Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha a történészek egyszer igazán és mélyen megvizsgálnák, hogy miért törtek ki újra és újra az emberiség történelmében – akár jól megszervezett, szigorú fegyelemben élő társadalmakban is – időről időre forradalmak, akkor bizonyára nagyon sok okot fel tudnának hozni. Ezeket az okokat mi is olvastuk, tanultuk, elmélyítettük magunkban. De talán kevésbé figyelünk fel arra a mély lélektani okra is, amelynek a szerkezetéről az apostol is szól itt néhány szót. Az a tanmese, amit a Korinthusi levélben a civakodó korinthusi gyülekezetnek leír, nem az apostol leleménye; jóval korábban elterjedt már az antik világban ez a mese, amit Menesius Agrippa Krisztus születése előtt több száz évvel mondott el, amikor Rómában  fellázadtak a plebejusok az őket elnyomó patríciusok miatt. Vagyis, valamiféle forradalom zajlott le a régi Rómában. S ekkor Menesius Agrippa kivonult az elégedetlenkedő plebejusokhoz, és ezzel a tanmesével győzte meg őket, hogy térjenek vissza Rómába. A tanmese a testről szól – ahogy az apostol is leírja, s ennek értelmében, a test egyik tagja sem mondhatja, hogy nincsen szüksége a többire. Nem mondhatja a kéz a lábnak, a láb a kéznek, a fül a szemnek, a szem az orrnak, a testben, vagyis egy társadalomban, egy emberi közösségben senki nem mondhatja, hogy ne volna szüksége a másikra.
Az apostol azonban valamit hozzáfűz még ehhez a meséhez, ami az eredetiben nem hangzott el, és nagyon sokáig nem is vették figyelembe. Ez a megjegyzés pedig azokban a részekből tűnik elő, ahol így szól az apostol: sőt sokkal inkább, amelyek a test legerőtlenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek, amelyek a test tisztességtelenebb tagjainak látszanak, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk, amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb békességben részesülnek, amelyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségük... Az ember nyugtalansága saját a közösségeiben – legyen az a családja, a munkahelyi közössége, legyen az a baráti köre, vagy a tágasabb rokonsága s legyen az akár a nemzete – a nyugtalansága, s még inkább, a nyughatatlansága, a felháborodása nagyon gyakran abból a keserűségből fakad, hogy nem kapja meg az őt megillető tisztességet vagy méltóságot. 1956 forradalmáról mondta egyszer egy filozófus, hogy a méltóság forradalma volt, merthogy az emberek, bár volt munkájuk, javadalmuk, társadalmi státuszuk, nem kapták meg az őket megillető méltóságot és tisztességet a maguk társadalmi helyzetében. Igen, valahogy úgy alakul rendre az emberi világ, az emberek egymás közötti kapcsolata, viszonya, hogy akik – ahogy a apostol mondja – erőtelennek látszanak, mert nem olyan befolyásosak, nem tudnak annyit odatenni az asztalra, azok a társadalomban egyre kijjebb és egyre lejjebb kerülnek. De, ahogy az apostol mondja, ezt megfordítva, akik a test legerőtlenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek. Tudjuk, nem így van az embervilágban, mert aki erőtelen, akinek kevesebb tisztesség jut, aki kevésbé ékes, az kívül kerül. Az erőtelent ott tartjuk a maga erőtelenségében, a kevésbé tisztességest a maga megvetettségében, és akinek kevesebb ékessége van, ott hagyjuk a maga éktelenségében.
Emberi viszonyainkban ezt két valósággal tudjuk leírni. Az egyik az, amit a régi latinok úgy neveztek, hogy honor, honoritas. Ismerős kifejezés. Ha valakit tudományos teljesítményeiért, eredményeiért doktori címmel tisztelnek meg, azt szoktuk mondani, hogy tiszteletbeli doktor, honoris causa, megbecsülés okán kitüntették. Ez erős a valósága az emberi társadalomnak, ha teljesítménynek, eredménynek, sikernek, ékességnek, erőnek kell megmutatkoznia. És ennek meg is van a maga hierarchiája: kit tisztelünk jobban, kit becsülünk jobban, kit tartunk többre, kihez folyamodunk, kit rakunk magasabb polcra. De van az emberi valóságnak egy másik dimenziója, ezt egy másik latin szóval szoktuk kifejezni, ez a dignitas, ez a méltóság, amely minden emberrel vele születik, mert Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ez velünk született, ez hozzátartozik az emberi léthez. Egy dolog tehát, hogy kinek mekkora tisztességet adunk, és más dolog az, hogy minden embert a maga vele született méltóságában tisztelünk és becsülünk. Az apostol most ennek a két valóságnak a közepébe áll és ezt a kettőt próbálja egybekötni. Mert ez a dinamika nagyon sokszor robbanó erővel jelenik meg. Bár tudomásul vesszük, sőt gyakoroljuk is, hogy kinek mi a rangja, mi a tiszte, mi a befolyása, mi a helyzete az adott társadalomban, de ha ez a méltóságuk rovására megy, ha elveszítjük azt, ami velünk született, akkor ez bizony robbanó erőként fog megjelenni.
Az apostol tehát megfordítja a rendet és azt mondja, hogy a keresztyén közösségben ennek fordítva kell lennie. Aki a test legerőtelenebb tagja, azt vegyétek úgy, hogy igen szükséges, aki a test tisztességtelenebb tagja, annak adjatok nagyobb tisztességet, és akik éktelenek bennünk, azokat részesítsétek nagyobb ékességben, mert akik ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségük. És hozzáfűzi a magyarázatát is, ezért idézi fel a régi tanmesét, hogy mindennek a mélységére rámutasson. A mélysége és az oka ennek a megfordításnak abban van, hogy a keresztyének Jézus Krisztus teste, vagyis nem az eredményeik, nem a sikereik, nem az erejük, nem az így-úgy elért státuszuk okán tagjai a Krisztus testének. S azt is hozzá kell tenni, és erről meggyőzően szól az apostol a Korinthusi levél és a Római levél első fejezeteiben, hogy nem is azért lettünk a Krisztus test tagjaivá, mert  a velünk született méltóság ezt kikövetelte volna vagy valami okán ez járna nekünk. Istennek és az embernek a dolga az, hogy a Krisztus gyermekeivé lettünk, hogy Isten országának örököseiv lettünk, ez pedig nem az egydimenziós emberi valóságban dől el. Nem azon dől el, hogy ezt kiérdemeltük vagy jár nekünk, hanem egyes egyedül azon dőlt el, hogy Isten rajtunk megkönyörült, bennünket meglátott és méltóztatott minket arra, hogy az Ő Fiának gyermekei, Jézus Krisztus követői és tanítványai legyünk. Minden kegyelemből van. A keresztyén közösség pedig a maga egész életével, a viszonyrendszereknek a megfordításával, ha szabad ezt mondani: a piramis feje tetejére állításával éppen ezt mutatja meg. Nem azért van fordítva a keresztyénségben, mert mi meg akarjuk mutatni az emberi társadalmaknak, hogy fordítva is lehet, nem azért kerül alulra az, aki a legerősebb, hogy a vállára vegye és hordozza a többit, mert mi meg akarjuk fordítani a dolgokat. Nem azért adunk több tisztességet az egyébként kevésbé tisztességesnek, nem azért ékesítjük több dicsőséggel, méltósággal a kevésbé ékest, mert mi meg akarjuk fordítani a világot. Az efféle megfordítás a forradalmak – revoluciók, szószerint: megfordítások -  dolga és ez időnként meg is történik. A mi dolgunk az, hogy megértsük: aki a legerősebb és a leghatalmasabb volt, aki a legtöbb tisztességre volt méltó, és aki a legékesebb volt, éppen az állt alulra. Maga Jézus Krisztus! Ő az, aki minden hatalommal bírt és mégis rabszolgaként halt meg, Ő az, aki Isten fiaként a legtöbb tiszteletre és legnagyobb megbecsülésre méltó volt, mégis megköpdösték, megcsúfolták és megfeszítették. És Ő volt a legékesebb, a második Ádám, akiben Isten dicsősége, fensége és hatalma tökéletesen visszatükröződött. Legalulra került.
Ezért emlékezteti Pál a korinthusiakat is arra, hogy akik a gyülekezet közösségében ékesek, erősek, tisztességesek, megbecsültek, azoknak olyasmire már nincsen szükségük, ők már megkapták. Így mondja az apostol: a testben is így van ez, amelyek ékesek, azoknak nincs szükségük arra, hogy megbecsüléssel, tisztességgel, ékesítéssel emeljük még feljebb a méltóságukat és a rangjukat. Mert már azok. Aztán így folytatja: akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind. Akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind, ti pedig a Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint.
Ma Magyarország-szerte arra emlékezünk, hogy 1956-ban kitört a forradalom, mondjuk így, a méltóságnak a forradalma, mert a diktatúrában nem valósult meg az, ami minden emberi társadalom békés együttéléséhez szükséges, nevezetesen, hogy ne legyen hasonlás a testben. Nem valósult meg, hogy a test minden tagja megkapja azt, ami őt megilleti, hogy a test tagjai békességben, harmóniában, egymást támogatva élhessenek. De, ha igazán akarunk ünnepelni, akkor ennél mélyebbre kell jutnunk, s meg kell látnunk, hogy Isten országának és az anyaszentegyháznak sokkal mélyebb és messzebbható a törvénye. Az emberi társadalom akkor működik jól, ha ki-ki a maga helyén megkapja azt, ami őt megilleti. Így van jól, így igazságos, ahogy a régi latin szó mondja, ez az equitas,  ez az, amikor a dolgok egyensúlyban, rendben, egymáshoz viszonyítva jó dinamikában vannak. Az anyaszentegyházban azonban valami egészen más törvényszerűség működik. Azt mondja az apostol: ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, és hogyha tisztességgel illetetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Valami egészen másra, mélyre, istenire mutat rá: együtt szenvedni a másikkal még akkor is, ha megérdemli, hogy szenvedjen; akkor is, ha magának okozta, akkor is, ha éppen ficamos állapotban van és valakinek már vissza kéne rángatnia a helyére. És ha tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ha az előbbieket idézzük fel, eképpen:  hogyha valamelyik tag tisztességtelenebbnek látszik az egyházban, a Krisztus testében, nagyobb tisztességet tulajdonítunk nekik. Milyen érdekes! És ha nagyobb tisztességet tulajdonítunk a kevésbé tisztességesnek, akkor minden tag vele együtt örül. Azok a tagok is, akik egyébként hordozzák a méltóságot és a tisztességet.
Az apostol arra a szeretet-közösségre tanít bennünket, amit egyes egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusunkból, tőle és általa tanulhatunk meg. Adja Isten Szentlelke, hogy a mi magyar társadalmunk egyre jobban hasonlíthasson ahhoz, amit a régi római mese mond, hogy ne mondja a kéz a lábnak, nem kellesz, nem mondja a fül a szemnek, nem kellesz.  Hanem hogy mindenki a maga helyén, a maga erejében, a maga tisztességében, a maga ékességében, a maga hivatásában a maga rendjében betölthesse azt a tisztét, ahova a Gondviselő állította. Nekünk pedig, a Krisztus test tagjainak adja meg a Szentlélek ereje, hogy még igazabban, még teljesebben gyakorolhassuk: ha kárt szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illetetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ma hálás emlékezésen vagyunk együtt az országban, a nemzet közösségében, és az egyház közösségében is. Ha valaki szenved, hordozzuk szenvedését, ha valaki tisztességgel illetetik, örüljünk vele együtt mind.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Biblia-olvasó kalauz Márk evangéliumát hozta elénk az elmúlt hetekben és eszerint olvassuk most Jézus szenvedéstörténetét. A négy evangélium közül Márké a legrövidebb terjedelmében is, szűkszavúsága tekintetében is. Márk evangélista valóban igen tömören ír le mindent. Ehhez képest, ha a többi evangélistával összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy passiótörténete aránytalanul hosszú. Így mondta ezt egyszer egy Biblia-tudós: Márk evangéliuma passiótörténet rövid bevezetéssel. Ma a passiótörténetnek azt a részét olvassuk, amely néhány meghatározó, elemi emberi magatartásra is rávilágít, mi több, nemcsak rájuk világít, hanem fel is robbantja azokat. Nemrégiben jelent meg magyarul egy nagy francia tudósnak, René Girard-nak egy könyve, melynek ez a címe: A bűnbak. A kitűnő tudós azt elemzi itt, hogy mi volna a bűnbak intézménye. Kezdjük azzal a vallomással, hogy kicsiben – ha nem nagyban, de kicsiben mindenképpen – a bűnbak intézményét mi magunk is szoktuk működtetni. Pestiesen szólva: valakinek el kell vinni a balhét, valakire rá kell kenni a dolgot, valakire rá kell bizonyítani, hogy a rosszért, a zűrzavarért, a káoszért, az elviselhetetlen nehézségért, vagy akárcsak a megoldhatatlannak tűnő drámai helyzetért ő a felelős.
A bűnbak régi szó. Ha fellapozzuk az Ószövetségben a pusztai vándorlás történetét és az ott foganatosított rendelkezéseket (3Mózes 16), meg is találjuk rögtön, mit jelöl a szó. A főpapnak a nagy engesztelő áldozatkor ki kellett választania egy kecskebakot, arra szimbolikusan rá kellett tennie a nép minden bűnét, és ki kellett kergetnie a bakot (illetve immár bűnbakot) a pusztába, hogy ott elpusztuljon. A bak így mintegy elvitte a bűnt. Ez a bűnbak helyzete, szerepe, sorsa. Ám a tudós hosszas elemzései során rávilágít arra is, hogy ez nem kizárólag a régi Izrael különös, talányos, vallási intézménye volt, hanem mióta világ a világ, és mióta az emberi közösségek küszködnek a rosszal, a gonosszal, a zűrzavarral, ez az intézmény nemcsak vallási keretben, sőt a legkevésbé vallásos keretben, hanem leginkább közéletileg, politikailag, történelmileg, társadalmilag működik. Minden napra, minden hétre, minden hónapra, minden történelmi korszakra jut bűnbak. Különösen a történelmi perifériára került, vesztes helyzetbe sodródott népek és közösségek hajlamosak erre. Mi, magyarok, ha elkezdünk a sorsunkon gondolkodni... – ámbár most nem akarok sokat példálózni ezzel, testvérek –, csak egyet mondok: miért vesztettük el a mohácsi csatát? Nos, úgy vélem a történelemtudósok, a költők, a gondolkodók, az írók, és a baráti beszélgetések résztvevői is legalább ötöt, de inkább tizenöt személyt meg okot fel tudnak sorolni arra, hogy ki a felelős. Az a hadvezető, aki korán indította el a csatába a katonákat? Azok a magyar katonák, akik átszakították a török vonalat és ahelyett, hogy végső győzelemre vitték volna az ügyet, középkori szokás szerint azonnal elkezdték a harácsot? Vagy inkább Szapolyai János, aki a Duna túloldalán várta, hogy majd valahogy elrendeződik a feudális anarchia? De nem inkább Európa a felelős, mert Európa nem küldött segítséget? S miért vesztettük el 1848/49 szabadságharcát? – Görgey miatt? Ő a bűnbak! Megvan a bűnbak! Letette a fegyvert. És sorolhatnánk, testvérek, végig a történelmünkön, ha egy-egy veszteséget, vereséget, kudarcot számba veszünk és megvizsgáljuk az okait, szinte elkerülhetetlen, lélektani kényszer, hogy valakit meg kell neveznünk. Abba bele sem merek kezdeni, hogy a mai időkben, ebben rettentő zűrzavaros helyzetben, amikor ez a megöregedett, önmagát megutált, jövőjével mit sem törődő Európa, belekerülve a migráns-krízisbe, kezdi keresni a bűnbakot, mi itt jut nekünk belőle bőséggel?! Kiabálják is: Magyarország a bűnbak. Mi magyarok, persze, azt mondjuk, nem, dehogy is, Németország a bűnbak! Orbán Viktor a bűnbak – kiabálják világszerte. Angela Merkel a bűnbak – kiabálják Magyarországszerte. De most, hétvége óta a horvátok az ügyeletes bűnbakok. Pedig arról van szó, hogy van egy, a következő öt, tíz, tizenöt évre nagyon nehezen megoldhatónak tűnő helyzet. Ami itt az elmúlt hónapokban történt – ne értse félre senki, mert nem iróniával és cinizmussal mondom – az csak az elő-zenekar muzsikája volt, a nagy fellépés még meg sem kezdődött. És lám, nem vagyunk készen semmiféle módon, nincsenek jó feleleteink a kihívásra. Keressünk hát egy bűnbakot!
Nagyon sokat olvastam az utóbbi időben mindenféle újságokat, intenetest, nyomtatottat, mindenfélét, és mindenféle nyilatkozatot, itt is ott is. A legmegdöbbentőbb az, hogy miközben a helyzet egyáltalán nem oldódik meg, sem így, sem úgy, aközben mindenki hallatlanul okos. Most mindenki elmondta a tutit, most mindenki végre elmondhatta a magáét. És ha nagyon mélyen beletekintünk ezekbe a megnyilatkozásokba, így is, úgy is, a visszavonásokba, a megerősítésekbe, a fölmondásokba, a kioktatásokba és vádakba, nem kell egy René Girard, egy világhírű tudós, csak egy picit kell megkaparni ezeknek a nyilatkozatoknak hímporát, és láthatjuk: mindenki bűnbakot keres.
De most itt húzzunk egy vonalat. Jézus perében vagyunk. Tudjuk a próféták jövendöléséből, Ézsaiás jövendöléséből a leginkább, hogy a mi Jézusunk azért áll ott ebben a perben, hogy keresztre menjen. A mi bűneink büntetése volt rajta – mondja Ézsaiás - prófétai perfectumban. Múlt időben beszél a próféta, noha Krisztus még meg sem született. A prófétai perfectum isteni végzést, isteni döntést jelöl. Azért lehet egy eljövendő eseménytől múlt időben beszélni, mert Istenben már megtörtént, és aztán majd be kell következnie a történelemben is.
A bűnbak szerepéhez az is hozzá tartozik, és itt a nagy különbség - és itt van az, amire azt mondom, hogy felrobban minden - , a bűnbak szerepéhez az is hozzátartozik, hogy a bűnbak elvállalja ezt a szerepet. El kell vállalnia a szerepét. Az idősebbek emlékeznek rá, nem kívánom, hogy nagyon mélyen felidézzék azokat az időket, amikor a Rákosi uralom kezdetén elkezdődtek az úgynevezett konstruált perek. Ezek során ki kellett állnia annak, akiről eldöntötték, hogy elpusztítják, megsemmisítik, megölik, tehát például, ki kellett állnia a Rajk-perben Rajk Lászlónak és magára kellett vállalnia a vádakat. Az az igazi bűnbak, aki vállalja a vádat, vagyis nem kecske, nem holmi mekegő jószág, akire szimbolikusan ráteszik a nép összes bűnét, aztán kikergetik a pusztába. Az az igazi bűnbak, aki azt mondja, hogy én voltam az. Elkövettem, megtettem! Vagyis a bűnbak aktív résztvevője lesz ennek az őrült rítusnak – s akkor mindenki legitimnek, jogosultnak érzi, hogy megbüntessék őt. Ha ez nem működik, akkor tanúkat kell felfogadni ellene. Nos, itt Jézus perében azt halljuk, hogy bizonyságokat, bizonyítékokat, tanúvallomásokat kerestek Jézus ellen, hogy elítélhessék, de nem találtak, mert voltak ugyan hamis tanúk szép számmal – sőt, Máté evangélista még arról is tudósít, hogy meg is fizették őket - , de valahogy annyira ügyetlenkék voltak, hogy nem tudtak egybehangzó vallomást tenni. Erről szeretnék most többet szólni, hogy aztán a végén megértsük ennek az egész történetnek a nagy drámáját, s magunkba tekintsünk és kegyelemért fohászkodjunk.
