Bogárdi Szabó István Dr.

Azt hiszem, sokan vagyunk itt, akik ezt az igét először úgy hallották, hogy nem értették. Pólyában kereszteltek. És nyilván senki nem emlékszik arra, hogy a lelkipásztor felolvasta ezt az igét a csecsemő felett, aki egykor megkeresztelt. De később is, amikor már eszmélődtünk, és gyermekként a templom karzatán könyököltünk, és egymás között tippelgettünk, hogy fiú-e- vagy lány, akit keresztelni készül a lelkész, hallottuk ugyan ezt az igét, de az jobban izgatott, hogy fiú-e vagy lány a gyermek. Konfirmációkor a keresztség sákramentuma kapcsán szépen megtanultuk a szereztetési igét, s talán inkább odafigyeltünk már. S felnőttként még inkább. De leginkább úgy voltunk ezzel az igével, mint a keresztség szertartásának bevezető részével, amit fel kell olvasni. Vagyis, ha nem olvassák fel, az ugyanolyan hiba, mint ha eltévesztené a lelkész a Miatyánk-ot vagy belebotlana az Apostoli Hitvallásba. Ennek ott a helye. De vajon – tegyük fel a kérdést – csak ott van-e a helye?
Máté evangélista leírja, hogy Jézus tanítványai között, még a feltámadás után is voltak kételkedők és bizonytalanok, ezért így kezdi a missziói parancsot, a felhatalmazó igét: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Azért jó dolog Krisztushoz tartozni, azért jó dolog keresztyénnek lenni, azért jó dolog az anyaszentegyház közösségében élni, mert a minden hatalommal bíró Jézus Krisztushoz tartozunk. Pár napja került a kezembe egy nagyon érdekes könyv, amely arról szól, hogy a mai világban nagyon sok politikus, nagy ember, miniszter, miniszterelnök, államelnök komoly vallásgyakorló. Járnak templomba. Az angol miniszterelnök, a német kancellár, az orosz elnök, a magyar miniszterelnök, a francia elnök templomba járók. Nos, azt vizsgálja ez a könyv, hogy ezek a nagy emberek valóban hívők-e, a hit útján járnak-e, vagy csak úgy tesznek. Mert hát lehet ezt úgy tenni. A könyvnek ez a címe (angolul: The Mighty and the Almighty): A hatalmasok és a Mindenható.   A világ tele van hatalmasságokkal, nagy emberekkel, és még nagyobbakkal, és ezek a nagy emberek sokszor úgy vannak az isteni dolgokkal, vagyis a lényeggel, a legfontosabbal, mint a Mátyás király meséjében a csillagszemű okos juhászt, aki a király felrendel a budai várba, hogy megjutalmazza. Megy is a juhász a királyhoz, hogy megkapja átvegye jutalmat. Ám az ajtóban az egyik őr elébe áll: hová mégy te? Megyek a királyhoz - felel a Juhász. Miért mégy a királyhoz? Jutalmat fogok kapni.  Mire az ajtóálló: én, biza, csak akkor engedlek be, ha nekem adod a felét annak, amit kapsz. Legyen! Megy tovább a juhász, ott áll a másik ajtóban is egy őr. Hová mégy te, juhász? Megyek a királyhoz. Miért mégy a királyhoz? Jutalmat fogok kapni.  Csak akkor engedlek be, ha megkapom a felét annak, amit a király neked ad.  Legyen! Beáll a juhász a király elé, aki dicséri őt okosságáért. Na, miféle jutalmat kérsz, kedves juhászom? 100 botütést a talpamra - felel a juhász. Néz a király, nem érti, de a juhász csak ismétli: 100 botot a talpamra! No, akkor jöjjön a poroszló, és vigye. S ahogy mennek kifelé, rámutat a juhász az első őrre: a felét ennek ígértem! Mennek tovább, rámutat a másira: felét meg annak ígértem!  Tréfás ez a mese, de sokszor úgy érezzük, hogy közénk és Isten közé, a mi egyszerű életünk dolgai közé és az Isten sok-sok áldása közé, a mi életünk szükségei közé és az Isten igazsága közé odaállnak a hatalmasok. Odaáll a történelem, odaállnak az urak, odaállnak a királyok, odaáll a háború, odaállnak a viszontagságok, odaállnak a nagyotmondók. Hát mikor jutunk el mi az Isten kegyelméhez? S elnyerjük-e a kegyelmet? Annyi minden zavarja az életünket. Mi lesz velünk holnap? Mi lesz itt? Ideér-e a háború?  Vagy nyugatról jön a terror? És miről beszélnek a hatalmasok?  Gyertyát gyújtva állnak a templomban, keresztet vetnek, hivatkoznak hitre, Istenre, s mi meg hódolunk nekik, s kérleljük őket, engedjenek minket is kegyelemhez, mintha odaálltak volna közénk meg Isten közé. Ugye, milyen csodálatos, amikor a Feltámadott odalép a Galileai tó partján azokhoz az egyszerű emberekhez, a tanítványokhoz, s magára mutat és azt mondja: nekem adatott minden hatalom.  Nem azt mondja Jézus, hogy nekem adatott a legtöbb hatalom, nem azt mondja, hogy megnyertem a szavazatok többségét, mondjuk 51%-t és ezért a hatalomnak a nagyobb része az enyém! Azt mondja: minden hatalom. És ez boldogító üzenet! Krisztusé minden hatalom. Számomra Krisztus mindenhatósága azt jelenti, hogy nekem nem akarni kell, hanem elfogadni. Nem régiben beszéltem egy fiatal házaspárral. Nagyon akarnak gyermeket. Már mindent kipróbáltak, minden orvosnál jártak. A fiatalasszonynak csak csorgott a könnye, ahogy mondta: tiszteletes úr, visszahullnak az éhből az imádságaink, pedig annyira akarok gyereket! Megkérdeztem tőle: mondja, kedves, el is tudja fogadni azt a gyermeket? Egy dolog akarni, és más dolog elfogadni, elfogadni a Mindenható kezéből az ő ajándékát. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön - mondja Jézus. Ez azt jelenti, sok esetben a számunkra, amit Pál apostol mond: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Szeretnék szólni a második mindenről. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket. Én ezt most nem afelől nézem, amit majd pünkösd napján meg fogunk érteni, mikor csodálatos módon kiáradt a Szentlélek tanítványokra, akik kiléptek zárt, imádkozó közösségből és bátran hirdetni kezdték a Krisztus nagyságos dolgait, és akik ott voltak Jeruzsálemben, mindannyian a maguk nyelvén értették. Ajánlom mindenkinek olvassa el mg egyszer ezt a részt az Apostolok Cselekedeteiből, mert így kezdődik a felsorolás: mimódon halljuk mi szkítiaiak...? A szittyákkal kezdődik a nyelvek felsorolása, mondhatni velünk kezdődött Jeruzsálemben az evangélium meghallása. Lám, nekünk már kétezer év óta érteni kellene az evangéliumot.  A magyar ember mégis úgy tesz, mintha neki valami külön varázsnyelven kellene ezt mondani. De most nem erről akarok szólni. Ez a »minden« nemcsak az evangélium mindenfelé való elterjedését jelenti, hanem azt is, hogy mi is beleférünk. Egyszer láttam egy filmet, mely a magyar történelemnek egy nagyon nehéz időszakáról szólt, amikor már német megszállás alatt volt az ország, aztán jött a front, háborús cselekmények voltak mindenütt. Ekkor néhány magyar ember úgy próbált ebből kiszabadulni, hogy külön-békét akartak kötni. Némelyek szerint egy szomorú történetet, kudarc-történetet, s jól mutatja, hogy nem vagyunk mi feljebbvalók egyetlenegy népnél sem. Lám, nálunk is van nyomorúság, köztünk is van árulás, nálunk is van gonoszság. De én azt értettem meg a történetből, hogy nem vagyunk alábbvalóbbak. Lehet, hogy nem vagyunk különbek, s nem mi vagyunk a legdicsőbb nemzet, de nem vagyunk alábbvalóbbak. Mit mond Jézus Krisztus a tanítványoknak? Tegyetek tanítványokká minden népeket. Ez azt jelenti, hogy ha minden népből lehet tanítványnak lenni, akkor mi is lehetünk azok. Magyarokból is lehet tanítvánnyá lenni. Nem kell a világ másik végére mennünk, nem kell nyelvet váltanunk, nem kell nevet változtatnunk, nem kell sorsot változtatni. Márk evangéliumában ez a parancs így hangzik: menjetek el széles e világra. Tehát beleférünk mi is.   Ha úgy érzed, hogy csak az a baja a te keresztyénné lételednek, csak azért nem tudsz a Krisztus tanítványa lenni, mert itt van ez a szomorú magyar sors, akkor halljad a meg az igéből ezt a szót: minden népet, tehát minket is szeret Krisztus. Isten nekünk is megnyitotta az üdvösség kapuját. Isten bennünket is meghívott az üdvösségre. Isten minket is megszólított, hogy a Krisztus követői legyünk. És ha ezt Ő nyitotta meg, akkor ez nyitva is van. Mifelénk vannak olyan kapuk, amiket csak az egyik oldalról lehet nyitni. Belülről. Kívül a kapun nincsen kilincs.  Aki bent van, az nyitja meg nekünk. Ilyen az Isten világa. Te hiába dörömbölsz, hiába rázod a nem létező kilincset, hiába rontasz neki a kapunak, te nem tudsz oda benyitni. Nem is kell. Isten Jézus Krisztusban belülről megnyitotta a kaput, és nyitva van. Azt olvassuk a Jelenések Könyvében, ezt üzeni az Úr az egyik gyülekezetnek, hogy az ajtót megnyitom, és azon én ki-be és szabadon járhattok, nem zárja be senki. Azt mondja Jézus Krisztus: a zörgetőnek megnyittatik. Nem azt mondja, hogy zörgess és nyisd ki, hanem: a zörgetőnek megnyittatik. Minden népnek, nekünk is.
A harmadik »minden« már nehéz szó. Azt mondja Krisztus: hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. Vagyis tegyenek meg mindent, amit ő parancsolt. Ez a keresztyén életnek a nehezebbik része. Szeretjük a szép, színes, látványos, dicséretre méltó, szívünket megmelegítő dolgokat.  A nehezét viszont elhagynánk. A Krisztus követésből várjuk az áldást és kérjük a gyógyulást. Hát hogyne kérnénk! Mennyi szükség van erre! Minden nap. Kérem magamnak, édesanyámnak, gyerekemnek, testvéremnek, szomszédomnak. Kell a gyógyulás. És kérjük a minden napi kenyeret. Maga Jézus tanít bennünket így imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk. Hogyne kellene kérni! S kérjük a békességet.   Békesség nélkül nincsen holnap, és nincsen jövő. Kérjük az áldást, kérjük a megvilágosodást, kérjük a vigasztalást, kérjük a jó reménységet. De azt kevésbé kérjük, hogy adjon erőt megtartani az Isten parancsolatait, hogy ekként a Krisztus útján végig megmaradhassunk. Hogy állhatatosak tudjunk lenni. Hogy a mi életünk miatt, ahogy az apostol mondja, ne káromoltassék a Krisztus neve. Hogy ne csak olyan keresztyének legyünk, akiken ott van a cukormáz, de csak egy cukormáz, és belül mindenféle undokság, méltatlanság, bűn, vétek, nyomorúság. Pedig ezt is kérnünk kellene minden nap. Minden nap kérni: Uram, Lelked erejében taníts engem arra, hogy minden parancsodat megtartsam! Hogy igazán tanítvány legyek. Hogy amire megtanítottad Pétert, megtanítottad a Zebedeus fiakat, és a többieket, azt én is meg tudjam tartani. Egy egyszerű bibliai példát hadd mondjak. Mindannyian ismerjük a királyi menyegző példázatát. Kimennek a szolgák és hívogatnak a mennyegzőbe. De hát, ha egyszer valaki új autót vett rá, ugyan, hogy érne rá az Isten országába menni? Vagy ha éppen megházasodott, nem tud az Isten országába menni! Vagy szerzett valami földet, meg kell nézni, nem tud az Isten országába menni! Akkor azt mondja a király: menjetek ki utakra, útfelekre, gyűjtsetek be mindenkit. Mindenkit, hogy megteljen a házam. S valóban, ha én nem megyek az Isten országába, attól még az Isten országában meg lesz tartva a lakodalom! Ha én azt mondom, hogy nekem nem kell az üdvösség, attól még lesz üdvösség. Én nem tudom az Isten országát felelőtlen, duzzogó, gyerekes magatartással feltartóztatni. Eddig jó a példázat! Aztán belép a király a lakodalmas házba, és lát ott valakit, aki nem az esküvői ruhában jött. S megkérdezi tőle: barátom, te mi módon kerültél ide? S az csak hallgat. Ez az esküvői ruha az, amit az apostol így mond: levetkőzni az óembert, és felöltözni az új embert. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus parancsait megtartani. Fölkészülünk az esküvőre. Lelkipásztorként az egyik legborzasztóbb élményem az volt, amikor megérkezett az ifjú pár esküvőre, bejöttek a lelkészi hivatalba, leültettem őket, csendesedjenek le. Aztán jött fel a násznép a templomba, ültek be sorban, és egyszer csak látom, hogy a szegény menyasszony halálos riadtsággal könnyezni kezd. Kérdem tőle, mi a baj? Mire azt mondja: nem érkezett még meg az édesapám a menyasszonyi cipővel. Mondom neki, még van pár perc, biztosan megjön. Aztán elkezdődött telefonálás, a kétségbeesés. Kiderült, hogy az édesapa elment a menyasszony cipőjéért, de az nem készült el időre. Mondtam magamban, milyen kis dolog ez, és ezen múlik a jókedv?! Vigasztalni kezdtem: jöjjön be mezítláb a templomba! Kérlek, értsétek meg ezt a fiatal nőt! Ő így képzelte el az esküvőjét: a fehér ruhában, fátyollal, kezében a csokor, és a lábán az a szép cipő! Ő csak így mehet oda. S ott sírt, kérlelve, hogy halasszuk el az esküvőt. Ha ez így van földi viszonylatban, nem támad a szívedben szorongás, hogy nem vagy felöltözve rendesen és úgy akarsz Isten országába lakodalomba menni?! Nemhogy a cipő nincs rajtad. De az ing se, a szoknya, meg a nadrág se. És semmi. Mit mond Jézus Krisztus? Tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsolok.
