A felnőtt gyülekezet

Továbbra is a lelki harc kontextusában járunk az Efézusi levél sorozatában („Végül pedig…”), valamint ezen a belül az Isten fegyverzetének felöltése a téma. A harcban meg kell, meg lehet állnunk. Mert harc vesz körül minket, harc van belül is, és a küzdelem elkerülhetetlen. Mi az, ami a legbátrabb és legerősebb katonának is nélkülözhetetlen a csatában? A pajzs, a védelem. „Isten pajzsa a hozzá menekülőnek” (Péld 30:5) Erőm és pajzsom az Úr, aki megvéd, és oltalmaz engem. – olvashatjuk a zsoltárokban is (Zsolt 28, 7). Ősi és megragadó kép ez arra, hogy Isten oltalmazza a benne bízókat! „Vegyétek fel!” – áll előttünk a felszólítás! Olyan, mint amikor egy parancsnok azt mondja a katonáinak: fegyvert vállhoz! És elsőre úgy tűnik, ez a legkönnyebb fegyver a nagy fegyverzet részeként! Meg kell fogni és fel kell venni! „Ez könnyű…” – gondolhatod! Higgy – ennyi az egész! Vedd fel! Fogadd el! Egymásnak is adhatunk ilyen jó tanácsokat: „Legyen erősebb a hited! Szedd össze magad! Isten adott neked hited, mit siránkozol? Higgy erősebben és megoldódik minden!” Sok keresztyén embert fenyeget ez a kísértés, hogy ennyivel elintézze ezt a témát! Vagy éppen az, hogy elkenje a világos határokat és a helyzet komolyságát: „Isten úgyis megtart és megőriz, mindegy, hol tartasz a hitben. Mindegy, hogy ezek mentén milyen döntéseket hozol. Mások erős hite megtarthat, majd imádkoznak érted…”
Engedjük magunkhoz közel jönni ezt a képet, ennek a mai fegyvernek az üzenetét, keressük azt, miben akar ma erősíteni, bátorítani minket Isten!
1. A kép. Mi áll előttünk a képben?Egy harcedzett katona fegyverzetben, magabiztosan, a pajzsa a kezében!
2. Az üzenet. Milyen igazságot akar átadni itt Pál?
3. A kihívás.Néhány kihívást szeretnék felsorolni, ami megfogalmazódott bennem a hit pajzsának a képe kapcsán.
 Befejezés3 dolog befejezésként.

Kedves Testvérek!
Nem akarok kiábrándító lenni, de a házasság titkáról és a Krisztus és az egyház közötti kapcsolatról szóló szakaszt így jellemezném röviden: lehetetlen küldetés. Azért is teszem ezt, mert csak a felszínen mozogva könnyen rávághatjuk a hallott Igére: igen, így kellene lennie. Ez így szép és jó. (Aztán lehet, hogy sóhajtunk egy nagyot…) Ma megpróbálunk együtt közelebb kerülni ennek az Igének az üzenetéhez úgy, hogy bátor kérdéseket fogalmazunk meg, miközben hittel keressük Isten vezetését, üzenetét és az evangéliumot ebben a szakaszban is!
Folytatódik a pünkösdkor félbehagyott Efézusi levél sorozat. A levél 1-3 fejezetében csodálatos kijelentések álltak az evangélium alapján rólunk, mint Isten népéről. A 4-6. fejezet arról szól, hogyan éljünk ehhez az elhíváshoz méltóan? A felnőtt, nagykorú gyülekezet gondolatkörében mozgunk. Abban, hogy mit jelent az, ha Isten Lelke alapvetően átformál, hatással van az életünkre, közösségeinkre? Ez kulcsfontosságú már így az elején, hiszen arról van szó, milyen az, ha Isten Lelke kiárad ránk, ha Őbenne élünk, bennünk lakik. Milyen hatással lehet ez az életünkre, kapcsolatainkra nézve? Akár a házasságra, családi viszonyulásokra-, akár az egyházban, gyülekezetben, közösségben. Sokan egyébként a felolvasott Igével szoktak dobálózni: olyanoknak példálóznak ezzel, akik nem keresztyének, nem élnek házasságban, stb. Nem releváns olyan emberek fejéhez vágni ezt a bibliai igazságot (még ha objektív igazság is), akik nem ott tartanak, hogy Krisztust követik és Isten Lelkével teljesek. Mert ami itt áll, arra senki sem képes, csakis Isten jelenléte végezheti el, az Ő ajándéka lehet. Ma az Ige megértését keresve először arra figyeljünk, mi az, ami biztos, ami az igazság ebből a szakaszból. Azután arra, mi az, amiért nehéz – tehát mi a valóság. Harmadszor arra, mi a hitünk, reménységünk mindezek alapján?
1. Ami biztos (igazság):
Pál apostol egy titokról ír! Kapcsolatról Isten és ember között. Mély, elkötelezett kapcsolatról. A legszorosabb emberi kapcsolatról ember és ember között: a házassági kapcsolatról. Folyamatosan két síkon mozog az Ige: a házasság és az egyház. Az egyháznak, Isten népének és Krisztusnak a kapcsolatát a házassági kapcsolathoz hasonlítja és fordítva. A férj-feleség kapcsolatáról olvasunk, és elég egyszerűnek tűnik a képlet. A feleség engedelmeskedik, a férj irányít. A feleség követ, a férj vezet. A szavak, amelyekkel az engedelmességet leírja a szöveg, azt jelenti: alávetni, alárendelni – szabad akaratból, döntésből! Alá-fölé rendeltség. Jó, ha tudjuk, hogy a házasság ilyen jelölése: testi-lelki egység, kölcsönösség (még akkor is, ha alá-fölé rendelt) még az ókorban, akkor is ritka volt! A társadalom, amiben Pál élt, nem becsülte a családot, az anyaságot, a nőt. Elméletben, eszmék szintjén igen, de a gyakorlatban nem. A nőt a zsidó hagyományokban sem becsülték igazán helyén, engedélyezett volt a férfi döntése nyomán a válás, nem voltak egyenlőek a feltételek az önálló életre, stb. De ez a római/görög kultúrában sem volt jobb: egy férfi gyermekei anyja (felesége) mellett számtalan szeretőt, ágyast tarthatott és persze kedvére válhatott el. Az, amit itt Pál leír, merőben szokatlan – akkor és most is: egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata, egymás iránt elköteleződve bizonyos szerepek szerint.
A családi szerepek első látásra egy eléggé idejétmúlt formát mutatnak (gondolhatják sokan). Ugyanakkor megvan benne a kölcsönösség, az egymásra való odafigyelés, az egymásra utaltság és a bizalom ereje. Nem a funkciók tartják össze a kapcsolatot, hanem a szeretet. Érdekes, hogy az apostol ugyanazokat a figyelmeztetéseket hozza fel, mint a Kol 3,18-ban, hogy a feleség engedelmességgel tartozik férjének, kissé módosítja az állítás hatását azzal, hogy az ilyen engedelmesség olyan, mintha az Úrnak engedelmeskednének. Az utána következő sorokban ezt magyarázza: ahogyan Krisztus (hímnem) az egyház (görögben nőnem) feje, úgy a férj (hímnem) is a feleség (nőnem) feje, és ahogyan teste, az egyház (nőnem) engedelmeskedik Krisztusnak (hímnem), úgy a feleség (nőnem) is teljes engedelmességgel tartozik férjének (hímnem). Az egyházban is hasonló viszonyok, összetartó erők munkálkodnak, mint a házasságban. Mindkettőt a Szentlélek ereje tartja meg, a Lélek adja az életet, a Lélek közvetíti Isten szeretetét. Ez a forrása mindkettőnek, nem emberi rendszer vagy intézmény csupán. Az egyház és Krisztus kapcsolatáról szóló állítások gyönyörűek és meghatóak: menyasszony és vőlegény – férj és feleség képe rajzolódik ki előttünk. Krisztus gondozza az egyházat, megtisztítja, hordozza. Gondja van rá, törődik vele. Azért, hogy szent legyen. Az Efezusi levél szerzője "szentnek" írja le az egyházat, amellyel teljessé teszi az egyház négy karakterisztikus elnevezését, amelyet később a niceai zsinat így summázott: egy, szent, katolikus és apostoli egyház.
2. Ami nehéz (valóság):
Mi az, ami ebben nehéz lehet nekünk? Több okból is nehéz lehet ezt hallgatni, ehhez viszonyulni. Akár egy gyülekezet/közösség oldaláról éltük meg a törést, hiányt, akár a házasság oldaláról. Akár résztvevőként akár vezetőként gyülekezetben – vagy gyerekként a szüleink rossz házasságában vagy a sajátunkéban. És mindezt esetleg keresztyénként.
Családi helyzetek…
- Több ponton is nagyon nehéz viszonyulni ehhez az igeszakaszhoz. Fontos kérdésekkel kell megküzdenünk, hogy igazán a miénk lehessen. Mi például a nehezebb: a feltétlen engedelmesség és önfeladás vagy a teljes odaadással, önfeláldozóan történő szeretet? Mindkettőt csak nagyon mély elköteleződéssel és bizalommal lehet elkezdeni és fenntartani is. Hogy lehetséges ez?
- Mindeközben próbáljunk együtt érezni a másik nemmel is: mi nehezebb: nőként engedelmeskedni mindenben? Vagy férfiként úgy szeretni, mint Krisztus? (önfeláldozóan, önzetlenül) – mint a saját testüket? (mikor erről gondolkodsz, bármilyen testrészt is behelyettesíthetsz, például a hasadat.)
- Azt is olvastuk, hogy a maga testét senki nem gyűlölte… dehogynem! Hány ilyen példát láttunk, aki nem időszakosan, ritkán, de alapvetően így viszonyul magához: gyűlölet, megvetés. Ebben él- ezt a terhet hordozza. Megfoszt magától minden jót, mert arra nem érdemes…
- Az élet a párkapcsolatokban sokszor eközben nem más, mint egymás „használata…”. Adunk és kapunk, egymásra utalva élünk, mert szükségünk van egymásra és nem tudunk egymás nélkül élni…
- Az is lehet, hogy egymásért éltetek és egyoldalúvá vált, a kapcsolat, megsebeztek, átvertek, eljátszották a bizalmadat. És úgy érzed, ez már nem működik, sosem lesz a régi.
- Lehet, hogy a fentiek fényében ez a bibliai kép egyszerűen lehetetlen, és egy idea marad a számunkra?
Gyülekezeti helyzetek
- Talán kevésbé nehéz, de szintén vet fel kérdéseket ennek az Igének a gyülekezeti vetülete. Mikor nem működött ez, mikor tűnik úgy, hogy a gyülekezeti oldal is csak egy ideál?
- Lehet, hogy tapasztaltad azt is egyénileg és közösségileg is, mikor bár elméletben igaz, de nem érezhető, hogy Krisztus tart, megőriz, hordoz, gondoskodik, megtisztít, felfrissít. A magára maradottság, visszafejlődés is elérheti a közösséget, mikor az a szoros, személyes kapcsolat olyan messze van…
- Nehéz nem csak magammal foglalkozni a közösségben, mert nehéz a másikkal. Miért akar bennünket így együtt szeretni Krisztus?
3. Amit hiszünk/remélünk…
Azt hiszem, sok olyan helyzetet hozhatnánk, amikor ez az Ige igencsak megkérdőjeleződik, vagy legalább is áttolódik a mesék, elméletek, igaz, de használhatatlan történetek világába.
Ehelyett most az az utunk, hogy fogalmazzuk meg, mit hiszünk, mit remélünk erre az Igére reflektálva? Mert hisszük, hogy Isten Igéje objektív igazság, amihez viszonyulni kell, amire reflektálni kell. Amit el kell hinnünk, és ami a reménységünk forrása is lehet.
I. A házasság:
1. Istentől való: ketten egy testté lesznek: hiszen egy testből valók! Újra létrejön az „édeni egység” – újra megélhetjük a teljes eggyé létet. Ez Isten ígérete, terve. Létezik ilyen, és kérhetjük, várhatjuk ezt! Ne bálványozzuk, hanem kérjük Istentől ajándékba!
2. A házasság nem tündérmese, hanem szövetség! Olykor válságokkal, különbözőségekkel! Szövetség, melyben két megváltott bűnös ember van együtt. Vannak ebből fakadóan zűrök, de szövetség, ami nem egy aktuális állapotra nézve történik.
3. Nincs értékkülönbség férfi és nő között: szerepkülönbség van! Mindkét fél ugyanannyira értékes és szeretni való/szeretetre méltó, mint a másik.
4. Mindennek az alapja a szeretet – nem egymás eszközei vagyunk, hanem egymásra bízottak.
5. Keressük szerepeinket, helyünket a családunkban! Istennek van erre nézve terve, szándéka.
6. Imádkozzunk a családokért! Akkor is, ha most nem élünk házasságban, vagy nehéz ez a téma nekünk: hordozzuk Isten előtt a házasságok, családok egészséges működését, biblikus formálódását!
7. Akik pedig szeretnétek erősíteni a házasságotokat, gyertek el a Házas kurzusra! Aki pedig már volt kurzuson, jöjjön el a Házas hétvégére!
II. Krisztus és az egyház kapcsolata:
1. Ez a kapcsolat Istentől kapott ajándék! A tartalma és a kerete is. A közösségben élés, az elkötelezett követése Krisztusnak, az összetartozás, a felé való elkötelezettség!
2. Gyönyörű képeket használ az Ige ennek a kapcsolatnak a fontos, meghatározó eseményeire a gyülekezeti életben: keresztség, Ige, úrvacsora (megtisztítás). A gyülekezeti életben lévő legtermészetesebb eseményekben is megélhető a Krisztussal való mély, bensőséges kapcsolat.
3. Krisztus gondoskodik rólad, bízhatsz benne. Szeret téged: az alárendelés és az Ő követése nem foszt meg semmitől! Jó hozzá tartozni, szeretve vagy! Kövesd Őt, tiszteld Őt!
Lehetetlen küldetés mindez? Az. De Krisztus vállalta a leglehetetlenebbet, a megváltást, üdvösséget szerzett nekünk és kapcsolatba akar lépni és maradni velünk. Ezért ez örömhír ma, hogy van újrakezdés, megbocsátás, reménység és végső beteljesedés. Családi és gyülekezeti szinten is. Lehet gyógyulni. A családban, a gyülekezetben is megváltozhatnak a kötődések, a viszonyulások. Ha nem is lesz rögtön minden ideális, de gyógyul, változik, épül. Isten taníthat kötődni és gyógyíthat a kötődéseinkben. Legyen így bennünk és közöttünk is!                     
