Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szakaszban számos olyan  megnyilvánulás, mondás illetve esemény van, amit egy szóval így lehet összefoglalni: megfordítás. Sok minden megfordul Jézus szavában is, tetteiben is, nem is tudom ma mindent idehozni. Néhányat megemlítek s majd egyek kiemelek. Az egyik megfordítás ahhoz a szóhoz kapcsolódik, amit a 34. versben olvastunk. Jézus magához szólítja a tanítványokat és megkérdezi tőlük, hogy min vitatkoztak. S azt mondja Márk evangélista: de ők hallgattak. Ebben egy megfordítás fejeződik ki. Mert ez ugyanaz a szó, amit Jézus a háborgó tengernek mond (Márk evangéliuma 4. részében): hallgass! A tanítványok rangvitája egy készülő viharnak előjele volt. Ámbár Jézus udvariasan kérdezi: min vitatkoztatok (dialogizáltatok), mintha egészen modernül, dialógus-szabályok szerint, komótosan ismertették volna nézeteiket és érveiket. Bizony, csak a kérdés tapintatos, mert a tanítványok civakodtak, veszekedtek azon, hogy melyikük a nagyobb. S az ilyen vitákból, mióta világ a világ,  mindig nagy viharok támadtak, a viharokból háborúságok, a háborúságból pedig csak kár, veszteség, borzasztó dolgok lettek. De lám, Jézus kérdése is elég, és elhallgatnak a tanítványok. Ha Jézus kérdez, az éppen ugyanolyan súlyú és jelentőségű, mint, amikor rászól a háborgó tengerre: hallgass és némulj el!.
A másik megfordítás akkor következik, amikor Jézus észlelve a tanítványok hallgatását, leül. Ritkán olvassuk ezt a szót így, mint terminus technicust. Ez itt a tanítónak vagy a bírónak, vagy a trónra leülő királynak a mozdulata. Azt mondja egy helyen Jézus, hogy nézzétek a farizeusokat meg az írástudókat, beülnek a Mózes székébe, - azaz a tanításnak, a törvényhozásnak, az ítéletnek a székébe. Igen, maga Jézus is ült már úgy mint tanító: amikor elmondta a Hegyi Beszédet, vagy más alkalommal, amikor egy hajó lett a szószéke. De ez itt más – ez itt megfordítás. Azt mondja az evangélista, hogy Jézus leült s aztán odaszólt a tizenkettőnek. Magához hívta őket, hogy a fölcsattanó vitát elrendezze. S miért megfordítás ez? Mert az imént még arról szólt nekik, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, halálra ítélik, megölik, és aztán harmadnapra föltámad. Jézus ebben a formulában – amit praedictio passionis-nak nevez a Biblia-tudomány – háromszor beszélt a tanítványoknak. Ez a második. Az elsőt már olvastuk, a megdicsőülése után mondta Jézus. Akkor Péter, nyilván az egész tanítványi közösség nevében megragadta Jézust és azt mondta: Uram, ez nem történhet meg veled! S akkor azt mondta neki Jézus: távozz tőlem, sátán – ezt mondja Péternek! –, mert emberek dolgaira gondolsz és nem az Isten dolgaira. Amiről szólok, az a második eset, és hadd előlegezzem meg a harmadikat, amikor Jézus újra kijelenti a tanítványoknak: meghalni megy Jeruzsálembe. Akkor a már leteremtett tanítványi közösség hallgat, csak ketten, a két Zebedeus-fiú mennek oda hozzá, és kezdik őt kérlelni: Uram, add meg nekünk, ha eljössz a Te országodba, hogy egyikünk jobb felől, másikunk bal felől üljön. Meghallotta ezt a tizenkettő, s azonnal meghasonlás támad közöttük - kiújult a rangvita. Nos, eszerint Jézus itt nem tanítóként, nem is bíróként, hanem inkább királyként ül le:  trónra ül, és magához szólítja alattvalóit.
A harmadik megfordítás egy mondás és egy mozdulatsorozat. Előbb azt mondja Jézus a tanítványoknak: ha valaki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenek között az utolsó, és legyen mindenkinek a szolgája. Jól ismerjük ezt és sokat is idézzük, hozzátéve: elsőkből lesznek utolsók, utolsókból lesznek elsők, aki első akar lenni, álljon a sor végére... Igen, ismerjük az Üdvözítő szemléletmódjának ezt a jellegzetességét, ezt a megfordítást, ezt a szinte felfoghatatlan és lehetetlen átfordítását a dolgoknak. De ehhez Jézus egy mozdulatsorozatot is hozzákapcsol, szinte filmszerűen el tudjuk képzelni, mert szándékos ez Jézus részéről. Odahív egy kisgyermeket a kör közepére, oda állítja a tanítványok elé (közé!), majd ölébe veszi (trónra ülteti!), átöleli, és azt mondja a tanítványoknak: aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be, és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott. Figyeljünk jól, mert jártunk már annyit a Krisztus iskolájába, hogy szinte fel se tűnik nekünk az a mozdulat, ahogy valaki magához ölel egy gyermeket, valaki befogad egy gyermeket, valakinek megesik a szíve egy gyermeken; egy síró gyermekhez még az idegen is odahajol, hogy letörölje könnyeit, igen, így tanította nekünk ezt Jézus -, talán ebben (legalább ebben) többé-kevésbé jó tanulók voltunk. Hiszen ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be az Isten országába. De most nem azt mondja Jézus, hogy ha ti nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – ennek is megvan a helye és a jelentősége! –, hanem azt mondja, hogy aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, az nem őt fogadja be, hanem engem fogad be, és nem engem fogad be, hanem azt fogadja be, aki engem küldött. Vagyis mintha azt akarná mondani Jézus a rangvitába bonyolódott tanítványoknak, hogy miközben ti a hatalomról vitatkoztok, a nagyságról, meg a rangokról, s hogy ki fog majd az Úr országában jobb és bal felöl ülni, aközben elmentek az élet elemi dolgai mellett. Hadd mentegessem egy kicsit a tanítványokat. Jézus korában nem becsülték annyira a gyermeket, mint a mi időnkben. A gyerek nem számított. De most Jézus odahív egy csellengő-bollongó kölyköt, aki ott jön-megy, kíváncsiskodik, a kör közepére állítja, aztán ölébe veszi, átöleli és önmagát példázza vele. Ez itt a megfordítás! Mert mit látunk Jézusnak és a tanítványainak a kapcsolatában? Azt, hogy miközben Jézus az alázat útjáról beszél, és a tökéletes isteni küldetést mutatja meg: odaadja életét az emberért, s nem tekinti zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresíti magát és rabszolga halálát halja (Filippi levél 2), tehát megy lejjebb és lejjebb, aközben a tanítványok meg egyre feljebb és feljebb igyekeznek. De hát, miért is ne, kedves testvérek? Legyünk még némiképp megértéssel a tanítványok iránt, hogy önmagunkat is megértsük ebben a helyzetben!! Hát nem csodákkal van tele itt a Jézus útja? Négyezer ember kapott eleséget, ötezer ember kapott eleséget, betegek gyógyulnak meg. Jézus úgy beszél – írják az evangélisták –, hogy abban hatalom van, és nem úgy, mint az írástudók és farizeusok, akik csak okoskodnak össze-vissza. Aztán lecsillapodik a tenger, hallgass! – mondja neki, és az elhallgat. Vajon az emberszívben nem modul elő ilyenkor a nagyság igézte, nem jelentkezik az erő, a befolyás, a dolgok végső elrendezésének a reménye? S nem tart ki egészen a Gecsemáni kertig is?  Csak majd ott futnak szét riadtan, amikor megjelennek a katonák, Jézus meg csak ott áll – emberileg szólok – lecsüggesztett kézzel és hagyja, hogy megkötözzék, megverjék és elhurcolják. Pedig hogy készül a nagy győzelemre a kicsiny sereg! Mikor indultak a Gecsemáné-kertbe, Péter félrehúzta a köpenyét és megmutatta Jézusnak: itt vannak a kardok...
De most ennek a drámának az elején vagyunk, most a tanítványok csak úgy papíron, előre egymás között akarják a pozíciókat elosztani. És akkor hívja oda Jézus ezt a gyermeket. És odaveszi magához Jézus azt, akinek  a nagyok dolgába nincs beleszólása, átöleli, és azt mondja, hogy ha így befogadtok egy ilyet…, Íme,  a király a trónon fölemel magához egy senkit (vagy legalábbis rang tekintetében semmiképpen nem kompetens valakit) és magához öleli. Az enyém, befogadtam! Trónol. És azt mondja a tanítványoknak, hogy ha ezt ti megteszitek, akkor nem őt fogadjátok be, hanem engem, és nem engem, hanem aki engem küldött. Ez a Jézus inkognitója.
S még van itt egy megfordítás. Mert, természetesen az összes jézusi parancsot, igét tudjuk mi jól, hogy az éhezőnek enni kell adni, a szomjúhozónak inni kell adni, a börtönben levőt meg kell látogatni, a beteghez el kell menni, a jövevényt be kell fogadni. Sokat morzsolgatjuk ezeket az igéket mostanában, de valójában nem is tudjuk, mitévők legyünk, mit csináljon itt Magyarország, mit csináljunk most mi, keresztyének, mert jönnek, akiknek jól esik egy pohár víz, jönnek, akiknek jólesne egy kis eleség. Persze, mondjuk, hogy van pénzük elég, még több is, mint nekünk. S itt vannak a jövevények. Mit csináljunk velük? Küldjük őket tovább, tegyük őket táborba, nyissuk meg az otthonainkat, tegyen be odahaza mindenki egy pótágyat, tegyen az asztala mellé még egy széket?  Mit csináljunk? Nagy a zavarodottság. Ám nem baj, ha egy most meg vagyunk ettől zavarodva, föl kell ébrednünk, és fel kell készülnünk arra, hogy hosszú ideig így lesz ez, ezt nem fogjuk egy pohár vízzel, egy szelet kenyérrel, egy cipővel, egy éjszakai szállással megúszni és megoldani. Úgy érzem, mintha Isten most megpróbálná azt az Európát, amely olyan sokáig büszkélkedett a keresztyénségével, még annak szekularizált változataival is! Számon kéri rajta, amivel dicsekedett, mégha ma már nem is annyira büszke rá. S ezt a számonkérést nem lehet egy pohár vízzel megúszni, ennyivel nem tudhatjuk a lelkiismeretünket megnyugtatni, ennyivel nem fogunk eleget tenni a Jézus parancsának. Mert itt van még ebben a történetben egy egészen döbbenetes megfordítás, ijesztő minden tekintetben. Figyeljük meg! A tanítványok közül János visszatromfol Jézus példálózására -, amolyan okos módon, emelve a tétet. Azt mondja, Mester, nekünk megy ez, mármint a gyerekek befogadása, sőt, vannak itt, akik a Te nevedben ördögöket űznek – megint a hatalomról van szó! – de eltiltottuk őket, mert nem követnek minket. Nem azt mondja, mert nem követnek téged, hanem minket nem követnek. Milyen érdekes ez. Amikor Jézus elhívta a tanítványokat, teljes feltétlenséggel, indoklás nélküli hatalommal mondta nekik: Jertek, kövessetek engem. El se telik egy esztendő, s mit csináltak eddig a tanítványok? Kiosztották az ötezer embernek a kenyeret, összegyűjtötték a maradékot, meg csodálták a hajón, ahogy Jézus szavára lecsillapodott a háborgó tenger. Meg okoskodtak egy kicsit. S mindjárt azt mondják (egy év sem telt el a Krisztus tanítványságból!): Mester, eltiltottuk azokat, akik nem követnek minket. Nem Téged, minket! Nagyon megy ám a Krisztus közösségéhez tartozni, keresztyénnek lenni, kedves testvérek, nagyon megy ám védőgyűrűt vonni Jézus köré, nagyon megy ám – bocsánat, hogy így mondom – portásnak lenni a mennyek országában, ha már jobb és bal felől nem ülhetünk! Az is hatalom. (Mert ugye, Magyarországon azt mondják, ha valamit el akarsz intézni, a portással kell jóba lenned. Nem a miniszterrel, a portással.)
Ekkor azt mondja Jézus: ne tiltsátok el, mert nincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt ellenem beszélne,  - aki nincs ellenünk, mellettünk van. (Erről külön kell majd szólni.) És itt jön, amire az imént az mondtam, hogy megfordítás: mert aki innotok ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, el nem veszíti jutalmát. Hogy van ez, testvérek? Mi úgy tanultuk a keresztyénséget, hogy mi vagyunk azok, akiknek tele a tarisznyánk elemózsiával, negyven kulacs az övünkre kötve, s így járunk-kelünk, s mindig van nálunk három tartalékruha is, odahaza is tartunk az idegennek egy ágyat, ekként gyakoroljuk a keresztyénséget. Adunk, adunk, adunk. Ez a keresztyénség lényege. Így szeretünk, így vagyunk Isten gyermekei,  - hiszen Isten adakozó Isten. Igen, ha valaki meg akarja érteni Isten világát és Isten titkát, az csak ezt a szót írja ki egy papírlapra, szúrja fel egy rajszeggel a falra, hogy mindig lássa: adni. Ez az Isten: adni, adni, adni. Isten ad, újra ad, teremt, újra teremt, áld, fönntart, tovább visz, bőséggel folyton telik belőle. És aki az Isten gyermeke, a Krisztus tanítványa, az se csinál mást. Nem fontolgat, nem mérlegel, nem vesz ujjlenyomatot, nem kér személyi igazolványt, átutazó passzust, ott van, abban az adott helyzetben és ad, ez a dolga. Mégis, mit mond most Jézus? Aki nektek ad egy pohár vizet. Most gondolkodjunk el ezen a jézusi szón, s mélyedjünk el benne és szálljunk magunkba. Aki nektek ad, az én nevemben, annak a jutalma megmarad és ez a dicsőség nem vétetik el tőle.
