Bogárdi Szabó István Dr.

1. Bizonnyal Ablonczy Dániel teljes akaratával találkozik, hogy ravatala mellett megállva nem a síratásé a fő hang, hanem a hálaadásé. Nem mintha nem szabadna sírnunk – nem is szükséges elrejtenünk: mennyire hiányzik nekünk, s azt sem, hogy még mindig csak tanuljuk a halállal való szembesülést - , ám, hogy vigasztalást nyerjünk, azon az úton kell elindulnunk Istenhez, mely egyenesen és a leggyorsabb vezet hozzá: ez a hálaadás.
Ablonczy Dániel egész életéről szeretnék ma szólni, mert ebben megtaláljuk, amire a legnagyobb szükségünk van most – azt a boldog beismerést, hogy mindig Istennel van dolgunk, s hogy ez a mi Istenünk az élet forrása, és minket is ehhez az örök forráshoz vár, s úgy vezet végig életen-halálon, hogy mindeközben megértjük: elég néked az én kegyelmem – kegyelemből van minden, kegyelemből van az üdvösség.
Legelőbb arról kell szólnom, hogy Ablonczy Dániel patriakra volt – s nemcsak Jóbról, hanem Ábrahámról is olvassuk az igét: élettel betelve halt meg. A sok-sok gyermek, unoka, dédunoka, akik most itt vannak, ők csak a kisebb, igaz legbensőbb része a nagy családnak. Voltak Ablonczy Dánielnek más gyermekei is, nem vér szerintiek – hanem lelki gyermekei, akiket ő szült, sokszor fájdalommal, új életre, hogy megízleljék az Úr jóságát, hogy megértsék, hogy a kegyelem – mely mindenre elégséges – nemcsak annyi, amennyi eleségre, italra, ruházatra fedélre, egészségre, sikerre kell. A kegyelem nem nullszaldó, a kegyelem csodákat megnyitó gondviselés.
Amikor azt halljuk Jóbról, hogy betelve az élettel, jó vénségben halt meg, tudjuk: nem csak azt jelöli az ige, hogy mindent visszakapott, amit elveszített, vagy mindent megkapott, amire ember gondolhat, hanem arra utal, hogy megkapta az isteni titok átélését is, vagyis nemcsak napokkal és évekkel telt meg – vagy telt el – az élete, hanem Istennel. Az a boldog, akinek élete Istennel telik meg, Istennek telik el. Boldog, aki tudja – s Ablonczy Dániel tudta - , hogy az egész életnek Istennel van dolga - Istennel, aki hű és nem hazudik, mégha a világ léthazugságban is vesztegel,
- Istennel, aki hű és szeret, mégha a világ létrontás mámorában süllyed is alá,
- Istennel, aki egykor Ábrahámnak tett ígéretekor önmagára esküdött, mert nagyobbra nem esküdhetett,
- Istennel, aki az ember megváltására önmagát adta Krisztusban, mert önmagánál nagyobbat nem adhatott,
- ezzel az Istennel van dolga az egész életnek.
2. Ha azonban azt mondjuk, hogy Ablonczy Dániel nemcsak patriarka-korban halt meg, hanem valóban patriarka – atya – is volt, ezzel csak az igazság felét – vagy inkább csak egy részét mondtuk el. Azért lehetett sokak lelki atyja, azért lehetett patriarka, mert előbb gyermek lett: Krisztus gyermeke. És – hogy mire elég a kegyelem – azt leginkább a gyermek érti meg. A bűnrontotta világban úgy van az ember, hogy egyre jobban távolodik mindattól, ami magától-értetődő, ami evidens. A kegyelem-gyógyította ember azonban felismeri, hogy az isteni üdv-ígéret, a szent élet jó rendje, a szeretet feltétlensége, az ige tisztasága, az isteni valóság – ezek az evidenciák, és aki a Krisztus gyermeke, az ezekre építi életét. Mi másért mondja Krisztus, hogy ha olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mehettek be Istennek országába. Mi mást szolgált Ablonczy Dániel, mint ez a meghívást, a Krisztus-követés nagy titkát – s ehhez mindig több kegyelem kellett, mint betegségből gyógyulni, mint háborúkat túlélni, mint tisztességgel megállni, mint élvezni a gondviselés megannyi áldását. Több kegyelem kellett. Erről is szól Pál a korintusiaknak. Ő éppen ezért fohászkodik – megvallja: emberi gondolatok és eltervezések, stratégiák és megfontolások mentén – különös áldásért. De - kapja a választ: elég mindehhez az ember erőtelensége - és ki más erőtelen, mint a gyermek? Elég az ember véges léte, korlátozott ideje – s kié a legkisebb életpálya, ha nem a gyermeké? És elég, hogy szüntelen a mindig-több Istenre kell támaszkodnunk - és ki az, aki bízni merhet nála nagyobban, ha nem a gyermek!? Elég néked az én kegyelmem – hallja az apostol, s ebben az isteni szóban olyan tervek, összefüggések, lehetőségek tárulnak fel, amit úgy látunk meg, mintha először járnánk a kegyelem forrásvidékén. Ilyen a hívő ember élete. Így lehet gyermek. Az látta az igazi Ablonczy Dánielt, aki látta szemében – vénen is! – a gyermek-mosolyt, a megváltott, megáldott, hűségben hordozott ember derűjét. Akit Isten szeret, és engedi ezt magán átsugározni, abból ragyog fel ez a derű.
3. Végül testvéreim, azt is el kell mondanunk nagy-nagy hálával, hogy Ablonczy Dániel, aki azért lehetett pátriarka, mert gyermek lett – még ennél is többet kapott a mindenre elégséges kegyelemből: testvér lett! Sosem atyáskodó, sosem naivkodó – mindig-testvér! Ábrahám, aki Isten barátja volt, csodálatos ígéreteket kapott, s vénen kellett úgy útnak indulnia, mintha fiatalember lett volna: hitt azonban, és ez lett igazsága. Jób, aki szenvedése okán, Isten perlője volt, a forgószélben megszólaló isteni kérdések nyomán, Isten fenségének ragyogásában Isten barátjává szelídült. Akik már ismerik Krisztust, és követik őt, azok ezt hallják mesterüktől: ti az én barátaim vagytok – mi pedig egymás testvérei. A sok-sok mozzanat közül – a hosszú és áldott élet sok tízezernyi napja közül – hadd idézzek csak egyet, mikor Ablonczy Dániellel, ő már nyugdíjasként, én kezdő lelkészként, elindultunk újraszervezni egy szétvert gyülekezetet. Tizennégyen voltunk az első istentiszteleten egy borbélyműhelyben, s köztük ott ragyogott az ő boldog arca – testvérek voltak együtt. Testvérek, akik ebben élnek: mindenre elég Istennek kegyelme, akik ebben halnak: mindenre elégséges Isten kegyelme, és akik ebben a reményben várnak boldog föltámadást: mindenre elégséges e kegyelem , – leginkább arra: hogy boldog részesei lehessünk örök életnek.
Testvéreim! Az atya, a gyermek, a testvér ravatalánál állunk! Miatta nem sírunk, hanem érette hálát adunk, számára elég volt, elég lett – és bizonnyal elég lesz az Úr kegyelme, s legyen nekünk is elég, hogy boldogan higgyük a kegyelem királyiszéke elől immár soha el nem kell távoznia! S mi, akik itt maradtunk egy atya, egy Krisztus-gyermek és egy testvér nélkül?  – hiszem, nekünk is elég e kegyelem: az élet, az új élet, a mennyei dicsőség kegyelme.
Kegyelemből dicsőségbe
Szállj, hited majd szárnyat ad.
S az örök menny fénykörébe
Bévezet majd szent Urad.
Véget ér itt küldetésed,
Elszáll vándoréleted
Üdvösségé lesz reményed,
Égi látássá hited.
Amen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma Hitvallásunkból ezt a cikkelyt vesszük - Jézus Krisztusról mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Amikor az Apostoli Hitvallás egy-egy cikkelyét olvassuk, magyarázzuk és próbáljuk az igazi mélységeit megérteni, tudjuk jól: Istenről teszünk vallomást, - Őt valljuk, az Ő valóságát mondjuk ki: hiszek Istenben, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek a Szent Lélekben. Valljuk Istent, aki világteremtő, gondviselő, megváltó, üdvözítő. Talán észrevettétek már az eddigi magyarázatok során, hogy mindegyre azt a kérdést próbáltuk felnyitni, hogy milyen Isten? Mert ez döntő kérdés. Az a kérdés ugyanis, hogy van-e Isten? - a zsoltáros szava szerint csak a bolond kérdése. A bolond teszi fel a kérdést, van-e Isten, és így felel rá: nincs, hiszen a kérdés (van-e Isten?) eldöntendő kérdés. Van vagy nincs? Ezt tehát Isten igéje a bolondság dimenziójába utalja. De az emberi kultúra története is azt bizonyítja, hogy az igazi kérdés sosem eldöntendő kérdés volt, hanem az, hogy milyen Isten, akiben hiszünk? Milyen Isten, aki van? Sőt, ezt tovább kell mélyítenünk. Éppen Kálvin az, aki azt mondja, hogy nem állhatunk meg annál a kérdésnél, hogy milyen Isten, qualis sit Deus, hanem azt is fel kell tennünk: milyen Isten a mi számunkra. Milyen Isten a velünk való kapcsolatában? Hiszen mi ezt nem tudjuk kérdezni, hogy milyen Isten a Mars-lakók számára, milyen Isten a bálnák számára, de azt a kérdést, igenis mindig, nagy izgalommal, sok belső gyötrelemmel és nagy vigasztalásokat kapva kérdezzük: milyen Isten a mi számunkra?
Éppen ezért, amikor most elérkezünk a felolvasott cikkelyhez (fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat), egy olyan dimenzióba lépünk, amelynek kapcsán – megvallom őszintén – igen nehezen tudunk feleletet adni az alapvető kérdésre (milyen Isten a velünk való kapcsolatában?). Mert azt, hogy milyen Isten, sokszor megtapasztaljuk gondviseléséből, hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk abból, ahogy a lelkünkben Szent Lelke által dolgozik, ha szabad ezt a kifejezést használni Istennel kapcsolatban. Hogy milyen Isten, azt világosan és egyértelműen látjuk Jézus Krisztus testet öltéséből, földi életéből, önkéntes kereszthalálából, megdicsőüléséből, föltámadásából. Hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk Szent Lelkének megannyi munkájából. De mikor azt mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat,  akkor úgy érezzük, hogy mintha egy ablakhoz lépnénk oda kívülről, de az ablakot belülről  függöny zárja, és mi csak próbálunk betekinteni az isteni világba, ám csak homályos árnyékokat, mozgásokat láthatunk. Néha ellibben ez a függöny, s egy pillanatra belátunk az isteni titokzatos világába. Ezért a keresztyének is sok-sok gondot tudnak megfogalmazni és megélni e hitvallási tétel kapcsán. Elég, ha csak arra utalok, hogy a keresztyén ünnepkörben, mely most kezdődött nemrég, ádvent első vasárnapján, minden keresztyén végig tudja mondani az ünnepeket, de csak húsvétig. Aztán ugrunk egy nagyot, és mondjuk pünkösdöt. Áldozócsütörtököt nem szoktuk fölidézni. Olyannyira elfeledtük, hogy a nyugati keresztyénségben áldozócsütörtök ünnepe szinte ki is halt. Ezt a budahegyvidéki gyülekezetről is tudom, mert bár áldozócsütörtökkor is szoktunk istentiszteletet tartani, de olykor a lelkészen, meg a kántoron, meg a harangozón kívül más nem nagyon szokott eljönni. Pedig-pedig, testvérek: Krisztus felment a mennybe. Áldozócsütörtök ennek az ünnepe.
Sok küzdelmünk van tehát, és ezt a hitvalló tételt szinte önmagunk kétségei, bizonytalanságai ellenére kell tartanunk. Hadd hívjam ma a gyülekezetet arra, hogy tekintsük bele ennek a mélységeibe. Ám eleve elnézést kérek, mert messziről fogok nekiindulni, sajnos, én a helyből ugrás művésztét nem ismerem, mindig messziről kell nekiszaladnom, de igyekszem a távot gyorsan megtenni.
A keresztyén teológusok évszázadok óta próbálják rendbe foglalni és előadni az emberi hit-tapasztalatot. Nagyon sokféle hit-tapasztalat van, némelyik ezek közül érvényes, némelyik érvénytelen, némelyik tovább adható, némelyik nem adható tovább. Vannak az emberi lélekben olyan érintések, melyeket talán csak egy költő tud megfogalmazni. De van olyan tapasztalatunk is, amit bárkivel meg tudunk osztani. A teológusok két nagy dimenziót szoktak megjelölni, két rubrikát, ha arra a kérdésre válaszolunk, hogy milyen Isten. Az egyik rubrika alatt sorolják Isten közölhetetlen tulajdonságait, a másik alatt pedig Isten közölhető tulajdonságait. Istennek tehát vannak incommunicabilis és communicabilis tulajdonságai. A közölhető isteni tulajdonságok Isten létét, személyes voltát, Isten velünk való kapcsolatát érintik. Ilyenek: Isten tudása, bölcsessége, igazságossága, jósága, szeretete, könyörülete, szentsége, Isten örök rendje, Isten féltékenysége, Isten haragja, Isten szabadsága, mindenhatósága. A skolasztikus teológusok mindezt három alfejezetben is összefoglalják: Isten tökéletessége, Isten szépsége és Isten dicsősége.
Istennek azonban vannak úgynevezett közölhetetlen tulajdonságai is. Ezek Isten önlétére vonatkoznak. Isten önmagában önmagának elégséges. Ezt mi nem tudjuk felfogni, ez tehát olyan axióma, amit állítunk, de nincs hozzá bemenetünk, nincsenek hozzá analógiáink, nincsenek megosztható tapasztalataink. Hiszen az emberi élet véges, életünk mások életre támaszkodik, egyik élet a másikból támad, a másikhoz kapcsolódik. Tehát amikor azt mondjuk, hogy Isten önmagában önmagának elégséges – immár értjük jól –, egy nem közölhető, nem átadható isteni tulajdonságról beszélünk. Ugyanilyen Isten változhatatlansága. Számunkra ez is felfoghatatlan. Az antropológusok szerint az ember hétévenként kicserélődik. Ezt ugyan sohasem bizonyították, de állítólag, ha hét évet megér valaki, a nyolcadik évben már nem ugyanaz a sejtrendszere. Biológiailag teljesen kicserélődik az ember. Mi változunk, növekszünk és csökkenünk, terjeszkedünk és zsugorodunk. Az életünk halállal határos, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot ismerünk. Isten változhatatlan, ezt mi fel sem tudjuk fogni. Isten mindenütt jelenvalósága is ugyanilyen közölhetetlen tulajdonság, mert a fizika nekünk nem engedi meg, hogy egyszerre két helyen legyünk, ez nekünk lehetetlen. Még egy miniszternek sem szokott sikerülni egyszerre két helyen lenni, még kevésbé egy püspöknek. Ám hogy Isten mindenütt jelenvaló, és hogy Isten minden-idejű, Istenben minden idő jelen van örökkévaló módon, ezek számunkra fölfoghatatlan isteni tulajdonságok. Immánuel Kant elég világosan megírta „A tiszta ész kritikájá”-ban, hogy az ember csak térben és időben tud gondolkodni, így születtünk, minden fogalmunk, tapasztalatunk, elképzelésünk, minden, ahogy vagyunk: térhez és időhöz van kötve, és hozzánk van kötve a tér és az idő.
Mindezeket azért soroltam, mert amikor az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a tételéhez érünk, hogy a feltámadott Krisztus, miután negyven napot eltöltött tanítványaival, és beavatta őket Isten országának titkaiba, kivitte őket Jeruzsálem mellé, felhatalmazást adott nekik – többek között a keresztségre! – majd őket áldva felemelkedett és eltűnt szemük elől, felment a mennybe. Itt tehát, még nekünk is hit-harcot kell folytatnunk, önmagunkkal szemben is, mert - mint mondottam – éppen csak bele tudunk pillantani a titokzatos isteni világba, amelyről ilyeneket mondunk: mindenütt jelen való, minden idejű, önmagának elégséges, véghetetlenül egységes és örökkévaló. Ilyen pillanatot többet is idéz a Biblia. István vértanú esetét idézem én is, aki kivégzésekor, szinte fél halottként föltekint és így kiáltott: láttam az eget megnyílni, és az én Krisztusomat a Mindenható jobbján ülni. Ugyanilyen János apostol látomása Patmosz szigetén, mikor elragadtatik, és mintegy látja a mennyei istentiszteletet, amit aztán nem tud leírni másképp, mint lenyűgöző szimbólum-együttesben. A Jelenések könyvében egyik szimbólum sorjázik a másik után, de nem azért, mert a száműzött Jánosra búbánatában rátört volna a poézis, mint szegény Ovidiusra, akit száműzött a római császár, s a tengerparton írta szebbnél szebb verseit, hanem, mert nem lehetséges az ember számára ezt másként leírni és fölfogni. És végül hadd idézzem Pál apostolt, aki a Korinthusi levélben a sok személyes támadásra válaszolva,  azt írja: ismerek egy embert – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom, ismerek egy embert, aki elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom – , és látott kibeszélhetetlen látomásokat – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom. Mi értjük, hogy önmagáról beszél. Viszont azt is mondja az apostol: noha ismerek egy ilyen embert, aki kibeszélhetetlen titkokat látott, én a tekintélyemet, az igazságomat nem azzal erősítem meg, hogy ezekkel a titkokkal előállok. Azt akarom – mondja –, hogy mindenki annak tartson, aminek lát, és amit tőlem hall. Mégis ismer egy ilyen embert: egy villanásra ő is belelátott a mennyei világba?
Bepillanthatunk tehát az ablakon egy pillanatra, aztán újra lehullik a függöny. Hol van ez a mennyei világ, milyen ez a mennyei világ, hova távozott el Jézus Krisztus? Nagy-nagy kérdések ezek, és nekünk ragaszkodnunk kell, ehhez a hitvalló tételhez, ahogy önmagunkat is megerősítjük és cáfoljuk a régi ateista propagandát. Amikor Gagarint, az első űrhajóst fellőtték egy kapszulában, s keringett hármat-négyet a földgolyó körül, majd visszaérkezett, sajtókonferenciát tartottak. Itt megrendezte tőle egy bábuska, egy vallásos ortodox orosz öregasszonyt, hogy találkozott-e Istennel az űrben? Ekkor Gagarin azt mondta: ő ottan nem látott semmit. Másnap meg is írta a Pravda: Gagarin az űrben járt és nem találkozott Istennel, ergo Isten nincs. Azért hozom ide példaként ezt, mert bármilyen gyerekes és átlátszó volt az szovjetek propagandája, bizony, mi is így vagyunk olykor: ha nem érzékelem, nem tapasztalom helyét, és idejét nem tudom, mert térben és időben gondolkodunk, akkor a szívembe kétség költözik. Mindazáltal, ki tudunk mondani néhány lényegbe vágó igazságot.
Először is Isten végére-mehetetlen. Ha valamiért, ezért nem ismerjük meg igazán a mennyei világot, mert Isten végére mehetetlen. Hol lakik Isten? Hogyan jutunk el Istenhez? Hol van az Ő trónusa és székhelye? Talán emlékeztek, mikor Jób könyvét idéztem néhány héttel korábban, felolvastam az isteni megnyilatkozást. Jób szeretné az emberi ítélőszék elé vinni Istent, és beperelni Őt minden fájdalomért, szenvedésért, nyomorúságért, minden bajért. Isten megszólal a forgószélben, de nem azt kérdezi Jóbtól, hogy miért rossz helyre adta fel a neki címzett panaszt – jaj, jönnek vissza hozzánk ilyen levelek: hibás címzés, címzett ismeretlen! – hanem csak ilyeneket kérdez Isten Jóbtól: hol lakik az eső? meg tudod-e fordítani a Göncöl szekér szekere-rúdját? honnan jön a hó, föl tudod-e tartóztatni a tengeráradatot, megszámláltad-e az égen a csillagokat? Csak ilyeneket kérdez. Isten végére-mehetetlen térben és időben, és ha van Istenben tér és idő, az Ő véghetetlensége mindezt magába foglalja, de mi a saját terünkön és időnkön sem tudunk túlmenni.
Szabó Lőrincnek írt egyszer egy kedves, humoros tanító verset Szun Vo Kungról, a majmok királyáról, talán sokan ismerik. Föllázad a majomkirály, világhatalmat akar, perbe száll Buddhával, és alkut köt vele. Ha a majomkirály, el tud jutni a világ végére, akkor övé lesz a világ. Elindul hát a majomkirály, végiglohol világon, és tényleg eljut a világegyetem szélére. Öt nagy oszlop áll ott, hatalmas borzasztó oszlop. Ő középsőre odaírja grafitival: itt járt Szun Vo Kung, a negyedik oszlop tövébe pedig majom-módra odateszi a névjegyét. Aztán visszatér Buddhához, a világistenhez, és kéri a világuralmat. Így fejeződik be a vers: ekkor a világisten megszólalt: „te nyomorult majom, te barbár ész- és erőszörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad hajt, és önzés fűti, lebírsz engemet?! Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből, nézz ide, nézd középső ujjamat, itt járt Szun Vo Kung, itt van ezt te írtad, s nézd piszkod itt a hüvelykem alatt!” Bizony, csak a világisten tenyerén futkározott ez a pökhendi majomkirály, aki azt hitte, hogy kiért a világegyetem szélére. Isten végérem-mehetetlen.
Ez bizony általános, mély emberi meggyőződés, nem is véletlen, hogy Szabó Lőrinc buddhista tanmeseként tudta megverselni. Mindannyian hordozzuk ezt az érzést, és amikor azt mondjuk: menny, ezzel azt mondjuk: Isten végére-mehetetlen.
Van azonban keresztyén sajátosság is. Nem tudok más vallást, amelynek a hitvallásában ez lenne, hogy felment a mennyekbe, ült a mindenható Atya Isten jobbján, - ezt mi keresztyének mondjuk. Tehát a keresztyének nemcsak azt mondják, hogy Isten végére-mehetetlen, hogy nem érünk ki Istenből, hanem valami egészen mást is mondunk. Azt mondjuk, hogy Isten és az ember között, vagy még pontosabban, a teremtő és a teremtmény között kvalitatív különbség van. Ezt szimbolikusan így fejezzük ki: fönt és lent. Isten a mennyben van, te pedig a földön vagy. Így jelöljük meg helyünket mi, keresztyének, a világegyetemben.
S mielőtt végül, a hitvallás tételének három mély, titokzatos értelméről szólnék, azt is el kell mondanom, hogy nekünk mai keresztyéneknek még külön harcunk is van önmagunkkal. Kétféle módon szoktuk a nagy kérdést kikerülni. Mi az, hogy menny, hol van a menny, mi az, hogy mennybe ment a mi föltámadott Krisztusunk és hol van az Isten trónusa? Az egyik kerülő: protestáns, rossz protestáns. A rossz protestáns földre sütött szemmel jár, feltűri az ingujját könyékig, és munkához lát. Őt nem érdekli semmi, csak amit gyúrhat. Ő a dolgos protestáns. Nem néz föl – miért nézzen föl? –, neki itt van dolga. Aztán – s elnézést kérek a római katolikusoktól –, de ha megszidtam a protestánsokat, a katolikusokról is kell néhány szót szólnom. A katolikusok úgy találtak kerülő utat, hogy a kérdést bezárták az emberi képzeletbe. Akárhányszor elmegyek egy szép barokk katolikus templomba, mindig pufók angyalkákat látok felhők szélén ülni bűbájos mosollyal, kis szárnyacskákkal verdesni. Így kéne akkor a mennyországot elképzelni, valami felhőkből épített trónus? Mindkét kerülő végzetes. Az egyik nem is akar róla tudni, a másik pedig teljes egészében az emberi fantáziának szolgáltatja ki a kérdést. Vajon, milyen lenne egy posztmodern mennyország, kedves testvérek? A barokkot ismerjük, s ha majd a katolikus egyház kanonizálja a posztmodernt, bizony kíváncsi leszek rá, milyen akkor az ember-képzelet szülte mennyország. Inkább azonban nézzük a nagy titkokat és a csodálatos üzeneteket.
A mennybemenetel Jézus Krisztus megdicsőítésének a zárása. Itt teljesedik be megdicsőítése. Ülj jobbomra – mondja a messiási zsoltár. Ülj jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul lábad alá vetem. Abszolút isteni, királyi felségében látjuk Krisztusunkat, aki teljes méltóságára állíttatik vissza. Ez szabadító kijelentés, a számunkra is szabadító. A szabadulás immár nem szubjektív érzés, nem valami egzisztenciális futam, miszerint ha hiszek Istenben és Jézus Krisztusban, akkor a lelki görcsök kigubancolódnak (ó, bár azok is kigubancolódnának,kívánom tiszta szívemből!) – ez valóságos szabadítás. A történelemben ritkán-ritkán élünk meg, de megéljük, és elmondhatjuk boldog szívvel, hogy nincsenek a történelemnek véglegesen lezárt alakzatai. Idéztem Gagarin elvtársat az 1960-as évekből. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy egy föltörekvő világbirodalom hipp-hopp, el fog tűnni?! És hol van ma? – nincs! Akik most feltörekszenek és végleges hatalmat vindikálnak maguknak, azok sem lesznek – tudjuk! Jézus Krisztus Úr mindenek felett! Felment a mennybe, ült az Atya Isten jobbjára, - a mindenható, világot kormányzó Isten jobbján ül teljes méltóságában.
Ha azt mondtuk, hogy Krisztus feltámadása legyőzte a halált, mert legyőzte a halált, és bebizonyította, hogy nem végérvényes a halál valósága, nem a halálé a végső szó, akkor Krisztus mennybemenetele a halál okát győzte le! Mert van oka a halálnak. Ez pedig az ember Isten elleni lázadása. Nagy és szabadító üzenetet mondunk, amikor azt mondjuk: felment a mennybe, ült az Atya Istennek jobbjára. De azt is mondjuk, hogy ő eljövendő. Bennünk, keresztyénekben különös módon keverednek az ádventek. Mire is várunk mi ádventben? Gyújtjuk az ádventi gyertyákat, énekeljük: veni, veni Immánuel, a régieket idézzük, a prófétákat, az atyákat, akik várták a Messiást. De ha csak ezt tesszük, visszafelé tekintünk. Így szól latinul a Jézus Krisztus visszajöveteléről a hitvalló tétel: adventurus – eljövendő, még egyszer eljön, és mi várjuk Őt. Várjuk igazság bírájaként, mert eljön ítélni élőket és holtakat, eljön igazság bírájaként az, akit ártatlanul ítéltek el. Ézsaiás prófétától olvastuk múlt vasárnap, szép ádventi jövendölésében: a törvényt igazán jelenti meg. Egy igaz bíró fog elérkezni, bírói hatalmat fog gyakorolni.
Összeszorulhatna a szívünk. Az a Krisztusunk jön ítélni élőket és holtakat, akit az ember – noha tudván tudta, hogy ártatlan – elítélt, az a Krisztus jön ítélni, akit az ember keresztre adott, likvidált és megsemmisített és elsöpört az útból? Akkor milyen bíró lesz ő, a bosszú bírója lesz? Feltámadott, az Atya jobbjára ül, királyi jogart vett a kezébe, és jön bosszút állni ellenségein? Olyan csodálatosan mondja a Heidelbergi Káté ennek a hitvalló tételnek a magyarázatánál: az a bíró fog ítéletet gyakorolni, az a bíró fog fölöttem ítélni, aki hagyta magát elítéltetni értem és az üdvösségemért! S így mondja a káté: én fölemelt fővel várom őt. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus eljövendő ítélni eleveneket és holtakat, akkor mi felemeljük a fejünket, és Őt, a mi Krisztusunkat így várjuk, mert Ő szeretetében, kegyelmében és irgalmában hagyta magát érettem megítéltetni.
S végül, azt mondjuk, hogy közbenjár érettünk. Auden-nek, a nagy angol-amerikai költőnek van egy szép verse, Újévi ének – ez a címe, ebben Isten valóságáról, titkáról szól. Itt mondja, hogy az ember ki- és betekintő értelme szüntelen keresi az istenit, de jönnek rendre vissza bontatlanul a mi Istenhez írott leveleink, így: címzett ismeretlen. A közbenjárásról szólok most. Jézus Krisztus, aki az Atya jobbján ül – mondja az apostol – szüntelenül közbenjár érettünk, és imádságainkat jó illatúvá teszi az Atya előtt. Amikor az imádkozásra tanít bennünket Krisztus, és azt mondja a tanítványainak, hogyha valamit kértek az én nevemben, az Atya megadja nektek, akkor ennek az igazi mélysége itt mutatkozik. Amikor Jézus nevében kérünk valamit, bizton remélhetjük a meghallgattatást, mert nekünk közvetlen közbenjárónk van. Elnézést kérek azoktól, akik szentekhez és közbejárókhoz szoktak imádkozni! Hadd bíztassam őket, nem kell a levelet kerülő úton küldeni, nem kell közbenjárót, közvetítőt keresni, mert a mi Krisztusunk nevében mondott imádságot a Szentháromság Isten második személyének a nevében mondjuk. Nem vétjük el, és bizton, isteni valóságba érkezik minden kérésünk. Hogy mondja Arany „Szondi két apródjá”-ban? Az a csodálatos két sor: Jézusa kezében kész a kegyelem,/ Egyenest oda fog folyamodni. Egyenest, egyenest a mi Jézusunkhoz, aki ül az Atya Istennek jobbján. Vigasztalásunk van tehát, testvérek, Krisztus mennybemeneteléből. Felvette testünket, ünnepeljük karácsonykor. Ezt nevezzük inkarnációnak. De fölvette és fölvitte, megtartotta az emberi testet mennybemenetelekor is. Ezt pedig assumptio carnis-nak nevezzük. Bizonyos zálog, pecsét, bizonyíték a számunkra - testünk feltámadására, kegyelmes ítéletre, minden imádságunk meghallgattatására, halál okának végső legyőzetésére: Ő fölment a mennybe, ül az Atya Istennek jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Veni, veni Immánuel, jövel, jövel, Immánuel.
Ámen