Ámen!                                                                                            
Thoma László

Sötétségből a világosságra. Aki átélte már, mit jelent valamit bevallani, kimondani, láthatóvá tenni beismerni, az tudja mi ez. Mit jelent, mikor nem kiderül valami, hanem az ember maga lép a világosságra és vallja be: elrontottam valamit, vétkeztem, mulasztottam. Felszabadító és fájdalmas egyszerre. De legalább világos a helyzet. A világosság fájdalmas és őszinte. A valóság kendőzetlen, az, ami.Pál a felnőtt gyülekezetnek szóló tanításában a levél vége felé hozza ezt a képet, amit először ízlelgessünk kicsit. A felnőtt, érett ember, a felnőtt gyülekezet képes és szabad is erre egyben: világosságban járni. Igazat mondani. Egyenesnek lenni. Nem mutatni többet magunkról, mint akik vagyunk. De kevesebbet sem…Mert hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk- kezdi az apostol. Az a gyermek, aki megingathatatlanul biztos szülei szeretetében, teljesen szabad. Mert biztonságban van és tudja kihez tartozik. És mivel tudja, kihez tartozik, tudja, hogy ki is ő valójában.
1. Világosság fiai – engedetlenség fiai
Az apostol a felolvasott szakaszban beszél a világosság fiairól és az engedetlenség fiairól. Két típusú ember, aki két típusú közösséget alkot. Világosság és sötétség, engedelmesség és engedetlenség. Jók és rosszak.Tedd fel magadnak a kérdést: melyikkel azonosulsz legkönnyebben? Melyik csoportba helyezed magadat most? Lehet, hogy jónak, vagy épp rossznak tartod magadat. Esetleg nem tudod megkülönböztetni, mert tapasztalod magadban ezt is azt is: jót és rosszat, engedelmességet és engedetlenséget egyaránt.Fontos már az elején látnunk, hogy itt kétféle hatásról, kétféle lelkületről, kétféle életvitelről van szó. nem jobb és rosszabb emberekről, minőségiekről és a selejtről. A világban lévő emberek „minőségileg” nem rosszabbak vagy jobbak egymásnál, bár sok mindenben különbözőek. A különbözőségeket pedig az ember minősíti, sorrendet állít fel és kategorizálja. Így működnek az előítéletek.A világosság gyermekei és az engedetlenség fiai abban különböznek egymástól, hogy az előbbieket megragadta Krisztus szeretete és Istent imádják, utóbbiak pedig bálványimádók. Ez a lényeg. Mindenki függ valamitől, mindenki imád valakit, aki/ami hatással lesz az életére. Egyszerű és talán nem is gondolnánk, de ez van leginkább hatással ránk. Ebből következik az erkölcsös vagy épp erkölcstelen életvitel, rendezett vagy épp rendezetlen kapcsolatok, a stabil vagy instabil személyiség, stb.
Fontos két dolgot tisztázni, mielőtt az Ige további üzeneteit boncolgatjuk:
1. Mi mindannyian az engedetlenség fiai vagyunk/voltunk. Az Istentől elszakadtság mélyen bennünk van/volt. Ha tehát már keresztyén vagy, nem gondolhatod többnek, jobbnak magadat. Emlékezz, honnan jöttél. Emlékezz, milyen a bálványimádás. Azt gondolom, egy rendkívül reménytelen és kiszolgáltatott dolog. Az embert hajtják a vágyai, ösztönei, a hatalom, a szex, a pénz iránti sóvárgás. És nem talál beteljesülést. Szeretne akár jót tenni, de képtelen rá. Szeretne jó kapcsolatokat talán, de nem tud tartósan ilyenekben élni. Fáj neki más önzése, miközben mag is így él. Próbál erőt meríteni a bálványokból, de mivel azok nem valódi istenek, nem felelnek. Rendkívül magányos és rendkívül kiszolgáltatott, szomorú és reménytelen dolog az engedetlenség fiainak lenni. Persze ez nem tudatosul sok emberben, de mélyen ott van mindenekben. Ne gondoljuk, hogy ők a party arcok, akik élvezik az életet és biztosan legalább rövid ideig boldogok…
2. A másik dolog, hogy potenciálisan mindenki a világosság gyermeke. Mindenkiben van vágy a jó iránt, Isten képmására teremtettünk és a vele való kapcsolat vágya megvan az emberben. Istennek van hatalma elérni az Ő szeretetével mindenkit. Aki keresztyén, így lett az: valaki meglátta benne a potenciális keresztyént. Isten először, aztán emberek, akik tudva vagy tudatlanul, de szolgáltak felé. Így tekintsünk magunkra és egymásra: mindenkiben ott munkált az engedetlenség és mindenkit hív Krisztus szeretete, a világosságban járás. Isten elkötelező szeretete mindenkié Krisztusban!
2. Isten elkötelező szeretete leleplez
Erről beszél a felolvasott Igénk. A világosság gyermekeiként fontos világosan látni. Teljes világosság, teljes áttekintés, megértés majd a mennyben lesz, de bizonyos dolgokat tudhatunk, amiket kijelent számunkra az Ige a világról, ezt tartsuk szem előtt.Arról, hogy mi zajlik a világban, nem kell sokat beszélnem, mert látjuk, tapasztaljuk, érezzük. Távol áll tőlem az olcsó moralizálás, ostorozás. Sokkal inkább szükség van arra, hogy kimondjuk, és világosan lássuk, mi történik – mi vesz körül bennünket.
a. A bálványimádásban, sötétségben élő ember világa tele van bűnökkel, ami nem morális erkölcstelenséget jelent önmagában, hanem olyan dolgokat, amik lealjasítják az életet. Ami rosszat tesz az embernek: magának és másnak is. Ami nem rendeltetésszerű… Ilyenek a paráznaság, a kapzsiság és ezek kísérői, következményei. Minden, amit az Ige felsorol, e kettőre vezethető vissza. A test istenítése, a vágyak féktelen betöltése, a mohóság, az önzés, kizsákmányolás mind mind rombolják az embert. És nem szolgálják a boldogságát. Az üres, megtévesztő beszéd, amivel tele van a világunk rombolja a szó gyógyító erejét és rendeltetését a kapcsolatokban. Abban a reményben vagy hitben élnek mégis milliók eszerint, hogy ez hoz boldogságot. És hogy ez az élet tartalma: ezért élünk, hiszen egyszer élünk. Mekkora megtévesztés ez, milyen mélyen fosztja meg ez a gondolkodást az embert attól, amire Isten teremtette: hogy felfedezze teremtett voltát és harmóniában éljen a világgal, meglátva Isten elkészített ajándékait.
b. Az élet ellen való bűnökről van szó tulajdonképpen az Igében, amik hosszú távon mind a halálba, pusztulásba és romlásba vezetnek. Kiút pedig egyedül az, ha felismerjük, hogy ez nem jó, nekünk nem jó és feltételezzük, hogy lehet másként is élni!
c. Egy nagyon fontos dologról szeretnék még itt beszélni, arról, hogy hol van a világ? Egyszerű, már mondtuk is: körülvesz, mindenhol ott van, kívül van. A felnőtt keresztyén ember, a felnőtt gyülekezet eljut oda, hogy kimondja Isten világosságában: a helyzet nem ilyen egyszerű. A világ belül van. Bennünk is hat, köztünk is jelen van, mert még ha Krisztus megváltott gyermekei is vagyunk, nem vagyunk tökéletesek. És újra és újra nemet kell mondanunk arra, ami nem szolgálja az életet. Ezt a belső disszonanciát nagyon nehéz elfogadni és sokan nem veszik tudomásul- pedig az rosszabb, mert akkor tudattalanul hat ránk és közöttünk. Ember vagy, ezért a világ körülvesz és benned is ott van, de Krisztus gyermekeként nemet mondhatsz rá, és van rá erőd és vannak eszközeid, hogy másként élj.
3. Isten elkötelező szeretete döntésre hív
Ébredj fel - szólít fel az Ige! Ébredj fel és a fenti igazságok fényében vállald, hogy döntéseket kell hoznod. Az érett keresztyén ember és a felnőtt gyülekezet döntéseket hoz, és vállalja azokért a felelősséget. Helyetted senki nem fogja meghozni a megfelelő döntéseket, rajtad kívül nem látja át senki a helyzetedet! Isten segít ebben, de arra hív, hogy te hozz döntést! Miben mutatkozhat ez meg leginkább? (Lehet, hogy Isten ezekben megáldott, megerősített, legyél hálás ezért! Nem egy erkölcsi felelősségre vonás ez a felsorolás, sokkal inkább iránymutatás arra, mire hív Isten, miben mutatkozik meg, hogy a világosság gyermekeként élhetünk).
a. Ne sodródj! Ha megismerted Isten szeretetét Krisztusban és tudod, mit vár Ő tőled, mire hív, akkor ne sodródj a tömeggel. Azért mert valami trend, ne tedd! Ne fogd a körülményekre, hanem állj ellen a körülmények között is. – Az Ige azt mondja, hogy ne vállalj közösséget a sötétség haszontalan cselekedeteiben. Nem kell részt venni benne, nem kell kíváncsiskodni, és tologatni a határokat, hogy milyen is lehet ez vagy az… Fontos, hogy ez ilyen egyszerű, világos és tiszta: ne vállalj közösséget azzal, ami nem helyes Isten szerint.
b. Ne alkalmazkodj! Az alkalmazkodás fontos képesség, nem arról van szó, hogy legyünk rugalmatlanok. Sokkal inkább olyan kompromisszumokról, amikor tudjuk, mi a helyes és mi nem, de nem akarunk vagy nem tudunk másként tenni. Ezért hosszú távon alkalmazkodunk a helyzethez és mi is azt látjuk jónak, ami nem az! Aki alkalmazkodik, az úgy sodródik, hogy magáévá teszi a világ értékrendjét és megváltozik belső hozzáállása.
c. Ne hárítsd át a felelősséget! Mindenki magáért felelős. A legegyszerűbb körülményeket vagy másokat hibáztatni. Önmagában a hibáztatásnak nincs sok értelme, mert nem visz előre. Önmagad hibáztatása a kárhoztatás útja, ami szintén nem épít. A felelősség felvállalása Isten felé visz, a világosságra lépek vele (ahogy a bevezetőben beszéltem erről). Felszabadít, hogy világosságra hozom felelősségemet, mert lehet világos az is, miben nem én vagyok esetleg a felelős!
Ha szembenézünk azzal, milyen hatás alatt van az ember a világban, akárhol is járunk a hitbeli utunkon, be kell lássuk: magunktól, de még közösen is reménytelen a helyzet. Kegyelemre szorulunk, külső beavatkozásra. Krisztus kegyelmére, aki a megváltásban azt adta, amire szükségünk volt: megoldást, kiutat az értelmetlen életből. Krisztus a példa, aki a világ világosságának nevezi magát (aztán a benne hívőket is). Ő nem sodródott, nem alkalmazkodott, nem hárította másra felelősséget, sőt magára vette azt mindenki helyett! Azért jöhetek a világosságra, mert a világosságban Jézus vár rám. A szembenézés, a világosság nem megsemmisít, hanem megtisztít, felszabadít és életet ad!
Ébredj fel, aki alszol! Támadj fel a halálból, aki halottnak, elveszettnek érzed magad! Krisztus fölragyog neked, vár téged, érted jött el és kegyelméből helyreállítja és napról napja hordozza, megtartja életedet.
A keresztyén élet a szabad fiak felelős élete. A világosság gyümölcsei: jóság, igazság és egyenesség, ítélőképesség, döntésképesség. Ezek jelen lehetnek az életünkben és közösségünkben is. Akik hisztek Jézus Krisztusban, Isten gyermekei vagytok. Legyetek tehát Isten gyermekei! Akik nem követitek még Őt, halljátok meg az Ő hívását, mert vár titeket. Járjatok vele, éljetek hitetek szerint Rábízva magatokat. Áradjon Krisztus szeretete, világossága, fénye, egyenessége, a józanság Lelke közénk, egyházunkba, világunkba, társadalmunkba a menny előízeként, ahol teljes világosság és fényesség lesz. Az Úr teljes világossága, a színről-színre látás teljességében. Ez a fény töltse be már most életünket!                 

Húsvét az idő középpontja. Az emberi történelem legjelentősebb eseménye, mikor végérvényesen eldőlt, mi lesz az ember sorsa. Eldőlt, hogy van-e értelme az emberi életnek. A bűn és halál törvénye helyett győzött az élet Lelkének törvénye.
Egy kultúrába, egy nép történetébe ágyazottan megjelent a Megváltó, Isten Fia. Elhozta az embernek azt, amit magától sosem lett volna képes megszerezni: a valódi, lényegi változás útját, az Istenre találás ösvényét. Megnyitotta az örök élet kapuját. Krisztus szenvedett, meghalt és harmadnapon feltámadt. Isten elfogadta az engesztelő áldozatot, feltámasztotta a Fiút. Nyilvánvalóvá vált ez mindenki számára, akik személyesen is találkoztak vele. Nyilvánvalóvá vált azoknak is, akik nem látták, de a tanítványok életén bekövetkező hatás egyértelmű volt. A feltámadás következménye a tanítványok megváltozott élete, a kitöltött Szentlélek mindent elsöprő munkája. És ez a hatás nem múlt el egy két éven belül. Több évtized múlva is élő és eleven. Pál apostol életén is átsüt, ott van a gyülekezet életében is, akiknek Pál a levelét írja. Így fogalmaz a levél elején: „Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.” (Ef 1, 7)
A felolvasott Igében Pál imádkozik. Térdre borul, mert érzi méltatlanságát és látja Krisztus dicsőségét. Könyörög a gyülekezetért. Tulajdonképpen olyan dolgokat kér Istentől, ami lehetetlen, elérhetetlen emberileg: minden ismeretet meghaladó szeretet, teljességre jutás. Mégis tudhatja, hogy mindez a Krisztusban való létben, hit által megragadható, elérhető, hiszen a fejlődést és növekedést maga Isten adja. Pál ismeri az irányt, tudja, mi mindenre képes a feltámadt Krisztus, aki jelen van akkor is és most is a Benne hívők között. Akármilyen származásúak is legyenek a Krisztusban hívők, együtt tartoznak Hozzá, és így alkotják a gyülekezetet. „Minden nemzetség”, amire Pál utal a „patria” szó az egy közös őstől, mint atyától származó törzsi, népi vagy nemzeti közösséget jelenti. Egy az Atyánk. Testvérek vagyunk. Nincs már elválasztó fal. Semmilyen különbözőség nem lehet erősebb Krisztus szereteténél!
I. A belső ember megerősödése
Pál világosan fogalmaz és mikor imádkozik, megmutatja azt, mire hívja Isten a gyülekezetet, a közösséget.
1. Az első lépése ennek az imádságnak a belső ember megerősödése. A belső ember kifejezés az ember lényegét, Istennel kapcsolatba kerülő részét jelenti. Az emberi egzisztencia központja, ahol a döntések születnek, ami meghatározza a tetteket, ahol a vélemény formálódik. A belső ember az ember lényege. Az, amit senki nem lát, amire talán legnehezebben tud belelátni az ember, amire hatni sem olyan egyszerű. Az ember belső, nehezen megközelíthető része, ami mégis a kiindulópontja a tetteknek. Sokan talán próbálnak nem tudomást venni róla, mert nem tudnak mit kezdeni vele, vagy épp szeretnek bezárkózni magukba, és ebben a zártságban keresni önmagukat. A belső mélység felfedezésével az ember nagy mélységekre, talán titkos ismeretre számít.
