Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!
Virágvasárnap után Jézus újra a templomban van, és tanít, Isten országát hirdeti, Isten szeretetére hívogatja az embereket. Ám sokakban még ott van a botrány, az előző nap nagy drámája, a templom megtisztítása. Akik féltőn őrzik a régi és a szent rendet, a papok, az elöljárók hozzá lépnek és felteszik végre az egyik leglényegesebb kérdést. Eddig is sok kérdést tettek fel Jézusnak, de azok lényegtelen kérdések voltak. Most hát elérkezik a lényeges kérdés ideje: mondd meg nekünk, micsoda hatalommal teszed ezeket, vagy kitől vetted a hatalmat minderre? Egy konfliktus van a szemünk előtt, s nem véletlenül használom a konfliktus szót. Mondhatnám azt is, hogy vitáról, vagy tisztázásról van szó. De a konfliktus szót többnyire akkor használjuk, amikor a hatalomról beszélünk, amikor ellentétes vagy más irányú, vagy rivalizáló erők vagy hatalmak összecsapnak. Amikor hatalomról, erőről, hatalmi érdekekről van szó az emberi élet bármely területén, akkor használjuk ezt a szót: konfliktus.
A történet tehát összeütközést mutat. Egészen pontosan, a kérdés és Jézus felelete, még pontosabban az, hogy Jézus nem felel a kérdésre: ez mutatja az összeütközést. Mielőtt bemutatnám ennek az összeütközésnek a lényegét, arról is szólni kell, hogy máshonnan is eljuthatunk ide. Abból is támad összeütközés, amikor Isten nem felel az ember kérdéseire. Ez nagy dráma. Hiszen olykor  azért nem felel Isten – tudjuk jól –, mert olyasmit akarunk és kérünk, ami összeütközik az Ő törvényével. De ezt nekünk önmagunkkal el kell rendezni. Viszont sokszor, amikor jogos a kérésünk, mert éppen maga az Ige és a Szentlélek buzdított bennünket, hogy vigyünk csak bátran mindent Isten elé, és Ő nem válaszol, ilyenkor nagy konfliktus támad. Jelöljük tehát ezzel a szóval az Isten és az ember összeütközését. Ha ugyanis Isten nem hallgat meg bennünket, ha Isten nem válaszol a kérésünkre, ha Isten mellőzi – vagy úgy tűnik, hogy mellőzi – sok-sok imádságunkat, akkor az ember szíve fölgerjed, és összeütközésbe kerül Istenével. Ezért tehát nyugodtan elmondhatjuk a felolvasott történetről, hogy itt nem egy félreértésnek a megvitatásáról van szó.
Korábban Jézusnak és a nép vezetőinek a vitáiban már sokszor kiderült, hogy félreértésekről volt szó, és azokat tisztázni kellett. Vagy éppen olyan beállításról volt szó, egy olyan hamis képről vagy olyan hamis állításról, amit szintén tisztázni kellett, mert esetleg összeütközés támadhatott belőle. Itt azonban alapvetően az Istenhez való viszonyunk nagy drámájáról van szó. Milyen hatalom van benned? – kérdezik Jézustól. Vagy – és ez nem teljesen ugyanaz – ki adta neked ezt a hatalmat?
Először tehát azt kérdezik, hogy milyen hatalom van benne. Így kérdezik Jézustól: mondd meg nekünk, micsoda hatalommal cselekszed ezeket? Miket is? És sorolhatnánk máris Jézus egész földi szolgálatát. De csak menjünk visszafelé! Még Jeruzsálembe jövet látják a tanítványok, hogy elszáradt a terméketlen fügefa, egy nappal korábban ott van Jézusnak ez a feltétlen és lenyűgöző ereje, ahogyan megtisztítja a templomot. Kötélből ostort fon, fölborogatja a pénzváltók asztalait – már akkor is baj volt a bankokkal –, kiűzi az árusokat – akkor sem működött rendesen a piac –, bejelenti, hogy a templom az Atya imádásának háza, ők pedig latrok barlangjává tették – már akkor is baj volt a szent dolgokkal.  Előtte bevonult Jeruzsálembe, és titokzatos, misztikus messiás-királyként üdvözölték. Előtte pedig Jerikóban meggyógyította a vakot, előtte Jerikóban megtérítette a mindenkit kizsaroló fináncot, előtte pedig betegek százait és ezreit gyógyította meg, előtte pedig halottakat támasztott föl, előtte pedig lecsendesítette a háborgó tengert. És mindeközben szüntelenül hívogatott Isten országába.
Nehéz is eldöntenünk, hogy min folyik itt a firtatás. Azon talán, amit Jézus tett, hogy megtisztította a templomot, hogy virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, hogy csodák százait vitte végbe, hogy Isten nagyszerű hatalmáról, szeretetéről és dicsőségéről tanított? Ezek egyike sem adhatna okot panaszra, egyike miatt sem kellene Jézustól ezt kérdezni. Legfeljebb csodálkozni lehetne, hogy ilyen is van, s tényleg létezik, hogy elmondunk egy betegnél egy imádságot, és meggyógyul? Tényleg, van ilyen? És elámulunk. Tényleg létezik, hogy azt mondja a mester, eredj haza, meggyógyult a te szolgád, és mire hazaért a római százados, a haldokló embere meggyógyult? Tényleg van ilyen, hogy valaki az elemi erőknek parancsolni tud és lecsillapodik a vihar, elmarad a zivatar, a vizek visszavonulnak, és a tanítványok megmenekülnek? És hogy Isten szeret, - ezt hirdeti valaki? Nahát, tényleg, nem is tudtuk! Hogy Istennél ott van az örök irgalom, és ezt valaki meggyőző, hatalommal és erővel a tudtunkra adja? Hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe?! Mert amit Jézus tett és mondott, az csupa-csupa evidencia, magától értetődőség. Persze, amikor elvetemedik a világ, elfajul az ember, amikor a saját maga kis királyságának él, a maga önzésében van, amikor élvezi, hogy elcsavarhat mindent, és egyik hazugságból és hamisságból kergeti embertársait, akkor az evidenciák megdöbbentenek bennünket. Ha egy pénztárosra rászólunk a boltban, hogy kérem, a kétszerkettő többnyire négy szokott lenni, magánál meg miért öt, a nyolcvan deka nyolcvan deka szokott lenni, magánál meg csak hatvan, lehet, hogy először fölháborodik, tetten érték, rápirítottak, emlékeztették az élet örök rendjére. Bizonyos vagyok benne, hogy Jézus földi szolgálatát, azt a tisztet, amit az Atya bízott rá, ahogyan Ő betöltötte, kísérte ilyen megütközés, mert Jézus személye nem hagy semmit sötétben, minden hamisságot előhoz és leleplez. De az a konfliktus, összeütközés, aminek most itt tanúi vagyunk, nem ebből ered, hanem abból, és ezt nagyon fontos látnunk, hogy Jézus a templomban tanít. Már nem Galilea poros országútjait járja, már nem kérezkedik be valakinek a hajlékába, már nem a Jákob kútján elegyedik szóba egy parázna asszonnyal, már nem keres magának jó helyet domboldalon, hogy sokan hallják. A templomban tanít, a szent helyen, az abszolút védett övezetben. Annyira védett volt ez, hogy a régi zsidók képesek voltak a templomuk tisztaságáért a magasságos római birodalommal is szembeszállni. Leírják krónikások, hogy mindent elkövettek, ha kellett, fegyverrel, ha kellett, politikai furfanggal, ha kellett, lázadást szítva, ha kellett, hihetetlenül súlyos adókat fizetve. De ehhez az egyhez ragaszkodtak, hogy a templom, a szent hely, a szentek szentje, ahol a nagy engesztelő áldozatot mutatják be, ahova mindenkinek el kell zarándokolnia egy évben egyszer, hogy fogadalmi áldozatát megtegye, ez  hely szent és sérthetetlen. És akik ott szolgálatot és tisztet látnak el, azok féltékenyen és hűségesen őrízték ennek a helynek a sértetlenségét.
Jézus az előző nap ezt már megsértette. De akkor próféciát idézett Jeremiás híres templomi prédikációjából, mely több száz évvel korábban hangzott. Azt idézte Jézus, mintha azt mondaná:, hogy ti sem vagytok különbek, mint a régiek. A régiek elbuktak, mert istentelenül éltek, mert meghamisítottak mindent, mert elfordultak Isten útjától, odalett az ország, odalett a templom, odalett a szabadság, és ti most ugyanazt csináljátok, amit ötszáz évvel korábban a régiek. Latrok barlangjává tettétek a templomot. Súlyos vád ez. De talán ezt a békát még le lehetett nyelni.
Most azonban, Jézus a templomban önmagához hívogatja az embereket. János evangélista írja le ezt a legrészletesebben, a többi evangélista nem idézi részletesen Jézus szavait. János azonban leírja, hogy Jézus fölállt a templomban és így kiáltott: Én vagyok az élet kenyere, s ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és soha többet meg nem éhezik. Én vagyok az élet vize, ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és soha meg nem fog szomjúhozni, sőt őbelőle is élő vizek forrása fakad. Isteni igénnyel lép fel, és Istenhez hív.
Ebben a pillanatban ott vagyunk a konfliktus kellős közepén, mert úgy tűnik, Jézus most odaáll a szent rend őrei és az emberek közé, és azt mondja, hogy hozzám jöjjetek, én megelégítem a lelki szomjúságot és éhséget. Hozzám jöjjetek, és reám hallgassatok, és azt tegyétek, amit és mondok, és Istennél lesztek és Isten nálatok. Mi szükség akkor a többiekre, mi szükség akkor az évezredes régi lévita rendre, mi szükség akkor a mindennapi áldozatra, mi szükség akkor a templom tornácaira, ahol évszázadok óta értelmezték és magyarázták a törvényt? Lefordítom, testvérek, mai nyelvre, bár ez nem ugyanazt jelenti és veszélyes, ha fordítom, de talán mindenki jól fogja érteni. Mi szükség akkor a Böszörményi út 28.-ban az úrasztalára, és mi szükséges a hittanoktatásra és a biblia-órára meg a tiszteletes úr prédikációjára? Itt van Jézus, tessék Őt követni, Őrá hallgatni, és aki Őt követi, Istenhez talál, aki Jézusnál van, az Istennél van. Miféle hatalommal cselekszed Te ezeket? Merthogy a templom áll még, merthogy az áldozatot bemutatják, merthogy a törvényt magyarázzák és értelmezik. És mindez Isten jelenlevő hatalmának volt a jele, - a templom megmaradhatott, noha az ország elveszett. Hogy a szent hely mégis állt, ez volt az utolsó Isten-bizonyíték, hogy Isten mégis hűséges és nem hagyott magunkra árván, nem lökött ki bennünket a kegyelméből. De sok pillanata van az emberi életnek, és az egyház életének is, amikor minden elveszítünk, nincsen semmink. Nincsen szántóföldünk, nincsen iskola-rendszerünk, nem hódol nekünk a politika, nem úgy írják az alkotmányt, ahogy mi akarjuk, hiába mondogatjuk, nyilatkozunk – nincsen semmink. De templomunk még van, Bibliánk még van, úrasztalunk még van – Isten hűséges, Isten még velünk van!
S most, mint amikor bedobnak egy követ az állóvízbe, és hirtelen fölkavarodik minden, ez a jézusi gesztus, ez a jézusi hívogatás, ez a jézusi tanítás azonnal fölveti a hatalom kérdését: milyen hatalom van tebenned? Hogy jössz te ehhez? Ki hatalmazott föl téged erre, ha benned nincs? - ez a másik kérdés – jelzem, itt van némi különbség. Kitől kaptad ezt a hatalmat? Mély és drámai kérdés ez, ugyanis a konfliktusnak, az van a mélyén, hogy Isten elrendelt egy intézményt – ez a vallás intézménye – hogy a vallás intézménye biztosítsa az ember számára azt, hogy beléphessen Isten világába. A latin profanus szó – ebből van a profán szó, amit gyakran használunk -, szó szerint azt jelenti, hogy valaki a szent hely küszöbe előtt áll. Még nem lépett be, a küszöb előtt áll, még kívül van. Ami a szenten kívül van, az a profán. De Isten azért rendelt egy ősi intézményt, a vallást, és azért rendelt egy igaz vallást, ahogyan ezt a törvényekben és a profétáknál olvassuk, hogy az ember átléphesse ezt a küszöböt, hogy ne legyen kívül a szenten és az istenin, és a vallás intézménye ezt szolgálja. Ennek az intézménynek vannak hivatalosai, akik a rendjét védelmezik, akik fönntartják, működtetik. Közönségesen és egyszerűen így szoktuk mondani: ők a papok.
A papok – hát persze! A papok nem arra valók, ma sem, hogy mindég és örökké megmondják a tuttit. Nem arra valók, hogy magasságos kinyilatkoztatásokat tegyenek arról, hogy merre felé kell építeni a 6-os sztrádát, meg hogy elmondják, hogy milyen legyen a Magyar Köztársaság alkotmánya, és ki legyen a köztársasági elnök, és ki üljön a parlamentben, meg hány forint legyen egy kiló kenyér ára, és csökkentsék-e vagy emeljék a benzin árát. Nem erre valók. Ha tesznek is ilyet, hordozzák is érte a felelősséget. Arra valók, hogy aki a profanitásban van, a küszöbön kívül van, a küszöb előtt van, azt beinvitálják és besegítsék az isteni világba. Simone Weil, a 20. század nagy misztikus filozófusa mondja, hogy olyan az egyház, mint amikor bemegy valaki a világ labirintusába, ott túléli a találkozást a titokzatossal, a fenségessel, a megragadhatatlannal, majd kiáll a labirintus ajtajába, és szíves szóval invitálja az arra járót, hogy lépjen be. Kívülről belülre.
Most azonban, Jézusban felborul ez az örök rend. Mintha veszélyeztetve lenne az örök intézmény. Miért is? Nem pusztán azért, mert Jézus látszólag elbitorolja a papok tisztjét és feladatát – volt bennünk ilyen érzés, és beszélnek erről az evangélisták. Igen féltékenyek voltak Jézusra, irigyelték a hatalmát, kétségbe voltak esve tőle, mint ahogy minden prófétától és tanítótól kétségbe szoktak esni azok, akik belekényelmesedtek a vallási rend fenntartásába, hogy szinte iparszerűen űzik ezt a tevékenységet, rutinnal, megszokásból, keresetért. Hanem a dráma, a konfliktus igazi lénye itt abban van, hogy most nem az ember lép be a profánból az istenibe, hanem Isten jön ki – ha szabad ezt mondani – az örök isteni titokból, és lép be az emberibe. Ez a konfliktus lényege. Jézusban Isten belép az emberek közé, Jézus által Isten jelenléte, hatalma, ereje ott is jelenvaló, ott is megtapasztalható, ott is átélhető, ott is folyamodni lehet hozzá, ott is keresni lehet Őt, ahol az ember ezt nem gondolná. Az ember azt gondolja, hogy a teremtés törvényszerűségei szerint megy itt minden. Isten megalkotta a világot – ahogy Madách is mondja –, mely évezredeket eljár tengelyén, eljár, megy, mint a svájci óra. Az igazán isteni azonban a szentélyben van, az igazán isteni a templomban van, az igazán isteni az oltárnál van, az igazán istenit a pap szájából halljuk, ahogy Malakiás próféta mondja: a pap ajkai tudományt hirdetnek, mert a Seregek Urának követe ő. De most Jézusban más jelenik meg: nézzétek a mezők liliomait, nem szőnek, nem fonnak, és Isten Salamon királynál nagyobb dicsőségbe öltözteti őket. Nézzétek az ég madarait, egy se eshetik le az Atya akarata nélkül. Mennyivel inkább a Mennyei Atya hajatok számát is számon tartja. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok. Rövid utunk van Istenhez, - ezt hirdeti mindig Jézus. Ez a konfliktus lényege most. Mert akkor hogyan? Nem kell többé átlépni a küszöböt, mert Jézus a szentek szentjéből kilépett, és eljött hozzánk? Az Ige testet öltött és közöttünk lakozott. Ez a nagy konfliktus, kedves testvérek.
És most visszatérhetünk arra, amit az elején mondottam. A másik konfliktus, amikor Isten – és így Jézus Krisztus – nem felel a kérdésre. Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket? Kitől kaptad ezt a hatalmat? S akkor Jézus azt mondja: ha feleltek egy kérdésemre, én is válaszolok nektek. Keresztelő János keresztsége, a megtérés keresztsége, az Isten országa jele és szimbóluma - honnét volt? Istentől vagy emberektől? És ebben a pillanatban minden okoskodás összedől, minden ártó szándék megsemmisül, minden vélekedés félretétetik. Most kupaktanácsot tartanak a nép vezetői, és zavarba jönnek. Maguknak azt mondják, most már bajban vagyunk, mert hogyha azt feleljük, hogy Keresztelő János keresztsége, Keresztelő János igehirdetése, Keresztelő János szolgálata – ő sem a templomban szolgált, a Jordán mellett szolgált, ő sem vett papi ornátust magára, ő teveszőr csuhában járt! –, ha tehát azt mondjuk, hogy ő Istentől volt, azt fogja tőlünk kérdezni: miért nem hittetek neki? Ha meg azt mondjuk, hogy emberektől volt, bajba kerülünk, mert mindenki prófétának tartja Keresztelő Jánost. És odaállnak Jézus elé, és azt mondják: nem tudjuk. Mire Jézus azt mondja: én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal cselekszem ezeket.
De jól van ez így, testvérek? Persze, csillog a szemünk, jól megválaszolt Jézus az ellenséges főpapoknak, véneknek, írástudóknak, farizeusoknak, mindenféle rossz fajzatnak, ez egy rendes, hortobágyi csikós válasz volt! Nem tudod a találós kérést, én sem felelek a tiétekre.   Így kell elbánni ezekkel. De jól van ez így, kedves testvérek? Kérdezzük meg magunkat is. Hány kérdésünkre nem kapunk feleletet? Hány izgató, gyötrő gond van a szívünkben, mennyi mindent szeretnénk tudni: honnét van ez, milyen hatalom van ebben, honnét támadt ez az életünkben? Ne feledjük Jóbot, akinek nem elég a barátok felelete, ő Isten válaszát akarja kapni a nyomorúságára, ne felejtsük el a panaszkodó zsoltárosokat, akik így kiáltanak, hogy nappal és éjjel és szüntelen kiáltok Hozzád, és nem felelsz semmi módon. Micsoda fájdalom ez! Ne felejtsük el Jeremiás prófétát, akire az imént hivatkoztam, aki siratóéneket ír, mikor eljön a nagy történelmi katasztrófa és annak minden második mondata értetlenség, kétségbeesés és csüggedés, mert nincs felelet Istentől. Jól van ez így? Hiszen van felelet.
Éppen, amikor tanakodnak, hogy mit is mondjanak Keresztelő Jánosról, hogy Istentől volt, vagy emberektől volt? – ha azt mondjuk, hogy Istentől volt, akkor azt fogja felelni: Miért nem hittetek neki? Ebben a tanakodásban van a felelet, kedves testvérek. Bár Jézus elutasítja a firtatást, nem válaszol a nyers és konfliktust sejtető kérdésre, mégis felel, mert ő mindig felel, mert minden kérdésre felel, most így felel: nem is Ő, hanem saját tanakodásuk veti fel a kérdést: miért nem hittetek hát neki? Miért nem hittetek hát Istennek, amikor Krisztusban kilépett, és közénk jött, és testet öltött, és emberi formában közöttünk járt? Miért nem hittetek Neki, amikor azt hirdette, hogy Isten öröktől való szeretete a tiétek? Miért nem hittetek Neki, amikor azt hirdette, hogy Istennél kész a bocsánat, és Nála ott van az új kezdet? Miért nem hittetek Neki, immár most nem Keresztelő Jánosnak, hanem Krisztusnak, aki azt mondta: életemet adom váltságul sokakért!? Miért okoskodtok a küszöbön, sem kint, sem bent, sem Istennél, sem a profánban, sem a szentségesben, sem az istentelenben, - miért nem hittetek Neki?
Isten meg akar bennünket változtatni. Nem isten-élményt akar adni, nem a szentségesnek egy-egy nagyszerű lenyomatát, amit megkapunk a szenthelyen, a titokzatosban, a misztikusban, hanem Isten meg akar bennünket változtatni. S hogyan tudunk megváltozni, hogyan kezdődik ez? Ezzel a kérdéssel: miért nem hittetek Neki? És a kérdésre adott válasszal, amikor nem magyarázkodunk, hanem megadjuk magunkat, és azt mondjuk: immár Uram, hiszek Neked és hiszek Benned, áldd meg életemet, add nekem Isten kegyelmét és örökkévaló szeretetét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt hetekben a Hegyi beszédet olvastuk. Sok csodálatos tanítást, parancsot, tanácsot, intelmet kaptunk, s ezek végén foglalja össze Jézus, hogy miképpen kapcsolódunk mi az Ő igéjéhez. Valóban, amikor arról hallottunk, hogy mi a keresztyén élet, mi a Krisztuskövetés, mi az igazi imádság, hogyan kell helyesen adakozni, böjtölni, mi az Isten iránti bizodalom, hogyan hozhatunk helyes és jó ítéleteket mindennapi életünkben, tehát mikor Jézus arra tanít bennünket, hogy miképpen bomlik ki az egyszerű igazság, hogy minden percünkben Istennel van dolgunk és az emberi élet üdvösséges irányba tart – ha arra tart –, akkor úgy érezhettük, hogy ezek a jézusi intelmek, tanácsok elköteleznek bennünket. Ám most, ezeknek a végén nem parancsot, nem tanácsot, nem intelmet, nem buzdítást hallunk, hanem néhány egyszerű állítást. Azt hiszem, mindannyiunknak feltűnt, hogy Jézus hasonlata a bölcs és bolond emberről leginkább ahhoz hasonlítható, amikor valaki gyorsan, rövid tőmondatokban mesél el egy amúgy hosszú történetet, és a történetnek különböző állomásait a gyorsaság okán mindig csak így köt össze: és. És ömlött az eső… és eljött az árvíz… és fújtak a szelek… és beleütköztek abba… és nem omlott össze, illetve…. és, összeomlott…, és megmaradt, illetve… és nem maradt meg. Ezek a gyors összekötések egy egész életfolyamatot fognak össze, az emberi életnek különböző szakaszait, állomásait. Előttünk van íme, állításként és tényként mindaz, amit a Krisztus igéjét meghalló embereknek tudniuk kell. Akik hallják az igét – mondja Jézus –, kétfelé indulhatnak el. Vannak, akik hallják és megcselekszik, a jézusi szó megrezdíti, megmozdítja őket. A jézusi szó mindig megmozdít, isteni erők vannak benne. Ám innen kétfelé lehet elindulni. Eindulhatunk egyrészt abba az irányba, amiről Jakab apostol is beszél, és amiről a Példabeszédek könyve is beszél, amiről minden isten bölcsesség beszél, hogy megcselekesszük. Halljuk és megcseleksszük.