Mit mondott az imént Jézus, hogyan kezdte? Aki az első akar lenni, legyen az utolsó és legyen mindeniknek a szolgája. Ez a keresztyén szabály. Hátra állunk, utolsónak állunk, diakónusok leszünk. Itt a diakónosz görög szó itt az önkéntes szolgálatot jelenti, de én ezt sosem tudtam másképpen értelmezni, csak ahogy gyerekkoromban sokat láttam faluhelyen, ahol a családoknál fölkészítették az asztalt, megebédelt a család, és az édesanya, miután leszedték az asztalt, leült a lócára és ő evett utoljára. Ezt jelenti a diakónosz szó, aki felszolgál az asztalnál, megelégít mindenkit, és ha marad még valami, akkor azt majd jut neki is. Majdnem rabszolga ez a szeretet-szolga. Ebbe gyakoroljuk magunkat, ezért kérjük Isten segítségét, erről szól a keresztyén élet iskolája, ezt folyton tanulni kell. Nem megy magától. De most hirtelen itt egy megfordítás a megfordításban. Azt mondja Jézus: aki nektek ad egy pohár vizet az én nevemben, merthogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, el nem veszíti a jutalmát. S kérdez a kijelentés: valóban végső következményéig a Jézus tanítványa vagy? Tényleg oda álltál a sor végére?  Úgyhogy egy pohár vízre szorulsz? Mert amúgy, van miből a sor végére állni, ugye?! S ha van, miért legyünk ennyire legeslegutolsók? Nos, tudom, mert elsők akarunk lenni. Miért adjunk pohár vizet? Mert van vizünk is és poharunk is. Miért adjunk öltözet ruhát? Mert kinyitom a szekrényt, aztán annyi van, sose fogom fölvenni. Telik utolsónak lenni, telik a sor végére állni, telik odaállni az asztalhoz és az Istentől kapott gazdagságot ilyen módon megosztani. Igen, így van ez. De ez csak egyik fele a történetnek. Mert mit mond Jézus a megfordításba illesztett a megfordításban? Azt mondja, hogy aki neked ad egy pohár vizet. Vagyis nem taktikai utolsó vagy, hanem egzisztenciális. Nem azért futottál a sor végére, hogy aztán előszólítsanak. Mert mi az, ha nekem kell egy pohár vízért kinyújtanom a kezemet? S mi az, ha én szorulok más kenyerére? Hát nem ad szerelmések eleget az Úr? S mi az, ha énrám kopogtatnak a beteglátogatók? Hát vagyok beteg én? -  hát nem gyógyít meg Úr Jézus engem mindig? S mi az, ha hozzám jönnek látogatni a börtönbe? Hát nem tisztes polgár vagyok én? És mi az, ha én vagyok jövevény, aki a jövő kapujában toporog? Hát nem hozta fel őseim Kárpát szent bércére? És most azt mondja Jézus tulajdonképpen, vigyázzatok, tanítványok, vigyázzatok, krisztuskövetők, és legyetek készek és alázatosak, hogyha valaki neked adja a vizet, - tudd azt elfogadni. S ha adja a kenyeret, fogadd el. Akkor vagy tényleg utolsó, akkor vagy alul. Döbbenetes szavak ezek.
Így értjük meg azt is, amint az imént mondott: ne tiltsátok el azokat, aki az én nevemben gyógyítanak, az én nevemben tesznek jót és nem követnek titeket. Igen, nincsenek benne a gyülekezeti válaszoltói névjegyzékben, nem is járnak templomba, nem reformátusok. Ne tiltsátok el őket, mert aki – így mondja Jézus – nincsen ellenük, mellettünk van. De szó szerint másképpen kéne fordítani –, bocsánatot kérek a nyelvészkedésért – mindenki érteni fogja. Itt a görög szó sokat jelent. Elsőbben így lehetne fordítani, hogy értünk van, de még pontosabb lehetne így fordítani: fölöttünk van, mert itt a hyper görög szó áll, s ezt mindenki ismeri a hiperszonikus repülőtől kezdve a hiperaktív gyereken át a hipertóniáig. Úgy van értünk, hogy fölöttünk van, úgy van értünk, hogy a képességei meghaladják a mi képességeinket. Úgy van mellettünk, velünk és értünk, hogy ő már túl van azokon a dolgokon, amiket mi még csak tanulgatunk. Küszködünk, próbáljuk a szívünket és lelkünket hozzáedzeni a jézusi úthoz, és fölbuzdulástól kétségbeesésig tántorgunk, meg hiperaktivitásból a teljes csüggedésbe esünk. Mert, ha nem érti félre senki, a keresztyén életnek van egy efféle mániákus-depressziós vonulata, hogy egyik pillanatban mániásan akarunk, rohanunk, mindenkit megváltunk, föltolunk a mennyországba, a másik pillanatban beülünk egy sötét sarokba, s azt se tudják az emberek, hogy létezünk.
Azt mondja Jézus: lesznek, akik nektek fognak egy pohár vizet adni, lesz, aki téged fog meglátogatni az én nevemben. Hát ne veszítsd el őt, mert aki nincsen ellenünk, az értünk van, az mellettünk van, az már fölöttünk van. Hyper. Csodálatos megtapasztalása ez a Jézus tanítványságának, és csodálatos erőket tud a Szentlélek Isten felszabadítani a szívünkben, hogyha ezeknek a mélységéig mi is leereszkedünk. Jézus egy szóval elhallgattatta a tanítványokat, ahogy a vihart, aztán királyi ítélőszékbe ült, aztán szuverén módon magához emel egy gyermeket és példálódzik vele. Aztán kioktatja a tanítványokat a követés nagy titkairól. De mindegyik megfordítással, és a megfordítással a megfordításban is, mindegyre egyfelé viszi, hajlítja a szívünket. Arra, amit Pál apostol mond a Filippi levélbeli himnusszal: az az indulat legyen bennetek, ami volt az Úr Jézus Krisztusban is. A Jézus tanítványainak kell lennünk akkor is, amikor fölfelé megyünk a megdicsőülés hegyén, akkor is, amikor a Gecsemáné kertben vele együtt kell virrasztani, akkor is, amikor a szava nyomán elölről hátulra kell állni, meg hátulról előre. Mert akkor követjük jól, ha oda állunk, ahova rendel. Ha valaki egy pohár vizet ad nektek az én nevemben, mert tanítványok vagytok, mert az enyéim vagytok, annak érdeme soha őtőle el nem vétetik. Nagy iskolája ez az alázatnak, nagy lépés ez mindazoknak, akik elsők akarnak lenni, hogy oda álljanak a sor végére és a sor végén megállva tapasztalják meg, mit jelent az Isten országában elsőnek lenni. Adjon Isten mindannyiunknak értő szívet és Szentlelke buzdítson bennünket arra az indulatra, ami volt a mi Urunk Jézus Krisztusunkban is.
Ámen

A kenyérszaporító
Karátson Gábor temetésén, 2015. augusztus 26.
Van abban valami ijesztő első hallásra, ahogyan az evangélisták, de főleg Márk, újra meg újra kimondanak egy szót:  tüstént, azonnal, egyenest... – Itt is: „tüstént (egyenest) hajóba szálltak...” Az imént még a kenyérszaporítás csodája ismétlődött, s mint minden csoda, ez is amúgy komótosan bontakozik: előbb a szükség felismerése (nincs mit enniük, kidőlnek az úton), aztán a lehetőségek felmérése (hány kenyeretek van? – hét), aztán az eszközök előteremtése és a körülmények kialakítása (vette a hét kenyeret, a sokaságnak pedig megparancsolta üljenek le), aztán a  tanítványok ismétlődő mozdulatai (megszegte a kenyeret, a tanítványainak adta, hogy eléjük tegyék – és ők a sokaság elé tették). Már-már rutinos mozdulatsorozat ez a csoda kellős közepén! Aztán az eredmény számbavétele, a maradék összegyűjtése... Már-már nem is csoda ez, hanem kieszközölhető, elvárható cselekménysor -, így van (így kell) lennie Isten dolgának velünk. Ahogy, ha elcsavarjuk a költő sorát: az én ügyem a Te ügyed (a hangsúlytól függ).
S ekkor nem azt mondja az evangélista, hogy ekkor, vagy ezután, hanem azt: és azonnal (egyenest, tüstént) hajóba szállt Jézus a tanítványaival. A tanítványok tehát egy percig nem élvezhetik a sikert (a mindenkori embernek, de főleg a mai embernek ezt a céltalan célját, boldogtalan boldogságát). Ki érti ezt? Hová ilyen tüstént? Később a hajón, amikor a tanítványok aggodalmaskodni kezdenek, hogy csak egy kenyeret vittek magukkal, lesz-e eleség, Jézus rájuk pirít: mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek, hát ennyire kemény a szívetek, hát nem emlékeztek, mikor megszegtem az öt kenyeret ötezernek, a hét kenyeret négy ezernek, mennyi maradt? Hogy-hogy nem értitek hát?
Ez az élet dolga, hogy megértsük. Ahogyan majd a tanítványoknak a Mester feltámadása után, mikor megjelenik nekik, éppen a kenyér megtörésekor esik le a pikkely a szemükről és talál hiteles örömre a szívük – a kenyér megtöréséről ismerik fel őt. Ez az élet dolga – hogy miközben már-már rutinosan, komótosan járunk-kelünk, engedelmeskedünk, cselekszünk, élünk a csodák közepette, éppenséggel az egész életünket csodák pecsételik be, aközben, engedni kell a Mester szavának – és azonnal, egyenest, tüstént oda kell hagyni a diadalt, a sikert, az ünneplést, és a helyünkre kell állanunk. A csoda éppen akkor lesz azzá, amikor otthagyjuk, hogy a csodatevőt kövessük egész életünkkel.
Karátson Gábor értette ezt a szót – a közvetlenség és egyenesség isteni titkát. Kitérő nélkül járt a csángókhoz is, akiket egyenest a szívébe fogadott, egyenességgel volt hűséges 1956-hoz és vértanúihoz, nem habozott világoltalmazásba fogni, mégha az csupán egyetlen kidöntésre ítélt fát is jelentett volna,  gond nélkül hagyta ott a sikert, hogy alkothasson, a barátai számára akkor is a barátai maradtak, ha elálltak mellőle. Nem mérette a csodát,  hanem csodálta. S ha csodálhatta, akkor volt boldog.
Ezért értette – vagyis tanulta, hogy ez a „tüstént” időt is jelent, ezek azok a kiterjedés nélkül pillanatok, amelyek átszövik az életünket, elrendezik a komótos évtizedeket, évezredeket, a maradandó és elfeledett időket, az áhított és az elsikkasztott időket – mert mindig ezek az egyenes pillanatok a döntő órák.
S értette, hogy ez a tüstént voltaképpen erkölcsi szó is, ez maga minden erény alapja: egyenest, kerülő nélkül odaállni, ahol az igazság van, egyenest kimondani, például azt 1956 után: bizonyos voltam benne, hogy magyar nyelven eztán már csak hazudni lehet. S azért egyenes  ez a beszéd – mert nem minősít velük senkit, csak tudomásul veszi a maga sorsát.
Mert értette, vagyis tanulta azt is, hogy ez a tüstént – ez elodázhatatlanság, ez a prolongálhatatlan vállalás, a helytállás, a helyben maradás – és hogy nincs ebben semmi sztoikus rezignáció, és nincs benne magamutogató álhősiesség sem,  ez csak egy egyszerű felismerés, hogy kerülők nélkül kell annak lennünk, akik vagyunk – mert minden kerülő késedelem, halogatás, öncsalás, létrontás. Igen, így mondta egyszer – a tévútnak is van értelme, de ezt csak az mondhatja, aki már elindult haza egyenest.
Mert végül azt kell megértenünk, hogy szavát idézzem: csak az segíthet rajtunk, hogy van Isten. Éppen ezért nem halogat semmit Jézus. Nem halogat semmit, ami az üdvösséghez kell – egyenest arra tart, bármilyen elképzelhetetlen is az út. És arra viszi tanítványait is.
S éppen azért csoda a kenyérszaporítás -, és csoda a világ minden dolga, nagyszerűsége, amelyből maradékkal is van bőven. Adni tehát nem valami mennyei mesterség, isteni know-how. Azért csoda, mert feltétlen, ahogy aztán rögvest, feltételek nélkül be kell szállni a hajóba és el kell indulni a túlparta – Vele, az Üdvözítővel.
Karácsony Gábor kenyérszaporító ember volt -, az ajándékosztogatás rutinjában is az volt, mint alkotó: író, festő, gondolkodó, útkereső, tanító, tiltakozó, mester és tűnődő -, amit Krisztus a kezébe adott, azt ő sokak lába elé letette.  De kenyérszaporító volt abban a bizonyosságában is, hogy tudta: gazdagabb az Isten, mint a végszükségeinkből fakadó zsenialitásunk. Megváltás nélkül csak ügyeskedés az élet – holott egy ügy volna: az üdvösség és a feltámadás. A csoda csak pecsét – pecsét a kegyelem titkán.
Karátson Gábornak egyszer egy kemény, firtató kérdést szegeztek: Van még valami keresni valója ebben az országban egy olyan értelmiséginek, aki nem akar se lopni, se nyalni?- Így felelt. Nekünk kell itt lennünk.
De most elment, és hogy teljesjogú polgára legyen azok országának, akik váltig tanulták ezt a szót: nekünk itt kell lennünk. Itt, most, egyenest, kerülő nélkül. Ez lett hát az ő  öröksége. Ez maradt itt nekünk a kenyérszaporítás csodájából összegyűjtve, sok teli kosárral –, itthagyta nekünk a csodát. Mígnem majd -  tüstént, egyenest, kitérő és kerülő nélkül  - mi is elindulhatunk a csodák közül az üdvösségbe – kegyelemből dicsőségbe. Ámen

Hálás vagyok nektek, hogy ezt a szép éneket választottátok, hogy ebből hangozzék ma számotokra Isten áldása! Rosszul is mondtam: nem szép ének ez, hanem az énekek éneke: az ének! S így szól a választott sor: zászlója fölöttem szerelem.
