Bogárdi Szabó István Dr.

Néhány nappal ezelőtt bejárta a világot a hír, hogy egy Közel-Keleten szolgáló szíriai jezsuita származású szerzetes, Henri Boulad atya magyar állampolgárságért folyamodott, és ezt a múlt héten állampolgári eskü keretében meg is kapta. Nagy öröm, hogy nem egy magyar származású, talán Magyarországról elszármazott, a világ más táján élő felnőtt ember folyamodik itt állampolgárságért, hanem olyan valaki, aki csak baráti kapcsolatokon keresztül ismeri Magyarországot. Boulard atya olyan világból érkezett, ahol, mint tudjuk, hosszú ideje óriási nyomás nehezedik a keresztyénekre, üldöztetést kell szenvedniük. Talán azért választotta Magyarországot második hazájául, mert értesült arról, hogy ez a kis ország, sok-sok keserű tapasztalat után, úgy döntött, hogy felkarolja az üldözött keresztyének ügyét. Ha nem másért, hát hálából, hogy mi szabadok vagyunk az üldözéstől.
Boulard atya Magyarországon előadást is tartott, és ezt szeretném elsőként a felolvasott igéhez kapcsolni, leginkább azt  a teológia-történeti kérdés, amit előadásában feszegetett. Nevezetesen azt, hogy miközben az úgynevezett »nyugati« keresztyénség, Tertullianus, Augustinus, Aquinói Tamás, Luther, Kálvin és a többiek, olyan sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért öltött testet az Ige, és adták rá a választ: azért lett Isten emberré, hogy eleget tegyen az ember bűnéért, mindeközben ez a mély teológiai belátás némileg eltorzította a nyugati keresztyének szemléletét. Mi mindig a bűnről, vagyis az Isten és ember kapcsolatának a megszakadásáról beszélünk, egyszóval, a mi keresztyénségünk árnyékos, nagypéntekes, és ennek a kultúránkban, a gondolkodásunkban sok árny-oldala lett. Ezzel szemben, mondja Boulard atya, a keleti keresztyénséget a testet öltés másik nagy titka tölti el, s leginkább Athanasius egyházatya fejtette ki, hogy Krisztus azért jött, Isten azért lett emberré, hogy Istent felemelhesse az embert isteni magasságokba. Ennek van is egy szép görög kifejezése: theoszisz, magyarra úgy fordítjuk: istenülés. Tudom, ez csak egy teológiai vita, és nem árt tudni azt sem, hogy a teológusok felette hajlamosak szétválasztani és szembefordítani azt, ami összetartozik. Hiszen ez a kettő is összetartozik, a megváltás, a bűnből való szabadítás, illetve az, hogy Isten lakozást vesz bennünk, és dicsősége átragyog rajtunk. Igen, ez a kettő összetartozik. S hogy mennyire összetartozik, azt éppen Márk evangéliumából értjük meg. A felolvasott szakasz előtt olvassuk a mi Urunk színeváltozásának a történetét. Amikor Jézus elváltozott és mennyei fény ragyogott át rajta, a tanítványokat felhő fogta körül, mennyei szózatot hallottak: ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok! Egyszerre látjuk itt a dicsőséget, és értünk meg mindent a kereszt titkából.
Ehhez kapcsolja aztán Márk evangélista imént felolvasott szakaszt. Ahogy jöttek lefelé a hegyről, Jézus megparancsolta a három tanítványnak, hogy erről mindaddig senkinek ne beszéljenek, amíg Ő fel nem támad a halálból. De ahogy az lenni szokott, a tanítványok, mint valami teológusok, mindjárt okoskodni kezdtek. Ímé, az előbb láttuk Illést, akiről úgy tartják, hogy előbb neki kell eljönnie, és helyre kell állítania az országot, és csak aztán jön el a messiás király, Krisztus, akiről Péter nem régen, a Caesarea Filippi országútján mondta: te vagy a Krisztus, a  Megváltó!
A második.A keresztyénség szolgálata a világban nem akként forog, hogy itt, Magyarországon, Európában vagy a világ más táján mennyire vagyunk vonzók, vagy mit tudunk letenni a civilizáció asztalára, s mennyire megnyerő a vallási közösségünk. Tudom, ez is számít, de döntő módon mindig csak ez az egy számít, ez az egy a  döntő: Jézus a Krisztus! Minden e körül forog, minden ebben gyökerezik, mert ebben gyökerezik az üdvösségünk is. De a tanítványok mindjárt disputát kezdenek, mondom,  hogy nem úgy vane., ahogy a régiek mondják, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? Erre mondja nekik Jézus: Illés előbb jön el és mindent helyreállít!  Retorikailag szólva ez egy concessio, vagyis megengedés, hogy jöhessen az igazi kérdés: de akkor miért van megírva az Ember Fiáról, hogy sokat kell szenvednie, és megölettetnie? Újra azzal a különös paradoxonnal találkozunk, hogy lám, együtt van itt az ország helyreállítása, az isteni dicsőség felfénylése, és itt van, másrészt, a szenvedő Krisztus. Igen, Illésnek előbb kell eljönnie, de Jézusnak miért kell szenvednie és megvettetnie?
A harmadjára hadd jegyezzem meg, hogy most olyan Biblia-kiadásból olvastam az igét, melyben a szerkesztők dőltbetűs fejezetcímeket adtak, hogy segítsék az olvasást. Ezt olvassuk Márk evangéliuma 8. részénél: Jézus először jelzi halálát és feltámadását (prima passionis preaedictio). S ahogy olvassuk tovább, a következő részeknél ez lesz a felirat: Jézus másodszor jelzi Ő halálát és feltámadását (secunda passionis praedictio). Aztán: Jézus harmadszor is jelzi halálát és feltámadását (tertia praedictio passionis). Jézus tehát előre jelzi, mintegy megjövendöli, megmondja előre a halálát. És ennek kapcsán beszél a próféták sorsától, és azonosítja magát azokkal, akik őelőtte jártak, őelőtte szenvedtek üldöztetést, mártíriumot, úgy ahogyan a Zsidókhoz írt levél felsorolja a hit hősei között azokat, akik kardélre hányattak, üldöztették, barlangokban bujdostak, hazát kerestek és nem találtak, és mindezt azért, mert valami nagyobbra, valami teljesebbre vártak.
De tudjuk azt is, hogy Jézus azt kéri a tanítványoktól, hogy azonosuljanak vele. Nem különb a tanítvány a mesterénél. Íme, elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, mondja, mikor kiküldi tanítványait. Nem méltó a tanítvány az ő Urához, ha nem lép a nyomdokába. Itt, ebben az egyszerű beszélgetésben, ahogy jönnek lefelé a dicsőség áradásából, és ahogy a tanítványok értetlenkednek, talán még elkábulva a csodától, Jézus szavaiból meghalljuk, hogy mi a keresztyén ember sorsa. Ugyanaz, mint Krisztusé. Sokat kell szenvednie, megvettetnie, meg kell halnia és fel kell támadnia. Mert ha Krisztus körül forog minden, ha Krisztusban gyökerezik az igazi életünk, ha Krisztusban van elrejtve Isten minden kegyelme, akkor nem különb a tanítvány a Mestertől. Erra az útra hívja Krisztus  az övéit. Ennek az útnak a vége, vagy még inkább: a végcéla a feltámadás. Mindannyiunkat erre hívott meg, ennek ízét kóstoltatja velünk, erről mondja Pál apostol, hogy megízleltette velünk az eljövendő világ erőit. Ennek az örömében és reményében járjuk e földön elrendelt utunkat. Illés csakugyan előbb jön, és mindet helyreállít, de akkor miért van megírva: az Ember Fiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvettetnie? Azt mondom nektek: Illés már el is jött, és azt tették vele, amit  akartak, ahogyan meg volt írva róla. Krisztussal mégsem azt tették, amit akartak. János evangéliumában olvassuk, hogy amikor a tanítványok óvják a Mestert, hogy Jeruzsálembe menjen, mert az életére törnek, azt mondja nekik Krisztus: az én életemet tőlem senki nem veszi el, magam teszem le azt. Ez a nagy és mély isteni tett a tanítványi lét titka. Nem azért vállaljuk a terheket, az üldöztetést, a gyalázatot a Krisztus nevéért, mert mi ilyen különös fajta vagyunk, vagy mert talán szeretünk szenvedni, s jó volna, ha félre szorítanak bennünket, hanem azért, mert mély, belső szabadságban, Krisztus gyermekeinek a szabadságában élünk, Krisztus dicsőségéért és Isten országáért, Krisztust követve a kereszt által a dicsőségig,  per crucem ad lucem. Isten Szentlelke segítsen minket ebben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár napja olvashattuk mindannyian a hírt, hogy egy félig szír, félig francia származású jezsuita szerzetes, Henri Boulad atya magyar állampolgárságért folyamodott, és a napokban le is tette az állampolgársági esküt. Igen megtisztelő nekünk, magyaroknak, ha egy nem-magyar magyar állampolgár szeretne lenni. Ennek az eseménynek kapcsán aztán a jezsuita atya Magyarországra érkezett és több helyen előadásokat tartott igen érdekes témával, amely a mai igehirdetéshez is esik. Mondandójának a lényege az, hogy keleten szolgálva egy nagy felismerésre jutott.  Abból a töprengéséből indult ki, hogy mi vitte oda a nyugati keresztyénséget, hogy egyre szomorúbb, egyre savanyúbb, egyre keserűbb, egyre nehézkesebb, egyre törvénykezőbb? Az a gondolata támadt, hogy talán azért, mert a nyugati keresztyénséget a váltságtannak az a gondolata hatja át igen erősen, hogy Krisztus azért lett emberré, hogy a kereszten elvégezze az engesztelésnek a nagy munkáját. Ezt nekünk, reformátusoknak nem kell sokat magyarázni, hiszen a Heidelbergi Káté is ezzel kezdődik, a káté első 11 kérdése ezt a gondolatot ismerteti meg velünk: azért kellett Jézus Krisztusnak eljönnie, kereszthalált halnia, hogy Istennek az emberi  bűn elleni haragját testében, lelkében elhordozza, hogy ekképpen megváltson a büntetés alól, és ilymódon adja tudtunkra, hogy Isten megbékélt velünk, s ezért mi is békéljünk meg Istennel. De a végcélt tekintve, mondja Boulad atya, van egy másik megközelítése is az üdvözítés történetének, és ezt ő a régi keleti egyházatyáknál, leginkább talán Athanáziusnál, meg Alexandriai Kelemennél fedezett fel, akik azt mondják, hogy Isten azért lett emberré, hogy Isten lakozást vehessen az emberben, hogy az ember átistenüljön, leegyszerűsítve: Isten azért lett emberré, hogy az ember Istenné lehessen. A régiek erre egy görög szót használtak, theószisz, ezt ma szabatosan így fordítják: átistenülés. Tehát az Ige azért lett testté, hogy az isteni lét-valóság, az isteni szeretet és kegyelem átáradjon az emberbe, az emberi természetbe, áthassa azt, és isteni magasságokba emelje. Boulad atya szerint a keleti keresztyénség mindig meg tudta mutatni az üdvözítésnek ezt a napsugaras, a fénylő, ragyogó, egyúttal titokzatos és misztikus oldalát, bezzeg mi, nyugatiak (mi magyarok is nyugatiak vagyunk!) mindig csak a bűnért való elégtétel, a bűnből való kiváltás körül forgunk. Talán ez az oka, mondja Boulad atya, hogy a nyugati civilizációban kialakult a filozófiai és egzisztenciális nihilizmus is.
De ne mélyedjünk el túlságosan ebbe a teológiai disputákat, nem is dolgom, hogy ilyeneket rángassak fel a szószékre, csupán szeretném jelezni, hogy a Márk evangéliuma 9. részében, a mi Urunk színeváltozása történetében, ott, a Megdicsőülés hegyén együtt látjuk ezt a kettőt. Mert amit meg kell különböztetni, azt még nem kell szétválasztani, és ha valamit együtt látunk, még nem kell feltétlenül elegyíteni is. Megváltásunk szükségessége és az isteni dicsőség fölfénylése összetartozik. Isten beavatkozó kegyelme nélkül nem menekülhetnénk meg, és éppen ennek mélységében tárul fel az isteni szépsége. Olvassuk most így ezt a történetet.
Még egy bevezető megjegyzést kell tennem. Ahogy olvassuk Márk evangéliumát, óhatatlanul szeretnénk valamilyen diagramba foglalni Jézus életét. Ám ha Jézus földi életét meg akarjuk rajzolni, pontosan ugyanabba a zavarba esünk, mint maguk az evangélisták (vagyis előbb a tanítványok). De segít, például a Filippi levél gyönyörű Krisztus-himnusza, amely Krisztus aláereszkedésről majd felemeltetéséről szól. Az Apostoli hitvallásban is így mondjunk: alászállt poklokra, aztán a feltámadásával elkezdődik felemelkedése: ült az Atyaisten jobbjára, az örökkévaló dicsőségében. De most, a megdicsőülés történetét olvasva, nem segítenek bennünket igazán ezek a képletek. Éppen Márk evangélistánál látjuk a leginkább, hogy a süllyedésben is, és az emelkedésben is megszakítások, megakadások következnek be. Hadd mondjak néhány példát. Tegnap olvastuk Márknál, hogy a sok csodatétel, adományozás, feloldozás, betegek meggyógyítása, sőt, a kenyérszaporítás nagy csodája után Jézus megkérdezi a tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek. Idézik is mindjárt tanítványai a közvélekedést: némelyek szerint Jézus valójában a feltámadott Keresztelő János, mások szerint egy a próféták közül, megint mások azt tartják, hogy ő Illés próféta (róla még lesz szó). És akkor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy: és ti kinek mondotok engem? És, igen, jön a csúcspont: azt mondja Péter: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Ennél magasabb nincs, igen! Igen Jézus a messiás, Őreá vártak évezredek óta! Ám ekkor Jézus magához szólítja a tanítványokat és kezdi nekik mondani, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ahol sokat kell szenvednie, meg fogják feszíteni, meghal, aztán harmadnap feltámad. Péter megragadja Jézust és azt mondja neki: mentsen ettől meg az Isten, ez nem történhetik meg veled! Lám, az imént még a döntő kérdésnél voltunk, mert az a döntő kérdés hogy, kicsoda Jézus? És Péter kimondja: te vagy a Krisztus. A többi kérdés nem számít. Ha nem Jézus a Krisztus, ha nem Ő a megváltó, akkor ki? S aztán a következő pillanatban Jézus a kereszthaláláról kezd beszélni. Lám, amikor úgy érezzük, hogy minden fölfelé tart, kezdődik a theószisz, az átistenülés, az isteni dicsőség, szentség, magasztosság átfénylése, éppen akkor kezdi Jézus a keresztről való beszédet. És ez így van együtt  a mai történetben is.
Jézus magához veszi Pétert, Andrást, Jánost, felmegy velük egy hegyre, ott elváltozik előttük. Ruhája fényesebb lesz, mint amit egy ruhafestő meg tud festeni, arca dicsőségtől ragyog, és a három tanítvány azt látja, hogy ott van Mózes és Illés, és beszélgetnek. Máté evangélista közli, hogy a Jeruzsálemben bekövetkező eseményekről beszélgetnek. Mindenféle magyarázat született már arra a kérdésre, hogy mit keresett ott Mózes és Illés. Talán csak egy látomás lett volna, ahogy ez sokszor megtörténik, hogy ott nem levő alakot ott lévőnek lát az ember? Mások szerint Isten, aki a semmiből előszólítja a meglévőket és a meglévőket semmivé tudja tenni, most itt kvázi megelőlegezett feltámadással oda teszi Mózest és Illést. Lehetséges. Én inkább a titokzatos értelmére hívom fel a figyelmet.  Itt két nagy ószövetségi próféta áll Jézus mellett. Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be a szent földre. Illés pedig nem látott halált, elragadtatott. És ez a két próféta a legnagyobb közbenjárók közé tartozott. Amikor Jakab apostol imádkozni tanít minket és azt mondja, hogy kértek, de nem kaptok, és azért nem kaptok, mert rosszul kértek, akkor többek közül Illéssel példálódzik, akinek könyörgésére Isten bezárta a felhőket és három és fél évig nem volt eső, majd újbóli könyörgésére, közbenjárására megnyitotta a felhőket és lett eső.
