Bogárdi Szabó István Dr.

 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek. Ma az Apostoli Hitvallás második artikulusát fogjuk magyarázni: Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében… A múltkor - a bevezető, első artikulus kapcsán – láttuk, hogy a hit természetéhez tartozik, hogy meg akar szólalni. Azért is vettük elő az Apostoli Hitvallást, mert azt érzékelem, tapasztalom, hogy mi, modern keresztyének olyannyira bensőségesítettük már a hitet, annyira magánügynek, a szó rossz értelmében vett szívügynek tekintjük – mert persze szívügy a hit -, de annyira bensőségesítettük, hogy meghagyásokkal el is intézzük, elfogadjuk magunktól is, mástól is, hogy hívőnek lenni jó dolog, ám hogy miben hiszünk, mi a tartalma a hitünknek, azzal bizony mostanában nem sokat foglalkozunk. Márpedig tudjuk, hogy amiben hiszünk, az visszahat ránk, meghatároz bennünket. Majd erről is fogok később szólni, de ma nem ezt akarom taglalni. Csak annyit – még egyszer, ismétlésképpen –, hogy a hit meg akar szólalni, belső természetéhez tartozik. A hit meg akar nyilvánulni, a hívő el akarja mondani azt, amit hisz, amit Istennel kapcsolatban megtapasztalt, amit érez, amit elgondol. Idéztük a 40. zsoltárt, melyben így ujjong a zsoltáros: nem titkolom el nagyságos dolgaidat a gyülekezetben. A hívő ember nem titkolódzik, és a magyar nyelv csodálatos módon kapcsolja össze a hitet és azt, hogy a vallás mindig a hit megvallása is: hitvallás. A hitet meg kell vallani.
Ugyanakkor, látjuk, és az egyház történetéből tudjuk is, hogy az első keresztyének nagyon hamar szükségét érezték annak, hogy ezt, a hívő szívekből fakadó, áradó, olykor túláradó vallomáskésztetést valamilyen módon szabályozzák. Mert úgy van minden erővel, természeti erővel is, ha parttalanul szétterül, nem jut érvényre az ereje. Ezért az első keresztyének már nagyon korán úgynevezett hitszabályokat állítottak föl – latinul ezt regula fidei-nek nevezzük. Már az Újszövetségben is olvasunk néhány kezdeményezést, amikor az apostolok tanácsolják a hívőknek, hogyha meg akarják vallani a hitüket, vagy ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy meg kell vallani a hitüket, ha kérdezik, faggatják őket, akkor milyen tételek mentén fogalmazzák azt meg. Később aztán, amikor az Apostoli Hitvallás a maga végleges formájában megszületett, Krisztus után a 2-3. század fordulóján, akkor már nemcsak arra használták a hitszabályt, hogy mederben tartsák a hívő ember vallomásos buzgóságát, hanem jelként is. A hitvallást ezért szimbólumnak is nevezzük. Erről ismerte meg az egyik keresztyén a másikat. Elmondtam a múltkor, hogy ha semmi mást nem teszünk, csak mi reformátusok, katolikusok, metodisták, baptisták, evangélikusok - kit ne hagyjak ki, sorolhatnám sokáig! –, ezt az egyet közösen meg tudjuk vallani, és el tudjuk mondani, akkor a keresztyénség lényegbevágó dolgaiban egyetértünk. Az én véleményem szerint az ökumené, a keresztyének egyesülésének nagy vágya minden pillanatban megvalósul, amikor elmondjuk az Apostoli Hitvallást. Hiszen ezért is született, ezért is használták, erre is alkalmazták, erről ismerte meg egyik keresztyén a másikat.
Most még egy harmadik vonatkozást is meg kell említenem, de ez már szorosan a felolvasott igéhez, illetve a hitvallás második cikkelyének a magyarázatához tartozik. Francia filozófus, Paul Ricoeur mondta egy helyen, hogy a hitvallás nem artikulátlan kiáltás. Bár a szív készteti az embert hitvallásra, bár sokszor szinte kiszakad ez belőlünk, mégsem artikulálatlan valami, hanem az emberi szellemben megfontolt vallomás. Ma azt nézzük meg Jób igéje alapján, illetve a hitvallás második cikkelyének fényében, hogy miképpen jut el a hit a szóig, miképpen lesz a belsőséges Isten-élményből, Isten-tapasztalatból emberi szellemben megfontolt vallomás. Hiszen nem csak annyi a hitünk megvallása, hogy fölkiáltunk, kikiáltjuk magunkból. Régi magyar szóval, a hitet kivalljuk. Sőt, olyan szépen és megfontoltan valljuk ki, hogy jegyzőkönyvbe is lehet foglalni, s még utólag sem kell rajta igazítani.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében. Mindjárt azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy az Apostoli Hitvallásnak és általában minden keresztyén hitvallásnak  a tételei közül – hiszen minden keresztyén hitvallásban benne van ez a cikkely –  ennek volt a leghányatottabb sorsa az elmúlt két- háromszáz esztendőben. Ez állta ki a legtöbb vihart. Mennynek és földnek teremtője. A vihar abból támadt, a világ teremtés volna egyáltalán. A középkor végéig ez a meggyőződés evidens volt, magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen: a világ teremtmény, a világot valamilyen istenség alkotta, világfeletti hatalom teremtette. A középkor végéig ennek a meggyőződésnek tudománya is volt, metafizikának hívták, mely azt tételezte, hogy minden megtapasztalható, megragadható, minden érzékelhető, minden a fizikába tartozó valóságon túl van egy végső valóság, van egy végső vonatkozás. Mindennek van egy első jelentése, tehát mindennek van egy végső jelentése is. Ez tehát meghagyott és magától értetődő dolog volt, olyannyira, hogy a középkori szellem odáig is elmerészkedett – és ez már veszedelmes kockáztatás volt –, hogy magából a természetből is tudott Istenre következtetni. Ezt nevezték a régiek természeti teológiának. Szemléljük a természeti jelenségeket, és arra következtettünk belőlük, hogy kell lenni egy Istennek. Sőt nemcsak arra, hogy kell lenni egy Istennek, hanem, hogy milyen ez az Isten. Kálvin sok helyen arról beszél az Institutió-ban, hogy a világ olyan, mint egy színpad, a természet, az univerzum olyan, mint egy színpad, ahol mi szinte nézőként szemlélhetjük Isten csodálatos dicsőségét. Theatrum gloriae Dei – Isten dicsőségének a színtere az egész világegyetem, mondja Kálvin. Ebből tudtam meg, hogy az én egykori jó sáregresi gondnokom kálvinista ember volt. Egyszer kimentünk a szőlőjébe és elmutatott a simontornyi dombok felé és megkérdezte tőlem: - Tudja-e Tiszteletes Úr, kicsoda Isten? No, a gondnok vizsgáztatja a papot – gondoltam. De nem várt feleltre. Azt mondta, s közben elmutatott a gyönyörű dunántúli dombok felé: ez az Isten. Nem volt panteista – félreértés ne essék, ő az Isten dicsőségét látta ott.
Azonban történt valami az újkorban, és éppen talán az a Spinoza jelzi a fordulatot, akire a múltkor hivatkoztam, aki ebben a természeti teológiában már így beszél: Isten, avagy természet. Természet, avagy Isten. S bár nem tudott dönteni, az biztos, hogy érezte – és érezte Pascal is, meg a többiek is, a szellem óriásai, hogy támadás fog indulni a hitvallásnak ezen tétele ellen: Isten mennynek és földnek teremtője. El is indult ez a támadás. S tulajdonképpen mind a mai napig tart, de lehetne mondani, hogy ma inkább utóvédharcok folytatnak itt-ott még ateista barátaink. Talán másfél esztendeje Londonban volt egy nagy ateista kampány, buszok oldalára kiírták nagy transzparensekkel, hogy: Isten nem létezik, érezd jól magad. De az a két-, háromszáz esztendő, amikor a keresztyénség hol az ateizmussal, hol a szkepszissel, hol a kételkedéssel párbajozott, nemcsak keserűségeket hozott számunkra, hanem néhány nagyon mély tapasztalatot is. Egyrészt meg kellett tanulnunk érvelni, meg kellett tanulnunk, hogy a hit nem artikulátlan felkiáltás, hanem emberi szellemen átszűrt vallomás. Meg kellett tanulnunk bölcsen érvelni amellett, hogy a világ teremtés, a világnak van teremtője.
Már maga a teremtés szó is igen furcsa, különös. Ha azt mondjuk a szó legmélyebb értelmében, hogy valaki teremt, akkor valami halhatatlant jelzünk,  talán nem is szabadna mondani. Pedig szokták művészekre mondani, hogy kreatív emberek, vagy a kisgyerekekre mondani, amikor bontakozik bennünk a tehetség, hogy milyen kreatívak. Ám az az igazság, hogy ha odateszünk mellé egy-egy szinonimát – ötletes, jól áll a kezében a dolog, belső impulzusai, ihletei vannak, készsége a párját ritkítja – máris kiválik, hogy nem igazán mondhatjuk semmilyen emberi tevékenységre azt, hogy teremtés. Az ember mindig a meglévőből alkot, mindig abból csinál valamit, ami már megvan. Michelangelóról mondják, hogy ő állítólag a faragatlan márványtömbben eleve benne látta azt a szobrot, amit később kifaragott. Teremtett Michelangelo? Ő szerényebb volt ennél, s csak azt mondta, kifaragom, ami eleve benne van. Az ő művészete inkább invenció volt – igaz micsoda nagyszerű! Nehéz tehát ez a szó, hogy teremt, mert olyan feltétlenséget jelöl, ami nem birtoka az embernek. Teremteni a szó végső értelmében azt jelenti, hogy a semmiből is tudunk teremteni, márpedig a semmiből mi nem tudunk teremteni, - az a teremtés, ami a nem lévőkből létezőket hív elő, ahogy Ézsaiás próféta mondja.
Továbbá a teremtés szó véghetetlenséget jelöl, és ez a véghetetlenség nem birtoka a véges embernek. Az örökkévaló nem a végesnek a végtelenné hosszabbítását vagy megszorzását jelenti, itt kvalitatív különbség van. A véges és véghetetlen között kvalitatív különbség van, a múlandó és örökkévaló között tehát nem úgy van az átmenet, hogy addig rakosgatjuk magunkból, a magunk múlandóságából a létrát, amíg föl nem érünk valahova. Nos a róka és a holló meséje szerint, ami nem birtoka az embernek, az bizony – ahogy a mese mondja –, az nekünk savanyú. (Savanyú a szőlő.) Ha én nem teremthetek, ha nem vagyok véghetetlen, nem vagyok örökkévaló, ha nem állnak nekem ezek a hatalmak rendelkezésemre – (savanyú a szőlő)  intézném el iróniával -, hát ezért tagad az ember minden valódi teremtést? Ám az az igazság, hogy inkább a kevélység a fő ok. A gőgös ember megalázónak érzi, hogy ő nem lehet teremtő. Az emberben ugyanis van valami különös. Meg is mondom mi, kedves testvérek, mert ez is ide tartozik, a teremtéshez. Nemcsak az égnek és a földnek, a mennynek és az univerzumnak teremtője az Isten, hanem az embernek is teremtője. Különös módon. Az embert az Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette, minekutána azonban az emberben ez megromlott, minekutána az ember ezt gőgre, lázadásra, kivagyiságra használja, eltorzult benne ez az istenkép, és éppen e torz istenkép miatt, a megtorzult Isten-érzék miatt vagyunk mi olyan nagyon felháborodva, hogy nem vagyunk teremtők. Hogyha minden kötél szakad, ha igazán szigorúan nézzük a szót (teremt), akkor azt az emberre nem lehet alkalmazni. Így van a Bibliában is. Aki végigolvassa a Bibliát, az nem fogja sehol emberrel kapcsolatban megtalálni vagy olvasni ezt a szót, - az ember alkot, az ember csinál, az ember tesz-vesz, az ember épít, az ember szánt, vet, ültet, mindent csinál az ember, de nem teremt. Ez a szó Isten igéjében Istennek van fenntartva. Kizárólagosan csak Istennek. Ha szabad mondani – én úgy látom -, ez van a kétkedésnek, az Isten-ellenességnek, az ateizmusnak a mélyén, ez a mély emberi fölháborodás: nem vagyok minden, nem én vagyok az univerzum ura!
Másodszor azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak hitetlenkedők és tagadók firtatták, firtatják ezt a tételt: mennynek és földnek teremtője. Már a korai keresztyénség idején voltak eretnekek, akik népszerű mozgalmakat alapítottak azzal a tétellel, hogy a világegyetem, ahogy meg van teremtve, nem jó, hanem rossz. József Attila nem tartozott közéjük, de van egy megrázó verse, így szól: ugyancsak rossz kedvében lehetett Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött. Nos, e régiek nem azt mondták, hogy rosszkedvében lehetett Isten, hanem azt mondták, maga a világteremtő Isten rossz. Markionnak hívták azt a nagy eretneket, aki szerint a világot, mint sárgolyót, az univerzumot, a pislákoló kis mécsesekkel s mindennel, ami benne van, egy rossz Isten, egy rosszakaratú, egy vérgőzös, bosszúálló, hatalmaskodó Isten teremtette, ám jött a jobbik Isten – hirdette Markion -, jött az új Isten, Jézus Krisztus, aki ledöntötte trónjáról ezt a rossz Istent és elhozta az üdvösséget.
Sok-sok embert megkapott ez abban az időben, és szerintem, ha lenne ma – ne adja Isten, hogy legyen - de ha lenne olyan kvalitású érvelő, okos ember, mint Markion volt, biztos vagyok benne, nagyon sok követője támadta, még a magyar közéletben is, meg a magyar szellemi életben is. Mert vannak, akik erre hajaznak. Nekik az Ószövetség Istene nem tetszik, szerintük az egy obskúrus, bosszúálló zsidó isten, - de a párthus herceg, az a jobbik. De azt is el kell mondanunk, hogy miért támadhat ilyen gondolat. Amikor Markion előállt és követelni kezdte, hogy a keresztyénség hitvallásából vegyük ki ez a cikkelyt (mennynek és földnek teremtője), s nem mondjuk, hogy mi nem a menny és a föld teremtőjében hiszünk, hanem Jézus Krisztusban hiszünk, annak nem az volt az oka, hogy valami a divatos eszmét talált, vagy hogy az ember hajlamos a hazugságot magához ölelni, hanem ennek oka az ember sorsa volt.
Ezért olvastam fel ezeket a passzusokat Jób könyvéből. A nagy szenvedő, Jób könyvében egy nagy dráma bontakozik ki. Jób nem tudja, miért szenved, csak azt tudja, hogy szenved. Nem tudja, hogy miért veszett oda mindene, miért pusztultak el gyermekei, miért hagyta ott a felesége legsúlyosabb betegségében, miért kell neki egy trágyadombon ülnie, és a rühes sebeit cseréppel vakarnia. Nem érti Jób, hogy a vigasztalására jött barátai, mind csupa rendes, istenes lelkigondozó, kik mindenféle pszicho-dinamikát, metafizikát, teológiát kitanultak, ám nem tudnak neki semmit mondani, sőt vigasztalóiból vádolói lettek. Jób mindezt nem érti – ezért hát Istennel akarja tisztázni a dolgot. Jób perbe vonja Istent. Jób a panaszos, Isten a vádlott, Jób barátai pedig Isten védőügyvédjei. De hiába a védőügyvédek sok-sok szép, teológiai kézikönyvekbe foglalható beszéde, Jób nem nyugszik, mert neki ez a teremtett világ nem jó világ. Ahogy a népdal mondja: ez a világ, ez a világ olyan, mint a mogyoróág, sokat ígér, keveset ád, amit ád is, keserűt ád. Hát Jób feltámad Istene ellen, perel és megkérdőjelezi Istennek nemcsak mindenhatóságát, hanem a jóságát is. A sorsa okán lázad, a sorsa okán támad, nem tud beletörődni. S ekkor, hogy a drámát folytassam, megszólal Isten maga. Ahogy hallottuk Jób könyvének 38. részében, - a forgószélből. De az a döbbenetes, hogy Isten most csak kérdez. Itt a 38. részben tizenháromszor hangzik el kérdésként:kicsoda vagy ki, hétszer hol, ötször mikor, négyszer mi módon, négyszer melyik. És amíg Isten ezt a hosszú beszédét mondja a forgószélből, csak kérdez. Ha Jób egyet kérdezett, Isten hetvenhétszer felelhetne rá, de csak kérdez.
Én most, a hitvallás artikulusához igazodva, csak annyit kell kiemelni, hogy lám, így jutunk el a hitvallásnak ahhoz a vonatkozásához, amit korábban jeleztem, hogy vannak helyzetek, amikor meg kell vallani a hitünket. Mert egy dolog, hogy hiszek, és hitemet el is mondom – ahogy a zsoltárt idéztük és Pál apostolt. Egy dolog, hogy a szívből kiárad az, amit hiszek, s hogy a keresztyénség ennek medret szabott az Apostoli Hitvallással,. De más dolog, amikor számot kell adnunk a hitünkről. Az sem könnyű, hogy megvalljuk a hitünket, ha eleve megkérdőjelezik. Nehéz szólni ilyenkor. Lám, a keresztyénség nehéz két-háromszáz éven van túl, s olykor nem is tudott a felvetésekre válaszolni. Jöttek a tudósok, hozták az érveiket, jött a politika, jött a hatalom, jöttek a filozófusok, jöttek a művészek, mindenki jött, s mondták: nincs is Isten, nincs olyan, hogy teremtés. Mi meg itt álltunk, s mit mondjunk? A 20. század közepén már csak egy kérdést tettek fel a keresztyéneknek: ti még hisztek? – Igen. – puff, s kaptunk egy pofot. Hisztek még? – Igen. – puff, kaptunk még egy pofot. A párttitkártól, a tanácselnöktől, az államhatalomtól. Hisztek még? – azt már  meg sem kérdezték tőlünk, hogy mit hiszünk egyáltalán.
De értsük csak jól Jób igazi nagy drámáját! Mert most őtőle, Jóbtól nem egy ateista kérdezi, hogy mit hisz, nem egy kételkedő firtatja, hogy mit hisz, nem a gyereke kérdezi, hogy édesapu, vasárnap te templomba jársz, meg Bibliát olvasol, meg szoktál imádkozni, miért csinálod te ezt? Nem egy jó barát kérdezi, aki fütyöl az egészre, de velem bizalmas kapcsolatban van, és feszeng az ember, hogy mit mondjon neki, ha kérdez mégis. Most Isten kérdez. Jób könyvének a nagy kicsúcsosodása, nagy drámai pontja az, amikor Isten kérdez minket a hitünkről. Milyen megrendítő ez. Azt gondolnánk, hogy hitünkről elszámolni a másik embernek tartozunk, hitünket megfogalmazni a másiknak tartozunk, a gyermekünknek, akit hitben nevelünk, a barátunknak, akit szeretnénk meghívni a hit csodálatos világára, az ellenfelünknek, akit szeretnénk meggyőzni arról, hogy nem ámokfutás a hit, nem valami bolondos képzelődés, nem valami régi korból itt maradt ócska csökevény, nem valami pszichológiai önbecsapás. Ez így rendjén volna. Ám végső soron – ahogy mondottam a múltkor is – a hitvallás felelet is, és most a hitvalló ember Istennek felel. Kérlek, testvérek, ma otthon, mindannyian olvassátok Jób könyvét 38. részétől végig, olvassátok Isten kérdéseit. Összekötheted-e a Fiastyúk szálait, a Kaszás csillag köteleit megoldhatod-e, a Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncöl szekeret forgathatod-e fiaival együtt. Ismered-e az ég törvényeit, avagy te határozod-e meg uralmát a földön, felemelheted-e szavadat a felhőkig, hogy a vizek bősége beborítson téged? Ki helyezett bölcsességed a sötét felhőkbe? Pascal, a nagy matematikus, a nagy hívő, a nagy apologéta, Jézus Krisztus követője, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének rajongója, a világegyetemről úgy beszélt, mint valami véghetetlen, hideg, sötét űrről. Őt ez félelemmel töltötte el. De most Jóbnál Isten azt kérdezi: ki helyezett bölcsességet a sötét felhőbe? Az, akiről mi azt valljuk: mennynek és földnek teremtője, az az Isten, aki véghetetlen bölcsességével, véghetetlen hatalmával a semmiből világegyetemet teremtett. Arról az Istenről vallunk, aki maga is kérdez bennünket: mit látsz, amikor a világot látod? Mit látsz, amikor a csillagokat nézed, mit látsz, amikor érzed, hogy körülvesz téged az egész univerzum? Mit látsz, amikor ennek a törvényszerűségeit föltárod és belecsodálkozol? Csak törvényt látsz, vagy látod-e, tudod-e, hogy fölötte, mögötte mindent meghatározó módon ott van az élet forrása, a teremtő Isten, aki teremtett mennyet és földet?