Azt mondja Márk evangélista: sokan tettek ugyan Jézus ellen hamis tanúbizonyságot, de a bizonyságtételek nem egyeztek meg. Aztán idézi: mit adtak Jézus szájába, amit adhattak is Jézus szájába, s mégsem tudták azt egyező módon elmondani. Itt Márk evangélista egy nagyon különös szót kölcsönöz: iszosz, vagy izosz. Mi leginkább a fizikából ismerjük az izo-metria kifejezést. Az izo-metria azt jelenti, hogy egyenértékű, azonos, szabványos, szabályos. Márk felveszi ezt a kis szót [izosz], és odateszi a tanúvallomás elé, nem voltak egyformák a tanúvallomások, nem voltak szabványosak a tanúvallomások, nem voltak centire, milliméterre ugyanazok, nem voltak csereszabatosak. És ez mutatja meg ebben a dermesztő drámában, hogy miképpen is folyik a bűnbak-képzés. Az ugyanis szabványosan folyik, a bűnbakképzésnek megvan a maga szabványossága. Mindig ugyanarra a kaptafára megy. Kell egy nehéz helyzet, és meg kell találni abban a helyzetben a felelőst, a felelősre rá kell bizonyítani, hogy ő a felelős. A legjobb bűnbak az, aki magára is veszi a vádat, egy kicsit rosszabb eset az, ha meg is kell érte verni, kényszeríteni is kell, hogy vállalja, hogy töredelmes vallomást tegyen [vagyis össze kell törni hozzá], de végső esetben [ultima ratio] két tanú egybehangzó, egyforma vallomása alapján is el lehet ítélni. Izosz -  szabványosan, csereszabatosan. Ez a bűnbakképzés belső logikája. De nemcsak a bűnbakképzésé, hanem az egész rítusé. Aztán persze, úgy szokott az lenni, hogy később kiderül: a bűnbak mégse volt annyira bűnös, a bűnbak ártatlan volt, ártatlanul ítélték el. Ki a felelős érte? – Akkor elő kell venni azt a felelőst és annak is meg kell gyónnia, töredelmesen megvallania, hogy ő rontotta el a dolgot, szánt szándékkal, aljassággal, és meg kell büntetni a korábban elkövetett bűnért, az ártatlan haláláért – és soha nem lépünk ki ebből a halálos körből.
Abban ugyan nem értek egyet ezzel a nagy tudóssal, hogy aztán ez az egész emberi történelem a bűnbakképzések reménytelen sorozata volna, de abba belegondolhatunk, hogy mély igazság van ebben. Egyszóval tehát, itt most Jézus perében is azt lehetne mondani, hogy jogi, vallási, politikai értelemben szabatosan, szokványosan zajlik a folyamat, úgy történik itt minden, mintha lenne a bűnbakképzésnek egy kézikönyve. Kézikönyv. Amikor a gyülekezetünkben új kazánt vásároltunk, megérkezett hozzá a kézikönyv is, kinyitottam, majd reménytelenül kihívtam a szerelőt, mert 243 oldal volt a leírás technikai nyelven. Semmit sem értettem belőle. Az IKEA nagyáruház ezt egyszerűbben oldja meg, kézikönyveiben, útmutatóiban kapásból letegez bennünket: tedd ide a csavart, húzd meg,  a végén azért apró betűvel oda van írva, ha nem értetted, kis sületlen, akkor hívd fel a boltot. A legjobbak egyébként a kínai termékekhez írt útmutatók, mert olyan zseniális magyar fordításokat keveset olvashat az ember, mint azokban. Nos, mintha kézikönyvből, egyszerű, négy-öt lépéses útutatóból menne itt, ami megy.  De mi az oka?
Korábban azt olvastuk az evangéliumokban, hogy már hónapokkal, talán évekkel korábban válságtanácskozást tartott a Nagytanács. Rendkívüli kabinetértekezlet volt. Összehívták a Nemzetbiztonsági tanácsot, mert Galileában rémisztő dolgok történtek. Nem is tudható, hogy vajon Keresztelő János támadt fel, a nyugtalanító, tüzes aszkéta-próféta, aki körül népmozgalom alakult ki, vagy talán valami mást hoz ez a Názáretből jött Jézus, s ki ő egyáltalán? Kémeket küldtek ki, hogy puhatolják ki a lényeget, aztán provokátorokat küldtek ki, majd a végső döntése a biztonsági értekezletnek az lett, hogy félre kell tenni Jézust. Így mondja Kajafás, amikor kétségbeesetten tanácskozott a Nagytanács, hogy mi tévők legyenek: ti nem tudtok semmit, meg kell ölnünk Jézust, mert tömegek követik Őt, forradalom lesz belőle, ide jönnek a rómaiak, leverik a lázadást és elveszik tőlünk a hatalmat. Mást ültetnek a hatalomba. Ez az ok. Ez az ok, semmi egyéb. Kajafás megmondta: ti nem tudtok semmit, itt a hatalomról van szó, a ti hatalmatokról, a ti széketekről, a ti fizetésetekről, a ti rangotokról, a ti miniszterségetekről, mert ha nem tesszük félre Jézust, ide jönnek a rómaiak. Idejönnek – hát már ott voltak! – és elveszik tőlünk a hatalmat. Kell hát egy rítus: a népnek demonstrálni, a rómaiaknak bizonyítani, hogy tudunk rendet tartani, s nekünk is, hogy jól jártunk el, és Istennek is, hogy törvénye szerint megy a dolog. Kell hát a két tanú, kell hát a négy tanú, kell hát a sok tanú, akik bizonyítják, hogy okkal tesszük félre Jézust! Csakhát rossz kézikönyvet adtak a tanúk kezébe, tán kínairól volt arámra fordítva és rosszul is olvasták fel. Mert azt mondja Márk: nem voltak izometrikusak a tanúvallomások, nem voltak csereszabatosak, hiába volt ott a kotta, hamisan énekeltek.
De történik itt valami más. Igen az is mélyen megrendítő, hogy összedől a felépített terv, nem működik a bűnbakképzés, megszakad a rítus. Nem stimmelnek össze a tanúvallomások, el kellene ereszteni Jézust. Nincs mese. És kellene valaki mást találni, aki vállalja a ráhordott vádakat. De nem ez a megrendülés igazi oka, mert nyilván, efféle üzemzavar sokszor megesett már. Csakhogy Jézus forradalmat csinál  itt és ennek a forradalomnak kellene minden keresztyén ember szívét megváltoztatnia, hogy egyszersmindenkorra leszámoljunk a bűnbakképzés ostoba és gyalázatos játékával. Mert Jézus egyrészt nem vállalja a bűnbak szerepét, nem mondja azt, hogy igen, a lázadást szítottam, vagy majdnem politikai anarchiába rántottam az országomat, méltó vagyok a büntetésre. Nem vállalja azt a szerepet, hogy uszított volna a hatalom ellen, s ezért önmagát is elítéli. Nem vállalja azt a szerepet, hogy tév-tanításokat hirdetett volna és emiatt csaknem összedőlt a szent teokratikus rend, vagyis méltó a büntetésre. Ő nem akar a Nagytanács, nem akar az írástudók, a farizeusok bűnbakja lenni, nem akarja odadobni magát a fölajzott tömegnek, akik három napja még hozsannát kiabáltak, s majd most nemsokára „feszítsd meg”-et fognak kiabálni. De áldozatul adja magát -, vállalja a keresztet. S ő az egyetlen, és mindenkorra érvényes, tökéletes áldozat, aki után többé nincs áldozat a bűnért. Ha bűnbak volna – utána nincs több bűnbak, ezért nem bűnbak, hanem tökéletes áldozat. De ennek belátásához még egyszer bele kell mélyednünk Márk megjegyzésébe.
Ott állnak a bűnbak-rítus szervezői kétségbeesetten, immár nagycsütörtök éjszakája vagy talán nagypéntek hajnala van. Nem működik a gépezet. Jézus esetében nem működik az évezredes masinéria: a vád, az áthárítás, az önbevallás, a ráfogás, az ítélet és a végrehajtás rítusa szétfeslett – a tanúk vallomása ellentmondásos. És ekkor odalép a főpap Jézushoz és megkérdezi: nem hallod, miféle bizonyságot tesznek ellened? Nem válaszolsz semmit? És Jézus hallgat. Nem válaszol. Nem válaszol, nem vállalja a bűnbak szerepét. Nem bocsátkozik bele. Aztán folytatja a főpap és megkérdezi: akkor mondd meg te -, te vagy a Krisztus, az áldott Isten fia? És akkor Jézus azt mondja: én vagyok. És ehhez két helyet kell idézni, testvérek. A János evangéliuma 5. részét és a Filippi levél 2. részét. E két helyen halljuk újra ezt a görög szót, hogy izosz. Azt mondja János evangélista feljegyzése, hogy azért akarták Jézust megölni, mert egyelővé [izosz] tette magát Istennel (Jn 5,18), és aztán idézi hosszan Jézus szavait. A Filippi levél himnuszában pedig azt olvassuk: az az indulat legyen bennetek, amely volt az Úr Jézus Krisztusban, aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak és adománynak, hogy Ő az Istennel egyenlő [izosz]. Mindkét helyen ezt a szót olvassuk izosz. Krisztus azonos, azonos az Atyával, azonos az Istennel: én és az Atya egyek vagyunk. Aki az Atya, az vagyok én, aki engem hallott, az Atyát hallotta, aki engem követ nem engem követ, hanem aki engem küldött, az Atyát!
Miközben itt az évezredes rend előírásai alapján megkonstruált perben, bűnbakképzési rítusban még az az apró tény sem tud összestimmelni, hogy legalább két ember mondja el ugyanazt a vádat, fújják el, mint egy verset, vagy mint egy rigmust! Hallottuk, kántálják a hamis tanúk: azt mondotta, három nap alatt lerontom ezt a kézzel csinált templomot és három nap alatt felépítem azt! Pedig hát, tudjuk – mondják az evangélisták – testének templomáról beszélt, a feltámadásról beszélt. Hogy jön ki ebből az a nagy vád, hogy lebontani, lerontani, fölrobbantani akarta volna a szent helyet, a templomot, mint valami ócska terrorista, hogy aztán három nap alatt felépítse? És még ezt sem tudják egyezően elmondani, pedig a történelem azt mutatja, hogy a hazugságot tudta a leginkább az ember nagy egyezően mindig felmondani -, mint mostanában a világ dolgait a média! De itt?! Tudjátok, kedves testvérek, Jézusnak ez a szava, ez a vállalása, hogy ő az élő Isten Fia, hogy ő az Atyával azonos, itt és most tökéletes, elkerülhetetlen és elháríthatatlan fényt vetít az emberi világra. Igen, tudom, fájdalmas, amit mondanom kell, és szinte én sem tudok a mélységbe belegondolni: lám, nemhogy a kristálytiszta igaz, istenes dolgokban lenne közöttünk egyezség, még a hamisságban sem tudunk egyezők és egyformák lenni, még a legbűnösebb és legaljasabb dolgokban sem tudunk egyformán eljárni.  Ilyen meghasadt az ember, ilyen szörnyű mély helyzetben van. Jézus pedig tökéletesen azonos az Atyával! Az ember még a hazugságban is meghasonlott – Jézus pedig azonos az igazmondó és hűséges Istennel! Ezért nincs más út, mint átölelni az Isten öröktől való, végérvényes döntését, amely révén megtörtént az örökkévalóságban, a békesség tanácsában az, amit Ézsaiás próféta így mond: bűneink büntetése volt rajta. Erre nézve mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Isten a Krisztus által megbékélt velünk, most azért, mintegy követségben járva arra kérünk titeket: béküljetek meg az Istennel! Béküljetek meg az Istennel. Térjetek meg, keressétek az igazságot, emeljétek föl szíveteket. Ne bűnbakot keressetek, Istent keressétek. S ha Őt megtaláljátok, megtaláljátok az igazságot, a békességet, az oltalmat, a szabadságot, a szeretetet és a hűséget. Mert aki igazán keresi Istent, az Krisztust fogja megtalálni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha azt mondom: nehéz időket élünk, nem mondok vele semmit, és ha azt mondom: nehéz helyzetben vagyok most, azzal sem mondok semmit. Mégis, néhány szót hadd szóljak erről, hogy mit értek azon, hogy nehéz helyzetben vagyok. Valaki – nem gyülekezeti tagunk – régebben megkérdezte, hogy van-e nálunk újkenyéri hálaadó úrvacsorai istentisztelet? Mire azt feleltem, hogy nincsen, mert mi minden hónap első vasárnapján úrvacsorázunk, és úgy vesszük, hogy szeptember első vasárnapja a hálaadás új kenyérért, ámbár régi szokás szerint ezt aratás után, augusztus táján szokták tartani. Nos, azt gondoltam a kérdés nyomán, hogy akkor mégis most, szeptember elején olyan textust választok, amely elvisz minket a hálaadáshoz. Meg is néztem előre a Biblia-olvasó kalauzt, gondoltam, jó lesz ez a fügefás történet, a mediterrán világban a füge ugyanolyan értékű táplálék, mint a kenyér. Aztán, még a nyáron megjegyezte valaki egy úrvacsorás istentisztelet után, amikor a 440. dicséretet énekeltük úrvacsorázás alatt, s amit igen gyakran énekelünk is úrvacsorakor, hogy voltaképpen nem jó ezt az éneket ilyen sokszor énekelni, hiszen ez egy passiói ének, ezt Nagyhétre kellene hagyni. De van ebben az énekben néhány sor, s lényegében ma erről fogok néhány szót szólni:
Mint prófétát csúffá tették, Mert befedvén szent fejét,
Verték, s ki verte? kérdezték, Kísértvén szent erejét.
Mint királyt, meggyalázták, Tövissel koronázták,
Náddal verték a bársonyban, Csúfolák térdhajlásokban.
A fát adván szent vállára mint pap, meggyaláztaték,
És az is lőn gyalázatára, hogy megostoroztaték.
A vitézek kifoszták, És ruháit megoszták,
A nagy bűnöst elereszték, A szentet fára függeszték. (440.d. 5-6.vers)
Jézus Krisztus király, próféta és pap. A most felolvasott igében, Márk evangéliumában meg fogjuk látni mind a hármat. S ha mi Krisztus követői vagyunk, tehát krisztusiak, semmi másról nem kell gondolkodnunk, mint a mi papunkról, prófétánkról és királyunkról, Jézus Krisztusunkról, és arról, hogy mi, akik őróla neveztetünk, miképpen vagyunk papok, próféták és királyok. Megtanítja ezt nekünk a Heidelbergi Káté.
De aztán sok mindent megváltoztattak a nyári események, melyek éppenséggel nem lezárultak ezen a hétvégén, hanem egy olyan új nyitányát jelentik az életünknek, az európai kultúrának és civilizációnak, amelyre jó, hogy ha nemcsak gondolatban és lélekben, hanem tettekben és életformában is fölkészülünk. Nem így vagyunk-e most, a mai világban, amikor sokan elindulnak a dúslombú Európába, mert úgy tűnik gyümölcs van rajta, és most itt motoznak a levelei között? Vagy csak kellettük itt magunkat fél évszázadon keresztül a minden jóval: Európa szép, Európa jó, Európában békében lehet élni, Európa mindenkinek minden jogot megad?! De ezek a szavak csak levelek, mindez csak szép dekoráció? Van-e gyümölcs? Nehéz és súlyos kérdések ezek. Lehetne ma az elátkozott fügefa kapcsán erről is szólni.
Mégis, engedjétek meg, hogy azt állítsam középpontba, amit az úrvacsorai énekünk kapcsán mondottam, mert nekünk minden dolgunkat elsősorban és döntő módon a Jézus Krisztussal való viszonyunkból kell megértenünk. Virágvasárnap táján történik itt minden. Márk is szépen leírja: Jézus királyként vonul Jeruzsálembe, -  hozsánna, áldott, aki jő az Úr nevében, áldott a Dávid fia! A királyt üdvözli a tömeg, akiről Zakariás jövendölt. De Jézus, beérve Jeruzsálembe, prófétaként szól és lép fel. Prófétai ítéleteket hirdet, prófétai szavakat mond, prófétai módon működik. És aztán, e történetnek az a vége, hogy mint pap, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: mint főpap, Ő lesz egy személyben az áldozó és az áldozat. Megáldozza önmagát úgy, ahogy arról Ézsaiás is jövendölt, a szenvedő Messiásról szólván. Csak így tudjuk ennek a történetnek az egyik megrázó megjegyzését megérteni. Azt írja Márk, hogy Jézus odament a fügefához, gyümölcsöt keresett rajta, levélnél egyebet semmit sem talált,  s akkor ezt mondta: soha örökké ne egyen rólad gyümölcsöt senki.  De Márk belefűz egy megjegyzést, olvasom szó szerint: odaérve levélnél egyebet semmit sem talált rajta, mert nem volt fügeérés ideje.
Annyira nehéz ez a megjegyzés, hogy óhatatlanul hozzá szoktunk fűzni egy értelmező kiegészítést. Megnéztem számos fordítást, még a nagy Luthert és a z angol King James Version fordítóit is be kell sorolnom ide, én meg a sor végére állok, mert átnéztem egy régi prédikációmat, amit tíz éve mondtam erről a textusról, és bizony én is hozzátoldottam önkéntelenül ezt a szót. Azt mondja Márk: nem volt fügeérés ideje – ennyi. Ehhez szoktuk hozzátoldani, hogy még, vagyis: még nem volt fügeérés ideje. Márk lakonikusan megállapítja, Jézus fügét keresett, nem talált, mert nem volt fügeérés ideje. Mi meg odatesszük, hogy még...
Valószínűleg azért gondoljuk ezt hozzá, mert szeretnénk a magunk számára, vagyis kései olvasó számára megértetni a helyzetet. Vagyis a dolgok idejét akarjuk pontosítani. Húsvét előtt vagyunk, ez koratavaszon van. S tudjuk, hogy a mediterráneumban az első nagy fügeérési idő az júniusban van. Nos, nyilván valami ilyesmit akart Márk jelezni: nem volt fügeérő idő, vagyis: nem volt még fügeérő idő, mert az júniusban van. De ezzel a betoldással csak tovább nehezítjük a dolgunkat, és ilyen kérdéseket kell felvetnünk: vajon, Jézus nem tudta, hogy kora tavaszon nem terem még arra füge? Jézus Krisztus ne tudta volna ezt, aki által mindenek teremtettek és mindenek Őreá nézve lettek? A Biblia-tudósok persze gyorsan hozzáteszik, ez a nemtudás csak Jézus emberi természetére vonatkozik, hiszen mindenben hasonlóvá lett hozzánk, vagyis emberi tudása is korlátozott lehetett. Így, megéhezett, az éhes ember pedig ott is keres magának táplálékot, ahol nincs. S ki tudja még miféle, de inkább mindenféle magyarázatot hozzáteszünk ehhez. Pedig jól tudta ezt Jézus! Mennyi csodálatos hasonlatot, példázatot mondott a fügefákról, a szőlőskertekről, a gazdálkodókról, az aratás és gyümölcstermés idejéről. Azt olvassuk az első zsoltárban, hogy boldog az ember, aki az Úr útján jár, mert olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, idejekorán megoldja gyümölcsét. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor eljön az ideje... Vagyis amit Jézus tesz itt, az egy prófétai cselekménysor: Jézus megéhezett, meglátott az út szélén egy dúslombú fügefát, gyümölcsöt keresett rajta, levélnél egyebet nem talált, mert nem volt gyümölcstermő idő...