Beszéljünk hát a szerelemről. Ámbár arról leginkább a szerelmesek tudnak beszélni – s ekként át is kellene adnom nektek a szót. [De majd az eskü során szólhattok – és akkor a legegyszerűbb módon el is mondhatjátok: kik vagytok ti egymás számára].
Ha mi mégis szólhatunk, három dolgot hadd hozzak ide. Azért hármat, mert egyrészt három a magyar igazság, másrészt, és inkább, mert a szerelemről azt mondja a Prédikátor, hogy a hármas kötelék nem szakad el [Préd. 4,12] Vagyis az: aki szeret (Damien szereti Zsuzskát), és az, aki szeret (Zsuzska szereti Damient), és ami összeköti őket: a szeretet – ez három –; Szent Ágoston így számolja, s higgyünk neki, jól számol. S harmadszor, azt is el kell itt mondani, hogy mindez mégis többre mutat, mint ami ti magatok vagytok, és többre, mint ami mi vagyunk, emberek –, ez egészen az istenihez vezet el. Pál apostol nem tudott nagyszerűbb képet az Isten és az egyház életének titkára, az üdvösség misztériumára, mint férfi és nő szövetségét, a házasságot.
1. Zászlója fölöttem szerelem – egy szerelmes lány mondja ezt, azonosítva magát. Mert a zászló az azonosítás jele. Ritka szó ez a Bibliában. Ahol először rátalálunk, ott a pusztában vándorló törzsek megkülönböztetésére szolgál: ki-ki odaáll, és ott él, ahol a családja, a törzse, a népe zászlója van [4Mózes 2]. Ha tehát azt mondom valakire: hogy ő az én zászlóm, akkor ez azt jelenti, hogy én: ő vagyok. Ha mondani kezdem az életemet, akkor őt mondom (el) -, sőt, és ez a szerelem - már csak őt mondom. A házasság szép titka, hogy benne egy olyan történet kezdődik el, amelynek lényege szerint nem tudom magamat a társam nélkül elmondani. Ebben a történetben egyre inkább ő lesz én: soi-meme, azt hiszem, így mondja a francia. De nem azért lesz ez így, mert elfoglal, meghódoltat, fölém tornyosul, abszorbeál, hanem mert én őbenne, őáltala jutok teljességre az egész életemmel. Az ének során, amikor Szulamit arra kéri lánypajtásait: keressék meg az ő szerelmét – ők visszakérdeznek: kicsoda, micsoda a te szerelmed? – ő pedig azt feleli: az én szerelmesem fejér és piros, tízezer közül is kitetszik [5,10], és itt ugyanaz a szógyök áll, mint a zászlónál – kitetszik ő mindenki közül –, hiszen tudjátok: ki ő, ő az, akit mindig meséltem nektek, kikülönbözik, megismerhető, ő nem egy valaki: hanem ő – s ha ismertek engem, akkor őt is ismeritek. Ő az én zászlóm! Két színe van ennek a zászlónak: fehér és piros – Szent Bernát úgy magyarázza: tisztaság és hűség.  Hadd tudjuk meg, kívánom, a ti házasságotokból, hogy kicsoda Zsuzska és kicsoda Damien – emeljétek egymást újra meg újra magatok fölé: zászlója fölöttem: szerelem.2. De itt meg kell állni egy pillanatra. Sokan azt mondják, az Énekek Éneke csak valami régi, kedves – kissé szemérmes – parasztos lakodalmi-ének. Nem kell hát túlzásba vinni a magyarázását. Bizonyság erre a régi zsidó kánon is, amelyben a Ruth könyve után áll – márpedig a Ruth könyve egy férfi és egy nő házzaságra lépésének bájos elbeszélése – aztán jöhet a lagzi! – ez az Énekek Éneke. Dehát, válaszolom erre, Istennek semmi baja nincs azzal, hogy mi szeretjük egymást –, Istennek semmi baja a szerelemmel, még kevésbé a házasággal, sőt! [Inkább az istenkedő, a világot felforgató embernek szokott baja lenni vele mostanában...]. S milyen robusztus a szó: zászlója fölöttem: szerelem! – Vagy szeretet? Vagy valami más? De lám, nincs itt filozófia, görög szavak halmozása, viszonyítása, jogok és viszonyok, méltóságok és járadóságok, várományok és egyenlőségek kiszabása a rafinált világ hamismérlegén! Ábrahám, Izsák és Jákób Istene – nem a filozófusok Istene! – a Jézus Krisztus atyja kedveli ezt az egyszerű beszédet. S ha jól tudom, Krisztusunk éppen egy lakodalomban tette első csodáját!3. Mások, a misztikusok, azt mondják: ez itt az égi szerelem allegóriája. Ettől meg megijednek megint mások. De Istennek nincsen semmi baja azzal, ha valami az életünkből őreá utal -, mi több! Ha alaposan odafigyelünk, azt olvassuk a teremtés történetében, hogy az első szó, amit az első ember szájából méltónak tartott feljegyezni a szentíró, így hangzik: ő az! ez az! csontomból való csont, testemből való test: asszonynak neveztessék, mert férfiből vétetett. [1Móz 2,23] Hogy előtte Ádám milyen nevet adott bármi élőnek, hogyan katalogizálta a világot -, azt mind megtaláljátok szótárakban, lexikonokban, tudományban, bárhol! – , de azt, hogy ő az, hogy ő vagyok én! – vagyis, hogy te vagyok én, és én vagy te –, ezt csak egymásnak lehet mondanunk: te vagy az, a csontomból való csont, a testemből való test -, mert az Isten nekem teremtett. Isten az ember kedvéért teremtett -, kedvemért teremtett. S ebben az a csoda, hogy az ember – itt a férfi, amott a nő – nincs magára utalva, ha tudni akarja ki ő! Mert azt, hogy ki vagyok én, azt csak szeretve tudhatom igazán: akkor, ha szeretek és ő szeret, és összeköt a szeretet köteléke.  Hogy ez allegória-e, nem tudom, én ezt meghagyom a vitatkozóknak! Csak arra hívom fel szerényen a figyelmet, hogy a keresztyén kánonban viszot az Énekek Énekét a Prédikátor könyve után találjuk – ott, a szkepszis és rezignáltság könyve után, ott, ahol mintha Ádámot hallanánk, aki nevet tudott adni mindennek, de semmi sem lehetett a társa, csak az, akit az Úr sajátosan neki teremtett, belőle magából: a feleségét!
Mondhat-e mást a szerelmes szerelméről, férfi a nőről, nő a férfiről? – zászlója fölöttem: szerelem!
4. Negyedjére – mert három a magyar igazság, s egy a ráadás –, még azt is ki kell itt fejteni, hogy Pál apostol szavai szerint ez az egymásnak teremtettség – ami minden szerelem szilárd alapja -, gyönyörű történetet teljesít: lesznek ketten egy testté, idézi az apostol a teremtés történetét. Az egy meg egy – ebben a matematikában – nem kettő, hanem egy -, de nem egyszerű műveletben, amit elvégez a szervetlen világ bármikor, hanem a ti közös élettörténetetekben. József Attila mondja: olyanok vagyunk mi, mint egy hangvilla két ága – csak egy hangot tudnak adni mindegyre. S ha ez a hang sejtést ébreszt arról az igazi, örök isteni zászlóról – az Isten szerelmének zászlójáról, Jézus Krisztusról, akiben Isten kimondta magát és kimondott minket, egészen magáinak -, megtapasztalhatjátok az üdvözítő szeretet legmélyebb titkát is.
Zászlója fölöttünk szerelem -, mert semmi nem szakíthat el minket az Isten szerelmétől, mely vagyon, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban.
Ámen

Azért olvastam fel három különböző szakaszt az Apostolok Cselekedeteiből, mert így egybe olvasva értjük meg a nagy titkot, mely nemcsak régiek, az első keresztyének titka, akik kapcsán sokszor nosztalgia tölti el a szívünket, hogy na hát milyen könnyű volt az apostoloknak, ők látták Jézust, nekik telt meg a hálót halakkal, és ott voltak a feltámadáskor is, nekik könnyű volt. Bezzeg mi! Nekünk normatívát kell számolnunk, ügyet intézünk, egy többé-kevésbé közönyös, máskor ellenséges társadalomban! De Lukács nem azért írta meg az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvet, hogy aki olvasta, nosztalgiával gondoljon vissza, és csak sóhajtozzon, hogy milyen könnyű volt Péternek, Jánosnak. A titok a miénk is. Ráadásul, nem volt könnyű a régieknek. Megverték, letartóztatták, aztán üldözték őket. De mondom még egyszer, nem ezért mondja el mindezeket Lukács, hogy fellobbanna bennünk a nosztalgikus hangulatot! A keresztyénség ugyanis nem ábrándozás, hogy milyen szép dolgok voltak régen. A keresztyénség Isten Szentlelke erejében él. Azt olvastam először, hogy az apostolok nagy erővel hirdették Krisztus feltámadását, és nagy kegyelem volt mindannyiukkal. Ha ezt a részt tovább olvassuk, látjuk ez nem azt jelenti, hogy csak az apostolokon volt nagy kegyelem, hanem az egész gyülekezetre kiáradt a Lélek. Így folytatódik: az apostolok nagy erővel hirdették az Úr Jézus Krisztus feltámadását, nagy kegyelem volt mindannyiójukon, mert egy szűkölködő sem volt közöttük. És ez az egész gyülekezetre vonatkozik.
Aztán azt hallottuk, hogy nem mindenkinek tetszett ez a nagy erővel való evangélium- hirdetés. Sőt, a Jézus neve sem tetszett, még kevésbé az, hogy ez a Jézus feltámadt, vagyis a valóság egy számunkra, magunktól el nem érhető, meg nem ragadható dimenzióját nyitotta meg. Mindezt el akarják hallgattatni. Behívatják az apostolokat, kihallgatják és fenyegetik őket. Gamáliel ugyan bölcsen azt tanácsolja, hogy nem tanácsos Isten útjába állni, és ha Péterék forgolódása csupán emberi dolog, úgyse lesz belőle semmi, ha viszont Istentől van, úgyse tudják feltartóztatni; ennek ellenére fenyegetésekkel kísérve megverik őket. Aztán azt olvassuk, hogy ők újra boldogan hirdették a feltámadást. De itt van egy nagyon fontos mondat, és erről szeretnék majd néhány szót szólni. Mikor fenyegetik őket, így válaszolnak: inkább Istennek kell engedni, mint embereknek. De tovább is olvastam a történetet, és ez a mi mai napunkat megnevezésében is érinti. Panasz támadt a gyülekezetben a görög zsidók körében, akik panaszkodni kezdtek a jeruzsálemi (mondjuk: őshonos) keresztyénekre, hogy az ő özvegyasszonyaikat nem engedik szolgálni.  Én azért imádkozom, hogy Isten úgy áldja meg egyházunkat, hogy egyszer azért legyen panaszkodás, hogy valaki nem engedi a másikat szolgálni. Ezt két okból lenne nagy áldás. Mi sokan voltunk testvérek, és bőven volt mindig kerti munka, amit én nagyon szerettem. A szüleim kiosztották a feladatot, bele is vetettük magunkat. De azért volt másféle tennivaló is.  Például, el kellett menni tejért menni, és mire visszaértem, az öcséim már elvégezték a teendőket a kertben, én meg panaszkodtam, hogy nem kaptam tisztes munkát. Talán értjük már Lukács első megjegyzését: az apostolok nagy erővel hirdették az evangéliumot, és nagy kegyelem volt mindenkin. Nagy kegyelem, amikor az ember szívében az a méltatlankodás tolul fel, hogy nem fér oda a munkához! Itt az özvegyasszonyokat nem engedték oda a munkához.  Pál a Timotheushoz írt levelében olvasunk néhány szót erről a régi, mára feledett tisztségről. Az apostol arra utasítja Timotheust, hogy vigyázzon az özvegyasszonyok kijelölésével. Ne vegyen fel mindenkit a listára. Még életkort is mond, de leginkább arra utal, hogy az nem méltó erre a szolgálatra, akinek sok-sok otthon teendője van, mert nem tud teljesen beállni a szolgálatba. Az özvegyasszonyság épp olyan tisztség volt, mint a presbiterség. Szent szolgálat volt. Megvoltak a szabályai, hogy kik lehetnek az özvegyek. Ők végezték a házi szolgálatot, ők gondozták a betegeket, ők osztották szét a javakat, ők voltak a segítők. Szent szolgálat volt. A forrása pedig abban volt, hogy az apostolok nagy erővel hirdették Jézus feltámadását. Jézus feltámadásának erejéből tört fel a szolgálatra való készség olyan eltökéltséggel, hogy viszály támadt a gyülekezetben. Azért is imádkozom hát, hogy egyszer berohanjon a presbiteri gyűlésre 15 asszony, és verjék az asztalt, hogy szeretnének beteget látogatni, szeretnének segíteni, szolgálni, de a tiszteletes úr meg a presbiterek elvégzik előttük. Tessék nekünk munkát adni!  Milyen megragadó pillanat ez. A készsége pedig –  mondom még egyszer – az evangélium erejében gyökerezik, mert akiket a Krisztus evangéliuma megragad és átalakít, azok egy nagyon egyszerű életszabálynak engednek vagy engedelmeskednek, ők mindent hálából tesznek. Tehát nem azért, mert tetszést akarnak aratni. S még egy gyerekkori példát hadd hozzak. Volt otthoni munka, amit nagyon szívesen csináltam, de volt, amit nem. Pontossbban szólva: otthon nem szívesen, a szomszédnál viszont nagyon szívesen. Átmásztam a kerítésen is a szomszéd bácsihoz, hogy segítsek valamit.  például krumplit szedett fel, és tartottam a zsákot. Igen, a szomszéd bácsi nem csak annyit mondott a végén, hogy jól van, kisfiam, hanem nagyon-nagyon megdicsért. Érdemért, kitüntetésért, önbecsülését szívesen dolgozik az ember. De ez elkopik, kiüresedik, semmivé lesz. Mi, keresztyének nem ezért fáradozunk. Mi hálából fáradozunk. Hálából azért, hogy meghallhattuk az evangéliumot, hogy Isten megnyitotta előttünk azt, amit ember nem nyithat meg.  A keresztyén ember hálából fáradozik. Itt is hálálkodni akaró öregasszonyok keresik a munkát. Ha van köztünk orvos, ő tudja jól, hogy a gyógyult és hálálkodó pacienst nem lehet lerázni. Van egy orvos ismerősöm, ő folyton menekül a meggyógyított betegek elől. Doktor úr, mondja neki valaki, hoztam egy varrott párnát. Jaj, Bözsi néni, ne hozzon, már százat hozott! Doktor úr, fogadja el, olyan hálás vagyok, hogy meggyógyított! A hálás ember olyan, hogy kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Ez a keresztyén élet legerősebb, legmélyebb motívuma: kifejezni a hálánkat Istennek, Aki Krisztus által megszabadított bennünket.
