, és a Jézust kísérő tömeg ott Jerikóban még rákiált a vakra: hallgass, mit kiabálsz! Pedig ezt kiabálja: Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Ezt a szót, hogy könyörülj rajtam, másként fordítom, a jerikói vak azt kiáltja: hozsánna! Láttuk, hozsánna, azt jelenti: segíts meg, könyörülj rajtam, adj isteni erőt! Sőt, ha igazán komolyan veszem, a kananeus asszony az, aki először mondja, hogy Dávidnak fia, hozsánna, könyörülj meg rajtam, segíts nekem! Milyen érdekes, Jerikóban még azt mondják, hallgass, most nincs idő megállni, most Jeruzsálembe kell menni, most nincs idő az útszélére vetett, ócska rongycsomóként tengődő emberre, vak koldusra, nincs idő megállnunk, hódítani megyünk, harcolni megyünk, győzni tartunk!  De majd, ha úgy gondolja a Mester, a dicső győzelem után visszatér, és meglát téged.
Itt az a különbség, amiért olyan hihetetlenül fontos látnunk, hogy az ujjongó tömeg, a dávidi-makkabeus királyt – az ősi törzsből támadt felszabadító királyt - váró sereglet, a próféciák beteljesülését szemlélők, ujjongók, akik ott, Jeruzsálem kapuiban kiáltozzák a hozsánnát, ujjonganak Dávid fiának, a minap még – azt mondták a vaknak, azt mondták a koldusnak: hallgass! Ez azt jelenti, hogy az ország, amit ők vártak, mégsem a magasság országa, az ország, amit ők reméltek, mégsem az isteni dicsőség országa! Az is csak egy ország a többi között. Lehet, hogy a legdicsőségesebb, lehet, hogy a legnagyobb, lehet, hogy a legerősebb, lehet, hogy a legjobb alkotmánnyal bíró ország, lehet, hogy abban élnek a legboldogabb állampolgárok, de mégiscsak egy ország a többi között. Jézus nem ilyen országot alapítani jött, ő nem egy országot akart a többi között. Ezért mondja majd kihallgatásakor Pilátusnak a szót, s bele is rendül Pilátus, aki nem érti, csak megsejti, nem tudja felfogni, de megrezdül tőle a szíve, amikor azt mondja Jézus: az én országom - az én királyságom - nem e világból való. Nem egy a többi között. Ez az Isten királysága, ez a Mennyek királysága. S emlékszünk mindannyian, amikor Jézus elkezdte nyilvános messiási szolgálatát? Ott, a Názáreti zsinagógában, elé teszik a próféta tekercseit s elkezdi olvasni: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” (Ésa 61:1) Emlékszünk arra is, amikor Keresztelő János, immár mint politikai fogoly, üzen Jézusnak: Te vagy az eljövendő vagy mást várjunk? Te hozod az országot vagy más lesz a király? Ekkor Jézus visszaüzen Keresztelő Jánosnak, és azt mondja: Mondjátok meg Jánosnak, a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak és a szegénynek örömhír hirdettetik!
Hozsánna a magasságban! Jézus személyében a virágvasárnapi bevonuláskor is megmutatkozik ez a különbség! Megmutatkozik az a dráma, mely bennünket döntés elé állít. Jézusnak minden drámája döntés elé állít bennünket is. Ezt a drámát azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy az a tömeg, mely Galileától kezdődően kíséri Jézust, s csak egyre nő, egyre többet remél,  s hamarost nagy bevonulással ünnepel Jeruzsálem kapujában -  a palástjuk alatt már kardot rejtegetnek, a tanítványoknál is van kettő, lemetszik az útszéli fákról a pálmaágakat, a szimbólumok, jelek mindenütt, s nagy, tisztító forradalom készül - így hömpölyög ez a tömeg Jézus után, de ez a tömeg nem sokra rá, nem kell, csak öt nap, ugyanez a tömeg azt kiáltozza már benn, Jeruzsálemben: feszítsd meg! Ma hozsánna, holnap feszítsd meg! Ma ujjongás, dicsőítés, holnap vesszen! Merthogy az a más, vagyis az a több, amit Jézus képvisel, már itt megmutatkozik, de igazán majd Jézus passiójában ragyog fel. Másik ország az, másmilyen ország az, nem ember országa az, melynek alapítására Jézus jött.