De most beszéljünk inkább Mózesről. Őt is megemlíti, a Zsidókhoz írt levélnek az a szakasza, amit a lekcióban olvastam. Ám Mózes V. Könyvében (9-11. Fejezet) maga Mózes is jelzi ezt a szolgálatát. Itt a szolgálatát összefoglalva, rátestálja népére az élete tapasztalatait. És itt arról beszél, hogy amikor lehozta a hegyről az Isten ujjával írt parancsolatokat, azt kellett látnia, hogy a nép igen hamar elhajolt szabadító Istenétől, aranyborjút öntött magának és azt kezdte el imádni. Ekkor Isten – mondja Mózes – haragra lobbant és kijelentette, hogy elveszíti ezt a hálátlan népet! Ám Mózes közbenjár, könyörög, imádkozik, – és ezt mondja magáról –, és igen rettegtem. Egykor Alexandriában a kegyes zsidók lefordították héberből görögre az egész ószövetséget, ezt Septuagintának nevezzük, nos, ott ugyanezt a szót találjuk, amit itt Márk mond: Péter megszólalván, ezt mondotta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni, csináljunk azért három hajlékot: Neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek is egyet, de nem tudta, mit beszél, mert igen megrémültek. A félelmet sokféleképpen tudjuk kifejezni,  a Biblia számos szóval adja vissza –de ez itt egy speciális szó, csak kétszer fordul elő az Újszövetségben, itt, a Márk evangéliumában, és a Zsidókhoz írt levélben, amit fölolvastam. Ez egy minősített szó. Azt fejezi ki, amikor az ember az isteni jelenlétébe kerül, ahol nem morális rémület tölti el, hanem valami más. Morális rémület is van, például, amikor az ember fél a lelepleződéstől, reszket, mert büntetés vár rá, fél, mert meg fogják szégyeníteni, fél, mert olyan feladatot vállalt, amit nem tud elvégezni. Ez afféle félelmeinknek morális gyökere van, vagy a velünk született erkölcsi érzék váltja ki, vagy valami más. Például iskolaév végén  megtörténik, hogy nem megy haza a gyermek. Megszökik, mert megbukott és fél hazamenni.
De most nem ilyenféle a félelemről van szó, hanem arról, amikor az ember a véghetetlen valóság erőterében átéli a maga végességét. Mi hasonlítható ehhez? Például, van egy nagyon különös klausztrofóbia, amikor az ember elkeveredik egy nagy erdő kellős közepén. Nincs bezárva, mégis be van zárva, mert nem tudja, merre kell mennie, csak rettentő félelemmel bolyong a roppant fák között  – és elveszettnek tudja magát. Nem megszökött, hanem utat tévesztett, s nem tudja, hova s merre. Akiknek tériszonya van (ahogy mondják), és fölviszik egy magas kilátóra, az nemhogy a korlátig nem mer kimenni, hanem a szemét sem nyitja ki. De valóban, tériszony ez? Nem inkább félelem-érzet a véghetetlen előtt? A kicsiségét éli át ilyenkor az ember, a porszem létét, mint Ábrahám, akinek megjelenik az Úr, elhívja őt, ígéretet ad neki, megáldja, és barátjának nevezi Ábrahámot, ő pedig azt mondja: por és hamu vagyok! Vagy amikor megtörténik a csodálatos halfogás, és partra húzzák a halászok, Péter pedig azt mondja Jézusnak: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! Péter itt nem erkölcsi önítéletet mond – ez a vitám Henri Boulad atyával –, hanem átéli, hogy a véges, töredékes, magának élő ember nem fér össze a szentségessel, a véghetetlennel, az örökkévalóval.
És mégis. Azt mondja Márk evangélista, hogy Péter felajánlja Jézusnak, hogy építsünk hajlékokat neki, Mózesnek és Illésnek is, mert ahol vannak, az jó hely, nem kell tovább keresni, most kell lerögzíteni a dolgokat! Megjegyzi Márk evangélista: ezt azért mondta Péter, mert nem tudta, hogy mit beszél, mert megfélemlettek. Egészen szabatosan így kellene fordítani ezt a sajátos kifejezést: megfélemlés született bennük. Megfélemlés ragadta el őket, vagy - nem annyira magyarosan – telve voltak félelemmel. Nem is tudom, csak dadogni tudok, ha próbálom pontosan visszaadni.
Mit látunk? Jézus Krisztus, aki indul Jeruzsálem felé, és úgy, ahogy korábban jelentette a tanítványainak, meghalni megy, most megszakítja ez a történetet. Ezen a hegyen csodálatos kijelentés támad, Mózes és Illés megerősítik Őt ebben az útjában. A biblia-magyarázók és a teológusok fontos kérdéseket vetnek itt föl  – ez a tisztük – és ezek nem is spekulatív kérdések. Az egyik kérdés az, hogy Jézus miért csak három tanítványát vitte magával?  Némelyek szerint azért, mert Péter, Jakab, János alkották a belső kört, ők voltak, akiket Jézus a Gecsemáné- kertben is elválasztott a többi tanítványtól, velük ment külön imádkozni,  és nekik mondta: maradjatok itt velem és imádkozzatok velem. Itt, ahogy a történet végére érünk, azt halljuk, hogy Jézus megtiltotta nekik, hogy bárkinek is beszéljenek erről, csak majd a feltámadás után. Márk megjegyzi, hogy ez így történt, de egymás között csak kérdezgették ők, hogy mit jelent az, hogy a halottak közül föltámadni?  De  máris jön a következő kérdés: a többi kilenc miért nem lehetett ott? Miért engedi Jézus, hogy ez a három előízt kapjon a feltámadás dicsőségéből, a többiek viszont nem részesednek ebben? Essenek csak kétségbe, törjenek össze a kereszt után? De nem jó ez a firtatás, mert Péter, Jakab és János is összetörtek a kereszt után, számukra sem volt gyógyszer, amit itt láthattak. Vagy egészen másról lenne szó? Azt hiszem, mind a kettőről, hiszen Jézus maga mondja a tanítványainak, hogy erről nem beszélhettek, majd csak a feltámadása után, tehát maga Jézus köti össze a kettőt.
De a történet másik, mély értelme az evangélistának abban a megjegyzésében van, amit így mond: ekkor felhő támadt, befogta őket, a felhőből szózat jött ki, ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok. Ez itt talán egy második megkereszteltetése Jézusnak. Amikor elment Keresztelő Jánoshoz (aki a legnagyobb volt minden próféták közül), és megkeresztelkedett, megnyílt az ég és a Szentlélek galamb formájában alászállott és szózat támadt: ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. Őt hallgassátok. Ez tehát most egy második megerősítés. Aztán így folytatódik a történet: amikor a tanítványok nagy hirtelen körültekintgettek, senkit sem láttak többé maguk körül, csak Jézust. A mi Urunk Jézus Krisztusunk színeváltozása, a mennyei dicsőség átfénylése személyén, a nagy közbenjárók,  Illés és Mózes megjelenése, aztán a nagy közbenjárók félelmének átvetülése a tanítványokra, és a mennyei szózat: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok (vagyis Őt kövessétek, Neki engedelmeskedjetek, az Ő szavát fogadjátok meg, az Ő igazságára helyezzétek rá az életeteket, vagyis fogadjátok el a kezéből Istennek meghívását a szent és tiszta életre!) – ez van ennek a történetnek a középpontjában.
Őt hallgassátok! Hadd fordítsam meg, – hiszen közbenjárókról beszéltünk. Nekünk, reformátusoknak a közbenjárással kicsit sok bajunk van. Ennek nyilván van egyháztörténeti, kegyességtörténeti oka is.  Mi reformátusok erőst megkérdőjelezzük, hogy holmi földi közbenjáróhoz kellene folyamodjunk, netán valami dicső szenthez, aki már a szentek kórusában, az üdvözültek közösségében van. Akit aztán emlékeztetni kellene, hogy mi még itt vagyunk, szóljon érettünk jó szót (elnézést kérek, karakírozom a dolgot!). És Szűz Mária, akihez hithű katolikus testvéreink folyton esedeznek, hogy járjon érettünk közbe?! Mi azt mondjuk, hogy nekünk erre nincs szükségünk, Arany Jánost idézzük: „Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenesen oda fog folyamodni...” Nem kell közvetítő, nem kell közbenjáró. De sajnos, ebből az szokott kijönni, hogy ezzel elintézettnek vesszük a dolgot és megfeledkezünk arról, amire maga a mi Urunk Jézus Krisztusunk és az apostolok köteleznek bennünket, hogy járjunk közbe másokért. Imádságban. Beteg-e valaki közöttetek? – kérdezi Jakab. Imádkozzatok érte. Kenjétek meg olajjal, tartsatok könyörgést érte. Bajotok van a királyokkal, a hatalmasokkal, a nagy urakkal? Azt mondja Pál apostol Timótheushoz írt levelében: tartassanak könyörgések, esedezések, közbenjárások, imádságok minden hatalomban levőkért, hogy nektek békességes időtök legyen. Még a fránya politikusokért is közbe kell járni. Megfeledkezünk erről, mert úgy gondoljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk, aki ott ül az Atya jobbján teljes dicsőségében, úgyis közbenjár érettünk. De azt már elfelejtjük, hogy a mi könyörgésünket is Ő teszi jó illatúvá. Ezért most erre figyelmeztetve és emlékeztetve, hadd fordítsam meg.
Azt mondja a mennyei szózatban az Atya: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok. És ez fordítva is így van, ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Ő a tökéletes főpap, a főpap tiszte pedig az volt, hogy egyszer egy évben bemenjen a szentélybe és elvégezze a nagyáldozatot, a nagy könyörgést önmaga és a nép bűnéért. És megáldozzon. Jézus Krisztus az egyszerű és tökéletes és megismételhetetlen áldozat, Ő az áldozó és Ő az áldozat..., hogy meghallgattassék. És ugyanitt mondja a Zsidókhoz írt levél, meg is hallgattatott. Mint ahogy Mózes mondja: hogy megfélemlettem és reszketés volt bennem és imádkoztam az én népemért, és meghallgatott Isten. Akkor tudhatjuk boldog és bizakodó szívvel Jézus elé vinni a kéréseinket, az Ő nevében elmondani imádságunkat, ha hallgatunk rá, ha engedelmeskedünk Neki, ha az Ő útján járunk, ha elfogadjuk az Ő meghívását a mennyei életre. Ha tudjuk, hogy az a szenvedő arc dicsőséggel is ragyogott, ha tudjuk, hogy az a mi Urunk Jézus Krisztusunk, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta, hogy ábrázata utálatos volt előttünk, ugyanaz az Jézus, akinek ábrázata elváltozott és fényességgel tündökölt és fehérebb volt, mint a hó, és Isten dicsősége ragyogott föl benne. Ő a szerelmes fiú, Őt hallgassátok, mert Őt meghallgatja az Atya.
Ámen

Határhelyzetben vagyunk, legalábbis amikor ezt az igét olvassuk. Természetesen, egy beiktatás is határhelyzet, hiszen a lelkipásztor életében egyszerre befejeződik és elkezdődik gyülekezeti szolgálata; befejeződik a lelkipásztorságra való meghívása, és folytatódik, amit eddig is végzett itt, ebben a gyülekezetben, de immár megerősítve, bepecsételve. Ez is határhelyzet. Sok ilyen határhelyzet van az életünkben. Amikor elérkezünk egy választóvonalhoz, vagy vízválasztóhoz vagy válaszúthoz, el kell dönteni, hogy maradunk-e vagy tovább megyünk, és merre megyünk tovább? Változtatunk vagy nem változtatunk? A határhelyzetek döntést igényelnek. A nagy filozófus, Karl Jaspers szerint az emberi életnek számos határhelyzete van. Ilyen, például, a súlyos betegség. Vagy a mély barátság próbája. Ilyen az igazi szerelem, amikor az ember másra és önmagára nézve meghatározó döntést hoz. És határhelyzet az is, amikor Jézus a tanítványaival elment Caesarea Filippi falvaiba.  Kérek mindenkit, képzeljen maga elé a Jézus korabeli Izrael térképét, amilyet a Bibliája hátsó lapjain is láthat. Caesarea Filippi fent van északon. Az már nem Izrael, nem is Galilea, ez már egy másik ország. Tehát Jézus, úgymond, kifelé megy a saját országából, nem Jeruzsálem felé megy, délnek, hanem északnak, kifelé. Egyszer egy bátor prédikátor azt fűzte ehhez: úgy tűnik, mintha Jézus disszidálni akarna. Óriási ellentmondás tolul itt fel hirtelen. Márk evangéliuma előző részeiben azt olvassuk, hogy bár vannak viták, és sokan megkérdőjelezik Jézus tekintélyét, mégis egyértelmű: Jézus a Krisztus. Ő a megígért Messiás. Benne teljesedik az, amiről Isten már a Paradicsomkertben jövendölt, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos, az pedig a sarkát mardossa. Ő ez a magzat! És ezt ígérte Isten a törvényben, ezt ábrázolta ki a szertartásokban, erről jövendöltek a próféták, erre várták az atyák, ezt hirdette Keresztelő János: Ímé, az Isten Bárány, aki elveszi a világ bűneit! Mondhatni, Jézus a siker kapujában van. Csak egy-két nap, és ott vagyunk Jeruzsálemben, csak néhány óra, és eljön az Isten országa! Csak néhány döntő mozdulat, és rendeződik az összes ember sors-probléma, és megszűnnek a határhelyzetek. Minden eldől. De most nem ezt látjuk, hanem azt, hogy Jézus nem a megoldás felé megy, hanem Caesarea Filippi felé.
Ha Jézus határhelyzet van, ennek oka talán éppen az, hogy felvethessen egy kérdést. Egy kérdést olyan helyzetben, amikor csak ő van ott és a tanítványok. Ezt kérdezi a tanítványoktól: kinek mondanak engem az emberek? Mintha hallani szeretné tőlük, amit az előbb felsoroltam. S valóban, a tanítványok hűségesen mondogatják, hogy mai nyelven szólva: Jézus már-már a celebek közé tartozik: Azt tartják róla, hogy ő a feltámadott Keresztelő János, mások szerint ő Illés, aki nem látott halált, s akinek a nevéhez roppant reménységek fűződtek. Mások szerényebben csak annyit mondanak: Jézus egy a próféták közül. Ekkor Jézus fordít egyet a beszélgetésen, s megkérdezi a tanítványait: Ti kinek mondotok engem? Ez a keresztyén élet egyetlenegy lényeges kérdése! Egyetlenegy kérdés van, ami számít, és határhelyzetbe visz minket: Ti kinek mondotok engem? Te kinek mondod Őt?  Mert ez a kérdezés nem ért véget azzal, hogy Krisztus feltámadt és mennyei dicsőségbe ment! Azóta is sokan mondják: Jézus jó fej volt. Nem olyan volt, mint a papok, a csuhások meg a keresztyének. Jézus jó fej volt.  Mások azt mondják: Jézus tökéletes volt, de aztán jöttek az apostolok, főleg Pál, és elrontottak mindent.  De Jézus!? Na, ő aztán igen! Valaki azt mondja, hogy Jézus volt az első szabadságharcos. Láttam egyszer egy pólót, az elejére Che Guevará-t festették, a hátuljára meg Jézust. Ilyenek kellenének ma is. Megint más szerint Jézus volt az ős-ellenzéki, akit nem lehetett lekenyerezni, és mindig az igazságot mondta. Lám, meg is feszítették! És még mennyi vélemény! Például, Jézus volt a legnagyobb bölcselő. Egyszer a kezembe került egy könyvecske, ezzel a címmel: Jézus összes költeményei. Jézus volt a legtökéletesebb költő. Hány és hány véleményt mondanak ma is; és ha Jézus megkérdezi: kinek mondanak engem az emberek, holnap délig sorolhatnánk. De az igazi kérdés nem ez, hanem az: ti kinek mondotok engem?