2. Ami biztos, hogy a belül dőlnek el a csaták! A belső emberünknek kell megerősödnie, mert a döntések belül születnek. Ha nem születnek, akkor sodródunk, ami végzetes is lehet. Vagy olyan döntéseket hozunk gyengeségünkben, amit nem szeretnénk. Gyülekezetben és egyénileg is! . Be kell látnunk hát, hogy gyengék vagyunk, elgyengülünk, nem tudunk a támadásoknak ellenállni, a terheket hordozni, hacsak meg nem erősödünk – meg nem erősít minket a feltámadt Krisztus ereje, szeretete, kegyelme!
3. Mi kell az elgyengült embernek? Táplálék, edzés, és megpihenés. A belső embert, a lelkünket, bensőnket tápláljuk Isten Igéjével, eddzük a kitartásunkkal, hűséges Krisztuskövetésünkkel és megpihenünk a növekedést adó Istennel való kapcsolatban. Nem tudom, hogy érzed most magadat, hol tartasz most egyéni belső utadban, de ma hirdettetik az evangélium, hogy lehet erősödni. Egyénileg és közösségileg.
4. Mindennek pedig a legteljesebb útja, ha az ember bensőjében otthonra talál Krisztus. Ez által tudunk alapvetően erősödni. Tedd fel a kérdést magadban: Krisztus a vendéged, vagy otthon van nálad? A vendégnek is örülnek, kedvesek vele, szívesen megosztják másokkal, hogy vendégségben volt náluk. Készülnek a fogadására, feldíszítik a házat. De a vendég azért nem szólhat bele lényegileg a dolgokba… egy ideig fontos, figyelmet kap, de nem határoz meg alapvetően mindent. A vendégre nem hallgatunk, nem kérjük „kíméletlen” őszinteségét… Aki otthon van, az más. Ő rendelkezhet, meghatározhat, irányíthat. Erre a jelenlétre, kapcsolatra van igénye a feltámadt Krisztusnak velünk kapcsolatban.
5. Az apostol végül azért imádkozik, hogy a belső ember úgy erősödjön meg a gyülekezet tagjaiban, hogy a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fejlődjenek. Két kép jelenhet meg előttünk:
A talaj pedig Isten szeretete. Rajta állhatunk meg, benne lehetünk stabilak, erősek, benne erősödhetünk. A Krisztussal való mély, személyes kapcsolat mélyen áthathatja az életünket, és ez a legjobb dolog, ami velünk történhet!
II. A felolvasott Ige másodszor beszél Krisztus szeretetének megismeréséről, ami a belső ember megerősödése révén az ember útja lehet.
1. Krisztus szeretetének megismerése, Krisztus befogadása sokféle pozitív hatással van az emberre. A szakasz a kognitív folyamatok fejlődéséről beszél. Kiemeli, hogy ebben fejlődhet a keresztyén ember: más távlatokat nyer, megérti az igazi „mértékét” az életnek.
A távolság-közelség érzékelése a tájékozódás alapvető része. A tájékozódáshoz, az észlelés értelmezéséhez kap az ember támpontot, vezetést, megértést. Ez mind saját magának az elhelyezésére, értelmezésére, mind a másokkal való kapcsolatra hatással lehet.
2. A tájékozódás elemeinél a következőket említi az apostol: szélesség, hosszúság, magasság, mélység. Minden irányba kiterjedő növekedés ez, ami minden irányba hat egyrészt. Másrészt segíti a tájékozódást, megértve, mik az igazi arányok, illetve mi a fontos és mi nem az. Megújult látás, megújult etika ez. Megismerhetjük az igazi szélességet: határainkat. Megérthetjük, meddig és mi a jó nekünk. Mi a feladatuk, és mi nem az – mi a küldetésünk, mire kell igent és nemet mondanunk. Megtapasztalni a hosszúságot úgy lehet, hogy türelmet, hosszútűrést tanulunk. Érzékelhetjük a közelségeket és távolságokat kapcsolatainkban. A magasság és mélység megismerése gondolhatjuk, hogy mindenkinek adott: megéli ezt mindenki hit nélkül is. Az emberi lét sajátja. Mégis, van mit tanulnunk ezek megértésében Attól, aki megalázta magát, szolgai formát vett föl, alászállt a mennyből. Ismeri a mélységet, elhagyatottá vált értünk, a nagyhéten mindenki elárulta, és végül az Atya maga is elhagyta. De felemeltetett, Isten felmagasztalta Őt és olyan nevet adott neki, amire minden térd meghajol. A mi mélységünk, megaláztatásunk, kísértéseink és próbáink- és a mi megtartatásunk, felemeltetésünk, az örök élet ajándéka, a mi feltámadásunk: mind Krisztusban érthető és ismerhető meg!
3. A teljességre, beteljesedettségre vágyunk végső soron. Erről is beszél az Igénk; a teljesség végső soron ez: Krisztus szeretetének megismerése. Ez nyilván teljességében túlmutat ennek a földi életnek a keretein, de nyilván beszél arról is, hogy teljesség, megelégedettség, beteltség megadatik már itt is. Mindennek alapja Krisztus szeretetének megismerése, az ebben való növekedés, illetve annak elfogadása, hogy ez lehetséges, hogy lehet teljességet kapni, békességben, harmóniában élni.
4. A teljesség megélésének helye, a növekedés színtere nem csak az egyéni élet, hanem a közösségi is. Az igazi szélesség és hosszúság: napkelettől napnyugatig – az egész világon elterjed az evangélium, amibe mindenki belefér a kegyelembe! Isten kegyelmének nincsenek határai, mindenki belefér! A megértés, megismerés „minden szenttel együtt” történik, azaz a gyülekezetben megélhető, megérthető, megismerhető. Nagyon szép, ahogy Pál folyamatosan többes számban fogalmaz (ti, titeket…). Egy gyülekezet, mint közösség növekedhet Isten ismeretében, szeretetének megismerésében. Az ismeret, tapasztalat a közösségben is megszerezhető. Ezek alkotják egy hitbeli közösség, gyülekezet normáit. Nem vagyunk tehát egyedül, nem csak a saját hitbeli utunkról van szó. Az érett keresztyén gyülekezetben Krisztus „otthon van”, jelen van és megmutatkozik közöttük szeretetben, ismeretben, kegyelemben való növekedésben. A távlatok megnyílása, az áldások megnyilvánulása közösségileg is megélhető!
III. A dicsőítés:
Mi a válaszunk hát erre a hatalmas odaadó szeretetre, a nekünk adott teljességre, megújult értékrendre, ígéretekre? Mit teszünk, ha megérezzük, hogy Istennek terve van velünk egyénileg és közösségileg is? A „sokkal bőségesebben” cselekvő Istent jól ismeri Pál, és tudja, hogy neki valóban minden lehetséges! Aki feltámasztotta a Fiút a halálból, az mindent megtehet és meg is tesz az Övéiért! Ezért Istent dicsőíti az apostol. Isten az, akinek minden lehetséges, sokkal bőségesebben, mint azt gondolnánk. Isten cselekvő, aki mindenható és emberileg fel sem tudjuk fogni, de nincsenek számára határok. Isten szeretete mindenhová elér. Nemzedékeken átível a kegyelme, munkája, áldása. Nemzedékeken át bontakoznak ki ígéretei. Ezért minden nemzedék egy lehet abban, hogy Őt dicsőíti. Micsoda távlat, szélesség és hosszúság ez: nemzedékről-nemzedékre. Az Istent dicsőítő közösség, minden keresztyén ember a megváltásban lesz. Együtt dicsőítjük a feltámadt Krisztust évezredekkel ezelőtt élt emberekkel, más kultúrájúakkal, gyerekekkel és idősekkel, férfiakkal és nőkkel, mindenféle társadalmi helyzetből származókkal. Az egymással egyébként ki nem békélő kultúrájú emberekkel, vagy akár nekünk kedves arcokkal is, akik már elmentek, nem látjuk őket, de együtt dicsőítjük nevét. Egyek lehetünk a dicséretben mártírokkal és szenvedőkkel is, akiknek életüket kellett és kell adnia azért, mert a feltámadt Jézus Krisztust úrnak vallották.
Mert a feltámadt Krisztusba vetett hit megoszt, kifordítja a világot a sarkából. Nem mindenki tudja ezt elviselni, nem mindenki fogadja el. De ha megerősödik a belső ember bennünk, és otthon van bennünk Krisztus, meggyökereztünk szeretetében, akkor bátran valljuk is Őt úrnak. Krisztus feltámadott, és ennek az üzenetnek súlya van, ára van. Ez a legértékesebb tudás, ismeret és hit, amit kaphatunk az életben. Benne feltámadtunk! És Benne feltámadunk majd egy nap! Örüljünk ennek, adjunk teret az Ő munkájának, és imádjuk a köztünk is jelen lévő, feltámadott Krisztust!

A miénk minden lelki áldás Krisztusban! Örüljünk és legyünk hálásak, mert Isten kiválasztottai lehetünk, mert élünk és megismertük az örök élet útját! Dicsérhetjük Istent, mert Ő jó, hűséges, betölti terveit, kapcsolatba lép velünk és elkötelezi magát ebben a kapcsolatban! Őbenne, Jézus Krisztusban megkaptunk mindent, amire szükségünk van! Őbenne foglal egybe mindeneket és teszi eggyé mennyei távlatokban is a benne hívőket és az egész világot.
Folytatódik az Efézusi levél. Vasárnapról vasárnapra bekerülünk a sodrásába, és megérthetünk, megérezhetünk valamit abból, ahogy Pál megosztja az evangélium gazdagságát, és ahogy ennek következtében épül, erősödik az Igét befogadó ember és közössége. A felnőtt gyülekezet, a hitben járó, növekvő keresztyén ember, ez lebeghetett a levél írójának szeme előtt.
Ennek a felnőttségnek, érettségnek a része, hogy ezekben az Igékben bibliai igazságok bonyolult szövetében találjuk magunkat. Nincs történet, amiben szereplők tesznek valamit és eljutnak innen oda, megküzdenek valamivel és győznek, hanem fogalmak, képek, igazságok sorával találkozunk. És ezek részben roppant egyszerűek, részben összetett és elvont igazságok.
A mai Igében is az igazságnak rétegét találjuk egymáson, amit kibontva fontos erőforrás tárul elénk, ami egyéni életünket és közösségünket is gazdagíthatja. Kicsit rendhagyó módon, nyelvtani formák vizsgálatán keresztül próbájuk meg megérteni az Ige mai üzenetét!
I. Személyes névmások.
Az elmúlt vasárnap hallottunk arról, hogy Isten Krisztusban egybefoglal mindeneket. Ebben a mai Igében megfigyelhetjük ennek különös folytatódását – mégpedig a személyes névmások és személyragok váltakozásában. „Őbenne” – hangzik el a kulcsszó, ami ritmikusan ismétlődik az Efézusi levél első fejezetében. Először „mi”-ről beszél az apostol, utána „ti is”, végül pedig „örökségünk” zálogáról. Gyönyörűen jelenik meg ebben a szakaszban a „mi” (a választott nép, a zsidóság, Pál apostol népe), a megszólított „ti” (a pogányokból lett keresztyének) és persze mindez egy. Az örökség egy, Krisztusban egy lett a korábban választott nép, és mindenki, aki csak hisz Jézusban. Nekünk ez, így több ezer év távlatából lehet, hogy nem annyira feltűnő, vagy nagy fontosságú, de észrevehetjük ebben is egyrészt a levél írójának finomságait, másrészt Isten munkájának sokféle gazdagságát. Az Ige ugyanakkor mindig tükör a számunkra, és csak csendben kérdezem meg, hogy állunk mi ezekkel a személyes névmásokkal és személyragokkal. Mert ahogy lehet helyénvaló módon jelölni viszonyokat, összetartozásokat, ugyanúgy lehet kiközösíteni, megkülönböztetni, bántani is. A felnőtt gyülekezet, az érett keresztyén közösség helyén használja ezt. A „mi” és a „ti” vagy „ők” éles határt vagy elszigeteltséget is jelölhet. Isten népének halála a bezárkózás, elkülönülés. Miközben persze a környezetünktől vannak dolgok, amik megkülönböztetnek minket. Nagyon fontos hogy felismerjük egyénileg magunkban vagy közösségileg, ha többnek, különlegesebbnek és ezáltal alapvetően jobbnak tartjuk magunkat a környezetünknél, és ezáltal már fölé is rendeltük magunkat másnak. De akár nem hívőként is érinthet ez téged, hiszen ugyanígy kívülről is meg lehet különböztetni vagy el lehet választani: én nem vagyok olyan, mint ők… Isten Krisztusban mindenkit hív, és mindenkit befogad, mi ezt az örömhírt, ezt a hozzáállást közvetíthetjük a világban.
II. Igeidők (múlt-jövő-jelen).
Az Ige nagyon érdekesen használja az igeidőket. Mondhatnám azt is, hogy az idő nem egyszerűen a megszokott lineáris módon jelenik meg. A múltban elindult események még tartanak, a jelen hatással van a jövőre- és fordítva is. Illetve mindent megelőz és felülír Isten örök, idő feletti kiválasztása, kijelentett akarata. Kicsit nehéz eligazodni benne, de próbáljuk meg.
1. Azt olvassuk, hogy Isten akarata és kijelentett elhatározása szerint, mivel eleve elrendelte, örököseivé lettünk. Krisztusban, Jézus áldozatáért, mi, akik hiszünk benne, örökösök lettünk. Hát ez jó hír! Na de mi az örökség? Hol az örökség?
a. Az örökség a mindennapi használatban vagyon, pénzzé tehető érték, amit egy vagy több generáció felhalmozásából, gyűjtéséből hagy a következőre. Az örökség a Bibliában ószövetségi hátterű kifejezés. Egyrészt Izraelt nevezi az Írás Isten örökségének több helyen is (v.ö. Deut 32, 9; Zsolt 33, 12; 1Kir 8, 51; Zsolt 106, 40). Izrael feladata, elhívása volt, hogy Istenről bizonyságát tegyen, tervét és uralmát hirdesse. Ebbe a folyamatba kapcsol be Isten Krisztusban minden népet.
b. És miközben Izraelt Isten örökségének nevezi az Írás, Izraelnek is volt öröksége, mégpedig a föld, az ígéret földje, Kánaán. A föld, az élettér, a lehetőség és biztonság az életre a következő nemzedékek számára is.
c. Mit jelent ez most számunkra, hogy keresztyén emberként örökösök vagyunk? Mi ez az örökség, ami a miénk? (Az üdvjavak…) Sokan könnyen rávágnák talán, hogy a menny. A mennyei dicsőség, az örök élet, a mennyei kincsek, aminek gyűjtésére Jézus a Hegyi beszédben is bíztat. Pedig ennél jóval több az örökség. Azt kell, hogy mondjam, hogy az egész világ az örökség: mert Isten Krisztusban egybefoglal mindeneket – nem csak a menny! Az egész földön megjelenik, kiteljesedik Isten szeretete és hatalma! Az egész kozmosz benne foglaltatik ebben. Nem egy üldözött, kiszolgáltatott nép Isten népe, aki ezen a világon senyved, hogy majd egyszer jó lesz a mennyben. Krisztusban már most, a jelenben, a mostban élvezhetjük az örökséget, és a megváltás átformálja világunkat, jelenünket, környezetünket, földi valóságunkat is! Mindennek jele pedig maga a keresztyén ember és a felnőtt, egészségesen működő keresztyén közösség a világban. Ráadásul örököstársai vagyunk Krisztusnak, ahogy a Római levélben olvastuk, tehát ez a vele való közösség valósága is a számunkra.