S mint jeleztem, még röviden szeretnék Péterék szaváról: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embereknek. Ez elsőre afféle kurucos mondat. Markáns és erős megfogalmazás. És nem is mondhatja akárki, még ha sokszor, sok helyütt mondják is. Mi, keresztyének is nagyon szeretjük idézni. Megyünk a miniszterhez tárgyalni, nem lesz könnyű beszélgetés, én úgy készültem, hogy mindegy, mit fog mondani a miniszter, én már beírtam a szívembe: inkább Istennek, mintsem a miniszternek! De aztán rájövök, hogy hiszen nem is azért mentem én oda, hogy engedelmeskedjem, hanem hogy kérjek. Nem mondhatjuk hát mindegyre, és nem is mondhatja mindenki. Ki az, aki mondhatja? Azok, akik a Jézus Krisztus feltámadásának a jó hírét befogadták, akik odaszentelték az egész életüket Istennek, tehát akik már engedelmeskednek Istennek. Péternek nem akkor kellett döntenie, amikor rászóltak, hogy hallgasson!  Ő már döntött. Nem ott kezdődött el számára az engedelmesség nagy drámája és kockáztatása! Ő már rég engedelmeskedik Istennek. De nem engedi, hogy letérítsék a Jézus útjáról. Nem engedi, hogy kivegyék abból az életrendből, amelybe ő hálából, boldog emberként beleállt.  Nem engedi, hogy boldogtalan emberré tegyék. Mert aki megízlelte a mennyei erőt, az eljövendő világ csodálatos hatalmát, és ebben boldog emberré lett, ha enged az efféle szónak, az ugyan nyerhet pillanatnyi könnyebbséget nyer, de kivette magát abból azerőtérből, ahol érvényesen boldog ember.
Péter és az apostolok boldog emberek, mert Isten áldása van rajtuk, és általuk mindenkin. És ők újra és újra jelzik a boldogságuk forrását is. Ezért mondják: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embereknek. Ha boldog emberek vagytok, nem nehéz ezt nehéz helyzetben mondani. Ha még csak kopogtat a szíveteken a drága evangélium, fogadjátok be, és ízleljétek meg, milyen megkérdőjelezhetetlen az Isten ereje. Elmondom hát még egyszer az álmomat: kívánnám, hogy a mi egyházunkban ki-ki hálából szolgáljon, én halljuk csak: a testvérek nem engedik egymást a munkához. Ha ezt panaszként halljuk, akkor az Úr Jézus szavával fogunk válaszolni: az aratni való sok, a munkás kevés.
Ámen

A régi krónikák szerint Xerxes perzsa király 300 korbácsütéssel büntette a tengert Hellészpontosz-nál (ott, ahol Pál látta ezt a látomást), mert nem sikerült hidat építenie Kis-Ázsiából Makedóniába, vagyis  Európába, az oda nyomuló seregei számára, minthogy a viharos tenger hullámai romba döntötték a művet. Sok-sok büntetést róhattak ki már azóta is a hatalmaskodók ezen a világon égre, földre, tengerre, istenekre, csillagok állására, dühükben, mert terveik megsemmisültek. Ugyanakkor sok-sok történetet tudunk, amikor szinte észrevétlenül és szinte akaratlanul is, egy-egy ember vagy közösség által, végbement valamiféle átkelés, elérkezett a világba egy másik világ, és azzal valami egészen új és addig hallatlan kezdődött.  A mi történetünk azonban egyáltalán nem így, nem az újnak ezzel a nagyszerű betörésével, hanem kudarcokkal kezdődik. Azt olvassuk az előzményekben, hogy Pál a kis-ázsiai missziói útja során folyamatosan akadályokba ütközött, szinte ellehetetlenült. Ezt írja Lukács az előzményekben: az Antiókhiából indított missziói út eleinte sikeres volt, de aztán mintha kifulladt volna, idézem: »végig járták Frigiát és Galícia tartományát, mivelhogy eltiltotta a Lélek, hogy az igét Ázsiában hirdessék.« Aztán Pál Bithiniába akart átmenni, de »nem engedte« őket a Lélek (ApCsel 16,6-8). Ez érthetetlen. Hiszen az apostol személyében az egész keresztyénség döntő mozgás-sorozatát látjuk. Itt viszont valami megfordítást sejtünk.
Az egyházi hagyomány szerint ma van Keresztelő János születése napja. Éppen ő, a pusztai próféta mutatja ezt a különbséget, amiről szólok, ha a Keresztelő szolgálatát tükörként magunk elé tartjuk. Jánoshoz ki kellett menni a Jordán vizéhez, ki, a pusztába. János kemény ember volt. Keményen ítélt. Mikor mentek hozzá megtérni, megkeresztelkedni így beszélt: viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett titeket, hogy elkerüljétek a közelgő veszedelmet (Lukács 3,7). Nem egy captatio benevolentiae ez. Vagy azt mondja az odaérkezőknek: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett (Lukács 3,17). Jön utánam az, akinek szórólapát van a kezében (Lukács 3,17). És feddőleg üzen a királynak is (Lukács 3,19). De ezzel nem a politikába avatkozik bele, az nem lett volna nagy kunszt. Ő a király magánéletébe szól bele, és ez a fejébe kerül. S íme, mindennek az ellentéte: Pálhoz nem kell kimenni. Ő belép, szinte betolakszik az emberek életébe, és jó hírt mond, evangéliumot. Nem a megtérők között szemléz, hogy ki a képmutató, ki a vipera-fajzat, ki az, aki csak a maga kis életét jött menteni; Pál mindenkiben az Isten gyermekét keresi. Ha János a kivonulás embere, akkor Pál a beavatkozásé, ha János a törvény embere, akkor Pál az evangéliumé, ha János az elvonatkoztatásé, akkor Pál a közelségé, ha János a magányé, akkor Pál a közösségé, ha János a remeteség embere, akkor Pál az anyaszentegyházé.
És most mégis azt olvassuk: eltiltotta a Lélek Pált, hogy az igét (az evangéliumot!) hirdesse Ázsiában. Nem engedte a Lélek Pált. Kudarc ez? Mégiscsak Jánosnál volna a helyes mozdulat? A keresztyénség is legyen inkább zarándoklat, félreelvonulás, szecesszió, magányos misztika, pusztai remeteség?  Erre a kérdésre most még nem válaszolok.
1. Előbb hadd szóljak arról az álomról, amit Pál Ázsia és Európa határán, Hellészpontosznál, Troászban látott. Egy makedón férfit lát álmában, vagyis egy európait, aki megáll előtte (egyes kéziratok szerint letérdel előtte), és könyörög neki, és ezt mondja: gyere át Makedóniába, kelj át hozzánk a tengerszoroson, és légy segítségül nékünk! Két katonai műszó hangzik itt el, vagy legalábbis a görög történetírók katonai műszóként is alkalmazzák ezeket: gyere át, azaz: kelj át – hídon, vízben gázolva, hajón, mindegy hogyan, a lényeg: az egyik pontról át kell menned a másik pontra (görögül: diabainó). A másik szó még erősebb, így könyörög: légy segítségül! Ez a görög szó (boétheó) hadászati kifejezés is, kódolt segélykiáltást jelöl, amely révén a szorult helyzetben levő csapat üzenetet küld. Ma jelzőrakétát lőnek fel, vagy rádión leadják az SOS-t, régebben zászlókat lengettek, – de ha már nincs eszköz mivel jelezni, akkor felkiáltanak: légy segítségül, ments ki minket a bajból! De hiszen Pál apostol volt bajban, ő ütközött falakba, ő nem mehetett be sehova. Eltiltotta a Szentlélek. Bizony, Pálnak jaj, és bizony, az egész anyaszentegyháznak jaj, ha a Lélek eltilt az igehirdetéstől! Hiszen akkor az egyház létesítő okától tilt el a Lélek. Ha nincs evangélium-hirdetés, akkor történhet bármi, elsikkadt az anyaszentegyház életének alapja. Ha nincs evangélium, amely Istenhez vezet bennünket, és hozzá köt, akkor bármi jót csinálhatunk az egyházban, az csak kedves emberek aranyos klubja lesz. Ha nem fogadjuk be az evangélium szavai nyomán Isten kegyelmét, akkor ugyan futkározhatunk és hajlonghatunk az emberek kedvezéséért. Nos, ezt a bajban lévő Pált kéri most álmában egy makedón férfiú. Az a Pált kéri, aki megvertségében, nyomorúságában, rettenetes kérdések között vergődik, hogy apostol volna-e, elhívta-e az Úr szolgálatra, és megáldotta-e a szolgálatát? Hát miért nem mehet be Bithiniába, miért nem hirdetheti az igét Galáciában? És most ezt a segítségre szoruló apostolt kéri egy makedón férfi: gyere át, segíts nekünk!
Ez az egyház titka. Ez a Generális Konvent titka. Ha Tertullianus, Augustinus, Nisszai Gergely és a többiek nem lennének mind a mieink, akkor azt mondanám: ez a református titok. Ámbár a mi szánkban, a mi református ínyünkön erősebb íze van ennek a titoknak! Igen, az identitás-krízisek kellős közepén, mikor emberileg csak annyit tehetsz, mint Xerxes, hogy megkorbácsoltatod a tengert, hallasz egy szót: gyere át hozzánk, segíts nekünk! És ez a hívás a küldetés. Mert a küldetés mindig valamilyen hívással teljesül. Ahogy a II. Helvét Hitvallás mondja szolgálatra való elhívásról: a klészisz soha sem autoklészisz, az elhívás soha nem önelhívás. Nem magunkat hívjuk és nem magunkat küldjük, hanem valakinek meg kell jelennie álomban, és valóságosan is, és  azt kell mondania: gyere át hozzánk, és segíts nekünk! Csodálatos ez.  Van egy híres mondás, inkább pogány, mint keresztyén: segíts magadon, és az Isten is megsegít. Igazán keresztyénül ez így hangzana: segíts másokon, és akkor Isten kisegít a bajodból. Gyere át hozzánk, légy segítségül nékünk!
2. És akkor most válaszolok az első kérdésre. A Lélek nem tiltotta el Pált, hanem vezette. Nem akadályozta, hanem terelte. És látjuk is, hogy Pál a több száz kilométeres kis-ázsiai útján, ahogy igyekszik ide is, oda is bejutni, egyre inkább szorul Hellészpontosz felé, Troasz felé. Miközben keresi a lehetőséget, hogy szolgálhasson, hogy kiteljesíthesse magát, hogy megtegye, amire elhívatottnak érezte magát, de itt is, ott is, akadályokba ütközik, szép lassan elér a tengerhez, és ott kell megértenie, amikor álomban üzenetet kap, hogy át kell kelnie, nincs miért késlekednie. Vagyis amikor elér a világ végére, ott kap meghívást egy új világba. Herodotosz leírása szerint Hellészpontosz volt a világ vége. S lám, Pál álmában  odaáll  elé egy férfiú, abból a másik világból, és azt mondja: gyere át, segíts nekünk! Hisszük, hogy amikor falba ütközünk, amikor egész hivatásunkat újra kell értékelni, és nehéz kérdéseket vetünk fel magunknak – hogy ti. talán tévedtünk, talán rosszul csináltunk mindent, talán vissza kellene térni valami kezdőpontra? –, akkor megértjük itt, a Lélek munkája nyomán, hogy csak előre lehetett menni. Nem a Lélek nem feltartóztatta Pált, hanem vezette. Nem eltiltotta, hanem hívta. Azonban isteni szent akarata szerint.
Igen, sokszor nem tudjuk sem a helyet, sem az időt, sem a módot, hol, mikor és hogyan akar Isten általunk emberek életébe avatkozni. De a lényeget tudjuk, és a lényeg az, hogy Isten az Ő evangéliuma által be akar avatkozni az emberek életébe. Isten életváltoztató hatalommal, szent erővel akarja közösségbe hívni az embert Önmagával. És ha Önmagával közösségre hívott minket, akkor egymással is közösségre hív bennünket. Tudjuk, Isten módszerei nem egyformák. Tudjuk, a hívők útjai sem egyformák. De minden hívő a hit hőse, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (Zsid 11). Az egyik győz, a másik vereséget tűr el, az egyik diadalt arat, a másik száműzött. Az egyik hazát foglal, a másik hontalanul bujdokol. Az egyik visszanyeri halottait feltámadás által, a másik élete harcokban telik. De mindannyian hit által győztek, és hit által tűrték a veszteséget, hit által futamították meg az ellenséget, és hit által szenvedtek mártír-halált. Hit által  – és ez a lényeg. Ezért keressük mi is a közösséget egymással – a szép pillanatainkban is, és a nehéz ügyeinkben is, akkor is, amikor visz és sodor bennünket a Lélek, és minden ragyog, és akkor is, amikor úgy érezzük, hogy megállított minket a Lélek, és nem nyílnak meg lőttünk kapuk, és csak toporgunk magas falak előtt, és nem nyílik út oda, ahova menni szeretnénk, és sokszor nem nyílik meg a szánk sem, hogy mondjuk, amit szólni szeretnénk; és amikor úgy tűnik, csak sodródunk ide-oda, – mindenkor keressük egymással a közösséget, mert tudjuk, miben rejlik az életünk titka, ebbe a szóban: gyere át, légy segítségül! Ez a küldetés és ez a hívás, elvinni mások életébe a megváltás evangéliumát. És íme, itt van minden nap a mi Troaszunk, Helleszpontoszunk, és itt van a hívó szó: gyere át, segíts ments meg, avatkozz be! Így érkezett meg az evangélium Európába. És ezért vagyunk mi is keresztyének.