Péter egyszerű szavakkal azt feleli: te vagy a Krisztus! Te vagy a Felkent. Te vagy az Üdvözítő. Te vagy (ahogyan a Heidelbergi Káténk fogalmazza) a mi örök Főpapunk, egyetlen Prófétánk és igaz Királyunk, Akiben Isten mindent elvégzett az ember szabadítására. Máté és Lukács evangélista elmondja ennek a történetnek azt a részét is, amit a szűkszavú Márk nem tartott fontosnak elmondani, hogy Jézus eztán odafordult Péterhez, és azt mondta neki: boldog vagy Péter, mert nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ilyet az ember magától nem tud kitalálni. Erre az ember magától nem tud rájönni. Ehhez isteni erők kellenek, ehhez isteni szem-nyitogatás kell. Nem véletlen, hogy Márk evangélista éppen a bethsaidai vak szeme-nyitását beszéli el a történet előtt.  Egyszóval, határhelyzet ez, és szeretném ezt a beiktatandó lelkipásztor szolgálatára is ráróni. Ez lesz közöttetek az ő szíves kötelessége, erre hatalmazta őt fel őt elhívó Ura, hogy újra és újra szembesítsen benneteket ezzel a kérdéssel: te kinek mondod Őt, Jézus Krisztust? Mert az, hogy Krisztus, név is, de annál sokkal több is. A názáreti Jézus a Megváltó. Az egyetlen. Az örökkévaló Szentháromság Isten második személye, aki testet öltött.
Amikor Jézus tovább viszi a szót, elmondja tanítványoknak, hogy mi fog történni. Nem úgy lesz, hogy mennek tovább Caesarea Filippibe, és valahol eltűnek Szíria dombjai között, hanem: most pedig az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott sokat kell szenvednie, meg fogják feszíteni, meghal, és harmadnap feltámad. Ekkor Péter, aki az imént kimondta a nagy vallomást: te vagy a Krisztus! –, megragadja Jézust, és elkezdi dorgálni: mentsen Isten, uram, nem eshetik ez meg teveled! Jézus megrendítő, mondhatnám, sokkoló módon utasítja vissza Pétert. (És itt újabb határhelyzetbe jutunk.) Távozz tőlem, Sátán! - mondja Péternek –, mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem emberi dolgokra. Micsoda iszonyatos feszültség van Jézus szavában. Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberi dolgokra gondolsz! De hát mire másra gondoljunk? És mi mást akarjunk, mint a magunk dolgát?  Mire másra gondoljon az ember? Olyan szépen elmondják ezt az emmausi tanítványok is a feltámadás után, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, és kifejtik neki, hogy itt volt az a Jézus, beszédben csodálatos, nagyobb volt, mint a próféták, becsülte az egész nép, és: mi azt hittük, hogy ő fogja helyreállítani az országot. Elhozza a jó rendet, a régi dicsőséget, felállítja Dávid leomlott sátorát. (Lk 24) Hát mire másra tudnánk gondolni? Mindig határhelyzetben vagyunk: örök egészségre gondolunk, kenyérre gondolunk, igazságosságra gondolunk, jó rendre gondolunk, békességre gondolunk. Csupa-csupa mély emberi dologra gondolunk. Miért mondja Jézus Péternek, hogy: eredj tőlem, Sátán, ha te ezen töröd a fejedet? Talán azért, mert az ember csak akkor tudja átadni magát Isten megváltó munkájának, ha átmegy az Isten oldalára. Határhelyzetekről beszélünk! Amíg a magunk oldalán vagyunk, amíg az emberiség kezdetétől fennforgó ügyeken töprengünk, éppen ezek a nagy ügyek, az örök sorskérdések nem teszik lehetővé számunkra, hogy belássuk: ezeknek a megoldása csak Istentől lehetséges. Ha valakinek van ma délután ideje, kérem, olvassa majd végig újra a Márk evangéliumát, az első résztől kezdve. Milyen megrendítő, amit Jézus megtett: beteget gyógyított, kenyeret sokasított, bűnök alól oldozott, és ezek egészen páratlan, isteni módon történnek. De nem vett részt családi birtok-viszály csillapításábann, nem avatkozott bele e világ hatalmasainak ügyeibe, nem toborzott hadsereget, nem indított egészségügyi reformot, nem hozott új törvényt. Egészen más az a rend, az a szerkezet, az a mód, ahogyan Jézusban Isten beleavatkozik a világ dolgaiba, egészen más ez, mint ahogy mi megtervezzük, meghirdetjük, elkezdjük a magunk dolgait, és évezredek óta forgunk ugyanabban a mókus-kerékben. Szeretném, ha a most beiktatandó lelkipásztorotok teljes erejével folyton emlékeztetne benneteket erre is, hogy: Istennél van a megoldás. Egyszer egy öreg pappal beszélgettem, és arra kérleltem, mondjon néhány egyszerű szót, mit jelent az, hogy üdvösség, mit jelent az, hogy Isten országa. Mit jelent az a szó, hogy Messiás? Ő pedig nagyon egyszerűen azt mondta: megoldás. Krisztus a megoldás. Ennyi. És ha egymásra vannak dobálva a különböző megoldási terveid, olvasd csak el a Márk evangéliumát, ilyen egyszerű dolgok vannak benne: csak megérintem a Jézus köpenye szegélyét, és meggyógyulok! Hogy van ez? Aztán nem fogy ki a tanítványok kezéből a kenyér! De amíg ezen a térfélen vagyunk, és követelünk Istentől, hogy tegyen már végre mindent rendbe, addig nem látjuk a megoldást. Itt van a megoldás! Jézus Krisztus az!
És még egy nagy határhelyzetről szeretnék szólni. A határhelyzetek nemcsak választást jelentenek, hanem konfliktusokat is, leginkább mély lelki konfliktusokat. Amikor Jézus elmondja a tanítványainak, hogy miért megy Jeruzsálembe, utána magához szólítja a sokaságot is, és elkezdi egyetemlegesen mondani: ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Ha valaki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, ha valaki elveszíti életét én érettem és az evangéliumért, megtalálja azt. Ez egy jó beiktatási ige, ugye? Most ráterheljük mindezt Katalin asszonyra! Ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Nagytiszteletű Asszony! Az életed már nem a tiéd. Jézus nem az apostoloknak mondja ezt a szót, és nem is az egyetemi órán hangzik, de nem is lelkészszentelésre felkészítő beszélgetés tárgya. Jézus magához szólította a sokaságot és a tanítványokat... – vagyis ezt mindenkinek mondta. Ez itt nem hivatás-értelmezés, hanem üdvösség-értelmezés. Ez nem életpálya-modell, hanem az üdvösség útja mindenkinek. Igen, a lelkésznek is, meg a presbitereknek is, a bibliaórásoknak is, meg gyülekezeti munkásoknak is, a hitoktatóknak is, de minden keresztyénnek tudnia kell: ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Miért jött Jézus? Hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. A latin salvus szó nemcsak üdvösséget jelent, és gyógyulást is, sőt, megtartatást is. Ebben találkozhatunk Istennel. Ezért óhajtunk, ezért kiáltunk, ezért imádkozunk, ezért gyakoroljuk hitünket, hogy megtartassunk. Ez egyetemesen így van. És éppen azért mondja ezt Jézus, mert ehhez át kell kelni a túloldalra.
Most egy határvidéken vagyunk. S vagy maradunk ott, ahol vagyunk, a vágyainkkal, az Isten-keresésünkkel, a sóhajtozásainkkal, vagy átlépünk a mási világba. Ha valaki szégyell engem, mondja Jézus, és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között, azt az embernek Fia is szégyelleni fogja őt, amikor eljön az ő atyja dicsőségében a szent angyalokkal. Aki itt, ebben a magába feketedett, cinikus, önmagát és mást tönkre tevő bűnös nemzetségben szégyelli a Megváltó nevét, azt a Megváltó is szégyellni fogja, amikor eljön az ő angyalaival, a szentekkel, a megváltottakkal, a tökéletesekkel. Azt szokták mondani, hogy a lelkipásztor sorsához tartozik, hogy megvetik, a szavát kétségbe vonják, evangélium-hirdetését parodizálják, hogy egy leköszönt világ utolsó hírnökének tartják; de, lám, Jézus most mindenkihez szól, hozzátok is. Ezt mondja: aki e hitetlen és parázna, elfajzott és önmagának élő, öntörvényűvé vált és önmagát bálványozó, az önmegvalósítás aranyborjúját körülugráló nemzedékben szégyelli a szabadításnak, a gyógyításnak, az igazságnak a beszédét, az még nem Istené. Kedves Nagytiszteletű Asszony! Arra buzdítalak, kérdezd szüntelenül gyülekezetedet: ti kinek mondjátok Jézust? Emlékeztesd a tiéidet, hogy át kell menni a Jézus követői közé, mert Istennél van a megoldás. Az az Isten munkája, hogy üdvösséget adjon a számunkra.  Légy mindig bátrak és kész szabadon bizonyságot tenni az üdvözítő Jézus Krisztusról és az Ő beszédeiről. Mert az ég és a föld elmúlnak, az Ő beszédei soha el nem múlnak.
Ámen

Gyászoló Család! Kedves Szeretteim! Végtisztességet tévő Gyülekezet!
Pál apostol szavait olvastam, amelyeket Lukács evangélista jegyzett fel az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Milétoszban, a tengerparton hangzottak el ezek a beszédek, egy rendkívüli találkozáskor, egy olyan órán, amikor megérkeztek azok a kedves testvérek is Efézusból, akikhez az apostol nem ment el, mert sürgetős volt az útja, hanem üzent nekik, hogy ők jöjjenek le inkább a tengerpartra. Éspedig azért, mondja Lukács evangélista, mert pünkösdre már Jeruzsálembe akart érkezni. Igyekezett, pedig – ahogy maga az apostol mondja – akármerre ment, a Lélek városonként bizonyságot tett, hogy fogság és nyomorúság következik rá.  Mégis sietett. Oda akart érni, pedig nem tudta mi vár rá, nem tudta mi következik. Azok, akik ott tőle a tengerparton búcsúzkodtak, jegyzi meg Lukács evangélista, szomorúak voltak, és sírtak, főleg amiatt, mert azt mondta nekik az apostol: most látlak benneteket utoljára, mert nem tudom, mi következik rám. Ám a Lélek városról-városra jelenti, álomban, üzenetben, jövendölésben, hogy nyomorúság vár reám. Ahogy az apostol búcsúzkodik, a szavaiba belefoglalja az egész életét. Nemcsak ezt a helyzetet, a bizonytalanságot és az igyekezetet, hanem az egész életét, amit egy egyszerű szóval pályafutásnak nevez. Istentől kapta a célt, Istentől jelölte ki a pályát, és mindaddig nem nyugodhat, amíg ezt a pályát meg nem futja, másként fordítva: amíg célba nem ér, amíg a feladatot nem teljesíti. És világosan látja maga előtt a célt, mert ez nemcsak előtte van, hanem mögötte is. Ez az alfa és az omega az életében.
Az elhívást akkor kapta, amikor Krisztus megállította, ellenségéből barátjává tette, és önmagának élő emberből, becsvágyóból Krisztus alázatos szolgája lett, az örömhír követe és tanúja. De nem olyan követ, akire rábízzák az üzenetet, továbbadja, és ezzel elvégezte dolgát. Különös szóval azt mondja: addig nem nyughatom, amíg el nem végezem futásomat, hogy bizonyságot tegyek  az Isten kegyelmének evangéliumáról. És ez a szó - bizonyságot tegyek -, ezt nem is tudjuk magyarra lefordítani, úgy ahogy kellene. Úgy lehetne talán, hogy: egészen bizonyságot tegyek. Mindenkinek bizonyságot tegyek. Mindaddig tegyem a bizonyságot, amíg tehetem. Mindenütt, ahova küld, és ahova visz engem Isten. Ez az ő szolgálatának kezdete, és ez a célja, ezt igyekszik teljesíteni.
De ebben a pályafutásban nemcsak az apostol sorsa foglaltatik benne, hanem minden keresztyén sorsa is, még talán az egész keresztyénség sorsa is – és benne foglaltatik Szabó Andoré is. Szolgálatról beszél az apostol, görögül diakoniá-ról. Krisztus szolgájának nevezi magát. Nem rabszolga, hanem szabad szolga, aki önátadásban, engedelmességben végzi, amit reá bíztak. Aztán mártírnak nevezi magát, bizonyságtevőnek, tanúnak, aki, ha kell, vértanú lesz. De csak az lehet vértanú, aki előbb tanú volt. És evangélistának nevezi magát, a jó hírt kell továbbadnia. Ennyi az egész keresztyénség. Szolgálat, tanúságtétel, evangélium hirdetés. Ez a három.  Ez a három elég. Ha ebből a háromból egy hiányzik, már nincs keresztyénség. Ehhez a háromhoz nem kell semmit hozzátenni, mert ebben minden benne foglaltatik. Benne foglaltatik a keresztyén anyaszentegyház egész története, a keresztyén anyaszentegyház magas és csodálatos állapota, mélysége és megvetettsége, és benne foglaltatik Krisztus minden szolgájának minden tevékenysége, sorsa, feladata, dolga: Krisztus szolgálattevőjének lenni, tanúnak lenni, evangéliumot hirdetni.
Az evangélium, a szolgálat és a tanúság pedig – ez  Pál apostol boldog tapasztalata – az Isten kegyelméről szól. Ez az evangélium. A kegyelem. Nincsen más, csak kegyelem. Ahogyan Ézsaiás próféta vigasztalásából hallottuk, és ahogyan ezekhez a vigasztalásokhoz maga Szabó Andor ezt írja:  „a fogságban ülő, s immár érkező Úr fogadására felserkentett nép egyetlen vigasztalása az ige. Tűrőképességében, életerejében Isten népe nem bizakodhat. Hamar elszárad, mint a fű, s virágként gyorsan hervad. Ilyen a fű-sorsú nép. De az ige örök. Bennünk annyi a maradandó, ami az el nem múló igéből veszi erejét. Mintha azt mondaná a prófétai szó: az ige megmarad, s heroldként jár a hatalommal érkező Úr előtt. S ha nektek nincs is egyebetek, neki van szerzeménye, hozza magával, és ehhez nektek elég.”
Szabó Andornak kevese volt. Mondjuk inkább azt: nem volt semmije. Árva gyermek volt.  És a háború végén hadifogoly lett. Semmi nélkül érkezett haza. Aztán néhány esztendei segédlelkészség után Hencidán kezdte szolgálatát, ahol 46 évig szolgált. És semmije sem volt. Mert az volt a 20. század magyar történetének legrettenetesebb négy évtizede. Akkor már nem enyhely volt a falu egy tudóskodni, búvárkodni vágyó fiatal lelkész számára, hanem a magyar élet szétverésének rettenetes színtere, a magyar református egyház sarokba szoríttatásának rettenetes terepe. A tehetség elvesztegetésének világa, a süllyedés kora, vagy Szolzsenyicinnel szólva: a mindent elragadó forgószél korszaka. A forgószélé, amit olyan sokszor látunk az alföldi pusztán nyáridőben, ahogy fölkapja a pelyvát, viszi, sodorja maga előtt, aztán leteszi valahol - és nyoma, híre sincs már. Szabó Andornak nem volt semmije. De azt mondja éppen ő maga, sok könnyes napon, órán, évtizeden át megharcolt hitével: Istennek van szerzeménye. Ez a kegyelem. Istennek van szerzeménye, – ez a Krisztusban való elhívottságunk. Istennek van szerzeménye, ez a Krisztus-gyermekség. És aki hallgat az igére, az megtapasztalja ezt, ezt hozza Isten a harccal együtt.
És aztán az a hely, Hencida, nemcsak a mese végéből lett híres, hanem Szabó Andortól is. A családtagok, a gyermekek, az unokák, a dédunokák, pályatársak, a tudós kollegák, a külföldről érkezők, ha Hencidára mentek, tudós papot találtak, és  patriarchát, aki ott, abban a kis bihari faluban is olyan tudományt művelt, aminek csodájára járt az egész világ. Publikált németül, angolul. Az akkori hatalom nem engedte, hogy külföldre menjen konferenciára, hát jöttek őhozzá. Ha magyarul nem jelentethette meg tanulmányait, megjelentek angolul és németül. De nemcsak tudós volt, hanem patriarcha is, akinek és kedves hitvesének otthona, parókiája mindig mindenki előtt nyitva állt. Csak idézzük fel mi, gyakran odajárók, mikor volt Hencidán bezárva a parókia kapuja? S volt-e olyan idő, ha érkezvén reggel, délben vagy este, ne került volna az asztalra eledel, s ne került volna a szívünkbe jó szó és buzdítás? Nekünk semmink nincs, Istennek van szerzeménye, – ez a kegyelem. Ennek a szolgálatába szegődött el Szabó Andor szabad szívvel, lelkesen, Krisztus ügyét szolgálva, hogy elvégezze a dia-martyriat, a mindenhol való bizonyságtételt, otthon a gyülekezetben, a családja körében, a tudós társadalomban, konferenciákon, vendég-szolgálatokon, mindenütt, ahova mehetett, ahova mennie kellett, - hogy elhirdesse, elmondja, tudtul adja: Istennek van szerzeménye, kegyelme.