Végül az utolsó »minden« van még itt. Az előzőeket hallva, feltehetjük a kérdést: ki képes erre? Hiszen senki! De hát akkor igazságtalan dolog ez a keresztyénség, mert Krisztus, akié minden hatalom, megnyitja a kaput mindenki előtt, (előttem is), de minden parancsát be kellene tölteni, oda csak úgy lehet bemenni. És nekem nincsen sem erőm, sem képességem, sem ügyességem, még akaratom se, hogy ez így legyen. Ezért így fejezi be az elküldő parancsot, és én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Minden napon. Nemcsak vasárnapon, nemcsak siker-napon, nemcsak örömnapon, vagy megfordítva, nemcsak gyász-napon vagy kudarc-napon. Azokon az unalmas, szürke hétköznapokon is velünk van, amit nem is tartunk méltó időnek. És minden módon, minden erejével, minden készségével velünk van. Mi, reformátusok bátran idézzük a Római levélből az igét: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Harcos, erős, bátor szó ez. De Kárpátalján azért sokan éneklik és még többen szívbéli tapasztalatból is tudják énekelni: »mindig veled, Uram, mindig veled«! Ez sóhajtás is, kérés is, bizonyságtétel is, elkötelezés is! De mögötte boldog bizonyság van arról, hogy Krisztus, a Királyok Királya, Uraknak Ura, a Mindenható, Akihez képest minden földi uralkodó csak egy kis ide-oda futkározó hangya, ő maga mondja: mindig veletek leszek, mindig veled leszek! Mi hát az akadálya annak, hogy elfogadjuk meghívását, elinduljunk az Ő útján, és felöltözzük az új embert, a Krisztus szent akarata szerint való életet. Nála van minden kegyelem, nála van minden erő, nála van minden megtartatás, és nekünk boldog bizonyságunk van arról, hogy Ő, Aki ott áll az út elején – nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek – Ő maga vár minket az út végén is, minket boldog hazaérkezőket!
Ámen

Az első szó tehát: hasadás. Arról olvasunk itt, hogy Pál apostol szokása szerint a zsinagógába ment hirdetni, hogy a Messiás elvégezte a megváltás szolgálatát. Lukács különös szóval írja le a következményt. Sokan csatlakoztak, de sokan nem hittek, vitatkozás kezdődött, és mondja az evangélista: hasadás támadt. Erős szó ez, csak néhány más esetben olvassuk. Például, Jézus Krisztus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, szószerint: meghasadt az ég és mennyei szózat támadt: ez az én Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok (Lk 3,21). Vagy az Úr Jézus Krisztus halálakor, amikor kettéhasadt a templom kárpitja (Lk 23,45). Ez tehát minősített szó. Mondhatom görögül is: szkizma. Ezzel a szóval jelöljük azt a fájdalmas tényt is, ha az egyházban skizma, szakadás támad. De most nem az egyház történetéről akarok szólni, hanem arról, hogy van isteni skizma is. Úgy is, ahogyan megnyílt az ég Jézus keresztelésekor, és úgy is, ahogyan meghasadt a templom kárpitja a kereszthalálakor. Valami hasadásnak kell beállnia, hogy az ember meghallja az igaz isteni szót, és eljuthasson az isteni kegyelemhez. Mi gyakorta odateszünk valamit önmagunk és Isten közé. Megtette ezt a keresztyénség is. Odatette az egyházat Isten és ember közé. És olyanná lett az anyaszentegyház, mint a Mátyás király meséjében az ajtónállók, akik csak feltétellel engedték tovább a királyhoz a az okos juhászt: csak akkor engedlek be, hogy a felét nekem adod, annak, amit kapsz, mondja az egyik s a másik. Hát kért a juhász száz botot a talpára. Az egyház odatette magát ajtónállónak az üdvösséget kereső ember és az üdvösség-ajándékozó Isten közé. Ezért kellett a reformációnak bekövetkezni. De odateszi magát gyakran, egyre gyakrabban a világ is az ember és az Isten közé, utópiákkal, össztársadalmi célokkal, nagy világhazugságokkal. De leggyakrabban én magam vagyok az akadálya annak, hogy Istenhez eljussak. Alkotok Istenről is és önmagamról is valami fiktív képet, várományokat támasztok az Istennel szemben, és nem jutok oda Istenhez. Ezért mondja az apostol, hogy meg kell halnia a régi énnek, az óembernek. Egy teológus szerint keresztyénné lenni szent skizofréniát jelent. Ez is a skizma szóból ered: a régi énnek meg kell halnia, mert nem tudja Istent szeretni. És zavarodottan keresi, mit tegyen, hogy Isten szeresse őt. Meg kell halnia a régi énnek, le kell hasadnia. Tehát erős ez a szó, amit itt Lukács evangélista használ az Apostolok Cselekedeteiben, amikor azt mondja: hasadás támadt, szakadás támadt. Mint amikor ketté tépnek egy szövet-darabot, milyen rettenetes hanggal jár ez. De meg kellett történnie, hogy napvilágra jöhessen Isten szeretete.
A másik szó, amiről szeretnék szólni: bosszúság. A főemberek ott Ikóniumban tanácskozást tartottak, és tervbe vették, hogy bosszússággal illessék és megkövezzék az apostolokat. Különleges szó ez - bosszúsággal illet.  Jólismert gyökere van - a hübrisz. Hübrisszel illetni valakit - azt jelenti, fölébe kerekedni, megalázni őt. Lepöcköljük a keresztyéneket az asztalról – ezt jelenti bosszúsággal illetni. Ez mindennapos tapasztalat. Elmegyünk ügyet intézni a nagy emberekhez, a befolyásosokhoz, és amikor eljövünk a nagy embertől, azt érezzük: nem eljöttünk mi onnan, hanem lepöckölt bennünket az asztalról. Bosszúsággal illetett. Fölényeskedett, fennhéjázott. Jézus egyik példázatában hallunk arról a szolgáról, akire rábízták a többi szolga felügyeletét, ő pedig elkezdett fölényeskedni, és szolgatársait bosszúsággal illetni, ütni, verni, ugráltatni, fikáztatni, csicskáztatni (Mt 24,48). Én vagyok a főnök, gondolja az ember. És abból jön a kevélykedés.
Van a szónak másik értelme is. Egyes bibliamagyarázók szerint amikor bosszúsággal illették, magyarán megvádolták az apostolokat,  éppen az a vád: hogy ők fölényeskednek. Ők a gőgösek, a keresztyének gőgösek. Lám, így járnak-kelnek itt közöttünk ma is! - kiabálják sokfelé ezt a vádat. Nézzétek az elváltozott arcukat, a tekintetüket, valami különös fény sugárzik belőle. Miféle fajta nép ez? S nem bírnak aláhajolni hozzánk! Nem veszik észre a közembert. É nem akarnak néma díszlet lenni a színpadon, ezek mindig akarnak mondani valamit. Folyton fölfelé mutogatnak az égre, fölényeskednek. Tacitusnál olvassuk, amikor megemlíti a Néró-féle keresztyén üldözéseket, hogy a keresztyének elleni vád ez volt: az emberi nem gyűlölete (odium humani generis). Ez kétértelmű: vajon az volt-e a keresztyének elleni vád, hogy mindenki gyűlöli őket, vagy hogy ők gyűlölik az emberiséget. Jaj, de sokszor halljuk ez utóbbit. A keresztyének homofóbok, gyűlölik a jót, megvetik a szépet, a keresztyének nem akarnak részt venni a társadalmi progresszióban, a keresztyének nem akarnak mindenkinek a segítségére lenni, ez egy gyűlölködő fajta -  szajkózzák naphosszat. S folyton megzsarolnak a szeretettel. Ha keresztyén vagy, akkor szeretsz, feltétel nélkül szeretsz! A keresztyének, ugye, mindenkit szeretnek! És mindenre rá is bólintanak, nekik minden úgy jó, ahogy van. A keresztyének, ugye, progresszívek?! S amerre megy a világ, arra mennek ők is. És ha nem? Akkor jön az odium humani generis. Ha nem zárkózol fel a haladó erőkhöz, akkor gyűlölködsz. Akkor hübrisz van a keresztyénségben. Mennyi átok van ebben a csapdában! Nem volt az olyan régen, amikor az igazság nevében vettek el itt, Magyarországon tanyát, földet, lovat, tehenet egyszerű emberektől, akikből termelési egységet csináltak a kommunisták. És ehhez kellett volna a keresztyéneknek talpalávalót húzni - a szeretet nevében. A szeretet nevében kellett békeharcot folytatni, vagyis propagandát csinálni egy nagy birodalom mellett. Hiszen a keresztyének szeretik a békét....
De ott van ennek a másik oldala történetíró megjegyzésének, amelynek az az értelme, hogy ahol a evangélium megjelenik, ott hasad a világ, mert nyomban kiderül, hogy mi van e világ mögött, mi van az életünkön túl. Hol fakad a kegyelem forrása? Az evangélium nem mindig népszerű. Sőt! Ellenkezést, haragot, gyűlöletet vált ki. Amikor rá kellett fogni valakire Róma porig égését, Néró a keresztyénekre mutatott, őket úgyis gyűlölte mindenki. Jók voltak bűnbaknak. Amikor Pál apostolék értesültek az ellenük szőtt összeesküvésről, elfutottak, mondja Lukács evangélista (6.v). Micsoda gyávaság, mondhatnánk. Hol van a mártíriumra való készség? De olvassuk csak el a második Korinthusi levelet, ahol az apostol felsorolja a szenvedéseit. Hányszor szenvedett hajótörést, hányszor ostorozták meg, hányszor ült börtönben, hányszor vádolták be, hányszor volt veszedelemben, hányszor volt éhségben, betegségben. Megrendítő felsorolás ez. És a végére odaírja az apostol: igazat mondok, nem hazudok (2Kor 11,31). Annakidején, Damaszkuszban kötélhágcsón eresztették le a városfalon kívül, hogy megmeneküljön. Szolgálata első pillanatától kezdve ez volt az apostol élete, menekülni, menekülni, futni. Buzgó ellenfelei - éppenséggel keresztyén körökön belül – azt mondták, hogy Pál apostol akkor lenne a számunkra is értékes személy, ha vállalná a mártíriumot. Vagyis, ha már rég meghalt volna. Az efféle szökdöső, futkosó, elmenekülő fajta, ugyan milyen keresztyén ez? Nos Pál és Barnabás elfutottak, megszöktek a mártírium elől. De így folytatódik a történet, és ott prédikálták az evangéliumot. Vagyis Listrában majd Derbében, ahová Ikóniumból elmenekültek. Menekültek és közben hirdették az evangéliumot? Dávid szép énekében van egy gyönyörű kifejezés: tágas térre állítod lábaimat (Zsolt 31,9). Tehát ha csak addig olvassuk a történetet, hogy mi történt Ikóniumban, vagyis, hogy az evangélium igéje felforgatta a várost, fölhasította a világ jól megszőtt vastag szövetét, vádat hozott az apostolok és a keresztyének fejére, mire ők elfutottak, – ha csak ennyit és eddig olvasnánk, most nem ülnénk itt. Olvassuk tovább: elfutottak, de ahova elfutottak, ott is az evangéliumot hirdették. Mert ez a felhasadás, amikor mintegy isteni mozdulatra a tetejétől a talpáig felhasad a világnak ez a jól megszőtt szövete, amelynek az innenső felén álltunk mi, reménytelenül, hogy bejussunk a kegyelem királyi székéhez – nos, ez az evangélium. Ha megszólal, meglátod, hogy nyomorult vagy, aki kegyelemre szorul - és meglátod, hogy van kegyelem. Meglátod, hogy Isten nélkül nincs értelme az életednek -, és meglátod, hogy Istenben van elrejtve minden boldogság. Meglátod, hogy tolvaj vagy, ha Isten nélkül élsz, mert lopod tőle az életet –, de meglátod azt is, hogy ha vele élsz, minden ajándékba kaptál. Így hasad ez a. S akkor jön a bosszúság, omlania kell a hübrisznek. A 113. zsoltár a Királyok Királyát, az ég és a föld Teremtőjét magasztalja. S azt mondja: Isten megalázta magát, alászállt, lehajolt, felemelte a szegényt a porból, és a nyomorultat a mocsárból. Ez a Krisztus útja, ebben nincsen hübrisz, kevélység, hanem csak alázat és a zsoltár szavának teljesedése is: a kevélyeknek ellene áll, az alázatost felmagasztalja. Ez a Krisztus evangéliumának hatalma. Ahol evangéliumot hirdetnek, ahol az Isten szabadító tettét magasztalják, ott meghasad a világ szövete, és omlania kell az ember kevélységének. Arra buzdítom a beiktatandó esperest, az egész egyházmegyei közösséget, hogy mindig a keresztyén élet lényegének éljen! Hogy milyen körülmények között? Azt mindig az evangélium fogja megmutatni. Nem a helyzet a döntő, vagy a pillanatnyi sorsunk, hanem csak az evangélium. Legyetek hűséges hirdetői Isten embert mentő drága tettének. Legyetek hírnökei ennek, boldog tanúi. Szabad az út a kegyelem királyi székéhez!
Ámen

Mindenekelőtt köszönöm kedves meghívásotokat, és hadd adjam át az egész magyar református egyház köszöntését. Nagy örömmel vagyok itt, több okból is. Egyrészt itt is szeretném megköszönni Izdebski püspök úrnak, hogy annak idején (több mint tíz éve) Afrikában megmentette az életemet. Ő talán már nem is emlékszik rá. Accrában voltunk a Református Világszövetség nagygyűlésén, ahol súlyos fertőzést kaptam. Izdebski püspök úr gyógyszere gyógyított meg, de talán nem is gyógyszer (vodka a neve), hanem a kedvessége és szeretete adta vissza az életkedvemet. Továbbá azért is köszönöm a meghívást, mert a reformáció 500 éves évfordulóján jó nekünk együtt hálát adni Istennek, nekünk lengyeleknek és magyaroknak, akik amúgy is mindig jó barátok voltunk, hát még ha reformátusok! Amikor püspök úrral tárgyaltunk a mai ünnepről, mindig hozzátette: ha Isten is úgy akarja - Deo volente! Bizony, régóta terveztük ezt a látogatást, régóta szerettem volna jönni, - de mindig ott csengett a fülemben a szó: Deo Volente. Nos, ezért választottam ezt az igét, az egész reformáció titka kibomlik belőle.  Jakab apostol igéje, most az emlékezés idején, egyenesen Istenhez vezet minket, hogy hálát adjunk Neki mindazért, amit tőle kaptunk. Az ige - ha az Úr akarja és élünk! - egybefog mindent, amiről a reformáció is üzen nekünk. Ily módon nemcsak ötszáz esztendő kerül egyetlen fókuszba, hanem annál is több. Ha ugyanis megfordítjuk az igét és így mondjuk: ha Úr nem akarja..., máris eszünkbe jut a szép zsoltár: ha az Úr nem építi a várost, hiába tervez a tervező, hiába épít az építő, hiába vigyáz az őriző. (127. Zsoltár) De ha az Úr akarja, áldássá lesz a fáradozás. Ha az Úr akarja, megnyílik a jövendő. Ha az Úr akarja, kegyelmére bízhatjuk magunkat.