Rettenetes emlékeztetővel kell kezdenem. Az elmúlt napokban minden órán láthattuk egy földrengés sújtotta szigetország képeit,  - a romokat, az összedőlt világot, a holtakat, a sérülteket – és a keresőket! A keresőket, akik veszedelemmel, járványokkal, fosztogatókkal dacolva keresik a romok között, a holtak között - az élőket, egészen szabatosan fogalmazva: keresik a túlélőket.
Nem jó hát az angyal kérdése, amit Húsvét hajnalán tett fel a kegyeletet végző asszonyoknak? Nem szabad a holtak között keresnünk? De bizony jó – és emlékezet-nyitó az a régi kérdés – és miután megnyitja az emlékezetet – mivel megemlékeztek az ő – ti. Krisztus szavairól, amiket megannyiszor mondott, hogy „szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni!” – tehát, mivel megemlékeztek, és mivel beteljesedést láttak, mert látták, hogy ahol üres a sír, éppen ott telik be Isten legszebb ígérete, mivel tehát megemlékeztek az ígéretekről és látták azok beteljesedését: megnyílott számunkra a reménység is.
Az angyal kérdése – mit keresitek a holtak között az élőt? – arra utal, hogy ott, akkor húsvét reggelén, a végső kegyeleti aktusokra készülő asszonyok, aztán a tanítványok is: a holtat keresik. Előbb a holtak között keresik a holtat – ott a sírkertben. Eddig juthat el a nagypénteki tragédiából, a gyászból feltápászkodó ember. Vagy talán még egy kicsit tovább is. Talán eljuthat addig is, mint Magdalai Mária, aki kész volt lépéseket is foganatosítani, hogy ha és amennyiben eltávolították volna Jézust testét a sírból, ő felkutassa és megkeresse. Vagy talán még annyit is lehet továbblépni, mint az Emmausba hazatartó tanítványok, akik a tragédia harmadnapján már emelkedett, epikus szavakba tudják foglalni mesterük életét és halálát, a próféták sorsához igazítva, az igaz ember bukását összegezve – de ha keresik, ők is csak mint holtat keresik a holtak között – vagy talán, mint holtat az élők között? – mint egy néhai hőst, mint egy régi prófétát, mint egy szent alakot – aki volt. Idézem őket, ezt mondják a hozzájuk csatlakozó vándornak: csak te nem tudod, mi dolgok történtek a názáreti Jézussal, aki próféta volt, tetteiben és beszédében pedig hatalmas volt Isten és a nép előtt, de megfeszítették, és harmadnapja volt, hogy ezek történtek! Csupa múlt idő. Megtörtént, ez történt. Volt. Holt.
Óh, igen, tudom, élhet a halott emlékezete! Kell is, hogy éljen a holtak emlékezete! De az csak a holtaké, hozzájuk tartozik – s csak a mi kegyeletünk függvénye, hogy megőriztetik!
De amikor az angyal kérdése megnyitja az igazi emlékezetet – akkor az asszonyok és a tanítványok nemcsak Jézus egykori szavaira emlékeznek, hanem reménységbe lépnek át, mert Jézus szavai nyitottak számukra reményt: s most a feltámadás híre nyitja újra ezt a reményt.  Sőt, nem is annyira Jézus szavai, mint inkább maga az elő Jézus. Amíg Ő él, addig élnek és éltetnek szavai. Az élő Jézus nyit reményt.
Terjesszük ki az igét! Mint holtat keresték őt a holtak között.
Hányféle halottas-kertet ismerünk, testvérek, s mindegyike méltó is lehetne, hogy ott elvégezzük a nagy gyászmunkát. Ismerjük az emberi szellem halottas-kertjeit, s tudjuk is, múlásba és feledésbe hull megannyi nagyszerű alkotás, és azokból vajmi keveset őriz a kegyelet, a köznapi bölcsesség. Ismerjük a morál halottas-kertjeit, törvények, szép rendek, hősiesség és erények porladnak akár egy nemzedéken belül is, - s mindegyre csattan a költői szó: az ember sárkányfogvetemény. Ismerjük a vallás halottas-kertjeit is: szentek és próféták, hagyományok és szent dogmák, imák és áldozatok, aszkézis és elragadtatás, - olykor mintha múzeumi katalógus sorait olvasnánk, ha e szavakat mondjuk. De – mit keresitek a holtak között az élőt? – kérdez minket is húsvét angyala. Mit keresitek az emlékek között az élőt? Mit keresitek a kövesedett hagyományok, egykor volt hősök, feledett szentek, ismeretlen mártírok, bevert szájú próféták, halott civilizációk, halott vallások, halott szertartások között az élőt?
Emlékezettek! Ez itt nem azt jelenti, hogy emléket idézünk, nem azt jelenti, hogy az emlékezet mozgása hozza ide az egykor élő – ma már holt – szavait, alakját mint valami virtualitást, mint egy fotót, egy régi felvételt, mint törtölhetetlen lenyomatot – emlékezzetek, ez azt jelenti, idézzétek fel: éppen itt, ahol őt mint holtat keresitek és nem találjátok,  éppen itt találjátok, mint élőt – holtak között élőt.
Egy régi magyarázó szerint az angyali szó, aztán majd a feltámadott Jézus szavai újra nyitják a tanítványok fülét – merthogy a gyász, merthogy az őstény, hogy minden halálba hull, és ha találunk is túlélőt a holtak között: csak túlélőt találunk – süket csendbe vonják az embert, vagy éppen olyan zajba lökik, hogy attól ne hallja ezt a fájó lüktetést. Fül-nyitó, hallás-nyitó ez a kérdés – és ahol megnyílik a fül, ott megnyílik a szív is, ott megnyílik a hit is – ezért remény-nyitó az angyal kérdése.
De legvégső módon élet-nyitó ez a kérdés. Merthogy a sírkert, ahol Jézust keresik a végtisztességre készülő asszonyok, ahova kétségbeesetten futnak a tanítványok, ez a kert a holtak birodalma – oda mi mind úgy megyünk, hogy egykor majd végleg odaérkezünk. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” – így üzen az Úr a szardiszi gyülekezetnek – az élő üzen a holtaknak.
Fordítsuk meg az angyal szavát, és kérdezzük  csak nagy ámulattal: mit keres az élő a holtak között? Mit keres közöttünk a feltámadott Úr, mit keres közöttünk Isten, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja, aki nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, akihez így kiált a próféta a zsoltárban: ne hagyd lelkem a Seolban (a halálban!), akiről ezt mondja a nagy szenvedő, Jób: tudom, hogy az én megváltóm él, akinek ezt mondja Péter: Uram, kihez máshoz mehetnénk, örök életnek beszéde van tenálad,  - mit keres ő a holtak között?
Téged keres! Engem keres – minket keres, akik holtak vagyunk a bűnökben, hogy megelevenítsen – keres bennünket az emberi szellem halottas-kertjeiben, ahol őrizgetjük fogyó kedvvel, kelletlen kegyelettel a múlásba és feledésbe hullt nagyszerű alkotásokat, - keres a köznapi bölcsesség szétfoszlott emlékei között, ahol már csak farkas-törvényekben hisz az ember, s megadja magát kicsi és nagy hazugságnak egyaránt. Keres a morál halottas-kertjeiben, szép törvények, örök rendek, hősiesség és erények temetkezőhelyein, hol minden reményünk elporladt, legutóbb éppen csak fél nemzedék alatt, - keres és mindegyre válaszol Goethe Mefisztójának diadal-kiáltására: Er lost – így, isteni diadallal: erlöst – nem elveszett, hanem megtaláltatott, nem meghalt, hanem feltámadott – és keres a vallás halottas-kertjeiben is: ahol az elragadtatás üres nosztalgia, ahol a hagyomány talmi hivatkozás, ahol a szent dogmák üres szólamok, ahol magát imádja inkább az ember, ahol embert áldoz az ember, - keres a hamis vallások sírkertjeiben is. Téged, a holtat, - ő az élő.
Az a sír, melybe Jézus helyezték – az evangélisták leírása szerint, Arimátiai József sírhelye volt. Magának készítette, kegyes hite szerint, hogy oda temessék, hogy amikor eljő a Messiás, az elsők közt legyen, kik feltámadva  megláthatják a Dicsőség Urát. Nagyobb történik itt – a holtakat feltámasztó Krisztus halálra adta magát, s meghalván a bűnök halálát feltámadott! S most már ő keresi a holtakat – az ő szava támaszt új élet reményére, élőket keres a holtak között, kiket Lelkével megelevenített, bizonyságtételre felkészített, boldog élet várományosává tett! Az kérdés tehát – mit keresitek a holtak között az élőt? - emlékezet-nyitó, reménység-nyitó, hit-nyitó, élet-nyitó. És ima-nyitó. Az ima, mondják a szentek: nyitás – nyitás az istenire, nyitás a mulandóból az örökkévalóra, halálból az életre. De több is: az ima felelet. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek – mondja a feltámadott Úr - , ha valaki meghallja az én szómat (emlékezzetek mit mondott nektek! Mit keresitek a holtak között az élőt? Én vagyok a feltámadás és az élet!), ha valaki hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok (hirdessétek az Úr halált, mígnem eljövend, lészen eljövendő, s országának nem lesz vége), vele vacsorálok és ő én velem. Élek többé nem, hanem él bennem a Krisztus! Mit keresitek a holtak között az élőt?