Az apostol így foglalja össze az életét: semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.  Semmivel sem gondolok, csak azzal az eggyel. Még az életem sem drága, mert magamnál drágább az, hogy elvégezhessem az én futásomat. Ez a „csak hogy”– ezen fordul meg minden. Ezen a kis viszonyító szón. Ezen fordul a mondat, ezen fordul az életünk, ennek a fényében értjük meg önmagunkat, értjük Szabó Andort, értjük keresztyéni mivoltunkat. Ennek az erejében értjük, hogy miért olyan bátor az apostol mondani, hogy: az életem sem drága. Mert az élete bele van foglalva a Krisztus kegyelmébe. Szabó Andor nem azért volt megvigasztalt ember, mert kikeresett volna valami vigasztaló igét a Szentírásból, hanem azért, mert ezt olvasta az igében: az Embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, ami elveszett. Szabó Andor vigasztalását nem a saját tudós szavaiban találjuk meg, ahova belefoglalta az üzenetét. Az ő vigasztalása az volt, hogy Jézus Krisztus belefoglalta őt és életét üdvözítő történetébe. Ez a volt a vigasztalása.
Ezért tudunk érette boldog szívvel hálát adni, megköszönni a kilenc földi évtizedét, és látni, hogy a sok nyomorúság, a sok küzdelem, a sok elszakadás, a sok – emberileg szólok – reménytelenség, kilátástalanság, vergődés csak egy része volt pályafutásának. Szabó Andort soha semmi nem tartóztathatta fel, hogy egyenest fusson a kitűzött célig. Soha semmi nem akadályozhatta, hogy boldogan bizonyságot tegyen a kegyelem evangéliumáról. Ha hátráltatták, nem hátrált meg. Ha meg kellett élnie a 20. századi református pap sorsát, megélte – és ezért élte meg. És ebben boldog ember volt. Boldog és még boldogabb abban, hogy tudta:  Krisztus az Atya jobbján ülve vár bennünket a mennyei hajlékba, melyre nekünk Szentlelke és igéje által kezességet adott.
Gyászoló Családtagok, végtisztességet tevő gyülekezet! Most, amikor elbúcsúzunk Szabó Andortól, a hitvestől, az édesapától, nagyapától, a dédpapától, a tudós kollegától, a baráttól, az evangélium hirdetőtől, a legméltóbb szavunk – a fájdalommal, a gyásszal, az értetlenkedéssel, az emberi élet múlandósága fölött érzett keserűségünkkel együtt, és mindezen túl, mindezeket félretéve – , a hála, hogy nekünk semmink nincs, de Istennek van szerzeménye: Isten beszéde örökre megmarad. Bizony mi senkik vagyunk és elveszettek, de Krisztus azért jött, hogy megkeressen és megtaláljon bennünket, – és ez túlmutat az életünkön.  Túlmutat a 80-90 esztendőnkön, túlmutat a korunkon, túlmutat a földi valóságokon, egészen Istenig mutat. Ő nála van a cél.
Boldog, aki hűséggel, kitartással, állhatatossággal – és ahogy Pál apostol mondja – örömmel futja meg  ezt a pályát. Így búcsúzunk dr. Szabó Andortól, így adunk hálát életéért, így legyünk készek a drága örökséget átvenni, s így mondjuk önmagunkra nézve mi is: semmivel nem gondolok, az életem sem drága, csak hogy elvégezhessem futásomat, és a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
 Ámen
Imásdkozzunk: Urunk! A halál árnyéka völgyében járunk, körülvettek bennünket a halál kötelei. Reszket a szívünk, és félelem tölt el bennünket, de a TE igéd megvigasztal  és megbátorít. Urunk, valóban fű a nép, még a legszebbek is, a legerősebbek is; sem az erőnk, sem a tűrőképességünk, sem a terveink, sem az élet-stratégiáink nem érnek tovább, csak addig, amíg befejezzük a földi pályafutást. De a Te Igéd, amely örökkévaló, megmutatja nekünk az örökkévalót. A Te igéd, amely életet teremt és újjáteremt, megígéri nekünk minden mulandóságunk után a feltámadást, a boldog színről-színre látást, az örök életet Benned. Ez a mi vigasztalásunk. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy boldog bizonyságot tehetünk közülünk most elment testvérünkről, hogy neki is ez volt a vigasztalása, az élete és a szolgálata. Add, hogy a vigasztalást elnyerve meggyógyuljon szívünk minden fájdalma, begyógyuljon lelkünk sebe, hogy mi magunk is bátran és örömmel fussuk tovább az előttünk levő küzdőtért, tudva, hogy a mi munkánk Tebenned nem hiábavaló, tudva, hogy Krisztus a mi  hűséges kezesünk, tudva, hogy beteljesíted rajtunk örökéletre vonatkozó ígéretedet. Vigasztald az özvegyet, a gyermekeket, az unokákat, a dédunokákat, az egész gyászoló közösséget kegyelmeddel és kimondhatatlan vigasztalásaiddal. S add, hogy amikor felidézzük szerettünk alakját, szívünkben élő, boldog reménységgel, szüntelenül hálát tudjunk adni őérette, és tudjunk Téged dicsőíteni, a mi Urunk Jézus Krisztusunk bűnből szabadító, halált törlő, feltámasztó kegyelméért. Krisztusért, aki az első és az utolsó, az alfa és az omega, aki megszerezte számunkra a kegyelmet, aki jobbodon ül, és ezt a mi kérésünket és fohászkodásunkat is jó illatúvá teszi Előtted. Kérünk, Őérette, az Egyszülött Fiúért, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen

Azért olvastam fel ezt a hosszabb szakaszt, mert sokkal egyszerűbb, ha az ember az egész kontextust felolvassa, mintsem, hogy a saját szavaival, unalomig próbálja elmagyarázni az összefüggéseket. Ráadásul Márk evangélista szűkszavú, minden szava fontos és figyelemre méltó, mitöbb, az ő egyszerű szavaival már ott is vagyunk a lényegnél. A lényeg pedig Jézus kérdése: ki az én tanítványom? Előtte pedig: ki az én családom? Ki az én testvérem? Ki az én anyám? Kik azok, akik a leginkább hozzám tartoznak? Ki az én házam népe, ki az én élő közösségem? Megfordítva is eljuthatunk ehhez a kérdéshez, a felolvasott igen ezt is megvilágítja nekünk. De máris konfliktusok közepébe jutunk. Jézus felmegy a hegyre, felmegy utána a sokaság, ő kiválasztja közülük azokat, akiket akar. Ezt azért fontos megjegyeznünk, mert a tanítványi létben vannak pillanatok, amikor megrendülünk, szinte elolvad a szívünk, és úgy érezzük, hogy mindennek vége. Ekkor jó a Jézus szavát hallani: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, - ahogy ezt János evangélistánál olvassuk, de Márk is elmondja: magához szólította, akiket Ő akart. Jézus tanítványának lenni, éspedig abban az értelemben, ahogy itt mondja, hogy gyógyítsanak és hirdessék az evangéliumot, – ez Jézus döntése. Aki magánvállalkozásban akar Jézus tanítványa lenni, vagy valami szent hagyománytól vezéreltetve, vagy mert – úgymond –– nem maradt jobb, az nem érti ennek a megjegyzésnek a mélyét, az erejét. Most azt kívánjuk, hogy a beiktatott lelkipásztor értse és élje: Jézus kiválasztotta azokat, akiket akart. És ezt alázatosan mondanom kell a gyülekezetnek is: beiktatandó lelkipásztora nem magánvállalkozás okán van itt. Nem azért került ide, mert, úgymond, így alakult az élete. Nem is azért, mert ez adódott neki, vagy mert számára ez egy érdekes kaland, vagy önmegvalósítási projekt volna. Akiket az Úr Jézus kiválasztott, azok az Ő tanítványai.
Még ennél mélyebb konfliktusok is vannak itt, ezekbe is nézzünk bele. Azt halljuk, hogy visszaérkeztek Kapernaumba, nagy sokaság tódult Jézus köré, aki gyógyít, ördögöket űz, evangéliumot hirdet, halottakat támaszt fel, és a sánták járnak, a süketek hallanak, a vakok látnak. (Jézus ezt üzeni majd Keresztelő Jánosnak is, jelezvén, hogy Ő az eljövendő, Ő az Isten szabadítója - Máté ev. 11.) Akkora sokaság gyűlt oda, és akkora igénnyel, hogy még enni se volt idejük. Azonnal szolgálatba kellett állni. És itt jön egy nagy konfliktus, feljegyzi valamennyi evangélista. Jézus családja hírét vette ennek a nagy tolulásnak, a Jézus körül kavargó tömegnek, elmentek hát, hogy hazavigyék. Hazavigyék, mert azt hallották róla, hogy magán kívül van. Hol van már a kánai menyegző csodája? Az ugye milyen jó volt, amikor Jézus nem volt magán kívül, hanem olyan figyelmes volt, és a vízből bort teremtett, megajándékozott? Felfényesítette a már-már kudarcba fulladt lakodalmat. De most azt hallják, hogy magán kívül van (Mk 3,21). Édesanyja és testvérei elmennek hát, hogy hazavigyék. A beteget haza kell vinni. A beteget vegye körbe és védje a család oltalma. Mielőtt még súlyosbodik a baj. S ahogy érkeznek és nem jutnak még be, mások véleményét is hallhatják: Belzebub van vele, az ördög ujjával űzi az ördögöket - mondják a Jeruzsálemből érkezett tudósok. Egyik ítélet súlyosabb, mint a másik. Lehet választani. Hogy, mondjuk, csak beteg, magán kívül van, bolyong itt össze-vissza. Vagy hogy: nem beteg, hanem egy ördögi összeesküvés résztvevője. Az ördög trükkjével kelleti magát. Félrevezeti az embereket. Mind a kettőt elintézhetjük azzal is, hogy ezek a mi üdvözítő Jézus Krisztusunk földi életének bonyodalmaihoz tartoztak, de mi már tisztán látjuk a dolgot: konfliktus konfliktus után. Értetlenség és roppant vádak. És a közelállók: az egyik tanítvány Júdás azt akarja, hogy mindig nyitva legyen a kassza, amibe belenyúlkálhat. A család azt akarja, hogy az ő rendes fiuk hazatérjen. A Jeruzsálemből jött írástudók azt akarják, hogy ne hömpölyögjön itt a tömeg, ne legyen semmiféle megmozdulás. És sorolhatnám még, hogy mi az útja Jézusnak és Isten megváltó munkájának ennyi szándék és indulat között.
Ekkor jutunk el ahhoz a megrendítő, szinte sokkoló jelenethez, amikor Jézus édesanyja és a testvérek beüzennek Jézusnak, hogy eljöttek érte és hazaviszik. Milyen szűkszavú és mégis nyomatékos az evangélista, ahogy ezt elmondja: megérkeztek, beküldettek, hívatták, Jézus pedig felelt nekik, mondván: ki az én anyám, kik az én testvéreim? szétnézvén körös-körül a körülötte ülőkön. Milyen érdekes, hogy Márk, a szűkszavú evangélista, aki nem szokta a körülményeket részletezni, most kiemeli: hosszasan körülnézett a körös körül ülőkön. Ezzel azt akarja jelezni az evangélista, hogy itt súlyos dolog következik. És akkor azt mondja Jézus Krisztus: íme az én anyám és az én testvéreim, mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám. Ha eddig drámákról és összeütközésekről beszéltem, Júdásnak, az áruló tanítványnak a belső gondolatairól, a szülőknek és a családnak az érzéseiről meg az írástudók különös gondolatairól, vagy éppen dühéről, akkor még nem mondtam el az igazi drámát, és most ezt szeretném a beiktatandó lelkipásztor vállára is rátenni, a szívébe is beleírni, hogy ne féljen ettől, nézzen ezzel szembe.
Mit mond Jézus? Ki az én anyám, kik az én testvéreim? – akik az én mennyei Atyám akaratát cselekszik! Hogy kezdődött a történet? Kiválasztotta azokat, akiket akart, azok lettek az ő tanítványai, a testvérei és édesanyja, akik a mennyei Atya akaratát megcselekszik. a 21. században, itt, Magyarországon, és itt, Gyömrőn is a református lelkipásztor semmi másnak nem áll a szolgálatában, mint a mennyei Atya akaratának. Semmi más szolgálata nincs. És máris jönnek a konfliktusok. Akkor neki nincs saját akarata Intsen hát búcsút hitvesének, szüleinek, testvérének, rokonainak, barátainak, mindenkinek? Nincs már saját akarata? Akkor a református lelkipásztor csak egy kesztyűre húzható bábu, akin egy mennyei gazda mutogatja, mit kell tenni? Nem félek kimondani, igen. És jön a következő kérdés, akkor ennek a református gyülekezetnek nincs más dolga itt, a földön, mint az Isten akaratát megérteni, befogadni és képviselni? Dehát mennyi fontos ügy van! Itt van az országunk, itt van ez a település, itt vannak a nagy ügyek, a nagy kérdések, ezeknek kellene nekifeszülni, nem? Keresnünk sem kell, kínálják nekünk a nagy ügyeket. És mi mégis azt mondjuk, hogy nincsen más dolga, mint Isten akaratának képviselete? Igen, nincsen más dolga. Nincs más dolga, mint az Isten akaratának engedelmeskedni. Istennek a próféták által adott összes ígérete, az egész evangélium, Jézus egész földi szolgálata minden nemzedékben, minden időben, minden helyzetben erről szól: az Isten akaratának a megjelenítéséről.
Mi az Isten akarata? Még nem válaszolok rá, inkább hadd kérdezzem meg előbb: mi a te akaratod? Vajon, nem úgy vagyunk sokszor, hogy áltatjuk magunkat, hogy Istennek is akarnia kell, amit én akarok? És ha Isten nem akarja, amit én akarok, én felmondok az Istennek! Nem is akarhat mást az Isten, csak azt a sok jót, szépet, nagyot, igazat, amit én akarok. Illegünk, billegünk a tükör előtt, de rosszabbak vagyunk, mint a mesebeli csúf királyné: tükröm-tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? Tükröm-tükröm mondd meg nékem, ki akarja a legszebbet a vidéken? Én akarom, Szabó István akarja a legjobbat. És az Úristennek sincs más dolga, mint beállni a sorba, és tolni a szekeret. Milyen Isten az, Aki nem azt akarja, amit én akarok? Jaj, de tudja az ember ezt mondani, főleg, ha kemény nyakú kálvinista! Érzitek, hogy amikor Jézus köröskörül néz az ott ülőkön, szinte mindenkinek belenéz a szemébe, és azt kérdezi tőlük, szinte egyenként: kik az én testvéreim? Ki az én anyám? És felel: Aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. És ezt megelőzően azt kell mondani: az, aki akarja a mennyei Atya akaratát.
Isten azért küld szolgákat, igehirdetőket, tanítókat, lelkipásztorokat, hogy az igehirdetés, a lelkigondozás, a imádkozás révén felnyissák a szívünket az Isten akaratára, hogy tudjuk, mit akar igazán Isten. Egyszer azt mondta nekem valaki: tiszteletes úr, olyan hálás vagyok, hogy Isten sokszor nem hallgatta meg az imádságomat. Mert, ha meghallgatta volna, nem tudom, most mi lenne! A mi Istenünk és üdvözítő Jézus Krisztusunk szent evangéliuma által tanít bennünket fölismerni az Ő akaratát, az Ő jó, kedves és tökéletes akaratát, és azt cselekedni. Ezért ad Isten, ezért adott Isten ennek a gyülekezetnek is szolgát. Azt mondja Pál apostol a Római levélben: ne szabjátok magatokat e világhoz (Rm 12,1). Most hadd fordítsam így: ne igazítsátok magatokat a sokféle akarathoz, hogy aztán majd, úgymond, népszavazással eldöntsük a dolgot: amerre a több akarat megy, mindenkinek azt kell akarni. Eldöntjük hát népszavazással, hogy van-e Isten? És ha 52 % úgy dönt, hogy nincs Isten, akkor nincs? Eldönthetjük-e népszavazással, hogy kék-e kék? És izguljunk, hogy az legyen? Hogy nők-e a nők, férfiak-e a férfiak, gyerekek-e a gyerekek? Mit akarunk mi? Ne igazítsátok magatokat ehhez a világhoz, hanem újuljatok meg elmétek átformálódása által, hogy megtudjátok, hogy mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. És nem azért kell ezt tudni, hogy beleírhassuk egy lexikonba, hanem azért, hogy cselekedhessük.