3. Legutoljára hagytam még egy kérdést. Vegyétek a szívetekbe, gondolkodjatok rajta! Ha figyelmesen elolvassuk az Apostolok Cselekedetének ezt a  részét, látjuk, így kezdi Lukács: és elindultak Pálék és elmentek, és szolgáltak, és vitték az apostoli üzenetet, ám a Lélek eltiltotta őket Galáciában, aztán el akartak menni Bithiniába, ám a Lélek nem engedte őket. Majd Pál álmot látott, és elindult Troászból Európába. Így közli Lukács: »elhajózván azért Troászból egyenesen Szamothakébe mentünk.« Mi történt itt? Eddig azt beszélte el, hogy Pál és munkatársai ide-oda jártak, de feltartóztattak, igyekeztek, de eltiltattak - többes szám harmadik személyeben: ők! Most azt mondja: mentünk, többes szám első személyben: mi!  Eddig csak leírás volt, amit közölt, innentől kezdve önéletrajz is. Ha Isten megáldja a szívünket, meghallgatja alázatos könyörgésünket, megérthetjük Generális Konventünknek, a Kárpát-medencei magyar reformátusságunknak ez az erejét, a benne foglalt isteni lehetőséget.    Mert lehet erről is beszélni ekképpen: mentek, igyekeztek, sikerült nekik, nem sikerült nekik, feltartóztatta őket a Lélek, nem jutottak oda stb. Ám ha meghalljuk a látomásból felhangzó hívó szót – gyere át és légy segítségül nekünk –, akkor már tehetünk másképpen: együtt ülünk a hajóba, együtt elindulunk és együtt megyünk – mi. Forgassátok szívetekben e titkot, boldog, aki megérti és benne él. Ámen

Ezt a két verset, az előtte olvasható izgalmas történet miatt már-már afféle függeléknek szoktuk tartani. Megtérése és megkeresztelkedése után a szerecsen komornyik is ment a maga útján, és Fülöp is ment a maga útján. Kezdődik hamarost egy újabb történet! Én mégis idevalónak tartom, egészen ideillőnek a mai avató-ünnepre ezt az igét. Most egy olyan szolgálat kezdődik itt, amelyre nyugodtan mondhatjuk azt, amit ennek a szép történetnek az elején olvastunk, hogy ti. Fülöpöt, úgymond, járatlan útra küldte a Lélek (ApCsel 8,23). Igen, ma itt járatlan útra lépünk. Mások talán már jártak rajta, de mi még nem. Mások tapasztalata, bölcsessége nyilván megsegít majd bennünket. Mégis roppant izgalmas, hogyan lesz egy fővárosi vendéglátóhelyből olyan tér, ahol úgy lehet leülni az asztalokhoz, hogy nem a mai civilizáció fogyasztási elvárásai érvényesülnek, hanem minden, amit az asztalunkra tesznek, csak kelléke a beszélgetésnek, az együttlétnek, a megváltoztatásnak. Ez a történetünk isbeszélgetésből áll. És ennek két vonatkozást szeretném idehozni. Az egyik személyes, a másik titokzatos, én magam is próbálom megérteni.
1. Tehát a történet végén ez áll, hogy Fülöp ment erre, a szerecsen komornyik arra. De mindennek van egy érdekes belső vonulata, amit most pimaszságnak neveztem el. Megvallom, hajlamos vagyok a pimaszságra, pedig öregemberként el kellett volna már hagyni. Az viszont igaz, hogy éppen ezért jól elbánok a pimasz kamaszokkal. Amikor a gyerekim kamaszodtak, és próbálgatták a pimaszkodás műfaját, azt mondtam nekik, pimaszul persze: na, jó messze gurult az alma a fájától, gyermekeim, kössétek fel a gatyátokat, mert nagyon igyekeznetek kell, hogy felülmúljatok engem! Tudom hát, mi a pimaszság, de azt is tudom, mennyi kísértése van, és tudom azt is, hogy mennyi félrecsúszás, és kárba vesző élet zsákutcája kezdődik ebben a magatartásban. Mégis, van ebben a történetben is valami pimaszság, igaz, teljesen más fajta, mint amiről eddig szóltam. Ez itt szent pimaszság. Mert amikor a Szentlélek odaküldi Fülöpöt a szerecsen komornyik hintójához (akiről azt olvastuk, hogy Etiópia pénzügyminisztere volt), ahogy Fülöp, mint valami gyütt-ment odalép mellé a poros országúton és odakiabál neki: »érted-e, amit olvasol?« - ez azért pimasz dolog. Aztán felkapaszkodik mellé a hintóra, és csak úgy, barátilag elbeszélget ezzel a főemberrel, sőt nem is barátilag, hanem mindjárt, mint valami tanító; nos, akárhogy is vesszük, ehhez szent pimaszság kell. Szemléljük most ebben a megközelítésben az életünket. Tele vagyunk pimaszsággal, ebből fakadóan elrontjuk az életünket, sőt, meg is makacsoljuk magunkat, még akkor is, ha zsákutcákba kerültünk és kilátástalan a helyzetünk. Kellenek hát szent pimaszsággal felruházott emberek, akik felkapaszkodnak a hintónkra, belépnek az életünkbe, beleszólnak az dolgainkba! Ha szabad ezt tovább tágítani: igen, vannak az Istennek ilyen útjai hozzánk. Elküld embereket, felhatalmazza őket, és pimasszá teszi őket! Szent pimasszá! És ők nem azt fogják nekünk mondani, hogy: jól van úgy, ahogy van. Jól van úgy, ahogy van! Ez a harmadik évezred mantrája, az ember kitalálta magának ezt a halálos mondatot. Fennen hirdetik: mindenki szabadon dönt, mindenki úgy teszi magát tönkre, ahogy neki jól esik, mindenkit hagyjunk békén, legyen mindenki önmaga ura, nulla kortól kezdve haláláig, hiszen, ki-ki tudja mit vállal, mit kockáztat, ne avatkozzunk bele senki életébe! Én viszont azt hiszem, hogy az egész anyaszentegyház története afféle szent pimaszság. Újra és újra be kell avatkozunk az emberek életébe, ha kérik, ha nem kérik, de inkább nem kérik. Hiszen a pimaszság lényege az, hogy a másik nem kér belőle. Sok szabadult drogost ismerek, akikkel 20-25 éve még a kőbányai dzsumbuj fecskefészek gyülekezetében találkozhattam, és az a döntő tapasztalatom, hogy ott kezdődött az életük megváltozása, hogy voltak emberek, akik Isten Lelke hatalmával kéretlenül beavatkoztak az életükbe.  Most egyházunk, szent pimaszsággal, ide, a Kálvin tér mellé, ide, a belvárosba, ide, a tobzódó élet kellős közepére, ahol mindenki csak éli a maga életét, és elvárja, hogy abba senki ne szóljon bele, most, ide egyházunk belép, megnyit valamit, és beavatkozik. És azért szent pimaszság ez, mert Isten nemcsak beavatkozik, hanem invitál is. Amikor beavatkozik, megnyit egy másik utat, amikor belép az életünkbe, emlékeztet arra, hogy közeledünk ahhoz a falhoz, ahonnan nincs tovább, és jó lenne sürgősen megfordulni, visszatolatni a zsákutcából - és mutatja is a helyes utat.
Hiszem, hogy ez a hely itt sok találkozásnak fog alkalmat adni, sok beszélgetés megy majd itt végbe, sok beavatkozás történik, sokan meg fogják tapasztalni, milyen áldott dolog az, amikor Isten elküldi Szentlelkével felhatalmazva a szent pimaszokat, akik bele akarnak szólni mások életébe! És azt is hiszem, hogy innen felállva az egyik a Bakáts térfelé indul ugyan, a másik meg a Deák tér felé, és lehet, hogy személyesen soha többet nem találkoznak, de már egy úton fognak járni - a Krisztus útján, éspedig örömmel.
2. A történet utolsó mondataiban azt halljuk: mikor pedig a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, többet nem látta őt a komornyik, aki ment tovább a maga útján örömmel. Aztán olvassuk a következő mondatban, hogy Fülöp is ment tovább a maga útján örömmel. Akkor miért volt ez a találkozás? Akkor miért rendezte így Isten Szentlelke? Lám, Fülöpöt, az egyszerű kis diakónust odaküldi a miniszter úrhoz, beül a kocsijába (mit ne mondjak, Mercedesébe), elindítanak egy beszélgetést, amelynek a végén egy nagy életváltozás következik be. És ez a főember örömmel megy tovább az útján, Fülöp pedig másfelé megy. Miért találkoznak, ha szétválnak az útjaik? De ez nem helyes felvetés. Itt ugyanis egy nagy titok van. Igen, az útjaik különváltak, mégis egy úton járnak. Ez pedig a Krisztus útja. Az egyházi hagyomány úgy tartja, hogy ez a szerecsen komornyik, aki Kandaké királyné főembere volt, azzal az indíttatással ment tovább örömmel, hogy hazaérkezve Etiópiába, ő alapította az etióp keresztény egyházat. Nem baj, ha ez eszünkbe jut most, 2015-ben, amikor arról hallunk, hogy az iszlám terror-állam etióp keresztyéneket végeztetett ki. A mai mártírok története valahol itt kezdődött, Fülöppel és a megtérő komornyikkal, akik találkoztak, aztán útjaik elváltak, és mégis immár egy úton jártak.
Ámen

Ez a történet úgy kezdődik, hogy egy nagy ember utazik hazafelé, Etiópiába, de a szíve tele van zavarral, hiába küszködik, nem érti, miről beszél a régi próféta, akinek az iratait tanulmányozza. A történet utolsó mondata pedig az: tovább ment útján örömmel. Valami tehát megváltozott ebben az emberben. Értetlenségből örömre fordult benne minden. Ma arról szeretnék néhány szót szólni, hogy mi is a kulcsa annak, hogy megváltozzunk igazán. Olyan kulcs ez, amit nekünk magunknak kell forgatni, éspedig úgy, hogy engedjünk egészen a legmélyebb tudatunking engedni azt, amit már tudunk, talán felszínesen, de tudunk. Ezért kérdezi Fülöp itt a komornyikot: érted, amit olvasol? És elkezdődik a tudomásul-vételek sorozata.
1. Akkor kezd ember élete megváltozni, amikor rájön és tudomásul veszi, hogy ő Istennek a tulajdona. Többféle okon kell ezt mondanom. Isten tulajdona vagyok, mert Ő alkotott engem. Teremtő akarata nélkül nem lennék. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, éspedig azért, hogy Őt megismerve örök boldogságban éljek vele. Isten tulajdona vagyok, akkor is, ha én ezt nem akarom tudomásul venni. Az már félig-meddig beismerés, amikor eljátszom, hogy nem vagyok a tulajdona. Ezeket az élethelyzeteket mindenki ismeri. Egyszerű példát hadd mondjak. Megyünk az úton, és látjuk, ki van téve a stop-tábla. Eljátszhatom, hogy én azért vagyok ám valaki, dunamelléki református püspök (szokták rá mondani: az már valami!), tehát én megállás nélkül átmegyek a kereszteződésen. Nem veszem tudomásul, hogy ott van a stop-tábla. Mi lesz belőle? Más példa. Biztos van itt is olyan, akinek az ügyét tárgyaló bíró a fejére olvasta: a törvény nem ismerete nem ment fel a törvény megtartása alól! Lehet úgy élni, hogy mintha nem lenne törvény? Lehet úgy gondolkodni, hogy rám nem vonatkozik semmiféle szabály? Mi mindannyian Istenéi vagyunk, és ezt nem egy meghagyással kell tudomásul venni, hanem teljes értelmünkkel, hiszen Isten kizárólagos tulajdonai vagyunk. Sok következménye van ennek. A szerecsen komornyik is értette már ezt. Azt olvassuk itt, a történetben, hogy Jeruzsálemből jött... Képzeljétek el, kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben megjelent egy etióp. És bejárt a jeruzsálemi templomba. Hát te mit keresel itt? -kérdezhették tőle. Hiszen másféle, másképp viselkedik, másként viszonyul a dolgokhoz. De őt nem tartóztatta fel ez, mert tudta magáról, hogy ő az Isten tulajdona, neki Istennél van a helye. Neki oda kell mennie. És elkezdte levonni a konklúziókat. Azért volt bizonyos fokig könnyű dolga Fülöpnek elmagyarázni, hogy kiről beszél a próféta, mit mond a próféta, mi van a prófétai iratokban.2. A mi emberünk olvasta a Bibliát. Nemcsak vasárnap délután vette elő, mikor bejön a börtön-lelkész, s lehet hónunk alatt a Bibliával másfél órára kimenni körletből. Ő minden nap olvasta. Útközben is olvasta. Múltkor mentem villamoson valahová, a táskámban ott volt a Biblia. Mondom magamnak, előveszem, olvasom. Elővettem, olvasni kezdtem. Szemben ült velem egy atyafi, mellette egy atyalány, csak néztek rám meredten: hát ez biztos egy hülye szektás! Azok szoktak lépen-nyomon Bibliát olvasni. Tessék, itt van ez az ember, a szerecsen komornyik, nem szektás, ül a szekéren, és olvas, de nem unalomból, mert akkor olvashatott volna Rejtő Jenőt is, hanem Bibliát olvas. És azért olvas Bibliát, mert levonta ezt a második konklúziót is: Isten nem egy elvonatkoztatott távoli valaki, nem egy futó gondolat, nem valami érdekes érzet, hanem Isten személy, és Isten beszél. Az beszél hozzám, Akinek a tulajdona vagyok. Egyszerűen szólva így is mondhatnám: a gazda beszél hozzám. De inkább így mondom: az édesapám, az én mennyei Atyám beszél hozzám. Főnökére, gazdájára nem szokott odafigyelni az ember. Édesapám szavára odafigyelek. Ezért olvassa a mi emberünk a Bibliát, mert az a mennyei Atya szava. Ő szól. Én figyelek rá.3. A harmadjára azt a következtetést is le kell vonnia, hogy – ha Isten tulajdona vagyok, és Isten szól hozzám –, Isten nem akármit mond. Szeretném, ha ezt leginkább az eszetekkel is megértenétek! Isten nem fecseg. Sok pillanata van az életünknek, amikor fecsegünk, hogy valahogy eltöltsük az időt. Kollégista koromban két óra volt a kimenő. Aztán benn töltöttünk minden időt. De hogy négy éven keresztül mitől beszélgettünk, alig-alig emlékszem, mert inkább csak fecsegtünk, hogy eltöltsük az időt. Isten nem azért szól, hogy valamiképpen eltöltse velünk az időt, hanem azért, mert súlyos mondandója van. És ennek a súlyos mondandónak az a lényege, hogy Isten – akinek a tulajdona vagyok, Aki megszólít engem – szeret engem. Ennél súlyosabb mondandó nincs, higgyétek el! Ezért nem is mindig közvetlen hangzik ez az üzenet. Hiszen előbb azt értjük meg, hogy a tulajdona vagyunk. A tulajdonunkkal pedig nem mindig bánunk úgy, ahogy illendő. A régi magyar törvények súlyosan büntették azt, aki verte a jószágát. Az ítélet indoklása pedig az volt, hogy embertelen bánásmód. Nézzétek milyen csodálatos az Isten! Tudtunkra adja, hogy az övéi vagyunk, a tulajdonom vagyunk, és ezt nem azzal adja tudtunkra, hogy azt csinál velünk, amit akar, hanem azzal adja tudtunkra, hogy szeret bennünket.