2. Aki felismerte a megváltás ajándékát és rádöbbent arra, hogy örökös, azé annak jövőbe mutató következménye: Előre reménykedünk a Krisztusban. Mert a teljesség még várat magára. Az örökség, Isten szeretetének teljessége már a miénk, de nem láthatjuk teljesen. De előre reménykedhetünk benne. Ez a reménység, ez az előre reménykedünk a keresztyén ember alapvető sajátja és nagyon fontos erőforrása. A még nem teljességében látható, de bizonyos isteni teljességben reménykedünk, az Ő igazságának győzelmében és megjelenésében az egész világon. Ebben a reménységben ugyanakkor nem maradunk egyedül. Az Ige nagyon szépen beszél erről.
3. Eljegyzett minket Isten. Kaptunk egy pecsétet, zálogot (egy gyűrűt). Ez pedig a Szentlélek. Isten eldöntötte ezt is, hogy így lesz: eljegyzett minket a Szentlélekkel, akinek a jelenléte valóságos és megtapasztalható, hogy segítsen megmaradni, előre reménykedni Krisztusban, amíg meg nem látjuk Őt teljességében. A zálog, pecsét (aminek a képét itt az Ige használja) a tulajdonjogot, hitelességet bizonyítja. Jel és bizonyosság egyben. A Szentlélek – bennünk, közöttünk, a gyülekezetben, a világban - az örökség része, az előíze az eljövendő teljességnek. Beszél arról, milyen lesz a teljesség!
Ravasz László szerint: „A Szentlélek Isten megváltó munkájának bizonysága bennünk, éppúgy mint az ember öntudata annak, hogy van/létezik.”
4. Üdvrend. Még egy gondolat az igeidőkhöz. Megfigyelhetünk egy folyamatot az Igében, ami arról beszél, hogyan ér el az evangélium a pogány származású emberekhez (a „ti” egységben). Hallják az igazság Igéjét, hívőkké lesznek, betölti őket a Szentlélek. Ha még nem vagy Krisztus gyermeke, ezen az úton jársz. Lehet, hogy még csak hallod az Igét, vagy már befogadtad, de még nem töltött be Isten Szentlelke a maga teljességével. A kérdés számodra a következő lépés, és Isten ma arra hív, hogy tedd meg ezt a lépést. Ő közeledik feléd, itt van és most megszólít.
III.   Célhatározói mellékmondat.
Az utolsó nyelvtani szerkezet, érdekesség, amivel szeretnék foglalkozni, igazából a legteljesebben mutatja meg azt, mi a jelenben, a mostban a dolgunk. Azaz mire vagyunk szabadok. Mert az evangélium igazságában élni, hitben élni, Krisztusban reménykedni, a Szentlélek jelenlétében élni, eljegyzettnek lenni hihetetlen szabadságot jelent! A célhatározói mellékmondat, ami folyton visszatér az Efézusi levél első fejezetében, így hangzik: „…hogy dicsőségének magasztalására legyünk.” Ez a jelen célja, a jelen legfontosabb tartalma. Milyen egyszerűnek tűnik. Dicsérjük Istent. De ezért van az egész? Isten akart egy kis zenét, éneklő embereket, és ezért a megváltás, meg minden…? Nyilván nem.
1. Isten dicsőségének magasztalása a részünkről a jelenben való teljes jelenlét egyrészt. Az, hogy vállaljuk, megéljük hálaadással azt, amit éppen a jelenben történik velünk, azt a valóságot, amiben vagyunk. Akármilyen fájdalmas és nehéz is. Enélkül nincs dicsőítés és magasztalás. Ugyanakkor csak a jelenben ragadható meg: Krisztusban vagyok – velem van, bennem van! A tenyerében vagyok! Nem választ semmi el!
2. Másrészt a jelenben, a mostban magasztaljuk Istent a szeretetéért és mindazért, amit megértettünk és megismertünk belőle. Ezért éneklünk, ezért szolgálunk, és fejezzük ki mindenféle módon felé a hálánkat. Aktivitás, felszabadultság és spontaneitás, ez lehet a magasztalás valósága!
3. A szeretet cselekedeteiben, a kreativitásban, a másokért is élésben mutatkozhat meg ez a magasztalás. A keresztyén életformában, a keresztyén gyülekezetben és azon kívül is. Ha megvan az örökség bizonyossága, szabad a szívünk erre!
Befejezés
Egy képpel szeretném befejezni az igehirdetést. Pál a keresztyén gyülekezetet olyannak látja, mint a pusztában vándorló zsidó népet: a szolgaságból (Egyiptomból) kiszabadult, de Kánaánt (a mennyet) még nem érte el. Az örökség elnyerésének ígéretével vándorol a pusztában, ami kemény terep. De ott a tűz/füstoszlop, a zálog (a Szentlélek): Isten velünk, miénk az örökség! Ennek a jelenvalósága, bizonyossága szabadítson fel minket Isten dicséretére most is!
Ámen!
(Thoma László)

Post scriptum… utóirat. Ezek a befejező sorok a levél részét alkotják, de a nagy ívű tanítás a nagykorú gyülekezetről, Isten új társadalmáról lezárult. Óriási magasságokat járt be az apostol, amint Istennek arról a munkájáról beszélt, hogy Krisztusban egy új emberiséget teremtett magának. Felmutatta Pál, hogy mit jelent méltóan élni ehhez az elhíváshoz, majd megerősített, hogy álljunk meg a gonosz elleni harcban. Mi van még hátra? Semmi különös, csak pár személyes közlés, és az elbúcsúzás. Hasonlóan más leveleihez, az apostol személyes megjegyzésekkel, majd áldásmondással zárja sorait. Post scriptum...
Olyan ez, mint amikor tömegek jönnek meghallgatni egy csodálatos előadóművészt, aki az előadásba mindent beletesz, a képessége, az energiája legjavát adja, majd az előadás végeztével az öltözőben pár szóval még eligazítja a hangosítókat, elmondja a menedzserének, hogy másnap pihenni fog, üdvözöl néhány ismerőst, és távozik. Nem nagy dolog, mondják mindazok, akiket egészen magával ragadott a koncert szépsége, vagy a színházi előadás sodrása. Post scriptum… De aki találkozott már nagy művésszel az öltözőben, tudja, hogy mennyire fontos ez a pillanat. Lehet, hogy óriási csalódást okoz, mert kiderül, hogy ez az egészen különös művész, akiből a színpadon szinte mennyei szeretet áradt, vagy aki csodálatos képességeivel egészen elbűvölt, „post scriptum” büszke és közömbös. Az ilyen viselkedés azonnal hitelteleníti azt, aminek korábban a tanúi voltunk. De lehet, hogy éppen az ellenkezője történik, és az öltözőben egy nyíltszívű, érdeklődő, bennünket is emberszámba vevő sztárral találjuk magunkat szemben, és elcsodálkozunk, hogy egy ilyen nagy ember hogyan lehet ennyire alázatos, ennyire "normális." Az egész előadás még értékesebb lesz számunkra ezáltal.
Tekintsünk most így az efézusi levél záró soraira. Hogyan látjuk magunk előtt az apostolt „post scriptum” ? Mi foglalkoztatja, mi motiválja, mit tesz? Mi jön a „nagy előadás”, azaz a csodálatos teológiai mélységek és magaslatok kifejtése után? Mi a jelentősége annak, amiről az apostol „post scriptum” intézkedik? Ezeket a kérdéseket elhelyezhetjük az ünnepek utáni helyzetünkben is. Mi jön számunkra az ünnepek után? Mit hoznak a hétköznapok, a mindennapok? A választ a szakasz egyetlen kifejezéséből kiindulva keressük. Pál áldással zárja a sorait: „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust.” Mit jelent az el nem múló szeretet, ez a Jézus iránti, lángoló szeretet - a mindennapokban? Ott és akkor, ahol és amikor nem a rivaldafényben vagyunk, hanem, fogalmazzunk így, az „öltözőben.” Hogyan szerethetjük Jézust el nem múló szeretettel?
Az el nem múló szeretet tévútja: Jézus és a valóság elválasztása
Az el nem múló szeretet lényege: Jézus és a valóság összekapcsolása
Az el nem múló szeretet lehetősége: Jézus valóságos szeretete

Az el nem múló szeretet tévútja: Jézus és a valóság elválasztása
Mi történik „post scriptum” Mi történik az előadás után? Minek a helye az „öltöző?” - Mindennapiság, hétköznapiság, rendetlenség, zűrzavar - a valóság. Az apostol nem a „levegőben lóg”; kapcsolatai vannak, ügyeket intéz, híreket küld és vesz, konkrét személyekről konkrét helyzetben gondolkodik. Ennek részleteit kicsit később bemutatom, de most elég, ha arra figyelünk, hogy aki hihetetlenül nagy ívű, dicsőséges igehirdetést írt le, a végén egészen emberi, közönséges, pásztori figyelemmel van jelen. Az el nem múló szeretet, amellyel szereti Urát, Jézust, mindebben megjelenik.
Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert bennünket, Jézus követőit fenyeget az a veszély, hogy ennek az el nem múló szeretetnek a megélését inkább helyezzük a színpadra, mint az „öltözőbe.” A színpadon (de ha a képet váltjuk, lehet ez a remetelak is - a lényeg, hogy magunk vagyunk) nem kell a bennünket körülvevő emberek bajaival, tolakodásával, figyelmetlenségével bajlódnunk, egészen magunk lehetünk. Semmi nem vonja el a figyelmünket Jézustól, hogy vele legyünk, a kapcsolatunkat ápoljuk, és egyre mélyebben megéljük az el nem múló szeretetet lángolását. Van idő csendben lenni, van lehetőség elmélkedni, megadatik a természetben való sétálás, senki nem zavar abban, hogy dicsőítsem őt vagy csendben várakozzak jelenlétében. De amint odajön hozzánk valaki az „öltözőben”, amikor belerondít a mi „el-nem-múló-szeretet-megélésünkbe”, könnyen bosszúsak leszünk. Hogyan lehet így nagy művésznek lenni? Hogyan lehet így Jézust el nem múló szeretettel szeretni? Hogyan lehet így benne növekedni és elmélyülni?
Mindez alapvetően két hozzáállásban ölthet testet a mi életünkben. Az elsőt nevezzük szuperspiritualitásnak. Ennek lényege, hogy azt hiszed, Jézus el nem múló szeretete nem más, mint az, amit a színpad vagy a remetelak magányában megélsz. A „post scriptum” nyűg, az „öltöző” hiba a rendszerben. Úgy akarod el nem múló szeretettel szeretni Jézust, hogy az „öltöző” rendetlensége, az ott megjelenő emberek zavargása szűnjön meg. Olyanná leszünk, mint azok a sztárok, akiket a színpadról úgy menekítenek ki, hogy véletlenül se kelljen más hús-vér emberrel találkozniuk. Pállal együtt elcsodálkozunk Isten hatalmas kijelentésein, belerendülünk az evangélium dicsőséges igazságába, de nem követjük ugyanezt a Pált az élet mindennapos forgatagába, az ügyes-bajos dolgok világába. A szuperspiritualitás lényege, hogy Jézust szeretjük - a valóság nélkül. Égsz Jézusért, vágysz utána, keresed őt - de mindaz, ami körülvesz, csak akadály abban, hogy megéljed ezt a kapcsolatot. Ezen az úton hamar eljut az ember oda, hogy egyre erősebben tagadja a valóságot, hogy az „öltözőt” a gonosz mesterkedésének tartsa, és újra és újra azzal próbálja magát erősíteni, hogy megvallja, az „öltöző” nem más, mint illúzió. Jézust a valóságban nem tudja el nem múló szeretettel szeretni.
Ugyanennek a gondolkodásnak a másik oldala a spiritualitás hiánya. Nem is foglalkozol azzal, hogy mit jelent el nem múló szeretettel szeretni a mi Urunkat, Jézust. Miért? Azért, mert te nem tagadod le a valóságot, és tudod, hogy az élet jelentős része „post scriptum” azaz az „öltözőben” zajlik. Ha a szuperspiritualitás tévútja, hogy Jézusra akar koncentrálni a valóság nélkül, akkor ebben az esetben a valóságra figyelünk - de Jézus nélkül. Hiszen Jézust te is a színpadon, vagy a remetelakban tartod igazán szerethetőnek. Emlékezz, hányszor mondtad, vagy gondoltad, hogy alapvetően az élethelyzeted, a körülményeid teszik lehetetlenné, hogy Jézust teljes szívvel szeresd és kövesd. Milyen erős, hogy az ember a múltba, vagy a jövőbe helyezi az el nem múló szeretet megélését. Igen, akkor, amikor még nem voltak kisgyermekeim, és volt lehetőségem egyedül és csendben lenni; akkor, amikor még nem dolgoztam ennyit; akkor, amikor még nem voltam beteg - akkor tudtam Jézust imádni. Az „öltözőből”, ahol nem keresed Jézust, visszanézel a múltba. Vagy amikor úgy gondoljuk, hogy akkor majd, amikor ezen túl leszek, amikor ezt a munkát befejezem, amikor ennek a kapcsolatnak vége lesz - majd akkor újra fogom így szeretni Jézust. De itt és most nem lehet.
Jézus a valóság nélkül - vagy a valóság Jézus nélkül. Vajon ez lenne a keresztény spiritualitás dilemmája? Vagy el nem múló szeretettel szeretjük Jézust - de ehhez le kell tagadnunk, ki kell menekülnünk a valóságból; vagy éljünk az „öltöző” mindennapiságában, állandóan megszakítva és megakasztva, váratlan helyzetekben találva magunkat mindenféle emberekkel - de akkor felejtsük el azt az elmélyülést, ami Jézus imádásához szükséges. De vajon tényleg el kell választanunk Jézust és a valóságot? Miközben van helye a színpadnak vagy remetelaknak az életünkben, tényleg nem lehet az „öltözőben” szeretni Jézust? Lássuk, hogyan éli ezt meg az apostol!
Az el nem múló szeretet lényege: Jézus és a valóság összekapcsolása
Amit mi gyakran elválasztunk, azt az apostol összekapcsolja. Ő, aki csodálatos teológiai magasságokban és mélységekben járt, teljesen egyértelmű közvetlenséggel éli az Isten szeretetét „post scriptum”." Ő, aki a gyülekezetet tanította arra, hogyan őrizhetik meg az evangélium egységét szeretetben, nem tesz mást, mint maga is ezt munkálja. "Azért pedig, hogy megtudjátok, mi van velem, és hogyan élek, mindent elmond nektek Tükhikosz … akit éppen azért küldtem hozzátok, hogy értesüljetek helyzetünkről, és megvigasztalja a szíveteket." Melyik sztár szeretné, hogy rajongói többet megtudjanak gyengeségeiről, nyomorúságáról? Melyik remete számára fontos, hogy tudjanak róla, és ez vigasztalást hozzon azoknak, akik ismerik őt? Az apostol fontosnak tartja, hogy az efézusi gyülekezet tagjai halljanak többet a mindennapjairól. Azokról a napokról, amelyeket börtönben tölt, bilincsek között. Ezért veszi a fáradtságot, és elküldi hű szolgatársát, Tükhikoszt, aki viszi a levelet, valamint saját szavaival fog beszámolni az apostol jelen helyzetének részleteiről. Mindezzel pedig az Pál célja, hogy bátorítsa, vigasztalja a címzettjeit.