Amikor Jézus elhívta, akiket akart, és tanítványokká tette, akiket akart, őket erre az isteni akaratra hívta el. Ezért az isteni akaratért tette őket tanítvánnyá. Miért? Hogy gyógyítsanak és hirdessék az evangéliumot. Legyen hát ez a beiktatandó lelkipásztor szent élet-programja! És hadd kérjem az őt meghívó, megválasztó gyülekezetet: álljanak ő mellé, legyenek vele együtt az Úr Jézus Krisztus testvérei, édesanyja, családja, bizalmasai, hozzá legközelebb állók, akik semmi mást nem akarnak, csak az Isten jó, kedves és tökéletes akaratát megcselekedni. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Isten azt akarja, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére. Isten azt akarja, hogy az Ő evangéliuma minden emberszívhez elérkezzen. Isten azt akarja, hogy átalakuljon az életünk. Isten azt akarja, hogy a gyermekei legyünk. Isten azt akarja, hogy örököstársak legyünk Krisztussal együtt az örök dicsőségben. Isten azt akarja, hogy szent életet éljünk. Isten azt akarja, hogy betöltsük a szeretet törvényét. Engedjétek hát, hadd mondja lelkipásztorotok ezt az akaratot mindig, amíg itt szolgál közöttetek. Kik az én testvéreim? – kérdezi Jézus. Az önmegvalósítók, a törtetők, az akarat-bajnokok? Nem. Hanem azok, akik engedelmesen, boldog gyermekként odahajolnak a teremtő, üdvözítő, megszentelő, üdvösségbe fogadó Isten akaratához. Azok a Jézus testvérei, akiket ő akart elhívni és tanítványává tenni, akiket Isten akart, hívott és szent szolgálatba állított. Azokat pedig, akiket Isten akart, azoknak szívébe beírta a mennyei evangéliumot. És akiket Isten akart, azokat ebben a szolgálatban megsegíti. Így kérünk áldást Csűrös András nagytiszteletű úr és hitvese itteni szolgálatára ebben a gyülekezetben, hogy sok szív forduljon Isten titkos és mégis látható, elrejtett és mégis kinyilvánított, mindent átható, üdvözítő és szent akaratához.
Ámen

Ma még el fognak hangzani itt ezek az igék, amikor a bibliaolvasó nap végén a Szentírás utolsó könyvét is felolvassák – jószerével ezek lesznek az utolsó szavak. Vajon, ahogy mondják, nem halászunk-e háló előtt, ha már most idézzük ezeket a szavakat? Nem. Mert ezek a döntő szavak. Ez a könyörgés: jövel! – nemcsak könyörgés, hanem hitvallás is. Egyetemes hitvallás: minden keresztyén vallja: Jézus Krisztus lészen eljövendő... És továbbá, ezek a szavak az egyház Urának, Krisztusnak és az anyaszentegyháznak a végső és mindent meghatározó dialógusa. Ebben hang és visszhang, ígéret és esdeklés, megszólítás és hívás – tökéletes rendben áll. S ha azon gondolkodunk, miért érdemes megünnepelni a reformáció 500 éves évfordulóját, akkor ez a dialógus a válasz. Ez az egyház titka – ez a keresztyénség egész történetének legmélyebb értelme. Ez a reformáció lényege. Először hadd szóljak ezeknek a szavaknak a formájáról, aztán a körülményeiről, és aztán hadd fejtsem ki bővebben a megelőlegezett választ is: igen, van miért megünnepelni a reformáció 500 évfordulóját.
1. A Jelenések könyvének végén elhangzó szavak, nagy kiáltások [eljövök, jövel! Bizony, eljövök hamar – Ámen, bizony jövel –], formai szempontból nem páratlanok. Csak néhányat hadd idézzek: Ezt olvassuk a 27. zsoltár nagy könyörgésében: “Halld meg, Uram, hangomat - hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem!  Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram!” (Zsoltár 27,7-8) Vagyis: orcámat keressétek – orcádat keresem. Több zsoltár végén (például 41,14 és 89,53) ezt olvassuk: Ámen és ámen! Ezek, tudjuk, a zsoltárok könyve egy-egy nagyobb részének a zárásai -, de okkal feltételezzük, hogy a kétszeres ámen, több mint zárás vagy megerősítés. Inkább hang és visszhang! Ígéret és óhaj. A megerősítés megerősítése. Protestáció a szó eredeti értelmében – tanúskodás valami mellett, odaállás az igazság mellé. Igent-mondás Isten igenjére. Hogyan is? Még egyszer hadd idézzem: Keressétek orcámat, mondja az Úr – és a felelet (protestáció): a te orcádat keresem. Ámen – legyen, fiat! – ezt mondja az Úr: kegyelembe foglaltam népemet. Ámen, mondja az Isten népe – vagyis protestál. Protestálunk minden imádságuk végén, amikor azt mondjuk ámen. És itt, a Jelenések könyvében is protestálunk, amikor Krisztus ígéretére – eljövök – ezt feleljük: jövel, Uram Jézus.
2. De ahhoz, hogy ezt mondhassuk, ahhoz, hogy protestálhassunk, még előbb egy reformációnak is el kell kezdődnie. Mert Krisztus ígérete – bizony eljövök hamar! – nem könnyű szó.  Amikor a Jelenések könyve elején a hét gyülekezethez szóló levelet olvassuk, újra meg újra elhangzik Krisztus szájából az üzenet: eljövök, elmegyek... Efezusnak mondja: eljövök ellened (Jel 2,5), Sardisnak mondja: tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád (Jel 3,3) – ezek fenyegetések. És áldások ígéretei is: Thiatirának és Filadelfának mondja: amitek van, tartsátok meg, míg eljövök (Jel 2,25; 3.11); Laodiceának mondja: aki hallja szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz (Jel 3,20). Nem könnyű szó ez, mert az egyház roppant nehéz helyzeteiben hangzik, ráadásul olykor fenyegetésként is. Az egyház ura, szuverén úr.  Nincs tekintettel a körülményeinkre, amelyekkel mentegetni szoktuk magunkat, de minden körülményt jobban ismer, mint mi. Ismeri a gyengeségünket, ismeri a kényszerhelyzeteket, ismeri a bűneinket. Keresetlen szavakkal sorolja a régi hét gyülekezetnek minden nyomorúságát és baját – és ajánlja minden esetben az orvoslatot: önmagát! Mert Krisztus az egyetlen orvoslat, az ő kegyelme az egyetlen megoldás, az ő követése az egyetlen út, az ő élete-halála-feltámadása az egyetlen élet!
A reformáció nem egyéb, mint hozzáformálódás Krisztushoz! Egyénileg, ez az egész életünk átalakulásának kezdete – az egyház életében pedig az, amit Krisztus így mond itt többször is: térj meg! – fordulj meg! Hiszen hallod a Krisztus ígéretét: ímé, hamar eljövök! Kiáltsd hát teljes szívedből: jövel! És kiáltsa ezt az egész egyház: jövel!  Kiáltsa a menyasszony és a Lélek együtt: jövel! A reformáció nem más, mint Isten egész népének odafordulása Krisztushoz. Ezért kezdte így Luther: Krisztus akarata, hogy az életünk szüntelen megtérés legyen. És folytatta így Kálvin: az egész életnek Istennel van dolga! És ezért mondta John Knox: Isten egyetlen Krisztusban – ez mindig az abszolút többség. És ezért mondta a debreceni zsinat: A Krisztus nevében habozás nélkül kell imádkozni. Mert Krisztusban találkozik és lesz eggyé Isten ügye az ember ügyével, és az ember ügye az Istenével – ez a kettő eggyé lesz, elválaszthatatlanul és elegyítetlenül. Krisztusban van elrejtve az üdvösség. Krisztusban ismerjük meg az üdvözítőt.
3. Ha pedig elkezdtük ezt a reformációt, még nehezebb kérdések törnek elő. Az 500 esztendővel ezelőtti kezdeteket és a körülményeket sem eltúlozni, sem lekicsinyelni nem szabad.  Inkább tegyünk fel néhány nehéz kérdést: Könnyebb volt-e ötszáz évvel ezelőtt reformációt csinálni, mint lenne ma? Vagy ma lenne könnyebb reformációt csinálni? Könnyebb volt-e protestánsnak lenni 500 éve? Vagy éppen ma könnyebb? Könnyebb volt-e 500 éve keresztyénnek lenni – mondjuk itt világ kellős közepén, Debrecenben, - vagy ma könnyebb? És kérdezzük tovább:
Mikor könnyebb? Amikor vallásos a világ (mint volt 500 évvel ezelőtt), vagy amikor vallástalan (mint ma)?  Mikor könnyebb? Amikor rajongtak az egyházért (mint 500 éve), és mindenki meg akarta menteni az egyházat – vagy amikor megvetik az egyházat (és még az egyház tagjai is szívesen taposnak rajta egyet)?  Mikor könnyebb? Amikor Krisztus tanítványainak társadalmi rangja, tekintélye van (mint volt 500 évvel ezelőtt), vagy amikor megvetik, sőt üldözik őket (mint manapság sok helyen)? Mikor könnyebb? Amikor az anyaszentegyházat, mint valami szent baldachint tartják az emberek mulandó dolgai fölé (mint 500 éve és azóta is sokszor), vagy ide-oda rángatják mint, egy rongyolt zászlót? Mikor könnyebb, amikor azt mondják, hogy az egyház az valami titokzatos, szent közösség, vagy amikor azt mondják: az egyház? – nos, az egyház ez csak egy altruista társaság fedőneve?
De még ennél is súlyosabban esik a latba, hogy Krisztus nélkül egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen legyen az egyház, mi az egyház.? Mit csináljon az egyház? Alkalmazkodjon a világhoz vagy vonuljon ki a világból? Mondjon mindenre igent vagy emeljen szüntelenül vétót? Szóljon hozzá szüntelen mindenhez vagy hallgasson? Mondja a magáét, vagy tupírozza fel, amit megkíván a politikai korrekt? Legyen erős vagy éppen gyenge? Legyen gazdag vagy éppen koldusszegény? Tanítson szent meggyőződéssel vagy legyen kezdő az igazság iskolájában?
4. Nem tudom hát, testvérek, mikor könnyebb.  De azt tudjuk, hogy a Jelenések könyvében Krisztus minden egyes gyülekezetnek a maga saját helyzetében, sorsában, a saját körülményei között, a maga nyomorúságára, elesettségére, győzelmére vagy vereségére nézve ad tanácsot. Krisztus kezében nincsen sablon, egyre szabott ágenda – nem azt akarja, hogy mindenki olyan legyen, mint mondjuk az efezusiak vagy a szmirnaiak, mint a latinok, az angolszászok, a németek vagy a magyarok (bár ez utóbbit nem ellenezném) – Krisztus azt akarja, hogy mindenki olyan legyen, mint ő!! Nem tudom, testvérek, mikor könnyebb. Azt tudjuk, hogy Isten nem ad szárnyat, hogy messze elrepüljünk innen (ahogy az 54. Zsoltár a Psalmus Hungaricus mondja), nekünk itt van dolgunk és feladatunk – nem a régiek életét kell megoldanunk (bizonnyal, mi már egészen nagy sikerrel vezetnénk végbe a reformációt, és jobban megcsinálnák, mint Luther, Zwingli, Kálvin, Jan Laski, John Knox, vagy éppen Méliusz)...
Nekünk itt és most kell meghallanunk, mit mond az egyház Ura -  hogy nekünk mondja, ímé, az ajtó előtt állok. És nekünk itt és most, a magunk idejében kell kimondanunk: jövel, Uram, Jézus!
5. És ekként a reformáció egyben konfirmáció is – ez protestáció igaz mélysége! A megerősítés szava egy csodálatos párbeszéd: a vőlegény és a mennyasszony páros kiáltása ez: eljövök - jövel! És nem akármilyen körülmények között hangzik: Láttuk, a Jelenések könyve elején szinte fenyegetés (is) a szó: eljövök! Krisztus megítéli az üres vallásoskodásunkat, de a vallástalanságunkat is. Megítéli, hogy restek vagyunk kimondani az igazságot, de megítéli azt is, hogy nagy bátran (vagy éppen gyáván) hamisítjuk az igazságot. Megítéli, hogy hallgatunk, de megítéli azt is, hogy beletörődéssel hagyjuk, hogy más mondja meg nekünk, hogy mit mondjunk, mi keresztyének. Megítéli, hogy a folyton a múltban élünk, de megítéli azt is, hogy csak a pillanatnak élünk.  Megítéli, hogy itt és ott, a tegnap vagy a ma, vagy éppen a holnap felől nézzük a dolgainkat, és latolgatjuk, hogy mi az új és mi a régi – holott nekünk az örökkévalóval van dolgunk. Rettentő fenyegetés hát ez: ímé, eljövök... És mégis! Mégis, ha végig tekintünk a keresztyénség egész történetén, nem 500 éven, hanem 2000 éven, nem 2000 éven, hanem minden koron, a világ teremtése óta, azt látjuk, hogy ez az egyetlen remény. Az az egyetlen remény, hogy eljön, megtanácsol, megvilágosít, feloldoz, utat mutat, magához ölel! Krisztusnak kell mindig eljönnie – mindig és szüntelen – hogy boldog legyen az anyaszentegyház!!
Ezért bátran mondjuk, hogy a reformáció 500 évvel ezelőtt nem redukció volt, nem a hitigazságok mesterséges szétválogatása és leszűkítése. A reformáció: koncentráció. Ezért bátran mondjuk, hogy a reformáció nem elszakadás volt, nem keresztyén közösségek megoszlása és elkülönülése – nem elszakadás, hanem ragaszkodás, ragaszkodás Krisztushoz. És azért mondjuk ezt, mert ahogyan a zsoltárban előbb szól: keressetek engem – és aztán mondjuk rá: kereslek teljes szívemből, és ahogyan a másik zsoltárban előbb mondja Isten: meglesz, úgy lesz – és aztán mondjuk rá: ámen, úgy legyen – éppen úgy, előbb mondja Krisztusunk: eljövök hamar, és aztán mondjuk rá (nem is mi, hanem bennünk a Lélek), hogy jövel! – és ez azt jelenti, hogy kegyelmével, szeretetével  mindent megelőz, még a vágyakozásunk is csak azután ébred, ha ő szólt, még a hitünk is abból támad, hogy hallottuk igéjét, még az igazságunk is azon alapul, hogy megszerezte nekünk... Pár hete valaki azt feszegette, hogy szabad-e nekünk a reformációt ünnepelnünk? Megtörtént-e, amiért a reformáció kezdődött? Igen, megtörtént. Az egyház hallotta Krisztus szavát: bizony, eljövök - és kimondta rá feleletét: bizony, jövel! Ünnepeljünk hát ma is a döntő szóval: eljövök – mondja Krisztus – bizony, jövel, felelje rá a szent egyház.
Ámen és Ámen.

Kedves Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!
Amikor múlt vasárnap összeállítottam az úrvacsorai énekeket, holtában engedtem Kállay Géza sokszori sürgetésének, ha tetszik: végrendeletének, felvettük azt az éneket is, amelyet majd most is énekelni fogunk kint a sírnál, az ő kedves énekét: “Az Isten bárányára letészem bűnöm én...” Aztán, amikor ahogy jött  sok ismerős testvér az Úr asztalához a szent jegyekben részesedni, és énekeltük ennek az éneknek a verseit, roppant hiányérzet ragadott meg, Géza már nem áll ebben a sorban, - és megtelt a szemem könnyel, holott a reformátusok nem érzelgős fajta. DE miért ne sírnék? Csak jól sírjak. És csak jól sírjunk. És csak jól sírjatok, majd ha Géza kedves énekei felcsendülnek, ha kedves versei felhangzanak, ha kedves színdarabjait eljátsszák valahol, ha tüneményes könyvei a kezünkbe kerülnek, ha tanító szava eszükbe jut, ha baráti ölelését felidézzük, ha...és ha történik bármi, bármi, amit ő szeretett, kedvelt, amiért lelkesült,  - ezekkel van tele a világ, ez maga az egész csodálatos teremtés. Hát csak jól sírjunk.