1. Ez az egyszerű igazság volt a reformáció egyik nagy újrafelismerése. De ez egyúttal nagy dráma is. Kálvin azt mondja, hogy az egész életünknek Istennel van dolga (tota vita est negotium cum Deo), ez pedig azt jelenti, hogy amikor lényeges dolgokról van szó, akkor mindig végbe kell mennie az emberi akarat és az isteni akarat összeütközésének. Ez az életünk legnagyobb drámája. Pál egyenesen halálos drámának nevezi: a régi én (óember) meghalása és az új ember felöltözése ez. Ez itt Pál apostol igéje: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róma 9,16). Most pedig Jakab apostol is megmutatja, hogy az akaratok nagy drámájáról van itt szó. Jakab az akaratos embernek prédikál, az akaratos egyháznak prédikál, az akaratos keresztyéneknek prédikál. Jakab a protestánsoknak prédikál. Nekünk. Hiszen mi magyar és lengyel reformátusok akaratos nép vagyunk. Harcolni kellett a meggyőződésünkért, és harcolni kell ma is. Továbbá, amit a fejünkbe veszünk, azt megcsináljuk. Nemrégiben mondtam otthon egy fiatal egyetemistának, aki abba akarta hagyni a tanulmányait: figyelj, amit egy református ember elkezd, azt befejezi! Mi nem adjuk fel! Mi az akarat népe vagyunk. De ez efféle lelkigondozásnak is van határa! Lám, most egyszerűen azt mondja Jakab apostol: ha az Úr akarja…És ezzel mindenféle ön-ünneplésnek elejét veszi.
Van ennek a nagy igazságnak egy árnyékos oldala is. Erről is szólni kell. Augustinus egyházatya mondja, hogy amikor árnyékban járunk, nem kell feltétlen szomorkodnunk, hiszen árnyék csak ott van, ahol fény van. Álljunk most egy pillanatra az isteni dicsőség fényének az árnyékos oldalára. A keresztyén élet egyik súlyos kérdése a meg nem hallgatott imádság. Bizony, mennyit szoktunk imádkozni egy-egy fontos ügyért! És bizony, sokszor úgy tűnik, hogy Isten nem hallgatja meg imádságunkat. Az okos teológusok azt mondják, hogy Isten akkor is meghallgatja az imádságot, amikor nem hallgatja meg, sőt éppen azáltal hallgatja meg, hogy nem hallgatja meg. Bizonnyal így van. Mindazáltal, ezt nemcsak az eszünkkel kell megtanulni, hanem az akaratunkkal is. Mert gyakran sejtelem támad a szívünkben, hogy ugyan Isten akarja, amit én kérek tőle, de valami még hiányzik hozzá. És ebből a rossz gondolatból sarjad ki az, amit én a lutheri drámának nevezek. Vajon, akarta Isten, hogy Luther szerzetes legyen? Akarta Isten, hogy Luther áldozatokat és érdemeket halmozzon? Luthernek fel kellett ismernie, hogy csak ő akarta ezeket, nem pedig Isten. Isten irgalmasságot akar és nem áldozatot, ezt üzeni a prófétákon keresztül (Hóseás 6,6). És ez az akarata Krisztusban teljesedett be: irgalmasságot akarok, nem áldozatot – mondja a Megváltó (Máté 9,13).  Az nem baj, ha buzgó (busy) az ember, de az üdvösség mégsem puszta buzgás (business). Ezzel a belátással kezdődik minden keresztyén élet. Ez az első lépés, amikor a magam akaratát hozzá igazítom az isteni akarathoz. És ez az utolsó lépés is. Tehát Isten mindenekelőtt azt akarja, hogy amit ő kegyelmesen elkészített a számomra, azt én elfogadjam. Azt akarja, hogy én is pontosan ugyanolyan tökéletes áldozatnak tartsam a Krisztus áldozatát, mint amilyen tökéletesnek tartja azt a mennyei Atya. Ez az igazi nagy dráma, hogy ami Istennek elegendő, az nekem is legyen elegendő.
2. Éppen azért a megemlékezés hálás ünnep is. Ma arról is szólhatunk, hogy az Úr akarta. Ez tehát a második, amiről ma szólni kell: a hála. A reformáció nagy drámája nemcsak az akaratok drámája volt, hanem a dicsőség nagy drámája is. Ézsaiás prófétánál így szól a világteremtő Isten: dicsőségemet másnak nem adom (Ézs 42,7). Minden másnak a dicsőítése üres dicsőség (kenodoxia). Amikor az ember dícséri magát az olyan mint, a papír-szobor, szépre festve. Az első eső ronggyá áztatja. De figyeljük meg: a magunk bálványozásának, az öndicséretnek nem a szerénység az ellentéte, hanem a hála. Bizony, nem szívesen mondunk le a dicsőségről meg az érdemről. Olyanok vagyunk, mint egykor a szovjet tábornokok, akiknek az térdükig ért a sok kitüntetés meg érdemjel! Aztán mégis összedőlt a birodalom. Jaj, de unalmas, amikor az ember önmagának tart koszorúzási ünnepséget! A reformáció nagy vállalkozása az volt, hogy felnevelje a homo gratus-t, vagy homo glorificator-t, a hálás embert, az Istennek hálás embert, aki Istennek ad dicsőséget azért, mert Isten akarta az üdvösségünket.
És a hálából terem meg minden, ami jó. Aki hálás, az nem szűkölködik. Aki hálás, az megajándékozott. Aki hálás, az Istennek él. Isten pedig üdvösségünket akarja.
3. S legvégül arról is szólni kell, amit így mond Jakab apostol: nem jól mondjátok, akik azt mondjátok, hogy ma vagy holnap elmegyünk... azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk! Vagyis az ige nemcsak az akaratot, a dicsőséget (és a háladást), hanem az időt is. Isten az időnek is Ura. Az életünk örökös kérdése, hogy mikor valósul meg a tervünk, mikor érünk célba? Ezt kérdezzük akkor is, amikor visszafelé tekintünk. Hálás szívvel gondolunk vissza arra, hogy 500 évvel ezelőtt Luther Márton szerzetes Wittenbergben kiszögezett 95 vitatételt, és elindított vele egy nagy vallási forradalmat Európában. És mélyen átéljük, hogy minden a szuverén Isten kezében van. És itt megjelenik egy harmadik dráma, amelyről még szólni kell. Ez pedig egészen személyes kérdés: vajon a magam idejében élek-e vagy belépek Isten idejébe? Mi folyton számoljuk az időt. Isten nem számol időt: nála múlt, jelen, jövő együtt van. Péter apostol azt mondja: egy nap ezer esztendő, és ezer esztendő egy nap Istennél (2Péter 3). Ezért az Istentől kapott idő minősített idő, vagy másképpen szólva: kegyelmi idő. A kérdés tehát az, hogy belépek-e az Isten idejébe, vagy továbbra a magam idejében forgok, maradok. Amikor a magam idejében vagyok, az az idő: múló idő. Az az idő elfogy. Abból az időből egyre kevesebb van. De amit Isten idejének nevezünk, az folytonosan telítődő idő. Ezért mondja Jakab apostol, hogy miért beszéltek úgy, hogy elmegyünk ide-oda, eltöltünk ott egy kis esztendőt, aztán majd meggazdagszunk. Hiszen az életetek olyan, mint a lehelet, kis ideig látszik, aztán eltűnik. A kegyelmi idő viszont folyton sokasodik. Az az idő megtelik magával a kegyelem tartalmával, megtelik Isten áldásaival, megtelik Isten csodálatos tetteivel, megtelik Isten dicsőségével, megtelik az Isten által elkészített jövendővel. Jakab egy olyan emberekhez szól, akik nagy akarattal folyton tervezik az életüket, az idejüket, de hajlamosak megfeledkezni a lényegről, –  elfelejtik Jézus Krisztust, akiről Jakab így szól a levele végén: eljövetele közel van (Jakab 5,8). Ő a Feltámadott, akivel eljön az időknek az a teljessége, amelybe Isten bevonja az övéit.
Testvérek, háladó istentiszteletünkön, most, három egyszerű kérdést szegez nekünk az ige. Először is, nekünk szegezi az akarat-csere kérdését: átadod-e akaratodat a könyörülő Istennek? Aztán felveti a dicsőség kérdését: merre fordítod a szívedet? Önmagad felé, vagy hálával Isten felé? Az utolsó kérdés pedig ez: kinek az idejében élsz?  A magad elmúló idejében, amely olyan, mint a pára, mely semmivé lesz, vagy Isten idejében, mely folyton gazdagszik Isten soha el nem fogyó szeretetében! A mulandóban élsz-e, vagy az örökkévalóban? Hallgassuk hát így az igét: „Nosza immár ti, tehát akik azt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Olyan, mint a lehelet, amely kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni.”
Ámen

Ahogy a mostani egység ünnepen beléptünk ide, a megújított nagyváradi vár területére, mindenütt szemünkbe ötlik az erre a napra választott bibliai üzenet: őrizd a várat! Szinte beléptünk a történelembe. Vagy még inkább, ki sem léptünk ki a történelemből. Náhum próféta is egy nagy történelmi válság kellős közepén szólt. Így kezdődik a próféta könyve: az Úr terhe Ninive ellen. Bele kell ebbe rendülni. Sokszor olvassuk a prófétáknál ezt a szót:  teher, az Úr terhe, vagy az Úr igéjének terhe, s leginkább akkor, mikor Isten a saját népét terheli (Zak 12,1; Mal 1,1, Jer 23,33). Isten panasza ez, afféle vádbeszéd a saját népe ellen, amely letért a szövetség útjáról, hátat fordított az isteni rendeléseknek, és a maga kezébe gondolta venni a sorsát. Ám most nem a saját népe, hanem egy hitetlen birodalom fővárosa, Ninive ellen szól a próféta. Emlékszünk Jónás próféta könyvére? Jónásnál arról olvastunk, hogy ez a Ninive egyszer, valamikor meghallotta Isten szavát és megtért, és Isten megkönyörült rajta. De most, Náhum prófétánál felhangzik a szó: Ninive terhe – vagyis az Úr terhe Ninive ellen! Egy pedig végórát jelöl. A próféta jövendölése beteljesedett. Krisztus előtt 612-ben Ninivét elfoglalták, a birodalmat megsemmisítették. Náhum a prófétai üzenetének a kellős közepén hangzik el ez a szó: őrizd a várat!
Ezért is nehéz eldönteni: kihez szól ez az ige: őrizd a várat!? Sokat szenvedett népéhez? Lehetséges, hiszen a próféta itt a saját népét is vigasztalja, és ezt mondja: jó az Úr, erősség a szorongattatás idején. Aztán azt mondja: ímé, a hegyeken láthatók az örömhírt hozók lábai. Továbbá azt mondja népének: nem vonul át rajtad többé semmirekellő nép, megaláztalak téged, de nem foglak többé megalázni. Népéhez szólna tehát ott, a történelmi válságok közepette, egy rothadó világbirodalom ölelésében: őrizd a várat?! Őrizd a várost, int a próféta, őrizd azt ínség, baj és ostrom idején! Mert a történelmi krízis küzdelmet, háborút, viszályokat, ínségeket fog hozni. Őrizd hát a várat! Mintha Ézsaiás próféta évszázaddal korábbi, meghatározó szavát hallanánk Náhum próféta buzdításában is. Amikor az Asszír Birodalom ostrom alá vette Jeruzsálemet, és mindenki a kapituláción gondolkodott, akkor Ézsaiás próféta ellenállásra bíztatott: álljatok meg, bízzatok! Ha nem bíztok Isten szavában, nem fogtok megmaradni. És akkor, ott az ostromlott Jeruzsálem falainál csoda történt, mert az Úr angyala megütötte az asszír tábort, pestis-járvány tört ki, és a százezres ostromló sereg egyik napról a másikra eltűnt. Őrizd a várat! Ne rettenj meg a végveszedelem kellős közepén se! Amikor elfogynak az emberi esélyek, amikor a számítás azt mutatja, hogy a legbölcsebb, ha megadod magad, és más uralma alá hajtod a fejedet, mert élni mégis csak kell! – így űzi szerte a félelmet a prófétai szó: őrizd a várat! (Kálvin ebben az értelemben magyarázza ez az igét.)
De lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint a próféta – ugyanúgy, ahogy Jónás – mégiscsak Ninivéhez szól. Ninive, őrizd a várost! Ninive, nézzed az utat, Ninive erősítsd a derekadat, keményítsd meg erődet! Ha pedig ez így van, akkor nem féljünk kimondani: ebben a szóban isteni gúny, roppant irónia van. Igen, van Istennek iróniája. Mi elhúzódunk előle, mint a perzselő napfény elől az árnyékba, de van Istennek iróniája. Olvassuk csak a második zsoltárt: a fejedelmek és a királyok egybegyülekeztek, tanácsot tartani, hogy levessék magukról az Úr igáját. Szabadítsuk meg magunkat Istentől! - mondják. És ekkor azt mondja a zsoltáros: a magasságban lakozó alátekint, és kineveti őket. Vagy olvassuk Mózes első könyvét: összegyűlt az emberiség Bábelnél (nem messze Ninivétől), és elkezdtek nagy tornyot építeni. Aztán azt olvassuk, hogy az Úr alászállott, hogy megtekintse, mi történik. Mint amikor valaki letérdel, a kezébe vesz egy nagyítót, és a hangaboly fölé emeli, hogy lássa, mit csinálnak a hangyák. Mit csinál az ember, amikor a legnagyobbat építi? Egekig építi az a tornyot, erősségeket épít, megostromolja az Urat, hogy lerángassa az égből! Isten meg letérdel, mint egy játszadozó gyermek, kezébe vesz egy nagyítót, és megnézi, vajon, mit csinál az ember? Hát nem látja-é a Mindenütt Jelen Lévő, a Mindentudó, a Mindenható? Dehogynem látja! Mégis, hogy értsük, letérdel, aláhajol, és mikroszkópot vesz elő, hogy úgymond, lássa a nagy embert, a nagy népeket, a nagy országokat, a nagy birodalmakat, akik elosztogatják a népeket, ide-oda lökik a szerencsétleneket, határokat húznak. Mit csinál az ember? Mit csinálsz, ember? Nohát őrizd csak a várat, Ninive! Legyél erős, vigyázz az útra, Ninive! Bizony, irónia van ebben. Őrizd a várat, úgyis hiába őrzöd! Vigyázd az utat, úgyis hiába vigyázod! Mert eljön ítéleted. Isten Ninivéhez szól itt, mondják némelyek, a vérszopó városhoz, amely tele van erőszakkal, és soha nem szűnik meg rabolni. Hát őrizd erőszakodat, őrizd rablásodat, őrizd a hatalmaskodásodat, mert eljön ítéleted! Ha tehát a szó itt arra utal, hogy hiábavaló az emberi igyekezet, akkor ez azt jelenti, hogy Ninive is megtanulja azt, amire tanította a világot. Immár, Ninive is megtanul félni. Ninive is megtapasztalja azt, amit ráosztott a kis népekre. Megtanulja, milyen üres és hiábavaló minden igyekezet, ha Isten elvonja kezét fölüle. Ninive is megtanulja, amire a kis népeket kioktatták a birodalmak, hogy napjaik meg vannak számlálva. Krisztus előtt 612-ben Ninive összeomlott, és megsemmisült. Nem állt fenn sokáig, mintegy 150 évig. Mi az az örökkévalóságban?