Gondolkozzunk kicsit ezen. Levelek mennek és jönnek, követek viszik a hírt, hozzák a hírt, és - amint korábban Pál beszélt erről - ő imádkozik a gyülekezetért, és azokat is kéri, hogy imádkozzanak érte. John Stott jegyzi meg, hogy Pál célja a levelezés, a látogatás és az imádság által az, hogy egyre szorosabbra vonja a személyes kapcsolatot az efézusiakkal. Isten új társadalma, a nagykorú és érett gyülekezet, nem puszta teológiai elmélet; az éppen ebben, a szeretetkapcsolatok elmélyítésében mutatkozik meg. (Stott, God΄s New Society, 289) Pál, aki úgy beszél címzettjeiről, mint akik el nem múló szeretettel szeretik Jézust, mindezt az „öltözőben” éli meg. Miért?
Mert a keresztény spiritualitás szíve, a Jézus iránti el nem múló szeretet szíve az, amit Jézus így mondott halála előtt: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn. 13.34) Eugene Peterson írja, hogy a keresztények legmeghatározóbb jellemzője a személyes, bensőséges, a mindennapok konkrétságban és részleteiben megélt kapcsolatok (Christ Plays…, 310). Márpedig ez mentehetetlenül az „öltözőbe” utalja Jézus iránti szeretetünket, hiszen a színpad vagy a remetelak magányában nincsenek kapcsolatok. A szeretet mindig konkrét, mindig helyi, mindig "itt és most", abban a valóságban, ahol éppen találjuk magunkat és a másikat, ahol találjuk egymást. Milyen Jézus iránti szeretet az, amely tagadja az „öltözőt”, a valóságos embereket a valóságos helyzetekben, és amely csak zenéről, természetről, inspiráló történetekről szeretne tudni a testvéreink kizárásával? Ha így szeretnénk Jézust, azaz ha elválasztjuk Jézust és a valóságot, akkor „gondolatokat és érzéseket, eksztázist és újdonságot fogunk szeretni” (Peterson). Ez pedig nem más, mint bálványimádás, hiszen „a bálvány olyan isten, amiből minden, ami Isten, ki lett véve. A személytelenné lett Isten, a kapcsolattalanított Isten, olyan isten, akit használhatunk, akit magunk mellé állítunk, akivel fantáziavilágban vagyunk együtt úgy, hogy egyszer sem kell szeretetet elfogadnunk vagy szeretet adnunk.” (Peterson, 325) Ha pedig ez igaz, akkor az „öltözőben”, a nagy istenélményeket követő "post scriptum" valóságban nem hogy nem lehetetlen Jézust el nem múló szeretettel szeretni, hanem igazán csak itt és most lehet őt szeretni. Mit jelent ez konkrétan? Jézust és a valóságot összekapcsoljuk. A valóság két vonatkozását szeretném magunk elé állítani, a személyességet és az őszinteséget.
Személyesség. Az „öltözőbe” betolakodó nehéz ember nem akadálya annak, hogy Jézust valóságosan szeressük, egyre jobban szeressük, hanem éppen eszköze. Ő képviseli a valóságot, amelyben most élünk, amelyben ma élünk. Ő képviseli most számunkra a családunkat, a gyülekezeti testvéreinket, a házicsoportunkat, a munkatársainkat, a főnökeinket… Mindazokat - gondold végig, de úgyis tudod! - akik miatt azt szoktad mondani magadban, ha ez az ember nem lenne jelen az életemben, sokkal jobb keresztény lennék. Mennyi nyugalom, béke lenne az életemben, milyen jól tudnám szeretni és szolgálni Jézust. De ez már a menekülés a valóság elől - az elől a valóság elől, ami elől Jézus soha nem menekült el. Képzeld magad elé a nehéz embert, nehéz embereket! Képzeld magad elé Jézust! Mit mond neked Jézus? „Igen, tudom, miattuk nehéz engem szeretned?” - vagy: „Őket azért adtam az életedbe, hogy megtanuljál el nem múló szeretettel szeretni engem, azáltal, hogy velem együtt és általam szereted azt, aki szerethetetlen?” A legvaskosabb, a legkaotikusabb, legzűrzavarosabb mindennapokban Jézus van melletted. Ha engem szeretsz, szeresd azt az embert. Konkrétan, részletekbe menően, tettekkel, elhordozván nehézségeit, kitartóan, újra és újra megbocsátva, szeresd! Ez a személyes szeretet a keresztény lelkiség sajátja. Az emberi kapcsolatok rendezetlen voltában szeretni Jézust el nem múló szeretettel úgy, hogy szereted a másik embert, úgy, hogy a gyülekezetben szeretjük egymást. Mert nem szerethetjük Jézust személytelenül!
Őszinteség. Az őszinteség alatt itt a jelen helyzet, a jelen körülményeinek az elismerését, magunkhoz ölelését értem. Nem valahol valamikor máskor szerethetném jobban Jézust, hanem itt, és most, a jelen élethelyzet, földrajzi helyzet, családi helyzet, anyagi helyzet, egészségügyi helyzet az, amelyben tanulhatom őt egyre inkább szeretni. Amint Pál is ezt teszi, hiszen nem tagadja bilincseit, sőt, szívesen tájékoztatja a részletekről az efézusiakat. Nem tagadja önmaga előtt, és nem rejtegeti mások előtt… Miért lehet erre szabad? Részben azért, mert szeretetkapcsolatot épít. És még inkább azért, mert tudja, hogy ez a konkrét valóság, amiben él, az Úr előtt van, az Úr tudtával van. Gondolj arra, ami neked most - az „öltözőben” - különösen nehéz. Most, amikor elmúltak az ünnepek, az ünnep hangulata, az ünnep által kínált pihenés, az ünnep a hétköznapokat bearanyozó fénye - mi az, ami „post scriptum” nagyon nehéz? Lehet bűn, amivel küszködsz, lehet külső helyzet, körülmény, amit talán szégyellsz; lehet belső gyengeség vagy éppen családi örökség… Képzeld magad elé - és képzeld magad elé Jézust. Vajon azt mondja, hogy „megértelek, ebben a helyzetben még én sem tudnék el nem múló szeretettel szeretni”, vagy azt, hogy „megértelek a küzdelemben, de melletted vagyok, és én munkálom, hogy ezt a helyzetet magadhoz ölelve el nem múló szeretettel szeress engem?” Légy őszinte a valósággal kapcsolatban, és kösd össze azt Jézussal. Ismerd el magadnak, bölcsen oszd meg másokkal, akik veled hordozzák, hogy ebben a helyzetben is tanuld egyre jobban szeretni Jézust.
Az el nem múló szeretet lehetősége: Jézus valóságos szeretete
„A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust” - mondja az áldást Pál. Legyen hát a kegyelemé az utolsó szó, mindannyiunk részére, akik ma azzal szembesülünk, hogy mit jelent szeretni Jézust a valóságban. A kegyelem, az örömhír üzenete pedig az, hogy mindazt, amiről elgondolkodtunk, az teszi lehetővé, hogy Jézus is a valóságban szeretett és szeret bennünket.  Mi ez a valóság? A valóságos Jézus a mi valóságunkba jön el.
Jézus a mi valóságunkba érkezett. Ezt ünnepeltük Karácsonykor, emlékezzünk most erre, „post scriptum.” A mi Istenünk egy olyan Isten, aki belép a mi világunk minden rendezetlen, kaotikus, bűnnel terhelt, konkrét valóságába. Valóságosan a konkrét valóságba. Járja Galilea és Júdea koszos útjait, poros és fáradt a lába. Megérinti a leprást, megáldja a gyerekeket, nyálából készült sárt ken a vak ember szemeire. Személyes szeretet és őszinte szeretet. Nem embertelen a mi Istenünk; nem emberfeletti a mi Jézusunk, és ezért nem embertelen és nem emberfeletti szeretetre hívott el minket. Nem általában szeretett, hanem konkrétan, részletekbe menően, minden embert a maga valóságában. Amerre járt, akit megérintett, amit mondott. Ha elolvassuk az evangéliumot, valóságos Jézussal találjuk magunkat szemben, aki az „öltözőben” jár; nem a színpadon, hiszen lehajol, odafordul a nyomorultakhoz; nem a remetelakban, hiszen vállalja a valóságos összeütközést a büszkékkel és hatalmasokkal. Isten valóságosan szereti az embert.
El nem múló szeretettel… Az „el nem múló” kifejezés eredeti jelentése: „halhatatlan.” Mi halhatatlan szeretettel szeretjük azt, aki halálos szeretettel szeretett minket. Aki halálos szeretettel szeretett minket, azt szerethetjük mi halhatatlan szeretettel. Ez a kegyelem. Ez a valóság. Ez a személyesség. Ez az őszinteség. Engem és téged szeretett a kereszten, egészen konkrétan abban a valóságban, aminek bűn a neve; ami elszemélytelenít minket és másokat, ami bebörtönöz önmagunkba, ami nem engedi, hogy elismerjük a valóságot. A bűn el akar repíteni a színpadra, a bűn be akar zárni a remetelakba, a bűn akarja elhitetni veled, hogy itt és most nem lehet szeretni Jézust, nem alkalmas az idő, a hely, a körülmény, majd máskor… A bűn akar fogságban tartani, hogy továbbra is tagadd a valóságot, és a bűn akarja elhitetni, hogy a szerethetetlent csak gyűlölni lehet. De Jézus halálos szeretettel szeretett minket, hogy szabadok legyünk, általa és benne, szeretni a szerethetetlent, és elismerni, megvallani a valóságot. Ámen!
Lovas András

Azt a címet is adhattam volna a mai igehirdetésnek: "A sorozat véget ér…" Az efézusi levelet végigkövető igehirdetések mind a nagykorú gyülekezetről szóltak, hiszen ez Pál levelének fókusza. Az volt a célunk, hogy belelássunk Isten népe, az egyház csodálatos titkába, krisztusi-evangéliumi lényegébe, és hogy az apostol szavaival élve, egyre inkább növekedjünk „a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra" (Ef. 4.13), hogy megvalósuljon köztünk Pál csodálatos látomása: „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben. " (Ef. 4.16) Hiszen ahogy növekszik Krisztus teste, mind érettségben, elkötelezettségben, szolgálatban és számban, úgy lesz jelévé Isten nagy titkának, amit kijelentett nekünk az idők végének rendjéről: hogy „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van."
Ennek a levélnek az utolsó nagy egységében a gonosz elleni harcról, a Sátán és minden serege elleni lelki küzdelemről hallottunk. Elmondtuk, hogy ez a harc komoly és valóságos, amint Jézus életében is látjuk; nehéz kihívás elé állítja mind keresztények mind nem keresztények gondolkodását, hiszen az alapvető világnézetünkben nincs helye démoni erőknek, szellemi hatalmasságokkal való küzdelemnek. („Ezt hagyjuk meg a Hobbit 3-nak és a fantasy-knek…"). Ráadásul talán van közöttünk, aki ezt a mai - csak feltételes - címet ("A sorozat véget ér…") megkönnyebbült sóhajtással nyugtázza: végre! Hiszen igaz, hogy hetek óta beszélünk arról, hogy az ördög/Sátán a „lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenség… aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Martyn Lloyd-Jones igehirdetése, „The Wiles of the Devil”) Próbáltuk is leleplezni stratégiáját, és újra és újra szembesültünk az apostol buzdításával: öltözzük fel az Isten fegyverzetét. Egy idő után pedig ez fárasztó: a gonoszról hallani, a fegyverzetet felölteni, hétről hétre ezzel szembesülni… Szóval ha én azt mondanám, hogy "a sorozat véget ér", talán többen rávágnátok: végre! De nekem, Isten igéje alapján, egy kibővített címmel kellene előállnom: "A sorozat véget ér - de a háború folytatódik!" És ha te csak erre vártál, hogy végre vége legyen, azzal egyetlen dolgot mondasz, hogy fogalmad sincs, miről beszéltünk eddig… A valóság nem ér véget!
A sorozat véget ér - a háború folytatódik; Isten népe, benne a gazdagréti (felnőttkorba lépő) gyülekezet, és minden egyes tagja részére mindvégig. Mert Krisztushoz tartozni harcot jelent, ugyanakkor győzelmes harcot. Ma az imádság szerepéről lesz szó ebben a harcban, hiszen végezetül az apostol imádságra hív: "Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által..." Miért ezzel fejezi be azt a szakaszt, amelyben a gyülekezetet felkészíti, hogy megálljanak a gonosz elleni harcban? Miért ide fut ki mindaz, amit a lelki fegyverzet felöltéséről tanított? Miért ez az utolsó nagy felszólítása ebben a levélben/igehirdetésben (amelyet imádsággal kezdett)? Miért elengedhetetlen az imádság? 1. Mert a lelki harc dimenziója az imádság dimenziója; 2. Mert az imádság által maradunk éberek a harcra; 3.Mert az imádság fogja össze a felnőtt gyülekezetet a harcban
I.      Mert a lelki harc dimenziója az imádság dimenziója
Pál apostol felsorolta Isten fegyverzetének hat elemét, majd minden látszólagos átmenet vagy lezárás nélkül tér rá az imádságra. (vv.17-18) Az imádságot nem azonosítja a római katona fegyverzetének egy elemével, nem mondja, hogy vegyük fel, miközben mégis egyértelműen az Isten fegyverzetének felöltéséhez kapcsolja. Ez a kapcsolat abszolút döntő: arra mutat, hogy az egész lelki harc, és azon belül a fegyverzet felöltése az imádság dimenziójában zajlik. Az imádság nem egy fegyver, hanem az a kontextus, az a tér, az a spirituális-lelki valóság, amelyben megragadjuk a gonosszal való harc lényegét, és amelybe belépve megvívjuk a harcot. Ez annyira így van, hogy vagy imádságban történik a felkészülés és a harcban való megállás, vagy egyáltalán nem történik - még ha elméletben tudunk is a háborúról. Miért van ez így?