1. Nem őt kell megsiratnunk - ez ellen tiltakozna, és nem büszkeségből, és nem is tapintatból. Hanem, először is azért, mert éppen a feltámadás erejéből tudjuk csak megérteni, hogy még a múlandó is gyönyörű. A porból formált és porrá omló ember, nem más: Isten képmása, - hát hogyne rendülne meg maga a Teremtő is, aki Vörösmarty szerint ősz öreg -, de mégsem az, hanem olyan, mint Krisztus! Mikor Jézus azt mondja a tanítványainak: elmegyek, hogy felköltsem Lázár barátomat, aki elaludt, vagyis elmegyek, hogy feltámasszam őt, ezt olvassuk János evangéliumában, hogy a sírhoz közeledve könnyekre fakadt Jézus (Jn 11,35). Ha a testté lett Ige, a feltámadás Ura sír, nekünk is sírnunk kell! Csak jól sírjunk! Sírni a sírókkal - ez tiszta életfeladat, nem velünk született képesség, hanem szent erény. Az apostol a képmutatás nélküli szeretet, a gyakorló irgalmasság, a tisztesség, a türelmesség, az állhatatosság közé, egyszóval, a szentek erényei közé sorolja ezt (Róma 12,15).2. Később aztán a halálra menő Jézus ezt mondja azoknak, akik tehetetlenül kísérik őt a vesztőhelyre: “Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok!” (Lk 23,28). Akkor hát mégis inkább magunkat kell megsiratnunk? Kállay Géza erre értő szeretettel bólintana. Hiszen amíg a meghalásban élünk, addig azzal kell naponta megküzdenünk, azzal kell mindegyre birokra kelnünk, amit az apostol így nevez buzdításában: földiek. Igen, a múlandókkal törődni, ez megtöri az embert. Ha meg nem törődünk semmivel, nem vagyunk emberek. Hát sírnunk kell. Leginkább azért sírunk, hogy a gyászunkon keresztül - mintegy a halál árnyéka völgyén végighaladva - eljuthassunk eddig az evangéliumi szóig: feltámadtatok a Krisztussal együtt. Amikor Kállay Géza egy bemutatkozásában ilyen egyszerű szót mondott magáról: “hitre jutottam” - rögtön és pontosan hozzá is tette: “számomra a hitben a legtöbbet az a jó hír jelenti, hogy a háló elszakadt, és szabadok vagyunk, mert az adóslevelünket Jézus Krisztus a keresztfára szögezte.” A zsoltárt idézte, a 124.-et: “A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk.” Jeromos így fordította: et nos liberati sumus - vagyis és pontosan, és ez a lényeg: megszabadítottak vagyunk!3. És a zsoltár nyomban így folytatódik: “A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és földet.” És a zsoltárnak ez a szép vallomása a zsoltár vége, ez a konklúziója: a mi segítségünk az Úr..., - és mi, reformátusok ezzel az igével kezdjük az istentiszteletet, a végével kezdjük mindig. Ott kezdődik a hitre jutás, ahol eljutunk erre a konklúzióra: megszabadított vagyok. Ott van a szabadság, ahol az valóság már: Krisztusban, az ő feltámadásban. Akkor szakadt el a háló, pattant el a halál tőre, amikor megnyílt a sír, mert Krisztus, az egyszülött feltámadt, és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak (Kol 1,18). Ezzel a mi Krisztusunkkal, kezesünkkel, barátunkkal, a meghalt Lázár barátjával feltámadni azt jelenti: részesedni az ő győzelmében a halál felett. Mert a halálba nem lehet beletörődni, le kell győzni. A rosszal nem lehet kiegyezni, ki kell belőle szabadulni. A semmiből semmi lesz - csak a teremtő szóból van élet. Értjük, mit mond az apostol: ha Krisztussal együtt feltámadtatok, ha hitre jutottatok, ha tiétek a Krisztus győzelme, ha uralom-váltás ment végbe bennetek - akkor szabadok vagytok! Így szabadít meg benneteket Krisztus! Sírunk hát, mert leginkább a szabad ember tud sírni - nem kell mímelnie a könnyet, nem kell gyászt tennie, sírhat, mint egy gyermek  - szabadon a könyörülő Isten előtt. Sírhat bizalommal.4. És akkor már az odafelvalókkal törődünk! És csak azért sírunk, mert türelmetlenek vagyunk. Mert még itt kell várakoznunk, mert még el van rejtve, mert még nem nyilvánvaló az élet dicsősége, hogy felvétettünk az isteni életbe, még feltartóztat az idelent, és még tart a mi legsúlyosabb kérdésünk a rossz és a halál felől: meddig még? Ezek már a reménység könnyei. Jézus így készít minket minden időn: “ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik...ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Lk 17,24-36) - de ez az idő, itt és most az ajándék-szabadság ideje, az ígéret-élet ideje, a törődés, de nem a beletörődés ideje, hanem az odafelvalók keresése, a hit igyekezete, Kálvinnal szólva: meditatio futurae vitae - készület az eljövendő életre, amikor jobbjára állít minket a Bárány! Aki készül, azt nem éri készületlenül a halál. Kállay Gézát nem érte készületlen a halál. Hát sírjunk jól. Csak sírjunk jól! Az odafelvalókkal törődjetek, mert a mi életünk maga Krisztus.
Ámen

Egyszerű debreceni történetet szeretnék idézni, talán a díjazott, Derencsényi Zsuzsa meg fogja érteni. Az 1960-as években, amikor a Debreceni Kollégiumban elkezdték kutatni Méliusz Juhász Péter, a nagy reformátor iratait, a biblia-fordítási vázlatok, a prédikációk, polemikus iratok között mindenféle cédulát is találtak, amelyeken ilyen feliratok voltak: faggyú, kanóc, tojás, stb. Ezek afféle beszerzési feljegyzések voltak. Ez azt jelenti, hogy a nagy reformátor diakónus is volt. A ma felolvasott ige is azt mondja: ... ha ezeket eléjükbe adod az atyafiaknak, Jézus Krisztus jó szolgája leszel. Nyilván nem a bevásárló cédulát kell az atyafiak elébe adni, hanem az igazságnak a beszédét és mindent, ami ebből következik, például azt, hogy gondoskodni kell róluk, törődni kell mindennapi szükségeikkel. Két megjegyzést szeretnék hozzátenni a mai igéhez, és a megjegyzések után három korrekciót.
Az első megjegyzés inkább kérdés: mit jelent az, hogy diakónus? A bibliaolvasók is, de különösen a teológusok sokat tárgyalják a diakonosz görög szót. Kétféleképpen magyarázzák az eredetét. A legismertebb a koiné szóhoz kapcsolódik – jelentése szerint: az ami közös. És ami közös, az az asztalon van. Tehát a diakónus nem mást, mint aki az asztal körül tevékenykedik, aki felszolgál. Lehet szolga is, akinek ez a tiszte, a feladata, például, cseléd, pincér; de lehet a vendéglátó gazda is, aki maga  szolgálja ki vendégét, keresi a kedvét, neki készít mindent. Sőt, lehet a kettő együtt is, házigazda és szolga. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy egy alkalommal a vendéglátó hirtelen lesüllyedt cseléd minőségébe. Márta panaszkodik erről, amikor vendégül látta Jézust, akkor Mária, a tesvére, otthagyott csapot-papot, odaült Jézus lábához, hallgatni a Mestert. És panaszkodik Márta: mondd meg az én nővéremnek, hogy jöjjön és segítsen nekem, mert el vagyok merülve a tennivalókban, a felszolgálásban, a sürgés-forgásban  – a diakóniában (Lk 10,38-42). Tehát az a diakónus, aki segít. Az a diakónus, aki a más számára valót jó szívvel, szakértelemmel, hűséggel odaadja. Amikor Pál apostol a leveleiben az egyházi tisztségekről értekezik, és szól a diakónusokról is, akkor többnyire errefelé tereli a szót. Diakónus az, aki az egyház javait szétosztja, aki segít a megfáradtaknak, aki ott van a szükségben levőknél (1Tim 3).
Van azonban a diakónus szónak egy másik magyarázata is, ezt ritkábban szokták idézni, és nem is nagyon szeretik. Ezt a konia görög szóból magyarázzák, a konia pedig port jelent. Diakónus az, aki felveri a port. Vagy éppenséggel leveri a port, leporol. Diakónus az, aki megmossa az érkező vendég lábát, kezét. Lemossa róla a port. Vagy még inkább, ahol elhanyagoltak bizonyos tevékenységeket, ahol ellepte a por jó ügyeket, ahol ad acta tettek valamit, ami még nincsen elintézve, és elő kell venni, le kell porolni, ki kell rázni belőle a port -, ott jön a diakónus. A diakónus az, aki lehajol, hogy megmossa a másik lábát. Vagy odamegy valakihez, aki el van felejtve, vagy rámutat valamilyen ügyre, ami el van hanyagolva, leveri róla a port, előveszi, és megoldja. Sok elfelejtett emberélet van ebben az országban, és sok elfelejtett ügy. Az pedig nem megtisztogatás s nem por-leverés, hogy egy-egy pillanatra, amíg lehet a médiában szerepelni, addig csillogunk-villogunk! Hiába vannak szezonjai a segítésnek, - ez még nem diakónia. A diakónia szóban belefoglalt dia szó azt jelenti köröskörül. Nem egy alkalomra, nem egy szezonra való, nem akkor lép elő, amikor fotózzák, és megmutatják, – hanem mindig. Egyszóval, a diakónus felveri a port. Akkor is, amikor mindenki bóbiskol. Amikor érdektelennek tartják, hogy valamilyen ügy, vagy fontos személyes segítség megoldódjon.  Ahol azonban felverik a port, ott botrány támad. Nálunk, keresztyéneknél ez a kereszt botránya. A diakónus tiszte, hogy a kereszt botrányára újra és újra emlékeztessen bennünket. Mi a kereszt botránya? Az, hogy Isten aláhajolt. Az, hogy a Halhatatlan eljött a törékeny emberként. Mi a botrány? Az, amit Pál apostol a Korinthusi levélben mond, hogy nem az erősek, nem a bölcsek, nem a nemesek, nem a valakik, hanem a senkik, az ostobák, a balgák,  a nemtelenek, – ők kapták meg azt Isten kegyelméből, amit az ember szíve el se gondolt, a füle meg se hallott. Nekik készített Isten kegyelmet (1Kor 2,9).
És akkor most a három korrekció.
Az első. Az egyházban van egy rossz szembeállítás (szerintem ez valahonnan kívülről jött, mert én ezt nem olvasom sehol,  sem az evangéliumokban, sem a levelekben, sem az ószövetségben), ez valami filozófiából vagy gnoszticizmusból jöhetett, hogy tudniillik egy dolog gondolni, mondani valamit, és más dolog megtenni. Különbség van az elmélet meg a gyakorlat között, úgymond, és ha jók akarunk lenni, akkor mégis csak a gyakorlat számít. Milyen érdekes, amikor azt mondja Pál apostol Timótheusnak, hogy ha ezeket adod az atyafiak elé, ti. az igazság beszédét, akkor leszel Jézus Krisztus jó szolgája, diakónusa, portörlője, lábmosója, asztal körül sürgő-forgója, aki a hit és a jó tudomány beszédéből táplálkozik. Nincs itten semmi szétválasztva. Tévedés, hogy egy dolog, hogy szövegelünk és mondjuk a szentleckét, prédikálunk (papolunk!), aztán más dolog, hogy a gyakorlatban megmutatjuk. Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani. Ez a kettő olyan szervesen összetartozik, mint a lélegzés és a vérkeringés. Vagy mint a szív meg a tüdő. Egyik sincs meg a másik nélkül. Ha ezzel táplálkozol, akkor Jézus Krisztus jó szolgája vagy.  Miniszter úrhoz kapcsolódva azt szeretném jelezni, hogy ez egészen specifikusan keresztyén. Azt mondja Pál apostol, hogy: jó szolga. Az állam is szolga. Olvassuk el a Római levél 13. részét. Azt mondja Pál a felsőbb hatalmasságról, akinek mi engedelmeskedünk, az Isten szolgája az a te javadra. Nem mondja azt, hogy jó szolgája Istennek. Csak a szolgája. Aki a hit beszédéből, az evangéliumból táplálkozik, az a jó szolga.
A második korrekciót a gyakorlat kapcsán kell megtennünk. Arra kéri az apostol Timótheust, hogy ha lehet, tartózkodjon a szentségtelen és vénasszonyos meséktől, a különböző spekulációktól, pletykáktól, fantázia-játékoktól; és még azt is hozzáteszi, hogy és a test gyakorlásának kevés haszna van. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy az a jó keresztyén, aki karosszékben ül, meg se mozdul, és semmit sem csinál, hanem pusztán azt, hogy a gimnasztika –  itt ez a szó szerepel a görögben – semmit sem ér. De a kegyesség ér valamit, abban van elrejtve az igazi szolgálat, mert a jó kegyesség hordozza a jelent és a jövőt. A gimnasztika a múltra tekint. Akkor szoktunk fogyókúrázni, ha korábban annyit ettünk, hogy meghíztunk, és le kell nyomni a súlyt magunkról. De ennek semmi köze a jelenhez és a jövőhöz. A diakónia nem a múltra tekint, – még akkor sem, ha elesett, megfáradt embereket karol fel. A diakónia nem  kegyes relikvia-gyűjtés. Nem arra való, hogy megmutassuk: lám, az egyház, milyen irgalmas, milyen könyörületes, összegyűjtögeti a félredobottakat, a megvetteteket, az elhajítottakat! – és megmutogatja? Azt mondja az apostol, hogy a kegyességben van elrejtve a jelen és a jövő. Amikor valaki odahajol egy 90 éves, elesett, idős emberhez, akkor nem a múlthoz hajol oda, hanem a jövőhöz. Amikor valakihez kezébe vesz egy fogyatékos gyermeket, akkor nem egy elveszett, múltbeli lehetőséghez hajol oda, a jövőhöz hajol oda. Amikor valaki befogad egy hajléktalant, és megsegíti, akkor nem valamit elrendez, ami el volt rontva, egykor, azt is megteszi talán, hanem a kegyességben a jelen és a jövő van elrejtve.
Végül a harmadik korrekció igen megrendítő és elgondolkodtató. Azt mondja az apostol: azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat (a lehajolónak, a por felverőnek, a botrány-okozónak szidalmakat is el kell szenvednie!), mert az élő Istenbe vetettük reményünket, Aki minden embernek megtartója, kiváltképpen a hívőknek. Ez politikailag inkorrekt! Mégsem kívánom az apostolt megvédeni, vagy valami korszerű fordítással előállni, ami ezt a görög szót egy kicsit kozmetikázná, hogy ne legyen ilyen hegyes! Ez így van, mondja Pál: kiváltképpen a hívőknek. Hogy-hogy? Hát Isten nem szeret mindenkit egyformán és egyaránt? Nem az a keresztyén élet titka, hogy ami az enyém, az sose az enyém, hanem szétosztom? Hát nem diakónusok vagyunk-e, akik beállunk leghátra  a sorba, mindenki az asztalnál ül, és lehet, hogy nekem nem is jut ülőhely, hanem én szolgálom fel a többieket nemre, fajra, vallásra, meggyőződésre való  tekintet nélkül? Mi az, hogy kiváltképpen? Azért áll ez itt, mert leginkább az igéből táplálkozók értik, hogy mi az Isten diakóniája felénk. Amikor Jézus Krisztus a tanítványai lábát kezdi mosni, Péternél kezdené, és azt mondja Péter, hogy mentsen Isten, Uram, nem moshatod meg a lábamat! (Te nem vagy diakónus. Majd jön a szolga, aki ezt elvégzi!) És akkor azt mondja Jézus Péternek: Péter, ha nem moshatom meg a lábadat, semmi közöd nincs énhozzám.  A hívő érti, hogy miben áll  a mi igazi közünk az Üdvözítővel, Jézus Krisztussal. Ezért mondja Pál apostol is ilyen bátran: kiváltképp! Distinkciót tesz ezzel, mondván: Isten mindeneket tud üdvözíteni, kiváltképpen a hívőket, akik elfogadják, akik értik Istennek ezt az aláhajlását, közénk érkezését, emberré lételét, rabszolga halálát és feltámadását. Akik értik a jelent, és a jövőt.  Az egész szakasz végén azt mondja Pál apostol: igaz beszéd ez.  Talán nem úgy, ahogy én mondtam, de mindenképpen úgy, ahogy itt Pál leírja Timotheusnak, a szolgatársnak, mert az apostolok is szolgák, a gyülekezeti munkatársak is szolgák. Leírja Jézus Krisztusról, az igazi szolgáról, az igazi diakónusról, Akiben el van rejtve a mi jelenünk és a mi jövendőnk. Legyen ezért Neki dicsőség.