A Dávid fia kifejezés Isten kedves gyermekét jelenti. Az egykor leomlott, majd  helyreállított sátor Isten nagy szabadító munkáját jelenti. Jézus vállalja ezt a méltóságjelzőt, hogy Dávid fia, de egészen más értelmet ad neki, amikor a Jelenések könyvében a páthmoszi látnokon keresztül üzen a szabadulást és üdvösséget váró gyülekezetnek. Azt mondja: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” (Jel 22:16) Ő az alfa és az ómega. Nem egy betű valahol a kettő között, nem egy betű, egy szám, egy adat, egy tény, egy alakzat valahol a történelemben, amit választhatunk az alfa és az ómega között - még van húsz görög betű az abc-ben -, bármely korszak, bármelyik idő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég között! Nem! Krisztus  az elindulás és a beteljesedés. S ezért nekünk is döntenünk kell. Ma is szeretnénk hozsannát kiáltani, szeretnénk pálmaágazva kivonulni, szeretnénk látni a Dávid fiát, aki – ha nem szamárháton, akkor egy ócska Skodán – bevonul, ledönti a kordonokat, elkergeti a zsarnokokat, szabadságot, üdvösséget, boldogságot hoz népének. De melyik országot hozza el? Egyet a többi között, melynek állampolgárai vagyunk, melyet igen-igen szeretünk, s szeretnénk mindenáron nagyszerűbbé, igazabbá, boldogabbá tenni? Ez a Jézus vállalkozása? Vagy pedig – ahogy a tömeg mondja, s nem is tudja, mit mond, de a vak tudta, de a kananeus asszony tudta s nekünk is jó megtanulni! – a segítség a magasságban van. Olyan ez, testvérek, mint amikor egy szál magában valaki a saját maga lelkében, mindenki más jelenléte nélkül végigéli ezeket a folyamatokat. A zarándok, aki Jeruzsálembe tartott, a veszedelmes, sziklás hegyi úton így kiált föl: Szemem a bércekre emelem, honnét van nékem segítségem? Az én segítségem az Úrtól van! Szemünk a hegyekre emeljük, a sziklákra, a szakadékokra, a meredélyekre, a történelmi buktatókra, a veszélyekre és a csapdákra, és kiáltunk: Honnét van a mi segítségünk? Van nekünk segítségünk? A mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette a mennyet és a földet! A mi segítségünk a Dávid fiától van, aki nem földi hatalmakat legyőzni jött, nem evilági ellenséget elkergetni jött, nem kis országot naggyá tenni jött, hanem azért jött, hogy legyőzze az utolsó ellenséget: a halált. S ezt legyőzte halálával és feltámadásával! Nem azért jött, hogy a röpke emberi életet egy-két hónappal, évvel, néhány dicsőségmomentummal meghosszabbítsa, elviselhetőbbé tegye, hanem azért jött, hogy föltámadásával bevonjon bennünket is az isteni életbe. Ez az a mennyei segítség, ez az a segítség a magasságból, amit Isten elkészített és nekünk ajánl! Kedves testvérek, virágvasárnap, az ujjongás közepette, Jézus magasztalása közepette döntenünk is kell! Kívánom tiszta szívemből, hogy a mi kiáltásunk: hozsánna a magasságban,  -emeljen bennünket is a magasságba. Hozsánna a magasságban! Késztessen ez bennünket is arra, hogy szívünket felemeljük az Úrhoz! Késztessen bennünket, hogy tekintetünket oda vessük, és minden segítségünket Tőle várjuk.
