Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek, amikor elkezdtük a Miatyánk olvasását és magyarázását, valaki megkérdezte, hogy miért nem Máté evangéliumából olvasom az imádság szövegét. A kérdésről ma bővebben kell szólni. Lukács evangéliumában a Miatyánk záró része, az úgynevezett doxológia nem olvasható.  „Tied az ország és a hatalom és a dicsőség!” - ezt nem olvassuk Lukács evangélistánál. Így nyilván a kérdés arra irányult, hogy mit fogok majd tenni, amikor a Miatyánk végére érkezek. Én tudtam, hogy mit fogok tenni. Fölolvasom azt, ami Máténál áll. És ezzel egyúttal alkalmat is kapok arra, hogy egy olyan bonyodalomba vezessem be a gyülekezetet, ami talán sokakat nem izgat, mégis, azt hiszem, néhány szó erejéig érdemes róla szólni, mert ez sok mindet meghatároz keresztyén gondolkodásunkban, más keresztyénekhez való viszonyunkban és egész imaéletünkben. Egy szóval tehát Lukács evangélistánál nem olvassuk a záró formulát, amit Máténál találunk, amit azonban mi – legalábbis mi, reformátusok – mindig mondunk is. Azok viszont, akik esetleg jártak római katolikus misén, észrevehették, hogy a Miatyánkot a záradék nélkül mondják együtt, hanem a pap ráfelelő szövegként hangzik el. S valóban így van, a középkorban a római katolikus egyház nem használta a Miatyánknak ezt a záró formuláját, mint ahogy aztán a lutheránusok sem használták, ők a német misében, amit Luther alkotott, egy antifónában helyezték el. A gyülekezet csak odáig mondta, ameddig a legutóbbi alkalommal olvastuk: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen. Jön tehát a kálvinista plusz – ha szabad ezt mondani, mert van kálvinista plusz, ami nem hozzátoldás a bibliai szöveghez, hanem a teljes szöveg komolyan vétele.
Ennek a különbségnek a magyarázata abban van, hogy a legelső újszövetségi kéziratokban nem szerepel a doxológia. A középkorban aztán nem kevés vita nyomán úgy döntöttek, hogy ha bizonyos kéziratokban nem szerepel, akkor a Miatyánkot csak addig mondják: szabadíts meg minket a gonosztól. Jön tehát a református plusz. De mi is ez plusz? Legelőbb azt kell látnunk, hogy a Miatyánknak ez a záró része nem szokatlan korábbról. A lekcióban Dávid gyönyörű imádságát olvastam fel a Krónikák könyvéből. A megöregedett Dávid, aki nagyon szeretett volna templomot építeni, de nem építhetett, mégis úgy dönt, hogy mindent előkészít a templom megépítésére, hogy az utóda mindent úgy kapjon meg, hogy – ha szabad ezt mondani – csak össze kelljen tennie a kockákat. Micsoda szép utódlás ez, hadd tegyek itt egy rövid kitérőt. Dávid leköszön a hatalomról, és úgy adja át az országot, hogy minden a helyén van, nem futkosni, hogy honnan szedjék össze, amire még szükség van. Lehet így is uralkodni, lehet így is leköszönni a hatalomból.
De nem ez a lényeg, hanem az, amit hallottunk ebben a csodálatos, magasztaló imádságban. Dávid szinte túlcsorduló, túláradó módon magasztalja, dicsőíti Istent. Ekkor hangzanak azok a kifejezések, melyeket a Miatyánk záróformulájában is hallunk. Tiéd a nagyság, Tiéd a hatalom, Tiéd a dicsőség, Tiéd az örökkévalóság, Tiéd a méltóság, minden, ami a mennyen és a földön van, Tiéd az ország, Te magasztalod fel magadat minden fejedelmek felett. Ezt hagyományos nyelven doxológiának, magasztalásnak, dicsőítésnek nevezzük. Dávid mindent megköszön Istennek, mert mindent Istentől valónak tud. Azt a csodát is, hogy ő úgy köszönhet le a hatalomból, úgy adhatja át utódjának a hatalmat, hogy épségben megőrizte az országot, azt a nagy csodát is, hogy az ő népe minden kényszer, erőszakoskodás nélkül – mert nem kellett az adókat srófolni, nem kellett a fináncokat és a végrehajtókat kiküldeni – önként és szabadon összehoztak mindent, ami a templom megépítéséhez szükséges. És azt is kimondja Dávid, hogy ő és népe képtelen lett volna szabad, jó akaratából ezt megtenni. Istennek köszöni meg az ihletet, Istennek köszöni meg a szívek jó szándékát. Koldusok vagyunk – mondja imádságában –, jövevények vagyunk, zsellérek vagyunk, mint ahogy minden ősünk az volt. Mindent Tőled kaptunk, és mindent a Te kezeidbe teszünk le.
Ebben a csodálatos magasztalásban hangzanak el azok a kifejezések, melyeket Máté evangéliumában is olvasunk, mikor Jézus befejezi az imádságot. A tudósok azt mondják, hogy ez tulajdonképpen az ámen-nek, az „úgy legyen”-nek, az imádság végső szavának kibővített formája.
Igen, a régi kegyes zsidó ember mondhatta azt, hogy ámen, de mondhatta azt is, hogy Tied az ország, a hatalom, a dicsőség, a méltóság, a nagyszerűség, így magasztalta Istent. Ám ez az utóbbi gyakorlatilag az „ámen” kibővítése – vagy fordítva, az „ámen a dicsőítés egyszavas összefoglalása. És ez máris sokra tanít, nevezetesen arra, hogy ezt a szót, hogy ámen, nem lehet csak úgy akármire mondani. Pedig mondjuk – mit mondjuk, használjuk! Még a mindennapos beszédben is. Ha valaki kér valamit – ámen - mondjuk rá, értve rajta: legyen úgy. Valaki előterjeszt egy gondolatot, megvitatjuk, megbeszéljük, majd kimondjuk: ámen. Valamit minősítünk, egyetértünk, s azt mondjuk: ámen. Igen ezt jelenti ez a szó: úgy legyen. De vajon, testvérek, mondhatjuk mi ezt csak úgy, akármire, vajon használható ez a szó a helyeslésre, úgy általában? Hát miért nem mondjuk inkább az indiánregények törzsfőnökének szavával, hogy: uff, ez is ugyanazt jelenti?! Ámen. Lám, amikor Dávid túláradó módon dicsőíti Istent, vagy amikor Jézus a Miatyánk kérései után odailleszti ezt az Istent magasztaló formulát, mégsem arról van szó, hogy csak úgy jóváhagyjuk, legyen úgy. Hát kik is vagyunk mi, hogy jóváhagyjuk? Jóváhagyjuk, hogy Istené az ország, jóváhagyjuk, hogy Istené a hatalom, jóváhagyjuk, hogy Istené a dicsőség? Beleegyezünk?
Ezt a gondolatot most egy pillanatig függesszük föl, tegye el pár percre mindenki a szívében ezt a kérdésemet, hogy az ámen beleegyezést jelent. Most még ne feleljünk rá gyorsan, hanem nézzük meg azt, amit ennek a hasonlóságnak a kapcsán szoktak volt mondani, és nem is akárkik. Nagy és komoly emberek szokták mondani, hogy ha tüzetesen végigolvassuk az Újszövetséget, s különösen az evangéliumokat, és azt keressük, hogy mi az a különös valami, ami a keresztyénségben újat jelent, újat jelent a zsidósághoz képest, újat jelent a nagy vallásokhoz képest, a görög, a latin, a keleti vallásokhoz képest., akkor nincs ott semmi új. Némelyik tudós, miután valóban tüzetesen és alaposan megvizsgálta az Újszövetség elemeit, erre a következtetésre jutott. Hadd utaljak az egyik legnagyobbra, aki a porosz királyi akadémia elnöke volt az első világháború előtt, nagy egyháztörténész és nagy tudós, Adolf von Harnack. A keresztyénség lényege című előadásaiban, amit 1900 januárjában tartott a berlini egyetemen 1200 diáknak azzal a tétellel állt elő, hogy ha megnézzük az Újszövetség szövegeit, hogy mit tanított és mondott Jézus, azt vesszük észre, hogy az Ószövetséghez képest semmi új nincs benne. S lám, ha szeretnénk egyetérteni Harnack-kal, itt is van a kezünkben a bizonyíték. Dávid imádságában hosszú-hosszú szakaszokat olvasunk így: Tiéd, Uram, az ország, Tiéd a méltóság, Tiéd minden hatalom, Tiéd minden felség, Tiéd minden dicsőség, minden a kezedben van, mindet Tőled kaptunk! Mintha Jézus csak egyszerűen, rövidítve mondaná ugyanezt: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mintha Jézus spórolna a szavakkal, mintha minket, sietősen imádkozókat segítene, mert mi már nem tudunk úgy áradozni, ahogy Dávid. Mintha Jézus előre látná tudná, hogy a modernek már csak esszenciákat mondanak. Mintha a Reader’s Digest lenne az Újszövetség. Divat lett mostanában Magyarországon, hogy a nagy klasszikus regényeket megrövidítik, mondván, nincs az embereknek ideje olvasni. Mintha Jézus is egy efféle posztmodern író lenne, aki ugyan már nem bír regényt írni, de Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényét kiherélni még tudja. Írni nem tud, de a Háború és béke négykötetes regényét egy kötetre le tudja rövidíteni. Mintha Jézus is így járna el, tudván, hogy mi 2010-ben sietősen fogunk imádkozni, elkapkodva fogunk imádkozni, s nem úgy, mint Dávid, szépen, fenségesen, magasztosan, hanem csak így röviden: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, úgy legyen - beleegyezünk, ámen.
Azért karikíroztam ezt, testvérek, hiszen talán éreztétek, hogy ironikusan beszélek, merthogy valóban kérdés, hogy így van-e?  S bizonyos értelemben ez így van. Az Újszövetségben nincs új törvény, Jézus nem írja felül a Tízparancsolatot, az Újszövetségben sem más a hűségnek, a szeretetnek és az irgalomnak a nagy életrendje, mint amit az Ószövetségben olvasunk. Az Újszövetségben nem olvassuk, hogy Isten mást akarna Tőlünk, mint amit megannyiszor követelt a prófétákon keresztül. Tegnap olvastuk a gonosz szőlőmunkások példázatát Lukács evangéliumában, mely arról szól, hogy Isten újra meg újra elküldi a szolgáit, a prófétákat a szőlőmunkásokhoz, hozzánk. Isten nekünk árendába adta ezt a világot, és azt üzeni, hogy adjuk ki a neki járó részt. A köteles szeretetet, ahogy Pál mondja: senkinek semmivel ne tartózzatok, csak egymást szeressétek. De az egyik prófétát elkergetik, a másiknak beverik a száját, a harmadikat be se eresztik. Ekkor azt mondja a szőlő ura: elküldöm a fiamat, ha azt meglátják, becsülni fogják. Ez Krisztus. Mondhatnánk tehát nyugodtan: nincs itt semmi új. Ha nem forgatnák ki a szavaimat, mert egyszer ezt már kiforgatták, idéznék egy másik tudóst is, egy hollandot, aki azt mondta, hogy az Újszövetség nem egyéb, mint széljegyzet az Ószövetséghez. Ilyeneket is szoktak mondani a 20. században itt-ott némely tudósok.
Azonban az a probléma Adolf von Harnackkal is, meg ezzel a hollandussal is, meg mindazokkal, akik ezt így nézik, hogy valamit nem vettek észre. Mi az, amit nem vettek észre? Nevezetesen azt, hogy az Újszövetségben maga Jézus az új, Ő az új, - ezért van Újszövetség, mert Isten az örökkévaló fiút küldi el hozzánk. És lehet, valóban, minden szónak a megfelelőjét megtalálni az Ószövetségben, meg még a többszörösét is, de Jézus az új, Ő az új, és amire Ő most bennünket megtanít, az éppen Őáltala és Őrajta keresztül új. Mit mond Jézus, amikor imádkozni tanítja az Övéit? – Amikor imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy azért hallgatja meg őket az Isten, mert hosszan és szépen beszélnek. Amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, zárd magadra az ajtót, és add elő szíved kéréseit, és a te Atyád, aki titkon van, megadja azt neked nyilván. Azt mondja Jézus – amit én a magam gyarló szavaival próbáltam itt megfogalmazni: rövid utad van Istenhez. És a lehető leggyorsabb utad az Istenhez: maga az imádság.
S ha erre is azt mondaná valaki, hogy nincs benne semmi új, akkor erre azt felelem, dehogy nincs benne új, éppen Jézusban látjuk ezt. Ő mindig az Atyánál van, odáig elmenően, hogy ilyeneket mond: aki engem lát, az Atyát látja. Vagy az én kenyerem az, hogy megcselekedjem az Atya akaratát, ezért vagyok, ezért élek, ezzel táplálkozom. Vagy azt mondja: aki engem hallott, az Atyát hallotta, azt hallotta, aki engem küldött. Ez abszolútum, ez felülmúlhatatlanul más. Nem a szavak számítanak, nem a filológiai pontosság számít, nem az a kérdés, hogy ki tudjuk-e mutatni, hogy Jézus előtt már ezer évvel Dávid király hogyan mondta ki szívének feltóduló érzéseit, hanem az, hogy Jézusban maga az isteni jön hozzánk. És így értjük, hogy ez a három egyszerű szó: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, nem is azt bővíti vagy szűkíti, amit oly sok más imádságban is hallottunk, hanem azt hangsúlyozza, hogy Tiéd.
A Miatyánk első nagy szakasza kéréseket sorakoztatott. Hat kérést mondottunk Isten akaratáról, Isten országáról, Isten szentségéről, mindennapi életszükségünkről, a bűnökből való kioldozásról és a gonosztól való megszabadulásról, vagyis az élet alapvető kéréseit mondottuk ki. Egyszerűen, világosan, tömören. A végén pedig állítások vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy aki a Miatyánkot mondja, és a teljes formájában mondja, a kálvinista plusszal együtt mondja, már úgy mondja, mivel a végén ezeket állítja, hogy Istent dicsőíti ezekkel a szavakkal, tehát azon a szilárd és biztos meghatározottságon áll, melyen megállva, eltéveszthetetlenül és boldog bizalommal mondhatja kéréseit. Ez is új, ezt én abszolút újnak nevezem, mert ez nem puszta retorika. Minden retorika, azt tanítja, hogy akihez szólunk, akit meg akarunk győzni, aki felé kérésünk van, akitől várunk valamit, azt először elismerésünkben kell részesítenünk. Ezt hívják captatio benevolentiae-nek, a hallgatóság jóindulata megnyerésének. És ha megnézzük a klasszikus imaformákat, meg azt, ahogy általában mi is imádkozunk, azt látjuk, így is van ez rendjén. Istenhez megyünk, és imádságunk szavával elmondjuk a köszönetünket, a köszönetünkkel együtt elmondjuk, hogy Isten mindenható, Isten szentséges, Isten hódolatra méltó, és majd aztán jönnek a kérések. Milyen bátor Jézus, amikor azt mondja: vidd egyenest az összes kérésedet Istenhez - az összes kérésedet. S majd a végén elmondod, mi volt az a készség, mi volt az az indulat, mi volt az a bizalom, amely képessé tett téged arra, téged, 21. századi, keveset imádkozó, bizalmatlan, sok mindent megpróbáló, sokfelé gyanakvó embert, hogy a legalapvetőbb kéréseidet Isten elé vidd. Így hát, testvérek, a Miatyánk végén állítások vannak, a Miatyánk végén, a doxológiában jelentjük be azt, hogy ki az az Isten, akihez mi imádkozunk.
És hogy ki ez az Isten, most ilyen egyszerűen írható le: az, akié minden. Övé az ország, Övé minden, ami ezen a világon van, mert Ő teremtette, mert Ő mindennek dicsőséges Ura, - tehát én is az Övé vagyok. Övé minden hatalom, - mondom, és mondanom kell nekem, hatalmaskodó embernek, aki itt a modern korban Istent játszik, és önmagának teszi föl a szinte megválaszolhatatlan kérdést, amit olyan rosszul szoktunk megválaszolni: megtegyek-e mindent, amit megtehetek. Ebben a nagyon komoly és súlyos etikai kérdésben én ott hallom az ember kérkedését is: megtehetem? - már-már szinte mindenhatónak hisszük magunkat! És most mégis gyermeki alázattal, mint akik tudják, hogy a kenyeret, a szabadságot, az életet, a jóságot Istentől kapjuk, azt mondjuk: Uram, Tiéd a hatalom. Ahogyan ezt zsoltárában mondja Dávid: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt. Tiéd, Uram, a hatalom, de Tiéd a kegyelem is. Egy kegyelmes hatalomról beszélünk. És Istené a dicsőség. A dicsőség, minek csak visszfényét látjuk, dicsőség, ami úgy szűrődik be, ahogy néha beszűrődik ide a templomba a délelőtti napfény, dicsőség, amit mi tükör által homályosnak látunk, dicsőség, mely abszolút tökéletesség és teljesség Istennél. Egy ilyen Istenhez imádkozunk. Övé minden, és én is az Övé vagyok.
Nos, így érkezünk el, kedves testvérek, a korábban föltett kérdéshez: beleegyezés-e az ámen? Ha gőggel mondjuk, ha emberi meghagyással mondjuk, hogy jól van, legyen úgy, ha akarod – akkor nem jól mondjuk. De ha igazán komolyan, megfontolva és szívünk teljességével mondjuk: Tiéd, Uram, minden, és én is Tiéd vagyok, akkor ez az ámen lehet beleegyezés. Nem tiltakozom. Ahogyan egy puritán teológus mondja, ez az életünk nagy konszenzusa, konszenzus Istennel. És miért küldte az Atya a Fiút? Hogy erre meghívjon bennünket. Miért jött Krisztus, miért mondjuk azt, hogy minden összehasonlítás, minden filológiai okoskodás, minden vallástörténeti finesz ellenében, Jézusban van az abszolút új? Ezért mondjuk többek között, erre hív bennünket Krisztusban: te is mondj igent. Ezt Pál apostol így mondja a 2. Korinthusi levélben: Isten megbékéltette magával a világot. De nagy dolog ez! Ez az üdvösségünk objektív alapja. Isten megbékélt velünk. Majd így folytatja az apostol: mintha tehát Istenért járnánk követségben, a Krisztusért kérünk titeket, ti is béküljetek meg Istennel. Ti is béküljetek meg. Megbékülni Istennel egyetlenegy szóban így fejezhető ki: Ámen. Istennel megbékülni egyetlenegy mondatban így fejezhető ki: Tiéd az ország, Tiéd a hatalom, Tiéd a dicsőség. Beleegyezés. Nem egy gondolatba, nem egy elméletbe, nem egy tőlünk idegen akaratba egyezünk, ez nem valami ránk kényszerített dolognak az elfogadása, hanem az egész életünk beleegyezése. Aki áment mond, aki imádsága végén mondja az áment, az egész létével egyezik bele Isten jó, kedves és tökéletes akaratába. Övé az ország, Övé a hatalom, Övé a dicsőség. Ámen. S értsük bele mindannyian: a Tiéd vagyok, Uram, én is egész életemmel, egész valómmal, szent akaratodat elfogadva s abban boldog gyermekként élve. Ámen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Miatyánk hatodik kérésének magyarázatakor még egyszer szólnom kell sorrendről. Nem azért mintha sorrend-mániás lennék, hanem mert láttuk a kérések magyarázatakor, hogy bizony van jelentősége annak, hogy Jézus milyen rendben sorakoztatja a kéréseket, hogyan vezet be bennünket az imádkozás titkába és nagy csodájába, hogyan kell végig mennünk azon a rövid úton, melyen Istenhez eljutunk. Sok mindent mondottunk már arról, hogy a keresztyén Biblia-magyarázók miképpen mutatják meg a jelentőségét kérések sorrendjének, és néha arra is utaltam, hogy aztán ebből rossz következtetéseket is szoktak levonni. Most annyit jegyzek meg, hogy legalább Augustinus egyházatya óta divatozik az a magyarázat, hogy ennél a három kérésnél, melyek ránk vonatkoznak, mireánk irányulnak, melyekkel mi állunk Isten előtt szükségeinkkel, bajainkkal, kéréseinkkel, talán az élet időrendjét is meglátjuk. Mert amikor a kenyérért könyörgünk, éspedig a mai kenyérért, akkor azonnal itt vagyunk a jelenben, a most-nak a nagy szükségével megyünk Isten elé, aztán amikor bocsánatért könyörgünk, voltaképpen a fölhalmozott adósságunk elengedését kérjük, vagyis visszatekintünk a múltra, a tegnapra, arra, ami elérkezik velünk együtt a jelenbe. És most, a hatodik kérésnél, vagyis a kérések második táblájában a harmadik kérésnél a jövő felé tekintünk, azt kérjük, szó szerint: ne vezess bennünket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Hogy ez valóban így van, hogy ilyen szépen időrendbe lehet szedni a kéréseinket, nem tudom. Azt tudom, hogy Augustinus egyházatya nagyon szeretett mindenben hármat felfedezni, a múltat, a jelent, a jövőt, mindenben a Szentháromságot látta, és így ezt is tudta a Szentháromságra magyarázni. Én nem vagyok ennyire mélylátású és bölcs, inkább csak azt jegyzem meg, hogy eddig is láttuk minden kérésnél, hogyan függ össze egyik a másikkal, hogyan tartoznak össze. Láttuk tehát azt is, hogy miközben Jézus imádkozni tanít bennünket és megmutatja az imádság nagy csodáját, aközben valóban elhelyez bennünket Isten csodálatos országának a távlatába, amely ország eljövendő. Megtanít bennünket arra is, hogy amikor kimondjuk Isten nevét, Mennyei Atyánk, akkor szentség árad ránk és tökéletes isteni jóakarat. Így tehát most nem sok értelme van annak, hogy kiporciózzuk az imádság további kéréseit, hogy ugyanis ma mondom a kenyér kérését, mert azt minden nap mondani kell, vagy ha nagyon feltódul bennünk az elrendezetlen múltunk, akkor elővesszük a bocsánatnak a kérését is, és ha arra gondolunk, hogy lépni kell valamerre, mert a jövő felé nézve él az ember, akkor pedig elővesszük ezt a mai kérést, ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts a gonosztól. Jézus ugyanis nem húzza szét időbe a kéréseket, hanem  arra tanít, hogy az imádság rövid út, általa azonnal Istennél vagyunk, és ha Istennél vagyunk, akkor mindent oda kell vinni. Akkor imádkozunk igazán, amikor mindent odaviszünk Istenhez, és nem úgy imádkozunk, hogy: Mennyei Atyám, ma elmondtam a mai napra valót, elmondtam, hol szorít a cipő, légy szíves, segíts rajtam, a többit majd holnap megbeszéljük, az még ráér. Érezzük mindenik kérésnél, hogy ezek nem ráérős kérdések. Nem ráérős kérdés az éhes ember számára: van-e eledele. Nem ráérős kérdés  a vétkekben, a bűn-adósságokban gyötrődő ember számára, hogy fölszabadul-e, kioldódik-e. És a kísértés sem ráérős kérés, nem beszélve a gonosztól való megszabadulásról.
