Bogárdi Szabó István Dr.

János evangélista már az előző a 20. részt ezzel zárta: "sok más jelt is művelt ugyan Jézus tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ezek a könyvben, ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek Jézus Krisztus az Isten Fia, és ezt hívén éltetek legyen az Ő nevében." (Jn 20,30-31) Igen, ezért írta az evangélista az evangéliumot, hogy ami lényeges és döntő a hit szempontjából, az előttünk legyen. De ezután következik a 21. fejezet és annak zárása. Hosszú lenne csak felsorolni is, hogy a tudósok miképpen kommentálják ezt. Van, aki azt mondja, hogy ez a rész függelék; mások szerint ez itt summázat. Szerintem folytatás. A mi számunkra van megírva Urunk szenvedése, kereszthalála, poklokra alászállása, feltámadása, megdicsőülése, hogy higgyük, hogy Ő a Krisztus, Ő a Felkent, Ő a Messiás, Ő az Üdvözítő, és Őbenne hívén életünk legyen. De különös a folytatás ez a 21. rész, hiszen evangélista egyetlen rövid fejezetbe foglalva újra elmondja az egész evangéliumot. Mégis, ez itt az evangélium folytatása – a mi életünkben. Nem mondhatjuk hát, hogy milyen egyszerű volt a régieknek, ők látták a csodálatos halfogást, a gyógyításokat, a szabadításokat, hallották a Mestert, ahogyan szólt hozzájuk, ment előttük, ott voltak vele az utolsó vacsorán, – s mi mindezt nem kapjuk meg. Lám, megkapjuk! János éppen ezért írta ezt a fejezetet. A története a feltámadás utánra esik! – és íme, Jézus Krisztus közöttünk van és munkálkodik ajándékozó szeretetével, a hiába fáradozó tanítványokat megáldja a halfogás csodájával, sőt, meg is vendégeli őket, és Péternek tisztáznia kell a Krisztushoz tartozás döntő kérdését is, hogy szereti-e az Urat, és Krisztus újra felhatalmazza Pétert a pásztori szolgálatra. Aztán itt, lezárásaképpen egy különös és megrendítő beszélgetés áll előttünk, Jézus és Péter között, melybe némiképpen János is bekapcsolódik.
Amit ebben a rövid leírásban látunk, így foglalható össze: a rang-vita. Ez bizony, nemcsak minket ragad el, itt a 21. században, így volt ez az első tanítványok és apostolok körében is. Idézzük csak fel: miután Jézus jelentette a tanítványoknak, hogy az Embernek Fia Jeruzsálembe megy, ahol elárulják, elítélik, megfeszítik, meghal, eltemetik és harmadnap feltámad, a tanítványok semmit sem akarnak ebből érteni, hanem vetekedés támad közöttük, hogy ki a nagyobb. És ez nem egyszer történt meg. Máskor Jézus, egy ilyen vita kapcsán odahívott közéjük egy kis gyermeket, rámutatott és azt mondta: ha ilyenek nem lesztek, mint ez a kis gyermek, nem mentek be az Isten országába! Megint máskor a Zebedeus-fiak, tudva, hogy Jézus szíve könnyebben hajlik a női kérésekre, odaküldték hozzá édesanyjukat, ezzel a kéréssel: Uram, add meg nekünk, ha eljössz a te országodba, a jobb- és balkéz felől ülést. Feljegyzi Lukács evangélista: ezen felháborodott a tíz. Tíz! Ezt a meghatározást csak egyszer halljuk az evangéliumban - itt. Nem a tizenkettő, hanem a tíz. S máris benne vagyunk a politikában. Kisfrakció, nagyfrakció, sértődés, duzzogás, veszekedés, civakodás.
De most itt áll előttünk Péter, akinek talán nem voltak efféle igénye, hiszen mindig is ő volt az első. Ha Péter megszólalt, azzal a többi is megszólalt. Ha Péter indult, a többi is indult. Olvassuk el a tanítványok névsorait! Mindig Péter az első. A többiek esetében vannak változások, de mindig Péter az első. Ő az, aki, amikor a viharos tengeren közeledik hozzájuk Jézus, így kiált: Uram, parancsold, hogy a vízen hozzád menjek. Ő az, aki Cezarea Filippi országútján először kimondja: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És neki mondja Jézus: ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat. Ő az, akinek János evangélista utat ad, amikor kifutnak az üres sírhoz, hogy ő lépjen be először. Péter az első.
Hát, ha valakinek, akkor neki valóban meg kellett újulnia a Krisztussal folytatott tisztázó beszélgetésben, valóban könnyet kellett hullatnia, sírnia kellett -, hogy hallhassa az elkötelező parancsot: legeltesd az én juhaimat, őrid a nyájamat, legeltesd az én bárányaimat! Kinek másnak szólhatna ez a parancsa, ha nem Péternek? És lám, megtagadta az Urat, de most megkapja újra a felhatalmazást! Értitek, Jézus szava itt több, mint megbocsátás! Nem azt mondja neki: Péter, immár háromszor mondtad, hogy szeretsz, hát akkor spongyát rá, hogy háromszor megtagadtál. Ez itt több: ez itt felhatalmazás. Igen, Krisztus mindig így bocsát meg – felhatalmaz. Ezután jönnek ezek a megrendítő szavak, amikor ezt mondja Jézus Péternek: bizony mondom neked, amikor ifjú voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Egészen szabatosan ezt úgy kellene ezt fordítani: mikor ifjú volt, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, ha pedig megöregszel, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarsz (menni). Nem oda visz, ahova te akarsz menni. Aztán hozzáteszi az evangélista, hogy Jézus ezt Péter halálára nézve mondotta, és tudjuk, hogy ez be is teljesedett. De több is van ebben. Benne van ebben az is, hogy ha valaki Krisztus szolgálatába adja magát, az már nem rendelkezik önmagával. Mikor ifjú voltál, mondja Jézus, felövezted magad, találtál magadnak célt, feladatot, élet-stratégiát, életpálya-modellt, és mentél a magad útján. És esetleg meghívtad ehhez az isteni erőket. Sok ilyen pillanata van az életünknek. Csináljuk a dolgunkat, el akarjuk érni a célunkat, akadály van előttünk, kell hát a segítség! É s imádkozunk: Uram, gördítsd el az akadályt az útból, nyisd meg nekem a teret, hadd fussam meg a pályám! Mintha az mondaná a Mester: mikor ifjú voltál, akkor még nem voltál a Krisztusé. Amikor Krisztuséi leszünk, egyszerre megöregszünk. És immár, ahogy egyébként az idősekkel van, más övez fel, más öltöztet, és nem oda visznek, ahova menni akarsz, hanem ahova menni kell. Oda, ahova szükséges. Értjük jól a Jézus hasonlatát. De kívánnám, hogy értsük a titkát is. Eszerint: Péter, az én kezembe adtad az életedet, amikor azt mondtad, hogy: szeretlek, Uram. A kezembe adtad az életed, amikor elfogadtad a szolgálatra való megbízatást. Vagyis nem oda mégy, ahova te akarsz. Nem oda visznek, ahova te akarsz! Micsoda erős ige: visznek. Aki szolgálatban áll, vitetik. Aki szolgálatban áll, azt a feladatok határozzák meg, a reggelét, a nappalát, az éjszakáját is, a gondolatát, a szívét, a lelkét is, az egész egzisztenciáját.
De nem ezért mondtam, hogy itt rang-vita van. Hanem azért, mert látja Péter, hogy követi Jézust az a tanítvány, aki ott, az utolsó vacsorán Jézus kebelén nyugodott, és aki Péter unszoló kérdésére Jézushoz fordult, hogy megkérdezze tőle: Uram, ki lesz, az, aki elárul téged? Ez az utolsó vacsorán történt, amikor Jézus azt mondta nekik: egy, közületek elárul engem. És a tanítványokon halálos riadalom futott végig. Rémülten kérdezgették egymást és magukat is: csak nem én, Uram? Csak nem én, Uram? Bach Máté passiójában egy fantasztikus pár másodperces kórusmű hangzik el Jézus szava nyomán: egy közületek elárul engem. Ebbe a rövid fugába Bach beleírja az egész emberi történetet. Beleírja a tanítványság minden félelmét, de egyúttal az önmagunk leleplezését is. Hiszen leleplezik magukat a tanítványok, amikor kérdezik: csak nem én, Uram, csak nem én, Uram? Bevallják ezzel, hogy képesek lettek volna elárulni az Urat. János evangélista pedig így írja le ezt a jelentet: Péter odaintette Jánost – aki a kedvenc, ő hajol Jézus kebelére –, hogy kérdezze meg tőle, ki az áruló? Vagyis János az inas. János a küldönc. Péter az első, és az ő méltóságát, tanítványi rangját mégiscsak sértené, hogy átszóljon az asztal fölött: Uram, mondd már meg, hogy ki az, aki elárul téged? Majd János megkérdezi! Néha érkezik valaki, a kezembe nyom egy levelet, püspök úr intézd el, – nem ő a levél írója, ő csak a levél átadója, postás.
S lám, most János, az ifjú a tanítványok között, odafurakszik és követi az Urat. Ezt látja Péter. Nyomban meg is kérdezi: Uram, hogy lesz ez? Most nekem mondtad azt, hogy amikor ifjú voltál, felövezted magad, aztán majd, ha megöregszel, más övez fel téged? Vagy Jánosnak mondtad ezt, aki itt serte-pertél, és közénk furakszik? Ez már rang-vita. Benne feszült ez a tanítványi közösségben, dúlta ez a tanítványok szívét. És ahogyan csak a Jézus szava tudta ezeket a rang-vitákat elrendezni, megoldani, a vitatkozókat újra Krisztus-követő közösséggé tenni, anyaszentegyházzá formálni, Szentlélekért könyörgő gyülekezetté, tanúbizonyságok fellegévé változtatni, úgy minket is csak a Jézus szava tud helyreigazítani, rang-vitáikat feloldani, és őt követő közösséggé tenni, átformálni Szentlélek áldását váró gyülekezetté, tanúbizonyságok seregévé, – akik beletették az életüket a Krisztus kezébe!
Ezért hirdetem most nektek, és a beiktatandó esperes testvéremnek Jézus szavát: te kövess engem! Te kövess engem! Miért nézed, hogy hol van János, miért nézed, hogy ki előz netán? Miért töröd a fejed, hogy a Krisztus szavai kinek szóltak? Krisztus szavai mindenkinek szólnak. Azért írta meg János az evangéliumát. Nem Péternek írta és dedikálta az evangéliumot, nem Jakabnak, nem Máténak, nem Saulusnak. Ezt mondja János a 20. rész végén: ezek pedig azért írattak meg, hogy ti higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istennek Fia. Mindenkinek írja, aki az evangéliumot olvassa, aki a Krisztus szavát hallgatja! Nektek is, Baranya megyei beiktató közgyűlés minden egyes tagja, neked is, beiktatandó esperes testvérem, és nekem is mondja, aki most prédikálok: te kövess engem! Mit mérem magam a másikhoz? Mit méricskéled az életedet, a szolgálatodat, a helyedet, a rangodat, a posztodat, a tekintélyed súlyát? Ha nem követed Krisztust, nem vagy tanítványt. Ha nem követed Krisztust feltétlenül az Ő parancsa és akarata szerint, nem az Ő hűségében jársz el. Akkor nem mégy be a mennyek országába.
Igen, rang-vita zajlik kimondatlanul is, de kimondva is, még ott, a csodálatos halfogás után, a Jézus megtagadásának megbocsátása után is, ott a szolgálatra való felhatalmazás pillanatában is. De kívánom, hogy mint egykor, ugyanúgy gyógyítson bennünket az Úr Jézus Krisztus, itt ezt a vitatkozó, egymásnak feszülő baranyai egyházmegyét, lelkészeit, gondnokait, presbitereit, gyógyítsa úgy az Úr, ahogyan gyógyította Pétert és Jánost a Krisztus követésben. Mert a Krisztus-követésben kapunk feladatot, ebben kapunk tisztet, rangot, ha kell, ebben kapunk intézni valót, ebben a követésben mutatja meg nekünk Krisztus a helyünket, mert már nem önmagunk övezzük fel önmagunkat, hanem Ő övez fel bennünket Szentlelke erejével, és odavisz minket, ahova Ő akarja, és nem oda, ahova mi. Az ószövetségben sokszor olvassuk ezt a szót: vitettem, elragadott a Lélek. Ezékiel próféta így mondja: üstökömnél fogva felragadott a Lélek, és elvitt, és leállított egy helyre. A mi Urunk Jézus Krisztusunk e földi szolgálata is így kezdődik, Lukács így mondja: és viteték a Lélek által. És a tanítványok is vitettek a Lélek által. És a bizonyságok is vitetnek a Lélek által. 2017-ben is. Akkor és ha az Úr Jézus Krisztus övez fel bennünket. Te csak kövess engem! - mondja az Úr. Kérlek, esperes testvérem, írd ezt a szívedbe! Kérlek, lelkipásztor testvérek, írjátok a szívetekbe! Kérlek presbiterek, gondnokok, ti mindannyian, egész egyházmegyei gyűlés, írjátok a szívetekbe Jézus hívó szavát, elkötelező parancsát, és parancsába foglalt áldását: te csak kövess engem!
Ámen

Remélem, a prédikációban nem fogom úgy elrontani a rendet, ahogy az ének-bemondásakor tettem; igyekezni fogok tehát az ige alapján a lelkipásztorhoz is, a gyülekezethez, és az itt lévő vendégekhez is szólni. De nem merev sorrendben, hiszen egyszerre kell szólnom mindannyiunkhoz, akik itt vagyunk ezen a hálateli, ünnepi alkalmon. János evangélista azokat a pillanatokat hozza elénk, amikor teljesedik Jézus szava: eljön az óra, és az Embernek Fia átadatik...
1. Az utolsó estén vagyunk, amikor Jézus megmossa a tanítványok lábát, mintha Ő lenne a szolga, és nem Ő volna az Úr és a Mester. És miután elvégzi ezt a megrendítő gesztust, megkérdezi tanítványaitól: értitek-e, hogy mit cselekedtem most veletek? Amit Jézus tett, prófétai gesztusnak szoktuk nevezni; ahogyan az ószövetség prófétáinak sokszor kellett látszólag teljesen értelmetlen, érthetetlen dolgokat véghez vinnük. Például, Jeremiás prófétának ki kellett mennie Jeruzsálem főterére, és egy jármot kellett a nyakába vennie; ennek az volt az üzenete, hogy Isten népének megadással kell lennie a babilóni hatalom iránt, különben Isten vasjármot tesz a nyakukba (Jeremiás 28). Ezékiel prófétának egy alkalommal le kellett vágnia a szakállát, részekre kellett osztania, és el kellett égetnie az egyik felét. Miért? Ezzel jelzi, hogy így semmisült meg az északi országrész, és ha nem engedelmeskedtek az Úrnak az ország megmaradt fele, az is meg fog semmisülni (Ezékiel 5). Jézus megmosta a tanítványok lábát. Tudjuk, a keleti világban a házigazda gesztusként valamelyik szolgájával megmosatta a vendégek lábát. De hogy az Úr és a Mester tegye ezt? Meg is kérdezi Jézus: értitek-e? Tovább is mehetünk. Az Ige, Aki által minden lett, ami lett, aki a Szentháromság második személye megfeszíttetik a kereszten. Érti-e ezt valaki? Értitek-e, hogy mit tett érettünk Jézus Krisztus? Nemcsak testet öltésével, földi szolgálatával, a lábmosással, de kereszthalálával és feltámadásával? Értitek-e, hogy Isten belépett az emberi történelembe, és ő maga végezte el az üdvözítésnek, a bűnből, a halálból való szabadításnak a nagy munkáját itt közöttünk. Értitek-e hát, hogy nem kell kimenni a világból, hogy az üdvösség áldása a miénk legyen? Értitek-e, hogy ez nem valami titokzatos dolog, időkapszulába zárva, hanem itt és most, Sárkeresztúron is, a mi közösségünkben, itt akarja Isten ezt az áldást nekünk adni! 
Másodszor, ebből a történetből az is kiviláglik, hogy amikor Jézus ezeket a szavakat mondja, hogy aki befogadja, ha valakit elküldök, az engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, Aki engem küldött,  – nagy titkot tár fel. Mi e szavak hallatán rögtön kezdenénk firtatni a körülményeket. Például, hogyan kell befogadni azt, akit Krisztus küldött? Mikor kell befogadni? Milyen feltételekkel kell befogadni? Hogyan kell ennek végbe mennie? Ha az evangélium, még nem törte át, csak megérintette a szívünket, sok ilyen gyakorlatias kérdést tudunk feltenni. De sokszor éppen ez a felfogás az akadálya annak, hogy az evangélium a szívünk mélyéig jusson. A reformáció 500. évfordulóján sok mindent fel szoktunk idézni. Ide hallom, ahogy Luther Márton szögeli a vártemplom kapujára a tételeit. És felidézhetjük a disputákat is. Vagy azt, hogyan nyílott ki Luther számára a Szentírás. És felidézzük a küzdelmét is, hogyan vágyakozott megtalálni az irgalmas Istent. 