Virágvasárnap hamar fogyott a szó, hamar fogyott a lelkesedés, s mire beérkeztek a városba, a tömeg szerteoszlott, mert nem látott hamar csodát. Csak néhány gyermek tartott ki, s kiabált a templom környékén, míg a nagy komoly felnőttek el nem unták, és rá nem szóltak Jézusra: Nem hallod, mit kiabálnak? Ekkor Jézus azt mondta: Bizony mondom, ha ezek nem kiáltanak, majd a kövek fognak kiáltani! A felnőttek boldog istentapasztalása visszhangzik a gyermekek lelkében, és a gyermekek szava visszhangzik a köveken. De adja Isten, hogy ez a boldog ujjongás soha el ne haljon, hanem a szívünkben is újra és újra visszhangot verjen, - s ha kell, mint a lánya gyógyulásáért könyörgő asszony, ha kell, mint a látásért könyörgő vak, s ha kell, mint Isten igaz gyermekei tudjuk újra meg újra kiáltani: Hozsánna a Dávid fiának, hozsánna a magasságban! Ő így felel rá: Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag. Ő ragyogja be szíveteket, egész életeteket!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt napokban az egyház iránti barátságukról aligha nevezetes magyar médiumok is többet tudósítottak húsvétról, s hogy mi is történt a keresztyén gyülekezetekben, templomokban, milyen igehirdetések, buzdítások, üzenetek hangzottak el. S ha ezeket is hozzávesszük ahhoz, ami valóban eljutott hozzánk, egyértelmű, hogy a mögöttünk levő húsvéti ünnepekben nagyon sokszor hallhattuk a reménynek és legfőképpen az újrakezdésnek a szavát. Húsvét – újrakezdés. Igen, sokszor hallottuk ezt, s valóban újra meg újra csodálattal, ámulattal tölti meg a szívünket, hogy a húsvét: újrakezdés, - igen, Isten – ahogy szokták mondani az Amerikából Magyarországra érkezett és magyarra fordított szlogennel –, Isten ad még egy esélyt, Istennél újra lehet kezdeni, s ennek az újabb kezdésnek, vagy újrakezdésnek maga Jézus Krisztus az alapja és a garanciája. Ezért van reménységünk. Minden nehézségünk, a legsötétebb kilátások illetve kilátástalanságok ellenére szabad, szükséges és lehet remélnünk.
A mai ige újrakezdésről szól, de nem abban az értelemben, ahogy az előbbiekben ezt elmondottam. Hét tanítvány áll előttünk, akik átélték a húsvét csodáját, Péter is, Tamás is, a Zebedeus testvérek, Nátánáel, átélte a többi tanítvány is, akiket nem nevez meg itt az evangélista. S aztán egyszer hallják Pétertől a szót: elmegyek halászni. Ez nem valamiféle újnak a megkezdése, hanem újrakezdés a szó eredeti értelmében. Péter és János és a többiek halászemberek voltak, halászatból hívta el őket Jézus tanítványnak. Azt halljuk az evangéliumok elején, hogy még a hálót sem vonszolták ki, hanem otthagytak mindent a hívó szóra: Jer, és kövess engem! Sok minden történt aztán a tanítványokkal a Jézussal eltöltött idő alatt, sok mindet tapasztaltak, éltek át, sok mindenben formálódtak - és a legtöbbet kapták meg húsvétkor. A Feltámadott megjelent nekik, lelket lehelt rájuk és elküldötte őket, apostollá tette őket. Tehát amit ígért nekik az első elhíváskor: gyere és emberek halászává teszlek téged – nos, ez húsvétkor a Szentlélek felhatalmazó erejében és áldásával valósággá lett. És most mégis azt mondja Péter: elmegyek halászni - de nem embereket halászni. Mennek a többiek is, és amint megérkeztek – mondja János evangélista elmentek és azonnal hajóba szálltak –, halászni kezdtek, de azon az éjszakán nem fogtak semmit. Mint ahogy ez sokszor megtörtént már nyilván a tanítványokkal, amikor még a halászmesterséget űzték: kimentek késő este halászó időre, és reggel, mikor visszaeveztek a partra, a hálóban nem volt semmi.