Azt azonban bizonnyal mondhatjuk, és ebbe beleértem a többi kérést is, hogy ez itt a Miatyánknak a legalázatosabb kérése. Ne vígy minket kísértésbe. Nagyon-nagyon alázatos kérés ez. Részben azért, mert már folyamatosan és szüntelenül küszködünk és harcolunk a kísértésekkel, mégsem vagyunk hősök. Ezt fejezi ki ez a kérés. A keresztyén ember is arra hivattatik el, hogy a keresztyén iskolában megtanuljon harcolni. Pál apostol nem egy levelében buzdít bennünket arra, hogy öltözzük föl a hit fegyvereit, azokat a csodálatos kegyelmi eszközöket, melyekkel megolthatjuk a gonosz minden tűzét, elháríthatjuk az ellenünk irányuló csapásokat,  ellen állhatunk a gonosznak. Ezek a lelki fegyverek biztosítanak minket, és ha velünk vannak, nem nekünk kell futni, hanem majd a gonosz fut el előlünk. Ne vígy minket kísértésbe – mondjuk mégis –, mert nem vagyunk hősök. Leginkább és talán legjobb esetben úgy van ez, hogy inkább megfutamodunk. Talán átéltük ezt valósággal is, hogy szorult helyzetből, bizonytalanságból, kétségből, mikor az szorított, hogy megtegyünk, vagy ne tegyünk valamit, rálépjünk-e egy rossz útra vagy sem, kinyújtsuk-e a kezünk valamiért vagy ne, nos, ilyenkor, megfutamodtunk, mert ahogy mi magyarok szoktuk mondani: szégyen a futás, de hasznos. Bizony, sok-sok kísértésünkből menekedünk így ki. Megfutamodunk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk erősek, nem vagyunk állhatatosak, mégis van ez az egy eszközünk. Elszaladunk, s a kísértő legfeljebb csak a hátunk közepét látja. De, ha már Pál apostolra hivatkoztam, aki fölsorolja a hit fegyvereit, ha azokat számba vesszük, a sisakot, pajzsot, mellvértet, kardot, sarut, csak egy fegyvert nem találunk ott, mégpedig azt, ami a hátunkat védené. Nem lehet tehát megfordulni és elfutni, ugyanis az életünknek iránya van, tart valamerre, és a kísértéseknek éppen az az egyik nagy csele, hogy letérjünk arról az útról, amelyik Istenhez vezet. A kísértés föltartóztat bennünket. Mert a kísértő is tudja - ha nem érti félre senki, így mondom – ebben tökéletesen egyetért Jézussal, hogy keskeny az az út, amely az életre vezet, és sok nehézség van azon az úton, amelyen eljutunk Istenhez. Sok ott próbatétel és a küzdelem. Ha csak nagy léptékekben idézzük fel azokat az eseményeket, amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból és elindultak az Ígéret Földje felé, és ez jelképe az Isten országára meghívott életeknek, azt látjuk, hogy bizony sokszor akartak megfordulni. Vissza a húsos fazekakhoz, Egyiptomban jobb. Megtámadják Istent, aztán Isten szent emberét, és megvádolják: miért hoztál bennünket ide szép ígéretekkel, itt fogunk elpusztulni mind, mert itt nincsen semmi. Dávidnak is ezt mondják jóakarói: a gonoszok kifeszítették az íjat, rátették az idegre a nyilat és lövöldöznek rád a sötétben, lézerszemük van, lövöldöznek, hogy az igazat agyonlőjék. Fuss, menekülj ki innen, hagyd abba, add föl! Milyen nagy alázat szükséges, hogy tudjuk mondani: ne vígy minket kísértésbe! Mert harcolnunk kell, de nem vagyunk hősök. Mert nemet kell mondani, de milyen nehezen tud nemet mondani az ember. Mert ellen kell állni – mégpedig jézusi módon, alázattal, csapásokat elhordozva, mindent, de mindent kibírva, de mi már meg is fordultunk.
Ne vígy minket kísértésbe. Ezzel azt is kimondjuk, ez is hozzátartozik az alázathoz, hogy megkísérthetők is vagyunk. Elemi kezdők vagyunk mi még a Krisztus iskolájában, gyenge diákok, folyamatosan korrepetálásra szorulunk, fejlesztő osztályba kell beiratkozzunk, mert amit tegnap, meg ma reggel megtanultunk, azt a következő pillanatban nem tudjuk, elfelejtettük.Kísérthetők vagyunk. Nemcsak hősök nem vagyunk, hanem bölcsek sem, mert a bölcs a más kárán is tanul, mi meg még a magunkén sem tanulnunk. A kísértés olyasmi – így tudnám ezt elmondani –, mint valami megpróbáltatás, merthogy ördög őfelsége újra meg újra próbálkozik velünk. A görög eredetiben egyébként a peiraszmosz szó, a kísértés pontosan ezt is jelenti, az újbóli próbálkozást. Nem hagy békén. Mondtál már nemet kísértésre? Biztos. És békét hagy most már, megértette, hogy veled nem próbálkozhat? Elfutottál már rossz elől? Bizonnyal. És nem liheg mégis a sarkadban? Elhárítottál már nagy-nagy veszedelmet magad feje felöl, magad szívéből, magad életéből vagy másokéból? És nem elpattant a győzelem, mint a Május elsejei lufi, és nincs tovább? Bizony, ott van újra meg újra, kísérletezik veled. Milyen találó a magyar szó is. Megpróbál, kipróbál. És ahogy egy régi magyar prédikátor mondja: a kísértés kémlelő szere mindig a rossz, mégpedig az a rossz, ami a kísértés idején jónak mutatja magát. Ez a kísértő kémlelő szere. Simon-Simon – mondja Jézus -, a Sátán kikért benneteket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkozom éretted. Nagy rázatás ez.
Mint amikor kémcsőbe tesznek valamit, ráeresztenek egy másik anyagot, aztán rázzák, lötykölik, méregetik, hevítik, párolják – kísérleteznek vele. Milyen véghetetlenül kiszolgáltatott az ember, milyen véghetetlenül gyengék is vagyunk, amellett, hogy nem vagyunk hősök. Kísérletezgetnek velünk, ahogyan Jób életében látjuk. És itt aztán még nagyobb mélységbe megyünk. Mi történik Jóbbal? Kísérletezik vele az ördög. Előbb elveszi a vagyonát. Nagy próbatétel az. Aztán elveszi a gyermekeit. Iszonyatos tragédia. Aztán lenyúzza a bőrét, rühes lesz. Majd ráküldi a feleségét, aki azt mondja neki: átkozd meg az Istent és halj meg. Aztán jönnek a barátok, akik vigasztalás örvén csodálatos teológiai eszmefuttatásokat tartanak, de miről – a maguk pökhendi igazáról? Ne vígy minket kísértésbe, ne engedd, Mennyei Atyánk, hogy a kísértő kémcsőbe rakjon bennünket, ránk eressze a rosszat, ami jónak látszik! Kérve kérünk, óvj meg ettől. Mert hogy is szoktunk visszatekinteni bűnbánattal, töredelemmel azokra az élethelyzeteinkre, pillanatainkra, amelyekbe belebuktunk, amikor nem tudtunk nemet mondani, nem tudtunk megállni, amikor elcsúsztunk és engedtünk a kísértésnek? Ilyen egyszerűen hangzik ez, visszatekintve: „pedig azt hittem, hogy jó lesz!” Ennyi az egész. Pedig azt hittem, hogy jó lesz, pedig azt gondoltuk, hogy az a jó, pedig úgy véltük, hogy azt kell tenni. De akkor már a rossz vigyorog az arcunkba, pedig akkor már veszítettünk, pedig akkor már ránk ég az életünk, s mit ér azt utólag visszatekintve mondogatni, pedig jónak tűnt? Pedig jót akartam? Milyen sokszor védekezünk ezzel is, hogy jót akartunk! S aztán magyarázzuk magunknak saját ítélőszékünkön, s mentegetjük magunkat, mert jót akartunk. A szándékot azért – dünnyögjük - mégis méltányolhatná valaki, Isten is méltányolni fogja a jó szándékot. De most az imádság rövid útján menekülünk Istenhez, vagyis előre menekülünk – és bevalljuk, hogy nem vagyunk hősök, nem vagyunk bölcsek, bevalljuk, hogy megkísérthetők vagyunk, bevalljuk, hogy a kísértő okosabb, mint mi, bevalljuk, hogy újra meg újra próbálkozik velünk, és hogy győzelmet ne vehessen rajtunk, kérjük: ne vígy minket a kísértésbe.
A múlt alkalommal József Attilát idéztem és vitába szálltam vele. Nem volt nehéz. Szegény József Attila. Idéztem: „tudod, nincs bocsánat, hiába hát a bánat” - aztán mondtam, amit prédikátornak kell ilyenkor mondania, hogy dehogyis nincs, dehogyis nincs bocsánat, hiszen van. Most azért, hogy némi igazságot tegyünk ennek a zseniális költőnek, hadd olvassak fel egy-két sort egy másik verséből, ami a mai kéréshez vág. Azt mondja József Attila egy versében, gyermekkorára visszaemlékezve, az egyik filológus szerint, talán éppen arra, amikor kis ferencvárosi proli-gyerekként a Kálvin-téri gyerek-istentiszteleten hallott tanítást, és erre emlékszik vissza, hogy tanítják neki, mi a rossz és hogyan kell a rossztól szabadulni. Így mondja versében: „bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva.” Majd így folytatja: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem… Most már tudom, s e rebbentő igazság nagy fényében az eredendő gazság szívemben, mint ravatal feketül!” Imádkoznunk kell, kérnünk kell, ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Mert amilyen alázatos és mindent megvalló ez a kérés, annyira reménykedő is. Ebben pedig Augustinus egyházatyának mindenképpen igazat kell adnunk, hogy jövendőbe is elvisz bennünket ez a kérés.
Éppen ezért is mondjuk, hogy eljussunk a jövendőbe, éppen azért mondjuk, hogy ne forduljunk meg az istenhez vezető úton, éppen azért kell ezt kérnünk, hogy ne hátráljunk meg, ne meneküljünk el, ne restelljünk meg Isten felé igyekezni. Szabadíts meg a gonosztól! József Attila versének fényében kell ezt mondanunk – s azért is idézem őt, hogy ne mondhassa senki, hogy mi, szigorú kálvinista teológusok mindig mindenütt csak bűnt látunk, és mindig feketének látjuk a világot. Hogy mondja a költő? – hadd olvassam még egyszer: „az eredendő gazság szívemben, mint ravatal feketül” – ezt a költő mondja. Mélységes belátás van ebben, s erről egyébként Isten Igéjében mindenütt olvasunk. Sokszor mondja az Ige, hogy gonosz a jelen való világ, meg arról is beszél az Ige, hogy gonoszak az emberek, meg arról is, hogy a szemünk is tud gonosz lenni, sőt Jézus azt is mondja: gonosz a szív is, mert onnan jön ki minden gonosz. Szabadíts meg a gonosztól! Igen, szabadítást kell kérnünk, nemcsak a kísértésektől való megóvatást és megtartatást, hanem szabadítást is. Itt Jézus egy igen erős szót használ, így lehetne talán a legegyszerűbben visszaadni: ránts ki minket a gonoszból. Mint amikor elmegyünk valahova kirándulni. és a gyerek kiül a sziklaperemre, neki ez játék, vagánykodás, és már billenne is, és ekkor valaki utána kap és visszarántja az aláhullástól. Mint amikor valaki bukna át egy korláton, és odakapunk, visszahúzzuk. Mint amikor valaki tűzzel játszik, és kiverik a kezéből egy gyors mozdulattal. Félre rántjuk, eszméltetjük, rákiáltunk valakire, aki nyakig ül a bajban, de nem veszi észre, és mi nem tudunk mást tenni, ráordítunk, hogy térjen már magához. Szabadíts meg a gonosztól, ránts ki bennünket a gonosznak ebből a rettenetes valóságából. Gyakori kérés ez, mert gyakori helyzet ez, hogy elborít bennünket, elborít minket a gonosz, és akárhova fordulunk, mindenütt azt látjuk. Szoktam példálózni a mai Magyarországgal. Valóban, nincs olyan reggel, amikor kivesszük a postaládából az újságot vagy bekapcsoljuk az internetet, hogy megnézzük a híreket, hogy ne azt olvasnánk: letartóztatták, elvitték, lecsukták, előzetesben van, nincs már hely a börtönökben… – miféle gonoszság uralkodik itt? Hogy már akiket mégis úgy valakinek tartottunk volna, már azokról is ezt halljuk, már azok kezén burjánzik a korrupció, akik eminens helyen a felelősei, hogy ez ne legyen így. De hát kifelé könnyű mutogatni, meg legyintgetni, meg totózni, hogy ki lesz a következő. Menjünk most befelé, magunkhoz! Mennyi mindennel van rakva az ember lelke!
A múlt alkalommal feljegyeztem a vázlataim közé, de aztán elhagytam: az egyik egyházatya mondja, hogy amikor azt kérjük, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátjuk azokat a vétkeket, amelyeket ellenünk követtek, mi is elengedjük – ahogy Lukács mondja – azokat a bűnadósságokat, amelyeket velünk szemben halmoztak fel, akkor - mondja ez az egyházatya – jaj de nagy bajt idéz a fejére az, aki ezt úgy kéri, hogy közben a szívében bosszúvágy ég, nagy jajt idéz a fejére, aki úgy mondja ezt a kérést, hogy közben ő nem akar megbocsátani. Mert ez is rossz, ez is gonosz. Milyen borzasztó, ha az ember, aki gyötrődik a mások bűnétől, szenved a kísértések között, jajong, hogy hova menjen ebben a világban, mert itt már egy talpalatnyi hely nincs, ahol az igaz ember megállhatna, csak éppen önmagát nem látja úgy, hogy ott valami baj lenne. Ezért mondottam a múlt alkalommal, hogy a bűnnek az egyik nagy trükkje, hogy a végén elhisszük magunkról, hogy nem vagyunk bűnösök. Szabadíts meg a gonosztól! A tudósok sokat vitatkoznak, hogy ezt most a gonoszra kell érteni, Sátán őfelségére, ahogy Kálvin mondja: Isten majmára, vagy a gonoszra általában, ugyanis az a főnévrag, ami itt áll, mind a két lehetőséget magában hordozza. Én nem dönteném ezt el, inkább azt mondom: mind a kettőtől, a kísértőtől is, aki embergyilkos volt kezdettől fogva, ahogy János apostol mondja levelében, és a rossztól is, ami itt van, ami körülvesz, ami olyan talányos és megfoghatatlan, amire – ahogy egy filozófus mondja – csak azt tudjuk mondani, hogy már ott van, mindig ott van, szinte mindent megelőz. Szabadíts meg a gonosztól. Csodálatos ígéreteink vannak! Amikor Jézus így tanít imádkozni, és amikor az Ő szava nyomán ezt a kérésünket a csodálatos fenségű, örökké szent és jót akaró Mennyei Atya elé visszük ígéret alapján tesszük. Péter apostol a gyötrődő keresztyéneknek azt írja, hogy amikor szenvednek, és sok rosszat látnak, idézzék fel Lót példáját. Ahogyan Lótot kiszabadította Isten a pusztulásra ítélt Sodomából, akképpen szabadít meg minket is, mert meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. Meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. Nem lehetetlent kérünk, hanem Isten akarata szerint valót kérünk. Amikor Kálvin azon tűnődik, hogy kell-e nekünk egyáltalán imádkoznunk, hiszen Jézus is azt mondja, tudja Isten, mire van szükségünk, és meg is adja nekünk azt, és már akkor megcselekszi, amikor mi ki se mondtuk a szót, miért imádkozunk hát? – mos, azért,  mondja Kálvin, hogy Isten akaratához hozzákössük magunkat. Szabadíts meg a gonosztól – ezt akarja Isten.
És legvégül hadd mutassam meg ennek a legnagyobb drámáját, azt a drámát, melyben egyszer s mindenkorra, mindent eldöntő módon elvégezte Isten, hogy akik Hozzá igyekeznek, akik nem hátrálnak meg az úton, akik nem fordulnak meg a kísértések közepette, és nem szaladnak a kísértés elől, hanem Istenhez folyamodnak, azokat megtartja. Isten Jézus Krisztus keresztjénél végezte ezt el. Mit hallunk a keresztnél? Ezt kiáltozzák Jézusnak: szabadítsa meg magát, ha tudja! Így gúnyolták, kísértvén Őt – mondja az evangélista. Kísértették Krisztust, hogy szabadítsa meg magát. Hiszen ez mindent összeporlaszt! Arra kísértik, hogy szabadítsa meg magát a rossztól? Ilyen nincs! Nincs is, és mégis, itt a keresztnél mégis van. Egyetlen egyszer. Itt most nem vétetik el a keserű pohár. De ez az egyszer egyszersmindenkorra szól! Csak ott akkor és egyszer Krisztus nem szabadította meg magát, csak ott és akkor és egyszer Krisztus nem engedett sem valóságosan sem elvontan annak a kísértésnek, hogy kioldódja magát a rosszból. És így végezte el, így szerezte meg, így hozta el számunkra a szabadítás igazi és szilárd alapját. Azt olvassuk a zsoltárban, ahol Dávid jövendöl: mert az Úr igaz, igazságot szeret, és az igazak látják az Ő orcáját! Azt az igazságot hozza itt Isten, ami nem a miénk, azt az igazságot közli újra, amit mi elvesztegettünk, azt az igazságot kapjuk, amelynek a helyére bevonult a gonosz, ahogy a régiek mondták a rosszról, hogy semmi más, mint privatio boni, a jónak a hiánya, ezt most Krisztus megszerezte számunkra - mindhalálig való engedelmességével, még a szabadításra buzdító kísértésnek is ellenállva, önmagát nem szabadítva, hanem a szabadító Isten kezébe letéve elvégezte. Ha tehát, testvérek, az imádságnak ezt a kérését mondjátok: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, csatoljuk hozzá a szívünkben mindég azt a csodálatos bíztatást, amit az apostol mond: meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. S csatoljuk hozzá a Krisztus győzelmét, őérette bizton meghallgat minket a Mindenható Atya! Övé a dicsőség örökkön örökké!
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
A mögöttünk lévő vasárnapon - a Miatyánk első kérése kapcsán: szenteltessék meg a te neved! - már láttuk, hogy bár imádság által hamar van  út Istenhez, de nem könnyű ez az út. Gyorsan Istenhez lehet jutni, de mégsem lehet akárhogy Istenhez menni. leginkább azt a példázatot lehet itt idézni, amit Jézus mondott a királyi menyegzőről mondott. Történet szerint, amikor nem érkeznek meg a hivatalosok, kiküldi a király a szolgáit, hogy gyűjtsenek be az útfelekről is mindenkit, hadd teljen meg a háza. Meg is telik, ám van ott valaki, aki nem menyegzői ruhában érkezett, őt kiteszik a menyegzőről. Az imádság mindig biztosítja, hogy hamar eljussunk Isten elé, de amikor Jézus imádságát mondjuk, máris az elején ezt mondjuk: szenteltessék meg a te neved! Vagyis akárhogy nem lehet Isten nevét mondani,  - az imádságot a magunk életét megszentelve kell mondanunk. Most pedig olyan kérést hallunk (Jöjjön el a Te országod!), melyben azt érezzük, hogy az elfogódott, megilletődött helyzet, amibe az imádság előző kérése állított, hirtelen véghetetlenre tágul, s lám ott vagyunk Isten előtt, az Ő szentségében, s látjuk, hogy Istennek van országa, rendje, Istennek van egy sajátos világa. De amilyen véghetetlen és örökkévaló módon tágas  az Isten országa, olyan könnyű is abban eltévedni. Hadd szóljak ma legelőször erről néhány szót.
Mostanában újra országgyűlési választásokra készülődünk. Érkeznek hozzánk hírek, hogy két közismert párt megegyezett egymással a közös listáról. Lehetne mondani, hogy ami egybe tartozik, az egybe is nő. A választási szövetségre lépő két párt arról is nevezetes, hogy az elmúlt 20 esztendőben ők bátorkodtak az Isten országa nevét a szájukra venni - kampánycélból. Az egyik még így plakátolt tizenvalahány évvel ezelőtt: jöjjön el a Te országod! A másik meg néhány évvel ezelőtt plakátolt így: jöjjön el az én országom! No, már most találkoztak, és együtt vannak. De nem ez a tárgya az igehirdetésnek. Mindössze azt jeleztem a megemlítésükkel, hogy amikor az „ország” szót kimondjuk (ami régiesen úrság, akkor gondolhatunk a magunk országára, a magunk úrságára, a magunk világára, a magunk törvényekkel berendezett életére is. Sőt, óhatatlanul erre gondolunk. Ez az ország a miénk, amelyben a népünk él, s amely népet alkotmány, törvény vagy törvények kormányozzák. A régi időkben még király is járt egy-egy országnak. Ezt pedig azért mondom, mert az eredeti görög szövegben baszileia szó áll, héberül malkut, mindkettő a királyt foglalja magába. Vagyis mi magyarok már a királyság idején is demokraták voltunk, mi mindig csak úrságról (országról) beszéltünk, és úgy is tűnik, itt mindenki úr ebben az országban.  De félretéve az iróniát, amikor Isten  országát imádságunkba belefoglaljuk, elkerülhetetlenné válik a tisztázása, hogyan viszonyul Isten uralmi rendje, Isten országa az emberek által felállított uralmi rendhez. Mert hogy  Isten uralmának bizonnyal köze, és nem is  akármilyen köze van a mi emberi világunkhoz. Vagy megfordítva: az emberi világnak, vagyis annak a rendnek, melyben az emberek önmagukat kormányozzák, irányítják, összefogják, életüket szabályozzák, ahogy együtt vannak, átfogó közösségben élnek, nos, ennek köze van Isten országához, Isten uralmához. Ma Jézus példázatát idézem ehhez a kérdéshez. Megvallom őszintén, nem volt könnyű kiválasztani a búza és a konkoly példázatát. ha végigolvassuk az evangéliumokat, azt találjuk, hogy Jézusnak több mint száz  példázata szól Isten országáról, ezek mind így kezdődnek: hasonló az Isten országa… Jézus hasonlatokat, példázatokat mond, és ezekkel írja le tanítványai számára, hogy milyen az Isten országa, hogyan működik Isten országa. Nem azt mondja Jézus, hogy hol van, mekkora Isten országa,  nem beszél arról, hogy hányan férnek el benne, hanem Isten országának a mozgását, dinamikáját érzékelteti. Nem volt hát könnyű kiválasztani ez a példázatát, de talán a mi korunk is megengedi, hogy a búza és a konkoly példázatát vegyük annak érzékeltetésére, hogy milyen az Isten országa.