Ámen

Nemrégiben olvastam egy könyvet, amely a két világháború közötti magyar református ébredés történetével foglalkozik, a szerző maga is részese volt az ébredésnek. Több helyen feljegyzi, hogy azoknak, akik egy-egy evangelizáció alkalmával döntésre jutottak, és életüket mindenestül fogva átadták Jézusnak, időről-időre meg kellett jelenniük egy grémium előtt, és idézem a szerzőt: „ott aztán megdögönyöztük őket.” Vagyis kifaggatták, megpróbálták őket, belekérdeztek az életükbe, hogy vajon igazán és valóban szeretik-e az Úr Jézust?  Hogy valóban megtörtént-e, amit az ének mond: "Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé..."?  Ezek a beszélgetések olykor sírással értek véget, máskor az illető felugrott és rájuk csapta az ajtót. Másutt, azt mondja, nem dögönyözés történt, hanem szembesítés. Ezt már jobban értjük. Mert egy lelkipásztor életében sok-sok szembesítés van. A lelkipásztornak szembesülnie kell a gyülekezete tagjai által felvetett kérdésekkel, hogy ugyanis kellőképpen szereti-e őket. Szembesülnie kell azzal is, hogy református lelkipásztorhoz méltóan és illendően viselkedik-e, mint aki nem hivatalt vagy rangot visel, hanem az egyházi szolgák munkáját végzi, hirdeti Isten igéjét, kiszolgáltatja a sákramentumokat, pásztorolja Isten népét, erősíti a gyengéket, felsegíti az elmaradozókat, meginti a bűnösöket, és elkergeti a farkasokat (ahogy a II. Helvét Hitvallás beszél minderről). És szembesít a környező világ is. Ebben, pedig sok csapda van. Mindazáltal, tudomásul kell vennünk, hogy a mai embernek, akinek nincs már templom-tudata, legkevésbé egyház-tudata és keresztyénség-tudata, sajátosan pedig, nincsen kereszt-tudata és csillag-tudata, s még annyira sincs palást-tudata, valamit mégis gondol arról, hogy milyen egy református lelkipásztor. És kérdéseke tesz fel nekünk, szembesít, netán dögönyöz. S legkiváltképpen nagy szembesítések történnek a lelkipásztor saját életében is. A legnehezebbeket kell itt mondanom. Szembesít a hitvesünk, szembesítenek a gyermekeink, és az unokák is. A szembesítés tárgya pedig az a kérdés, hogy valóban Isten elhívott szolgája vagyok-e, vagy csupán mondom a szöveget a szószéken, gyönyörű palástban; de otthon, mikor becsukódik a parókia ajtaja, egészen más ember vagyok? Ezeket a szembesítéseket nekünk mind végig kell élnünk. Ha egy lelkipásztor ezeket elkerüli, vagy elodázza, elrejti, ha összetöri azokat a tükröket, amelyeket Isten ilyen módon elébe állít elé, csak kárát vallja.
Ám azt a szembesítést, amelyről most János evangélista beszámol, nem kerülnünk, hanem kívánnunk kell. Vágyakoznunk kell rá, hogy megtörténjen velünk is az, ahogyan Krisztus kérdezi Pétert. Hadd soroljam még egyszer a sokféle szembesítést, most visszafelé haladva: lehet, hogy a családunk mindig támogatólag áll mellettünk; bármiféle bajban, krízisben, nehézségek közepette, lelki és egyéb harcokban mindig ott fognak állni mellettünk utolsó leheletükig, és egy tapodtat el nem tántorodnak tőlünk. Az is lehet, hogy a világ szemében népszerűek leszünk. Vállon veregetnek, megdicsérnek. Lehet a gyülekezet közösségében is mámoros boldogságban élni, megbecsültnek lenni. Lehet belőlünk tiszteletes bácsi vagy néni, akinek az ajkáról szent áhítattal lesik az igét. És a szolgálatunknak sok-sok gyümölcsét le tudjuk tenni az asztalra. Lehet. Jöjjön a vizitáló bizottság, nem is tudok elébük tenni mindent, annyi termett a gyülekezetben! Mindez lehetséges, egyszerre is. És akkor szükségtelen a szembesítés? Egy szembesítés mindenképpen szükséges! És ezt nemhogy kerülnünk, hanem kívánnunk kell, akarnunk és kérnünk kell, napról napra csendes, magános imádságunkban is, de imaközösségünkben is, családunkban, barátaink között is, és egész anyaszentegyházunkban. Ez az a szembesítés, amikor maga Üdvözítőnk kérdez bennünket. És amilyen egyszerű, éppen olyan nehéz. Rövid, de az egész életre kiterjed.
Szeretsz-e engem? Csak ez az egy kérdés számít. Különösen most, amikor beszivárog ide a mi békénkbe, hogy a világnak számos országában áldozza oda az életét sok-sok keresztyén ezért az egy szóért! A keresztyének zaklattatása, ahogy Krisztus megtanít rá bennünket, nem valami különleges történelmi, kulturális adottság, nem véletlenül van az így. Azt mondja Jézus, ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20). És: boldogok azok, akik háborúságot és zaklatást szenvednek az igazságért és az én nevemért (Mt 5,10). És: nem különb a tanítvány a Mesternél (Lk 6,40). Mindez pedig egyetlen szóban foglalható össze, ebben az egy kérdésben, és a rá adandó feleletben: szeretsz-e engem?  Erre a kérdésre nem lehet ímmel-ámmal vagy halogatva válaszolni. Nem lehet azt mondani, hogy meggondolom a választ. Viszont a válasszal kimondom a szívemet. Szeretni: egzisztenciális döntés. Szeretni: élet-kockáztatás. Szeretni: teljes igényű és radikális viszonyulás. Nem tagolható, és nem adagolható, nem foglalható munkatervbe, hogy majd lépésről-lépésre megtesszük – (s perszem a szombat pihenőnap). Szabályrendeletünkben van egy sajátos szó: rendelkezésre állás.  Szeretni Jézus Krisztust az jelenti, hogy mindig, minden időben, egész életemmel rendelkezésére állok, mert nem a magamé, hanem az övé vagyok. Mert Ő az Ő drága vérén megváltott engem.
János evangélista elbeszélése szerint ennek a háromszor megismétlődő kérdésnek feneketlen mélysége van. Hadd szóljak most erről, hogy szent vágyakozást ébresszek és vágyjunk erre a kérdésre, hogy kérdezze meg tőlünk a mi Urunk, Krisztusunk.
Először azt kérdezi Jézus Pétertől: Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Péter volt az első a tanítványi seregletben. Nagycsütörtök éjszakáján, mikor Jézus azt mondta tanítványainak: eljön az idő, és az most van, amikor ti mindannyian megbotránkoztok bennem, Péter így szólt: Uram, ha mindenki más is, én nem. Én az életemet adom éretted! Vagyis: szeretlek. Hiszen nincsen nagyobb dolog annál, és nincsen nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja az ő felebarátjáért. Uram, mondja Péter, én az életemet is adom éretted! (Jn 13,37) És aztán Péter néhány óra múlva megtagadta a Mestert, mi több, ha jól olvassuk az evangélium szövegét, meg is átkozta, hogy megmentse önmagát (Mk14,71). Amikor Jézus a háborgó tengeren közeledett a tanítványokhoz, ez a Péter kiáltott: uram, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen! (Mt 14,28) Ez a Péter volt az, aki ott, Cezarea Filippi országútján elsőként, a többiek nevében is, azt mondta: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! (Mt 16,16) Ez a Péter az, akinek először volt joga belépni a feltámadott üres sírjába (Jn 20,6). Ez a Péter az, akinek a nevével kezdődik minden felsorolásban a tanítványok névsora. Ő az első.  Ő a sztár. Ő az, aki kimagaslik, ő az, aki jobban szereti az Urat a többieknél. És most megkérdezi tőle az Úr: Péter, jobban szeretsz-e ezeknél? Péter így felel: Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondja neki Jézus: legeltesd az én bárányaimat! Majd megkérdezi másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? És mondja neki Péter: Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Itt már nincsenek ott a többiek. Ez az a pillanat, amikor belépünk a legbelső szobába, itt már mindenki kizáratott, ez az a pillanat, mikor nem méricskélhetem a szeretetemet a másikéhoz, és nem az a kérdés, hogy én, aki borzasztó hőzöngéssel elindultam a vízen az Úr Jézushoz, kétségbeesett fuldoklóvá váltam, hogy én, aki fogadkoztam, hogy az életemet adom az Úr Jézusért, megszégyenülten kullogtam el a főpap udvaráról. Itt már nincs kivel összehasonlítani magamat. Én vagyok és Ő, Krisztus. és ő kérdezi tőlem: szeretsz-e engem? És tőlem kérdezi ezt. Akkor is kérdezi, amikor nincs tanú, és a válaszomat sem osztályozza le valami lelki zsűri. Csak Ő és én vagyunk. Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged - felel Péter. Így szól Jézus: őrizd az én juhaimat. Majd mondotta neki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Megszomorodott Péter, hogy újra megkérdezte tőle szeretsz-e engem? Ez nem az a fajta szomorúság, amelybe még düh is vegyül. Akkor mégis miféle megrendülés ez? A szembesítő beszélgetés a csodálatos halfogás után történt. És miért történt csodálatos ez a halfogás? És ott egy másik csoda is, amely a parton várja őket, mikor kivonszolják a hálót: azt látják, hogy az Úr Jézus ott ül, és a parázson ott van a hal és a kenyér! Akkor miért rendelte, hogy újra vessék ki a hálót? Lám, ott van a parton minden - nála. Azért teszi ezt, mert Őnélküle akármit teszünk, a semmit tesszük. De nála ott van minden! És ezért kell Pétert újra megkérdeznie: szeretsz-e, Péter? Azt mondja harmadszor is Péter, immár megszomorodva: Uram, te mindent tudsz... És itt van ez a szó: mindent tudsz! Te tudod, hogy ki vagyok, tudod, hogy mit tettem, tudod, hogy mi van a szívemben, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged! De még egy kicsit erről a szomorúságról. Mondottam, ez nem a sértődött ember szomorúsága. Inkább Ízleljétek meg ennek a megszomorodásnak a jóságát. Mert a Jézus kérdése nem dögönyözés, nem is vallatás. Éppenséggel Péternek van itt szüksége erre a kérdésre -  mindegyre. És neked is szükséged van erre a kérdésre - mindegyre. Mert addig vagy boldog ember (mégha éppen meg is szomorodtál), amíg Jézus megkérdezi tőled, hiszen van szava hozzád, szóba áll veled! És addig vagy boldog, amíg ezt a döntő kérdést teszi fel! Mert sem a gyarapodásnak, sem a sikernek, sem nagyságnak, sem háborúnak és békének a kérdése nem maradandó érvényű, csak ez az egy kérdés örökérvényű: szeretetkapcsolatban állsz-e Istennel? Ugyanis Istenhez nem vezet más út, csak az, ahogyan Ő jött hozzánk. Ő pedig szeretetével jött Jézus Krisztusban. Keresztjével jött, feltámadásával, megdicsőülésével, mennyei életre vonatkozó ígéretével jött, az eljövendő világ ízével jött, és áldásával jött.
És tudnod kell, hogy szereted-e Őt. Tudod-e? Ezért a Péter szomorúsága itt jó szomorúság. Tudunk másról is, aki megkóstolta ezt a szomorúságot, úgy hívták Saulus – és Paulus lett belőle. Ezért írja a második korinthusi levelében, visszautalva az elsőre: ha megszomorítottalak benneteket első levelemmel (bennefoglaltan a Szeretet Himnuszával!), ha tehát megszomorítottalak benneteket azzal, amit a szeretetről mondtam, nem bánom. Mert van megszomorodás békességet szerző megtérésre és Isten szerint üdvösségre. És van megszomorodás e világ szerint kárhozatra. Ez a megszomorodás itt, Péternél az Isten szerint való megszomorodás.  Igen, hogyne, nagy még az óemberünk. S mi, reformátusok büszkélkedünk is azzal, hogy cselekedetek nélkül, hitből igazulunk meg. felborítunk ezért mindent a világon, hiszen mi hitből igazulunk meg! Csak aztán nehogy hivés általi önigazultság legyen belőle! Láttam én már hívő embert, aki akkorára nőttette magát, hogy még az Úr Isten se fért alá. De jó ez az Isten szerinti megszomorodás, mert az üdvösségre való megszomorodás. Jó tehát a Péter megszomorodása. Jó a sírása is; az eredeti görög szó könnyező megszomorodást jelent. Jó ez! Mert nem magunktól van, hanem a Szentlélektől.
Igen, hadd fejezzem be ezzel: ez nem magunktól van, hanem a Szentlélektől! Sokszor hallom, és lelkipásztorként, püspökként, meg lelkészek kollegájaként és barátjaként sokat gyötrődőm is ezen, hogy mennyi szomorúság tud támadni egy lelkész életében.  Kezdhetem megint elölről. Szomorúság támad, amikor eljönnek a nagy szembesítések, és kiderül, hogy nem elég erős a hitem. Szomorúság támad, ha nem jönnek a gyümölcsök, nem mutatkozik a szolgálat eredménye. Szomorúság támad, ha közönyös irántunk a világ, s még inkább a gyülekezt népe. Nemhogy hívők nincsenek, már hívek sem maradtak. Elmennek mellettünk, vagy legfeljebb vállon veregetnek, és azt mondják, ja, önnek ez a hobbija!? Mert e világ szerint hívőnek lenni hobbi, olyan, mint mondjuk, a bélyeggyűjtés. Szomorúság támad egy lelkész életében, mikor beállnak a személyes és családi krízisek. Sok alkalom van arra, hogy megszaggasson minket a világ, megszaggasson minket a gyülekezetünk, megszaggasson a családunk, és még önmagunkat is megszaggatjuk. Ezek nem jó megszomorodások. Az a jó megszomorodás, amikor Jézus Krisztus szóba áll veled, és megkérdezi tőled: szeretsz-e engem? Mert nincs is a mi egész keresztyénségünknek semmiféle kudarca ezen az egyen kívül, ha nem tudok erre felelni. Tudom, annyi mindent felrónak nekünk; hogy például, még nem váltottuk meg a világot, s hogy még vannak éhezők ezen a világon, továbbá, hogy vannak háborúk, a hívők felróják nekünk a hitetleneket, a hitetlenek vádolnak a hívőkért, mindent felrónak. Ez ma divat is. Vannak médiumok, amelyek be vannak tárazva, és amikor egyházi ünnep – karácsony, húsvét, pünkösd – közeleg, akkor elindítják a szövegeket, jönnek a bűnök, a nyomorúságok, a vádak lajtromba szedve: és a konklúzió semmire valók a keresztyének, a világ söpredéke és szemetje. Legyen! De csak egyetlen kudarca van a keresztyénségnek, ha bekövetkezik, – ez pedig a szeretet kudarca, semmi egyéb. S ez az, mikor a Jézus kérdésére, hogy szeretsz-e engem, nincsen válaszunk! Kedves lelkipásztorok, kedves gyülekezet, engedjétek hát, hogy a feltámadott Úr, az áldó és mindent-tudó, maga a szeretet örök forrása megkérdezze tőled: szeretsz-e engem?