A régiek status confessionis-nak nevezték azt, amikor eljön az a pillanat, az a szituáció, amikor hitet kell vallani. A status – vagy státusz – szó sok mindent jelent, különösen a magyar nyelvben, a magyar kisnemesi hagyományokban az volt a lényeg, hogy valakinek legyen státusza, ha volt státusz, akkor rendben volt a dolog: hivatalba, valahol akárhol: van státuszod? – szokták az emberektől kérdezni. Ez jó és biztos helyzetet jelöl. Persze, eredetileg nem ezt jelenti a szó. Mégis, hadd kössem össze a kettőt, testvérek. Amikor Isten helyez bennünket hitvalló helyzetbe,  az úgy történik, hogy Ő maga kérdez bennünket. Minek látod a világot, mit látsz a világban, minek tartod a világegyetemet, és ki vagy te a világegyetemben? Erre minden keresztyének így felelnek: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. A teremtő Istenben hiszünk, aki nekünk Atyánk, aki mindenható Atyánk, aki világegyetemet teremtett szavával, és szavával tartja fenn, aki a sötétben bölcsességet szerzett, aki előszólítja a szeleket, határt szab a vizeknek, és aki, ha kell, megfordítja a Göncöl szekererúdját is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk. Vasárnaponként egy-egy cikkelyét vesszük, ma a második fő szakasz azt a cikkelyét, mely így szól – az előzményt is hozzá kell mondani: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban. Ma tehát erről a hitvalló tételről lesz szó: a mi Urunkban. A régi hagyomány szerint, amely természetesen csak szép hagyomány s nem valószínű, hogy igaz, az Apostoli Hitvallás úgy született, hogy a tizenkét apostol sorban kezdte mondani. Péter kezdte: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, - András folytatta: Mennynek és földnek teremtőjében, - János folytatta: És Jézus Krisztusban, - és így tovább,. Valóban fel lehet osztani az Apostoli Hitvallást tizenkét szakaszra, és mindenikhez lehet társítani egy-egy apostolt. S ugyan nem is igaz a szép hagyomány, mert az Apostoli Hitvallás a második század közepén jelenik meg először teljes formájában, ahogy mi mondjuk és valljuk, mégis feltehetjük a kérdést: hogy amikor Tamásra került a sor, vajon ő mivel járult hozzá az Apostoli Hitvalláshoz, melyik cikkelyt, melyik részt mondotta Tamás apostol?
A húsvét utáni történet alapján nyilván mindannyian azt mondanánk, hogy Tamás feltehetően azt mondotta, hogy: - és harmadnapon feltámadott halottaiból, vagy esetleg a hitvallás végén: - hiszem testünknek feltámadását. Mégis, azt hiszem, testvérek, Tamásnak ez az igazi vallomása, amikor a feltámadott Krisztussal találkozik, amikor a Krisztus jelenléte, készsége és szeretete legyőzi a kételkedését és a hitetlenségét, és ezt mondja Tamás: Én Uram és Istenem. Mert ha mégis az apostolok állították össze a hitvallást, akkor ez az a cikkely, ez az a mondat, amivel Tamás igazán a szívéből és lelkéből hozzájárulhatott a hitvalláshoz. Sőt, amennyiben az apostolokat tudjuk kortársainknak tekinteni – szellemi értelemben mindenképpen -, akkor azt is mondhatnám, hogy egy olyan döntő megnyilatkozáshoz érkeztünk el, amin nem kevés múlik, a mi időnkben sem kevés múlik ezen, szinte mondhatnám, hogy az egész keresztyénségünket értjük meg ebben az egyetlenegy hitvalló állításban: hiszek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Először is amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor egyszerre valljuk meg Krisztus istenségét és teljhatalmát. A magyar nyelvben az úr szó teljhatalmat is jelent, olyan lehetőséget, olyan uralmat, ami teljes körűen mindenre kiterjed. Tudjuk, eredetileg az ország szó is az úrság szóra megy vissza, és ha azt mondom, hogy Magyarország, akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy ez az a terület, ez az a régió, ahol a magyarok az urak. (Tudom, mindenki csóválja a fejét, nem vagyunk mi urak a saját hazánkban,  - de mégis mondjuk, hogy ez a politikai megjelölés, hogy ország, azt jelenti, hogy itt valaki uralkodik.) Ha azt mondjuk, hogy Isten úrsága, Isten országa, akkor értjük, miről szólok. Ez azt a valóságot, azt a világot jelenti, ahol Isten az úr, - ez az Ő úrsága, ez az Ő országa. Amikor tehát Jézus Krisztus úrságát megvalljuk, akkor nem posztmodern értelemben mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk. Mert egyébként ma mindenki olyan urat, olyan főnököt választ magának, amilyet akar, és úgy osztja szét az életét, a dolgait, a lojalitását e világ különböző erői, hatalmai, meghatározottságai között, ahogy akarja. Nem így mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr! Az első keresztyének sem úgy mondották, hogy a vallási mezőben, ami egy plurális mező, mi keresztyének nem a Baált választjuk, nem Zeuszt választjuk, nem Apollót választjuk, nem egy magyar ugra-bugra táltos sámánt választunk, nem egy druidát választunk, mi Jézus Krisztust választjuk, nekünk Ő a főnökünk. Ennél sokkal-sokkal többet, mélyebbet és messzebbre hatóbbat mondtak ki a keresztyének. Olyannyira, hogy a keresztyénséggel szemben megmutatkozó ellenállás, a keresztyének gyűlölete, a keresztyének üldözése mindig innen sarjadt. A régi római birodalomban is az volt a kérdés, hogy ki az úr. Görögül: ki a küriosz? A császár vagy Jézus Krisztus? Ha a császár az úr, akkor őt isteni tisztelet illette meg. Augustus császár volt, aki elhozta a nagy pax romana-t és a pax romana az egyik lényeges része az volt, hogy a római császár egy fejjel magasabban állt, mint az összes többi halandó. A római császárt isteni tisztelet illette. Azt is mondhatnánk, hogy ez valamiféle személyi kultusz volt, de több és alaposabb volt az, mint a 20. század ostoba és gyilkos személyi kultuszai. Aki tehát a római korban megtagadta a császár iránti köteles tiszteletet, az illojálisnak bizonyította magát a birodalommal szemben, s ezért a hatóságok üldözték.
A keresztyénség gyűlölői az első három-négy évszázadban folytonosan azzal vádolták a keresztyénséget, hogy fölforgatják a birodalom békéjét. Pedig voltaképpen nem csináltak semmit. Szerették egymást, igyekeztek mindenkivel jót tenni, ahogy a Filippi levélben hallottuk, egy akarattal, egy lélekkel megosztani, megnyitni az életüket, alázatosan és szeretettel. Ám mindig elérkeztek egy végső ponthoz: kinek hódolunk, mint Istennek? Még azt is mondhatnám, hogy az első keresztyének is olyanok voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, s ezek bizony akárki előtt nem hódoltak be. Bár azért jobbak voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, mert a keménynyakú kálvinisták időnként üres pózból merevítik meg a gerincüket, és ők még az Úristen előtt sem hajtanak térdet. Azért voltak jobbak az első keresztyének, mert ők az Úristen előtt bizony térdet hajtottak. De csak előtte hajtottak térdet. Amikor tehát a hitvallásunkban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor az Ő istenségét és teljhatalmát valljuk. Négy nagyon egyszerű megállapítást kell ehhez a tételhez tennünk, hogy amikor mondjuk – keresztelőkor, úrvacsorakor, temetésen, egyéb alkalmakkor – és eljutunk a hitvallásnak ehhez a passzusához, akkor a szívünkbe is visszhangozzon az igazi értelme és mélysége.
Először is azt kell mondanom, hogy ez egy titokzatos vallomás, titokzatos megvallás. Jézus Krisztus Úr. Azért mondom így, hogy titokzatos és nem azt, hogy titok, mert egy 20. századi nagy misszionárius, Leslie Newbigin szavával élve, ez a megvallás nyílt titok. Mi a nyílt titok? – angolul open secret. Az a nyílt titok, amit mindenki tud, csak az nem tudja, akire vonatkozik! Mindenki erről beszél, mindenki tudja. Mondhatunk szomorú példát is, mindenki tudja, hogy egy férfit felszarvazott a felesége, mindenki tudja, az egész város tudja, már a pletykarovatok is megírták, csak ő nem tudja még. A háta mögött erről beszélnek, erről suttognak, - nyílt titok. De lehet szép példát is mondani: valakit tisztségre fognak méltatni, már mindenki arról beszél, hogy ő a várományos, már úgy is viselkednek irányában, csak ő nem tudja, mi ez a hirtelen jött tisztelet. Talán tréfálkoznak vele, bohóckodnak vele, hogy hajlongnak előtte, gazsulálnak neki, jönnek hozzá sorban emberek, akiket soha nem is ismert. De már mindenki erről beszél, csak még ő nem tudja. Jézus Krisztus Úr,  nyílt titok ez – így mondom, kedves testvérek! – az egész világ sugdolódzik az ember háta mögött, az egész világ arról beszél, hogy Jézus Krisztus Úr, csak még az ember nem tudja! Minden erről beszél, az egész teremtett mindenség erről beszél. Ha egy kicsit fülelnénk arra, hogy – slágeresen szólva – mit susog az őszi szél, ha egy kicsit bele tudnánk hallgatni, hogy mi az univerzum szimfóniája, ha abbahagynánk a csörömpölést s odahallgatnánk, ha megértenénk, hogy valójában mit mutat a csillagok állása! Bizony, rá kéne döbbenjünk, hogy az egész univerzum erről beszél. Ám az ember számára ez mégis nyílt titok, mert még nem érkezett el a szívünkig, még nem rezdültünk bele, még nem csodálkoztunk rá, hogy valóban, igen, Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, az örökkévaló Ige, akinek a szava által minden lett, ami lett, Ő az Úr, és neki hódol minden ezen a világon, ahogy hallottuk a Filippi levél csodálatos himnuszában: minden térd meghajol előtte, mennyei, földi, föld alatt való és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Mintha noszogatna bennünket minden. Tudod-e már, elfogadtad-e már, tudomásul vetted-e már, tartozol valahova, van gazdád, van Urad, van megtartó Istened?!
A második, amit ezzel a hitvalló tétellel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága paradox úrság. Nem szeretem ezt a szót, paradox, mert ahány filozófus használja ezt a kifejezést, annyiféleképpen használja. Mondhatnám azt is, hogy dialektikus úrság, de a dialektika megint egészen mást jelent. Ezért szinte kényszerűen használom a paradoxon kifejezést, amiben nagy ellentmondás jelenik meg, legalább is a számunkra. Aki fölmegy a budai várba, a Hadtörténeti Múzeum előtti sétányon láthat néhány régi ágyút, egyikére-másikára, ha még nem koptatta le róla az idő – rá van írva, rá van öntve három betű, U, R, M,: Ultima Ratio Regum, a királyok utolsó érve – tudniillik az ágyú. Ha már nem lehet szép szóval, nem lehet fenyegetéssel, nem lehet diplomáciával, akkor jöjjön az ágyú, jöjjön a hadsereg, jöjjön a háború, jöjjön a pusztulás,  - az ultima ratio az ember uralmi világában egyetlen egy szóban összefoglalható: halál. Ha nem teszed ezt meg ezt meg, halál fia vagy. Ha nem lesz így meg így, akkor háborút indítunk, ha nem ez és ez történik, és nem ennek és annak ilyen meg ilyen akarata szerint lesz, akkor vége mindennek. Ultima ratio – végső, utolsó érv. Halál. Krisztus azonban rabszolgaságba rejtette el fenséges isteni úrságát. Hallottuk a Filippi levélben: nem tekintette zsákmánynak, amikor Isten formájában volt, hogy Ő Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberi formát vett fel, és alázatos volt mindhalálig, mégpedig keresztfának haláláig. Ezt nemcsak a pontos értelmezés kedvéért toldja ide az apostol, hogy azért el ne tévesszük, Krisztus kereszthalált halt, hanem ezzel jelzi hogy rabszolgahalált halt! A rabszolgák halála volt a régi római birodalomban a keresztfára való felakasztás. A legkínosabb, legiszonyatosabb halálnemek egyike. Pál apostolt lefejezték, ő római polgár volt, őt nem lehetett keresztre feszíteni. Ez a mi Krisztusunk azonban, akiről az egész világegyetem énekel és magasztalja Őt Úrként, teremtőként, Isten Fiaként, a Szentháromság második személyeként, mindennek életet és értelmet adó logoszként, rabszolga halált halt. Úrságát rabszolgaságba rejtette el, „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette” – énekeljük megannyi alkalommal úrvacsorázáskor. Vagyis ez azt jelenti, hogy Istennek nem a halál a végső érve, hanem a feltámadás. Ez az a szakadék, amit semmilyen emberi erőfeszítés nem hidal át, ez az a kvalitatív különbség, amit semmilyen emberi teljesítmény nem tud megszüntetni: az emberi hatalomnak, az embernek, ha hatalmas, az embernek, ha hatalmat szerez, az utolsó érve a halál. Így akivel kapcsolatban állok én, az a személyi viszonyok kapcsolatrendszerében többé nem te a számomra, hanem egy harmadik, egy valaki, de inkább valami: az. Sokszor hallom, amikor emberek dúltan, indulatosan, kárhoztató módon beszélgetnek egy harmadik személyről, akkor mondja az egyik a másiknak: te tudod, X. Y. ezt meg ezt mondta, és ekkor amabból úgy kibugyog kocsisnyelvű indulattal, hogy: az meg ki? Ám ez nemcsak helytelen használata a vonatkozó névmásnak, mert úgy kéne mondani, hogy ő kicsoda, hanem tárggyá süllyesztés. Eltaposhatóvá, széttörhetővé, megszüntethetővé teszi. Megszűnik az én-te viszony. De Istenn érve az élet.
Isten Jézus Krisztus feltámasztásával fönntartja ezt az én-te viszonyt. Én Uram és én Istenem – mondja Tamás abban a megrendítő jelenetben. Isten végső érve nem a halál, Ő nem teszi az Ővele szemben álló vagy Őelőtte álló embert személyből tárggyá, tétellé, megsemmisíthető valamivé! Isten végső érve a feltámadás. Vagyis Isten az Ő uralmát szeretetében juttatja érvényre. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, akkor Istennek erről a szeretet-uralmáról teszünk vallomást. Ezért nem akarunk másnak hódolni, bár természetesen megadjuk a tiszteletet azoknak, akik fölöttünk vannak, a feletteseink, hisz felszólít bennünket az apostol, hogy tartsunk könyörgéseket minden királyokért, felsőbbségért, uralmon levőkért, hogy nekünk békés időnk legyen. De ugyanezért, a keresztyén ember csak Jézus Krisztusnak hódol, mert Ő a szeretet Ura, mert Isten Őbenne nem a halált hozza végső érvként, hanem a feltámadást és az életet. Továbbá azért is paradoxon ez a megállapítás, mert még valamit tisztáznunk kell. Jézus Krisztus az Ő testet öltésében emberi mivoltában nemcsak istenségét rejtette el, hanem önként vállalt kereszthalálába elrejtette Istennek haragját is. Isten haragját is elrejtette, és azért kell erről szólni, nehogy azt gondoljuk, hogy Isten szeretete szentimentális szeretet, amire egyébként szorult helyzetünkben, nehéz pillanatainkban mi magunk is nagyon vágyódunk. Nagyon szeretjük a szentimentális embereket, hogyha mi kérjük a megbocsátást, nagyon vágyódunk ilyen után, ha valakit megbántottunk és engesztelődni kérjük, várjuk hát, hogy viseltessék szentimentálisan, engedjen, csorogjon a könny, legyen heppy end-es, Hollywood-os, rózsaszínű, vattacukros befejezése a dolognak. Isten szeretete nem szentimentális szeretet, ezt Krisztus halála mutatja meg a számunkra. Krisztus elszenvedte Isten bűn miatti haragját. De nem ez a végső szava, hanem a feltámadás.
Harmadjára azt is el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága szellemi úrság. Természetesen, sokszor a keresztyéneket is megkísértette, hogy a Jézus Krisztus úrságából valami evilági délibábos, ideig-óráig, vagy sokat tartó uralmat csináljanak. 1517. október 31.-én – ma ezt is ünnepeljük, erre is emlékezünk –, a reformáció napján egy egyszerű kis wittenbergi újszövetségi tanár, egy ágostai szerzetes kitűzött 95 vitatételt, és ennek a 95 vitatételnek az volt a lényege, hogy Jézus Krisztus az Úr. Nem a római pápa az úr, nem a német-római császár az úr, nem a választófejedelem az úr, nem a török az úr, nem a tartományfőnök az úr, nem a kolostori apát az úr, nem Luther Márton az úr, mikor az újszövetségi órát tartja a wittenbergi egyetemen! Jézus Krisztus az Úr. Noha az ember szívében ott él szüntelenül, hogy magát tegye meg úrnak, ahogy Madách Imre Ádámja is mondja: Úrnak lenni mindenek felett, - ez az édes érzet,  boldogság, mégis, kedves testvérek, ha ezt el is hárítjuk, mindenképpen látnunk kell, hogy Krisztus úrsága szellemi úrság, mert az ember Isten elleni lázadása alapvetően és döntő módon szellemi természetű. Voltak és vannak ma is, és biztos vagyok benne, hogy amíg az emberi történelem megy a maga útján, lesznek is olyanok - különösen az aszkéta hajlamúak –, akik azt mondják, hogy szellemileg rendben van az ember. Ó, azzal nincsen semmi baj, - a hússal van baj, a testtel van baj, a biosszal van baj, az érzékekkel van baj, az ösztönökkel van, azt kell legyőzni! És elkezdődnek az aszkézis önáltatásai – hadd hivatkozzam megint Lutherre, aki végigjárta az aszkézis egész iskoláját, minden csínja-bínját, kitanulta, mégis nyughatatlan volt a szíve. Mert nem a testtel volt baj, hanem a szellemmel, a szívvel, a lélekkel, a lélek volt nyughatatlan. Ahogy Augustinus egyházatya mondja: a szívünk nyughatatlan mindaddig, amíg Istenben nyugalmat nem talál, amíg Istennel meg nem békél, mert szellemi természetű az ember Isten elleni lázadása, mert Isten úrsága, ami Jézus Krisztusban mutatkozik meg, szellemi természetű. Azután, ez azt is jelenti, hogy nem kell a testet kicselezni. Erre különösen a mai világ hoz ezer példát. Mert persze, az ember tartja pozícióit és mintegy elő-védőműként előretolja a testet, annak minden nyomorúságát, a betegségeinket, s ami lehúz bennünket, a csikorgó ízületeinket, a szervi bajainkat, az öregedésünket, a hulló fogainkat, a nyomorúságainkat, a vágyainkat. Mindezt előtérbe toljuk, és azzal bíbelődünk, maradjon csak meg biztos fellegvárában az Isten elleni gőgös szellem. Bizony, vannak, akik arra teszik a tétet, hogy kicselezik a testet. Ez a gnoszticizmus tudománya, kicselezni a testet, és azt hirdetni, hogy nem a szívben, nem a szellemben van a baj, hanem a tudással, hogy az a baja az embernek, hogy keveset tud. S ha majd sokat tud, ha majd nagyon sokat tud, akkor megoldódnak a problémák. Kedves testvérek, én nem kívánnék 1517-ben élni, valószínű, egy napot nem élnék meg a korabeli körülmények között. Nem kívánnék az ókorban sem élni, nem vagyok híve Rousseau-nak sem, aki azt mondta: retour á la nature, vissza a dzsungelbe, egy szál főkötővel Tarzanként éldegélni. Nem kívánnék, nem erről beszélek. Hanem arról, hogy az ember el akarja magát hitetni azzal, hogy minél többet tud, minél több az ismeret, annál közelebb jutunk a gyökérproblémák megoldásához, és csak egyszerű kérdéseket kell feltenni. Közelebb jutottunk tényleg? Abban egészen biztos vagyok, hogy nem is lehet kifejezni, mennyivel többet tud a mai ember, mint a régi. Exponenciálisan növekszik az emberi tudás. De megoldottuk a problémáinkat? Nem kell kísérletet tenni arra, hogy kicselezzük önmagunkat, valónkat - Jézus Krisztus testben támadott fel! Gyere ide, Tamás, hozd ide az ujjadat, nézd meg a szögek helyeit! Hozd ide a kezedet és tedd be az én oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Krisztus testben támadott fel. A szellemmel van a baj, a szívet és a lelket kell jó irányba fordítani. A testünk hisz, kedves testvérek? Hazamegyünk istentisztelet után és elkezdjük korbácsolni a testünket, hogy higgyél már? A húsunk hoz létre szellemi teljesítményeket? Hát kezdjük önmagunkat ütni, vágni, mindenféle spanyolcsizmákba, Prokrusztész-ágyakba betenni, hogy végre kijózanodjon a biologikumunk és kezdjen el hinni? Nem ezt mondta Jézus Tamásnak, hogy Tamás, Tamás, nem hisz az izmod, Tamás, Tamás, nem tud hívő lenni a gyomrod, nem jól lelkesedik a tüdőd, de azt mondja: te magad, a szíved, a lelked, amitől ember az ember, ne légy hívő, hanem hitetlen.