Az Isten országa  olyan, mint a magvetés, Isten országa olyan, mint egy nagy élet-folyamat, Isten országa olyan, mint a reménnyel elvetett mag, a reménnyel végzett munka, melybe azonban az ellenség konkolyt vetett, ellen-búzát (vagy inkább ál-magot), élősködőt vetett.  Ez a konkoly itt nem olyan, mint amit a magyar mezőkről ismerünk. A magyar konkoly nagy virító virág, mely mindent elnyom. Ez itt élősködő, ráadásul hosszú ideig úgy néz ki, mint maga a sarjadó búza. Aztán a búza szárára rákapaszkodik, és abból él, hogy a búza növekedik. Élősködő. Ravasz László mondta egyszer az 1950-es években vigasztaló beszédében, hogy ne bánkódj a rossz miatt, hogy az a jóból él, mert te is a jóból élsz! Az élősködésnek az természete, hogy a jóból él. Magvetésből. Ha nincs búza, nincs konkoly sem.  De természetesen a szolgák, akik látják ezt, megrökönyödnek, hiszen ők elvégezték a feladatukat, s máris mennek az urukhoz, és mindjárt elhangzik az emberi élet egyik  legdöntőbb, legfontosabb, szüntelenül felcsattanó, s általunk oly nehezen megválaszolható kérdése: hát nem tiszta magot vettettél a földedbe? Honnét akkor a konkoly? Honnét akkor a rossz? És amióta a világ világ, a bölcsek, a filozófusok, az érzékeny lelkűek, a bajba esettek, a szenvedők újra és újra ezt kérdezik: honnan a rossz?  Hát nemde jó magot vetettél? Honnan a rossz a világban? Nemde jó az a teremtés, amit Isten alkotott? Honnan a rossz? Nemde jók az Isten törvényei? A világ tele van jóval, széppel és igazzal. Honnan hát a rossz?  Figyeljük meg ezt a drámai mozzanatot, - a szolgák az uruktól kérdezik ezt. Isten a vádlott. Nem magukat kérdezgetik: hogy elrontottuk netalán a magvetést? Talán mi kevertük össze a jó magot a konkoly-maggal? Nem  tisztítottuk meg eléggé a bevetésre szánt területet, valamit elhibáztunk?  Nem, ők egyenest az urukhoz mennek, akitől a magvetés parancsát kapták, akinek a nevében eljártak, akinek az erejében  elvégezték a jövő és remény nagy munkáját, és őt kérdezik: honnét a rossz? Amikor megkapják a feleltet, hogy netán az ellenség cselekedte azt, netán az, akinek szintén vannak ambíciói, hogy országot építsen, netán  az cselekedte, akiről Voltaire azt mondta: az Isten majma, ti. az ördög, netán az tette, aki mindig utánozza Istent, de mindig végzetes és rettenetes paródiák sülnek ki belőle, akkor a szolgák felismerve, hogy Istennél kisebb van itt, Istennél kisebb az ellenség, rögtön felajánlják, hogy elmennek, és megtisztítják a vetést. Egész keresztyén életünknek az egyik nagy drámája ez, az elsőből táplálkozik: honnét a rossz! S itt a másik kérdés: mit lehet vele kezdeni. Isten szentjei, Krisztus tanítványai aztán időről-időre belekapnak a megtisztító munkába. És időről-időre mi is, kiknek szívét megtölti a fájdalom, a keserűség a bűnnek a láttán, mi is felajánlkozunk, hogy megtisztítjuk a mezőt, elvégezzük a tisztító munkát: jöjjön el a Te országod! Vagy jöjjön el a mi országunk? Mert mégiscsak tűrhetetlen, elviselhetetlen, hogy a jóba, az igazba, a szépbe az ellenség belerondított, tönkre tette, meghamisította, élősködik rajta. Hát mi lesz a jó mag sorsa?  Mi lesz a vetés sorsa? Lesz-e bőséges és szép aratás? Ezek messzi kérdések. Inkább megtisztítjuk. Így aztán korról-korra hangzik az nekibuzdult mondat, amit a szolgák mondanak, érdemes ezt nagyon pontosan idézni: mi elmegyünk! Mi megyünk!
Jézus pedig így tanít imádkozni: jöjjön el a Te országod. Nem  mi vagyunk ugyanis, akik elmegyünk, és megcsináljuk ezt az istenországot, a jó rendnek, a tisztaságnak az országát, s csak úgy fölgyűrjük az ingujjunkat, feltesszük a kötényünket, felhúzunk egy jó nagy csizmát, munkába állunk, mert nem tűrhetjük a rosszat, mert nem viselhetjük azt, hogy ami szép, igaz és drága, az így el legyen rontva. Jézus azonban így tanítja tanítványait imádkozni: jöjjön el a Te országod.
És ebből rögtön kibontakozik  a harmadik nagy dráma is, ez is a keresztyén élet nagy drámája. Isten ígér valamit, és bizonyosra ígéri, és mivel Isten hűséges az ő ígéretéhez. De előbb tilt, megtiltja a szolgáknak: nem, ne menjetek, mert talán a konkollyal együtt a drága vetést is kiszaggatjátok. Majd ha eljön az aratás ideje. Amit Isten ígér, meglesz. Eljön az ország. S ekkor bekövetkezik a harmadik dráma. Ha Isten megígérte az atyáknak, megígérte a próféták által, megerősítette és bizonyossá tette Jézus Krisztusban, hogy eljön az ország, akkor nincs mit tenni, várunk kell. De akkor miért tanít bennünket Jézus így imádkozni, hogy mondjuk, és közvetlen azután mondjuk, miután Isten nevét megszenteljük,  hogy a véghetetlen szent Isten országát várjuk, egy szent országot várunk.  Ahogy Péter apostol mondja levelében: az ég és a föld elmúlnak, az elemek lángban felbomolnak, de mi új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik. Ha nem tudjuk felgyorsítani a folyamatokat, nem tudjuk még a tisztítás munkáját sem elvégezni, hogy aratásra legalább minden rendben legyen, mert maga a gazda fogja le a kezünket, és mondja határozottan: ne, ne menjetek el!  - Ne csináljatok ilyet! Ne tegyétek azt! –, akkor ez azt jelenti, hogy ne csináljak semmit? Nagy kérdése ez a keresztyénségnek. Ezen a helyen kell szólni arról is, amivel különösen a modern ember küszködik, hogy nem igazán tudja megragadni, de érzékeli. Éppen a jézusi példázatok mutatják, hogy  ez nem mai civilizációs torzulás, de a mi korunkban jön elő igen nagy élességgel. Albert Schweitzerre kell hivatkoznom, aki száz évvel ezelőtt írt egy tudós könyvet, amit a mai napig használnak az egyetemeken: ez a Jézus élete kutatásának a története. Schweitzer arra vállalkozott, hogy összefoglalja mindazt, amit a tudósok, a bölcsek, a teológusok Jézus életéről írtak. Leírja az önéletrajzában, hogy a kis dolgozószobájába behordatta a könyvtárból az összes ilyen könyvet, éppen csak annyi helye volt, hogy az asztalhoz ülhetett, s ahogy elolvasta a könyveket, vitte vissza a könyvtárba, hogy helye legyen. Több száz tudós munkát végigolvasott, majd megírta ezek  összefoglalását, hogy mit találtak a tudósok, mit tudtak megírni Jézus életéről. Nagyon egyszerű, elkedvetlenítő megállapításokat tett. Az egyik megállapítása, hogy Jézus életét történetírói szempontból nem lehet megírni, mert igen kevés adatot keveset közölnek az evangélisták. A másik megállapítása még ennél is fájdalmasabb, eszerint Jézus Isten országa eljövetelét hirdette, és úgy gondolta megvalósítani azt, hogy elébe áll a rossznak, hogy feltartóztatja a történelemben a sok rosszat. Aztán – mondja a tudós  - Jézuson átgázolt a történelem kereke, és minden megy tovább. Talán azért írta ezeket Schweitzer, mert ő úgy gondolta, hogy Isten országa, amit Jézus hirdetett, valamilyen emberi történelmi alakzatból fog kibomlani. És ő is, mint a példázatbeli szolgák (csak kétezer év után), azt kérdezte Istenétől, hogy honnét a rossz? Honnét, hogy  újra meg újra konkoly van a vetésben?  Honnét, hogy az ember nagyszerű álmai dacára, a nagy civilizációs vállalkozások dacára, a keresztyénség nagy eszméltetése dacára, a nagy keresztyén kultúra dacára itt van  mindig a rossz. Ő ebből arra konkludált, hogy Jézus egy hősi mozdulattal  megpróbálta ugyan feltartóztatni ezt a rosszat, de ennek halál lett a vége, a történelem átgázolt rajta. Igaza van-e Albert Schweitzernek?  Azt hiszem, nincs igaza. Ezzel természetesen nem a nagy orvos szeretet-munkáját kisebbítjük, csak  egy gondolattal vitatkozunk. Nincs igaza, mert ahogy a szolgák, úgy ő is összekeverte az időket. Összekeverte a vetésnek, a növekedésnek és az aratásnak az idejét.
Összekeverte, hogy másként ketyeg az ember órája, és másként  van Isten világában az időszámítás. Megfeledkezett arról, hogy maga a gazda mondja  a példázatban a  szolgáinak (s mondja Jézus a tanítványainak): nem! Most nem! Most nincs ideje a konkoly összegyűjtésének és megégetésének, nincs ideje  a jó mag összegyűjtésének és csűrbe hordásának, most a növekedés idejében vagyunk, és a növekedés idejében szól a keresztyének imádsága: Jöjjön el a Te országod. Jöjjön el Istennek az a rendje, mely rendet rak ebben a világban is.  Jöjjön el Istennek az az uralma, mely teljes körűen kiterjed az ellene fellázadt ember életére is. Jöjjön el, most még a növekedés idejében vagyunk. Augustinusnak van igaza, aki a Miatyánk kérdését úgy magyarázza, hogy azzal, ha Isten bizonyosan ígér valamit, azzal nem lehűt bennünket, nem kioltja bennünk az imádkozás készségét, hanem éppen ellenkezőleg még inkább megnöveli hitünket.  Mert egy ígéret beteljesedését kérjük, egy ígéret eljövetelére várunk. És bár az bizonyos, és bár az meglesz, éppen nem kioltja  szívünkben a lángot, hanem még nagyobbra növeli.
Jöjjön el a Te országod, –  tanítja Jézus imádkozni a tanítványait. S látjuk, hogy Jézus Krisztus életében (az ő életében abszolút módon) Isten országa nemcsak megvalósult, hanem el is jött. Keresztelő János még így prédikált: térjetek meg, mert közel jött az Isten országa. Türelmetlen, lázas prédikálás ez. Türelmetlen unszolás arra: készüljetek, itt van, hamarosan megérkezik. Jézus így prédikál: Térjetek meg, mert eljött az Isten országa. Nemcsak közel van, hanem itt van. Miben mutatkozik meg? Jézus Krisztusban. Ugyanis az az ország, amit Jézus hirdet, a szentséges Isten országa, éppen annak a valóságnak a feltárulása, amit csak Istenben találunk meg. Ez az ország szeretettel fogadja a hazatérő bűnöst. Ebben az országban elengedik a visszafizethetetlen adósságot. Ez az ország az, ahol a szívek egymáshoz találnak.  Ez az ország az, ahol az arányok fordítottak, itt nincs adok és kapok, ez az ország az, ahol Isten ajándékoz. Ez az ország az, ahol Isten felénk való létmozgását éljük meg. Azt mondottam korábban, hogy az imádság az, amiben mi közeledünk Istenhez. Így van, valóban. Ezért kell imádkoznunk.  Ha halljuk a próféta szavát, vagy a zsoltáros énekét, melyben Isten így üzen: közeledjetek énhozzám, jöjjetek énhozzám, akkor megértjük, hogy miért kell mindig imádkoznunk, -  Istenhez lehet és kell mennünk. S milyen érdekes, hogy a Jézus imádságának egyik döntő kérése azt mondja, hogy Ő jöjjön. Istent hívjuk ebben  a kérésben. Isten szeretetét, hűségét, irgalmát hívjuk és várjuk. Úgy megyünk,  hogy közben Őt hívjuk. Úgy közeledünk felé, hogy várjuk Őt, és imádkozunk is, hogy lépjen be az életünkbe. Jöjjön el a Te országod! Hol van ez az ország? Közöttetek és bennetek van – mondja Jézus. Mekkora ez az ország és meddig terjed a határa?  Istenben van ez az ország, véghetetlen és örökkévaló. Amikor tehát Mesterünk ezt a kérést adja a szánkba: Jöjjön el a Te országod, nem teszünk semmi mást, valóban imádkozunk, várunk, engedelmeskedünk, hívjuk az örökkévalóság Királyát, hogy töltse be minden ígéretét, árassza ránk kegyelmét, ajándékozza nekünk  szeretetét, és vonjon be bennünket az  Ő országába, hogy annak boldog polgárai lehessünk. Ámen.

Kedves Testvérek!
A Miatyánk eddigi magyarázata során óhatatlanul az az érzésünk támadhatott, hogy valamiféle nagy-nagy ünnepélyesség zeng a Miatyánkban, és ez így is van. Egyrészt amikor imádkozunk, mindig valamiféle ünnepélyesség jelenik meg, ünnepélyességbe lépünk, szentséges térbe állunk be, és lett légyen szó az imádságban kérésről, lett légyen szó panaszról, lett légyen szó  hálaadásról vagy dicsőítésről, vagy egyszerűen csak az életünk tényeinek magasztos számbavételéről. Hiszen az imádság által Istenhez megyünk, s ezért érezzük, hogy valamiféle ünnepélyesség mindig van az imádságban. Másrészt, Jézus arra buzdít minket, hogy éljünk az imádság csodálatos lehetőségével, mert az szinte, mondhatni, hétköznapi valami, bármikor, bárhol, különösebb előkészületek nélkül, az imádkozás helyének, idejének, módjának különösebb megrendezése nélkül, mintegy lerövidítve minden utat, lehet nekünk Istenhez menni. Sőt,  Jézus eltanácsol bennünket attól, hogy különösebben nagy – bocsánat a kifejezésért – körítést rendezzünk  az imádkozás köré. Az Ő korában a magukat kegyesnek mutogatók éppen ezt tették, olykor még kürtöltettek is maguk előtt, netalán még be is harangoztattak maguknak, és hosszan, pompásan, veretesen imádkoztak, hogy lássák az emberek. Jézus ezt elítéli. Tehát mintha Jézus ellene szólna ennek az ünnepélyes érzetnek. Mégis, más szavaiból mindannyian tudjuk, hogy éppen ő igazolta a legszebben, hogy az imádkozással szentséges térbe lépünk be, az imádkozás szentséges alkalom és lehetőség, és éppen ezért van benne meghatározott ünnepélyesség. A Miatyánknak első három kérése egyenesen ide vezet bennünket, hiszen szentségről, Isten dicsőséges országáról, és Istennek mindent betöltő akaratáról van szó. Ezek isteni valóságok. Isteni valósággal találkozva, abba belépve nem lehet csak úgy hányaveti módon ott lenni, nem lehet csak úgy akármit gondolni, mondani és tenni. És erre is felel majd a Miatyánk végén a doxológia: „mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!” Tehát amennyire egyszerű és köznapi dolognak mutatja Jézus az imádkozást, amilyen egyszerű és buzdító szavakkal köti ezt mindannyiunk szívére, épp annyira próbál leszoktatni bennünket arról, hogy adjuk át másnak az imádkozást, adjuk át a papnak, a prófétának, adjuk át valami alkalmas embernek. Hanem, mondja, mi magunk, mint gyermekek menjünk az Atyához. A gyermekléthez hozzátartozik, hogy a gyermek maga kér, nem küldi oda a testvérét maga helyett. Mi  heten voltunk testvérek, nem emlékszem egyetlen pillanatra sem, hogy ha nekem valami kérésem volt, én az öcsémet vagy a nővéremet kértem volna, hogy mondja el helyettem, mondtam azt én magam is. Erre biztat bennünket Jézus.  Ne bízd ezt másra! Ez a szó legnemesebb  értelmében köznapi dolog. Mégis a szentségessége, az ünnepélyessége, magasztossága miatt érezzük, hogy ez rendkívüli dolog is. Amilyen egyszerű és  magától értetődő az ember számára az imádkozás, éppen olyan rendkívüli is. Azért fejtegetem ezt ilyen hosszasan, mert amikor eljutunk a Miatyánk negyedik kérésig, ott rendre megmutatkozik, hogy ennek a köznapiságnak nagyon nagy mélységei vannak. Mert a kenyér-kérés nagyon nagy mélységre mutat rá. Sőt, ha tovább megyünk, és előre felidézzük a Miatyánk soron következő kéréseit, látjuk, hogy voltaképpen az emberi élet legnagyobb kéréseiről, gondjairól van szó.  Előbb a biológiai életszükségletről, ezt jelzi, szimbolizálja a kenyér. Ahogy a magyar ember mondja, néha  felületesen, hogy a kenyér élet, aztán  utána a moralitás nagy kérdéséről van szó, a megbocsátásról, az elengedésről, s végül a szellemi szabadulás nagy kérdéséről. Ezek a szavak – ezt lehet mondani – mindennapos kérdéseink.  Nem csak a kenyér, hanem az elengedés, a megbocsátás, és a szellemi kérdések is. Ős-szerkezetei ezek az emberi életnek.
Ma hadd szóljak egészen szorosan a negyedik kérésről, a kenyérről. Amikor itt a környéken sétálgatok, vagy megyek valahova, néha nagy szomorúság tölti el a szívemet, ha azt látom, hogy már a kukázók sem becsülik a kenyeret, akik szerencsétlen emberek lévén, a kukából kidobottak közül keresnek maguknak ezt-azt. S időnként azt lehet látni, hogy nekik sem kell a kenyér, oda van dobva a kuka mellé. Az idősebbek emlékeznek rá, s tán a fiatalabbak is, hogy látták nagyanyjukat, dédanyjukat, ki ha leesett a kenyér, felkapta – az én nagymamám mindig felkapta –, és megcsókolta. Mert a kenyér élet, mert a kenyér ajándék. A kenyér nemcsak úgy magától van. A kenyér, bár verítékünk, munkánk van benne – mert a bibliai igazság szerint verítékkel, fáradsággal szerezzük a kenyeret -, mégis valami több is, mint fáradtságunk eredménye. A kenyér ajándék, szent dolog. És a Biblia csodálatos történetekkel van tele, melyek a kenyérhez kapcsolódnak. Ott a kovásztalan kenyér, a zsidók Egyiptomból való kivonulásakor, a lángos – mai nyelvre lefordítom: a pizza!, amelyet ma már egy kamasz is meg tud csinálni, csak egy kis víz, liszt, só kell bele, aztán megvan, és kisüthető. De ez a  hamarjában sütött kenyér lesz a szent kenyér, ami Isten népét újra meg újra emlékezteti, hogy nem lehet  jövőt úgy tervezni, ahogy az  ember akarja, nem lehet magunkat úgy  bebiztosítani, ahogy szeretnénk, mert többnyire mellé szoktunk fogni. Isten hordoz bennünket az Ő tenyerén. Ez beigazolódott a pusztai vándorláskor, amikor nem volt kenyér, de lett manna. S ez igazolódott Illés próféta esetében is, aki elhúzódott egy barlangba, meg akart halni, mert minden összefogott ellene és prófétai mozgalma kudarcot vallott. Bizony, a gonosz király  és a gonosz királynő uralkodtak akkor, és nem ígérkezett még se közel, se távol a változás. De holló hozta a pogácsát és a húst,  és Illésnek enni kellett, mert erő feletti útra kellett elindulnia. Aztán halljuk, hogy Jézus  milyen csodálatos módon vendégelt meg ötezer embert, megszaporította a kenyeret, mert nem akarta, hogy éhségtől és fáradtságtól kidőljenek az úton. És ott van az úrvacsora kenyere, Jézus Krisztus megtört teste, az élet  kenyere, amely újra meg újra emlékeztet bennünket Isten önfeláldozó szeretetére. És mindent nem is soroltam fel. Hoztam magammal egy papírt, erre felírtam néhány igét, s ha kifogynék a szóból, majd a prédikáció végén fogom ezeket idézni. (De ne tessenek aggodalmaskodni, elég bőbeszédű vagyok én a prédikációban, úgy hogy majd talán más alkalommal.) Talán nincs olyan lapja a Bibliának, ahol ne találnánk egy szót, egy igét, egy mondatot a kenyérről, vagyis arról, hogy Isten csodálatos módon szeret bennünket, meg arról, hogy az ember milyen módon fáradozik az eledelért, meg arról, mit jelképez a kenyér, hogy például amikor valakit keserűség tölt  el, azt mondja: bánatom a kenyerem, vagy amikor Jób szenved, és tönkremegy az élete, és ja barátok vigasztalása semmit sem ér, azt mondja nekik: nem ér semmit a vigasztalásotok, mert olyan, mint a penészes kenyér. Vagy amikor a Példabeszédek Könyve azt mondja, hogy ne légy személyválogató (mai nyelven: végezz mindig közbeszereztetést, kérj legalább három árajánlatot!), mert az ember egy falat kenyérért is képes vétkezni. Egy falat kenyérért is! Micsoda nagy életigazságok kapcsolódnak ehhez a szóhoz: kenyér.
Amikor Jézus imádkozni tanít bennünket, és ezt a kérést is tanítja nekünk, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy ki az, aki kér. Atyánk! – mondjuk –, tehát a gyermek kér.  De itt Jézus mindjárt elmond egy példázatot is egy emberről, aki éjszaka átszalad a barátjához, bekopog és azt mondja: adjál nekem három kenyeret, vendégem érkezett messzi útról, nincs már itthon semmi, meg kéne etetni. S akkor azt mondja Jézus, hogy nem valószínű, hogy kiszólna a barátja: hagyjál engem békén, ne zaklassál, mert lefektettem a gyerekeket, az ajtó bereteszelve, én nem fogok itt  lámpát gyújtani, menj a dolgodra, ne zavarj engem! De ha ezt mondja is, akkor is fel fog kelni, mert addig zörget a szomszédja, addig óbégat, mígnem ad neki, csak hagyja már békén. Ebből következően  van egy harmadik kör is, aki igazán kér kenyeret. A gyermek kér igazán kenyeret - édesanyám, zsíros kenyeret! -, mondtuk de sokszor.  A barát mer kérni kenyeret, hallottuk a példázatot. És a koldus kér. A gyermek, a barát és a koldus nem röstelli kimondani, hogy nincs neki. A barát, a gyermek és a  koldus nem röstelli kimondani, hogy éhes. Egyébként minden más viszonylatban fizetünk a kenyérért. Egyébként minden más viszonylatban vérrel-verítékkel megdolgozunk érte. Egyébként minden más viszonylatban nehezen mondjuk, ha mondjuk: kérek, mert éhes vagyok. De ha mondjuk, akkor gyermekek vagyunk, ha mondjuk, akkor barátként mondjuk, ha mondjuk, koldusok vagyunk,  - azok pedig nem szeretünk lenni. Így kérünk hát kenyeret, és így mondjuk az imádságot is: nem titkoljuk el a mennyei Atya előtt a helyzetünket. Erre tanít legelőször Jézus ebben az imádságban.