Őrizd a várat! -  van ennek az isteni szónak egy szimbolikus üzenete is. Nemcsak történelem-leckét kapunk itt, hanem mély, személyes egzisztenciális leckét is. Az ige ugyanis (szószerint: »őrizd az őrtornyot!«) egészen közel visz bennünket az egyik legkedvesebb és legszebb zsoltárunkhoz, a 119. zsoltárhoz, amelyet nyugodtan nevezhetünk így: szerelmes ének. Igen, a 119. zsoltár egy szerelmes ember zsoltára, aki Istenbe szerelmes. És váltig mondja ezt a szót: őrizd, őrzöm, őrizni valamit - mélyen és személyesen. Azt mondja az Istenbe szerelmes ember: figyelek az Úr útjára, vagyis: megőrzöm bizonyságait (2.v), rendeléseit (8.), törvényeit (34.), határozatait (56.). Lényege szerint fohászkodik: segíts, Uram, add, hogy megtarthassam (megőrizhessem) a Te igazságodat. Másutt azt mondja: utaidra ügyelek. Mindegyik kifejezés mögött, ez a szó áll: őrzöm, - vagyis figyelek rá, ügyelek rá. Az én egész életem őrző élet. Az egész életem odafigyelő élet. Az egész életem a hűségnek, a helytállásnak, az állhatatosságnak, az Istenre figyelésnek az élete. Őrtoronyba állok, és várom a virradtát. Őrtoronyba állok, és figyelem, hol mutatkozik meg Isten kegyelme, merre hangzik fel Isten hívása, melyik az az út, amelyikre Ő küld engem, és mi az, amit a világ megannyi gondolata, véleménye között is meg kell őriznem és meg kell tartanom. Minden ember ismeri azt az egyszerű mozdulatot, amikor megyünk valahova, összekészültünk, felvettük a kabátot, a sálat, a sapkát is, már zárjuk az ajtót, de még teszünk egy utolsó mozdulatot, gyorsan megtapogatjuk a zsebünket, itt van-e az igazolvány, a zsebemben van-e a kulcs (és most már modern korban: nálam van-e a telefonom)? Ez az egyszerű mozdulat az, amiről itt szó van. Itt van-e velem az Isten igéje, velem van-e, viszem-e magammal? Mert e nélkül elindulni nem lehet. Vagy ha elindultam nélküle, akkor szégyenszemre, kényszeredetten vissza kell menni, és magamhoz kell venni. Uram, mondja a zsoltáros, megőrzöm tanácsodat! Uram, megtartom a Te igédet. Uram, figyelek a Te igazságodra és hűségedre. Hát őrizd a várat, őrizd az igét, őrizd az Isten igazságát! Egy angol bibliafordításban megragadó képszerűséggel áll ezt a szakaszt; nem ezt mondja, hogy őrizd a várat (vagy: őrizd az őrtornyot), hanem parancsként mondja: embert az őrtoronyba! Embert az őrtoronyba! Ott állsz-e? Ott vagy-e? És megfordítva, szimbolikusan: veled van-e, amit meg kell őrizned? Vagy csak sóhajtozol, hogy valahol útközben elveszett. S hátha leadta valaki a talált tárgyak osztályán? Majd megkeresem ott? Őrizd a várat! Az ézsaiási ige, amit idéztem, amivel annak idején a nagy próféta buzdította az ostromlott Jeruzsálemet: ha nem hisztek, meg nem maradtok (Ézs 7,9), így is fordítható: ha nem vetitek magatokat az igazság karjaiba, az igazság sem tud titeket a saját karjaiban megtartani. Ha nem veted magadat az Isten karjába, ha nem teszed meg az őrzésnek ezt a meghatározó mozdulatát, akkor hogyan is tudod mondani: az Úr az én őriző pásztorom!? Vessétek magatokat az igazság karjaiba, őrizzétek meg az Úr útját, hogy megőrizzen és megtartson benneteket.
Végül hadd szóljak a kálvinista pluszról is. Őrizd a várat! Ahogy a prófétát hallgatjuk, nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy a saját népét buzdítja-e helytállásra, bizalomra, hűségre a történelmi krízisben, vagy az összedőlő Ninivéhez szól-e Isten metsző, megsemmisítő iróniájával? De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megérlelődik-e bennünk valami mély és igaz belátás is, amely boldog tapasztalatokból táplálkozik. Azt kívánom tehát tiszta szívemből legelőbb, hogy ezen a mi egység-napunkon ébredjen bennünk hála, és adjunk hálát Istennek azért, hogy úgy vezette a magyar reformátusok útját itt, a Kárpát-medencében, hogy nem távolodtunk egymástól –, pedig annyi erő munkálkodott ezen, annyi minden vitt-sodort volna erre, hogy mindenki maradjon csak meg magának, őrizgesse a maga kis életét! Adjunk hálát Istennek, hogy ez nem így lett, hanem úgy vezetett minket, sokszor – valljuk meg őszintén – önmagunk ellenére is, hogy egymásra találhattunk, hogy a közösségünket megerősíthettük. És ebben a hálaadásban hadd szóljak erről a megalapozó mély és boldog tapasztalatról is, amit a próféta szava tükröz. Azt mondja a mi sokat idézett kedves zsoltárunk: ha az Úr nem épít, hiába épít az építő. Ha az Úr nem engedi, hiába tervez a tervező. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába őriz az őriző. (127.zsoltár) Boldog tapasztalat ez, mély és boldog belátása Isten megnyert akaratának.
Ebből pedig egyszerre támad remény és türelem. Reménykedésre és türelmességre buzdítok hát ennek az igének a fényében is mindenkit: őrizd a várat! Ez a reménynek és az állhatatosságnak az igéje. Hitünk szerint a remény és az állhatatosság ikertestvérek. Boldogtalanságunkban és rossz időkben a remény és az állhatatosság nem találkoznak egymással, – mi több, ha boldogtalanok akarunk lenni elvetjük a reményünket, mert éppenséggel türelmetlenek vagyunk, vagy fordítva: nem tudjuk mi végett legyünk állhatatosak, mert elvesztettük a reményünket! De boldog időkben a remény és a türelmesség együvé tartoznak Sőt, most erre tanít a próféta: lehet a legzaklatottabb helyzetekben is egyszerre remélni és állhatatosnak lenni. Mit mond Náhum próféta? Jó az Úr, erősség a szorongattatás idején, és Ő ismeri a benne bízókat. Azért mondom, hogy ez kálvinista plusz, mert mélyre rejtve, de igen szépen Isten eleve elrendelése is benne foglaltatik. Kálvin azt mondja Institúciójában, és Karl Barth is ugyanezt mondja híres tanulmányában: az eleve elrendelés nem rémisztő ismeret, hanem vigasztaló ismeret. Vigasztaló ismeretben őrizd a várat, mert: ha az Úr őrzi, akkor nem hiába őriz az őriző. Ha az Úr építi, akkor nem hiába épít az építő. Akkor nem hiábavaló korán kelnünk és későn feküdnünk. Akkor áldás lesz a fáradsággal szerzett kenyeret ennünk. Akkor van reményünk a jövendőre nézve, akkor vannak fiataljaink és ifjaink, akikkel megtöltjük tegzünket, és nem szégyenülünk meg a kapuban. Ha az Úr őrzi, ha az Úr vigyáz, ha az Úr építi... S mit mond Náhum? Jó az Úr! Erősség a veszedelem idején! Ismeri a benne bízókat! Hát: őrizd a várat!
Kedves Testvérek! Azt szokták mondani, hogy a jól megépített várak bevehetetlenek. Ha elestek, sosem a támadók ereje vagy ügyessége miatt esnek el. Hanem mert belül történt valami, a védők adták fel. Vagy kifogyott a kút vize, elfogyott az élelem, vagy rettegtetés ütötte fel a fejét, vagy árulás történt. Belül kezdődik a baj. 1660-ban, amikor a nagyváradi várat hatvanezres török-tatár ostromló sereg vette körül, és minden elfogyott, elfogyott az élelem, a víz, kifogyott a munició, és a védőknek meg kellett adniuk magukat. Ők a megadáshoz egy súlyos feltételt kötöttek ki. Nemcsak szabad elvonulást kértek, hanem azt is, hogy elvihessék a nyomdát, és vele a félig kinyomtatott Bibliát. Ehhez az egyhez mindvégig ragaszkodtak. Az életüknél is jobban. Ragaszkodtak az Isten igéjéhez, az erős várhoz, Jézus Krisztushoz. Őrizd a várat! Ünneplő Gyülekezet, Kedves testvérek! Tudjuk mi lett Ninive sorsa. Azt olvassuk a próféta könyve végén, úgy szétrebbent a nagy birodalom, mint amikor a nyáron határt járja az ember a száraz fűben, és lépte nyomán szétrebben egy-egy szöcske-raj. Ennyi volt Ninive. Találkozónkon hálát adunk Istennek, hogy nem az a lett sorsuk, mint volt Ninivéé. Hanem Isten egybegyűjtött, szeretetével és hűségével összekötött minket. Sose felejtsük hát, csak addig leszünk egyek, csak addig tudunk összetartozni, amíg tudjuk, hogy jó az Úr, erősség a nyomorúság idején, és ismeri a benne bizakodókat, – és amíg a benne bizakodók szerelmesek ebbe az Istenbe, Aki elküldte Krisztusát, – szeretik Őt, és a zsoltár szavaival: őrzik az Úrnak útját, őrzik az Úrnak igazságát, őrzik az őrtornyot, őrzik az életnek beszédét. Legyen így!
Ámen

Virágvasárnap egyik zsoltárából olvastam egy részletet. Ha tovább olvassuk a zsoltárt, hamar megtaláljuk azt a szakaszt, amit virágvasárnap énekelt az ujjongó tömeg Jézus Krisztusnak: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Zsolt 118, 26; Máté 21,9) Virágvasárnap nyilván nemcsak ezt az egy mondatot, a hozsannát ragadták ki a zsoltárból, hanem az egészet énekelték. (Tudjuk, ha az evangélisták egy-egy motívumot megadnak, azzal az egészet jelzik. Ahogy sokszor egy-egy régi ének szövege fölött oda van írva: ennek vagy annak a nótájára. De mi is így teszünk sokszor: beszélgetés közben egy verssort, vagy csak egy szót idézünk, és mindenki tudja, hogy az egészet kell belefoglalni.) Tehát virágvasárnap zsoltára ez. Viszont most azért metszettem ki a közepét, és azért nem hozom most ide azt, amire az evangélisták utalnak, mert amíg mi virágvasárnapig eljutunk, addig még meg kell hallgatnunk Dávid királyt is. Úgyhogy most szokásomtól eltérően, politikai prédikációt mondok. Nem szoktam, de ha már egy templomban orgona van, és ilyen gyönyörűen szól, akkor talán én is megkockáztathatok egy politikai prédikációt.
Alasdair McIntyre skót filozófus, marxizmusból keresztyénné megtérő, több mint 30 esztendeje megjelentetett egy nagy munkát, melynek címe magyarra fordítva: Az erény nyomában (vagy még inkább: Az erény után). Ebben a mi korunkat vizsgálja, és azt a talányos kérdést elemezgeti, amibe naponként beleütközünk: hová tűnt a jó a cselekvésünkből? Hová tűnt a jó a megfontolásainkból? Hová tűnt az erény? Az erény nyomába kell erednünk, s kérdezünk kell: hova veszett el az erény, a jó? Amúgy a mai világ tagoltságában mindenki tud egy rész-mozzanatot. A gazdasági szakember tudja, hogyan kell a profitot növelni, a környezetvédő tudja, hogyan kell feltartóztatni a gazdasági szakembert úgy, hogy az növelni tudja a profitot, ám megmaradjon a környezet is. A politikus tudja, hogyan kell egy választást megnyerni, a szakpolitikus tudja, hogyan kell törvényeket hozni, a pedagógus tudja, hogyan kell tanítani, a pszichológus meg tudja, hogyan kell kigyógyítani a gyerekeket a rossz pedagógiából. Mindenki tudja a maga dolgát. De hol van az a közös rendező megfontolás, ami még az antikokat, aztán Augustinust és Szent Benedeket, Aquinói Tamás, Luthert és Kálvint áthatotta. Hol a jó? Ezt olykor nevezzük közjónak is, de leginkább legfőbb jónak (summum bonum) kellene nevezni. Hová tűnt a jó? A skót filozófus aztán azzal fejezi be hosszú elmélkedését, hogy megállapítja a mi korunknak ráadásul az a rettenete – és már itt is vagyunk a zsoltárnál! –, hogy miközben a 3-4. században az összeomló Római Birodalom felsorakozott a limesekre, és próbált felkészülni a barbárok érkezésére, hogy valamiképpen tartóztassa őket, addig ma, itt és most, a barbárok már itt vannak, és belülről irányítanak bennünket, – már eltűnt a jó. Aztán a filozófus arról jövendöl, hogy majd jönnie kell egy új Szent Benedeknek – más formában, egészen más módon –, hogy az eltűnő szép és jó világ maradékát összegyűjtse, megőrizze, megmentse és továbbadja jobb koroknak.
Azt mondja a zsoltáros, aki Dávid (mert bár nincs ott a neve a zsoltár feliratában, mégis Kálvinnal együtt bátran mondom, hogy ez Dávid zsoltára), azt mondja tehát Dávid, hogy: körülvettek engem. Tehát a zsoltár előszöris: circumdederunt. Körülvett az ellenség. Megostromoltak, ledöntöttek, újra körülvettek, megtapostak, – de az Úr megszabadított. Aztán van benne egy fokozás; azt mondja Dávid, és azért ő, mert ez a királynak a zsoltára: jobb az Úrban bízni! Vagyis, mintha az mondaná: nem bízom a főemberekben. Nem bízom a hatalmasokban, nem bízom a mellüket döngetőkben, nem bízom az erősekben, nem bízom emberben! Jobb az Úrban bízni. Így fordítanám ezt Bernardussal: jó az Úrban bízni, – csak az Úrban jó bízni! Minden tapasztalat, minden sorsforduló, minden történet, minden lesüllyedésünk és felemeltetésünk azt üzeni: az Úrban bízzatok!
Így jutunk el az idézett szakaszhoz, a circumdederunt és a vallomás után. Azt mondja Dávid: Erősségem és énekem az Úr, ő lett nekem szabadulásul, vigasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: az Úrnak jobb keze hatalmasan cselekedett! az Úr jobb keze felmagasztaltatott, az Úr jobb keze hatalmasan cselekedett! Ez már egy fúga! Egyik szólam kapcsolódik be a másikba, egyik szív kapcsolódik a másikhoz, egyik sorsélményből következik a másik, és mindegyikben azt halljuk: az Úr jobbja hatalmasan cselekedett.
S íme, ott vagyunk az erénynél! Engedtessék meg, szójátékot kell mondanom. Így fordította ezt régen Jeromos latinra: dextera Domini fecit virtutem! A virtus szó erőt jelent, ahogy a görögök ezt úgy fordították: az Úr ἐποίησεν δύναμιν - dynamist cselekedett. Ha a görögök felé indulunk, abból inkább filozófia lesz, ha azt nézzük, mit jelent a dynamis. Fecit virtutem, fordítja Jeromos. Virtus: erő! Csakhogy a régi latinok az erényt is ezzel a szóval fejezték ki. Virtus: erény! Hatalmasat cselekedett az Úr, megmutatta erejét, szó szerint így kell a héberből fordítani. Ez az Úr erénye, toldjuk meg a latin szóval, ez az úr erénye: a szabadítás. Virágvasárnap zsoltárát olvastam. Mi más az Úr erénye, mint hogy elküldi Krisztusát, Aki halálával és feltámadásával letöri a halál bilincseit. Halálával és feltámadásával meghirdeti és bepecsételi Isten hívását: minden kész van, jertek, béküljetek meg az Istennel. Mert az Isten megbékélt veletek. És mi más ez, mint újbóli ráismerés arra, hogy itt rontottunk el mindent, és itt rontunk el mindent. Mert hiába gyűjtünk erőket és hatalmakat, szervezünk táborokat és sokadalmat, ha ez a virtus, az erények erénye, az igazi isteni erő, a szabadítás ereje nem jelenik meg, akkor csak circumdederunt van. Akkor az ellenség, a halál kötelei, az elveszés, a süllyedés, az örvény erői hatnak. Milyen boldogan énekeli Dávid: nem halok meg, hanem élek! Mert körülvettségében is látja, hogy aláhajol az Úr, és az Úr jobbja hatalmasat cselekszik, és kimenti őt.