És végül, ez a megvallás, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk: szabadító és személyes, egyszerre szabadító és személyes vallástétel. Talán némelyeknek feltűnt, hogy amikor kezdtük mondani az Apostoli Hitvallást: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, és az Úr Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában…, mindez  szinte ijesztően dogmatikusan hangzik. Ez ínyencfalat a dogmatikusoknak, elvonatkoztatott, metafizikus, távol van! Isten, mindenható, egyszülött – hű, de nagy dolgok ezek! És most hirtelen minden megváltozik. Ezért mondtam, hogy döntő kérdéshez érkeztünk, mert itt így mondjuk: és hiszek a mi Urunkban. Hirtelen alanyivá, szubjektívvé válik a dolog, hirtelen megjelenik az én-te viszonylat, s nem egy harmadik valamiről beszélünk, nem egy távoli fenségről szólunk itt, hanem arról, aki az én Uram, arról, aki az én Istenem, arról, aki a mi Urunk, arról, aki a mi Istenünk. Ez a megvallás személyes megvallás, és szabadító is. Azért szabadító, mert voltaképpen valóban csak a keresztyének történetéből értjük meg, mit munkál az ember szívében és életében Tamás nagyon egyszerű, de szíve mélyéről fakadó hódoló megvallása: én Uram, én Istenem! Utaltam már bevezetőben arra, hogy a keresztyénségnek folyamatosan ütközései voltak ebben a kérdésben. De ha így mondtam, akkor rosszul mondtam, hogy a keresztyénségnek – mert a keresztyénség több, szellemi tartalom, nem puszta testület, intézmény, történet vagy történelem. Így kellett volna tehát mondanom, hogy a keresztyéneknek voltak ütközései, kinek-kinek, egyenként. Nem a keresztyénség ütközött a római birodalommal, nem a keresztyénség ütközött a kommunizmussal, nem a keresztyénség szaladt bele időnként a totalitárius gondolkodás karmaiba, nem a keresztyénség ütközik valamiféle liberalizmussal, polgári demokráciával, kínai császársággal. Hanem a keresztyének, te és én. Nem a keresztyénség viseli a gúnyt, az üldözést, a mellőzést – ilyen nem árt a keresztyénségnek, testvérek. Bucer mondta a reformáció idején, hogy a keresztyénség olyan üllő, amelyen sok kalapács elkopott már, és sok kalapács fog még elkopni a keresztyénségen. De én és te! – mert a gúnyt, az üldözést, a mellőzést élő személyek szenvedték el. Azok, akik Jézus Krisztust Úrnak vallották. Az ő Uruknak, a történelem Urának, a világegyetem Urának. Úrnak vallották, akinek nem a halál a végső érve, hanem az élet. És azért ragaszkodtak életük árán is a keresztyének Hozzá, mert ebben a Jézus Krisztusban találták meg az élet forrását. Jézus Krisztusra tudtak úgy tekinteni, mint akiből, a feltámadott Úrból örökké, szüntelenül árad Isten személyes szeretete feléjük. És ezért a személyes isteni szeretetért kész voltak mindent elveszíteni, ezért a személyes szeretetért kész voltak bármiről lemondani, - csak erről nem. Bármiről, csak erről nem. Önmagukról is képesek voltak lemondani, mert tisztában voltak azzal, hogy földi hatalomnak, embernek, uralomnak, királyságoknak, birodalmaknak, eszméknek, akármiknek és akárkiknek, ami emberi, és ami teremtményi csak egy érv van a kezében, a végső érv: megtöltjük az ágyút és lövünk. De az én Uramnak és én királyomnak a kezében az élet érve van. Ő a feltámadással érvel. Nem mondok le róla, sem az életről, sem az én Uramról és királyomról, sem arról, hogy neki hódoljak, hogy Őt tiszteljem, és Őt imádjam. Őbenne találták meg az élet forrását, és tudták, hogyha az élet-szomjúhozást valaha is meg akarják oltani, ha valaha is meg akarnak elégíttetni, ha valaha is át akarják élni a csodát, amit mi, reformátusok oly gyakran éneklünk zsoltárunkban (mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik), hogy az éltető vizet megtaláljuk, és szomjúságunk oltassék, akkor ennek a szabadító Úrnak a vezetését, oltalmát és hűségét kell kérnünk. Én Uram és én Istenem.
Ámen

Gyászoló szeretteim!
Vigasztalást keresünk és találunk Istenünknél most itt a gyászórán, pedig oly egyértelmű ítéletben vagyunk önmagunk felől is. Igen – előbb a magunk ítélete van soron, majd csak aztán az Istené, hogy aztán Őbenne legyen megalapozott reményünk.
Előbb tehát itt áll a mi ítéletünk: elfogyott az erő. Szó szerint talán így is mondhatjuk: lehanyatlott a kéz. Ez a kéz a gyermek keze, ki egykor talán erősebben szorította  szülei kezét, mint ők a gyermekükét. A hitves keze ez, melyre oly biztosan támaszkodhatott a társ ötvennégy esztendeig, az édesapa keze ez, szigorral emelt, de mindig ölelő szeretetre táruló kéz, a prédikátor keze ez, melynek mindig felfelé kell mutatnia, mint Keresztelő Jánosnak, mikor Krisztusról szól: néki fel kell emeltetnie, nékem alább szállanom, aztán a tudós tanár keze, ahogy diákot igazít útba, majd a megfáradt, sok betegséget hordozó idős emberé ez a kéz, aki korábban annyit alkotott, majd már arra sem maradt ereje, hogy valami botra támaszkodjon. Elfogyott az erő – lehanyatlott a kéz. Az imádkozó kéz is? – kérdezzük szomorkodva, mert a Mózes tapasztalata ez (most az ő énekét idézzük) – elfogyott az erő? Márpedig ha Mózes nem emelte kezét, Isten népe mindent vesztett, hiába volt készség a küzdelemre. Ez tehát a mi tapasztalatunk, hogy elfogy az erőnk. És emberi ítélet ez, mégpedig határozott ítélet. Közös tudásunk ez, még ha ki sem mondjuk. De nekem, gyászoló gyülekezet, most itt a búcsúzásban ki kell mondanom ezt is – hogy lássuk: ezzel a tudással csüggedés is érkezik, ebből támad a mi nagy riadt tétovaságunk a halál árnyéka völgyében, ebből jön a szörnyű sejtés, hogy ez a mi tudásunk és ítéletünk talán azonos volna az Isten ítéletével, hogy ennek így kell lennie: így kell lennünk, így kell halnunk, - meg kell halnunk. Sőt, még csak Istenben sem kell hinnünk, nem kell a végest a véghetetlennel szembesítenünk, hogy tudjuk: ez így van, így lesz - így leszünk, így halunk. Mi több, e tudás sokakat el is fordít Istentől, mert esengő lelkünk számára tűrhetetlen ez a gyengeség, botrány a kezek hanyatlása, kudarc a csüggedés, - hát lázad a szívünk: miért tűri az Isten (ha van!) a tűrhetetlent: miért hagyja, hogy csüggedjünk, lankadjunk, erőtlenüljünk, hogy haljunk?
De másodjára azt is mondanunk kell, hogy Isten látja (Ő látja igazán!), hogy elfogyott az erő. Bár még ez sem Isten ítélete, de út Őhozzá, sőt, boldogító vallomás: Isten lát engem. Nem fordította el tekintetét rólam. Boldog tudás ez, és talán még boldogabb is volt a boldogtalan időkben: amikor az Úr szolgái, szent igéjének hirdetői, akik a próféta palástját viselték, súlyos, nehéz, rettenetes sorsot hordtak. Boros Géza testvérünk jószerivel csak élete utolsó szakaszában érhette meg, mi az az evangélium szabadsága, mit jelent az ige hirdetésének külső szabadsága, mit jelent az Úr szolgáinak méltósága. De azt mindig tudta, hogy az a legnehezebb, amit nem lehet levetni, ami alól nem lehet kibújni, amit nem lehet másra hárítani, s ez az, amit Isten egész életfeladatul tett a vállára. És ez nem a sorsa, mely fordulhat jóra-rosszra, ez nem a történelem, amit újraír szüntelen a változás, nem is az istentagadó kor átkozódása, és nem az egzisztencia nehézségei, nem a másokon való aggodalom. Védett és védtelen egyaránt tudhatja: az a legnehezebb, amit nem lehet levetni. Ez pedig a palást – mert az Isten szolgája nem mérlegelhet, nem kalkulálhat, nem fontolgathat esélyt, hiszen minden történetnél, az egész történelemnél nehezebb teher az ige – és jaj, ha elfogy hozzá az erő! S mégis ugyanakkor, éppen ez a teher az áldás, - az az áldás, hogy éppen mindig maga az ige az erő! Erő az élethez – erő az igéhez, erő az erőtelennek a hatalmas elhordozására! Az ige az én terhem – az Úr terhe, ahogy a próféták mondják –, és az ige az én erőm, mert általa lett minden, ami lett, ahogy az apostol mondja. Az igében rejlik hát a boldogító tudás. Az Úr látja szolgáit – látja minden esendőségüket, látja csüggedő lelküket, riadó szívünket, lankadó kezüket, fogyó szavukat, kétségüket, bűnüket – és megsegít. Ez bizony, nagy tapasztalat. Sokszor lankadt már a kezünk és csüggedt a lelkünk, végére értünk a kedvünknek, - de Isten erőket adott, megújított. S ki ne tudta volna, ha nem az igehirdető Boross Géza, hogy milyen titokzatos csoda az, amikor a gyarló beszéden, az emberi dadogáson átfénylik Isten szava, amikor a méltatlan szolgán keresztül isteni erők érkeznek. S ha Isten adja az erőt, ugyan, hogy’ jöhetne számításba itt a szolga gyengesége, – de ugyan, mit számít a szolga ereje, ha Isten nem adja Lelkét! Boross Géza tudós tanárságának közepén ez az egyszerű tapasztalat állt: törékeny cserépedényben hordjuk a mennyei kincset, mi erőtlenek, hogy ezáltal Isten erejének titka váljon nyilvánvalóvá.
De most Mózes éneke másra fordítja figyelmünket, arra, ami túl van közös tudáson, és egyszerű élet-tapasztalaton is – ez pedig az üdvözítés titka. Olyan dimenziót nyit meg, amit reményben pillantunk meg, és reményben is hordozunk a színről színre látásig. Nem csupán azt mondja, hogy Isten erőt ad, ha látja, hogy lankad az erőnk. Ez igaz és tiszta igazság. Nem csupán azt mondja, hogy elővonja rejtett tartalékainkat, és a csüggedés széléről újra nagy hatalma erőkörébe von. Ez is tiszta és igaz igazság. Hanem ezt mondja: ha látja szolgáinak erőtlenségét, ha látja, hogy nem szorítja a gyermek keze a szülei kezét, ha látja, hogy a hitves karjába már nem lehet kapaszkodni, ha látja, hogy az édesapa nem tárhatja már karjait ölelésre gyermekei és unokái felé, ha látja, hogy igéjének szolgája nem tudja már áldásra emelni kezét, ha látja, hogy a tanár, a tudós nem emeli már tollát, hogy tudományát megossza, ha látja, hogy nem emelhetjük kezünk imádságra sem, és látja, hogy a halál ül diadalt, amikor tehát mindezt látja – így mondja Mózes: megkönyörül. Paraklétészethai – fordítják görögre a régiek. Paraklésziszt ad – vigasztalást ad, vigasztalót küld. Szó szerint azonban talán úgy adhatom vissza a nehéz igét, mely itt van: Isten azzal vigasztalja szolgáit, amivel maga is vigasztalódik. Isten azzal erősíti szolgáit, hogy részvevője lesz ennek az ő gyengeségüknek. Isten vigasztalódik? Isten gyengeségre adja magát? Igen. Sőt, nemcsak gyengeségre, erőtlenségre, hanem halálra is adja magát a Szentháromság második személyében, az örökkévaló Fiúban, a mi Krisztusunkban. Igen – igen, ez a Krisztus titka. És a Krisztus titka: ez az Isten igaz ítélete. „Megítéli az Úr az ő népét, és megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő, s védett és védtelen oda van.” Isten vigasztalódik? Isten gyengeségre adja magát? Igen. És amivel ő vigasztalódik, azzal vigasztal most Téged is, és amikor gyengeségre adja magát, a Te gyengeséged hordozására érkezik – és amikor halálra adja magát, a te halálodat győzi le Fia halálával. Így világlik a titokzatos sor értelme: szolgáin könyörül, szolgáiban vesz vigasztalást, de végül csak egy szolga van: a szenvedő szolga, Krisztus. Végül – és kezdetül.
Testvéreim, az, hogy Isten látja szolgáit, ez nem a szemlélő kívülállását jelzi; az, hogy Isten megítéli az ő népét, ez nem a gyengék kárhoztatását jelenti – Isten ugyanis nem csatlakozik a mi megítélésünkhöz, Isten  a gyengeségünkhöz csatlakozik. A mi ítéletünk csüggedt és lemondó – tehetetlen ítélet, erőtlen ítélet, ítélet, melyben megadjuk magunkat, úgymond, a tényeknek, a mi ítéletünkben nincs vigasztalás. Isten nem csatlakozik a csüggedésünkhöz – de csatlakozik a gyengeségünkhöz, ezért ítélete nem tehetetlen, nem erőtlen, nem tényekbe törődő, - egészen más ítélet ez, minden megváltoztató: Isten gyengesége hatalmas, Isten ítélete kegyelmes. „Egyszer szólott az Isten, kétszer halottam ugyanazt, hogy a hatalom Istené, tied, Uram, a kegyelem is!” – mondja a zsoltáros.
Gyászoló szeretetteim, amit mi látunk, az a gyengeségünk, és végül a halálunk – ezt látja az emberi ítélet Krisztus erőtelenségében és halálában is. Amit azonban Isten lát, az mi magunk vagyunk - belefoglalva az ő örök, nagy és szent életakaratába, belefoglalva teremtő és újjáteremtő Igéjébe: legyen! és legyen újjá! és keljen új életre!  Amit mi ítélünk, az a megadás ítélete. Amit Isten ítél, az a feltámadás halált győző hatalma. A mi könyörületünk: könny - sírás a sírókkal, az Isten könyörülete pedig ez: ha vádol is minket a szívünk, ha ítél is fölöttünk a mi szívünk, Isten nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Lát minket is, de még inkább látja Krisztusát, hallja csüggedésünk is, de szeretve adja Lelkét, hogy mi a Lékek által találjuk meg a vigasztalását. Ő mindent tud, tudja életünk is, halálunk is, de leginkább tudja Krisztusa dicsőségét, s tudja, hogy benne boldog feltámadás vár reánk.  Megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő.
ÁMEN

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás cikkelyeit magyarázzuk alkalomról alkalomra, így ma az Apostoli Hitvallás második főrészének első tételeit olvasom, így hangzik: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában. Nemrégiben úgynevezett Teremtés Napját szerveztek a magyarországi egyházak, nyugati egyházakban eldivatozott mintára. Amikor ennek a napnak az előkészületei során az egyik szervező nyilatkozott a TV-nek, hogy miért kell Teremtés Napját tartani, akkor ő, sok okos indok mellett azt mondta: azért is kell ezt tenni, mert ma a keresztyének sokkal többet beszélnek Krisztusról, mint a teremtésről, példa rá az Apostoli Hitvallás, mert abban csak egy kis mondat az, hogy Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, majd utána hosszan-hosszan jön az, hogy mi mit hiszünk Jézus Krisztusról. Kell hát, úgymond, teremtés napját tartani, hogy egy kicsit többet szóljunk a teremtő Istenről. Nem szeretek szószékről vitatkozni, főleg, ha a nyilatkozó nincs jelen, mégis azt kell mondjam, hogy nem volt igaza és nincs igaza ennek a megnyilatkozónak. Egyrészt azért nincs igaza, mert a teremtésről, a teremtett világról nekünk nem azért kell beszélni, mert alig szólnánk róla az Apostoli Hitvallásban, hanem azért, mert igen gyalázatosan töltjük be Istentől kapott mandátumunkat, és csakhamar tönkre fogjuk tenni a teremtett világot és a természetet, ami körbe vesz bennünket. Kell hát a teremtett világról beszélni, de nem azért, hogy egyensúlyba hozzuk azt, ami az Apostoli Hitvallásban némelyek szerint nincsen egyensúlyban.
Másodszor azért sincs igaza ennek a megnyilatkozásnak, mert azt veszem észre, hogy újabban amúgy is szinte – már-már kizárólag –  csak a teremtett világról, a környezetről beszélünk. Mi még annak idején általános iskolában úgy tanultuk, hogy volt ókor – nem, volt őskor – ókor, középkor, újkor, legújabb kor, illetve – a mi tanárunk ezt úgy magyarázta, hogy ez a legújabb kor már voltaképp az atomkor. Nos, nyugodtan kijelenthetjük, testvérek, hogy az atomkort többé-kevésbé magunk mögött hagytuk, és bio-korba léptünk, a 21. század minden valószínűség szerint a biológia évszázada lesz. Ennek csak felszínes lenyomata az, hogy ami bio, vagy amire ráfogják, hogy bio, az eleve háromszor annyiba kerül, tehát a jól gondozott almáért kérnek 400 forintot vagy kétszáz forintot, a bio-alma viszont, ami kukacos lett és töppedt és leesik a fa alá, az nyolcszáz forintot ér. Elnézést kérek mindazoktól, akik meggyőződéses hívei a bio-élelmiszereknek, most csak a jelenségről szólok. ez Ám ha gén-manipulációról beszélünk, ha klónozásról beszélünk, ha azokról a nagy emberi vállalkozásokról szólunk, amelyek most már a legmélyebb rétegekbe nyúlnak be, akkor azt kell mondanunk, hogy az atomhasítás semmi ahhoz képest, ami most, a 21. században vár ránk. Ne szólnánk hát a természetről?  – csak arról beszélünk, csak azt manipuláljuk! Kérdés, hogy jól értjük-e és jól tesszük-e?
De ma nem erről akarok szólni, hanem arról, hogy ha többet beszélnénk Krisztusról, a Megváltóról, akkor nemcsak azt tudnánk jobban, hogy kicsoda Isten, nemcsak azt tudnánk jobban, hogy mi az a világ, ami körülvesz bennünket, nemcsak önmagunkat ismernénk meg jobban, hanem azt is jobban tudnánk, hogy milyen az az Isten, akiről hitet teszünk a hitvallásban, milyen az Ő kapcsolata velünk, emberekkel. A keresztyén hitvallás – és ez az utolsó megjegyzés a bevezetőben – elsősorban nem általános hitvallás, nem teista vagy deista megnyilatkozás, hogy van Isten. Az apostol szerint az, hogy van Isten, azt még az ördögök is tudják, sőt, nemcsak tudják, hanem hiszik. Azzal még nem mondunk sokat, ha azt mondjuk, hogy van Isten, és azzal sem mondunk sokat, amivel mi magyarok szoktuk magunkat békíteni a felekezeti vitáinkban, hogy „egy az Isten” – s ez a lényeg. Főleg az unitárius testvérek szokták ezt mondani nekem is, hogy Tiszteletes Úr, maga református, én meg unitárius vagyok, az meg katolikus, baptista, az meg a Dalai lámát követi, de egy az Isten, ez a lényeg. De milyen az az egy Isten, ki az az Isten, és mi az Ő kapcsolata velünk, mi dolgunk van nekünk ezzel az Istennel?! És ennek az Istennek mi dolga van velünk? – eza kérdés-sorozat a keresztyén hitvallásnak a veleje és a lényege, és ezért olyan hosszú az Apostoli Hitvallásnak a Jézus Krisztusról szóló része. Arról a Jézus Krisztusról szól ez a cikkely, aki a Szentháromság második személye, aki testet öltött, aki belépett a történelembe, aki egyértelműen emberi létformában vállalta, kinyilatkoztatta, megmutatta, hogy a teremtő Istennek valami egészen sajátos és különös köze van hozzánk, emberekhez.
Ma két név és az örök isteni titok áll előttünk. Azt mondjuk, Istennek Egyszülött Fia. Az örök istenit nevezzük így a legmélyebb módon. Egyszülött Fiú – ez nem az egykét jelenti, egyszülött fiú  - ez nem azt jelenti (elnézést, ha valaki úgy érezné, hogy blaszfémiát mondok), hogy Istennek csak ennyire tellett. Az Egyszülött Fiú azt jelenti: így mutatja meg Isten a Fiúban, hogy Ő Atyánk. Isten atyai mivoltához köt ez bennünket vissza. Az Egyszülött Fiú valósága, a Fiú a Szentháromságban egyértelműen mutatja azt, hogy Isten nemcsak alkalmanként, nemcsak egy-egy esetre, nemcsak pedagógiából atya, hanem öröktől az. Amikor Isten titkait kutatjuk, és belátjuk, hogy ésszel ugyan nem nagyon érjük föl, belátjuk, hogy nincs olyan magas lajtorjánk, hogy felhágjunk a transzcendens titkokig, nincs olyan titkos műszerünk, amivel a világ legapróbb és bonthatatlan részeit is láthatnánk, ilyenkor hajlunk arra a gondolatra, hogy Isten, mivel Ő örökkévaló, véghetetlen, kikutathatatlan, öröklétű, mindentudó, mindenható, mindig azt az arcát mutatja nekünk, amire nekünk éppen szükségünk van. Ha dorgálásra van szükségünk, akkor vasvesszővel, mint bosszúálló király érkezik, ha gyógyulásra van szükségünk, akkor orvosi köpenyt kap magára. Ha le akar bennünket nyűgözni, akkor maga elé teszi az egész univerzumot minden titkával, s meg se tudunk szólalni, úgy, ahogy a legutóbb hallottuk, amikor Jób könyvét olvastuk: vajon kicsoda tudja elfordítani a Göncöl szekere-rúdját.