A múlt alkalommal arról szóltam, hogy amikor imádkozunk, kimondjuk magunkat. Kimondjuk azzal, hogy legyen meg a Te akaratod, kimondjuk azzal, hogy jöjjön el a Te országod, kimondjuk azzal, hogy szenteltessék meg a Te neved. Az imádságban az ember teljesen kimondja önmagát.   Itt pedig azt mondjuk ki, hogy  Isten áldó kegyelme nélkül éhen fogunk halni. Itt azt mondjuk ki, hogy a Gondviselő szeretetének ajándékai nélkül semmit nem ér az élet. Két vitapont meg is jelenik itt rögtön. Mindjárt előre veszem azt, ami nagyon modern, és a 20-21. századi embert, a techno-embert mélyen áthatja. Max Weber volt az, aki több mint 100 évvel ezelőtt, amikor a protestáns etikáról értekezett, tett egy csípős megjegyzést a Miatyánkról. Azt mondja, ott van a Miatyánk kérése, ami afféle keleti kérdés, a tervezés, az előrelátás nélkül élő keleti ember kérése. Max Weber ugyan nem mondja ki, én viszont megsértem a  politikai korrektet, mert gondolom, hogy Max Weber lényegében azt sugallja, hogy ez a lusta ember kérése, aki nem tervez, aki nem gondol a holnapra, aki csak úgy benne él a világban, azt isteniben, az mondja kiszolgáltatottan a fenséges Mindenhatónak:  mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Afféle gondtalan gondterheltség ez. Tud az ember arról, hogy kenyérre van szüksége, mert a gyomra megmondja neki, de mivel nem tervezett, nem gondolt a jövőre, nem készült előre, nem tudja a modern közgazdaságtant meg a többit, hát az élet Urához és Fejedelméhez fohászkodik, hogy valami nagy csoda folytán, mint a pusztában a mannát, mint Illésnek a hollók a pogácsát, mint Jézus az ötezer embernek, adjon Isten kenyeret. A nyugati ember úgy imádkozik, ahogy Nagy László: Adjon úgy is, hogy nem kérem. Azt gondolom azonban, hogy Max Weber nem lát valamit, a mai ember nem lát valamit, hogy ugyanis az Atyától kérjük a kenyeret, és ebben tudás van. A tékozló fiú tudása van benne. Amikor ott ül a disznók vályújánál és moslék sem jut neki, nemhogy kenyér, magába száll, és azt mondja: az én  atyám házában a cselédek is bővölködnek kenyérben, én meg éhen halok itt. Ez nagyobb tudás, ez  mélyebb tudás, mint a közgazdászok tudása. Ez mélyebb tudás, mint a 20, 25 éves tervek tudása. Ez mélyebb tudás, mint bármilyen nagy civilizációs álomnak a tudása! Az én Atyámnak házában a cselédek is bővölködnek kenyérben. Én meg a fiú, aki mindig kérhettem, és mindig kaptam, itt halok meg éhen. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Van ebben egy másik tudás is. Ez pedig az a tudás, amit a zsoltár mond: Isten áldása nélkül hiába nektek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! A kenyér, amit Isten kezéből veszünk, újra meg újra elvezet bennünket az Ajándékozóhoz. Ahogy Augustinus egyházatya mondja: az ajándékozó mindig több, mint az ajándék. Ezért is kérjük a kenyeret az Atyától. Ezért is tanít Jézus így imádkozni. Taníthatna modern módon is, mondjuk így:  a mi mindennapi okosságunkat ad meg nekünk ma, hogy megtermeljük a kenyeret! Vagy: rendezd úgy a világot, mennyei Atyánk, hogy kenyérszaporító királyokkal legyenek tele! Könyörgünk, mennyei Atyánk, hogy térítsd józan belátásra a törvényhozókat, hogy 3 % legyen az adó, és akkor lesz kenyér. Hiába nektek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek, ha nem Isten adta, nem Tőle vettétek, fogadtátok, soha nem juttok el hozzá. Ahogy hallottuk a példát: hát követ ad az atya, ha a fiú kenyeret kér? Hát kígyót ad, ha halat kér?  Hát skorpiót ad, ha tojást kér?  Ha ti gonosz létetekre tudtok jót adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket.  Mert ez az igazi kenyér. Ez a mennyei kenyér, ez az élet kenyere. És azért adja Isten az élet-szükségre valót, a biológiait, a fizikait, hogy ezen keresztül is eljussunk Hozzá.
Másodszor nagy vita van a tudósok között, azon is, hogy mit jelent ez: mindennapi.  Ebbe már Max Weber is beleszólt a maga módján, és vannak, akik úgy magyarázzák ezt a talányos görög szót,  – epiusziosz, ami szó szerint azt jelenti, azt ami éjszaka lesz, azt, ami holnap hajnalban lesz -, úgy magyarázzák, hogy ez azt jelentené, ami szükséges, amire alapvető módon szükség van, ami sosem maradhat ki a kosárból. Mások azonban úgy magyarázzák, hogy annak nem túl sok értelme van, hogy mára kérjük a mindennapra valót. Ők azt mondják, hogy a régi római világ magyarázza az igazi jelentést. Régen a latinok diaria-nak nevezték azt a kenyeret, amit a hadseregben este osztottak ki a katonáknak, reggel ugyanis nem volt pékség. A római katona este megkapta a másnapi kenyeret, a tarisznyájába tette, mert talán reggelre kelve csatára, háborúra kelt, és akkor már ott volt nála az arra a napra való kenyér. De azt gondolom, hogy  a vitát nem a nehezen megfejthető szavak döntik el hanem az, hogy mit kérünk. Azt kérjük, hogy adj. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!  Isten aktív cselekvését kérjük. Nem azt kérjük, hogy legyen meg a mindennapi kenyerünk. Pedig tudunk mi ilyen furmányosan kérni. Tudunk medio-passzív nyelven beszélni: odébb kellene vinni a létrát, ezt a munkát meg kellene csinálni, meg lesz ez a feladat holnaputánra? Lehetne így is imádkozni: a mi mindennapi kenyerünk legyen meg nekünk ma. Ez is szép. De itt ez áll: add meg, add meg, - ahogy a gyermek kéri a szülőt. Mert a gyermek nem azt mondja: édesanyám, holnap reggelre legyen kenyér az asztalon! Hanem: édesanyám, szelj egy szelet kenyeret nekem!. Édesapám adjál enni! És a vitát, hogy ez mai kenyér, vagy esti kenyér vagy a holnapi kenyér, hagyjuk mega tudósoknak!  Ha éhesek lesznek, ők se vitatkoznak tovább, hanem azt mondják: add meg! Az életre valót kérjük és kapjuk a teremtő Istentől.
És ezzel – ahogy jeleztem – sajátos  kapcsolatba kerülünk Istennel. Nemcsak olyan értelemben, hogy az adományon keresztül eljutunk az Ajándékozóhoz, hanem egészen forradalmi módon is.  Jézus ezzel a kéréssel mindent felrobbant, ami az ember vallásos világát működteti. Az ember vallásos életének – és mindannyian vallásosak vagyunk – van egy tengelye. Van egy rendszere, szerkezete. Ha az nem működik akkor nincs vallás. Ez a szerkezet a „do ut des!” Adok, hogy adj! Így működik az emberben a vallásos tudat. Adnom kell az isteninek valamit, hogy az isteni adjon. Áldoznom kell, és megkapom az Isten ajándékát. Kitűnő embereket hallok mostanában erről beszélni, és szinte ketté áll a fülem, amikor a negyedik-ötödik mondat után ide érkezünk? mit kell áldoznom? És sorolják, hogy ezt, meg azt, és utána jön az áldás. Miről kell lemondanom? Erről, erről, erről, és akkor majd Isten is ad. Do ut des. De ez nemcsak a teremtés fölötti világgal, az isteni világgal kapcsolatban van így, hanem egymás között is így van.  Adok, hogy kapjak. Így működik ez például az üzleti világban.  Így van ez a politikában is. Adunk és veszünk. Ne csodálkozzatok, hogy ha nem lesz  eget-földet hozó nagy változás a választások után, ha nem lesz meg az, amit ígértek. Akik most acsarkodnak és fenekednek egymásra, a parlamenti törvényhozásban együtt fognak megszavazni ezt-azt. Mi azt gondoljuk, hogy most háború van, kard ki kard, a fekete és fehér sereg harcol egymással. Dehogy!
Törvényeket kell hozni, kompromisszumokat kell kötni, adni kell, és kapni kell. Nem kell ezen elkeseredni, csak rámutatok, hogy az emberi létnek megvan az a mechanizmusa. Ám Jézus azt mondja: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Felrobbantja az egészet. Én, aki imádkozom, ugyanis mit adok?  Én itt most nem adok semmit, csak kérek.  Mit ad a gyermek? Nem ad semmit, csak kér. Íme, nem úgy megyek Istenhez, hogy tele van a kezem ajándékokkal: itt vagyok, mennyei Atyám, végy tőlem, ezt, azt. Kapsz az életemből ennyit, annyit, és egyezzünk meg, hogy nekem is lesz ez meg az, meg amaz. Itt most fel van robbantva ez az egész. A Miatyánk ezen a ponton, ahol azt gondolnánk, hogy a legmaradibb,  a legprimitívebb, hogy ez a kérés az ősember   atavizmusa, hogy Isten adja a kenyeret, - ez a forradalom! A mindennapi kenyeret add meg nekünk ma! És ezzel meglátjuk, hogy Isten az, aki mindig előbb ad, ahogy János evangélista mondja: Ő előbb szeretett. Isten az, Aki mindig mindennel megelőz, s amit én adhatok, az nem az üzlet elve szerint működik, az hála. Aztán azt is látjuk, hogy megszűnik a szívnek és a hasnak a nagy dilemmája.  Mostanában megint bejött a mondás a politikába, hogy vannak szív-emberek meg has-emberek, s a választókat erre a két csoportra lehet osztani: az egyiknél a hasnak kell ígérni, hogy lesz adócsökkentés, Kánaán, vagy ahogy Horn Gyula ígérte, hogy minden nyugdíjas repülhet egyszer ingyen (ó, repült is, bele a mélységbe). Ezek a has-emberek. Meghogy ilyen a lakótelepi ember, aki beleült a késő kádárizmus kis posványába, és csak a hasa szerint ítél. És vannak szív-emberek, mondgatják újra sokan. Azok mi vagyunk. A szív-emberek, a szellem emberei, mi felfelé nézünk, eszmékben, értékekben gondolkodunk! S milyen kár, hogy több a has-ember, mint a szív-ember. Pedig – és ezt már én mondom - minden has-embernek van szíve, és akinek van szíve, annak is van hasa.  Nincs itt olyan különbség, mint amit az előbb idézgettem. Én kérem a kenyeret, én vagyok éhes. Mennyi szép, gyönyörű tájon tudtunk járni! A  szellemnek, a metafizikának, a vallásnak, az eszmének, a magasztos dolgoknak a csúcsain.  Gyermekkorunkban is hogy el tudtunk csatangolni, mentünk a Páskomra focizni, onnan homokbányába, a homokbányából a puszta templomba, aztán már Kislóknál voltunk, aztán már Mezőfalvánál, - de gyönyörű volt az tavasszal! Aztán este haza kellett menni, megmondta a gyomor. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! A gyermek kér, aki  bízik a szüleiben, a barát kér, aki bízik a barátjában. És a koldus kér, akinek nincsen semmije. És az Atya ad. Az Atya már azelőtt adott, hogy én kértem volna. Az Atya már azelőtt tudta, hogy mire van szükségem, mielőtt a szó a számra jött volna. Az Atya ad, mert szereti az Ő gyermekét. Így hát   a mély szükség kérése, a puszta lét kérése, a szükség kérése nem más, mint a szeretet kérése. Mondjuk ezután mindig így ezt a kérést: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, hogy tudjuk, hogy ezt olyan Atyának mondjuk, Aki szeret bennünket, és olyan gyermekként kérjük, aki szereti az Atyát.
Ámen
Hálás a szívünk, mennyei Atyánk, hogy kérhetünk. És még hálásabb a szívünk, hogy gyermekként kérhetünk Tőled, minden életnek forrásától, Tőled, minden tökéletes ajándék szerzőjétől, Tőled, akinél kész a kegyelem, az áldás, a bőség. Tőled, aki szabad szívvel várod gyermekeidet, hogy javaidat megoszd velük. Add, mennyei Atyánk, hogy miközben javaidat, áldásaidat, csodálatos szeretetedet élvezzük, szívünkben hála ébredjen, és boldog bizodalom, hogy nincsen olyan idő, nincs olyan alkalom, nincs olyan nehézség, amikor ne jöhetnénk Hozzád, és Te meg ne hallanád kérésünket. Köszönjük kenyerünket. Köszönjük, hogy bőségben élhetünk. Köszönjük, hogy nem látunk szűkösséget. Köszönjük, hogy nem kell koldusként kopogtatnunk barátaink, ismerőseink ajtaján. Köszönjük, hogy nemcsak a kezünk, hanem a zsebünk is tele van a Te jóságodból. Add hát, hogy éppen ezért mi magunk mértékletesek, hálásak és könyörülők legyünk mindazok iránt, akik szükségben vannak. Hogy ne legyünk restek – ha kell, éjszaka felkelni – és javainkat másokkal megosztani.  Add, mennyei Atyánk, hogy soha el ne bízzuk magunkat, és ne tulajdonítsuk saját kezünk érdemének azt, amink van.  És add azt is, hogy az elkövetkezőkre nézve legyünk jó reménységgel, tudva, hogy Te szerető Atya vagy, aki mindent a javunkra akarsz fordítani, és mivel mindenható vagy, meg is teszed ezt. Kérünk gyógyítsd betegeinket, erősítsd a szomorkodókat és a gyászolókat, töltsd be a szükségben lévőket, tanácsolj, igazgass és vezess bennünket szent akaratod szerint. Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
A korábbi szakaszok magyarázata kapcsán láttuk,  hogy az imádság az ember csodálatos lehetősége, sőt, nemcsak csodálatos lehetőség ez, hanem az egyetlen lehetőség. Tehát mindig szabad imádkoznunk, és mindig imádkoznunk kell. Azt is láttuk, hogy azért csodálatos lehetőség az imádság, mert lerövidíti az Isten és az ember közötti utat. Aki imádságra hajtja fejét, szívében elsóhajt egy imádságot, máris Istennél van, egyenesen Hozzá megy, Hozzá szól, Őt kérheti, Neki mondhatja el a szavait. De azt is láttuk, hogy miközben az imádság adja az Istenhez való rövid utat, mégsem mindegy hogy mi magunk miképpen járulunk Istenhez. Ez a mostani kérés is, mely Isten akaratának beteljesítésére vonatkozik, ugyanebbe a körbe  tartozik. Igen, az imádságnak megvan az a nagy titka is, hogy ebben, vagyis az imádkozásban  mondjuk ki leginkább önmagunkat. Még akkor is így van ez, ha nem igazán imádkozunk. Jézus erre is mondott példát (Lukács 18: 10-14). Egy farizeus és egy publikánus (adóvégrehajtó) imádkozik a templomban. S hallhatjuk, hogy az egyik milyen imádságot mond, és a másik milyen imádságot mond. Az egyik imádságában feldicséri önmagát, elmondja, hogy Istennek is mit kell őróla tartania, ő ugyanis kegyes ember, sokat böjtöl, rengeteget adakozik, és egyáltalán nem olyan, mint az amott, hátul álló bűnös ember (a publikánus). Tehát elmondja, hogy Isten is jól teszi, ha ezt gondolja róla, miközben az a szerencsétlen  bűnös csak kegyelemért tud rimánkodni. Még a hamis imádságban is – tehát a rossz tartalmú imádságban is - a legteljesebben mondjuk ki önmagunkat. Mondhatnánk tehát, hogy veszélyes dolog imádkozni. Ezzel nem a korábbiakban mondottakat akarom visszavonni, vagyis hogy imádkozni csodálatos, nagyszerű lehetőség, sőt egyetlen lehetőség, mégis ha arról is beszélünk, hogy nem mindegy, hogyan megyünk Istenhez, azt is mondhatjuk, hogy veszélyes dolog imádkozni. Feltehetően érzik ezt a tanítványok is, és ezért is fordulnak Jézushoz, hogy tanítsa őket imádkozni. Látják, hogy Keresztelő János is tanítja a tanítványait imádkozni, és persze, tudják is, hogy az imádkozást – még ha velünk is születik a készsége vagy képessége – tanuljuk. Megtanított imádkozni a nagymamám, meg az édesanyám, este az ágyam szélére ülve. Vallásórán is tanítottak imádkozni, a vallásos foglalkozásokon, a templomban, a gyülekezetben is tanítanak imádkozni. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, ott sok szép imádságos könyveket lehet venni, olyan is akad, melyben minden napra van egy-egy szép imádság. Mi, reformátusok hosszú évszázadokon keresztül használtuk az öreg Szikszai imádságos könyvét, melyben minden esetre, vészre, betegségre, egészségre, örömre, házasságra, gyászra, születésre, viharra, mindenre nézve volt egy-egy vagy több imádság is. Tanulunk imádkozni, mert ez a csodálatos, nagyszerű lehetőség veszélyeket is hordoz magában. Tehát, a tanítványok kérésében, hogy Jézus tanítsa őket imádkozni, az az érzés is benne van, hogy amikor az ember az imádságban, rövid úton Isten elé érkezik, ott bizony kimondja magát. Ott az ember teljesen kimondja magát. Nem úgy vagyunk Isten előtt, mint egymás között, vagy egymás előtt, ahol mindenféle szép szavakat tudunk mondani, de a szép szavakban sokszor éppen elrejtjük magunkat. Aki Isten és az ember között az imádság útjára lépett, nem titkolhat semmit. Ebben úgy áll meg az ember, ahogy van, és akármit is mond, önmagát mondja ki. Ha hazugságot mond, akkor hazugnak mondja ki önmagát. Ha igazságot mond, önmagát igaznak mondja. Így is, úgy is, mindig megmutatja valódi önmagát.
A Mi Atyánk mostani kérésében  mutatkozik ez meg igazán, hiszen itt az akaratról van szó, és ahol akaratról van szó, ott bizony, a legvégső dolgokról van szó. Ha csak a magunk körében maradunk, tőlünk mindent el lehet venni, csak egyet nem. El lehet venni az embertől a vagyonát, el lehet venni az embertől a házát, a diplomáját, a titulusait, el lehet venni tőle a szabadságát, mindent el lehet venni, de az akaratát nem lehet elvenni. Vagyis ha az akaratát is elveszik az embertől, akkor már megszűnik embernek lenni. Akik olvasták George Orwell „1984” című utópiáját, amely egy diktatúrában játszódik, láthatták, hogy az embert megalázó, megsemmisítő rabszolgaságot idéző diktatúrában is csak akkor roppan meg az emberi lét, ha elveszik az ember akaratát. A történet végén a főhős éppen akkor veszíti el önmagát, amikor elveszíti az akaratát. Mert az akaratban mutatkozik meg igazán, hogy ki vagyok én. Az akarat tart ki a legtovább. Az akaratomban hordozom igazi önmagamat. Milyen érdekes, hogy Jézus ebben az imádságban, amit a tanítványainak tanít, mindjárt középre is állítja ezt a problémát, ezt a nagy ügyet: legyen meg a TE akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Azonnal egy dráma sűrűjében vagyunk. A dráma több vonatkozásból áll. Az első és legáltalánosabb, – ezt most csak röviden említem – az, hogy általában éppen azért imádkozunk, hogy elmondjuk Istennek, mit akarunk mi.   Nem akarok holnap fizikából felelni, gondolja a diák, s imádkozik, hogy ne kelljen felelnie. Szeretek egy lányt - mondja a kamasz -, aki rám sem tekint, de én azt akarom, hogy rám tekintsen, Isten elé viszi az ügyet, hogy Isten, aki a szívek útjának nagy rendezője, rendezzen valami találkozást. Bonyodalmassá vált az életünk otthon – meséli valaki -, veszekszünk a hitvesemmel, veszekszünk a pénzen, a gyereknevelésen, az apóson, az anyóson, semmi nem megy. Békességet akarok, Isten elé viszem. Vagy csak vegyük a Mi Atyánk többi kéréseit. Kenyeret akarok, bűn-mentes életet akarok, igazságot akarok, tisztességet akarok. Egy jobb országot akarok. Mennyi mindent akar az ember. És Jézus arra is biztat, hogy vigyük csak Isten elé a kívánságainkat, az akaratunkat. Az én nevemben vigyétek oda, mondja, és Isten meghallgatja. Amikor a tanítványok azt mondják: taníts minket imádkozni, mert Keresztelő János is tanította a tanítványait, Jézus mindjárt a közepére odaállítja: legyen meg a Te akaratod. Hogyan? Hát nem abban van az imádság csodálatos lehetősége, hogy röviden, mindenféle kerülő és körítés nélkül, azonnal vihetem Istenhez magamat, az ügyemet, és kiálthatok Ady Endrésen: az én ügyem a Te ügyed. Most Jézus azt mondja, hogy amikor Isten elé lépsz, amikor megszenteled nevét az imádságodban (szenteltessék meg a Te neved), amikor tehát a szent Istenhez imádkozol, és amikor belépsz Isten országába, az Ő isteni valóságrendjébe (jöjjön el a TE országod), akkor a tartalmi kérdéshez érve ezt kell mondanod legelőbb: legyen meg a Te akaratod. Nagy dráma ez.
A második vonatkozása ennek az, hogy azért, mert – ahogy hallottuk a jézusi példálózásban, amikor az imádkozókról beszél Jézus, bizony az akarat olykor mégis -  annak ellenére bár  a szívünk közepét bontjuk ki, amikor imádkozunk, valamit mégis elrejtünk. Egy puritán teológus mondotta egyszer, hogy az akarat a bűn álarca. Az ember mondja-mondja, hogy igazságot akar, de ez az igazság nem egyetemes igazság, az csak az ő igazsága. Mondja azt is, hogy békességet akar, de azon az áron is, hogy mindenki más elpusztul. Mondja: kenyeret akarok, igaz, hogy ott van a kamrájában már 100 kg száraz kenyér, de akarja a másikét is. Az akarat sokszor a bűn álarca. Ez igaz. De rögtön tegyük hozzá, hogy az akarat a kegyelem kiáradása is lehet. A Mi Atyánknak ebben a kérésében tehát nemcsak az emberi akarat problematikája jelenik meg, ti. hogy én mit is akarok igazából véve. Nemcsak az önvizsgálat nagy kérdése vetődik itt fel, hogy ugyanis mit is szabad igazán és helyesen Istentől kérnem. Itt akaratok ütköznek, itt mutatkozik Isten akarata is. Legyen meg a Te akaratod. Mit akar Isten? Mondom a példákat: például, akarja, hogy tanuld meg holnapra a fizikát, igen, ezt akarja. És ne félj, ha felelned kell. Vagy azt akarja: engedj már otthon, amikor civakodsz a házastársaddal. Talán mégis a hitvesed van igaza ebben az ügyben, és neki volt igaza 5 éve, 10 éve, 15 éve is. Békességet akarsz? Nem te vagy a békétlenség okozója? Akkor békülj meg, ezt akarja Isten. Legyen meg a Te akaratod. Még három különös vonatkozást szeretnék megemlíteni.
Amikor akaratról beszélünk, és most már ennek a fényében, hogy milyen drámákat tud ez jelenteni, azt is látjuk, hogy az akarat természetesen összefügg a szabadsággal. Mondottam, hogy amikor az embertől elveszik az akaratát, akkor szüntetik meg az ember-voltát. Amíg tud akarni, addig még van benne egy kis szabadság, van benne egy kis önrendelkezés. És amíg tudok akarni, addig még Istennel szemben is van egy kis szabadságom. A magyar ember ezt nagyon ismeri, a nyakas kálvinista meg még jobban  ismeri! Mondja sokszor: nekem az Úristen se tudja a fejemet előre nyomni, megvetem magamat, amíg akarok, amíg egy picit szabad vagyok, addig még Istennel szemben is van egy kis szabadságom, a sorssal szemben is van egy kis szabadságom, mindennel szemben van egy kis szabadságom. Rögtön fel kell tenni a kérdést: és a bűnnel szemben is? Mert ez a nagy kérdés. Istennel szemben nem nehéz dolog legyintgetni, Ő szabadnak teremtett bennünket, szabadságot ajándékozott nekünk, és várja, hogy mindenek megtérjenek. Isten türelmes. Nem követelőzik. Megvan hát, úgymond, az a kevés kis szabadság.