Sokszor átélhették már a foglalkozásukkal, mesterségükkel járó kudarcot, sokszor átélhették már, hogy talán volt esély, a szerencse mégsem állt melléjük, talán lett volna lehetőségük, de rossz helyre vetették ki a hálót s nem fogtak semmit. Az első mozzanat ebben az ő újrakezdésükben, mely emberi újrakezdés, az, hogy a tanítványok a minőségből visszalépnek a mennyiségbe. Jézus tanítványának lenni, Jézus követőjének lenni, Jézus által fölhatalmazott lenni - minőséget jelent. Akkor is azt jelentett és ma is azt jelent. Jézus erejében élni, az Ő tanítványaként Isten szeretett-törvényét megvalósítani, Istenhez való hűségben Isten igazságának engedelmeskedni, isteni világot látni és tapasztalni – ez minőség. Ez a minőség. A tanítványok azonban visszalépnek a mennyiségbe. János evangélista nem sorol elő okokat, indokokat, ő nem tartozik a pszichológusok közé, nem kíván itt a lelkekbe mélyebben betekinteni, s a motívumok kutatni. Ráadásul ő is ott volt a hét között, ő is megy a többiekkel, ő is halász, s talán csak mi sejthetjük vagy feltételezzük, hogy itt mégiscsak az az érzés a meghatározó, az a gondolat a döntő, hogy élni kell… Meg kell kísérteni a szerencsét, mert élni kell, mert halászni kell, mert foglalatosságot kell találni, mert az életet – bár remélnénk, hinnénk és szeretnénk, hogy a minőségek tartsák össze – mégis csak a mennyiség tartja össze, - mégis csak fogni kell halat, mégis csak kell valamit az asztalra tenni. A minőségtől tehát visszatérnek a mennyiségbe. Olykor megvallom, kedves testvérek, az az egyetlenegy mozzanat, az az egyetlenegy szó, amit Péter itt mond: „elmegyek halászni”, és az, ahogy a többiek feleltek rá: „elmegyünk mi is teveled” – igen mélyen és megrendítően mutatja, hogyan tud kilépni a Krisztust megismerő ember abból az isteni életminőségből, melyre Krisztus meghívta, melyet megismerhetett, amelyet álélt. És azt is látjuk, hogy természetesen sokféle indokunk és magyarázatunk van erre. Élni kell. Bár Isten elhívott bennünket, hogy hűségben, tisztességben és becsületben éljünk, nem bírunk sem hűségesek, sem tisztességesek, sem becsületesek lenni, mert – élni kell! Bár szól Isten törvénye: ne lopj!, részt veszünk mi magunk is sokszor abban, amikor pénzt síbolnak, tekernek, adót csalnak – mert élni kell! Isten törvénye azt mutatja, hogy csak akkor tölthetem be a szeretet parancsát, ha a másikat magam elé helyezem, de nekem mégis könyökölni és tülekedni kell, - mert élni kell. És sorolhatnánk, testvérek, ezt végestelen végig. A legdrámaibb mégis az, amikor valaki megismeri Krisztusát, megismeri Isten megmentő szabadító hatalmát, majd másnap elkezd úgy élni, mintha erről soha nem hallott volna semmit! Sőt,  nemcsak hogy nem hallott volna róla semmit, hanem ha hallott is volna, mintha nem érintette volna meg a szívét, nem töltötte volna el örömmel, nem adott volna neki reménységet! Miért? –  mert élni kell, úgymond. A tanítványok a remény dimenziójából visszatértek a szerencse világába. Mert a halászat a régi időben, bármekkora szakértelem és ügyesség is volt hozzá, bizony szerencse dolga volt. A biztos és szilárd isteni alapról visszatérnek a vízre, ahol csak annyit tud mondani az ember: majd lesz, ahogy lesz. S mert élni kell, -  meg kell próbálni.
A mennyiségbe visszatérő tanítványok hamarosan – ahogy János evangélista ebben a tömör elbeszélésében kétszeresen is megerősíti – megérkeznek a semmibe. Igencsak rövid az a mondat, mely ezt jelzi, csak néhány szó: elmentek, azonnal hajóba szálltak, azon az éjszakán nem fogtak semmit. A mennyiségből egy pillanat alatt megérkeznek a semmibe. Nem fogtak semmit. S amikor aztán megjelenik a parton Jézus, akit nem ismernek föl, s bekiabál nekik, nincsenek messze, hatvan-hetven méterre lehetnek, oda hallatszik a hang: van-e ennivalótok fiacskáim? - akkor felhangzik az a szó, melyről a filozófusok olyan sokat beszélnek, évezredek óta filozofálnak, ám most itt az életvalóságban a legsúlyosabban hangzik, ezt felelik: nincsen, még egyszerűbben fordítva a görög szót, csak így hangzik: semmi. Ki az, aki a parton áll? Ki az, aki kérdez? Ha a régi Izrael szokásaira gondolunk, talán egy zarándok lehet, ki egész éjszaka járva, immár hajnalba érkezve éhes és fáradt, s lassan delelőre megy a nap, halászokat pillant meg, bekiált nekik a vízre: van-e valami ennivalótok, vagyis fogtatok-e valamit? Tudtok-e nekem valamit enni adni? Jut-e nekem a zsákmányból? S a tanítványok így felelnek: semmi, semmink nincsen, nincs ennivalónk, mert nem fogtunk semmit. Nincs ennivalónk, bár megkísértettük a szerencsét, de nem jártunk semmivel. Nincs semmink, bár itt vagyunk a mennyiségek világában, ahol több vagy kevesebb juthat, s talán nekünk is juthat, ha jutott, annak rendje-módja szerint a hét közé odafér egy nyolcadik is, ha lenne mit a tűzre tenni, lenne mit megsütni, neked is jutna belőle. De most együtt – nem Péter mondja, nem János mondja, nem Tamás mondja, nem Náthánel mondja, nem – hanem együtt kikiáltanak: nincsen. Jézus nélkül akárhányan is vagyunk, heten, ötszázan, ötezren, százezren, milliónyian, úgyis csak ezt tudjuk kiáltani: nincsen. Nem fogtunk semmit.