Mostmár nézzük szembe a valódi kérdéssel: miért kereste Jézus a gyümölcsöt, ha nem volt gyümölcstermő idő? Mert nem arról van itt szó, hogy Márk evangélista utólag -  bocsánatok kérek a szóért – mintha kioktatná Jézust, hogy miért is kereste Jézus ott a fügét. Márk ezzel a legkevésbé azt jelzi, hogy akkor éppen nem volt gyümölcstermő idő, hanem arra utal, hogy egészen sajátos időben történik ez az esemény (helyesebben: ez az esemény egy másik, jelentősebb eseményre világít rá). Íme, ezt mondja a mester: most pedig az embernek Fia felmegy Jeruzsálembe, elárultatik, főpapok és vének kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, meghal és eltemettetik és harmad napon feltámad. Tehát ez az idő az, amikor az Ige testté lett és közöttünk lakozott, ez az idő az, amikor a világosság a sötétségben fénylett, a sötétség nem fogadta be. Ez az idő az, amikor az Ige az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be. Ez az idő, mondja Márk evangélista, ez nem volt gyümölcstermő idő. Isten népe nem terem gyümölcsöt. Az, amit Jézus tesz, akárhogy is forgatjuk a dolgot, prófétai tett. És ugyanúgy teszi ezt, ahogy az Ószövetség nagy prófétái, akik időnként egészen abszurd dolgokat vittek végbe, hogy jelképes cselekményekkel ábrázolják ki az isteni üzenetet. Ezt teszi most Jézus is. Királyként ment Jeruzsálembe és prófétaként szól és cselekszik.
Hadd idézzek néhány esetet a régi prófétáktól. Értette azt valaki, amikor Jeremiás próféta kiment Jeruzsálem főterére és a nyakába egy vasjármot tett? És  így járkált ott Jeruzsálem főterén, és kérdezgették, hogy mi történt ezzel a Jeremiással. És azt mondta nekik Jeremiás próféta, hogyha nem veszítek magatokra az Úr faigáját, akkor az Úr majd vasjármot teszi a nyakatokba. Haj, hát megbolondult volna a próféta?! Vagy hadd utaljak Ezékiel prófétára, akire Isten ráparancsolt, hogy menjen ki Jeruzsálem főterére, borotválja le a haját-szakállát, majd ossza harmadokra a nyíradékot, egyiket gyújtsa meg, a másikat varrja bele a köntösébe. Mire való ez a performansz? Aztán elmondja a próféta, hogy így fog veletek bánni Isten, ha meg nem tértek. A fele le lesz nyírva, már el is veszett, és ami megmarad, megégettetik –vagy így vagy úgy. Most Jézus odalép a fához és gyümölcsöt keres rajta, és lehet, hogy odakiabáltak neki a tanítványok: Mester, miért keresel gyümölcsöt, április van, nincs még füge! És mi is mondanánk, miért keres rajtunk gyümölcsöt Isten, ugyan miért? Nincs még itt az idejekorán, mi csak virágzó szakaszban vagyunk. A mi keresztyénségünk amolyan fiatalka még, mi, magyarok,  még csak ezer évet töltöttünk a Krisztus-iskolában, még kéne ötszáz. Még nem fordultunk termőre, minket még kapálgatni kell, minket még locsolgatni kell, minket még ápolgatni kell, miket még nyesegetni kell. De nem arról van itt szó, amit Jézus a vincellér példázatában mond el? Látja a gazda, hogy fügefája, amit a szőlőben plántált el, nem terem semmit, haszontalan tehát. Elhatározza, hogy kivágatja, ne vegye el a többitől a föld zsírját és táplálékát! És akkor odamegy a vincellér és könyörögni kezd: Uram, adj még egy évet, megkapálom, megtrágyázom, hátha jövőre terem! (Lukács ev. 7) Hányadik ilyen „hátha jövőre” vagyunk mi, kedves testvérek?!
Tehát két éle van az evangélista megjegyzésének. Igen, emberileg szólva, korán keresi Jézus a gyümölcsöt. De ha Jézus keresi, akkor az valami mást jelent, mint az éhes ember türelmetlenségét, aki akár az időt is előre hozza! Nemrég olvastuk, Jézus négyezernek, ötezernek, akármennyinek, bármikor tudott kenyeret adni. Tehát nem erről szól a gyümölcs keresése. Hanem egyszerűen arról, hogy van-e gyümölcs? Az apostolok levelei újra meg újra visszatérnek rá, amikor a keresztyéneket buzdítják: teremjétek meg a hit a jó gyümölcseit! És Keresztelő Jánost is értjük már. Amikor sokan kimentek hozzá ijedelmükben megtérni, mert valami apokaliptikus fenyegetést hallottak ki a próféta szájából (jön valaki, akinek szóró lapát lesz a kezében, a fejsze a fák gyökerére vettetett!!), és kérdezgetik: mit csináljunk, mit csináljunk? Minderre azt mondja nekik Keresztelő János: teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket (Lukács ev. 3). Hogyan? Ez itt a próféták sürgetése, ez az Isten zaklatása, nem hagy benneteket békén az Isten,, testvérek, alkalmas és alkalmatlan időben, ideje előtt és ideje korán, és ideje után sem. Hol a gyümölcs? Hol a szeretet gyümölcse? Hol az irgalmasság gyümölcse? Hol a jó belátás gyümölcse? Hol az Isten gyermekség áldása? Egyszerű, egyszerű kérdések ezek. Ha azért tértél meg, hogy Isten ezt sose keresse rajtad, akkor  melléfogtál -, épp azért keresi rajtad, mert megtértél.
A mai történet harmadik része arról szól, hogy Jézus bemegy a templomba, a szenthelyre, ahova azért járt évszázadok óta az Isten népe, hogy áldásokat és erőket kapjon a gyümölcsöző élethez. És Jézus ott fölborít mindent - szószerint. Meg van írva, idézi Jeremiás prófétát, az én Atyám háza az imádság háza..., és itt már régóta nem fohászkodik föl senki, itt már régóta nem emeli fel senki a szívét, hogy az igazmondó Isten támogatását, segítségét és könyörületét megkérje! Igen, igazmondó az Isten, és azt mondja, hogy keressetek engem, mert megtaláltok, folyamodjatok hozzám az ínség és a nyomorúság idején és én megszabadítalak titeket. Isten igazmondó. És mi történik az Isten házában? Koppan a pénz, váltják a money-t, a baksist, kereskednek az áldozati jószágokkal, hurcolják az áldozati edényeket föl-alá, megy a vallási nagyüzem, zakatol a malom. Sőt, végigmondom, ha már aratási pótünnepen vagyunk: kimegy az aratógép és csépel, elviszik tonnaszám a búzát a silóba, ott kiszárítják, aztán elmegy a malomba, ott leőrlik, és pöfög a péküzemek kéménye -  és mi várnánk, hogy kijönne onnan csak egy kis cipócska. De nem jön ki semmi. Ez a gyümölcstelen fa. Ez a próféta ítélete. S milyen megrendítő: Jézus nemcsak azért megy a templomba, hogy kihirdesse újra ezt a leleplező prófétai ítéletet! Hanem hogy az embernek Fia elárultassék, főpapok és vének kezére adassék, elítéltetessék, megfeszíttessék, meghaljon és eltemessék. És hogy ez mit jelent, azt Ézsaiás próféta könyvének 53. részéből értjük meg, ahol a jövendölés leírja az Úr szenvedő szolgájának a sorsát, és olvassuk ezt a mondat: kivágattatott az élők földjéről (Ézs 53,8). Kivágattatott az élők földjéről.
Hallottuk az imént a vincellér példázatából: Uram, ne vágd ki, adj még egy évet, hátha terem! Hallottuk Keresztelő Jánost: amelyik fa jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik. Teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket. De nincs gyümölcs. És azért nincs, mert az az idő,  vagyis az a kor [és ez nem a koratavasz], az az életmód, az a kultúra, az a civilizáció, az a valami, amiben ott élnek az emberek nem terem gyümölcsöt. Pedig mindent megkapott,  - a locsolást, a trágyázást, a kapálást, a megmetszegetést, megkapta a templomot, a fölfohászkodás helyét, az imádság házát –, és nincs gyümölcs. Kivágattatik. És ki az, aki vágattatik az élők földjéről? Az Úr Jézus Krisztus az, aki királyként vonult be a városba, prófétaként mondott ítéletet, és akin elhordozta népe büntetését, ahogy ugyanitt mondja Ézsaiás próféta: népem vétkéért lett rajta a büntetés. Ő vágattatott ki az élők földjéről és ő támadott föl harmadnapon. Ez az Ő magyarázhatatlan, érthetetlen, általunk is így-úgy toldogatott-foldogatott, magyarázgatott, de felfoghatatlan történetének az értelme! A próféta Jézus, megítéli a terméketlen fügefát és mondja Péter megrökönyödve: uram, a fügefa, amit megátkoztál, nézd, kiszáradt! Mindez pedig jövendölés, prófécia, és nem sok nap múlva, négy-öt nap múlva be is teljesedik. És az is beteljesedik, hogy föltámadott, és az is beteljesedik, hogy halálával és föltámadásával föloldoz bennünket a vétkeink és bűneink (a gyümölcsöt hazudó terméketlenségünk) összes terhe alól. És az is beteljesedik, amit csodálunk végig minden keresztyén életén, csodálhatjuk a magunkén is, ha még tudunk csodálkozni, hogy Isten Krisztus bűnök alól fölszabadító érdemét sosem adja nekünk úgy, hogy egyúttal ne adná Szentlelkének megújító és életváltoztató erejét.
Amikor évről-évre hálát adunk az új kenyérért, vagyis azért, hogy nem volt hiábavaló a magvető munkája és bő termést adott nekünk Isten, és erre a szent asztalra is kenyeret tudunk helyezni, hogy az hirdesse nekünk most ezt a felfoghatatlan nagy titkot, akkor azt is megérjük az úrvacsora közösségében, hogy Isten Szentlelke ezt a sokat ígérő, dúslombú, de üres fügefa-életet termő életre fordítsa.
És akkor nem lesz érdekes az, hogy megörökítették-e, megszámolták-e, hogy hány zöld levél volt rajtunk. Még ennyit engedjetek meg nekem befejezésül, mert ebben az elfajult világban, amiben élünk, már erről is beszélni kell. Mert a mai ember attól boldog, hogy számolgatja magán, hány zöld levelem van. Szelfi-kultúrába érkeztünk, ha ugyan az önimádat kultúra egyáltalán. Láttam nemrég interneten, hogy valaki elment a Keleti-pályaudvarhoz elvinni, ami kötelessége, ahogy az Úr Jézus parancsolja nekünk, azt a pohár vizet, azt a szelet kenyeret, azt a ruhát a továbbutazásra váró menekültnek vagy bevándorlónak, és miközben átadta, lefotózta magát a mobiljával. Na, én úgy tudtam, hogy az Úr Jézus az irgalmasság parancsához azt is hozzáfűzte, ne tudja a jobb, mit tesz a bal, meg azt is elmondotta az Úr Jézus, hogy amikor megkönyörülsz és adakozol, ne kürtöltess már magad előtt, mert akkor az a kenyér megpenészedik, akkor az a víz megposhad, akkor az az öltözet ruha csak a te hiúságod bohócöltözéke lesz. De sok levél van itt, testvérek, itt, Európában, Magyarországon! De sokat villogunk, de sokat szelfizzük magunkat, de sokat mutogatjuk magunkat. A próféta meg csupán ezt kérdezi: van-e egy szem füge még érés ideje előtt? Van-e mit adnod korábban, nem akkor, amikor amúgy is esedékes? Gyümölcsérés előtt? Isten ugyanis nem az évszakok változása szerint méri az életünket. Ha nyár van, alkalmatlan a nagy meleg arra, hogy keresztyén legyek? Ha tél van, alkalmatlan a nagy hideg, hogy igazán Isten dolgaival foglalkozzam?  Akkor minden idő alkalmatlan idő. Isten azonban másképpen, felülről nézi dolgainkat, és faggatja életünket.
De ne ijedjünk meg, ha mindent összetéve is azt kell mondanunk, hogy: Uram, nincs gyümölcs, csak levél! Uram, csak szövegelés van és megoldás nincs. Uram, így vagyunk ma itt, 2015-ben. Mindenki okos, és tudja, mit kell tenni. Tudniillik, hogy mit tegyen a másik. S magyarázza és toldja-foldja, veszekszenek a fügefalevelek és egymást okolják, hogy miért nincs gyümölcs. De szép mese kikerekedne ebből, ha megírnánk! De ne essünk kétségbe ettől sem. Az Jézus, ezzel az érhetetlen prófétai mozdulattal, hogy ti. gyümölcsöt keres ott, ahol nincs gyümölcs, és akkor keresi, amikor nincs gyümölcs, ezzel a mozdulattal maga áll oda a meddő és terméketlen helyére és helyette ő vágattatik ki. Hogy aztán a terméketlen majdgyümölcsöt teremjen. Ezért jött a mi Krisztusunk, a király, a próféta, és a pap, és ezért kell nekünk minden helyzetünkben, könnyűben és nehézben, megoldottban és megoldhatatlannak tűnőben, békésben és szorongatóban Jézusunkhoz folyamodjunk, s rajta nézni, és mérni a mi életünket. Boldog a szolga, aki majdan ezt hallja az ítéletkor: jó és jól vagyon az én szolgám, kevesen voltál hű, menj be a te Uradnak örömébe.
Ámen

25 esztendővel ezelőtt, néhány esztendei előkészület után, megtörtént az, amit a zsoltár énekel: a tenger hátra állott, és a Jordán vize megfordult (114. zsoltár).  Át lehetett menni. Isten nemcsak szabadságot adott, hanem megfordította a világot, hiszen 25 évvel ezelőtt világfordító dolgok történtek, és sokak örömére, akik még annak idején, 1951, az államosítás előtt a Baár-Madas növendékei voltak, és évtizedekig szívükben és imádságban hordozták, hogy újra indulhasson az iskola, és azok is, akik az 1980-as évek végén elkezdtek azon fáradozni, hogy – akkor még úgy gondoltuk – a gyengülő pártállam megteszi ezt a gesztust és visszaadja az iskolát, nos, mi mind azt láttuk, hogy a tenger hátra állt és a Jordán vize megfordult. Azért idézem a zsoltárt, mert a Márk evangéliumából olvasott ige így foglalható össze: ez a megfordítások textusa. Jézus elkezdi tanítványainak mondani: az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, ítéletre adják, megölik, és harmadnapra feltámad. Aztán olvassuk azt a jelentet, ahogyan megfordul minden, és Jézus faggatni kezdi a tanítványokat, vajon min vitatkoznak útközben? És nagy csend lesz. Az evangélista itt ugyanazt a szót használja, amit a 4. részben, amikor Jézus lecsillapítja a háborgó tengert.  Azt mondja: hallgass el, és elhallgat a tenger. Most a tanítványok hallgatnak el. A szívükben is vihart dúlt: ki az első, ki a nagyobb, ki fog majd jobb- és balkéz felől ülni Jézus Krisztus országában? Az evangélista szorgosan odaírja ezekhez a szakaszokhoz, hogy a tanítványok nem értették, hogy miről beszélt Jézus, amikor a megváltás titkára tanította őket. Nem értették ezt a megfordítást, hogy az Ember Fia meghal és feltámad. Nem értették, mit jelent az, hogy hátrál a tenger, és megfordul a Jordán. Nem értették, hogy ez egy mindent meghatározó isteni döntés és munka, ahogy Jézus mondja: az én Atyám most is munkálkodik, és én is (János 5,17). Nem értjük talán mi sem ezt az isteni munkát. Augustinus azt mondja vallomásaiban, miután megtért a sok küzdelem, gyötrelem, vergődés, csapongás és kitérő után, és élni kezdett az Isten világában: föltündökölt szívemben az igazság. Bizony, sok megfordításnak kell történnie, hogy ez a pillanat elkövetkezzék. És ezért ad Isten nekünk lehetőséget arra, hogy iskolánk legyen, hogy majd a tanítványok viharos vitáinak lezárulta után, végleg megváltozzon a szemléletünk, mert mélyebb belátásra jutottunk. Milyen érdekes! Jézus nem azt mondja a tanítványoknak, hogy hallgassatok. Ezt a tengernek mondja. A tanítványokat kérdezi: ti miről vitatkoztatok? Ajánlom minden pedagógusnak itt, a Baár Madasban ez a módszert!  Nincs ennél jobb elhallgattatni a nyüzsgő diákszívet! Kérdezni őket. Igen lehet asztalra lehet csapni, kiabálni, hallgassatok; úgyse fognak hallgatni. Meg kell őket kérdezni, ahogy Jézus megkérdezte a tanítványokat: ti miről vitatkoztok? S elhallgatnak, ahogy elhallgatott a háborgó tenger.
És itt a következő megfordítás. Azt halljuk, hogy Jézus valami olyat csinál, amit nem nagyon szokott. Leült. Na igen, sokszor ült asztalhoz, a Hegyi Beszédnél is leült a domboldalra, meg a hajóban is beült, és úgy tanította a sokaságot! De most nem így ült le. Úgy ült le, mint bíró, vagy inkább, mint király a trónszékre. Beült az ítélőszékbe székbe, és odahívta a tanítványokat: gyertek, ítéletet mondok. És ezzel rendet tett, és megfordította azt, ami nekünk olyan természetes. Mert azt mondja, hogy aki első akar lenni, az legyen az utolsó, és legyen mindeneknek szolgája – nem rabszolga, hanem önkéntes szolga –, álljon be a sor végére, legyen diakónusa mindenkinek, és várja meg, míg mindenki megette a magáét, és ahogy falun szokás majd a végén az édesanya is ehet, miután leszedte az asztalt. Aki első akar lenni, legyen az utolsó.
És ezután jön a nagy megfordítás, amiért ez az ige ma igen fontos mindannyiunk számára. Odahívott egy kisgyermeket, középre állította, vizuális oktatásban részesítette a tanítványokat, megmutatta azt a gyermeket, ölébe vette a gyermeket, és azt mondta a tanítványoknak: aki egy ilyet befogad az én nevemben, az engem fogad be. Nem is engem, hanem azt, Aki engem elbocsátott. Ez itt inkognitó. Ez itt álruha. (Elnézést kérek minden gyermektől, a kifejezésért!) Különös mozzanat, szokatlan helyzet, ebbe rejti el magát Jézus. Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, az engem fogad be. Kétezer év után nehéz erről beszélni, hiszen sokat jártunk Jézus iskolájába, ráadásul a keresztyén kultúra az egész emberiségre mély és gyökeres hatást gyakorolt, így a gyermekekre mi ebben a hatásban tekintünk.  Sőt, azonosítanunk kell magunkat a gyermekekkel, mert nekik van egyenes bemenetelük az Isten országába. Ha meg nem térünk, és olyanok nem leszünk, mint a gyermekek, mi sem megyünk be az Isten országába (Máté 18,3). Ez meghatározó lenyomat. Szinte nem is értjük, hogy mit demonstrál itt Jézus, vagy mit nem értenek a tanítványok. De abban az időben nem olyan sokat számított a gyermek. A gyermek állt a sor végén. Vannak még ennek mai is nyomai. Ha a szülők fontos dolgokról beszélnek, kiküldik a gyermeket a szobából. Egy tanítványom mondta, hogy ő bizony rávette a szüleit, hogy írassák be őt német nyelvtanfolyamra. Az iskolában angolt tanult, de ő németül is meg akar tanulni. Mondtam neki, ez nagyon jó dolog, hogy egy gyermek mindjárt két nyelvet akar tanulni. De miért? Azért, felelte, mert, ha a szülei nem akarják, hogy ő értse, miről beszélgetnek, akkor elkezdenek egymás között németül beszélgetni. Jézus volt az, aki megtanított bennünket tisztelni a gyermekeket, ám a fontos dolgokból a gyermek ma is ki van zárva. És most itt fontos dolgokról van szó. Ki a nagyobb? Hogy jön el az Isten országa? Mit jelent az, hogy az Ember Fiát megölik, és harmadnap feltámad? Ezek döntő kérdések. És most Jézus bevon a körbe egy gyermeket, odaállítja középre, és azt mondja a tanítványoknak: ha egy ilyet befogadtok, engem fogadtatok be. Akkor bennem jártok. Akkor azt fogadjátok be, Aki engem küldött, az Atyát. Mert az ő szívükben olyan egyszerűen tud fényleni az igazság!