Aztán, másodsoron, amikor akaratról beszélünk, rögtön a sorsról is szólnunk kell. Mert tudom én a feleletet, ha ezt a kérdezem, hogy, testvérem, látom, te mindenkivel szemben szabad vagy, még magaddal szemben is szabad vagy, szuverén, magyar huszár vagy, oda lovagolsz, ahova akarsz,  de a bűnnel szemben szabad vagy-e? Ekkor rögtön jön a válasz: ó, ez a sors. A sors nem enged. Szomorú gyermekkorom volt. Ezt a mondatot 150 éve tanuljuk a nyugati civilizációban. Mintha mindannyian bíró elé készülnénk, valami bűnügyi perben, ahol elmondjuk majd a magunk mentegetésére, hogy tisztelt bíróság, vegyék figyelembe a szomorú gyermekkoromat, rossz sorsom volt.  Összeesküvés elméleteket gyártunk folyamatosan. Szerintem Magyarország az összeesküvés elmélet gyártás nagyüzeme. Az összes nép ide jöhetne tanulni. Minket már az Etel-közben elárultak, minket már a Muhi csata előtt elárultak, minket Trianonnál elárultak, mi ellenünk összeesküdik az egész világ. Mintha az egész világ abban lelné kedvét, hogy ezt a kis, tízmilliós népet folyamatos összeesküvésekkel megalázza, porba tapossa, elvegye amije van! Ez a sors – mondogatják ma sokan. De hát akkor hol a szabadság? De hát akkor hol az akarat? De hát akkor hol az önrendelkezés? Nem lenne jobb mégis azt mondani, hogy amikor az akaratról beszélünk, amikor Isten akaratával szembesülünk, akkor nem a szabadságról, nem a sorsról van szó, nem történelmi alakzatokról van szó, hanem az akaratról?! Az enyémről és Istenéről.
Ezért vág ide Jézus példálózása a két fiúról, akiknek azt mondja az apjuk, hogy menjetek el a szőlőbe munkálkodni. Régen is így volt, mondom a kedves fiataloknak, a szülők bizony néha meg szokták kérni a gyermekeiket, hogy ezt-amazt tegyenek meg, menjél le a boltba, hozz egy kiló kenyeret, légy szíves vidd le a kukába a szemetet, tedd be a mosogatógépbe az elmosni való edényeket, rendezd el magad után a szobát. Most az egyik fiú azt mondja: nem megyek el. Ha Istenre vetítjük a példázatot, akkor ez már valaki, ez a fiú, ez egy lázadó ember, ennek Isten se parancsol! Nem akarok menni, és kész! Aztán meggondolta magát, mondja Jézus a példázatban, és elment. A másik azt mondja: én elmegyek, uram, de nem ment el. Vagyis, legelőször is, olyat ígért, amit nem tett meg. Másodszor, hazudott, és harmadszor (s talán ez a legmélye a dolognak!), úgy mondta, hogy elmegyek, hogy közben esze ágában sem volt elmenni. Akkor hát melyik teljesítette az atya akaratát? – kérdezi Jézus a példázatban. Evidens, hogy az első. Bár azt mondta, hogy nem megy el, bár tiltakozott, ellenállt, bár ragaszkodott a maga kis szabadságához, önállóságához, önrendelkezéséhez, - de meggondolta magát. Nem a dolgot gondolta meg, önmagát gondolta meg, és elment. Ez áll, testvérek a Miatyánk harmadik kérésének a középpontjában: gondold meg önmagadat. Ne a dolgokat  gondold meg, hogy mit kell tenni, mit nem kell tenni, hanem önmagadat gondold meg. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Ilyenkor az embernek önmagát kell meggondolnia. És az a fiú, aki ellenállt, aki vonakodott, aki önakaratú volt, meggondolta magát, és elment. A másik nem gondolt meg semmit. Azt mondta, hogy elmegyek, aztán nem ment el. Tehát az első cselekedte az Atya akaratát. Jézus itt folytatja a példálózást, és azokhoz szól, akik egyébként egész életüket azzal töltötték, és olyannak is mutatták magukat, hogy ők azok, akik az Atya akaratát teljesítik. A farizeusok. Jaj, mindig bántjuk őket! Hát agy mondom: a törvénytisztelők, becsületesek, tisztességesek, mert ők voltak a farizeusok. Nagyon tisztességes emberek voltak. Ha ma volnának farizeusok, és valaki át akarna menni a piros lámpánál, noha se jobbról, se balról nem jön autó, megfogná az illetőt, és azt mondaná: kérem, tessék megvárni, amíg zöld lesz! Ilyenek voltak a farizeusok. Vagy menne a jattolás, de ő azt mondaná: nem érdekel, hogy megcsinálja vagy nem csinálja meg a mester a munkát, én svarcban nem fizetek neki. Én befizetem az adómat, bármilyen sok is az. Inkább forradalmat indítok, és eltöröltetem az adót, de nem hazudok. És naponta háromszor imádkozom, és hetente kétszer böjtölök, és mindenből kétszer adok tizedet. Azt mondja most nekik Jézus: ti vagytok azok, mint a második fiú, akik azt mondjátok, hogy elmegyek, lám, már, húzod a cipőt, gondolod a kabátot, kötöd a kapát a biciklire, hogy mégy apád szőlőjébe kapálni, már indulóban vagy, úgy rendezed az egész életedet, felhívod telefonon a barátokat, ne haragudjatok, apámnak meg kellett csinálni valamit,  lemondod a programokat, és mégsem mész el. És amazok, a vámszedők, a prostituáltak, a bűnösök,  – most olyat mondok, hogy megbotránkoznak a testvérek, – az összes a BKV-ból is, aki most börtönben ül, meg ott fog ülni Zuschlag János és Hunvald György -, előbb fognak bemenni az Isten országába, mert ők talán meggondolják magukat! Magukat gondolják meg. Nem a dolgot, nem az esetet, nem a fennforgást, önmagukat! Lehet, hogy eddig úgy éltek, hogy azt mondták: nem! Nem húztak cipőt, nem vettek kabátot, nem kötöttek kapát a biciklire, nem hívtak fel senkit, hogy programokat lemondjanak, sőt éppen ellenkezőleg. Ám, mondja Jézus: eljött Keresztelő János, aki az igazság útján jött, és a vámszedők és paráznák hittek neki, és megtértek.  Az életükkel mondották: az Isten akarata legyen meg. Mert ez az Isten akarata: megtérni és más életet élni. Ezt kérjük itt a Mi Atyánkban. Ti pedig, folytatja Jézus,  mikor ezt halljátok, hogy megtért egy bűnös, még akkor sem hittetek. Miért nem? Azért, mert sok szép magyarázatunk van. Én is jártam börtönbe rabokhoz, Bihari úti pap koromban, Kőbányára prédikálni. Sok rabbal beszélgettem, és sokszor meg kellett inteni magamat, mert jöttek vasárnap délután az istentiszteletre, és én cinikusan ilyeneket vélekedtem: na, jönnek, mert ilynkor kijöhetnek a cellából, ez végülis szabadidős foglalkozás. Ugye milyen cinikus? Most magamat ítélem! Vélekedtem róluk: azt mondja az egyik, hogy megtért? Persze, mondja, hátha a körletparancsnok jobban fog vele bánni. Játssza a hívőt, mert a börtönlelkészek társasága hamarabb eltalál a családtagokhoz, és viszi a jó hírt. Így ítéltek a farizeusok is, mert a bűnösök, paráznák, vámszedők, prostituáltak, a züllöttek előtt biztos előnyt akartak maguknak. Mert mégiscsak felháborító, hogy valaki már 15, 20, 30 éve jár az Isten útján, s egyszer csak jön valaki, és – ahogy korábban mondottam – közöl, átvág a két út között és lerövidíti, és ott van máris Istennél!? Igen, ott van! És ti még erre sem tértetek meg – kiáltja Jézus. Megmagyarázzátok az akarattal, a szabadsággal, a sorssal, meghatározottsággal, az érdekekkel. Pedig csak azt kellett volna mondanotok, amit ők mondtak ki: legyen meg a Te akaratod.
Így van tehát. Amikor az imádkozó ezt mondja: legyen meg a Te akaratod, azt magára nézve kéri. Amikor az imádság csodálatos és egyúttal veszedelmes lehetőségével élünk, melyben igazán kimondjuk önmagunkat, akkor sem akarat, sem szép szavak, sem kultúra, sem civilizáció, sem vallás mögé nem lehet elrejtőzni, akkor fölajánljuk magunkat: legyen meg a Te akaratod.  Éppen a legszabadabb tettben ajánlom fel magamat, mert az imádság a legszabadabb tett. Ha a bevezetőben azt mondtam, hogy amíg még kis akarat van, addig van még ember, amíg még kis akarat van,addig  van egy kis szabadság, akkor most mélyebbre kell jutnunk -, mert láttuk, az akaratot is el lehet venni az embertől. De egyet bizonyosan nem lehet elvenni: az imádságot. Az imádsághoz ugyanis nem kellenek körülmények. Lehet imádkozni itt a templomban, lehet imádkozni otthon, lehet imádkozni az utcán, bárhol. Lehet imádkozni közösségben, megfelelő helyen, lehet imádkozni legbelül úgy, hogy azt már senki más nem tudja, csak én, aki imádkozom, és a mennyei Atya, aki titkon van, ahogy Jézus mondja, és meghallja a legtitkosabb imádságomat is. Az imádság tehát a legszabadabb tett. És ebben ajánljuk fel magunkat. És ha ki tudjuk mondani, hogy „a Te akaratod”, ha felismertük, hogy Isten szent akarata és kegyelmes akarata az, amiknek beteljesedéséért könyörgünk, akkor már elindulunk azon az úton, amit Jézus példabeszédében így mond: meggondolván magát. Itt kezdődik minden meggondolás, itt kezdődik minden megváltozás, itt kezdődik az Istenhez találás, itt kezdődik az Isten szent akaratával, kegyelmével való betöltekezés, itt, amikor az ember meggondolja magát. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.
Ámen

Gyászoló Szeretteim!
. Mikor az életünket egybevetjük a halálunkkal, könnyen talál hozzánk utat a régi panasz: elhagyatott és elfeledett lettem. Ezért beszélnünk kell a halálunkról. Elhagyott az élet teremtője, elfeledett a Gondviselő –így panaszkodik a próféta. Ezért elkerülhetetlen, hogy az életünket mérlegre vetve, időbe-térbe foglalva, beszéljünk a halálról.  Először is azért, mert győzhetnénk fölötte. Legalábbis ezt sugallja a prófétai beszéd, - a panasz. Igen, győzhetnénk, ha tudnánk azt a pillatatot, a halál életrabló pillanatát. Ez is talán csak egy szempillantásnyi megszakítás, olyan, mint minden pillanatnyi létszakadás, amit elfednek a szellemi-lelki kondícióink, a hagyományaink, elfed az életsodrás, az emlékezetet, elrejt az élet-rendünk. Elrejti az életünk a halált is, pontosabban: az rejti el a halált, hogy élünk – és, jaj, éppen ezért nem tudunk győzni rajta. Elrejlik a halál, mert a halál is csak olyan megszakításnak tűnik, melynek partjai vannak, s a tekintet összeköti e partokat, és ezekről a lélek szilárdan hiszi, hogy egybetartoznak. De íme, most bizonyul, hogy ez a pillanat valóságos – és igen, nyerhetnénk itt - de itt veszítünk. Itt nyerhetnénk életet – és életet veszítünk itt. Itt elporlanak az evidenciák – a halál rettenetes! Álarcban van itt köztünk, álarcban várja a maga pillanatát, álarca a magától-értetődőség, de éppen az rontja le, ami öröktől magától-értetődő,  az életet rontja le. Ezért kérdeznünk is kell. Mikor van ez a pillanat? Amikor uralmat vesz a rajtunk a kór? – amikor az élet-erőnk gyengébbnek bizonyul, mint a betegség, és ez aláránt minket? – vagy amikor megszülettünk? – vagy amikor fogantattunk? Eleve van ez a pillanat? Vagy akkor következik, amikor éppen elvétjük az életet a halállal szemben? – És mi ez a megszakadás (elhagyottság, elfeledettség) – bünhődés? sors? végzet? Kérdeznünk kell, mert nem magától értetődő.
És vajon más halálát egybevethetjük-e az életével? Vagy a mások halálát is mindig mi életünkkel kell egybevetnünk? A miénkkel, akik még élünk, akik még vagyunk, akikre elhordozhatatlan terhet kötöz a másik halála, miránk, akikre ráterhelődik – mert mi élünk! – minden halál terhe, a sír, a megsemmisülés elhordozhatatlansága. Nekünk kell erről is számot adni?
És vajon szerettünk halálát egybevethetjük-e életével? Péterét, akit minden pillanatnyi megszakításban is magunk mellett tudnunk. Péterét, aki míg élt, nem hiányozhatott, mert csak a tér, az idő, a munka, a kötelesség, a dolgok, a fizikai meghatározottságok választhatták el, más nem, mert a szeretetünk összekötött vele.
Ez a pillanat, amiről a próféta szól, itt végtelenné növekszik: ami az elmélkedő számára csak pillanat volt, csak egy szempillantás volt, s amit mindegyre átkötött az egybetartozásunk, a szeretetünk, a dolgaink megszokott rendje, a munka, a család, a gyermekek, a hivatás, az alkotás – most ez a mindig elfedett, átlépett, átkötött szakadás, ez a pillanat végzetessé növekszik, mert végtelennek tűnik. S vajon van-e a végtelennek partja, határvidéke? Ha van is, mi most úgy állunk itt az egyik partján – hogy Péter, akit szeretnénk itt-tudni, ezen a parton, itt-tudni a mi oldalunkon, itt-tudni a mi körünkben – Péter a másik parton van, de nem látszik az a másik part, nem hallik át onnan ide kiáltás, nem jön visszhang, nem ködlik onnan ide létező tájék, nincs mit mivel összevetni, nincs mit  mivel összekötni, mert végül is élet és halál összevethetetlennek.
Istenhez kell fordulnunk. Istenhez, aki azt mondja magáról – magáról nekünk, hogy ismeri ezt a pillanatot, amikor, vagy amelyben (hogy idő ez? – vagy tér ez? – nem tudjuk), amelyben összevethetetlenné válik az élet és a halál, a van és nincs, a lét és a nemlét. És ha Isten engedi, hogy hozzá forduljunk, meghallgatja nagy élet-panaszunkat is:
„Elhagyott engem az Úr, és rólam megfeledkezett az Úr!” – ezt kell mondanunk legelőbb, ez a legősibb halál-élmény: mondanám, kötném össze így az életet és a halált: halál-élmény. Inkább így kell mondanom: ez az élet és halál egybevetésének mérlege: elhagyott engem! De nem is panasz ez, nem is vád ez, egyszerű konklúzió. Ezt kell hát mondanunk! Ki kell mondanunk, mint a vélt igazát fájlaló embernek a maga jussát, hogy kimondva értsük meg: nem mondhatjuk ezt igazán: hiszen nincsen élet-jussunk, a halál a mi örökrészünk. Voltaképpen ezt csak a próféta mondhatja ki – helyettünk. Voltaképpen csak Isten mondhatja ki – helyettünk. Tehát azért nem mondhatjuk, mert ez sértené a Gondviselést, vagy mert elgondolhatatlan, hogy a nemlét több volna, mint a lét, nem azért nem mondjuk, mert még reménykedünk abban, hogy a halál csak illúzió, hanem azért nem mondjuk, mert nem mi mondtuk először, és minőségi értelemben sem mondjuk először, ez a mi legigazabb szavunk voltaképpen nem a mi szavunk, nem emberi lét-tapasztalat szólal meg itt, Isten mondja ezt:
„Egy rövid szempillantásig elhagytalak,
elrejtettem orcámat egy pillantásig előled…”
Ez Isten vallomása – és nem a mi igazságunk. Aki mégis úgy érzi, hogy ez az ember igazsága, itt, ebben a pillanatban, a halál szenvtelen győzelmekor belátja hamar: ha az én igazam is, nem érvényesíthetem – Isten azonban érvényesíti ez az igazságát. S mikor érvényesíti? Hogyan érvényesíti. Éppen abban a szempillantásban, mely az elhagyottságé, az elfeledettségé, a halálé, éppen amikor a semmi végtelenre terjeszti magát felettünk.
Ez a pillanat a keresztre feszített Krisztusé: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
És ez a pillanat a feltámadott Krisztusé, aki még halála előtt mondja övéinek: én élek, és ti is élni fogtok! Ez a Krisztus-pillanat az, amelyben (hogy tér-e, idő-e, nem tudhatom), amelyben találkozik a mi megbontott életvalónk, halálos megverettetésünk, a foganás, a születés, a kór, a gyengeség és a halálunk, találkozik az isteni visszafordulással. Ezért kell éppen most, ebben, ebben a gyászban, ebben a megverettetésünkben, ebben a vereségünkben Istenhez fordulnunk –– mert mi  nem tudjuk igazsággal mondani, hogy elfordult tőlem az Úr – de Isten igazsággal mondja: elfordultam tőled, elhagytalak, elrejtettem arcomat előled, de most örök irgalmassággal könyörülök rajtad, mert Krisztus halála által legyőztem a halált.
S éppen ezért kérdezi tőled, mikor Őhozzá fordulsz: hát elfeledkezhetik-e az édesanya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? Nem-nem, bizonyos rá a felelet. De ő folytatja a szívünkkel való vigasztaló beszélgetését, s mondja:
És ha elfeledkeznek is ezek:  én terólad meg nem feledkezem.
Imé, az én markomba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.
Ha a van hát megszakítás, ha van is elfordulás, ha van is elfeledettség, ha lehetséges is minden egyértelműség felbomlása, ha van is az összes összeközött, áthidalt, egybeépített lét-pillanat között halálos, megsemmisítő - én terólad meg nem feledkezem!
Péter megtalálta ezt a szempillantást – Isten szemlehúnyását, és Isten szemének felragyogását – megtalálta az isteni időt és szívébe rejtette. Tudta, hogy elérkezik a pillanat, amit az életünk megannyi törése, megszakítottsága, feledett létvalósága csak előre idéz, tudta, hogy eljön a pillanat, melyben felszakad  a véges ember élet-konklúziója, panasza, vádja, örökös Istennek feszített kérdése: s tudta ez a kérdés ez lesz: hát elfeledkezett énrólam az Úr, De reménnyel várta ezt a pillanatot: mert meghallotta már, megértette már, hogy Isten örökkévaló módon, isteni módon vagyis irgalmas módon szereti őt, s éppen ebben a feledésben jön elébe - hogy befogadja, a feltámadás napján dicsőségben maga elé állítsa: s mondja neki is a kegyelmes szót. Jól és jól vagyon szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe – porsátorodból mennyei hajlékba, a mulandóból örökkévalóba, a kétségből bizonyosságra, veszendőből dicsőségbe, - halálból életre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves Testvérek!
Az evangéliumi elbeszélés rendjében a felolvasott történet Jézus szolgálatának kezdetére esik, azokra a döntő napokra, amikor Jézus elkezdte Isten országát  hirdeti, s kezdte tanítványait egybegyűjteni. Márk evangélista egyenesen ezt a mondatot írja az evangéliuma elejére: Jézus Krisztus, az Isten fia evangéliumának kezdete. S ugyanezt mondja János evangélista is, amikor Krisztus eljöveteléről beszél: kezdetben… S lám, máris halljuk prédikálni Keresztelő Jánost, máris látjuk, amint megkereszteli Jézust, s máris látjuk magát Jézust, amint legyőzi a kísértéseket, s  máris itt vagyunk a tóparton, ahol elhívja tanítványait, akik akkor még halászok voltak. Így kezdte Jézus… Mégis, testvérek, úgy látom, hogy ebben a történetben inkább Péter és András, Jakab és János, ezek a halászemberek, a későbbi tanítványok és apostolok, nos ők azok, akik itt elkezdenek valamit. S ezt ezért is mondhatjuk, mert most olyanok találkoznak itt Jézussal, Péter és halásztársai, akik voltaképpen nem tudnak mit kezdeni…. Nem tudnak mit kezdeni mostani helyzetükkel, és nem tudnak mit kezdeni magukkal sem. De Jézussal újrakezdhettek – sőt, Jézussal újat is – valami mást – valóban újat kezdhettek. Azt hirdetem nektek, hogy ez az ő örömük a miénk is lehet.
Először azt látjuk, hogy ezek a halászemberek nem tudnak mit kezdeni a helyzetükkel. Csak egy szomorú tényt tudnak megállapítani, amit Péter mond ki a nevükben: egész éjjel fáradoztunk, de fogtunk semmit. S ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni. Magyarázni sem érdemes. Nincs mit hozzátenni. Mert ez a semmi nem a filozófusok bölcsessége, miszerint: a semmiből nem lesz semmi, - ezen jókat lehetne vitatkozgatni. De nem is közgazdasági adat, statisztikai tény - azt lehetne manipulálgatni. Amit Péter mond, ezeknél rettentőbb, - mégis köznapi tapasztalat, sőt olykor éppen ez a mindennapos tapasztalat: a fáradtságból nem lett semmi, a munka hiábavaló és értelmetlen volt, a mélység – vagyis a kockáztatás, ahonnan visszatértek - nem hozott számunkra semmit. Nem találkozott az emberi akarat és a gondviselés áldása, - egyszóval tehát: nem fogtunk semmit. S mintha ez a mondat nem csak erre a fáradtságos, de eredménytelen halászatra, erre az egyszeri kudarcra vonatkozna. Péter konklúziója kiterjeszthető! Tegnap sem fogtunk semmit, egész héten nem fogtunk semmit, egész évben nem fogtunk semmit! Bár verítékezve fáradoztunk, törtük magunkat, semmink sincs, csak egy üres csónakunk. Reményt vittünk, kudarcot hoztunk. És ezt ma sokaktól halljuk: munkásoktól, akik munkanélküliek lettek, - s mondják: semmink sincs már. Betegektől, akik minden pénzüket orvosokra költötték, és állapotuk semmit sem javult. Szülőktől, akik egész életüket gyermekeiknek áldozták, de azok hátat fordítottak nekik, semmivé lett megannyi áldozat. Egy küszködő ország polgáraitól, kik adósságokban fuldokolnak, és azt látják, hazájukban semmi sem az övék: egész éjjel, egész héten, egész évben, egész életemben fáradoztam, de semmit sem fogtam. Sőt, imádkozóktól is hallom: egész életemet végigimádkoztam, és semmit sem kaptam.
Az viszont kevésbé nyilvánvaló, hogy Péterék magukkal sem tudnak mit kezdeni. Erről most többet kell szólni. Péter ugyan ezt is tényként állapítja meg, ám ebben a kérdésben már nem olyan éles a mi figyelmünk, mint sikerek világában. Jobb korokban, ha ez embert kudarc érte, normálisan előbb-utóbb magába szállt, s kérdezte magát is, vajon nem ő maga-e az oka a kudarcának? – hogy például, nem tanult meg rendesen halászni? - nem tudta magát a munkaerőpiacon eladni? -, nem is akart igazán meggyógyulni? - eleve rossz szülő volt? -, elvétette a dolgot, amikor azt hitte, hogy normális országban él? -, pedig csak öt-tíz kapitalista csinál itt valami utó-szocializmust mint valamiféle utó-szezont - millióknak milliárdos hitelekből. Nem hisznek benne – de hitegetnek vele. Vagy nem jól imádkozott talán?
Ám hogy Péterék valóban nem tudtak magukkal sem mit kezdeni, azt mindennél jobban mutatja Péter második vallomása. Az első ez volt: semmit sem fogtunk. A második ez: bűnös ember vagyok én. Igen, a csoda után, amikor nemcsak Péter csónakja telt meg halakkal, hanem a bőség miatt a másikat is segítségre kellett hívni, akkor ott Pétert és társait rettentő félelem fogta el, - és Péter ezt mondja Jézusnak: eredj el éntőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok én! Mert ez is tény.
Nem fogtam semmit - ez tény. És tény az is, hogy bűnös ember vagyok. Sem a helyzettel, de magammal sem tudok mit kezdeni.
Jézus kezd. Jézus kezd – és mert ő kezd, - kezd a helyzettel és kezd velem is! Ezért lehet nekem is kezdeni: kezdeni újra, és kezdeni újat – valami mást. Újra és újat! Ezt hirdetem ma nektek, testvérek, nagy örömmel!