Milyen hamar eljutunk az isteni minőségből a mennyiségbe, és a mennyiségből a semmibe, mert a semmi a mennyiségek világába tartozik! Ekkor azonban ez a különös idegen, aki a régi halász szokás szerint egy magasabb helyen állva láthatja, hogy hol csillog a víz felszíne alatt, hol lehetnek mégis halak – így szoktak Tihanyban is halászni, tudjuk, fönn a hegyoldalról jelekkel adták tudtára a vízen a halászoknak, merre evezzenek, merre úsznak a halrajok, hol vessék ki a hálót –, hát kiált nekik és azt mondja: vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől - de nem azt mondja: hátha fogtok, hátha találtok, hanem azt mondja: és találtok - akkor találtok. Megteszik, és a szívükben talán már sejlik, hogy ez már megtörtént velük, volt már ilyen. Egyszer már mondotta valaki ezt, mikor arra kérte őket, hogy evezzenek a mélyre, de ők tiltakoztak, hogy hiszen hétágra sütött a nap, s olyankor mélyebbre húzódnak a halak, olyankor senki nem megy ki halászni. Emlékeznek még rá, hogy Péter akkor azt mondta: Uram, a Te parancsodra kivetem a hálót. Talán sejlik bennük valami. Megteszik, engedelmeskednek, s nem tudják már a hálót a hajóba behúzni a halak sokasága miatt. Nem keveset fognak, hanem annyit, hogy a halak sokasága nem bírták a hálót a hajóba bevonni. A semmiből hirtelen a teljességre jutnak. Ez Istennek a kegyelme, kedves testvérek, amikor az ember a semmiből a teljességre jut! Milyen csodálatos, hogy a halfogás után, partra érve, mikor Jézus megvendégeli őket, megszámlálják a halakat is, és János evangélista föl is jegyzi, 153 nagy halat fogtak! Nem tudjuk pontosan, miért jegyezték meg, nem tudjuk, miért számolták meg. Az egyházatyák szerint, akik még ismerték annak a kornak a környezeti viszonyait és hagyományait, a Tiberias tengerében, vagyis a Genezáreti tóban ennyi halfajtát tartottak számon. 153 halfajtát tartottak számon. Tehát mindenből fogtak, ott van az egész teljesség. És nem szakadozik a háló! Nem a hálón múlik a dolog! A semmiből áldásba érkeznek a tanítványok, bőséges a halfogás! S ekkor már János jelzi is Péternek: az Úr van ott! Nem egy jó szándékú éhes idegen áll a parotn, aki jó tanácsot ad nekünk, hogy hova kell a hálót kivetni, s ha sokat fogunk, neki is jut, részesedik a munka gyümölcséből,  - az Úr van ott, a szuverén Úr, aki minket megszólított, elhívott, tanítvánnyá tett, aki minket lelkével fölhatalmazott, velünk Isten világainak csodáit megismertette, s most újra Ő vezet bennünket a semmiből az áldásokba. Merthogy, kedves testvérek, ebben a történetben van még egy másik újrakezdés is. Az elején azt hallottuk, hogy a tanítványok újra kezdenek, igen a maguk módján, ahogy az ember szokta, újrakezdik a régit! Számunkra ez szokott újrakezdés lenni. De Jézus is újra kezd. Ő új áldással, új fenséggel, új bőséggel, új szuverenitással, a teljességgel kezd. Egyetlen egy szó fejezi ki ezt, s a mai történtnek hadd álljon ez a záró pontján.