És végül még egy megfordítást látunk itt. Ennek is különös jelentősége van a mostani időkben.  A tanítványok közül János különös ellenvetést tesz itt. Mintegy tereli a témát. Azt mondja: voltak itt mindenféle emberek, akik ördögöt űztek, de miután nem követtek minket, mi eltiltottuk őket. Milyen érdekes! Nem azt mondja, hogy nem követtek Téged, hanem azt, hogy: nem követtek minket. Ez már egyházkritika az evangéliumban! De oda tudjuk tenni mi magunkat a mások meg Jézus közé, azzal, hogy minket kell követni, és ha minket követnek, akkor követik Jézust. Nem akarok most belemélyedni ebbe. Csak halljuk, mint mond Jézus: »Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem. Mert aki nincs ellenünk, mellettünk van.« És itt jön a megfordítás, ezzel folytatja Jézus: aki inni ad egy pohár vizet az én nevemben, bizony mondom, el nem veszti az ő jutalmát. Igen ez is egy megfordítás. Meghökken az ember, mikor olvassa. Mi azt tanultuk Jézustól, hogy nekünk kell adni – a szomjúhozónak egy pohár vizet, az éhezőnek kenyeret, és a beteget meg kell látogatni, a börtönbe zártakhoz el kell menni. És ha a legkisebnek adtok egy pohár vize, mondja, az én nevemben, nem vész el jutalmatok (Máté 10.42). Egyértelmű.  Ezt ismerjük. Nincs mit vitatkozni. Annyira kategorikus, annyira elháríthatatlan, amit Jézus mond, hogy kezdhetnénk is ezen a szép ünnepen arról szónokolni, hogy miképpen vergődik a mai Európa, s miért áltatják magukat sokan azzal, hogy jól van, jól van, elszaladunk, viszünk a menekülteknek egy pohár vizet, és eleget tettünk a jézusi parancsnak.  És ha sok pohár vizet kell adni, sok kenyeret fel kell szelni, sok otthonnak meg kell nyílnia, sokat kell ezért áldozni - megtesszük, meg tudjuk tenni (wir schaffen das). De itt nem ez a lecke, hanem a megfordítás! Azt mondja ugyanis, hogy ha majd nektek ad valaki egy pohár vizet az én nevemben nevében, mert a Krisztuséi vagytok, ő sem veszíti el jutalmát. Nektek ad, kedves pedagógusok, nektek, kedves Baár-öregdiákok, nektek, kedves növendékek, szülők, nektek, tanítványoknak, Krisztus követőknek egy pohár vizet. Hogy van ez? Mi azt gondoltuk, hogy nekünk már megvan a bőség, megvan az áldás és a tehetősség, nem kell hát mérlegelni, oda kell menni, és adni kell nekik egy pohár vizet –, erre tanít minket Jézus Urunk. De most az mondja Jézus: nektek. Neked adnak, ha szomjas vagy, neked, ha éhes vagy, neked, ha mezítelen vagy, neked, ha börtönben vagy, neked, ha beteg vagy, neked, ha jövevény vagy, neked adnak, ha a sor végén állsz, neked, ha a legkisebb vagy, neked, ha nincsen semmid. A Krisztus iskolájába járóknak ezt is meg kell tanulniuk. Megtanulni elfogadni egy pohár vizet. Elgondolkodtam azon, hogy negyedszázada, amikor félig-meddig titkos és bonyolult egyház-diplomáciai tárgyalások, manőverek folytak, hogy miképpen lehet visszakapni a Baár-Madast, és hogyan kell ezt politikailag kiegyensúlyozni, és hogyan kell ezt kommunikálni, és hogyan nem szabad nyilvánosan szólni róla, ugyan mi volt ez az egy iskola? Minden iskola az az állam kezén volt. Mi az nekik, egy iskolát odaadni?! Egy pohár víz! Még annyi se. Egy száraz kenyérhéj, vagy még annyi se.  Nos, 25 évvel ezelőtt meg kellett tanulni, milyen nagy ajándék az, hogy Isten ad egy iskolát, ad egy keveset, neked az utolsónak. Ha első akarsz lenni, legyél az utolsó. És majd jönni fog valaki, és ad neked egy pohár vizet. És úgy kell elfogadnod, azzal a hálával, örömmel, Isten dicsőítéssel, mint akinek előtte egy pohár vize sem volt. Milyen csodálatos megfordítás ez! És milyen nehéz! De talán egy a lényeg, amit a zsoltáros mond a szabadítást és a honfoglalást magasztalva: a tenger hátra állt, a Jordán ketté nyílt, a vizek megindultak visszafelé, hogy Isten népe elfoglalhassa az ő jogos örökségét. Legyen ezért dicsőség Istennek! Lasú Vivendi Dóé! Azok tudnak igazán dicsőítést mondani, akik ezekben a jézusi megfordításokban, a valódi Jézus-iskolában megélik, amit a nagy keresztyén, Augustinus mondott: föltündökölt szívemben az igazság. 25 év nem sok idő. Remélem, egyszer, amikor majd a 25 mögé oda lehet írni egy nullát, vagyis évszázadok múlva, itt, a Duna parton, a Pozsonyi úti templomban boldogan fognak emlékezni arra, hogy 250 éve indult újra a Baár-Madas. De szerintem akkor ezt nem így fogják mondani, hanem azt mondják majd: 350 éve alapították a Baár-Madast. Mert nem fog már számítani az az elmúlt 40-50 esztendő. Aki pedig a tanítványnak, a Krisztus-követőnek ad egy pohár vizet a Krisztus nevében, annak jutalma soha el nem töröltetik.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Gyülekezetünkben is szokás, hogy ha valaki meghal egy családban és a hagyatékában marad Biblia, énekeskönyv, teológiai irodalom, ezekre nincs szüksége a családnak, elhozzák ide. Ezeket elfogadjuk, s letesszük az irattárba. Régi zsidó nyelven szólva nekünk is van egyfajta genizánk. A rabbinusi hagyomány szerint, ha már elkoptak a tóratekercsek és használhatatlanná váltak, akkor sem szabadott őket kidobni. Nos, nekünk is van efféle őrzőhelyünk, s őrizünk is jónéhány Bibliát. Néha belelapozok egyikbe, másikba. Az egyik ilyen Bibliában, itt az Apostolok cselekedeteiről írott könyv ezen részénél, Pál apostol athéni prédikációjánál a 25. vers második fele alá volt húzva: Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Csillag volt mellé írva és alól, a Biblia lapján oda volt írva: ma jó napom van. Nos, azon tűnődöm, hogy ez a számomra ismeretlen valaki, aki ehhez a bibliai szakaszhoz oda tette ezt a jegyzetet  - ma nekem jó napom van! -  vajon miért írta oda? Majd a végén próbálok válaszolni erre a kérdésre.
De előbb el kell mondanom, hogy az egész felolvasott rész és még a folytatása is egy rendkívül különös, meghatározó fordítópontot mutat a számunkra. Eddig azt láttuk, hogy könnyű dolga volt az apostoloknak. Hirdették a megváltást, ám olymódon, hogy mindig a zsinagógába mentek, és ott hirdették, hogy Isten beteljesítette ígéretét és elküldötte Messiását. És azért mondom, hogy könnyű dolguk volt, mert a zsidóságot Jézus korában is és azelőtt is  egy egészen páratlan váradalom hatotta át. Messiást vártak, szabadítót, üdvözítőt vártak,  - de ez az üdvözítő nem kizárólag a zsidó nép üdvözítője volt. Üdvözítőt, szabadítót minden nép szokott várni, olvassuk csak Vörösmartyt: - Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? – s megidézi a párduckacagányos Árpádot, s jöjjenek a magyar nép felszabadítói, messiásai. Kossuth Lajost is így ünnepelték 1849-49-ben, ő volt a magyar nép Mózese. De ha belelapozunk Ézsaiás prófétába, akkor egy egészen különös várás bontakozik ki előttünk: az a Messiás, az a szabadító, akit ők vártak: minden népnek is a szabadítója. Az a Messiás minden néphez jön, minden népnek üdvösséget, szabadítást, kegyelmet és irgalmat hoz.
Ezért mondhatni, hogy „könnyű dolguk” volt Páléknak: elmentek a szétszórtságban levő zsidók zsinagógáiba, s hirdették, hogy testet öltött, valósággá lett, beteljesedett, amit Isten megígért régen a prófétákkal, amire a nép oly epekedve vágyott, íme, Jézus Krisztusban elérkezett a Messiás.
Most azonban mást kell mondani. Nincsen kapcsolópont! Athénban epikureus és sztoikus és miegymás filozófusok működtek, akik semmi mással nem voltak foglalatosak, mint azzal, hogy valami újságot halljanak, azt megvitassák. Ez itt egy igazi, klasszikus értelemben vett filozófiai iskola. Mai értelemben így mondhatnánk: ez egy csúcsegyetem, akadémia, mindenki ott akart filozófiát tanulni; a professzorok meg arról érdeklődtek, hogy történt-e valami új a világban? Aztán megbeszélték. S mindennek a mélyén ott van a romanitás meghatározó eszménye is, amely az egész birodalmat összetartotta. A Pax Romanát értelmes rendnek tartották. Az volt a feltevés, hogy világ mögött, a törvény mögött, a kultúra mögött, a gazdaság mögött, a szerkezetek mögött, a moralitás mögött van egy jól megfogalmazható, jól artikulálható értelmes rend, -  minden mögött ott van a ráció, görögül a logosz. Csak azt kellett megtalálni – s mivel a logosz szót és beszédet is jelent: beszélve kellett megtalálni. A történészek sokat vitatkoznak azon, miért bukott meg a Római birodalom? Némelyek azt mondják, hogy azért, mert a terjeszkedő birodalom nem bírta el a növekedést; fölfújta magát, mint a mesebeli béka, aki ökör akart lenni, és addig fújta magát, míg szét nem pukkant. De vajon mi volt az oka ennek a terjeszkedési kényszernek? Azért, vélekednek a kutatók, mert belülről ott volt egy kényszerítő meggondolás, hogy nem lehet a világnak olyan része, nem történhet a világban olyan esemény, nem állhat fel a világban olyan rend, amit ne lehetne hozzá illeszteni a logosznak elvéhez. S mivel foglakoztak Athénben a sztoikusok, az epikureusok? Lesték és várták, hogy érkezzék valami új, és megbeszélték egymással. Megkeresték benne a rációt, a logoszt, az ősrendező elvet, a világprincípiumot. De egyúttal  reszkettek attól, hogy történik vagy érkezik valami új, ami nem illik bele ebbe a rendbe. Ez a magyarázata annak, hogy amikor Pál vitába bocsátkozik, akkor némelyek a filozófusok közül azt mondják: ez az ember valami újat hirdet. Nos, gyerünk fel az Areopágoszra, s megbeszéljük vele. Merthogy aki úgy látja a világot, ahogy látták romanitas eszményében alatt, az retteg minden újtól, hátha nem találja meg benne az értelmes rendező elvet. Mert olyan érzés ez, mint amikor az ember tisztást vág magának a vadonban, ahova kicsit betűz a nap és valami élhetőség támad. De az erdő vár. Aztán, ha eljön az idő, visszahódítja, amit elvettek tőle. Ahogy az elhanyagolt kert elgazosodik, ahogyan az elhagyott erdei tisztás idővel felismerhetetlen lesz.
Hosszú kitérőt tettem, de csak azért, hogy még egy dolgot megértsünk itt, hogy ugyanis mi volt az az új, amit Pál apostol hirdetett. Azt mondja az athéni prédikációjában: Athéni atyafiak, bejártam egész Athént és csak dicsérni tudlak benneteket, milyen kegyesek vagytok. Az az igazság, hogy az apostol részéről ez retorikai fogás. Hiszen azt olvassuk, hogy mikor megérkezett Athénbe, és feljárta a várost, háborgott, mert minden sarkon volt egy istenszobor, minden utcában volt egy szentély, s ezt nem vette be az apostol gyomra. Két okból sem. Egyrészt, mert zsidó iskolában nőtt föl, farizeus-tanítvány volt, s a zsidó ember gyűlöli a bálványokat. Másrészt keresztyén volt. Most mégis, amikor az Areopagoszra kiáll, azt mondja, hogy: athéni férfiak, minden tekintetben kegyesnek és istenfélőnek talállak benneteket. Eljártam szentélyeiteket, és ti minden istent imádtok, sőt, találtam egy oltárt, amire az van ráírva: Az ismeretlen istennek! Pedig mondhatta volna azt is, hogy ne áltassátok magatokat!  Pascalnak sem volt igaza, amikor fogadást ajánlott: fogadjunk, hogy van Isten vagy nincs Isten  - és úgyis az jár jól, aki arra fogad, hogy van Isten, mert ha van Isten, akkor jól jár, ha nincsen, akkor nem történt semmi. De ha azt mondja, hogy nincs Isten és mégis van Isten, nagyon rá fog fizetni. Nos, mondhatta volna Pál apostol is, hogy athéni atyámfiai, ne próbálkozzatok! Mi az, hogy az ismeretlen istennek? Mi ez a tuti játék? Valóban, mindennek van istene? Fűnek, fának, virágnak, gabonának, minden csillagnak,  - és hátha van még egy isten, akit nem ismerünk? Nos, testvérek, ezért beszéltem olyan sokat a romanitasról, az eszményről, hogy mindent a logosz alá rendelni, mindent rendbe kell tenni, mindennek van rációja. S ha volna egy ismeretlen isten, ha netalán volna még egy isten, akit nem ismerünk? Nem baj, betesszük őt is a szerkezetbe, betesszük őt is a logika masinériájába. Mert mit akarnak az istenek?  - Az istenek azt akarják, hogy áldozzunk nekik. Mit akarnak az istenek? – Az istenek azt akarják, hogy valamilyen módon, legalább egy pukedli erejéig hódoljunk nekik.
Most az apostol azt mondja, nos, igen, a magatok világa szerint, a magatok rendje szerint egészen kitűnő módon vagytok kegyesek és istenfélők. Mindazáltal az az isten, akit ti nem ismertek, s így ismeretlenül imádtok, elnézvén a tudatlanság idejét, azt parancsolja mindenkinek mindenütt, nektek is itt, térjetek meg! Ez pedig azt jelenti, hogy az apostol mindent megfordít. Azt látja, hogy az ember akkor is magáról beszél, amikor az Istenről beszél. Mert az ember, ha elszakadt az Istenről, csak önmagáról tud beszélni. Azok a szép istenszobrok mind azt árulják el,  hogy mindig magáról beszél az ember. Kálvin azt mondja, hogy az Istentől való elidegenedésünknek az egyik legjellegzetesebb mutatója az, hogy az ember mindegyre önmagára aggatja azt, amit az Istentől elorzott. S akkor mik vagyunk mi? Istenkedők. Istenkedők vagyunk, akik földúljuk az egész világot egy tenyérnyi földért. És úgy félünk attól, hogy az erdő mindent visszavesz magának, hogy inkább kiirtunk minden erdőt. Immár nemcsak a hasonlat erejéig mondom ezt, testvérek! Lassan valóságosan eljutunk ide. Kertet akarunk csinálni a világból és sivatag lesz belőle. De hát már a nagy Sztálin is megmondotta annak idején, hogy nem jó felé folynak a folyók Szibériában, meg kell a folyását fordítani. S belerokkant fél Szibéria.
Milyenek vagyunk mi? Törvényt hozunk. Hány törvényt hozott az ember az emberiség története során, hogy ki számít embernek? A fekete nem ember, másutt a fehér nem ember, a vágott szemű nem ember, a nő nem ember (még a magyar szóbeszéd szerint se: ember van meg asszony). Mindenféle törvényeket hozunk. Aztán mikor rádöbben az ember, hogy ezt rosszul csinálta, akkor meg arról hozunk törvényeket, hogy nincs törvény. Éppen most éljük ennek a szezonját. Mindenki maga állítja fel a maga törvényét, mindenki mindenre jogosult. Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, aki nemmel szavazott a legutóbb az új házasság-definícióra, amely szerint mindenki úgy házasodik, ahogy akar, férfi férfivel, nő nővel, mindenki mindenkivel, ezt a mondatot írta bele az egyet nem értésébe: mégis mit gondolunk magunkról, kik vagyunk mi? Mégis, kicsoda az ember, hogy egyszer megmondja, hogy ki az ember, máskor meg azt mondja: nem foglakozom vele!? Mindenki azt gondol erről, amit akar.
Kik vagyunk mi? – mutat rá Pál az athéniakra, minden hírnek, minden újságnak, minden logosznak magyarázói?! Kik vagytok ti, istenfélő athéni férfiak, kik vagyunk mi istenfélő, kegyes 21. századiak? Lám, megint csak magunkról beszélünk. Erre mondja az apostol: én pedig arról fogok nektek beszélni, akit valóban nem ismertek, holott őt ismeritek a legjobban! Mert azért nem ismeritek, mert mindig csak magatokról beszéltek. Istenkedők vagytok. De most úgy szólok hozzátok, mint gyermekekhez.
Csak azt a verset emelem ki, amelyről az elején szólottam: Isten emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valaminek híján lenne, hiszen Ő ád mindeneknek életet, leheletet, mindent... Erről az Istenről beszélünk, aki Jézus Krisztusban testet öltött. A logosz, az ige emberré lett, rabszolga formáját vette föl és engedelmes volt mindhalálig, keresztfának haláláig. Mert ehhez a fordulathoz, ahhoz a megtéréshez, metanoiához, amiről az apostol beszél, nem elég csak gondolni egy újat. Ez halálos fordulat, ott kell hagyni az embernek saját önistenítő önmagát, ott kell hagyni istenpantheonját, ahol mindegyre önmagával találkozott,  és azt a különös, borzalmas játékot játszotta, hogy a maga tenyeréből etette önmagát. Mit mond Pál? Miért gondoljátok, hogy Isten erre rászorulna, hiszen ő táplál mindeneket, ő hordoz mindeneket, ő ad mindennek mindeneket.
Forduljatok meg, térjetek meg, kezdjetek el Istenről beszélni! Kedves 21. századi keresztyének! Annyi minden röpül be az ablakunkon, s ha becsukjuk, beszivárog. Annyi minden jön be az életünkbe, annyi szorongással telik meg a 21. században a keresztyén emberek szíve! Hallom, tudom, s nekem is olykor összeszorul a szívem. Mi lesz itt, mi lesz ezzel az újfajta romanitásszal, mi lesz ezzel az Újnyugattal, amelyben most élünk? Mi lesz ezzel a mindent fölfaló gondolkodással, amely nem tűr el semmit, ami másmilyen? Mi lesz velünk, keresztyénekkel, ha egyszer csak azt találjuk, hogy mi vagyunk a másmilyenek? És közben látjuk, hogy mindeközben az ember csak önmagáról beszél. S amit elorzott Istentől, azt önmagára aggatja. Megfordítja a folyók folyását, kioltja a nap fényét, önmagából bálványt csinál, az életből halált, - pedig csak egy kis tisztást kérne magának e világon, hogy besüssön oda Isten áldó napfénye, ám félelmében és rettenetében és istenkedésében kiírt mindent és sivataggá teszi a világot.
Térjetek meg! Beszéljetek Istenről, nem magatokról, nem magunkról, nem a keresztyén kétezer éves kultúráról, a civilizációról, az értékekről meg azok halmazáról. Istenről beszéljetek, akiről azt mondja Pál apostol itt az athéniaknak: ő teremtette a világot, mindazt, ami abban van, Ő mennynek és földnek Ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Római birodalomban nem lakik, Athénben nem lakik, Pax Romanaban nem lakik, Pax Americanaban nem lakik, Pax Soveticaban nem lakik, Pax Europeanaban nem lakik, Budapesten sem lakik, a Bőszörményi úton sem lakik, sem emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valamiben  szűkölködnék. Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák, ha talán megtalálhatnák, holott bizony nincs messze egyikünktől sem. Mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
Azt mondják a pszichológusok, hogy az emberi élet egyik ritka, de meghatározó élménye az úgynevezett ahá-élmény. A heuréka, amikor az ember vergődik, kínlódik, önmaga körül forog és egyszer csak kinyílik a szeme, és rádöbben arra, hogy van a megoldás: lám, így van a világ, így van a dolgok rendje, így van helyesen! Ahá! Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ébredjetek föl, testvérek, térjetek meg, testvérek! Amíg csak magunkról beszélünk és magunkra aggatjuk azt, amit Istentől eloroztunk, addig csak magunkan maradunk. Pedig, igen, Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, Ő teremtett mindeneket, és Ő az – mondja az apostol – aki mindeneknek életet, leheletet és mindent ad.