Pedig Jézus látszólag nem törődik az életünket meghatározó nagy tényekkel, látszólag nem törődik a helyzetünkkel sem, sőt, látszólag velünk sem törődik. Még csak egy jó szót sem mond a hálójukat tisztogató halászoknak, akik nem fogtak semmit, pedig egész éjjel küszködtek, s most reggelen csak az iszapot és a hínárt mossák a hálóikból. Jézus nem kommentálja, de még csak nem is konstatálja a szomorú tényt, nem nyilvánít részvétet, és nem is buzdít, mondván: sebaj, majd legközelebb! Úgy tűnik, nem érdekli az életcsőd, nem érdekli ország-világ sorsa, hanem amúgy pietista módra csak prédikálni akar. Isten országáról, mely közel jött, boldogságról, mely éheseké, szenvedőké, üldözötteké, és megtérésről, amit mindenkinek felajánl!
Felháborító! S mindehhez még kölcsönveszi a csónakot is, de nem ígér érte semmit – vagyis lefoglalja. Pétert többletmunkára kéri, de neki sem ígér érte semmit – vagyis kihasználja: s csak mondja neki, evezzen már egy kicsit beljebb a parttól, hogy a sokaság jobban hallhassa őt. Persze, mondhatnánk, mire másra jó már ez a csónak, ha halat már nem lehet rajta fogni, s mire jó még Péter?! Hát legalább az ámuldozók kicsit jobban láthatják, kicsit jobban hallhatják Jézust! (De, testvérek, ki az itt, aki sokkal jobban láthatja őt, sokkal jobban hallhatja őt, ki az itt, aki rendelkezésre bocsátva a maga csónakját, lapátját, erejét, éppen nem távolabb, hanem közelebb került a Megváltóhoz?)
De mégiscsak felháborító, - csattan az ellenérv, hogy ez a Jézus, csak így, nemtörődöm módon igénybe vesz ezt-azt az életünkből! Hát miért nem tanít meg inkább halászni? (vagy nem is ért hozzá?), - miért nem indít inkább mozgalmat (talán fél a lelkem?), - miért nem védi környezetünket? - miért nem csap fel ö-kommunistának, hogy mindig legyen hal a tavainkban? -, miért nem szervez pártot, miért nem hirdet igazságossági programot (talán nincs mit mondania?), miért nem alapítja meg a szegények bankját? -, miért nem indul a választásokon? – csak beleül itt az életembe és prédikál! Igen, igen, testvérek! Jézus így szokta kezdeni velünk. Beül a csónakunkba!
??De hogy csak prédikálna? Lásd, elkér egy csónakot, mely egymagában aztán nem is lesz elég az áldott halfogáshoz. Máskor igényt tart éjszakai szállásra meg vacsorára – mondjuk Zákeusnál, a fináncnál –, csodálatos megtérés lesz belőle. Inni kér egy korty vizet másnak a vödréből – és akitől kérte, - újra kezdheti életét egy szerencsétlen prostituált. Egy kisgyermek tarisznyájából elkéri az egy napra való elemózsiát – és abból ötezer ember eszik. Elhozat egy szamarat a tanítványaival – és az hordozza az üdvösség királyát. Lefoglal egy asztalt valami ismerősénél – s azon szerzi az új szövetséget Isten és ember között. Van amit nem kér el tőled, a kardra, amit Péter szerzett, nem tart igényt, a császár pénzét is visszaadja. De ő a te Krisztusod, akinek bölcsőhelye sem volt, és jászolba fektették, de a keresztedet elkérte, s magára vette – hogy helyetted halja a bűnök halálát, s holtan pedig másvalaki üres sírhelyébe fektették, hogy onnét jöjjön elő feltámadásra.  Igen, Krisztus így kezdi a dolgaiddal. Elkéri a csónakot, az elemózsiát, a hajlékot, az asztal – elkéri az egész emberi létet, hogy megválthassa.
Csakhogy, testvérek, még nem válaszoltunk egy korábbi kérdésre. Mikor Krisztus Péter csónakját igénybe vette, hogy arról prédikáljon a  tömegnek, megkérdeztük: mégis ki az, aki itt sokkal jobban láthatja és hallhatja őt, ki az, aki rendelkezésre bocsátva a maga csónakját, lapátját és erejét, nemhogy távolabb, hanem közelebb került hozzá? Péter az, testvérek, Péter áll itt a legközelebb Krisztushoz. Mert aki Jézus rendelkezésére bocsát valamit az életéből, egy csónakot, egy asztalt, egy szamarat, egy korty vizet, egy tarisznya elemózsiát, egy hajlékot, hálás áldozatot – igen, az ott áll mellette, ott van vele, ahogy itt Péter a part közelében, és ajándékul kapja Tőle, hogy újra kezdhet.
Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálóitokat fogásra – mondja Krisztus Péternek, miután befejezte a tanítást. A régi szövegmagyarázók szerint Krisztus így készül visszaadni a kölcsönt. Micsoda nagylelkű gesztus ez tőle, hogy miután igénybe vette a csónakot, gazdag halászattal fizeti meg az árát. Én azonban azokkal értek egyet, akik ezt fordítva gondolják. Ha valaki, úgy inkább Péter tartozhatott Jézusnak, hiszen nemrégiben gyógyította meg az anyósát. Ebben a szóban: evezz a mélyre! – nemcsak a sikeres halászat kezdetét láthatjuk, hanem egy nagy-nagy fordulatot is. Evezz a mélyre: nemcsak újrakezdjük (itt: a halászatot, amott: az elrontott életet, vagy itt minálunk: az egész világot), hanem újat kezdünk. Óh, igen, tudom. újra is kell kezdenünk mindig, hogy ne lehessen igaz a keserű mondat: nem fogtunk semmi! Igen, újra kezdjük mindig, hiszen ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges! Igen, újra és újra kezdjük, mert kezdeni kell valamit a kezdhetetlen helyzetekkel is. És mégis, ez a krisztusi szó - evezz a mélyre! -, azt is jelenti: újat kezdünk, valami mást kezdünk!
Testvérek, hogy Péterék számára a csodálatos halfogás nem a sikertelen halászat sikeres megismétlése volt, hogy tehát ez nem csak újrakezdés volt, hanem, újat kezdés is, azt mi leginkább két vonatkozásból láthatjuk meg.
János evangélista jegyzi fel, hogy Krisztus feltámadása után, a hitetlenkedő, kételkedő, zavarodott tanítványok újra-kezdték: bizony, újra a régit. Pedig Krisztus már felhatalmazta őket, Lelke áldását közölte velük, már bepillanthattak az örökkévaló ablakán, már járhattak Isten csodálatos mélységei fölött, mégis a Krisztusát megtagadó Péter ezt mondta a többieknek: elmegyek halászni. És mentek vele a többiek. Hol volt már a régi csónak? Kerítettek egyet. Hol volt már a régi háló? Szereztek! Ügyes az, aki újrakezd. De hol volt – kérdezzük csak - a csodás halfogás? Mert ott, Húsvét után, ez az újrakezdett halászat éppen ugyanolyan kudarc lett, mint az, amelyik megelőzte az elhívásukat. Most sem fogtak semmit. Mert a Krisztus nélkül bármid van, semmivé lesz, - minden erőfeszítésed hiábavaló fáradtság lesz,  - Krisztus nélkül az élet a halál martaléka. De Krisztussal minden a tiéd, mégha mindent el is veszítesz értette. Ha ugyanis szeretet nincsen énbennem  (mondja Pál, aki Krisztusért mindent veszni hagyott), lehetek ékesszóló: semmi vagyok, lehetek áldozatos életű: semmi vagyok, megszerezhetek mindent: semmi sem fogtam - semmi vagyok. Krisztus nélkül ez az újra-kezdés – csak a régi ismételgetése. Mókuskerék, kudarc-hinta: amelyen a fáradtságból a semmibe lendülünk, a semmiből pedig a fáradtságba hullunk.
De Krisztus itt is újat kezdett! Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől, és találtok – kiáltott a partról nekik. Ők így tettek és a hálójuk majd szétszakadt a halak bőségétől. Mi ebben az új? Ez már megtörtént. Ám itt már a Feltámadott különös kegyelme is mutatkozott, a győzedelmes Krisztus szent humora, - mire ugyanis a tanítványok partra értek, már eledel várta őket, parázson sült hal és kenyér. Ajándék! Nem az újra-kezdésben volt tehát a csoda, mintha valami titkos esély nyílott volna meg, hogy ha tizedjére nem, hát huszadjára mégis sikerült. Ó, nem. Nem ebben volt a csoda. A parton már ott várta őket a sült hal és a kenyér. A csoda Krisztus szeretetében és hűségében volt. A csoda Krisztusban van. Most már érthették a tanítványok, hogy egykor, amikor Krisztus elhívta őket, akkor sem az újra-kezdés volt a tét. Az újat kezdés volt a tét.  Jézus szüntelen ismétlődő szava a lényeg: kövess engem, új ember lesz belőled! Aki Krisztusban van új teremtés az, mondja Pál apostol.
S éppen ezt fejezi ki Péter szava is még az első halfogáskor. A csodát látva félelem tölti el, s így kiált: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! (Pedig talán minősíthette volna magát így: szerencsés ember vagyok, okos vagyok, mert engedtem Krisztus szavának, vagy szerényen: jó helyen álltam) De nem mond ilyeneket, mert számára nyilvánvaló, hogy a Megváltó újat kezd itt, s éppen vele, rajta kezdi az újat! S ezt a felismerését csak ezzel tudja kifejezni: eredj el éntőlem, bűnös ember vagyok én. Vagyis: én nem tudok újat kezdeni – én nem tudok újjá lenni, én már nem ismerhetem meg Isten nagyszerű és szentséges világát, én csak a régit tudom ismételgetni, és kisebb-nagyobb szerencsével forgatni önmagam körül. Értjük már testvérek, miért olyan kemény és mégis tiszta a jézusi szó: aki magát meg nem tagadja, nem lehet az én tanítványom, - aki magát régi-volta félelmes világába kötözi, nem nyerhet örök életet.
De te ne félj, mondja Péternek a Megváltó, mostantól embereket halászol majd.  Evezz a mélyre, kezd el az újat. A csónakot, mely korábban hiábavaló verítéket és kudarcot hozott a partra, íme, Jézus evangélium katedrájává tette, aztán csodája eszközévé. Minden életet azzá tehet, és Szentlelke által azzá is tesz. Halld hát az ő szavát: evezz a mélyre. Kövess engem!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napra az Apostoli Hitvallás következő szakaszát vesszük, ez így hangzik: harmadnap feltámadt a halottak közül. Már korábban is többször mondottam egy-egy artikulusnál, hogy milyen fontos az a cikkely, sorsdöntő a megértése, mennyi minden múlik rajta hitünk, öntudatunk, életünk, Istennel való kapcsolatunk számára. Ezért most bajban vagyok, hogy mostmár milyen retorikai fokozással hangsúlyozzam, hogy ez a ma olvasott cikkely a keresztyénség sarkalatos hitvallási tétele, tudniillik, hogy Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül. Tehát inkább nem fokozom, mert minden fokozás csak tompítaná az élét. Engedjük csak magunkhoz közel az ige igazságát, amit Pál apostol a Korinthusi levélben ír, amikor a feltámadás titkáról beszél, és azt mondja: ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor üres a prédikálásunk, üres a hitetek, - majd egy szakasszal később megtoldja: akkor semmit sem ér, hiába való a hitetek. Mondhatnám azt is, hogy az egész Apostoli Hitvallást azért kellett rögzíteni, azért vették használatba a keresztyének, azért mondjuk évezredek óta, amikor hitet vallunk, amikor megerősítjük egymást, amikor tételesen szeretnénk kifejteni, mit hiszünk mi, keresztyének, s mit hiszek én, mert ez a tétel indított mindent és ez a tétel áll a közepén: Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül.
Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ezt kivéve nincs is olyan hitvallási tétele a keresztyénségnek az Apostoli Hitvallásba belefoglalva, amely kapcsán ne volna érdemes vitába bocsátkozni. Bőséggel találunk akár a régi zsidóságban, akár más vallásokban, akár emberi elgondolásokban olyan meggyőződéseket, olyan tapasztalatokat, amelyeket párba lehet a mi hitvallási tételeinkkel állítani. Hadd említsek néhányat röviden. Azt, hogy Isten van, ezt minden vallásos ember hiszi, mindegy, hogy melyik valláshoz tartozik, - minden vallásnak ez az alapja: van Isten, van egy embert meghaladó transzcendens valóság. Még azt is mondhatnánk, hogy – elnézést a kifejezésért – még abban is egy gyékényen másokkal, hogy ez az istenség nem személytelen valami, nem elvont világerő, absztrakt világ-törvény, hanem személyes valóság. Arról lehet együtt sokakkal elbeszélgetni, hogy Isten küldött hozzánk a maga isteni világából kiváló alakokat, nagyszerű személyeket, prófétákat, messiásokat, szabadítókat, hűségeseket, akiknek élete, sorsa csupa nagyszerű titok a számunkra, de mind az isteniben gyökereznek. Azt azonban, hogy üdvözítőnket és szabadítónkat – ahogy Ézsaiás próféta könyvében olvastuk: az Úr választottját, akit Isten kedvel, aki nem töri el a megrepedt nádat, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, és igazságot hirdet a kapuban - , hogy tehát ezt a mi szabadítónkat – vagy ahogy Pál apostol mondja talányosan az athéni prédikációjában: ezt a férfiút - Isten azzal bizonyította mindenek bírájának, hogy föltámasztotta Őt a halottak közül, - ezt mások a legélesebben és leghatározottabban elutasítják. Abszolút hittételről van tehát szó, fordítópontról. Ezzel a hittel, ezzel a meggyőződéssel, a feltámadott Jézus erőinek a megtapasztalásával lépünk be valójában a keresztyénségbe, a keresztyénség szentélyébe, a szentek szentjébe. Itt dől el minden. Lehet ugyan a keresztyénségen belül is félig-meddig profánnak maradni, egy kicsit kívül is, egy kicsit belül is lenni, de ha a legmélyebb titokig akarunk eljutni, be kell lépnünk a szentek szentjébe, ahol a feltámadott Jézus Krisztusról vallunk hitet.
Olyannyira így van ez, hogy az Újszövetségben többször is azt olvassuk, hogy éppen ennek a bizonyságtételnek a kimondásakor csattan fel gúnyos megjegyzés. Pál apostol athéni igehirdetésénél is azt olvassuk, hogy miután elmondta az általános isten-érveket az ott levő görög filozófusoknak, talán még bólogattak is. Amikor idézte a görög költőket -  Istenben élünk, mozgunk, vagyunk! – még inkább bólogattak. Amikor azt mondta Pál apostol, kiről lesütött, hogy zsidó ember, hogy egy vérből teremtettünk mindannyian, nincsen különbség, mindannyian Isten gyermekei vagyunk, még jobban bólogattak – ilyet a Dalai láma is tud mondani, bárki tud mondani, és szép is, ha mondja. Nagy humanista, emberbarát, aki tudja ezt mondani, bólogattak hát: na, végre, valami szép vallásfilozófiát hallunk. De amikor a feltámadásról hallottak – jegyzi Lukács evangélista – némelyek gúnyolódni kezdtek. Ugyanezt halljuk pünkösd napján is, amikor Szent Lélekkel betelve kiálltak az apostolok, és szólták Jézus Krisztus nagyságos dolgait, hirdették a feltámadott Urat. Az ott lévők közül némelyek – mondja szintén Lukács – gúnyolódni kezdtek, mondván: ezek édes bortól részegedtek meg, részeg ember beszél ilyet, bolond ember mond ilyet. Amikor pedig Pál apostol fogságban, Festus előtt bizonyságot tesz a hitéről, azt mondja neki a római: bolond vagy te, Pál, a sok tudomány őrületbe visz téged.
Most leginkább a pünkösdi történet szavához kell igazodnunk, ahol Lukács nyomatékkal használja a gúnyolódás kifejezést. Ott nemcsak annyi történt, hogy gúnyolódni kezdtek, vagy gúnyolódtak, hanem szó szerint talán így lehetne fordítani, körbegúnyolták az apostolokat. Körbecsúfolták őket. Nem csak elhessentették egy legyintéssel, ahogy Festus: bolond vagy te, Pál. Nem csak szkeptikus megjegyzést tettek, ahogy az athéni filozófusok az Aeropáguson, filozófushoz illően, mindent megkérdőjelezve, s mindent gyanú alá téve (gyanakszom, tehát vagyok! - nem hiszek el mindent, tehát vagyok!) – legyintenek egyet Pálra, sőt kegyesen azt is mondják: gyere el még egyszer, meghallgatunk máskor is. Jeruzsálemben mutatkozik a történet lényege. Ott körbegúnyolták az apostolokat.
Istenről beszélni – ez nem nagy dolog, testvérek, aki hisz, aki vallásos, az eleve állítja, hogy van Isten. Istenről, mint személyről beszélni, ehhez is találunk magunknak beszélgető partnert, egyetértőt. Csodálatos isteni személyről beszélni, szabadítóról, messiásról, hűségesről, prófétáról, igazról – erről is tudunk érvényes szót mondani. A vízválasztó a feltámadás. Majd még meghallgatunk – mondják Pállal gúnyolódva.
Mielőtt azonban a drámát tovább vinném, szeretnék arról is szólni, hogy Krisztus követői számára sem olyan egyszerű dolog a feltámadás boldog hitét magukhoz ölelni. Nem olyan könnyű, és azért is hangsúlyoztam az előbb ezt a drámát, mert – megmondom őszintén – maguk a keresztyének is zavarban vannak sokszor, a keresztyének is alkudoznának másokkal, meg talán önmagukkal is, hogy úgymond, mindent aláírunk az Apostoli Hitvallásból, csak ezt ne kelljen aláírni. Egy idős lelkész mesélte, aki faluhelyen volt sok ideig lelkipásztor, tradicionális közösségben, ahol, ahogy szokták mondani, nagyon megadták a módját a temetésnek. Volt még virrasztó, öltöztették a halottat, funerátor volt a községben, aki eljárt temetés ügyében, ismerte mindeki a harangverseket, a rokonok ásták a sírt és hantoltak, a temetés után pedig tor volt, úgy rendesen, ahogy el kell búcsúzni valakitől. Nos, ez a lelkipásztor temetésről-temetésre nagy lelkesen hirdette a feltámadás boldog evangéliumát. Még fafejű sem volt, bár lehetett volna, mert ő is úgy tanulta a teológián a temetési beszéd titkát, hogy papnak nem szabad nekrológot mondani, a pap dolga az, hogy ő a feltámadást hirdesse. De ő nem volt fafejű, iskolás, hanem az elhunyt érdemeiről is mindig szépen megemlékezett. Ám mindig érezte, hogy valami gyanakvás, fenntartás, távolságtartás van közte meg az emberek között. Így aztán egy torban, mikor már kicsit emelkedett a hangulat, megkérdezte az egyik atyafit, hogy mondja meg neki őszintén, mi a bajuk vele? Ott él már tíz éve a faluban, csak nem az a bajuk, hogy nem a felszegről vett feleséget, hogy nincsen rokona a faluban, hogy városias a beszéde? Ekkor az atyafi megmondta neki az igazat: tiszteletes Úr, mi nagyon szeretjük magát, szeretjük a prédikálását is, meg ahogyan közöttünk forgolódik, el nem eresztenénk egy szekér aranyért sem. Csak egyet kérünk: ne beszéljen nekünk annyit a feltámadásról! Mire meghökkent a lelkész – hát hogy-hogy ne, neki az a dolga, hogy vigasztalást hirdessen a temetésen. Mire mondja neki ez az idős bácsi: megmondta nekünk – és idézett egy három nemzedékkel korábbi papot –, megmondta nekünk X tiszteletes úr ötven évvel ezelőtt, hogy nincs feltámadás, s csak azért mondja, mert ez hivatali kötelessége.
Velünk is baj van, testvérek, amikor a feltámadás hitének a megvallásához jutunk. Ezért hadd említsek néhány tényt az evangélium leírása szerint, mit éltek át húsvétkor a Krisztus tanítványai és követői. Először is minden evangélium egybehangzó tanúságtétele szerint az üres sír ténye megdöbbentést váltott ki. Természetesen a megdöbbenésnek sokféle gyökere lehetett. Talán emlékeztek testvérek, Krisztus eltemettetésével kapcsolatban elmondtam, hogy megaláztatásához az is hozzátartozott, hogy méltósága nélkül temették el. Nos, éppen húsvét hajnalán mentek volna az asszonyok, hogy az elmaradt köteles végtisztességet megtegyék. De nem tehették már meg. Mély megdöbbenést váltott ki az üres sír. És ezerfelé indultak az emberi gondolatok.
Emlékszünk Mária Magdalénára, akinek megjelent a feltámadott Jézus, de ő összekeverte a kertésszel, s könnyek között rimánkodott neki: Uram, ha te vitted el Őt, mondd meg, hogy hova vitted el, és én eltemetem Őt. A tanítványok döbbenete más, látják az üres sírt, angyal jelenik nekik, futnak haza a többiekhez, és Márk evangélista keményen, világosan leírja, hogy asszonyos beszédnek, fecsegésnek tartották, amit hírül adtak. Nem hittek nekik. De értesült a Nagytanács is, hogy valami történt. Elhengeredett a kő a sír szájáról, elmenekültek a sír őrzői, fényes jelenés támadt ott, s nem hallatszik már sírás a városnak abból a részéből, ahol Jézus tanítványai vannak. Ekkor lefizetik az őröket, hogy hallgassanak, és terjeszteni kezdik, hogy ellopták a holttestet. Miért? Nehogy híre menjen, hogy feltámadt.
Amikor azonban a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak, hit támad a bennük. Így kapcsolódik össze itt két motívum. Az egyik az ember sejtelme, hogy nem ér véget az életünk a földi élettel. Ez sejtelem, érzés, gondolat, reménykedés, - pislogó gyertyabél. Föl-föllobban, de nem ég igazán, csak telekormozza a lelkünket ez a mély, kipusztíthatatlan meggyőződés, hogy valami van, valami van az élet után. És az a valami nem a halál, nem a semmi, valamilyen folytatásnak kell lennie, - szinte minden ember hordozza ezt magában. Milyen szépen mondja Ézsaiás próféta – s ha másra is érti, hadd fogalmazzam így – ez az élet-tudatunk pislogó gyertyabél, halvány kis remény. Ám amikor reményünkkel (belezárva a földi lét valóságába) a halál faláig jutunk, szintén Ézsaiás prófétával szólva: csak tapogatjuk, mint vakok a falat, s akkor meg is roppanunk, a halál ténye-súlya megroppantja az emberi életet.