Ámen

Ünneplő Gyülekezet! Nem csökkenteni, hanem éppenséggel növelni szeretném az előző napon tartott zsinati együttlétnek, a mai istentiszteletünknek, a ma felavatandó emlékműnek, továbbá a megnyíló múzeumnak és az egyházkerületi központnak a fényét azzal, ha azt mondom: bárhova megyünk a Kárpát-medencében, mindegyre az az érzés tölt el, hogy ez ismerős. Mintha már jártam volna itt. Legyen az Sepsiszentgyörgy vagy Rimaszombat, legyen az Veszprém vagy Debrecen, legyen az Újvidék, vagy legyen Laskó, bárhova megyünk, ez az érzés tölt el bennünket. Itt is, Rimaszombaton is. Felnézek erre a márvány-táblára szemben a szószékkel, és az jut eszembe, hogy hiszen a Török Hódoltságból, a Dunamellékről is vittek lelkipásztorokat gályarabnak. És van nekem egy ősöm, aki pedig éppen innen, Felvidékről származott, ő is megjárta a gályát. Vagy, ha arra gondolok, hogy ma megnyitunk egy szép épületet, amelynek az egyik kiállítása Tompa Mihályt, a 200 éve született költőt, e vidék nagy költőjét mutatja be, az jut eszembe, hogy hiszen az én szülőházam otthon, Sárbogárdon az az épület, ahol Tompa Mihály másfél évig tanító volt. Hova menjünk itt, a Kápát-medencében, hogy ne ismerjünk rá önmagunkra, a sorsunkra, a történetünkre, és összetartozásunkra, Istentől való megáldottságunkra, és a testvéri közösség ajándékára és szükségességére? Ráadásul, ebben az esztendőben, a reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünnepelve, csak azt tudom mondani, hogy a Magyar Kormány jóvoltából szinte az egész világot felülmúló módon itt, a Kárpát-medencében, mi magyar protestánsok egészen kitüntető módon emlékezhettünk. Evangélikusok és reformátusok mind egy közösségben lehettünk. Hova mentünk volna ebben az esztendőben, hogy ne ismertünk volna egymásra? Elég volt csak az öt kis jelszót mondani: sola scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria – és már mindjárt tudtunk, hogy egyek vagyunk. Igen, a reformáció korának ezek a nagy vezérelvei 500 év múlva is eggyé tesznek bennünket.
Most azonban a felolvasott ige, amelyet ma a református Bibliaolvasó Kalauz szerint olvasunk, némileg megzökkent bennünket a közös ünneplésünkben. Éppen abban, amit szinte már meg is szoktuk, hogy ugyanis bárhova megyünk, magunkra ismerünk, testvéreket találunk. Megzökkent abban, ami már-már olyan magától értetődő, nyilvánvaló, természetes. Mondhatnám, hogy az ige kizökkent a komfort-zónánkból.
Pál apostol Galatákhoz írott levele ugyanis harci levél. Megrázó, súlyos szavakkal kezdődik. Azt mondja az apostol, hogy: ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit én hirdettem, az átok. És folytatja, legyek én magam, legyen az angyal, legyen bárki más, ha azt az evangéliumot hirdeti nektek, amit már befogadtatok, az legyen átok. Aztán elolvashatjuk ebben a levélben azt is, hogy ez a mi Pál apostolunk, ha kellett, nekiment a legnagyobb tekintélynek, Péternek is, és képmutatással vádolta meg. Aztán azt írja a galatáknak: balgatagok, visszaestek arra, amit otthagytatok? Amit Lélekben kezdetetek, testben akarjátok befejezni? Mondhatná valaki: igazán végtelen a Szentírás, kereshetett volna ez a prédikátor itt valami szép zengzetes igét erre a napra! Hálaadót, magasztalót, csodálkozót, egységbe foglalót. Mégis azt szeretném, hogy most zökkenjünk meg ezen az igén.
Ebben az esztendőben – és ez hadd legyen személyes vallomás – én mindvégig azon töprengtem, hogyan lesz ez az nagy évforduló? Igen úgy lett, ahogy reméltük: fantasztikus dolgok történtek. A kiállítások, az ünnepi beszédek, együttlétek, az emlékhelyek és emlékművek szérül-szerte a Kárpát-medencében valami nagyon jó dolgot mutattak meg. És ez felragadja és viszi az embert. Igen, erre rá kell hagyni magunkat, mert ezek minősített pillanatai az életünknek: nem nekem kell önmagamért verekedni, nem nekem kell önmagam identitásához összekapargatni a dolgokat, a tényeket. Nem nekem kell a múltamban vagy a jelenemben kutatgatni, hogy találjak már valamit benne valami érdemest, hanem együtt, közösen, egy nagy áramlatban mindez fölragad és visz, és biztonságot és erőt ad. Ez szép! Mégis, végig azon gondolkodtam, hogy én, személyesen, én, Szabó István nem fogok-e ebből kimaradni? És te, akárki a neved, nem fogsz-e ebből kimaradni? Lesz egy nagy közös élményünk, s abból sokáig meg lehet élni! De mélyen, személyesen?
A galatákhoz írt levél, ha figyelmesen olvassuk, azt mutatja, hogy abban a nagy vitában, amelybe beleállt az Pál, az apostol egészen személyesen kitette magát. Mondhatni, kockáztatott. Föltárulkozik, és személyesen szól. Nagy a tét. A tét ugyanis az, hogy a Krisztus evangéliuma elérkezik-e azokhoz, akikről Pál apostol ezt mondja a Korinthusi levélben: amit az ember szíve meg sem gondolt, amit a füle nem is hallott, amit az ember el nem képzelt, azt készítette Isten az őt szeretőknek!? Elérkezik-e az evangélium sokakhoz? Betöltetik-e az apostoli küldetés: menjetek el a világra, és hirdessétek az evangéliumot mindenkinek?! Vagy az, amit Krisztus elvégzett, csak egy zsidó szekta belügye lesz? Mondjuk, egy reform-mozgalom? Értitek, miről beszélek? Volt 500 éve egy nagy reform-mozgalom. De nem az a kérdés, hogy a magunk körében mi, protestánsok, evangélikusok, reformátusok ezt a drága értéket megőrizzük-e? - hanem az a kérdés, hogy engedelmesen odaadjuk-e magunkat az Úr Jézus Krisztus kezébe, hogy az üdvözítés evangéliuma eljusson ma, 2017-ben itt, Rimaszombaton sokakhoz, itt, Szlovákiában sokakhoz, otthon, Magyarországon sokakhoz, Erdélyben sokakhoz és sokakhoz, szerte a világon? Ez az egyetlen kérdés. Nos, azért áll bele az apostol a vitába egészen személyesen. Nem elvi vitát folytat itt, nem holmi zsinati tanácskozáshoz szolgáltat anyagot, ahol majd a szavazati többség eldönti, hogy mi a teendő. Nem jelöl ki teológiai bizottságot, hogy megfontolják, miképpen tud az evangélium a szekuláris világban elterjedni, és milyen módon kell a magunk korához igazodnunk. Pál ugyanis már ezt eldöntötte a lényeges kérdést.
Egészen meghökkentő, amit a Galata levél elején magáról ír. Akár vélhetnénk azt is, hogy ez egy pökhendi pacák. Azt mondja: nem tanácskoztam senkivel, sem testtel, sem vérrel. Továbbá: nem mentem el Jeruzsálembe az apostolokhoz. Továbbá: nem kértem tőlük engedélyt, nem kaptam tőlük felhatalmazást, nem kérdeztem ki őket arról, hogy ezt hogyan kell csinálni, mi a módja, hogy az evangélium hirdettessék mindenkinek?! Továbbá: engem az az Úr Jézus Krisztus hatalmazott fel, aki lakozást vett a szívemben. Az a Krisztus, akit megvakította Pált a damaszkuszi úton, és – ahogy Eckhart mester mondja egy prédikációjában erről –  amikor Pál nem látott semmit, akkor kezdte el Krisztust látni! Nekem ez a Krisztus az Uram -, mondja Pál. Ez a Krisztus hatalmazott fel. És erről a Krisztusról tettem bizonyságot, amikor elmentem Jeruzsálembe, és ennek alapján nyújtott nekem Péter, Jakab s János baráti jobbot. Ezért kaptam felhatalmazást, hogy menjek a pogányokhoz, és hirdessem nekik az evangéliumot, nektek galatáknak is, nektek és mindenkinek.
Nos, ebben az érveléshez roppant mód köt a magam személyes kérdése. Igen, szeretnék személyes bizonyságot tenni Pál apostolhoz kapcsolódva. Aki járt már a Balatonnál, és egy szép nyári estén bement a vízbe, és elnézett a Keszthelyi öböl felé, az bizonnyal látta az aranyhidat. Ez az ahogy a Nap fénye megnyúlik a vízen, és hozzám jön. A Nap és én ezzel az aranyhíddal össze vagyok kötve. Talán 16-17 éves voltam, álltam a testvéreimmel a vízben, és mondom a bátyámnak: te, figyelj, ide jön nekem a Nap. Azt mondja erre: nekem is. És a másiknak, meg a többinek is. Értitek ezt a titkot? Mindenkinek elérkezik a Nap fénye, ha a Nap felé fordul. Ha megfordulsz, csak az árnyékodat látod. Ha hátat fordítasz, nem látsz semmit. És tudnod kell, immár a saját tapasztalatodból, hogy aki melletted áll, annak is megépíttetett az aranyhíd. Akárhányan állunk ott egymás mellett, mindegyikünknek külön-külön összeköttetése van a lenyugvó Nap fényével. Nagy csoda ez! A természet tüneménye. De, mondom még egyszer, aki elfordul, azt nem látja. Pál most azért harcol, értsétek jól, hogy mindenki forduljon oda Jézus Krisztus felé.
Annyi minden van, amihez oda lehet fordulni. És le is lehet fényképezni, ki lehet tenni a falra, lehet nézegetni, és mondani Petőfivel együtt: Őseinknek régi kardja, a falon függ, rozsda marja! Régi emlék van bőven. Ki lehet tenni a református protestáns kutyabőröket, a felmenőinket, a nagy prédikátorokat, a tanítókat, a hitünk hőseit, és mindenkit szépen panorámába. De nem ez a dolgunk! Az első dolgunk, odafordulni Krisztus áldott napfénye felé. És ezért mondja bátran Pál apostol, hogy: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Mert Krisztus addig a miénk, amíg még az isteni elhívásnak élünk. Krisztus addig a miénk, amíg az Ő fényébe beleállunk. Krisztus addig a miénk; és addig él bennünk, addig él az életünkben, addig tölti ki az életterünket, addig foglalja el teljes egészében az életünket, amíg az isteni hívásba beleállunk, és Isten felé közeledünk. Egy Felvidéken született lelkipásztor, a nagyapám írja egy helyen: vagy közeledsz az Istenhez, vagy távolodsz tőle. Nincs más. Vagy a fény felé fordulsz, és a Krisztus fényét látod, vagy nem látod. És ez mindenkire vonatkozik.
Ezért ilyen bátor és harcos az apostol; mert aki elfordul, aki már nem látja Krisztust, az nem tud mást tenni, mint amit az apostol mond: amit lélekben kezdett, azt testben fejezi be. Nem a régi dolgokkal van baja az apostolnak. Nem az évfordulókkal, az emlékekkel, az ősökkel, az előttünk járókkal, nem is a törvénnyel van baja (igazodjunk most az ő érveléséhez). Ezerszer leírja: a törvény jó! Az apostolnak önmagával van baja. Ahogy Luther Mártonnak is, a nagy kolostori küzdelmében, meg kellett értenie, hogy nem az a probléma, hogy a római katolikus egyháznak meg az ágostonos szerzetesrendnek volna valamiféle regulája, amit ő nem tud teljesíteni! Tudta. Teljesítésben Luther volt az egyik legtehetségesebb. Utcahosszal vezetett mindenki más előtt kegyesség-gyakorlásban, imádságban, vezeklésen, töredelemben, gyónásban. Nem ez volt Luther baja, hanem rá kellett döbbennie arra, hogy önnön magával van a baj. Nem a másik az akadály abban, hogy Istenhez elérkezzél, nem a sorsod az akadály, nem a történelmi körülmények, nem a zaklattatásaid, hányattatásaid – nem ez a baj. Te vagy az akadály. Ezért mondja az apostol, ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk... Nem a törvény a bűnös, nem a sors a bűnös, nem a körülmények a bűnösek, nem a világ a bűnös, mi magunk bizonyulunk bűnösnek – mondja az apostol. Neked kell megtérni, nem a történelemnek. Neked kell az evangéliumhoz odahajolni, nem a sorsnak. "Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!"
Tompa Mihály egy szép versében ezt mondja: szívet cseréljen az, aki hazát cserél. Ezt akkor írta, amikor az 1848-49-es szabadságharc leverettetése után sokan elindultak más hazába. Reménytelenségben, kudarc-érzettel máshol akarták újra kezdeni az életet. Most hadd használjam ezt a költői képet arra, hogy még jobban értsük az apostol érvelését. Ha hazát akarsz cserélni..., vagyis, ha a mennyei hazát el akarod cserélni másra, akkor ki kell cserélni a szívedet. Ha a mennyei hazát beváltod tradícióra, emlékre, presztízsre, sikerre, bármire, ha az Isten meghívását átváltod valami másra, akkor szívet is cserélsz. Jézus példázata a királyi menyegzőről éppen erről szól. Mikor elmennek a szolgák, és értesítik a hivatalosakat, ők visszaüzennek, hogy nem mennek, és mintha ezt mondanák: elcseréltem a királyi menyegzőt hat iga ökörre, elcseréltem a királyi menyegzőt egy jó házasságra, elcseréltem a királyi menyegzőt egy Mercedesre, vagy bármi másra... Ez a mentség, nem mehetek. De ezt annak mondani, hogy ments ki engem, Aki már kimentett? Annak mondani ezt, Aki kimentett bűnből, halálból, elveszésből, értelmetlen életből, Aki megfordította sötétségben vakoskodó életemet és beállított áldó napfényébe és Krisztusába? Neki azt mondani: Uram, én inkább hátat fordítanék mégis?! Nézném az árnyékokat mégis!? Aki ezt mondja, az szívet cserél. Mert a szív, amiről az apostol beszél, az maga Krisztus. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Egészen pontosan úgy lehetne ezt lefordítani: nem én élek többé, hanem Aki él énbennem, az a Krisztus. Nem én élek többé...Nem az "én" él többé!  Nem az én becsvágyam, nem az én törekvésem, nem az én sorsom él! A törvény már rám bizonyította, hogy ez volna a bűn! Hanem a Krisztus él bennem, Akivel együtt, mondja az apostol, megfeszíttettem. Vele együtt. Én már meghaltam a bűnnek, mert Krisztus meghalt a bűnnek. Én már nem az vagyok, aki eddig voltam, a Krisztus él bennem. Ha ezt tudod vallani, és meg tudod élni, akkor a melletted levőnek, aki talán még mindig az árnyék felé fordulva él, mondhatod bátran: fordulj arra, amerre én fordulok. És megnyittatik neked az aranyhíd. Mert az egyszerre ragyog mindenkire, és egyszerre talál el mindenkit – külön-külön. Ez az egyház titka.
Mindenkire egyszerre, és mindenkinek külön-külön, és ez az együtt-és-külön pontosan ugyanaz. Nem kevesebb, nem több, nem árnyékosabb az egyik, nem világosabb a másik. Jézus Krisztus, Aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz – mindenkinek ugyanaz.
Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Azt kívánom felszentelendő lelkipásztor testvéreinknek, hogy itt, az ő egyházukban ezt a Krisztust hirdessék, ez a Krisztus világoljon az ő arcukon, ez a Krisztus tükröződjék vissza az életükön!  Ez csak akkor lehetséges, ha Krisztus felé fordulva élnek, és így töltsék be az apostoli küldetést, sokaknak, mindenkinek, mert sokaknak és mindenkinek ragyog a Krisztus világossága. És ha harc van, és meg kell küzdenünk önmagunkkal is, a saját kényelmünkkel, a saját szívünkben felbuzgó indulatokkal, vágyakkal, elképzelésekkel, akkor hadd mondjam így az igét: ha élünk, az azért van, mert Ő él bennünk. Ez a titka az anyaszentegyháznak. Nem azért élünk, mert jó határozatokat hoztunk, mert egymásba kapaszkodtunk, mert testvériességet gyakorlunk, hanem azért mert Ő él bennünk, és ezért tudunk jó határozatokat hozni, ezért tudunk egymásba kapaszkodni, ezért tudjuk egymást szeretni és megsegíteni, – ha Ő él bennünk.
Legvégül tehát személyes bizonysággal is hadd mondjam: azért élünk, mert Ő él. Élünk, mert Ő feltámadott. Élünk, mert Ő a mi biztos kezesünk az Atya jobbján, és az Ő nevében elmondott imádságainkat az Atya meghallgatja, őérette tekint ránk az Atya kedvesen, őérette fogadott minket gyermekeivé, őérette könyörült rajtunk. Krisztus az, akiért az Atya ingyen kegyelemből felkínálja nekünk áldó világosságát, hűségét, szeretetét, és a mennyei hazát! Éljetek Krisztus által, ragadjátok meg Őt hit által. Élünk, mert Ő él.
Ámen