Szeretett Gyülekezet!  Kedves Testvérek!
A múlt alkalommal elmondottam, hadd idézzem fel röviden, láttuk, és talán be is láttuk: imádkoznunk kell. Mindig  imádkoznunk kell. Nem szükséges felidézni élethelyzeteket, melyek erre vezet bennünket. Arról sem  kell sokat szólni, hogy amióta emberi kultúráról beszélünk, nagy, széles hömpölygő áradatban folyik az imádkozás, s ebben a nagy széles folyamban azt is felfedezzük fel (erre volt példa a múltkori történet), hogy időnként közök nyílnak az Isten felé, rövidíthetünk, gyorsabb úton juthatunk Istenhez. Mint faluhelyen két nagy széles utcát   kis közökkel össze lehet kötni.  Megmondom őszintén, hogy amikor feljegyeztem ezt a hasonlatot, éreztem, hogy ez azért így túl egyszerű. Egyszerű a kép, de sok mindenre lehetne belőle következtetni. Nem szeretném, ha elhamarkodnánk ezt. Ezért most felfüggesztem a hasonlatot, s majd később visszatérek rá egy-egy megjegyzés erejéig.
Azt hallottuk Lukács evangéliumából, hogy a belátásunknak, miszerint  imádkoznunk kell, van egy párja, egy másik belátás, ami nem érkezik meg rögtön. Ez a belátás pedig az, hogy meg kell tanulnunk imádkozni. Az imádság szükségessége és az igény, hogy megtanuljunk imádkozni nem halad együtt. Nem egyszerre érlelődik meg a kettő.  Inkább úgy van, hogy sokszor el sem jutunk arra, hogy meg kell tanulnunk imádkozni, mert mire eszmélnénk, addigra már imádkozunk. Mire felvetődik a szívünkben a gondolat, hogy miképpen kellene imádkozni, addigra már megtanultunk imádkozni. Olyannyira így van ez, hogy voltaképpen nem is teszünk mást, részt veszünk egy nagy imádkozó folyamatban, ahogy a 19. zsoltár mutatja.  Mert – mondja a zsoltár – nemcsak az ember imádkozik, hanem imádkozik az egész univerzum. Most nem panteizmust hirdetek, csak jelzem, hogy az imádkozás szükségességének és mikéntjének kérdése nem esik egybe. Aztán arról is szólni kell, hogy 19. század végétől tudósok kezdték vizsgálni az addig ismeretlen népek vallási életét. Az eredmények sok mindent hoztak, de két nagy ellentmondó következtetést vontak le belőlük. S ez egyben válaszutat is jelent. Az egyik következtetés az volt, hogy a vallás őseredeti létforma.  Az imádkozással kapcsolatban pedig megfigyelték, hogy egybefügg a beszéddel.  Az imádság őseredeti módon, a legelemibb beszédformákban is megjelenik. Aki beszél, óhatatlanul imádkozik. Aztán mélyebbre is mentek, és eljutottak arra a következtetésre, hogy akkor is imádkozik az ember, amikor még nem is beszél, vagy már nem beszél. Ám voltak ellentétes következtetések is, ezekről is szólok majd. Most csak annyit kell megállapítani, hogy úgy tűnik, az ember természetes módon tud imádkozni, vagy inkább: természetes, hogy az ember imádkozik. Az emberi élet nyitottságát mutatja, hogy az ember imádkozik. Viszont beárul az emberi élet, ha az ember nem imádkozik. Milyen dráma, amikor valaki felkiált: nem tudok imádkozni! Segítséget kér barátjától, családtagjától, lelkészétől, testvérétől, s kéri, hogy vele együtt imádkozzanak vagy helyette imádkozzanak, mert aki  nem tud imádkozni, az bezáródik a maga életébe. Márpedig az emberi életnek abban van  a sajátos minősége, hogy az ember nyitott.  Nevezzük hát imádságot ajtónyitónak. Az imádkozó ember kilép önköréből.  Kilép saját világából, kilép abból, ameddig a szemhatár terjed, kilép abból, amit a tapasztalati körébe tud foglalni, sőt kilép abból is, ahova spekulatív úton el tud jutni. Az imádság még ezt is tovább nyitja - egészen az isteni felé.
De a következő kérdés az: hová lépünk, merre felé lépünk, merre felé mozgunk, amikor imádkozunk? Mielőtt erre válaszolnék, három akadályt kell félretennünk . Mi ez a három akadály? Az egyik az, hogy a nyugati civilizáció Isten-ellenes lett, - ha bevalljuk, ha nem. Olyannyira Isten-ellenes lett, hogy a  20. században elemi erővel  kezdték visszahozni a régi és lejárt nótákat. Az antik görögség vallását próbálták teljes visszahozni, noha közmegegyezés van arról, hogy az antik görögség vallása az emberre irányult, abban az ember imádta önmagát. Antropológia volt. Ebből következően  a nyugati civilizáció vallás-ellenes lett. Csak egy példát mondok. Az 1920-as esztendők legelején Szovjet-Oroszországban félév alatt 8 ezer papot, 10 ezer apácát végeztek ki, több ezer templomot romboltak le. Aztán megváltoztatták a kalendáriumot 8 naposra, aztán 10 naposra. Nem a múltat végképp eltörölni – bár ezt is énekelték –, hanem a vallást végképp eltörölni – ezt akarták. Ami pedig vallás- ellenes, az ima-ellenes. Minek imádkozni? Az imádkozó ember gyenge ember, az imádkozó ember a múlt kövülete, az imádkozó ember a klerikális reakciót szolgálja. Mindnyájunk fülében ott hangzik ez a régi nóta.  S harmadjára félre kell most tennünk azt is, hogy a nyugati civilizáció apa-ellenes lett. Ezt nem azért mondom, mert anti-feminista vagyok, de a feminizmusnak vannak olyan irányai, melyek nem nők egyenjogúságát akarják, és nem is férfi- ellenesek, hanem apa-ellenesek.  Ezért amikor az európai ember a rajta kívül álló népek civilizációját, vallását vizsgálta, egy másik következtetést is levont. Eszerint a primitív népek még gyermeki létmódban élnek. Ideje, hogy felvilágosodjanak, hogy mindenféle gyámkodás alól felszabaduljanak, így a vallásnak, az imának, Istennek, az atyáknak a gyámkodása alól is. Nagy filozófiák, pszichológiák, nagy eszmék születtek 19. sz. végén, s arra törtek, hogy ami természetes, azt el kell vetni.  Láttuk, természetes, hogy az ember tud imádkozni. Vagy inkább: természetes, hogy az ember imádkozik.
A hosszú bevezetés talán nem volt fölösleges, mert így jobban megértjük, mi váltotta ki a tanítványokból a kérést. Igen, sokat hallották már Jézust arról, hogy mindig imádkozni kell. Már a Hegyi Beszédben is hallották ezt, ott Jézus elmondta már a Mi Atyánkot, az imaformát.  Hallották  arról beszélni is, hogy miképpen nem szabad képmutató módon imádkozni, s hogy bizalommal imádkozzanak. Hallották Jézust megannyiszor az Atyáról is szólni. Hallották és látták azt is, hogy Jézus közöl, vagyis rövidít, utat talál Istenhez imádságban, magatartásban, szeretetében.
Ám a tanítványokból mégiscsak két dolog váltotta ki a felismerést, hogy nem elég imádkozni, imádkozni tanulni is kell. Uram, taníts minket imádkozni, miképpen János is tanította tanítványait - mondják. A tanítványok látták, hogy más mesterek imádkozni tanítják tanítványaikat, hogy nem magától van az imádság. Bár zsidó ember csak röstelkedve mondhatta-kérhette: taníts engem imádkozni. Ott van a csodálatos 150 zsoltár, a zsidó imádságos könyv, Jézus korában minden kegyes ember  ismerte ezt, fejből tudták az összes zsoltárt, és mondták is. És még hány könyörgés és imádság volt. Most mégis, látván, hogy Keresztelő János imádkozni tanítja tanítványait, bennük is ébred a felismerés, és viszik is Jézushoz: te taníts minket imádkozni.
A másik kiváltó ok ennél sokkal közvetlenebb. Azt mondja Lukács evangélista: és történt, hogy amikor Jézus imádkozott egy helyen, minekutána elvégezte, mondta neki egy a tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni, miképpen János is tanította az ő tanítványait. Látták Jézust imádkozni, hallották Jézust imádkozni. S valamit megértettek vagy megsejtettek a Jézus egyszerű szavaiból. Mert Jézus mindig egyszerű szavakkal imádkozott. Milyen egyszerű a Mi Atyánk! Milyen egyszerű a Gecsemáné kerti imádság!  Milyen egyszerű, amikor Jézus felujjong: Atyám, dicsőítelek téged, hogy elrejtetted ezt az értelmesek elől, és megjelentetted a kisdedeknek. Milyen egyszerűek Jézus imádságai, és lám,  megérzik a tanítványok, ezt tanulni kell. S az a nagy titok itt, hogy olyantól akarják az imádkozást megtanulni, akiről jól érzik, hogy nem tanulta.  Mert Jézus  nem tanulta az imádkozást, mert Jézus maga az imádkozás. Mert Jézus benne él az imádságban. Tőle kell imádkozni tanulni.  Ezért kérik hát tőle.
De miért olyan jelentős ez az imádság, amit Jézus a tanítványainak tanított. Világos, hogy nem úgy áll előttünk ez az imádság, hogy így kellene imádkozni. Azt mondja Jézus: így imádkozzatok. Tehát ez javaslat, vagy mondjuk így: minta, sorvezető. Hát akkor miért olyan jelentős? Azért, mert ez az imádság minden dolgok közepén, az életünk szívében áll. Ott mondjuk. Amit kimondunk vele, az minden irányban lefedi az emberi életet, de nemcsak lefedi, hanem nyit is az isteni felé. Az előbb azt mondtuk, hogy az imádság ajtónyitás. Imádkozván az ember kinyílik, és transzcendál, vagyis túllép mindazon ő önmaga, és az isteni felé lép, - a Miatyánk az az imádság, mely ezt minden egyes lét-területünkön lehetővé teszi. Visszatekintve a nyugati kultúra elmúlt 150-200 évére, a Mi Atyánk jelentősége azzal is igazolható, hogy az isten-ellenes nyugati civilizáció érdemesnek tartotta a Mi Atyánk ellen,  és csak a  Mi Atyánk ellen egész civilizációnkat megmozgatni. Amikor azt mondottam, hogy istenellenes, vallásellenes, apaellenes lett a nyugati  civilizáció, akkor egyetlen szóval így is összefoglalhatom: Miatyánk-ellenes lett. Mert mi a mennyei Atyához imádkozunk, aki teremtő, gondviselő, megváltó Istenünk. A nyugati civilizáció Miatyánk-ellenes lett. Ám éppen ebből értjük meg a jelentőségét. Sőt, Pál apostol  megjegyzése szerint nemcsak egy-egy vallásnak, így a keresztyénségnek, nemcsak egy-egy adott kornak, hanem az egész teremtett mindenségnek az összes kérése itt van a Miatyánkban, mert a Miatyánk megszólításában már mindez eleve benne van: mennyei Atyánk – így kezdjük ezt az imát. Pál azt mondja, hogy az egész teremtett mindenség várja Isten fiainak a megjelenését. Ők azok, akik Istent Atyának szólítják. Ők azok, akik Isten szeretetét, munkáját, életkiáradását ebben a közvetlen viszonyban élik. Pedig Pál is tudja a 19. zsoltárt:  az egek hirdetik, a csillagos égbolt beszéli, nap napnak ad jelentést, éjszaka éjszakának szól Isten dicsőségéről, és nem olyan szó ez, mely nem hallható, hanem kihat az egész világegyetemre, ő is tudja ezt, és mégis mondja: az egész teremtett mindenség,  az Istent dicsőítő nap, az Istent magasztaló éjszaka, a természet nagy mozgásai, a történelem nagy változásai minden-minden, ami van erre az imádságra vár, erre a megszólításra készül: mennyei atyánk! Taníts hát minket imádkozni!
Említettem a vallásokat is, és most ezekről is kell néhány szót szólnom. A mi civilizációnk apa-ellenes lett. Nem könnyű ilyen feltételek között kimondani: mennyei Atyám. Még kevésbé könnyű kimondani így: a mi mennyei Atyánk! Hiszen ez az imádság nem magán-meggyőződést fejez ki. Nem a privát szférába tartozik. Jézus nem úgy kezdi az imádkozást tanítani, ahogy ma kezdené egy liberális teológus, hogy úgymond a vallás magánügy, és ha te Isten apunak akarod szólítani, szólítsd apunak, ha bratyónak akarod szólítni, szólítsd bratyónak, ha a nagy öreg medvéjének akarod szólítani, akkor szólítsd bruminak, - a vallás magánügy.  A Miatyánkban egyetlen egyszer sem hangzik el az, hogy én, vagy az, hogy az enyém. Csak az, hogy mi és az, hogy a miénk. Milyen vallás ez? Hogyan tekint Istenre? Néhány személyes benyomást hadd osszak meg a gyülekezettel.  Mindegyiknek van egy-egy közös vonatkozása, de a Jézus hitének, a keresztyének hitének, van egy ezektől eltérő, egészen sajátos vonatkozása is. Vannak szentség-vallások. Ott, a vallásos magatartás középpontjában az áll, ami szent vagyis ami nem profán, nem múlandó, nem  erőtelen, nem tisztátalan, nem bűnös, hanem ami szent, szentséges, fenséges és dicsőséges.  Ez egyszerre vonzó és ijesztő. Egyszerre nyűg és lenyűgöző.  A zsidó egyértelműen ilyen vallás, a szentség áll a középpontjában. Ott éneklik a kérubok a szövetség ládája fölött, a szentek szentjében: szent, szent, szent a Seregek Ura. És így kiált a próféta, aki ezt hallja: jaj nekem, mert elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom. A szentségnek vallásilag a tisztaság felel meg. A vallásos ember, aki a szentséges felé mozog, mert az lenyűgözi és vonzza, - megtisztítja magát. Így hirdetik a próféták: tisztítsátok meg magatokat, a szíveteket metéljétek körül. Szentek legyetek, mert én az Úr, szent  vagyok. S a Mózes törvényében ott vannak a megtisztulási szertartások, a parancsok, hogy mitől kell tartózkodni, mit lehet megérinteni, mit kell kívül rekeszteni, mit lehet megtenni. A szentségesnek tehát vallási értelemben a tisztaság felel meg. Aztán vannak akarat-vallások. Ott a transzcendens, az emberit meghaladó, a szemhatáron, a fantázián, a tapasztalaton túli, a fizikán túli akarat nem más, mint végtelen lét-akarat. Az isteni hatalmas dinamika, megszerkesztettség, ellenállhatatlan erő, mely sors-impulzusokat továbbít az ember felé.  És az ember tehet mást, bele kell igazodnia az isteni akaratba. Ez leginkább az iszlámot jellemzi. Az iszlám emiatt az engedelmesség vallása, mert az akaratnak az engedelmesség felel meg. Amikor mohamedán ember leborulva imádkozik, láthatjuk, hogy hét ponton,–  hét a tökéletesség száma,– borul le az istene előtt: a  két lábfeje, a két térde, a két könyöke, a két kézfeje és a homloka érinti a talajt – tökéletes alávetettség ez. Tökéletes meghódolás. Miránk, reformátusokra azt szokták mondani, hogy mi vagyunk a predestináció népe, akik Istent örök, megmásíthatatlan lét-akaratnak tekintjük. Lehet, hogy így van. De az iszlámban nem is predestinációról, hanem szinte determinációról van szó. Aztán vannak végtelenség-vallások. Ott az isteni maga a végére-mehetetlen. Ez általában a távol-keleti vallási világban jelenik meg. Ismert a hindu mese arról, hogy milyen az isteni. Mint mikor a vakok próbálják elmondani, hogy milyen az elefánt. Az egyik a lábát fogja, és azt mondja: az elefánt egy nagy oszlop. A másik az ormányát fogja, és azt mondja, hogy egy nagy locsolócső. A harmadik a farkát fogja, és azt mondja, hogy az elefánt az egy borzasztó nagy söprű. Az ember eleve isteni véghetetlenségben él, és ennek a lemondás, az aszkézis felel meg. A végesnek le kell vetnie magáról mindent, ami véges. Lám, mozgások, nagy vallási irányok állnak előttünk. A szentség-vallásnak a tisztaság felel meg, az akarat-vallásnak az engedelmesség, a végtelenség-vallásnak az aszkézis. De van még egy vallás: ez a szeretet-vallás, ez a keresztyénség. Ez az, amit Jézus hirdet. A többinél láttuk, hogy legfőbb vallási meggyőződésnek, az isteni felfogásának valami vallási főirány is megfelel: a szentségnek a tisztaság, az akaratnak az engedelmesség, a végtelenségnek a lemondás. De mi felel meg a szeretetnek? A szeretetnek a szeretet felel meg. Ezért tökéletes és abszolút vallás a keresztyénség. A szeretetnek a szeretet felel meg. Azt mondja János apostol: fiacskáim, szeressük egymást, mert Ő előbb szeretett bennünket. Majd: fiacskáim, aki azt mondja, hogy szereti Istent és gyűlöli atyjafiát, az hazug, és nincs benne igazság. A szeretetnek a szeretet felel meg. Ezt mondjuk ki az Úr Jézus imádsága elején: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Nem egy álnevet mondunk, hanem tulajdon nevet mondunk. Igen, tudom: sokféle név van, amivel megpróbálhatjuk az istenit leírni, vagy inkább körülírni, jelezni, kifejezni, úgy hogy közben nem profanizáljuk azt.  De amikor azt mondjuk, hogy mennyei Atya, akkor nem egy helyettesítő nevet mondunk, hanem tulajdon-nevet mondunk. Amikor azt mondjuk Atya, nem hasonlatot mondunk.  A modern kor igen elrongálta bennünk azt a jó meggyőződést, hogy Isten Atyának szólítható.  A mai bölcsek azt mondják, hogy ez itt csak metafora. Szimbolikus név ez, hasonlat. Hogyan is tudná kimondani a véges a végtelent? Hogy tudná befogni a véges a véghetetlent? Hogy tudná kimondani a profán az abszolút szentségest?  Hogyan tudnánk egyetlenegy szóba  minden vonatkozást belefoglalni? Mégsem hasonlatot mondunk, hanem irányt fejezünk ki, -  amennyiben az imádság nyitás a végtelenre, az istenire. Ha az imádság kilépés önkörünkből, akkor arra felé lépünk itt, amiből származunk, ami által  létünk fenntartatik. Sőt, nemcsak irányt mondunk ki, hanem tulajdonviszonyt is. Aki hazamegy a szülői házba szüleit meglátogatni, mindig átélheti, hogy ahol a szülei élnek, ahol felnőtt, ugyan minden ismerős, minden sarok, zug, picétől padlásig oly ismerős, hiszen ott nőttem fel. Ismerős, de mégsem az övé.  A szüleié. És ő is hozzájuk tartozik, bárhol is él mér.  Mi Atyánk – ezzel egy élet-irányt mondunk ki, és egy tulajdonviszonyt mondunk ki. Azt fejezzük ki, hogy elfogadjuk Isten akaratát. Isten akarata pedig az, hogy köze legyen hozzánk – s nekünk Őhozzá. Ezért tanít bennünket Jézus így imádkozni.
A múltkor azt mondottam, hogy az imádságnak van egy különös nagy csodája is. Az emberi kultúra egy nagy folyam, és ebbe mi is beleszülettünk, visznek a hagyományaink, a meghatározottságaink. Ám egy-egy pillanatban fölfedezzük - ahogy a római százados felismerte, vagy a bíró példázatában az özvegyasszony felismerte -, hogy át lehet vágni az utak között, nagy szükségben, nagy bajban lehet rövidíteni, betegségben, megvert helyzetben, a katonáknak a lövészárkokban, összetört életek szélén állva lehet rövíditeni: Atyám!  S most, hogy Jézus így így tanít minket imádkozni: mennyei Atyánk, akkor azt is kimondja, hogy ez az Atya itt van, közel van.  Azokban vallásokban, vagy vallási mintákban,  amiket felsoroltam: nincs közel az Isten. A szentség-vallásban a profán ember fal választja el Istentől, meg kell tisztulni ahhoz, hogy olyan állapotba jusson, melyben megszólítja Istent. Az akarat-vallásban engedelmességre  kell kényszeríteni magunkat, hogy valami keveset felfogjunk az isteni akaratból. Sorsunkká kell tenni az istenit, hogy megszólítható legyen. A végtelenség-vallásokban el kell jutni a Nirvánába, ahol nincs lét, vagyis nincs, ami múlandó. Milyen messze van ez! A rómaiak a papot pontifexnek nevezték, mert a pap volt az, aki pontum facere, hidat épített két part között, az emberi és isteni között.  Jézus viszont azt mondja: ti így imádkozzatok: Mi Atyánk. Tartoztok valakihez, az életetek az isteni szeretet irányába tart, megszólíthatjátok Őt! És ez az Ő az isteni Atya, aki szeret benneteket. Amikor a gyermek azt tudja mondani: atyám, ezzel a szeretetét fejezi ki. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Ámen

„A hatodik hónapban pedig elküldetett Gábriel angyal Istentől Galileának városába, amelynek neve Názáret,  egy szűzhöz, aki a Dávid házából való József nevű férfiúnak volt eljegyezve. A szűznek neve pedig Mária. És bemenvén az angyal hozzá, mondta néki: Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.  Az pedig látván, megdöbbent az ő beszédén, és elgondolkodott, hogy micsoda köszöntés ez?!  És mondta néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél.  És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az o nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lesz, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; és uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lesz! Mondta pedig Mária az angyalnak: mimódon lesz ez, holott én férfiat nem ismerek?  És felelvén az angyal, mondta néki: A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának. És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiat az vénségében; és ez már a hatodik hónapja néki, a kit meddőnek hívtak:  mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” Lukács evangéliuma 1:26-37
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkeztünk, amelyet így mondunk: Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. Ma tehát hitvallásunk egyik legnehezebb, de – bátran mondhatom – legszebb részéhez érkeztünk el. A múltkor, amikor Jézus Krisztus úrságáról szóltam, elmondottam, hogy megfigyelhető, hogy amint haladunk előre az Apostoli Hitvallást egy-egy cikkelyét mondva, az első néhány elvonatkoztatott tétel után a hitvallás hirtelen személyes hangvételűvé válik. Itt ugyanis nem azt mondtuk, hogy hiszünk az Úrban, hanem azt mondottuk, hogy hiszünk a mi Urunkban. Személyessé tettük, személyesen fogalmaztuk meg, amikor Krisztusról szóltunk. És a most felolvasott ige is Őreá vonatkozik, és a cikkelyek is Reá vonatkoznak: fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától,  - mert itt személyesen és ránk vonatkozó módon kell szólnunk. Nem valami kívülállóról beszélünk, nem egy elvonatkoztatott történetet ismétlünk meg néhány hitvalló tételben, hanem amikor ezeket a cikkelyeket mondjuk, magunkról is beszélünk, s mindazt, amit Krisztusról mondunk, azt úgy mondjuk, hogy mireánk vonatkozik.
 
Így fejezzük ki, hogy Krisztus, a mi Urunk emberi testet öltött, emberként járt közöttünk, emberi sorsot vállalt, de egyúttal, isteni csoda révén fogantatott, Istenként jár közöttünk, Istenként vállalt emberi sorsot. Ahogy a régi hitvallás mondja: Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, valósággal Isten és valósággal ember. Nagy titok ez, csodálatos titok ez. Mégis sok-sok keresztyén van, aki a hitvallásnak ezt a tételét és – hozzáteszem gyorsan, majd szólunk arról is, amikor oda érkezünk: a feltámadásra vonatkozó tételt is –  elhagyná, és azt mondja: csodálatos tömörségű és mindenki számára elfogadható lenne az Apostoli Hitvallás, ha pusztán annyit mondanánk, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki szenvedett Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, alászállt a poklokra, majd: hiszünk a Szent Lélekben, hiszünk az Anyaszentegyházban. Mondom most így,  hiányosan a hitvallást. Merthogy még keresztyének is vannak, akik lehetetlennek és botrányosnak tartják ezeket a ma idézett  megfogalmazásokat és tételeket. De ne térjünk ki előle, ugyanakkor ne vegyük elő a dogmatikai  bunkót (ezt bízza rám a gyülekezet, dogmatikát tanítok Pápán a teológusoknak, tudom, hogyan kell sulykolni, és rajtuk számon kérni), hanem nézzünk szembe ezzel az érzéssel, sokszor ki sem mondott gondolattal, hogy mégiscsak lehetetlen és mégiscsak botrányos dolog ez, hogy Jézus Krisztus így fogant: Szentlélektől. Lehetetlen, mondják sokan, mert ez olyan mértékű beavatkozás a természet törvényeibe, hogy már-már vakhit kell ahhoz, hogy ilyet hinni lehessen.
 
A természet törvényei megvannak, amikor Isten megalkotta a világot, azt a  maga törvényszerűségével alkotta meg! Olyan pedig nincs, harsog az ember, hogy fogantatott Szentlélektől, mert a természet törvénye, ahogy mi ismerjük, ezt teljes mértékben kizárja, tehát abszurd olyat mondani, hogy fogantatott Szentlélektől. Lehetetlen, mert értelmetlen, és azért botrányos ilyet mondani. Még Mária is meghökkenve, csodálkozva és elámulva kérdezi, mikor Gábriel arkangyal jelenti neki, hogy mi fog történni: hogyan lesz az, szó szerint így van, a görög szövegben: hogyan lesz az! Teljesen jellemző, hogy a legtöbb fordítás éppen az emberi gondolatot vagy érzést visszaadva így hozza: hogyan lehetséges az? Pedig Mária nem azt kérdi, hogyan lehetséges az, azt kérdezi, hogyan lesz az, hogy lesz az? De mi a fordításaiba beleolvassuk önmagunkat, s mindjárt átalakítjuk is filozófiailag a potencialitás és aktualitás tételei szerint, hogy miképpen lehetséges ez egyáltalán. Potenciálisan hogy van ez a dolog, nemhogy még aktuális is lenne? Mária ezt a feleletet hallja: Istennek semmi sem lehetetlen – és ez így van, kedves testvérek, Istennek semmi sem lehetetlen.
 
Éppen ezért most nem akarok semmiféle magyarázatokba belefogni, bár sokféle magyarázat van, s némelyik elfogadható, némelyik jól érvel, mert a keresztyénség története során mindig törték a tudósok a fejüket, hogy ez miképpen lehet. Én ezekbe nem akarok most belefogni, hanem azt a gondolatot viszem tovább, amit sok ember szíve kimondva, kimondatlanul hordoz: lehetetlen és botrányos ez. Valóban? Lehetetlen és botrányos? Hadd mondjam mindjárt először azt, hogy valóban lehetetlen és botrányos. De nem az a botrányos, hogy ez megtörténhet, hanem az a botrányos, hogy megtörtént. Gondoljunk ebbe bele. Isten valóban belép az emberi világba – ez a botrány. Merthogy Istenről az ember jószerivel úgy gondolkodik, hogy Ő az a valaki, valami, Ő az, Isten az, aki mentes mindentől, ami a múlandóság körébe van rekesztve. Azért Isten. Még a nagy ateista kritikus, Feuerbach is azt mondja, mikor bizonyítani akarta hogy a keresztyénség merő smafu, képzelgés, még ő is azt mondja, hogyha Isten volna, akkor olyannak kell lennie, aki mentes minden nyomorúságtól, minden végességtől, minden múlandóságtól. Isten olyan, hogy rá nem érvényes a gravitáció törvénye, fölötte áll a biológia, fizika, kémia törvényeinek. És így is képzeli az ember, amikor Istent képzel magának. Ősi érzés, ősi gondolat, nyugodtan kimondhatjuk, ősi igazság ez. Többször szóltam az elmúlt alkalmakon arról, hogy Isten és az Ő teremtménye között kvalitatív különbség van, Isten a teremtő, és minden egyéb teremtmény. És áthidalhatatlan a különbség – hát akkor éppen az a botrány, hogy Isten belép az emberi világba, Jézus Krisztusban, egyszülött Fiában emberré lesz. Ez a botrány. Isten halandóvá lesz, Jézus Krisztusban sebezhetővé lesz. Megismeri az éhséget, szomjúságot, a fáradtságot, az emberi lét minden nyomorúságát, megkóstolja a halált – ahogy Pál apostol mondja – eltemettetik és alászáll a poklokra.
Ez a botrány. Milyen isten az ilyen isten? Ez egy gyenge isten? Egy félisten? Milyen isten az ilyen isten? Továbbá Isten valóban az emberi világba, és fokozza azt, ami az ember számára addig is lehetetlen és botrányos volt, mert embertől születik –fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától. De amikor belép, teremtő tettel lép be. A középkori skolasztikusok sokat spekuláltak azon, hogy Istennek kétféle hatalma volna. Az egyik, latinul így mondják, a potestas Dei absoluta, ez Istennek örök, abszolút, véghetetlen hatalma, ez volt Istennek a hatalma a világ megteremtése előtt, de miután Isten megteremtette a világot és annak minden törvényszerűségét is, Önmaga hatalmát is korlátozta, ezt potestas Dei ordinata-nak nevezik. Ez korlátozott hatalom, Isten is betartja a játékszabályt. Hogy mondja Einstein? Isten nem kockajátékos, nem lutri megy a világegyetemben, nem úgy megy a világ, hogy ahogy esik, úgy puffan, itt törvényszerűségek vannak, és mi ezért ünnepeljük és dicsőítjük a gondviselő Istent, aki szavával, szeretetével, hűségével megőrzi ezt a világot a maga törvényszerűségei között. S most mégis, és szinte ennek ellenében, Isten egy teremtő tettel lép fel, teljes körűen beavatkozik,  - és ez a botrány az ember számára.
 