Ám nem ez az igazi kérdés, hogy ki képes a Göncöl szekerét megfordítani, hanem az a kérdés, hogy ki képes az ember szívét megfordítani. Merthogy Isten öröktől Atya, az ember öröktől gyermeke s úgy teremtette, mint gyermeket és úgy akar róla gondot viselni, úgy akarja megáldani és szeretni, ezt ez a tételünk fejezi ki: Jézus Krisztus Egyszülött Fiú. S azt is kifejezi ez a tétel, hogy Jézus Krisztus, mint Fiú, az Atyának engedelmes, amikor szeretetével megvált bennünket.
A keresztyénség első évszázadaiban volt egy nagyon erős mozgalom, mely politikai ideológia is volt egyébként, mely a római birodalomban mindenféle pártokat is szervezett, idegengyűlölő pártokat.  Ideológiája  az volt, hogy a régi isten, a világteremtő istenség – ha szabad ezt a szót használni – egy nagy fuserátor volt, egy rosszlelkű Mekk-mester. Ez egy csúnya világot teremtett, egy vérrel, sárral, könnyel összegyúrt világot, s ebben a világban a haragnak, a megfizetésnek, a bosszúnak, a számadásnak, a számonkérésnek a törvényei uralkodnak. De jött egy jobb Isten – ez Jézus Krisztus – aki legyőzte ezt a régi istent. Jött az új szövetség Istene, aki félrerakta, lesöpörte, kitette az Ószövetség haragvó Jehováját. Mi keresztyének azonban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus nem a régi Istent győzte le, nem volt a Golgotai kereszten és a feltámadáskor semmiféle isteni harc, Ő az Atyának volt engedelmes, amikor szeretetével megváltott bennünket. A Fiú és az Atya kapcsolata Agusztinusz egyházatya szerint szeretetkapcsolat. Ami a Szentháromságban történik – ha szabad ilyet mondani - az maga a szeretet. Az örök fiúság ezt a lényegi szeretetkapcsolatot mutatja meg, közénk jötte pedig azt,  hogy Isten ezt a szeretetkapcsolatot akarja az emberrel való viszonyában is érvényesíteni. Kicsoda Isten? Inkább így kérdezzük: milyen ez az Isten, és milyen az Ő kapcsolata velünk? És máris ott van a felelet: ez az Isten a szeretet Istene, és ez az Isten szeretetkapcsolatot akar velünk.
Ugyanakkor az Egyszülött Fiú kizárólagosságot is mutat. Egy-szülött, mert a megváltó munkát, az ember kiszabadítását ő hozza el, ő szabadít meg abból a vérből, sárból, bűnből, halálból, abból a borzalomból, amibe az ember belevitte magát, és amit az ember napról-napra halmozna, ha Isten nem tartóztatná fel a rosszat. Azt a szeretetmunkát, ahogyan Isten bennünket ebből a rosszból kiszabadít és kivált, nem végezheti más, csak Ő, mert nem tudja más elvégezni. Münchausen bárón mindig mosolyogtunk a meséit olvasva, főleg, amikor azzal dicsködött, hogy lovával mocsárba ragadván, saját hajánál fogva kihúzta magát a mocsárból. Még a ló is kijött vele, mert a báró, persze, mindenre képes. Nevettünk rajta. De valójában inkább sírnunk kellene, testvérek, hogy hányszor megkísérli az ember ezt, hány ideológia, hány birodalom, hány nagy vállalkozás, hány nagy fölsóhajtás és hány egymás buzdítása, hány egymás taposása volt így: húzd a hajad! Húzd ki magad a mocsárból. Pedig talán mégis József Attilának van igaza: „Nem emel föl már senki/, belenehezültem a sárba/ Fogadj fiadnak Istenem/ hogy ne legyek kegyetlen árva!” Nem emel föl már senki, nem húz ki senki, nem tudom magamat a bajból, a bűnből, a nyomorból kitornászni, isteni beavatkozásra van szükség. Isten az egyszülött fiú által avatkozik be, mert egyedül Krisztus végezheti el az ember megszabadításának munkáját.
Itt van előttünk rögtön a két név is: Jézus, Krisztus. Helyesebb lenne – magyarázták nekem mindig tudós professzoraim – ha úgy mondanánk, hogy Krisztus Jézus. Tudniillik a krisztosz görög szó, vagy a héber-arám messiás egyszerűen csak azt jelenti, hogy felkent, felhatalmazott, isteni erőkkel felruházott, míg a Jézus szó azt jelenti, hogy szabadító, pontosabban fordítva: az Úrnál a szabadítás, az Úr a szabadító, Istennél van a szabadítás. Tehát Isten ebben a névben is úgy mutatkozik be, mint szabadító, és ez az Ő történeti, történelmi munkája közöttünk. Én vagyok az Úr, aki kiszabadítottalak téged, én vagyok az Úr, aki megszabadítalak téged. Néhány hónapja Magyarországon valami vitát próbáltak gerjeszteni abból, hogy megjelent a Magyar Parlamentnek egy nyilatkozata Trianonnal kapcsolatban és szerepelt benne egy kifejezés: Isten a történelem ura. Nahát, micsoda visítozás támadt itt Magyarországon szélső liberális lapokban, szélső liberális filozófusok és mindenféle népek által: hogyhogy Isten a történelem ura?! micsoda ódivatú, micsoda borzasztó szittya, református, protestáns kifejezés ez?! Már inkább beértük volna, mondották, hogy ilyen kifejezést olvasunk: Gondviselő, vagy ános örök szellem, véghetetlen hatalom. Mi az, hogy a történelem ura!? Én csak gondolkodom azóta is, testvérek, hogy mi ütötte meg ezeket az atyafiakat olyan nagyon? Miért, hűt ki a történelem ura? Joszip Visszarionovics Sztálin? – Miért, ki a történelem ura? – az amerikai elnök? Miért, ki a történelem ura? – Lulumba? Miért, ki a történelem ura? – Mao-ce-tung? Ki a történelem ura? – úgy mégis? De még inkább megdöbbentett annak meg nem értése, hogy ez a történelem ura Jézus Krisztusban lépett be a történelembe, és szabadítást hozott az ember számára. Ez a történelem ura, ez az Isten, akit a történelem urának nevezünk, nem birodalmat építeni jön, mert az Úré a föld és annak teljessége, nem vagonokat sorakoztat a határon, hogy elvigyen bennünket malenkij robotra, mert angyalok milliárdjai szolgálják Őt, ugyan mi szüksége van a történelem urának, hogy hadúrként meg basaként, meg mit tudom én, miként jelenítse meg magát, hódoltassa a szegény szerencsétlen embert? Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged! Jézus, ez azt jelenti: Istennél a szabadítás. S az az örök isteni Fiú, aki testet öltött és a történelembe lépett, felkent is volt, felhatalmazott arra Isten Lelke által, hogy ezt a szabadítást elvégezze.
Most érkezünk el a felolvasott igéhez. Jézus rendkívüli helyzetben fordul a tanítványaihoz. Azt írja az evangélista: Caesarea Filippi országútján járnak. Caesarea Filippi már a régi Palesztina határán kívül esik, valamikor, még Nagy Sándor után alapították - Fülöp Császár városa -, ez volt ennek a városkának a neve, de már túl volt a határon, egy másik országban. Egy olyan pillanatban vagyunk itt,  amikor Jézus még dönthet. És úgy tűnik, hogy Jézusban - emberileg szólunk! - ott is van ez a döntési kényszer, hogy menjen tovább északnak - Caesarea Filippi északra van ott hagyja az országát, Palesztinát, elmenjen Cesarea Filippibe, hol már nincsenek írástudó farizeusok, főtanácsnokok, hol már Jeruzsálem nem uralkodik, és abból a sok viszályból, konfliktusból, sok összeütközésből, ami Jézus eddigi szolgálatát kísérte, egy egyszerű mozdulattal kilépjen. Ősi emberi ösztön ez. S nyugodtan mondhatom, amikor a Káténk azt mondja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk születése napjától egészen élete végéig, de különösen annak utolsó szakaszában testében, lelkében elhordozta Isten bűn miatti haragját, akkor ezt erre a helyzetre is alkalmaznunk kell. Mert milyen sokszor vagyunk így! Szeretnénk innen elmenni – „elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból” - , szeretnénk a konfliktusokból kilépni, és nem pusztán azért, mert amúgy békességre hajlamosak vagyunk, s nem tartozunk a harcosok közé, ha emberrel találkozunk, mi nem gyűrjük könyékig az ingujjunkat, kezdünk mindjárt tusakodásba, hanem mert érezzük, hogy alatta fogunk maradi a konfliktusnak, a drámának, azt mi nem nyerhetjük meg. Kihúzódunk belőle. Mintha Jézus szenvedéséhez  is hozzá tartozna ez a nagy belső lelki dráma, ami majd fokozódni fog egészen nagycsütörtök éjszakájáig: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, ha lehetséges, ne kelljen ezt a halált meghalnom, ha lehetséges, ne ilyen módon szabadíttassék meg az ember. Most térképen is magunk elé tudjuk képzelni: Jézust határon áll a tanítványaival. Egy lépés, és egy másik országban van, egy lépés, és ledobott magáról minden konfliktust, egy lépés és nincs többé probléma, nincs ütközés, egy lépés és már nem követhetik Őt a jeruzsálemi besúgók és kémek, és nem jelentgethetik Őt a Nagytanácsnak. Egy lépés, és oszlik Júdás szívében a gondolat, hogy elárulja a Mestert. Határhelyzetben van, és ebben a határhelyzetben fordul tanítványaihoz és kérdezi tőlük: kinek mondanak engem az emberek? S máris mondják a tanítványok, amit az exitpoll mutat, amit a közvélemény-kutatás jelez, hiszen ők is végeztek közvélemény-kutatást, mondják hát, hogy némelyek Keresztelő Jánosnak mondanak. Van ennek nyoma az evangéliumban, mert tudjuk, hogy miután Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost, nem sokkal rá jött a hír, hogy egy másik figura járkál ott fent északon, csodákat tesz, betegeket gyógyít, halottakat támaszt föl, igazságot beszél, tömegek követik. És ekkor Heródes szíve összeszorult, és rögtön azt mondta: Keresztelő János az, föltámadt a halálból. De mások azt mondták, hogy ez a Jézus Illés volna, a régi próféta, aki nem látott halált, aki elragadtatott tüzes szekéren, mert a Jézus szava tüzes szó, mert a Jézus igazsága isteni igazság, mert a Jézus jelenlétében újra megnyílnak a mennyek távlatai. S mert jó a Jézust követni úgy, ahogy a régieknek jó volt Illés prófétát követni, mert Isten oltalmát, Isten szabadítását, és Isten szeretetét találták Nála. Megint mások azt mondták: Jeremiás ő, nem volt szebb szavú próféta a régi időkben, mint Jeremiás, nem beszélt más olyan csodálatosan Isten nagyszerű szeretetéről és nem hirdette meg más olyan erővel az Újszövetséget, mint Jeremiás. Ő mondta először, hogy új szövetséget köt velünk Isten, nem kőtáblákra lesz írva, nem pergamenekre lesz följegyezve, nem nagy kódexek fogják azt a törvényt őrizni. A szív hústábláira lesz felírva, és nem tanítja atya a gyermekét, és barát a barátját, mert mindenki belülről, szívből, lélekből fogja tudni az Isten útját – az az igazi szabadítás.
Megint mások – idézik a tanítványok – azt mondták, hogy egy vagy te a próféták közül. Próféta vagy. S ekkor Jézus megkérdezi a tanítványokat: ti kinek mondatok engem? Ez az a kérdés, testvérek, amely kétezer év óta, az Igén áthangozva szól mindannyiunkhoz. Ti kinek mondatok engem? Te kinek mondasz engem, te kinek mondod az Úr Jézus Krisztust? Te kinek nevezed Őt? És egyszerre csak mi magunk is ott találjuk magunkat ezen az északi úton (vegyük Caesarea Filippit szimbolikus névnek, meg a határt is jelképesnek, de akár egzisztenciálisnak is), és vajon, nem lenne jobb már itt, a 21. században, a bio-kor kezdetén kilépni ebből a keresztyénesdiből? Hát mennyi mindent mondanak ma is Jézusról, s milyen erővel mondják!? Van, aki azt mondja, igen, ő egy próféta volt, más azt mondja, csoda-rabbi volt, megint más azt mondja, Jézus olyan volt, mint a Dalai láma. Megint más azt mondja, jó fej volt, szupersztár, megint más azt mondja, hogy Ő volt az első hippi, aki bevezette a marihuánát, megint más azt mondja, hogy Ő volt a melegek első barátja, mindent mondanak róla. De nem az az érdekes, hogy ki mit mond róla, nem az az érdekes, hogy a filozófus, az irodalmár, a politikus, a vallásalapító, a szekta-vezér mit mond Jézusról! Ti kinek mondjátok őt? Ez a kérdés. S most arra is emlékeztetem a gyülekezetet, hogy a keresztyén hitvallást mindig valamilyen kérdés is motiválja, mindig valamilyen ügy, valamilyen nehézség, valamilyen megszólítottság hívja elő az emberből. Ekkor így felel Péter: Te vagy a Krisztus, Jézus, - te vagy a Krisztus, Te vagy a felkent, az Úr, a szabadító, az Úr szabadítója, te vagy a felkent, az élő Isten Fia.

Gyászoló Testvéreim!
Gyászunkban most vigasztalást keresünk, - olyan reménységet, melyen megszilárdíthatjuk életünket, és méltón hálát adhatunk szeretettünk egész életéért. Szeretnénk őt úgy elbocsátani, hogy közben, a búcsúzás óráján is szilárdan hisszük, a mennyei Atya szólította őt el, hívta haza a mennyei örök hazába. Sóhajtanunk kell ehhez. Nem a lemondás sóhajtásával, nem a beletörődés sóhajtásával, hanem a legelemibb vágyakozással! – erre tanít az apostol vigasztalása.
1.Tudjuk, mondja elsőször: földi sátorházunk elbomol. Ismerős tudás ez – ismerős képpel fejezi ki: ami lebomlik: sátorház. Lipcsey Bertalanné nemcsak az előtte járó nemzedékek sóhajtásaiból, vagy az általa rajongott szépirodalomból ismerte ezt a sóhajt, hanem saját életén tapasztalta: megtapasztalta ezt a gyermeki, idilli otthon elvesztésében, mely a haza, a szülőföld elvesztését is jelentette: sátrát elbontotta megannyi történelmi vihar, és zarándoklétre kényszerült.  Kárpátaljáról, Munkácsról a világháború és az országvesztés vihara hozta Budapestre, miközben hét esztendőt várt hitvese megérkezésére, akit a hadifogság ragadott el – itt és így kellett újra sátrat emelni, életet kezdeni, gyermekeket nevelni, tanítani, édesanyai és pedagógusi hitvallást betölteni – ezzel a tudással. Aztán el kellett hordoznia az özvegység évtizedeit, s azt is, mikor az ő földi sátorháza, a puszta léte romlott. Hordozta azt az évszázadot, a világégések, forradalmak, vesztések és veszteségek évszázadát, melyet csak elsóhajtani lehet. Nem baj hát, ha szólunk erről is, a létfeltételekről, a conditio humana-tól, az emberi sorsról. Úgy élt sokszor, ahogy Arany János bujdosója mondja szép sóhajtásában:
„Messzi honom tája körül jaj be kék..
Azt sem tudom, hegy-e az ott vagy az ég,
Azt se tudom, eljutok-e oda még,
Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég?”
2. De van egy igazabb, mélyebb sóhajtás – ez is tudáson alapul, de még inkább a hit meggondolásán. Lipcsey Bertalanné hívő ember volt. S hitében érlelődött az a tudás, vagy ahogy a régiek mondták: az a boldog ismeret, hogy bár drága hajlék a földi sátorház, Istennél van drágább hajlékunk, mert az romolhatatlan, mennyei hajlék. Ezért akármilyen veszteséget hoz a sorsunk, bármit romlaszt-omlaszt megannyi nyomorúsága a világnak, drága minden élet, melyben Isten kegyelme már itt is mutatkozik, mert ez a kegyelem megáld és megtartó erőt ad, értelmet ragyogtat minden értelmetlenség közepette, megtanít újat kezdeni, megsegít újra kezdeni. Erre a mulandóra mondotta a teremtéskor a teremtő: igen jó, s Krisztusunk is ebbe a halandó testbe öltözött, hogy kiváltson minket minden nyomorúságunkból. Akinek fény átragyogta a lelkét a csendes imádság, a zsoltár, a templom ablakán átszűrődő mennyei, s Lipcsey Bertalanné lelkét átragyogta, az a legrettenetesebb sorsban is méltóságot, emberséget, reményt kap, ha szenved is. Ebből fakadtak erényei, a hűsége, állhatatossága – a földi és mennyei bizonyosságok megosztása, övéiért való szeretete. Ezt tehát mélyebb és igazabb sóhajtás – mert mennyei után vágyakozik. Nézzétek, milyen világosan mondja az apostol: a bánat, az elvesztés, a halál szorongatása minket nagy-nagy sóhajtásra késztet – de a mi igaz sóhajtásunk vágyakozáson, kérésen alapul – mikor az Úr Jézus meggyógyított egy süketet, s mielőtt kimondta volna a gyógyítás szavát, előtte föltekintett az égre, és sóhajtott, vagyis imádkozott, kifejezte gyógyító kívánságát. Ez a mi sóhajtozásunk tehát: kívánság, imádság, - maga a megváltó tanít rá. Ezért mondja az apostol: óhajtozunk is. Várjuk a diadalmas isteni megnyilatkozását, hogy megértsük, ha veszve is honunk, ha omol is sátorházunk, azon a hegyen túl, azon az égen túl örökkévaló honunk van, nem kézzel készített, nem verítékből tapasztott, nem mulandóság alá vetett, hanem Istentől szerzett. Az én Atyám házában sok hajlék van – ígéri nekünk is Megváltónk.3. Egy vágyakozó lélektől búcsúzunk ma. Isten megtanította várni, és a várakozásban hűséggel megállni. Megtanította őt sóhajtozni is, igaz óhajtással, szent vágyakozással előretekinteni a mulandók közepette az örökkévalóra. Mi más lenne egy ilyen drága élet öröksége, mint hogy mi is eljutunk erre a boldog ismeretre, igaz reménységre – tudva, hogy a földi elbomol, de van mennyei, és amikor a földi elbomol, s nekünk sírnunk és sóhajtoznunk kell miatta, a könnyeinken mégis felragyoghat Isten irgalma, mert öröktől fogva hajlékot szerzett nekünk Jézus Krisztusban. S ha most omlik a mulandó, magasodik a múlhatatlan, ha porrá lesz, ami porból vétetett, megáll ami az örökkévalóban emeltetett. Isten Szentlelke írja szívetekbe e boldog reményt, hogy óhajtsátok ti is felöltözni az örökkévalót, hogy ami halandó elnyelje azt az élet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múltkor elhangzott történet után ismét nehéz korszakba érkezünk. Az előző történet azzal ért véget, hogy megnyugodott a föld negyven esztendeig, majd meghalt Othniel, a bíró és szabadító. Majd rögtön így folytatódik az elbeszélés: ”De az Izrael fiai ismét gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt.” Régen az iskolában azt tanultuk, hogy mondatot nem kezdünk úgy, hogy „de”. Ma már ez a stilisztikai szabály sem érvényes, noha valóban a régi klasszikus korban nem illett mondatot így kezdeni. Most mégis így, mondjuk, „hibásan” kezdődik a mondat. Eltelt negyven esztendő és Isten gyermekei, Izrael fiai újra gonoszul cselekedtek az Úr előtt. Azért kezdi a történetíró így: „de…”, - mert kezdhetné úgy is, hogy és… -, ám kezdi így: „de…”, hogy most is lássuk azt, amit megértettük az előző részben. A nehézségek, hányattatások, nehéz korszakok oka ugyanis ebben éppen a hibás kezdetben van: de! Isten kihozta népét Egyiptomból, csodálatosan vezette őket a pusztában, ígéretét valóra váltotta és nekik adta az Ígéret Földjét, de… Isten gyermekei gonoszul éltek. Isten szerette őket, Isten hordozta őket, de… ők föllázadtak. Így ez a szó nem mondatkezdet jelöl, hanem nemzedékeket, korszakokat fog át, egy nép története bontakozik ki belőle, az áldások és átkok ideje, a bőség, a békesség, a nyugodalom és a háborúság ideje. Ez a kis szó köt össze mindent! Mint ahogy a mi életünkben is sokszor ezen múlik minden. Isten szeretetében hordoz, de… nekem nem kell az Ő szeretete, Isten világosságot ragyogtat rám, de… én jobban kedvelem a sötétséget. Isten újra meg újra fölragyogtatja rám hűségét, de… én hűtlen vagyok. Isten világos életrendet szab meg nekem csodálatos törvényében, de…én önmagam istene akarok lenni. S ezen minden megváltozik, minden megfordul, mint amikor átállítják a váltót, s a vonat nem arra megy, amerre mennie kellene, hanem másfelé fut.