Ma jó napom van. Meg vagyok győződve, hogy az egykori bibliolvasó, aki oda írta e szavakat az Ige mellé, nem azért írta, mert egyébként jól érezte magát. Nincs ott dátum. Azért írta oda, hogy „ma jó napom van”, mert elhatolt a szívéig az apostol üzente. És akinek elhatol a szívéig, és megérintette szívét-lelkét az evangélium, az úgysem tud mást mondani: ma jó napom van. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk! Térjetek meg! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem magamról szeretnék prédikálni, bár nagy a kísértés, mert Istvánról hallunk, az első diakónusról, aki aztán Krisztus  vértanúja lett. Azért olvastam hosszabban a történetet, hogy mindenki lássa és érezze, miképpen vitték az apostolok jó végre azt a problémát – pedig úgy gondoljuk, hogy az ősegyházban soha semmiféle probléma nem volt! –, amelyet Lukács evangélista különleges kifejezéssel jelez. Ma ennek kapcsán szeretnék rámutatni néhány nagyon fontos dologra. Azt mondja Lukács, pedig panaszolkodás támadt a görög nyelvű keresztyének között a zsidóul beszélő keresztyének ellen, mert a közülük való özvegyasszonyokat mellőzték az asztali szolgálatnál. Azt szoktuk tartani, hogy elég csak kinyitni a Bibliát, elolvasni az Apostolok cselekedeteit, ott le van írva, mit kell csinálnunk, ha erőteljes, valódi keresztyénséget akarunk élni. Sok igazság van ebben. A keresztyénség története azt mutatja, hogy akár megújulási mozgalom támadt, akár megelevenedett az egyház, hogy Isten mindig adott tudósokat, teológusokat, Biblia-magyarázókat, prédikálókat, szent embereket, akik rátaláltak az Apostolok cselekedeteire, és megpróbáltak az ott foglaltak szerint élni. Egyesek szerint, s ez nyilván túlzás,  egyenest betűről betűre úgy kell csinálni mindent, ahogy az Apostolok cselekedeteiben le van írva. Én is ismerek lelkes keresztyéneket, akik azt mondják, hogy keresztyénséget voltaképpen minden nemzedéknek újra kell kezdeni. Amikor ezt először hallottam, megütköztem. De mondták rögtön, hogy ez azt jelenti, hogy minden keresztyén nemzedéknek át kell esni egy új pünkösdön. Erre még inkább elkerekedett a  szemem, mire mondották: – igen, tizenkét embernek be kell zárkózni, addig kell imádkozni, amíg zúgó szél zendülése el nem tölti a házat. Még jobban csodálkoztam, mire mondták: s lehetőleg ennek Jeruzsálemben kell megtörténnie, ott kell kitöltetnie a Szentléleknek, és aztán kezdődnie újra elölről a keresztyénség. Úgy lesz igazi, hiteles. Ilyenkor szoktam ezeket a barátaimat megkérdezni, hogy ez azt jelenti tehát, hogy annak a keresztyén nemzedéknek az életében nem is lesz semmi probléma? Nem ám! – mondják ők.
Én aztán ebből mindig kitalálom, hogy ezek a gondolatok  szükséghelyzetekben támadnak.  Sokféle bajunk van nekünk itt, a 21. század elején, nem is sorolom. Föltolul szívünkben a vágy: be jó lenne egy olyan korszakot találni, amikor még békesség volt, amikor még az evangélium csodálatosan ragyogott, növekedett a gyülekezet! S milyen jó lenne oda visszamenni! De mikor már így mondjuk: be jó lenne, - máris elvétjük a dolgot, mert a keresztyénség soha sem élt meg és nem is fog megélni nosztalgiából. Sokszor mégis így tekintünk a régi dolgokra: régen milyen jó volt, milyen jó volt, például, száz évvel ezelőtt keresztyénnek lenni, mert akkor mindenki hívő volt. De tessék kinyitni egy történelemkönyvet, s látni fogjuk: nem volt mindenki hívő. Milyen jó volt ötszáz évvel ezelőtt keresztyénnek lenni, akkor olyan természetes módon mentek az emberek a templomba! Én egyszer kitanulmányoztam, hogy hány templom volt ötszáz évvel ezelőtt Magyarországon. Ha akkor mindenki elment volna a vasárnap templomba, akkor tizenötször annyi templomnak kellett volna lennie. Akkor sem ment mindenki templomba. Nem baj, kiáltják barátaink, az apostolok kora, ott aztán..! Léleknek teljessége, növekedés, bölcsesség, szentség, igazság, csak úgy áradt ott minden! Majd látni fogjuk, nem volt az olyan egyszerű. Egyszóval,  az az igazság, hogy a keresztyénség nem nosztalgia dolga, hanem mindig a hit hathatós megélése ott, ahol vagyunk. Isten minden keresztyén nemzedéket állandó és változó feladatok állít. Hirdessétek az evangéliumot, higgyetek az evangéliumban – ez örök. Ugyanakkor nem dolgunk az, hogy a magunk gondját úgy próbáljuk megérteni, mintha minden tekintetben ugyanolyan volna, mint volt a régieké, s aztán ahogyan ők megoldották, eltanuljuk tőlük. Minden nemzedéknek megvan a maga neheze. Egy konkrét példát hadd mondjak ehhez,  és bibliai helyet is hadd idézzek. A mi nemzedékünknek nem az a feladata, nem az a nagy kérdése, ami a szüleinké volt. A mi szüleink egy ellenséges világban voltak keresztyének, amikor tilalmas volt keresztyénnek lenni. Ők egy olyan politikai rendszerben éltek, amely nyilvánosan hirdette és gyakorolta is, hogy ki kell söpörni, meg kell szüntetni a keresztyénséget. És minden módon, minden eszközzel erre igyekeztek. Most itt ránézek az Úr asztalára, ott van a keresztelő edény, és eszembe jut, hogy az 1970-es, 1980-as években Magyarországon, a tanácsházákon voltak névadó ünnepség. Azt vajon miért találták ki? Az lett volna a keresztelő-pótló. Lelkipásztorokat, hívőket, szerzeteseket, hitvallókat börtönöztek be hosszú időre. Ha odáig ment a dolog, kivégezték őket. Mi ma békében élünk, nem mondhatja közülünk senki, hogy azért rúgták ki a munkahelyéről, mert keresztyén, nem mondhatja senki, hogy az iskolaigazgató megfenyegette volna a szülőket, hogy ha hittanra viszik a gyereket, akkor nem veszik majd fel középiskolába. Nem tudok arról, hogy Magyarországon keresztyén ember a hite miatt, a hitvallása miatt börtönben lenne. Nekünk más a problémánk, más a feladatunk és ehhez kell elkérni Isten Szentlelkét és bölcsességét.
Mit olvasunk a történetben? Azt mondja Lukács: panaszolgatás támadt a héberek ellen a görögök részéről, mert az özvegyasszonyaikat mellőzték a mindennapi szolgálatban. Abba most nem akarok belemélyedni, hogy a régi egyházban volt egy szép tisztség, az özvegyasszonyság, de ha valaki kíváncsi rá, hogy mit jelentett az, kérem, olvassa el Pál apostolnak Timóteushoz írott első levele 5. részét, ahol az apostol az özvegyasszonyság reguláját lefekteti. Csak sajnálni tudom, hogy a századok során ez a tisztség valamilyen módon kikopott, megszűnt. S ha sokat szenvedünk, kínlódunk mi, modernek azzal, hogy mi lenne a nők szolgálata az egyházban, azt felelem: lám, szolgálatuk, s megtisztelő címmel özvegyasszonyoknak nevezték őket. Szent szolgálat volt ez. Arra is utal Lukács evangélista, hogy az első gyülekezetben rendkívül érzékenyen figyelték, hogy kinek-kinek mi a szükségére, elvitték a javaikat az apostolokhoz, az apostolok ezt igény szerint szétosztották, s valószínű, hogy ennél a szétosztó szolgálatnál kevésbé jutottak lehetőséghez a görögül beszélő keresztyének özvegyasszonyai vagy szolgálói. Sokféle magyarázat van erre, hogy mi lehetett az oka, de most a lényegről szeretnék szólni.
Feszültség támadt emiatt; így adja vissza fordításunk: panaszolkodás. Ha megnézzük az itt álló görög igét, lehetne ezt szebben is, zenésebben is visszaadni. Így lehetne mondani: zene-bona támad, de még inkább: valami puss-muss támadt. Az eredeti szó azt fejezi ki, hogy valami csendes, szüntelen háttérzaj keletkezik. Mind a nagy szimfonikus zenekarban, amikor százötven hangszer szólal egyszerre. Nagy harsány trombitazajban meghalljuk-e az oboának a halk és szelíd hangját? Nos, valami efféle hang hallatszott ott, de nem összhangban a többivel, ez itt nem szimfónia, hanem egy fals hang. Másutt így fordítjuk ezt: zúgolódás támadt. Ezért mondja Pál apostol több helyen, amikor a korinthusiakat buzdítja, hogy segítsetek mindenkit, engedjetek az asztalotokhoz mindenkit, forduljatok oda a szegény testvérekhez, viseljétek a gondjukat  – zúgolódás nélkül. Másképp használatos a szó. János evangélista írja, hogy amikor Jézus Krisztus csodákat tett Jeruzsálemben, beteget gyógyított, kinyilatkoztatta önmagát, isteni méltóságát, zúgolódás támadt az ott levők között. De ezen nem a nagy zúgást kell érteni, hanem csak azt, amire a régi magyar szó is utal:  a zúgás ez, valami zugban, sarokban, titokban megszólaló hang -, nincs gazdája. Egyfajta sértett mormogás ez, panasz. De éppenhogycsak kimondott panasz ez, olykor ki sem mondott, csak az emberi szem mélyén jelenik meg, vagy csak a gesztusokban. Hang, aminek nincs igazán hangja.
Pontosan ezt akarja Lukács kifejezni ezzel a zenei képpel: nem teljesen artikulált panaszról ez. Nem tudják pontosan megfogalmazni, csak érzik, hogy valami nem jó. A régiek azt mondják, hogy a jó törvények mindig a rossz dolgokból lesznek. Mert a rossz dolgokat orvosolni kell. Itt is születik egy jó rend, s ez az első tanúságunk arra, hogy a diakónusokat, itt most a hét diakónust és utánuk majd évezredeken keresztül sokakat, milyen szempontból, miért, hogyan választották ki és iktatták be szolgálatukba. De lássuk, hogy ott van az apostolok csodálatos lelki képessége: megértik és lefordítják ezt a panaszolkódó, mormogó, zúgolódó hangot. És eltalálják, hogy mi az oka ennek a mormogásnak? És ezért mondtam, hogy ha kinyitunk egy régi történetet, akkor a lényeghez kell eltalálni, s  nem a módszereket, eljárásokat kell nekünk utánozni. S mi a lényeg? Korábban azt mondja Lukács evangélista, hogy: szívük-lelkük egy volt. Ez a keresztyének titka: szívük-lelkük egy, és ha egy a szívük-lelkük, akkor még ezt az artikulálatlan, pontosan ki nem mondott panaszt is tökéletesen megértik, lefordítják és megoldják.
Már csak egy van hátra a buzdításból, s ezt is szeretném a történethez hozzátenni, talán megnyit egy másik dimenziót is. Én mindig meg vagyok döbbenve azon, amit Lukács itt megjegyez: panasz támadt amiatt, hogy nem dolgozhattak. Még ilyet! Azon vannak megsértődve, hogy nem sertepertélhetnek az asztal körül, amikor etették a szegényeket, hogy nem vehettek részt abban, mikor porciózták az eleséget, hogy mellőzték őket, amikor megfontolták, kinek mennyire van szüksége és el is juttatták kihez-kihez. Vagyis, az a baj, hogy nem vehetnek részt valamiféle munkában. Sokszor szoktam azzal példálózni, hogy gyerekkorunkban, amikor otthon el kellett végezni valami munkát, az bizony sokszor nem ment. De milyen érdekes – ez is gyerekkori élményem –, mikor a szomszédban volt munka, átmásztam a kerítésen is. Miért? Mert a szomszéd megdicsért. Háláért, dicséretért, érdemért  - megy ám a munka, az ember csinálja. De itt más történik, s nem abból támadt a zúgolódás, hogy elzárták volna őket attól, hogy érdemet szerezzenek, vagy kiszorították őket abból, hogy majd vállon veregessék őket. A keresztyének, tudjuk, nem háláért, hanem hálából teszik a jót.
Azt olvastuk korábban, hogy az apostolok hirdették az Úr Jézus Krisztus feltámadását, és így folytatja Lukács: s nagy kegyelem volt mindannyiukon. Ha megértjük az evangéliumot, vagyis azt, hogy mi az Istenéi vagyunk és Isten ezt az Ő tulajdonjogát kegyelmesen, megváltó módon pecsételte be Jézus Krisztus keresztjével és feltámadásával, vagyis ha belátjuk, szívünk legmélyéig, hogy Isten minket, akik tőle elidegenedtünk, vele perben, haragban álltunk, kegyelmesen visszafogadott az Ő családjába, akkor nincs már mit tenni, csak az, amire Isten teremtett bennünket: hogy iránta való szeretetből, hálából, neve dicsőítésére cselekedjük a jót. Ezért lényegbevágó az, amit itt Lukács mond: panaszolkodás, zúgolódás támadt némely asszony körében, hogy elzárják őket a munkától. Dicsőíteni akarták Istent, szolgálni akartak, segíteni szerettek volna, a Jézus Krisztus kegyelmét és áldását szerették volna fölragyogtatni, és úgy érezték, hogy ebből zárják ki őket.
Csak az marad a végére, hogy kifejezzem minden vágyamat, forró és buzgó epekedésemet, hogy adna nekünk az Isten a mi időnkben ilyen ébredést az anyaszentegyházban. Hogy ne azon lenne a zúgolódás (mert azon van elég), hogy nem kaptunk eleget, hanem azon, hogy adhatok eleget. Nemrégiben olvastam okos embertől, hogy a modern keresztyénséget két nagy veszedelem fenyegeti agyunk. Az egyik az, hogy esztétikumot csinálunk a keresztyénségből, csak az számít, hogy szép legyen. A másik nagy veszedelem, hogy beállítjuk a keresztyénséget egyfajta szolgáltató üzemre. De mi lenne, ha itt a Böszörményi-úti református gyülekezetben is, és másutt is, az egész keresztyénségünkben is minden sarokból a pusmus jönne, hogy némelyek meg vannak sértődve, mert ki vannak zárva a szent szolgálatból!? Az lenne az ébredés, az lenne a megelevenedés, ha azt élnénk át, hogy munkát kell adnunk a hálás életeknek. Milyen áldott Isten Szentlelke, milyen nagy bölcsességet adott az apostoloknak, megértették ezt az alig hallható hangot, fölmérték a helyzet komolyságát, és beállítottak az anyaszentegyház életébe egy olyan szolgálatot, amely mind a mai napig áldásul van minden keresztyénnek és – tegyük hozzá – nem keresztyénnek is.
Abban az időben pedig panaszolkodás támadt.... Adná az Isten, hogy efféle szent panasz töltené meg az egyházunkat, - mert ez a panasz a Lélek munkája nyomán támadt, és ha a Lélek munkája nyomán támad, a Lélek dúlja fel a szíveket, akkor Ő, a Szentlélek Isten az, aki jó végre és jó megoldásra is vezeti azt. Így szól az ige: odaállítottak az apostolok elé állították hét atyafit, Szentlélekkel és bölcsességgel teljeset, miután ők imádkoztak, kezeiket reájuk vetették. És Isten igéje növekedett. Legyen így.
Ámen

Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim!
Tegnap délután, a konfirmandusok vizsgáján a presbitérium előtt az egyik konfirmandusunk azt mondta: az a pünkösd, amikor Isten bejelentkezik. Bejelentkezik maga Isten. A Szentlélek, mintegy zúgó szél zendülése megtöltötte az egész házat, ahol a tanítványok voltak, és kettős lángnyelvek ültek mindegyikük fejére, és dícsőíteni kezdték Istent. Isten bejelentkezik, vagyis megszólal a Lélek, és a Lélek szava elér az emberi szívig. A Lélek a szava a pünkösdi szó, a Léleké, aki a világ teremtésekor a káosz fölött lebegett, a Léleké, aki kimondja ezt a szót: legyen világosság! A Lélek lebegett a káosz fölött és világot alkotott. A Lélek a józan rendnek a Lelke. A Lélek szólal meg pünkösdkor, és juttatja el az isteni üzenetet az emberi szívig, Ő az, aki felsegíti az elesett embert, ahogy Jézus mondja búcsúbeszédében megrendült tanítványainak: elküldöm nektek a Vigasztalót, a Vigasztaló megerősít és új életet ad nektek. A Lélek az erőnek és a bátorságnak a lelke. A Lélek szólal meg pünkösdkor, a Szentlélek, a harmadik isteni személy, akiben Isten bejelentkezik, akit Krisztus nekünk ajándékoz, hogy eszünkbe juttassa az isteni megváltásnak és szabadításnak mély titkát és nagy dolgait. Ő a szeretet Lelke. Ma e szerint szeretnék szólni Lukács evangélista megjegyzéséről, amit a pünkösdi történetből hallottunk: hogyan van ott a józanságnak, a bátorságnak, az erőnek és a szeretetnek a lelke, Istennek Szentlelke pünkösdkor, ott, amikor a tanítványok hirdetik a szabadító evangéliumot.
Lukács evangélista, aki elbeszéli a pünkösdi történetet, a nagy görög költőtől, Homérosztól kölcsönöz egy szót, és valóban kölcsönzi, mert az egész Újszövetségben egyetlen egyszer fordul elő ez a kifejezés - itt. Így olvastam: és amikor ezeket hallották - tudniillik Péter apostol igehirdetését, bizonyságtételét Krisztusról, Krisztus kereszthaláláról, feltámadásáról, Isten szeretetéről – , akkor mintegy szíven találva azt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól, mit cselekedjünk. Mintegy szíven találva. Azt jelenti ez a kifejezés, hogy pontosan célba érkezik valami. Jól is fordítjuk magyarra, ha így mondjuk: ez szíven találta őket. Vagy: ez a szó szíven talált engem. Nem az eszemet, nem a lelkemet, nem a gondolataimat, hanem az énem központját, a szívemet találta el. Ezzel szóval eredetileg azt fejezték ki a régi görögök, amikor harci cselekmény közben, például, a kilőtt nyíl célba érkezik. Vagy eldobnak egy dárdát és a dárda célba talál. S ekként: útjára engednek egy szót és ez a szó pontosan oda érkezik, ahová irányították. Nincs félrehallás, nincs félreértés, nem találomra jön valaminek a megértése, hanem pontosan oda érkezik, ahova – most már áttérünk az evangélistára – Isten Szentlelke irányította. De Lukács nyilván azért is veszi át ezt a kifejezést, mert amikor a régiek görögre fordították az Ószövetséget, ugyanezzel a kifejezéssel fordították le, például,  a 4. zsoltárból azt a szakaszt, ahol a panaszkodó zsoltáros azt mondja, hogy csak akkor csendesedik meg háborgó szíve, amikor megtalálja a csendesítő remény. Mert olyan szó az isteni szó, ha az megtalál minket, akkor minden szó, minden gondolat, minden érv, minden ellenérv eltűnik az ember szívéből.
Mikor ezeket hallották – vagyis Péter apostol szavait –, mintegy szíven találva, csend állott be és ebben a csendben csak egy kérdést lehet föltenni: atyámfiai, férfiak, mit cselekedjünk? Lám, az ember, aki mindig tudja, hogy mit kell tennie, az ember, aki tele van ezernyi tervvel, az ember, aki folyamatosan nyüzsög és alakítja az életét, az ember, akinek mindenhez van szava – most, amikor eltalálja Isten Szentlelke, megszeppen, elhallgat, és csak kérdezni tud. De a legfontosabb és mindent eldöntő kérdést teszi fel: mit cselekedjem?