Isten beavatkozik. Mégpedig radikálisan – ahogy szokták mondani. Bár, megmondom őszintén, én nem tartom elegendőnek a radikális szót, ezt mostmár adjuk oda a fogorvosoknak meg a politikusoknak. A fogorvos kezeli a fogaink gyökerét, a politikusok meg mindig arról süvöltőznek, hogy radikálisan kell kezelni egy-egy problémát, de ez többnyire azt szokta jelenteni, hogy felé se néznek. Hagyjuk meg nekik. Isten azonban ennél is mélyebben avatkozik be, mert amit Krisztus fogantatásában és születésében látunk, az új teremtés. Nem is véletlenül mondja Pál apostol, hogy aki Krisztusban van, aki Krisztus által újjászületett, új életre jutott: az új teremtés. Nem a gyökerekig hatol le Isten, hanem a megváltás teljesíthetetlen feltételeit teremti meg. Ezeket a feltételeket meg kell teremteni. Az ember elveszett, az ember olyannyira elveszett, hogy képtelen önmaga szabadítására bármit is tenni, ami érvényes és hathatós. Isten viszont önmagában és az ember-Krisztusban megteremti az ember megszabadításának feltételeit.
 
Azután azért is botrányos ez az isteni tett az ember számára, mert nyugtalanító. Isten megtette, - Isten megteheti. Amit Gábriel arkangyal mond Máriának csodálkozó kérdésére: Istennél semmi sem lehetetlen, vagy ha kiegészítjük azt egy másik evangéliumi igével, mert ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges, ezt örvendező szívvel halljuk sokszor. Hallgatja ezt a betegségében könyörgő ember: ami embernek lehetetlen, orvosnak lehetetlen, gyógyszernek lehetetlen, kuruzslónak lehetetlen, az Istennek lehetséges, hogy legyen gyógyítás és gyógyulás. Örvendezve hallja az ember, amikor csapdába zárul az élete és nem tud belőle kitörni, nincs mód, nincs út: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Bizony sokszor fogadjuk ezt örömmel, s  buzdítjuk is ezzel egymást. Jószerivel ez az alapja annak, hogy merünk imádkozni, mert semmi más alapja nincs egyébként annak, hogy Isten elé álljunk és merjük Őt kérni. S mégis van az emberben – és itt van a megváltás, az isteni szabadítás nagy drámája -  van az emberben egy vonatkozás, ahol a boldog igazság (Istennek semmi sem lehetetlen!) nyugtalanná teszi az embert. Az embert kevélysége teszi nyugtalanná Azzal, hogy a Szentháromság-Isten az Ő második személyében emberi testet öltött, asszonytól született, húsból, vérből, csontból való lett,  egy közülünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, nos, ez tölti el véghetetlen nyugtalansággal a lázadó embert. Jézus Krisztus a legnagyobb alázattal jött közénk, de nem cimborált a kevély emberrel. Nem lett társ és partner a lázadásban, a kevélykedő emberrel nem közösködött, nem alapított vele korlátolt felelősségű társaságot vagy zárt részvénytársaságot, vagy nyílt részvénytársaságot, vagy cimboraságot, vagy bármit. Inkább elhordozta egyrészt Isten bűn elleni haragját, és elhordozta másrészt a kevély ember Isten elleni lázadását. Milyen nyugtalanító, milyen zaklató, milyen felháborító, hogy Isten Jézus Krisztusban, az ő fogantatásában, testet öltésében, születésében letöri az ember gőgjét.
 
Másodszor, azért botrányos sokak számára az Apostoli Hitvallásnak ez a cikkelye (Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától) mert a keresztyének is tudnak nacionalisták lenni. Szóljunk erről is. Egykor régen az ősi nacionalisták kérdezték: jöhet-e Názáretből valami jó? Merthogy Isten egy galileai parasztlányt választott ki a megfoganó és megszületendő Messiás hordozó edényéül, akiről ezt mondja az angyal: kegyelemmel, malaszttal teljes, szó szerint fordítva: olyan valaki, aki Isten teljes kegyelmébe befogadtatott. De hát hogy is van ez? Jöhet valami jó Názáretből? – kérdezgették Jézus korában a korabeli nacionalisták. Majd ugyanők azzal vádolták be Jézust a szintén nacionalista Pilátusnál, hogy Jézus maga galileai, azaz nacionalista. Bevádolták őt egy nacionalistánál, mert Pilátus is az volt - senatus populusque romanus – oda volt írva a jelzője: a római szenátus és nép, - tehát Jézus a római náció legfőbb képviselője előtt állt ott bevádolva, nacionalizmus vádjával. Jézus, aki Galileában, Názáretben nevekedett, akiről az éppen Őt vádolók kérdezték arrogánsan nem sokkal korábban: jöhet-e onnét valami jó?
 
De folytassuk. Pilátus nyugtalan lett, és éppen e vád miatt zavarodott meg, és nem értette, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való. Jöhet valami jó a zsidó Máriától? Jöhet valami jó a zsidó szűztől? – kérdezgetik ma a nacionalisták. S kérdezik ezt a kvintesszenciális nacionalisták, a humanisták is. Jöhet-e valami jó abból, hogy a világ eldugott zugában, nem a fejedelmek palotájában, hanem egy istállóban, nem ott, ahol a világ nagy dolgait szövik- fonják a világot, hanem egy poros kis városkában – mely inkább falu, amit Názáretnek neveznek -, onnan jöhet-e valami jó, mert ott nagy fényesség nem ragyog, onnan az emberek szabadítást nem várnak és követelnek, ott nem szövik, fonják az ember megváltásának ügyét. Onnét mit várhatunk? Semmit, csak alázatot és engedelmességet. Onnét jöhet valami jó? De mintha a próféta szava csengene vissza Krisztus fogantatásában, testet öltésében és születésében. Ezt mondja Ezékiel próféta a maga idején, a maga nacionalistáinak: nem azért választott ki titeket az Úr, mert bármelyik népnél különbek, nagyobbak lettetek volna. Ellenkezőleg, mert ti voltatok a legkisebbek, és a legkevesebbet érőek, hogy rajtatok mutassa meg dicsőségét. Nem azért választatott ki Mária Jézus Krisztus szülőanyjául, mert ő lett volna a legbölcsebb, legtökéletesebb, legnagyszerűbb, legjobb törzsökből származó asszony, és úgy méltó, hogy a Messiás tőle szülessen. Ő alázatos szolgálóleány. Nem pártus hercegnő. volt Egyszerű názáreti cselédlány. Törjön a büszkeség, omoljon a gőg, s aki akarja, tartsa csak botránynak, hogy így fogantatott, így hordoztatott egy asszony méhében, s így született a mi Megváltónk. Istennek semmi sem lehetetlen.
 
Kedves testvérek, Isten útja nem a nagyság útja. Ahogy a zsoltár mondja, Isten a kevélyeket távolról ismeri, távol tartja magától Isten a gőgösöket. Istent nem találod ott, ahol büszkeség burjánzik, Isten nincs ott, ahol az ember kevélykedik és nőtteti magát, s önmagát hányra az egekre. Istenhez mindig engedelmességünkben és alázatunkban nyílik meg az út. És ez Mária titka, ő alázatos és engedelmes. Ahogyan a régiek mondották, amit Éva a engedetlensége és lázadása miatt elveszített a paradicsomkertben, és vele együtt elveszített az egész emberiség, azt Mária – ez a cselédlány – engedelmessége által visszaszerezte az emberiségnek. Mert ez az Isten titka, és ez az Isten útja.
 
S végül, mi protestánsok, a katolikus Mária-kultusz miatt igen sokat aggodalmaskodunk, amikor elérkezünk hitvallásunk ezen tételéhez: Fogantatott Szentlélektől, született – harapunk egyet – Máriától, már nagyon azt sem bírjuk kimondani, hogy Szűz Máriától, mert hát mi protestánsok vagyunk, és a katolikus testvérek pedig nem is tudjuk, hogy mit, de borzasztó Mária-kultuszt növelnek, és mindenfajta dogmákat hoztak ennek kapcsán. Pedig azt gondolom, testvérek, hogy ezzel a mi aggodalmaskodásunkkal – ami egyébként fölösleges aggodalmaskodás! – elveszítjük a református, vagy kálvinista pluszt, azt a felséges többletet, amely a hitünkben mindig feltétlen utat nyitott Isten felé. Olyannyira elvesztettük már ezt, hogy a pszichológia ma már alkalmazza azt a lélektani esetet, lélektani típust, amit így neveznek: hiper-protestáns. Ez pedig az anyátlanság szinonimája. Így aztán, ha akarjuk, ha nem, szegény József Attilát is be kell sorolnunk a hiper-protestánsok közé, mégha egyik verse szerint ő a görög katolikus vallásban született is Ismerjük versét:
 
Nincsen apám, sem anyám,
Se Istenem, se hazám,
Se bölcsőm, se szemfedőm,
Se csókom, se szeretőm
Harmadnapja nem eszek,
Se sokat, se keveset.
 
 Nos, ez a hiper-protestáns: nincsen senkim. Ahogy Ady mondja másképp: Vagyok északfok, titok, idegenség. Se apám, se anyám. Annyira félünk mi, protestánsok már csak azt is kimondani, hogy Szűz Mária, már csak azt is kimondani, hogy Jézus Krisztus édesanyja, már csak azt is kimondani, hogy fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától, hogy inkább harmadnapja sem eszünk... Se sokat, se keveset. Nincsen apám, sem anyám. Annyira félünk ebben a nagy isteni csodába alázattal betekinteni, olyannyira aggodalmaskodunk a Mária iránti túlzott tiszteletadás miatt, a Mária-imádat, a katolikus Mária-dogmák miatt, hogy közben elveszítjük az Istennel való kapcsolatunknak a nagy titkát is, ez pedig az engedelmesség! Mert mit mond Mária? Legyen velem, történjen velem a Te beszéded szerint. Ha ezt elveszítjük, akkor mindent elveszítettünk. Pedig ha van protestáns, református büszkeség, akkor az éppen az, kedves testvérek! Legyen az Isten akarata szerint! Hát nem éppen azzal húzzuk ki magunkat, hogy mi nem pedálozunk kilencvenezerrel, hogy egy kis érdemet fölhalmozzunk, mi nem vásárolunk búcsúcédulákat, mi nem megyünk a paphoz gyónni, hogy rója ki a hatvanhat Üdvözlégy Máriát, és a kilencszáz Miatyánkot, hogy beírhasson a Mennyei Atya egy piros pontot a mennyei ellenőrzőnkbe!? Legyen az Ő akarata szerint, mondja a boldog Szűz. „Mind jó, amit az Isten tészen, szent az ő akarata.” - énekelünk mi! - velem is legyen a te beszéded szerint! S ki mondja ezt, kedves testvérek? Az a Mária mondja, akinek a nevét még ajkunkra sem vesszük. Tanuljunk hát tőle, a szűztől, Máriától, aki szülte a mi Üdvözítőnket és megváltónkat.
 
Utaltam már a korábbi magyarázatok során arra, hogy a hitvallás nem csak úgy magától jön. Bár szép hagyomány, hogy a tizenkét apostol körbeült és összerakták az Apostoli Hitvallást, mindenik mondott egy cikkelyt, tudjuk, hogy ez nem így volt. De azt is tudjuk, hogy mindig volt valamilyen helyzet, valamilyen állapot, ami kikényszerítette a keresztyénekből, hogy megvallják a hitüket. Csak egy-egy mondatban: azt, hogy hiszünk Istenben és megvalljuk Őt, azt azért tesszük, mert erről bennünket az egész teremtett világ kérdez, mert a világban minden arról beszél, hogy: Isten teremtett, hát megkérdez bennünket a becsipogó kedves kis cinege, ha eleségért jön, kérdez a felkelő nap, és a csillagok, kérdez bennünket az egész univerzum. Felelnünk kell rá: mi mit hiszünk? Azt, hogy hiszünk Isten jóságában – olvastuk Jób könyvében – arról meg a nyomorúságaink kérdeznek és faggatnak. A sokféle helyzet, amire nincs magyarázat, nincs feloldás, mind-mind kérdez, és nem azt kérdezi, hogy hol van Isten, hanem azt kérdezi, hogy te most, aki szenvedsz, te most, aki beteg vagy, te most, aki gyászban vagy, te most, aki a vereséged legközepén, legmélyebbén vagy, te mit hiszel Isten mindenhatóságáról? Mit vallasz arról, hogy milyen Isten? Arról pedig, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, arról megannyi vallás tesz fel nekünk kérdést. S egyre  erőteljesebben. Talán kétszáz éve még azt hittük, hogy a keresztyénség a kérdező vallás, amely szétárad a világban, kikérdezi és megcáfolja a más vallásokat, kikérdezi és megszégyeníti a pogányokat. Ma minden fórumon, minden találkozásunkban kérdez minket a buddhista, a muszlim, a hinduista, az animista, a szellemimádó, a spiritiszta, a sámánkövető, mindenki minket kérdez: kicsoda ez az Úr Jézus Krisztus? Azt is hallottuk, amikor Krisztust Úrnak valljuk, hogy többnyire a politika, a hatalom szokott bennünket lojalitásunk felől kérdezni. Ezt kérdezi az emberi hatalom: mi az, hogy rajtam kívül volna még úr, mi az, hogy rajtunk kívül, a fennállón kívül volna valami más, valaki más, s ti neki adjátok teljes lojalitásotokat?
 