A mennyeiek világa. Többször beszélt az apostol arról, hogy mit jelent, hogy a keresztyén közösség Krisztusban van; azaz a Szentlélek valóságában titokzatos módon egyesültünk Jézus Krisztussal, részesedtünk belőle. Ennek a terét, dimenzióját nevezte a "mennyeiek világának". Azt hallottuk, hogy megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban (1.3); de tovább is ment, és azt a szinte felfoghatatlan dolgot állította, hogy Krisztussal együtt feltámasztott és a mennyeiek világába ültetett bennünket. Egyszerre vagyunk itt, ebben a világban, feladattal, küldetéssel, örömökkel és kudarcokkal, mint minden ember, és mégis a láthatatlan, a mennyeinek nevezett világban, egy másik dimenzióban, amely ugyanolyan valóságos számunkra, mint ez a világ. Ráadásul a mennyeiek világához tartoznak mindazok a hatalmasságok és fejedelemségek, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei, amelyek felett Jézus Krisztus győzött, és amelyeket Isten a lábai alá vetette (1.20-21; 6.12). Amikor Pál azt mondja, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen, azaz nem emberi erők, okoskodások, körülmények ellen zajlik, akkor ugyanezt fogalmazza meg: a mennyei, ha úgy tetszik, a szemünk előtt láthatatlan spirituális valóság, a lelki dimenzió világában zajlik ez a harc. Egyáltalán nem függetlenül a mindennapi eseményeinktől, de mégis gyökereiben, szívében mind ez evangéliumot, mind a harcot e lelki-szellemi dimenzióban ragadhatjuk meg.
A mennyeiek világában az imádság által veszünk részt. Látjuk már, hogy miért mondtam, az imádság az a dimenzió, amelyben a harc zajlik? Persze sokan egészen másképpen gondolnak az imádságra. Vannak, akik szerint nem más, mint bolond önbecsapás. Azt hiszed, hogy megszólítasz valakit, aki valójában nem létezik vagy ha létezne is, úgysem figyel, tehát az imádság felesleges bolondság. Ezzel most nem foglalkozunk többet… Vannak olyanok is (mind keresztények(!), mind nem keresztények), akik szerint az imádság alapvetően egy lélektani folyamat. A lényege, a haszna ebben fogható meg: akár van valaki (keresztény), akár nincs (nem keresztény), az imádság hasznos, mert lenyugtat, rendszerez, hozzájárul a testi-lelki egészséghez, stb. És miközben ez utóbbi minden kétségen kívül igaz, most mégis azt kell látnunk, hogy Pál (és a Biblia) nem így beszél az imádságról. Az imádság kapcsolódás Istenhez, részesedés Krisztus által a mennyeik világában, az imádság teljesen valóságos történés a teljesen valóságos spirituális dimenzióban. Imádság nélkül pedig nem tudsz kapcsolódni ehhez a világhoz. (Ha nem test és vér ellen hadakozunk, akkor a fegyvereink sem testiek - azaz emberiek, e világhoz tartozók; vö. 2Kor. 10. 4) A lelki harcban, amely a mennyeiek világában zajlik, csak imádság által vehetünk részt.
A fegyverzet megértése vagy felöltözése? Legyünk akkor ezen a ponton egészen gyakorlatiak. Hogyan öltözhetnénk fel Isten fegyverzetét imádság nélkül? Sehogy! És hogyan öltözhetjük fel imádságban?
Mi az, amit Pál Isten fegyverzetének nevez? Egy kiterjedt, több részből álló metafora van előttünk. Pál házi őrizetben van, egy római katona őrzi éjjel és nappal. Amikor arra készül, hogy megerősítse az evangélium (lelki) igazságaival a gyülekezetet a Sátán elleni harcban, kapva kap az alkalmon, hogy az evangélium egy-egy igazságát a katona valóságos fegyvereivel kapcsolja össze.  Egy külső képet használ arra, hogy egy belső/lelki/evangéliumi valóságról (annak 6 dimenziójáról) beszéljen. Ezért mondta, hogy vegyük fel a következőket: övezzük derekunkra az igazság szeretetét, öltsük magunkra a megigazulás páncélját, saruzzuk fel lábainkra a békesség evangéliuma készségét, vegyük fel a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. De mit jelent ezeket magunkra ölteni, felvenni?
Nyilvánvaló, hogy nem pusztán annyit, hogy értjük. A harchoz ismernünk és értenünk kell az evangélium igazságát, egyre mélyebben meggyökerezni benne úgy, hogy azt egészen konkrétan tudjuk alkalmazni azokban a helyzetekben, ahol a Sátán támad és megpróbál elfordítani Istentől (ezeket a különböző helyzeteket konkrétan elemeztük korábban). Hogyan tudja az ember egészen mélyen a szívébe engedni az evangélium igazságait? Hogyan tud ez olyan mélységben megjelenni, hogy a gondolatainkat, az észlelésünket, a döntéseinket, a céljainkat, mind-mind meghatározza? A válasz: beleimádkozzuk magunkat az igazságba - a Szentlélek által. A Krisztus igazságát az imádságban vesszük magunkhoz, sőt, az imádságban öltjük magunkra. Itt található a metafora, a képes beszéd ereje, az apostol zsenialitása. Mert nem elég, ha érted az evangéliumot, annak lényed legmélyét kell átjárni. És ebben segít a kép, amit a Szentlélek ihletett, és segít, amint ezt szintén a Szentlélek ihletésével magadra veszed. Amint egyenként imádságban felveszed a fegyvereket, képszerűen végigimádkozod az evangéliumi igazságot, a Szentlélek megújítja a szíved, megújítja a képzeleted. A szívedben ott lesz annak tudata, az érzete, hogy az evangélium körbevesz és átjár. A fejbeli ismeret/tudás mellé kapcsolódik a lelki/spirituális meggyőződés, a szívbeli tudatosság és bizonyosság. Képszerűen meggyőz arról, hogy igenis az igazságot választom a hamisság és hazugság ellen, mert derekamra kötöttem; hogy igenis ellenállok minden ördögi vádnak és kárhoztatásnak, mert Krisztus megigazító munkáját, mint páncélt felöltöttem; igenis a békességet munkálom ott, ahol szétdobálás van, mert lábaimra a békesség evangéliumát saruztam; igenis megállok a gonosz minden rettentő és félelmet keltő nyila ellen, mert felvettem a hit pajzsát; igenis megállok minden hiány és veszteség, fájdalom idején, mert rajtam az üdvösség sisakja; és igenis mindez igaz, mert kezemben a Lélek kardja, Isten objektív kijelentése. Az imádságnak ez a formája az, ahogyan egészen mélyen azonosítod magad az evangéliumi igazsággal. Imádság nélkül pedig elvesztünk a harcban, mint akik mezítelenek és védtelenek…
II.     Mert az imádság által maradunk éberek
Láttuk, hogy Pál azért hív „mindenkor imádságra", mert az imádság a harc dimenziója. Másodszor, azért elengedhetetlen az állhatatos, kitartó imádság a lelki harcban, mert az imádság tart készenlétben, az imádság által maradunk ébren: "legyetek éberek…" Pál ugyanazt mondja a lelki harc összefüggésében, amit Jézus az utolsó idők megpróbáltatásaival, valamint az ő visszajövetelével kapcsolatosan: „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól … legyetek éberek és szüntelen könyörögjetek." Mi ez az éberség, és mi ennek a jelentősége a harcban? Ha az ellenség valóban a „lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenség… aki bármelyik oldalról meg tud támadni”, akkor világos, hogy mindig, minden időben készen kell állnunk a harcra. A keresztény katona/gyülekezet sohasem mondhatja, hogy most pedig békeszünet van, vagy elmentünk szabadságra. Ezért hangsúlyozza Jézus is, Pál is a készenlétet, az éberséget, szemben azzal, amikor "elalszunk", mert maga alá temetnek a mindennapi élet gondjai, vagy éppen az élet élvezete. Lássuk közelebbről az imádság és éberség összefüggését a lelki harcban!
Visszatérően beszéltünk arról, hogy miközben ez a háború nagyon is valóságos, nekünk, a nyugati civilizáció embereinek nehéz megragadni, hiszen kihívást jelent a világképünk számára. Azaz sokkal inkább elképzeljük a kereszténységet racionális értelemben (igaz, mert érthető és védhető), vagy etikai értelemben (ilyen és ilyen fajta életvitel fakad a hitünkből), semmint lelki-szellemi, spirituális értelemben (Jézus Isten uralmát hirdette meg, és ez egy nagy kozmikus háború része, amelyben ő végső győzelmet aratott a Sátán, seregei a démonok, a bűn, halál és kárhozat felett). Az imádságban azonban rendszeresen és tudatosan a mennyei valóságba lépünk be, az imádságban éljük meg újra és újra, hogy Krisztushoz tartozunk. Amíg rendszeresen imádkozunk, addig vagyunk - lelki értelemben - ébren. Amikor nem imádkozunk, nem gyakoroljuk a kapcsolatot - bár tudunk róla, tudunk róla beszélni, és erkölcsi értelemben még egy ideig úgy élünk… már elnehezülnek a pilláink, azaz elnehezül a szívünk. Amennyiben imádságban rendszeresen felöltözzük Isten fegyverzetét, ébren maradunk arra nézve, hogy háború van; amikor ez elmarad, a világképünk is egyre inkább visszavezet bennünket oda, hogy ez a háború nem valóságos, mintha nem is létezne. Egy idő után már csak így gondolunk vissza: „nem is tudom, egykor hogyan gondolhattam, élhettem meg valóságként…" (Illusztráció: gondolj bármire, amit folyamatosan követsz az interneten, vagy a hírekben, egy sportoló vagy csapat, egy cég akciói, valakinek a blogja, vagy bármi, ami erősen érdekel. Addig vagy "ébren", ameddig napra készen követed az eseményeket, rendszeresen és kitartóan. Azután, ha az érdeklődésed lelohad, és már csak egyszer-egyszer nézel rá, már nem vagy éber. Lehet, hogy a legjobb meccset, a legnagyobb akciót, a legjobb fórum lehetőségeket kihagytad… Elaludtál.) Az éberség tehát rendszeres gyakorlást, rendszeres imádságot feltételez.
Hogyan néz ez ki a gyakorlatban? Rendszeresség és rutin. Ne ijedjünk meg! Először is, a rendszeresség nem jelenti azt, hogy naponta több órát kellene imádkozni. Sőt, a „gyakrabban keveset" jobban segít az éberség fenntartásában, mind a „ritkán sokat." Egy nap két-három alkalommal való megállás Isten előtt (reggel és este hosszabban, napközben pár perc visszatekintés) nagyban segít tudatosan az ő jelenlétében végezni a dolgainkat. („imádkozzatok mindenkor…”) Másodszor, a rutin nem a gépies, kiüresedett, lélektelen imafelmondást jelenti, hanem azt, hogy ezt a napi két-három imádságot, megállást olyan mértékben építem be az életembe, hogy az rutinszerűvé válik. (Amint megnézzük a híreket, vagy ránézünk a facebookra - mindegyiket rutinszerűen tesszük sokan, mégsem panaszkodunk közben, hogy milyen gépies és lelketlen…) Az éberséget segíti még, ha valakivel együtt is imádkozol rendszeresen (házaspár, lelki barát…).
III.   Mert az imádság fogja össze a felnőtt gyülekezetet a harcban
A harmadik érv amellett, hogy az imádság elengedhetetlen a lelki harcban az, hogy az imádság fogja össze a gyülekezetet. A harcunk nem egyéni küzdelem, hiszen Isten egész népe áll a háborúban. Ennek pedig két oldaláról beszél az apostol. Az első, hogy imádkozzunk az összes szentekért. Harcban vagyunk - ezért imádkozzunk egymásért. Imádkozz a családtagjaidért, imádkozz a testvéreidért. Imádkozz a betegekért, a nehéz helyzetekben lévőkért - és imádkozzunk a sikeresekért, azokért, akiknek minden működik. Az imádság kölcsönös, és amint ezt gyakoroljuk, ez össze fogja és erősíti meg a gyülekezetet a harcban. Nem nekem kell megállni a gonosz napon, hanem nekünk kell megállni. Nemcsak énrólam van szó, hanem mindnyájunkról szó van. És akkor tudunk igazán imádkozni másokért, ha ismerjük és szeretjük őket, valamint ha ismernek bennünket. Hiszen mit ér, ha én megállok a harcban, de a testvérem elvérzik mellettem… És hogyan látnám őt, amikor erős, miközben engem elborítanak a kétségek, vagy a félelmek. Imádkozzunk „az összes szentekért” - hívja az efézusiakat az apostol. Ezért is annyira fontos, hogy a házicsoportokon keresztül mélyebben megismerj másokat, és mások megismerhessenek téged.
Végül pedig - talán nem várt - fordulat következik. Pál, aki Istent magasztalta a levél/igehirdetés elején kitörő hálával; az apostol, aki ebben az írásban több helyen is könyörög a gyülekezetért; Isten szolgája, aki a gonosz ellen való harcról tanít így szól: „és énértem is, hogy adassék nekem az ige … hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát.” Majd így folytatja: „amelynek követe vagyok a bilincsben is.” Egy követ bilincsben? Az örömhír követe - láncok között? Az Isten harcosa - börtönben? Olyan ez, írja NT Wright, mint egy szárnyaszegett sas, mint egy óceánjáró a sivatagban, vagy egy mozdony a szántóföldön… (Paul for Everyone/The Prison Letters, 77) Követ bilincsben? És Pál nem azért kér imádságot, hogy levegyék róla a bilincset, hanem azért, hogy bátran hirdesse az evangéliumot. Imádkozzatok énértem is… Ez is hozzátartozik a harchoz. Pál, aki tanít a harcról, tud kérni, imádságot kérni ahhoz, hogy hirdesse az evangéliumot, forgassa a Lélek kardját. Mert ez az imádság nem tesz embertelenné… Nem tesz emberfelettivé… Sőt, egészen hitelessé, egészen emberivé tesz, ahogy összefog bennünket a gyülekezet közösségében. Imádkozzunk egymásért, és imádkozzatok értem is.
Mert Jézus ugyanezt teszi. Halála előtt, a Gecsemáné kertben gyötrődik és imádkozik, és kéri a tanítványait, hogy ezen az éjszakán imádkozzanak és virrasszanak vele. Imádkozzatok énértem… Azok pedig újra és újra elalszanak. Nem képesek ébren lenni, imádkozni, és ez nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is igaz. Nézd, Jézust, az embert: amikor az egyik legnagyobb harcot vívja a sötétség erőivel, amikor gyötrődik és szenved, küzd, segítséget kér. A tanítványokért is harcolja a harcot, mégis kéri, álljanak mellé. Mert az imádság segít.
Pár órával később már a kereszten vívja a haláltusát. És miközben elhordozza a kínhalált értünk, helyettünk és miattunk, mit tesz: imádkozik az összes szentekért. Imádkozik azokért, akik ezt teszik vele, imádkozik érted és értem: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk. 23.34) Imádkozzunk hát a harcban – mert Jézus imádkozott és imádkozik értünk. Harcoljuk meg a harcot – mert Jézus megharcolta értünk. Álljunk meg hitben győztesen – hiszen Jézus Krisztus megszerezte számunkra a győzelmet! Ámen!
Lovas András

Pál apostol az Eféziusiakhoz írt levél 6. fejezetének a végén beszél az ún. lelki - szellemi harcról: egy olyan háborúról, amely Isten népe és a gonosz erői között zajlik. Ebben a szakaszban Isten fegyverzetéről olvasunk, melyet felöltözve megállhatunk a harcban. Hétről hétre a fegyverzet egyes darabjairól beszélünk részletesen, és hétről hétre visszatérően ugyanazt a három gondolatot mondom el elöljáróban, ami bevezet bennünket a lelki - szellemi harc témájába.