De mielőtt tovább lépnénk, hadd idézzek én is egy költőt, egy mai költőt, akinek a verse igencsak szíven talált és hosszú ideje gondolkodom rajta. A mai ember állapotát mutatja be. Így szól a vers:
Ülök a pláza közepén.
Egyedül.
Akár ide is illhetnék.
Tömeg, tülekedés.
Mindenki mindenkivel.
Senki senkivel.
Ülök a világ szélén.
Egyedül.
Lógatom a lábam.
Ringatom a lelkem.
Már nem fáj.
Bár fájna.
(N.Ullrich Katalin, Bánat)
Mély bánat van ebben a versben. Íme, szíven talál a felismerés, hogy amit manapság a világ közepének tartanak, az voltaképpen a világ széle. Ahol egybeverődik mindenki, ott voltaképpen egyedül van az ember. Mindenki mindenkivel, senki senkivel. És leginkább az üti szíven az embert, hogy nemcsak a lába nem fáj már, hanem ott, a világ közepén (ami a világ széle), ott, ahol ott van mindenki (és még sincs ott senki), ott csak önmagát találja magányában. S nemcsak a lába nem fáj, hanem a lelke sem fáj. És hozzáteszi a költő a végén: bár fájna! Bár fájna a lelkünk, bár megsajdulna a szívünk, és bár adná a Szentlélek ezt a felismerést! Mert van, kedves testvérek, jótékony szomorúság is, van jótékony bánat is, van életre való megkeseredés is. Nem is véletlen, hogy régen, a Károli Gáspár féle fordításban így olvassuk ezt a szakaszt, hogy amikor hallották Péter szavát, megkeseredtek a szívükben. És azért fordították ezt így a régiek, mert odahallották a második Korinthusi leveléből az apostol szavát, aki arról beszél ott, hogy kétféle megszomorodás van: van megszomorodás a világ szerint, és az halált szerez. És van megszomorodás a Szentlélek szerint, az pedig életet szerez. Bár belesajdulna, sokak lelke ma is, kiknek már elzsibbadt a lelke, kiknek már nem fáj a lelke, jaj, legalább az fájna, hogy nem fáj! Bár legalább megsejtenénk, hogy van lelkünk és van szívünk!
A régi bölcsek azt mondották, hogy amikor Isten megteremtette az embert és egy nyelven beszélt az ember, akkor az embert és az embert a szó kötötte össze. Értettük egymást. Amikor azonban az ember elkezdte a Bábel-tornyát építeni, és Isten alászállott és összezavarta az emberek nyelvét, többé már nem értették egymást - összezavarodtak. S milyen csodálatos itt a pünkösdi történetben olvasni, hogy mikor megtöltötte a házat a zúgó szél zendülése és előálltak az apostolok, és mindenik apostol azon a nyelven kezdett beszélni, ahonnan a zarándokok jöttek a szélrózsa minden irányából: párthusok, médek, hispániaiak és görögök, egyiptomiak és arabok, krétaiak – ez hallva: megzavarodtak, miképpen értik, hogy mit mondanak? Látjátok, kedves testvérek, zavarból is kétféle van. Van egy megzavarodás abból, hogy nem értjük a másikat, s ebből csak baj lesz, elkülönülés lesz, emiatt falak épülnek, emiatt népek és országok elszakadnak egymástól, sőt, szembefordulnak egymással. De van egy másik megzavarodottság is, ez a pünkösd zavara! Ez nem a Bábel zavara! Ez nem a nem-értés zavara, hanem az értés zavara! Hogy-hogy értjük? – mondogatják egymásnak! Hát úgy, hogy bejelentkezett Isten! Most Ő szól. Nos, ha ősrégen az embert a szó kötötte össze, most már pünkösd óta tudjuk: a Lélek köti össze a embert. Szívet szívvel, embert emberrel, a józanságnak, az erőnek és a szeretetnek a Lelke köt össze.
Ez történik meg pünkösdkor, ezen ámulnak és így válik valóra, amit Jézus ígért a tanítványoknak: elküldöm nektek azt a Vigasztalót, aki majd eszetekbe juttatja mindazt, amit nektek tanítottam. Mit juttat eszünkbe a Lélek? Jézus még kereszthalála és feltámadása előtt elmondja mindezt tanítványainak, vigasztalva őket: ne szomorkodjatok, eljön a Lélek! És mégha be is következik ez a megdöbbenés, ez a megzavarodás, ez a megrendülés, amikor a Lélek szava elér a szívig,  és mégha az ember ilyenkor szájára teszi is a kezét, elnémulva, mint a panaszaiból kifogyott Jób, mint a zsoltáros, aki álomba sírta magát, és már állítani nem, csak kérdezni tud –, igen így nyílunk meg, hogy tanítson bennünket a Lélek. Azt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hogy eszetekbe juttat mindent a Lélek. Hát mit juttat eszünkbe a Lélek?
Először is, amikor a Lélek szava a szívünkig ér akkor emlékezünk igazán arra, hogy Isten éppen a megbocsátás kihirdetése által juttatja eszünkbe, tartja emlékezetünkben mindazt, amit feledni szeretnénk. Mi az, amit feledni szeretnénk? Mindjárt azt, hogy van Isten. Ezt szeretné az ember nyomban és folyton elfelejteni. De a Lélek eszetekbe juttatja -, nem engedi, hogy elfeledd: van Isten. És eszünkbe juttatja ezzel egyidejűleg azt is a Lélek, hogy Isten Krisztus halála és feltámadása által szerzett nekünk bocsánatot, Krisztusért fogad bennünket vissza magához, és így ébreszti fel az ember ősemlékezetét, és tárja elénk az emberi élet végső célját. Mert Istenben kezdődik és Istenben jut céljához minden. Ezt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk: én vagyok az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Hogy hát le ne térj az útról, hogy el ne feledd, hogy boldog legyél ebben az ismeretben,  – a Lélek megtanít rá. Csak így lehet a miénk a kegyelem.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a mai világ tele van – ahogy az okos emberek mondják – kényszerített feledéssel. Ülök a pláza közepén, ringatom a lelkem. Ez kényszerített feledés. Feledni szeretnék. Népek, országok akarnak felejteni, hogy mi történt száz esztendővel ezelőtt az örményekkel, mi történt hetven évvel ezelőtt Magyarországon, vagy mi történt ötszáz évvel ezelőtt. És ezek csak a nagy történelmi, megrendítő és egyébként is feledhetetlen dolgok. De mi történt tegnap, veled, velem, egy évvel ezelőtt? Söprünk mindent be a kényszerített feledés csűrébe. S leginkább azt, hogy van Isten, hogy mi Isten teremtése vagyunk, Isten gyermekei vagyunk. És Isten arra teremtett bennünket, hogy Őt megismerve Vele boldog életközösségben éljünk. Ha elfeleded, boldogtalan és céltalan leszel. De a Lélek eszetekbe juttatja ezt. És ha megüti ez a Lélek szava a felejteni akaró ember szívét, akkor célba talált. Ez az egy szó, ez a mondat: Isten van és szeret. S akkor jut eszünkbe, hogy nem is a szavak, hanem a szeretet köt össze bennünket igazán. Nem a szavak adják ki a szeretetet, hanem a szeretet találja meg a szavakat. S olykor nem is talál szavakat. Aki ismeri Shakespeare nagy tragédiáját, a Lear királyt, felidézheti, hogy amikor a legkisebb lánynak is oda kell állnia atyja elé és el kell mondania, hogy mennyire szereti édesapját, nem tud mit mondani; mert több a szeretet, mint a szó. Egészen pontosan: gyengék a szavaink, nem tudják ezt kifejezni. Azt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk, majd a Lélek megtanít titeket rá, mindarra, amit én tanítottam nektek. Megtanít kifejezni, elmondani, megélni, megcselekedni, egyik ember szívétől a másikéig elvinni úgy, ahogyan ezt a mi Urunk Jézus Krisztusunktól tanultuk.
Nézzétek, milyen egyszerű Péter pünkösdi prédikációja! Egyszer kielemezte egy nagy tudós és azt mondta, nincsen ebben a Péter-beszédében semmi különös, nincs benne captatio benevolentiae, nincsen benne metafora, nincsen benne hasonlat, nincsen benne elgondolkoztató történet, itt csak egyszerű szavak vannak. Alázattal mondom: egyszerűbbek, mint az én szavaim most. De a Lélek által célba találnak, mert ezek a szeretet szavai, a legegyszerűbb, a legvilágosabb és a legegyértelműbb szavak. Hadd hivatkozzam egy másik költőre, aki azt mondja, ha két pont közt a legrövidebb út az egyenes, akkor két szív között a legrövidebb út a szeretet szava. A Lélek megtanít rá benneteket.
És végül azt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hogy a Szentlélek megtanít benneteket mindarra, amit nektek tanítottam. Nemcsak szólni tanít meg, hanem cselekedni is. Lám, ott vannak pünkösdkor a szíven ütött emberek, bejelentkezett Isten, bekopogtatott, megszólította, és megragadta őket: van Isten és szeret az Isten! Nincsen már ellenérv, csak egy kérdés van már hátra: mit cselekedjünk? És milyen egyszerű a Péter felelete: csatlakozzatok az Úr Jézus Krisztushoz, legyetek az Ő követői. Induljatok el az Ő nyomdokán, éljetek úgy, ahogy Ő tanított benneteket élni: igaz szeretetben, hűségben és emberiességben. Amikor eljött a Lélek, zúgó szél zendülése töltötte meg a házat és az ott lévők mind-mind elcsodálkoztak, és megzavarodtak: mi módon értjük, hogy ezek itt a mi nyelvünkön szólnak?! Nagy csoda ez, de még nagyobb, amikor a Lélek szava célba ér, szívig ér, és Isten szeretetét hozza el nekünk. Engedjétek magatokat megtalálni e szó által, tegyétek ki a szíveteket céltáblának, Isten meg fogja találni, és ha megérintett és megrendített, mi több, meg is keserített az apostol bizonyságtétele Krisztus szeretetéről, irgalmáról, nagyságáról, akkor már maga a Lélek adja a szívünkbe és a szánkba a kérdést: mit cselekedjünk, és maga Isten Szentlelke tanít meg bennünket Krisztus szerint élni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány esztendővel ezelőtt a Baranya-háromszögben – ez most Horvátországhoz tartozik – az ottani magyar reformátusok között szolgáltam. Jó előre megbeszéltük az ottaniakkal az istentiszteleti rendet. Álltunk már kinn a parókia meg a templom között az udvaron, készültünk az istentiszteletre, amikor hirtelen begördült egy autó, megjelent egy TV társaság, és közölték, hogy szeretnének az eseményről tudósítani. A média nagy hatalom, még az istentiszteleti rendet is meg tudja változtatni, úgy hogy egy ponton át kellett alakítani a sorrendet. De hogy ne legyen zavar, megkértem lelkipásztor kollegámat, hogy tartsa már a hátát, s ott, az udvaron a hátára rátettem a papírt és gyorsan átírtuk, mi lesz az istentisztelet rendje. Valami efféle levél ez itt, amit Pál a Thesszaloniki gyülekezetnek küldött. Az apostol hírt kapott felőlük, hűségükről, szeretetükről, hitben való megállásukról, és úgy fellobbant benne az öröm, a hálaadás, a dicsőítés, hogy mindjárt megfogta vagy Timótheust vagy Silast – ők ketten hozták a hírt Thesszalonikiből – , s gyorsan az egyikük hátára tett valamiféle papiruszfélét és írt nekik egy levelet. Azért feltételezem ezt, mert a második Thesszaloniki levél már azzal ér véget, hogy Pál közli: látjátok, saját kezemmel írom alá, hogy higgyétek el, én írtam. Tehát valószínű, hogy az első levelet olyan  hirtelenében írta, hogy még aláírni is elfeledte. Hogy mi váltotta ki az apostolból ezt a repeső  és egyúttal kapkodó örömet, arról is hadd szóljak néhány szót, és meg fogjuk érteni az apostol szavainak a súlyát is, főleg amit most, a 8. versből olvastam: immár megelevenedünk, hogy ti erősek vagytok az Úrban.
Az Apostolok cselekedetei leírja, hogy Pál apostol mennyi áldást tapasztalt kisázsiai missziói útjai során; de arról sem hallgat, hogy kudarcokat is szenvedett. S ez nemcsak azt jelenti, hogy ellenállásba ütközött, hanem azt is, hogy eleve nem nyílt lehetősége az evangéliumhirdetésre. Lukács, aki a történetet megírta, csak ennyit mond: nem engedte a Lélek... Hiába  a szívbuzgóság? Hiába az eltervezés? Maga Isten gördítene akadályokat Pál elé? Micsoda kétségek támadhattak az apostolban! Szinte már-már bujdosónak érezhette magát, hogy tervei sorra meghiúsulnak. Ekkor kap hívást, hogy menjen át Makedóniába – ez már Európa. Az első városban, Filippiben, ahol megállt, emberileg szólva, felemás eredményt ér el. Aztán jött Thesszaloniki (a mai Szaloniki), ahol viszont frenetikus sikerrel hirdette az evangéliumot. (ApCsel 17) Mindössze három hetet tölt a városban, és sokan, férfiak és nők megtértek. Pál tehát joggal érezhette, hogy az álom, amelyben egy a makedón férfi hívta Európába (ApCsel 16), nem puszta képzelgés volt. Most az evangélium-hirdetés sikere megerősítette, hogy Istentől kapta ezt a megbízatást.  De három hét múlva, amikor már sokan odafordultak az evangéliumhoz, elkezdődtek a bonyodalmak, mert keresztyénnek lenni mindig bonyodalmas dolog. Éspedig azért bonyodalmas, mert nincs szóló keresztyénség. Ha volna, azt nagyon szeretné a világ. Ha valaki csak úgy önmagában, a kis szíve belső csücskének egy kis rezervátumában keresztyénkednek egy kicsit, azt mindig szeretné a világ. De amikor egy közösség kezd megerősödni, növekedni, azt sose nézték jó szemmel. Megtámadták Pál apostol házigazdáját, törvényszékre hurcolták, nagy nehezen óvadékért kiengedték magát, de nyomban jött a tanács is, hogy Pálnak hagyja el Thesszalonikit. A következő városba, Béreába menvén, szinte pontosan ugyanez történt. Néhány hetet töltött ott is, szavára emberek tucatjai fogadták be az evangéliumot, a soha nem hallott üzenetet Jézus Krisztus feltámadásáról, Isten szabadító kegyelméről. De a thesszaloniki áskálódók, akik már ott útját akarták állni az evangélium terjedésének, átmentek Béreába, ott is feljelentették Pál apostolt, onnan is mennie kellett. Onnan az útja Athénbe vitt, és Athénben a nagy drámák után olyasmi éri, ami nagyon megrázhatta. Nem bántották, hanem kinevették. Bizony, egy pofon a hitünkért olykor kevésbé rendít meg, mint egy gúnyos mosoly. A kemény ellenállás és visszanyomás, sokkal értelmezhetőbb helyzet, mint amit az apostolnak Athénben kellett megtapasztalnia; kinevették és fölényeskedve azt mondták neki: gyere újra közénk, meghallgatunk még, érdekes dolgokat mondasz. Innen az apostol Korinthusba ment. Azt írja később a Korinthusi levélben: félelem és reszketés között mentem hozzátok. Tegyük össze az egészet. Isteni üzenetet az apostol kap,hogy  induljon el egy olyan úton, ami soha eszébe nem jutott volna, s vigye el az evangéliumot Kis-Ázsiából Európába. Elindul egy ismeretlen világba, ahol siker és kudarc váltogatja egymást. Többnyire úgy, hogy nem láthatja előre szolgálata kimenetelét. Mire Korinthusba érkezik, ahol másfél évet tölt majd, félelem és reszketés tölti el – teljesen kiszolgáltatott.
S közben ott van a szívében a kérdés, hogy vajon mi történt a thesszaloniki testvérekkel, akiket kényszerűen maga mögött hagyott? Vajon nem az történt-e velük, amit Krisztus a magvető példázatában mondott ama magokról, amelyek kövek közé estek, aztán hirtelen megnövekedtek, de nem tudtak gyökeret ereszteni, és amikor eljött a próbáló idő, kiszáradtak és kisültek? Vajon nem ez történt a thesszalonikiakkal? Hiszen azonnal és örömmel magukhoz ölelték az evangéliumot. Nem kellett velük küszködni, ez csoda. Nem kellett értelmezési bonyodalmakba belekeveredni, amivel mind a mai napig minden misszionárius megküzd, ha elmegy egy másik világba és Istenről kezd beszélni, Krisztusról, keresztről, feltámadásról. Nem így történt Thesszalonikiban, s mégis gyötrődik az apostol, aggódik az övéiért, vajon megmaradnak-e a hitben. Ezért írja itt a harmadik rész elején, hogy nem bírta már tovább, nem tudta magát tűrtőztetni, elküldte hozzájuk Timótheust, hogy megtudja, mi van velük! És amikor visszaérkezik Timótheus a jó hírrel, hogy a thesszalonikiak esetében az evangélium befogadása nem egyszeri, hamari lelkesedés volt, nem afféle szalmaláng emberek voltak ők, akik nagy ujjongással megkedveltek volna valamit, aztán amikor élesbe fordult a dolog, egy perc alatt ott is hagyták. Ellenkezőleg,  nemcsak megmaradtak a hitükben, hanem növekedtek is, megmaradt a testvéri közösség, és minden próbatétel és nehézség ellenére él közöttük a Krisztus iránti és az egymás iránti szeretet. Ez az a pillanat — én ezt így vizionálom — az apostol gyorsan írt egy ujjongó levelet a thesszalonikiaknak.
Ezért van az, hogy a levélben, amelynek fő tárgya Isten dicsőítése, a buzdítás, a magasztalás, sok-sok egyszerű kis vezényszó is olvasható, főleg a levél végén, például: mindenkor örüljetek, szüntelen imádkozzatok, mindenkor hálát adjatok, a Lelket meg ne oltsátok, prófétálást meg ne vessétek, mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek, mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok... Ez mind csak egy-egy mondat, olyan tartalommal, amelyről máskor az apostol — például, a Korinthusi levélben — három hosszú fejezetet tudott írni, csak egyet hadd említsek: a prófétálást meg ne vessétek. Vagy itt azt mondja az apostol: szüntelen imádkozzatok, — szinte erről szól az egész Filippi levél. Itt tehát gyorsan ír, hogy minél előbb megkapják a thesszalonikiak a visszajelzést, hogy tovább erősítse őket a hitükben.
Mégis ide illeszt az apostol egy személyes vallomást is, amely sokkal több, mint személyes vallomás. Mert nekünk is szól, és bennünket is segít. Azt mondja: szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban. Ezt úgy is vissza lehet adni: most kezdtünk el élni, [megtudván] hogy ti megálltatok az Úrban. Vagyis: eddig szinte nem is éltünk. Ezzel pedig a keresztyének és még közelebbről, a keresztyén közösségnek arra a belső, titokzatos dinamikájára mutat rá, miszerint az egyik keresztyén sem élhet igazán, ha a másik bajban van. Én - mondja magára nézve Pál apostol - eddig szinte nem is éltem, mert amiatt kellett aggódnom, hogy ti a hitben és a szeretetben talán megrendültetek és meggyengültetek. De most boldog vagyok, vagyis élet, hogy imádságom nem volt hiábavaló, aggodalmam pedig fölösleges volt, mert ti, akik az élet beszédét befogadtátok, magatokhoz öleltétek a megelevenítő reménységet, megismertétek az Úr Jézus Krisztust, nem tántorodtatok el tőle. Timótheus azt jelentette, hogy jó dolgokat talált a thesszaloniki testvérek között. Nem azt tapasztalta, hogy a bajaikban meg a szorongattatásaik közepette hirtelen mindenik privatizálták maguknak a keresztyénséget, és úgy külön-külön megvannak itt-ott, de már nincsen gyülekezet, és nincsen egyház. Ellenkezőleg. Statikai kifejezést használ, és így nyugtázza a jó hírt: megszilárdultatok, erősen áll minden, megingathatatlanná lettetek. És hozzáteszi: ez a hír megelevenített engem, visszaadta az életemet. Nem az életkedvéről beszél! Nem is pusztán eddigi szolgálata némiképpeni igazolásának örül, ugyanis megbizonyosodhatott afelől, hogy az a makedón férfi, akit álmában látott, mégiscsak Isten angyala volt, aki áthívta őt Európába.  Csak ennyit mond: megelevenedünk – visszatérünk az életbe, vagy: visszatér belénk az élet. Még pontosabban: mostmár élünk. Szó szerint így kéne lefordítani, most élünk, hogy ti megerősödtetek az Úrban, vagyis: azért élünk immár, mert ti is éltek.