De hadd idézzek most fel valamit mást Luther életéből. Amikor Luther vívódott, mert már kopogtatott a szívén az evangélium, és már ízlelgette Isten szeretetének a jó ízét, rá kellett jönnie, hogy az üdvösség befogadásában nem a másik ember az akadály! Ebben nem a körülmények akadályozzák. Nem a munka az akadály, nem a főnök az akadály, nem a pénz az akadály, nem a kötelesség az akadály, nem a korszellem az akadály; sorolhatnám reggelig, mi mindent fel szoktunk emlegetni. Luther rádöbbent, hogy ő maga az akadály. Ha rest és tétova vagyok, nehézkes és kételkedő, én saját magam vagyok az akadály. Ez az ember életének a legfájdalmasabb ellentmondása, hogy miközben buzgó szívvel, teli torokkal énekeljük: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik... (42. zsoltár), miközben Isten-kereső lármával van tele az életünk, és futva igyekszünk oda, ahol valami örök érvényű dologról beszélnek, aközben mégsem tesszük meg a döntő lépést. És miért nem tesszük meg? Nem azért, mert a szomszéd még nem tette meg, vagy mert az egyház olyan, amilyen, vagy mert nem szól a harang, vagy éppen túl hangosan szól! Én magam vagyok az akadály. Vágyakozom Isten után, tudom, hogy az életem egyetlen öröme, boldogsága, beteljesedése, és csak oda kellene lépni az ajtóhoz, kopogtatni ó, és megnyílna, de én nem teszem meg. Észrevettétek-e, hogy János evangélista nem beszél itt semmiféle körülményről. Azt se írja le, hogy milyen messze volt az a felház a Gecsemáné kertjétől, ahol Jézus egybegyülekezett a tanítványokkal, vagy hogy mekkora volt az asztal, amit körülültek.  Nem lényeges. Ami ugyanis minden körülmény körülményen túl, sőt minden körülmény közepette számít, ez nem más, mint a te dolgod Istennel. Itt, Sárkeresztúron is, meg itt a Vértesaljai Egyházmegyében is, meg itt, Magyarországon is, meg itt a Kárpát-medencében is, és itt az egész világon. És nincs ebben semmi önzés a részünkről, ha ezt mondjuk. Ne hallgassatok azokra, akik ki akarják énekelni a szívetekből az evangéliumot, akik restséget sugallanak a szívetekbe! Lám-lám, csúfolódnak, ez csak magával törődik, meg az ő Jézusával! Ne hallgassatok rájuk!  Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt szenved? Mit használ neked, ha minden a tied, mindent megszereztél, mindent elvégeztél, de lelkedben kárt vallasz? Jézus mondja: aki befogad engem, azt fogadja be, aki engem küldött.  
Megvannak az emberi útjai annak, ahogyan egy gyülekezet lelkipásztort talál. Szinte mindegyik eset más és más törtlnet. Ide is sajátos úton lehetett eljutni. És annak is sokféle módja van, hogy miképpen érzi meg valaki a szívében Isten elhívását a szent szolgálatra. És annak is hányféle története van, ahogy a szolga és a gyülekezet találkoznak! De az minden esetben egyértelmű és világos, hogy a szolga: küldött. Ahogy Jézus mondja: ha befogadják azt, akit én elküldök, engem fogadnak be, és azt, aki engem küldött. Mi meghívunk, gyülekezet elé állítunk, választunk, beiktatunk, de ez csak az emberi oldala a történetnek. Ez csak a medre a történetnek. S hiába van meder, ha azon nem árad át az isteni hatalom. Hiába épít valaki a házában vízvezetéket, és szerel be olyan vízcsapot, amit még olaszban sem lehet kapni, ha nincs bekötve a víz. És az a lényeg. Ha befogadjátok, akit én küldök, mondja a Mester, azt fogadjátok be, aki engem küldött. Ha Jézust befogadjátok, az Atyát fogadjátok be. Előtte nyitjátok meg az életeteket, éppen az előtt, aki után öröktől vágyakozik az ember. Ezért hadd buzdítsam szeretettel a gyülekezetet, fogadja be a lelkipásztort. Most már nem külsőleg, az megtörtént, ezt pecsételjük be most. Fogadja be úgy, ahogy Jézus szeretné, fogadja be az evangéliummal, fogadja be az üdvüzenettel, fogadja be, mint kopogtatót, aki azért kopogtat, azért szólít, azért köszön, azért látogat, azért prédikál, azért imádkozik, hogy kinek-kinek az életében ez a minden körülmény közepette fennálló és azoktól független döntő mozzanat megtörténjen. Arra buzdítom a beiktatandó lelkipásztor testvéremet is, hogy tudja magától, hogy ő küldött. Nem egyházi hivatalnok, nem pap, nem lelkipásztor, mindennél sokkal több: küldött. Azt mondja a mi Urunk Jézusunk feltámadása után a tanítványoknak: menjetek el széles e világra, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Maradj meg ebben a szolgálatban, ebben a hűségben és alázatban. 
Végül, hadd olvassam még egyszer a 16. verset, azt mondja Jézus: bizony, bizony mondom nektek, a szolga nem nagyobb az ő uránál, sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. 500 évvel ezelőtt, amikor a középkori Európa tele volt Isten-kereséssel, amikor zűrzavarok, háborúk, járványok közepette, amikor török veszedelem, aláhullás, züllés, romlás sújtotta az egész európai kontinenst, beleértve a mi országunkat is, az emberek kezdtek úgy tekinteni az egyház szolgáira, mint valami egészen különleges lényekre. Nem mindig volt ez így. Más időkben a papokat megvetették, internálták, börtönbe csukták, volt olyan is, hogy kivégezték őket. Ám volt úgy, hogy különlegesnek gondolták őket, mintha hitbizományt kaptak volna, és ott van a kezükben a mennyek országának a kulcsa. Hogy ezt miért volt így, hosszú lenne kifejteni. De kialakult az a kép, vagy képzet, hogy a küldött már-már egyenrangú az urával, s már-már a szolgán múlik, hogy lesz-e kegyelem, lesz-e áldás. Nagy alázatra int bennünket Jézus szava: a szolga nem nagyobb az ő uránál, sem a követ nem nagyobb annál, aki őt küldte. Most a kedves szolgatársakhoz fordulok, és arra kérem őket, hordozzák lelkipásztor testvérüket meg nem szűnő imádságban. Hordozzák egymást, és hordozzák ezt a szent szolgálatot, a küldöttek szolgálatát imádságban.  Egyetlen lelkipásztor se gondolja magáról, hogy ha adja kegyelmet, akkor van, ha nem adja, akkor nincs, ha úgy hozza jókedve, megosztja, vagy éppen nem osztja meg. A szolga nem nagyobb az ő uránál.  És hadd intsem a gyülekezetet is szent szeretettel. Lám, a küldött mögött ott van az Úr. Zakariás próféta mondja a papról: a pap ajkai tudományt tanítanak, mert a Seregek Urának követe ő. Követ. Felhatalmazott. Nem ő találta ki az evangéliumot, nem ő csinálta a megváltást, nem ő az Isten titkos bizalmasa és tanácsosa, aki különleges üzenetekkel fog bennünket traktálni. Követ, aki mögött ott a Seregek Ura. Hát buzdítom a gyülekezetet, könyörögjön a lelkipásztoráért, hogy ezt a szolgálatot hűséggel végezhesse. Hogy ne is akarjon mást végezni, csak, amit Krisztusa rábízott. Krisztus pedig a megbékéltetés drága evangéliumát bízta ránk, ahogy Pál apostol mondja a második Korinthusi levélben. Isten Jézus Krisztusban öröktől megbékéltette magával a világot. Krisztusért járván tehát követségben, kérünk, hogy béküljetek meg az Istennel! Mert amíg Istennel békétlen vagy, úgyis megtalálod a módját, hogy megharagudj az Ő szolgájára. Amíg nem talált el a szíved oda, ahol Isten megmentő szeretete lakozik, addig úgyis hibádzni fog valami. Amíg nem nyitottad meg az ajtót Urunk Jézus Krisztusunk előtt, addig a követe sem lesz kedvedre való. Hogy is lehetne? Imádkozz tehát érette, hogy semmi mást, csak azt végezze, amit a Mester és az Úr rábízott, hogy követe maradhasson itt, a ti körötökben. 
És kedves Lelkipásztor Testvérem! Téged is hadd buzdítsalak, hogy azt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust hirdesd, Akin kívül mást mondanod nem is érdemes. Mert minden más elmúlik. Elmúlik az, amire tegnap felkapták a fejüket az emberek, elmúlik az, ami ma betölti fülüket. És ki emlékszik arra, hogy három évvel ezelőtt ezen a napon miről írt a média?! Megpróbáltam nyomára akadni. Már nyoma sincs. Sokszor a lelkipásztorra is ránehezedik a kisértés, hogy azt mondja, amire az emberek felkapják a fejüket, amire összebólintunk, nahát igen, erről kell beszélni! De mit mond Pál apostol? Amikor Timóteust óvja attól, hogy mindenféle szívzsongító beszédet mondjon, jelzi: vannak, akiknek viszket a fülük, és szeretik, ha megcsiklandozzák. Szeretik, ha édes dolgokat csepegtetnek nekik. Az ég és a föld elmúlnak – mondja Jézus Krisztus, de az én beszédeim soha el nem múlnak. Ezt a múlhatatlant, ezt az örökkévalót bízta rád a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Hirdesd itt, ennek a közösségnek, ennek a gyülekezetnek.  Legyél az örökké érvényeset szóló Krisztus követe, mert minden más elmúlik. És nem ezer év múlva múlik el, hanem már holnap. De Aki minket elküldött, az maga a testet öltött Ige, aki által minden lett, ami lett. Az ő dicsőséges országát várjuk, amelynek nem lesz vége. És eljön, hogy felemeljen bennünket örök mennyei dicsőségébe. És Szentlelke által most is itt van velünk, oltalmaz, megtart, és késztet, hogy befogadjuk a követet, befogadjuk vele őt magát, és befogadjuk az örök Atyát. Bizony, bizony mondom nektek, aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.
Ámen
De hadd idézzek most fel valamit mást Luther életéből. Amikor Luther vívódott, mert már kopogtatott a szívén az evangélium, és már ízlelgette Isten szeretetének a jó ízét, rá kellett jönnie, hogy az üdvösség befogadásában nem a másik ember az akadály! Ebben nem a körülmények akadályozzák. Nem a munka az akadály, nem a főnök az akadály, nem a pénz az akadály, nem a kötelesség az akadály, nem a korszellem az akadály; sorolhatnám reggelig, mi mindent fel szoktunk emlegetni. Luther rádöbbent, hogy ő maga az akadály. Ha rest és tétova vagyok, nehézkes és kételkedő, én saját magam vagyok az akadály. Ez az ember életének a legfájdalmasabb ellentmondása, hogy miközben buzgó szívvel, teli torokkal énekeljük: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik... (42. zsoltár), miközben Isten-kereső lármával van tele az életünk, és futva igyekszünk oda, ahol valami örök érvényű dologról beszélnek, aközben mégsem tesszük meg a döntő lépést. És miért nem tesszük meg? Nem azért, mert a szomszéd még nem tette meg, vagy mert az egyház olyan, amilyen, vagy mert nem szól a harang, vagy éppen túl hangosan szól! Én magam vagyok az akadály. Vágyakozom Isten után, tudom, hogy az életem egyetlen öröme, boldogsága, beteljesedése, és csak oda kellene lépni az ajtóhoz, kopogtatni ó, és megnyílna, de én nem teszem meg. Észrevettétek-e, hogy János evangélista nem beszél itt semmiféle körülményről. Azt se írja le, hogy milyen messze volt az a felház a Gecsemáné kertjétől, ahol Jézus egybegyülekezett a tanítványokkal, vagy hogy mekkora volt az asztal, amit körülültek.  Nem lényeges. Ami ugyanis minden körülmény körülményen túl, sőt minden körülmény közepette számít, ez nem más, mint a te dolgod Istennel. Itt, Sárkeresztúron is, meg itt a Vértesaljai Egyházmegyében is, meg itt, Magyarországon is, meg itt a Kárpát-medencében is, és itt az egész világon. És nincs ebben semmi önzés a részünkről, ha ezt mondjuk. Ne hallgassatok azokra, akik ki akarják énekelni a szívetekből az evangéliumot, akik restséget sugallanak a szívetekbe! Lám-lám, csúfolódnak, ez csak magával törődik, meg az ő Jézusával! Ne hallgassatok rájuk!  Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt szenved? Mit használ neked, ha minden a tied, mindent megszereztél, mindent elvégeztél, de lelkedben kárt vallasz? Jézus mondja: aki befogad engem, azt fogadja be, aki engem küldött.
És kedves Lelkipásztor Testvérem! Téged is hadd buzdítsalak, hogy azt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust hirdesd, Akin kívül mást mondanod nem is érdemes. Mert minden más elmúlik. Elmúlik az, amire tegnap felkapták a fejüket az emberek, elmúlik az, ami ma betölti fülüket. És ki emlékszik arra, hogy három évvel ezelőtt ezen a napon miről írt a média?! Megpróbáltam nyomára akadni. Már nyoma sincs. Sokszor a lelkipásztorra is ránehezedik a kisértés, hogy azt mondja, amire az emberek felkapják a fejüket, amire összebólintunk, nahát igen, erről kell beszélni! De mit mond Pál apostol? Amikor Timóteust óvja attól, hogy mindenféle szívzsongító beszédet mondjon, jelzi: vannak, akiknek viszket a fülük, és szeretik, ha megcsiklandozzák. Szeretik, ha édes dolgokat csepegtetnek nekik. Az ég és a föld elmúlnak – mondja Jézus Krisztus, de az én beszédeim soha el nem múlnak. Ezt a múlhatatlant, ezt az örökkévalót bízta rád a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Hirdesd itt, ennek a közösségnek, ennek a gyülekezetnek.  Legyél az örökké érvényeset szóló Krisztus követe, mert minden más elmúlik. És nem ezer év múlva múlik el, hanem már holnap. De Aki minket elküldött, az maga a testet öltött Ige, aki által minden lett, ami lett. Az ő dicsőséges országát várjuk, amelynek nem lesz vége. És eljön, hogy felemeljen bennünket örök mennyei dicsőségébe. És Szentlelke által most is itt van velünk, oltalmaz, megtart, és késztet, hogy befogadjuk a követet, befogadjuk vele őt magát, és befogadjuk az örök Atyát. Bizony, bizony mondom nektek, aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.
Ámen

Nemcsak a bicskeieknek és az idelátogató vendégeknek, hanem nekem személy szerint is harangozós napom van. Az történt ugyanis odahaza, hogy a holnapi óraátállításra tekintettel az egyházfink már ma reggel átprogramozta a digitális harang-vezénylést. Délben fel sem tűnt, hogy nem szól a harang, de egy órakor, amikor már kezdtem készülődni Bicskére, és éppen vettem ki a szekrényből a palástomat, készítettem a Bibliámat, megszólalt a harang. Miután egy órakor nem szoktunk harangozni, ez a hirtelen harangszó előbb meghökkentet, mi több megriasztott. Miért szólal meg a harang? Mi történt? Aztán rájöttem, hogy a harangozás idejét programozták át, és ez egy esetben, legalábbis Budahegyvidéken, egy órával később ünnepeltük a nándorfehérvári győzelmet. De kérdem, ha időn kívül, vagyis nem a maga idejében szólal meg a harang, felkapjuk-e a fejünket, miért szól a harang, mi történt? Nem tudom, mi a harangozási rend Bicskén, de nyilván, ha nem akkor szólal meg a harang, amikor megszoktuk, hogy jelezze a delet, az estét, az istentiszteleti gyülekezőt, vagy jelezze, hogy a temetőbe kísérnek ki valakit, nyilván csodálkozunk. Ha tehát majd istentisztelet után megszólal majd itt, a toronyban az új harang, ezen az egyszeri alkalmon, kívánom, a tiszta, megcsendülő hang járja át a szívünket is, és tegyük fel a kérdést: miért szól a harang.