De ezt a szót, hogy virtus másként is lehet fordítani. A középkori kommentárok nyomán, így is lehet fordítani, hogy: csoda. És itt van a különbség a között, amit mi tudunk, amit mi keresünk, amire buzdítjuk a felelősöket, a hatalmasokat, a nagyokat, a dávidokat, a táborba vonulókat, hogy a harci sátrukban ne szóljon és ne zengjen más, csak az igazság szava! Hogy ne kelljen úgy tenniük, mint Rákóczi György fejedelemnek - mondja egy korabeli prédikátor -, hogy mikor bement a hadi sátrába, nekitámaszkodott a sátorrúdnak, és kiimádkozta magát barátai kezéből. Nem mindig segítenek a barátok. De aki beleimádkozza magát az Úr kezébe, az tudja az Úr keze hatalmasan cselekedett. Az Úr keze a virtus, az erény, a jó, a dextera! De, mint mondtam, van egy másik szó is. A virtus azt is jelenti, hogy: csoda.
És ezért virágvasárnapi ez a 118. zsoltár. És ezért nemcsak Dávid zsoltára, nemcsak a király zsoltára, nemcsak a felelősök zsoltára, nemcsak a nyomorúságokból, bajokból megszabadultak zsoltára – hanem mindannyiunk zsoltára. Hatalmasan cselekedett az Úr, csodát cselekedett az Úr.
A zsoltárokban, a régi héber versszabályok szerint általában minden kétszer ismétlődik, és egyúttal fokozódik. De ez a felkiáltás itt háromszor áll egymás után. Ez egy triptichon, különös, nyomatékos kihangzás. Augustinus így kommentálja, előre bocsátva, hogy amit mi teszünk, csak előképe a nagy szabadításnak: „Felmagasztaltatott az Úr jobbja, mondja a zsoltáros. Miféle felmagasztalás ez? Hatalmas dolog felmagasztalni az alázatost, életre vinni, mégpedig örökéletre vinni a halandót, tökéletességet előhozni a gyengeségből, dicsőséget a megaláztatásból, győzelmet a vereségből, segítséget adni, és kiemelni a bajból, hogy Isten valóságos szabadítása megnyíljon a nyomorultak előtt, és ez a szabadítás ne maradjon rejtve az üldözők előtt. Ezek nagy dolgok. És ti, miért vagytok meglepődve? Hallgasd, ahogy ismétli: az Úr jobbja nagy dolgokat vitt végbe!” És most hadd olvassam tovább latinul, mert nagyon szép: „Non homo se exaltavit, non homo se perfecit, non sibi homo gloriam dedit, non homo vicit, non homo sibi saluti fuit: Dextera Domini fecit virtutem!” Nem ember magasztalja fel magát, nem ember teszi tökéletessé magát, nem ember ad magának dicsőséget, nem ember győz. Nem ember üdvözíti magát. Az Úr jobbja tett hatalmas dolgokat!
Mindez aoristosban van görögül. Megkezdett múltban. Megtette az Úr a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Boldog az, aki hiányaitól vezérelve, rettenetes és roppant sorspusztító erőktől körülvéve, felismerve, hogy a barbárok nem kívül vannak, hanem már belül és itt akarnak parancsolni és irányítani, boldog tehát, aki mindettől kényszerítve-vezérelve elkezdi keresni a jót, az erényt, az erőt. És még boldogabb az az ember, aki Krisztusra tekintve azt tudja mondani: Isten már megcselekedte a csodát! Krisztus a csoda! Legyen Neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Virágvasárnapi igét kellett volna olvasni, aztán elkötni egy csacsit, elővenni egy Bihari úti pokrócot, ráültetni a nagytiszteletű urat, és virágfüzérek közt bevezetni ide, és szent szeretettel köszönteni, és kívánni reá és a gyülekezetre Istennek áldását. A mai ige azonban már elővételezi Nagycsütörtök éjszakáját, és azt, ami mindent eldönt majd. Igen, ez benne rejlik virágvasárnapban is, benne rejlik Jézus egész földi életében, szolgálatában, benne van az egész keresztyénségben. Vagy ha nincsen benne, akkor nincsen keresztyénség.
Ezért hadd szóljak most Péterről. Nem mintha rá akarnám olvasni lelkipásztor testvérem fejére Péter magatartását, de Péter olyan tükör, amelyben feltárul a számunkra a Krisztus követésnek a nehézsége, de az értelme és a szépsége is.
Először azt halljuk, Jézus és tanítványai az utolsó vacsora után énekeltek és úgy mentek ki az Olajfák hegyére (már tudjuk is, miért énekelnek úrvacsorázás közben a reformátusok). Megrendítő ez, hiszen az utolsó vacsorán, azt mondja Jézus a tanítványainak, amikor szétosztja a kenyeret: ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, és amikor a pohárt adja nekik: e pohár amaz új testamentum az én vérem által, amely érettetek kiontatik –, tehát a halálára készül, ám eközben dicsőítő zsoltárokat énekelnek. Jól mondja Kálvin, hogy már itt látnunk kell dicsőségét. Abban is volt dicsőség, hogy még Galileában tömegek hömpölyögnek utána, s még királyt is akartak belőle csinálni. De egész földi szolgálatának itt a nagycsütörtök esti jelenetben kezd megmutatkozni roppant nagy feszültsége. Azt mondja tanítványainak: mindnyájan meg fogtok botránkozni bennem, mert meg van írva: megverem a pásztort, és elszélednek a juhok, de feltámadásom után előttetek megyek Galileába (Mt 26, 31-32). Ezzel tömören összefoglalja azt, amit korábban, sok alkalommal elmondott már: az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, elárulják, elítélik, megfeszítik, meghal, eltemetik, és harmadnap feltámad. Péter a tanítványok szószólója volt, ezért nem minden esetben a saját véleményét fogalmazta meg. Márk el is mondja, hogy a többi tanítvány is ugyanazt mondta, amit Péter (31.v.): uram, én nem fogok benned megbotránkozni. Én nem fogok felbotlani azon, hogy dicsőség okáért jöttünk Jeruzsálembe, de nem lesz belőle dicsőség. De azért Péter rátoldotta a magáért is: ha kell, én az életemet is odaadom éretted (Jn 13,17). Péter, tudjuk, a köntöse alatt két kardot is rejtegetett, és éppen a Gecsemáné kertjébe vonulva, mutatja Jézusnak, itt a két kard Lk 22,38). Jézus fogja helyreállítani az országot! - ebben bizakodtak a tanítványok. Ezért mentek fel Jeruzsálembe. Ezért hagyták ott Galileát, ezért hagyták ott a csónakot, a hálót, a családjukat, fitestvérünket, nőtestvérünket. Jézus azonban azt mondja: mindnyájan megbotránkoztok bennem, de feltámadásom után előttetek megyek Galileába.
Hadd előlegezzem meg a történet folytatását. Keresztyéni létünket gyakran eltorzítja, és sokszor, sajnos, sokszor meg is határozza az ősi törekvés: különbnek lenni. Vagy legalább milyennek lenni. Ismerek keresztyéneket, akik azért indultak el a Krisztus-követés útján, mert ők különbek akartak lenni. Nem azért léptek Jézus útjára, mert Krisztus követésére szegődtek, hanem azért, mert úgy érezték, hogy a családjukban, vagy a baráti társaságukban ez lesz az ő különlegességük. De ez óemberi igény, hamis igény! Ez a mi régi énünk gyötrő vágya. Ez most Péterből is feltör és azt mondja: Uram, ha többiek, igen, ha mindenki más meg is botránkozik, én nem, én az életemet is odaadom éretted. Ekkor Jézus azt mondja Péternek: bizony mondom neked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Péter visszaerősít: dehogy, s ebbe már beavatja a többieket is, és együtt erősködnek, hogy ez nem így lesz.
Felolvastam azt a részt is, amikor a foglyul ejtett Jézus e, a főpap udvarára vezették. Péter, ismeretség révén, bejutott a főpap udvarára. És amikor egy szolgáló lány ránézve azt mondta: te is a názáreti Jézussal voltál, Péter nyomban megtagadja Jézust. A második leleplezésekor újra tagad, aztán harmadjára fogadkozik. Lukács ezt úgy írja le, hogy átkozódni is kezdett. Szerintem Péter magyar ember volt, nem is galileai. A magyar ember szokott így tagadni. Ha megfogják, megszorítják, tagad és cifra káromkodást is hozzáfűz. Ezt teszi Péter. Átkozódik, káromkodik, bezzeg-el. De most azt emelem ki, ami első tagadásakor mond: nem ismerem. Ne ismerné Jézust? Ha belegondolunk, tényleg, nem ismeri Jézust. Hiszen nem ismeri még a Feltámadottat, nem ismeri még azt a Jézust, aki majd a megismétlődő csodálatos halfogáskor leül vele, és megkérdezi tőle: Péter, szeretsz-e engem? S kérdezi ezt tőle annyiszor, ahányszor megtagadta: szeretsz-e engem? Nem ismeri Jézust, igazán nem ismeri. Tudom, Péter tagadó szava csak azt célozza, hogy elhárítsa magától a veszélyt. Tehát, pártpolitikai nyelven, elhatárolódik. Mintha azt mondaná: nem ismerem, mi közöm hozzá? Hagyjatok vele békén! De van ennek a szónak titokzatos jelentősége is. Az egész keresztyén élet nagy titka, hogy amíg ez az igazi Krisztus ismeret meg nem születik bennünk, addig csak kezdők lehetünk a Krisztus megismerésének az iskolájában - és ez persze kegyelem! Nos, Péter a nagy újrakezdő. Tanítványságát végig tekintve csak azt tudjuk mondani, hogy folyton megbukott, melléfogott, ostobaságokat beszélt, azt se tudta, mit csinál, - de mindig kegyelmet kapott, hogy Krisztusnak mélyebb és titokzatosabb megismerésére jusson. Amikor, a feltámadás után, Galileában megismétlődik a csodálatos halfogás, a Mester szembesíti Pétert. Pár napja még azt mondta: nem ismerem Jézust. Most a szemébe kell néznie.
Mély ez a szó, és arra hív bennünket is, hogy a passió fényében megkérdezzük önmagunkat is: ismerjük-e Jézust igazán? Jézust, a Krisztust? Vagy hadd kérdezzem inkább így: érdekel-e bennünket igazán az igazi Jézus? Meg akarjuk-e Őt igazán ismerni? Támadt-e a szívünkben gondolat és érzés, hogy jó lenne a Krisztus szeretetét a maga teljes valóságában megkóstolni, megízlelni? Jó lenne a mi Krisztusunkkal igazán tanítványi kapcsolatba és viszonyba kerülni. Súlyos kérdés ez. Azért feszegetem ezt a kérdést, mert a 21. század itt, a mi Magyarországunkon is elhozta azt, hogy a tanítványság kockázatos dologgá vált. Te is vele voltál -mondják –, te is valami keresztyén lennél, ugye! És már látjuk is a kérdező sajnálkozó tekintetén, hogy ő most egy bolonddal beszélget, aki a múltból jött ide, vagy éppenséggel Mars-lakó! És ebben a pillanatban elpárolog az a mi vágyunk, hogy elkülönbözzünk, és másfélék legyünk, mint a többiek, hogy ne olyanok legyünk, mint ők! Pedig – emlékszünk? – így kezdődött a tanítványságunk története. Uram, ha mindenki megtagad téged, ha mindenki megbotránkozik benned, ha mindenki megfutamodik - én biztosan nem! – mondja Péter. És mit hallunk ettől a Pétertől a főpap udvarán? Őt nem ismerem - vagyis: én ide tartozom közétek, én is olyan vagyok, mint mindenki. Egy pillanat alatt átlendül az inga az egyik végéből a másikba, és az elkülönbözni vágyó Péter megtagadja Jézus. Most már oda akar tartozni a többiek közé. Kik közé? Az udvari szolgák közé, akik ott melegszenek a tűznél, a pribékek közé, akik készülnek a vallatásra, a katonák közé, akik őrzik a szökevényt, a Nagytanács tagjai közé, akik már megszőtték a végzetes tervet, és alig várják, hogy végrehajtsák, és azok közé, akik majd Pilátus előtt üvöltözni fognak: feszítsd meg!
Sok egyéni élethelyzetben is, és egyúttal a közösségeinkben is eljönnek ezek a pillanatok, amikor nem lehet onnan ide, és innen oda ingázni. Nem lehet azt mondani, hogy a privátszférámban keresztyén vagyok, a privátszférámban én vagyok a legkülönb keresztyén, mi több, nincs is több keresztyén e világon, csak én - de amúgy: nem ismerem Jézust! Teológus hallgatóként exmisszus voltam a budakalászi gyülekezetben. Keddenként férfi bibliaóra volt, imaközösséggel. Hallottam magyar férfiakat hangosan imádkozni - ez bizony, már-már az Isten országa előszobája. Egy alkalom után az egyik atyafi belém karolt: Pistike, gyere, lekísérlek a HÉV-hez. Útközben mondja: Pistike! Hallottad imádkozni a Tóth Jóskát? Hallottam - feleltem. Nem keresztyén ám az - vitte tovább a szót. Csak betanulta az imádságot. Majd meghallod jövő kedden is ugyanezt mondja, mint egy verset. És hallottad a Nagy Ferit imádkozni? Az se keresztyén. Csak azért van itt, mert nem bír otthon megmaradni az asszonytól, kocsmába röstell menni, hát idejön. És így szépen sorjára vette az összes atyafit. Ezért, azért, amazért, de egyik sem volt hívő. Aztán belém karolt, megszorított: látod, Istvánka, csak ketten maradtunk! Aztán még egyszer megszorított: ámbár, felőled is van kétségem! Hát eljön a pillanat, amikor elporlik a mi kis magánzó életünk védelmi vonala, és megkérdezi tőlünk: nemde, te is Jézussal vagy? Hát a beszéded is elárul! A szemed állása, a magatartásod leleplez. És akkor dönteni kell! Itt a pillanat, amit megígértem az én Krisztusomnak: Uram, ha mindenki más is meg is tagad, én nem. Most hát vallani kell; vagy beállok a többiek közé.