- Az első, hogy ez a harc, amiről Pál apostol azt mondja, hogy „nem test és vér ellen”, tehát nem emberi erők, hatalmak ellen, hanem a levegőbeli fejedelmek, hatalmasságok, gonosz lelkek ellen zajlik – ez a harc valóságos, komoly, konkrét, súlyos és létező. Ezzel szembe kell nézni mindenkinek, aki Jézust, ill. a kereszténységet szeretné megismerni. Ha valaki elolvassa bármelyik evangéliumot, hogy megismerje, kicsoda Jézus, mit tanított Jézus, mit tett Jézus, látni fogja, hogy Jézus valóságosan harcban áll a gonosszal. Nem minden erről szól, de újra és újra szembe találja magát ördögi, démoni erőkkel. S amint ez a harc Jézus személyes életében jelen van, ugyanígy az ő követőinek az életében is valóságosan jelen van. A keresztény embernek tudnia kell, hogy háború van. Egy idézet, amit csak legelőször mondtam el: ebben a lelki háborúban „a lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenséggel szembesülsz, aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Martyn Lloyd-Jones, Igehirdetés, „The Wiles of the Devil”) Veszélyes dolog azt gondolni, hogy ez a harc nem komoly vagy nem valóságos.
- Másodszor tudni kell mindenkinek, hogy a világképünk kérdése nem megkerülhető. Az értelmünk, gondolkodásunk valamilyen mértékben a világképünk foglya. Azt tartjuk valóságnak, amit a világképünk valóságnak enged tartani. De miért gondoljuk, hogy a mi világképünk a teljes valóságot felöleli? A kereszténység, az hogy a világ több, mint amit megfoghatunk, látunk és tapasztalunk, különösen pedig az a tény, hogy egy lelki, szellemi háborúnak a részesei vagyunk - hihetetlenül nagy kihívást jelent a nyugati, materiális, racionális világkép számára. Ezért fontos, hogy újra és újra megértsük ezt a gondolatot: miközben „erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek, veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek.” (Wink, Naming the Powers, 4.)
- És harmadszor: ez a harc nem testetlen, a mindennapi élettől független. A körülményekben, eseményekben, ideológiákban, kapcsolatokban, lélektani benső valóságunkban, hamis tanításban zajlik. Nem levegőbeli szellemekkel hadakozunk függetlenül a bennünket körülvevő tapasztalati valóságtól. Ez pedig józanságra, bölcs különbségtételre hív, mely a nagykorú, érett keresztény gyülekezet jellemzője: felismerni a mindennapi helyzetekben, történésekben, trendekben, hogy mi az, ami ördögi és gonosz – és az evangélium igazságaiban szilárdan megállva felvenni a harcot ellene.
Az elmúlt tíz napban több olyan beszélgetésem volt, ami mindezeket illusztrálja. Józan, mérnök, tudós férfiak számoltak be arról, hogyan éltek meg szellemi támadást, és hogyan tapasztalták meg, hogy amikor Jézus nevében ellene mondtak a gonosznak, a durva, kísértő hang, gondolat elcsendesedett; a nyomasztó, megfoghatatlan sötétség elszállt. Megtapasztalták, hogy ez a harc konkrét mindennapi élethelyzetekben zajlik valóságosan – valóságos a támadás és valóságos a Krisztusban ránk ruházott erő is, amivel ellene megyünk. S miközben ezt megtapasztalták, miközben bizonyságot tettek ennek hiteles átéléséről, mégis ott volt bennük a rácsodálkozás: „ez tényleg igaz?” Mert a világképünk újra és újra azt mondja, hogy ez hihetetlen. Megtapasztalod, és mégis rácsodálkozol, mint lehetetlenre.
A jelen sorozat összefüggésében ez két dolgot jelent. Az egyik, hogy vannak, akiknek megnyílik a szemük arra a lelki, szellemi valóságra, ami eddig elrejtett volt előttük. Ez a cél. Felismerik, hogy szellemi, démoni támadás zajlik ott, ahol eddig csak emberi nehézségeket láttak. A másik dolog viszont az, amit korábban is mondtam, hogy a gonosz elleni harcról való tanítás már önmagában a gonosz elleni harc része. Nem csak beszélünk arról, hogy háború van, hanem ebben a pillanatban, amikor erről beszélünk, már zajlik a háború és harcoljuk a harcot. Hiszen amikor leleplezi bárki az ellenség stratégiáját, taktikáját, mesterkedéseit, azzal nyilvánvalóan gyengíti az ellenséget – s ezt az ellenség nem nézi jó szemmel, és nem nézi ölbe tett kézzel. Nem kell csodálkozni tehát, ha a támadások kereszttüzében találjuk magunkat, amikor erről a témáról beszélünk, gondolkodunk. Háború van. Halálosan komoly. Krisztusban győztünk - de ne vegyük félvállról a harcot!
Pál apostol arra szólít fel bennünket, hogy álljunk meg a harcban, és azt mondja: ahhoz, hogy meg tudjunk állni, vegyük fel az Isten fegyverzetét! Többször elmondtam, hogy Pál apostol, mikor ezt a levelet írja, börtönben van, bilincsben, ott van mellette egy római katona. Amikor arról beszél, hogy milyen háborút jelent az evangéliummal élni, ránéz a katonára, végigveszi a fegyverzetét, és annak egy-egy eleméhez egy-egy evangéliumi, lelki igazságot kapcsol. Tehát ez egy hasonlat, egy metafora, amit arra használ, hogy képszerűvé tegye számunkra az evangéliumi igazságokat, és segítsen nekünk ezeket az igazságokat jobban megragadni. Mert mikor azt mondja: vegyétek kézbe a hit pajzsát, öltsétek magatokra az igazság övét, stb., ez sokkal szemléletesebb, erőteljesebb, megragadhatóbb számunkra, mintha csak azt mondaná: higgyetek és legyetek mindig tisztességesek, becsületesek, az igazságban járjatok! 
Ma a hatodik, az utolsó konkrét fegyverről beszélünk: „álljatok meg tehát, és ehhez vegyétek fel a Lélek kardját, az Isten igéjét!”
Az elmúlt öt alkalommal egy-egy lelki igazsághoz, fegyverhez hozzárendeltük a gonosznak egy-egy tipikus munkáját. A Gonosz sokféle módon támad, és egy-egy lelki igazság kapcsolható a különféle támadó stratégiákhoz. Beszéltünk arról, hogy a hazugsággal, a hamissággal szemben (a Sátán a hamisság atyja) meg kell állni az igazságban, az igazság övével. A vádaskodással és kárhoztatással szemben felöltözzük a megigazulás páncélját. Amikor a gonosz szétdobálja a közösségeket és békétlenséget kelt, azzal szemben felsaruzzuk lábunkra a békesség evangéliuma hirdetésének a készségét. A félelemmel szemben felvesszük a hit pajzsát. Múlt héten pedig arról volt szó, hogy a nehézségekkel, a szenvedésekkel, veszteségekkel, hiányokkal szemben vegyük fel az üdvösség sisakját.
Mikor a Lélek kardjáról beszélünk, ami az Isten beszéde, ezt a fegyvert nem lehet a Sátán valamelyik konkrét módszeréhez hozzárendelni. Sokkal inkább eszköz ez, amely elengedhetetlen a harcban. Hiszen mindegyik evangéliumi igazság felöltözéséhez szükség van igére és imádságra. Igére: a Lélek kardjára – erről beszélünk ma, és Lélek általi imádságra – erről lesz szó jövő vasárnap, a sorozat záró alkalmán.
Három gondolatban szeretném kifejteni az üzenetet:
- Miért van szükség erre a fegyverre, a Lélek kardjára, az Isten igéjére?
- Mit jelent felvenni?
- Hogyan lehetséges felvenni, ki adja ránk, ki adja a kezünkbe ezt a fegyvert?
A kép, ami előttünk áll, a római katona kardja - amit Pál a Szentlélek kardjának nevez, majd úgy azonosít, hogy ez nem más, mint Isten beszéde. Isten igéje, szava, mely a Szentlélek erejében, mint kard vág át az ellenség minden állásán, védelmi rendszerén, illetve mint kard véd meg a támadóval szemben. Az egész bibliai világképben, a zsidó-keresztény gondolkodásban abszolút döntő, hogy Isten egy olyan Isten, aki kijelenti magát, megszólal, beszél, kijelenti az igazságot. (Nem minden vallásban ilyen az isten-kép.) Az Ószövetség több helyen úgy beszél Istenről, mint aki beszédével, igéjével teremt, kimondott szavával hozza létre a világot; de úgy is beszél róla, mint aki a szavával harcol, a beszédével ítél. (Hós.6.4-5., Ézs.11.3-5.) Az Újszövetség Jézust, Isten Fiát is úgy láttatja János jelenéseiben, mint akinek a szájából kétélű éles kard jön ki. (Jel.1.16., 2.12., 19.15.) Az ő beszéde, az ő szava, az isteni szó: éles fegyver. A Zsidókhoz írt levél szerzője pedig úgy foglalja ezt össze: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid.4.12.) Isten igéje, Isten beszéde tehát az ember értelmén, lelkén, szívén keresztül egészen mélyre hatol; elválasztja az igazat a hamistól, a sötétet a világosságtól; gyógyít, szabadít, megítél, helyreállít.
Amikor Pál apostol leírja ezt: „vegyétek fel a Lélek kardját, az Isten beszédét”, akkor Isten igéje alatt nyilvánvalóan nem értheti még az egész Bibliát a mai formájában, hiszen az Újszövetség még formálódik. Éppen most írja Pál azt a levelet, ami majd az Újszövetség része lesz. Mind Pál, mind Jézus szóhasználatában az ige az Ószövetséget, Isten írásba foglalt kijelentését jelenti. Fontos értenünk, hogy Isten igéje, Isten szava mindig emberek, próféták által hangzott el egy-egy helyzetben, majd leírásra, rögzítésre került. Az Isten igéje az élő szó; és az Isten igéje, beszéde annak írott, normatív formája - így tekintették a próféták, így tekintette Izrael népe, így tekintette Jézus, így tekintjük mi is. Ezért, amikor Isten igéjéről beszélünk, mi már az egész Bibliáról: Ó- és Újszövetségről, a teljes Szentírásról beszélünk – ez így Isten igéje, az általa ihletett szó, ami a Szentlélek erejében, világosságában a Lélek kardja, amely ugyanúgy megszólal és ugyanúgy kétélű, éles fegyver ma is, mint ahogyan egykor volt. 
Miért szükséges ez a gonosz elleni harcban? Miért van szükség Istennek ezen objektív, tehát tőlünk, a véleményünktől, az aktuális tapasztalatainktól, a bennünket körbevevő kultúrától független kijelentésére? Mert ezer év múlva, ha még itt leszünk a Földön, (advent van, ami azt jelenti: Jézus visszajön, ezt ne felejtsük el!), ha lesz még egy ezredév múlva földi élet, akkor biztos, hogy lesz Jézus Krisztusnak népe - teljesen más lesz a kultúra, teljesen más lesz a világ, de a Szentírás ugyanaz lesz számukra is. Ebben az értelemben, ami itt rögzítve van, független attól, hogy mit gondolunk, mit élünk át, mit tapasztalunk, mi történik ebben a világban. (Az, hogy hogyan olvasom, hogyan értem, már nem független: az már az én szűrőmön megy át.) Miért szükséges tehát ez az objektív kijelentés? Miért olyan fontos Isten igéje Isten népe számára, hogy reformátusként azt mondjuk: az életünk, hitünk mércéje, normája, mértéke egyedül a Szentírás? Miért fontos, hogy ez tőlünk függetlenül létezik, hogy Isten tőlünk függetlenül kijelentette magát? - Azért, mert az Istennel való kapcsolat valóság és igazság kérdése. Ezt nagyon mélyen írjuk a szívünkbe! Erről lesz szó most.
Az Istennel való kapcsolatunk mindenekelőtt a valóság, igazság kérdése. Ennek a kapcsolatnak a szíve, alapja Jézus Krisztus örömhíre: az ő eljövetele, halála, feltámadása – nem annak a kérdése, hogy mindez tetszik-e nekünk, működik-e számunkra, kívánatosnak, vonzónak tartjuk-e, hozott-e békességet, örömet, szeretetet az életünkbe. Ez mind jó, ha így van, de az Istennel való kapcsolat, a benne való hit, a neki kedves élet igazság, valóság kérdése. Nem az a kérdés, a Lélek kardjáról szólva, hogy éppen mi működik, mi esik jól, mit tartunk elfogadhatónak. Az ige a végső kérdésekkel szembesít: Mi az igazság a világgal? Mi a valóság az emberrel? Ki az ember? Mire van itt? Mi a létezése értelme? Mi a probléma? Mi a megoldás? Létezik egy olyan végső valóság, ami minden kérdésre választ ad? Létezik egy olyan végső valóság, igazság, ami alapján ki lehet mondani, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az igaz, mi a hamis? Létezik egy olyan objektív keret, ami meghatározza mindennek a működését, a célját és az értelmét? Van-e bizonyos igazság mindezek fényében arról, hogy mi lesz a világgal, hová tartunk? - Lehet, hogy azt mondod: ezek nagyon távoli kérdések, ezek annyira nem foglalkoztatnak engem. De hogy mit élünk meg egy-egy kapcsolatban, hogyan alakítjuk a családunk életét, hogyan döntünk ma délután egy konkrét helyzetben, milyen terveink, reményeink, céljaink vannak, mit kezdünk a pénzünkkel, a munkánkkal – ezek a mindennapi kérdések itt gyökereznek, itt dőlnek el ezeknek a nagy kérdéseknek a fényében.
Arról beszélünk, hogy miért fontos és szükséges az Isten beszéde, a Lélek kardja a gonosszal való háborúban. Gondold végig! A valóság, amit igaznak tartasz, és amihez méred az életed, aminek fényében hozod a döntéseidet, végeredményben vagy benned dől el - ami azt jelenti, hogy mi teremtjük a magunk valóságát, kulturális, társadalmi meghatározottságban, de mégiscsak szubjektív módon - vagy pedig létezik egy olyan rend, célszerűség, értelem, ami Istentől való, objektív valóság. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy hisszük, hogy létezik egy végső, objektív valóság: Isten, aki a szeretet Istene, aki önmagában létezik. Isten létrehozta ezt a világot. Általa, benne, rá nézve lett minden, ami létezik: és ezért mindennek van tőle való rendeltetése, igazsága, célja és értelme. Isten eljött ebbe a világba, amely elfordult tőle, hogy Krisztusban megmentse, megszabadítsa. Ez mindent meghatároz, És Isten igéje mindezt kijelentette. Ez a valóság. Erre odaadjuk az életünket. Nem azért, mert működik, (működik különben), hanem azért, mert igaz.