Az a két vers, amit Jézus passiójából felolvastam most, egy ilyen, nem megszokott időben megszólaló harang. Meg kell rá rezdülnünk, épp úgy, ahogy elér minket harang szava, a hanghullám, és szinte az egész fizikumunk rezonál rá. Így kell most a szívünknek is, lelkünknek is az itt felolvasott igére rezonálni. Miért mondom, hogy időn kívüli? Mert ez itt nem megszokott időben lefolytatott beszélgetés az igazságról. Az igazságról a filozófusok szoktak kerekasztalnál disputát folytatni. Olykor, ha sokáig fennmarad az ember, a televízióban lehet látni efféle éjszakai műsorokat. Néhány okos ember ül egy asztal körül, és mondják, mondják, mi meg már elálmosodunk, – de ez a filozófusok dolga: beszélgessenek csak az igazságról. Olykor még a teológusok is disputát tartanak az igazságról, ahogy tartottak sokat a 16. században is. De bizony elcsodálkoznék, ha meghirdetné valaki, hogy holnap, Bicske főterén Kálvin János, Luther Márton, Dévai Bíró Mátyás és Méliusz Juhász Péter disputát tartanak az igazságról. Hány bicskei menne el erre az alkalomra? Vitatkoznak az igazságról olykor a politikusok is. Figyeljünk rá oda! Ma, ha egy politikus megszólal, már a szavával együtt jön a fülünkbe a viasz-dugó, mert nem akarjuk őket meghallgatni, unjuk a vitáikat, holott ők hozzák a törvényeket, ők döntenek az ország sorsáról. Olykor az igazságról is vitatkozniuk kell. De úgy vagyunk mindezzel, hogy ennek is megvan a helye. Mi talán utoljára az gimnazista korunkban vitatkoztunk igazságról. Amikor imponálni akartunk a lányoknak, hogy mi még erről is tudunk vitatkozni.
Nem ilyen beszélgetés az, amely Jézus és Pilátus között zajlik. Itt nem két filozófus diskurál egymással. Nem is két teológus beszélget egymással. Nem is nohány kamasz. És a legkevésbé két politikus. Pedig úgy tűnik, hogy így indul a történet. Jézus ellen az a vád, hogy királlyá akarja magát tenni, mi több, már királlyá tette magát. Hatalmi igényei vannak. János evangélista leírja, hogy a Nagytanácsban halálos rémülettel beszéltek arról, hogy Jézus után megy a nép. És abból felfordulás lesz. Ekkor felállt a főpap, és azt mondja: nem tudtok ti semmit. Nem vagytok ti képesek semmire. Majd idejönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a hatalmat. Jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép vesszen el. Tehát már ott eldöntötték a dolgot, ez viszik most Pilátus elé, aki megkezdi a kihallgatást. Kérdi Jézustól: akkor király vagy te csakugyan? Igen, Jézus beszél országról, beszél hatalomról, – ám a szavából az tetszik ki, hogy vannak ugyan nagyok, a legnagyobb mégis a Teremtő. Vannak ugyan hatalmasok, akikre Isten a gondviselés munkáját bízta, mégis csak van Mindenható. Az én országom nem ebből a világból való – mondja Jézus. Király vagy hát? Miféle királyság ez? És ekkor csendül meg ez a harang, mert azt mondja Krisztus Pilátus előtt állva: én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, és mindazok, akik az igazságból valók, hallgatnak az én szómra. Pilátus visszakérdez: mi hát akkor az igazság?
A bicskei harang emlékeztessen benneteket arra, hogy ennek a templomnak a szószékén mindig az igazság beszédének kell hangoznia. Azért hív ide a harang. A bicskei harang tornya emlékeztessen, és ha kell, akkor ébresszen és riasszon fel arra a kérdése, hogy miközben berendeztük az életünket, elrendeztük a dolgainkat, és úgy tűnik, hogy minden jól van és rendben van, hallgatunk-: arra a bizonyságtételre, amit Jézus Krisztus az igazságról mond? A reformáció 500. évfordulóján sokat kérdezzük, mi történt akkor, a 16. században? Mi volt az az ég-föld megmozdulása? Mi volt az az egész Európát átható nagy megmozdulás, ami mindent megváltoztatott? Erre ma nehéz röviden is meg hosszan is felelni. Azért nehéz, mert a 16. sz. embere – bármilyen csodálatos és hihetetlen –  még hitt az igazságban. A 21. sz. embere már nem hisz az igazságban. Mindenki csak a maga igazában hisz, – de az egészen más. A mai ember nem az igazságot keresi – mi az igazság? –, ami alá oda lehet állni, ami meghatározza az életemet, a sorsomat, a döntésemet, a világszemléletemet. Ma inkább ki-ki a maga igazáért fut. Mutogathatunk messzire is, de ez teljesen magyar jellegzetesség. Mi jussoló nép vagyunk. A magyar ember nem hagyja az igazát. Dűljön ég és föld, romoljon minden, menjen szét a világ, vesszen oda testvériség, barátság, kapcsolat, élet – a jussomat, az igazamat, az igazságocskámat, azt nem hagyom. A 16. sz. szinte felfoghatatlan mozzanata az volt, hogy egyként ki-ki nem a maga igazát kereste – bár nem értettek egyet egymással, és nagy és heves vitákat folytattak, de ez igazságot keresték. És az volt az a döntő mozzanat, amit a reformátorok felismertek, amit már Pál apostol olyan szépen leír a Római levélben: magamtól nincsen igazságom. Nincs, ami engem igaz emberré tenne.  Nincsen semmi, amivel Isten elé oda tudnék állni, és jussolni tudnék Tőle magamnak valamit. Ma úgy vagyunk, ilyenné tettük önmagunk világát, hogy amit kigondolunk magunknak, arról azt tartjuk: jár nekünk. Az egyik legjellemzőbb reklámszöveg ez: megérdemlem. Jár nekem. A 16. sz. nagy felismerése az ige alapján az volt, hogy nem jár. Nincs mivel odaállni Isten elé, hiába építgeti az ember a maga kis életét a maga kis igazságocskáiból, hiába próbál lajtorját támasztani a Holdnak. Hiába próbál felkapaszkodni az Egek Urához, ha Ő nem hajol alá, ha Ő nem érkezik hozzánk, ha Ő nem szólít meg bennünket, ha nem kondítja bele az életünkbe az igazság szavát, akkor mi csak osztunk-szorzunk egymás között, véges és elfogyó életünkben.
Mi az igazság? –  kérdezi Pilátus. Sokszor ezt úgy értelmezik, hogy ez egy cinikus, nyegle visszavetés Pilátus részéről, arra, amit Jézus mond: "mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról." Erre a római helytartó, a hatalom embere, aki szeretne ettől az ügytől szabadulni, megvonja a vállát, és cinikusan azt mondja: mi az igazság? De nem hinném, hogy ennyi lenne ez, hiszen Pilátust megérintette Jézus szava. Később kimegy, és azt mondja a vádolóknak: nem találok benne semmi bűnt. Elengedem. Ez az ember ártatlan. Jézus szava megérintette, megrezdült rá. Oh, ha lenne folytatása ennek. Oh, ha lenne a mi életünkben folytatása annak, amikor megrendülünk az isteni szótól. Oh, ha belecsendülne a fülünkbe a harang szava éppen akkor, amikor nem várjuk azt, csak tesszük a dolgunkat. Én készítem a palástomat, rakom el a Bibliát, veszem elő a táskát, kötöm a nyakkendőmet, csinálom a magam dolgát, – és akkor felcsendül a harang. Csinálod a magad dolgát, rendezed a magad igazát, építgeted a magad kis világát. Kívánnám, hogy belecsendüljön valami, amitől felhőköl az ember, ami kizökkenti, szószerint kicsendíti a maga megszokott világából. Ez a haragszó: Jézus Krisztus bizonyságtétele az igazságról. Ez a bizonyságtétel pedig nem más, mint amikor magára mutat a tanítványi közösségben, és azt mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Vagy: ha valaki hisz énbennem. Aki hallja szómat, követ engem. Ha valaki hisz őbenne, az megtalálta az utat. Ha valaki hisz őbenne, az tudja, hogy van az élet. Ha valaki hisz őbenne, az tudja, hogy micsoda az igazság. Ha lehet a harangoknak nevet adni, legyen ennek az újraöntött bicskei a harangnak a neve: igazság-harang. Zendítse bele a bicskeiek szívébe, hogy ennek a templomnak a tornyában azért szól ez a harang, hogy itt, az Isten házában az igazság beszéde, a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel szóljon, amely meghív bennünket az igazi életre, Isten-gyermekségre, az Isten előtt való megállásra. Hirdesse ez a harang mindig Isten végéremehetetlen szeretetét, ahogyan belépett a mi világunkba és Jézus Krisztusban igazságot ajándékozott, tisztává, szentté, ártatlanná nyilvánított bennünket, és ezzel feltárta önnön valóságát, –  mert erről beszél itt Jézus, az igaz valóságról. Arról, ami van, és ami örökre meg fog maradni. Jézus Krisztus minket is szólít: én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.  Hallják hát újra a bicskeiek a harang hívó szavát, hallják újra az igehirdetésben Jézus Krisztus igazságát, hallják Őt magát, a testté lett Igét, és legyenek követői, engedelmes tanítványai, feltámadásnak, örök boldogság, örökéletnek boldog várományosai.
Ámen

Ahogy idefelé jöttünk, láttuk, hogy elkezdődött a lomtalanítás a Ráday utcában. Már mindenféle ki van rakva, dobozok, régi bútorok, személyes dolgok. Mindig azon csodálkozom, hogy hol fért el mindez bármelyik emeleten, pincében, padláson, és miért élnek így az emberek, hogy évekig, sőt, sokszor évtizedekig tartogatnak ezt, azt, amazt, majd gondolnak egyet, é kidobják a régóta őrizgetett holmit? Emlékszem, lassan negyven éve is annak, hogy Nagy Péter barátommal, most budafoki lelkész, kihalásztunk a kacatok közül egy régi nagy, keretes fotót, bajuszos bácsi volt rajta, bevittük a Teológiára. Tóth Kálmán professzor úr azt kérdezte: ki ez? Mondtuk, hogy a dédapánk. Mégis, kérdés, mikor jön el valakinek az életében az ideje, hogy úgy döntsön: elég volt! És a sok cuccot, amit folyton félretettünk, mondván, jó lesz az még valamire, most már kitesszük, vigyék el végre! Azért hozom ide ezt, amit most itt a Ráday utcában látni, de hónapszám látni Budapesten és más városokban is, mert a fölolvasott ige az egyfajta lomtalanítás.
Pilátus kérdését, tudjuk, sokféleképpen lehet magyarázni, három-négy lehetőséget én is meg fogok említeni, de a körülményekről is szólni kell. Mindjárt szögezzük le: Pilátus nem egy filozófiai iskolában teszi fel a kérdést a professzornak: professzor úr, mi az igazság? Aztán majd kifejti, akit kérdezett. Nem is kellemes kávézgatás közben, mondjuk itt az Adna Kávézóban, hangzik el a kérdés, ahogy két-három ember az asztal fölött összehajol, és megkérdezik egymástól: mi az igazság? Ez a kérdés az emberiség történetének legdrámaibb helyzetében hangzik el. Jézust azzal a váddal állítják Pilátus elé, hogy királynak tetteti magát, politikai ambíciói vannak, uralkodni akar. Pilátus pedig, lévén a rend őrzője, kivizsgálja az ügyet. Jézus és Pilátus beszélgetésének egy adott részén hangzik el ez a kérdés. Előtte Jézus arról beszél, hogy az ő országa nem ebből a világból való, aki pedig az igazságból való, hallgat az ő szavára, mert ő azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Nos hát, akkor lomtalanítsunk, dobjuk ki az ide nem való dolgokat a gondolatainkból, az életünkből, hogy a lényeg teljesen nyilvánvaló legyen, hogy körülöttünk tágas tér nyílhasson, hogy az életünket tiszta lappal tudjuk kezdeni. Mi az igazság?
1. Egy kanadai történész, teológus szavával élve, mi itt a 21. sz. elején az érzékek gyarmatosításának az idején élünk. Úgy alakult a világ, hogy komoly nagyüzemek foglalkoznak azzal, hogy az érzékeinket, a vágyainkat, az érzelmeinket, az egész élet-stílusunkat gyarmatosítsák. Mondok egy példát, és mindenki érteni fogja. Aki látta a Hair című musicalt, sejti miről beszélek. A színdarab története New Yorkban játszódik, ahol hosszú hajú, farmernadrágos fiatalok a szép élet igazságát keresik. Azt mondjuk, hogy egy régi történet, pedig alig ötven éves. Ám azóta nagyipari mértekben gyártják azt a fajta farmert, amit ők hordtak, s azóta ezer módon viselik a hosszú hajú frizurát, és azóta tömegtermelésben gyártják az egykor forradalmi dalokat. Volt a történetnek egy szála, amelyben megjelent valami drog-féle is, ha jól emlékszem. Ezt is nagyipari méretekben gyártják, osztják, árusítják. Sőt, ma már nem kell a droghoz természetes alapanyag, puszta kémiai úton is előállítható. Egyszóval, gyarmatosítókkal van tele a világ, akik a mi érzékeinket gyarmatosítják. Mi pedig önmagunk érzékeinek a rabszolgáivá leszünk.  Mi az igazság? Azért hozom ezt így ide, mert Pilátus szava éppenséggel nem azt jelenti, amit mi szoktunk igazságon érteni. Ma az igazságon azt értjük, hogy igazam van. Nekem van igazam. Jogom van hozzá. Megtehetem. Nekem ez jár. Megérdemlem! (Ahogy egy reklám harsogja.) De hát vegyük észre, hogy mögötte már a vágyainknak, az érzékeinknek, a boldogság-hajszánknak a gyarmatosítása van. Pilátus kérdése nem erre irányul. Az igazság kérdését teszi fel.2. A második megjegyzés, magát az igazság szót érinti. Igazságon több mindent tudunk érteni. Például, az igazság általában. De az is igazság, amit a bíró mond ki igazságként, mikor lecsapja a kalapácsot, és kihirdeti az ítéletet, – akkor az az igazság. Ráadásul, a magyar nyelvben együtt áll az élet-igazság és a jogi igazság.  Szoktunk ugyan erős megkülönböztetést tenni, valahogy így: igazság és igazságosság, de érezzük, a kettő összetartozik. Jézus és Pilátus között görögül zajlott a beszélgetés. Amikor Jézus igazságról beszél, úgy szól róla, mint feltáruló valóságról, mint a dolgok valódi természetéről. Az igazság olyan, mint amikor az ember elé tükröt tartanak, ő belenéz, és a tükör csalhatatlanul megmutatja, hogy kicsoda ő. Aminek mutatkozom, azt csalhatatlanul megmutatja a tükör. Erről az igazságról van itt szó. Jézus szavában az igazság azt a pillanatot jelenti, amikor belenézünk Isten önfeltárulkozásának a tükrébe. Azt mondja a Biblia eleje, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Vagyis, ha tudni akarjuk, hogy kik vagyunk, bele kell néznünk az isteni tükörbe, és akkor meglátjuk: megfelelünk-e annak a mintának? Valóban leképezi-e az életem, visszatükrözi-e, kifejez-e, sugározza-e azt a titokzatos isteni valóságot? Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Ez az igazság.3. Jézus azt is mondja Pilátusnak, hogy aki, az igazságból való, az hallgat az ő szavára. Itt le szoktuk csüggeszteni a kezünket. Mintha azt mondaná Jézus, hogy van egy elit, van néhány tanítványa, akiket kiszemelt magának, begyakorlatoztatta őket, kijárták a tanítványi iskolát, kaptak egy pecsétes oklevelet, amit be lehet keretezni, ki lehet tenni a falra. Ők értik, amit Jézus mond, és hallgatnak is rá. Követik. Az övéi, a tanítványai, engedelmeskednek neki. De ennél sokkal mélyebb értelmű a jézusi szó. Voltaképpen azt mondja Pilátusnak, olyan ez, mint amikor megpendül egy húr, és valami rezgés kezd hatni, amit mindenki átvesz, rezonálni kezd. Jézus azt mondja, hogy aki képes az isteni igazságra rezonálni, akiben megpendül valami, megszólal valami, akit átjár ez az isteni igazság, az hallgat az ő szavára. Amikor kiáll a karmester a kórus elé, azt látjuk, hogy valamit szöszöl. De nem a fülét dörzsölgeti, vagy a fülbevalóját igazgatja, hanem megüti a hangvillát, és megadja az alaphangot. A kórusban pedig mindenki ahhoz az alaphanghoz képest veszi fel a saját hangját, és kezdi énekelni a szólamát. Azt mondja Jézus: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, vagyis: megpendítsem az emberi szívben az alaphangot. Ha ez az alaphang tiszta, minden rendben van. Mert hiába énekel egy kórus óriási hangerővel, ha a dallam hamis, akkor hamis az egész. Ha tisztán éneklünk, akkor vannak rendben a dolgok. Azért jöttem, hogy megpendítsem ezt a hangot - mondja Jézus -, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, elmondjam, kiábrázoljam, megéljem, az enyéimet megtanítsam rá, hogy mit jelent az isteni alaphang szerint szólni, élni, cselekedni. És ez kihívás Pilátus számára is, aki persze most hárít a kérdéssel: mi az igazság? - ugyan, mi az a feltáruló valóság? Ám őbenne is megrezdült már valami, hiszen azt olvassuk, hogy beszélgetés után kiment, és azt mondta a vádlóknak: ez az ember ártatlan, nem igaz, amit felhoztatok Jézus ellen, elbocsátom őt, mert ártatlan. Pilátus is megértett valamit. Pilátus a törvény őre, ő az ítélőbíró, neki kell a rendet fenntartania, az ő kezén áll és bukik Jézus ítélete is, ám a Jézus szava nyomán megért valamit, megrezdül benne valami, mint ahogy a Jézus szava nyomán minden emberben megrezdül valami. És Pilátus kimondja a valóságot, az igazságot: Jézus ártatlan.4. Végül, a kérdésre – mi az igazság? –  tekintve, azt is látjuk, hogy Jézus mindig választás elé állít bennünket. Amikor 16-17 éves voltam, volt egy evangélizáció a Debreceni Kollégiumban. Megjött a tüzes szavú prédikátor, és kezdte mondogatni: válaszút előtt álltok! Roppant lelkesen és – számomra –  némileg agresszíven mondta-mondta, az én szívem meg kezdett visszakeményedni, mert én olyan fajta vagyok, ha nyomnak, én visszafeszülök. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel. Nem bírom, ha nyomnak, szuszakolnak, dögönyöznek. De idő múltán, és ezt bátran mondhatom, minden erőszakoskodás nélkül dönteni kell annak, aki a Jézus szavát hallja. Neked is döntened kell: mi az igazság, mi a valóság. Elérkezik a pillanat, amikor tudjuk, most már nincs mese, mellébeszélés, kezdődik a lomtalanítás, és nekem lépnem kell: vagy erre, vagy arra. 