Nem szó az, hogy „de”, s mégis ebben az új időben immár nem nyolc esztendőt, hanem tizennyolc esztendőt tölt majd Isten népe hányattatások között. Gonoszul cselekedtek, elhagyták a szövetséget és elfeledték az Urat. Egy emberöltővel korábban csak nyolc évig tartott a hányattatás, nyolc évig élt Isten népe kiszolgáltatottságban, egy észak-keletről érkezett arámi kiskirály uralma alatt, aki alól aztán Othniel fölszabadította őket. Most Eglon király érkezik Moábból, ő tizennyolc évig zsarnokoskodik Isten népén.
A történetből azonban sok minden más is kibontakozik. Először is azt halljuk, hogy a szabadító, akit Isten támaszt, benjáminita volt, vagyis immár nem a Jordán keleti oldalán támad a baj, a problémák nem a pusztaság felőli oldalon keletkeznek, hanem a Jordántól nyugatra, az ország közepén. Azt halljuk, hogy ez az Eglon összeszövetkezett Ammonnal (egy másik kis országgal) és az amálekitákkal, a Jordántól nyugatra élő, félnomád népekkel és rabló törzsekkel, aztán együtt átkeltek a Jordánon és elfoglalták a pálmák városát. Izrael fiainak eddig csak arra volt szükségük, hogy összeszedve erejüket a folyó keleti partján élő három törzset segítsék. A szövetségi rend, a törzsi hűség megkövetelte, hogy átkeljenek a gázlókon, harcba szálljanak, és felszabadítsák testvéreiket. A Jordánon innen azonban biztonságban voltak. Eddig.  Most azonban Moáb királya, Eglon a szövetséges hadnépekkel átkel a Jordánon és elfoglalja a pálmák városát, ott székel, onnan uralkodik, ott tartja rabigában Isten népét. A pálmák városa Jerikó.
Milyen megrendítő látni, hogy amit Isten egykor ingyen kegyelméből, csodálatos módon Izrael gyermekeinek ajándékozott, azt most bűneik miatt elveszítik. Emlékszünk a honfoglalás történetére, a bevehetetlen városra, Jerikóra! Maradványait feltárták a régészek, és megállapították, hogy a korbeli világban az egyik legnagyobb katonai erődítmény volt. Bizony, lehetetlen volt ezt a várost egy sivatagból érkező zarándok-népnek elfoglalnia. De nem is kellett mást tenniük, mint hétszer körbejárniuk, hét nap kürtölve, és ledőltek a város falai. Ajándékba kapták, Isten szeretetéből ingyen. De… de most bűneik miatt elveszítik. A történet tengelyében az a nagy üzenet áll, ami talán elérkezik hozzánk, mai igeolvasókhoz, Krisztus-követőkhöz is, hogy amit Isten ingyen szeretetéből nekünk ajándékozott, azt elveszíthetjük bűneink miatt. Jaj, bizony. Amit csaknem ugyanúgy kaptunk – kitárnám a kezem, s mutatnám – potyán, ahogy mondani szoktuk, csak a kezed kell érte kinyújtani, s a tiéd, Isten azt néked elkészítette, neked ajándékozta, s nincs is rá magyarázatod, történeted, hogy miképpen lett a tiéd, jaj, arra viszont van magyarázatod és szomorú történeted, hogy miért veszítetted el! Isten népe most azt éli át, hogy a Jordántól nyugatra, Jerikóban, mondhatni, az ország stratégiai központján trónol az ellenség. Mert akié Jerikó, az birtokolja a Jordán réveit, az birtokolja az országon keresztül-kasul északra, délre, keletre és nyugatra futó utakat, akié Jerikó, azé a kontroll - és Jerikó immár nem Isten gyermekeié. A saját országukban, a saját birtokukon, a saját életük kellős közepén más az úr. Így mondja kérlelhetetlen egyszerűséggel az ige: de… az Izrael fiai gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt, megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izrael ellen, azért, mert gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt!
Megerősítette az Úr Eglont! Milyen fájdalmas pofon ez is, hogy nem is úgy veszítik el a pálmák városát, hogy az összedőlne, tűzvész perzselné, esetleg a benjáminiták, akiké ez a terület és akik közül a mi hősünk, Ehud előlép, összevesztek volna egy másik törzzsel, és ők átjöttek volna ide, és elfoglalták volna. Ez nem polgárháborús állapot, s nem is természeti katasztrófa. Isten megerősít egy pogány királyt. Hatalmat ad a kezébe. Isten forgatja a történelem kerekét, s most Eglonnak pörgeti ki a szerencsét. S milyen fájdalmas ez Isten gyermekei számára! Ők Ábrahám óta abban éltek, hogy ők a kivételezettek. Ők a kedvezett nép. Ebben éltek még az egyiptomi fogságban is, hogy eljön majd a szabadító. Abban éltek a pusztai vándorláskor is, hogy amit Isten megígért az atyáknak, az övék lesz bizonyosan, és kizárólagosan lesz az övék. Isten így is kötötte velük a szövetséget: ti vagytok a szent nép, ti vagytok a kiválasztottak. Viszont Isten megvet és gyűlöl minden bálványimádást, utálatosságot, mindent, ami környező népek körében dívik. Olykor az Ószövetségben szívszorító, rettenetes, keserű és borzasztó történeteket olvasunk arról, hogyan sújt le Isten a környező népekre, a bálványimádókra. És lám, most egy bálványimádóé minden! Hát hogy lehet ez? Most egy bálványimádót segít fel az Úr arra, hogy erős legyen és uralkodjon az Ő népén. Hogy lehet ez?
Történt ilyesmi a mi egyházunk életében is. Nem is olyan rég. Mennyit csodálkoztunk mi, hívők és Isten-követők, hogyan lehet az, hogy az egyház életében a kommunisták mondják meg, hogy mi legyen?! Az ateisták! Ők választottak püspököt, ők mondták meg, hogy miről kell prédikálni, ők adtak engedélyt, hogy lehet-e templomot építeni vagy nem. Emlékszem, fiatal segédlelkész koromban Székesfehérvárra kellett utaznom az Állami Egyházügyi Hivatal titkárához. Nagyhasú, borissza ember volt – nem kötöttem a tomporomra tőrt, testvérek, engem az Úr nem jelölt bírának! Ám ott kellett pitizni, hogy járuljon már hozzá, hogy a sáregresi általános iskolában lehessen hittant tartani. Csak ült velem szemben ez a foxi-maxis cipészmester, aki kitanult valami gyorstalpalót és okoskodott velem. Hogy lehet ez? Hogy nemcsak megengedi ezt az Úr, hanem fölsegíti, hatalmat ad neki. Ezt olvassuk ugyanis: és megerősítette az Úr. A bűneinkért lehet ez, mert Isten népe – halljuk még egyszer az egyszerű mondatot – gonoszuk cselekedett az Úr szemei előtt. Íme, ez a de! S mi minden következik belőle. Egy töredék másodperc alatt kimondjuk: de! - egy töredék másodperc alatt más irányba forgatjuk magunkat, s tizennyolc esztendeig tartó rabiga a következménye.
Azonban azt halljuk a 15. versben: ekkor megint az Úrhoz kiáltottak, és az Úr szabadítót támasztott nekik. Merthogy az ítélet nem örökre szól, a terheket nem kell végtelenségig hordozni! Ez Istennek kemény ostora, szent pedagógiája, hogy a népét újra magához térítse! Ezt pedig ebből értjük meg: szabadítót támasztott. A moábita, pogány királyt, aki keletről érkezett és beült az ország szíve közepébe, Isten csak megerősítette, viszont a jobbra-fordításkor szabadítót támasztott. A kifejezés a Bírák könyvében rendre ismétlődik, s ahogy a múltkor elmondottam, csodát fejez ki! Hiszen mit tudunk ezekről a szabadító hősöktől? Nem tudtuk Othnielről sem, nem tudjuk Ehudról sem, nem fogjuk a következő alkalommal Deboráról sem tudni, hogy kik voltak, mi volt a képességük. Isten támasztja őket, Isten Lelke nyugszik rajtuk. Isten rendeli és küldi el őket erre a szolgálatra, a szabadításra.
A szabadítás itt két szakaszban megy végbe. Előbb maga Ehud végzi el – mondjuk ki! – a piszkos munkát, a rettenetes munkát. Cselekkel eljut a király elé, mégpedig úgy, hogy négyszemközt maradhat vele. S éppen erre készült. A jobb oldalára egy könyöknyi – körülbelül 45-50 centiméternyi - tőrt kötöz, ezt nem veszik észre, nem tudják, hogy suta, vagyis balkezes – szokás szerint a jobbkezes emberek a baloldalon hordják a fegyvert, onnan rántják elő, ott van a pisztolytáska, a kardhüvely. Eglon emberei nem tudták, hogy Ehud balkezes, tehát balkézzel nyúl jobbra, s ha meg is motozták, nem vették észre az elrejtett fegyvert. Ez volt az egyik csel. A másik csel az volt, hogy magánkihallgatást kért a királytól. Miután átadta az adó-ajándékot, és emberei útnak indultak, egymaga visszatért, s azt mondja a királynak, hogy titkos beszéde volna vele. Mire a király azt mondta neki: hallgass, hallgass, kiküldte az embereit, négyszemközt maradtak, és ekkor Ehud gyilkos merényletben végzett a királlyal. De nem a cselekről akarok szólni, testvérek, hanem arról, hogy egyáltalán miképpen került ő oda. Izrael fiai ajándékot küldtek Eglonnak, és Ehud vezette a deputációt. Mi ez az ajándék? Természetesen, az uralkodónak illett ajándékot adni. Ha volt kérés, vagy a királynak jubileuma, névnapja volt, ajándékot kellett vinni. A zsarnok talán éppen akkor ünnepeltette Izrael „felszabadításának” tizennyolcadik évfordulóját, mondjuk, április 4.-én. S amikor Ehud magánkihallgatást kért, a király azt hitte, valami extra jön még. A király korrupt ember volt, s azt hitte, egy korrupt alattvaló akar vele titokban megbeszélni valamit. Ahogy a politikában szokták. Ezért mondja neki: hallgass, ne hallja senki, menjen ki mindenki, négyszemközt beszéljük meg. Mások szerint a király arra gondolt, hogy Ehud jóslatot, isteni üzenetet akar neki átadni, tehát metafizikai erő érkezik.
Azért taglalom ezt, mert az ajándék szó itt csak a magyar fülnek hangzik úgy, hogy ajándék. Az eredeti nyelvben speciális szakrális ajándékról van szó. Igen ritkán jelenik meg más vonatkozásban. A kifejezés tehát kötött. Néhány példát mondok, mindenki fogja érteni. A Magyar Nemzetben néhány évvel ezelőtt arról írtak, hogy X.Y. református püspök istentiszteletet celebrált, Mi, reformátusok hátrahőkölünk. Misét szoktak celebrálni, istentiszteletet nem szoktak celebrálni. Elvétette az újságíró. Mert az, hogy celebrál, sajátos kifejezés. Vagy, ha azt mondjuk: Úrasztala, tudjuk, nem arról az asztalról beszélünk, amin a malacot trancsírozzák disznóvágáskor. Amikor kimondták a héber szót: minchah, ajándék,  szakrális ajándékról beszéltek. Most ilyet vittek Eglonnak, Moáb királyának. Vajon, Istennek vitték? Én megengedem ezt a következtetést. Eglon istenkirály volt, vagyis inkább istennek gondolta magát. Egyszer elmeséltem már életem egyik megrendítő történetét. Korábbi gyülekezetemben volt egy szomszédunk, kedves, de rettentő hitetlen, istentelen ember. Ha találkoztunk mindig bosszantott. Főleg azt mondogatta: tiszteletes úr, én vagyok Isten fia, maguknak van Jézusuk, de én vagyok Isten fia. Egyik délután is ez történt, átmentem hozzá, s így istenkedett. Hazamentem, de húsz perc múlva szaladtak át, mert Bandi bácsi úgy, ahogy volt, egy szál klott-gatyában hevert az udvaron holtan. Talán értitek, ez az Eglon, aki sikerember volt - sikerült elfoglalnia a Jordán réveit, sikerült megszereznie a pálmák városát, sikerrel felülmúlta az előző nemzedékek kiskirályait, akiknek csak nyolc év jutott, hogy Izraelen uralkodjanak, ő már tizennyolc éve uralkodott –, talán döngette a mellét, s mondta: isten vagyok én. S Izrael gyermekei úgy vittek neki ajándékot, mintha oltárra vitték volna.
Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. Ez az első parancsolat. Emlékeztetek újra mindenkit arra, amit múlt vasárnap hallottunk, az igére, hogy elfelejtkeztek Izrael fiai az Úrról. Elfelejtették a parancsolatot, elfelejtették a szabadítót, elfelejtették, hogy kinek jár az ajándék, és az egykor szabad nép, mely kizárólag az örökkévaló, láthatatlan, mindent betöltő és dicsőséges Istennek szolgált, most egy pufi-királynak, egy pogánynak hordja, amit csak Isten oltárára lehet vinni. Megrendítő üzenet ez. Kinek szolgálsz? Annak, aki istenkedik előtted? S oda kell adnod neki, ami egyedül az Úré, és senki másé? Minősített ajándék ez. Én az Úr vagyok, a te Istened, - ne feledd ezt. Ő a szabadító Isten. És Isten elvégzi a szabadítást Ehud által. Ehud nemcsak Eglont, a hamis istent öli meg, hanem ügyesen elmenekül az erődből, hadba szólítja népét, s kihasználva az ellenség zavarodottságát, lerohannak a hegyekből, elfoglalják a Jordán réveit, bekerítik és megsemmisítik őket.
S aztán azt olvassuk: megnyugodott a föld nyolcvan esztendeig. Nemzedékekre tartó békekorszak következik be. De miért ad Isten békét? Erről is mondhatunk befejezésül néhány szót. Először is, csodálatosan szavak állnak az utolsó versben. Azt mondja: így aláztatott meg Moáb abban az időben Izrael keze alatt. Így aláztatott meg. Nem Ehud alázta meg, nem Efraim és Benjamin alázta meg, nem a felszabadító harcosok alázták meg. Így aláztatott meg. Miután Isten gyermekei belátták a bűnüket, fölkiáltottak az Úrhoz, újra fölajánlották az életüket a szabadság Istenének, Ő szabadítót rendelt. Ez a passzív ige – megaláztatott - fejezi ki, hogy Isten visszavonta az átkot. Megaláztatott Moáb. Nekünk is elég ennyi.
Aztán látjuk, hogy ez a békekorszak arra szolgálhatott volna, és bizonnyal azért tartott nyolcvan esztendeig, hogy a hála korszaka legyen. A múltkor elmondottam, hogy az Isten-felejtés legnyilvánvalóbb jele az, amikor az ember hálátlanul él, csak mormog, nyöszörög, pedig nincs miért panaszkodnia. Tehát a békekorszak a hála korszaka. Ha most arra a tizennyolc-húsz évre visszatekintek, mely mögöttünk van, bizony, mennyi mindenért adhattunk volna hálát. Megaláztatott az orosz! Nem mi kergettük el, elment. Adtunk érte hálát? Csak nyöszörgünk és panaszkodunk. Aztán a békekorszak a tanulásé is. Minden nemzedéknek, a gyermekeinknek, az unokáinknak lehetett volna tanulni, kellett volna tanulni az Isten útjait. Mennyi a mulasztásunk, a vétkünk, milyen hamar elintézzük mi az Isten útjait, pedig azzal nem lehet betelni, ahogy a zsoltáros mondja: éjjel és nappal azon gondolkozom! Én meg azt hallom egyre mindenhonnan, mikor prédikálni kezdenék, hogy csak röviden… Csak röviden, egy kis intstant-prédikációt kérünk, a Nescafé mintájára, egy kis ness-prédikációt! Egy kanál ness, egy kis forró víz, fölkavarjuk, meg van oldva. A legnépszerűbbek ma az egyperces prédikációk. Kegyelem néktek és békesség – Ámen. Az ilyet szeretjük. Pedig az életünk ki nem telhetne az örökkévaló Isten dolgainak a tanulásában.
És végezetre a béke-korszak a dicsőítés kora is. Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem – mondja az ige. Isten gyermekei megaláztatásuk legnagyobb mélységében az Isten-dicsőítés erejét, szimbólumait, ajándékait egy pogány uralkodó, egy istentelen kiskirály, egy senki lábaihoz hordták. Te engem hívj segítségül, - mondja az Úr - én megszabadítalak téged, és engem fogsz dicsőíteni. Ez a keresztyén élet titka. Minden békekorszakban, szabadítás után, miután Isten visszaajándékozza nekünk, amit eltékozoltunk, időt kapunk, hogy időnk és életünk a háláé, a tanulásé és a dicsőítésé legyen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal elmondottam, hogy két fejezet beszéli el Bárák győzelmét Sisera fölött. Az egyik fejezet történeti elbeszélés, ezt a múltkor olvastam, a másik az a diadalének, amit Izrael prófétanője és bírája, Debora énekelt. A két elbeszélés, a történeti, illetve a himnikus olyan, mint amikor projektorozunk, és két lapot egymásra teszünk, s bár mindkettő ugyanazt mutatja, az árnyalatok, a részletek teszik kerek egésszé azt, amit látunk, s így megmutatják a lényeget is. A múltkor - s éppen Debora énekére hivatkozva - részleteztem, hogy milyen közállapotok voltak a régi Izraelben. Egy elnyomó hatalom huszonnyolc esztendeig uralkodott a népen, lehetetlen helyzet alakult ki, bizonytalanná vált minden, megszűnt a falusi élet, az emberek bemenekültek a városokba, kiszolgáltatottak lettek. Most csak azt a gondolatot emelem ki, amit ma újra hallottunk: a nép új isteneket választott, s mindjárt kigyúlt a harc a kapuk előtt.
A nehéz történelmi szakaszokat, az elnyomatás idejét mindig ez jellemzi. Pontosan jelzi a baj okát: új isteneket választott a nép. Más isten után menni, vagyis a szabadító Istennek hátat fordítani, azt jelenti, hogy a nép azonnal rabságra ítéli önmagát. Más istent választani, például, a hatalom istenét, a pénz istenét, azt jelentette, hogy kigyúlt a harc. Így is mondhatjuk, mikor Isten népe gonoszul cselekedett az Úr előtt, a bűnt választotta, a bűnt ölelgette magához, azonnal kitört a háborúság. S így van ez ma is. Látjuk, hogy ahol virágzik a bűn, ott azonnal békétlenség támad. Ahol az emberek a bűn nyomán járnak, ott hiába sóhajtoznak, kiáltoznak, epekednek, vágyakoznak: beh jó lenne egy kis békesség! – ott bizony, megbomlanak a családok, tönkremennek a barátságok, megszűnik az egymás iránti bizalom, s mindenki harcolni fog, mindenki ellensége lesz mindenkinek. Ember lesz embernek farkasa.
De most a diadaléneket hallottuk! Debora megénekli a győzelmet, leírja a csatát és a körülményeket. Sőt, Debora a győzteseket is számba veszi. Nemcsak arról szól, hogy az ellenség mekkora sereggel vonult fel, ám hogyan aratott a nép csodálatos győzelmét Isten kegyelméből (mert az égből harcoltak Izraelért, a csillagok a maguk helyéről vívtak háborút Siserával), hanem felsorolja azokat a törzseket is, akik részt vettek a fölszabadító háborúban. Miközben hallgattuk az éneket, kitűnt nekünk is, hogy Debora szabadságharcról zeng. Egy olyan országban vívták meg ezt a harcot, ahol nem volt központi kormányzat és ellenség zsarnokoskodott a népen. Egyszóval, Sisera legyőzése egy nagy szabadságharc, népfelkelés eredménye volt. Vagy inkább: forradalomé. A forradalmak sohasem tervezésből születnek. Nincsenek kormányok, parlamentek, vezérkarok, akik elhatároznák, és tudatosan megterveznék a forradalmat, az mindig spontán támad, váratlanul, hirtelenül. De hogy kik vettek benne részt, kik voltak a hősök, azokat most megénekli Debora.
S megjegyzi azokat is, akik nem vettek részt a harcban. Az egyik távolmaradó törzs kapcsán megjegyzi – a 23. versben Mérozról beszél –, hogy nem jöttek az Úr segítségére. Ha a fülünk csiszolódott már mindenféle jó dogmatikán, református igehirdetésen, akár meg is tudunk ezen a mondaton botránkozni: „nem jöttek az Úr segítségére?!” Mi ez? Isten segítségére sietni? Hát kell Istennek valami segéderő, valami parittyás törzs néhány tucat katonával, hogy beszálljanak a csatába? De értjük a költői képet, a fölfokozást. Az Úr ügyéről, Isten népének a nagy ügyéről volt szó, az elnyomatás alóli felszabadulásról. Ez volt a tét. De némelyek nem jöttek az Úr segítségére, az Úr segélyére vitézei közé, távol maradtak. Viszont – mondja Debora, amikor a hősöket sorolja – felkelt az Izrael maradéka. Hősöket sorol, törzseket, Benjámint, Efraimot, Isszakhárt, Zebulont, a halálra szántakat, akik szinte fegyver nélkül, huszonnyolc évi pacifikálás után – talán csak egy parittyájuk volt, mégis–  elmentek a csatába, nos, ők voltak a maradék. Ez a szó: maradék, később, ahogy előrehaladva olvassuk Isten népének történetét, különösen a prófétai iratokat, egyre többször fog előkerülni. Ezekben azt olvassuk, hogy a nagy történelmi katasztrófák után, amikor szétszéledtek, elmenekültek az ország lakói, elomlott minden, valami maradt, vagy éppen: a maradék visszatért. Ézsaiás próféta így mondja: fölsarjad egy vesszőszál a törzsökről, a megmaradt csonkról. Később vigasztaló beszédeiben azt halljuk, hogy egyre kevesebb ez a maradék. S a végére szinte elfogy. Egy késői zsoltár már így kiált fel: nincs igaz ember, egy sincs. Mindez pedig előretekint a beteljesülő időre, amikor már egy valaki marad: Jézus Krisztus. Ő az egyetlen hajtás, ki felsarjad, és ebben az egyetlenegyben végzi el Isten a teljes szabadítást.