4. Ezt a hármat gondoljátok hát végig a felolvasott igének a fényében. És aztán nekünk is fel kell tennünk a kérdést: hogyan? Hogyan szeret az Isten? Úgy szeret az Isten, hogy Fia személyében odaállt a helyedre, és elhordozta a bűneid minden következményét. Úgy szeret az Isten, hogy ezért a bűn-áldozatért – és csak ezért! – felment, feloldoz téged. És elküldi Szentlelkét, hogy véghez vigye benned azt, amit te nem tudsz magadra nézve megcselekedni, hogy megváltozz. Az életünk egyik nagy drámája, hogy amikor történik velünk valami jó, ezt azzal nyugtázzuk, hogy: járt ez nekem! Valami jó nekem is jár. Valami jónak az én életemnek is be kellett már következnie. Nekem is jár valami. Nyugtázzuk, és mintha mi sem történt volna. Isten ezt a felülmúlhatatlan jót, hogy Krisztus elhordozta a bűneink következményeit, arra akarja fordítani, hogy megváltozzunk. Ezért mondja a szerecsen komornyik Fülöpnek: mi akadálya vannak, hogy én a Krisztus követője legyek? Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? És ezért feleli a komornyiknak Fülöp: ha Isten mindent feltárt neked, nincs más hátra: higgy! Azt olvassuk a történetben, hogy éppen valami víz mellett mentek el, és mondja is a mi emberünk: na, itt van a víz, akkor megkeresztelkedem! És figyeljétek meg! Nem Fülöp az, aki kinyitja a hintó ajtaját, és leszáll róla először, hanem a szerecsen komornyik az. Mintha bejönne most valaki, mondván, püspök úr, megértettem mindent Istentől, szeretnék megkeresztelkedni, hol a keresztelő kancsó? És adná a kezembe, hogy öntsem a fejére. Ez az ember szinte kiugrik a hintóból, s megy a vízhez, és kéri Fülöpöt: keresztelje meg! Mert megértette, hogy ez az egyetlen esélye. És ez egy igazi esély. Ez nem próba-szerencse játék. Ha meggondoltad, ha megértetted, és a szívedbe vetted, már tudod, hogy Istené vagy, Ő veled akar beszélni, és szól is hozzád, és azt akarja tudtodra adni, hogy szeret téged. Ez az egyetlen esély - ezt meghallani, és eszerint élni! Ragadjátok meg az egyetlen esélyt!
Ámen

Emlékkövet állítunk, de mély meggyőződésem, hogy ez az emlékkő, amely egy hajdani egyszerű kis hajlék emlékét hirdeti, nem puszta emlékkő, hanem a majdani új templomnak az alapköve is. Ez a mi történetünk arról szól, hogy Isten népe életében vannak pillanatok, órák, hónapok, évek, vagy akár évtizedek is, amikor úgy tűnik, hogy sikerre jut az, amit a Nagytanácsban elhatároztak, nevezetesen, hogy megszűnjék a Jézus nevében való szólás. Ezt olvassuk itt: megparancsolták Péternek és Jánosnak, hogy mostantól kezdve a Jézus nevében ne tanítsanak. Akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a Jézus neve gyógyító hatalom, akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy az evangélium az egyetlenegy üzenet, amire bizton rá lehet támaszkodni, akkor sem, ha az evangélium az egyetlenegy megoldást hirdeti az ember számára, s ez a megoldás maga az Úr Jézus Krisztus. Ha tovább olvassuk ezt a történetet, az 5. fejezetben újra elérkezik az a pillanat, amikor megtiltják Péternek és Jánosnak, hogy hagyják ezt abba,sőt,  Pétert börtönbe vetik, és – úgy tűnik, hogy sikerrel jár ez az elhatározás, ez az emberi szándék, hogy ne hangozzék többé az evangélium és a Jézus neve. Ám Péter csodálatos módon kiszabadul. És folytatódik az evangélium hirdetése. Mert nem szakadhat meg. Igen, emberileg szólva,  itt-ott, egy pillanatra – és ez a pillanat lehet egy év, lehet tíz év, lehet ötven esztendő – megszakadhat, ám Isten akaratából folytatódik. Hogy pedig mi a Péter és a János eltökéltségének az oka, azt itt halljuk. Visszakérdeznek, amikor parancsolnak nekik, és ezt mondják: vajon igaz dolog-e Isten előtt reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg Vagyis, ha emberekre hallgatunk, akkor hallgatni fogunk. Ha Jézus Krisztusra hallgatunk, és az Ő felhatalmazására, akkor beszélni fogunk. Mi igazabb, kérdezi Péter a Nagytanács előtt, rátok hallgatni, s azért hallgatni, egy szót sem szólni, vagy pedig hallgatni az Úr Jézus Krisztusra, aki azt mondta: lesztek nekem tanúim az egész világon!? A tanú nem hallgathat. Aki átélte, megtapasztalta, befogadta Isten szabadító szeretetének valóságát, az csak Istenre tud hallgatni, és ha Istenre hallgat, vagyis engedelmeskedik, akkor szól. Akkor tanú lesz. Akkor az élet beszédét fogja hirdetni, és élni. Ezt a kis hajlékot, templomocskát, egyszerű alkotmányt annak idején eleink éppen azért állították ide, hogy innen, a környékről, Zuglónak és a VII. kerületnek a határvidékéről a templom, iskola, közösség nélküli embereket egybegyűjtsék az Istennek való engedelmességre. Aztán sok mindent bontottak itt az 1960-70-es években. Elbontották a templomot is, a gyülekezet albérletbe költözött. Fecskefészek gyülekezet lett. De megmaradván, van reményünk arra, hogy ahogy ez az emlékkő hirdeti az erre járóknak, hogy egykor itt templom állt, egykor majd templom fog újra állni, hogy egybegyűjtse Isten igéje hallgatására, az evangéliumnak való engedelmességre azokat, akiket Jézus Krisztus elhívott. Mi a tanítványok elkötelezettsége? Mi az, amiért nem hallgathatnak? Az élet  beszée. És aki az élettel találkozik, aki az élet Urának engedelmességet fogad, az nem tehet mást.  Nem tudnak mást tenni. Amikor újra felszólítják Péteréket, hogy hallgassanak, még erőteljesebben válaszol: inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek. Nagy mondat ez. Sokszor idézzük. Főleg mi, reformátusok. Történelmünk meghatározó pillanataiban mondottuk ezt az igét: inkább Istennek, mintsem embereknek... Most sem a múltnak engedelmeskedünk,  most sem az emberi érzéseknek engedelmeskedünk, beletörődve, hogy így lett, így kellett lennie, nem tehetünk mást. Inkább Istennek engedelmeskedünk, emlékkövet állítunk, amely azonban inkább az új hajléknak az alapköve. Ha nem ide épül, mert már itt nincs hely a számára, akkor majd elviszünk belőle egy darabot, és elhelyezzük oda, ahol az a hajlék épül. Hogy mikor? Az Istennél van elrejtve. Hogy mikor? Nem tudjuk, de a szívünk bizonyos benne.
Történet szerint az evangélium elterjedésének egy döntő pillanatában állunk, amikor még csak Péter és János, ketten vannak a szemtanúk, Krisztus kegyelmének átélői, a csodálatos halfogás megtapasztalói. Ők azok ott ketten, akik eldönthetik, kire hallgassanak. Emberekre vagy Istenre? De ez az eldöntendő kérdés most minket is értint: kire hallgassunk? Emberekre, és aztán csenden hallgatunk, vagy Istenre, és szóljuk azt, amit láttunk, amit hallottunk, amit tapasztaltunk? S elmondjuk: nem tehetünk mást, hirdetjük az életnek beszédét, hogy általa sokan éljenek ebben a városban is.  Hiszem, hogy Isten Szentlelke mindannyiunk szívében elkészítette már a döntést, és ünnepünk most arra szolgál, hogy ezt újra megerősítsük, és újra kimondjuk: inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy csodálatos történetet olvastam föl, szinte lehetne mondani, hogy valami fantázia-filmbe való, ahogyan Lukács evangélista leírja. Üldöztetés támadt, Jakabot megölette Heródes, ez tetszett a népnek (újra van bűnbak!). A zsarnok úgy dönt, hogy az apostolok vezetőjét, Pétert is félreteszi az útból. De nem csak úgy, egyszerűen, hanem látványosságként: perbe fogja és nyilvánosan elítélteti. Letartóztatja Pétert, börtönbe vetteti, vasba veretve őrséggel őrizteti, és várja, hogy ünnep múltán végbevigye tervét. Már csak egy nap van hátra, vagy inkább: csak egy éjszaka. Péter tömlöcben van, alszik, alszanak őrei is. Ekkor angyal jelenik meg, és csodálatos módon Péterről lehullanak a bilincsek. Kinyílik a börtön ajtaja, kivezeti az angyal az utcára Pétert, aki ott már maga marad, s akkor eszmél, hogy nem valami látomást lát, valóban megszabadult. Elsiet János Márk házához, ahol egy kis keresztyén közösség imádkozik érette, s nagy örömmel ujjonganak szabadulásán. Csodálatos a történet.
Hogy még csodálatosabbnak tudhassuk, néhány körülményt is ide kell számítani még,  és ezek – azt hiszem – mélyíteni fogják ámulatunkat Isten útjain, Isten szabadításán. A körülményekről hadd szóljak előbb néhány szót. Az első az, hogy ez itt nem egyedi eset, mert már korábban elkezdődött a keresztyének üldözése. Viszont Isten egy nagy üldözőt, Saulust, még ott, a Damaszkuszi úton megállított és – ha szabad ezt mondani – áthozta őt erre az oldalra: az üldöző Saulusból bizonyságtevő lett, Krisztus egyik legádázabb ellensége a legodadóbb bizonyságtevő lett. De  ezzel nem állt le az üldözés, mondhatni éppen az volt egy egyedi, különleges eset, hogy Saulus megtért. Heródes tervbe vette a keresztyének módszeres és szisztematikus kiirtását, és ez olyan körülmény, amely még inkább elmélyíti a csodálkozásunkat. Hiszen egy folyamatban vagyunk és a folyamatokat sokkal nehezebb föltartóztatni és megváltoztatni, mint egyedi eseteket találni. Ha elindult a keresztyének üldözésének a folyamata – és Heródes elindította –, akkor ehhez előkészületek, megfontolások, megtanácskozták intézkedések kellettek. És bizony, egy üzemben levő hadigépezetet sokkal nehezebb leállítani, mint egy-egy elszigetelt esetben intézkedni. Egy dolog, ha egy pohár vízzel nyakon öntenek, más dolog, ha átszakad a gát és zúdul a víz. Akkor hát még nagyobb csodának kell tartanunk, hogy ennek a folyamatban a legnagyobb apostolt, Pétert, megcélozva történik ez a dolog.
S ez a második körülmény, amit figyelembe kell venni. Ha drámai összecsapásokban nem igazán jelentős alakot ér valami bántás vagy sérelem, akkor még az üldözöttek is hajlamosak valami gyors orvoslatot keresni a dologra. Sőt, hajlamosak arra is, hogy valami hamis magyarázatot keressenek rá: „úgy kell neki, miért ugrált annyit!” De ha a legfontosabb személyek kerülnek sorra, akkor még az ellenfél is óvatos megfontolásokat tesz. Meg van írva, a próféta mondja, és a Megváltó ismétli: megverik a pásztort és szétszéled a nyáj. Egyszóval, a tanítványi közösségen roppant nyomás van.
Harmadszor, azt a körülményt is figyelembe kell venni, hogy amit Lukács itt leír Heródes kapcsán, az nem egy alkalmilag feltolult indulat. Nagyon sokszor látjuk a történelemben, hogy amikor különböző társadalmi csoportok, rétegek, osztályok összecsapnak, a küzdelmeknek nagyon is racionális indokai vannak. Tíz, tizenöt évvel ezelőtt lehetett hallani arról, hogy Indonéziában, a tengerparti városokban rátámadtak a kínaiakra. Nagyon egyszerű, racionális oka volt: megjelentek a kínaiak, s hihetetlen szorgalommal, összetartással megszerezték az összes boltot a kikötőben és kiszorították az indonézeket. Ez könnyen indulatokat szít, ebből forrongások, lázadások, lincselések támadnak. Sok ilyen történet van az emberiség történetében. De mindig keresünk valami  magyarázatot, és talán az orvoslatot is megtaláljuk.