Ez volt a Jézus egész földi szolgálatának az egyik nagy drámája, - ez a belőle áradó késztetés. Hogy Jézus mellett dönteni kell: vagy így, vagy úgy élek.  És most dönteni kell, mindig dönteni kell.  Luther Márton első tétele a híres a 95-ből ez: a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusunk akarata az, hogy az ember élete megtérés legyen. Miért így kezdi Luther? Miért nem azzal kezdi, hogy kergessük el a pápát, rendezzük be a templomot dzsessz-zenekar számára?! Miért nem azzal kezdi, hogy változtassuk meg a templomi öltözéket, csináljunk egy új liturgiát? Egyszer kaptam egy listát, arról, hogy mi legyen a mostani reformáció. Valami 600-féle ötletet sorakoztattak fel. Miért nem ezekkel kezdte Luther? Mert ő a saját megtérésében megértette, hogy ha megzendül a jézusi hang, akkor dönteni kell: vagy így, vagy úgy. Válaszút ez. 
Azt kívánom, hogy amikor kinéztek a ferencvárosi lomtalanításba, ezt a képet ne felejtsétek el: a megtérés egyik mozzanata az, hogy elkezdünk lomtalanítani. Amit eldugtunk a pincébe, fölvittünk a padlásra, betettünk a sufniba, halmozunk a szekrényben, azzal, hogy jó lesz az még valamire, azt Pál apostol úgy nevezi, hogy óember. És óember nagy harcos, harcol a jogaiért, jussolja a maga igazát, visszaköveteli magát az életünkbe. De aki döntött, és elrontott életszakaszok, eltékozolt évek után a Krisztusnak akar élni, azért döntött, mert hallotta az Ő hangját, mert feltárult előtte az igazság, és meglátta önmagát az isteni igazságban. S ha meglátta az igazságot, meglátta Istent is.
Ámen
A második megjegyzés, magát az igazság szót érinti. Igazságon több mindent tudunk érteni. Például, az igazság általában. De az is igazság, amit a bíró mond ki igazságként, mikor lecsapja a kalapácsot, és kihirdeti az ítéletet, – akkor az az igazság. Ráadásul, a magyar nyelvben együtt áll az élet-igazság és a jogi igazság.  Szoktunk ugyan erős megkülönböztetést tenni, valahogy így: igazság és igazságosság, de érezzük, a kettő összetartozik. Jézus és Pilátus között görögül zajlott a beszélgetés. Amikor Jézus igazságról beszél, úgy szól róla, mint feltáruló valóságról, mint a dolgok valódi természetéről. Az igazság olyan, mint amikor az ember elé tükröt tartanak, ő belenéz, és a tükör csalhatatlanul megmutatja, hogy kicsoda ő. Aminek mutatkozom, azt csalhatatlanul megmutatja a tükör. Erről az igazságról van itt szó. Jézus szavában az igazság azt a pillanatot jelenti, amikor belenézünk Isten önfeltárulkozásának a tükrébe. Azt mondja a Biblia eleje, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Vagyis, ha tudni akarjuk, hogy kik vagyunk, bele kell néznünk az isteni tükörbe, és akkor meglátjuk: megfelelünk-e annak a mintának? Valóban leképezi-e az életem, visszatükrözi-e, kifejez-e, sugározza-e azt a titokzatos isteni valóságot? Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Ez az igazság.
Jézus azt is mondja Pilátusnak, hogy aki, az igazságból való, az hallgat az ő szavára. Itt le szoktuk csüggeszteni a kezünket. Mintha azt mondaná Jézus, hogy van egy elit, van néhány tanítványa, akiket kiszemelt magának, begyakorlatoztatta őket, kijárták a tanítványi iskolát, kaptak egy pecsétes oklevelet, amit be lehet keretezni, ki lehet tenni a falra. Ők értik, amit Jézus mond, és hallgatnak is rá. Követik. Az övéi, a tanítványai, engedelmeskednek neki. De ennél sokkal mélyebb értelmű a jézusi szó. Voltaképpen azt mondja Pilátusnak, olyan ez, mint amikor megpendül egy húr, és valami rezgés kezd hatni, amit mindenki átvesz, rezonálni kezd. Jézus azt mondja, hogy aki képes az isteni igazságra rezonálni, akiben megpendül valami, megszólal valami, akit átjár ez az isteni igazság, az hallgat az ő szavára. Amikor kiáll a karmester a kórus elé, azt látjuk, hogy valamit szöszöl. De nem a fülét dörzsölgeti, vagy a fülbevalóját igazgatja, hanem megüti a hangvillát, és megadja az alaphangot. A kórusban pedig mindenki ahhoz az alaphanghoz képest veszi fel a saját hangját, és kezdi énekelni a szólamát. Azt mondja Jézus: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, vagyis: megpendítsem az emberi szívben az alaphangot. Ha ez az alaphang tiszta, minden rendben van. Mert hiába énekel egy kórus óriási hangerővel, ha a dallam hamis, akkor hamis az egész. Ha tisztán éneklünk, akkor vannak rendben a dolgok. Azért jöttem, hogy megpendítsem ezt a hangot - mondja Jézus -, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, elmondjam, kiábrázoljam, megéljem, az enyéimet megtanítsam rá, hogy mit jelent az isteni alaphang szerint szólni, élni, cselekedni. És ez kihívás Pilátus számára is, aki persze most hárít a kérdéssel: mi az igazság? - ugyan, mi az a feltáruló valóság? Ám őbenne is megrezdült már valami, hiszen azt olvassuk, hogy beszélgetés után kiment, és azt mondta a vádlóknak: ez az ember ártatlan, nem igaz, amit felhoztatok Jézus ellen, elbocsátom őt, mert ártatlan. Pilátus is megértett valamit. Pilátus a törvény őre, ő az ítélőbíró, neki kell a rendet fenntartania, az ő kezén áll és bukik Jézus ítélete is, ám a Jézus szava nyomán megért valamit, megrezdül benne valami, mint ahogy a Jézus szava nyomán minden emberben megrezdül valami. És Pilátus kimondja a valóságot, az igazságot: Jézus ártatlan.
Végül, a kérdésre – mi az igazság? –  tekintve, azt is látjuk, hogy Jézus mindig választás elé állít bennünket. Amikor 16-17 éves voltam, volt egy evangélizáció a Debreceni Kollégiumban. Megjött a tüzes szavú prédikátor, és kezdte mondogatni: válaszút előtt álltok! Roppant lelkesen és – számomra –  némileg agresszíven mondta-mondta, az én szívem meg kezdett visszakeményedni, mert én olyan fajta vagyok, ha nyomnak, én visszafeszülök. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel. Nem bírom, ha nyomnak, szuszakolnak, dögönyöznek. De idő múltán, és ezt bátran mondhatom, minden erőszakoskodás nélkül dönteni kell annak, aki a Jézus szavát hallja. Neked is döntened kell: mi az igazság, mi a valóság. Elérkezik a pillanat, amikor tudjuk, most már nincs mese, mellébeszélés, kezdődik a lomtalanítás, és nekem lépnem kell: vagy erre, vagy arra.
Ez volt a Jézus egész földi szolgálatának az egyik nagy drámája, - ez a belőle áradó késztetés. Hogy Jézus mellett dönteni kell: vagy így, vagy úgy élek.  És most dönteni kell, mindig dönteni kell.  Luther Márton első tétele a híres a 95-ből ez: a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusunk akarata az, hogy az ember élete megtérés legyen. Miért így kezdi Luther? Miért nem azzal kezdi, hogy kergessük el a pápát, rendezzük be a templomot dzsessz-zenekar számára?! Miért nem azzal kezdi, hogy változtassuk meg a templomi öltözéket, csináljunk egy új liturgiát? Egyszer kaptam egy listát, arról, hogy mi legyen a mostani reformáció. Valami 600-féle ötletet sorakoztattak fel. Miért nem ezekkel kezdte Luther? Mert ő a saját megtérésében megértette, hogy ha megzendül a jézusi hang, akkor dönteni kell: vagy így, vagy úgy. Válaszút ez.
Azt kívánom, hogy amikor kinéztek a ferencvárosi lomtalanításba, ezt a képet ne felejtsétek el: a megtérés egyik mozzanata az, hogy elkezdünk lomtalanítani. Amit eldugtunk a pincébe, fölvittünk a padlásra, betettünk a sufniba, halmozunk a szekrényben, azzal, hogy jó lesz az még valamire, azt Pál apostol úgy nevezi, hogy óember. És óember nagy harcos, harcol a jogaiért, jussolja a maga igazát, visszaköveteli magát az életünkbe. De aki döntött, és elrontott életszakaszok, eltékozolt évek után a Krisztusnak akar élni, azért döntött, mert hallotta az Ő hangját, mert feltárult előtte az igazság, és meglátta önmagát az isteni igazságban. S ha meglátta az igazságot, meglátta Istent is.

Amikor beléptem a templomajtón, sok ismerős arcot fedeztem fel, orosziakat is, akik itt nőttek fel, és innen származtak el, és olyanokat is, akik bár nem a község szülöttei, életüknek jó részét itt töltötték. A templom is ismerős volt, még ebben a gyönyörűen megújult formájában is. És ismerős az a néhány sor is, amelyet most felolvastam János evangéliumából, Krisztusunk főpapi imádságából, amit az utolsó vacsorán mondott el tanítványai füle hallatára úgy, hogy hallják és értsék, és értsük mi is. Ismerősek ezek a szavak. De az ismerősökkel úgy vagyunk, hogy oda kell lépni, kezet kell fogni, egymásra kell mutatni, és tisztázni kell, hogy valóban ő-e az, akire én mosolygok. Ebben az igében is minden ismerős, mégis, sok minden tisztázni való van itt. Jézus ebben a főpapi imádságban leginkább hálát ad az Atyának azért, hogy visszavonhatatlanul feltárta dicsőségét és szeretetét. És Krisztus a kezese mindannak, amit Isten megígért a mi üdvözítésünkre. Ebben az imádságban szól Jézus a tanítványi közösségről is. Az Atya elé viszi az övéit, akikre nagy próbatételek várnak, nemsokára a Gecsemáné kertben, aztán a kereszt megalázó rettenetében az érthetetlen és felfoghatatlan halál; de ott lesz majd feltámadás felfokozottan nagy titka is; de leginkább az, amiről Jézus itt is szól: a küldetés. Nem e világból valók, mint hogy én sem e világból való vagyok – mondja Jézus. Dehát, mondhatnánk, mi mindannyian itt vagyunk ebben a világban, itt ebben a gyönyörű őszben, itt a kisoroszi templomban. E világból valók vagyunk, nem a Marsról érkeztünk, nem angyalként ereszkedtünk alá ma hajnalban, hogy bekopogtassunk a kisoroszi református templomba. És ez az épület is, ennek az anyaga, a köve, a fája, a vasa, a burkolata, minden e világból való. Miért mondja ezt Jézus, amikor az övéiért imádkozik?
Azért, mert akiket a Krisztus szeretete megérint, azok nyomban elkötelezik magukat egy másik világ számára, egy nagyobb világ számára, az Isten teljes világa számára. Így énekeljük az egyik énekünkben: "kihívott minden népből egy lelki népet itt...” (392. dicséret). Aki Krisztus követőjévé lesz, az roppant életváltoztató, jellemformáló, szemléletet alakító hatások megy át. Itt, e sziget csücskén, félig-meddig sík vidéken vagyunk. Aki csak idepottyana, és nem tudja, hogy itt jórészt körbevesz a Duna, gondolhatná, hogy lép kettőt, és fent van a hegyekben. Pedig még át kellene mennie a vízen. Egészen más ezt a túlpartról nézni. Még iskolás koromban a Bakonyban jártunk kirándulni, és egy kisebb hegyre akarunk felkapaszkodni, ahol volt egy kilátó. Útközben egy roppant zápor szakadt ránk, igazi, nyári zuhatag, még a fák között is átütött. És ahogy csúszkáltunk felfelé a gyökerekbe kapaszkodva, már nem is tudtuk, hol vagyunk. Ekkor azonban valaki felülről elkezdett kiabálni: erre gyertek! Ez a keresztyénség nagy titka. Kapaszkodunk felfelé az isteni világba, és itt, lent ebben a világban, a sűrűjében, hangot hallunk: erre gyertek! Ez az utatok. Engem kövessetek! Így hív bennünket a mi Urunk Jézus Krisztusunk.