És a jézusi ige azonban másokat is megmozdít, ám hiába mozdítja meg őket – mondja Jézus –, mert vannak, akik hallják, és nem cselekszik meg. Mindebből következően Jézus két ember történetét vagy két embertípus történetét meséli el. De mielőtt a különbségeket megmutatnám, az azonosságokról kell szólni. Még egyszer, Jézusnak ezekben a megállapításaiban egyszerű tényként áll előttünk, hogy az ember mindig építkezik, mindenki mindig építkezik, az emberi élet szüntelen építkezés. Nemcsak hajlékot építünk vagy keresünk magunknak, hanem építjük az életünket is. Mai kifejezéssel, az ember szüntelen önmegvalósításban van. Sokszor kikeltem már e kifejezés ellen, ironizáltam is rajta, most mégis, a jézusi példázat fényében – ha talán így jobban értjük – meghagyom: mindig építkezünk, mindig igyekszünk arra, hogy megvalósítsuk magunkat, mindig van célunk, mindig tevékenykedünk valamiért, mindig van valami előttünk, ami még nincs kész, de késszé kell majd lennie. És amikor kész van, érezzük, hogy az egészhez képest mégsem teljes, és máris megyünk tovább. Mindig vannak terveink, mindig késztet bennünket valami arra, hogy építsünk.
Az is kiderül azonban Jézus szavaiból, hogy a szó bibliai értelmében véve végső dologra nézve építkezünk. Valamilyen végső, állandó meghatározottság vonz bennünket – nevezhetjük ezt nyugodtan üdvösségnek. Az ember üdvösség felé törekszik. Mondhatnám azt is, hogy hidat épít, hidat az emberi és isteni között. Mondhatnám azt is, hogy ajtókat akar vágni az immanens és a transzcendens világ között abba a válaszfalba, ami elválaszt bennünket egy másik világtól. Mondhatnám azt is, hogy az ember templomokat épít, hogy Isten jelenlétét, áldását megtapasztalja a maga földi életében. Vagy mondhatnám azt is, hogy az ember úgy épít, hogy összerakja az élete tényeit, terveit, álmait, mint egy kirakós játékot, hogy kiábrázolódjon egy cél, amiért érdemes élni. És miért érdemes élni? Ami eleve mindig is mozgat bennünket. Mi után érdemes törekedni? Amit hogyha magunk előtt látunk, bármilyen fáradtságunk is van, nyugodtak és szilárdak vagyunk, mert tudjuk, hogy jó felé megyünk. Mindenki mindig épít.
Másodszor, a jézusi példázat azt is elmondja egyetemesen, hogy van mire építeni. Aki meghallja és megcselekszi azt, amit mondok – tanítja Jézus –, hasonlítom a bölcs emberhez, aki kősziklára épít, aki hallja, és nem cselekszi meg, hasonlítom ahhoz, aki homokra épít. Van mire építeni. És itt jelenik meg a különbség, és ez igen döntő és mindent meghatározó.
Kősziklára építeni nem könnyű dolog, az munka, az fáradtság, az veríték. Homokra építeni könnyű dolog. Aki már terveztetett és építtetett házat, nagyon jól tudja, hogy milyen nagy a különbség. Olyan talajra építeni, ahol fáradtságos verítékes, küszködő munkával lehet a ház alapjait megcsinálni, nagy küzdelem. Ám ha egy homokozó lapáttal odább dobhatja a talajt, és már ott is van az árok, már csak bele kell önteni a betont, az künnyű. Vagyis azt mondja Jézus, hogy az a bölcs, aki a nehezebbik végén fogja meg a dolgot, az a bölcs, aki belemegy abba, hogy nem könnyű alapozni, az a bölcs, aki látszólag még mindig csak az alapokkal piszmog, mások pedig már a századik emeletnél tartanak. Miért bölcs? Azért, mert a történetből kiderül, hogy van folytatás is.
Ez a harmadik tény, amit Jézus itt megállapít, hogy vannak viharok. Tény. És ebben az a csodálatos, egyúttal vigasztaló, hogy Jézus nem kendőzi el követői elől, hogy vannak viharok. Soha nem ígért nekünk a Mesterünk sima, egyszerű sétát, soha nem ígérte a Mesterünk, hogy úgy lesz majd a dolgunk Vele, ha megkaptuk Szent Lelke erejét, áldását, mint a mesében: Terülj, terülj asztalkám! És majd mindig lesz, és mindig jó lesz. Mindig sikerülni fog, és soha nem lesz semmi baj. Éppen ellenkezőleg, ha végig gondoljuk egy szempillantás alatt mindazt, amit Jézus a tanítványainak mond, amikor szolgálatra küldi, amikor felhatalmazza őket, amikor az élet dolgaira tanítja, amikor meghívja őket Isten országára, egyszóval, amikor összeköti őket az isteni világgal, és csodálatos jövendőt ígér nekik, ha mindezeket végig gondoljuk, hogy miket mond még emellett, egészen megdöbbentőek a szavai. Már ahogy a Hegyi beszédet is kezdi: a sírókhoz szól, azokhoz, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, azokhoz, akiket olyan könnyű félrepasszírozni a nagy élet-rohanásban, azokhoz, akiket az Ő igéiért és az Ő igazságáért üldöznek. Másutt azt mondja tanítványainak: Elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Másutt azt mondja, amikor a szenvedéseiről beszél: Semmivel nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Egy másik helyen arról beszél: Nem lehet az én tanítványom az, aki nem veszi föl a maga keresztjét. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba.
Hogy megértsük, mennyire nagy erő van, nagy realizmus van Jézusnak ebben a szavában, hadd mondjam, hogy ez a történet-rész egészen különösen kezdődik. Hogy is mondja? Ha valaki hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És nyáron behúzódik a pergola alá, télen becsukja az ablakot, bekapcsolja a fűtést, jól van dolga? És eljönnek sokan és megcsodálják, hogy micsoda gyönyörű alkotást rendezett oda? És büszkék lesznek rá az emberek? És eljut abba a létállapotra, amikor a maga teljes igazságában és dicsőségében megtapasztalja?
Így kellene folytatni! Eljön a zsűri s ráteszik a plecsnit az épületre: az év háza! Eljönnek a barátok és az ismerősök, összecsapják a kezüket, és azt mondják: hogy csináltad!? Milyen jó neked! De nem így folytatódik, hadd olvassam még egyszer: hasonlítom a bölcs emberhez, aki kősziklára építette az ő házát, - míg a revidiált Károli fordításban kettőspont van itt, folytatódik – és ömlött az eső. Hogy is van ez? Azt mondja Jézus az egyik mondatrészében, hogy bölcs ember az, aki hallja az igét és megcselekszi, mert az olyan, mint aki kősziklára építette az ő házát… és ömlött az eső. És eljöttek az árvizek, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba. Nem azt mondja Jézus, hogy majd egyszer építsd szilárd talajra, építs biztonságos hajlékot, mert bekövetkezhet, mert megtörténhet, mert olyan világban élünk, hogy nem lehet kizárni az esélyét annak, hogy bajok jönnek, mert nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy nyomorúság köszönt be! És akkor, úgy-e, milyen jó lesz, hogy szilárd alapokon áll az életünk, akkor úgy-e milyen jó lesz, hogy olyan jól megfundáltuk azt Jézus Krisztus igéjében, akkor úgy-e milyen jó lesz, hogy valóban engedelmeskedtünk neki és nem kentük el a dolgokat, nemcsak hallgattuk és gyönyörködtünk benne, hanem hozzá is igazítottuk az életünket, akkor milyen jó lesz majd, ha úgy lesz! Nem ezt mondja Jézus, hanem azt mondja: és… És nem is azt mondja: majd esni fog az eső, hanem azt mondja: esett az eső! Esik az eső, és fúj a szél. És jön az árvíz. És beleütközik abba a házba. Csodálatos ez számomra, kedves testvérek, és azt hiszem, mindannyian érzitek, hogy milyen fantasztikus az, hogy Jézus abszolút realizmussal beszél! Aki az Ő szavának követésére adja az életét, aki a Krisztus szavára akar építeni, aki annak akar engedelmeskedni, éppen ebből a szóból tudja meg, nem a történelemből, nem az emberi tapasztalatból, nem az esélylatolgatásból, nem mások történetéből, hanem ebből a történetből tudja meg, hogy esik! És árvíz van. És baj van. És hányattatás van. És nyomorúság van. Vagyis – mondom még egyszer, a harmadik tételt ismételve – vannak viharok. S talán az mutatja legjobban, hogy ki mire épített, merthogy az első pofont rögtön azután megkapjuk, hogy boldogan magunkhoz öleljük az igét. Az első gáncsvetést rögtön megteszi sátán őfelsége, ha elindulunk Krisztus lába nyomában, az első ütközés azonnal megtörténik, ha az ember ráteszi egész életét Isten valóságára, és ezt éppen az igéből tudjuk meg. Sehonnan máshonnan. Hogyan viszonyulunk ehhez?  Sok-sok embert kellett tanácsolnom, megmondom, olykor a saját szívemet is, hogy amikor ránehezedett az életemre vagy az életükre valami elhordozhatatlannak tűnő teher, méltatlankodás támad a szívben. Miért van ez így? Nem ebben egyeztünk, nem ezt ígérted, Uram! Nem erről prédikált a papod, nem ilyenekkel van tele az Ige. Fölgyullad az ember szívében valami, amit talán így lehetne nevezni: becsapottság-érzés. Ott van ez az Istennel való küszködésünknek, birkózásainknak, harcainknak a mélyén. A mai világ mutatja ezt a legjobban, amikor azt nézzük, hogy a mai ember hogyan gyakorolja a maga módján a vallását. Egyre többen vannak, de kétségtelenül, meghatározó számban vannak a mai világban és a mai Magyarországon olyanok, akik azt mondják, hogy hívők vagyunk, vagy vallásosak vagyunk, hiszünk valamilyen isteniben, transzcendensben, túlvilágiban - a magunk módján. Ha ezen ők azt értik, hogy nem úgy hisznek, ahogy a szentegyházi nagy dogmákban meg van írva, erre szomorúan csak azt tudom mondani: nem voltunk jó tanítók, nem jutott el igazán hozzájuk az egyház tanítása, nem tudnak úgy hinni, nem tudják a Szentháromság titkait úgy hasogatni, ahogy az óegyházi atyák tudták! De ugyan ki tudja? De nem ezt jelenti ez a kifejezés, hanem pontosan oda visz bennünket, amiről itt most Jézus beszél. Éppen azt jelenti, hogy volna mégis valami, amikor sűrűsödik a nyomorúság, amikor nőnek a terhek, amikor mennydörögnek a villámok, volna mégis valami, amivel ezt ki lehet védeni, amivel el lehetne hárítani, volna mégis egy csodálatos módszer,  vagy egy még csodálatosabb kalitka, ahova befogjuk a boldogság kék madarát, és minden reggel nekünk trillázik majd, és minden este nekünk muzsikál majd, volna mégis valami… Praktikák vannak, s ezek legmélyén ott lapul az a gondolat, hogy nem állok én alkuba Istennel. Nekem nem Isten kell. A bolond ember életvezetése ezt mutatja. Neki nem Isten kell, neki módszer kell, neki az élete nem az istenire, az örökkévalóra, az üdvösségre irányul. Módszer kell, hogy ne essen az eső, hogy ne fújjon a szél, hogy ne ütközzön bele a házba, hogy ne legyenek árvizek, mert ha nem esik az eső – értjük a metaforikus beszédet –, ha nem fúj a szél, nincsen árvíz, akkor építeni sem kell. Miért építünk házat, miért van hajlékunk, miért teremtünk a fejünk felé fedelet? Mert ömlik az eső, mert fúj a szél, mert jönnek az árvizek. Hogy megvédjük magunkat. Nem kell Isten – mondja a mai ember –, vallásos vagyok a magam módján, csak az eszközöket, csak a módszereket, csak a praktikákat mondjátok meg! Mert talán volt élménye, talán volt keserű tapasztalata, és nem talált vigasztalást, amikor úgy érezte, hogy nem erre tette a tétet. És sokan, a Krisztus-követők közül is átpártolnak. Átpártolnak. Mert azt hallják mindenünnen, hogy amit a keresztyénség ígér, az a nagy végső cél, az túl messze van. Az túl van az életen. Márpedig itt kell élni. Amiről a keresztyénség beszél Jézus szava nyomán, az túl van minden időn és történelmen, márpedig itt zajlik az életünk. Mennyország, üdvösség, feltámadás, visszaérkezés az örök istenibe a halál és feltámadás után… – szép, szép, de nekem itt kell boldognak lenni, nekem itt kell sikeresnek lenni, nekem most kell az, hogy ne legyen eső, ne jöjjön az árvíz, ne ütközzön be az életembe a forgószél! De aki így gondolja – azt mondja Jézus szava –, az homokra épít. Könnyen épít, gyorsan épít, hamar meglesz, igen látványos, fáradtságba se kerül. De ez a történet is ugyanúgy folytatódik, - ha valaki hallja éntőlem e beszédet és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki fővényre építette házát.. és ömlött az eső...és eljött az árvíz…és fújtak a szelek… és beleütköztek abba a házba… és összeomlott. És nagy lett annak romlása.
Tehát már szinte mindannyian ki is tudjuk mondani a konklúziót, hogy ebben a példabeszédében Jézus azt állítja, hogy van remény. Van remény a megmaradásra. Mert ömlött az eső, mert fújtak a szelek, mert eljött az árvíz, mert beleütközött abba a házba – de nem dőlt össze. Illetve: - és összedőlt. Mégis, kedves testvérek, mindannyiunk szívének kedvesebb ez a szó. A történetnek nem kell úgy folytatódnia, ahogy a második esetben hallottuk. Nekünk kedvesebb az, hogy – nem omlott össze. Ez az isteni kegyelem, ez az, amire ráépíthetjük egész életünket, ez a kőszikla. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert az evangélista meg is jegyzi, hogy amikor Jézus befejezte ezzel a hasonlattal a Hegyi beszédet, sokan álmélkodtak tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók. Jaj nekünk, írásmagyarázóknak, jaj nekünk Biblia-tudósoknak, jaj nekünk, prédikátoroknak, papoknak, mert Jézus nem úgy tanítja az Igét, mint mi. Hanem úgy, mint akinek szavában erő van, és ebben a szóban van elrejtve ez az isteni megmaradás. Ami Jézus élete, halála és feltámadása, ami Isten örökkévaló szeretetének a kinyilatkoztatása, ami csodálatos lehetőség, hogy az életünket isteni szóra, isteni igére, isteni életre építsük, az van itt. Így mondja ezt János apostol: mikor mi még bűneikben voltunk Isten elküldte az Ő egyszülött Fiát, mikor mi még háborúban voltunk Istennel, Ő már örökre megbékélt velünk, mikor mi még bütyköltük az életünket, kerestük a praktikákat, mikor mi még lázadoztunk Isten ellen, Ő már öröktől megbékélt velünk. Szabadulást, új életet, igazságot, üdvösséget szerzett. Ha valaki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azt, hasonlítom bölcs emberhez, aki kősziklára építette az ő házát.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Pünkösd nagy csodáját sokféle módon kell, szabad és szükséges kifejeznünk, a csodát, ahogy az Isten Lelke előbb tizenkét személyt betöltött, majd igehirdetésük nyomán háromezret, majd betölt azóta is ezreket, százezreket és milliókat, ahogyan Jézus Krisztus halálának és feltámadásának jó híre hirdettetik, és Isten igéje nyomán, Isten igéje által a Szentlélek hatalmában életek megújulnak, megváltoznak. El lehet ezt a történetet mondani úgy is, mint ami nem egykor, kétezer évvel ezelőtt történt, hanem mint a mi magunk személyes történetét. Vagyis hogy mindaddig, amíg a Lélek hozzánk meg nem érkezik, amíg a Lélek szívünkben ki nem töltetik, mi is csak magunkba bezáródva vagyunk, őrizgetve magunkban valami reményt. Mindaddig, amíg fel nem serkenünk, erőt nem kapunk, bátorságot nem merítünk, mindaddig, amíg Isten kegyelmes szeretete át nem árasztja életünket, addig csak tétlenkedünk, mint a tanítványok. De utána igen, sok áldást és Isten szeretetét és kegyelmét vehetjük.
Engedje meg a gyülekezet, hogy ma egy régi történetet idézzek föl, a próféta történetét, mely még régebbi, mint a pünkösdi, de amilyen régi, olyan mély, amilyen távoli, olyan közel van a szívünkhöz, amennyire messzire levőnek tűnik, annyira itt van velünk, amennyire egy másik ember története, legalább annyira a miénk. A próféta nehéz helyzetben van. Isten népét szorongatják, történelmi katasztrófa készülődik, elindultak már a városát ostromló seregek, és bár Isten népének van korábbról sok szép dicső tapasztalata, hogy ellent kell állni, hűséggel ki kell tartani, nem szabad a kezeket föltenni, és akkor Isten megszabadít, most mégis, Jeremiás prófétának egy egészen más üzenetet kell hirdetnie. Ez az üzenet megbotránkoztató, ez az üzenet a saját szíve ellenére való, így szól ez az üzenet: vegyétek magatokra a babilóniai király igáját, mert az Isten fenyítéke, legyetek alázatosak Isten fenyítéke alatt! De ezt kell hirdetnie. És bár ennek az üzenetnek illetve a hirdetésének folytán a próféta egyébként is nehéz helyzetbe kerülne, hiszen a szíve reped bele, mert nem ezt akarja hirdetni, nem ez a szíve gondolata, sokkal súlyosabb történik. Mindenki felháborodik, s csakhamar arról olvashatunk, hogy a prófétát börtönbe zárják. Később a börtön pöcegödrébe vetik.
Vajon, ebben a mélységben, megalázott helyzetben mit tehet az ember? – alszik. Mint ahogy a gyereknek is az a legjobb, hogyha átalussza a betegséget, mint ahogy a felnőttnek is az a legjobb, ha átalussza megaláztatása pillanatait. Igen, sok-sok szorongató, drámai élethelyzetben van úgy, hogy ha nem tudunk elaludni, nem érkezik meg a gyógyító álom, akkor a bajunk még mélyebb lesz, a dráma még súlyosabb lesz, a vergődés még reménytelenebbé válik. Alszik a próféta, és álmot lát – ahogyan mondja –, szép álmot lát. Milyen rossz dolog szép álomból a keserű valóságra ébredni! És úgy tűnik, itt is ez történik, szépet álmodik a próféta és keserű valóságra ébred. Ezen a ponton el is érkeztünk ahhoz a gondolathoz, amit mi vallásos hívő, Isten-kereső emberek oly sokszor igénylünk és várunk is Istentől, de rosszul igényeljük, és rosszul várjuk, hogy ugyanis a hitünk, a vallásunk, reménységünk egyfajta gyógyító álom legyen. Vegyen minket Isten a karjaiba, és mint egy nyughatatlan, lázasan hánykolódó gyermeknek súgjon szép ígéreteket a fülünkbe, drága és boldogító igéket, hogy át tudjuk aludni a nyomorúság idejét, túl tudjunk jutni azokon a pillanatokon, amikor nem jó józannak lenni, amikor nem jó látni azt, ami van, és föl se ébresszen, míg el nem múlik a baj!
A próféta azonban, fölébredvén, nemcsak álomban, hanem valóságban is ígértet hall: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek. Ezt ígéri Isten, és Szent Lelke által ezt cselekszi. Hogy miért vagyunk szomjasak és éhesek szeretett gyülekezet, kedves testvérek, azt néhány nagyon egyszerű pontban össze lehet foglalni ahhoz az ígérethez kapcsolódva, mellyel Isten kiegészíti ezt az általános meghagyását. Ha az Újszövetség ígéretére nézünk, máris megértjük, hogy miért mondhatjuk, hogy szomjúhozunk, és miért mondhatjuk azt, hogy éhezünk akár fizikailag is, de még inkább lelkileg, szellemileg, mi hatja át az ember szomorú valóját és miért keresi az ember az álmot, miért menekül az álomba, miért akarja átaludni a saját életidejét, miért akarja átaludni a saját történelmét, miért akarja átaludni az emberiség egész történetét, noha éhes és szomjas.