Itt azonban azt írja Lukács a történet második szakaszában (amit most nem olvastam föl), hogy Heródes, aki ellenséges indulattal volt a keresztyének iránt, egy ünnepnapon megjelent a nép előtt, nyilvánosan szólt az emberekhez, a nép pedig fölkiáltott: Isten szava ez, nem emberé! Ebben a kis megjegyzésből értjük meg Heródes indulatát: ő istenkirály akart lenni. Vagyis a lényeg itt nem az, hogy a Galileából érkező Krisztus-követők befészkelték magukat Jeruzsálembe, titkos és független közösséget alkottak, s nem lehetett tudni, hogy mit csinálnak. Dehogy. Heródes istenkirály akart lenni. Márpedig a keresztyénség elsőrendű üzenete az, hogy van egy örök király, Isten, aki dicsőségét nem adja másnak. Földi király sose lesz Istenné. Azt olvastuk a zsoltárban is: ne bízzatok a főemberekben, meg a fejedelmekben. Eltökélik magukat, aztán sírba dőlnek, és amit elterveztek, nyomban eltűnik velük együtt. Az Úrban bízzatok! A keresztyénség a zsoltárnak ezt az üzenetét prófétai erővel húzza alá. Heródest tehát az irritálta döntő módon, hogy van itt Jeruzsálemben egy közösség, akik ugyan eleget tesznek alattvalói kötelezettségüknek, befizetik az adót, becsületes és jóravaló polgárok, de az ő szájukból soha nem remélhetett remélni azt, amit ó Heródes szónoklata után kiáltozott nép: t Isten szólt, nem ember. Félre kell őket tenni az útból. Nagyon mély gyökér ez, őserő van ebben az indulatban, emberileg legyőzhetetlen és orvosolhatatlan. Legfeljebb csak a koporsó gyógyítja meg. A legtöbb diktátor, akit, ha nem tudtak legyőzni vagy elűzni, akkor fejezte be diktátorságát, amikor az életét is befejezte. Sírig uralkodott és sírig istenkedett. Ezt a körülményt is figyelembe kell vennünk. Amikor ugyanis arról ír Lukács, hogy a kis keresztényi közösség bezárkózva imádkozott Péterért, sejteti, hogy úgy érezték: visszaestek pünkösd elé. Pünkösd előtt a tanítványok együtt voltak bezárkózva a zsidóktól való félelem miatt. Nem mertek kimenni az utcára. Krisztust elítélték, Krisztust megfeszítették. Krisztus ugyan föltámadt, mennybe ment, de mi csak itt vagyunk! Nos, azzal hogy Pétert elfogták, bebörtönözték, bilincsbe verték, azt érezhették, hogy meg fog ismétlődni az, egykor Nagypénteken történt. Még talán az is erősíthette őket ebben az érzésükben, hogy Krisztus megmondta a tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Az lesz a tanítvány sorsa, ami a mester sorsa. Hát itt van, most ez a helyzet! Bezárkóznak és könyörögnek Péterért.
Aztán azt halljuk, hogyamikor  Péter kiszabadul, és megérkezik a házhoz, és zörget, egy Rhódé nevű szolgálólány fut ki, megnézni: ki az. Hallgatózik, hogy ki zörget, fölismeri a hangot, hogy ez Péter hangja és beszalad, örömmel jelenteni: Péter az, Péter az! S akkor ezt mondják: elment az eszed. Ő azonban csak erősítgeti, mire nem azt mondják: menjünk ki, nézzük meg,  - hanem azt mondják, biztos a Péter angyala az. Péter szelleme. Péter meghalt. Vagy ez a lány verte magát hagymázos lázokba (elment az eszed, miről beszélsz?!), vagy ha Péter az, akkor nem a maga élő valóságában áll ott, hanem meghalt és a szelleme kopogtat itt. Én nem akarok most belemélyedni abba, hogy egy bezárt, üldözött közösségnek, milyen képzetei tudnak támadni, milyen lélektani csoportdinamika jön létre! Csak idehozok két magyarázatot.
Vannak olyan Biblia-magyarázók, akik azt mondják, hogy Lukács finom iróniával jelez itt valamit, amit így lehetne összefoglalni: ha imádkozol valakiért vigyázz, mert lehet, hogy még meghallgattatik az imádságod! Első lelkészi szolgálatom egy kis faluban tellett. Mindjárt, a legelső istentisztelet után, a templomajtó előtt egy népes csapat várt, és arra kértek, hogy délután menjek el Marika nénihez, a nagymamához. Marika néni nagyon beteg, nem tud az ágyból kikelni, vinnék-e úrvacsorát? Kikötöttem, hogy legyen házi istentisztelet, mert úgy való a reformátusoknál. Nem utolsó kenetet viszek, hanem közösségben úrvacsorázunk. Úgy lett. Szépen megtelt az a kis házikó, ahol Mariska élt. Őt nénit bevitték a tisztaszobába, mi körülültük. Volt egy rövid istentisztelet, együtt úrvacsoráztunk, mindenki úrvacsorázott. Elragadott a hevület és a záró imádságban azt találtam imádkozni, hogy Mennyei Atyám, Te vagy élők és holtak ura, kezedben van minden élet, azért imádkozunk, hogy gyógyítsd meg Marika nénit és add vissza az ő szeretteinek! Ámen! A papot általában meg szokták vendégelni ilyen alkalmakkor, de engem szerény szeretettel máris kezdtek kifelé tuszkolni: ugye, Tiszteletes Úr, van még dolga! Benéztem a konyhába, oda volt készítve sütemény, kávé,  - de tuszkoltak el. Hát most mit rontottam el? Másnap reggel aztán jött az egyházfi, zörgetett, verte a parókia ajtót, Tiszteletes Úr, Tiszteletes Úr, csoda történt! Milyen csoda történt? Mariska néni kint van az udvaron, eteti a tyúkokat! Mariska néni meggyógyult. De engem utána hosszú ideig nem hívtak halálos beteghez úrvacsorát vinni,  - mert azt mondták: ez a pap meggyógyítja a betegeket, pedig a Mariska néni háza már ki volt nézve a Sanyi unokának, és miután a Mariska néni meggyógyult, el kellett halasztani az esküvőt.
Kedves testvérek, ha valakiért nagyon imádkozunk – mondják a Biblia-magyarázók –, akkor olvassuk el hozzá Lukács evangélistának ezt az ironikus megjegyzéssorozatát! Úgy kezdődik, azt halljuk a 6. versben: Pétert pedig fogságban őrizték, a gyülekezet pedig szüntelen könyörgött Isten előtt őérette... És zörgetett Péter az ajtón - én vagyok az! És szalad be Rhódé és mondja, hogy itt van Péter! És azt mondják neki: elment az eszed! Majd utána, ahogy erősködik ez a kislány, azt mondják: biztos a Péter szelleme az. Nos, kérdezzük, komolyan imádkoztak Péterért? Mondom még egyszer, vannak, akik ezt ironiába veszik, mondván, a Szentlélek egy kicsit rápirít az imádkozó keresztyénekre, mindannyiunkra, akik szeretetből, kötelességtudatból imádkozzunk, akár éjjel-nappal szüntelenül. De komolyan hiszünk-e ezekben az imádságokban, egészen pontosan: komolyan hiszünk-e abban, hogy Istennél van szabadító kegyelem?
Van egy másik magyarázat is, ez pedig azt mondja, hogy a gyülekezet azért imádkozott szüntelenül Péterért, mert tudták, hogy Péter vértanúként fogja végezni, és ők ezt el is fogadták (nem különb a tanítvány az ő mesterénél, elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé). Tehát azért imádkoztok, hogy Péter a legdrámaibb órában is tanítvány maradhasson, hogy bárány maradhasson mindvégig, hogy ne adja fel a hitet, ne tagadja meg Krisztust, hanem bátran megálljon az utolsó pillanatban is... Miért? – Emlékezzünk csak. Azt mondottam, hogy Heródes indulata, keresztyéngyűlölete az abból fakadt, hogy istenkedni akart a nép fölött. Ezért az üldözés idején van egy kis egérút az üldözött számára. Keresztyének számára egészen biztosan mindig van egy kis egérút. Mert nem olyan az üldözésük, mint Arany Toldijában: repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg? – ha elrepült, hát fussunk szerteszét csak nem reám esik. Mindig van egy kis egérút, de ez az egérút döntő dolog. Tagadd meg a Krisztust, tegyél le a hitedről! A harmadik-negyedik században, amikor már szérül-szerte elterjedt a keresztyénség a Római birodalomban, az üldözések idején az egyik egérút az volt, hogy be lehetett szolgáltatni a Bibliát. És azok a keresztyének, akik beszolgáltatták a Bibliát, szabadon mehettek tovább. De aki – színből csak, s nem szívből – vallási tiszteletet tett a császár istenoltára előtt,  azt is szabadon engedték. Tehát ez a másik magyarázat az, hogy a keresztyének azért imádkoztak ott Péterért, hogy mindvégig maradjon meg hitében, akár élete árán is.
És talán ebből van ez a rémület, ami most eltölti a szívüket, amikor Rhódé befut és kiáltozik, aki kopogtat, az Péter, Péter van ott. Elment az eszed? – Péter nem fogja a hitet megtagadni, Péter el fog menni a vérpadig! De hát ő van ott! Hát akkor már megtörtént, hűséges volt mindahalálig, már csak az angyalával találkozhatunk.
Nos, két magyarázat áll előttünk. Az egyik azt hiszem, azoknak a lelkét érinti most, akik ha tükröt tartanak maguk elé, s végiggondolják sokszor elmondott imádságukat, imádságuk indulatait, a buzgóságot és az imádság mélyén rejlő hitet (mert mindig hitből fakad az imádság), akkor értik a kérdést: igazán komolyan kéritek azt, amit kértek? Igazán megfogadtátok Jakab apostol tanácsát, aki így felelt panaszkodó keresztyéneknek: imádkoztok és kértek, de nem jól imádkoztok, mert bizodalommal és hittel kell imádkozni, hitből kell fakadnia az imádságnak. Nos, ez egy tükör. Nézzünk bele!
De nyomban, ideteszem a másik tükröt is, az pedig ezt mutatja: Isten mindig többet ad, mint amit kérünk. Az első esetben azt láttuk, hogy azt se hitték el, amit kértek, hogy megadja az Isten. A másik esetben pedig azt látjuk, hogy Isten mindig többet ad, mint amit kérünk. Mi csak a fájdalmak múlását kérjük, Isten pedig gyógyulást ad. Csak azt kérjük, hogy hűséges tudjon valaki maradni, Isten szabadulást ad. Mi csak azt kérjük, hogy könnyítsen a helyzetünkön Ő pedig kimenekedést ad. Mi azért imádkozunk, hogy legyen békénk és ez a történet úgy ér véget, hogy Heródes valami egészen iszonyatos módon hal meg. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy hagyta, hogy istenként ünnepelje a nép, iszonyatos betegségbe esett és úgy halt meg. Mi csak azt kértük, hogy hagyjon minket békén, mi csak azt kértük, hogy ne legyen nehéz a terhünk, mi csak azt kértük, hogy ne fájjon annyira  – és Isten mindig többet ad. Mert a kegyelem mindig több. A kegyelem nemcsak kiegyenlíti a rosszat. Hanem ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: ahol bővölködik a rossz, ott azt meghaladó mértékben bővölködik a kegyelem, ahol eluralkodik a rossz, ott Isten kegyelme s dicsősége azt meghaladó módon uralkodik.
Irónia vagy boldog tapasztalat? Hadd hagyjam nyitva a kérdést, testvérek, s ki-ki, remélem, megtalálja szívében a választ. Én, ha ennyit mondhatok magamra nézve: hogy irónia is, de boldog tapasztalat is: Isten mindig többet ad, mint amit kérünk. Sőt, ahogy Jézus tanít a Hegyi beszédben, még szánkon sincsen a szó, még csak a szívünkben fontolgatjuk kérésünket, Ő már tudja  azt és meghallgat bennünket.
Ámen

Memento mori, memento humanum esse – emlékezz a halálra, emlékezz rá, hogy ember vagy. Így hangzott a régi római világban mindegyre a súlyos figyelmeztetés. Így hangzott akkor is, amikor egy győztes hadvezér Rómában diadalmenetet tartott. A háta mögött vonult egy rabszolga, és amikor az ujjongás a tetőfokára hágott, hátulról rákiáltott: memento mori, memento humanum esse: emlékezz, hogy meg fogsz halni, emlékezz reá, hogy ember vagy. Memento mori! Sokszor mondják ezt ma is - és ezzel az emlékeztetéssel nyitják meg azt, amit a meghalás művészetének neveznünk. De a keresztyének is gyakran mondják: memento mori. Az egész középkor tele volt síremlékekkel, templomokkal, misztérium-játékokkal, háláltánccal, művészeti alkotásokkal – s ezek szüntelen ezt visszhangozzák. De mi keresztyének, nem a meghalás művészetéért mondjuk ezt. Húsvét napjától kezdve ugyanis nemcsak ezt mondjuk, hogy emlékezz a halálra, hanem ezt hirdetjük: emlékezz a feltámadásra. Nem arra emlékeztetjük magunkat, hogy meg fogunk halni – ezt tudjuk! -, és nem is a meghalás művészetében gyakoroljuk magunkat. Memento mori az is, ha betegágynál megfogjuk a haldokló kezét, vagy ha hirtelen rátör az életünkbe a halál rettenete. De mi nem a meghalásra készülünk, hanem a feltámadásra. Ebben a készületünkben erősít Lukács evangélista húsvéti elbeszélése, ahogy az emmausi tanítványok történetét folytatja.