Itt még sokan vannak, akik a maradékba esnek. Lehet mondani, hogy most még a maradék több is, mint azok, akik nem vettek részt a szabadságharcban. A hősök itt még többen vannak, mint a távolmaradók. De nézzük, kik hiányoztak! Debora felsorolja őket. Ott kéne nekik lenniük a diadallistán, a hősök, a zsákmányosztók között, ám most szégyenlistán szerepelnek. Néhány törzset nevez meg. Gileádról szól, aki a Jordánon túl pihen. Emlékszünk Gileádra? Néhány nemzedékkel korábban csodálatos segítséget kaptak a Jordánon-inneni törzsektől. Akkor őket szorongatták a pusztai népek. De a többi törzsek átkeltek a Jordánon és segítségükre siettek. Hát Dán miért időzik hajóinál? – kérdezi Debora. Róluk még nem hallottuk, de majd Gedeon történetekor értesülünk arról, hogy amikor a tengerparti népek megtámadják őket, el kell hagyniuk őseik földjét, szórványnéppé lesznek, északra vándorolnak és szétszóródnak. Aztán – folytatja Debora – Áser a tengerpartján ül és nyugszik öbleinél – talán valamelyik turista-paradicsomban? -, miközben testvéreivel felszabadító háborút kellene vívni!
De akiket ma igazán ki kell emelnünk, azok a Rúben törzse. A törzsi rangsor szerint övék az elsőség. Most azonban, mondja Debora az énekében: „csak Rúben patakjainál vannak nagy elhatározások. Miért maradtál ülve a hodályban, hogy hallgasd nyájad bégetését? Rúben patakjánál nagyok voltak az elhatározások.” Figyeljük meg: először jelen időben mondja: csak Rúben patakjánál vannak nagy elhatározások, vagyis: megfontolások, nekifohászkodások, ígérvények. Rúben tehát megígérte, hogy elmegy – erre utal a kifejezés. A következő versben viszont múlt időben halljuk ugyanezt: csak Rúben patakjánál voltak nagy elhatározások. Micsoda megrendítő kép ez! Vannak nagy elhatározások – vagy csak voltak? Le vannak írva a kötelezvények, meg van fogalmazva a szövetség ősi rendje, él a tizenkét törzs körében a pusztai vándorlás óta kialakult szent kötelezettség-vállalás. Vannak tehát, vannak kötelezettségek, s most szükség is van segítségre, szolidaritásra, testvériességre, erőre, hiszen beállt a lehetőség, hogy újra szabad legyen a nép. Ám a következő mondatban azt halljuk: Rúben patakjánál nagyok voltak az elhatározások. Vagyis, ami őket kötelezte volna, s amire a szavukat adták, az nekik már csak múlt idő. Van egy szép énekünk, bűnbánattal szoktuk énekelni: „sok szép ígéretem, jaj, de hányszor megtagadtam.” Ez is múlt idő. Sok szép vágyamat, nekibuzdulásomat, ezernyi szent elkötelezésemet – a sok mondatot – hogy ugyanis tudom, tudom, mi a dolgom - megtagadtam. Igen, testvérek, sokszor mondjuk, hogy tudom én, mit kell tennem, tudom én, mi a hívő ember dolga, tudom, hogy mi tartozik rám. Debora éneke tükör, elénk is tartja, s mutatja: múlt az már, távoli visszhang, már nem tudod, csak tudtad, csak ígérted, csak elhatároztad, csak kezedet adtad rá, de lépést nem tettél érte. S ott van a kettő között a gúnyos mondat, rettenetesen hangzik: miért maradtál ülve a hodályban, hogy hallgasd nyájad bégetését? Rúben törzse, kinek körében nagyok voltak az elhatározások, nagyok voltak a megfontolások, négykézlábra ereszkedett, és otthon maradt a hodályban.
Természetesen, tudom én is, mindig úgy volt a történelem, még a magyar történelem is, hogy semmi rendkívüli nincs ebben a megjegyzésben. Debora fölsorolja, hogy kik kapnak zsákmány, kiké a dicsőség, kik fognak kitüntetést kapni, kiknek fognak emlékoszlopot állítani, majd tanulság okáért, megszégyenítésért fölsorolja azokat is, akik elpihentek a tengerparton, jó szélre fordították a vitorlát, másfelé néztek, meg otthon hallgatták a birkák bégetését, mert ezt fontosabbnak tartották, mint testvéreik megsegítését. Ebben nem mutat nagy különbségeket a történelem. De nem is ez a veleje az éneknek, hanem az, amit a harmadik versben hallottunk. Ez mutatja meg, hogy miről van itt szó. Azt mondja Debora:
Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek!
Én, én az Úrnak éneket mondok.
Dicséretet zengek az Úrnak, az Izrael Istenének.
Első hallásra is megüti a fülünket, hogy itt egy gyönyörű, személyes költői föltolulást hallunk: én, én. Talán a szigorú nyelvtantanárok azt mondják, nem kell ezt így mondani kétszer: én, én. Sőt, a magyar nyelvben még azt sem kell mondani, hogy én, a mi nyelvünk úgy ragoz, hogy az alany benne van az igében, lehetne tehát azt is mondani: halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek. Éneket mondok az Úrnak. Ez lenne stilisztikailag jeles. Más nyelvekben persze oda kell tenni az alanyt, mert az külön áll. De a héber nyelvben is az igében van az alany, a héber is úgy ragoz, ahogy a magyar. Talán ezért gondolta néhány 17. századi református prédikátor, hogy a héber meg a magyar nyelv rokonok. Miért mondja hát Debora, hogy: én, én? Mi ez a föltolulás? Talán azért mondja, gondolhatnánk, mert ő, ő Izrael anyja, ő az, aki tolmácsolta az Úr szavát, ő az, aki asszony létére elment a csatába, ő az, aki mozgósította az erőket, ő, az asszony, a gyenge nő. A csapatok vezérük kiáltására nem indultak útnak, de Debora szavára igen. Odaállhat hát az éneke elejére is, és mondhatja: én, én. A dicsőséglista is vele kezdődik. S ez meg is felel a történetnek. Nem szükséges a diadal pillanatában álszerénynek lenni. Itt minden Debora körül forog. Emlékszünk, amikor Bárákot unszolja, hogy induljon harcra, Bárák azt mondja – pedig ő a vezér, ő a kardos ember, tízezreknek parancsol! – azt mondja: ha eljössz a csatába – mondja Deborának, aki még Cinka Panka se volt !–, ha eljössz a csatába, elmegyek én is, ha nem jössz, én sem megyek. Méltó hát, hogy Debora álljon az első helyen a diadalénekben is!
S talán az is méltó, hogy kétszer mondja egymás után: én, én! Ám Debora így folytatja: én, én… az Úrnak mondok éneket, és Izrael Istenét magasztalom. Nem magát magasztalja, nem magát dicsőíti föl, nem úgy áll az első helyen, hogy vele kezdődik, és vele végződik minden. Nem önmaga hőskölteményét zengi, hanem azt mondja, hogy én – tart egy kis szünetet – s mondja megint: én – csak Istenről szólok! Így is visszaadható: én viszont az Úrnak éneklek. Az egyik angol fordítás tökéletesen érzi is ezt, és így fordítja: Én, viszont én az Úrnak éneklek. Tessék belegondolni, a Kison patakjában megáradt a tavaszi zápor és elsöpörte az ezernyi páncélozott harci kocsit, Isten népéé lett a győzelem. Csak ki kellett nyújtani kezüket a diadalért. Emlékezzünk csak, milyen kiszolgáltatottak voltak ők ezzel a rettenetes haderővel szemben – mégis övék a győzelem. Micsoda diadal ez, és micsoda ujjongás, micsoda ének méltó ehhez? S csak emlékeztetek, hogy Debora énekében fel vannak sorolva a hősök, a halálra szántak, a maradék, a győztesek, akiknek Isten győzelmet adott, s fel vannak sorolva a lusták, a távolmaradók, a gyávák, a bárányként bégetők – nahát, ennek a sornak az elejére valóban oda kell tenni Deborát. Ő viszont azt mondja, hogy én nem magamnak éneklek, nem a magam eposzát írom. Én az Úrnak éneklek!
Ez a döntő. Ez azt jelenti, hogy akik részt vettek a harcban, akik megértették, hogy az Úr parancsol nekik, s megértették, hogy megannyi tétlenkedés, gyávaság, restség, szándékos ellenszegülés után, most mégis segítségre jön az Úr, meghallgatta kiáltásukat -, tehát lépni, mozdulni, tenni kell, s ezért nem vonhatták ki magukat, nem húzódhattak akolba, mondván, hogy mi mindig vesztettünk – amit mi, magyarok szoktuk mondogatni – , meg hogy nekünk sohasem sikerült semmi, csak volt valami kis szalmaláng, aztán porba hullott minden, most tehát akik megértették mindezt és Deborához csatlakoztak, az énekben is csatlakoznak hozzá. Így is szól az ének felirata: Debora és Bárák éneke. Tehát Bárák, a hadvezér is énekel, és énekel Efraim is, énekel Benjámin, mindenki énekel, összeforrnak egy énekben, egy ujjongásban, egy magasztalásban, egy győzelemben. De Rúben nem énekel. Vagyis nem az a Rúben törzséről szóló kritika veleje, hogy gyávák voltak, otthon maradtak – hát, legfeljebb nem kapnak a zsákmányból! –, hanem az, hogy nincsenek ott, amikor a nép az ő Istenét dicsőíti, nincsenek ott abban a magasztos pillanatban, amikor boldogan átélhetik, hogy megsegítette őket az Úr! Nincsenek ott a diadalban, amikor átélhetik, hogy nem emberi erőfeszítés, nem emberi esély, nem kalkulus, nem a hol-fenn-hol-lenn, nem a jószerencse-balszerencse, hanem az Úr segített. Mert – tudjátok, kedves testvérek – az emberi életnek azok a legnagyszerűbb pillanatai, azok az igazi diadal-pillanatok, azok a legcsodálatosabb percek, akkor fakad fel a szívből föltartóztathatatlanul az ének és árad, mint tavaszi zápor, amikor az ember átéli ezt: nem én voltam az, Isten volt az, nem én voltam erős, nem én voltam ügyes, nem én rendeztem el a dolgot – Isten volt az! És ez azért nagyszerű, mert amikor Isten ad valamit, amit kérünk Tőle, Ő adhatná úgy is, ahogy a hentes. Múltkor a csarnokban állt előttem egy asszonyság és azt mondta a hentesnek: 74 deka! – így: 74 deka! – combot kérek. A hentes feltehetően ismerte már, mert addig nyiszatolta, csapkodta, vágta, mérte a húst, míg pontosan 74 dekagramm nem lett. Lehetne így is, kérek egy kis gyógyulást, kérem a családom békességét, kérek egy kis szabad levegőt, kérek egy munkahelyet, kérem a barátomat vissza, kérem az elvesztegetett életemre a föloldozást – és nem kérek többet. Csak annyit. Isten mindig többet ad. Jézus szerénységre tanít minket: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Ma reggeltől lefekvésig. És mi ezt mindig azzal a bizalommal kérjük, hogy holnap is fog adni, és holnapután is. S maga Jézus is ezt mondja: ne aggódjatok a holnap felöl, tudja a mennyei Atyátok, mire van szükségetek. Isten mindig többet ad. Ebből a többől marad ki Rúben, ennek a szabadító Istennek nem énekel diadalmas éneket, hanem hallgatja még mindig otthon a bárányok bégetését. Hát nem az Úr parancsolta neked? – mondta a csata előtt Debora Baráknak. Hát nem az Úr parancsolta neked? – mondja ma a Szentlélek neked. Neked parancsolta, hogy ott legyél az ujjongók körében, akik átélték, hogy Isten mindig többet adott. Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek: én, én az Úrnak énekelek, dicséretet zengek az Úrnak, Izrael Istenének. Én az Úrnak zengek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal azzal fejeződött be a történet, hogy Isten két nemzedékre való békeidőt adott. Nem véletlenül hangsúlyozza a Bírák könyve, hogy egy-egy szabadítás után hosszabb-rövidebb időre békeidő állt be. A békeidő nem a tétlenség ideje, hanem a hála, a tanulás, és isten-dicsőítés ideje. Eltelt két nemzedék ideje, s szinte már lakonikusan cseng a mostani történet kezdő szava: de…! Az újabb nemzedék gonoszul cselekszik az Úr előtt, megfeledkezik Istenről, elhagyja a szövetséget, idegen istenek után jár. Ekkor Isten előveszi ostorát, hogy népét magához térítse. Ma Debora áll előttünk, a hős szabadító asszony, aki a győztes csata után csodálatos, ujjongó éneket énekel. Ezt ma nem olvastam föl, majd a következő alkalommal tárgyaljuk. Mégis utalni fogok rá, mert az ujjongó ének ugyanazt beszéli el, amit ma hallottunk, igaz, nem a történetíró leírásában.  Olyan ez, mint amikor a projektorban két lemezt teszünk egymásra, és így az apró különbségek meg tudnak jelenni. A két leírás, a történeti és a költészeti kiegészíti egymást.
Tehát a kétnemzedéknyi békeidő után Izrael fiai ismét elhitették magukkal, hogy a saját erejük, saját ügyességük, okosságuk teremtette meg a békét, és megint gonoszul cselekedtek Isten előtt. A Bírák könyve általában nem sokat taglalja, hogy mit jelentett ez. Az előző részek leírásakor is csak annyit hallottunk, hogy megjelent egy idegen király vagy egy idegen nép, és uralkodtak Izraelen. Hogy mit jelent elnyomásban élni, azt persze mi is jól tudjuk. Tudtuk, mit jelent rabságban élni, amikor itt voltak az oroszok, s tudjuk azt is, hogy mit jelent ma a banko-krácia uralma, az összes adónk elment már, mégis rabok vagyunk és nem szabadok. De hogy abban az időben konkrétan mit jelentett ez, erről nem sokat hallunk. Ám Debora éneke három rövid megjegyzést tesz, és ez segít. Hadd idézzem ezeket. Arról énekel Debora, hogy abban az időben, amikor Isten felhatalmazta őt, hogy szabadító vezére legyen népének: „pihentek az utak és az úton járók tekervényes ösvényekre tértek.” Pihentek az utak? Ez azt jelenti, hogy megszűnt a közbiztonság. Rablók járták a vidéket. Így akiknek mégis az egyik településről a másikra kellett utazniuk, azok tekervényes utakat, erdei ösvényeket választottak maguknak. Pihentek az utak. Aztán – folytatja Debora – megszűntek a kerítetlen helyek Izraelben. A kerítetlen helyek– vagyis a falvak - lakói bemenekültek a városokba. A falu kerítetlen, azaz védtelen hely, a város a kerített hely, ahova – tudniillik a várba - be lehetett húzódni, ha ellenség jött. Erdélyben még ma is sok helyen lehet látni erőd-templomokat. Ezeket azért építették, hogy legalább az a kevés ember megmaradjon, aki bemenekült a kerítés mögé, mikor bejött a tatár, a török. Debora jelzi, hogy elnéptelenedett az ország. Kánaán királya, Jábin és vezére, Sisera – akiket Isten rászabadított Izraelre - időről időre, de főleg aratáskor végigjárták a vidéket, kifosztották az embereket, elraboltak mindent, s aki ellenállt, legyilkolták. Elnéptelenedett a világ. Harmadszor pedig azt mondja Debora, hogy miután népe új isteneket választott – ez volt a nagy bűn! -, mindjárt fellángolt a harc. Milyen érdekes! Új istenek után kezdtek járni, s máris véget ért a békesség, azonnal fellángolt a harc. De ha már föllángolt a harc – fokozza Debora a drámai leírást, s kérdezi: pajzs és dárda láttatott-e a negyvenezernél? A tudósok szerint akkoriban körülbelül negyvenezer embert tudott volna mozgósítani a teljes törzsszövetség. Ha országos háború tört volna ki, ennyi embert lehetett csatarendbe állítani. De melyiknél láttatok pajzsot vagy dárdát? – kérdezi Debora. Vagyis, mai politikai nyelven, a régi Izraelt pacifikálták. Sisera volt a békefenntartó. Az elnyomott népnél nem volt fegyver. Emlékszünk még Ehud történetére, amikor Eglonhoz készül, hogy elvégezze a merényletet, „szerzett magának” egy kétélű kardot. Nem magához vette kardját, ami otthon lógott, mint őseinek régi kardja, nem is ment a fegyverraktárba vételezni egyet, hanem szerzett magának. Még a magyar nyelvben is ügyességet, fortélyt feltételez a szerzés szó. A mai történet végén pedig arról hallottunk, hogy Jáhel sem fegyverrel ölte meg a menekülő zsoldosvezért, Siserát, hanem egy sátorcölöppel. Izraelnek nincs fegyvere. Falvai kiüresedtek. Az országban nincs közbiztonság.
Megrendítő leírása ez az akkori állapotnak. Ráadásul Kánaán királya, Jábin fölfogadott egy Illíriából való férfit, Siserát, aki győzhetetlen haddal uralta az országot. Kilencszáz „tankja” volt, kilencszáz páncélozott harci kocsija. Kilencszáz tank. Ki tudja fölvenni a versenyt kilencszáz tankkal? Ki tud szembeszállni ilyen haderővel? Győzhetetlen ember ez a Sisera. Ráadásul a serege mindenféle zsoldos népekből állt. Tehát most nem valamelyik szomszédos kánaáni ország néphadserege vonult be Izraelbe, hanem zsoldosok érkeztek, akiknek a zsoldja abból volt, amit elvettek az elnyomottaktól. Nemrégiben, a második világháború kezdetére emlékezve korabeli fotókat állítottak ki. Amikor a németek nyugatról, a szovjetek keletről lerohanták Lengyelországot, a lengyelek, akik mindig híres lovasok voltak, megpróbálták lovassági rohammal felvenni a harcot a német páncélos hadosztályokkal szemben – több fotón látható ez. S mennyire reménytelen vállalkozás. Lengyelország két hét alatt összeomlott. Hát ki vehette volna fel a harcot Sisera kilencszáz páncélozott harci szekerével szemben? Erre sem volt remény.
Ezért is kiáltott Izrael az Úrhoz. Így mondja az ige: és kiáltottak Izrael fiai az Úrhoz, mert Siserának kilencszáz vasszekere volt, és immár húsz esztendeje zsarnokoskodott a nép fölött. A legelső történetben azt hallottuk, hogy a megszállás nyolc évig tartott, múltkor azt hallottuk, hogy a második elnyomatás tizennyolc évig tartott, most pedig immár húsz esztendeje tart a zsarnokoskodás. S ekkor Izrael megtér. Visszaemlékezik, hogy van egy szabadító Istene, visszaemlékezik, hogy ez a szabadító Isten szövetséget kötött velük, védelmet, menedéket és békét ígért nekik. S ennek csak egy a feltétele: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged…ne legyen idegen istened énelőttem. Ez a feltétel. Ha a nép visszatalál Istenéhez, Őt követi, Őt imádja, Neki hódol, Isten bizonnyal elvégzi a szabadítást. Mert ahol az Úr, ott a szabadság.
A nehéz helyzetről még azt is el kell mondanunk – és elnézést kérek a jelenlevő hölgyektől, de most visszautazunk egy időgépben –, hogy a szabadítást egy asszony által érkezik. Pedig katonadolog lenne az!  Amikor Debora az énekében kérdezi, hogy pajzs és dárda láttatott-e a negyvenezreknél, akkor Izrael férfiairól beszél. A háború nem asszonydolog, sőt azt mondjuk, hogy még a bíráskodás sem volt asszonydolog. Itt valami egészen különös, kivételes helyzetről van szó. De mielőtt elkezdjük a régi korok embereit kárhoztatni, hogy különbséget tettek férfi és nő között, s nem volt egyenjogúság meg egyenrangúság, amit mi a világon a legtermészetesebb dolognak tartunk, még egyszer szeretném leszögezni azt, amit a bevezetőben mondottam. Mi nem tudjuk a bírákról, hogy milyen képességük alapján lettek a nép vezérei. Semmilyen leírást nem olvasunk erről, sőt, azt is látni fogjuk, hogy némelyikük méltatlan is volt arra, hogy népe szabadítója legyen. Csak ebből a szempontból értjük meg Debora szerepét. Jelzi ezt az ige: „ebben az időben Debora volt a prófétanő.” Nem bíró volt előbb, hanem prófétanő. Isten Lelke volt rajta. Tehát ezért lehetett bíró, mert minden bíró Isten Lelke által lett bíróvá, minden szabadító Isten lelke által lett szabadítóvá, s nem azért, mert ügyesebb vagy erősebb volt. A Királyok történetében is felbukkan ez. Sault ugyanis azért választották királlyá, mert egy fejjel magasabb volt mindenkinél. S jó választás volt Saul? Igen, nagydarab, szép szálas ember volt. A kosárlabda válogatott centere – ő kellett! De Istennek végül félre kellett tennie Sault. És az a kis pásztorgyerek lett Izraelnek szabadítója, akinek csak egy parittyája volt meg néhány kövecskéje. Akin az Isten Lelke megnyugszik, az a szabadító.