Most pedig, amikor megvalljuk, hogy Jézus Krisztus Szentlélektől fogantatott, szűztől született, - az Istenhez való alapvető viszonyunkról vallunk, mert az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink szólít vallástételre. De mindháromra - az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink kérdésére is ezzel felelünk: ami embereknek lehetetlen, az Istennél lehetséges, Istennek minden lehetséges. Mondjuk mindháromnak: Istennek lehetséges, hogy Megváltót küldjön, lehetséges, hogy Krisztus személyében sorsunkat mindhalálig elhordozza, lehetséges, hogy Jézus engedelmessége által nekünk az eget megnyissa, és az alázatosokat fölmagasztalja. Az Apostoli Hitvallás sokak legnehezebben tételéről szóltam ma, ám ez a tétel nemcsak nehéz, hanem egyúttal szép tétel is, ez áll hozzánk a legközelebb. Amikor Szűz Máriáról beszélünk, és az ő engedelmességét dicsérjük, Krisztusról szólunk, aki testvérünkké  lett, elhordozza sorsunkat, s akiben Isten elrejtette az új élet valóságát. Ő igaz Isten és igaz ember, egyetlen közbenjáró, hűséges szabadító, üdvösségünkben, örök életünkben egyetlen kezesünk. Fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás következő artikulusa, melyről ma szólunk, így hangzik: alászállt a poklokra (vagy ahogy régiesen mondjuk: szálla alá poklokra). Amikor hozzákezdtem az Apostoli Hitvallás magyarázatához, elmondottam, hogy régi adósságom ez nekem, régóta tartóztam a gyülekezetnek azzal hogy az Apostoli Hitvallásról is tanítsak. Most már meg kell mondanom, hogy részben azért halogattam adósságom törlesztését, mert ez a mai szakasz olyan cikkelye az Apostoli Hitvallásnak, melyhez hihetetlenül sok spekuláció kapcsolódik. Bár Isten igéje határozottan, világosan, de az igére jellemző módon, szűkszavúan beszél erről, én úgy éreztem, hogy a sok spekuláció félre fogja sodorni az én gondolataimat, de a gyülekezetét is. Igen, ha ezt a szót halljuk, hogy pokol, akkor egy alagsori borkiméréstől kezdve egészen a pokol tűzéig minden eszünkbe tud jutni. Igen, valóban sok spekuláció, sőt gyakorlat is kapcsolódik a pokol tudatához, az alvilágnak, az elveszett lelkek gyűjtőhelyének képzeteihez. Annyira, hogy szinte lehetetlen átvágni rajtuk. Elég ha csak költőket idézek. Közülük talán a legnagyobb Dante, aki az Isteni komédiában írja le, hogyan útikalauza, Vergilius végigkíséri a pokol minden körén, bugyrán, mígnem koncentrikus, szűkülő körökként el nem jutnak a kilencedik körig, a könnyek taváig, s ott van belefagyva a sátán. Idézhetjük a nagy angol költőt, Miltont is, aki Az elveszett paradicsomban egy nagy jelenetsort ír le a pokolról, ahol a legyőzött lázadó angyalok dühösködnek, hogy Krisztus győzelmet aratott bűnön, halálon, poklon és síron, és fontolgatják a bosszú lehetőségét. Aztán idézhetnénk, vagy inkább kivetíthetnénk a falra festmények ezreit a kora keresztyénségtől kezdve mind a mai napig, a legdöbbenetesebb oltárképeket, apokalipsziseket, haláltáncokat, szinte valóságosan előttünk van, amit a régiek gondoltak a pokolról. Talán Hyeronimus Bosh  leghíresebb, aki valóban, szinte lenyűgöző hiper-realizmussal mutatja be, mit gondolt a középkor embere a pokolról. És színdarabokat lehetne idézni. Aztán, ha kicsit közeledünk a mi időnkhöz, amikor a 19. században kultúránk minden antropologizálni kezdett, így a poklot is, eltűnnek az ördögök – illetve nem tűnnek el, hanem átváltoznak, gondoljunk Dosztojevszkij megdöbbentő regényére, az Ördögökre. Az ördögből lázadó lesz, terrorista, öncélú gyilkos, bűnöző.  Vagy gondoljunk Rimboud-ra, a francia költőre, aki a trópusokon eltöltött kallódó életét írja meg Egy évad a pokolban címmel, vagy a magyar költőre, Faludy Györgyre, aki a recski gyűjtőtáborban töltött éveket. El lehet menni Recskre, meg lehet nézni, hogyan teltek Pokolbéli víg napjai – hogy a költeménye címét idézzem. S van gyakorlata is a pokolnak, gondoljunk a hardrock szélsőséges megnyilvánulásaira, meg a sátánizmusra, vámpirizmusra, korunk démonizmusára. S ha mindezt rettenetesnek, borzasztónak, embertelennek, a beteges fantázia szüleményének tartjuk, máris szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy gyerekeink ma már sokkal többet találkoznak pokoli dolgokkal, mint mi, ódivatú keresztyének. Elég, hogyha csak levesszük a polcról Harry Potter kalandjait, és belelapozgatunk, vannak abban is pokoli dolgok bőségesen.
Hitvallásunk Krisztus temetése és feltámadása közé helyezi ezt a tételt: alászállt a poklokra. De ebben egyúttal előre is tekint, az utolsó ítéletre, melyről szintén Krisztussal kapcsolatban, a végidők várására nézve vallunk. Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Krisztusnak lesz még egy ádventje, így is mondja a latin: adventurus, eljön még egyszer, immár mint ítélő bíró. Mégis meg kell kérdeznünk, mi az a pokol? És mivel Kant óta tudjuk, hogy nem tudunk csak térben és időben gondolkodni és elképzelni, azt a kérdést is fel kell tenni, hogy hol a pokol. És mivel mi, emberek tesszük fel ezt a kérdést, és önmagunkon kívül más nem nagyon szokott érdekelni minket, azt a kérdést is feltesszük: kik vannak a pokolban?
A 19. század óta, amikor megkezdődött a nyugati kultúrában mindennek antropologizálása, fokozatosan három határozott válasz alakult ki, és a kultúránknak, sőt – nyugodtan mondhatom – a teológiánknak, a prédikálásunknak, a lelki gondozásunknak, a jövő-tudatunknak a különböző eresztékein keresztül el is érkeztek hozzánk ezek a válaszok. Ezek így hangzanak: nincs pokol, s éppen ezért sehol sincs olyan, hogy pokol, és senki sincs a pokolban, mert ha nincs, akkor ott nincs senki. A 19. században az amerikai pragmatista filozófia nyomán alakult ki az a meggyőződés, hogy azért szükségtelen a pokolról spekulálni, mert a halál megsemmisülést jelent, a halál annihiláció. El is nevezték ezt a filozófiai-teológiai mozgalmat annihilácionizmusnak – fölírtam külön, hogy ki tudjam mondani, oly borzasztóan hangzik a kifejezés, mint maga a pokol. Ehhez a meggyőződéshez sok-sok keresztyén érvet is hozzákapcsoltak. Ha van pokol, és vannak a pokolban kárhozott lelkek, és valahol meg is van ez a pokol, akkor hol van Isten humanitása? Akkor hogyan igazoljuk – ez az istenigazolásának, a teodiciának a nagy kérdése -, hogy Isten örökkévaló és szeretete mindent áthat? Akkor mit kezdünk Isten igazságosságával, akkor mi végre való a kegyelem, mi végre való Krisztus áldozata? Igaz-e az, amit Péter apostol mond, hogy Isten türelmesen várakozik az ítélettel, hogy mindenek megtérjenek? Igaz-e amit Pál apostol mond Timótheshoz írt levelében: az az Isten akarata, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére és üdvözüljön? Nehéz és súlyos kérdések ezek, a 19. század pedig egy nagy tagadásba gyúrta össze ezeket. S bár ott van az Apostoli Hitvallásban, hogy alászállt a poklokra, bár mind az Ószövetség, mind az Újszövetség – szűkszavúan, de határozottan – említ egy világot, valóságot, létdimenziót, amit pokolnak nevezünk, ha ezt a sok idézett ellenérvet összegyúrjuk, az a mi szívünknek is jólesik. Jó azt hallani, hogy nincs pokol. Mikor azt halljuk, hogy nincs pokol, nincs kárhozat, meg is nyugszunk rendesen.
De néhány más érvet is ide kell hozni, testvérek. Tudjuk, hogy az emberi életet mélyen áthatja az, amit a filozófia radikális rossznak nevez. Ebben mindig is nagy kutakodás határozza meg az embert: honnét van a rossz? Udne malum? – kérdezték a régiek. Honnét a rossz? Hiszen olyan szép a mi civilizációs és kulturális vállalkozásunk, olyan igaz szeretetben igyekszünk az utánunk jövő nemzedékeket szépre, jóra, igazra megtanítani! S mégis, ismétlődik, sőt, nemcsak ismétlődik, hanem fokozódik a rossz. Én ezt a kérdést történeti kérdésre fordítom, s így kérdezem: honnét a 20. század, honnét a két világháború pokla, honnét az emberirtások, kezdve az afrikai emberirtásokon, a zsidóirtáson át a szovjet lágerekig, el Kambodzsáig, el az általunk nem is tudott tíz- százezrekig, milliókig, el addig, hogy a 21. században, itt tőlünk 6-700 km-re Szerbiában, Boszniában mi történt!? Honnét a rossz, honnét a 20. század? Van valami radikális rossz, amit Karl Bart, a nagy svájci teológus németül így nevez el: das Nichtige – semleges nemben, a semmis, ami úgy van, hogy nincs. Van a nincs!
Aztán mondhatnánk azt is, mintegy felelve a 19. század századiaknak, akik szerint pokol nincs sehol, hogy mégis van. Olyan ez, mint a puctum matematicum, az sincs, mert a matematikai pontnak, nincsen kiterjedése, de az a pont mégis van. Mert ez az origó, anélkül a vonatkoztatási pont nélkül nincsen tér, nincsenek szerkezetek a térben, nincs kiindulási és megérkezési pont, ez a semminek, a rossznak, a bűnnek az origója, kiindulási és megérkezési pontja, kezdete és végállomása. Hát ez a pokol. Idő nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság. És hogy adjunk a régiek igazságának is, a modern ember tudatában a pokol (a középkori képzetek emlékére) valami rettenetes kazánház, ahol égetik az embereket, mint ahogy a gonosz gyerek felszúrja egy pálcikára a cserebogarat és forgatja a tűz fölött. Mindenféle elképzelhetetlen kínok vannak itt. De ez csak képzet. A hatvanas években Amerikában volt egy nagyon sikeres kis füzetecske, ennek ez volt a címe: Inferno – pokol – alvilág. A karikaturista e füzetben a maga korát parodizálta. Az egyik legtetszetősebb karikatúráján a pokolban a földbe beásva több száz ember feje látszik, és egy ördög fűnyíróval nyírja a fejüket, míg a másik ördög mondja: itt vannak azok a jó szomszédok, akik nem átallják víkenden reggel hattól este tíz óráig nyírni a füvet a szomszédok legnagyobb kellemetlenségére. Egy másik karikatúrán nyárson sütnek valakit, s mondja az egyik ördög a másiknak: hát itt vannak azok, akik az étteremben mindig kifogásolták, hogy nem sütötték meg rendesen a húst. De értjük, még ezekből a paródiákból meg az emberi képzeletből is, hogy a pokol valami szélsőséget hordoz, amit a középkorban jobbára tűzzel szoktak ábrázolni, - a pokol a tűz, a pokol tűzét szokták rossz akaratú emberek a másokra kívánni Ám idézzük csak fel Dantét, nála a kilencedik körben, a poklok poklában, a legmélyebben, ahol bezárul minden kör, fagyhalál van. A könnyek tavába belefagyva ott van a sátán, a könnyekébe, abba a világmilliós könnytengerbe, amit minden embernek el kell sírni, amit minden fájdalom, minden rossz és minden gonosz okoz.
A modern korban volt még egy igen szellemes felelet, Jean-Paul Sartre, a híres-hírhedt filozófus – aki sohasem tudta eldönteni, hová tartozik – tett egyszer egy megjegyzést: a pokol, a másik – tudniillik a másik ember. Erre viszont azt kell mondanunk, hogy ha van élet a halál után – márpedig van élet a halál után –, és ha ez az élet csak a mennyben lehet – a modernek szerint  –, akkor hadd szellemeskedjek egy kicsit, szegény Sartre számára a mennyország is pokol lesz, mert bizony a mennyországban is van másik. Sőt, éppen az a mennyország, hogy van másik, a pokol pedig éppen az, hogy ugyan van másik, de annak a másiknak nincsen hozzám köze. Még egyszer mondom, a Szentírás szűkszavú, csak néhány szó, néhány meghatározás áll benne. Gyehenna. Jézus azt mondja, amikor bűnről és szent életről beszél: ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon Isten országába menni, mint a gyehennára vettetni. Aztán hallottuk – olvastam a zsoltárban – seol, - ez egy ószövetségi szó, magyarban belehalljuk, hogy sehol, de a két szónak nincs semmi köze egymáshoz. Seol, mondja a zsoltár, ha menekülni akarnék Isten elől, és a seolban vetnék ágyat, az alvilágban, a holtak gyűjtőhelyén, az istennélküliségben, az életnélküliségben, Isten még ott is ott van. Megtalál engem. Vagy ahogy hallottuk múlt héten, az evangelizációban, a 18. zsoltárból – Isten aláhajolt, és nem ide hajolt alá, a Bőszörményi út 28.-ba, hanem aláhajolt a legnagyobb mélységekbe, és kiemelt engem.
Amikor görögre fordították az Ószövetséget, átvették a görög mitológiából a Hádész szót, mellyel az Újszövetségben is találkozunk, mikor Jézus azt mondja Péternek: - Te Péter vagy és én erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat, és a poklok kapui sem vesznek rajtam diadalmat, - a Hádész kapui sem vesznek rajta diadalmat. Mélység, külső sötétség. Egy szóval, amit mi pokolnak nevezhetünk Isten igéje nyomán, az irányt jelöl, vagy dimenziót jelöl: lefelé és kifelé. Lefelé és kifelé. Az Istentől való elszakadás záró pontja ez. Amikor majd az ítélthez szóló részhez érünk az Apostoli Hitvallásban, hallani fogjuk azt is, hogy ez nemcsak önkéntes elszakadása az embernek, hanem elvesztetés is az ítéletben. Akkor – bármily tragikus is – Isten „enged” a szabadságos emberi akaratnak, Isten „enged” az ember istennélküliségének, Isten enged annak, hogy az ember nem akar Istennel lenni, Isten enged az ember lázadásának – félelmetes dolgokat mondok most, tudom. És azt mondja: legyen! Nélkülem akarsz? – legyen! Isten nélkül akarsz? – legyen! És ezt azért mondom, mert mi, modernek vitatkozunk és kiabálunk, amikor Isten döntéseiről és Isten szuverenitásáról hallunk, és azt mondjuk, tartsa Isten tiszteletben a szabadságunkat, tartsa tiszteletben a döntésünket. Ha Isten szabadnak teremtett bennünket, ne nyúljon bele az életünkbe, tudjuk, mi a dolgunk, hát ne igazgasson bennünket, ne szabjon nekünk törvényt. Ott van a pokol, ahol ez bekövetkezik.
Vagyis az a pokol, amikor az Isten azt mondja: legyen úgy, ahogy akarod. Ez az ítélet. De hadd idézzem meg a külső sötétséget, ezt a lefelé és kifelé dimenziót abból a példázatból, amely kapcsán talán a legkevésbé gondolnánk erre. Ez a tékozló fiú példázata. Amikor a fiú hazatér bűnből, lázadásból, tékozlásból, hazatér halálból, feltámad, van, aki szándékosan kimarad az örömből. Az idősebbik testvér. Ő nem megy be az örömbe. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus alászállott a poklokra, ehhez hozzá kell gondoljuk ennek a példázatnak azt a megrendítő mozzanatát, amikor az atya az örvendező házból, hol lampionok égnek, vigadnak, mulatnak, táncolnak (mert meghalt és feltámadott, mert elveszett és megtaláltatott fiú), ebből az örömből az atya kimegy a külső sötétségbe, és azt mondja az idősebbik fiúnak (aki föl van ezen háborodva, hogy Isten szeret, föl van dúlva, hogy Isten visszafogad, véghetetlenül el van keseredve, hogy van megtaláltatás, föltámadás), az mondja neki az atya kérlelve és hívogatva: neked is örülnöd kellene! Tehát hol a pokol? – Ahol az ember nem akar örülni, nem tud osztozni –, osztozni az életben és az örömben.
Amikor az Apostoli Hitvallásban a két nagy artikulus között (eltemették, harmadnap feltámadt a halottak közül) az mondjuk: alászállt a poklokra, két végső nagy kérdést nyitunk meg, és még most röviden ezekről szeretnék szólni. Vajon mit jelöl Krisztus poklokra való alászállása? Röviden elmondom a két lehetőséget, mind a kettő igazat jelöl, ám én nem vagyok annyira ügyes dialektikus teológus, hogy ezeket összehozzam egy lapra. De mindkettő fontos.
Alászállt a poklokra, - ez Krisztus önmegüresítésének, megaláztatásának, halálának, elveszésének – görögül: katabázisának – a mélypontját jelenti. A Filippi levél igazságának a fényében mondhatjuk ezt. Amikor Krisztus, „Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Filippi 2:6sk) Alászáll, egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb. Nem a halál, nem az eltemettetés volt a megaláztatásnak a végállomása, hanem a poklokra való alászállás. Ezért mondja a Filippi levében ugyanitt, hogy amikor aztán Isten Őt fölmagasztalta, és engedelmességéért, hűségéért, áldozatáért olyan nevet adott Krisztusnak, mely mindennél feljebb való, hogy az Ő nevére nemcsak mennyeiek, földiek, hanem föld alatt valók is mind meghajolnak. Éli, éli, lámma sabaktháni – én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Alászállt a poklokra, az Istentől való elhagyatottságnak ez a végállomása.
Ezért azok a kérdések, hogy hol van a pokol, és kik vannak a pokolban, és mekkora a pokol, és a pokolban fűtenek-e vagy hűtenek-e, és kilenc köre van-e a pokolnak, és minden körben van-e hat-hat bugyor, és hogyan duzzognak ott a bukott angyalok, és mi a köze a felvilágnak az alvilághoz, ezek már nem kérdések, mert a pokollal a lehetetlent mondjuk ki: az Istentől való elhagyatottság lehetetlenségét. Még egyszer idézem a svájci teológust: das Nichtige – amihez ő hozzáteszi: lehetetlen lehetőség, ez az ami nem történhetne meg, ami nincs, és mégis van. Ide szállott alá Krisztus, mintegy végigjárva az Istentől elszakadt embernek ezt az útját.
Van azonban egy másik magyarázat is, amit a felolvasott igére, Péter apostol 1. levelének harmadik részére utal. Ezt mondja: mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem-igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen, megölettetvén a test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, melyben elmenvén a tömlöcben levő lelkeknek is prédikált. ­­Ezt ki kell egészíteni Péter második levelének megjegyzésével, mely szerint Isten a bűnbe esett angyalokat a mélységbe taszította (2Péter 2:4) A mélységet itt egy olyan szó fejezi ki,  mely az Újszövetségben egyetlen egyszer forduló elő, görögül tartarosz. Fénytelen mélységet jelöl a szó, azt a dimenziót, melyre más szavaink is vannak: Gyehenna, Hádész, külső sötétség, a nem létező, mely mégis van, Isten nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság, tűz és jég, halál és elveszés. Ám azt mondja Péter: Krisztus alászállván lélekben, a lélek dimenziójában prédikált a tömlöcben levő lelkeknek. Ez a mélység a pusztulás helye, vagy inkább mondjuk: végtelen Isten nélküliség. Erről beszél Milton is „Az elveszett paradicsom”-ban, ott lázadó lelkek vannak tömlöcbe vetve. Ezért tehát, amikor Krisztus alászáll a poklokra és prédikál, ez az Ő győzelmének a kezdete. A síron, halálon, poklon győztes Úr prédikál a tömlöcben levő lelkeknek. Az a Krisztus prédikál, aki életét szenvedésben töltötte, akit ártatlanul ítélték el, aki így kiáltott a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? – aki méltósága nélkül temettek el, – ez a Krisztus prédikál, mert mégis győztes. Prédikált – ez az Újszövetség nyelvén nem morálprédikációt jelent. Az Újszövetség nyelvén a prédikálás – jaj nekünk, prédikátoroknak, ha elvétjük, és bizony sokszor elvétjük! - a prédikálás nem bölcselkedést jelent, sem szép poémát, sem retorikát, hanem minden esetben az evangélium hirdetését jelenti. Krisztus prédikált, győztes üzenetet adott át, evangéliumot hirdetett a tömlöcben levő lelkeknek.
Én nem tudom eldönteni, hogy a két lehetőség közül melyik az erősebb. Nálam százszor okosabbak sem tudták eldönteni, Kálvin János sem tudta eldönteni, pedig ő aztán rendet rakott a középkor végén ebben a kérdésben, és szépen cáfolta a középkorban költött purgatóriumot a limbo patrumot, meg a limbo infantumot. Menny és pokol van – mondja Kálvin. De ezt a kérdést, hogy Krisztus alászállása a poklokra azt jelentené, hogy megérkezett megaláztatásának, Istentől való elhagyatottságának a végállomására, abba a punctum matematicumba, honnan kisarjad és ahova visszatér minden radikális rossz, ahova eljuthat az ember, ha annyira büszke önakaratára, és Isten nélkül akar élni, vagy pedig győzelmet hirdet-e a Krisztus az istenellenes lázadóknak, nos, ezt Kálvin sem tudta eldönteni.
Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy állítással, és egy kérdéssel fejezzem be ennek az artikulusnak a magyarázatát. Állítás az, amit Jézus Péternek mond: Krisztus országán a poklok kapui sem vesznek diadalmat. Boldog, igaz, Isten hűségéről, csodálatos nagyságáról, örökkévaló szeretetéről tanúskodó állítás ez. A poklok kapui sem vesznek diadalmat. A kérdés pedig így hangzik: ha Jézus Krisztus alászállott, és a tömlöcben levő lelkeknek prédikált, akkor vajon megkockáztathatjuk-e azt az állítást – kérdezem – , hogy a pokolban hangzik először a Sátánon győztes Krisztus evangéliuma? Ott szól először a győzelem híre, hogy legyőzetett bűn és halál, hogy válságot szerzett Krisztus, hogy nem az elveszésé az utolsó szó, pontosan ott hangzott, ahonnan mindez fakad, ered, és visszatér? Forgassátok a szívetekben a kérdést, nagy vigasztalás van benne.  Krisztus a pokolban evangéliumot hirdet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk, s ma a hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkezünk el, mely így hangzik: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Érdemes mindjárt megjegyezni, hogy a szólás-mondás – tudniillik: bekerült, mint Pilátus a krédóba – igen jól tükrözi, sőt ez esetben egészen pontosan jelzi, hogy milyen erősen hatott évezredeken keresztül a hitvallásnak a hitvallás tanító funkciója. Igen, az Apostoli Hitvallásnak (és általában is a keresztyén hitvallásoknak) három nagy funkciója van, és gyakoroljuk is mind a hármat. Legelőbb a hitvallásnak van egy deklaratív funkciója, ez akkor jut érvényre, amikor kinyilvánítjuk a keresztyének egységét, például ökumenikus alkalmon, vagy amikor más keresztyén felekezetbe tartozóval megerősítjük egymást, hogy voltaképpen egyet hiszünk, és ezt azzal fejezzük ki, hogy közösen el mondjuk az Apostoli Hitvallást, s ezzel deklaráljuk hitünknek és hovatartozásunknak egy voltát. Van a hitvallásnak szimbolikus funkciója is. Ez akkor jut érvényre, amikor kiszolgáltatjuk a sákramentumokat, keresztségkor és úrvacsorakor. A szimbolikus funkcióval jelezzük, hogy kire utal, kiről tesz bizonyságot a hitvalló, tudni illik a Szentháromság Istenről. És van egy tanító funkciója is a hitvallásnak. A keresztyének évezredek óta a hitvallásokat használják vezérfonalként, s használjuk mi is hitoktatásban, vagy konfirmációi felkészítésben, amikor a keresztyén hitismeretet tanítjuk, mert azt meg kell tanulni, az nem csak úgy jön a fejünkbe, hanem elsajátítjuk. Átadjuk tehát azoknak, akik hitre jutottak, s hitükről bizonyságot akarnak tenni. A régi egyházban – latin szóbval - ezt úgy fejezték ki, hogy a tanítás mozzanata a tradíció, az átadás. Aztán, amikor valaki a gyülekezet közösségében megvallotta hitét, például konfirmációkor, keresztségkor, úrvacsorakor, visszaadta, amit megtanult - ez a redditio. Amit a hívők neki kinyilvánítottak, azt most az új megtérő is kinyilvánítja a hívők előtt. Erre mondja Pál apostol a Római levélben: hitből hitbe, egymás hite által erősíttetünk meg és veszünk áldásokat.