Hadd szóljak, másodszor, arról, hogy itt egy kettős tükör van előttünk. Mit mutat? Azt mondja Jézusunk: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Lám, az imént az mondtam, hogy Jézus elpecsételt bennünket egy másik világra, az Isten színről-színre látására, de most azt kéri, maradjunk ebben a világban. Pedig az lenne a szívünk óhaja, hogy ha már Istenhez tartozunk, akkor kerüljünk ki ebből a világból, de nagyon gyorsan! Elegünk van a küszködésből, a nyomorúságból, zűrzavarból! Keljünk hát szárnyra, forduljunk rá a célegyenesre, amely kivisz bennünket ebből a világból! Így lenne jó. Igen, a küzdelmes órák mélyén, a nagy élet-birkózásokban, csüggedésekben, bizony, ott van ez a sóhaj a szívünkben: az elvágyásnak, a világ elhagyásnak, az Istenhez való megérkezésnek a sóhaja. De most azt mondja Jézus: nem ezt kérem tőled! És vágyunkat egyetlen szavával áthúzza, és jelzi: máshogyan kell lennie. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Ebben a tükörben nemcsak az látszik meg, hogy mennyire szuverén és szabad a mi Urunk és parancsolónk, hanem megmutatkozik a mi gyengeségünk is. Ezért imádkozik értünk Jézus. Önmagáért kellene könyörögnie, mint a Gecsemáné kertben. Önmagát kellene az Atya elé vinnie, a maga számára kellene erősítést kérnie, valami nagy mennyei erőt, hogy véghezvigye küldetését. Jézus mégis miérettünk imádkozik, mert jól látja a gyengeségünket: ne vidd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól. Ezzel pedig a mennyei Atya kezébe ajánl minket, isteni segítségre szoruló gyermekeket. Ő hívott el minket, és fel is hatalmazott, meg is ajándékozott, mégis az Atya oltalmára bíz. Amikor azért imádkozunk, hogy Isten szabadítson meg bennünket a gonosztól, sokszor mondjuk ezt úgy, hogy közben magányosnak, elesettnek érezzük magunkat. Hadd írjam be most mindenki szívébe, hogy amikor a Miatyánkot mondod – szabadíts meg a gonosztól –, ezt sosem egyedül mondod. Krisztus ezt már előbb elmondotta éretted. Tehát van pártfogónk és közbenjárónk! Mert mi más az Ő keresztje és feltámadása, mint szabadítás a gonosztól. Isten kihozott bennünket a halál és az elveszés sötétségéből és átvitt bennünket az Ő Fia szerelmes országába - mondja az apostol. Kiszabadított a megkötözöttségből, bűnből, nyomorúságból, és átvitt bennünket az isteni erők világába. Nézzetek bele ebbe a tükörbe. Hadd hirdessem ezt a magyaroknak, mert furcsa nép vagyunk, s csodálom, hogy Istennek még mindig van türelme hozzánk. S legalább annyi türelmének kell lennie hozzánk, mint volt a régi zsidókhoz. Nekünk soha semmi nem jó. Nincs még egy olyan nép, amelyik annyit nyavalyogna, panaszkodna, óbégatna, keseregne, mint mi. Ha az Isten tenyerére veszi, áldó napfénnyel megáldja, munkáját beteljlesíti, életét sikerre vezeti, betegségből kihozza, gyászában megvigasztalja, a magyar embernek ez is csak ok arra, hogy még inkább panaszkodjon. Ha szabadna így mondani, ezt a szót, hogy őrizd meg a gonosztól, így fordítanám: őrizz meg a panaszkodástól, a jajongástól, őrizz meg az önhitt kétségbeeséstől, és adj már hálaadó szavakat, ujjongást, reménységet. Jézus érettünk imádkozva megtanít minket is imádkozni. Nem baj, ha gyenge vagy, ha az Atya oltalmára szorulsz. Nem baj, ha Krisztus Isten oltalmazó szeretetébe ajánl! Hiszen ott vagy a legjobb helyen.
Harmadjára, azt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk: szenteld meg őket a Te igazságoddal, a Te igéd igazság. Amit eddig elmondottam, lehetne rá mondani, hogy moralizálgatás volt. Ám itt, az imádság a harmadik kérdésében derül ki a lényeg. Amikor Isten megőriz, és csodálatosan vezet, úgy hogy a szívünk tervei teljesednek, emberileg szólok; amikor magához von minket, és felkarolja gyengeségünket, emberileg szólok, akkor kiderül, hogy Istennek van egy meghatározott célja velünk - de immár nem emberileg szólok! A régi Izraelnk és az új szövetség népének egyaránt azt parancsolja: szentek legyetek én előttem, mert én, az Úr szent vagyok. Szentek legyünk. Isten azt akarja, hogy amit lépten-nyomon elront az ember, az helyreálljon; hogy az elrongált isten-kép tökéletesen helyreálljon bennünk. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Az, hogy isten-képűek vagyunk, azt jelenti, hogy életünk visszatükrözi az Isten dicsőségét, szentségét, és örökkévalóságát. Nincsen az embernek magától dicsősége. Nincs az embernek magától élet-szentsége. Nincs az embernek magától boldogsága. Ahogyan a Holdnak sincs önmagától fénye. Azért világít éjszaka Hold, mert visszatükrözi a Nap fényét. Jézus így imádkozik: Atyám, azt kérem Tőled, hogy szenteld meg őket a Te igazságoddal! Ez a nagy isteni cél mindannyiunk számára, hogy az életünk Isten áldó napfényétől sugárzó életté legyen, isteni erőkből táplálkozó életté legyen, Isten valóságát visszatükröző életté legyen. Szoktak embereket kérdezgetni, miben áll a boldogsága? A szerényebbek azt mondják, hogy van egy csodálatos családjuk, gyermekeik, unokáik, és békességben élhetnek. Ez az ő boldogságuk. Mások azonnal előrántják az ún. „bakancs-listát”, hogy míg e földön élnek, addig ezt meg azt meg kell tenni, ide-oda el kell jutniuk, ezt-azt meg kell szerezniük. Ha megkérdezzük a keresztyén embertől, hogy mi a boldogsága, erre a legegyszerűbb és legtisztább válasz: maga Isten. Isten a mi boldogságunk. Ő minden élet forrása, Belőle táplálkozik minden élet, és akkor van az ember a helyén, ha Istennél van. Hadd értessem meg ezt egy régi iskolai kirándulás élmányével. A Bakonyban jártunk, de nekem nem ment a gyaloglás. A többiek előre haladtak, pedig nem is siettek, szemlélgettek ezt-azt. De nekem nem ment a gyaloglás, mert kavics volt a cipőmben. Nem nagy dolog a kavics. De elég akkora, mint egy búzaszem, és egy tapodtat sem tudunk menni. Ha valaki nincs rendben, valami nem odavaló jelenik meg az életünkben, már az első lépés után lesántulunk. És hiába tudjuk a célt, és hiába kapunk buzdítást, és hiába ég a szívünkben a vágy, képtelenek vagyunk haladni. Azt mondja a mi Urunk: szenteld meg őket a Te igazságoddal, a Te igéd igazság. Azt a görög szót olvassuk itt, amely a teljes valóság föltárulására vonatkozik. Ilyenkor belelátunk a dolgok mélyébe. Itt nem a jussról van szó, hanem az való-igazságról van szó. Arról, hogy 2+2=4. Arról, hogy az ember Isten teremtménye. Arról, hogy az ember Istenben boldog. Arról, hogy ha az ember nem Isten felé halad, akkor mindegy, hogy merre halad, mert célt tévesztett. Ezért kéri Jézus: Atyám, tedd meg Lelked által, hogy az enyéim szívéből, életéből minden hamisság eltűnjön. Nem kell annak a hamisságnak nagynak lenni. Nem kell eget-földet rengető hazugságnak lennie, nem kell olyan szövegnek lennie, amelynek csak az első szavát halljuk, és már elfordulunk tőle. Nem ezen szokott a mi életünk megbénulni. Csak holmi kis hazugságokról van szó. Mondjam a legelsőt? Mondom. Az első amit a Kísértő mond a Paradicsomkertben: csakugyan megtiltotta nektek Isten, hogy a kert fáiról egyetek? Kicsi hazugság ez, nem is állítás, csak kérdés - de már el van ültetve a gyanakvás és az önhittség. El van ülteteve, hogy az igazi cél az, hogy olyanok legyünk, mint Isten, de nem úgy, ahogy Isten akarja. Nem nagy hazugság, mégis vége mindennek. Atyám, mondja Jézus: azért könyörgöm, hogy segítsd meg az enyéimet Lelked hatalmával, hogy kivessenek az életükből minden kis privát hazugságot. Én most nem akarok itt polemizálni. Nem akarok közéleti beszédet tartani, bár tudnék. Nem akarok ország-világ sorsáról értekezni, noha tudnék. Nem akarok filozófiai értékelést tartani történelmi igazságról, azt is megtehetném. Én csak arról a lét-hazugságról akarok beszélni, ami ott van a te cipődben. Nem a másikéban! A te hazugságod, a te önáltatásod, a te istenkedésed ez, azért nem tudsz egy tapodtat se tenni, mondom én, a prédikátor - neked. A mi Üdvözítőnk viszont imádkozik éretted. Az Atya elé áll, és könyörög éretted. Atyám, szenteld meg őket a Te igazságoddal. A Te igéd igazság. Azért örülünk e templom megújulásának, mert ez a hely az, ahol mi mindannyian ezzel a megszentelő isteni igazsággal találkozhatunk. Ez a hely az, a maga egyszerűségében, ahol nem lehet félrenézni, nem lehet mást hallani, nem lehet mást gondolni, nem lehet másra feltenni a tétet. Aki idejön, Isten igéjéért jön ide. Az igazságért. Az igazság pedig az, hogy téged az Atya alkotott, az igazság pedig az, hogy életed egyetlen forrása Istenben van, az igazság pedig az, hogy Isten Jézus Krisztus által kiszabadított a halálból és az elveszésből, az igazság pedig az, hogy Isten önmagához akar vezetni téged. Ez szenteli meg az embert, ez szetl meg téged. Azt kívánom teljes szívemből, hogy itt, minden alkalommal, minden órán ige szóljon mindannyiunkhoz, hogy megszenteljen bennünket, hogy itt, ebben a világban Isten kegyelme által megőrizve, megtartatva minden rossztól és gonosztól, élhessünk nagy neve dicsőségére és így szolgálhassunk embertársaink javára.
Ámen

Vegyük komolyan az igét, adjuk meg a tiszteletet az evangélistáknak és a történetnek - a csodatörténetnek.  Ne kezdjük máris allegorizálással, mondván, hogy igen-igen, persze a vihar lecsendesítése, nyilván megtörtént, de a vihar mégiscsak metafora és minden hányattatásra alkalmazható - az életünk vad tengerére is (ahogy énekünk mondja, ezt akár Bultmann is költhette volna!), meg a lélek viharára is, meg a kultúrára is, ahogy Ron Dreher javasolja a Szent Benedek Opciója című  munkájában, melyben arról ír, hogy a keresztyénség kiszorul a maga által felépített kultúrából, és nyomban azt ajánlja, hogy építsünk erős bárkákat, melyeken átkelhetünk egy szebb jövő partjaira, át az éjszakai tengeren. Vegyük komolyan a történetet, épp annyira mint az evangélisták. Ugyanez áll a hajóra is, ahogya arra Paul Minear kiváló biblikus figyelmeztet. (Melyik hajó az egyház hajója: amelyik a viharban vergődik Jézussal a fedélzeten, vagy amelyik bőséggel fog halat, de Jézus a parton van?)
1. Először tehát szószerint: a tanítványok Jézus parancsára indulnak útnak - leginkább Márk hangsúlyozza ezt: menjünk át a túlsó partra, mondja a mester...és a tanítványok felvették őt a hajóra, amint volt. Bengel megjegyzi, ez az "amint volt" azt jelenti, hogy nem készülődtek sokáig, hanem engedtek a parancsnak és indultak máris.  Jézus a felelős az útért - ő indítványozta (ő parancsolta), ráadásul, ott a túlparton Légióval kell találkozni, a démonok ezreivel megszállt emberrel.2. Aztán elaludt... a hajóban. Nincs itt még semmi vihar, ez az út inkább egyszerű munka, rutin...a tanítványok hajóznak, a mester alszik. Márk azt mondja: a hajó hátsó részében, vagyis a tatban heveredett le, és egy párnaszerűségen, feljaljon aludt  el (az egy ige csak két szóval fejezhető ki: lefeküdt aludni) - és olyan mélyen alszik, mint az öt balga szűz, mint a tanítványok a Gecsemáné kertjében, mint a gazda, aki jó magot vetett, aztán aludni tért, mint a Jairus lánya, aki meghalt...vagy csak elaludt? - olyan alvás ez, amiből ébreszteni kell az embert. Lukács elegánsabb szót használ: álomba esett, álomba süllyedt, de ez is erős szó: hipnózisról van szó, amikor öntudatlan az ember és nem rendelkezik magával.3. Továbbá Máté és Márk előbb jelzik, hogy vihar támadt, és utána jegyzik meg, hogy Jézus (mindazáltal már) aludt. Lukács előbb azt mondja: Jézus elaludt, aztán szól a viharról. De ez ugyanez, hiszen Márk azt mondja: a fejaljon a tatban aludt - vagyis odakészült aludni, elaludt, aludt - és már ott is a vihar.4. A hajót elborították a hullámok, átcsaptak a hajó fölött, a hajó megmerült, megtelt vízzel! Ilyen a vihar: és ez a vihar - elveszéssel fenyeget! A hajóból hirtelen lélekvesztő lesz. S akkor felköltik Jézust a tanítványok: felébresztik, felserkentik - és kiabálnak vele: Máté szavaival: Uram, ments meg, elveszünk! Lukács szavaival: Mester, mester, elveszünk! És Márk szavaival: Mester, hát nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ezt vegyük most komolyan, ahogyan Márk feljegyzi itt -   mert, bizony, súlyos vád van a mozgosító kérdésben. Hát nem a mester mondta, hogy menjünk át a túlsó partra! Ez volt az ő feltétlen parancsa, még előkészületet sem tettünk - nem néztük szemhatárt, nem figyeltük az idők jeleit, hanem belevágtunk, elindultunk pedig késő este volt már. A mester pedig elaludt - és aztán itt a vihar. Itt a vihar, és az elveszés - a mester is itt van, de nincs is itt (Nemcsak reál-prezencia, hanem reál-absencia is van!) S mi úgy süllyedünk el, hogy ennél a végveszélynél is nagyobb erő tartja álomban a mestert: a fáradtsága!  Ez akkora fáradtság, hogy a vihar sem bírja felrázni belőle. Annyira eltörődött, hogy nem törődik senkivel és semmivel. Van ilyen fáradtság - fizikai is, de leginkább szellemi természetű. A hánykódás, a hajó megmerülése sem rázza föl álmából. Nekünk kell őt felébresztenünk. Nekünk kell felrázni - a kétségbeesetten belekiabálni az arcába: ments meg, elveszünk, mester, mester, elveszünk - , vagy ösztökélni: hát nem törődsz vele, hogy elveszünk! Ki törődik azzal, hogy elveszünk?! És itt nincs különbség az evangélisták szavai között! Egyként idézik a tanúkat, az átélőket: apollümetha - kiáltják -  prasens-ben! Benne vagyunk az elveszésben! Nem futurumban járunk, nem bekövetkező lehetőségről van szó, nem statisztikai esélyről, nem Karl Marx és az utód-média jósolgat itt nekünk, vagy valami jövőképbizottság, meg a saját rest lelkünk! Most, most - veszünk - el; most- pusztulunk- el; most - semmisülünk- meg; teljesen, egészen, most! És a Mester nem törődik vele!5. Jézus felkel, ahogy költik - és lecsillapítja a vihart. Parancsol az elemeknek - megdorgálja a szelet - szószerint: rendre utasítja! - értékén kezelve bánik vele! Hallgass!! És nyugalom lett! Engedett neki a vihar: speciális ige: Márknál csak álmélkodásban halljuk még egyszer: ki ez, hogy a tisztátalan lelkek is engednek neki? (Mk 1,27), Lukácsnál pedig éppen a hitnél - ha csak mustármegnyi hitetek volna, még a hegyek is engedelmeskednének nektek - meghallanák, meghallgatnák, amit mondotok nekik! (Lk 17,6), Jézusnak tehát van mustármagnyi hite...6. De hát ki hát ez? - kérdezik - vajon ki ez?  Vihart oszlat - hogy félelmet űzzön... Elemeknek parancsol - hogy a víz mélyre ne rántsa a hajót... Csendet támaszt a tengeren - hogy el ne pusztuljanak a hajóban ülők... És ebben a nagy csendben kérdezi: Miért féltek ennyire? Hogyhogy nincs hitetek?  - Mondja Márk. (Miért féltek, kicsiny hitűek? - mondja Máté - Hol a ti hitetek? - mondja Lukács) Így is fordítható - s ezt szívesebben mondom: hogy-hogy még mindig nincs hitetek! Mégis: kérdezzük a régiekkel: azért korholja őket, mert hozzá fordulnak segítségért?   Nem inkább arról van szó, hogy éppen amikor segítségért folyamodunk, akkor derül ki, hogy hitetlenek vagyunk, vagy kicsinyhitűek (alig-hitűek), vagy hogy a hitet a parton hagytuk, mert most dolgozunk, - vagy éppen azért dolgozunk, fáradozunk, lapátoljuk a vizet, tervezünk biztonságosabb hajót - strong ark - mondja Ron Dreher - , azért tervezünk biztosabb utat, mert nincs hitünk?? Így lesz a hit általi megigazulásból önigazolás általi önhittség.7. Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az! Igaz Isten és Igaz ember! Igazán Isten és igazán ember! Alszik, mert igaz ember, mert fáradt, mert embervoltában osztozik embervoltunk teljes valóságával, mert éhes is volt, mert szomjúhozott is: a kereszten is; mert sírt, a kereszten is, mert rettegett a szíve mindhalálig, mert féltő szeretet emésztette! És aludt, - ez a hajó most itt a hit bölcsője, és ott alszik a Messiás. És parancsol az elemeknek: igaz Isten. Ő az Isten Fia, aki által minden lett, ami lett, aki ég és föld ura. Jézus Krisztus nem historiai képzet, nem pszichológiai wellnes-kategória, nem kulturális alakzat! Ő a teremtő!! És neki enged a szél is,  mert a mester, aki az imént alszik - most mestere és ura a mindenségnek. Milyen érdekes, mert igaz, és csak, ami igaz, az érdekes: amikor kikötnek a túlsó parton, Légió tudja a kérdésre a feleletet: ki ez? Jézus, a Magasságos Fia! (Mk 5,7) Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az! Isten szent Fia, ég és a föld Ura - ő a mi diadalmunk! Jézus Krisztus az - igaz ember és igaz Isten - ő a theanthroposz - ő a megváltó, elveszésből szabadító! Egyedül ő: solus Krisztus - egyedül ő, csak ő, kizárólag ő - mindig és örökké ő. Ha ő velünk, kicsoda ellenünk!