De nem ez a lényeg. A lényeg az, amit ebben a tagadásában kimond Péter: nem ismerem. Isten azt akarja, hogy mi Őt Krisztusában megismerjük meg igazán és teljesen. Krisztust megismerve ismerjük meg Istent. Krisztust megismerve értjük meg, hogy az egész életünknek Istennel van dolga. Krisztust megismerve foghatjuk fel, hogy mindenestől fogva Isten szeretet-valóságában gyökerezünk. Krisztusban értjük meg, hogy az emberi élet szüntelen mozgás: vagy közeledünk az Istenhez, vagy távolodunk Tőle. És Krisztusban értjük meg azt, hogy ha Péter újrakezdési lehetőséget kapott, azt nem azért kapta, mert engedékeny Istenünk lenne, hanem azért, mert minden újrakezdéssel újat is kezdünk, minden kegyelemmel, minden feloldozással, minden közelebb jutunk Istenhez. Péter háromszor mondta ott, a főpap udvarán: nem ismerem Jézust. Jézus pedig háromszor kérdezte meg Pétert: szeretsz-e, vagyis háromszor kérdezte meg, Péter van-e közünk egymáshoz valóban? Azt kívánom a gyülekezet beiktatandó lelkipásztorának, a Bihari úti gyülekezetnek, e kis fecskefészek gyülekezetnek, hogy ebben a mély nagy isteni szeretetben, kegyelem-vonzásban növekedjen és erősödjön, mélyüljön el a Krisztus ismeretében. Így töltse be az egész gyülekezetet Isten Szentlelkének ereje, hogy odaszánt és megszentelt életünk legyen boldog tanúja annak, hogy ismerjük az Üdvözítőt, aki megnyitotta Istenhez az utat, ismerjük Őt, aki minden vétkemért eleget tett, ismerjük Őt, Aki üdv-ígéretet adott és feltámadásával be is pecsételte azt. Igen, ismerem Krisztusban Istent, és ismerem Krisztusban önmagamat.
Ámen

Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!
Az 1940-es évek végén, amikor már roppant árnyak tolultak Magyarország fölé, egy fiatal lány, a debreceni egyetem kiválósága, Stendhalból doktorált, svájci ösztöndíjáról készült hazafelé. Számos finoman, talányosan  fogalmazott, sokatmondó levelet kapott otthonról, hogy inkább maradjon még, bizonnyal volna alkalom gyenge egészségét orvosoltatni, talán tölthetne még némi időt kutatással is -, nem is értette (nem akarta érteni) az utalásokat. Csak amikor átért a határon, akkor vette észre, hogy egymaga, egyedül van a vonaton. De hazafelé tartott – s hazafelé tartva ritkán eszmélünk, hogy a szóban: hazafelé – nagy és erős döntés van, személyes döntés és eltökélés. Mert haza kell érkezni. S voltaképpen, ha kell a mindent meghatározó döntést egyedül hozza meg az ember, és az utat, hazafelé, egymaga teszi meg az ember.
Ebben az életünk esetleges foglalatai, másképpen  szólva a külső körülményeink, az, amit adottságoknak nevezünk – vagy ahogy Pál mondja itt: a mi külső emberünk,  ezek mind-mind érdektelenek, mert a láthatókból nézünk előre a láthatatlanokra, az ideig valókból az örökkévalókra.
Ekképpen az egyedül megtett út: hasonlat és előkép.  A döntő létmozgás hasonlata, és a hazaérkezés előképe. Sokan éltek át efféle egyedül-megtett utat -, egy hídon egyedül átmenni frontvonalak között (bátorság is lehetne, katonaerény); egy vonaton hazajönni egyedül (úri passzió is lehetne, nagyvonalú kaland); egy sötét erdőn átvágni szaggató viharban, éjszaka – fától-fáig, ahogy az erdélyi költő, Kányádi Sándor mondja (gyermeki igyekezet is lehet);  mégis, ez inkább sors-élmény; ahogyan a tékozló fiú is egyedül ment haza. És itt értjük meg: nem is ez a lényeg, hogy egyedül, hanem az, hogy: haza, ahol soha nincs magány – az örökkévaló természete, mert ez a Szentháromság Isten természete: közös.
Annyi minden segíthet és ösztökélhet ebben. A család, a hagyományaink legjava, vagy éppen a lázadásunk ellene, aztán a barátaink, de még az ellenségeink is, az életünk összesűrülő tapasztalatai, segítenek a bizonyságok, a tények és a remények, az elvégzett munka áldása, mindegyik segít bennefoglalva a rejtett gondviselésbe (így nevezzük, amikor nem értjük), és az elrejtő gondviselésbe (így nevezzük, amikor csodálatosan megtart); de leginkább a szív mélységes és nyughatatlan honvágya segít, sőt késztet: nyugtalan a szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik, és:  nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük!  És segítenek azok, akiket az apostoli levél megszemélyesítve nevez bizonyságoknak: segítenek a tanúk és vértanúk, a Krisztus megvallói, akik már megfutották a pályát, és a társak, az együtt-imádkozók, az isteni szóra együtt hallgatók, az egymás hite által épülők – a testvérek, lelkiek, a gyülekezet, s mondjuk ki: az anyaszentegyház, a legigazabb értelmében.
Vagy mégsem segítenek?  Ha a szándék a fontos, ha az elhatározás, az eltökélés számít, hogy haza kell menni, meg kell érkezni – akkor segítenek! Akkor megtanuljuk a tékozlótól mi is a szót: tudom, mit cselekszem: felkelek és elmegyek az én atyámhoz! Akkor megtanuljuk az apostoltól: amik mögöttem vannak elfeledem, és nekifeszülve azoknak, amik előttem vannak, célegyenest futok a nekem eltett mennyei jutalomért; akkor megerősít Szent Ágoston nyughatatlan szíve, míg az isteniben el nem nyugszik; akkor mellém társul és biztat a sok bizonyság, a tanúk és vértanúk sokadalma.
De sejthetjük a zsoltáros és az apostol egybecsengő szavából is, hogy igazán mégsem ez a döntő; nem az eltökélés a döntő, nem az akarat a döntő, nem az odaszánás, az igyekezet a döntő –  hanem a cél a döntő!  A zsoltáros azt mondja: nyilván szép örökség jutott nékem – Pál azt mondja: az örökkévalókra nézünk. Dávid páratlan szót használ az örökség leírására, az egész ószövetségben csak itt olvassuk ezt a jelzőt: hogy szép.. örökség, vagy még inkább: jó...örökség. Azt jelenti:  az, aminek megmutatkozik, feltárul a szépsége – ez a szépség apokalipszise, ez a jóság apokalipszise – és ennek így kell lennie, mert amit örökség-nek fordítunk itt (szép és jó magyar nyelvi leleménnyel), az éppen az, amit nem szerezhetünk meg magunkat sem perrel, sem ügyességgel, sem magunk-kelletésével, ez nem megragadható, ez nem zsákmány – hanem adomány! A szép örökség: ajándék, a jó örökség: kegyelem –  az örökkévaló önátadása: Isten Krisztusban véghezvitt önfeltárulása: örökkévaló a múlandónak, Isten maga az embernek.
Méltán mondják a régi bölcsek: nem tudsz Istenről érvényeset mondani, csak ha meghosszabbítod, felfokozod a képeidet, vagy éppen azt mondod: nem olyan az Isten, nem az az Isten, amit gondolsz – Isten az, mondja Anselmus, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. DE vessük ezzel a filozófiával szembe Dávid és Pál igazságát: örökkévaló – ezt nem gondolni kell, hanem megtalálni; mert nem is gondolat, hanem a feltáruló szépség, az önmagát megosztó jó,  - haza kell érkezni. Ha nyugtalan a szívünk, hát azért, mert honvágyunk van! S ha egyedül találjuk is magunkat – mert ez az egyedüllét szükséges, ez minősített eszmélkedés, ez a megtérés döntő mozzanata - , tehát ha egyedül is vagyunk, sosem magánosan, - mert nem a múlandó a döntő és nem a látható, hanem a láthatatlan, amely Krisztusban immár feltárult!
Ez a mi életünk, itt és most, múlandók közt telik; de ha a mi igazi és valóságos életünk maga a Krisztus, akkor biztos mondhatjuk: a mulandó felvétetik az örökkévalóba, felvétetik a látható a láthatatlanba, felvétetik a töredékes az egészbe.
Kállay Ferencné, Tóth Englantine rátalált erre a célra: az üdvösségre; s úgy élt itt köztünk (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja Mózesről), mint aki látta a láthatatlant. Az egyház nagy ébredésében odaadta erejét és intellektusát az evangélium szolgálatára, a Krisztus dicsősége közhírré tételére. A 20. század nagy nyomorúságában, számkivetetten, a mindent szétdobáló isten-ellenesség közepette megmaradt istengyermeknek, embernek az embertelenségben. Családjában szép alázatban megharcolta a múlandók elhordozásának roppant terhét, a veszteségeiben megmaradt Jób sorsán Jób hitével, tudott szűkölködni és tudott bővölködni, - mindent Isten kezéből vett és Neki adott hálát mindenért. Barátait megtartotta, szerette és megértette, gyülekezetében igaz szívvel szolgált, a Krisztus gyermeke maradt mindvégig: hazaigyekvő, örökség-várományos, láthatatlant-látó. Hűséges a hűséges Istenhez. Legszebb öröksége az örökkévaló, a tiétek szabadon, kegyelemből.  Fogadjátok el testálását, abban rejlik a vigasztalás: amikor a múlandón felragyog az örökkévaló, a láthatón átragyog a láthatatlan, az életünkön az örökélet.
Ámen

Nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk- mondja Péter és János, amikor meg akarják nekik tiltani Krisztus dicsőségének hirdetését. Az apostolok tanúk, azért így is érthetjük szavukat: nem tehetjük, hogy mást mondjunk, mint amit láttunk, hallottunk!
Keresztyénnek lenni különleges, egészen pontosan: kockázatos dolog. Mondhatná bárki, hogy ma, Magyarországon ugyan, miről tetszik beszélni. 40-50 éve nem volt egyszerű dolog keresztyénnek lenni, még itt, Fülöpszálláson sem. De ma?  Aki keresztyén akar lenni, addig járja a Jézus útját, ameddig kedve van hozzá, aztán ha már nincs kedve, letér róla. Szabad országban nem nagy ügy ez. S annak, amit Péterék mondtak egykor – nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk –  annak is csak nehéz időkben van súlya. De nézzük az előzményeit! Csoda történt a jeruzsálemi templomban. Egy születésétől fogva béna ember meggyógyult. Ő pedig tele ujjongta a templomot a gyógyulása örömével, tehát közhírré tette, hogy Péterék a csodát a feltámadott Jézus Krisztus nevében tették. Ezért intik őket, hogy ne hirdessétek a Krisztus nevét, ne tegyetek róla bizonyságot. Egyébként minden mást lehet. És máris itt vagyunk önmagunknál. Mindent lehet. Egy lelkipásztor is annyi mindent tehet. Rendbe teszi az egyházközség adminisztratív életét. Megbeszéli a presbiterekkel a tennivalókat, a parókia és a templom körül, kint a temetőben, és még, ami az egyházközséghez tartozik. S talán lesz itt óvoda is, iskola is. De Péterék szava nem erre utal. Péter nem azt mondja ott a Nagytanács embereinek: nézzétek, nem tehetek mást, rendbe kell tenni a parókiát és az adminisztrációt. És ti, fülöpszállásiak se tehettek mást, rendbe kell tenni a temetőt, az ősök sírját is. És oda kell figyelni a templomra, szép templom ez, messze látszik a pusztán. Nem tehetünk mást. Ez a dolgunk. De mit mond Péter? Azt mondja, nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk. Ha valaki odalapoz János apostol első leveléhez, így kezdi az apostol: "ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről." (1Jn 1,1) Mert így küldte el Jézus Krisztus a tanítványait: menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket (Mt 28,18). A keresztyén embernek ez a mandátuma. Ezért azt kell mondania: nem hallgathatok arról, amit láttam és hallottam, nem hallgathatok Jézus Krisztusról.  A beiktatandó lelkipásztorhoz fordulok. Ő ahhoz lelkésznemzedékhez tartozik, amely szívem nagy örömére újra feszegetni kezdte, hogyan lehetne megújítani keresztyénségünket. Ez nem jellemzi az összes lelkésznemzedékünket. Nos, elővették a fiatalok az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet, olvasni kezdték, és rámutattak: így kell! Kell egy új pünkösd, itt a kezünkben a forgatókönyv! Úgy kell tenni mindent, ahogy egykor elindult Jeruzsálemben a bizonyságtétel Krisztusról. És aszerint kell az egyház életét berendezni. Hadd emlékeztessem mindazáltal, hogy az Apostolok Cselekedeteiben csak egy mondat van, amely minden nemzedéket elkötelez, s aminek minden korban úgy kell lennie! És ez a mondat az: nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk. Nem tehetjük, hogy ne szóljunk Jézus Krisztusról. Nem tehetjük, hogy ne hirdessük az Ő nevét.
Három egyszerű indokot sorolok fel e mellett, mert éppenséggel nem könnyű szó az apostoloké, nehéz döntés van mögötte, de egyszerűen kimondható. Először is, az apostolok tanúk voltak. Ők voltak azok a galileai halászok, akik elindultak Jézussal Galileát bejárni. Ők kísérték el Jeruzsálembe, és lettek ott halálának és feltámadásának tanúi. Miről másról beszélhetnének? De mind emögött ott van. Jézus szava: aki engem röstell az emberek előtt, azt én is röstelleni fogom az én mennyei Atyám előtt. Aki rólam bizonyságot tesz az emberek előtt, arról én is bizonyságot fogok tenni az én mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32-33) És ez nem papi, presbiteri, hitoktatói, hanem egyetemes keresztyéni feladat, kötelesség és egyúttal kockázat. Ha őszintén beszélünk, mondhatom, mindannyian ismerünk olyan pillanatokat, amikor kiderült, hogy keresztyének vagyunk, és az emberek furcsálkodva kezdtek ránk nézni: hát te is? Te is bolond vagy? Pár nappal ezelőtt mesélte egy német ismerősöm. Két fiatal beszélgetett Berlinben, egy tizenéves szép szőke kislány, aki az őseit Luther Mártonig vissza tudja vezetni, meg egy mohamedán kislány. Ahogy beszélgetnek egymással, mondja ez a mohamedán kislány a másiknak, hogy ő nagyon hisz Allahban, és tartja is a muszlim szabályokat. Mire mondja neki ez a német kislány: én nem hiszek semmiben, én ateista vagyok. És ránéz a másik kislányra: te még olyan bolond vagy? (Azaz: te még vallásos vagy?) De mi is átélhettük már ilyen pillanatot. Mégse féljünk Jézusról beszélni, inkább féljünk nem beszélni róla! Lám, Péter mondja itt ezeket a szavakat, aki egykor Nagypéntek hajnalán, a főpap udvarán háromszor megtagadta Jézust, és azt mondta riadtan: mondani: nem ismerem őt, semmi közöm nincs hozzá (Mk 14, 68-72). De lám, most éppen ez a Péter mondja: nem tehetek mást, szólnom kell Jézusról. Vasárnap jövünk fel templomba. Kinéz valaki a portája hátsó udvaráról. Nem is szól, csak néz, és mi érezzük a hátunkon a furcsálló, gúnyos tekintetét: no, ez a bolond még templomba jár. S főleg, ha még mondják is, hogy amúgy milyenek legyenek a keresztyének. Mondják: a keresztyének legyenek jó feje, de főleg a lelkipásztor legyen jó fej. Mondják: Krisztusról nem kell olyan sokat beszélni, nem kell hívősködni annyit. Mondják: legyenek a keresztyének segítőkészek, önzetlenek. Emeljék fel az elesetteket, gyógyítsák a betegeket, nyissák tágra a kapukat, fogadjanak be mindenkit, engedjék el mindig mindenkinek minden bűnét. Mondják: ez a keresztyénség lényege. Na igen, és délben ne harangozzanak, mert az zavar a pihenő időben. Maradjanak csendben, legyenek tapintatosak. Észre se lehessen őket venni. És még sorolhatnám, hosszú a lista. De hát Jézus Krisztus parancsolja ezeket nekünk? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus: legyetek jó fejek!? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus, hogy legyetek modernek? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus, hogy úgy éljetek, hogy semmiféle kellemetlenséget ne kelljen elviselni? Annyit mond csak: aki énrólam bizonyságot tesz, arról én is bizonyságot teszek. Aki engem szégyell, azt én is szégyellem az én mennyei Atyám előtt.