Az Igéhez kapcsolódva csak három egyszerű tételt kell említenem. Egyrészt láthatjuk, hogy Isten nélkül, Isten szabadítása nélkül áldatlan, vagy – másképpen szólva – áldás nélküli a világ. Az viszont ember áldásra szomjúhozik, áldásra éhes. Észre sem vesszük, nem is tudjuk szinte, talán egy tudóst kéne közénk ültetni és megbízni azzal, hogy monitorozza az egész életünket, hogy hány pillanatunk, percünk van, nem is tudjuk, mikor áldást mondunk, áldásra emeljük a kezünket, áldást kérünk, áldást várunk, - ezerféle módon fejezzük ezt ki. S ezek igen fontosak, ezek mellőzhetetlenek. Igen jól emlékszem ifjú lelkész koromban, a Kálvin-téri templomban egy nagyon kedves fiatal párt eskettem, szép volt az esküvő, minden a helyén volt, de a legvégén, amikor eljött az áldás ideje, nem is tudom mitől vezéreltetve, csak mondtam az áldást, de a kezemet nem emeltem föl, ahogy fel szoktuk a kezünket áldásra emelni. Vége volt az esküvőnek, odajöttek, és azt mondták: Tiszteletes úr, gyönyörű volt minden, gyönyörű volt a beszéd, csodálatosan mondta az ifjú pár az esküszöveget, nagyszerűek voltak az imádságok, lélekemelők az énekek, de az áldás? Ifjú voltam, tapasztalatlan és vitatkozó fajta, és mondtam: Dehogynem kérem, én elmondtam az áldást, úgy van az, odaadtam az áldást. Mire mondták, hogy nem, mert nem emelte föl a kezét. Mondtam: Számít az? Talán a paptól elfogadták, hogy ez valami liturgiai reform? De számít! De bizony mennyit számít az áldás, és milyen éhes a lelkünk az áldásra és milyen boldogan fogadunk áldást, a jóra áldást, a rosszból kivezető áldást, a szabadító áldást, éhséget és szomjúságot csillapító áldást, akár fizikailag, de még inkább szellemileg, várjuk mi mind, akik vagyunk, lelki és szellemi lények.
Aztán az is benne foglaltatik Isten ígéretében, hogy reményt is ad, mert amikor azt mondja: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek, olyasmit ígér, amit Jézus Krisztusban látunk kibontakozni. Krisztus mondja követőinek: Én vagyok az élet vize, és ha valaki belőlem iszik, soha többet meg nem szomjazik. Én vagyok az élet kenyere, és ha valaki belőlem eszik, soha többet meg nem éhezik. Krisztus magát adja, hogy a reménység alapja legyen. Mert micsoda remény nélküli az ember? - és ezért is keressük az alvást, ezért is keressük a szép álmokat és szeretnénk azokat prolongálni és jaj, csak fel ne kelljen ébredni ezekből a szép álmokból, ezekből a gyönyörű reményekből, mert jaj, hányszor megcsaltak bennünket. Becsaptak bennünket. Hányszor megcsaltuk magunkat, és tettük a tétet olyanra, ami nem valóságos, és mégis akarunk reménykedni! Mert nem lehet remény nélkül élni. Vagy mégis inkább úgy van a dolog, hogy jövő nélkül és a jövő tudata nélkül sem vagyunk sehol. Ahogyan Seneca mondja egy bölcselkedésében: ha elhagytad Észak-Afrikát, és Rómában akarsz kikötni, ugyan mit kell azzal foglalkozz, hogy hol vannak azok a partok, melyeket elhagytál, de mennyire tudnod kell, hogy hol akarsz kikötni, mert ha nem tudod, elvesztél. Remény nélkül nincsen élet. Isten, amikor közel lép hozzánk, reménységet alapoz meg. Van kikötője az életnek, van biztos pont és van hová megérkezni: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve hív bennünket Jézus Krisztus -, és én megnyugvást adok lelketeknek. Istenben van minden élet boldog kikötője. De mondjuk ki azt is, hogy  keressük az álmot, és szívesen töltjük álomidőben egész létünket, mert Isten nélkül valók vagyunk. S ha Isten nélkül valók vagyunk, élet nélkül valók vagyunk. Az álom mégsem a valóságos élet, bár hozzá tartozik az életünkhöz. Ami az álomban történik, az csak a lélek vásznára kivetített képsorozat, amit álomban gondolunk, az mégsem történik valóságosan. S miért vagyunk mégis álomban? Mert a valóságunk az, hogy Isten nélkül élünk. S hogy ígéri Isten az Ő szenvedésre készülődő népének? Törvényemet belsőjükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Nem külső dolog többé Isten szent életrendje, nem valami kőbevésett, bronzba öntött, nem valami belénk sulykolt törvény, hanem szívbe írt törvény. Ahogy a költő mondja: Ha Isten lép az ember életébe, és Isten írja a törvényt az ember szívébe, akkor mondhatjuk: az én vezérem belülről vezérel. De ha nincs Istenem, ha Isten nélkül élek, ha gőgömben, bűnömben, makacs lázadásomban újra meg újra elszakadok Istentől, vajon hová jutok, és vajon hová vezet az az én-vezérem, aki nem az élet teremtője, nem az élet megszentelője, nem az áldások adója, és nem a reményeink megalapozója. Felserken a próféta álmából, s hallja az ígéretet: én megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek.
A héber nyelvben a lélek szó nagyon sokszor magát az embert fejezi ki.  Szép szóról szóra, az éhező lélek, szomjúhozó lélek kifejezést így lenne a legszabatosabb fordítani: mert én megitatok minden szomjúhozót, és megetetek minden éhezőt, vagyis: mindenkit, aki éhezik. Szomjúhoztad már az igazságot, éhezted már a jó szót, száradt ki az életed, érezted, áldások nélkül, s maradtál éhesen, mert nem volt semmiféle reménységed? Kellett azt mondanod a szenvedő Jóbbal, olyan az életem, mint a sivatagi homok, amiben nem marad meg semmi, ha ráhull egy kis zápor, pillanatok alatt elillan, meddő és üres az egész? Ha így volt, akkor tudod már milyen csodálatos dolgot ígér, és milyen nagyszerű csodát teljesít Isten, amikor kitölti az Ő Lelkét.
Itt az ígéretek közé, amelyet a próféta hall előbb álomban majd álomból serkenve is, közbeveti személyes megjegyzését: ezért vagyok ébren és vigyázok, és az én álmom édes nekem. Vagyis most nem az történik, ami oly sokszor megesik velünk, hogy szép álomról felébredünk – de rossz a szép álomból, abból, belőle felébredni – valami rosszra, valami üresre, valami hiábavaló, reménytelen és áldatlan valóra, hanem az történik, hogy a próféta felébred az álmából, és álmából Istenre ébred, álmából áldásra ébred. Álmából reménységre ébred, álmából egy új szövetségre ébred, álmából arra ébred, hogy amit álmodott, amit Isten álmában a szívének mondott, ami álmában oly édes volt, az valóság. S ilyen nincs másutt, és nem történik másutt, egyedül csak ott, ahol Isten Lelke árad ki. Ezért vagyok ébren – mondja a próféta. És ezért vigyázok, és ezért nem akarok újra álomba dőlni, ezért nem hajtom fejemet újra szundikálásra, ezért nem élet-programom többé az, hogy csak átzuhogni ezen az életen, csak valahogy túlélni, bliccelni egyet az élet nagy villamosán. Ébren vagyok, és vigyázok.
Évezredekkel később zeng majd vissza erre visszhangként az apostol szava: serkenj fel, aki aluszol és felragyog néked a Krisztus. Serkentő lélek, jöjj és ébressz bennünket! Ébresztő lélek, jöjj és ébressz bennünket arra a csodára, hogy Isten maga maga-kezével írja szívünkbe szeretete törvényét, hogy Isten Istenünkké lesz, és mi az Ő népévé leszünk, hogy visszafogad bennünket elszakadtságból, hiábavalóságból és üres életből! Hogy összegyűjt bennünket, ahogyan pünkösdkor összegyűltek mindenhonnan, a szélrózsa minden irányából. Igen, így van, ha végigmegyünk azokon a neveken, amelyek olyan bűvösen és titokzatosan hangzottak: Mezopotámia, Ciréne, Frigia, Szkítia, s a többi - a szélrózsa minden irányából, ahová szétfújta őket a nyomorúság és a bűn szele, most egy helyre a Szentlélek szele egybefújja őket. Egybegyűjti őket, hogy Isten népévé legyenek. Nagy egybegyűjtetés, új szövetség kötése, a szívbe beleírt szövetség megkötése a pünkösd napja. Boldog, aki szépet, vagy – ahogy a próféta mondja – édeset álmodik, és erre az édesre és boldogra ébred. Azt ígéri a mi Istenünk: megitatom a szomjú lelket, és minden éhező lelket megelégítek. A lelket Lelkével, a szomjúhozót életének vizével, az éhezőt életének kenyerével, a törvénytelent törvényével, a kívül valót új szövetségével, a szétszóródottat összegyűjtő hatalmával egybeszerkeszti, megáldja, reményét megalapozza és Istenévé lesz, hogy mi az Ő népe lehessünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az Apostolok cselekedeteiből olvastam föl azt a történetet, amely közvetlenül megelőzi Pünkösdöt, vagyis megelőzi azt a pillanatot, amikor Isten ígérete szerint kitöltetik Isten Szent Lelke, és Jézus feltámadásának a tanúi – elsősorban az apostolok! – elindulnak betölteni hivatásukat, hogy a világ minden pontján és mindenkinek – ahogyan Jézus parancsolja nekik – boldog bizonyságot tegyenek az Ő feltámadásáról, Isten kegyelméről, és sokakat meghívjanak Isten országára. Azt olvastuk, hogy amikor együtt voltak, s nemcsak a tizenegy, hanem még mintegy százhúsz atyafi, egy igen nehéz és drámai döntés várt rájuk. Talán nem is akarták ezt a döntést meghozni, talán nem is akartak tudomást venni a gondról, ám Péter fölállt és szóvá tette, hogy a tizenkét tanítvány közül hiányzik egy. Hiányzik Júdás, aki Jézus elárulta, aki az árulását fölismerve keserűségre jutott, keserűségében megpróbálta a dolgot visszacsinálni, de nem lehetett már, és ahogy az evangéliumi feljegyzések is elmondják, öngyilkosságot követett el. Péter azonban nem Júdás esetén akar példálózni, hanem jelzi, hogy van egy betöltetlen hely.
Először tehát arról kell szólni, hogy miért volt szükség arra, hogy Péter, a tanítványi közösség vezetője, fölálljon és határozottan jelezze, hogy mielőtt még megérkezik a Szent Lélek áldása, mielőtt kitöltetik Isten felbátorító ereje, mielőtt még elindulnak a szolgálatra, ezt, aminek híjával vannak, nekik, maguknak kell betölteni. Azért volt erre szükség, mert a tizenkettes szám nem volt véletlen. Nem véletlen, hogy Jézus pontosan ennyi tanítványt hívott el szűk, bizalmas körbe. Nem véletlen, hogy tizenketten voltak azok, akik a felhatalmazó ígéreteket kapták. A régi Izraelt jelzi ez a tizenkettes szám, a tizenkét törzset. Ez tehát valamiféle teljességet jelent, Isten népének a teljességét jelenti. Ha a tizenkettőből egy vagy kettő hiányzik, már nem teljes a kör, márpedig Isten az egész népnek, az egész közösségnek adta az ígéretet. A hagyomány egyébként – ezt nem a Bibliából olvassuk, későbbi hagyomány - a tizenkét apostolt be is sorolja a tizenkét törzs szerint. Ezt én - megmondom őszintén – utólagos visszaolvasásnak tekintem, erőltetésnek. A hagyomány még azt is tudni véli, hogy a sorsvetéssel megválasztott Mátyás apostol Juda törzséből való volt, és éppen Betlehemben született. De ez már, azt gondolom, csak kegyes spekuláció. A dolog veleje az, hogy meg kell lenni a tizenkettőnek. És azért kell meglenni a tizenkettőnek, mert a régi népről, a régi Izraelről, a régi ígéretek birtokosairól pünkösd után minden népre, az egész világegyetemre kiterjed Istennek az áldása. Éppen a régin keresztül, éppen a régi teljességén keresztül. Szimbolikus, metafizikus ez a kérdés,  - de még mi is tudjuk ebben a mi racionális, funkcionálista világunkban, hogy a szimbolikának, a metafizikának, az ígéretek teljes körű beteljesítésének múlhatatlan jelentősége van.
Mégis nehéz a döntés, mert ki legyen a tizenkettedik? Péter felsorolja ugyan a kritériumokat, elmondja, hogy olyat kell választani, aki ott volt Jézus tágasabb tanítványi körében attól a pillanattól kezdve, hogy Keresztelő János megkeresztelte Jézust. Így Tehát olyat kell választani, aki tanúja Jézus egész életének, aki végig követte Jézust a földi életúton, és aki tanúja a feltámadottnak is. Ez nagyon erős, meghatározott kritérium, s nyilván szűkíti a kört, ebbe már nem tartozik bele mindenki. De még így is sokan vannak. Aztán végül kettőt előállítanak, és nem tudnak dönteni. Pedig sokféle szempont szerint lehetne Júdás helyét betölteni. De nem tudják. Lehetne például olyan szempontok szerint dönteni, hogy a kettő közül ki az ismertebb. Ezt elmondja Lukács evangélista is. Az egyik jelölt, Barsabás, feltehetően igen népszerű lehetett, merthogy két beceneve is volt, és akinek két beceneve van, az népszerű ember. Egyrészt Józsefnek hívták, másrészt pedig Justusnak. Ez arra enged következtetni, hogy Barsabás már a tágasabb tanítványi körben is úgy forgolódott, hogy olyan melléknevekkel látták el, melyek nem gúnynevek voltak. Mert sem a József, sem a latin Justus név nem tekinthető gúnynévnek, a József név egészen az ősi időkre vissza megy, a régi József sok áldást hordozott, sőt bizonyos értelemben Jézus előképének is tekintették, nagyszerű dicsőséges név ez. A Justus pedig azt jelenti, hogy igaz ember, ez egy becsületes, igaz, tiszta ember neve.
A másik jelölt egyszerű nevet hordoz: Mátyás. Szó szerint magyarul azt jelenti: Isten ajándéka. De hát sok Mátyás volt akkoriban, nem úgy, mint nálunk, hogy csak egy Mátyásunk volt, ki aztán meghalt és oda lett az igazság is. Ám mégsem tudtak dönteni, noha mint látjuk a rövid megjegyzésekből, lett volna kapaszkodó. El lehetett volna döntenia kérdés az alapján, hogy ki az ismertebb. Az, hogy Barsabásnak még két neve volt, ez minden exitpollnál többet mutat, minden rangsornál többet mutat, ő népszerű ember volt, s ez elvileg eldönti a kérdést. Sőt, ha a mellékneveinek mélységeibe beletekintünk, ahogy utaltam rá, még egyéb érvet is ide lehetne hozni. Nemcsak közismert és népszerű volt, a közismertség és a népszerűség hamar el tud párologni, pillanatok alatt eltűnik, - ismerjük a hiúság vásárát. A melléknevei arra engednek következtetni, hogy megbízható, igaz embernek tartották. Ez nagyon erős szempont. Nem két egyforma közül kell tehát választani, hanem van itt valaki előttünk, akiben megbízunk, akire szolgálatot lehet rábízni, akire rá lehet tenni nagy terhet. Hajolva hozzá a szív. És mégsem tudják eldönteni. Sőt, Péter szavából egészen nyilvánvaló, hogy nem is akarják eldönteni. Nemcsak, hogy nem tudják, nem is akarják eldönteni. Mert ezt mondja Péter: állítsatok ide kettőt. És oda állítottak kettőt, mind a kettő Jézus földi szolgálatának hiteles tanúja, majd imádkozva ezt mondták: Te Uram, aki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg e kettő közül egyiket, akit Te választottál ki. Ez azt jelenti, hogy nem is akarják eldönteni.
Ekkor érkezünk el ahhoz, ami talán a mi számunkra igen szokatlan és furcsa megoldási mód: sorsot vetnek. Isten igéje számos helyen eltanácsol bennünket ettől a döntési módtól. Természetesen, bizonyos esetekben magától értetődő. Például, amikor a focipályára fölmegy a két csapat, előbb térfelet és kezdőrúgást választanak,  feldobják a pénz, fej vagy írás. Ezt így lehet eldönteni, mert nem lehet arról vitát nyitni, hogy melyik csapatnak lesz jobb, hogyha délutáni fényben a kapusa nappal szemben fog védeni, vagy merre felé lejt a pálya. És azért sem nagy kérdés ez, hiszen félidő után úgyis térfelet fognak cserélni. Tehát a sorsolás itt technikai művelet. Vannak másutt is eljárások, amikor sorsot kell vetni, például amikor a szavazat egyenlő. Itt azonban nem erről van szó. És Isten igéje sok esetben el is tanácsol bennünket attól, hogy nehéz ügyekben, nehéz döntésekben – hogy így mondjam – a vakszerencsére bízzuk a dolgot. Azért tanácsol el bennünket Isten ettől, mert a Példabeszédek könyve is így tanítja: az emberek kebelében vetnek sorsot, de az Úrtól van annek minden ítélete. Azt mondja Salamon ebben a bölcsességében, hogy nehéz és eldönthetetlen helyzetekben az ember kebelében vetik a sorsot, valahol legbelül a szívet és a lényeget érinti ez a mozdulatsorozat, és mégis Isten az, aki minden tekintetben megítéli az emberi szívet. Egy mély dráma kellős közepén állnak az apostolok, meg kell választani a tizenkettedik apostol társat, mert nélküle nem teljes a szám, nélküle sem szimbolikusan, sem valóságosan nem kezdődhet meg Isten Lelkének áldó munkája minden nép körében, de nem tudnak, és – mint kiderül – nem is akarnak dönteni. Sorsot vetnek tehát.
És ennek a sorsvetésnek az eredménye visszaigazolja a Példabeszédek könyvének a bölcsességét. Már az óegyház idején is csodálkozva jegyezték meg az írásmagyarázók, hogy Mátyásra esett a sorsvetés. Pedig neki van kisebb esélye – elmondottuk –, legalább is emberileg szólva. Ha mégis úgy kellett volna választani, hogy kiáll a kettő és egyfajta „megasztár” versenyként eléneklik magukat, elmondják a tudományukat, elmondják a világról a véleményüket, tesznek valami lelki piruettet, és ott van a szigorú zsűri, a tizenegy apostol (tizenegy: nem is lehet szavazat-egyenlőség!), hát akkor mondjuk: kiválasztják a győztest. Akkor Barsabásra esett volna a választás. Finoman, de lényegre törően jelzi ezt Lukács. De már a régi írásmagyarázók is csodálkoztak, hogy Mátyásra esett a sors. Mátyásra. Neki csak egy neve van, nem három, mégis rá esett a sors. Hogy ennek a sorsvetésnek a páratlanságát is megértsük, hadd olvassam fel még egyszer a 25. verset: „és imádkoztak, mondván: Uram, Te, aki ismered mindenki szívét, mutasd meg e kettő közül, akit kiválasztottál arra, hogy elnyerje osztályrészét a szolgálatnak és apostolságnak, melytől eltévelyedett Júdás.” Hogy elnyerje osztályrészét a szolgálatnak és az apostolságnak… Két olyan szó áll itt, aminek később az apostolok története során igen nagy jelentősége lesz. Az egyik szó szolgálat – diakónia –, a másik szó pedig maga az apostolság. Jól tudjuk, hogy hosszú ideig a tizenkét apostol egyszerre végezte e két szolgálatot: a diakóniát és az apostolságot. Csak később következett be, mikor annyira megnővekedett a gyülekezet és annyira megnőttek a teendők, hogy maguk az apostolok kérték, hogy a diakónia szolgálatától – ha szabad ezt mondani – szabadítsák meg őket. Bízzák másokra ezt a szolgálatot, az asztal körül való forgolódást, a szegények segítését, az alamizsnák összegyűjtését és szétosztását. Ekkor hét diakónust választanak meg, és rájuk bízzák ezt a szolgálatot, az apostolok pedig már csak a tanúságtétel szolgálatával foglalkoznak.
Akiket Te kiválasztottál a diakóniának és az apostolságnak szolgálatára… Ha még egyet lépünk, fel kell idézzük Pál apostolt, aki a tizenkét apostol mellé odakerül tizenharmadiknak. Milyen hihetetlen erőteljesen kellett érvelnie Pálnak két fronton is emiatt. Egyrészt azt kell hangoztatnia szüntelenül, hogy az apostolokat Isten választotta. A prédikátorokat, a lelkészeket, a diakónusokat, a véneket, a presbitereket, a gyülekezetvezetőket viszont már a gyülekezet választotta. Maga Pál rendelkezett sok helyen arról, hogy kerítsenek magunknak a keresztyének alkalmas véneket, válasszák meg őket és állítsák őket szolgálatba. Az apostolságra viszont Isten hívott el, mert ez az eredő, ez a forrás, ez a kezdet, ez bizonyítja, hogy nem emberektől való a Jézus Krisztus ügye. Itt derül ki ebből a sorsvetésből, amikor igen kockázatos módon, de mégis Istenre bízzák ezt a dolgot, hogy nem arról van szó, hogy megérkezett Galileából tizenkét fővezér meg százhúsz kísérő, az egyik ugyan áruló lett, na de gyorsan a vezérkarba beválasztanak még egyet, s viszok tovább az ügyet. Meg tudják ők ezt oldani. Nem. Isten az, aki kiválasztja a tizenkettediket. Pál apostolnak aztán amellett is érvelnie kellett, hogy  ő – úgymond – mégsem kakukktojás. Pál itt azzal érvel, hogy ő sem emberektől kapta az elhívást, hanem az egy – ahogy szokták mondani – vocatio extraordinaria volt, rendkívüli elhívás. Különös elhívása volt az Istennek, mert Pál sem emberektől kapta. Kitől kapta Pál az elhívást? Keresztyénektől? – hiszen üldözte őket! Kitől kapta Pál az elhívását? – Ott, a damaszkuszi úton mentek a legények, éppen rendszerváltó hangulat volt és kezdték noszogatni őt, hogy kevesen járnak mostanában a damaszkuszi úton – mondta valaki nemrégiben. Húsz éve még azon csúfolódtak, hogy sokan járnak a damaszkuszi úton! Jelzem, akkor sem jártak rajta sokan. Egyvalaki jár a damaszkuszi úton, ez az egyedüliként, Isten számára elhívott Saulus. Ez egy rendkívüli elhívás. De ez is azt bizonyítja, s bármilyen sok bajba is került emiatt Pál, bármilyen sokszor  is megkérdőjelezték apostoli tekintélyét (egyébként éppen maguk, a jeruzsálemi apostolok, egyébként olykor maga Péter és Jakab apostol is, raportra kellett mennie, bizonykodnia kellett), de akárhogyan is Isten választotta őt. Mindez azt bizonyítja, hogy itt pünkösd előtt is Isten választ, Isten dönt, éspedig azért, hogy a Feltámadottról szóló bizonyságtétel ne emberi ügy legyen. Az Úr Jézus Krisztus életéről szóló tanúságtétel, az Isten országába való elhívás nem emberi vállalkozás. Az ember kebelében vetnek sorsot, de Istentől van annak minden ítélete. Az ember néha nem tud dönteni, néha meg nem is akar dönteni, néha pedig, ha tudna és akarna, akkor sem dönthetne.