Ámen
Aztán elaludt... a hajóban. Nincs itt még semmi vihar, ez az út inkább egyszerű munka, rutin...a tanítványok hajóznak, a mester alszik. Márk azt mondja: a hajó hátsó részében, vagyis a tatban heveredett le, és egy párnaszerűségen, feljaljon aludt  el (az egy ige csak két szóval fejezhető ki: lefeküdt aludni) - és olyan mélyen alszik, mint az öt balga szűz, mint a tanítványok a Gecsemáné kertjében, mint a gazda, aki jó magot vetett, aztán aludni tért, mint a Jairus lánya, aki meghalt...vagy csak elaludt? - olyan alvás ez, amiből ébreszteni kell az embert. Lukács elegánsabb szót használ: álomba esett, álomba süllyedt, de ez is erős szó: hipnózisról van szó, amikor öntudatlan az ember és nem rendelkezik magával.
A hajót elborították a hullámok, átcsaptak a hajó fölött, a hajó megmerült, megtelt vízzel! Ilyen a vihar: és ez a vihar - elveszéssel fenyeget! A hajóból hirtelen lélekvesztő lesz. S akkor felköltik Jézust a tanítványok: felébresztik, felserkentik - és kiabálnak vele: Máté szavaival: Uram, ments meg, elveszünk! Lukács szavaival: Mester, mester, elveszünk! És Márk szavaival: Mester, hát nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ezt vegyük most komolyan, ahogyan Márk feljegyzi itt -   mert, bizony, súlyos vád van a mozgosító kérdésben. Hát nem a mester mondta, hogy menjünk át a túlsó partra! Ez volt az ő feltétlen parancsa, még előkészületet sem tettünk - nem néztük szemhatárt, nem figyeltük az idők jeleit, hanem belevágtunk, elindultunk pedig késő este volt már. A mester pedig elaludt - és aztán itt a vihar. Itt a vihar, és az elveszés - a mester is itt van, de nincs is itt (Nemcsak reál-prezencia, hanem reál-absencia is van!) S mi úgy süllyedünk el, hogy ennél a végveszélynél is nagyobb erő tartja álomban a mestert: a fáradtsága!  Ez akkora fáradtság, hogy a vihar sem bírja felrázni belőle. Annyira eltörődött, hogy nem törődik senkivel és semmivel. Van ilyen fáradtság - fizikai is, de leginkább szellemi természetű. A hánykódás, a hajó megmerülése sem rázza föl álmából. Nekünk kell őt felébresztenünk. Nekünk kell felrázni - a kétségbeesetten belekiabálni az arcába: ments meg, elveszünk, mester, mester, elveszünk - , vagy ösztökélni: hát nem törődsz vele, hogy elveszünk! Ki törődik azzal, hogy elveszünk?! És itt nincs különbség az evangélisták szavai között! Egyként idézik a tanúkat, az átélőket: apollümetha - kiáltják -  prasens-ben! Benne vagyunk az elveszésben! Nem futurumban járunk, nem bekövetkező lehetőségről van szó, nem statisztikai esélyről, nem Karl Marx és az utód-média jósolgat itt nekünk, vagy valami jövőképbizottság, meg a saját rest lelkünk! Most, most - veszünk - el; most- pusztulunk- el; most - semmisülünk- meg; teljesen, egészen, most! És a Mester nem törődik vele!
Jézus felkel, ahogy költik - és lecsillapítja a vihart. Parancsol az elemeknek - megdorgálja a szelet - szószerint: rendre utasítja! - értékén kezelve bánik vele! Hallgass!! És nyugalom lett! Engedett neki a vihar: speciális ige: Márknál csak álmélkodásban halljuk még egyszer: ki ez, hogy a tisztátalan lelkek is engednek neki? (Mk 1,27), Lukácsnál pedig éppen a hitnél - ha csak mustármegnyi hitetek volna, még a hegyek is engedelmeskednének nektek - meghallanák, meghallgatnák, amit mondotok nekik! (Lk 17,6), Jézusnak tehát van mustármagnyi hite...
De hát ki hát ez? - kérdezik - vajon ki ez?  Vihart oszlat - hogy félelmet űzzön... Elemeknek parancsol - hogy a víz mélyre ne rántsa a hajót... Csendet támaszt a tengeren - hogy el ne pusztuljanak a hajóban ülők... És ebben a nagy csendben kérdezi: Miért féltek ennyire? Hogyhogy nincs hitetek?  - Mondja Márk. (Miért féltek, kicsiny hitűek? - mondja Máté - Hol a ti hitetek? - mondja Lukács) Így is fordítható - s ezt szívesebben mondom: hogy-hogy még mindig nincs hitetek! Mégis: kérdezzük a régiekkel: azért korholja őket, mert hozzá fordulnak segítségért?   Nem inkább arról van szó, hogy éppen amikor segítségért folyamodunk, akkor derül ki, hogy hitetlenek vagyunk, vagy kicsinyhitűek (alig-hitűek), vagy hogy a hitet a parton hagytuk, mert most dolgozunk, - vagy éppen azért dolgozunk, fáradozunk, lapátoljuk a vizet, tervezünk biztonságosabb hajót - strong ark - mondja Ron Dreher - , azért tervezünk biztosabb utat, mert nincs hitünk?? Így lesz a hit általi megigazulásból önigazolás általi önhittség.
Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az! Igaz Isten és Igaz ember! Igazán Isten és igazán ember! Alszik, mert igaz ember, mert fáradt, mert embervoltában osztozik embervoltunk teljes valóságával, mert éhes is volt, mert szomjúhozott is: a kereszten is; mert sírt, a kereszten is, mert rettegett a szíve mindhalálig, mert féltő szeretet emésztette! És aludt, - ez a hajó most itt a hit bölcsője, és ott alszik a Messiás. És parancsol az elemeknek: igaz Isten. Ő az Isten Fia, aki által minden lett, ami lett, aki ég és föld ura. Jézus Krisztus nem historiai képzet, nem pszichológiai wellnes-kategória, nem kulturális alakzat! Ő a teremtő!! És neki enged a szél is,  mert a mester, aki az imént alszik - most mestere és ura a mindenségnek. Milyen érdekes, mert igaz, és csak, ami igaz, az érdekes: amikor kikötnek a túlsó parton, Légió tudja a kérdésre a feleletet: ki ez? Jézus, a Magasságos Fia! (Mk 5,7) Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az! Isten szent Fia, ég és a föld Ura - ő a mi diadalmunk! Jézus Krisztus az - igaz ember és igaz Isten - ő a theanthroposz - ő a megváltó, elveszésből szabadító! Egyedül ő: solus Krisztus - egyedül ő, csak ő, kizárólag ő - mindig és örökké ő. Ha ő velünk, kicsoda ellenünk!
Ámen

Ezt az igét ma sokan olvassák magyar reformátusok Szlovákiában, Ukrajnában, Erdélyben és Magyarországon. Szeretettel hozom az ő köszöntésüket, ide Horvátországba, ahol szintén ezt az igét olvassák ma a reformátusok. Velük ünnepelünk ma, itt Karancson, úgy, hogy most két szuverén ország államfője is itt van, és így adhatunk közösen hálát Istennek ezért a megújult templomért. Először arról szólok az ige kapcsán, amit mindenki tud és lát, szinte csak emlékeztek, miért vagyunk itt. Másodjára arról szeretnék szólni, amit én erre az ünnepre nézve és a karancsi reformátusokra nézve, a horvátországi magyarok közösségére nézve megértettem. És harmadjára majd arról fogok beszélni, amit engem is, és titeket is az isteni titkok magasába emel.
1. Egy régi, szép baranyai templomban vagyunk itt. Ha megnézzük ezt a karzatot, látjuk: három boltíve van. Itt, a horvátországi Baranyában, és túl a Dráván, a magyarországi Baranyában is többnyire ilyet látunk, ha benyitunk egy református templomba. A régiek építkeztek így, amikor egy-egy közösségnek lett annyi ereje, hogy templomot építsenek Isten dicsőségére, ahol egybegyülekezhettek, együtt magasztalhatták Istent, együtt adhattak hálát, együtt sirathatták halottaikat, együtt köszönthették az ifjú házasokat, együtt örülhettek a keresztelőn,  együtt lelkesült a szívük, amikor a fiatalok konfirmációi fogadalmat tettek, és leginkább folyton együtt hallgathatták Isten igéjét, épülhettek belőle, és együtt kötelezhették magukat igazi, szent és szép életre. Most megújult ez a templom, és hálásak vagyunk mindazoknak, akiket nagytiszteletű úr felsorolt névvel és név nélkül, az állami közösségeknek, a helyi közösségeknek, az egyházi közösségeknek és a helyieknek is, hogy itt, ebben a létszámában megcsappant kis közösségben, e szerény településen megőrizték, megtartották a régiek örökségét a jövőnek. Pál dicsőítő szavával, mindezért annak legyen dicsőség az anyaszentegyházban nemzedékről-nemzedékre, aki nemzedékről-nemzedékre megajándékoz bennünket a Krisztus ismeretével, végére mehetetlen szeretetével, és megőriz bennünket hűségében! Aki Mohács felől átlépi a határt, és Eszék felé jön, az sok helyütt láthat figyelmeztető táblákat. Ennek a gyönyörű Baranya-háromszögnek a dús erdeibe másfél évtizeddel ezelőtt, a háború idején aknákat telepítettek. Talán évtizedek kellenek, amíg felszedik az aknákat és biztonsággal be lehet menni az erdőbe, el lehet menni a régi legelőkre, kaszálókra. Nemrég még háború volt itt. De mostmár szabadok vagyunk. És Horvátország és Magyarország államfői, a horvátok és a magyarok, a reformátusok, katolikusok, és mindenki más, aki itt van velünk, hálát adhat Istennek ezért a megnyert szabadságért. Ezek az aknák pedig, amelyek miatt bizonyos területekre nem tanácsos bemenni, emlékeztetnek arra, hogy milyen drága dolog a szabadság. Milyen felülmúlhatatlan dolog a függetlenség! Milyen csodálatos dolog, hogy úgy élhetünk, hogy nem kell a holnaptól rettegnünk. Az apostol így ujjong: Jézus Krisztus golgotai halálával és feltámadásával legyőzte a gonoszt. A gonosz elveszítette a háborút. Isten gyermekei szabadok. De miért beszél akkor az apostol arról, hogy maradjunk meg az úton, hogy igyekezzünk a Krisztus tanításában megmaradni? Miért kéri, hogy öldököljük meg a régi embert, és erősödjünk meg az új emberben, és formálódjunk át a Krisztus hasonlatosságára? Azért, mert bár a gonosz döntő vereséget szenvedett, nem tanácsos nekünk az itt hagyott aknái területére lépni. Nem tanácsos belehajolni a bűnbe, engedni a régi késztetéseknek, kétségbe vonni Isten jóságát, és hitetlenkedni, mint ahogy az manapság szokás, vagy éppen gúny tárgyává tenni mindent, ami szent. Adjunk hálát Istennek, hogy Jézus Krisztusban döntő győzelmet aratott bűn és halál felett, hogy ennek okán új élet várományosai, örökélet várományosai vagyunk! Ma minden-minden erre emlékeztet bennünket, nemzedékről-nemzedékre. A karancsi gyülekezet megőrizte, megtartotta az örökséget a jövő számára.
2. Másodszor arról szeretnék szólni, amit az apostol csodálatos kívánságában mond és hadd adjam ezt át én is kívánságként. Azt mondja az apostol: »azt kívánom, lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben a szeretetben meggyökerezvén, és alapot vévén, hogy megértessék minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jó voltának.« Istentisztelet után majd kikérdezhetjük a lelkipásztort, hány méter hosszú, hány méter széles, milyen magas ez a templom, milyen magas a tornya, és milyen magasan van a csillag? Ezek egyszerű tények, adatok, ám éppenséggel a régiek építőművészetét, rátermettségét, hozzáértését dicsérik. Ezt a képet idézi az apostol, amikor dimenziókról beszél: szélesség, hosszúság, mélység, magasság. Mintha azt akarná mondani, hogy amikor megragad bennünket a Krisztus igazsága, és elindulunk a keresztyén életben, akkor leginkább azt éljük át, hogy Isten egy csodálatos világba hívott meg bennünket. És ez a világ nem szűkös világ. Isten világa véghetetlenül tágas. És mégsem parttalan, szétesett világ, nem léptékek és arányok nélküli világ ez, mert van szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága, és ebben járat bennünket Isten. Hadd kívánjam a karancsiaknak, hogy tapasztalják meg ezt a csodálatos valóságot, hogy milyen nagy mélységekig, titkokig alá lehet merülni, és micsoda magasságokba fel lehet emelkedni. És adjunk hálát Istennek ezért, gondolva azokra, szérül-szerte a világon – és sajnos egyre több helyen –, ahol a Krisztus nevéért, a Krisztus követéséért üldöztetés, hátratétel, börtön, vagy netalán halál jár. Gondoljunk mindazokra, akiket Isten a Krisztusban meghívott erre a csodálatos megtapasztalásra, ám egy ellenséges világ zárja körbe őket, bezárja őket, és tapodtat sem enged nekik, sem jobbra, sem balra, sem le, sem fel. Legelőbb magára az apostolra gondolunk, aki ezt a csodálatos levelét börtönből írja. És úgy írj, hogy már tudja, halálra fogják ítélni, tudja, hogy Néró pallosa lesújt rá, és tudja, hogy csakhamar elkezdődik a keresztyének üldözése, akikre ráragasztják majd az odium humani generis-t, az emberi nem gyűlöletének vádját, holott... Holott az apostol Isten véghetetlen szeretetéről beszél, holott a keresztyén életnek nincsen más tétje, mint a véghetetlen isteni szeretetben egymást is szeretni, egymással megbékélni, egymás javára élni. És mégis az a vád, hogy íme, a keresztyének gyűlölik az embereket. Ez a vád.  De olyan csodálatos ezen a levélen keresztül is megérezni, megízlelni, hogy milyen áldás az, amikor Isten kinyit előttünk egy ajtót, megnyit előttünk egy mélységet, feltár előttünk egy távlatot, és szabaddá tesz, és erőt ad, hogy bejárjuk ezt az utat. A keresztyénségnek vannak a legnagyobb távlatai. Egyszer megkérdezték egy okos és bölcs embertő: mi lesz a keresztyénséggel? Mi lesz itt a 21. században? Hiszen annyi helyről jönnek a nyomasztó hírek, és valljuk be, a keresztyéneket olyan országokban is oldalba billentik, kigúnyolják, megcsúfolják, ahol egykor dicsőség volt keresztyénnek lenni. Mi lesz a keresztyénséggel? Az illető azt felelte: a keresztyénségért egy percig sem aggódom, mert a keresztyénség a jövőben él, a keresztyénség maga a jövő; a keresztyénekért viszont aggódom, kiért-kiért egyen-egyenként, aggódom tiérettetek és önmagamért, és azokért, akiket Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és itt-ott már Európában is üldöznek.  A keresztyénségért, a győztes ügyért, a legcsodálatosabb távlatért egy percig ne aggódjatok, mert ez az Isten abszolút jövője; de azt kérnünk kell, remélnünk kell, azért fohászkodunk kell, hogy mi magunk teljesen szabadon élhessünk ebben a csodálatos jövendőben, nemzedékről-nemzedékre.3. És végül hadd szóljak arról, amit az ünnepben általában, és itt ebben az ünnepben is épp csak el tudunk dadogni. Így van ez akkor is, amikor kedves családtagot köszöntünk, például, születésnapján, vagy öreg szüleink házassági évfordulóját ünnepeljük, vagy ha egy jó barátot megtiszteltek kitüntetéssel, és mi részt vehetünk azon. Ilyenkor előre elkészített szavakat mondunk, ám gyakran bekövetkezik, hogy elszorul a torkunk, könny szökik a szemünkbe, elfogódottak leszünk. Láttam már sokszor, hogy a szónok úgy kezdte, mint Ciceró, úgy folytatta, mint Seneca, ám a döntő pillanatban elakadt a szava, és nem tudott mást tenni, csak átölelte és testvéri csókkal köszöntötte az ünnepeltet. Én most innen, a szószékről aligha tudok átölelni mindenkit, de valamit megpróbálok eldadogni. Figyeljük meg az igét, azt mondja az apostol: annak legyen dicsőség az egyházban, ti. Istennek legyen dicsőség...itt is, a karancsi anyaszentegyházban, legyen dicsőség annak az Istennek, aki mindezt adta nekünk, nemzetségről-nemzetségre, örökkön-örökké. Ám van itt van egy differencia. Azt tudjuk jól, hogy mit jelent a szó: nemzetségről-nemzetségre. Ha nagyon odafigyelünk, ellátunk ükapánkig. És ha nagyon figyelünk előre, akkor a dédunokát meglátjuk. Ez 250 esztendő. Nemzetségről-nemzetségre. Ez a templom nemzetségről-nemzetségre áll, ez a közösség nemzetségről-nemzetségre él, jó időkben, rossz időkben, áldások közepette, és súlyos próbatételek között, két évtizede még háborúban és most békében, egykor fogságban és most szabadságban. Áll a templom és a közösség - olykor más által meghatározva és most önrendelkezésben, nemzetségről-nemzetségre. Ám odateszi az apostol: örökkön-örökké. És ez más. Ha az apostol képéhez igazodhatom, azt kell mondanom, hogy a szélesség és a hosszúság jelenti ezt: nemzetségről-nemzetségre. Ez a történelem, itt egy síkban kivetíthető a nemzedékek élete. Örökön-örökké, – ez az isteni. Ennek csak mélysége és magassága lehet, ez számunkra beláthatatlan és felfoghatatlan. És amit ebből megsejtek vagy megérzek, és idehozom nektek az az, hogy a történelem folyton azt bizonyítja, hogy ami nemzetségről-nemzetségre való, ámbár gyönyörű és csodálatos, mégis megannyi kétséggel teli. Mert kérdezzük, mégis: lesz-e következő nemzedék? És ha lesz következő nemzedék, ők vajon megőriznek-e minket emlékeikben? És ha lesz még utánuk is nemzedék, ők megkapják-e Istentől áldásul azt, amit mi most élvezünk? Csupa kétség, csupa szorongás, aggodalom. Szinte az egész életünket alá kell dúcolni, hogy össze ne omoljon e kérdések súlya alatt. De mindeközben, éppen ahogy nemzedékről-nemzedékre élünk, azt mondja az apostol: örökkön örökké. Vagyis, ami években, évtizedekben, századokban mérhető, az belefoglaltatik abba, ami nem mérhető, belefoglaltatik az örökkévalóba. Éppen úgy ahogy az emberi életidő belefoglaltatik az Isten örökkévalóságába, ahogyan egy család élet-ideje belefoglaltatik egy nemzetség életidejébe, ahogyan egy ország ideje belefoglaltatik a történelmi időkbe, – de ahogy mondom, érzem, ezek nem is igazán jó példák. Az isteni felfoghatatlan. Így mondja korábban az apostol: Isten végéremehetetlen jóságával szeret bennünket. Vagyis: nemzetségről-nemzetségre – ezek vagyunk mi. Örökkön-örökké – ez az Isten. És a nemzetségéről-nemzetségre és az örökkön-örökké itt találkozik. Ezért épült ez a templom, ezért újíttatott meg ez a templom, és ezért épülnek templomok, ezért újíttattak meg templomok, - és ezért hívogat a harang, ezért van istentisztelet, hogy mi itt, nemzetségről-nemzetségre találkozzunk az örökkévalóval. Örökkön örökké. Ő hív benneteket, Ő áld benneteket. Fogadjátok el hívását, dicsőítsétek nevét szép és jó élettel!