Vagyis a keresztyén, aki megerősödik és megmarad az Úrban, közvetve is szolgálatot tesz a másik keresztyénnek. Az a gyülekezet, amelyik megőrzi hitét, testvéri közösségét, integritását, identitását, szolgálatot tesz a másik gyülekezetnek is, a másik keresztyén közösségnek is. És az a keresztyén ember, aki már szinte nem is él, és az a keresztyén gyülekezet vagy egyház, amelyik szinte már nincs is, meg tud újulni, életre tud támadni, elkezd újra élni, ha hírét veszi annak, hogy egy-egy gyülekezet, amely felől nagy aggodalmai voltak, megállt az Isten erejében és kegyelmében.
Sokfelől vesszük a hírt a manapság, hogy üldözik a keresztyéneket. Sokféle okból történik ez. Én csupán egy okot említettem, ámbár ez igen nyomós ok.  Nem viseli a világ, ha él a Krisztus népe. Nem akarja ezt látni. És mi, akik Istentől békességet kaptunk, sokféle szorongásunk és bajunk van emiatt. Kérdezzük is önmagunkat önmagunk élete felől, önmagunk keresztyénsége felől. Olykor pedig a saját helyzetünk – ha szabad ezt mondani – meg is bénít bennünket, mert nem tudjuk, hogy mitévők legyünk ebben a félig-meddig szekularizált Európában, amely látható módon egyre ellenségesebb lesz a keresztyénséggel szemben. Hiába a szép szövegek a szólás-, gondolat-, meg a gyülekezési szabadságról, Európa lassacskán maga mögött hagyja a keresztyénséget. Mindazáltal, mégis békességünk és szabadságunk van. Ezért arra buzdítok mindenkit, hogy akik felől olyan nyugtalanok vagyunk, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, és más sok helyén a világnak, hordozzuk imádságban. Ma 29 országban folyik tudatos, szisztematikus keresztyénüldözés. Ennek a legborzasztóbb eleme az, amit az Iszlám Állam elmebeteg zsoldosai látványos módon művelnek, lefejezik a kopt keresztyéneket és közzéhírré, lássa az egész világ. De vannak az üldözésnek másféle formái is. Nem tudjuk, hogy Észak-Koreában hány százezer keresztyén van koncentrációs táborokban, Kínáról mind a mai napig nem lehet tudni, hogy egyáltalán hány keresztyén van: egymillió vagy 150 millió? Föld alatti egyházak élnek. Más országokban törvényeket hoznak, amelyek a keresztyénséget kizárják a társadalmi életből. Vannak olyan országok, ahol keresztyén hitre térni egyenértékű a halálos ítélettel. Mi békességben és szabadon élünk! Ezért hadd helyezzem mindannyiótok szívébe Pál apostol aggodalmát, amelyről azt mondja itt a levélben: már nem viselhettem, már nem tűrhettem, már nem hordozhattam..., elküldtem Timótheust, hogy megtudjam, mi van veletek. És ebben az is benne van, hogy szüntelenül és folyamatosan imádkozott a thesszaloniki keresztyénekért. S imádsága meghallgatásának tekinti a jó hírt. A zsoltárban is hallottuk: az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem. Isten a nagyokat, a kevélyeket, a hatalmasokat, akik trónt trónra raknak, nem is látja, – de az alázatosakkal ott van. Tehát nekünk is imádságban kell hordozni a testvéreinket.
Mert, kérdezi az apostol, milyen hálával fizethetünk mi Istennek tiérettetek mindazért az örömért, amellyel örvendezünk érettetek az Isten előtt?! Milyen hálával tartozunk mi? Azzal a hálával, hogy amikor Magyarországon nem tartozott a sikerdíjas dolgok közé keresztyénnek lenni, amikor módszeresen, szisztematikusan, talán nem brutálisan, de módszeresen, szisztematikusan az egyházak megszűntetésére törekedtek, nem is tudtuk, de voltak, akik imádkoztak értünk. Hogy ami velünk történt, üldözésnek kell-e nevezzük vagy elnyomásnak, ezt bízzuk a történészekre. Az biztos, aki akkor élt, tudja, hogy aki keresztyén volt, azt nem tették ki a spiccre, nem dicsekedtek vele. Nem voltunk szabadok. De voltak, akik imádkoztak érettünk. A világnak azon a részén könyörögtek értünk, ahol a keresztyének szabadon élhettek. És biztos, hogy nem a mi okosságunk vagy túlélő-készségünk, nem az ügyességünk, nem is a történelem kerekének a forgandósága tartott és őrzött meg bennünket, hanem egyedül Isten kegyelme, Isten imádságmeghallgató kegyelme. Sokan imádkoztak érettünk. Németországban, Svájcban, Hollandiában, Amerikában, sok helyén a világnak. Milyen hálával tartozunk? Ezzel a hálával tartozunk Istennek, hogy azokat, akiket ma megannyi helyen a világban elnyomnak, szorongatnak, üldöznek, börtönbe zárnak, sőt meggyilkolnak Krisztusba vetett hitükért, őket mi, amíg békénk van, amíg tehetjük, amíg van időnk, imádságban hordozzuk. Mert, mikor élünk? – hogy az apostol szavát idézzem. Szinte most, megelevenedtem, hogy hírét vettem, hogy erősek vagytok az Úrban. Most élek én is itt, hogy tudom, hogy ti megálltatok, megerősödtetek és megszilárdultatok. Most élek, hogy hallottam hírét, hogy Isten megőrzött benneteket az Úr Jézus Krisztusban.  Emeljük hát szívünket mi is hálaadásban Istenhez — kegyelemért, megtartatásért! És hálát adva, könyörögjünk azokért, akik nehéz helyzetben vannak, akik felől nyugtalanok vagyunk. És bizakodjunk az Úr kegyelmében, hogy megőrzi és megtartja őket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy kis prospektus került a kezembe, amely keresztyén zarándoklatra hív. Ez régi, szép hagyomány, szokás és rend a keresztyének körében, még akkor is, ha a protestánsok, különböző okok folytán, csínján is bánnak a zarándoklattal. A kis prospektusban többek között egy hangzatos mondatot olvastam, nagyon belém kapott, megmaradt bennem. Így szólt: jöjjön velünk, kilépve a szürke hétköznapokból, rendkívüli dolgokat fog megtapasztalni. Nos, azon kezdtem tűnődni éppen az Ige fényében, hogy valóban ez lenne a keresztyénség belső mozgása? Éljük az úgynevezett szürke hétköznapokat – nevezhetjük ezt másképp is –, aztán időről időre, egy-egy alkalomra kilépünk, útra kelünk és fantasztikus, nagyszerű dolgokat tapasztalunk, aztán visszatérünk a magunk életéhez? Az az igazság, hogy nagyjából éppen fordítva van a dolog. A keresztyén életben az a fantasztikus és felülmúlhatatlan, hogy hitünk nagy dolgokat hoz be a köznapjainkba. Úgy, ahogyan ezt most Pál apostol is teszi itt, a Kolossé gyülekezethez írt levelében. A levél közepén egy gyönyörű képet tár elénk, ráadásul ezt mindannyian értjük is. Azt mondja, hogy megszabadultunk, mert Jézus Krisztus eltörölte az ellenünk szóló adóslevelet. Azokat a megingathatatlan, megsemmisíthetetlen, félretehetetlen állításokat és tényeket, amelyek a mi adóslevelünkbe voltak belefoglalva, Jézus Krisztus kettétépte, halálával megsemmisítette,  - Isten szabaddá tett bennünket. Ez áll minden evangéliumhirdetés, az egész keresztyén élet, minden keresztyén meggyőződés kellős közepén. Isten Krisztus által megszabadított minket.
És, ahogyan a Zakariás énekében halljuk, aki Keresztelő János születésekor, kilenc hónapi némaság után megszólalván, magasztalja Istent, s azt mondja: megszabadít ellenségeiktől..., hogy félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján. (Lk 1,71-75)  Tehát az igazságunk abban van, hogy Isten elrendezte a bűnadósságot, megengesztelődött és megbékélt velünk, adott az embernek egy örökkévaló esélyt, hogy visszataláljon az élet forrásához. A szentség pedig az, hogy igaz és hűséges életvezetéssel be kell rendezkednünk Krisztus követésére. S mondhatnánk máris: az igazság nagyszerű dolog, ezt magunkhoz öleljük, elfogadjuk, ez megvigasztal bennünket minden nehéz helyzetünkben, nyomorúságunkban, és előrevételez számunkra élő reményt is az örökkévaló boldogságból. De a szent élet,  – az nem megy! Tudjuk, éppen azért kellett azt az adóslevelet kettétépni, azért kellett Krisztusnak áldozatot hoznia, azért kellett Istennek ezen a titokzatos és megrendítő módon szabadításról gondoskodnia, mert enélkül nem vagyunk képesek a szent életre. Ám azt kiáltjuk: hiába az igazság, hiába az Isten megbékélése, hiába reánk árasztott szeretete –, még ezzel is megrettenünk, ha szent  életről hallunk! S aztán azzal kecsegtetjük magunkat, hogy ha van az életünknek egy-egy órája, pillanata, mondjuk: vagy valami  zarándoklata, amikor kilépve az életünkből szentséges, nagyszerű, csodálatos, felemelő, feledhetetlen dolgokkal találkozunk, az már alapot ad arra, hogy valamit megpróbáljunk ebből a magunk életébe átmenteni.
Mégis, az apostol nem hagy kétséget afelől, hogy akik a Krisztus útján elindultak, azok előbb-utóbb találkozni fognak Istennek azzal az igényével, amit hadd nevezzek most így: beavatkozási igény. Isten nem kihív bennünket életünkből, hanem belép az életünkbe, nem az életünkön kívül, valami titokzatos rekeszeben, hanem az életünk kellős közepén lép föl. Jézus Krisztus testet öltött, hozzánk hasonlóvá lett, embernek életét élte. S nem azt mondja nekünk Isten, hogy legyünk angyallá.
Ráadásul, nekünk, ma azért is nehéz ezt megérteni és felfogni, mert ma az ember úgy akarja a maga méltóságát fölépíteni, megállapítani, meghatározni, hogy megfosztja magát attól a végső vonatkozástól, végső meghatározottságtól, amelyhez képest megállapítható a megkérdőjelezhetetlen, elvehetetlen, Istentől ajándékozott méltóságunk. Márpedig az apostol csak ennek keretei között tud bármit is mondani. Ha elvetjük Istent az életünkből, elveszítjük azt, aki az emberi életnek méltóságot ad. Egyszerű szóval, ha elvetjük Istent az életünkből, máris nem tudjuk, mit jelent Isten-képűnek lenni. Márpedig minden méltóságunk, minden ember egyedi, páratlan méltósága abban foglaltatik benne, amit a Teremtés könyvében olvastunk: Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Hát akkor hogyan lehetséges ma is, mint mindenkor Zakariás énekével együtt azt mondani, hogy nemcsak az igazságot látjuk, nemcsak a próféták, az apostolok által kinyilatkoztatott nagy, isteni megbékülésre tudunk igent mondani, hanem tudunk szentségben is járni?
Ehhez azt is tudnunk kell, amellett, hogy Jézus Krisztus megsemmisítette a minket terhelő adóslevelet, hogy megajándékozottak vagyunk.
Erről szól itt az apostol, amikor a hálaadást említi. Hálát adunk az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban. Örökség... Különös, mondhatnám, hogy szinte klerikális prédikációt kell most tartanom, mert az örökséget itt így fejezi ki a levél eredeti, görög szava: klérosz. Ezt még a latinok se fordították le, csak átvették, mi  pedig átvettük a latinból: ebből lett a klérus; aztán a középkor folyamán a klérusból lett a az a klérus, amitől én itt fenn a szószéken klerikus vagyok, ti pedig ott lenn laikusok vagytok. De az az igazság, hogy a szó eredetileg nem tette volna lehetővé ez a jelentés-változást. Mert azt az örökséget jelzi egészen sajátosan, amit a régi Izraelben, a honfoglaláskor sorsolással osztottak szét. Az örökség az, amit nem tud az ember megszerezni, csak megkaphat. Amikor itt isteni örökségről olvasunk, sosem járandóságról, vagy várományról beszélünk, hanem mindig és kizárólag ajándékról.
És hogy mi ez az örökség, világosan megértjük egy egyszerű megjegyzésből. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy Pál és Silás szolgálata nyomán sokan hittek az evangéliumban és csatlakoztak Isten népéhez. S ezt a kifejezést, hogy csatlakoztak, szóról szóra így lehetne lefordítani: beléptek az örökségbe.  Isten népe az örökség, vagy még pontosabban, Isten ügye az örökség, Isten ígérete az örökség, Isten velünk való dolga az örökség. Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk egy feljegyzést arról, hogy mikor Simon mágus elkívánja Péter tudományát, az evangélium hatalmas, erős, életfordító szavát és a gyógyító erőt, és megkínálta Pétert pénzzel, hogy átadja neki ezt a tudományt, akkor Péter ezt mondja Simon mágusnak: semmi közöd nincs neked ehhez a dologhoz, és ott ugyanez a szó van: klérosz. Semmi közöd nincs az Isten örökségéhez. S hogy még jobban értsük, még Jézus példázatát hadd idézzem fel. Egy király szőlőt vett, betelepítette, körülkerítette, béreseket fogadott fel, beállította őket a szőlejébe, s mikor eljött az ideje, hogy kiadják neki a járandóságát, a gonosz munkások egyiket megverték a követet, a másikat elkergették, a harmadikat kidobták a kerítésen kívül. Ekkor azt mondta a király: elküldöm az én fiamat, neki biztos megadják. S mikor látják a gonosz szőlőmunkások, hogy jön a fiú, így kiáltanak: ő az örökös, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség - a klérosz. Megölik, kivetik, a király eljön, elpusztítja a gonosz szőlőmunkásokat és másnak adja az örökséget. Egyszóval, sem megvásárolni, sem erőszakkal magunkhoz csikarni nem lehet ezt az örökséget, ezt csak elfogadni lehet.
Azt mondja az apostol: hálát adok az én Istenemnek, aki alkalmassá tett a szentek örökségében való részvételre. Isten tett alkalmassá. Ezért mindaz, amit az apostol majd itt kér, annyi mint: beavatkozás. Az evangélium erejével beleavatkozik az életünkbe, és nem kihív az életünkből, hanem beleállítja Isten drága evangéliumát egyenesen az életünk kellős közepébe.
Az első, amit odaállít, ez: megajándékozottak vagytok. S máris mondja: mindent, amit cselekedtek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek, hálát adva Istennek és Atyának őáltala. Minden, ami a szent élethez tartozik, hálából fakad. Ugye, nem olyan nehéz hálából tenni valamit? Vagy leaglábbis könnyebb, mint kényszerből. Hálából nekiindulni valaminek könnyebb, mint amikor az ember, akár józan belátásból, akár érdekből, akármi más okból fog neki ahhoz, hogy az életét berendezze. Mindent hálából tegyetek, akármit szóltok, akármit cselekedtek.
És ezzel az apostol valóban az emberi élet döntő területére lép be: a családunkba. A háznép világába lép be. És azért mondom ezt, hogy az életünk döntő területére lép, mert amikor a világ nagy dolgok felé törekszik, Bábel-tornyot épít, birodalmat hasít magának, amikor előállnak az ügyeletes megváltók, a népboldogítók, és csupa szépeket mondanak nekünk, azért közben halljuk a háttérből, hogyan kovácsolják a kardokat, csikorognak a harci gépezetek. S ilyen korokban mindig minden más számít, csak az nem, ami döntő. Számít, hogy mit mondtak a nagyok, számít, hogy mit rendelnek a törvényhozásban, számít, hogy merre felé tolják a hatalmasok és a gazdagok a világ szekerét, számít az is, persze, hogy mi lett a Fradi-Dózsa meccs eredménye, számít az, hogy ki nyerte meg a búvárúszó bajnokságot, minden számít és fontos, de az életünk közepe valahogy ilyenkor kívül esik. Milyen csodálatos, hogy az evangéliumhirdető apostolok nem foglalkoztak – bátran ki merem jelenteni –, nem foglalkoztak e világ múlandó dolgaival. Persze, beszéltek királyokról, hatalmasokról, harci szekerekről, és beszéltek áruforgalomról. Sok mindenről szóltak, mert mindez ott van az életünkben. De lám, az apostol most belép az életünk kellős közepébe és azt mondja: asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, férfiak, szeressétek feleségeitek, ne legyetek irántuk keserűkedvűek, gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak. Atyák, ne bosszantsátok gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek, s ha valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek, tudván, hogy ti az Úrtól veszítek az örökség jutalmát. Igen, ezért. Isten megajándékoz bennünket, és bevon minket örökségébe. És ezután már nem tudunk másképp felelni, ha megkérdeznek bennünket, hogy kicsoda az Isten vagy milyen az Isten, mint úgy, hogy Isten az, aki ad. Mindig ad. Isten ajándékozó, Isten életének a lényege az adás. És aki megtapasztalja ezt, belép ennek az erőterébe, rögtön érzi, hogy Pál apostol szavai beavatkozó mondatok: asszonyok, férfiak, gyermekek, szülők, szolgák, urak, mindent hálából cselekedjetek, mert Isten az örökség jutalmát adja néktek. Vagyis az ember életét kezdi áthatni az, aki maga Isten vagy amilyen maga Isten. Isten szeret, Isten nem bosszant bennünket, Isten méltányos, és még azt is mondhatjuk, a görög szóhoz igazodva, Isten meghallgat bennünket. Szinte ki sem merem mondani: engedelmes  — azon alapelvek, princípiumok, törvények szerint, melyeket Ő szabott az emberi életnek. Hogyan mondja Krisztusunk? – Kérjetek bátran! Avagy melyik atya az, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ád neki, halat kér tőle eledelül és kígyót nyom a kezébe? Ad, ha te kérsz, ő ad: engedelmes, nem bosszant, hogy csüggedésbe ne essél, méltányos és igazságos, egyszóval: szeret.