És hadd fordítsam meg most mindezt egy egyszerű gondolattal. Azt hiszem, a Krisztus mellett való döntésünk is éppen ilyen. A mai emberé egészen biztos, hogy ilyen. Tisztában vagyunk mindannyian azzal, hogy Krisztus mellett dönteni, tanítványi seregébe beállni, az életünket Szent Lelke áldása előtt megnyitni, és az egész életünket Isten boldog szeretetére rábízni, - nagy és nehéz döntés. És vannak, akik nem tudják eldönteni, hogy mitévők legyenek. Jézusnak csak egy neve van. Szerény név az, és mennyi minden van a világban, történelmünkben, az életünkben, akinek és aminek sok-sok neve van, s ez mind-mind népszerű, híres, befolyásos, megbízható, igaznak és hitelesnek tűnő. És mennyien vannak, akik nem is akarják ezt eldönteni. Amikor például szülőkkel beszélgetek arról, hogy járjon hittanra a gyermek, akkor azt felelik: majd eldönti a gyermek. Ez nekem azt jelenti, hogy a szülő nem döntött és nem akar dönteni. Nem akar dönteni, mert ha a ránk bízottak helyett és érdekében nem tudjuk meghozni az ilyen döntéseket, ezzel azt fejezzük ki, hogy mi nem akartunk dönteni. És egyébként is, a mai világ azt sugallja, hogy nagyot kockáztat az, aki dönt. A mai világ az eldöntetlenségek világa, a fenntartások világa, a meghagyások világa, a záradékok világa, a titkos záradékok világa és az apró betűs jegyzetek világa. Döntünk is, meg nem is, oda is tesszük a tétet, meg nem is, odaadjuk teljesen magunkat és már rögtön vissza is vonultunk. Amit az egyik kezünkkel fölveszünk, a másik kezünkből kiejtjük, vagy éppen fordítva, amit az egyik kezünkkel fölveszünk, a másikkal kiejtjük – ilyen a mai ember. Úgy hívják ezt a filozófusok: posztmodern. Én csak úgy hívom: a mindenkori ember, - mert a mindenkor ember ilyen. Nehezen tud dönteni, nem tud választani, és nem is akar választani.
Abban, ahogy itt imádkozással sorsot vetettek és elfogadták – mert elfogadták! – Isten döntését, mert Mátyásra esett a sors, és nem mondták, hogy hamis volt a kocka, vissza az egész, nem mondták, hogy valami rosszul történt a sorsvetés során, játsszuk le még egyszer, mert hát azért ez a Barsabás József Justus, ez a hosszúnevű valaki mégiscsak jobban esett volna a szívünknek. Elfogadták. Így szól az Ige: sorsot vetettek rájuk, a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol mellé számolták. Ez pedig azt a csodálatos engedelmességet jelenti, hogy ugyan az ember a maga kebelében, az ember a maga körében kénytelen olykor sorsot vetni, de Istennél van annak minden ítélete, Isten döntött. Isten vágleg döntött. Döntött Jézus Krisztusban, elküldte Krisztusát, Isten döntött, melletted is döntött, téged is választott. Mi okod hát, habár az előbb még azt mondtad, hogy nem tudsz dönteni, mi okod hát, habár az előbb azt mondtad, nem is akarsz dönteni, döntsön az Isten, mi okod, hogy, hallván és tudván mindezt, mégsem számlálod magadat az elhívottak közé?! Az a feltétlenség, ahogyan Jézus feltámadásának tanúi, az apostolok Isten döntésének rendelkezéseire bocsátják magukat, ma is elkötelező. Halljuk, értjük és tudjuk mindannyian: Isten a Jézus Krisztusban döntött mellettünk. Ha sokat ingadozunk is, sokat kétségeskedünk is, sokszor dobjuk is föl a két fillérest vagy a tízforintost, sokszor is vetünk sorsot, tudnunk kell:  az ember kebelében vetnek sorsot, de annak ítélete Istentől van.
Ámen

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!
Húsvétnak sok, nagyszerű és végigmondhatatlan áldása van a számunkra, méltán ünnepeljük és tartjuk a keresztyének legnagyobb ünnepének. Engedjétek meg, hogy ezen a húsvéti ünnepen e sok-sok áldás közül csak egyet vegyek ide. Ezt is sokáig lehetne taglalni, de talán az ünnepben elegendő lesz róla néhány szót szólni, és arra figyelni. Ez a nagy áldás, amiről ma szeretnék szólni hozzátok, röviden így foglalható össze: a feltámadott Krisztus mindig szól az Övéi szívéhez. A feltámadott Krisztus nem eszme, nem valami, egyébként nagyon nemes gondolat, nem valamiféle ürügy arra, hogy ünnepet tartsunk ebben az egyébként ugyancsak ünneptelen, sivár világban, nem valami nagyszerű felemelő gondolat, valami, amit kikövetkeztettünk a világ folyásából, hogy a világ tavaszon mindig kiújul, hogy mindig az életnek kell győznie, hogy mindig a „van” áll előbb és mindenek fölött, és megelőz mindent, ami nincs. A feltámadott Krisztus élő személy, és mint élő személy, Szent Lelke által szól hozzánk, szól a mi szívünkhöz. Pedig már nagyon messze vagyunk a csodálatos hajnaltól. Attól a napkeltétől, földrengéstől, angyal-jelenéstől, attól a pillanattól, amikor az angyal elhengeríti a követ a sír szájáról, messze már, amikor a kétségbeesett asszonyok szívében öröm támad, amikor a Feltámadott letörli a tanítványok könnyeit, közösségükbe lép, megvigasztalja és megáldja őket.
Messze vagyunk már akkor is, amikor ezt a levelet, a pathmoszi száműzöttnek, János apostolnak a Mennyei Úr, Jézus Krisztus diktálja és küldeti a szmirnai gyülekezetbe, Kis-Ázsiába, egy gazdag városba egy szegény gyülekezetnek, egy elfacsarodott és lezüllött világba, a szentségbe kapaszkodó néhányaknak, azoknak, akikre nagy-nagy próbatétel vár. De messze már a dicsőség, és de közel a próbatétel! De messze már húsvét diadala, és de közel és de jelenvaló, és de húsbavágó a nyomorúság és a szegénység! A szmirnai gyülekezetnek több próbát kell kiállnia, és amikor a szívükhöz szól, és nekik beszél a Feltámadott Úr, nem hagy kétséget afelől, hogy mik ezek a próbatételek.
Az első, amit mindjárt megnevez és nem kendőz el: a nyomorúság, a szegénység. Nem kendőzi el, ahogy mi magyarok szoktuk. Mi ugyanis azt szoktuk mondani, hogy nem bűn a szegénység, csak kellemetlen, ezért aztán mindenféle módokon palástoljuk. De igen kellemetlen szegénynek lenni egy gazdag világban, Szmirna pedig egy gazdag világ volt. Gazdagodó világ. A régi feljegyzések szerint a Római birodalom egyik föltörekvő, nagytehetségű kereskedő városa volt, és feltehetően az első keresztyének, akik ott hitre tértek, maguk is a tehetős emberek közül kerültek ki. És egyszerre csak azt találták, hogy mindenüket elvették. A Krisztus miatt szegénnyé lettek, vagyonelkobzásra ítélték őket, mindenükből kiforgatták őket. Nehéz próbatétel ez, amikor körülöttünk mindenki zsírosodik, mindenki tehetősödik, mi pedig egy olyan országban élünk, amelyikben csúszunk lefelé. Mindenütt azt mutatja a világ, hogy föl, föl, előre, nagyobbra és többre, boldogan élhetnek és áldozhatnak az emberek a fogyasztás oltárán, mi pedig lassan azon törjük a fejünket, hogy mikor vezetik be újra a fillért, mert lehet, hogy arra is szükség lesz megint. Nagy próbatétel ez.
De nagyobb próbatétel ennél az a szellemi közeg, amiben a szmirnai gyülekezet él. A szegénység viselhető, a szegény ember reménykedhet egy jobb holnapban, a szegény ember hiheti, hogy egy kicsit rendezzük a dolgokat, és nekünk is jut majd az asztalra. De mit mondjanak azok, akik egy olyan világban, olyan szellemi miliőben élnek, amelyet egyetlenegy szóval így jellemez a gyülekezet ura: káromlás. Egy káromló világban élnek a szmirnaiak – vagy inkább élünk mi, merthogy egyszerre csak hihetetlenül közel találjuk magunkat Szmirnához. Egy káromló világban élünk, és hiába szeretnénk az igazat mondani, hiába szeretnénk a jót mondani, a tisztát mondani, mindent megköpdösnek, mindent kiforgatnak, mindenből gúnyt űznek, nincs semmi ebben a világban, ami szent lenne. Néha méltatlankodva, de leginkább összeszoruló szívvel kifakadunk: hát már semmi sem szent? És nem tudunk ezelől – mármint a káromlás elől – sehova se kitérni. Nem tudunk elhúzódni egy csendes zugba, nem találunk azilumot, mert mindent behálóz,  - ha tudni akarjuk, hogy holnap hány fok lesz, azt is úgy fogjuk megtudni, hogy közben káromkodnak a fülünkbe. Ha tudni akarjuk, hogy kik méltók arra, hogy megkapják a bizalmunkat a következő parlament ciklusára, azt is káromkodás közben adják elő nekünk, ha tudni akarjuk, hogy mi az igazság vagy egyáltalán, hogy állnak a dolgok, azt is kicifrázza a magyar ember, ahogyan kicifrázták Szmirnában is. Gyalázták a keresztyéneket, gyalázták a hitüket, gyalázták a megváltójukat. De még ezt is el lehetne viselni, testvérek, vannak csodálatos mennyei füldugók meg szűrőkészülékek, meg valahogy megtanulunk együtt élni ezzel, még ha nem is viseljük szívesen ezt a borzasztó beszédű, borzasztó gondolatú, borzasztó szívű világot, merthogy a szív teljességéből szól a száj.  A gyülekezet ura még egy nagy nyomorúságot mutat meg. Ezt pedig így lehetne megfogalmazni: elvitatják a keresztyének identitását. Azt mondja: ismerem azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, pedig nem azok, hanem a sátán zsinagógája. Tessék ezt jól érteni! Voltak Szmirnában olyanok is, akik azzal támadták a keresztyéneket, hogy nem is vagytok ti hívő emberek, nem is vagytok ti vallásos emberek, nem is vagytok ti jó emberek, az egész keresztyénség semmire se való! Ez már nem szegénység, ez már nem elviselhetetlen környezet, itt már azt kérdőjelezik meg, hogy ki vagy te valójában,  - az identitásodról van szó. Igen, a keresztyének között is vannak bűnök, a keresztyének között is vannak vétkek, nagy bűnök és súlyos vétkek, gyalázatosak. De milyen érdekes, hogy akik minket ezek miatt bántanak, nem azt mondják, hogy ti mind egyetemlegesen bűnösök vagytok, mert ez így nem igaz, és nem azt kérdik, hogy miért tűritek meg ezt magatok között, ha már ti hordozzátok az igazságot, nem azt firtatják, hogy miért nem vetítek magatok közül a gyalázatos életűeket, hanem rögtön lépnek egyet, mintha csak erre vártak volna, és azt mondják, hogy az egész keresztyénség nem ér semmit. Olykor mondaniuk sem kell, még mi magunk is érezzük ezt, mintha ez így volna megszerkesztve: s ha valahol a gyülekezetben, az egyházban bajt, gondot, bűnt látunk, mi is kötjük a nyúlcipőt, és azt mondjuk: - ilyen társaságban, ilyen közösségben, ilyen nevezet alatt? Ugyan! Nagy próbatétel ez.
De mindez összegzi is a gyülekezet ura. Mert nem elég az egyik, nem elég a másik, nem elég a harmadik, olykor együtt kapja az ember ezt a hármat,  - és ez megérlel egy borzasztó dolgot, mégpedig a félelmet, és ha megérleli a félelmet, és félelemben kezdünk élni, félelemben a szegénységtől, félelemben a gyalázattól, félelemben az identitásvesztéstől, akkor elveszítjük a lehetőséget arra, hogy betöltsük Krisztus nagy parancsát: a szeretet parancsát. Mert ha igaz, hogy a szeretet kiűzi a félelmet, akkor igaz az is, hogy ahol félelemben él az ember, ott nem tud igazán szeretni. Ezért üzeni a feltámadott Krisztus: ti ne féljetek! Így szól húsvétkor az asszonyoknak is: ne féljetek. Ugyanígy szólt a tanítványoknak, amikor megjelent közöttük: ne féljetek! És most szól a szmirnai gyülekezethez is: ne féljetek, és szól nekünk is ezen a húsvéti reggelen: ne féljetek, mert ha átengeditek magatokat a félelemnek, elveszítitek a lehetőséget arra, hogy szeressetek! Pedig – valljuk meg őszintén – félünk, ne titkoljuk el. Félünk attól, hogy kicsavarják a kezünkből azt, amink van, félünk attól, hogy nem tudunk már hova menni ebben a világban, mert mindenütt, mintegy vadászaton ránk küldik a káromlás kutyáit, akik kicsaholnak bennünket a legbiztosabb rejtekből is, és persze, hogy félünk attól, hogy elveszítjük igazi önmagunkat. Hogyne félnénk! És hogyne félne a szmirnai gyülekezet, amikor jelzi az ő ura, megtartó királya, hogy üldöztetésben lesz része. Ímé, a sátán néhányakat közületek tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok, hogy megkísértessetek! Ezért imádkozunk mindig a Miatyánkban: ne vígy minket kísértésbe! És most jelzi a gyülekezet ura, hogy próbatétel vár rájuk, de ne féljenek. Miért mondja ezt? Azért, mert az a Jézus Krisztus mondja ezt, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk. Krisztus ismeri a szűkösséget, s nemcsak szegénnyé lett érettünk, hanem a Filippi levél szavai szerint rabszolgává lett érettünk. A rókáknak van barlangjuk, az ég madarainak van fészkük, az Ember Fiának nincs fejét hova lehajtania – mondja Jézus követőjének. Ismeri ezt a nyomorúságot.
És az a Krisztus szól most ehhez a szenvedő és gyötrődő és félelmek között élő gyülekezethez, aki elküldte hozzánk az igazság Lelkét. A Lelket, akinek a szava az igazság szava, aki meg tud szólalni egy olyan világban is, ahol minden mondat nyomdafestéket nem ismerő szavakkal kezdődik és végződik, ahol úgy bugyog ki a világ szívéből a rossz, mint ahogy a maxima kloáka bugyog. Ne féljetek, elküldöm hozzátok az igazság Lelkét, aki megtanít benneteket az igazságra. És ne féljetek, hogy mit kell majd mondjatok a számonkérés óráján, mert a Lélek veletek van és megadja azt nektek. És ne féljetek egy olyan világban, ahol olyan torzan beszél az ember, hogy már azt sem tudod, te magad mit mondj, mert ebben a világban tanulsz beszélni, és imádkozni sem tudsz már, - ne féljetek, majd Isten Szent Lelke elvégzi a jó szót bennetek. És ne féljetek a próbatételekben és a kísértésekben sem – mondja Jézus Krisztus, aki megpróbáltatott, aki ismerte a félelmet, mert így könyörgött nagycsütörtök éjszakáján: Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem az a pohár. Ismerte a félelmet, ismerte a próbatételt, vért verejtékezett haláltusájához közeledve. De legyőzte, legyőzte a félelmet is, legyőzte a kísértést is.
És most úgy mondja mindezt, mint aki első és utolsó. Első, mert Őáltala teremtetett minden, így magasztalják Őt a régi keresztyén himnuszok, és Ő az utolsó, mert Őreá nézve teremtetett minden. Őáltala lett minden, ami lett – mondja János apostol evangéliuma kezdetén, és Ő mindennek értelmes célja. Csak a feltámadott Krisztusban tud minden beteljesedni. Minden egyéb vakvágányra fut, minden egyébről tudhatjuk, hogy zsákutca, hiába szerez magának az ember, hiába üvöltözik, nem lehet káromkodásból katedrálist építeni, még csutkavárat sem. De Őbenne, Krisztusban minden, ami teremtetett értelmes célba érkezik. És azt mondja még: aki halott volt, és ímé, él. Mitől félünk? Szegénységtől, gyalázattól, identitásvesztéstől, tömlöctől, megpróbáltatástól? Ó, nem is félünk ezektől igazán, hiszen ránk is igaz, amit Péternek mondott a Mester szenvedése előtt: - Simon, Simon, a sátán kikért, hogy megrostáljon, mint egy búzát, de én imádkozom éretted. Talán még ettől sem félünk! De a haláltól félünk. Ott lappang a szívünkben a haláltól való félelem, a megsemmisülés, a végső vereség, és hogy nincs okunk és módunk és eszközünk, hogy fölébe kerekedjünk. Ki hengeríti el a követ a sír szájáról? – kérdezik az asszonyok. Mire elég az asszonyi erő, mire elég a férfi erő, mire elég a világ ereje? - az a kő ott van, lezárta, lepecsételte, elvégeztetett, meghalt. Ímé, aki meghalt, de ímé, aki él, Isten erejével szól hozzánk ezen a húsvéton is Krisztus. Mert aki meghalt, és ímé, él, úgy áll előttünk, mint aki megnyitja az ő titokzatos, transzcendens életét előttünk, és mondhatjuk Pál apostollal, hogy aki Krisztusban él hit által, annak az élete el van rejtve Krisztusban. Szétzúzhatja a halálon győztes Krisztusban elrejtett életünket nyomorúság, üldöztetés, szenvedés, megtiportatás? – kérdezi Pál apostol a Római levélben. Nem, senki és semmi, ettől az isteni szeretettől nem szakíthat el bennünket, sem a jelen valók, sem a következendők. Ezért hát buzdít bennünket ezen a húsvéton is a mi Krisztusunk ezekkel a szavakkal: légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját. Légy hű, vagy – ahogy régiesen mondjuk és milyen szép – légy hív, légy állhatatos, légy ebben a hitedben megbízható, tartsd meg az identitásodat, ne engedj egy tapodtat sem, - és életkoronát kapsz. Nem valami trófeát, amit beraksz a vitrinbe, nem valami szép emlékplakettet, amit majd megmutatsz az unokáidnak, nem egy drága aranyérmet, amit szegénységedben elviszel a zaciba és becsapod, hogy legyen megélhetőséged – életkoronát kapsz, az élettel koronáz meg. Életet nyersz.
Aztán egy másik buzdítást is mond a próbatételekben vergődő gyülekezetnek: aki győz, annak nem árt a második halál. És ki az, aki győz? Így mondja János apostol  első levelében, olvasom még egyszer: Mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzedelem, ami legyőzte a világot, az a mi hitünk (az a mi hívségünk, az a mi hűségünk). Ki győz? – aki hű, és aki hű, életkoronát kap, és aki életkoronát kap, azon nem fog a második halál. Az első fog, a biológiai halált meghaljuk, a hetven-nyolcvan évre kiszabott emberi időt meghaljuk, a bűnök halálát meghaljuk, de aki Krisztusban van, és akinek az élete Krisztusban van elrejtve, annak nem árt a második, az örök halál. Vagyis annak nem árt, azon nem fog az, amit kirekesztetésnek nevezünk, amit Jézus a példázataiban külső sötétségnek nevez, azon nem fog az, amire Isten nemet mond. Föl sem tudjuk ezt fogni, el sem tudjuk képzelni, hogy van valami Istenen kívül, van valami, amire Isten nemet mond? Nem tudjuk elképzelni, de földi halálunkkal megkóstoljuk. Megkóstoljuk, hogy aztán soha többet meg ne ízleljük. Megkóstoljuk, hogy tudjuk, mi az, amiből Krisztus megszabadított bennünket. Ne félj hát! Ne félj hát – mondja Krisztus – ez a te nyomorúságod tíz napig tart.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nagyon hosszasan lehetne sorolni, hogy a tudósok hogyan magyarázzák ezt a „tíz napot”. Van, aki azt mondja, hogy ez másfél hetet jelent, van, aki azt mondja, hogy a tízes számtáblából véve ez egy kerek és bezárt szám, így is, úgy is magyarázzák, de egy a lényeg, bárki bármire tekint, ez azt jelenti, hogy vége lesz. Befejeződik, mert csak tíz, és ezt az mondja, aki a kezdet és a vég. Ezt az mondja, aki a világot az idővel együtt teremtette, ezt az mondja, akiben minden idő benne foglaltatik és bezáratik. Csak tíz. Mondhatnánk, nem sok az, mégis mondjuk, a tíz is sok, ha a félelmek között kell élnünk, a tíz is sok, ha csak tíz percig kell félnünk. A tíz másodperc is sok, sőt, az egy másodperc is sok, hogyha az ember szívében rettegés van, és akkor mindegy, hogy tíz perc, vagy tíz nap, vagy tíz év, vagy tízszer tíz év, de hogy szól az Ige? – ne félj! S az mondja ezt, aki halott volt és ímé, él, aki az első és az utolsó. Légy hű és tiéd az élet!