Egyszer egy okos ember azt mondta, hogy ő kétféle embert ismer: azokat, akik még nem álltak meg szerettük sírjánál, és azokét, azokat, akik már temettek. S akik már temettek, akiknek már van halottjuk, azoknak az életében repedés támadt, ahogyan hosszában megreped a nád, s egyre több súly repeszti, roppantja az életünket. De ez a mi Messiásunk, a feltámadott Jézus Krisztus - mondja róla Ézsaiás – nemcsak azt a pislákoló kis reményt nem oltja ki, hanem a megrepedt nádat sem töri ketté! Pedig a megrepedt nád nem jó semmire. Éppen ez az egyik nagy közös tapasztalatunk, amikor a gyász súlyos teherként ráakaszkodik az életünkre. Előbb talán a nagyszülők, aztán a szülők, aztán a testvérek, sokaknál gyermek, olykor unoka is, barát, ismerős, hozzátartozó hal meg, - egyre nagyobb és egyre terhesebb a batyunk, és egyre több a repedés. Milyen irgalmas, milyen kegyelmes a mi feltámadott Krisztusunk! A gyertyabelet egy pöccintéssel el lehet oltani, ahogy múlt vasárnap én is a túlégett adventi gyertyát egy kis mozdulattal eloltottam istentisztelet végén. És meddig tart egy megrepedt nádat eltörni? Mégis, nem a mi ilyen-olyan sejtésünk, gondolatunk, élet-vágyakozásunk lobban föl a tanítványokban ott Húsvétkor, hanem maga a Feltámadott az, aki megjelenik. Nem a feltámadás gondolata ébreszt hitet a tanítványokba, hanem maga a Feltámadott ajándékoz hitet. És ez azóta is így van. A feltámadás sejtelme pislogó gyertyabél. Néha fellobban és megvilágít körülöttünk valamit, néha engedi, hogy ne tévedjünk végképp a sötétbe, de az igazi fényt maga a feltámadott Úrjézus Krisztus ragyogtatja föl számunkra. Ő ébreszt hitet Lelke által, Ő ébreszt bennünk is hitet. Ha halljuk mások bizonyságtételét Krisztus feltámadásáról, Lelke által az bennünk hitnek forrása lesz, - és nekünk is ezt kell tennünk. Az élő, feltámadott Krisztusról kell bizonyságot tennünk, hogy másokban is hitet támasszon ő. Ez gúny tárgya kezdettől.
Elmondottam, hogy pünkösdkor körbegúnyolták a tanítványokat, Athénben csak legyintettek, aztán mondták, majd máskor is meghallgatunk. Pedig jó dolog a feltámadásról - márpedig Krisztus feltámadásáról – hallani, mert legalább négy nagyon fontos üzenete van, ezt a négyet szeretném most még röviden elmondani.
Amikor azt valljuk, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halottak közül, mégpedig így valljuk, hogy: harmadnapra, vagy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor arról teszünk bizonyságot, hogy Isten Igéje maradandó! S ebbe belefoglaltan altételként arról is vallunk, hogy Isten igen-je maradandó. Próféták jövendölték, hogy Isten szentje nem lát rothadást, íme, harmadnapra feltámadott. Mielőtt a test oszlani kezdett volna, mielőtt visszafordíthatatlan biológiai, kémiai, fizikai folyamatok indultak volna, Isten föltámasztotta az Ő szentjét. Istennek az ígéretéhez való hűsége ez – és mi ebből bontjuk ki, hogy Isten igen-je maradandó. Ebből is élünk, ez a mi egész életünknek alapja, ez mindennek az alapja, - Isten igent mond, Isten azt mondja: kegyen – és ő örökkön hűséges ehhez az akaratához! Isten teremt, teremtését fönntartja és újjáteremti. A keresztyén dogmatika egyik fő tétele, hogy Isten a semmiből teremtett. Ha azt mondjuk, hogy a halál semmi, azt is mondjuk, hogy a halál megsemmisülés, azt is mondjuk, hogy a halál végleges elveszés. De ezért mondjuk azt is, hogy Krisztus feltámasztása új teremtés. Hogy jövendöl Ézsaiás próféta? – A régiek elmúltak, és beteljesedtek, és újat kezdek. És tudatom veletek, mikor az meglesz. Isten Jézus Krisztus feltámasztásában újat kezd. Akik a Krisztusban vannak – mondja Pál – azok új teremtmény, új születés, új élet kezdődik bennük Isten maradandó, örök igenje értelmében.
Másodszor, amikor azt mondjuk, hogy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor valljuk, hogy az élet több az emberlétnél. Számunkra ez a legnehezebb belátás, mert az életnek az a természete, hogy mindent kitölt, és elfoglal. Az emberi életnek is megvan ez a természete, legegyszerűbb példát tudok mondani: ismerősöm házat épített, nagy házat, olyan nagyot, hogy öt család beleférne. Néhány évvel ezelőtt beköltöztek. A múltkor találkoztunk, és azt mondta, hogy kicsi a házuk. Mondom: - hogy-hogy kicsi, harminc ember lakhatna abban a nagy házban, akkorát építettetek?! Azt mondja: - Belaktuk. Igen, nincs az a tér, nincs az a hely, amit az ember ne tudna belakni, minden sarokba jut valami, hirtelen mindennek lesz helye, - az élet folyamatos és szüntelen expanzióban van. Ezért amikor azt mondom, hogy az élet több az emberéletnél, mi ezt nagyon nehezen tudjuk felfogni. Mert nekünk annyi az élet, amennyit az emberélet ki tud tölteni, el tud foglalni, be tud lakni, és ami azon túl van, az nincs. Vagy ha van, ismeretlenként vonz, hogy elfoglalunk és belakunk. Ma arról ábrándozik az ember, hogy a világűrt is be fogja népesíteni. Múlt héten jött a hír, hogy találtak egy olyan biológiai valóságot, amelyben a hat meghatározó kémiai elem mellett van egy hetedik is. Sőt, ez kiváltja a hatodikat, nem szükséges foszfor a szerves élethez, az arzén is alkothat élet-elemet. Új életformát találtak – úgymond. S akkor mi van még itt? Elindult a tudományos fantázia, mi mindenből lehet még élet, mit lehet belakni, elfoglalni? Mégsem végtelenek az emberi élet határai, nem is ezt mondom, hanem azt mondom, hogy az élet több az emberi életnél. Pál apostol ezt így mondja a 2. Korinthusi levélben: mi pedig ebben a testben arra vágyakozunk, hogy ne kelljen levetkőznünk a halandó életet, hanem hogy fölöltöztessük a múlandóra, a halandóra a múlhatatlant. Hogy ne az legyen – az öltözéshez hasonlítva –, hogy először lecsupaszodunk a múlandókból, a veszendőkből, a halandóból, a megsemmisülőből és aztán fölöltözzük a halhatatlant, hanem arra vágyódunk, hogy elnyelje a halhatatlan, az örökkévaló a múlandót. Több az élet, mint az emberi élet. Isten az élet.
Harmadszor, Jézus Krisztus feltámadása– személyesen és egyedi módon az ő feltámadása - azt jelenti, hogy a megfeszített, meghalt és eltemetett, poklokra alászállott Krisztus támadott föl a harmadik napon. Vagyis Isten éppen ezzel bizonyította Őt annak, aminek Krisztus vallotta magát. Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézus Krisztust, melléállt, igazolta őt. A feltámasztás ítélet is, Isten Krisztusnak ítéli az igazság pálmáját. Nem volt hazugság, amit Krisztus mondott, nem volt hazugság, amit Krisztus tanított magáról, nem volt istenkáromlás, nem volt hagymázos maga-nőttetés, amit Krisztus földi életében láttunk. Isten Fiának nevezte magát, s azt mondta tanítványainak: az embernek Fiát elárulják, ítéletre adják, megfeszítik, meghal, és a harmadik napon feltámad. S mondotta: romboljátok le a testnek e templomát, és én harmadik napra fölépítem. Káromolja Istent, - vádolták rögtön, olyat mond, ami nem lehet! Mégis. Pislog a mécses-láng, roppan az a nád, de Isten igazolta Őt, előhozta a halálból.
És ebből a negyedik nagy üzenet, a boldog hit. Bűn, betegség, halál legyőzhető. Így mondja szép húsvéti énekünk: ha Ő fel nem támadt, nincs többé bűnbocsánat. Bűn, betegség, halál legyőzhető. És hogy nem távolba repítő hitről van szó, hanem most a szentek szentjénél állunk, a küszöbön állunk, be is kell lépnünk oda, noha  a kétségünk, hitetlenségünk, fájdalmaink, megroppant élettartásunk, pislogó mécsesünk visszatartana bennünket, be kell lépnünk a szentek szentjébe, - ide vezet ez a hit, és Isten ehhez nekünk sok-sok segítséget, támogatást és biztatást ad. Mert vannak nekünk is részleges győzelmeink. Ha fölkel egy beteg az ágyból, az vajon nem a feltámadás előíze? Bizony az. Ha valakire azt mondta az orvos, maradjon otthon, töltse el a hátralevő néhány napját békességben, készítse fel az övéit meg önmagát is a halálra – de ezt tíz éve mondták neki, és ma itt ül közöttünk, az tudja, miről beszélek. Aki előre elsiratta már szeretettét, s mégis itt van vele, az tudja, miről beszélek. Részleges győzelem ez. Nehezebbet mondok. Ha bajból, keserűségből, bűnből, bánatból, gyötrelemből, károkozásból, lelki, fizikai, bármiféle károkozásból gyógyult valakinek a szíve, és tudott igazán megbocsátani és elengedni, az győzött, és az tudja, hogy miről beszélek. Ha valaki hosszú évekig rejtegette bűnét, lappangva osont a fal mellett, ám egyszer eljutott a boldog és mindent átszakító döntésre, és letette azt a bűnt, nem cipelt tovább, és bocsánatot kért, és megengesztelte a másikat, az is tudja, hogy van győzelem a bűn fölött. Van győzelem bűn, betegség és halál fölött. Egy nagy teológus, Wolfhart Pannenberg így mondja, és igazán mondja: Krisztus feltámadása prolepszisz – elővételezés, előíz, foglaló. A jövőt észleljük, amikor Krisztus feltámadásáról beszélünk. Ugyan múlt időben mondjuk: harmadnapon feltámadott a halottak közül, de a jövőről beszélünk. S mi még az első napon sem vagyunk, nemhogy a másodikon. Az a harmadnap még előttünk van.
Végezetre engedtessék meg egy szójáték, amit az eredeti szöveg nem enged meg, de a magyar szavak megengedik! – azt mondja Pál apostol: ha a Krisztus föl nem támadott, üres a mi prédikálásunk – üres az enyém is! – és üres a hitetek, üres a tiétek is, testvérek! De Krisztus feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Választhatunk: vagy üres sír vagy üres hit. Ha a Jézus sírja üres, akkor a mi szívünk és életünk megtelik a feltámadás boldog bizonyosságával. Ha az a sír nem nyílt volna meg, az a kő még mindig rajta volna, akkor a hitünk lenne üres. De igazán komolyan, talán mégsem üres a szívünk, pislog a gyertyabél, meg van még megrepedt a nádszál is,  - és a mi üdvözítőnk, szabadítónk, Messiásunk megrepedt nádat nem tőr el, pislogó gyertyabelet nem olt ki, hanem igaz fényt, világosságot, boldog feltámadás reményét önti mindnyájunk szívébe. Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Korábban egyrészt a jézusi szó igazáról szóltam, és mi is beláttuk, hogy nem szabad választás kérdése, imádkozunk-e vagy sem, hanem ahogy a hamis bíró  példázatát megelőző ige mondja: mindig imádkoznunk kell. A miután erre ráébredünk, és meg is érezzük az imádkozás parancsoló szükségét, az emberi létnek ezt a nagy lét-mozgását, láttuk, hogy az isteni világra imádság által kell teljesen nyitottnak lennünk, megéreztük azt is, hogy mégsem olyan magától értetődő ez. Bár nincs olyan civilizáció, és nincs az emberiségnek olyan korszaka, amely mást mutatna, mint hogy az ember mindig imádkozott, a tanítványok mégis Jézushoz fordulnak: taníts minket imádkozni! Mert nemcsak imádkoznunk kell, hanem meg is kell tanulnunk imádkozni. A tanítványok látták, hogy más mesterek is, így például Keresztelő János is,  imádkozni tanították tanítványaikat, s erre hivatkozva kérik Jézust. Ekkor Jézus elmondja azt az ima-formát, amit mi a kezdőszavai nyomán sok évszázad óta így nevezünk: Miatyánk, vagy szabatosabban: az Úr imádsága. Korábban láttuk azt is, hogy Jézus egészen forradalmi dolgot mond itt. S ez nemcsak akkor volt forradalmi, hanem ma is az. Igen, minden civilizáció mutatja az imádság belső szükségességét, mégis, a mi 21. századi civilizációnk valami különös ellen-folyamatot mutat. Ezt így foglaltam össze: a mai kultúra Miatyánk-ellenes. Egyrészt Isten-ellenes, másrészt apa-ellenes, harmadrészt pedig imádság-ellenes. De most tegyük félre ezeket az akadályokat, és lássuk, mit mond Jézus, mire tanít bennünket, mit mondunk, amikor a Miatyánkot, minden keresztyének imádságát mondjuk. , Mit mondunk tehát az első kéréssel: Mi Atyánk, szenteltessék meg a te neved!?
Milyen tartózkodó lesz hirtelen itt ez az imádság. A múltkor arról beszéltünk, hogy amikor azt mondjuk: Atya, mennyei Atya, sőt, hogy ez a mennyei Atya a mi atyánk, akkor azt tesszük, amit a közölés szóval fejeztem ki. Rövidítünk, közeledünk. Ahogyan faluhelyen két nagy utca között egy kis közön át is el lehet jutni a célba, ezzel rövidítve az utat. Így lehet közölni, ezzel a megszólítással, azzal, hogy Istent Atyánknak nevezzük. Megjelöljük, hogy kinek a tulajdona vagyunk, kihez tartozunk, merre irányul az életünk, s máris rövidítünk, hamar ott vagyunk Istennél. Nagy bátorság ez, ám éppen Jézus imádságos életében látjuk ezt a bátorságot, meg abban is ahogy a tanítványait Isten útjára vezeti. Lám, Jézus milyen gyorsan eljut Istenhez, nem kell neki nagy utat bejárnia, egyáltalán nem kell semmilyen utat bejárnia, hogy az Isten áldásának szükségét, Isten jelenlétének szükségét érző ember valóban ott legyen Istennél. Ezért mondtam, hogy forradalmi, amit Jézus tanít. Mindezek fényében igen meghökkentő, hogy hirtelen így fordul az imádság első kérése: szenteltessék meg a Te neved! Mert ami szent, már ahogy kimondjuk a szót, érezzük és tudjuk is, az tőlünk, a félig-meddig profanitásban élő emberektől igen-igen távol van. Vagy ha közel is van hozzánk a szent, a profán és a szent között akkor is van valami, ami elválasztja a köznapit, a tisztátalant, a közönségest – vagy a profán szót lefordítva: azt, ami még nincs ott a szentnél, nincs ott a szentek szentjében, ami legfeljebb a küszöbön van -, elválasztja valami a szenttől. A templomajtó, a kárpit a szentek szentjében, vagy éppen maga az, ami profán. Ha nincs is messze tőlünk a szentséges, és a szentséges jelenléte meg is érint bennünket, le is nyűgöz bennünket, a szent és a profán mégsem azonos. Mi Atyánk, szenteltessék meg a TE neved – mondjuk az első kérést. És érezzük is itt ezt a távolságot, de nem azért, mert az ég és a föld egymástól elérhetetlen távolságban volnának. Ez a mi Istenünk az ég és a föld teremtője, aki hatalmával és dicsőségével betölt mindeneket. Azért érezzük a távolságot, mert a szentnek és a nem-szentnek a viszonya mutatja ezt. Szenteltessék meg a Te neved! A kérés passzívumban hangzik el, alany nélküli ige ez. Ha úgy mondanánk, és ez talán a magyar fülnek, vagy a magyar nyelvi logikának jobban tetszene: szenteljék meg a te neved, akkor rögtön kezdhetnénk keresni, hogy kik lesznek, akik Isten nevét megszentelik. Talán a Kérubok ott a szent láda fölött, akik azt éneklik: Szent, szent, szent a Seregeknek Ura!? Talán ők Istent dicsőítő angyalok? Vagy maga az egész mindenség, ahogy a a 19. zsoltárban olvastuk? Az egész teremtett mindenség ujjongva magasztalja, dicsőíti Istent. Kik szenteljék meg nevedet? Nyilván, a szentek, az istenfélők szenteljék meg Isten nevét. Az emberek.  De itt így áll: szenteltessék meg! Az első, amit ezzel az imádságunkkal kimondunk, ezzel a tartózkodó kérésünkkel kimondunk, hogy bár mindenkori élet-feladata az Isten által teremtett embernek Istent megszentelni, az Ő szent mivoltában megismerni, az Ő szent mivoltához a maga életét hozzáigazítani, mégis így kell ezt a nagy élethivatást kezdenünk, ezzel mondattal kell elindítanunk: szenteltessék meg. Több okból is. Egyrészt azért, mert mi magunk nem tudjuk ezt a megszentelést maradéktalanul elvégezni. Kell végeznünk, és mégsem tudjuk maradéktalanul elvégezni.
Másodszor azért is így mondjuk, mert nem is tudjuk igazán, hogy kik azok, akikre ezt átruházhatnánk, ha már mi nem tudjuk maradéktalanul elvégezni Ha én nem tudok valamit megtenni, átruházhatom másra. Említettem, hogy a rómaiak a papot pontifexnek, hídépítőnek nevezték, mert a pap volt az, aki a profán és a szentséges, az emberi és az isteni, az evilági és a túlvilági között hidat vert. Áthidalta a szakadékot. Az a pap dolga. Szokták nekem is mondani,: imádkozzon, tiszteletes úr, helyettem is, magának az a dolga! Vannak nagy életfeladatok, amiket másra ruházunk. A törvények alkotását a politikusokra bízzuk, ezért tartunk politikusokat. Nem azért, hogy szidjuk őket, hanem azért, hogy jó törvényeket hozzanak. Egy vállalat vezetését rábízzuk egy-egy hozzáértő emberre, egy igazgatóra. A tanítást a szülők rábízzák a tanárokra és tanítókra. Mégis Jézus imádságánál érezzük, éppen abból adódóan, hogy ezt mondjuk: Mi Atyánk, mindannyiunk atyja, hogy mivel minden ember Istenhez tartozik, ez a feladat átruházhatatlan, ugyanakkor teljesíthetetlen. Tehát azt látjuk, hogy az a rövidítés, közölés, amire Jézus buzdítja a tanítványait – nem kell Istent hosszú titulusokkal megnevezni, nem kell Isten valóságát a szavainkkal körben járni, nem kell Istennek más nevet találni, mint adtak különböző neveket a régi zsidók, mert nem merték kimondani Isten nevét, nem kell mindenféle gyakorlatokban elmerülni, hanem ahogy a gyermek közvetlenül szólítja édesapját: apám, s ezzel mindent kimond -, látjuk tehát, hogy bár megnyílik ez a rövid út, ezen a rövid úton mégsem lehet sietni. Ez a Miatyánk egyik nagy titka! Pedig milyen rövid ez az imádság! Mindössze hét kérés! Hét egyszerű mondat, fél perc alatt el lehet mondani. Milyen rövid, és mégsem siet, hanem az emberi élet egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb –, és láttuk, másra át nem ruházható, ám általunk teljesíthetetlen feladatát fogalmazza meg: szenteltessék meg a Te neved. Ebben a passzívumban valamiféle tartózkodás lenne. Valami nagy-nagy alázat az ember részéről, a megszentelést nem tudjuk elvégezni, de anélkül, hogy Isten nevét megszentelnénk, nem megy semmi. Ott, ahol Isten nevét profanizálják, ott, ahol Isten nevét káromolják, ott, ahol Isten nevét hiábavalóvá teszik, ott, ahol az Istent kilökik a világból, ott, ahol az Isten neve legfeljebb üres hivatkozás, ott hihetetlen gyorsasággal kiüresedik és kiszárad az emberi élet. A 20. század megrendítő történetei bőséges bizonyítékot szolgáltatnak erre. Elég csak Szovjet-Oroszországra utalni, ahol a bolsevik forradalom nagyon hamar likvidálták a klérust, az imádkozókat, összedöntötték a templomokat, az imádság helyeit, mondván: fel kell szabadítani az embert a klerikális reakció zsarnoksága alól, aztán ez a nagy történelmi vállalkozás néhány év múlva odafajult, hogy mérhetetlen és felfoghatatlan áldozatokat hozott, tíz és tíz milliók pusztultak bele. Ahol Isten neve nem szenteltetik meg, ott egy idő után az emberi élet szentsége is megsemmisül. Ahol Isten neve nem ér semmit, ott az ember sem ér semmit. Meg kell szentelnünk Isten nevét, mert tudjuk, hogy az mi Ő képére és hasonlatosságára teremtettük.
Tehát a kérésben: szenteltessék meg a Te neved, az jön szóba, ami szent. A vallástudósok sokféleképpen próbálják leírni a szentséges jelentését, hatását, a pszichológiáját, a szociológiáját, fenomenológiáját. Mindenféle módon próbálják megragadni ezt a fontos és titokzatos valamit. Talán a 20. század nagy vallástudósának, Rudolf Otto megfigyelésének van igaza, hogy ahol megjelenik az emberi életben a szent, ott egyszerre érezzük a szentséges lenyűgöző hatását, ami összeroskaszt bennünket, ami ijeszt bennünket, amitől menekülnénk, és - ugyanakkor a lenyűgöző szónak a másik értelmében -, átéljük azt is, hogy a szentséges ellenállhatatlanul vonz is minket, mint Mózest az égő csipkebokor. A szentséges egyszerre rémít és vonz. Közeledünk hozzá, és mégsem közeledhetünk csak úgy, le kell vetni a saruinkat. Amit Mózes lát, az egyrészt csoda, mert ég a csipkebokor, de nem emésztetik meg, de nem is ez a csoda, hanem hogy az Úr van ott! És hány ilyen történetet sorolhatnánk csak a Bibliából, meg az életünkből, meg az emberiség életéből. Ez az, amit a szent kapcsán az ember legelsőül is megél vagy megérez. De máris tovább kell mennünk, hiszen Jézus nem azt mondja, hogy mennyei Atyánk, akinek a neve szent, hanem azt mondja: szenteltessék meg a te neved! Valaminek történnie kell! Ha azt mondaná Jézus, hogy így kezdjétek az imát: mennyei Atyánk, akinek szent a neve, akkor a vallástudósok által leírt jelenséget hozná be az imádságba. Isten szent neve előtt hódolunk, Isten szent nevét mondjuk ki: Isten szent, tehát a neve is szent. Annyit teszünk az imádságunk elején, hogy deklaráljuk ezt. Ez is nagy dolog, deklarálni valamit! Egy vallás-szociológus egy primitív nép körében élve, leírta, hogy vannak olyan imádság-formák, vagy még inkább ős-imák, melyekben az ember nem ad elő kérést, nem mond el panaszt, nem fogalmaz meg váradalmat, csak elmondja azt, ami van, ami történik, magasztosan és Istent dicsőítve, miként a 19.zsoltár: az egek beszélik és nyilván hirdetik – nyilvánosságra hozzák! -  Isten dicsőségét! Csak mondják az, ami szent és fenséges - ez is imádság. Igen, vannak olyan imádságok, amelyekben semmi mást nem teszünk, csak elujjongjuk Istennek ezt a csodálatos szentségét. Mégis, itt az áll: szenteltessék meg a TE neved. Mintha magát Istent kérnénk, hogy szentelje meg az Ő nevét - bennünk. Szentelje meg önmagát bennünk. Itassa át az életünket szentségével, dicsőségével, kegyelmével és hatalmával. S valóban ezt is kérjük. Hiszen már beláttuk, hiába erőlködünk, hiába küszködünk, mindig alatta maradunk a megszentelés feladatának, amit nekünk kellene teljesíteni. Ám Isten áldó  jelenléte, Szentlelkének bennünk való munkája nélkül ez lehetetlen. De Szentlelke által ez a megszentelés történik, ahogy Pál apostol ezt sokféle képpel, hasonlattal leírja. Ezt mondja például: a ti testetek, a bennetek lakozó Szentlélek temploma. A ti testetek szent. Péter apostol pedig azt mondja: szentek legyetek – így szól az Úr – mert én szent vagyok! Szent nép vagytok, királyi papság vagyok, épüljetek fel ti is lelki házzá, mint élő kövek. Sokféle buzdítást, bátorítást hallunk tehát, de ezek is arra alapozva szólnak, hogy mikor azt mondjuk, szenteltessék meg a Te neved, akkor Istent kérjük, hogy szentelje meg az Ő nevét bennünk és miközöttünk,. Legelső sorban is, azért mert ott magasodik előttünk az, amire az imádság is utal: a Tízparancsolat tilalma: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Azt kérjük tehát: szenteld meg a te nevedet a számban. Mi, modernek igencsak hasonlítunk felfogásunkban, magatartásunkban ahhoz a középkori filozófiai irányzathoz, amelyik azt tanította, hogy a szavak, a nevek, az elnevezések csak elnevezések, melyek közmegegyezésből születtek. Azért nevezzük az asztalt asztalnak, mert úgy egyeztünk meg, hogy azt a tárgyat asztalnak nevezzük. A név nem hordozza a valóságot. S mivel így gondoljuk, könnyen bánunk a beszédünkkel Mostanában pattant ki egy botrány amiatt, hogy az egyik tv-műsorban egy ügyvéd azzal biztatta a gyilkossággal vádolt védencét, aki megszökött a házi őrizetből, hogy maradjon is csak rejtekhelyen. De ez is meg lesz magyarázva. Mint amikor kiállt egy volt miniszterelnök – akkor még az volt, – és azt mondja: reggel, délben, este és éjszaka hazudtunk, Ezen felháborodott az ország, de meg lett magyarázva. Mondták is, nem úgy gondolta a lelkem, nem azt akarta mondani, éppen akkor, amikor azt mondta, hogy hazudtunk, mert éppen akkor mondta meg az őszintét, és ezt meg kell tapsolni. Mindent ki lehet magyarázni. De Jézus így tanít imádkozni: szenteld meg, mennyei Atyánk a szánkat és a beszédünket! Vagyis szenteld meg a szívünket, mert a szív teljességéből szól a száj. És ha a száj nem tudja a szentet szentnek és szentül mondani, ha az csak egy megnevezés, csak egy gondolat, csak hasonlat, akkor nem szenteljük meg Isten nevét, és nincs jelen az életünkben a szentség. Az első kéréssel tehát látunk valami méltóságőrző tartózkodást. Igen a Miatyánk közöl, rövidít, rögtön utat talál az istenihez, hiszen annak szólíthatjuk Istent, aki valóban a mi Atyánk, aki az életünk forrása, és megtartója, és reá irányul minden emberi élet, mégis itt megjelenik valami tartózkodás, mintha a profán ijedne el hirtelen a szentségestől.