Amikor Jézus újra megjelenik a tanítványoknak, s újra megszólítja őket, amint bent küszködnek a vízen, halászgatnak reménytelenül, megannyiszor üresen húzva be a hálót, s kivetve újra a semmibe, így kiált oda nekik: Fiaim! Ezt a szót Jézus még nem mondotta ki. Igaz, János evangéliuma 13. részének a végén a magyar fordításban szerepel ez a szó, mikor Jézus tanítványihoz beszél, de csak a magyar fordításban, mert a görög eredetiben ott egy más szó áll.  János evangéliuma 13. részében ezt mondja Jézus a tanítványainak: „szülötteim” – s ezt szabad nekünk úgy fordítani, hogy fiaim vagy gyermekeim. Itt azonban az a görög szó áll, amit nem is tudunk másképp fordítani, mint úgy: fiaim. Mennyiféle módon nevezte már Jézus korábban a tanítványokat! Nevezte őket, természetesen, tanítványoknak, nevezte őket küldötteknek, nevezte őket felhatalmazottaknak, nevezte őket Isten országa boldog örököseinek, nevezte őket barátainak, -  de most itt, az újrakezdésben azt mondja: fiaim! Isteni fenség, szent szuverenitás és szeretet van ebbe a szóban. Milyen csodálatos, hogy a tanítványok, akik felmondták a tanítványságot, az apostolok, akik odahagyták az apostolságot, Isten országának boldog örökösei, akik a minőségből visszazuhantak a mennyiségbe és a mennyiségből a semmibe, most ezt a csodálatos megszólítást hallják: fiaim. Ti, akik rám vagytok bízva. Fiaim, akik az én szavam nyomán indulhattok előre, fiaim, akiknek a hibáit, botlásait, az eltévelyedéseit én fogom korrigálni, és fiaim, akiknek én terítek asztalt. Meg az igazi megrendülés, kedves testvérek, akkor éri majd a tanítványokat, amikor Péter előretör, s úgy a maga módján, kiugrik a hajóból, majd jönnek a többiek is, és a partra érve azt látják, hogy tűz van ott, a tűzön pedig hal, és van ott kenyér, és azt mondja nekik Jézus: jertek, ebédeljetek. Mindent Ő készített! Ő készítette a tanítványoknak a csodálatos halfogást, Ő készítette már el a parton az ebédrevalót, Ő készítette el a tanítványi közösségbe való befogadtatást, Ő készítette el Isten szeretetének ezt a csodálatos jelét, mindent, mindent, - ahogy valaki gyermekének elkészít mindent. Ő így kezd újra!
Kedves testvérek, meglehet, hogy a mi mostani, zűrzavaros, reménytelen, megsötétedett világunkban egy-egy pillanatra, ünnepre, szép szóra, jó érzésre, nemes gondolatra mi is fel tudjuk emelni a szívünket, a lelkünket az istenihez, a csodálatoshoz, a teljeshez. Majd azt mondjuk: elmegyek halászni, elmegyünk halászni, elmegyünk élni, elmegyünk szerencsét próbálni, elmegyünk sorsot kísérteni, elmegyünk, lesz, ahogy lesz! De Jézus ma újat akar veletek kezdeni. És így szólít benneteket is: gyermekeim, nálam minden kész van. Buzdítson és bátorítson hát bennünket ez a csodálatos ige, a második, a még csodálatosabb halfogás története, hogy engedjünk Jézus hívásának, hiszen Nála nemcsak az van meg, ami szükséges, ami éppen nagyon fontos. Nem szakadozott a háló, de nem tudták azt a csónakba bevonni. Ő mindig a teljességet adja. Buzdítson és bátorítson bennünket Isten Szentlelke, hogy mi, akik sokszor a minőségből a mennyiségbe, abból meg a semmibe hullunk, s nem is tudunk mást mondani magunktól és magunkból, mint azt, hogy nincs, - adja meg nekünk Isten Szentlelke, hogy meghalljuk ezt a jézusi szót: gyermekeim, jertek, ebédeljetek, - ímé, nálam minden kész van.
Ámen