Mi erre a garanciánk, kedves testvérek? – kérdezhetnénk mi, 21. századi keresztyének, akik egy olyan világban élünk, ahol semmire semmi garancia nincs. Ígérnek és megszegik, aláírják, és azt mondják, hogy alá se írták, odaadják az egyik kezükkel, és a másikkal visszaveszik. Mi a garanciánk? – kérdezzük mi, akik magunk is annyi csalásban, vétekben és bűnben élünk, annyi mindenben verődünk, űz és hajt a félelmünk, mi, akik szintén nem hiszünk az adott szóban, de mégis úgy vágyunk rá. Az a garancia, aki ezt mondja: halott voltam, és ímé, élek – és ezért garancia, mert él, mert legyőzte a halált. Szeretett testvérek, azzal kezdtem, hogy milyen messze már a húsvéti győzelem, milyen messze már a diadal, milyen messze, hogy meggyógyult az asszonyok gyászoló lelke, és letöröltetett a tanítványok könnye, milyen messze, hogy igyekeztek egybe is, és egymást is erősítették a boldog hírrel: feltámadott. Aztán mondtam, hogy Szmirna is messze volt már attól, ötven évnyire húsvét után, és milyen messze van 2010! De talán megéreztétek a Mester szavaiból, hogy nincs Ő messze, itt van. Itt van és szól hozzánk. A nyomorúságok, a megkísértések, a próbatételek, az aggodalmak, a gyötrelmek, a garanciakeresés, az életkeresés közepette így szól most hozzánk Szent Lelke által: nincs messze a diadalmas hajnal, hanem itt van, és benned is bekövetkezhet, ahogy Péter apostol mondja: mígnem hajnalcsillag kel föl a szívetekben. Csak légy hű és csatlakozz a győzedelmes Krisztushoz, csak légy hű, és engedj a halálon győztes Krisztus szavának, csak légy hű és ne félj, hanem győzz, és ha győzöl, nem árt néked a második halál.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Messzire zeng a Zsidókhoz írt levélben az apostol szava: Jézus Krisztus mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Ezt a szót később a keresztyén hagyomány így folytatta: mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, - és ez nemcsak a csodálatos isteni kijelentéseket, a próféciákat foglalja össze, hanem Pilátus szavát is. Különös és titokzatos módon ezt mondja ő is Jézus perében: nem találok benne semmi bűnt. Mi nagyon egyszerűen hordozzuk Isten igéjének ezt a csodálatos kijelentését, és ritkán gondolunk bele, hogy mit jelent ez a kitétel: kivéve a bűnt. Pedig Jézus Krisztus bűnösökért hozott áldozatot, a bűnök miatt halt engesztelő halált, nagypénteken mint örök főpap mutatta be önmagán az egyszeri, és egyszersmindenkorra szóló örök és tökéletes áldozatot, amit önmaga vitt be a szentek szentjébe. Mit jelent: kivéve a bűnt?  Éppen Krisztus szenvedéseiben látjuk ezt meg a legdrámaibb módon. Természetesen sok minden másban is meglátjuk ezt, látjuk Krisztus bölcsességében, látjuk mindenre kiterjedő szeretetében, látjuk abban, hogy fölfénylik benne az Istenhez, a mennyei Atyához ragaszkodó ember világossága, dicsősége és nagyszerűsége. Mégis most itt Pilátusnak ez a különös és talányos mondata töri fel számunkra a teljes igazságot. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy Pilátus szava, ha szabad mondani, olyan, mintha a Bálám szamarának mondása. Nem azért mondja Pilátus, hogy nem találok benne semmi bűnt, mert angyalok bölcsességével látná ezt. Nem is azért mondja, mert ezt illik itt mondani.  Ez itt csak az isteni kinyilatkoztatás összefüggésében válik nagy-nagy igazsággá. Pilátus a vádeljárás során állítja oda Jézust a tömeg elé, és mondja: nem találok benne semmi bűnt, majd mondja: íme az ember! Íme az ember. Induljunk el ennek nyomán! Hiszen ez még mélyebb titkot tár fel a számunkra. Pilátus akkor mondja ezeket a szavakat, amikor az evangélista feljegyzése szerint még ő maga sem ért egyet a vádakkal, nem is érthet egyet, hiszen világosan látja, hogy Jézust igaztalanul, hamis vádakkal hozták elé. Így hát legelőször is az, amikor odaállítja Jézust a tömeg, a főpapok és a vádolók elé, és azt mondja: íme az ember (ecce homo,) ez így is fordítható, bővíthető, és sok írásmagyarázó ki is bővíti, összekapcsolva az előző megjegyzésekkel: íme az ember, akiben én nem találok semmi bűnt! Íme, az ember, akiben én nem találok semmi ítéletre valót. Vagyis Pilátus átlátja a tarthatatlan vádat.  Jól látja, hogy az a Jézus, akit eléje állítottak, ártatlan mindabban, amivel vádolják. Nem hogy király nem lenne, de még csak felforgató sem. Nem hogy hitetné és bódítaná a népet, amint azt a Nagytanács terhelt Jézusra, hanem ellenkezőleg: íme az ember, akiben én nem találok semmi bűnt. De ennek a megfordítottját is mondhatjuk, és ezzel máris súlyosabbá válik Pilátus szava: íme az ember, akit ti vádoltok. Pilátus ezzel szembefordítja Jézust, illetve Jézus ártatlanságát, nyilvánvaló bűn-nélküliségét mindazokkal, akik őt vádolják. Gyakori pillanat ez az emberi életben, mai nap is sokszor megtörténik, úgy nevezik ezt a jog nyelvén: szembesítés. Pilátus kihozza Jézust, és azt mondja: íme, az ember, akit ti vádoltok. Nézzetek a szemébe! Nézzetek rá! Ő is a szemetekbe fog nézni, és máris elválik a szembesítésben, hogy porba kell hullnia a vádnak. Térjetek jobb belátásra. Igen, jegyzi az evangélista, de vnemcsak János, hanem a többi is, hogy Pilátus minden igyekezettel azon volt, hogy valamiképpen szabadon bocsáthassa Jézust. Íme, az ember, akit ti hamisan vádoltok. De tovább kell mennünk, mert a történet összefüggéseiben mást is látunk, és mielőtt gyorsan megdicsérnénk Pilátust, azt is el kell mondanunk, hogy már nem úgy állítja oda Jézust, ahogy hozzá bevitték, hanem a Jézussal való beszélgetés után: előfogta őt, megostoroztatta, a vitézek tövisből koronát készítettek, fejébe húzták, bíborköntöst adtak rá, hajlongtak előtte, köszöntötték: üdvözlégy zsidók királya, és arcul csapkodták. Egy meggyalázott, megcsúfolt, megvert embert állít ki a vádlók elé. Így ez a szó: íme, az ember, akiben én nem találok semmi bűnt, vagy akit ti hamisan vádoltok, így is bővíthető: íme az ember, aki nem király! Íme, az ember, aki nem király, én adom rá a bíbort köntöst, én húzom a fejébe a koronát, én csinálok belőle katonák és vitézek tréfájára királyúrfit, én veretem meg, én adom a pribékek kezére, az én vitézeim bármikor megköpdöshetik, miért mondjátok, hogy ő király!? Íme, az ember, aki nem király, csak egy ember. Nincs méltósága, nincs hatalma. Nekem van hatalmam fölötte. Hatalmam van fölötted – ezt is mondja majd Pilátus Jézusnak a beszélgetésük második szakaszában. Nem felelsz semmit? Hát nem tudod, hogy hatalmam van téged megfeszíttetni vagy szabadon engedni? Lám, csak egy ember. Íme, egy ember. Ember. És végül, merthogy Jézust megcsúfolva állítja oda, merthogy egy meggyalázott, a hamis vád nyomán gyalázatos kellékekkel megcsúfolva hozza porondra Jézust, aki fölött hatalma van, akit a vitézei kezére adhat, akik elszórakozhatnak vele, ahogy a pribékek szoktak az áldozatokkal, ezt is jelenti ez a szó: íme az ember, aki  rabszolga, akivel azt csinálunk, amit akarunk!
És éppen ezen a ponton találkozik drámai módon a Pilátus igyekezete, nevezetesen, hogy Jézust szabadon engedje (akár azon az áron, hogy megvereti, és véresen és összeverten kiállítja, megmutatva, hogy milyen jelentéktelen és mennyire kis ember ez a Jézus, és mennyire nincs hatalma!) nos, itt találkozik ez az igyekezete mégis a váddal. Mert aki rabszolga, akivel bármit lehet csinálni, az oda is dobható az ítéletre. Íme, az ember, aki rabszolga. Mint hogyha a Filippi levél szép őskeresztyén himnusza zengene: nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem emberi formát vett fel, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a rabszolgák haláláig, a kereszthalálig. A kereszthalált rabszolgáknak tartogatták. Íme, az ember, aki rabszolga.
Láttuk tehát, hogy Pilátus szándéka az volt, hogy a megcsúfolt, töviskoronás Jézusban, a bíbor köntösös Jézusban, akit a vitézek megvertek és megpofoztak, aki ott áll véres arccal és megkorbácsolt háttal, mintegy tükröt tartson a vádolók elé. Nézzük most, mit mutat ez a tükör. Mit látunk mi ebben a tükörben? Mit lát Jézus tükrében az ember? Mit lát az emberben az ember? Íme, az ember, s láthatja magát a jézusi tükörben az ember, a tömegember. Ez vagyunk mi. Tömegember, aki ha látja és tudja is, hogy mi az igazság, ha látja és tudja is, hogy ez a Jézus ártatlan, ha látja és tudja is, hogy ezt a Jézust nem lehetne ítéletre adni, amikor választhat, akkor a martalócot választja. Kit akartok, hogy elbocsássak nektek? – kérdezi később Pilátus. Jézust vagy Barabást? És a tömegember így kiált: Barabást,  - a rablógyilkost, a martalócot. Vele azonosul. Íme, az ember, a tömegember.  De látunk más arcot is itt, látjuk a szentemberek arcát. Igen, a szentemberek arcát. Mert ebben a különös és rettenetes huzavonában, amikor némelyek el akarják ítéltetni Jézust, némelyek szabadon akarja engedni őt,  ott állnak a nép vezetői, a szentemberek, a főpapok, az írástudók, a szent törvény őrei, akik mikor Pilátus kegyet akar gyakorolni, s Jézust el akarja engedni, üvöltözni kezdik Pilátusnak: nem engedheted el, mert nekünk törvényünk van! Íme, a szentember. Vagy inkább a törvényember. A törvényt meg kell tartani. Mert aki Isten Fiának nevezte magát, mondja a mi törvényünk – kiabálják -, az méltó a halálra. És kiabálnak ők is együtt a tömeggel: feszítsd meg!! Íme a szentember! Íme, a törvényember!
És még egy arcot látunk ebben a jézusi tükörben, annak az arcát, aki Jézust tükörként használja, Pilátusét. Íme, a hatalomember! Pilátus a hatalomember! Aki jobban szereti önmagát, mint az igazságot. Pedig tudja, mi az igazság. Pedig tudja, hogy Jézus ártatlan, pedig tudja, hogy mi a dolga: igazságot kell szolgáltatnia. Nem jogot, ahogy a ma mondják. Igazságot kell szolgáltatnia, - és mégis, jobban szereti önmagát. Mert amikor a fejéhez vágják: ha nem adod őt halálra, ha nem feszítteted meg őt, nem vagy a császár barátja, - elvégzett a dolog. Hiába kap a felesége álomban jelet. Hiába szorul össze a szíve, hogy ő most olyan emberrel áll szemben, aki az egész világ és a lét mélységeit hozza elébe, akivel az igazságról kellene beszélgetni, s nemcsak a jogi igazságról, hanem az isteni igazságról is, s ezt a Jézust nem szabadna veszni hagyni, mert ebben a Jézusban isteni erők vannak, hiába. Íme, az ember, a hatalomember, aki jobban szereti önmagát az igazságnál. Íme, az ember, aki mossa kezeit. Mossuk kezeinket. Betartatjuk a törvényt, és a martalócot választjuk. Íme, az ember. Hát akkor ki is az ember? Az a Jézus, akit királynak csúfolva, megverve kiállít Pilátus, és azt mondja: íme, az ember, akit ártatlanul vádoltok, akiben én nem találok semmi bűnt, de akit kívánságotokra mégis keresztre fogok adni? Ő az igaz ember, vagy mi, a latrokkal cimborálók, rendet üvöltözők, hamis vádat hangoztatók, a hatalmat és önmagunkat jobban szeretők? Mi tudjuk, hogy Jézus az igaz ember. Mi tudjuk, hogy őbenne jelent meg Isten tökéletes igazsága. Mi tudjuk, hogy ő a második Ádám. Mi tudjuk, hogy ő az elveszett emberért jött. Az elveszett emberért, akire mondhatjuk, hogy íme, az ember. Az elveszett emberért, aki odaáll a jézusi tükör elé, az igaz ember elé, és bizonyosodik róla, rólunk, hogy igaz, amit a Zsidókhoz írt levél nyomán mondtak a régiek: mindenben hasonlóvá lett hozzánk - kivéve a bűnt. És szinte már folytatnunk is kell: ezért tehát semmiben sem hasonlít hozzánk. Mert mi a bűnben hasonlítunk egymáshoz. Jézus ezért az elveszett emberért jött, és ezért az emberért vállalt rabszolga halált. Az ő igaz, valódi, mindent felülmúló embersége az isteniben, Isten véghetetlen szeretetében gyökerezik.
Mi történik hát nagypénteken?  Ma győz a tömegember? Úgy tűnik, győz. Mert Pilátus enged, Barabást szabadon engedik, és Jézus megfeszítik. Győz a tömegember, aki mindig olyan szívesen azonosul a bűnözőkkel? Vagy győz a törvényember? A szent emberek oligarchiája, akik ki tudja milyen oknál fogva, elővesznek egy régi törvényt, és addig üvöltöznek, amíg a hatalomember halálra nem adja Jézust. Győznek ők? Elrendezik az ügyet, még mielőtt a szombat elérkezik? Úgy tűnik, igen. Vagy győz a hatalomember, mint mindig, mióta a világ a világ? És íme, most győz a keresztnél ez a nem szentháromság, hanem bűnháromság? Mert mi csak ilyen háromságot tudunk alkotni: a tömegember, a törvényember és a hatalomember. Ők győztek? Győztünk nagypénteken? Íme, az ember, aki keresztre adatik. Győz hát a hazugság? Győz hát a rossz? Győznek az ember-paródiák? És győz az Isten majma, a Sátán? – ahogy Kálvin mondja. Íme, az ember, az egyetlen igaz, akit halálra ad az ember. Győz a halál? Az igaz ember nagypénteken áldoz. Az igaz ember megfizet minden ember-testvéréért, akik nem igazak, nem tiszták és bűnösök, akik semmiben sem hasonlók őhozzá, mert ott ez a kitétel: kivéve a bűnt. Ő nem bűnös, mi azok vagyunk. Az igaz most áldoz a hamis helyett, lefizeti az árat, - és mégis megmutatkozik az isteni irgalom. Különös és isteni módon. Luther azt mondotta, és szinte egész teológiája ezt üzeni, hogy itt az elrejtőző Isten titka mutatkozik meg. Ha fölidézzük Ézsaiás próféta egyik szép szavát, amikor a népe sorsán kesereg, amikor az isteni igazság sorsán kesereg, akkor azon kesereg, hogy mindig ez a hármas fogat győz, mert úgy tűnik, mindig a tömegember, a törvényember, a hatalomember győz, mégis Istenéhez kiált, aki – úgy tűnik – elfordult ettől az embertől, Istenéhez kiált, aki – úgy tűnik – mintha azt jelezné, hogy semmi köze nincs ehhez, Istenéhez kiált, akiről azt olvassuk a Noé korából, hogy megbánta, hogy embert teremtett, mert az ember nem tud ebbe az állapotba eljutni, ahol ezt mondhatnánk róla. kivéve a bűnt, tehát kiált és azt mondja a próféta: bizony, elrejtőzködő Isten vagy te. Rejtőzködő Isten nagypénteken. Az ítéletben elrejti kegyelmét. A megverettetésben elrejti szabadítását. A halálba elrejti az örökéletet. És Pilátus különös, cinikus szavában: íme az ember, elrejti az igaz kijelentést: íme, az ember. Győz hát a halál? Győz hát a Sátán, az Isten majma? Győznek hát a szomorú Ádám-paródiák? Győz a rossz? Győz az igazságtalanság? Nem győz! Mert Krisztus azt mondja: magam teszem le az én életemet! Azt tőlem senki el nem veheti. Az áldozat győz. S legyőzi halálával a halált, legyőzi a rosszat, azzal hogy kiszolgáltja magát a rossznak, és legyőzi, mikor átadja önmagát, az igaz embert a hamis embernek, a hamis ember valóságának. Ezért énekeljük mindannyian, mi keresztyének a szép éneket: királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának. Azt kívánom, testvérek, hogy Isten Szentlelke által legyen bennetek is igazzá Pilátusnak ez az egykor szándékoltan gúnyos szava: íme, az ember! - igaz és való beszéddé: íme, az ember! Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna gyarlóságainkon megkönyörülni, mert ő is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, a mi Főpapunk, a mi igaz emberünk és igaz Istenünk dicsőségéhez, alkalmas időben való segítségül. Íme, az ember, íme, az Isten, íme a kegyelem.
Ámen

Kedves Ifjú Pár! Kedves Eszter és Márton! Kedves Gyermekeink!
Igen csodálom és dicsérem a ti nemzedéketek egyszerű gyakorlatiasságát – ebből most csak egy példát hozok ide. Szokás lett, hogy az esküvő előtt az ifjú pár közzétesz egy listát, amin feltüntetik, hogy közös életük kezdetén mire volna szükségük. Aki ajándékot akar adni, választhat róla. Sok haszna van ennek a megoldásnak, leginkább az, hogy elkerülhető, hogy ugyanazt ajándékozzák többen is. Most itt mégis mindenki ugyanazt akarja nektek adni, mindannyian ugyanazért jöttünk, és ugyanazt hoztuk nektek: ez az áldás.
Istennek és embernek története az áldások története. Ez Isten jóságának és szeretetének elemi megnyilatkozása, ezzel biztosít minket arról, hogy kegyelmébe fogadott és abban megtart. Isten megáldotta a világ teremtésekor a férfit és a nőt az ő szent életközösségükben, megáldotta a világkatasztrófából megmenekült Nóét és családját, megáldotta Ábrahámot, aki minden hívőnek ősképe, megáldotta a magánosan tusakodó Jákóbot és új nevet adott neki, és családja körébe visszavezette őt. De mivel nem lehet végigmondani most mindent – még elétek hozom Krisztust, aki magához hívta a gyermekeket is, és megáldotta őket, és megáldotta tanítványait is, mikor feltámadása után tőlük búcsúzva az Atya dicsőségének jobbára ült, és áldást zeng neki a mennyei gyülekezet a dicsőség istentiszteletén; ott lesznek mind-mind, akik áldást vettek és áldást adtak. Áldást vettek és áldást adtak. Itt mutatkozik meg Péter apostol buzdításának titka.
1) Elhívottak vagytok! – mondja legelőbb. A ti egymást iránti szereteteknek, közös életeteknek, házassági szövetségeteknek, annak a szép hűségnek, mellyel egymást iránt vagytok – vagyis egyszerűen annak, hogy társak vagytok: az a legigazabb értelme, hogy egymás segítői legyetek abban, ahogy hivatásotokat betöltitek. Nyilván betöltitek azt a hivatást is, amit Isten a tehetségetekhez szabott, betöltitek azt a hivatást is, amelyet a férj és feleség tölt be a házasságban társként és szülőként, de legfőképpen azt a hivatást töltitek be, amit inkább elhívásnak kell neveznünk. Ez Istennek a ti személyetekre szóló meghívása – meghívás arra, hogy Krisztust követve megérkezzetek minden emberi élet boldogító céljáig, az üdvösségig. Ti megkaptátok ezt a meghívást, és el is fogadtátok. Hogy miképpen érkezett ez el hozzátok, azt is megmutatja most az apostol szava.
Eljutott hozzátok abból, hogy olyan családok gyermekei lehettek, kiknek életében messze múltba indázik a hit története. Tiértetek már akkor imádkoztak, amikor még szüleitek sem éltek – mert, akik áldást kapnak, az Ábrahám áldását is kapják: megáldatnak benned a te utódait, mondja Ábrahámnak Isten. Szeressétek azokat, akik idáig hordoztak benneteket, akik kora gyermekségetektől megosztották veletek az áldás titkát, és soha nem szűnnek meg titeket szeretni.
Eljutott hozzátok Isten meghívása abból is, hogy olyan közösségek tagjai lehettettek és vagytok, melyek az evangélium parancsának engedelmeskednek – a Hegyi Beszéd igazságához alakítják életüket: még azokat is áldják, akik őket üldözik. Ti a 21. század európai keresztyénségét hordozzátok már – itt Magyarországon: azt a színjózan, derűs és irgalmas krisztuskövetést, melybe Isten elrejti, és amelyből kiárasztja csodálatos erőit. Ragaszkodjatok hitetek reménységéhez, a krisztusi közösséghez – mondjatok ti is áldást, ahogyan Krisztus kéri, és az apostolok tanácsolják.
Eljutott hozzátok az áldás a személyes sorsotokon keresztül is – mert előbb-utóbb mindenkinek birokra kell kelnie az angyallal – aki talán maga Isten - , s mondani az áldásért küzdő Jákóbbal: nem eresztelek, amíg meg nem áldasz. Aki áldást kap, - ezt mutatja Jákób csodálatos élete –, az visszakap családot, életet, minden lehetőséget, egyszóval, aki áldást kap: az jövendőt kap – és ez a jövő oly nagyszerű, hogy van, aki csak bicegve tudja hordozni. Ha volt könnyetek, amit letörölt a Szentlélek vigasztaló derűje, ha volt fájdalmatok, amit meggyógyított az Élet fejedelme, ha volt fölsötétlő pillanat, amit oszlatott Isten világossága – s tudom, volt -, akkor értitek, mit mond az apostol: hű az, aki elhívott titeket, és miért mondja a próféta: akik az úrban bíznak, erejük megújul.  Legyetek áldott bizalmasai mindazoknak, akiknek vigasztalásra, segítségre, imádságra, közbenjárásra – áldásra van szükségük.
2) Másodszor. Örökösök vagytok!