Hogy ez a tanító funkció, amiről most szólunk milyen erősen érvényesült, azt az idézett mondás is mutatja: bekerült, mint Pilátus a krédóba. S pontosan ki is fejezi a lényeget, merthogy a keresztyénség egész történetét jellemzi egyfajta tanakodás erről. Valóban, hogy került Pilátus a krédóba? Erre én sem tudok feleletet adni, de arra kísérletet teszek, hogy megfeleljek egy másik kérdésre: miért került Pilátus a krédóba? A hogyan kérdésére nincs világos válaszunk. Már a legelső keresztyén írók is úgy közlik a hitvallási formákat, hogy Pilátus neve mindig ott van: szenvedett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig így: megfeszíttetett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig úgy: szenvedett és megfeszíttetett és meghalt Poncius Pilátus alatt. Azt persze többé-kevésbé tudjuk, hogy ki volt Poncius Pilátus. A római történetírók, Tacitus és Josephus is megemlékeznek róla. Római prokurátor volt, ő képviselte a római hatalmat Júdea tartományban. Krisztus után 26 és 36 között regnált Júdeában, s a történetírók feljegyzése szerint rendkívül kegyetlen ember volt, érzéketlen a helyi hagyományok és szokások iránt. Hajlamos volt arra is, hogy a római perrendtartást mellőzze – pedig prokurátorként éppen azt kellett volna érvényre juttatnia, hiszen a Pax Romanaban mindig azzal dicsekedtek a római helytartók, prokurátorok, császárok, uralkodók, meg a római arisztokrácia, hogy ők viszik a rendet a barbár világban. Nos, Pilátus hajlamos volt a római perrendtartást kikerülni, és szubjektív ítéleteket hozni. 36-ban vissza is rendelték Rómába, kegyetlenkedés vádjával,  - a hagyomány szerint azonban nem várta meg, hogy lefolytassák ellene a pert, hanem öngyilkos lett.
Amikor tehát azon tanakodunk, hogy miért került ő a krédóba, nem téveszthetjük szem elől, hogy mi az ő nevét (Poncius Pilátus) a  Krisztus szenvedéséhez, megfeszíttetéséhez és kereszthalálához fűzzük hozzá. És fordítva, a hitvallás ehhez a névhez, Pilátus nevéhez köti Krisztus szenvedését és halálát. Érdemes megjegyezni, hogy az Apostoli Hitvallásban három személynév áll: Jézusé – természetesen –, Jézus Krisztusban hiszünk, aztán Mária, akiről az elmúlt alkalommal szóltunk és ezt is magától értetődőnek tartjuk, a fogantatás és a születés nagy misztériuma csodálatos titka kapcsán. Jézus Krisztus valóságos ember volt. De hogy Pilátus neve mit keres itt, az bizony meghökkentő. De még egyszer mondom, már a legelső hitvallási szövegekben ott van a neve. Felolvastam Pál apostolnak a Timótheushoz írt leveléből azt a részt (1Tim  6:11sk), amely bizonyítja, hogy nemcsak az evangélisták jegyezték fel Pilátus nevét a történeti hűség kedvéért, hanem már Pál apostol is. Mikor a fiatal Timótheust emlékezteti a szép hitvallásra, amit Pál tanított meg neki, s amit Timótheusnak is tovább kell adnia a következő keresztyén nemzedékeknek, azt mondja Pál: eszedbe idézem, hogy amikor neked bátornak kell lenned a nagyok és a hatalmasok előtt, a gazdagok és a befolyásosok előtt, amikor mondanod kell nekik, hogy ne kevélykedjenek, hanem legyenek alázatosak, ne magukban bízzanak, hanem Istenben bízzanak, nos, én erre az előtt a Jézus Krisztus előtt kérlek, aki szép bizonyságot tett Pilátus előtt. Mikor tette ezt a mi urunk? Amikor a pere zajlott. És talán éppen Pál apostol megjegyzése adja a kezünkbe a kulcsot. Ez abból a megfigyelésből értjük meg, hogy az Apostoli Hitvallás nem foglalkozik Jézus földi életével. Pedig mennyi mindent el lehetne mondani. Például az Apostolok cselekedeteiben több hitvalló formula áll Jézus Krisztusról. Például: szerte járt, jót tevén, gyógyítván mindeneket, hirdette az Isten országát. Ez is benne lehetne az Apostoli Hitvallásban. S lehetne Jézus életét másképp is összefoglalni: született, tanított, csodákat tett, halottakat támasztott fel, aztán elárulták, szenvedett és megfeszítették. Az Apostoli Hitvallás azonban egyetlen egy szót közöl Jézus egész földi életével kapcsolatban: szenvedett. A Heidelbergi Káténk ki is emeli ezt, amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a részét magyarázza. Így mondja: ez, hogy szenvedett, azt jelenti, hogy mi Urunk, Jézus Krisztusunk egész földi ideje alatt, különösen pedig annak végén testében, lelkében elhordozta Istennek bűn elleni haragját. Milyen megrendítő, hogy a nagy keresztyén hitvallás ennyiben foglalja össze Jézus egész földi életét: szenvedett.
Amikor pedig Pilátus neve elhangzik, akkor Krisztus szenvedésének az idejét és a helyét is megjelöli, - mikor és hol szenvedett a mi Üdvözítőnk. Az a csoda, amiről a fogantatás és a születés kapcsán szólottunk, erre irányul. Ez a nagy titok tárul fel. Krisztus ezért fogantatott és ezért született Szűz Máriától, hogy szenvedjen. A középkor egyik legnagyobb teológusa, Canterbury Anselmus egy nagy tanulmányt szentelt ennek a titoknak ezzel a címmel: Cur Deus homo – Miért lett Isten emberré? Miért lett az Isten emberré, miért született Jézus Krisztus, miért jött közénk? Anselmus felelete egyértelmű: azért, hogy szenvedjen, meghaljon és föltámadjon. Pilátus neve tehát ezt az időt, kort jelöli. S valóban, testvérek, így van, a mi Krisztusunkat születése napjától végig kísérte a szenvedés és a szenvedés árnyéka, kezdve attól, hogy Heródes halálra kerestette a csecsemőt, egészen addig, mikor megfeszítették a Golgotai kereszten. Krisztus elhordozta a szenvedést. Azért is ragaszkodtak a régi egyházban Pilátus nevéhez, mert már a keresztyénség első évszázadaiban is megjelent, egy tévelygés, dokétizmusnak nevezték, mely azt tanította, hogy Krisztus nem szenvedett, csak úgy tűnt, mintha szenvedett volna Tehát szerintük, mikor Őt megfeszítették, akkor nem Ő szenvedett ott, hanem egy árnyéktest, amit ő küldött a keresztre – s úgy látszott, mintha ő szenvedne ott.
Látszani. A látszat – szoktuk mondani – csal. De én inkább azt mondom, testvérek: a látszat megcsal. A látszat sokszor igen valóságosnak tűnik, ezért a dokétista eretnekek azt mondták, hogy megmentsék Istent sérthetetlennek, hogy megmentsék Istent az Ő méltóságában, hogy megmentsék Istent az Ő dicsőségében, hogy a kereszt csak látszat volt. Szenvedni rettenetes dolog. Nemcsak a fájdalom miatt, hanem a szenvedés miatt is. Nem is véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem azt mondja, hogy fájdalmakat élt át. Hanem azt mondja, hogy szenvedett, - mert csak az ember tud szenvedni. A szenvedésbe nemcsak a fizikai, lelki kínok átélése tartozik, hanem beletartozik az is, hogy elveszítjük a méltóságunkat, hogy kiforgatnak bennünket igazi valónkból, hogy elveszítjük az identitásunkat, és legfőképpen beletartozik a szenvedésbe az is, hogy emlékezünk rá. A fájdalomra nem emlékszünk, az elmúlik. A konkrét fizikai fájdalmat nem tudjuk felidézni, de a szenvedést, a kiszolgáltatottságot, az értelmetlenséget, a méltóságvesztést, a megaláztatást, a szégyent, a gyalázatot, ezt mind föl tudjuk idézni. Szenvedett.
Ezért hát az első keresztyének Pilátus nevével jelezték, hogy Krisztus valósággal szenvedett. Nem látszat szenvedés volt ez, vagy valamiféle fantázia-játék, valami demonstráció, hogy Isten így is tudna szenvedni, hanem valóságosan szenvedett Krisztus. A dokétistáknak nem kellett egy olyan Isten, aki szenved, és azt gondolom, ez mély emberi szívbeli érzés és gondolat. Ők Istent akarták megmenteni, mert lehetetlennek gondolták, hogy Isten alulmarad. Nem viselhették a mondatot. szenvedett Poncius Pilátus alatt. Sőt, ez nemcsak azt jelenti, hogy csak Poncius Pilátus idején szenvedett. Nekik egyáltalán nem kellett egy olyan Isten, akin átgázolhat a hatalomnak, a történelemnek, a sorsnak a kereke, aki alul marad. De az volt a keresztyénség forradalma, az volt a boldog belátás, hogy Isten a szenvedővel közösséget vállal, és a szenvedővel együtt alulmarad. Ott marad, ahol a szenvedő szenved. Isten közösséget vállal szenvedővel, mégpedig minden szenvedésével, ami az ember bűne következtében zúdul rá. Mert csak – mondja Canterbury Anselmus –, mert csak így lehetséges a megbocsátás, így lehetséges megérteni, hogy Isten megbocsátása bűntörlő irgalma nem gesztus. A nagyok fantasztikus gesztusokat tudnak tenni, testvérek, ezt mindenki, aki került már nagy emberrel kapcsolatba, vagy kért valami kedvezést, megengedést nagy embertől, tudja jól, hogy jaj, de tud a nagy ember gesztust tenni! Még szerénykedni is tudtak a nagy emberek: ó, kérem, ez semmiség. Ami nekem az élet, az neki semmiség. S ha ez így van, hogy ami nekem az élet, az a nagynak és a hatalmasnak semmiség, akkor nagyon nagy baj van a világban. De éppen Krisztus szenvedése mutatja, hogy nem lehetséges a megbocsátás, ha az csak gesztus, üres deklaráció. Elengedés csak akkor lehetséges, ha az is kész veszíteni, aki elenged. Krisztus szenvedése éppen azt mutatja meg, hogy az éppen az lett az egyik nagy bűnünk, az lett az ember nagy nyomorúsága, hogy nem bírunk veszíteni! És ezért nem bírunk elengedni, ezért nem bírunk megbocsátani, ezért nem bírunk a másikkal együtt szenvedni, - mert nem akarunk vesztesek lenni, mert nem tudunk vesztesek lenni.
Aki enged, az veszít. Mégis, kedves testvérek, csak így tud hatni a szeretet. A szeretet nem élhet másképp, csak ha megbocsát és elenged. Ha a szeretet nem bocsát meg és nem enged el – tudjuk – akkor az nem szeretet. De már olyan sokszor mondtuk, mondom én is, mondom magamnak is, mert olyan nehéz ezt fölfogni és elhinni, hogy a szeretet nem deklarációkban, nem gesztusokban, nem szentimentalista ömlengésekben nyilvánul meg, nem érzelemtolulásokban, hanem elenged. Megbocsát, veszít. Hogy mondja Pál apostol a Korinthusi levélben? – Mindent elfedez. Szenvedett Poncius Pilátus alatt, valósággal szenvedett.
Másodszor, a hitvallásnak ez a tétele (Poncius Pilátus alatt szenvedett), azt jelenti, hogy ártatlanul szenvedett. Pilátus személyében egy nagy dráma jelenik meg. Amikor Krisztust elébe vitték – ez a nagy dráma! – akkor még volt esély. Volt esély, hogy Krisztus szabaddá lesz. Szabad nekünk Krisztus és Pilátus találkozásának, Jézus perének ezt a momentumát ebből a szempontból is nézni. Ott még volt esély. Pilátus ugyanis a bíró, és a bíró szava dönt. Hiába a Jézus ellen felhozott vád, hiába a hamis tanúk odacitálása, hiába a Nagytanács és a főpapok politikai nyomása, végül Pilátus dönt. Pilátus dönt. Ha ő azt mondja, hogy szabad, akkor szabad. Pilátusé ugyanis az ítélkezés végső joga. Hiszen ezt éppen ő hánytorgatja fel Jézussal szemben, - avagy nem tudod – mondja Jézusnak – hogy hatalmamban áll Téged kárhoztatni, vagy szabadon bocsátani? Hatalmában. János evangéliuma drámai leírásában pedig azt is látjuk, hogy Pilátus lényegre törő ember. Amit a római történetírók Pilátus szemére lobbantanak, hogy sokszor törvénysértő ítéleteket hozott és önkényeskedett, ezt nyilvánvalóan okkal rótták fel neki. Mi is rómaiaktól tanultuk, peres eljárásban bizony a bírónak nagyon oda kell figyelnie, és a  törvényben előírt procedúrákat be kell tartania. Sőt, ismerjük ennek az árnyékos oldalát is, amikor kilenc, tíz évet tartanak a perek, mert a bíró visszaadja az anyagot ezért, vagy azért, mert hiányzik a pecsét, az aláírás, mert újabb bizonyító eljárás kell, mert nem jelenik meg a tanú, s a tárgyalást  el kell napolni. Csak az milyen nagy dolog lett volna, ha Pilátus elnapolja a pert! Csak az milyen nagy dolog lett volna, hogyha Jézust szabadlábra helyezi óvadék ellenében – hogy aztán alkalmas időben, ünnep múltán folytassák le a peres eljárást. De nem! Pilátus lényegre törő ember, s túl akar esni ezen a dolgon. De jól lát mindent. Egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Látja, hogy ezt az embert hamis váddal hozták ide, hogy itt valami, általa nem ismert és nem tudott mély cirkusz van a háttérben. Ám ez őt nem érdekli. Ő nem akarja ezt a zsidó huzavonát megérteni. Mit foglakozik ő ezeknek a vallásoskodó hiper-monoteistáknak az ügyével? Rendezzék el ők magukat. Ahogy végigvezeti a meghallgatást és a tárgyalást, már abban is látjuk, hogy szinte igyekszik is, hogy szabadon engedhesse Jézust. Tisztán lát: nincs bizonyíték Jézus ellen, mégis elítéli. Borzasztó hiba, elítéli az ártatlant. Tudjuk azt is, bár az evangélisták nem szólnak sokat erről, s ezért a regényírók fantáziája mindig kivirágzik, hogy Pilátus félelemtől vezéreltetve hozta meg ezt a végezetes ítéletet. Talán a legreálisabb következtetés – éppen az evangélisták megjegyzése nyomán –, hogy féltésből, félelemből ítélt így, hozta meg ezt a borzasztó hibás, halálos döntését. Pilátus félt, vagy még pontosabban: a hatalmát féltette. Félt, hogy kiesik az establishmentből, félt, hogy kiesik a politikai elitből, félt, hogy elveszíti az ítélkezési jogát, mert ahhoz benne kellett lenni az establishmentben, és mivel féltette az ítélkezési jogát, hamisan ítélt. A keresztyén hitvallás (szenvedett Poncius Pilátus alatt, vagy ahogy egy régi változata mondja: missus sub Pontio Pilatus, tehát Pilátus alatt bocsáttatott halálra, ítéltetett halálra), ez a keresztyén hitvallás kérlelhetetlenül jelzi, hogy az ember, mint bíró itt, ezen a ponton teljes csődöt mond. Az ember mondhat ítéletet, az ember lehet bíró (minden civilizáció ezen az ős tényen alapul, hogy tudunk a jó és a rossz között különbséget tenni). Pilátus is tud a jó és a rossz között különbséget tenni – és… rosszul dönt. A rosszat választja, szabadon engedi Barabást. Vagyis – ahogy Pál apostol fejtegeti ezt a Római levélben – bár a törvény jó, de eszközévé lesz a bűnnek és a rossznak. Szenvedett Poncius Pilátus alatt - ez számunkra mindenkoron jelzi: ide jutott az ember, a bíró.
És végül, Isten akaratának kibontakozásáról vallunk, amikor mondjuk Pilátus nevét a hitvallásunkban. Pilátus: ez köznév is, ez egy méltóság neve, ez a név egy birodalmat reprezentál, Pilátus, ez a név így is lefordítható: történelem. Szenvedett a történelemben. Isten az emberi történetbe fonja bele a megváltó történetet, és ez sokra tanít. Arra tanít legelső sorban, hogy itt, most, a földön,  - egykor ott, Krisztus születése után harmincegynéhány évvel, most pedig itt, 2010-ben, itt és most kell Isten üdvözítő munkáját magunk életében elfogadni, annak hatását és áldását érvényre juttatni, mert a történelem csak rövidtávon játszik. Pilátus is rövidtávon játszott, a saját érdekei, saját, jól felfogott gondolata, saját hatalom-féltése motiválta őt. Isten azonban úgy tervezett, és úgy hajtja végre üdv-tervét, hogy az a történelmen túlra fut.
Mit keres hát Pilátus a krédóban, vagy miért van ott? Ezt egy egyszerű képpel tudom megvilágítani. Nekem az a szokásom, hogy ha könyvet olvasok, könyvjelzőnek mindig valami olyat teszek bele, ami éppen a kezem ügyébe került: egy mozijegyet, egy kiállítási katalógust, egy naptárból kitépett lapot, néha még a csoki papírt is összehajtva szép vékonyra. Ezek a a könyvjelzők aztán benne maradnak a könyvben. Nemrégiben elővettem egy könyvet, amiről azt hittem, hogy húsz éve olvastam volt. Ám ahogy kinyitottam, kiesett belőle egy kis kalendáriumlap. Ez állt rajta, semmi egyéb 1984. február 12. Azóta töröm a fejem, hogy mit csináltam én akkor, hogy került ide ez a lap? Ám értjük, hogy Pilátus neve könyvjelző. Nem ő a könyv. Nem az a könyv lényege, amit Pilátusról tudunk, - ő csak könyvjelző. Jelzi, mikor történt hogy elébe állították a Názáreti Jézust. Az történt, hogy akkor ítélték halálra és adták halálra az egy igaz bírót, a szent és ártatlan Názáreti Jézust, aki fogantatott Szentlélektől és született Szűz Máriától.
Legvégül, szokás szerint, szeretnék arról is megemlékezni, hogy a keresztyének mindig valamilyen helyzetben vallanak hitet. A hitvallással nem úgy vagyunk, mint a házi asszonyokat, akik vasalás közben zsoltárt énekelnek, vagy mint az idős bácsik, akiket magam is hallottam kukorica-morzsolás közben szép énekek dúdolni. Nem nagyon szoktuk mi a hitvallást úgy mondani, hogy csak úgy feltódul a szívünkbe! Hitvalló helyzetnek kell lennie. Emlékeztetek hát Pál  Timótheushoz írt levelére, melyben kérleli a fiatal tanítványt, hogy legyen ő is bátor.  Hatalmasokkal, nagyokkal, gazdagokkal szemben kell itt megállni, ezért mondja az apostol, hogy miképpen Krisztus is szép bizonyságot tett Pilátus előtt, úgy ő se féljen szép bizonyságot tenni a kevélykedőkkel szemben. Erre buzdítja: azoknak, akik gazdagok a világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel. Kevélységgel szemben, ember gőgjével szemben, nagyra töréssel szemben, miden gőggel szemben állj meg!  Ne félj, mondd Jézus Krisztus szép bizonyságát! Mert Ő szenvedett Poncius Pilátus alatt, mert Ő megszenvedte Poncius Pilátus alatt ezt az igazságot, mert Ő megszenvedett ezért az igazságért. És Ő, Krisztus a boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak királya, uraknak ura! Ezért ti se féljetek, hanem mondjátok nekik: ne reménykedjenek bizonytalan gazdagságban, bizonytalan hatalomban, egy évig, öt évig, húsz évig tartó történelemben, hanem egyedül az élő Istenben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás következő szakasza, a mai napra esik, így hangzik: megfeszítették, meghalt és eltemették. Mielőtt a hitvallásnak erről a cikkelyéről szólnék, hadd jegyezzem meg – mintegy visszafelé tekintve az eddig elhangzottakra –, hogy az Apostoli Hitvallás a keresztyénség sok-sok küzdelmét tárja fel. Nemcsak úgy vagyunk a hitvallással, hogy a régiek megfogalmazták, és azóta mi különböző alkalmakkor különböző célokra használjuk, mintegy kimondva a hitünket. Igen sok küzdelmet is látunk benne, melyek végigkísérik a keresztyén évszázadokat. Most csak azokat a küzdelmeket említem egy-egy mondatban, melyek az eddig elhangzott hitvallási cikkelyek alapján világítanak bele a keresztyénség életébe. Mindjárt legelöl az állítás, a megvallás: hiszek. S már csattan is a kérdés: mi az, hogy hiszel? Aztán mondjuk: hiszek Istenben. S máris évezredes küzdelmek idéződnek fel: mi az, hogy Isten? Aztán azt mondjuk, hogy egy Istenben hiszek. Miért csak egy Istenben? Aztán azt mondjuk, hogy Mindenható Istenben hiszek, mennynek és földnek teremtőjében, a Mennyei Atyában, - s rögtön hangzik a kérdés: rendben, de akkor honnét a rossz? Aztán mondjuk, hogy Jézus Krisztusban, a mi Urunkban hiszek, s mindjárt hangzik az ellenvetés is: ki itt az Úr valójában? Mondottuk a múltkor: született – és halljuk rá a feleletet: ez felfoghatatlan abszurdum.
Ma arról vallunk, hogy Jézus Krisztus szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett. S máris halljuk, amit Pál apostol idéz missziói útjainak, evangélium-hirdetéseinek egyik tapasztalataként: ez botrány! Mit akar a keresztyénség? A szenvedés és a halál apoteózisát? Vajon a keresztyénség egy halottat hirdet, a megfeszíttetést hirdeti, ez állna a hitvallása középpontjában? Olyanok volnának a keresztyének, mint a betegek az orvosi rendelőben, ahol egymás bajával vigasztalgatják egymást? Azt mondják az emberek: sokat szenvedünk, betegek vagyunk, értelmetlen az életünk, s erre jön a keresztyénség, és azt mondja: mi meg hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, aki szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett?! Miféle vigasztalás ez, miféle üzenet ez? De idézhetjük a keresztyénség nagy ellenlábasának – mi több, ellenfelének, sőt, mondhatom, Marcus Aurelius császárra hivatkozva: ellenségének – a vélekedését is, a sztoicizmus vélekedését, egészen pontosan a sztoicizmus gyűlöletét a keresztyénséggel szemben. A sztoicizmus szerint a keresztyénség zavaros valami, mert egyrészt nem tekinti hősiességnek a szenvedést, a baj méltó, nemes lélekkel való elhordozását, a keresztyénség nem barátja a halálnak, és nem óhajtja a halált, mint minden baj és nyomorúság eltörlésének áldott eszközét, és mégis – mondják a sztoikusok – hitének közepébe állítja a halált.
A sztoicizmus az antik világ legnemesebb etikai vívmánya volt, ám nem viselhette, hogy a keresztyénség nem magasztalja a halált, sem filozófus halálát, aki kiitta méregpoharat, sem a hadvezér halálát, aki a csatamezőn esett el, sem az önként vállalt halált, az öngyilkosságot – viszont magasztalja a rabszolga-halált, a kereszthalált. A keresztyénség Istene rabszolga halált halt. Milyen vallás ez? – borzadtak a sztoikusok. Idézhetünk mást is, egészen közeli jelenséget. A híres színész-rendező, Mel Gibson filmje, a Passió pár esztendeje – nyugodtan mondhatom – kulturális sokkot váltott ki. Az ő filmje olyan vizuális brutalitással mutatja be Jézus szenvedését és kereszthalálát, mely egy csapásra eltörölte azt az évezredes igyekezetet, hogy a rómaiak kivégző eszközét, a keresztet – mondjuk ki, ne szégyelljük: az akasztófát, mert a kereszt akasztófa volt – nemes és igaz szimbólummá tegyük. Noha ez így van, testvérek. Ma, ha keresztet látunk, főleg úgynevezett latin keresztet, nekünk, keresztyéneknek, az áldozaton megnyert igazság, a halálon győztes élet, az elveszésen felülkerekedő isteni kegyelem jut eszünkbe. Messzire vezetne, de megjegyzem, nekünk, reformátusoknak is ez kellene eszünkbe jusson a keresztről. Mert mi, magyar reformátusok kerüljük a kereszt szimbólumát – de vajon azért, mert ismerjük és hordozzuk az igazit.  Hogy miért nem kellene kerülnünk a keresztet, ahhoz ajánlom mindenkinek Ady Endre Krisztuskereszt az erdőn című versét.
De hogy erősebben hirdethessük a kereszt igazságát, vagyis, hogy Krisztus kereszthalála áldozaton megnyert igazság, halálon győztes élet, elveszésen felül kerekedő isteni kegyelem, és hogy a kereszt ennek a jele, ahhoz most álljunk meg mégis  a kereszt mellett – nem a szimbólum mellett, hanem a kivégző eszköz mellett. Úgy, ahogy az evangélisták leírják Krisztus szenvedésének, megfeszíttetésének, halálának és eltemetésének az eseményét, hallgassunk bele a kivégzők kiabálásába, hallgassuk meg, mit mondanak ők, akik csak egy lázadó kivégzését látják ott. Hogy mit mondanak, azt most hosszasan lehetne idézni. Én Pál apostolnak Korinthusiakhoz írott leveléből választottam egy összefoglalót. Ezt mondja az apostol: mi Krisztust prédikáljuk, mégpedig a megfeszített Krisztust, aki botrány és bolondság. Ez a botrány és ez a bolondság áll az Apostoli Hitvallás középpontjában, erről vallunk, amikor azt mondjuk: megfeszítették, meghalt és eltemették. Megfeszítették. Valami különös, 20. századbeli nyelvhelyességi varázslatnak engedve, az Apostoli Hitvallás új fordítása eltörölte a régi magyar passzív szerkezetet, mert állítólag a magyar nyelv nem ismeri a passzív szerkezeteket – ezt én kétségbe vonom! –, ezért az új fordításban, amit mi is bevettünk és használunk, így hangzik: megfeszítették. Ha a latint szó szerint akarnánk fordítani, akkor úgy kellene, ahogy a régiben van: megfeszíttették, megfeszíttetett. Passzív szerkezet ez, ám ahogy mára eltűnt, eltűnt vele az is, hogy az egész emberiség cinkos ebben a bűnben. Viszont ezt igen erőteljesen mutatják meg az evangélisták.