Ámen

Mindenek előtt hadd adjam át a magyar református testvérek köszöntését, és áldás kívánását.  Igen nagy öröm számunkra, hogy hosszú ideje testvéri kapcsolatban állhatunk újra és újra találkozhatunk, közösen vehetünk részt a keresztyének missziójában, és mint ma is, épülhetünk egymás hite által.
500 évvel ezelőtt, amikor Magyarországán és Koreában alig ha tudhattak egymásról az emberek, Magyarország sok mindenben hasonlatos volt ahhoz, amit az elmúlt évszázadokban Korea népe is megtapasztalt. Akkoriban két nagy birodalom támadt az országra, amely három részre szakadt, és csak reménység volt arra, hogy valaha is újra egyesülhet. Sokszor két falu, amelyek egymás szomszédságában voltak, és ahol rokonok éltek, egyszerre csak azt találták, hogy közöttük határ húzódik meg, és többé nem látogathatják egymást, már két szembenálló világ részei lettek. Az országot ellenséges hadseregek tartották megszállva, és folytonos háborús készületben élt mindenki.  A háborús övezetekben a lakosság elhagyta a régi településeket,  erdőkbe, mocsarakba húzódtak vissza, és szinte lehetetlenné vált az élet. Ekkor érkezett Magyarországra is a reformáció nagy üzenete: az igaz ember hitből él. De ez az üzenet nem 500 évvel ezelőtt hangzott fel először. Pál apostol kétezer évvel ezelőtt, amikor Rómába készült, hogy az ott  élő keresztyénekkel testvéri közösséget ápoljon, mint egy bemutatkozó levélként maga előtt küldött egy írást, ez a Római levél, és ebben szólaltatja meg ezt a csodálatos üzenetet. És nem is Pál apostol, aki ezt először leírta, hanem Habakuk próféta, aki évszázadokkal korábban nagy és súlyos konfliktusok közepette adta át Isten megtartó üzenetét népének. És nem is Habakuk próféta az első, aki ezt az üzenetet megfogalmazta, hanem maga Isten, amikor Mózes által törvényt adott megszabadított népének, és így hívja őket magához: szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok.
De hadd szóljak először a hit nagy igazságáról. Az igaz ember hitből él. A legtöbb nyelven így – ha jól tudom – a koreai nyelven is jövő időben fogalmazva fordítjuk az igét. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol eredeti görög szövegében is áll. De ha Habakuk próféta szövegét nézzük, akkor abban azt találjuk, hogy a jelen időt és a jövő időt ugyanúgy  fejezzük ki. És ez így van a magyar nyelvben is. Ha azt mondom, hogy az igaz ember hitből él, akkor ez jelentheti azt is, hogy máris hitből él itt és most, és jelentheti azt is, hogy hitből fog élni, vagyis a hit fogja megtartani a jövőben, amikor nagy és súlyos bajok érik, próbatételeket kell elszenvednie, amikor az emberi számítások kudarcba fulladnak, egy szóval, amikor nagy nyomorúság következik be. Vagyis, ha jól értjük, akkor az apostol és a próféta kijelentése Istennek megkezdett munkájára utal, arra, hogy amit szeretetéből, hűségéből és irgalmasságából nekünk ajándékozott Jézus Krisztusban, ez pedig az új élet, az az új élet nem a távoli jövő ígérete, hanem bennünk megkezdett valóság. Ez pedig a hit nagy titkára mutat rá. A hit magával Istennel kapcsol össze minket. Azt tudjuk, hogy aki hinni tud, az kitartóbb, erősebb, annak mindig van valami kilátása a tragikus élethelyzetekben is. És megfordítva: ahol hiányzik a hit, ott az életünk sötétebb, keményebb, ott kevesebb a reményünk. Pál apostol azonban nem általánosságban, hanem konkrétan beszél a hitről. Vagyis a hit nem valami emberi képesség, tulajdonság, hanem Isten ajándéka, hogy kapcsolatban legyünk vele. Tehát nem az a hit, hogy úgy általában hiszünk, hiszünk valami jobban, valami szebben, vagy hiszünk a terveink megvalósulásában, hanem bizakodás és reménység Istenben. És Isten sem valami általánosság, hanem élő személy. A filozófusok szokták Istent kozmikus hatalomnak, legfőbb intelligenciának, világalkotó szellemnek nevezni, de mi tudjuk, hogy a hit azt jelenti, hogy hiszünk Istenben, és hiszünk Istennek. Egészen pontosan erről beszélt a régi próféta is, amikor rámutat, hogy miért ez az Istenbe vetett hit az egyetlen út. A próféta könyvének második részében rámutat kora nyomorúságára. Kortársai öncsalásban éltek. Becsapták önmagukat, megcsaltak másokat, és még az egész társadalom is csalások sorozatában élt. És végül még a legfontosabb dologban is csaltak, bálványimádók voltak. Ezt mondja a próféta: jaj annak, aki bűnös szerzeményt szerez…. Jaj annak, aki várost épít vérengzéssel… jaj annak, aki megitatja felebarátját…. Jj, annak aki a fának mondja: serkenj fel /Habakuk 6,2, 9,12, 19/ Pál apostol pedig a Római levél elején fest megrendítő képet az emberiség állapotáról: Istent megismerték, de nem dicsőítették, hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és balgatag szívük megsötétedett /Róma 1,21/
Amikor 500 évvel ezelőtt elérkezett Magyarországra is a hit nagy üzenete, akkor sem csak arról volt szó, hogy széthullott az ország, hogy idegen hatalmak szállták meg, hogy elvesztette szabadságát, hogy az emberek menekülni kényszerültek, hogy elveszett a jövő reménye. Egy magyar reformátor leírta, hogy amikor az erdőkbe és mocsarakba menekült embereket megkereste és evangéliumot hirdetett nekik, és rövid időn belül több, mint százötven gyülekeztet szervezett, akkor leírja azt is, hogy a megtérés evangéliumát hirdette nekik. Hiszen, amikor felragyog a csodálatos üzenet, hogy az igaz ember hitből él, vagyis abból él, hogy Istenbe veti bizodalmát, akkor ez tiszta tükröt is tart elénk, és rámutat betegségeink és nyomorúságaink okára, arra, amit az előbb így neveztem: öncsalás.  Ezért kell összekötnünk az ígéretet Isten parancsával is. Mert kinek van kapcsolata Istennel? Igen, az előbb azt mondottuk, hogy annak, aki hisz Őbenne. DE azt is mondtuk, hogy ez a hit bizalmat jelent, azt jelenti, hogy személyes kapcsolatunk van Istennel. Ez pedig másként nem lehetséges, mint úgy, ahogyan Mózes III. könyvében olvastuk, éppen úgy, hogy Isten jó törvénye szerint szentté leszünk. Mert Ő szent. Ami szent, az az életünknek legfontosabb helyén áll. Amikor először jártam Koreában, megdöbbentem, hogy a templomokba úgy jönnek az emberek, hogy leveszik cipőjüket. Ezzel fejezi ki, hogy Isten háza, a templom szent hely. Annyira fontos és annyira más, hogy nem lehet köznapi módon viselkedni. Ami szent, az azt kívánja, hogy életünk más milyenné legyen, megváltozzon, Istenhez igazodjon. Azt kívánja, hogy szeretete szerint éljünk, azt kívánja, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket Krisztusban.
A reformáció tehát életformáló igazságot mondott ki, és akik ennek üzenetét befogadják, azoknak az élete elkezd megváltozni. Azért él az igaz ember hit által, azért lesz számára az Istennel való kapcsolata a változások forrása, mert éppen a hit teremti meg számunkra az igazi életformát. Az apostolok sok helyütt beszélnek arról, hogy mit jelent hitben élni. Most csak néhányat hadd soroljak az olvasott igék fényében. Mindenek előtt azt jelenti hitben élni, hogy életünk középpontjában a szentséges Isten áll. Ő lesz a mi napkelténk és világosságunk, Ő a mi bizalmas barátunk, és jóra vezérlő Urunk. Ő a mi vigasztalónk, és törvényadónk. Vagyis ha Isten nélkül csak hazugságban és öncsalásban élhettünk, akkor a hitben már úgy élünk, hogy Istenre támaszkodunk, és szent életrendje szerint élünk. Továbbá hitben élni azt jelenti, hogy képesek vagyunk Isten felől nézni önmagunkat, egyházunkat, társadalmunkat és az egész világot. Ez talán a legnehezebb. Isten szent életakarata felől látni mindent. Hogy mit jelent irgalmasnak, szolidárisnak, segítőnek, önfeláldozónak, minden jóra készségesnek lenni. Isten felől nézzük magunkat, azt jelenti, megértettük, hogy miért teremtett minket Isten, és megértettük azt is, milyennek akar minket látni. Azt akarja, hogy szentek legyünk. S végül hitben élni azt jelenti, hogy mi magunk is, Jézus szava szerint élő víz forrásaivá leszünk. Mert ahogyan Isten Mózes által népe tudtára adta parancsát, és ahogyan  a próféta által megerősítette ígéretét, és ahogyan az apostol által rámutatott ennek az ígéretnek a garanciájára, a megfeszített és feltámadott Krisztusra, és ahogyan 500 évvel ezelőtt a reformátorok újra az egyház elé tárták ezt az üzenetet, úgy szól most is hozzánk az örök érvényű ige, magának Istennek szava: legyetek szentek, mert az Úr szent, és az igaz ember hitből él. Ez az alapja, ez a tartalma, és ez a boldog célja egész keresztyénségünknek.
Ámen
Bogárdi Szabó István püspök koreai útinaplóját a következő linkre kattintva olvashatják:
http://reformatus.hu/special/szubjektiv-puspoki-utinaplo-koreabol/

Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!
Csoóri Sándor egész életében szerette az egybegyülekezést – legszebb gyermek-emlékei közé sorolja ezeket Zámolyon, aztán Pápán a református kollégium tehetségeként, aztán költőként, gondolkodóként, világjáróként, magyar szó szerelmeseként, értelmiségiként – tanácskozásokban, szervezkedésekben, beszélgetésekben, legszebb szóval: egybegyülekezésekben élt. Most holtában, még egyszer, ide ravatalához egybegyűjtött bennünket: gyászra, végtisztességre, életéért való hálaadásra – és a feltámadás reményében való megerősödésre. Itt kell most elnyernünk a vigasztalást. Erre ő személyesen kötelezett engem.
Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magános befelé-tekintése és önkéntes csend-fogsága után – megromlott fizikumában, nagy betegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és, lám kiderült mégsem ismerem – mitsem várva a válaszára, már lapoztam  is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozsára tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!
Ez volt az utolsó, amit nekem mondott, reám testált, ott utolsó őrhelyén, a kórházban, a halál árnyéka völgyének eme  patyolatos bugyrában, élet és halála mezsgyéjén: vigasztalót!
Őrhelyet mondtam, mert Csoóri Sándor őrálló volt. Mondhattam volna – régi szólva – stáció-t is, ahol az érdeklődő megállhat egy-egy pillanatra, ahol az átutazó talán elcsodálkozhat a körülményeken, de nem az őrálló, akinek nagy és súlyos szolgálata van ott. És őrállót mondtam, és ezt leginkább szellemi-egzisztenciális értelemben kell vennünk. Nem a hely a fontos, hanem a helyzet, - nem az adottságok, hanem a feladat, nem a körülmények, hanem a sors. Három stációt hoztam ma ide -, és mindegyikben csupa vigasztalás. Az egyik vigasztalás a prófétáé, a másik az apostolé, a harmadik a tanúé, aki látnok.
1) A próféta, ahogy a zsoltár mondja: hasonló a pusztai pelikánhoz; olyan, mint a bagoly a romokon. Virraszt és olyan, mint a magános madár a háztetőn (102. zsoltár).
A romok fölött virraszt, vagy a pusztában, az éjszaka sötétjében, arccal a remélt naptámadat felé.  Egyszerre él tehát a minden fölfaló sötétség kellős közepén és a remélt világosságban. Várakozik és őrkődik; és ha hallgat – Csoóri Sándor tudott hallgatni – , nem azért hallgat, mert ne volna mit mondania, vagy mert elvették volna tőle a szót, hanem, mert tudja, a csenddel többet mond, mint bármi szóval.  És ha szólnia kell, mert az őrszem dolga, hogy jelezze az idők változását, nem  a magáét mondja, parancsa van rá, Isten az, aki reá rója kimondás kényszerét. S mindjárt kettőt: előbb a létezésünk keserű igazságát: fű a nép, elszárad a fű, elhull a virága, és mindjárt a másodikat: de Isten beszéde örökre megmarad! A múlandó embernek a saját szépséges, de porladó szavaival kell kimondania az örökkévalót, a maradandót. És a legkevésbé csak önmagának mondja ezt. Az őrálló másokért örkődik, – és ha nekik is hirdetnie kell a szabadulás látomását, akkor nekik is el kell mondania: bizony fű a nép – bizony, ti is porból vagytok és porrá lesztek, és nem ti kezetek munkája, a nevetek nagysága, hanem egyedül Isten igéje marad meg! És az az ige titka, hogy előbb hangzik, mint támad a fény, miként a teremtéskor: szólt az Úr: legyen világosság – és lőn világosság! Roppant teher az efféle őrállóság, - a sötétség kellős közepén világosságot hirdetni,  pusztaság kellős közepén az Isten szavával forrást fakasztani, a 20. században darabokra szaggatott  országban reményt mondani, az embert termelési egységgé züllesztő diktatúrák idején szabadnak maradni, az megélhetési önáltatás és a világsemmisítő hazudások idején holtak arcán is meglátni a jövendőt, - ehhez előbb ki kell mondani, az istenkedők, vagyis végtére Isten ellenségeinek is arcábamondani: bizony, fű a nép; és ímé, Istenünk beszéde megmarad örökre! Ez a próféta őrhelye – roppant feladat az üres számítgatásai után futkározó, alkudozó, hűséget elcsaló, szépséget mocskoló világban,  stáció az elveszés és megmaradás mezsgyéjén, ahol rásüllyed az emberre a maga sorsa.