Örökösök vagytok – ez már az elhívás titkából látható. Bizony, széles talapzaton álltok ti. Ha építész lennék, azt mondanám, olyan statikája van Isten kegyelmének, mely az egész univerzumot elhordozza. Biztos garanciája van ennek az örökségnek – maga az, aki az áldást adja. Isten Krisztusban pecsételte meg összes áldását, Krisztus halálában és feltámadásában – benne vagytok igazán és teljesen örökösök – mint gyermekek, akiket magához hívott és megáldott, mint tanítványok, akiket a hit hatalmával áldott meg, és mint üdvösségre hívottak, akikért maga, az elhívó adta életét, s vár titeket utatok végén.
Örökösök vagytok – mint örökségben társak. Ha értenék a rajzoláshoz, azt mondanám, nem az a művészet, hogy valaki egy vonallal, megszakítatlanul rajzol meg alakot, formát, történetet. Isten művészete az igazi, - Ő úgy rajzol két vonalat, vezet egymáshoz két életet, hogy az a kettő lesz egy – férfi és nő lesznek egy testté. Két élet lesz egy életté,  - ez a nagy titok, és ez ábrázolja az egyház titkát is, mert ez a kettő-egy valójában három,  az örökség nem más, mint Isten csodálatos szeretete.  Ahogy a prédikátor könyve mondja: Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.
Örökösök vagytok – a szó eredeti értelmében is – áldást örököltetek – áldás az osztályrészetek, áldás a sorsotok. Tartsátok meg, - és az megtart titeket. És csak úgy tarthatjátok meg, ha magatok is áldó emberré lesztek. Hát mindennap áldjátok meg egymást, mindennap tegyétek fel a kívánságok és szükségek listájára az áldást, mindennap keressétek az áldást, mindennap adjatok bőséggel a nektek adott áldásból másnak is – így töltsétek be a Krisztus törvényét: senkinek semmivel nem tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeretetitek – hogy áldást adtok.
És örökösök vagytok – a szó sajátos értelmében is, amit talán csak a magyar fül hall igazán. Az örökségnek legelemibb módon ahhoz van köze, ami örök – nem múlandó, nem romlandó, hanem maradandó és múlhatatlan. Isten maradandó szeretetére építsétek föl az életeteket – építsetek arra, hogy örökösök vagytok – az örökkévalóra építsetek, az örökkévalóból merítsetek – az örök élet vizéből: Krisztus igéjéből, az örökkévalóból táplálkozatok – az élet kenyeréből – a miérettünk meghalt Krisztus hatalmából – az örökkévalókat keressétek, mert az a ti örökségetek, - mert arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.
  Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány nappal ezelőtt az egyik napilapban egy hosszú cikk jelent meg politikaelemzők vagy ahogy divatosan mondjuk politológusok tollából, akik az elmúlt választások eredményét elemezgették, illetve az ország életét, s hogy mi várható. Igen érdekes a tanulmány, de még érdekesebb, hogy egy szép bibliai idézet a mottója. A bibliai idézet a Magnificat-ból való, Erzsébet gyönyörű magasztaló énekéből. Így is olvassuk az egész hasábos cikk elején: „éhezőket töltött be javakkal, gazdagokat küldött el üres kézzel.” (Lukács 1:53) Csodálatos szép ige, ádventben, karácsonykor mindig énekeljük, magasztaljuk vele az Urat.  Csak egy hibádzik az említett cikkben, hogy zárójelben nem az van odaírva alá, hogy Lukács evangéliuma második része, hanem az, hogy „Niccolo Macchiavelli: A fejedelem.” Bizony, Te rejtőzködő Isten vagy! Ezek a kedves cikkírók, vagy nem tudták pontosan, hogy honnan való az idézet, vagy a számítógép tréfálta meg őket, és annak a Macchiavellinek a szájába adták, aki nem arról híres, hogy ilyeneket mondott volna: hogy éhezőket töltsünk be javakkal, hatalmasakat küldjünk el üres kézzel. Épp ellenkezőleg, arra tanítja ötszáz éve az európai politikát, az urakat, hogyan kell becsapni a népet, hogyan kell uralmat venni az emberek fölött, és hogyan kell a hatalmat megtartani. S most mégis, úgy tűnik, a múlt vasárnapi országgyűlési választások után Macchiavelli is kénytelen azt mondani: éhezőket töltött be javakkal, hatalmasokat küldött el üres kézzel. Azért idézem ezt a furcsa és inkább humoros esetet, amely valószínűleg a sajtó-történet egyik szép példája lesz, mert ma Isten különös útjairól szólunk, ahogy szólottam az elmúlt vasárnap is Ézsaiás próféta vigasztaló igéi kapcsán.
És bizony, Isten különös útjait ez az ige foglalja össze a legmélyebb értelemben: bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. A múlt alkalommal arról szóltam, hogy Isten útjai mindig utolérik, előzik, és teljesítik is az emberi utakat, - sőt olykor fordított értelemben: az emberi utak azok, amelyek titokzatos és különös módon teljesítik Isten útjait. Ahogyan éppen itt, Ézsaiásnál olvassuk az egyik nagy igét: „nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim—így szól az Úr!” (Ésa 55:8) És ezért csodálatos, hogy az Isten útjai és az ember útjai találkoznak, hogy olykor az emberi utak is teljesítik Isten útját. Olyannyira erős ez a tapasztalat, hogy Isten útjait ugyan nem látjuk, nem ismerjük, de áthallik hozzánk az Isten útjáról valami, hogy ezt a legegyszerűbben valóban úgy tudjuk kifejezni, hogy ezek az utak el vannak rejtve előlünk. Nem úgy, ahogy a titkok, melyeket valahogy fel kéne tárni, hanem másképpen: elrejlik előlünk, nem látjuk, nem tudjuk nyomon követni, vagy az ember számára kedves kifejezéssel: nem tudjuk kontrollálni, nem látjuk a nyomvonalát. Nem tudunk Isten útjai fölé madártávlatba felemelkedni. Nincsen mennyei GPS-ünk, hogy akárhol is vagyunk, csak bekapcsoljuk, és az majd szépen eligazít bennünket: „300 méter múlva forduljon balra, túlhaladt, forduljon vissza!’ - nem vezényeltetünk így, hanem inkább el vannak rejtve ezek az utak. Olyannyira erős ez a tapasztalata Isten gyermekeinek, hogy a Biblia telis-tele van ezzel, szinte minden könyvben olvasunk kifejezéseket arról, hogy Isten elrejti az Ő arcát. Az áldó igét is éppen fordítva mondjuk: áldjon meg és őrizzen meg téged az Úr, és ragyogtassa rád az Úr az Ő arcát. Vagyis: ne rejtse el. Leginkább a panaszzsoltárokban vagy a nagy panaszkodóknál halljuk, hogy elrejtette Isten előlünk arcát, nem ragyogtatja ránk világosságát.
Ez az elrejlés részben azt jelenti, hogy az Isten és az ember kapcsolatában probléma állott be, hogy mintha éjszakai homályban kellene járnunk, úgy keressük az utat, mert sötétben még az ismerős utat sem találjuk meg, könnyen elbotlunk. Részben pedig valami nagyon nagy titokra mutat rá. Arra, hogy bár nem titkokról beszélünk, mégis, Isten az ember kutakodó elméje, kérdező szíve, minden felboncolni akaró lelke számára nem adja oda könnyen Önmagát. Ugyanakkor ez a tapasztalat paradox tapasztalat is, mert éppen itt, Ézsaiás prófétánál ugyanebben a 45. részben olvassuk (ahol így kiált a próféta: Bizony Te rejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító), hogy így válaszol erre Isten: „Nem titkon szóltam a sötétség földjének helyén, nem mondtam Jákob magvának, hiába keressetek engem. Én, az Úr igazságot szólok, és megjelentem, amik igazak.” Isten mindig szól, Isten mindig kinyilatkoztatja magát, sosem szól titkos szavakkal, sosem ad fel számunkra megfejthetetlen talányokat. És mis mégis azt mondjuk: Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy!? Igen, Isten útjai olykor el vannak rejtve előlünk.
Mindezzel is, Ézsaiás próféta könyvének ez a vigasztaló szakasza az összes közül kiemelkedik, minden olyan tapasztalatnak mögé megy, vagy mélyére megy, amit így szoktunk összefoglalni: Isten útjai el vannak rejtve, vagy ahogy énekeltük az imént. az Úr csodásan működik, - bár útja rejtve van! Ez az ige mindezeknek a mélyére megy, mert itt nem Isten útjáról beszél, nem Isten arcáról beszél, nem Isten igazságáról beszél, nem Isten nagyszerű és csodálatos valóságtitkairól beszél, hanem magáról Istenről beszél. Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy, - és ez a szó, hogy elrejtőzni, mindjárt más értelmet is kap. Itt már nem arról beszélünk, hogy valaki a másik elől elrejt valamit, azt nem mutatja meg neki, részben titokká teszi, vagy nem akarja megmutatni, mint – sokszor olvassuk az Igében -   amikor Isten feddőzik népével. Azokban az esetekben azt mondja – orcámat elrejtettem előlük haragomban, hogy ne lássák haragomat. Mint ahogy sokszor látom én is, különösen kamaszlányoknál, akiknek még csámpás a foguk, hogy amikor elkezdenek nevetni, a szájuk elé kapják a kezüket, meg ne lássa senki, hogy össze-vissza állnak a fogaik. Vagy amikor dühös ember a tenyerébe hajtja a fejét, elrejti az arcát. Ennél itt egy sokkal mélyebb értelem bontakozik ki, mint amikor elrejti magát valaki az üldözői elöl. Ugyanez az ige fejezi ki azt, amikor Dávid elmenekült, és elrejtőzött (elrejtette magát) Saul elől, hogy megóvja magát haragjától.
Mintha Isten menekülne előlünk. Mintha Isten valami rejtett biztonságba húzódna vissza, mintha nem akarná, hogy meglássuk, mintha nem akarná, hogy megszólítsuk, mintha nem engedné – és ez az a helyzet, amihez most rögtön el is érkezünk   –, hogy számon kérjük Őt. Merthogy a próféta most népének nagy nyomorúsága és elesettsége közepette beszél. Vigasztaló énekeiben, ahogy sorra erősíti, buzdítja a fogságban levő népét, egy különös per bontakozik ki. Azok, akik fogságban vannak, már sokkal-sokkal később élik ezt meg, mint ahogy a büntetésnek az oka megtörtént, nemzedék ideje telt el, hogy megtörtént a nagy összeomlás, és nem értik, hogy miért vannak nyomorúságban. Olyannyira nem értik – idéztem a régi zsoltárt –, hogy egyfajta ártatlansági tudat áll be: miért kell nekünk itt lenni, miért kell nekünk szenvedni, miért ér bennünket ez a büntetés? Hiszen az ószövetségi törvények szerinti, harmad-negyed ízig való büntetés is letelt már Ezékiás király bűne óta. Százötven esztendővel vagyunk már túl rajta. Hát perbe szállnak Istenükkel. És Isten elrejtőzik, nem jelenik meg a bíróság előtt. Hiába küldik a végzést, hiába megy ki a bírósági küldött, érintetlenül a levél bontatlanul visszajön. Nem veszi át. Isten nem áll oda az emberi szellem metafizikai fóruma elé. Nem vesz részt ebben a perben, amit mi egyébként annyira jogosnak tartunk. Mennyire jogosnak? – Amennyire jogosnak érezte és tartotta Jób, a nagy szenvedő is Istennel való perét. S hiába jelentkeztek a barátok, hogy majd ők Isten képviseletében megmondják az igazat, kioktatják Jóbot, elmagyarázzák neki, miért kell szenvednie, - Jób Istennel akar perelni. És szólongatja Őt, és ezeket mondja Jób Istennek: Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségednek, a letépett falevelet rettented-e, és a száraz pozdorját üldözöd?” (Jób 13:25) Miért rejted el arcodat?
Mégis, az összefüggés, amelyben a próféta így mondja: Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy! - egészen döbbenetes. Mert Isten sosem úgy rejtőzik el, hogy megvonná Önmagát tőlünk. Igen, elrejtőzik a bölcsek, az értelmesek, a nagyok, a hatalmasok, a mindent tudók elől, s nem adja oda magát az emberi bölcsességre. Igen, nem szolgáltatja ki magát emberi okoskodásnak, és tud hallgatni - jaj, de sokat tud hallgatni! – ezt tudjuk mindannyian, amikor panaszainkat soroljuk, és számon kérjük rajta. És mégsem tűnik el, hanem valamilyen módon megmutatja önmagát. Erről szeretnék ma szólni.
A próféta egy különös alakot állít az őt hallgató gyülekezet elé. Egy királyt. Egy pogány királyt. Ez a király Kyros király volt, aki hetven esztendei fogság után hazaengedte Isten népét. Miért különös ez? Azért, mert Isten népében évszázadok óta ott élt az a boldog reménység, vagy szívós reménység – nevezzük ezt szívós reménységnek! –, hogy Isten adni fog a Dávid törzsökéből, a Dávid házából egy királyt, egy nagy szabadítót.  Róla beszéltek, jövendöltek a próféták,  - ez a leszármazott hozza el a nagy szabadítást. S íme, most jön egy pogány, és ő végzi el a szabadítást! Bizony, Te rejtőzködő Isten vagy! Ez a Kyros nemcsak eszköze lesz Istennek. Ha csak az volna, természetesnek tartanánk, vagyunk mi mindannyian annyira teológusok, hogy mondjuk: Óh, hát ez százszor és ezerszer megtörtént már, hogy ha nem Isten gyermekei, akkor a pogányok tettek meg valamit, ha nem Isten népe kiáltott és magasztalta Istenét, akkor a kövek szólottak. Ismerjük Bálám próféta esetét is, - ha ő bolond és elvakult volt, akkor szólt helyette a szamár! Nagypénteken pedig Pilátusról beszéltünk, a pogányról, ő kérdezte egyedül, hogy mi az igazság, ő mondta egyedül, hogy nem találok Krisztusban semmi bűnt, ő, a pogány mondta Jézus Krisztusra, hogy íme, az ember. Oh, mi ismerjük ezeket az utakat. Itt azonban a próféta ezt a pogány királyt nem Isten eszközének, hanem Isten szolgájának nevezi. Ímé, az én szolgám. Ez már azért más, mint azt mondani, hogy ímé, egy eszköz. Ez egészen más, mint azt mondani, hogy ha valami nagy baj éri a szervezetet, nagy seb támad, megszakad az artériákban a véráram, akkor a hajszálerek átveszik a feladatot, és egy ideig biztosítják, hogy a véráram tovább működjön. De itt nem ilyesmiről van szó.  Ímé, az én szolgám!
És máris mondja a próféta: bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, mert ilyen felfoghatatlan – mondhatni   minden korábbi isteni ígéretet másító módon  - végzed el szabadításodat.
Aztán ennél még mélyebb, hogy jönnek a pogányok, és kezdik Istent keresni. Ezt olvassuk közvetlenül a megelőző versben: „Így szól az Úr Egyiptom gyűjtött kincse és Kús nyeresége és a nagytermetű Szabeusok hozzád mennek, és tieid lesznek, téged követnek, béklyókban járnak, előtted leborulnak és hozzád könyörögnek és ezt mondják: Csak közted van Isten és nincsen több, nincs más Isten!” ( 45:14)
Csak közted van Isten! És kikhez mennek és kiknek mondják ezt? Azoknak, akik fogságban vannak, akik mindent elveszítettek, akiket így csúfolnak az ellenségek: „hol a te istened? (idézi a 42. zsoltár), és akik ezért már fogalmazzák is vádjaikat Istenük ellen. És most azt mondja a próféta: eljönnek a pogányok, kezdik közöttetek keresni Istent, és azt fogják mondani, hogy csak egy Isten van, és az az Isten közted van, hol van ez az Isten? Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy! Nálatok keresik, noha egész életetek összedőlt, nálatok keresik, noha egy olyan népet látnak, akinek semmije nincs, köztetek keresik, noha mindenféle ítélet szerint azt kellene mondaniuk, hogy Isten elfordult tőletek, elhagyott titeket, elrejtette arcát, vagy - ahogy másutt mondja a próféta – bús haragjában hagyta, hogy minden tönkremenjen közöttetek, - és most ott keresik az egy igaz élő Istent. Ott keresik az élet forrását, ott keresik a megtartatást, ott keresik az erőt. De nagy titok ez! Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy. Keresik, noha nem látják, keresik, noha nem láthatják saját népén erősnek ezt az Istent – márpedig, mióta világ a világ, mindig úgy volt, hogy az erő, az isteni erők, az áldás, az isteni áldások ellenállhatatlanul vonzották az embereket. Add ki a titkot! Hányszor faggatnak minket is – vagy faggattak régen! És mostanában már nem? De faggattak minket is – hadd mondjam múlt időben -, titeket, minket, keresztyéneket: honnan, honnan a megmaradás, honnan az erő, honnan a gyógyulás, honnan az öröm, honnan a boldogság, honnan, hogy ti el tudjátok hordozni az elhordozhatatlan igákat is, honnan tudtok valamit, ami túlmutat ezen az életen? Mostanában talán nem nagyon kérdezik, mostanában a keresztyénség pellengérre van állítva, mostanában köpködik a keresztyénséget, mostanában csúfot lehet belőlük űzni, mostanában a keresztyénséget a legförtelmesebb bűnökkel kötik össze, mostanában nem jó dolog keresztyénnek lenni. Mostanában talán titokban már mi is írjuk a panasziratot és fogalmazzuk a tértivevényes levelet a Mennyei Atyának, álljon már elénk, s magyarázza meg nekünk, miért van ez így?
De jusson el hozzánk is a próféta csodálatos látomása: hozzátok jönnek, és titeket kérdeznek, hol van itt tiközöttetek az Isten? - mert csak egy Isten van, és az tiközöttetek van. Ki ez az elrejlő Isten, aki nemcsak arcát, nemcsak útjait, nemcsak kinyilatkoztatását rejti el a bölcsek, az értelmesek elől? - ahogy Jézus mondja, ahogy Pál apostol ismétli a Korinthusi levél elején, hogy Isten elrejtette bölcsességét a bölcsek elől, elrejtette értelmét az értelmesek elől, elrejtette hatalmát a hatalmasok elől, ki ez az Isten? Mert ugyanő megjelentette a bolondoknak, megjelentette a kicsinyeknek, megjelentette a senkiknek, mert mégis megjelenti, mert mégsem rejti el. Az a király, akit a próféta most odaállít Isten népe elé, nem közülük való, de nem is eszköz, hanem szolga, és Isten népét alázatra tanítja. El kell fogadni a szabadítást így, el kell fogadni az általa adott szabadítást. De miért?
Nem azért, mert hogy itt valami történelem-teológia rejtőzik, nem azért, mert Isten ezt is megteheti, s miért ne tehetné meg, hanem azért, mert Jézus azt mondja tanítványainak, azoknak, akik körülötte vannak, és keresik Isten igazságát, hogy tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szelíd vagyok! De nem azért mondja, hogy vegyétek fel magatokra az én igámat, mert szeretne bennünket valamire begyakorlatoztatni, hanem azért, mert ezen az úton jutunk el Isten elrejtőzésének és önmaga megmutatásának a legnagyobb titkához, magához Jézus Krisztushoz. Ézsaiás próféta vigasztaló énekeiben  megjelenik egy másik szolga is, aki az Úr igaz szolgája. Kyros is szolga, a perzsa király is szolga, a pogány hatalom is lehet szolga, - elvégzi, amire Isten kirendelte. De van egy igazi szolga. Ez Jézus Krisztus, akiről ezt mondja a próféta: „hátamat odaadtam a verőknek, s arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől.”(Ésa 50:6) A passióról jövendöl a próféta. S hogy megértsük, hogy Isten Jézus Krisztusban rejtette és mutatta meg magát igazán, ahhoz ilyen utakon kell végigmennünk: nem a mi emberünk kezéből jön a szabadítás, s nem az fogja Isten népét felszabadítani, akit évszázadok óta vártunk. Pedig Isten ezt ígérte a próféták által. Hanem csak egy eszköz lesz ez a szabadító, csak egy hitetlen, aki azt sem tudja, mit tesz, s mint Bálám szamara fogja azt mondani, hogy ott az angyal, vagy mint a cinikus Pilátus fogja mondani: ímé, az ember, - nem is tudván, hogy igazságot mond. Ezeken az utakon kell eljutnunk Isten nagy drámájához, amit így mond: hátamat odaadtam az erőknek, s arcomat nem rejtettem el a gyalázás és a köpdösés elől.