Krisztus megfeszítésében, - ne féljünk kimondani: kivégzésében -  az emberiség mindmáig legnevesebb tényezői, az emberiség legnemesebb vívmányai, illetve ezen vívmányok és eredmények reprezentánsai vesznek részt. Mind. Ők vannak ott a kereszt körül, s az ő számukra botrány és bolondság, amit a keresztyénség mond, hogy az a megfeszített valaki, az a megfeszített Jézus Krisztus a mi megváltónk és üdvözítőnk. Elég egy pillantás: ott vannak Jézus keresztje körül a legnagyszerűbb vallás, a zsidó monoteizmus reprezentánsai. És mi a vádjuk Jézus ellen? Isten Fiának vallotta magát. – s ilyet nem lehet mondani. Egy abszolút és szigorú monoteizmusban ez felfoghatatlan botrány. Ott van a legnagyszerűbb jogrend, a római jog képviselője is. Mind a mai napig római joggal kezdik az egyetemen a jogász hallgatók oktatását. Mi pedig hallottuk múltkor Pilátus dicső levitézlését, hősies gyávaságát: keresztre, rabszolga-halálra adta azt, akiről tudván tudta, hogy ártatlan. És ott van a legígéretesebb és legvirágzóbb szellemi valóság, a hellenizmus, ott van a filozófia is, mert ez a Pilátus, amikor látja, hogy Jézus ártatlan, és tudja, hogy szabadon kéne engednie és hallja Jézus szavát: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról – görögül, filozófiailag mondom: az alétheia-ról –, akkor Pilátus legyint egyet: ugyan mi az igazság? S ezzel ellegyinti több ezer év szellemi erőfeszítését, filozófiáját, művészetét, tudományát, - mi az igazság?! Ugyan mi az igazság, ha egy ártatlannak meg kell halni? Ugyan mi az igazság, ha keresztre vele verik a testben megnyilatkozó Istent? S mindezt összefoglalva, anélkül, hogy belekezdenék a felelősséget megállapításába, és kiosztanánk, hogy mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a zsidóknak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a római jog képviselőjének, a római hatalomnak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a bölcseknek, filozófusoknak és okosoknak, - nekünk egyszerűen csak passió-énekünkre kell figyelünk, amelyik így énekel: Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Az egész emberiség, az emberiség minden reprezentánsa ott van Krisztus keresztje körül és elköveti az elkövethetetlent.
De az ember szemében nem ez a botrány! Az az ember szemében nem az a botrány – hogy Pál apostol szavához igazodjunk –, hogy az ember ezt elkövette. Azt mondja Pál: mi Krisztust prédikáljuk, mint megfeszíttetett, és ő, Krisztus a botrány a zsidók szemében, és ő Krisztus a bolondság a görögök szemében. Nem az a botrány, nem az a bolondság, nem az az abszurdum, hogy az ember ezt elkövethette, hanem az a személy a botrány, a bolondság, az abszurdum, akin ezt elkövették. A keresztyénség ellenfelei sokat szokták idézni Tertullianus egyházatya híres és hírhedté vált mondatát, mely így hangzik: hiszem, mert lehetetlen – credo, quia absurdum est. És azt szokták mondani, hogy lám, ilyen a keresztyénség, a keresztyénség abszurdumokban hisz, ilyen ez a vallás, értelmetlen, abszurd, fölfoghatatlan. Lám, jönnek a vallásoskodók, jönnek a vallás felkent papjai, s mindenféle bolondságot akarnak a fülünkbe beleduruzsolni, ránk akarják kényszeríteni, hogy higgyük azt, ami hihetetlen, higgyük azt, ami abszurdum. De ha föllapozzuk Tertullianus egyházatyát, hol is mondta ezt, miért is mondta ezt? csodálkozhatunk, mert így hangzik a mondat teljesen: hogy Isten Fia, a halhatatlan Ige: megfeszíttessék? Ez abszurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Mert az ember szemében nem az a botrány és nem az a bolondság, hogy az ember ilyet tehet, hiszen akkor minden halálon, minden rémtetten, minden bűnön, minden aljasságon, s mi magunkon kellene meghökkenve megállnunk! A kereszt igazi jó híre botrány a bűnösnek, hogy ebben van elrejtve Istennek ereje és Istennek kegyelme. Az ember az, aki botrányt csinál a szabadító kereszt körül, bolondságot kiabál a kereszt láttán, a kereszt evangéliuma hallatán, mert nem akarja hallani ezt a hírt.
Így van ez. Egyszerű lélektani törvény, hogy ha bajban vagyok, s nem akarom, hogy bajom föltáruljon, szorulok, és nem akarom, hogy megszorítsanak, mindjárt lelepleződnék, de nem akarom, hogy leleplezzenek, akkor én kezdek kiabálni. A legjobb védekezés a támadás – mondja a régi bölcsesség. Az ember legjobb védekezése a keresztyénséggel szemben a támadás. Bolondság a kereszt, botrány a kereszt, nekitámadnak Krisztus követőinek, és őket gyalázzák a kereszt jele miatt. Mert a keresztyénség, ha igaz és hűséges önmagához, és hirdeti a megfeszített Krisztust, ezzel a hirdetéssel leleplezi az emberiséget. Megmutatja a kereszt, Jézus Krisztus halála és eltemettetése az ember botrányát. A kereszt az ember botránya.
Így vegyük sorba a tételeket: megfeszíttetett és meghalt. Az, hogy Krisztus meghalt, egyértelműen következik abból, hogy megfeszíttetett, és azért is hangsúlyozza ezt a keresztyén hitvallás, mert voltak, akik nem tudtak abba a gondolatba belenyugodni, nem tudták azt semmiképpen sem elfogadni, hogy Istennel ez megtörténhessen. Ezért azt hirdették, hogy ha szenvedett is, az csak ideig való szenvedés volt, de semmiképpen nem halhatott meg, halála látszathalál lehetett. Azért sorolják evangélisták Krisztus halálának tanúit, hogy megerősítsék az olvasókat, hogy ez megtörtént. Milyen érdekes, gondolkozzunk el, hány eseménye, hány nagyszerű alkalma, hány csodája volt Jézus életének, és az evangélisták nem sorolják azok tanúit, pedig Lukács evangélista azt mondja az evangéliuma kezdetén: mindennek szorgalmasan utána jártam, tanúkat hallgattam meg, beszámolókat gyűjtöttem össze, de alig párat sorol, mikor Jézus életét elbeszéli. Azonban a keresztnél név szerint felsoroltatik mindenki. Még azt is megtudjuk, hogy négytagú volt a kivégző brigád, még azt is megtudjuk, hogy kik mentek be Pilátushoz, hogy rendezze le már a kivégzést, mert közeledik az ünnep. Azt is megtudjuk, hogy kik kérték ki Jézus holttestét, mert mindent meg kell tudnunk, mindenki arcát látnunk kell, mert az ember nemhogy a szenvedést mellőzné – azt is nagy ellenérzéssel veti el – , de az isteni halált abszolút módon nem foghatja fel. Olyannyira így van ez, hogy még a keresztyénség is nehezen birkózik meg ezzel a ténnyel. Felfoghatatlan valóban, hogy Isten, aki életet ígér nekünk, sőt Isten, akihez mi az életért folyamodunk, Isten, akit az életnek tartunk, aláveti magát a halálnak. Ami isteni, ami maga az élet-televény - így diktál az ember szíve és a mi szívünk is -, az nem semmisülhet meg, az nem tűnhet el.
Ezért amikor a nagy filozófus, Nietzsche írásában a Vidám tudományban a bolond kiáltozni kezd, hogy meghalt az Isten, így kérdez: de hogyan is csináltuk ezt, hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert, ki adta kezünkbe a spongyát az egész látóhatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e a házaink a jövőben is, és mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától, merre halad most, mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk, nem zuhanunk egyenesen előre, vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányban? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk, nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lesz-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj, nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt?
És csak kérdez, és kérdez, és kérdez a bolond. Pedig ennél súlyosabb kérdéseket is fel lehet tenni, mert aligha lesz emberi szó, amely egyenesen ki tudná ezt fejezni: meghalt. Csak eget, földet romlasztó kérdéseket tudunk feltenni, mert tudjuk, értelmetlenül halt meg, mert tudjuk, minden halál értelmetlen, vagy ha meghalt – okoskodik az ember – akkor bizonnyal meg is érdemelte. S ahogy mennek a zsidók Pilátushoz, mondván: ne azt írd a táblára, hogy a Názáreti Jézus, a zsidók királya, hanem azt írd az ítéletet tudató táblára: azt mondta magáról, hogy a zsidók királya vagyok, mire Pilátus azt mondja: amit megírtam, megírtam. Mert ha meghalt, ha meg kellett halnia, ha meg kellett feszíttetnie, akkor megérdemelte. Nem tudunk mi sem belenyugodni, sem beletörődni ebbe, de a ténnyel sem tudunk szembenézni. Amellett tehát, hogy Krisztus keresztje leleplezi az emberiséget és megmutatja a mi botrányunkat és bolondságunkat, - véghetetlenül nyugtalanná is tesz bennünket. Mert, hogyan avatkozhat bele Isten ilyen mélyen az ember dolgaiba? Hogyan állhat oda Isten, hogy elhordozza azt, amit az ember éppen az Isten elleni lázadása folytán érdemelt magának? Ama napon, melynek a fa gyümölcséből eszel, bizony halálnak halálával halsz. Ez az isteni szankció minden Isten elleni lázadásért, - de most a kereszten maga Isten hordozza el ezt a szankciót. Lehetséges ez? Létezik ez?
És végül ott áll ebben az artikulusunkban az is, hogy eltemették. Szívesen idézném a régi magyar fordulatot: eltemettették. Mert ebben a passzív szerkezetben megjelenik valami személytelenség is, és valami elvégezetlenség is. A hitvallás ezzel, hogy Krisztust eltemették, pontosan megjelöli az Ő halálának tényszerűségét. Elvégeztetett – kiált Krisztus a kereszten – tudjuk, ez a kiáltás Krisztus ajkán azt jelenti: célba érkezett, elérkezett a megfeszíttetése a céljához, az isteni áldozat nem volt céltalan és hiábavaló. Elvégeztetett, emberileg szólva, ott a körülállóknak, akik ott voltak Krisztus keresztje körül, egyszerűen csak a halál diadalát jelentette. Vége. Vége az életnek. Vége mindannak, amit az élet jelent minden szépségével és szenvedésével együtt, vége, elvégeztetett, befejeztetett. Meghalt és eltemették. A temetés a halál törvénye.
És nincs utolsó pillanatban bekövetkező fordulat. Aki odaáll Krisztus keresztjéhez, reátekint, aki vallja az Apostoli Hitvallással, hogy Krisztus megfeszíttetett, az nem forgathat a szívében hollywood-i, happy endes, utolsó pillanatos fordulatot. Nincs itt végtelenségig visszatartott, utolsó pillanat. Elvégeztetett. És az sincs ide kiírva, úgy sejtelmesen, hogy majd a következő részben valami dramaturgiai fordulattal mégis elénk áll, akit mi most elveszítünk. Igen, tudjuk, hogy – és erről is szólok – lett folytatás, de aki elénk áll a folytatásban, az már feltámadott, aki a Mennyei Jelenések könyvének leírása szerint magán hordja halálának jeleit — meghalt, és ímé él. Nincs fordulat az utolsó pillanatban, mert ez az utolsó pillanat: elvégeztetett, eltemettetett. Eljön Arimáthiai József, Jézus titkos tanítványa, kikéri a holttestet, és a közelgő ünnepre való tekintettel a megszokott temetési eljárást mellőzve, szinte rohamléptekkel elhelyezik a legközelebbi sírba. Hadd menjen az élet tovább, mert az életnek tovább kell mennie. Jön az ünnep, ünnepen nem lehet temetni, a holttest nem maradhat felfüggesztve, gyorsan hát, eltemettetik, hogy az élet mehessen tovább.
Nos, ezért hangsúlyozza olyan erőteljesen az Apostoli Hitvallás, hogy nemcsak megfeszíttetett, nemcsak meghalt, hanem el is temették, - és mert méltósága nélkül temették el. Itt valóban mindent meg kell fordítanunk, ezen a ponton minden más lesz: méltósága nélkül temették el. Amikor majd Húsvét hajnalán elindulnak az asszonyok, hogy mégis megtegyék a végtisztességet, már nem tehetik meg, mert Isten hatalma által Krisztus föltámasztatott. Így hát amikor ezt az artikulust mondjuk és folytatjuk is: megfeszíttetett, meghalt eltemetetett, alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadott, mielőtt tehát még a temetésen túllépnénk, ahogy a hitvallás rendje ezt megkívánja, függesszük föl egy pillanatra gondolatainkat, függesszük föl azt a gondolatunkat is, hogy mégiscsak meg kell békülni a halállal. Függesszük föl, mert a keresztyénség hitvalló helyzetébe érkezünk, a legegyetemesebb és legkonkrétabb hitvalló helyzetbe. Hitvalló helyzetben vagyunk minden halálkor, amikor gyászolót kell vigasztalnunk. Vigasztalnunk kell, és hitet kell tennünk. Hitvalló helyzetben vagyunk mindig a haldokló ágyánál, amikor megfogjuk a kezét, és búcsúzunk tőle. Hitvalló helyzetben vagyunk minden koporsónál, sírnál, amikor végtisztességet teszünk illő módon és méltósággal. Minden esetben hitvalló helyzetben vagyunk – csúnyán mondom, de így van valóban –, amikor a halál rendel, mert ő fizet, és aki fizet, az rendel, aki fizet, az pityegtet. És rendel a halál. Játssza az urat a halál. Mindenkor hitvalló helyzetben vagyunk, - mert vesztesek vagyunk. Nietzsche azt kérdezi, hogyan lehettünk képesek kiinni a tengert? Hogyan történhetett meg, hogy elszakadt a föld a napjától, hogyan lehetséges, hogy függőleges és vízszintes összeomlik és nincs többé tér? Hogy lehetséges, hogy világos nappal kell mécsest gyújtanunk, mintha éj sötétben járnánk? Mi is kérdezünk sokat. Kérdezünk, amikor temetünk, kérdezünk, amikor haldoklótól búcsúzunk, kérdezünk, amikor szemünkbe nevet a halál, - de mi keresztyének hitet is teszünk.
Mi valljuk, hogy Krisztus halálának meg kellett történnie. Meg kellett történnie, hogy majd harmadnapon angyal gördítse el a követ sírja szájáról. Így hát amikor hitvallásunkat mondjuk, s a Krisztusra vonatkozó artikulusokat mondjuk, jórészt visszafelé nézünk. Született, szenvedett, megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállott és feltámadott. Visszafelé nézünk és ezért mondhatjuk: az, akit megfeszítettek, az, aki meghalt, az, akit eltemettek, - harmadnapon feltámadott. Ezért mondja Pál apostol: jóllehet ez a megfeszített Krisztus a zsidóknak botránkozás, mert egy gyenge Istent látnak benne, a görögöknek  pedig bolondság, mert számukra abszurd, hogy Isten meghalhasson, de a hivatalosaknak, akik hiszik és vallják a kereszt értelmét és titkát, ez Isten hatalma és Isten bölcsessége. Mi mind halandók vagyunk, és nincs hatalmunk. Mi mind emberek vagyunk, és nem érjük fel ésszel Istennek nagy titkait. De aki a keresztre tekint, és megvallja az ő Urát, a megfeszítetett, az Isten hatalmát és Isten bölcsességét is vallja.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A lekcióban Dávid szép zsoltárát olvastam Sámuel második. Könyvéből. Ez a Zsoltárok könyvében is olvasható, a 18. zsoltár foglalja magában ezt az éneket. A textusban pedig egy olyan történetet olvastam, mely az ének felhangzása előtt hosszú évtizedekkel korábban történt. Mégis nyilvánvaló, hogy Dávid öregkori zsoltára erre a fiatalkori eseményre tekint vissza. Ebben nincs ellentmondás. Például, ha ma visszatekintünk akár csak a tegnapi napra – mondhatjuk, hogy az már tavaly volt. Vagyis már régen volt. Mégis, Dávid ezt az egész életét összegző zsoltárban, melyben Isten szabadítását is elbeszéli, egy olyan eseményre tekint vissza, s egy olyan helyet, helyszínt nevez meg, ahonnan egy nagyszerű képet vesz, és azt itt is, de sok zsoltárában is alkalmazza. Legalább tízszer olvassuk Dávidnál ezt a kifejezését: az Úr az én kősziklám. Így a 18. zsoltárban is, itt négyszer. És ezzel azt az időszakot eleveníti föl, amikor még Saul volt a király, bár őt, Dávidot Sámuel próféta már felkente, mivel Isten Sault már letette. Saul féltékenységében, haragjában üldözte Dávidot, életét akarta venni akár azon az áron is, hogy félbehagyta az uralkodást, és kivonult Júdea pusztájába, ahol halálra kereste a menekülő Dávidot. Az üldözés során Saul értesült arról, hogy Dávid egy nyílt vidéken, Máon sivatagában tartózkodik, összeszedte hát embereit és megpróbálta bekeríteni Dávidot. Szinte filmszerűen előttünk a jelenet, ahogy azt Sámuel 1. könyve leírja. Látjuk is, ahogy Dávid egy sziklavonulat egyik oldalán menekül az embereivel, s próbál kicsúszni a gyűrűből, míg a vonulat másik oldalán halad Saul a csapatával. S ez a sziklavonulat egy ponton véget ér, megszűnik a természetes rejtekhely, mindkét csapat sík terepre ér, Saul pedig abszolút túlerőben van. Ekkor érkezik egy üzenet Saulhoz, hogy forduljon meg azonnal, mert az ellenség betört az országba, háborúba kell menni. És valóban, látjuk is, hogy már csak pár méter és a két párhuzamosan haladó csapat, az egyik ebben a hasadékban, a másik abban a hasadékba vonul, s már-már találkoznak is, összeérnek, már hallani a túloldalról a fegyverzörgést, talán a suttogás is áthallatszik már, s ekkor Saulnak meg kell fordulnia, abba kell hagynia az üldözést. Dávid kiszabadul. Ezért mondja Dávid zsoltárában: szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, az én kősziklámhoz, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadított engem. Még azt is mondja itt, hogy megadta nekem az Úr, hogy az én ellenségem hátat fordítson nekem. S ez nem feltétlenül egy győztes csatára vonatkozik, amikor a menekülő ellenség hátat fordít, és futni kezd, hanem talán éppen ezt a jelenetet írja le. Nem kellett Saullal szemtől szembe találkoznia, az üldöző hátat fordított neki, mert ott kell hagynia ezt a helyet.
Ezt jegyzi meg Sámuel 1. könyve 23. részének végén a krónikás, mikor leírja ezt a történetet, s mondja: azért hívják azt a hegyet a menekülés (vagy a szabadulás) kősziklájának. Azonban, akik más Biblia-fordításokat is lapozgatnak, azok, például a legtöbb angol Biblia-fordításban nem ezt találják, hanem egy héber nevet, mely hosszú és elég nehéz kiejteni. Ugyanis ez a kifejezés - menekülés kősziklája - sokféleképpen fordítható. És engedje meg a gyülekezet, hogy ezeket a fordítási lehetőségeket ma idehozzam. Mindegyik sokra mutat. Azt, amit mi itt menekülés-nek fordítunk – a megelőző történetre alapozva - eredetileg nem azt jelenti, hogy menekülés vagy szabadulás, hanem azt, hogy választás. Azt fejezi ki, amikor két dolog közül választunk, mégpedig olyan módon, hogy szét is választjuk őket. Például, ahogy a borsót a lencsétől szét kell választani, vagy ahogyan a tisztát a tisztátalantól el kell választani. A mózesi törvények a papok teendői között leírják, hogy amikor a kultuszi áldozatot föláldozzák, a papnak szét kell választania az áldozatra alkalmas részeket azoktól, melyek nem alkalmasak erre – s itt a művelet leírására ugyanez a szó áll. De maga a történetben említett sziklavonulat is szétválasztást ad, ez is valamiféle megkülönböztetés. Igen, a történetben is így van, az egyik oldalán halad Saul dühtől, bosszúvágytól, gyűlölettől lihegve, a másik oldalon pedig Dávid menekül. Két csapat, két társaság. Az egyiket Isten már elvetette, mert Sault elvetette, megüzente neki a prófétával, - a másikat pedig már kiválasztotta. S most ez a hegyvonulat jelenti a szétválasztásukat, talán azt is lehetne mondani, hogy ez itt vízválasztó: az egyik oldalán erre folyik, a másik oldalán arra folyik. Az Úr tehát a választás kősziklája, mert nem mindegy, hogy melyik oldalon vagyunk. Az esztendő első napja újra alkalmat kínál arra, hogy miközben visszatekintünk - és ezt mondjuk: tavaly is megsegített az Úr, és régen is megsegített az Úr, ahogy Dávid is mondta uralkodása végén három és fél évtizeddel korábbi eseményekre visszatekintve: megsegített az Úr, meghallgatott szentsége helyéről -, tehát miközben hálaadással visszatekintünk, reménység is támadhat bennünk.  Ám a reménykedő embernek választania kell, döntenie kell, hogy mire veti reménységét, hova teszi a tétet, melyik oldalon halad.
Aztán jelenti ez a szó a választásból vagy a megkülönböztetésből következően a szétosztást is. Más helyeken ugyanezzel a szóval fejezik ki azt, amikor birtokot osztanak. Például Józsué könyvében, amikor Isten gyermekei elfoglalják az ígéret földjét, és a törzsek között megkezdődik az ország szétosztása, ez a szó fejezi ki, hogy melyik törzsnek mit osztottak. Másutt, amikor jogügyletet írnak le, és rögzítik, hogy az örökhagyó hogyan osztotta szét a gyermekei közt az örökséget, ott pedig ezzel a szóval jelölik az örökhagyás folyamatát – kinek hogyan osztottak. S van ennek a szónak egy derivátuma is, igenévi alakja jelentheti az örököst is, nevezetesen azt, aki már bír egy neki osztott résszel. Ezért mondja másutt Dávid, meg mondja a próféta is azt, hogy az Úr az én osztályos részem, és ott ugyanez a szó szerepel. Isten jutott nekem. Abban a nagy osztozkodásban, amit a világ gyermekei végeznek, hiszen mindig zajlik ez a nagy osztozkodás, s mindig jut ennek az, amannak meg amaz, kinek ez, kinek az – mondja boldogan Dávid: nekem Isten jutott. Nincs csodálatosabb vallomás, nincs boldogabb meghagyás, mint az, hogy Isten az én örökségem, Ő az én osztályos részem, az Ő szövetsége ez, amit velem kötött – mondja ugyanitt Dávid – mely az Ő hűségében állandó és maradandó, - szent szövetség. Isten az oldalamon áll, hűséges hozzám! De jó lenne, testvérek, ennek az esztendőnek első napján boldogan megvallani, hogy abban a világban – mert ez a világ is olyan, mint a régi, adnak, vesznek, osztanak és visszavonnak – mi azt mondhatjuk: a mi örökségünk visszavonhatatlan, mert Isten ígéretei megbánhatatlanok, a mi örökségünk állandó, mert a mi osztályos részünk maga a hűséges Isten.