2) A második stáció egészen személyes, ez az apostolé, aki arról beszél, hogy az ember őstudása – hogy tudniillik különbség van mulandó és maradandó között –  csak formális tudás mindaddig, amíg a feltámadott Krisztus dicsőségébe bele nem káprázik a szemünk. Krisztus nélkül csak annyit tudunk, hogy van különbség halandó és örökkévaló között -–, de nem tudjuk, hogy mi ez a különbség! Csak sejtelmünk van, de nincs bizonyságunk. És ezzel a fél-tudással éppoly boldogtalanok vagyunk, mint minden fél-igazsággal, mint a megkelesztett, de ki nem sütött kenyérrel, mint a megírt, de soha el nem küldött levelekkel, mint az álmodott, de sosem próbált szabadsággal. Krisztusban azonban nyilvánvalóvá lesz, hogy mi ez a különbség! A végtelen fölemeli magához a végest, a kegyelem nem lerombolja, hanem céljáig vezeti a töredékest. És e különbség mellett is meg kell állnia az őrállónak, és vigyázóból felvigyázóvá kell lennie –, nehogy a Feltámadás – a Krisztus feltámadása –  csak hasonlat legyen, mert akkor a mi életünk, halálunk és feltámadásunk is csak hasonlat lesz, akkor visszaesünk a bizonyosságból a sejtelembe, holott az őrállóval együtt vágyakoznunk kellene! Várom, várom az Urat, mondja a zsoltáros, mint a virrasztók a reggelt! Ezért nem is  arra vágyakozunk, mondja az apostol, hogy levessük a mulandót, hanem hogy felöltözzük rá az örökkévalót, mert, lám Krisztus mulandó testet öltött magára, és mulandó testben halt engesztelő halált, és a mulandó teste tétettet a sírba – és mulandó testbében támadt fel örökkévalóra. Nem akarunk meztelennek találtatni, mondja az apostol, hanem az akarjuk, hogy az élet nyelje el azt, ami halandó. A virrasztónak, az őrállónak nem kell előrerohannia a naptámadat közelgő fényébe: megtalálja őt az Isten fénye, és új életbe öltözteti, mert megváltotta a halálból a veszendőt. Maradjatok meg énbennem, - mondja Krisztus az övéinek.
3) A harmadik stáció a tanúé – aki látnok, aki fogoly, száműzött az Úrért. Ha a próféta köteles őrállásra, mert elveszett népéért küldi az Úr, ha az apostol köteles küldetését teljesíteni és tanúsítani a reményt, akkor a látnok, aki előtt egy másféle tudást tárul fel a mennyei istentiszetelt dicsőségében, köteles elmondani az elmondhatatlant. Ha a prófétaúának, a virrasztónak, a hűségesnek az a jutalma, hogy a naptámadat első sugaraival őt áldja meg Isten, ha az apostolnak, a hírnöknek az a jutalma, hogy a maga életén tapasztalhatja átáradni az újjászületés csodáját, akkor a látnoknak, a számüzöttnek a jutalma az, hogy a sorsa nem a maga különleges útja lesz, hanem igazságának hazatérése az igazsághoz. Csoóri Sándor sorsa az volt, hogy ő, aki annyira szeretett élni, megtanult élni akarni, akkor is, amikor úgy rakták körülötte a világot, hogy ne szeressen élni. Nem az igazát kereste, hanem az igazságot. Patmosz volt Magyarországon élnie, magyarnak lennie – rettentő sors, ezer lebeszélés, csüggedés, vereség,  – és mégis, éppen Patmoszon: jelenés volt élni – megtartatás, szépséges dicsőség, örökkévaló erők áradása.
Vigasztaljátok népemet - , mondja a próféta! Ami halandó, elnyeli azt az élet -, mondja az apostol! Eltöröl az Isten szemeikről minden könnyet -, mondja a látnok. Mit olvassak, Sándor, kérdeztem az őrállótól. Vigasztalót, mondta a nagy magyar őrálló. Nem azért, mert balzsam kell a sebre, nem azért, mert ekként összebékülünk a halállal, nem azért mert így alkut kötünk az elfogadhatatlannal, hanem azért, mert győzőtt a Bárány Krisztus, és győztek a hűségesek, és övék az örökkévaló dicsősége! Jól és jól vagyon én jó szolgám, kevesen voltál hű – sokra bízlak ezután: menj be a te Uradnak örömébe.
Ámen

Egy másodperc figyelmet kérek, utána ki-ki keresheti az osztálytársát itt a padok között. Csak egy mozdulat erejéig kérek mindenkit, figyeljen ide. Mutatom: én így szoktam megtörni a kenyeret. Tehát ha majd láttok valakit, aki ugyan hasonlít rám, de nem így töri meg a kenyeret, az nem én vagyok. Ez a gyönyörű szép húsvéti történet, melyet felolvastam, erről a mozdulatról szól. Arról, hogy miképpen ismerjük meg Jézust, és mikor döbbenünk rá az életünknek, az egész emberiség életének, vagyis az Isten és az ember kapcsolatának a legfontosabb kérdésére. Erről mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a hitetek és hiába való mi prédikálásunk, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. De míg ehhez a mozdulathoz eljutunk, szeretnénk néhány évnyitós dolgot is mondani a felolvasott ige kapcsán.
Balgatagok! - mondja Jézus a tanítványoknak. Úgy is lehetne ezt fordítani: ostobák. Szó szerint: tudás nélkül valók. Amikor diákok cukkolják egymást az ismerettel, hírrel, és valaki eltátja a száját, a többiek legyintenek: te, nem tudsz semmit.  Most ezt mondja az Úr Jézus Krisztus ennek a két tanítványnak. Talán van is rá oka, hiszen ez a két tanítvány a tágasabb tanítványi körbe tartozott, tehát ők is ott voltak, amikor Jézus elmondta a Hegyi Beszédet, és ott voltak, amikor Jézus nagyszerű vitákban legyőzte az ellenvetéseket, amikor betegeket gyógyított, kenyeret sokasított, lecsillapította a háborgó tengert; ott voltak Jeruzsálemben is minden eseményen, És most előadják nagy szomorúan Jézusnak (akit nem ismernek meg, mintha hályog lenne a szemükön): csak te vagy jövevény, és nem tudod, mi történt Jeruzsálemben, hogy mi lett a mi Jézusunkkal, aki Isten és emberek előtt kedves volt, hatalmas beszédben, cselekedetben. Mi azt reméltük, hogy Ő állítja helyre az országot, az Isten jó rendjét. De elárulták, halálra adták, megfeszítették. Igaz, ma reggel asszonyok jöttek, és azt mondták, hogy nem találták a sírban, és hogy angyalok mondták nekik, hogy: feltámadott. Aztán Péter és János is kimentek a sírhoz, és ők sem találták ott! De hát...! És akkor azt mondja nekik Jézus: ostobák. S ha ostoba az ember, tudatlan, akkor be kell iratkozni az iskolába, ugye? Ha oktalan az ember, és nem érti a világ dolgait, és a tények tapasztalatok ellenére, nem áll össze neki a kép, akkor iratkozzék be az iskolába!
De azt is mondja az Úr Jézus: rest szívűek. El tudtok képzelni olyan tavat, amelybe bedobjuk a követ, és úgy tűnik el a vízben a kő, hogy nem ver hullámot? Ilyen tó nincsen. Az olimpián láttuk, hogy 10 pontot kapott az a műugró, aki úgy tudott beleugrani a vízbe 10 méterről, hogy még csak nem is csobbant. Ez egy szenzáció! Azt gyakorolni kell, az művészet. Normálisan, ha bedobunk egy követ a tóba, hullámok támadnak.  Vagy hogy ha megszólal hirtelen egy erős hang, az nyomban rezonálni kezd a fülünkben. Ez fizikai törvény. Tulajdonképpen azt mondja Jézus ennek a két tanítványnak: ha az égből lezuhanna a Nap, ha nappal sütne ki a Hold, ha alászállnának a csillagok, és előttetek hajlonganának – ti erre meg se rezdültök? Semmi érzelem?
Ezzel a két szóval - ostobák, rest szívűek – szomorú bizonyítványt állít ki Jézus. Mindenből elégtelen, ami számít. Nem akarom a tiszteletre méltó Tanári Kart kiprédikálni a diákoknak, de nyilván már elosztottátok magatoknak a tanárokat. Vannak agyas tanárok, akik okosak, precízek, mindent tudnak de nincsen szívük. És vannak tanárok, akik lelkesek, csodálatosak, rezdülnek, sírnak a diák helyett is, ha kell, se nekik nem olyan fontos a tudás. Igen, van, aki agyas, és van, aki érzelmesebb. A keresztyéneket is fel lehet így osztani. Vannak dogmatikus keresztyének, náluk mindenre van citátum és szentencia. De most Jézus azt mondja tanítványoknak: tudatlanok és rest szívűek. - mindkettő, vagy fordítva: egyik sem: sem tudós, sem érzelmes. Hát legalább az egyik lenne. Legalább egy kicsit akarnánk az ismereteket, vagy akarná, hogy egy kicsit a szíve rezdülni, mert akkor majd az egyik kipótolja a másikat. De egyik sem. Ilyen tanítványok esetén egy felvételi bizottság nagyon szomorú lenne, és értesítené a szülőket, hogy az önök gyermeke sem tudásban, sem hozzáállásban, sem képességben, sem ismeretben nem felel meg annak, hogy iskolánk növendéke legyen, hát még az Úr Jézusé.
Ezzel a két szóval - ostobák, rest szívűek – szomorú bizonyítványt állít ki Jézus. Mindenből elégtelen, ami számít. Nem akarom a tiszteletre méltó Tanári Kart kiprédikálni a diákoknak, de nyilván már elosztottátok magatoknak a tanárokat. Vannak agyas tanárok, akik okosak, precízek, mindent tudnak de nincsen szívük. És vannak tanárok, akik lelkesek, csodálatosak, rezdülnek, sírnak a diák helyett is, ha kell, se nekik nem olyan fontos a tudás. Igen, van, aki agyas, és van, aki érzelmesebb. A keresztyéneket is fel lehet így osztani. Vannak dogmatikus keresztyének, náluk mindenre van citátum és szentencia. De most Jézus azt mondja tanítványoknak: tudatlanok és rest szívűek. - mindkettő, vagy fordítva: egyik sem: sem tudós, sem érzelmes. Hát legalább az egyik lenne. Legalább egy kicsit akarnánk az ismereteket, vagy akarná, hogy egy kicsit a szíve rezdülni, mert akkor majd az egyik kipótolja a másikat. De egyik sem. Ilyen tanítványok esetén egy felvételi bizottság nagyon szomorú lenne, és értesítené a szülőket, hogy az önök gyermeke sem tudásban, sem hozzáállásban, sem képességben, sem ismeretben nem felel meg annak, hogy iskolánk növendéke legyen, hát még az Úr Jézusé.
És most térjünk át a történet végére, mert mindaz, amit elmond nekik, azt mégiscsak tudhatták már, hiszen ismerték ők is az Írásokat, olvasták a Mózes könyveit és a szép szavú prófétákat, a csodálatos ígéreteket, és hallhatták, ahogy az Úr Jézus elmondta sokszor: ahogyan Jónás három napig volt a cet gyomrában, úgy lesz az Embernek Fia a föld gyomrában három napig. És ahogy Jónást kiadta a cethal, úgy fogja Krisztust kiadni a halál. És már jön is a feledett ismeret, felidéződik minden, és ahogy később megvallják, már gerjedez a szívünk is, a szívükben is megrezdül a lélek. És mégis! Mégis kell ez a mozdulat, ahogyan Jézus leül az asztalukhoz, és áldást mondj, és megszegi a kenyeret! Ekkor hull le a szemükről a pikkely. Nem tudom, lehet-e filmet nézni órán? Lehet, igazgató úr bólintott. Javaslom, kölcsönözzétek Tarkovszkij filmjét, a Stalkert, és nézzétek meg, elemezzétek ki. Ez az emmausi tanítványok 20. századi parafrázisa. Ott is van két tanítvány, az egyik az atomtudós, a másik az újságíró. És van egy tilos és titkos zóna, ahova nem mehet be senki, és a zóna közepén van egy szoba egy romházban, és az a hír járja, hogy aki oda bejut, és ott kimondja a kívánságát, az teljesül. De nem lehet bemenni, mert a katonaság körbezárta ezt a zónát. De van egy  stalker, egy vezető, őt felfogadja az atomtudós és az újságíró, hogy vezesse be őket. Nagy nehezen bejutnak a zónába, közelednek az épülethez, a szobához. De mégsem olyan egyszerű ez az út, mert közben sok mindent meg kell beszélni, sok mindennek tisztázódnia kell. És eközben a film narrátora olvassa azt, amit itt Lukács evangéliumól hallottunk: hogy visszatartóztattak a szemeik, és nem ismerték fel őt. Aztán amikor belépnek a szobába, elmondja a stalker, hogy nem az történik itt, amit a szóbeszéd tart, nem az fog teljesülni, amit kimondanak, hanem az, amit valóban kívánnak. Nem folytatom tovább..., csak szeretném jelezni, amit ez a nagy filmrendező megmutat nekünk, az nagyon hasonlít ahhoz, ami az emmausi úton történt, amikor az Úr Jézus azt mondja nekik: ti miről beszélgettek itt? Szó szerint: mik ezek a szavak, amit egymás fejéhez vágtok, min vitatkoztok? De nem az számít, amit ők kimondanak. Hanem az, hogy Ő tanítson minket, mert akkor eljutunk a szívünkhöz, a legmélyebb, legigazabb kívánságainkhoz, a reményeinkhez, az Istenbe vetett hitünkhöz. És aztán jön ez a mozdulat, a kenyér megtörése. Pedig ez a mozdulat olyan mindennapos. És mégis csoda. A mindennapos dolgokban rejtezik a csoda.
És ez a csoda itt ebben a történetben, ezzel szeretném befejezni. Hát nem nagy dolgok történtek korábban? Jöttek az asszonyok, akik kint voltak a sírnál, és jelentették, hogy üres a sír. És angyalokra hivatkoztak. És jöttek a tekintélyek: Péter és János, a főapostolok. És ők is angyalokra hivatkoztak, hogy feltámadott Jézus, feltámadott dicsőségében. Mennyi itt a dicsőség, a győzelem, a nagyság, a siker, az egekig való felmagasztalás! De sem ez, sem az nem töri át a szív burkát, hanem csak ez a hétköznapi mozdulat. Maradj velünk, mert mindjárt este van - mondják előtte a tanítványok a Felátmadottnak, akiről azt hiszik, hogy csak egy jövevény. De maradj velünk, lépj be az életünkbe, légy részese az egész életünknek, és te mondd el a hálaadást, te szegd meg a kenyerünket. Légy beavatkozó. Kívánom, hogy ebben az esztendőben a Baár-Madas minden növendékének, tanárának, dolgozójának és a szülőknek ezt a csodálatos megtapasztalást. Csodát kívánok a mindennapokban. Mert ez a csoda csak akkor történhet meg, ha szívünk teljességéből kimondjuk: maradj velünk, gyere be hozzánk, ülj az asztalunkhoz, légy a mi hétköznapjaink részesévé. És akkor az áldó mozdulatról, majd a kenyér megtöréséről, tudni fogjuk, hogy Ő az, akinek most velünk van dolga, és meg fogjuk Őt ismerni. És ha megismerjük Őt, teljességre jut az ismeretünk és boldogságra jut a szívünk. Isten áldjon meg benneteket ebben!
Ámen