A tanítványokat teljes egészében a halál borzalma tartja fogva, s minden azt kiáltja a fülükbe, amit a rabszolga a hadvezére fülébe: memento mori, de eközben egy másik kiáltás is felharsan: memento resurgere – emlékezzél a feltámadásra. Lukács evangélista nyomatékkal ismétli, hogy amikor a feltámadott Krisztus megjelent, nem ismerték meg. Nem ismerete meg Őt Mária Magdaléna kint a sírnál (azt hitte, hogy kertész az), nem ismerték föl az emmausi tanítványok, akik nagy kudarcot hordoztak a szívükben, és csak halálról és vereségről tudtak beszélgetni. De amikor visszasietnek a tanítványi közösségbe és elujjongják nekik, hogy látták az Urat, és hirtelen megjelenik ott közöttük a feltámadott Úr, akkor a tanítványi közösség sem ismeri meg. Félelem vesz erőt vesz rajtuk, hiedelem ébred bennük. Így mondja Lukács evangélista: félelem töltötte el őket, és reszketés, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. Igen, ha nem jól hiszünk, testvéreim, akkor csak hiedelmeink vannak. Ennek pedig kétféle magyarázata is lehetséges. A modern magyarázat szerint, amikor az ember gyászmunkát végez, amikor még közel van a szeretett kedves halála, akkor a fantázia hihetetlenül élénken tud dolgozni és mintegy élő alakot kivetíti elénk az elhunytat. Bár olykor megütközünk, ha valaki a gyászában beszélget az elhunyttal, és azt mondjuk, hogy ez bolond dolog, de a lélek képes ilyenre. S van egy régi magyarázata is ennek. A régi ember, Jézus korának embere, és így a tanítványok is hittek a szellemekben, túlvilági alakokban, akik minden nehézség nélkül átlépték a megtapasztalható, megfogható materiális világnak és a transzcendens világnak a mezsgyéjét. Emlékszünk, amikor a tanítványok ültek a hajóban, kitört a vihar, elveszéssel fenyegetett a veszedelem, és látták közeledni Jézust a vízen? Akkor sem ismerték fel először: azt hitték, hogy kísértetet vagy szellemet látnak.
Szeretett testvéreim, ha a hitünk nincs rendben, akkor csak hiedelmeink vannak, akkor csak képzeteink vannak. Nem képeink, csak képzeteink. Akkor vagy a fantázia vagy a babona, vagy a léleknek valami titokzatos sejtelme állít elénk egy alakot. Nem is titkolták ott húsvétkor a tanítványok, hogy ők ezt így gondolták. Lukács evangélista azonban elmondja, hogy amikor Jézus megmutatta magát nekik (mert ezt nemcsak a hitetlen Tamásnak engedte meg, hanem a többi tanítványnak is): gyertek ide, tapogassatok meg, van csontom és van húsom, ahogyan az élőknek van, akkor mintegy a saját testével bizonyítja, hogy föltámadott. Sőt, együtt eszik a tanítványokkal. Ahogy a csodálatos halfogáskor is együtt eszik majd velük. Az élő eszik, a testnek van szüksége eledelre, táplálékra. Azt mondja az evangélista, hogy akkor már fölismerték, hogy Ő az,  - de még nem értették, hogy az egészet. S ekkor Jézus – ahogy az emmausi tanítványoknak – nekik is elmagyarázta Mózest, a prófétákat meg a zsoltárokat, hogy ennek így kellett lennie. Sőt, Isten már a paradicsomkertben megígérte a bukott emberpárnak, hogy az ember magva a kígyó fejére tapos, és az a sarkát fogja mardosni, és mióta világ a világ, mindig is ezt remélte az ember! Micsoda remény: valaki legyőzi a halált, legyőzi a bűnt, fölébe kerekedik a sorsunknak! És íme, ennek így kellett végbemennie. Jézus most megmutatja, hogy a feltámadás: új minőség. Ez itt új élet, ez nem a régi élet meghosszabbítása. S miután Jézus ezt elmondta nekik, akkor – így mondja az ige: akkor – megnyitotta az értelmüket. Mert mintha a szívükön lett volna valami fátyol, csak homályosan szűrődtek át az isteni világ dolgai, és csak okoskodtak. Ezt mondja a Mester: miért vagytok megrémülve, és miért okoskodtok a szívetekben? Tudom, testvérek, mióta az ember fölismerte, hogy mi egy csodálatos, különös isteni ajándék birtokosai vagyunk, azóta ez a kettő: a gondolat és a hit küszködik egymással. Amit hiszünk, azt a gondolat cáfolja vagy megkérdőjelezi, és amit gondolunk, azt kevésnek tartja a hit, - és hol így, hol úgy, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Itt a húsvéti történetben is ezt látjuk, csak sajátos formában: a hit sem teljes, ha nem a valósággal feltámadott Krisztusra irányul, és a gondolkodás sem teljes, ha nem érti a lényegét. Szép ez a magyar ige: mit okoskodtok? Ezt akkor szoktuk mondani, amikor nem jutunk egyről kettőre, csak toporgunk, pedig meg kell oldani egy feladatot. Erdélyben úgy mondják: mit bölcsködsz? S ez mindig így van, amíg az Úr meg nem nyilatkoztatja az emberi értelmet. Amíg nem kapunk isteni megértést, addig csak okoskodás van. Amíg a feltámadott Úr Szentlelke erejében nem nyitja a szemünket, addig csak hiedelem van.
Harmadjára, azt látjuk ebben a történetben, hogy a föltámadott Úr föl is készíti a tanítványokat, tanúkká teszi őket, - mert így teljes a létünk, így teljes az életünk: nemcsak a hitben, nemcsak a boldog megismerésben, hanem a tanúskodásban is élünk. Azt mondja nekik Jézus: így kellett ezeknek lennie, így kellett a Krisztusnak szenvednie, és így kellett feltámadni harmadnapon, és így kell prédikáltatnia a Krisztusnak megtérésre, és bűnök bocsánatára, s ti vagytok ezeknek bizonyságai. Amikor a keresztyének sok segítő szándék, sok bölcs filozófia, sok mély emberi tapasztalat ellenére, sőt, mintegy ezek ellenében nemcsak annyit mondanak: memento mori, hanem azt is mondják: emlékezz, föl fogsz támadni! -, akkor tanúként szólnak, mint bizonyságtevők. Mert ha azt mondjuk, hogy mi nem a halálra készülődünk, hanem a feltámadásra, akkor ezzel nem valami dacos ellenállást fogalmazunk meg. Igen, hiedelem és okoskodás van bőven, hogy mi van a halál után, és hogyan lesz a halál után, folytatódik-e az élet, vagy sem, - gondolat is van bőséggel ezek kapcsán, tele van a világ, tele a fülünk, tele a szívünk, tele vannak a hagyományaink, és a szokásaink. Azt nélkülünk is elmondja bárki, hogy valami van a halál után, - de mi azt mondjuk Krisztus fölhatalmazásával, hogy feltámadunk, és új élet kezdődik. Ez a mi tanúságunk, és bizonyságunk.
Nemrégiben végigolvastam egy szép, okos könyvet, melynek írója azon töpreng, hogy mi az, amit csak a keresztyének tudnak mondani. Mi tűnne el a világból, ha eltűnnének a keresztyének? Mi lenne, ha bekövetkezne, amiről a 19. század vad ateistái jövendöltek? Mi tűnne el, ha beállna a finis christianismi, ha megszűnne a kereszténység, milyen hang veszne el? Mint amikor egy kórusból kiveszünk egy szólamot, mert attól kezdve nem teljes a kórus éneke. Főleg, ha kivesszük a cantus firmust, a vezérhangot. Mi ez a vezérhang? Ez az, amire Krisztus elküldi az övéit: ti vagytok ennek bizonyságai. Nem az van ránk bízva, hogy elmondjuk a szorzótáblát, azt minden okos emberek tudja, nem az van ránk bízva, hogy megmentsük a környezetet, azt meg fogják tenni, akiknek ez a dolga. Nem az a dolgunk, hogy jó törvényeket hozzunk, eligazgassuk az országot, kivezessük az adósságcsapdából, megnyerjük a háborút, az olimpiát, és mindent, ezeket tudja magától is az ember. Nem is az a dolgunk, hogy szép verseket írjunk, meg gyönyörű szobrokat alkossunk vagy hagyjunk itt a világban magunkról valami lenyomatot - lám, ilyenek voltak a keresztyének! Amit tennünk kell, ahhoz Krisztus nem is kéri a tanítványai beleegyezését, hanem ezt mondja: ti vagytok a tanúim. Elküldi és felhatalmazza őket. Sőt, nemcsak elküldi és felhatalmazza őket, hanem fel is készíti a tanítványait. Erről szeretnék még néhány szót szólni, a húsvéti történethez kapcsolódva.
Bár életünknek minden napján körülvesz a halál, vagy ahogy énekeljük: életünknek rendiben körülvesz a halál, mi mégsem azt mondjuk pusztán, hogy memento mori, sőt nem is csak azt mondjuk memento resurgere! Legfőképpen azt mondjuk: memento Christi. Emlékezz Krisztusra. Mi emlékeztet őreá? Milyen csodálatos a húsvét történeteiben, ahogyan Jézus kenyeret szeg és erről ismerik meg. Arról, ahogy kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megszegte és adta nekik. Akkor hullott le szemükről a pikkely – ez Krisztus! Ahogy azt mondja nekik: van-e valami ennivalótok, majd leül közéjük, és eszik. Ahogy a csodálatos halfogáskor, amikor kiérnek a tanítványok a partra, megkérdezi tőlük: van-e valami ennivalótok, de már eledellel várja őket! Így készít Krisztus minket tanúnak: akármikor megtöröd a kenyeret, akármikor megvágod a kenyeret, akármikor adod a kenyeret, emlékezz Krisztusra! Mintha szánt szándékkal lenne ott Krisztus imádságában, a Miatyánkban ez: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Olyan bagatell kérésnek tűnik ez. Miért kérjük ezt mi Istentől, a gondviselőtől, hiszen úgyis megadja nekünk, így van megteremtve a világ, és a világ minden áldása a miénk?! De amikor a mindennapit a kezedbe veszed, jusson eszedbe, hogy az a Krisztus tanított imádkozni a mindennapiért, aki föltámadott, és amikor megáldod és megosztod a kenyeredet a tieiddel, jusson eszedbe, így osztotta meg Krisztus az övéivel a kenyeret. És amikor az úrvacsora kenyerét és borát vesszük, jusson eszedbe, hogyan szerezte Jézus a sákramentumot: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, és hirdessétek az Úr halálát, míg eljövend. Memento Christi. Aztán készít bennünket a bizonyságtételre, a tanúságra úgy is a mi Urunk, hogy amikor útnak indulunk, vagy úton vagyunk, akkor is velünk van. Milyen titokzatos az emmausi tanítványok útja. Talán sokan látták a nagy orosz misztikus filmrendező, Andrej Tarkovszkij filmjét, a Stalkert. A modern kor két főembere, az újságíró és a tudós fölfogadja Stalkert, a vezetőt, hogy egy titokzatos, zárt roncsvilágba bevezesse őket. Ez a roncsvilág a mai világ metaforája.  A titkok titkához akarnak eljutni, a szentek szentjébe, ahol ha kimondja az ember a kívánságát, az teljesül. Ki ez a két ember? – Az atomtudós és az újságíró. Az atomtudós okoskodik, az újságíró vélekedik, az egyik az ész világából jön, a másik a hiedelmeket növeli. S ahogy vezeti őket Stalker, nem ismerik föl, hogy ő az, aki vezeti őket ő az, akinél a legigazabb létvágy teljesül. És amíg mennek és amíg le nem esik a szemükről a hályog, csak ezt a létvágyat érzik – pedig látható, hogy gerjedezett már a szívük. Mert csodálatos üzenetet mondott nekik ez az ismeretlen ott, végig az úton. Jaj, mennyi kétség van útjainkon: célba érünk, s egyáltalán hova vezetnek a mi útjaink? A halálba vezetnek az útjaink? Az elveszésbe vezetnek az útjaink? Azért kell útra kelnünk, hogy az út végén elvegyük a bűn zsoldját, a halált? Azért indulunk útnak, hogy a végén ott álljon egy sorompó, vagy egy fal, és ez legyen az egész életünk egyetlenegy metaforája: zsákutca? Ha úton vagy, tudd azt, hogy a te Krisztusod készít, tanít, és megnyitja értelmedet, gondolatodat, s megtanít arra, hogy így kellett ezeknek lennie, - kell feltámadásnak lennie.
Aztán azt halljuk, hogy amikor Krisztus a tanítványi közösségbe lép, köszönti őket: békesség nektek. Szép régi héber szó a salom, mi reformátusok megmagyarítottuk ezt, így köszönünk: áldás, békesség! Így köszönt minket Krisztus. Ha köszöntenek, és ha köszönsz, jó reggeltet, jó napot, jó estét, ha van szavad és áldáskívánásod a másik emberhez, és a másik embernek van szava és áldáskívánása hozzád, akkor emlékezz Krisztusra. Mert a feltámadott Úr nem elszámoltató biztosként toppan a tanítványok közé: lássuk csak, hittetek-e bennem, és hol voltatok a Gecsemáné kertjében, hát nem szétfutottatok? Hol voltál Péter ott, a főpap udvarán? Hogy fogadkoztatok, hogy a vállatokon visztek fel a csúcsra!? S egyáltalán, mit tett az ember velem? Így lépne közénk? Nem. Hanem így lép közénk: békesség nektek.
Így készülünk, testvéreim, mi mind – de nem a halálra, hanem a feltámadásra! Pontosan úgy, hogy bizonyságai vagyunk a feltámasztott Krisztusnak. Húsvét az áldásoknak, az új életnek, a feltámadásnak, a mennyei erőknek napja. Akinek buzgott a szíve, akinek megnyílt a szeme, aki okoskodásból megértésre jutott, aki vett már az Úr kezéből áldott kenyeret, aki már járt az Úrral az úton, az tudja, miről szólok: mennyei erőkről, Isten hatalmáról. Tegye a Szentlélek Isten teljessé húsvéti örömünket, Isten-magasztalásunkat, élő reménységünket Szentlelke áldásával! Töltse be szívünket, hogy bizonyságok legyünk, a Krisztus feltámadásának tanúi, s így készüljünk mi is a feltámadásra, az új életre, mely soha el nem múlik, mert örökkévaló, mert Istennel van s benne marad örökkön örökké.
Ámen