Legvégül azonban valóban lehetséges úgy fordítani ezt az igét, ahogyan néhány fordítás, köztük a mi magyar fordításunk is megengedi. Így mondja, így olvassuk: azért hívják azt a hegyet a menekülés kősziklájának. Micsoda dráma ez itt, kedves testvérek. Dávid már éppen az elveszés peremén van. Így is fogalmaz a krónikás, hogy mikor Dávid éppen már végső igyekezettel volt, hogy meneküljön, de Saul éppen már körbekerítette őt, hírnök érkezett Saulhoz: siess és jöjj, mert a filiszteusok betörtek az országba. Milyen megdöbbentő mindebbe belegondolni. Dávid most nem erővel vágja ki magát, nem is hadi ügyességgel, okossággal, nem így jön a szabadulás. Hanem az a dráma bontakozik ki előttünk, hogy a Dávidot kergető Saul olyannyira elmerül az üldözésben, hogy odahagyja az országot is. Odahagyja tisztjét, feladatát, odahagyja mindazt, amiért őt királlyá tették, nevezetesen, hogy megvédje az országot, hogy békét teremtsen. Micsoda nagy konfliktusa ez, végromlásra jut az ország Saul őrjöngő haragja miatt. S micsoda veszedelem támad abból, hogy nem tekinti már ügyének azt, amire eredeti megbízását kapta. S mégis, Saul már-már eléri célját! De mégsem érheti el. Milyen különös, hogy most, áttételes módon, éppen az ellenség lesz Dávid szabadítója. Siess, jöjj – üzenik Saulnak - mert az ellenség betört az országba. El kell hoznod a hadnépedet, háborúba kell menned. Milyen különös útja ez Istennek. A régiek szokták mondani, hogy az ember útjai és Isten gondviselése sokszor látszólag ellentétes irányban haladnak. Hogy is van itt ez? Ez az út ennek a kősziklának vagy hegyvonulatnak a két oldalán? Hát úgy, hogy a menekülő Dávidé meg az őt üldöző Saulé előbb-utóbb találkozni fognak, és ennek tragédia lesz a vége. Nem jó felé megy ez az út, mindegy, hogy a szikla melyik oldalán vagyunk, nem jó felé megy ez az út, nem jó felé mennek a dolgok. Egyre csak közeledik a végső összeomlás, a bekeríttetés, a megsemmisülés, ahol véget ér a szikla, ott a vég. Ott, ahol elfogy az utolsó kis szikladarab is, ahol kiérünk a síkra, ahol nincs már hová elrejtőzni. És hol vannak Isten útjai? Hol van Isten hűsége, hol van Isten gondviselése? De jön a hír, hogy nagy rossz érkezik az országra, betört az ellenség. De ez a nagy rossz Dávid szabadulásának az alapja. Ezért mondták a régiek latin szóval, hogy Isten gondviselésében mindig van concursus is, amikor egy adott ponton egybefut, sőt együttfut Isten útja azzal ez emberi úttal, mely az ember szándéka szerint eltér az Isten útjáról. Találkoznak, együtt futnak. És újra igazzá válik az ige, amit József mondott testvéreiről: Ti rosszat gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani. Ti rosszat forraltatok ellenem, rossz készült, és látszólag Isten is elfordult tőlem, Isten nem volt ott, Isten útjai másfelé vezettek, és Dávid sem találta ezt az isteni utat, hanem párhuzamosan kellett haladnia a rosszal és a rossz beérte őt, elébe kanyarodott, bekerítette őt, erősebb, gyorsabb, ügyesebb volt nála, vége hát mindennek – és mégis érkezik a hír, Isten útja keresztezte a rossz útját, és ez az átmetszés lett a menekülés helyévé. A kétségbeesés útja a szabadulás útjává lett, éppen azon a helyen mutatkozik ez, éppen annál a kősziklánál, ahol minden kiért a síkra, ahol a szabadulás minden emberi lehetősége megszűnt, éppen ott – mondják a régiek: concursus – nagy egybetalálkozásban – ez a hely lett a menekülés kősziklája.
Kedves testvérek, hadd idézzem újra, amit a bevezetőben mondottam. Ez a szabadulás ős-élménye Dávidnak, s ezért mondja oly sokszor a zsoltáraiban, hogy Isten az én kősziklám. S igen sokféle helyzetre alkalmazza is ezt a képet. Például alkalmazza Dávid ezt arra a helyzetre is – hiszen ezt is jelenti a kőszikla –, amikor egy hegyorom ad menedéket, fölhúzódunk egy magas sziklára, egy barlangba, s ez olyan, mint egy megközelíthetetlen vár. Isten az én kősziklám, - Isten megközelíthetetlen magasságba visz el engem, Isten elrejt engem. Nem érhet utol a gonosz és a rossz. Aztán más helyen azt mondja Dávid és mondják a próféták is: Isten az én kősziklám, pontosabban csak egy egyszerű kődarab, melyen megvetheti az ember a lábát, ha körülötte minden mocsárrá lett. Bárhova lépek, csak el fogok süllyedni, csak el fogok veszni, semerre sincs egy tappotnyi szilárd helyem sem. Isten az én kősziklám, mondja Dávid, amin megvethetem a lábamat. S mondja egy másik zsoltárában: Isten kiemelt a mélységből, kiemelt a vízből, mikor már-már elborított a veszedelem, és - ahogyan Szenczi Molnár Albert fordítja - szép, egyenes kőre el-felhelyeztetett. Kiemelt a mélységből és szilárd pontot adott a lábam alá. S legvégül, itt áll az, amit a mai történet idéz fel: Isten az én kősziklám. Ahol Isten megjelenik, ott véget ér a nyomorúság. Pedig az imént még úgy gondoltam, hogy ahol véget ér a kőszikla, ott kezdődik a baj. Eddig elrejtett a hegyvonulat, de ahol véget ér a szikla, ott véget ér a menekülés is, kezdődik a baj. És mégis – vagy inkább: és mégsem, micsoda titok ez, testvérek: ahol véget ér a sziklaorom, mely elrejtett, éppen ott van szabadulás, a menekülés. Micsoda titokzatos, micsoda felfoghatatlan, micsoda nagyszerű útja ez Istennek! Ahol bővölködik a rossz, ott felette bővölködik a kegyelem. Azt kívánom, testvérek, szeretett gyülekezet, hogy ebben az esztendőben ilyen sokféle módon éljük át, tapasztaljuk meg mi is Dávid szép igazságát: Isten az én kősziklám. Isten elrejt engem, megóv a veszedelemtől, Hozzá igyekezhetem, mert erejében, kegyelmében, hűségében elrejt, és szabadítást készít. Legyen ez megtapasztalása azoknak, akik úttalan utakon járnak, s már-már elmerülnek gondjaikban, bajaikban: Isten az a szép egyenes kő, akire rá lehet állni, és nem süllyed el az ember, nem vész el, akkor szilárd pontot talál az életének. S legyen az is boldog megtapasztalás, hogy amikor véget érnek az emberi esélyek, amikor összeomlik minden kalkulus, mikor már nem rejtőzhetünk tovább, Isten készít szabadítást és éppen ott, ahol a legnagyobb baj vár ránk, éppen ott, ahol a legnagyobb a veszedelem, éppen ott, ahol azt kell mondjuk, mindennek vége, ott érkezik a szabadítás. Isten az én kősziklám. Szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadított engem.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Mint tudjátok, szokás gyülekezetünkben, hogy a vasárnap elhangzott igehirdetéseket leírjuk, és aztán ezeket nyomtatott formában is el lehet vinni. Régóta így van ez már. De éppen az utóbbi hetekben kérte valaki, hogy ne csak az igehirdetést írjuk le, hanem az előtte és utána elhangzó imádságokat is, ezek is részei az istentiszteletnek. Így lesz tehát ezután, le fogjuk írni az imádságokat is. De nemcsak ezt a mulasztásunkat jegyezte meg a kérés, hanem eszembe juttatta azt is, hogy régóta adósa vagyok a gyülekezetnek – s talán saját magamnak is –, hogy az imádságról hosszabban prédikáljak. Ezért a jövő vasárnaptól a Mi Atyánk-ról szólnak majd az igehirdetések. Ma mintegy bevezetésképpen két történetet olvastam fel. Az egyik a római centurio szolgájának a meggyógyítása, a másik pedig egy példázat, amit Jézus mondott el egy bíróról, aki Istent nem félt, embert nem tisztelt, de akinek addig járt a nyakára egy erőszakos özvegyasszony, mígnem végre elintézte az ügyét. Jézus itt nyilván nem bírósági reformot hirdet, hanem egy szélsőséget állít elénk. Mint ahogy a római tiszt szolgájának meggyógyítása is mutat egyfajta szélsőséget. És e két szélsőség között történik – azt hiszem – a mi imaéletünk. Egyrészt, természetesen, szeretnénk, ha mindig úgy lenne, ahogy a gyógyítás történetében hallottuk, ma erről fogok részletesebben beszélni. Másrészt, véljük, általában is jó lenne, ha nem történne olyan, amit a hamis bíró és az özvegyasszony példázatában hallottuk. Tehát szeretnénk, és reméljük is, hogy úgy legyen minden imádságunkkal, ahogy a római századossal történt: egy szó is elég, és az úgy is lesz. S buzdítjuk is magunkat a Hegyi Beszédből vett biztatással. Hogy ugyanis el sem mondjuk kérésünket, a mennyei Atya már tudja, mire van szükségünk. Ki sem mondjuk, csak elgondoljuk, vagy csak kisóhajtjuk a lelkünkből, hiszen olykor egyáltalán nem is tudunk imádkozni, de mégis van egy szó, egy gondolat, egy vágy – egy ima, és az úgy lesz. Kinek a szava ez? Nem biztos, hogy Jézus szava, lehet, hogy a zsinagógai elöljárók szava, akik közbenjárnak a századosért. Lehet, hogy a százados üzenete: ne fáraszd, Uram magad, méltatlan vagyok, hogy hajlékomba jöjj, - de a te szavadra meglesz. Nagyon-nagyon szeretnénk, ha mindig csak így kellene imádkozni. Ám ott a másik véglet, az özvegyasszony esete, aki kitartó szívóssággal, elhessegethetetlenül, újra meg újra rázörget erre az Istent nem félő, embert nem becsülő, magabiztos pöfeteg bíróra, aki úgy véli, hogy amikor neki tetszik, elrendez egy-egy ügyet. Nos, sokszor mintha így kellene, folytonosan, erőszakosan imádkozni. Még egyszer mondom, mintha minden imádságunkkal, egész imaéletünkkel, ha ugyan van imaéletünk, és az nem valami szakadozott dolog, e között a kettő között mozgunk. És mind a kettőre van tapasztalatunk. Van boldog tapasztalatunk arra nézve, hogy még ki sem mondottuk, és már meglett, van boldog tapasztalatunk arra nézve, és azt hiszem, igazából véve ez az életünk java, hogy ha imádságra nyitjuk a szánkat, döntőmódon hálaadást mondunk. Sok mindenért, ami már megtörtént, sok mindenért, amit nem is kértünk, és mégis meglett. Utólag jövünk rá, hogy ezekért kellett volna imádkozni, ezeket kellett volna szüntelenül kérni. – de, lám, így is meglettek. Ez az egyik nagy tapasztalatunk. A másik pedig az, hogy noha újra és újra előtárunk kéréseket, vagy csak egy kérést, vagy egy koncentrált témát, az hosszú ideig nem hallgattatik meg. Ravasz László mondja egy igehirdetésében, amit éppen itt, Budahegyvidéken mondott el 1956 karácsonyán, hogy a keresztyén életnek ez az egyik döntő kérdése, ha ugyan nem az egyetlen döntő kérdése: a meg nem hallgatott imádság. Istennel való kapcsolatunk szinten teljesen e körül forog. Hogy amit Isten elé vittem bizalomban, meghallgattatik-e? És továbbá hányszor kell kérésemet Isten elé tárnom, hányszor kell Neki elmondanom, hogy talán nem jól imádkozom? Erre Jakab apostol utal a levelében, mondván hogy kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek. Hát akkor hogyan kell jól kérni, és hányszor kell kérni, és meddig kell az Isten ajtaján zörgetni, hogy megnyittasson az az ajtó? Igen, ott van a másik tapasztalat is, amiről az előbb szóltam, hogy nem kérünk, és úgyis kapunk. Láttuk is, hogy a hívő életnek, az Istenben bizakodó életnek ez az ős-talapzata. Voltaképpen ezen az őstalapzaton állunk. Erről beszél Jézus is a Hegyi Beszédben: Isten szüntelen hűséggel, szakadatlan szeretettel adja, közli velünk mindazt, amire szükségünk van. Mégis, folytonosan nyugtalanít minket a meg nem hallgatott imádság drámája. Röviden tehát, két szélsőség között mozgunk.
Az első esetnél – amit a római százados története mutat - azt is lehet kérdezni, és ezt komoly teológusok, pl. Kálvin is kérdezi, hogy kell-e egyáltalán imádkozni? Ha ugyanis Isten örök bőséggel ad, ha Isten léte maga örök áradás, ha Isten létéből szüntelenül áradnak a szeretet, a kegyelem, az irgalom, a megtartatás, az élet hatalmas erői, s ezekben mintegy benne élünk, és ezeknek mintegy kedvezményezettjei vagyunk – kérdezi Kálvin is -, akkor miért kell egyáltalán imádkoznunk? Vajon szüksége van Istennek arra, hogy emlékeztessük, kicsoda Ő? De máris ott a másik kérdés, a másik végletnél: eleget imádkozunk-e? Ezt mutatja a hamis bíró példázatának a története. Kell-e egyáltalán imádkozni - de eleget imádkozunk-e? Ez a két nagy kérdés között élünk, mozgunk és vagyunk. Vallásosak vagyunk és imádkozunk, illetve, annyira mélyen bizakodunk Istenben, hogy nem imádkozunk. Eltökéljük, hogy szüntelenül imádkozni fogunk, aztán bártan elszunnyadunk imádkozás közben, mert Isten szerelmesének álmában ad eleget. Kell-e, szükséges-e egyáltalán imádkozni, kérdezzük egyszer, de kérdezzük másszor önmagunkat is: eleget imádkozunk-e?
A római százados története a közbenjárás története. És éppen ezért mondhatjuk, hogy az imádság története. Természetesen, az imádságnak sok iránya és dimenziója van: hálaadás, lélekből felfakadó magasztalás, dicsőítés, bűnbánat, töredelem, vallomás, az egész élet benne van az imádságban, talán mégsem tévesztjük el, ha azt mondjuk, hogy az imádság éppen az, amit az egyszerű magyar szó is kifejez: közlés. Közlöm önmagamat Istennel, közlöm gondolataimat, közlöm panaszomat, bűnbánatomat, kérdéseimet, kéréseimet, közlöm tehát önmagamat. De éppen, mert közlés az imádság, azért közbenjárás is. Valamit odaviszünk Isten elé. Valamit Isten is mond nekünk az imádságban. Ő is közöl valamit. Tehát maradjunk ennél a nagyon egyszerű magyar szónál: köz. Ez a szó nekem azért is tetszik, mert voltak az emberiség történetének olyan korszakai – a mostani nem ilyen! –, amikor széles, hömpölygő folyamban áradt az imádság. Lehetne mondani, hogy az emberiség úgy tudott imádkozni, ahogy zúdulunk az autópályán. Három sávban, négy sávban, nagy lehajtókat, közlekedési csomópontokat, benzinkutakat, állomásokat érintve. S maradjunk egy kicsit ennél a hasonlatnál. A templomnál jól fel lehetett tankolni, és utána lehetett tovább menni. Voltak ilyen korszakok. Most meg talán úgy van, – és ezért tetszik nekem ez a szó, hogy köz! – , ahogy gyerekkoromban volt faluhelyen. A nagy utcák között voltak közök. Vékony ösvények. Mi gyerekek nem szerettünk az utcán járni, mert azokon hosszú kerülővel jutottunk haza, a bogárdi gazdák nem nagyon adtak a telkükből a köz javára, körbe kellett hát járni. De a kertek alján volt itt-ott egy-egy kis köz. A köz lerövidítette az utat. Ezért használom most ezt a szót az imádságra, az imádkozásra. Köz. Az imádság lerövidíti az utat. A vallásnak minden kultúrában vannak szabályozott útjai, ilyen az istentisztelet közössége is, ezen együtt vagyunk, együtt imádkozunk, együtt visszük Isten elé önmagunkat. Együtt közöljük magunkat. Vannak az imádságnak liturgikus formái is, meghatározott alkalmai, helyei, módjai, az imádkozásnak vannak meghatározott időpontjai, és van rendje. Sőt, vannak imádkozók is, akik a közösségtől az imádkozás feladatát kapják, erre választják ki őket. Nekem is mondották olykor, amikor imádságról beszélgettem: imádkozzék csak tiszteletes úr helyettem is, magának az a dolga. Mégis, ebben a nagy meghatározottságban is észrevehetjük, hogy vannak ilyen közök. A római százados, akiről azt halljuk, hogy nagyon szerette a szolgáját, s nagyon sajnálta volna, ha a kedves embere meghal, végül is nem a megszokott, szabályos úton jár. Mi lett volna a szabályos út? Ahogy a történet kezdődik, talán. Tudta ő, hiszen szeretette Jézus népét, és zsinagógát is épített nekik, hogy Jézus gyógyító hatalommal érkezett, tudta hogyan kellene kérését szabályszerűen elmondani, végül mégis rövidít: tehát közöl. Áthidal valamit. Előbb néhány embert, akik őt ismerik, becsülik, elküld Jézushoz. Úgy tűnik ez rövidebb út. Nem kell bejelentkeznie, kihallgatást kérnie, nem kell a kor törvényeit betartania, mert miképpen is érintkezhetett volna egymással egy pogány és egy zsidó! Most tehát közöl, rövidít. Néhány ember köz-ben jár érette. És amikor Jézus ezt a közbenjáró szót meghallgatva elindul, hogy meggyógyítsa a szolgáját, akkor a római százados megint rövidít, és azt üzeni Jézusnak: Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj. Ezért is próbálkoztam az előbb a rövidebb úttal, azért is küldtem el köz-benjárókat. Mindazonáltal tudom, hogy neked csak egy szavadba kerül, mondd ki azt a szót, és meggyógyul az én szolgám. És látjátok, milyen csodálatos, Jézus is közöl, kimondja a szót. És ez az isteni szó, Jézus szava hihetetlen gyorsasággal összeköt mindent. Össze van kötve a nyomorult ember élete Isten gyógyító szeretetével. Össze van kötve a római százados kérése a meghallgattatással. Össze van kötve az isteni és az emberi. Amikor imádkozunk, ebben gyakoroljuk magunkat. Mindig ebben a boldog hitben járunk, hogy az isteni és emberi valóság között van köz. Bár a kultúránk, a civilizációnk, a keresztyénségünk, a vallásunk, az életrendünk megfelelően karban tartja a nagy utakat, a szabályos utakat, melyek ki vannak táblázva, biztonságosak, jól járhatók, s amelyen ajánlatos is járni, mégis, mi mindegyre a két szélsőség között mozgunk: kell-e egyáltalán imádkozni, és mennyit kell imádkozni, mennyit kell fáradozni, hány lelki kilométert kell megtenni, milyen messze a célállomás, és odajutunk-e? A történetben az a nagyszerű üzenet szól, hogy van köz az isteni és emberi között. Ez most a rövid út. Az ember is szeretne rövidíteni, a római százados is szeretne rövidíteni, nagy a baj, nagy a szükség, agonizál az embere, gyorsan kell a segítség. De végül is a legrövidebb utat az isteni szó nyitja meg.
Azért mondom ezt így, mert ha azt mondjuk, hogy az imádság közölés, maga is egy köz, akkor ott valami mozgás történik. Mondhatnám azt is, hogy az imádság létmozgás. Az imádságban elmondjuk a panaszunkat, a kérésünket, elmondjuk a hálánkat, az örömünket, s megtanuljuk, hogy ezeknek van sorrendje, hálával kezdjük, bűnbánattal folytatjuk, utána adjuk elő a kéréseinket. Íme, benne van az egész emberi lét. Amikor imádkozunk, létmozgást végzünk. Mozgunk az isteni felé. Vagyis az ember imádság által kilép saját önköréből. Magamból el kell jutnom az istenihez, magamból kell az istenihez utat nyitni. Merthogy az isteni nincsen belezárva az életembe. És ezzel feleltem is az első kérdésre, testvérek, hogy kell-e imádkozni egyáltalán? Igen, kell imádkozni! Csak akkor nem kellene, ha az isteni része lenne az emberi életnek. Akkor nem kellene imádkozni, mert egyszerűen eleve adott módon ott lenne az életünkben az isteni. De éppen, amikor imádkozunk, azt is kifejezzük, hogy tudjuk, hogy az isteni nincsen belezárva az emberi életbe. Tehát kilépünk a magunk létköréből. Kilépünk az isteni felé, kilépünk abba, ami nem mi vagyunk, sem egyedül, sem kollektíve. Transzcendálunk, túllépünk önmagunkon. És túl is kell lépni önmagunkon. A római századosnak is túl kellett lépnie önmagán, előbb közvetítők által, aztán közvetlenül, közöl-nie kellett, mert nem állt rendelkezésére a gyógyító erő. Mert nem volt már emberi megoldás. Mert az isteni jelenléte nélkül felemás az élet.
És ezzel rögtön feleltünk a másik nagy kérdésre is, hogy hányszor kell imádkoznunk, és meddig kell imádkoznunk, és milyen gyakran kell imádkoznunk?  Erre pedig – ahogy halljuk Jézus példázatának az elején, az a válasz, hogy mindig imádkozni kell. Mintha azt mondaná Jézus ezzel a példázattal, hogy ha nem imádkozunk mindig, akkor egyáltalán nem imádkozunk. Vagy benne vagyunk abban a folyamatosságban, hogy szüntelenül nyílik az életünk istenire, szüntelenül közöljük önmagunkat, vagy egyáltalán nem is beszélhetünk imádságról. Az imádság ezt jelenti: mindig. Így értjük meg a százados történetéből, hogy az imádság, amire mi most csak ezt a szót használjuk: közölés vagy köz-ben-járás, viszonyt jelöl. Vagy inkább egy helyzetet: láthatom, ki vagyok én, és láthatom, mit jelent, hogy mi az isteni, ami felé mozgok. Kapcsolatom van azzal  ami engem meghalad, a transzcendenssel, az emberen túlival, ami önkörünkön kívül van. A tény maga, hogy imádkozunk, hogy közöljük önmagunkat, meg is jelöli ezt a helyzetet.
És végül láthatjuk itt, hogy az imádság irányt is jelöl. Általában az általunk járt utak két irányúak. Oda-vissza lehet rajtuk menni. Vannak azonban egyirányú utak is. Újabban a biciklisek lobbija kiharcolta, hogy biciklivel a forgalommal szemben is lehet menni, - ehhez persze nagy bátorság kell. Én gyakran ehhez hasonlítom az imádkozást. Bátorság kell hozzá, különösen akkor, amikor egy-egy civilizáció meglehetősen egy irányú, egy irányban meghatározott, s bár néha renegátok vagyunk, kiugrunk a sorból, de a sodor mégis egyirányú. A modern ember iránya az, hogy távolodna az istenitől, hátat fordít Istennek, visszatér az ember önkörébe, és azzal áltatja magát, hogy az ember önkörében megvan minden, megvan a gyógyulás, megvan az élet, megvan a halál legyőzése, megvan a nagy sors-problémák megoldásának kulcsa, minden megvan,. S mégis azt látjuk, hogy a 21. sz. eleje is egy nagyon vallásos kor. Bármennyire is suttogják nekünk a szociológusok, a filozófusok, hogy nem az, bizony nagyon-nagyon vallásos ez a kor, csak az a probléma, hogy körbe mozgunk, önmagunk körül. Lám, azt vesszük észre, hogy mi önmagunkhoz imádkozunk. Visszahullanak ránk az imádságaink. Csak vágyak kivetítése folyik, ami nem közölés. Igények felsorolása történik, ami nem közölés. Tehát ma, az igazi imádkozás ahhoz hasonlít, amikor forgalommal szemben megyünk. Árral szemben úszunk. Mert mindig imádkozni kell. Akkor is imádkozni kell, amikor azt mondják nekünk, hogy egyáltalán nem kell imádkozni. Akkor is imádkozni kell, amikor azt sugallja minden, hogy az imádság régi, avitt dolog, csak a gyenge emberek meg a vénasszonyok csinálják, s aki még megy, erős, mozog, versenyez, az nem ér rá imádkozni. Hadd biztassam ma a gyengéket arra, hogy ússzanak csak az árral szemben, hiszen az Istenhez közölt kérés, ez a létmozgás, az önközlés, az az út, az a mód, az a valóság, ahol az isteni önközlést is megértjük. Hogy is van? Ismételjük még egyszer a római százados történetét! Közbenjárókat küld, kérést fogalmaz meg. A közbenjárók szépen továbbítják a kérést. Lehet tehát másokért is imádkozni, mások közlését is továbbítani. És szépen mondják Jézusnak: tedd meg neki, szereti a népünket, megérdemli, Igazi szép közbenjárás. ez! Mozgunk Isten felé. Mozog a római százados, mozognak a barátai, mozog minden, hogy találkozzunk az istenivel. És mégis, a történetnek az a veleje, amikor eljut Jézushoz az alázatos emberi szó: a te szavadba kerül! Nem a kérő szavába, nem a közbenjárók szavába, nem a közlők szavába, hanem a te szavadba kerül. Akkor hallgattatik meg a kérés, mikor Isten közöl. Ez az imádság forrpontja, ez az imádság célja. Azért közölök, azért járok közbe, azért végzem az életnek ezt a létmozgását, hogy egész valómmal eljussak arra a pontra, ahol az isteni szó elhangzik, mert abban a szóban van elrejtve a gyógyulás, a kérés meghallgatása, abban a szóban van elrejtve az igazi dicsőség, abban a szóban van elrejtve a bűnök alól való feloldozás, abban van elrejtve az igazi élet értelme. Kell-e hát imádkozni? Mindig imádkozni kell. Segítsen bennünket ebben Isten Lelke, akiről Pál apostol azt mondja: ha mi már nem tudjuk a szót, ha mi már nem tudjuk, hogyan kell imádkozni, csak azt tudjuk, hogy imádkozni kell, akkor Isten nekünk adja a Lelkét, hogy a Lélek helyettünk is, de mi vele együtt hozzá kiáltsunk, életünket közöljük, imádkozzunk, mert mindig imádkozni kell és soha meg nem restülni.
Ámen