Ezt fejezi ki a passzív szerkezet. Még azt sem mondhatjuk itt: adj erőt, Atyánk, és megszenteljük a Te nevedet. Egyszer egy francia biblia-fordító Magyarországon járván, ez még az 1980-as években volt, a budapesti teológián bibliafordítási parafrázisokat mutatott be. Szerinte a Biblia régies nyelven szól, kétezer éve beszélték ugyan, de a mai ember más képi világban él, másképp gondolkodik. S azt is bemutatta, hogy miképpen fordítaná a Miatyánkot. Erre nagyon emlékszem, így hozta: mennyei Atyánk, engedd meg, hogy megszenteljük a nevedet, ha már senki nem akarja! Valami ilyesmi volt ez az ő fordítása. Nagyon hetyke! Olyan, mint a zsoltárban, ahol Dávid elsorolja, miképpen megtapasztalta Isten jóságát, gyógyító szeretetét, Isten kimentette ellensége kezéből, magas helyre állította, erősséggel körülvette. S aztán Dávid úgy gondolta, s mondta is: soha el nem esem tehát, soha meg nem rendülök. tehát. Aztán a következő mondat máris egy kiáltás: Könyörülj rajtam, Uram, mert elestem! Igen, itt van ez a mély alázat ebben a passzív szerkezetben. Gyermeki alázat ez, és tartózkodás. A profán ember, a bűnökbe csúszó, a vergődő, majd a lázadásából józandó ember nagy-nagy alázata ez, és mégis csodálatos meghívás! Mert, amikor ezt mondjuk: szenteltessék meg a Te neved, akkor azt is kérjük, hogy ez a név bennünk szenteltessék meg. Hiszen Isten neve önmagában öröktől szent. Hiszen Őt angyalai és csodálatos teremtményei szüntelen magasztalják, és nevét szentként tisztelik. Csak nekünk kell rájönnünk, ahogyan a prófétának kellett a szentek szentjében ráébrednie, amikor szembesülünk az isteni szentséggel, és halljuk a kérubokat énekelni, és Istent dicsőíteni, akik bűntelenül, tisztán és igazán mondják, hogy szent, szent, szent a Seregek Ura, ekkor kell ráébrednünk, hogy csak mi vagyunk tisztátalanok. Jaj nekem, kiált a próféta, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom! Ezért a kérés: szenteltessék meg a te neved, valóban kérés, a mennyei Atyát kérjük, szentelje meg önmagát bennünk, szívünkben, szánkban, egész életünkben. Isten szent igénnyel lép fel, és mi erre ebben a kérésben igazi és szent alázattal válaszoljuk: ”Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn, templomoddá szívem-lelkem!” Jöjj és szenteld meg egész valómat a Te szentségeddel. Mondjuk hát mindig alázattal és ezzel a boldog várakozással, ha ezt az imádságot mondjuk, ha ezt a kérést mondjuk: Szenteltessék meg a Te neved! Mondjuk alázattal, mert mi nem tudjuk megtenni, és mondjuk boldog várakozással, hogy Isten elvégzi azt bennünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Minden nagy ünnepen illik közhelyeket mondani – engedje meg a gyülekezet, hogy én is közhellyel kezdjem az igehirdetést. A közhely így hangzik: karácsony az utazások ideje. Az ünnepben, karácsonyban útra kelünk, testvér a testvérhez, gyermek a szülőhöz, szülő a gyermekhez, barát a baráthoz megy. Nekem személyesen is sok utazási élményem kötődik karácsonyhoz, kollegista voltam, karácsonykor utaztunk haza, aztán teológus lettem, karácsonykor a teológusok legációba mennek, egy szóval karácsony nagy jövés-menés volt nekem. De még azok is útnak erednek ilyenkor, akik egyébként egy tapodtat sem szoktak sehova sem menni. Megmozdít és elindít bennünket karácsony – így is jött ez szokásba, de azt hiszem, nemcsak az emberi szokások kedvéért, hanem inkább azért, mert karácsonykor látjuk legtisztábban Isten útját az emberhez, és az ember útját Istenhez. És jó lenne – erre is hívok ma mindenkit! –, ha ezen az úton mi is elindulnánk, - azon az úton, amelyen Isten érkezik, és amelyen mi érkezhetünk Istenhez.
Hadd hívjalak hát meg benneteket ma erre a karácsonyi útra a pásztorok történetével. Tehát a pásztorokról szeretnék néhány szót szólni. Persze Krisztusról mindig, karácsonykor mindig Krisztusról szólunk – de a pásztorok történetén keresztül néhány nagyszerű lehetőséget látunk, például azt, hogyan jutunk el Krisztushoz. Aztán azt, hogy kit találunk valóban, hogyha eljutunk Krisztushoz, és ebből adódóan azt is, hogy miért is kell nekünk Krisztushoz elindulni és hozzá eljutni.
Én nem tudom megmondani, hogy vajon romantikus hajlamunk-e az , hogy sok szép karácsony-történetben, novellában, betlehemes játékban, közbeszédben – én magam is szoktam mondani! – úgy állítjuk magunk elé a karácsonyi történetet, hogy abban az angyal alvó pásztorokat ébresztett. Ismerek olyan betlehemest, melyben minden pásztor alszik, csak a kisbojtár van fönn, ő bökdösi az öreg pásztort, de hát ki figyel oda a kisbojtárra? Angyalnak kell jönni, mennyei sokaságnak kell zengeni, hogy fölserkenjenek a pásztorok. Szinte természetesnek is vettük ezt a gondolatot, aztán beleköltjük, hogy hát igen, így van Isten dolga az emberrel: fáradtak vagyunk, törődöttek vagyunk, ha leülhetünk, máris lecsukódik a szemünk, akármi történik a világban, elszenderedünk, - milyen jó, hogy Isten eljön hozzánk, elgyűrődött emberekhez! Van aztán – meghagyom – némi emberi gyanakvás is a feltevésben, hogy aludtak a pásztorok karácsony éjjelén. Isten rájuk nyitja az égbolt ajtaját, és angyalok sokasága érkezik, hogy lássák a csodát: Isten emberré lett, Krisztus megérkezett  - s mikor alszik a pásztor, ha nem éppen ekkor!? – mert ilyen az ember. Ha csoda történik, nagyszerű dolgok történnek, az ember átalussza mind, és úgy mennek végbe, mintha végbe se mentek volna. De akárhogy is van a dolog, akár azért gondoljuk, hogy aludtak a pásztorok, mert fáradt és eltörődött emberek voltak, akár azért tételezzük, hogy aludtak, mert bennük jelenik meg az ember közönyössége, csak azt mondhatom, hogy mind a két feltételezés hibás. A pásztorok nem aludtak, a pásztorok virrasztottak. Lukács evangélista így mondja: vigyáztak – vagyis őrködtek, kötelesség-teljesítésben voltak – kinn a mezőn tanyáztak, és vigyázva őrködtek a nyájuk mellett.
Az evangélista ezt az őrködést, ezt a vigyázást olyan szóval írja le, görögül így hangzik: fülakész, amit a filozófiából és az államelméletekből nagyon jól ismerünk. Hadd utaljak Platon híres munkájára, az Államra és sok más elméletre, teóriára, magyarázatra. Mindenik azt mondja, hogy az őrködés, az őrzés az ember közösségi létének meghatározó feladata, funkciója. E nélkül nincsen emberi élet, nincsen közösség. És máris magyarázhatnám, hogy mi az őrző tisztek dolga, meg nekünk is mi a tisztünk, dolgunk, miképpen hárul ránk, hogy megannyi gondban, törődésben hűséggel megálljunk, és ha kell, virrasszunk is. De azt hiszem, ez most nagyon messzire vezetne, nekünk pedig a nagyon közel levő Krisztushoz kell most eljutni. Az a lényeg tehát, hogy ezek a pásztoremberek ott, azon az éjszakán nem aludtak, hanem virrasztottak. Miért is? Vigyáztak a nyájukra – mondja az evangélista. Vigyáztak a magukéra. Figyeltek, hogy ha kell, szükséges, elhárítsanak minden lehetséges veszedelmet. Mindent, ami fenyegetheti azt, ami az övék. Merthogy ez a világunk egyik vastörvénye, és ezt aligha tudjuk félretenni. Régen, amikor még a tűzgyújtás nehéz és titkos művészet volt, történt volt bármi egy közösség életében, temetés, istentisztelet, király koronázása, valakinek otthon kellett maradnia és őriznie kellett a tűzet. Védeni és óvni kellett azt, ami a miénk. Kemény törvény az, hogy ami a miénk, azt meg kell őrizni. Mint a kisgyerek. Mindannyian voltunk így. Megkaptuk a karácsonyi ajándékot, este lefekvéskor bedugtuk a párna alá, a párnát magunkhoz szorítva őriztük azt, ami a miénk. Élettörvény ez. Sőt, így kell mondanom, életfoglaló törvény. Őrzöm a magamét, de jaj, amit őrzök, fogva tart engem. Egy tapodtat sem mehetek el mellőle. És nem úgy őrizzük, futó pillantással, néha oda tekintve – megvan még! –, hanem sokkal inkább, mint a demenciás öregek, akik százszor is megtapogatják az zsebüket, megvan-e a kulcs, és ezerszer visszamennek a bezárt ajtóhoz, megrázzák a kilincset, bezárták-e az ajtót. Így őrizzük azt, ami a miénk, így őrizzük az életünket, ilyen virrasztással, oda tanyázunk mellé, ami a miénk. Pásztorok ezért tanyáztak. Erősen őrzöm, virrasztva őrzöm, ami az enyém. Igen, testvérek, a birtokló ember – mondjuk latinul: homo possessor – régebbi és ősibb kategória, mint a homo sapiens. A birtoklás és a vele összefüggő vigyázás létparancs. Habeo ergo sum - birtoklok, tehát vagyok - ez sokkal régibb, igazabb, megalapozottabb, mint az, hogy cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok. Van valamim, tehát vagyok. És így a pásztorok vigyáztak nyájukra kinn a mezőn éjszaka, virrasztva.
De akkor mitől riadtak meg? – tegyük fel a kérdést, kedves testvérek. Mitől töltötte el őket nagy félelem? Az evangélista kettőzve (hebraizmussal), de még azon túlmenően, megháromszorozva adja ezt vissza. Azt mondja, hogy nagy félelemmel megfélemlettek. Hát mitől ijedtek ők meg, mitől kellett nekik megijedniük és kitől, hiszen éppen a veszedelemre várva vigyáztak ott!? Éppen azt a tisztet látták el, hogyha bármi jelét látják közelgő bajnak, veszedelemnek, azonnal lépni tudjanak. Ám most, karácsony éjjelén valami isteni rájuk tör, fénycsóvába kerülnek, vagy még inkább bekeríti őket az isteni dicsőség, mely ott felfénylett azon az éjszakán. Ha mai képekkel vagy képletekkel szeretnénk ezt visszaadni, egy döbbenetes paradoxont találunk itt, és ez az oka az ő megfélemlésüknek. Mi ez a paradoxon? A pásztorok égetik a pásztortüzet, ők azonnal fáklyát tudnak emelni, hogyha valahol mozdul valami, hogy lássák, ki az, mi az, ami jön. S mi történik?  Modernizálom: elmegyünk egy ház előtt, bekapcsol a mozgásérzékelő, hirtelen reflektorok fénye zúdul ránk. Így őrizzük a magunkét, de most ez éppen fordítva történik. Őrzik a nyájat, vigyázva virrasztanak, és hirtelen valami nagy fény támad, ők kerülnek a fényesség kellős közepébe, ők, akik őrködnek. Ez a fényesség nem ezernyi gyertyafény fényessége, ez a fényesség nem ezer csillag fénye, jól érzik ezt, ez nem a szemüket kápráztatja, hanem a szívüket rendíti, ez a fényesség: dicsőség, Isten dicsőségének a fénye.
De vajon honnan tudják ők ezt? Ha az előbb azt mondottam, hogy a pásztornépség ott kinn a mezőn és velük együtt mi mind homo possessor vagyunk, akik a magukén őrködnek, akkor most azt kell mondanom, hogy ez az őket beragyogó isteni dicsőség-fény olyan mélyreható kérdéseket vet fel, melyeket nekik kimondhatatlanul tudniuk kell. Embert meghaladó hatalom öleli őket körbe, az isteni belép az ember életébe, s ha csak félútig is érkezik, máris előtör minden elhallgatott régi érzésünk szívünk és lelkünk bajáról. Néhány ilyen kérdés. Ki támaszthat a sötétségben világosságot, ki küldhet hozzád angyalt igaz szóval: ne féljetek! Mondhatjuk-e mi ennek az angyali szónak a nyomán, hogy nem félünk? De leginkább az a kérdés izgatja mindig az embert: itt ülök a magamé mellett, és védelmezem a magamét, hiszen életparancsot teljesítek, de én ki én vagyok. De kimondva is érkezik a pásztorokhoz szó, ám ebből a kimondott szóból is – milyen érdekes! – ugyanezek a kérdések támadnak, amiket az egész életen keresztül kimondatlanul hordhatunk magunkban. Mert ahol nagy mennyei dicsőség ragyog fel, ott mi hirtelen – nincs rá jobb szó – profánok leszünk. Ez azt jelenti, hogy felragyog az isteni fény és meghív bennünket az isteni világba, de mi csak a dicsőség küszöbéig jutunk el, - ez jelenti, hogy profánok vagyunk: küszöb előtt állók vagyunk. De mi ebben a ránk ragyogó isteni világosságban, az isteni világ küszöbén, immár elveszítve összes magunk dicsőségét, összes magunk érdemét, összes magunk dolgát, újra csak azt kérdezzük: ki az, aki hozzám jön, és én ki vagyok? De leginkább újra meg újra azt kérdezzük: kié vagyok én? Jézus így mondja: mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, de a lelkében kárt vall. Mit használ az embernek, ha minden az övé, de ő senkié? Ezért kell Krisztushoz eljutni. Ezért szól az angyal, minden időt, minden sorsot, minden életet magába foglaló módon, a mi időnket, életünket, sorsunkat is magába foglaló módon szól: született nektek ma a Megtartó.
Aki nem a Károli Biblia-fordítású Bibliát olvassa, hanem új fordítást, az így fogja benne olvasni: született néktek egy szabadító, aki pedig a filológus Bibliáját olvassa, az így fogja olvasni: született néktek üdvözítő. Tehát megtartó, szabadító üdvözítő. Lám, ki sem lehet mondani, egyszerre, egy szóval, egy gondolattal Isten szeretetének a nagy titkát! Ha tehát azt mondom, hogy született szabadító (hirdeti az angyal), akkor arra is gondolok, gondolnom kell, ami fogva tart engem: a múltam, a sorsom, a bűneim, az adósságaim, a rendezetlen dolgok, amire most ráborítottunk egy kis karácsonyi sztaniolt, de holnap, holnapután kezdődik minden elölről. Fogva tart engem mintegy háló, és ebben a hálóban minden csomó egy-egy oldhatatlan, rám feszülő életgond és életprobléma, odaköt múltamhoz, tegnapomhoz. De azt hirdeti az angyal: született szabadító, valósággal, aki hozzánk jön, szabadulásunkra. Buzdítalak az angyal szavával, bízd rá magad erre a Krisztusra, mert Ő bizton megszabadít téged.
Ha azt mondom, az angyal szavát fordítva: született megtartó, akkor arra is gondolok, mert gondolnom kell, hogy itt és most mennyi minden hiányzik a teljes életemhez, hogy hány felől hordozzuk össze darabonként az életünket. Olyanok vagyunk, mint a város szélén tanyázó hajléktalanok, akik innen-onnan, kukából, limből, lomból, lomtalanításból hordanak össze maguknak hajlékot darabonként. Az, amit mi életnek gondolunk, nincs egybefogva, nincs az életemnek kötőanyaga, csak úgy, egymás mellett vannak a dolgaink. Ki tartja ezt össze, ki fogja ezt össze, és miért nem borul szét az egész, és miért nem esik ripityomra az én egész életem? Ki őriz meg attól, hogy szétdűljön minden, hogy elsüllyedjen akár az egész város, mint most Erdélyben Marosújváron, ki őriz, hogy ne szakadjon a gát? Ki őriz meg engem? Nálunk nagyobb erők zúgnak itt, és tépnek darabokra mindent. Ezt már tudjuk. Engedjük hát szívünkhöz az örömhírt is: született Megtartó. Bízd rá magad, Ő bizton megtart téged.
És ha azt mondom, testvérek, az angyal szavával, hogy született üdvözítőnk, akkor arra is gondolok, mert gondolnom kell, hogy mennyi kétség és céltalanság vesz bennünket körbe. Akárhova nézek, csak nézek, de nem látom a célt, nem látom a létem értelmét, nincs hova elindulnom, mert nincs hova megérkeznem. Milyen áldott a karácsony, ilyenkor van hova megérkezzem, - de úgy, egyébként? Hiszen a halál feneketlen örvénye ragad el engem! Hát most az angyal szavával mondom a boldog szót, és a boldog angyalokkal visszhangzom: üdvhozó érkezett, megszületett az üdvözítő Krisztus, aki a halálon is győzelmet aratott, és én majd egykor átléphetem azt a küszöböt, amely előtt állva nem tudom, kié vagyok, de ha átlépem, akkor a  halálon győzedelmes Krisztusé leszek, ott megtudom teljesen, ki vagyok és kié vagyok: az én halálon győzedelmes Krisztusomé.
Hadd hasonlítsam hát magunkat a mai napon a pásztorokhoz, akik ott künn a mezőn virrasztva őrizték a nyájat. Virrasztva kell nekünk is őrizni magunkat, családunkat, közösségünket, valakinek még egy országot is. Fáradtsággal, sok kétséggel, sok aggodalommal, mert hol a múltunk ront ránk és nem ereszt bennünket, mint a lábunk köré tekeredő háló, hol a mai nap dönt le bennünket s összetákolt dolgaink alatt maradunk, hol pedig a jövendő rejtőzik és ejt bennünket kétségbe, mert nem látunk belőle semmit. Hagyjuk hát a mai napon mesekönyvekre, betlehemesekre, szólás-mondásra a bóbiskoló, nagyot halló öreg pásztort, meg az ugráló kisbojtárt, - ilyenek nem voltak ott Betlehemben. Virrasztók voltak ott, mert virrasztaniuk kellett az éjszakában, mert az éjszaka a veszedelmek ideje. Virrasztanunk kell nekünk is, testvérek mert minden idő veszedelmek ideje. Ezt bizony jól tudjuk. Ezért hadd hirdessem, hogy Isten világossága áthatóbb minden emberi igyekezet fényénél, és messzebb ragyog még a betlehemi éjszaka fényességénél is. Messzebb ragyog, mint minden őrláng. Isten hatalma meghatározóbb erő, mint bármilyen emberi erő, szülessen bármilyen jó akaratból, összefogásból, tettrekészségből a mi erőnk, Isten ereje minden erőnél meghatározóbb, és minden igyekezetnél érvényesebb. Ez a világosság és ez az erő ugyanakkor nem áll a rendelkezésünkre. Ez az életünk igazi boldogtalansága. Ám az az életünk igazi boldogsága, hogy karácsonykor angyallal jelenik, és mutatja egyrészt, hogy amíg nem tudom a választ arra, hogy kié vagyok, addig csak a költővel sóhajtozhatok: Szeretném, ha szeretnének/ S lennék valakié,/ lennék valakié. Addig csak szüntelen életszorongás és halálvirrasztás között telik az élet. Ám mutatja másrészt az angyal, hogy boldog lehetek, ha az leszek, ami vagyok, egészen pontosan valakié. Ha az leszek, aki vagyok, akkor valakié is leszek. Azé kell lennem, akié voltam mindig is. Istené voltam, Isten tulajdonában kell lennem - és ezért kell most Krisztushoz eljutni, mert én Őbenne látom meg teljesen, hogy milyen az ember. Krisztusban látom meg igazán, milyen az ember, ha teljesen Istené. És azért kell Krisztushoz eljutnunk, mert azt is csak Krisztusban látjuk meg, hogy milyen Isten, ha teljesen az emberé lehet, ha teljesen betöltheti az ember életét. Milyen az ember, ha teljesen Istené? Legelőbb is énekel, s mondja a zsoltárral: Isten álmában is ád eleget annak, akit szeret. Milyen Isten, ha Istene lehet az embernek teljesen? Így mondja a zsoltár: ímé, nem szunnyad, és nem aluszik a te őriződ. Milyen hát az ember, ha teljesen Istené? Egy szóval mondom: boldog. És milyen Isten, ha Istene lehet az embernek? Egy szóval mondom: boldog. Boldog - ember iránt való beteljesedett nagy szerelmében, egyszülött Fiában. Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet – mondja az angyal –, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek ma megtartó-szabadító-üdvözítő, aki az Úr Krisztusa Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Induljunk útnak, testvérek, mi is a pásztorokkal. És ha nem tudunk megindulni? Kérjük rá Isten megsegítő kegyelmét Michelangelo szép versével:
Az ég útját felezd meg
nékem áldott Istenem, s ahhoz,
hogy megtehessem másik felét,
Te segíts kegyelmesen.