A másik indok: ha Jézus Krisztusról nem beszélünk, akkor nem beszélünk az üdvösségről, vagyis hallgatunk azélet végső értelméről. S akkor csak múlandó dolgokat halmozunk egymásra. Lehetnek ugyan roppant igyekezeteink, építhetünk civilizációkat, de ez csak olyan, mint a csutkavár, amit gyerekkoromban raktunk. Meddig lehetett azt felrakni? Én 14-ig fel tudtam rakni. Utána széthullott. Ennyi a civilizáció. Jézus azt mondja a tanítványainak az utolsó vacsorán: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek (Jn 15,1). Ezt én így szoktam fordítani: nála nélkül a semmit cselekesszük.  Eredmény eredményre, nemzedék nemzedékre, de minden összedől. Ha Jézusról hallgatunk, nem tudunk az üdvösségről beszélni. A tanítványok nem azért hirdették Jeruzsálemben és szérül-szerte a világon Jézus nevét, mert valami érdekeset akartak mondani, hanem mert az üdvösségről beszéltek. A megoldásról beszéltek.  Gyógyulásról és az élet értelméről beszéltek. Azt hirdették, hogy hazatalálhat az ember Istenhez és megbékélhet Teremtőjével. Azt tanították, hogy Istenben van a legcsodálatosabb életrend. Boldog lehet az az ember, aki nem a múlandóra építi életét. Mi is ezt hirdetjük, erről beszélünk, ezt tanítjuk, erről szólunk. Nem percnyi örömökről, vagy kétnapos sikerekről, hanem boldogságról. Nem tehetünk mást. Ha ezt nem mondjuk, nem mondtunk semmit.  Nagytiszteletű úr, ha ezt nem mondod, akkor legföljebb csak Magyar Csanád show lesz itt vasárnap, és csak szóval tartod a gyülekezetet. Mondanod kell! Mondanod a lényeget, az üdvösséget, Krisztust. Nélküle minden más semmi.
Végül, harmadszor, azt mondja a mi Urunk tanítványainak: ha valamit kértek az én nevemben, azt bizton megadja nektek a mennyei Atya (Jn 15. Nemrégiben olvastam egy hosszú, alapos tanulmányt, amelyben a szerző a magyar embert próbálja jellemezni (még a kunokat is beleveszi). Szerinte a magyar ember kiismerhetetlen fajta, és éppenséggel azért, mert minket, magyarokat kettős teher nyom. Mi itt élünk a nyugati civilizációban, de azért keleti fajta vagyunk. Nem Brüsszel felől jöttünk ide honfoglalóként. A nyugati civilizációt leginkább az sújtja, hogy az emberek reszketnek a kudarctól.  A keleti embert pedig a szégyen gyötri, a megszégyenülés, ha netán gyengének bizonyul vagy kiforgatják a méltóságából. Nos, minket, magyarokat, akik keletiek vagyunk, de itt élünk nyugaton, egyszerre sújt mind a kettő. Reszketünk a kudarctól, de a méltóságunkat nem hagyjuk.  Kudarc és szégyen. Jézus Krisztus azt mondja a tanítványainak, hogy ha valamit az én nevemben kértek, megadatik nektek. Hogy mondja a magyar költő? "Nekem kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." Hát nem kérjük, aztán fel vagyunk háborodva, ha nem kapjuk. A keresztyének arra emlékeztetik a világot, hogy a Krisztus nevében van elrejtve minden isteni kegyelem. Isten óv meg a kudarctól, és Isten adja meg a személyünk igazi méltóságát. Nem tehetjük hát, hogy szótlanságba vonjuk Krisztus nevét, Akiben Isten megalapozta a mi igazi jövendőnket. Ezért, ha azt várjátok, hogy lelkipásztorotok betöltse hivatását, várjátok el tőle, hogy mindenekelőtt Jézus Krisztus tanúja legyen! És hordozzátok őt imádságban, hogy mindig legyen bátorsága, szíve, lelkesedése azt a Jézus Krisztust hirdetni, aki által Isten nekünk üdvösséget és életet szerzett.
Hozzátok is szólok, kedves lelkipásztor testvérek, akik sok helyről jöttetek áldást mondani. Kérlek, hordozzátok a fülöpszállási gyülekezetet és beiktatott lelkipásztorát buzgó imádságaitokban. Hiszen a szentek, bárhol is vannak a világon, hordozzák egymást imádságban Hordozzátok ezt a gyülekeztet is, és lelkipásztorát is, hogy találjanak egy szívre, egy lélekre, egy örömre Jézus Krisztusunkban. Mi magyarok tudjuk, a történelem megtanított rá: mindent el lehet tőlünk venni. El lehet venni a vagyonunkat, a sikereinket, a méltóságunkat, a becsületünket, talán még a nevünket is. Mindent el lehet venni. Csak egyet nem, hogy ti.  kiéi vagyunk mi. A Káténk így kezdődik: Az az én vigasztalásom, hogy nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, Jézus Krisztusé. Ha pedig téged Jézus Krisztustól nem lehet elvenni, már boldog ember vagy. Akkor már megízlelted az eljövendő világ erőit. Így kívánjuk áldást a lelkészre és a gyülekezetre! Hadd mondják örökérvénnyel: Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.
Ámen

Gyászoló Családtagok! Végtisztességet tevő Gyülekezet!
Klárától búcsúzunk, vagy Kláritól, vagy ahogyan testvérei mondták humorral, Claire-től, vagy Klári nénitől a dédmamától, a nagymamától, az édesanyától, a hitvestől. 91 esztendőt töltött közöttünk itt, e földi tereken, és nevében benne foglaltatott egész lénye. Sugárzó, csillogó és ragyogó teremtménye volt Istennek. Ezért is ért bennünket fájdalmasan a próféta megrendítő igazsága: olyanok vagyunk, mint a mező virága. Szépek, sugárzóak, ragyogók vagyunk. És ez magához vonja a tekintetet, és csak ámulni tudunk, hogy lehetséges ebben a világban ennyire szépnek lenni?! Hogyan lehetséges ennyire sugárzónak lenni? Hogyan lehetséges ilyen természetes módon megélni a kedvességet, a szeretet? Hogyan lehetséges ilyen szabadsággal megnyitni az életet mindenki előtt, aki az ő szívébe belefért? És mégis, bizony, fű a nép – mondja a próféta!
S mintha a zsoltáros is ezt mondaná: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené... Legalábbis egyrészt. Igen, a hatalom az Istené.  A próféta szava is ezt a megrendítő tapasztalatunkat fejezi ki, és mintha a zsoltáros a próféta szavát ismételné: megszáradt a fű, elhullott a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá. Istené minden hatalom. Az  Övé az életünket csodálatosan megteremtő hatalom, az életet gondviselő kegyelmében hordozó hatalom, a bajoktól, nehézségeken, drámákon, tragédiákon, küzdelmeken átsegítő hatalom, a munkánkat gyümölcsével megáldó hatalom,  – minden hatalom az Istené. Övé az egészség, a betegség, a gyógyulás és a halál hatalma is.  És, bizony, fű a nép! Ha az Úr szele fuvall, ha az Úr szólít, akkor elindulunk. És mi, akik porból vagyunk, mert porból vétettünk, porrá leszünk. Szembe szállhatunk ezzel az isteni hatalommal. Megfogalmazódhat a szívünkben sok nyugtalan gondolat, fel is lázadhatunk. S kikérhetjük magunknak. Számon kérhetjük Istentől, hogy ha ilyen szépet tud, miért hagy bennünket porrá lenni? Ha ilyen nagyszerűt tud alkotni, ha egyetlen egy ember-gyermekében, Novák Tamásné Szabó Klárában ennyi szeretetet, ennyi figyelmességet, ennyi méltóságot, ennyi szépséget elhelyezett, éltette és növelte, akkor miért érvényesíti Isten ezt a halálos hatalmat is? Miért van bekeretezve az életünk halállal? Miért van az, hogy születésünk pillanatától kezdve halál felé tart az életünk? Miért kell egy másik helyen azt mondani a zsoltárosnak, hogy az ember életideje 70, legfeljebb 80 esztendő, s annak java része is erőlködés, fáradság és küzdelem?!
De milyen csodálatos, figyeljétek, azt mondja a zsoltáros, egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené, Tiéd, Uram a kegyelem is.  Ez az a kegyelem, amelyről a próféta is beszél, hogy ugyanis a mi Istenünk beszéde örökre megmarad. Ezért mondja: a halmok süllyedjenek alá, a mélységek emelkedjenek fel, minden szív legyen kész Isten dicsőséges megjelenésére, mert Isten, a hatalmas Isten, aki az életnek és a halálnak ezt a számunkra felfoghatatlan és elfogadhatatlan gépezetét működteti – megszületünk és meghalunk, kivirágzunk és elhalunk, szépet alkotunk, és az semmivé lesz, szeretünk, és utána már nem szerethetünk –, ez a hatalmas Isten, a kegyelmes Isten is. Egyszer szólott az Isten, és az Ő egy szavába benne foglaltatik hatalma is, és kegyelme is.
Szabó Klára is megtanulta ifjú korában a Heidelbergi Káté Isten gondviseléséről szóló tételét, mely ezt mondja, hogy az az én vigasztalásom Isten mindenhatóságából és gondviseléséből, hogy Isten mindazt a rosszat, amit ebben a siralomvölgyben rám bocsát, a javamra tudja fordítani, mert meg tudja tenni, hiszen Ő mindenható, és meg is akarja tenni, mert kegyelmes Atya. Istené minden hatalom, és Istennél van a teljes kegyelem.
Ezért most itt, a halál árnyéka völgyében, amikor számba veszünk egy életet, ne a keserűségé, a lemondásé, az Istennel való pereskedésé legyen a szívünk gondolata, mert ez csak a szívünk sebét mélyíti, lelkünk fájdalmát növeli,  – és nem kapunk kérdéseinkre választ. Legyen most a szavunk a hálaadásé ezért a kilenc évtizedért. Azért, hogy ha hozzá kezdenénk felsorolni mindent, egyen-egyenként, közvetlen családtagok, rokonok, barátok, egykori munkatársak, ismerősök, akkor csupa napfényes és csodálatos történetet tudnánk csak mesélni Klári néniről, a szeretetéről, figyelmességéről, ahogy mindenkiért aggódott és mindenkit imádságba hordozott, ahogyan örült a családtagok sikerének, és együtt sírt a szomorkodókkal. Adjunk hálát Istennek ezért a drága életért.
De legfőképpen azért adhatunk hálát, hogy ő is Isten által nevén szólított, elhívott  és megváltott gyermeke volt. Isten szava megtalálta a szívét, és Isten gyermekeként szeretet-kereső emberré lett. Mert akiket Isten megérint, nevén szólít, üdvösségére elhív, azok már nem akarnak mást igazán, mélyen tudni, csak azt, hogy ki ez az Isten, akié minden hatalom és minden kegyelem. Ki ez az Isten, Aki aláhajol hozzánk, akik csak porból vagyunk és porrá leszünk? Ki ez az Isten, Aki elküldte Krisztusát, a Szentháromság második személyét, érettünk testet öltött, meghalt és feltámadott? Ki ez az Isten, Aki minket por létünkre számon tart? Mert mi az a 90 esztendő az évmilliárdokhoz képest? Mi az egyes ember élete a milliárdnyi évek között? Mi az én életem, és munkám a világ minden dolga között? És mégis, Isten személyesen, egyenként, külön-külön nevünkön szólítva hozzánk hajol. Ki ez az Isten? Milyen ez az Isten? Övé minden hatalom, és Övé minden kegyelem.
Ezért szívünknek reménysége, hogy a boldog feltámadásban, amikor Istent színről-színre megláthatjuk, egymást is meglátjuk. Az a boldog reménységünk pedig, hogy haló porainkból Isten teremtő szava, új életre szólít majd bennünket, nem egyszerű, titkos , kimondhatatlan sejtelem, nem valami gyenge gyógyír a szív sebére, nem önvigasztalgatás, hanem szilárd alap. Azt mondja a próféta is: elhullt a fű, és fű a nép, – de az Isten beszéde örökre megmarad. A próféta mondja ezt, aki Isten szavát hivatott tolmácsolni. De még a saját leggyönyörűbb legszebb szavaira, legmélyebb vigasztalására is azt mondja: porból való, – de Isten beszéde megmarad. Csak az Isten beszéde marad meg.
Arra hívlak most benneteket, gyászoló Szeretteim, hogy helyezzétek át életeteket erre a megmaradó isteni szóra. Előbb az első isteni szóra: legyen, és lett! Aztán a végső isteni szóra: legyen, és lesz! Helyezkedjünk rá boldog és reménykedő szívvel, igaz és mély hittel, és akkor e búcsúzásunk nemcsak a vigasztalás keresése lesz, nemcsak Isten megsegítő kegyelmének megtapasztalásává lesz, hanem hálaadássá is. Hálaadássá Novák Tamásné életéért, a kilenc földi évtizedért, hálaadássá azért, hogy Isten gazdagon megajándékozta, és ő szabad szívvel adott tovább minden isteni ajándékot. Hálaadás legfőképpen azért, hogy Isten őt is nevén szólította, gyermekének nevezte, és most, halálon át vezeti az új élet felé. Ezt mi már földi szemekkel nem látjuk, de a szív szemeivel láthatjuk. Ezt mi már földi tapasztalatunkkal nem tudjuk felfogni, de Isten igéje mondja nekünk. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja a próféta. És, lám,  megtaláljuk a zsoltárban a vigasztaló szót: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené. Tiéd Uram, a kegyelem is. A teremtő szó legyen a hatalmas Istené, az újjáteremtő szó legyen a kegyelmes Istené. S nekünk nincs más szavunk, de ez a legjobb, legigazabb és legőszintébb szó, - a mi szavunk, mondjuk rá mindannyian egy szívvel: ámen, úgy legyen!