Így érkezünk el a mai történet közepébe, s erről szeretnék még néhány szót szólni. Izrael csodálatos győzelmet arat. Tízezer emberrel mentek ki, tehát a hadra fogható népnek csak a negyedével, s azt sem nagyon tudjuk, milyen fegyvereik voltak. Ám ez a szabadulás órája! Bárák, a katonai vezető a csata előtt még kétségbe volt esve, nem látta, hogyan lehetne ezt a csatát megnyerni. Ám Isten csodálatos szabadulást adott. S éppen Debora éneke írja le, hogy miképpen is. A történeti elbeszélés csak ennyit mond, hogy Isten megrettentette Siserát. Debora viszont leírja, hogy Sisera jó stratéga, volt, s tudta, hogy a domboldalakon nem lehet a lovas-kocsikkal manőverezni, levonult hát a Kisón patak völgyébe, sík terepre, és ott várt. Ott bárkivel felvehette a harcot, a harci szekereivel azonnal legázolhatta volna. Azonban - mondja Debora - „az égből harcoltak értünk.” Ez volt a csillagok háborúja. Így énekel: a csillagok az ő helyükről vívtak Siserával. Vagyis megnyílott az ég, és leszakadt egy nagy tavaszi zápor, és a hegyekből lerohanó víz megtöltötte a Kisón patak medrét. És ami eddig Sisera erőssége volt, éppen az lett most a veszte, a nehéz, vasalt kocsik beleragadtak a sárba. S ettől ő olyannyira megijedt, hogy maga is leugrott a szekeréről és elmenekült, hiába oldott ugyanis kereket, a kocsi egy tapodtat sem tudott már menni. Csodálatos győzelem ez!  E dráma közepén áll Bárák és Debora beszélgetése. Debora a bíró, Isten őt szabadítóul rendelte. Ő magához hívatja Bárákot és így szól hozzá: Hát nem parancsolta meg az Úr, az Izraelnek Istene: menj és vonulj a Tábor hegyére, végy magaddal tízezer embert Nafthali és Zebulon fiai közül!? Én kihozom ellened Siserát, és a kezedbe adom. Nem megparancsolta az Úr? Ez a kérdés a közepe a mai történetnek.
Amikor erre a régi, rettenetes és egyben nagyszerű történetre visszatekintve azon gondolkodunk, hogy mégis mi mozgatta meg az embereket a történelmi mélyponton, mi indított el mégis tízezer embert, erre a beszélgetésre kell figyelnünk! Tízezren engedelmeskedtek a hívó szónak. Tehát nem indult el mindenki. Majd hallani fogjuk, hogy például Rubenről azt énekli Debora gúnyolódva: Ruben az akolban kushadt, Júda nagy fogadkozásokat tett, de nem indult el. De akik elindultak, miért indultak el? Akik vállalták az emberileg szólva teljesen reménytelen harcot, miért tették? Azért, mert megértették, hogy most az Úr parancsol nekik. A győzelem nem Debora és Bárák okos stratégiája volt, hogy ugyanis a Kisón völgyében ez szokott történni, különösen tavasszal. Igen, 1799-ben is megtörtént ugyanez, amikor Napóleon a törökökkel harcolt, s a török haderőt éppen egy ilyen felhőszakadás sodorta el. De nem ez az ok, és nem is az, amire utaltam már, hogy Marx-xal szólva, a proletáriátus csak a láncait veszthette el, s ez a harc volt a végső, egy életem, egy halálom… Oh, kedves testvérek, elfut az ember, ha legyőzhetetlen akadályt lát – sőt, el sem indul! Az Úr szava az ok – az isteni parancsnak való engedelmességben van a győzelem titka. Eleinte még Bárák, a hadvezér is vonakodik. Mikor küldené Debora a háborúba, Bárák pedig azt feleli, hogy ha eljössz, elmegyek én is, ha nem jössz el, én se megyek. Vagyis Debora maga a szövetség ládája. Ő maga az Úr jelenléte. Túlzónak tűnik, amikor énekében úgy szól magáról, hogy én vagyok Izrael anyja, s mégis ő az, és ha ő nincs ott, nincs ott az isteni szó sem, nincs ott az elkötelező erő sem, nincs ott az okosság és a bátorság sem a csata megnyerésére.
Van azonban Bárák vonakodásának egy következménye is és ez még jobban megerősíti az előbbieket. S most megint a férfiakról kell szólni, meg a hadvezérekről. A vonakodó Báráknak azt mondja Debora: elmegyek veled, ott leszek a csatában, de a győzelem dicsősége nem a tiéd lesz, asszony kezében hagyja azt az Úr. És ez így is lett. Meghagyom, Bárák talán azt gondolta, hogy Debora magának akarja a dicsőséget! Hát gyere, jól van, te vagy a próféta, te vagy a bíró, nem baj, ha asszony vagy, kivétel erősíti a szabályt, legyen most asszonyé a dicsőség, mi, férfiak megengedjük ezt időnként. Amúgy is: ha már a magyar férfiak az olimpián egy aranyérmet se tudnak nyerni, örülünk, ha leány nyeri. Rendben van. Ha már a politikai elitből nem telik ki férfi vezetőnek, választunk nőt is – mi férfiak így gondolkodunk. Hát legyen – mondja Bárák. Ám nem Deboráé lesz a dicsőség, hanem egy másik asszonyé, egy idegené, Jáhelé. Ki ez a Jáhel? Jáhel egy áruló felesége. Azt halljuk egy megjegyzésben, hogy egy keneus férfi a csatatér környékén táborozott, s látva a felvonulást, jelentette Siserának, hogy Bárák felvonult a Tábor hegyére. Az ő felesége Jáhel. És mégis Jáhelé lesz a dicsőség. Sisera bemenekült hozzá, elbújt a lazsnak alatt, kért egy kis ivóvizet, mert nagyon megszomjazott futás közben. Megparancsolta Jáhelnek, hogy senkinek ne árulja el, s amikor elalust, Jáhel egy sátorverő cölöppel átütötte a halántékát. Mire megérkezik Bárák, az üldöző hadvezér, akinek el kellett volna fognia Siserát, a dicsőség már egy asszonyé. Mert Isten elvégzi, amit megparancsolt, s ha mi vonakodunk, kimaradunk a szabadítás nagyszerűségéből. Ez a történet nem egyetlen főszereplőt állít elénk. Itt nem egy magában álló hőst látunk, hanem szövevényes kapcsolatokat, sok-sok embert kell megszólítani, elkötelezni. Isten most ilyen módon szabadítja meg népét. Ha a mélyben, a gödör alján vagy, ha nincs már erőd föltápászkodni, ha nem látsz magad körül semmiféle kiutat, mert kilencszáz vassal kivert harci szekér dübörög feléd, ha az utakra sem tanácsos kimenni, csak a kerti ösvényeken lehet lopakodni, s ha a kerítetlen helyek már megszűntek, ha háborúskodás tölti meg az ország életét, ha az emberek idegen istenek után járnak is, halljad csak Debora szavát: nem az Úr parancsolta néked? Az Úr parancsolta, nem a szívem, nem a kétségbeesésem, nem a szabadságvágyam, nem a nagyszerűségem, nem a szomszédom, nem a büszkeségem, hanem az Úr. Őhozzá kiáltottak Izrael gyermekei, Ő meghallgatta őket, szabadítót küldött nekik, és újra megajándékozta őket a békesség idejével. Kiálts az Úrhoz és engedelmeskedj az Ő szavának.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt vasárnap elmondottam, hogy ma és a következő vasárnapokon a Bírák könyvéről fog szólni az igehirdetés, egy különös korszakról egy különös történelmi szakaszból. Ám a 107. zsoltár alapján azt is elmondottam, hogy elsősorban nem a történetíró sajátos történeti-szemléletét kell majd megértenünk – bár erről is lesz szó –, hanem inkább az Isten-szemléletét. A Bírák könyvéből kiderül – és ez lesz majd számunkra a lelki haszna, az igazi üzenete –, hogy bár Isten népe a történelemben beágyazottan élt (és a történelembe ágyazottan élünk mi is, tehát a történelem törvényszerűségei, szabályai, esetlegességei és változásai közepette élünk), mégsem magából a történelemből, a történelmi jó-szerencséből vagy balszerencséből, vagy éppen az adott helyzetből értjük meg a sorsunkat, történelmünket, hanem mindig az Istennel való kapcsolatunkból, Istenhez való viszonyunkból, illetve még pontosabban, Istennek a hozzánk való viszonyából. Nem olvastam föl a Bírák könyvének a bevezető szakaszát, de kérek mindenkit, hogy otthon vegye elő és olvasgassa. Összefoglalóként csak annyit mondok el, hogy Isten népe negyven éves pusztai vándorlás után érkezik az ígéret földjére, megkezdődnek a honfoglaló harcok. Tehát a könyv első szakasza egy olyan időről szól, amikor még élt Józsué. Itt sok földrajzi nevet hallunk, szinte térképpel kell olvasnunk az elbeszélést, területek, városok, törzs neveivel találkozunk. Az a szakasz viszont, mellyel ma elkezdtem a Bírák könyvének magyarázatát, már a Józsué halála utáni időt idézi fel. Ekkora felnőtt egy új nemzedék – ez a nemzedék talán már nem is a pusztában született, de semmiképpen nem Egyiptomban.  S ez az új nemzedék elfordul Istentől. Elfordul Istenétől – így mondja nagyon egyszerűen a Bírák könyvének írója: „gonoszul cselekedtek az Úr fiai az Úr szemei előtt, és elfeledkeztek az Úrról.”
Mit jelent felejteni? Először is, a jó és rossz tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a felejtés sokszor  jó dolog. Néha ösztönösen is igyekszünk felejteni. Különösen az életünk korábbi szakaszában történt, s csak szégyennel említhető vétkeket vagy fájdalmakat, sebeket, szenvedéseket igyekszünk elfelejteni. A pszichológusok szerint, ha valaki meghal a családban, nagyon-nagyon hosszú ideig kell gyászmunkát végezni. Ez bizony komoly feladat, nagy teher. A gyászmunka azonban nem azt szolgálja, hogy megbirkózzunk valakinek az emlékével vagy éppen a halála tényével, hanem többnyire arra céloz, hogy elfelejtsük. Az elhunyt emlékét néhány szimbolikus dologban megtartjuk, de a legtöbb dolog, ami őrá emlékeztet, elsüllyed. A felejtés a jó és rossz dolgok elsüllyesztése. Igen, a tények megmaradnak, ami megtörtént, úgy marad, sokszor jóvátehetetlenül, visszafordíthatatlanul, de igekekszünk a lehető legmélyebbre süllyeszteni. Gyászban ez a halál ténye.
Itt azonban, érezzük, nem ilyen felejtésről van szó. Mert a felejtésnek van egy másik vonatkozása is, amikor arról feledkezünk el, amiről nem szabad elfeledkezni. Arról feledkezünk el, amire Mózes V. könyve is int, hogy ha majd jó lesz dolgod, ha meggazdagodsz, házat építesz, áldásokat élvezel, ne feledkezz meg arról, hogy Isten hogyan hordozott téged a pusztában, milyen csodálatos módon szabadított meg, hányszor töltötte ki rád áldását! El ne feledkezz erről – mondja Mózes –, nehogy amikor jól van dolgod, elhitesd magaddal, hogy a magad erejéből, a magad ügyességéből, a magad nagyvalaki-voltából jutott neked mindez. Erre utal az elfeledkezés, amiről a Bírák könyve beszél. A honfoglalás utáni első generáció elfelejtette, mi történt a pusztában, elfelejtette a csodálatos egyiptomi szabadítást, elfelejtette, hogy Isten vezette az atyákat nemzedékeken keresztül, de legfőképpen azt felejtette el, hogy Isten hűséges. Pedig az ígéret földje is csak azért lett az övé, mert Isten hűséges maradt az Ábrahámnak adott ígéretéhez. Csak azért juthattak ki Egyiptomból, mert Isten hűséges volt a Józsefnek és Mózesnek adott ígéretéhez. Mondhatnánk, ó, hát könnyű ezekről megfeledkezni, mert ezek is eltűntek volt a múlt homályában, leülepedtek és belepte őket a történelmi por. De valójában a hűségről feledkeztek meg, Isten szabadításáról és irgalmáról feledkeztek meg. Magáról Istenről feledkeztek meg.
A mi világunk tényeit szemlélve, úgy látom, mi is felejtő világban élünk. Milyen könnyen megfeledkezünk akár a saját gyerekkorunkról. Én például igen gyakran arról, hogy amikor gyerek voltam, 800 métert kellett vízért menni, ott volt olyan kút, amelyben ivóvíz volt – s néha nem esett jól vízért menni! Ma meg kinyitom a csapot és jön a víz. Milyen könnyen megfeledkezem arról, hogy amikor Debrecenben kollégista voltam, az út több átszállással egy teljes napot vett igénybe a Dunántúlról. Ma meg beülök az autómba és két óra alatt ott vagyok a rokonoknál. S még mennyi mindent hajlamosak vagyunk elfeledni. S ha elővesszük a Himnuszt, látjuk, arról ír Kölcsey, hogy Isten fölhozott bennünket ide, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, aztán – folytatja Kölcsey – s, haj bűneink miatt gyúlt harag kebledben… és értjük, hogy itt az igében szinonima-pár áll: gonoszul cselekedtek az Izrael fiai az Úr szeme előtt, ez annyi, hogy elfeledkeztek. A felejtés nem elmebeli képességeinkhez van kötve, nem a körülményektől függ, hogy úgymond az élet zaja elnyomná az emlékeket. A felejtés a szív mozgása. A szívből jön, ahogy az emlékezés is. Augustinus egyházatya azt mondja az emlékezet nagy titkáról, hogy a memória szuverén valami. S milyen szuverén! Amikor nagyon akarjuk, hogy eszünkbe egy tény, egy szám, egy adat, egy emlék – milyen sokszor nem jut eszünkbe. Máskor pedig eszünkbe jut egy csomó dolog, amiről sosem akartuk, hogy eszünkbe jusson. Ám hirtelen ott vannak. Nem tudunk parancsolni az emlékezetnek, mert az csuda hatalom. A felejtés ennek a másik oldala. A felejtés ugyan nem szuverén úr, csakaz emlékezet léha szolgája, mégis mindig szív és akarat kérdése. Isten gyermekei gonoszul cselekedtek, mert felejtettek volna? Igen, mert szándékosan felejtettek! Ma felejtő, szándékosan felejtő világban élünk. Azok a tények – nem emlékek, tények! –, melyekről úgy beszélhetnénk hálaadással, mint Isten kegyelmének, szeretetének, hűségének példáiról,  akár a magunk életben, akár a közösségünk, családunk életében, nemzetünk életében, nemhogy elfelejtődtek – ahogy szoktuk mondani nyakatekert módon –, hanem mintha felejtésre lennének ítélve. Nem akarunk emlékezni.
Felgerjedt az Úr haragja. Ellenséges hatalmat küldött Izraelre, Kusán-Risathaimot, Mezopotámia egyik kiskirályát, aki Arámiában uralkodott, s nyugat felé akart birtokot szerezni. Ő szabadult rá Izraelre. Izrael fiai pedig nyolc évig szolgáltak Kusán-Risathaimnak. Egy sivatagi kiskirálynak. Nyolc évig szolgáltak. Hogy kezdődik a Tízparancsolat? – Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából. Íme, egy szabad nép – felejtés miatt – eljut oda, hogy újra szolga lesz. Ez a megrendítő, testvérek. Mert mit mond? Azért lettek szolgák, mert nem a szabadító Istennek szolgálták. Így halljuk: megfeledkeztek az Úrról, Istenükről, és a Baáloknak és Aseráknak szolgáltak. Ha nem az élő Istennek szolgálunk, azonnal rabságra ítéljük magunkat. Csak az Istennek szolgáló ember szabad, mert aki az élő Istennek szolgál, az a szabadító Istennek szolgál. Védekezhetnénk, persze, hogy a történelmünknek és életünknek annyi meg annyi tényét felejtjük el gyengeségünk és különböző okok folytán, hogy ne is kérje ezt rajtunk számon Isten! Igen. De a tíz igét, a szövetség igéit el lehet felejteni? Meghagyom, még a tíz igéből is lehet felejteni. Én mindig nagyon nehezen tanultam verset, s irodalom-órán mindig azon izgultam, hogy nekem csak az első strófákat kelljen felmondani. Mert azt nem felejtjük el. Az első sorokra emlékszünk még a régen tanult, és régen mondott versekből is. Izrael fiai azonban a tíz ige legelső sorát is elfelejtették! Az Úr, a te Istened, szabadító Isten. Elfeledték és rabságba estek. Itt jön a mi történetünkben az, amit a 107. zsoltár költőien bemutatott, és amivel újra meg újra találkozni fogunk a Bírák könyvében: nyomorúságba estek, az Úrhoz kiáltottak és az Úr szabadítót támasztott Izrael fiainak.
Itt is értjük meg, hogy kik is voltak ezek a bírók vagy bírák, ahogy régiesen mondjuk. A tudósok ugyan vitatkoznak ezen a kérdésen, s némelyikük azt mondja, hogy ezek a bírók tulajdonképpen jogszolgáltatók voltak, merthogy törvénykezni mindig kellett, s ők voltak azok, akik az isteni törvény ismeretében a törzseket időről-időre egybehívták, vagy ha egyes embereknek támadtak vitás ügyei, ők gyakorolták a bírói tisztet. Később, amikor Deboráról olvasunk, látjuk majd, neki még bírói széke is volt, így nevezték: a Debora pálmája. Oda ült ki, egy pálmafa alá, s ott tett igazságot. Mások szerint a bírók törzsi vezetők voltak. Othnielről is tudunk néhány dolgot, a Józsué könyvében is olvasunk már róla, Káleb rokona volt,  birtokot szerzett, csatákban vett részt, tehát ő is, mint a többi törzsi vezető, mintha inkább hadfi lett volna. Olyan vezér, aki képes volt a törzseket vagy az éppen szorongatott területek lakóit megmozdítani, harcba szólítani, és a vezetésével érkezett a szabadítás. Ez is igaz, erről is fogunk a Bírák könyvében olvasni. Mások szerint a bírák tulajdonképpen csak szimbolikus nevek, s egy-egy név mellett ritmusosan mindig visszatér a békeidő megnevezése is, hogy egy-egy bíró alatt negyven (vagy húsz) évig békesség volt. Tizenkét bíró nevét olvassuk a Bírák könyvében (a tizenkettő is szimbolikus szám), mely így egy fél évezred története is. Ezért mondják némelyek, hogy a bírók neve, működésük ideje, és a számuk is szimbolikus. Ám megadja az ige a feleletet. Ezt halljuk a 9. versben: és az Úr szabadítót támasztott.
A bírók szabadítók voltak. A szabadságról beszéltünk eddig is: én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged – így szól a Tízparancsolat első mondata. Izrael fiai azonban más isteneknek kezdtek szolgálni, és ezeknek is volt reprezentánsa, itt most a mezopotámiai király, aki rabigába törte ezt a szabad népet. Ám ekkor Isten szabadítót adott. A bíró tehát nem magától végezte a szabadítást, nem valami kitűnő katonai erény okán győzött, nem volt ügyes stratéga, sem lánglelkű hazafi, aki harcba tudta szólítani népét, vagy ahogy az nagy politikai nemzeti válságban megesik, ő volt az egyetlenegy hivatalos valaki, a legfőbb bíró, aki egyedül reprezentálta a népet, - nos, hogy ez nem így volt, azt egy másik ige világítja meg. Így mondja tömören a Bírák könyve: és az Úrnak Lelke volt őrajta. A bíró karizmatikus ember volt. Othniél képességeit nem ismerjük, neveltetéséről semmit nem tudunk. Hogy melyik törzsből származott, melyik család tagja volt, erről tudunk valamit, de hogy miért ő lett bíró, miért ő lett a szabadító, miért őáltala végezte el Isten ezt a nagy munkát, ezt emberi képességeiben nem találjuk meg. Csakis és egyedül abban van a magyarázat, hogy az Úr keze volt rajta, Isten Lelke volt rajta. Áldott ember volt. Izraelnek nem egy-egy személy, nem egy-egy intézmény, nem egy dinasztia, hanem maga az Isten a szabadítója. Később majd hallani fogunk arról is, amikor Isten megvonja a Lelkét egy bírótól, mert az elkapatván magát, letért az Isten útjáról, és elvesztette az erejét, a képességeit, s maga is rabságba esett, mindene odalett. Isten a szabadító. Isten népe elfelejtette Istenét, a szabadító Istent, de most Isten egy szabadító által emlékezteti őket. S mindezt isteni módon.