Hogyan kell hát a keresztyén életet berendezni, szent életfolytatással szent életet élni? Ilyen egyszerű: ott kell elkezdeni, ahol él az ember. Talán a megfordításából értjük ez a legjobban. Jeremiás próféta templomi igehirdetéséről beszélek. Megy fel a nép a templomba. Ritkán jutottak oda, zarándokutat kellett megtenni. Szép zarándokénekeket énekeltek – olvastuk a lekcióban is. Boldogság töltötte el a szívüket, amint mentek fölfelé Jeruzsálembe, egyre följebb, följebb, följebb, s a magaslatra megérkezve megtelt a szívük. Ez az Úr temploma, ez az Úr háza – ujjongtak. Ez örökké megáll. Jobb egy nap a Te tornácaidban, mint ezer nap egyebütt – énekli egy helyen egy másik zsoltár. És ekkor oda áll eléjük Jeremiás próféta és megrázó, viszatetsző dolgokat mond. Miért mondjátok, hogy az Úr háza ez? Miért mondjátok, eljöttünk, áldozatot mutattunk be, részt vettünk az istentiszteleten, megtettük a nagy zarándoklatot, - és megszabadultunk? Hiszen közben, odahaza – mondja a próféta – az életetek rakvák bűnökkel. Mit mond Jézus is a Hegyi beszédben? Ne menj az oltárhoz áldozni, előbb menj haza, békülj meg a te felebarátoddal és azután gyere ide. Ne kérni jöjj ide! Hálát adni jöjj ide. Ne áldozni jöjj ide a bűnökért! Békülj meg a te felebarátoddal odahaza, ott, ahol minden legbelül van, békülj meg azzal, aki a legközelebb van hozzád. Asszonyok, a férjetek van a legközelebb, férjek, a feleségetek van a legközelebb, gyermekek, szüleitek vannak a legközelebb, szülők, gyermekeitek vannak a legközelebb! Ha valamit megízleltetek, megkóstoltatok az Isten jóságából, nagy titkából, abból, hogy mit jelent adni, adni feltétlenül és szabadon, mit jelent Isten létében ez a létáradás, mi az, hogy Isten önmagát és szeretetét adja, s ha megértettétek, hogy ez az igazság, amelynek ki kell egészülnie a szentséggel,  – akkor adjatok, legyetek engedelmesek, hallgassatok szavukra, szeressetek! Fordítva: ne legyetek terhükre, ne bosszantsátok őket, ne legyetek kemények! Hanem szeressetek. Szóban és cselekedetben egyaránt, hálákat adván, mert ez az Isten örökségének jutalma. Aki kapott és mindig csak kapott és átélte, hogy ez nem érdem volt, ez nem járandósága teljesülése, hanem Isten így sorsolta ki reá, így jutott örökrészhez, és ennek nyomán boldog szívvel magához öleli az apostol szavait, csak azt vallhatja: hálákat adunk az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban! Ezért, ha valamit teszünk, Lélekből cselekedjük, mint az Úrnak és nem embereknek, tudván, hogy az Úrtól vesszük az örökség jutalmát.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az első gondolatom az volt – el is próbáltam pár napja - , hogy az igehirdetés kezdetén majd nyomósan, szúrósan körülnézek, és azt mondom: de sokan elmentek halászni! De nem mondhatom, mert sokan nem mentek el! Azért támadt bennem ez a gondolat, mert általában ezt a történetet azzal szoktuk kezdeni, hogy jól leteremtjük a tanítványokat. Szoktuk mondani, hogy  a feltámadás nagy csodája, az apostoli kiküldetés, a felhatalmazás, a sok, Isten világára nyitó jelenés után, mégis, mégis: Péter szavára visszakullognak halászni. Visszamennek a régibe. Jézus elhívta őket, hogy emberek halászai legyenek, megáldotta őket Szentlelke hatalmával, megmutatta isteni dicsőségét és fenségét, de lám,  ezek a jótét tanítványok, élükön Péterrel visszaballagnak a köznapi életbe. Ezen aztán sokat lehet csemegézni. Bizony én is kísértésbe estem, hogy mindjárt alkalmazom itt, 2015-ben ezt: volt egy gyönyörű szép húsvétunk, még a Nap is kisütött, aztán lám, mindenki visszaballag a maga életébe... De azért föl kell tennünk néhány kérdést, mielőtt elindulunk ezen az úton, ha el kell egyáltalán indulni. Mégis, úgy, a tanítványok miből éltek? Mégis mit ettek? Hova hajtották le fejüket? S ha azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben és Pál apostol leveleiben, hogy a nagy apostol, Pál nem röstellt kétkezi munkából megélni, sőt, bátran megírja a korinthusiaknak, hogy ti ugyan készek voltatok arra, hogy apostoli szolgálatomban engem eltartsatok, mégis meg akartam tartani azt a szabadságot, hogy a magam kétkezi munkájából éljek, akkor bizony meginog ez a klasszikus toposz, hogy itt, nem sokkal a húsvéti csoda után, a tanítványok visszakullognak abba az életbe, ahonnan Jézus egykor elhívta őket.
Ámbár igazolni látszik a dorgálást az is, hogy így kezdődött a tanítványi élet. Emlékszünk, Lukács evangélista (Luk 5. rész) szépen, pontosan és precízen leírja, hogy Jézus tanított a parton, aztán azt mondta Péternek: evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat. És akkor Péter azt mondta: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. (Lk 5,5) És csodálatos halfogás következett Tehát, mintha mi újra meg újra ugyanazokat a köröket futnánk életünkben: Jézus megszólít, Isten ereje megragad, elindulunk valami felé, megtelik a szívünk isteni dolgokkal..., de hát élni kell, enni kell, valahova le kell hajtsuk a fejünket. S mi marad más? Visszamegyünk arra az indítópontra, ahol fellelkesedtünk és a Krisztus tanítványai lettünk.  Olyannyira meghatározó ez a gondolat, hogy én ma nem is akarok ennek a cáfolatával foglalkozni. Valami másról szólok a történetnek kapcsán, és ha valaki úgy érzi, hogy mégis csak úgy volna, hogy időről időre visszaérkezik arra a pontra, ahol őt Jézus megszólította és megragadta, és újra el kell indulnia, akkor legyen így. Aki pedig a tanítványi létében is megsejt most némely más titkot, legyen úgy.
Azért idéztem fel Lukács evangéliumát, mert ott Péter azt mondja Jézusnak, hogy egész éjjel halásztunk és nem fogtunk semmit, és ugyanez itt is elhangzik, János evangélista szavaival: elmentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit. Ám Lukács és János evangélista két eltérő jellegű kifejezést használ. És a két kifejezés messzire mutat. Tudjuk, hogy Lukács orvos volt, aki igen pontosan leírta a betegségeket. Diagnosztikai kifejezéseket használ, amikor jelzi, hogy Jézus milyen betegségeket gyógyított meg. De talán nem értett a halászathoz. János viszont halászember volt. És az az érdekes, hogy a két elbeszélésben Lukács az, aki pontosabban adja vissza a lényeget. Egész éjjel halásztunk, mondja Péter, és nem fogtunk semmit. Nem tudom, milyen módon: kerítőhálóval, merítőhálóval, másféle hálóval halászgattak egész éjjel, s nem fogtak semmit.  Itt a görög kifejezés pontosan az, hogy: nem karoltak be semmit. Jól írja le ez a szó a halászat lényegét. Ezért szoktak a halászok fogás után válogatni a zsákmányból, mert a háló mindenfélét összefog. (Erről is mondott Jézus példázatot, Máté 13,47) János azonban másféle kifejezést használ, ami nem halászemberre vall. Mert azt mondja: kimentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit, de ezt szabatosan úgy kellene fordítani, hogy nem akadt a horgukra semmi. Márpedig a halászat meg a horgászat – én is tudom, pedig egyiket sem kultiválom – két különböző dolog.
Nem akadt horogra semmi.  Ez egy célzatos tevékenységet jelöl. És János evangélista ugyanezt a kifejezést használja – és szinte csak ő használja, de olykor Lukács is! –, amikor arról számol be, hogy el akarták fogni Jézust. Az pedig egy célzott tevékenység volt. Ahogyan a horgász kiveti a horgot. Kivetették Jézusnak a csalit és meg akarták megfogni, és csak Őt akarták megfogni. Provokálták, tőrbe akarták csalni, embereket küldtek rá, ki akarták forgatni a beszédéből. János evangélista legalább féltucat alkalommal leírja ezt korábban az evangéliumban, hogy meg akarták fogni Jézus, de nem sikerült nekik. Pál is ezzel a szóval fejezi ki, amikor Damaszkuszban le akarták tartóztatni (2Kor 11,32) Vagyis, mindjárt azt a kérdést kell feltennünk, hogy János evangélista, mint aki késő öregségében írta az evangéliumot, ennyire elfelejtette volna, hogy ifjú korában hogyan halásztak? Vagy nem találta volna el a pontos kifejezést? Egyáltalán nem erről van szó. Lukács általában pontos, János viszont sokkal érzékletesebb azzal, hogy szinte tudatosan pontatlan kifejezést választ. Az első halfogáskor ez halljuk: Uram, egész éjjel próbálkoztunk, nem fogtunk semmit. Halász módra tettük, egyszer, kétszer, sokszor körbeeveztek a Galileai-tengeren, kivetették újra meg újra hálót, de nem került bele semmi. János itt, ezzel a kevésbé szabatos kifejezéssel azt akarja leírni, hogy itt most célzatos halászat történt. Nem valami nagy zsákmányt akartak fogni, hanem éppen csak annyit, hogy legyen mit enniük. Mert amikor Jézus megáll a parton és bekiabál nekik - kétszáz könyök, hatvan méter, behallatszik a hang - , bekiabál tehát: Fiacskáim, van-e valami ennivalótok? – akkor nem az a felelet hangzik, hogy nincsen ennivalónk, hogyan lenne, bár egész éjjel próbálkoztunk, de nem sikerült halat fogni, hanem így mondják: nincsen. Egészen pontosan fordítva ez azt jelenti, hogy semmink nincsen. Semmit nem fogtak és semmijük sincs. Mély meggyőződésem, hogy ennek a történetnek ez az első, mély, erős vonatkozása. Egész éjjel halásztunk, egész éjjel igyekeztünk, egész éjjel fáradoztunk, és nincsen..., nincsen semmink.
A második része ennek a történetnek könnyen megdobogtatja a szívünket, hamar föllelkesülünk rá. Azt halljuk, Jézus így kiált nekik: vessétek ki a hálót a hajó jobboldala felől és találtok. Igen messzire vezetne kitárgyalni, hogy miképpen készíti Jézus a tanítványok szívét és lelkét. Aki keres, talál – de sokszor mondta Ő. S aki a Mester szavát követi, az nem fog tévedni: vessétek ki a hálót hajó jobb oldala felől! Hát ez ismerős, ezt már hallották egyszer... Meg az ígéretet is, sokszor, aki engedelmeskedik, az nem szégyenül meg. De még azt is hozzátenném, amit János mélyértelműen és nem ok nélkül megjegyez, hogy ez legfeljebb csak valami halvány emléket ébresztett a tanítványokban, mert még nem tartanak ott, hogy felismerjék az Urat. Vehetik ezt úgy, hogy segítséget kaptak valakitől. Akik már jártak Tihanyban, láthatnak ott egy táblát az egyik domboldalon, ahonnan le lehet látni a füredi öbölbe. A tábla pedig leírja, hogy régen, amikor kieveztek a tihanyi halászok a vízre, azon a kis meredélyen álltak a segítők, akik mindenféle jelekkel irányították őket, hogy hova evezzenek kivetni a hálót. Felülről, a magasból jól lehetett látni, hogy egy-egy halraj a víz felszíne alatt merre surran, merre megy, nos, arra kellett menni a csónaknak is, s ott kellett kivetni a hálót. Ezt felülről lehet jól látni. Ma ezt valószínűleg drónokkal csinálnák.
Nos, segítőt kaptunk. Jézus a segítőnk, akár inkognitóban is. Életünknek sok pillanata van, amelyről elmondhatjuk, hogy isteni segítséget kaptunk. Felülről, fölülnézetből. Kint vagyunk a vízen, benne vagyunk a munkában..., de egyszerűbb képet mondok, mert nem víz mellett nőttem föl: állunk a fejmagas kukoricában és azt sem tudjuk, hol vagyunk, csak kapálunk,  - kell valaki, aki felülnézetből megmondja, hogy merre, és ha arra, akkor valósággá lesz a remény. Csodálatos dolog ez! Az imént még az a szó visszhangzott ott, a Galileai-tengeren, hogy semmi, semmink nincsen, nem fogtunk semmit. Nem akadt horogra semmi, egy árva halat nem sikerült kifogni a vízből, nincs ennivalónk. Éhesen megyünk ki a partra és ott is éhesek maradunk. S most, most, a jézusi szó, az isteni segítség, az eligazítás, a Lélek kegyelme megmutatja, merre és hova. Szóval, kedves testvérek, hadd buzdítsak mindenkit erre. Mert ezt lehet és kell kérni. Mi több, naponként kell kérni, mi több, szüntelenül késznek kell lenni arra, hogy az isteni szóhoz, a tanácshoz, az eligazításhoz, az útmutatáshoz hozzá is igazítsuk az életünket, és ahogy énekeltük, tudni és tapasztalni: mind jó, amit Isten tészen, Ő engemet meg nem csal! Ahova mutat, ahova küld, ahova irányít, amit rám bíz,  - ha kivetem a hálót, csak úgy tudom kihúzni, hogy szinte szakadozik már. Ahogy itt is így történik, telik a háló, feszül és be se tudják emelni a csónakba, olyan roppant nagy súly. És akkor már mindenik tanítvány tudja azt, hogy az a segítő ott, fenn a parton, nem egy egyszerű arrajáró, halászathoz értő valaki, aki maga is éhes, s azért kérdezte nyíltan, hogy van-e valami ennivalójuk, és most segít nekik, hogy osztozzon a zsákmányon,  - hanem Ő az. Az Úr az, az Úr van ott. Boldog megtapasztalás ez. És ahogyan, engedve a szónak, kivetették a hálót, és zsákmányuk lett, most megint látjuk Pétert, a lelkest. Úgy-e, milyen érdekes! Péter, a lelkes, aki magára kapja ruháját, mert meztelenül fáradoztak ott a tanítványok, vízbe veti magát és csápol ki a partra! Azt a Pétert látjuk, aki ezt az egész kudarcsorozatot – mert ez annak indult – elindította, mert ő mondta: elmegyek halászni... Most már nem akar halászni, most már tanítvány akar lenni. Ő volt az első ebben a történetben, aki úgymond először kilépett a tanítványi kontingensből, aki visszalépett a halászmesterséghez. Most is ő az első és most is ő akar az első lenni, mint mindig... Mindig Péter akart az első lenni. A római katolikus testvérek ismerik a primátus szót, elsőséget jelent. Bár most messze vezetne ezt elmagyarázgatni teológiailag, de az biztos, hogy Péter természeténél, hajlamánál fogva is mindig vindikálta magának a primátust. Most is első akar lenni. Ki a partra, odaérni, elsőnek Jézushoz.
És ekkor történik valami, amiről ma még szeretnék szólni. Amikor partra szállottak, látták, hogy parázs van ott és azon felül hal és kenyér. Ebben a történetben ez a titkok titka! Tanítványnak szegődni Jézushoz, az lehet a szív nagy döntése! Ezzel sokszor megküzdünk, sokszor kell ezt a mi döntésünket újra megfogalmazni, átélni, drámává tenni, megerősíteni. Mert ez a szívünk döntése. Azt, hogy Isten megáld bennünket és megannyi hiábavaló küszködés után mintegy csoda történik, és ott, ahol soha nem fogtunk semmit, pedig már célzottan is oda álltunk és úgy sem sikerült, de csoda folytán halak bősége kerül a hálóba, - ez csoda. A semmi után minden. A semmi meg a minden. Ezek nagy dolgok, óriási dolgok! De mikor kiérnek a tanítványok a partra, valami megdöbbentő fogadja őket. Azt látják, hogy parázslik ott valami, és hal és kenyér van a tűz fölött. Néhány egyszerű kérdés tegyünk fel: miért kérdezte az Úr Jézus: gyermekeim, van-e valami ennivalótok? Miért mondotta az Úr Jézus: vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől és találtok? Miért nem kiáltott be a tanítványoknak: hagyjátok azt a 153 halat, még szétszakad a háló, van itt kint eledel!? És miért van ott hal és kenyér? Vajon ez csak afféle biblia-dráma, valamiféle játékos repeta, tanulságos újrajátszása egy korábban megtörtént eseménynek?
Kedves testvérek, a mi életünkben a semmi és a minden az a két határpont, ami között az életünk telik. Az egyik véglet: egész éjjel halásztunk, nem fogtunk semmit. Bele álltunk egy nagy munkába, eltöltöttük vele fél életünket, nem lett belőle semmi. Nemrégiben mondotta egy ismerősöm, megbízást kapott: fél évig kiállítást szervezett. Összegyűjtötte az anyagokat, restauráltatta, megíratta a forgatókönyvet, minden kész volt, s már bontották volna a régi kiállítást, hogy felépítsék az újat, jött az üzenet: nem lesz kiállítás. A minden semmivé lett. S hány történetet tudna ki-ki a maga életéből idézni! Küszködtünk, fáradtunk, s nemcsak úgy kivetettük a hálót, hátha lesz valami, hanem célzottan dolgoztunk -  és nem lett belőle semmi. És ott van a másik véglet, beleköltöm a történetbe. Ímmel-ámmal kivetem a hálót.  Teszek egy utolsó utáni próbát, gesztust, hátha ... Ahogy Lukács idézi Pétert: mindazáltal, Uram, ha Te akarod, kivetem a hálót. Adunk egy esélyt az Úr Jézusnak is. Aztán szinte szétszakad a háló. És ott van minden. A régi Biblia-magyarázók szerint ez a 153 hal, ez a szám az jelzi: annyiféle hal található a Galileai-tengerben. Mindenből legalább egy. Ott van minden.
De van itt van harmadjára valami, ami nem is semmi és nem is minden. Ott van a parton a feltámadott Úr és a feltámadott Úr tüzén ott van a hal és a kenyér. A semmi és a minden múlandóság alá van rekesztve, a semmi és a minden elmondható történet, életünk része. Az is, hogy sikerült, és az is, hogy nem sikerült. Vagy fordítva: az is, hogy mindig kudarcot vallottunk, meg az is, hogy olykor-olykor győztünk. Ez a mi hálónk, ez a mi csónakunk, ez a mi tavunk, ez a mi partunk, ez a mi életünk. De most a parton ott ül a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki, miután ilyen bőséges és nagy csodával ajándékozta meg a tanítványait, kész étellel várja őket. És ez azt jelenti, hogy Nála, az Úr Jézus Krisztusnál örökké való módon megvan minden, de ez a minden már másfajta minden, mint a miénk. Mi ugyanis meg tudjuk számolni azt, ami a miénk, ahogy a tanítványok. Kihúzták a csónakot, a hálót, még Péter is odament közéjük, és megszámolták rendes halászember módjára: 153 – ennyi a minden. Nem több, nem kevesebb. Megtelt a háló. Amit azonban Jézus odakészít, és amivel várja a tanítványait, az már egy másik mindenre utal, egy másik minden számára nyitja meg a szívüket.
S hogy ez mennyire így van, azt talán a történet folytatása érteti meg velünk. Miután ettek, ebédeltek, Jézus leült Simon Péterrel és megkérdezte tőle: jobban szeretsz-e ezeknél, szeretsz-e engem, szeretsz-e engem? Nem azt kérdezi ott Jézus, hogy Simon, Jónának fia, miért jöttél ide vissza? Kérdezhetné. Nem azt kérdezi Jézus: látod Simon, Jónának fia, ha hallgattál volna rám, nem lett volna hiábavaló és üresjárat az egész éjszaka!? S mondhatná Jézus azt is: Simon, miért akartál megszökni a küldetésből és a tanítványságból? Kérdésével: Szeretsz-e engem? – kinyitja Simon Péter életét az örökkévaló felé, mert oda, az örökkévalóba csak az Isten szeretete által léphetünk be – azért van ajándék ott a parton, mikor kiérnek a mindennel. Reménykedni, tervezni, küszködni, igyekezni, könyörögni és csodát tapasztalni – oh, testvérek, Isten olyan gazdag, hogy mind, mind megadja ezeket nekünk itt, a múlandó életben. A mi csónakunkban, a mi hálónkba, a mi tengerünkön, a mi partunkon. De Ő örök életre akar bennünket hívni. Mondhatná valaki, fölösleges volt hát a hálót kivetni, annyi sok halat fogni és most még ott reggel izzadni is egyet, hiszen ott van a parton a hal és a kenyér, és ezt Jézus elkészítette. Nem volt fölösleges. Mert ahhoz, hogy igazán megnyissuk magunkat Isten szeretetének, ahhoz meg kell tapasztalni a semmit is – igen, Isten megengedi, hogy megtapasztaljuk a semmit –;  át kell élni a mindennek a boldogságát is,  - de tudni kell, hogy a kettő fölött, a kettőn túl ott van a feltámadott Úr. Ő a mi boldogságunk, Ő hív meg bennünket arra az isteni életre, amelyben a semmi és a minden csak emberi viszonylat, amelyben viszont egyes egyedül csak az számít, amit Isten készített az övéinek.
Ámen