A közékor szép gyakorlata szerint nagycsütörtök éjszakájától kezdve nagypéntek délutánjáig pontos időrendben, óráról-órára olvasták Jézus passióját, a Gecsemáné kerti gyötrődéstől kezdve a kereszten mondott utolsó szaváig, s így állították maguk elé Krisztus szenvedését és keresztjét. Mi pedig a Bibliaolvasó Kalauz beosztása szerint már hosszú napok óta olvashatunk egy-egy szakaszt Megváltónk szenvedéstörténetből. De kívánnám, hogy életünk minden napján fel tudjuk idézni Krisztus áldozatát, kereszthalálát, szenvedését, és folytatólag a feltámadása dicsőségét, és ebbe belefoglalva meghívásunkat az új életre, Krisztus követésre és a feltámadás boldog várására. Azért kívánom ezt, mert mindennapos feladatunk, hogy még mélyebben megértsünk azt a két nagy titkot, amelyről a felolvasott ige fényében szeretnék ma szólni. Az egyik titok az, hogy végtelen mélysége van az Isten bűnökből, halálból szabadító szeretetének. Mert nem puszta történeti tény, hogy Jézus meghalt, hanem egész életünket átható isteni munka. A passiót nem csak tudomásul vesszük, hiszen ebben rejlik Isten szabadítása, az pedig életváltoztató akarat. A másik titok pedig az, hogy amit Jézus mond a tanítványainak: aki a tanítványom akar lenni, vegye fel a maga keresztjét, és úgy kövessen engem. Egyrészt, páratlan dolog a Krisztus keresztje, mely teljes áldozat, és másrészt nagy titok a készségünk a saját keresztünk hordozására, mely kitölti az egész tanítványi életet. Ma emlékezni vagyunk itt. Hatvan esztendeje végezték ki Oláh Miklóst, aki a szabadságért, a magyarok jó sorsáért, az igazságért áldozata az életét. Az ő szenvedésére és halálára emlékezve nézzünk bele Jézus Krisztus szenvedésének tökéletes tükrébe!
Most az a döntő mozzanat áll előttünk, amikor – ha szabad ezt mondani – még lehetne másként. Amikor ugyanis a Nagytanács összeült és kimondták Jézusra a halálos ítéletet, azzal még nem dőlt el a dolog. Igen, az ítélethozók, a Jézus elleni haragjukban már döntöttek. De, ismét mondom, ezzel még nem dőlt el az egész dolog. Mert Jézust el kellett vinniük Pilátushoz is, hogy pecsételje be a halálos ítéletet, mi több, a római hatalom hajtsa végre a kivégzést. Ez így is lett, tudjuk. Bár Pilátus előbb azt mondta a Nagytanácsnak: vigyétek el, van a saját bíróságotok, aztán másodjára elküldte Jézust Heródeshez, aki Galilea báburakodója volt, Jézus pedig Galileából jött.  De Heródes visszaküldte Jézust Pilátushoz. Mintegy labdáztak vele. És a két nagy ellenség, Heródes és Pilátus, ekkor lettek jó barátok – a Jézus halálra adása napján.
De most még, ahogy a felolvasott szakasz tanúsítja, most még nem dőlt el a dolog. Pilátus a római előírások szerint folytatja le a kihallgatást, ad a formára, kérdezi a vádlottat is. De ha történetesen megáll a vád, és kimondják az ítéletet, akkor is van még egy lehetőség – az amnesztia. Egyszóval, volna mód, hogy ne történjen meg, ami készül megtörténni. Még mód van rá, hogy a megdöbbent és megrettent tanítványok óhajtása szerint legyen. Emlékszünk, mikor korábban Jézus mondani kezdte a tanítványainak, hogy felmegy Jeruzsálembe, ahol elárulják, elfogják, elítélik, keresztre feszítik, meghal, és harmadnap feltámad, Péter, mintegy a tanítványok nevében, megragadta Jézust, és rákiáltott: mentsen Isten, Uram, nem eshetik meg ez teveled! (Mt 16,22) Nos, még itt van az esély, hogy ne essen meg Jézussal mindez.
Miért fontos ez látnunk? Mi, keresztyének, tudunk már a kereszt és a feltámadás titkáról, tudunk a pünkösdi Lélek-áradásról, az első misszióról, olvassuk az apostolok leveleit, az ige üzeneteit, s ezért nehezebben tesszük fel ezt a kérdést. Így kellett ezeknek lenniük! - idézzük a feltámadott Jézus szavát. Mégis, most itt vagyunk nagypéntek hajnalán. Ne csak szemléljük ezeket az eseményeket, hanem engedjük, hogy áthasson ez a mély, emberi, tanítványi érzés, hogy nem kellene ennek megtörténnie! Talán másképp is végbe mehetne az ember megváltása. Talán találhatna az Atya más módot arra, hogy kiragadjon a bűnnek, az elveszésnek, a halálnak az örvényéből. Történet szerint pár órája Krisztusunk még a Gecsemáné-kertiben könyörgött, ahogy Márk evangélista felidézi, félelmek és reszketése közepette. Ekkor azt mondta Jézus az Atyának: Atyám, neked minden lehetséges, vidd el tőlem ezt a pohárt! (Márk 14,36) És ez a szó: vidd el tőlem ezt a pohárt, azt jelenti, hogy tedd félre az útból, ne legyen ott az ítéletnek ez a keserű pohara Isten és ember között! Ne kelljen nekem ezt a pohár kiinnom! Jézus megharcolta, az Atya akaratába való beleigazodást: mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen, amit Te akarsz, Atyám. A Zsidókhoz írt levél ezt mondja: ezért az engedelmességéért... az Atya meghallgatta, feltámasztotta és felmagasztalta, és örök üdvösség szerzőjévé tette (Zsid 5,8-9).
De mi még nagypéntek reggelén vagyunk, amikor még lehetett volna másként. Miért nem lett másként? A döntő választ már elmondtam. Azért nem lett másként, mert így akarta az Atya, így fogadta el Krisztus is, aki önként tette le életét (János 10,18). Minden vértanúságnak megvan ez a mély, belső titka. Igen, mindegy, hogy a külső történetek mit mutatnak. Belül dől el minden: mert nincsen nagyobb dolog annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (János 15,13). Ebben mély, megragadhatatlan, mégis jelenvaló önkéntesség van.
Először is, tehát Jézus nem sodródik az eseményekkel. Nem arról szól az Ő kereszthalála, hogy belekeveredett valamibe, amiből aztán nem lehetett kijönni, már késő volt, ha bánta volna. Tudatosan, önként vállalta, hogy magára veszi Istennek a bűn elleni haragját, és elhordozza azt; hogy kiissza a keserű pohárt, az ítélet poharát, hogy ne az embernek kelljen az ítélet poharát kiinnia. Nem vétetett el tőle a pohár, hanem magához vette, hogy Isten ne a mi kezünkbe adja.
Másodsoron, látnunk kell mégis, hogy ezen a megrendítő órán mindenki dönthetett volna másként. Dönthetett volna másként a Nagytanács, hiszen Jézus kihallgatásakor egyértelművé vált, hogy mondvacsinált a vád. Sőt, hamis tanukat kellett odahozni, akik kiforgatták Jézus szavait. De a saját hatalmukat féltve ragaszkodtak a rettenetes mondathoz, amivel korábban megalapozták ítéletüket: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen (János 11,50).  Milyen cinikus mondat ez, sőt rettenetes. Igen, hozzátoldja János evangélista, hogy Kajafás mondata mindazáltal mennyei titkot tárt el. Igen, egy ember halt meg, hogy ne vesszünk el. Mégis, a hatalmasok világában ez csak egy cinikus mondat. Kereshettek volna más megoldást. Nem kerestek. És most itt van előttünk Pilátus, ő is dönthetne másként. Ő képviselte ott a római jogot, a birodalmi rendet, a Pax Romana-t. Ő képviselte az ideológiát, hogy ahol Róma megjelenik, ahová katonái bemasíroznak, és országokat foglalnak, ott béke támad, ott rend és nyugalom lesz, ott a törvény uralkodik. Ezt képviselte Pilátus. De egyszerre csak kiderül, hogy ez a Pax Romana üres és álságos szlogen, a római katonák, akik elfoglalták a korabeli világot, és helyőrségeket, mondhatni béke-őrségeket állítottak fel, ők is csak a puszta birodalmi érdeket szolgálták. A törvény pedig itt Pilátus kezén silány hóhér-eszközzé válik. Dönthetne másként.
Megkérdezi Jézustól: te vagy a zsidók királya? Ez a vád. Tehát: lázadó vagy? Politikai felforgató vagy? Forradalmár? Ezért volt hát virágvasárnap az a nagy tolulás, amikor lengették városszerte a pálmaágakat? (A pálmaág akkoriban olyan volt, mint nekünk, magyaroknak a lyukas zászló.) Te vagy a zsidók királya? Jézus nem kezd el védekezni, magyarázkodni, hogy itt félreértés forogna fenn, mert Isten királysága lelki valóság, hogy ezt a királykodást csak ráfogták, esze ágában sincs királlyá lenni, még Péterre is ráparancsolt a Gecsemáné kertjében, hogy dobja el a kardját, és azt mondta neki, hogy aki fegyvert fog, fegyver által vész el... De nem védekezik. Csak ennyit felel a kérdésre: te mondod. Aztán Pilátus újra megkérdezi a vádlókat, de ők hevesen vádolták tovább Jézust. Erre visszamegy Jézushoz és azt mondja: nem hallod, hogy mennyi tanúbizonyságot tesznek ellened? És ekkor jön egy megdöbbentő fejlemény, Jézus innentől kezdve egy szót sem szól.  János evangélista feljegyzi, hogy Pilátus haragra lobbant ezen a hallgatáson. Nekitámadt Jézusnak: semmit nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmamban áll téged megfeszíttetni és szabadon bocsátani? Jézus csak ezt feleli rá: nem lenne hatalmad, ha nem felülről kaptad volna. Vagyis ott van a lehetőség, Pilátusnak hatalmában áll szabadon bocsátani őt. Megteheti. Elengedheti. Engedhet az igazságnak. Érvényre juttathatja a jogot. Kimondhatná azt, amit ő maga is tud, hogy ezek a vádak hamisak. És mégis ellenkező módon dönt, mossa kezeit, mondván, nem ő találta ki a vádat, és odaíratja Jézus keresztje fölé a kivégzés indokát: a názáreti Jézus, a zsidók királya. Vagyis Pilátus sima kis politikai ügyet kreált a dologból, és Jézust elvitték a kivégzésre.
Lehetett volna másképpen? Már látjuk, hogy ennek így kellett lennie.
Jézus elítéltetésében, mondom újra, Isten titokzatos mentő szeretete tárul fel. Isten nem engedi, hogy igazsága és szeretete szembekerüljön egymással, nem alkuszik, hanem Ő önmaga Fiában eltörli a bűnt. Áldozattal törli el, mert a bűnt áldozattal kell eltörölni, hogy teljes érvényre jusson a szeretet. De emberi szempontból is így kellett ennek történnie, hogy egyértelművé váljon: ami itt történik, emberileg ez a csúcs! Maximum erre képes az ember, és képes rá! Nézzük csak! Jézus korában az egész világban a zsidó vallás volt a legtökéletesebb és legtisztább vallás. Tiszta, következetes monoteizmus. Nem ismert bálványokat, hamis áldozatokat. Nem űztek személyi kultuszt. Aztán ott volt Pilátus személyében a tiszta jog is, amit mai is tanítanak az egyetemeken. Nem volt a világtörténelemben még egy ilyen tökéletesen végiggondolt jogrendszer. És ott volt a görög filozófia is. Nemrégiben került a kezembe egy könyv, ez a címe: Tíz elfelejtett filozófus. Tíz olyan filozófustól értekezik a szerző, akik az 1990-es években működtek. Húsz év telt el, és már senki nem tud róluk. De Platónt és Arisztotelészt mai napig olvassuk és tanuljuk. Ott van tehát minden együtt, amire az ember képes. A legtökéletesebb vallás, a legtökéletesebb jogrendszer és a legtökéletesebb filozófia. A három együtt. Óh, ha ebből a háromból csak egy csipetnyi volna nekünk, boldog nép lehetnénk. Ez a csúcs! És lám, ott a csúcson, Pilátus félrelöki, elutasítja, meggyalázza a Krisztuson fölragyogó Isten-dicsőséget, megköpdösi, rabszolga módjára lázadóként kivégezteti az örök és tökéletes istenit, aki Jézus Krisztusban testet öltött. Így kellett ennek lennie. Hogy egyszer s mindenkorra világossá legyen: vagy elfogadjuk Isten békejobbját, vagy eleve vesztes háborúba bonyolódunk a menny és föld Teremtőjével. Hát ki tudjuk oltani a Napot? Fölhörpintjük-e, mint egy kort vizet, a tengert, egy marokba gyűjtjük az egész univerzumot? Ki vagy te ember, hogy beállasz ellenségeskedni az Istennel? Ki vagy te, hogy az igaz embert elítéled, a tiszta és világos Isten-követés útjáról letérsz, a boldogságodból kárhozatot csinálsz, a reményeidből hamis illúzió lesz, a szeretetedről kiderül, hogy a gyűlölet álarca, az igazságodról meg, hogy az csak a te jussod? Így kellett hát ennek lennie. Jézus már hallgat. Ő már mindent elmondott. Azt mondja a főpapoknak is, naponként veletek voltam a templomban (Lukács 22,53); mindent elmondtam, Isten országát megnyitottam, a királyi menyegzőre szóló meghívót átadtam, az Isten jó és tökéletes életrendjét feltártam, tanítványságra szólítottalak benneteket, s elmondtam, hogy kik a boldogok, elmondtam, hogyan lehet az imádság útján egyenesen Istenhez menni, megmutattam, mit jelent hűségesnek lenni embertársakhoz, és feltártam a szeretet mélységeit. Ő már hallgat. Hogy beteljesedjék Ézsaiás jövendölése az Úr szenvedő szolgájáról: száját nem nyitotta szóra, néma volt, mint bárány az őt nyírók előtt. Mi pedig azt gondoltuk, hogy Istentől ostoroztatik, megvettetik, noha bűneink büntetését hordozta el (Ézs 53). Ez a Krisztus keresztje. Minket, tanítványait pedig úgy hív el: aki a tanítványom akar lenni, az vegye fel a maga keresztjét! Vállalja azt a sorsot, azt az utat, azt az eltökélést, és elkötelezést, amit a Krisztus-követés jelent.  Aki a keresztre tekint, egyszerre láthatja ott Istennek a haragját és kegyelmét. Egyszerre láthatja ott a tökéletes embert, Krisztust, megfeszítve, és láthatja a bűnbe esett embert, a mi mélységes nyomorúságunkat. Rettenetes látvány ez. De ha a feltámadás dicsőségének a fényében szemléljük ezt, megértjük a titkot, megértjük Isten útját velünk, megértjük, hogy így törte le bűneink bilincsét, így hozott ki bennünket a halál fogságából az Ő szerelmes Fia tökéletes országába. És innen támadnak az erők, innen van a megtartatás, innen van a hűségre való készségünk, és ezért tudunk mindazokra hálás szível emlékezni, akik életüket adták barátaikért. Nincs nagyobb dolog annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért.
Ámen