Emberi módon előbb számonkérés jön.  A nagy történetíróknál is lehet olvasni, és tanulságul le lehet szűrni, hogy ha valakinek a munkájára, hűségére, nagyszerűségére nem tartunk igényt, de aztán megbántjuk, és visszakönyörögjük, s ő ezt elfogadja, hamar számonkéri a hűtlenségünket. Miért nem láttuk jó előre, hogy nem lesz jó vége a dolognak, miért nem láttuk, hogy ő az, akire rá kell bízni a vezetést, akire támaszkodni kell, az ő kezében van a szabadulás? Isten azonban isteni módon szabadít. Azt olvassuk, hogy ez a mi Othniélünk kiment hadra és Isten kezébe adta Kusán-Risathaimot, az arámi fejedelmecskét, aki nyolc évig uralkodott Izraelen. Majd megnyugodott a föld negyven esztendeig. Békekorszak állt be, hogy Isten népe újra visszataláljon szabadító Istenéhez, újra élvezhesse Isten áldásait, újra kezdődhessen az építés ideje, újra beálljon az Isten jó-rendje.
Amikor a szenvedő Jóbot az egyik barátja korholja, arra emlékezteti jajongása közepette, keserű szavait elutasítva,  hogy emlékezzen meg Istenéről. Aztán leírja, hogy milyen az, amikor az ember elfelejti az ő Istenét. Azt mondja, hogy ez olyan mint a káka vagy folyami nővény, mely megsarjad a patakmederben, de mivel nem jön az áradat, mert elmaradnak az esők, ott folyó medrében, mely egyébként egy dús televény, elszárad a gyökere. S idézhetjük Jézus példázatát is a mag sorsáról. Olyan ez, mint kövek közé esett mag, amely a nagy melegben hirtelen fölsarjad, ám nincs gyökere, nincs honnan nedvességet vegyen, azért kiszárad, kisül. Aztán azt mondja Jób barátja, hogy ilyen az, aki elfelejtkezik Istenéről, elfelejtkezik a szabadításról, s hozzáteszi: mi csak tegnapiak vagyunk. Tudjátok, testvérek mi, maiak, 21. századiak arra hivatkozva szoktuk feledésbe tolni a mögöttünk levő dolgokat, múltnak adni őket, hogy mi a jövőnek élünk, nekünk a jövőt kell fürkészni, a jövőt kell letapogatni. A 20. századi nagy antropológusok szerint az ember az egyetlenegy teremtmény, akinek van jövőre való nyitottsága. Nos, ami mögöttünk van, az már nem annyira érdekes – mondjuk ennek jegyében. De amikor Istenről feledkezünk meg, akkor Jób barátjának keserű szava lesz igazzá: tegnapiak leszünk! Óh, mennyire tegnapi a mai ember! Miért? Éppen azért, mert nem törődünk azzal, ami tegnap meg tegnapelőtt történt! Isten most Othniel által újraplántálja népét, megszabadítja őket, és negyven évig békesség lesz a földön. És növekedés, virágzás támad.
Ne feledkezzél meg az Úrról, - ez a mai történet nagy üzenete. Így is buzdít bennünket Istenünk: hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Ne feledkezz meg az Ő nevéről, szabadításáról, ne feledkezz meg arról, hogy hogyan vezetett, mennyi nyomorúságból kiszabadított, és ne feledkezz meg arról, hogy döntő módon Krisztusban igaz szabadítót küldött neked, minden bűnből, rosszból, halálból szabadítót. Mert csak akkor tied a jövő, ha nem felejted el, hogyan járt veled az Úr régen, hogyan járt az Ő népével réges-régen. Ha erre emlékezel, akkor az emlékezetben megnyílik számodra a boldog és igaz jövő. Ne mondjuk hát, amit Jób barátja mondott, hogy mi csak tegnapiak vagyunk, hanem ahogy hallottuk az igében - az Úrhoz kiáltottak Izrael fiai és az Úr szabadítót támasztott nekik. Kiáltsunk az Úrhoz!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A következő vasárnaptól a Bírák könyvéről szólnak majd az igehirdetések. A Bírák könyvét jól ismerjük, sok szép, megrendítő és drámai történet olvasható ott Isten népének válságos évtizedeiről, mi több, évszázadairól. Mielőtt azonban a könyv egyes részeinek magyarázatába kezdenénk, szeretnék a zsoltár verseire hivatkozva bevezetőt adni. Bár magából a könyvből is megértjük a bírák korát, Istennek és az Ő népének útját. és  annak sok különös vonatkozását, valamint azt is, hogy ezek milyen módon tartoznak ránk, mégis talán a 107. zsoltár mutatja be a legegyszerűbben azt a sajátos szemléletmódot, mellyel a Bírák könyvét megírták. Ha történetet írunk, akár csak a saját élettörténetünket, akár a családunk történetét, vagy egy kisebb közösségét, azt mindig valamilyen szemléletmóddal tesszük, az a történeteket, eseményeket válogatjuk, rendezzük. Erről nem akarok többet szólni, mert látni fogjuk, hogy a Bírák könyvét is mint történelmet írták meg. De igen különös történetet írtak. S hogy miért különös ez, azt fejezi ki a 107. zsoltár.
A zsoltárban négy alkalommal ismétlődik meg egy esemény, ezeket a verseket a magyarázat során újra meg újra felolvasom. Legelőbb 6. versben találjuk, így hangzik: „de az Úrhoz kiáltottak szorultságukban, és sanyarúságukból megmentette őket.” Ez ismétlődik újra meg újra. Az Úrhoz kiáltottak, és Ő megmentette őket. De a helyzet, még ha ugyanaz a szó is jelöli – szorultság -, nem ugyanaz. A kifejezés Isten népének egy-egy nehéz történeti helyzetére, válságos időszakára utal. Ma Magyarországon szinte már unjuk is, hogy válságról, krízisről, problémákról beszélünk, s találgatjuk, mikor érkezünk a gödör aljára, mikor zökkenünk és érezhetjük, na, ennél alább már nincs, s talán indulunk fölfelé. A zsoltáros ilyen helyzeteket mutat be Isten népe életéből, és a bírák története is mind-mind ilyen történet. Válság, krízis, összeomlás, szorultság. Ebben él Isten népe. Felkiáltanak –a Bírák könyvében többször is! – és az Úr szabadítást ad. A szabadulás sajátos módon, különös utakon, hol egy személy által, hol egy esemény által, hol egy rendkívüli dolog által történik, ám mindig ugyanaz a mondat fejezi ki a lényeget: Isten szabadította meg őket.
Zsoltárunkban először a pusztai vándorlásra utal a zsoltáros. A 6. vers előtt ezt olvastuk: bujdostak a sivatagban, lakóváros felé utat nem találtak, éhesek és szomjasak voltak, s lelkük is elepedt. Bujdostak és nem találtak utat. Megtörténhet egy nép életében, hogy útnak kell indulnia, s vándorolnia kell. Ma egyre több helyről, Afrikából, Ázsiából indulnak útnak s nemcsak egyes személyek vagy családok, hanem egész csoportok, törzsek, népek, akik lakóvárost keresnek maguknak. Ám sokszor bekövetkezik, hogy nincs út, mert nincs hova menni. Bujdostak s nem találtak utat. S az úttalanság kiúttalansággá változik. Az eltévedés, a kétségbeesett és elveszésbe hulló bolyongás mindannyiunk számára mély tapasztalat, átélés. Lehet ez akár egyéni élmény is. Gyerekkoromban a Balaton-felvidéken nyaraltunk, erdő szélén. A barátommal – talán hét-nyolc évesek lehettünk – bementünk az erdőbe gombát szedni, s aztán annak rendje-módja szerint eltévedtünk. Hosszú – gyerekekként úgy éreztük: nagyon hosszú! - utat tettünk meg aztán. Mostanában jártam arra, leléptem a távot, körülbelül hatszáz méter lehetett. De mi akkor végső kétségbeesésben voltunk, mert a sűrűben mentünk, s nem tudtuk, merre megyünk. Aztán egyszer csak utat találtunk, ráfordultunk, kiértünk egy tisztásra, hazataláltunk. Csak utólag ismertük föl, hogy tulajdonképpen végig párhuzamosan az út mellett mentünk a sűrűben. Mi bolyongtunk, eltévedtünk, bár tőlünk pár lépésre ott volt az út. Szorultságukban Istenhez kiáltottak és Ő kiszabadította őket nyomorúságukból, - mert Istennél mindig van út, testvérek, Istennél mindig minden el van készítve. A régi Izraelnek is ott volt az ígéret földje, a boldog váromány, de letértek az útról, eltévedtek, és már-már úgy érezték, hogy elvesztek. Bujdosók voltak, nem találtak utat. Isten azonban újra az útra vezette őket. Nagy és meghatározó tapasztalat ez.
Aztán a következő szakasz végén, a 13. versben azt olvassuk, hogy ellenszegültek Isten beszédének, a Felséges tanácsát megutálták, ezért Isten megalázta szívüket nyomorúsággal, elestek és nem volt segítségük. Ez is sajátos helyzet. Itt nem eltévedésről van szó, hanem ellenszegülésről. Világos és nyilvánvaló, mi az Isten útja, mi Isten életrendje, egyértelmű, hogy mi a jó. De ellenszegültek. Talán lehetne mondani, hogy ez a kamaszkor. Isten népének ez a kamaszkora. Amikor odahaza elmondjuk a gyermekeinknek, hogy mi a jó, sőt egyre csak mondjuk, hogy mi a jó, és ő is tudja, hogy mi a jó, de ellenszegül, akkor tudjuk, hogy elérkezett a kamaszkor. Nem akarja a jót. S persze, nem is értjük, miért nem akarja. Valami mérhetetlen mély, lélek mélyéről, szívből támadó lázadás keletkezik itt, a gyerek önmaga ura akar lenni – ahogy divatos nyelven szokták mondani, meg akarja önmagát valósítani, mert ma ez a sikk, s neki semmit nem ér semmit, hogyha nem bírja önmagát megvalósítani. De megaláztattak, elestek és nem volt segítségük. Ha elesik az ember és nincsen segítsége, akkor nem tud föltápászkodni. Bujdosni talán jobb, mert akkor még a lábunkon állunk, akkor még csak azt éljük át, hogy nem tudjuk az utat, nem tudjuk, hova megyünk, de megyünk – ahogy Ady mondja: megyünk, amíg élünk -, valahol csak kilyukadunk. De amikor elesik valaki, és nincs, aki fölsegítse, az rosszabbat jelent. Vagy azt, hogy elszállt az ereje, s nem tud feltápászkodni, nem tud kikecmeregni a bajból, s ráadásul ezt maga vonta önnön fejére. Önfejű – s ennek mindig az a büntetése, hogy nincs segítsége. Tudta, hogy mi a jó, mégis a rosszba ment bele. Tudta, hogy mi az igazság, mégis a hamisságot ölelte magához. De az Úrhoz kiáltottak és az Úr kiszabadította őket nyomorúságukból.
Aztán a 19. vers előtt azt olvassuk, hogy ez a lázadás megismétlődött, de most nem úgy, hogy ellene mondtak a jónak. Van a lázadásnak ennél mélyebb, a szívet-lelket erősebben behálózó, átfertőző módja: megfeledkeztek a hálaadásról. Arról feledkeztek meg, hogy az embert Isten úgy alkotta meg, hogy mi akkor világlunk, amikor isteni fény felé fordulva élünk. A holdnak is csak akkor van fénye, ha úgy van a járása, hogy a nap ráragyog, aztán visszatükrözi a nap fényét. Az embernek is csak akkor van dicsősége, méltósága, tisztessége, hogyha Isten dicsősége, Isten méltósága sugárzik róla vissza. S ennek a visszasugárzásnak a legsajátosabb, legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb módja az, ha az ember hálás életet él. De szép az, ha észrevesszük valakin, hogy ő is Isten képmása, s nemcsak felcsillan rajta valami, hanem az egész életének az a nagy törekvése, hogy Isten nagyszerű kegyelmét, dicsőségét hálás életével visszatükrözze. Nem azért teszi a jót – és itt már a felnőtt korhoz jutunk –, tehát nem ezért teszi, amiért a gyermek meg a kamasz, mert azoknak parancsolva van, hanem, mert meggyőződött a jó felől. József Attilával szólva: a vezére belülről vezérli. S ha Isten a mi vezérünk, Ő hálás életre vezérel bennünket. Itt most, a nyomorúságot így írja le a zsoltáros: Balgatagok voltak, gonoszságuk útjáért és hamisságukért nyomorgattak. Meghamisítottak mindent. A legnagyobb hamisítás, amit az ember elkövethet az az, hogy önmagát hamisítja meg. Isten képére és hasonlatosságára vagyok temetve, arra, hogy Isten dicsőségét hálás élettel visszatükrözzem és ez által boldog ember legyek! De meghamisítom magamat, magamnak akarom a dicsőséget, magamnak akarom a hatalmat, magamnak akarom a bölcsességet, magamnak akarom az élet forrását. Ám az ilyen ember hamisítványember. Azt mondja a zsoltáros, hogy olyan mélyre jutottak ebben a nyomorúságban, hogy megutálta a lelkük az étket, és a halál kapujához közelgettek. Ha az kinyílik előttük, tovább is léphetnek, s befejeződik a nagy út, - de az a halál. Micsoda nyomorúság! Már csak ez az ajtó nyílik meg! Fontos és befolyásos emberek barátságát mindannyian szoktuk keresni, tudjuk róluk, ők azok, akiknek minden ajtó megnyílik. Valamit el kell intézni, valamit ki kell harcolni, valakiért közbe kell járni? Már pörgetjük is a fejünkben a belső telefonkönyvet, kit hívjak, kinek szóljak, ki az, akinek megnyílik a hatalmasoknál az ajtó? Íme, a magát istenítő, de ez által önmagát meghamisító ember, aki úgy gondolja, hogy előtte minden megnyílik, eljut oda, hogy már csak egy ajtó kilincsére teheti kezét, csak egy kapu nyílik meg neki, a halál kapuja. De szorultságukban Istenhez kiáltottak és Ő sanyarúságukból kiszabadította őket.
Aztán a 28. vers előtt azt olvassuk, hogy megint nagy nyomorúság támadt, mert olyan utakra indulnak el Isten gyermekei, melyek nem Istentől való utak voltak. Mintha Jónás próféta történetét hallanánk. Hajókon tengerre szálltak, nagy vizeken kalmárkodtak. S meglátták az Úrnak dolgait, csodáit a mélységben. Szólott ugyanis az Úr és szélvészt támasztott, felduzzasztotta a habokat. Ők az égig emelkedtek, fenékig süllyedtek, és lelkük elolvadt az ínségben, szédültek és tántorogtak, mint a részeg, és minden bölcsességüknek elveszett. A tengeri betegséget írja le a zsoltáros. Hánykódik a hajó, hol a magasban, hol a mélyben, ahogy a hullámok viszik. S minden ötlet, minden gondolat, minden tapasztalat elveszett. Egyik sem ér semmit. A lelkük elsorvadt az ínségben. A végállomás az, amikor elvész a lélek. Mert ez a végállomás. Mert utat lehet újra találni, mert a lázadásból meg lehet térni, mert a hűség újra felgyulladhat az ember szívében! De amikor elvész a lélek, mely vagyunk, akik vagyunk, mely által – tudniillik a lélek által – tudjuk, hogy kik vagyunk, mi a helyünk a világban, tudjuk önmagunkat elgondolni, magunkat is imádságunkba belefoglalni, s a másik embernek emberévé lenni. Így mondja: lelkük elsorvadt az ínségben. S ekkor már nem kell semmi. A halálos beteg helyzete ez: nem kívánták az étket. Ha a beteg nem kívánja az étket, vége már mindennek. Ha már nem akar enni, akkor élni sem akar. S ez itt már nem az, hogy reszketve állunk az elveszés kapujában, itt ez a legmélyebb, legsúlyosabb dráma – már nem is akarunk élni. De megrettenünk, ha ez átsuhan rajtunk, de megrendülünk, ha ezt látjuk egy népnek a történetében, amikor egy nép már csak a sírboltot rendezi magának! De az Úrhoz kiáltottak, és az Úr sanyarúságukból kivezette őket.
Azonban folytatódik a zsoltár, és éppen itt értjük meg azt a sajátos szemléletet, melyről a bevezetőben szólottam. Ez tulajdonképpen nem történelemszemlélet. A Biblia-tudósok szokták mondani, hogy amit ebben a zsoltárban olvasunk, s amit a Bírák könyvében látni fogunk, meg amiről sokszor a próféták is beszélnek, s amit a reformátorok is olyan sokszor prédikáltak a zűrzavaros 16. században, az egy sajátos történelem-szemlélet. Biblia-tudósok szokták volt mondani, hogy szinte ritmusa van ennek, ahogy ebben a zsoltárban is. Itt négyszer hallottuk: de, de, de, de… Azonban abból, ahogy a zsoltáros befejezi, kiderül, hogy itt nem történelem-szemléletről, hanem Isten-szemléletről van szó. Nem a történelmet látja a zsoltáros, hanem Istent látja. Hogy fejeződik be a zsoltár? Az utolsó versekben előbb bemutatja a hatalmas, dicsőséges, világot formáló, gondviselő, szuverén Istent, aki igazsága szerint emeli fel a lesújtottat és dönti mélybe a gőgőst. Ám az utolsó „de” már nem ezzel kezdődik: de az Úrhoz kiáltottak és Ő megszabadította őket! Csak ennyi áll a 41. versben: „De felemelte a nyomorultat az ínségből és hasonlóvá tette a nemzetségeket a juhnyájhoz.” Itt nem volt felkiáltás, itt nem volt, aki Isten elé odaállt volna, itt már elfogyott a szó, itt már az emlékek is elhomályosultak. Vagyis hát, lehetne mondani, hogy Istennek nincs feltételes reflexe! Bocsánat, hogy így mondom: mi így tanultuk annak idején, hogy amikor csengetnek a kísérleti kutyáknak, elindul a nyálelválasztásuk, mert korábban, akármikor csengettek nekik, utána mindig ételt kaptak, ezért egy idő után már a puszta csengetés is kiváltja a reakciót. Ezt kondicionált reflexnek hívják a tudósok. S korábban az a benyomásunk támadhatott, mintha Istennek is volna-lenne ilyen kondicionált reflexe. Hogy amikor mi a bajban, a nyomorúságban, a mélyben fölemeljük a kezünket és az Úrhoz kiáltozunk, jön máris szabadulás. De nincs ilyen reflex. Sőt! És éppen fordítva. Immár nem is tud kiáltani Isten népe, olyan mélyben van a nyomorúságban. És mégis! De! Isten magától lép, mert szereti az Ő népét, mert utat és sorsot rendelt neki, mert Ő arról ismerszik, hogy szabadító és könyörülő Isten. Ez az isteni szuverenitás, Isten szabadításának kiáradó kegyelme az, ami végigvezet bennünket a régi Izrael történetén. És ez a kegyelem hordoz bennünket is a mi magunk mostani történetében. Így fejezi be a zsoltáros: aki bölcs, az eszébe veszi ezeket és meggondolja az Úrnak kegyelmét.
Mi az, amit eszünkbe vehetünk most, kedves testvérek? Az, hogy a folytatás, az új kezdet, s egyáltalán az út megtalálása, az Istenben való boldog élet lehetősége nem a mi kiáltásunkban van elrejtve. Nem az hát a meggondolás és a bölcsesség, hogy akármeddig elmehetünk, elmehetünk úttalan utakig, elmehetünk végzetes lázadásig, kipróbálhatjuk magunkat hálátlan öncsaló életben, zörgethetjük a halál kapujának kilincsét, aztán ha úgy tetszik, csak szólni kell, és jön máris Isten és megszabadít, mert Neki ez a dolga! Az a meggondolás, az a bölcsesség, hogy minden korábbi megfordítás, szabadítás, új kezdet Isten szeretetében van elrejtve. Isten maga a „mindazonáltal”, Ő maga ez a „mégis.” Mert Ő akkor is megszabadította őket, amikor nem volt szavuk.
Igen, a zsoltáros tanulságról is beszél. Meg kell gondolnunk Istennek a kegyelmességét. Vagyis nem kell lemenni az útról. Szabad hűségesnek maradni. Nem kell a halál kapuja előtt dobrokolni, s nem kell mindenféle istentelenségekben tengeri betegséget kapnunk, hogy aztán a lelkünk elsorvadjon, és ne kívánjunk semmit. Hanem, azt mondja a zsoltár: aki bölcs, az eszébe veszi ezeket és meggondolja az Úrnak kegyelmességét, - látják az igazak és örvendeznek és minden gonoszság megtartóztatja magát! Sok gonoszt látunk a mi időnkben, és a sok gonosznak nem tudjuk az okát, s még kevésbé elmúlásának idejét. Csak itt van a gonosz, mindig itt van, vagy ahogy egy filozófus mondja: már mindig itt van. De amikor Isten szabadítást hoz, az igazak örvendeznek, és a gonoszság megtartóztatja az ő száját! Amikor az igazak dicsőítik Istent, a gonosznak nincs mit mondania! Azt hirdeti nekünk ez a zsoltár, arra buzdít bennünket is, hogy mi is az igazak szavával örvendezzünk, az igazak imádságát mondjuk, kiáltsunk kegyelemért, megtartatásért, hogy elhallgattassék a gonosz és minden csúfolódó szája betömettessék. Legyen így, segítsen bennünket ebben a hűséges Isten szabadító Szent Lelke.
Ámen