Ez Jézus Krisztus. Ő az, akiben Isten elrejti csodálatos dicsőségét. Így jövendöl róla másutt Ézsaiás: utálatos volt előttünk (53:3) – mi rejtettük el arcunkat előle, nem akartuk látni. Azt gondoltuk, Isten bünteti. Nem volt kívánatos reá tekinteni, mert nem látszott rajta Isten dicsőségéből semmi. Íme, elrejti Isten Krisztusban dicsőségét, és nyilvánvalóvá teszi bűn elleni haragját. Mert bűneinkért ostoroztatott, és vétkeink büntetése volt rajta. Elrejlik a dicsőség, a kegyelem - és nyilvánvalóvá válik a harag. De megfordítva is így van. Ez Isten nagy titka, ehhez kell eljutnunk igazi szív szerinti alázattal: hogy ahol olyan egyértelmű, olyan elháríthatatlan, olyan kimagyarázhatatlan, amit a próféta mond, hogy vétkeink büntetése volt rajta, ott nyilatkozik meg teljes és abszolút módon Istennek szeretete. Ahogy Pál apostol mondja: mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még a periratot fogalmaztuk, mikor mi még háborúban álltunk Istennel, mikor mi még a sorsunkat kértük rajta számon, mikor nem is tudom miért – de hát ilyen az ember – mikor tehát még nekünk állt feljebb, mikor Isten volt az egyes számú közellenség és közvádlott, Isten volt a bűnbak, akire mindent rá lehet tenni, mikor tehát mi még bűnösök voltunk, elküldötte értünk az Ő szerelmes Fiát, aki megszenvedte a bűnök bűnét, aki halálával eltörölte a halált (Róma 5:8). Ahol ahol Isten dicsősége elrejlik, és csak ítélet mutatkozik, ahol az ítélet teljesedik, éppen fordítva, ott és akkor mutatkozik igazán a kegyelem. Bizony, elrejtőzködő Isten vagy Te, Izraelnek Istene, szabadító! Boldog, aki elfogadja Isten kezéből azokat az eszközöket, amelyek nekünk ugyan nem tetszenek, boldog, aki magára veszi a Jézus igáját, mert mégis igát vesz magára, - boldog, mert Isten ezeken az utakon, a szelíd és alázatos szíven keresztül vezet el bennünket a nagy titokhoz, hogy Isten, aki elrejlik: szabadító Isten, és szabadítása, áldása miénk lehet, kegyelmébe befogad bennünket. Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. Mégis titkon sosem szóltam a sötétség földjének helyén, nem mondtam Jákob magvának: hiába keressetek engem, én, az Úr igazságot szólok és megjelentem, amik igazak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régóta olvassuk már a Biblia-olvasó kalauz szerint Ézsaiás próféta könyvét, s most érkeztünk el felolvasott szakaszokhoz. Németh Lászlóval, a nagy magyar íróval szólva, rettenetes sorokat olvastunk eddig, - rettenetes sorokat és rettenetes sorsokat. Ézsaiás próféta, próféta-társaihoz hasonlóan éberen őrködik Isten népe életén, követi az eseményeket, kommentálja a döntéseket, és Isten lesújtó, ítéletes, vagy éppen mindent megsemmisítő ítéletét közli népével. Az eddigi részeket olvasva azt láttuk, hogy ezek a rettenetes próféciák igazából véve nem annyira a jövőt festik meg, nem azt mutatják, hogy mi következik be elkerülhetetlenül, hanem, hogy  mi következik elkerülhetetlenül, ha és amennyiben Isten népe meg nem tér, ha és amennyiben Isten népe meg nem változik. A próféta a lehetséges jövőből elővételez megrendítő eseményeket, megsemmisülést, összeomlást, akár egy egész népnek az összeomlását is, hogy ezzel a saját kortársait jobb belátásra bírja.
Most azonban hirtelen megváltozik a hangütés. Igen, rendkívül különös, hogy a 39. rész végéig olvasva – Németh Lászlóval szólva – rettenetes sorokat és rettenetes sorsokat olvasunk, de most egyszerre csak a próféta, mintha nem is próféta volna, mintha nem felemelt ujjú, fenyegető ítélethirdető volna, mintha nem egy Keresztelő János lenne, aki azt hirdeti, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, és vége van mindennek, hanem mintha vigasztaló pap volna. Hagyományosan különbséget szoktak tenni Isten népe életében a papnak és a prófétának a tiszte között. A próféta az, aki csalhatatlanul és kérlelhetetlenül közli az ítéletet, a próféta kezében van az Ige kardja, mely kétélű, mely elhatol a velők és az ízek megoszlásáig, a próféta az, aki átlát a szitán, a próféta az apokalipszis, a leleplezés embere. Ezzel szemben a pap közbenjár a népért, a pap az, aki szüntelenül áldozatot visz, a pap, aki sírva esdekel a népéért, a pap, aki vigasztal, a pap, aki együtt sír a síróval és szüntelenül keresi, magáért is és népéért is, Isten megbocsátó kegyelmét. Szinte nem is értjük ezt a váltást, hogyan lesz Ézsaiásból, az Ószövetség egyik legnagyobb prófétájából, legkeményebb szavú szónokából vigasztaló pap, - hiszen a 39. részben még arról olvastunk, hogy ítélet fog bekövetkezni, ám rögtön, a 40. részben így kezdi a próféta: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!
Hogy ezt a nagy változást vagy váltást érzékelni tudjuk, hadd mondjam el röviden, mi történik a 39. részben, s volt annak is az előzménye. Vajon mi késztetette ott a prófétát arra, hogy Ezékiás királyhoz menjen és közölje Istennek ítéletét? A 38. részben egy fantasztikus, csodálatos esetről olvasunk, ami az akkoriban igen nevezetessé lett, a híre szinte a világ végéig elterjedt. Ezékiás király halálos súlyos betegségbe esett. Isten prófétája, Ézsaiás meg is mondta neki: vess számot az életeddel, írd meg a végrendeletedet, mert meg fogsz halni. S ekkor ez a király, ki nagy ember, nagy harcos, nagy építő volt, sarokba fordulva sírt, mintegy kisgyermek, és gyógyulásért könyörgött Istennek. Ilyen szavakat mondott a király: olyan vagyok, mint a nomádok sátora, és Isten úgy bontja el az életemet, ahogy ezek a sivataglakók fölszedik a sátrat, és már ott sincsenek. Így voltam én itt – siratja magát a király. Aztán a prófétát még útban a királytól hazafelé, megállította Isten , visszaküldte, hogy megvigye Isten kegyelmes jó hírét, mondván: a napórán visszaáll a mutató, mert mintegy visszaállítja Isten a Nap járását, visszaviszi az időt, vagy maiképpen szólva: visszatekeri az órát, vagyis meghosszabbítja a király életét. Eztán Ezékiás király pontosan ugyanannyit uralkodott még, mint amennyit betegsége előtt. Híre ment az egész világon ennek a fantasztikus csodának.
És követek érkeztek Bábelből (vagy Babilóniából), akik látni akarták a meggyógyult királyt, látni akarták, hogy valóban igaz-e, amit a korabeli médiumok elvittek a világ végéig, hogy valami titokzatos kegyelem folytán meggyógyult ez a halálosan beteg ember. Azonban, nemcsak ennyi történt, tehát hogy Merodák Baladán, Babilónia királya néhány követet küldött Ezékiás királyhoz. Hanem valami más is történt, - és itt érezzük meg, miért lesz majd olyan súlyos az ítélet, amit a próféta még egyszer kénytelen lesz kimondani. Megérkeznek a követek, a babilóniai király barátkozni akar. S látjuk máris rögtön, milyen súlyos időnként a barátkozás, milyen súlyos következményei vannak. Merthogy Ezékiás király mindent megmutat a babilóniai követeknek. Megmutatja a kincsestárát, megmutatja a fegyvertárát, megmutatja az ország stratégiai erősségeit, megmutatja az egész országot. Hát végül is barátságba érkezett valaki, ilyen a szovjet-magyar megbonthatatlan barátság, mindent meg kell mutatni. Csakhogy, itt nem a szovjet érkezett, nem a fennálló és regnáló Asszír birodalomból érkeztek a követek, hanem Babilóniából, egy feltörekvő birodalomból, mely ugyan Asszíria adófizetője, de már szervezkedik, szövetségeseket gyűjt. Talán ezért jöttek Ezékiás királyhoz is - barátkozni, hogyha ha eljön az idő, együtt rázzák le Asszíria igáját. Mégsem barátkozni jönnek! Megfigyelni jönnek! Nem barátot keresnek, hanem zsákmányt! Ezékiás király rövidlátó, nem veszi észre, hogy miután csodálatos módon meggyógyult, nem azért sereglenek hozzá , hogy lássák a csodát vagy mert olyan emberrel, akin Isten áldó keze van, érdemes barátságban lenni – nem ezért jünnek. Zsákmánynézőbe jön Babilónia. A király rövidlátó.
De még ennél is súlyosabb dolog történik ennek az egyébként szent embernek az életében: dicsekszik. A Királyok könyve is leírja ugyanezt az eseményt, tehát nemcsak a próféta közli, s ott is szinte szó szerint ezt olvassuk. Mikor a próféta megkérdezi, hogy mi történt, elmondja a király: messzi földről jöttek hozzám, Bábelből. Mit láttak házadban? – Mindent láttak, ami a házamban van, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik kincseim közül, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik, ami az enyém. A király dicsekszik. Dicsekedhet Isten embere így, hogy ez mind az enyém? Ezt mind én szereztem, ezt mind én építettem, ezt mind én szerveztem? Pedig most Ezékiás király ezt teszi. Akik olvasták, fel tudják idézni, akik nem, javaslom, otthon olvassák el a 38. fejezetet. Milyen összetöpörödött kis gyermekként, akit az édesanyja a karjára vesz, és nem tud vele mit kezdeni, úgy sírt és nyöszörgött ez a király, amikor Isten közölte vele: készülj, mert meg fogsz halni. Hogy elpanaszkodta ez a király: olyan vagyok, mint egy sátorlap a pusztalakóknál, felgöngyölítik, odébb viszik és nincs. Olyan vagyok, mint a sás, ami alól elapadt a víz, elszáradok, és porrá leszek, és nincs tovább. És mint egy semmi nélkül való ember könyörgött a gyógyulásáért. És ezt megkapta Istentől.
S ebből a királynak meg kellett volna értenie, hogy mindent kapott. Korábban még arról olvasunk, hogy amikor Asszíria megszorongatta Jeruzsálemet, és adót vetett ki rá, úgy gyűjtötték össze a pénzt, hogy az Ezékiás király által gyönyörű szépen feldíszített templomról, az ajtókról, a nyílásokról lefejtették az ezüst és arany burkolatot, amit Ezékiás király tetetett oda, hogy ki tudják fizetni a súlyos adókat. Gazdag ország volt Ezékiás országa, volt tehetősége, voltak palotái, szép szőlőkertjei, volt erős hadserege, nagy-nagy ország volt az. De nem Ezékiásé volt. Ő a gőg bűnébe esik, a dicsekvés bűnébe esik itt. És ekkor közli Ézsaiás próféta Isten ítéletét: Ímé, napok jönnek és elvétetik minden, ami a te házadban van, és minden, amit a mai napig csak gyűjtöttek a te elődeid Bábelbe kerül, és nem marad meg semmi. Sőt, gyermekeid is rabszolgák lesznek ott. Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet – folytatja a próféta. A próféta, aki kemény, visszavonhatatlan ítéletet mond, ezt mondja utána rögtön: vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet. Merthogy most már abszolút módon a jövő felé fordul. Amiről a 40. fejezettől kezdődően beszél Ézsaiás próféta, az már nem Ezékiás korában fog bekövetkezni. Valóban jövendöl a próféta, jövőt mond, megmutatja azt, ami a távoli jövőben fog bekövetkezni. És ezt már nem azért mondja, hogy összerázkódjunk, nem azért mondja, hogy a fenyegetés valamit elindítson az emberben, aki ennek nyomán gyorsan visszafogja magát és jobb belátásra tér. Valami olyasmit mond, amit sem Ezékiás, sem az utána következő nemzedékek nem láthattak, mert százötven évvel később történt. Olyannyira felfoghatatlan  a prófétának ez a jövőbe látása, hogy a Biblia-tudósok mind a mai napig igen hevesen vitatkoznak azon, hogy valóban Ézsaiás próféta mondotta-e ezeket a vigasztalásokat, vagy valaki más írta sokkal, sokkal később, aztán odatették Ézsaiás próféta könyvéhez. Olyan felfoghatatlan, elképzelhetetlen ez a váltás. Még Kálvin is azt mondja, amikor ezeket a sorokat magyarázza, látva ezt a hirtelen váltást, hogy itt a próféta, elfordulva saját nemzedékétől és látva, hogy elvesznek már, mert rossz útra mentek, elvesznek, mert gőgösek voltak, elvesznek, mert vakok voltak, csak a jövő nemzedéke felé fordul, és saját népe nyomorúsága kellős közepén a jövő nemzedéket vigasztalja. Fantasztikus dolog ez. Nemcsak az ítéletet látja, hanem látja a szabadulást is. De előbb jól látja, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik az, amit néhány mondatban jelez: minden elvész, és ez valóban bekövetkezett százötven évvel később. A babilóniai birodalom, ahonnan most még csak barátkozni jöttek, még csak terepszemlére jöttek, most még csak egy gyógyult királyt akartak látni, majd rettenetes és iszonyatos erővel felvonul, Jeruzsálemet megostromolja, megsemmisíti, a népet rabszíjra fűzi, rabságba viszi, és ez a fogság hetven esztendeig tart. Kétszázhúsz évet lát előre a próféta.
És azért van ez így összekötve a vigasztalással, mert a későbbi nemzedékek, a fogságban levők talán nem is értik, miért kell nekik ott lenni. Miért kell ott lenni? Mi rosszat tettek ők? A fogság idején születik az egyik és talán az egyetlenegy ilyen zsoltár, a 79. zsoltár, melyben a zsoltáríró nem tud bűnről. Olyan nagy a szenvedés, olyan nagy a nyomorúság, olyan régóta tart a baj, hogy a zsoltáros nem is tudja kimondani, hogy mi méltán vettük a mi büntetésünket, mert ő már a fogságban született. Mennek hát visszafelé az időben, és keresik az okot, mint ahogy mindig így teszünk, amikor katasztrófa történik, keressük az okot, miért történt ez, miért engedi meg ezt Isten, mi az, hogy megengedi Isten? A próféta szavából derül ki, hogy mindennek Isten ennek az elsőrendű ágense. Ő okozta ezt? Vagy más? Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - így szól a ti Istenetek, szóljatok szívéhez és hirdessétek Néki, vége van nyomorúságának! A próféta látja a nyomorúságot. És látja a nyomorúság végét.
Azt a nagy üzenetet hordozza számunkra ez a különös összekapcsolás, az ítéletnek és a vigasztalásnak, a végső megsemmisülésnek és az új kezdetnek, a fogságnak és a fogságból való megszabadításnak, a minden rossz bekövetkeztének és a kegyelmes új megkezdésének ez a különös, talányos összekapcsolása, hogy Isten útjai beérik, előzik és teljesítik a mi emberi útjainkat. Erről a háromról szeretnék még röviden szólni.
Isten útjai beérik a mi útjainkat. Utolérik. Olykor a történelemben meg az egyéni életben, akár a legszemélyesebb életben is, azt éljük át megrendítő módon, hogy valamiféle párhuzamosság zajlik. Megyünk a magunk útján, megyünk a magunk feje szerint, teljesítjük a sorsunkat, de azt érezzük, hogy mellettünk és körülöttünk történik, bontakozik valami, hangok hallatszanak át, jelek következnek be, és ez a mellettünk haladó út az igazi út. Hogy lépjünk át rá, hogy térjünk át rá? Ám olyan erős a meghatározottságunk, olyan erős a sorsból jövő kényszer, olyan könnyen megadjuk magunkat a sodortatásnak, hogy szinte csak átszűrődnek ezek a hangok. Reménytelen a helyzet. Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet! – kiált a próféta –, mert Isten útjai beérik az emberi utakat. Ahogyan a zsoltárban, a 139.-ben mondja az Isten elöl menekülő, az Isten elöl kitérni akaró, az Istent a maga életéből elhárítani akaró ember: ha az egekbe hágnék fel, vagy a Seolban vetnék ágyat, Te ott is ott vagy, ha a tenger túlsó szélére kelnék, ott is ott vagy velem. Mintha Jónások lennénk,  akik menekülnek Isten elöl, és az isteni elöl, de Isten utoléri, mert Isten útjai beérik az emberi utakat, ám most nem a haraggal éri be, nem az elkerülhetetlennel éri be, hanem ezzel a csodálatos üzenettel: vigasztaljátok az én népemet!
Milyen megkeményedés és borzasztó végső állapot az,  amikor annyira mélyen vagyunk, annyira bajban vagyunk, hogy a vigasztaló kezet is elütjük. Láttam már ilyet. Édesanya vigasztalná gyermekét, ölelné át, de a gyermek elüti az édesanyja kezét. Barát közeledik a baráthoz, keresi a szavakat, de a bajban levő torkára forrasztja a szót: ne mondj te nekem semmit. Ez a végső elesés állapota. És mégis, a vigasztaló szó utolér, Isten útja beéri az emberi utakat.
Sőt,  előzi, nemcsak beéri, hanem előzi is. Merthogy sokszor mondjuk, sokszor látjuk, sokszor óhatatlanul így fogalmazunk, hogy akármerre fordulunk, akármerre lépünk, mindig valami bajba, valami rosszba ütközünk. Valami szépet eltervezünk, de valami nagyon-nagyon rettenetes jön belőle. A rossz már ott van, nem tudjuk kikerülni. Isten útjai azonban előzik mindezt. S milyen csodálatos, hogy százötven évvel a fogság előtt egy próféta, Ézsaiás - ugyan ki hallotta hangját, ugyan ki jegyezte fel a szavait, ugyan ki őrizte meg ezeket a beszédeket?! - mégis Isten Lelkétől ihletetten megírja a vigasztaló üzenetet. És akik ott a fogságban, a saját nyomorúságukban gyötrődnek és nem látnak kiutat, és csak fájdalmas kérdéseket tudnak feltenni, egyszerre csak hallják az üzenetet: szóljatok szívéhez, vége van nyomorúságának. Mert nemcsak az a nagy kérdés, hogy miért van a rossz, sokkal nagyobb kérdés ennél, hogy meddig tart a rossz, mikor lesz vége? Vége van nyomorúságának.
És legvégül, azt mondja a próféta szava, hogy Isten útjai teljesítik az emberi utakat. Milyen különös. Mi úgy gondolnánk, hogy mi vagyunk azok, akiknek valamilyen módon rá kell találni az isteni útra, valamilyen úton meg kell találnunk, amit Isten nekünk sajátos, akár egyéni útként is rendelt, és nekünk azon végigmenni. És mégis,  most az emberi utak azok, amelyek teljesítik az isteni utat. Ugyanis ez a vigasztaló beszéd,  illetve a vigasztalás egész sorozata, aminek csak most az első szavait olvastuk, nemcsak százötven évvel mutat előre, hanem nyolcszáz évvel mutat előre, - arra a Jézus Krisztusra, akiről Ézsaiás próféta, mint Isten szenvedő szolgájáról jövendöl. Arra a Jézus Krisztusra mutat, akiről pünkösd után az a bizonyos szerecsen komornyik, aki fotgatja a prófétai tekercseket, olvassa őket, majd a hozzá odalépő Fülöpöt megkérdezi: kiről beszél itt a próféta, magáról, vagy valaki másról, ki az, akiről Ézsaiás beszél, hogy magára veszi mindenki bűnét és nyomorúságát, hoogy nem töri el a megrepedt nádszálat, nem oltja ki a pislogó gyertyamécsest, és Isten teljes és abszolút kegyelmét fogja elhozni, és az ő számára kell az utat készíteni, Őérette emelkedjen fel minden völgy és szálljon alá minden halom? – hallja rá a feleletet. Ő az isteni ige, aki megmarad akkor is, ha minden elvész. Ahogy a próféta mondja gyönyörű képpel: bizony fű a nép, megszáradt a fű, és elhullott annak virága, de Isten beszéde örökre megmarad. Ki ez a valaki? – Ez a mi Krisztusunk. És ezért a próféta nemcsak a régi zsidóknak beszél, hanem beszél nekünk is, amit mond, nemcsak a régi zsidóknak volt érdekes, ott, a babilóniai fogságban. Van-e kiút, van-e hazatérés, van-e fölemelkedés, van-e kezdet, van-e számunkra is? Számunkra is, ha tudjuk, hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus az, akiben Isten népe megbűnhődött minden bűnt. Mert hogy is mondja a próféta? – szóljatok szívéhez, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr minden bűneiért. Ez igazságtalan. Hogyhogy kétszeresen? Hát nem patikamérlegen szokta ezt Isten kimérni? Ő sohasem ad többet, mint ami jár. De annyit mindig ad. Ezért vagyunk alázatosak az ítéletben, tudjuk, hogy annyit kapunk, ami jár, annyit kapunk, amit érdemlünk. Miért mondja hát a próféta azt, hogy kétszeresen, hogy kétszeresen sújtotta? Mert Isten mindent rátett Jézus Krisztusra. Rátette a régiekét és rátette az eljövendőkét is. Egyszer hallottam egy igen tekintélyes, befolyásos református lelkipásztort arról prédikálni, hogy nekünk nem szabad a Himnuszt énekelni, mert az egy pogány szöveg, amelyik azt mondja: „Megbűnhődte már e nép a múltat s a jövendőt”. Ilyet nem lehet mondani. Igen, nem lehet, ha úgy gondolkodunk Istenről, mint a nagy patikusról, aki milligrammra méri a kegyelmet és a büntetést, aki milligrammra méri, hogy ennyi vétket elkövettél, ennyi bűnhődés jár érte, s akkor ki van egyenlítve, beáll nullára a mérleg nyelve, igen, akkor mondhatjuk, hogy rossz a Himnuszunk szövege. De Ézsaiás próféta azt mondja: kétszeresen sújtotta. Arról a Krisztusról beszél, aki nemcsak az elmúltakért, hanem az elkövetkezendőkért is magára vette Isten ítéletét. Vigasztaljátok az én népemet. Azt mondottam, hogy az ember útjai teljesítik az Isten útját. Jézus Krisztus útja teljesíti az Isten útját, mert ő mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Mert Ő a második Ádám, mert Ő minden ember reprezentánsa. Az Ő útja teljesíti Isten útját. Ma egy királyról hallottunk, kedves testvérek, aki naív volt, aki vak volt, aki büszke és dicsekvő volt, egy népről hallottunk, amelyik vak volt, büszke volt és dicsekvő, amelyik elvétette az Isten útját. S lám, Isten kegyelme mégis beérte, előzte és teljesítette,  - minden a kegyelembe foglaltatik bele. Szabad nekünk is e vigasztaló szavakat a szívünkre venni, e vigasztaló szavak fényében Krisztusunkat látni, Isten kegyelmét, feloldozását elfogadni, s erejéből azt az újat megkezdeni, amit számunkra készített.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán sokan felkapták a fejüket, ahogy olvastam Lukácstól a Miatyánk soron következő kérését. Ugyanis mi a Máté evangéliumában álló változatot tanuljuk, mondjuk, és ehhez képest itt - bár tartalmilag semmiféle eltérés nincs -, a szavak rendje eltérő és meghökkentő. Máténál így mondjuk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Itt pedig így áll: Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk mindeneknek, akik nekünk adósok. Az eltérő szórend okán engedjétek meg néhány gondolatot még a magyarázat előtt. Az egyik kérdés egyetemes, de különösen bennünk, protestánsokban, reformátusokban vetődik fel, mert mi úgy tanultuk, hogy nem feltétlenül kell mindig kötött szöveggel imádkozni. Lehet szabadon, spontán, úgy, ahogy a szívünkből jön, mondani imádságunk kéréseit. De még így is kérdés, hogy amikor kötött szövegű imádságot mondunk,  tehát amelyik mindig ugyanaz – mint például a Miatyánk –, vajon teljességgel ragaszkodnunk kell-e a szavak, mondatok sorrendjéhez. (Amikor közösen fennhangon mondunk imádságot, ez nem kérdés.) Egyesek szerint ez nem kötelező. Jézus csak ennyit mond: Ti így imádkozzatok, és ezzel jelzi, nem kötelező mintát ad, amit mindig változatlanul kell mondani. Így imádkozzatok, vagyis ilyen módon. Tehát, mondják némelyek, mindegy, hogy milyen sorrendben mondjuk a kéréseket, az a lényeg, hogy elhangozzanak. A sorrend kérdése azonban mélyebb probléma. Hadd utaljak Pál apostolra. Ő, például, azt mondja  a Filippi levélben, hogy mindenkor hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé. Mi lelkipásztorok alaposan meg is tanulták, hogy mindig úgy kell imádkozni, hogy először a hálaadást mondjuk, utána a bűnvallásunkat, aztán a kérésünket. Ez szabály. Én ma, szándékosan fordítva imádkoztam, a végére hagytam a hálaadást. De nem azért, hogy fitogtassam, hogy így is tudok imádkozni, hanem, hogy éreztessem ennek az eredeti kérdésnek a jogosságát – mindig hálaadással. Hálaadást a kérésünk végén is lehet mondani. Igen, a Miatyánk végén is ott a hálaadás, – Tied az ország, a hatalom és a dicsőség – mely nemcsak magasztos, Istent dicsőítő ujjongás, csodálatos állítás,  - hálaadás is.
Én azonban azokkal tartok, akik vallják, hogy a Miatyánkban meghatározott a sorrend. Nem lehet ezeket a kérdéseket össze-vissza dobálni. Ki mondhatná, hogy inget vettem föl nadrágnak, nadrágot zakónak, de nem számít, mert az a lényeg, hogy minden ruha rajtam van? Bizony, nem így öltözködünk, s nem így van az életünk rendje sem. Bizonyos értelemben a Miatyánk imádságrendet is közöl, amennyiben is életrendet is látunk itt. De hogy túlságba ne essünk, szeretnék egynéhány óvást is megosztani a gyülekezettel. Vannak, akik a kötött sorrend okán azt mondják, hogy, no lám, a Miatyánkból is kitetszik, hogy Jézus marxista volt. Hogy miért sütötték ki ezt, akik így gondolták? Mert az első kérés a kenyérre irányul, - ez az életre való! Tehát először van az élet, a lét! És a marxizmus szerint a lét határozza meg a tudatot, utána jön a többi. Először a kenyérért kell könyörögni, először az szükséges, ami a puszta létre való. Múltkor csak utaltam rá, milyen csodálatos, hogy amikor az élet jelképét mondjuk ki, akkor a mindennapra valót kérjük, azt, ami szükséges. Nem azt mondja Jézus, hogy mindennapi luxusunkat add meg nekünk ma, hanem a legelemibb létszükségről szól. Én azonban azt hiszem, sőt tudom is, hogy Jézus nem volt „marxista”, s nemcsak azért, mert nem bocsátkozott filozófiai okoskodásokba, hogy vajon a lét előzi-e a tudatot. Hanem inkább azt látjuk, hogy a Miatyánk kéréseivel - először az életkérések, utána a morálkérés, aztán a szellem kérése -, az életünknek egy-egy dimenzióját mutatja meg, melyek között folytonos átjárás van.
Most egészen közelről láthatjuk, hogy az élet és a megbocsátás, a kenyér és a vétkek elengedése, a minden napra való és a szorongató bűn-adósság kérdése hogy függ össze. Hát például úgy, testvérek, hogy mindjárt összeköti egy szó a két kérést. „És” – a két kérés között kötőszó áll!. Ez az „és” nem a felsorolás kedvéért van ott, hogy ugyanis kenyeret és megbocsátást és szabadítást kérünk, így soroljuk ezeket egymás után, hanem ez az és sokkal mélyebb, bensőbb összefüggést mutat. Például jelzi, hogy a kenyérkérést kiegészítő megjegyzés - hogy mindennapi, vagy szükséges kenyerünket add meg nekünk ma - minden további nélkül átvihető ide is: nevezetesen a mi vétkeink megbocsátásáért minden nap könyörögnünk kell. Ez is mindennapos kérés, ez is mindennapos gond, - Péter kérése éppen erre emlékeztet bennünket. Azt kérdezi Jézustól: Hányszor történhet meg az, hogy valaki vétkezik ellenem, és én megbocsátok neki? Hétszer? Péter nagyot mond, testvérek, mert általában úgy vagyunk az emberi világban, hogy maximum kétszer lehet. Maximum. Igen, egyszer rendben van, s mert rendes ember vagyok, másodszor is megeshet a vétek, a sérelem. De, hogy mindenki tudja, mi a rend, ha harmadjára megismétlődik,valami rossz, máris mondjuk József Attilával: Tudom, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél, férfi, a fű majd kinő utánad. De Péter szent kérdést kérdez: még hétszer is? A hét minden napján, hétfőn is, vasárnap is, meg közte minden napon, meg lehet ezt tenni, meg lehet bocsátani, nem bizonyulunk ostobának, nem megy tönkre a világ? Nem abban megy tönkre a világ – folytathatom ezt a kérdést – hogy mindig elnézünk, mindig megbocsátunk, sosem szólunk, sosem figyelmeztetünk, sosem mondjuk, hogy most már elég volt? Nem ebben szenvedünk? Mert az persze egy dolog, hogy az ember önmagának hajlamosan, mindig szívesen megbocsát, sőt olyannyira el tud süllyedni saját bűnösségében, hogy egy idő után elhiszi, hogy nem is bűnös. De az, hogy nyilvánvaló, egyértelmű vétkeket újra meg újra elengedjünk, ahogy Péter mondja, hétszer is, mindig is? És Jézus valami egészen elképesztő felfokozással válaszol erre. Nem mondom, hogy hétszer is, de még hetvenszer hétszer is. S hogy ennek a felfokozásnak, ami teljesen értelmetlennek tűnik – no persze, lehetne róla prédikálni számmisztika szerint, hogy hétszer hetven meg a hetvenhétszer hétszer hányra jön ki, és ez hány hónap és hány év és ez voltaképpen az örökkévalóság sine qua non-ja -, szóval, hogy ez a felfokozás mennyire érhetetlen, azt Jézus ennél sokkal egyszerűbben és érthetőbben is megmutatja. Elmondja az adós szolga példázatát. Az adós szolga példázata abszurd helyzetet tár elénk. De mielőtt még e példázat kapcsán, a kérés mélyére tekintenénk, hadd jelezzem, a kenyér kérésének kiterjesztése - minden nap! -  erre a területre is átjön. A megbocsátás is mindennapos kérdés. Nem úgy van tehát,  hogy  amikor nem boldogulunk a megátalkodott emberekkel, legyintünk és azt mondjuk: sebaj – lesz még ennek böjtje! Lesz majd nagy ítélet, csak azt a napot várom! Majd megállunk az igaz bíró előtt, és ki-ki számot ad mindenről! Sebaj hát, ha sok itt a gonosz, a múló élet után úgyis összedől minden!  Itt még nincs következménye a bűnöknek, de majd…. Szoktuk is mondani, mi egy következménynélküli ország vagyunk. És sajnáljuk magunkat, mi magyarok! De nyugodtan mondhatom, mi egy következmény-nélküli emberiség vagyunk, ez nem magyar sajátosság. Az se nem baj – hallom innen-onnan -  „lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat!” És akkor majd ott találkozunk! És én jobbra fogok állni, mert az én igaz bírám, aki engem megváltott és üdvözített jobbra állít, ti pedig mentek balra! Addig azt a hetven, nyolcvan, kilencven esztendőt kibírjuk! Mi az az örökélethez képest? Mi az az örök elveszéshez képest? Mi az a poklok örökös tűzéhez képest? Aki úgy gondolja, hogy ebben az imádságkérésben, főleg annak a második felében, a fölajánlkozásban, (miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik adósaink, megbocsátunk azoknak, akik vétkeztek ellenünk), ez a gondolat lenne, ez a megengedés lenne, az semmit nem ért a Miatyánkból. És erre bizonyságunk maga Péter, aki éppen ennél a kérdésnél mutatja meg a félreértést. Péter és tanítványtársai, továbbá Jézus kortársai sokkal jobban benne éltek abban a hamis apokaliptikában, amit az előtt idéztem. Számukra ez kézenfekvő megoldás lett volna: megoldás minden bűnre, minden vétekre, minden nyomorúságra, minden olyan kérdésre, hogy mit kezdjünk a rosszal? sőt, mit kezdjünk a rosszakkal? Mitöbb, vélhették, maga Jézus utalt erre: nehogy elkezdjétek a konkolyt a búza közül tépni, mert netán még a jó vetést is kiszaggatjátok! Akkor hát várunk, az a hívő ember dolga, várunk az ítéletre.
De Péter érzi, hogy a megbocsátásnak az indíttatása, a megbocsátásnak a kérése, a megbocsátásnak a reménye nincs eltéve a világ végére, az bizony itt és most kérdés. Ahogyan a kenyér!  A kenyér sincs eltéve a világ végére, nem azért könyörgünk, hogy Mennyei Atyám, engedd meg nekünk, hogy lengő bordákkal, csont soványan valahogy végigszuszakoljuk magunkat az életen, de majd a mennyei bőséget add meg nekünk. Ott azért legyen terített asztal. Nem. A mi mostani kenyerünket add meg nekünk ma, és most bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is most bocsátunk meg azoknak, akik ellenünk vétkeztek.
Ha így látjuk, és így ebben a rendben tudjuk mondani ezt a kérést, akkor azonnal néhány fontos, elevenünkbe vágó meghatározottság érkezik ide. Az adós szolga példázatát olvastam, amihez, mielőtt – még egyszer mondom – részletesen tárgyalnék, szeretnék még két általános megjegyzést fűzni. Először is Jézus szava szerint a bűn vagy a vétek adósság. Nagyon különös kép ez, mert adósnak lenni azt jelenti, hogy tartozunk. Persze, nem pénzzel, olykor azzal is, hanem azzal, hogy tartozunk Isten törvényét megtartani. A szeretettel vagyunk adósok. Pál apostol mondja csodálatosan a Római levélben ezeket a meghökkentő sorokat, s most adószezonban, hadd emlékeztessek is mindenkit: adjátok meg mindenkinek, amivel tartóztok. Akinek az adóval, az adót, akinek a vámmal, a vámot, akinek a tisztelettel, a tiszteletet, senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Ez a keresztyénség veleje! Nem tartózom senkinek, nincs adósságom. Csak egy dolog kényszerít, csak egy dologban tudhatom magamat adósnak szüntelenül, hogy a másikat szeressem,  - mert ez az Isten törvénye. Vagyis érezzük, hogy amikor Jézus behozza ezt a szót, hogy adósság és ezt bűnnek vagy véteknek fordítjuk, ahogy a németek Schuld-nak fordítják, érezzük, hogy ez itt hasonlat, életpélda, hogy nekem el kell engedni az adósságát annak, aki nekem tartózik. Mennyivel tartozik? Száz forinttal, ezer forinttal, száz dénárral? Valamennyivel. De sokkal mélyebb, amiről Jézus beszél.
Másodszor nagy vita van azon, és ezzel már a példázatnál vagyunk, hogy a Miatyánkban ez itt egyetlenegy kérés, amiben mi úgy jelenünk meg, mint akik megígérünk valamit. A Miatyánk összes többi kérése Isten cselekvésére irányul: a Te akaratod legyen meg, a Te neved szenteltessék meg a Te országod jöjjön el, Te add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, majd később, Te szabadíts meg bennünket a gonosztól, és a Tiéd a hatalom és a dicsőség. Csak itt ezen az egyetlenegy helyen ajánlja fel magát az imádkozó cselekvésre: miképpen mi is megbocsátunk. Sokan meghökkennek ezen, különösen a reformátusok, hiszen mi a kegyelmet Isten szuverén adományának tartjuk. Nem kötődik semmihez, szuverén, Isten szabadon adja, és mi azért kérjük, hogy árassza ki ránk. Szinte ez az egész, amit csak tehetünk, hogy kérjük és reméljük, hogy megkapjuk. Mi az, hogy miképpen mi? – hiszen ez feltétel. Isten úgy bocsásson meg nekem, ahogy én is megbocsátok a másiknak? Hát, ha úgy, akkor vége a világnak – ezt tudjuk mindannyian. Ezt adta volna Jézus a szánkba, ezt a nagy létkockáztató vállalást, hogy Mennyei Atyám, engedd el az én bűneimet, ahogy én is elengedem a másikét? Akkor az lesz igaz - de egyetemesen -, amit az adott szolga a példabeszédben hallottunk. Tízezer talentumot adtak neki kezelésre. Képszerűen is el lehet gondolni, mennyi a tízezer talentum, ez a templom a tetőig megtöltve arannyal – ez a tízezer talentum. Szerintem a Magyar Nemzeti Bankban, de lehet, hogy Fort-Knoxban, az Egyesült Államok bankjában sincs ennyi arany. Abszurd mennyiség. És ő ennyivel tartozik. Mit lehet itt tenni? Eladják rabszolgának őt is, feleségét is, rokonait is, zár alá veszik mindenét, ami van, valami kevés csak visszajön belőle. Neki viszont száz dinárral tartozik a szolgatársa. A száz dinár egy segédmunkás negyedévi keresete. Egy napszámosé – aki még bort se kap hozzá. Ismerjük a példázatot, amikor a szőlőtulajdonos kimegy és felfogadja a munkásokat, és mindeniknek egy dinárt ígér. Ez egy kapás egynapi keresete. Ennyivel tartoznak neki. Az zsebben is elfér. De nem engedi el. Ha tehát úgy gondoljuk, hogy mi itt alkut kötünk Istennel, és azt szabjuk feltételül, hogy amilyen irgalmas én vagyok, olyan irgalmas legyen Isten, amennyire én el tudom a kicsit engedni, úgy engedje el nekem Isten a nagyot, akkor valami végzetes labirintusba vezetett be bennünket Jézusnak ez a kérése. De nem erről van szó.
Inkább még néhány más vonatkozást hadd hozzak ide. A bűnös asszony történetét, például, akire a szeretnék rábizonyítani, hogy bűnös, meg kell kövezni, és viszik Jézushoz, hogy hagyja jóvá az ítéletet, végül is így szól a törvény. Aztán Jézus azt mondja, aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Eloldalognak. Merthogy, bűn önmaga állásában nincsen, mindig van tettestárs, mindig van valami szövevény, mindig van valami vonatkozás. És aztán, miután eloldalognak, Jézus megkérdezi ettől az asszonytól, hogy hol vannak, akik téged el akarnak ítélni, akik kárhoztatnak téged? Nincsenek sehol. Erre azt mondja Jézus: én sem kárhoztatlak téged, eredj el, és többé ne vétkezzél. Bocsásd meg a mi vétkeinket – ez arra vonatkozik, engedj minket szabadon, Mennyei Atyánk, ebből a teherből, ebből az adósságból, hogy többé ne vétkezzünk. Mert a bűn szövevénye az, hogy amíg benne van az ember és nem oldódott ki belőle, addig vétket vétekre halmoz. Ez az emberi történelem egyik nagy tragédiája. Mert addig vétekkel akar kioldódni a vétekből, addig bűnnel akarja legyőzni bűnt. Mert lehet, hogy nagy népi bölcsesség ez: kutyaharapást szőrivel, de hogy bűnt bűnnel elrendezni, vétket vétekkel elrendezni, lopást lopással elrendezni, hazugságot hazugsággal elrendezni, gyilkosságot gyilkossággal elrendezni, törvényszegést törvényszegéssel elrendezni nem lehet, s mi mégis így akarjuk, ez az emberi lélek nagy halálos vergődése. Eredj el és többé ne vétkezzél – ezt a szabadságot kérjük a Miatyánkban, ezt az isteni feloldozást, ezt a kegyelmet, ezt a csodálatos lehetőséget, hogy nekem ne kelljen ezt a halálos játékot játszanom, ne kellejen ezt a halálos játékot kényszeredetten űznöm, mert nem is én űzöm már, hanem ez a játék űz engem. Tégy szabaddá, oldozz fel, mondd azt, hogy nem tartozol, csak azzal, csak azzal, hogy embertársaidat szereted. És itt értjük meg, hogy ennek a kérésnek a második szakasza, ahol – mondom még egyszer – itt jelenünk meg egyedül úgy, hogy cselekvésre ajánljuk föl magunkat, itt jelenünk meg egyedül úgy, hogy valahogy mintegy Isten mellé odaállnánk, és cselekvő társai lennénk, - egyszóval ez a szakasz felajánlkozás, elkötelezés. Ezt pedig egy másik igehelyről tudjuk. Bármilyen különös is, de idetartozik. Éppen a múlt héten olvastuk a tékozló fiú példázatát. Most annak a végét szeretném ide hozni. Amikor hazamegy a fiú, bocsánatot kér, mert a bocsánatot kérni kell, és visszafogadtatik, és valóban megbocsáttatik neki minden, akkor  különös tünemény áll elő. Nem jönnek vele a haverok. Őt visszafogadja az atya, de a cimborák, a paráznák, a részegesek, akikkel eltékozolta a vagyont, ők nincsenek ott. Nem az a megbocsátás, testvérek, hogy spongyát rá, meg van bocsátva kisfiam, minden el van engedve, és folytatódik minden ugyanúgy. A megtérő fogadtatik vissza. A hazatérő állíttatik vissza méltóságába.  De van itt még valaki, akinek meg kell értenie, hogy ez a fiú ezért fogadtatott vissza, hogy életre fogadtatott vissza, új életre fogadtatott vissza, mert a megbocsátás mindig új életet ad. Akinek meg kell értenie ezt, az az idősebbik testvér. Amikor azt mondja az atya, künn, a külső sötétségben könyörögve neki, hogy gyere már be, az ég szerelmére, gyere már be: lám, elveszett és megtaláltatott, meghalt és föltámadott, új élet van itt, születésnap van,  - akkor azt is mondja neki, sőt ez a végső unszolás: neked is örülnöd kellene. Ez az öröm rejtőzik ennek a kérésnek a mélyén: bocsásd meg a mi vétkeinket.
Először is öröm, mert ezt kérhetjük. Micsoda nagy dolog ez, hogy van bűnbocsánat! Ellene mondunk a költőnek, akármilyen gyönyörű és nagyszerű az a vers! Van bocsánat. Másodszor, nem valahol távol, Kukutyinban, egy nem létező transzcendenciában, hanem itt van, itt van a bocsánat lehetősége. Azután mi ezt a Mennyei Atyától kérjük, akiről Jézus azt tanítja, hogy nem hiába kérünk tőle. És nemcsak a kenyérre vonatkozik ez, hogy ugyanis ha kenyeret kérünk, akkor nem követ ad. Ez a megbocsátásra is vonatkozik. Ha megbocsátást és irgalmat kérünk, vajon ostort ad a Mennyei Atya? Ha elengedést kérek tőle, vajon bilincset tesz a kezemre? Ha azért könyörgök, hogy oldozzon fel a bűneim alól, vajon a kárhozatok mély gödrébe fog belelökni? Ó, nem, micsoda öröm! És ebből az örömből válik szabaddá válik az ember arra, hogy ős is elengedjen. Megbánta már a vétkét? – Engedd el a másiknak! Leköpött? – Engedd el neki. Bevert sárral? – Töröld le! Megalázott? – Hiszen téged Isten magasra emelt, miért mennél vissza ugyanoda és tombolsz vele? Engedd el, amiképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik nekünk tartóznak. Ezt nem lehet másból, mint nagy szabad örömből megtenni.
Befejezésül tehát, már csak arra az egy kérdésre kell még válaszolni, hogy vajon amikor elengedünk, kompromisszumot kötünk-e? Egy idős lelkész mondta nekem – megette már a kenyere javát, túl van élete delelőjén, csodálatos bölcsesség lakik benne, mert mindent látott és mindent megtapasztalt a 20. században, az pedig egy olyan korszak volt, hogy aki azt túlélte, az rettentő dolgokat élt túl. Mondja nekem egy alkalommal, mikor dohogtam a papjaim, meg az egyházam meg gyülekezeti tagok, meg egyáltalán a keresztyénség felöl, hogy mennyi nyomorúság, mennyi bűn, mennyi vétek van itt, és nem tudunk egyenesbe jönni magunkkal, röhög rajtunk az ördög, nos, ekkor azt mondta: Püspök Úr, nézd meg Jézust, mennyi kompromisszumot kötött! Én nyomban felhorkantam: kompromisszumot a rosszal, a bűnnel? És akkor azt mondta: nem a rosszal, nem a bűnnel kötött Jézus kompromisszumot, mert a bűnök halálát meghalta, s halálával legyőzte, nem a rosszal, mert a rosszat száműzte Isten valóságából. Kompromisszumot veled kötött – s rám mutatott. Vagyis a Miatyánknak ez a kérése nem alkut javasol itt, hogy én is elengedem, te is elengeded, én se mondom és te se mondod, én is elhallgatom és te is elhallgatod! Jaj, de ismerős ez, ebből van felrakva Magyarország csutkavára mostan, de nem sunyi alku ez, amit Jézus kérni tanít - hanem kegyelem. Amit itt kérünk, az az igazi kegyelem, mert életet kérünk, mert szabadságot kérünk, mert vonz bennünket Isten csodálatos öröme, mert megtérünk ilyenkor. És azt mondja Jézus a csodálatos példázatokban: micsoda öröm van a mennyben, amikor megkerül a százból egy, ami elveszett, micsoda öröm van a mennyben, amikor megkerül a tízből egy, ami elveszett, és mennyire nagy öröm van a mennyben, amikor megkerül a kettőből az egy, a te testvéred! Neked is örülnöd kellene. Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik adósaink nekünk.
Ámen