Mi ennek a jelentősége a lelki harc kérdésében? Az, hogy Isten igazsága és világossága összeütközik az ördög ravaszságával. A Sátán célja, hogy minden eszközzel elhomályosítsa és elfedje, eltorzítsa azt a végső igazságot, amely Istenből, az ő lényéből, a teremtés és megváltás munkájából fakad. Ez a harc. Persze nem filozofál (mindig) a gonosz ilyen nagy dolgokról, nem feltétlenül a nagy szavak embereként (azaz bukott angyalaként) lép fel: általában megelégszik azzal, hogy a mindennapi élet egy-egy területén félrevezessen, ott ferdítse el a dolgokat – éppen ebben áll a ravaszsága. Elég, ha a mindennapokban elbizonytalanít arra nézve, mi van Istentől, mi nem. Elég, ha homályosságot kelt, hogy ne tudjuk, mihez igazodhatunk, mihez mérhetjük magunkat és a dolgainkat. Elég, ha eléri, hogy már ne tartsuk igaznak mindazt, amit korábban igaznak tartottunk, vagy ha igaznak tartjuk is, ne legyen erőnk megállni benne. Ez a Gonosz munkája.
Pál visszatérően beszél a gonosz ravaszságáról:
- „Elvetjük a szégyenletes, titkos bűnöket, nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2.Kor.4.2.)
- „Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (2 Kor.11.3.).
- Az Efézusi levélben pedig azt mondja, hogy az a cél, hogy „ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef.4.14-15.)
Értitek, hogy mi a jelentősége annak, hogy létezik egy objektív igazság, mint Isten igéje és beszéde a gonosz elleni harcban? Az, hogy a harc ott zajlik, és ott dől el, hogy mit tartasz igazságnak, és meddig tudsz megmaradni emellett az igazság mellett. Mit tartasz igazságnak – ez még önmagában könnyű, de amikor hihetetlen nyomás éri ezt, nyomás alá kerül, amit igazságnak tartunk, akkor milyen alapon tudunk megmaradni az igazság mellett? Hol van az a biztos, szilárd pont, amelyre állva minden körülmények között - a legelcsüggesztőbb, legnyomorultabb, legszomorúbb helyzetben, vagy a legvonzóbb, leggyönyörűbb csábítás, a legnagyobb kínálkozó lehetőség alkalmával - felismered, hogy mi az Istentől való igazság? Hogy bármelyik módon próbálna is elvonni téged a gonosz az igazságtól, megállhass, sőt megvallhasd az igazságot azzal szemben, aki profi módon csavar ki és torzít el mindent. Hol van az az arkhimedeszi pont, amelyen megállva minden körülmények között kimozdíthatjuk a gonosz által mesteri módon felépített világot, a hazugság és az illúzió világát? A válasz: Isten igéjében. Ez a Lélek kardja. 
Azt mondtuk, hogy Isten igéje mindig embereken, prófétákon keresztül érkezett, valamint írásba foglaláson, a Szentíráson keresztül jut el hozzánk. Figyelj erre: ez Isten igéje. Nem a tiéd, nem az enyém. De mégis nekünk kell felvenni: neked és nekem. A Lélek kardját felvenni azt jelenti, hogy te fogsz élni ezzel a szóval. Te élsz az igével. Te mondod ki az isteni szót: aktívan, cselekvően, akár védelemről, akár támadásról van szó a harcban. (A kard az egyetlen olyan fegyver ebben a felsorolásban, amivel támadni is lehet – erről lesz még szó.) Hogyan vesszük kézbe a kardot, a Lélek kardját, hogyan lesz annyira a miénk az, ami eredendően nem a miénk, mert Isten igéje, hogy biztosan ragaszkodva az igazsághoz megállhatunk az ördög minden ravaszsága ellen? Három lépést szeretnék bemutatni, amelyek összetartoznak, és talán egészen el sem választhatók. Nagyon egyszerű – elmondani. De azért jó, hogy egyszerű elmondani, mert akkor meg is tudjátok jegyezni – és ha meg tudjátok jegyezni, akkor van esély arra, hogy meg is tudjátok cselekedni. Mert ha nem cselekedjük meg, akkor meg úgysem ér semmit az egész. Ezt nagyon komolyan mondom, ne felejtsd el, mi a tét! Ez nagyon komoly, nagyon valóságos háború. Három dolog tehát: ismernünk kell az igazságot, bíznunk kell az igazságban, és cselekednünk kell az igazságot.
Ismerni kell az igét, az igazságot – az ismeret, az „igaznak tartás”: a racionális, értelmi oldal.
Az igazság, Isten igéje választja el a hamisat az igaztól. A Lélek kardja felvétele ott kezdődik, hogy megismerjük az igazságot. Megtanuljuk. Megértjük. Nem tudom, mennyire áll a párhuzam, de ha egy katona nem ismeri a kardot, nem ismeri az alapvető fogásokat, nincs „otthon” a fegyverével, nem tudja, hogyan működik, akkor nehéz elképzelni, hogy hathatósan fogja forgatni. Ez a harc nem olyan, mint a Mátrix c. filmben, ahol beprogramoznak, letöltik a programot és az automatikusan működik benned. Ebben a harcban ismerni kell a fegyvert, meg kell tanulni bánni vele. Ahhoz, hogy Isten igéjével felfegyverkezve felismerd, hogy milyen gondolat, ötlet, szándék, cselekedet, lehetőség, döntés mögött áll (vagy nem áll) az ördög ravaszsága, ismerned kell Isten igéjét - tartalmi értelemben is ismerned kell, és meg is kell érteni, hogy meg tudd ragadni a jelentését. Szeretném hangsúlyozni: a Lélek kardja, az Isten igéje nem egy „csodafegyver”, Isten igéje nem mágikus erejű. Nem úgy működik, mint egy-egy ördögűzős filmben, hogy egy felkapott, felmutatott Biblia elől elmenekülnek a gonosz, ártó lelkek. Úgy sem működik, hogy értelem nélkül mondogatod az igét. Úgy sem működik, hogy bajban vagy, és akkor gyorsan felcsapod a Bibliádat, és ahol kinyílik, az választ, vezetést, megoldást kínál. Nem ezt tanítjuk.
Hanem hogy működik? Az értelmünkön keresztül. (Sajnálom, keresztényként is kell gondolkodni, tanulni, értelmesnek kell lenni, használnod kell az eszedet, amit Isten adott!) Nem csak az érzés, a benyomás számít, mint oly sokan gondolják. Úgy működik ez, hogy olvasod, hallgatod, tanulod az Isten igéjét, erőfeszítéseket teszel arra, hogy egyre jobban megértsd. Az ördög elleni harcban az értelmünk nem kerül kikapcsolásra, sőt, sokszor igenis kemény intellektuális munka az, hogy átgondold és felismerd, hogy egy ideológia, egy vallási irányzat, egy népszerű trend milyen módon része annak, ahogy a Sátán, mint „a világosság angyala” (2.Kor.11.14.) megpróbálja igaznak és jónak mutatni azt, ami hazug és pusztító. Ha tehát fel akarod venni a Lélek kardját, ismerned kell az igazságot. Ehhez egyénileg és a gyülekezet közösségében is folyamatosan tanulni kell a Bibliát. (Rendszeres bibliaolvasás, kapcsolódó könyvek, Tanítványság Iskolája bibliaismereti kurzus.) Nem elég, ha csak dicsőítéseket hallgatsz reggel a buszon – nagyon jó, de nem elég. Nem elég, ha csak az erdőben sétálsz és találkozol Istennel – nagyon jó, de nem elég. A Lélek kardját, az Isten igéjét meg kell ismerni. Ne felejtsd el: komoly a harc, komoly a háború. Kérlek! Ha fárasztó is, ha nehéz, ha nem érsz rá, ha nyomasztó a decemberi sötétség, akkor is! Kérlek! Táplálkozzatok az Isten igéjével! Akarjátok megismerni! Akarjátok megérteni! Mert különben nem tudod kézbe venni a Lélek kardját.
Másodszor: hinni kell az igét - a szív, a bizalom oldala
Nem csak igaznak tartani, hanem rá is bízni magam. Ha az első a fej dolga, akkor ez a szívé. Folytassuk a kard metaforájával! Egy katona lehet, hogy ismeri a fegyverét, otthonosan bánik vele, nem éles helyzetben fantasztikusan vív, de ha nem hisz, nem bízik benne, akkor az első adandó alkalommal, ha élő ellenséggel találja szembe magát a harcmezőn, eldobja a fegyverét és elmenekül. Azaz nem elég ismerni az igazságot, hinni is kell, bízni kell az Isten igéjében. Az igazságnak nagyon mélyen meg kell gyökerezni a szívben, ami persze nem független attól, hogy milyen mélyen gyökerezik a fejben. Ez a bizalom azt jelenti, hogy amikor a körülmények, a körülöttünk élők, a tapasztalatunk az ellenkezőjére mutatnak, akkor is ki tudunk tartani abban, hogy mi az igazság. Mert lehet, hogy érted az igazságot, de amikor jön a nyomás, akkor eldobod azt magadtól, és észre sem veszed, hogy mi történik. Ezért nagyon mélyen a szívbe kell beírva lenni annak, hogy én hiszem ezt az igazságot. Amikor minden összeesküszik az Isten szerinti valóság ellen, amikor úgy tűnik, hogy a ravaszság által kifordított hazugság az igazság, akkor is kitartunk Isten igéje mellett. Ez csak akkor működhet, ha nem tartok meg menekülési útvonalakat, kibúvókat. Nem addig használom az igét, amíg az értelmem vagy a tapasztalataim igazolják, hanem mindvégig, mert ez az igazság.
Nagyon jól tudom, hogy ez hihetetlen nehéz, amikor minden tapasztalat ez ellen szól, amikor mindenki le akar beszélni arról, hogy Istenhez akard igazítani az életedet. Hogyan születhet meg mégis ez a mély belső bizonyosság? A válasz: a Lélek kardja, a Szentlélek írja a szívünkbe. Ezt írja Kálvin János: „Ha lelkiismeretünknek igazán a javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék és ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést - ti. hogy Isten igéje igaz – mint emberi okosságból, ítéletből, következtetésekből; ti. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. Mert amint egyedül Isten tanuskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szívében, amíg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsételi. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szívünkbe is behatolnia, amely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hűségesen adták elő, amit isten rájuk bízott.”
A Lélek kardja, ami arra hív, hogy az igét imádságos szívvel, a Lélek jelenlétében zárd a szívedbe, forgasd ott, kérve Isten Lelkét, hogy az ige igazságát egyre mélyebben pecsételje el benned. Szól ez annak is, aki azt mondja: én nem vagyok keresztény, nem is tudom, hogy miért higgyek a Bibliának. Nem baj! Nem kell hinni, hogy a Biblia igaz - olvasni kell. Nem kell hinni, hogy az ige igaz – hallgatni kell, mert az ige, a Szentlélek majd önmagát fogja igazolni a szívedben és az értelmedben. Ha pedig keresztény vagy, Jézus követője, és már tudod, hogy az ige igaz, akkor ez téged arra hív: nem elég, hogy ismered és érted az igét, hanem azt mélyen be kell imádkozni a szívedbe. Amint naponta nemcsak „átfutod”, hanem végigimádkozod az igét, hagyd, hogy a Szentlélek egyre mélyebben beírja azt a szívedbe! Fogd az igét, amit olvasol, naponta, akár csak egyetlen mondatot belőle, gondolkodj, meditálj rajta, imádkozz, amíg a Szentlélek a szívedet fel nem melegíti, meggyőz annak az igazságáról, eltölt élettel. Ha ezt folyamatosan gyakorlod, akkor maga a szívedben meggyökerező ige egyre erősebben odaköt téged az igazsághoz. Nincs erre erőd? Nincs időd? Háború van! Ez a Lélek kardja! Hogy-hogy nincs erőd, nincs időd a fegyvert felvenni, amikor háború van?!
Harmadszor: cselekedni kell az igazságot. „Kimondom és megteszem.” A cselekedet, a magatartás oldala.
Fej, szív, cselekedet. Amikor a katona megfogja a kardot, és nem hátrál, mert hisz a fegyverében, még nem harcol. Gondold el ezt a mozzanatot! Megfogja, tudja, hogy működik, hisz benne, jön az ellenség – de még nem harcol. Eljön az a pont, amikor először felemeli a kezét és lesújt, amikor cselekszik – onnantól folyamatosan hadakoznia kell. Fontos, hogy ismerjük az igazságot, hogy bízzunk az igazságban, de végül erre az ismeretre és bizalomra támaszkodva meg is kell cselekedni az igazságot. Kimondani az igazságot, és ami olyan, azt megcselekedni, engedelmesen.
Védelem, és támadás
Mit jelent ez a lelki harcban? Az ige igazságának megvallása védelmet jelent a gonosz támadásával, kísértésével szemben. Nézzük meg, Jézus hogyan használta az Isten igéjét, mint a Lélek kardját az ördög elleni harcban, amikor szolgálata elején megkísértette őt. „Magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és annak dicsőségét, és ezt mondta neki:- neki, aki halála és feltámadása árán az egész világ Ura lesz! - „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ez valós kísértés: megkaphatná azt, ami úgyis az övé lesz: az egész világ uralmát, úgy, hogy nem kell keresztülmennie a halálon. De Jézus azt mondja, így olvassuk: „így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”(Mt.4.8-10.) - Jézus ismerte ezt az igét. Nem azért, mert Isten Fia, hanem azért, mert gyerekkora óta tanulta az írásokat. Ismerte az igét, mert megtanulta. Hitt benne, mert a szívében volt. Aztán kimondta, és elküldte vele a Gonoszt.
Végeérhetetlen azoknak a helyzeteknek a sora az életünkben - akár egy konkrét döntésről van szó, akár egy benső hangulatról, szívbeli állapotról, bennünket kínzó gondolatokról, elénk jövő rémképekről – amikor a Lélek kardjával élés pontosan ezt jelenti. „Távozz tőlem, Sátán, mert az Isten igéje azt mondja, hogy…” Ráállsz az ige igazságára egy csábító ajánlattal, egy gonosz indulattal, egy szívedbe férkőző hazug gondolattal szemben, és azt mondod: Távozz! Vádol a gonosz: „nem vagyok semmire sem jó, nem vagyok elég, soha nem lesz velem semmi” – mondd ki bátran: „Távozz tőlem, Sátán, mert Isten azt mondja, hogy én az ő drága gyermeke vagyok.” Pontosan így működik. Kimondhatod az igazságot. Isten igéjének világosságában, Isten törvényére hivatkozva elutasíthatod a gonosz csábítását, és azt mondhatod: „Távozz tőlem, Sátán, mert amire most hívsz, nem teszem meg”, vagy ellenkezőleg: „Távozz tőlem, Sátán, mert te azt akarod, hogy ezt ne tegyem meg, de én megteszem, mert Isten igéje azt mondja, hogy…” Cselekedet. Amikor ez történik, amikor kimondod Isten igazságát, amikor annak világosságában megteszel vagy éppen nem teszel meg valamit - akkor forgatod a kardot. Akkor sújtasz le. Akkor zajlik a harc. Ezt jelenti a Lélek kardjával élni cselekedetben. Ismered, bízol benne, megvallod (ez is cselekvés), engedelmeskedsz neki.
Szólnom kell a Lélek kardjának támadó használatáról is – óvatosan és nagyon röviden (nem szeretem a támadást.) De tudnunk kell, hogy az Isten igéje kard, amely a Lélek erejében leleplezi a hazugságot, és az igazság erejével szabadulást munkál. Hidd el, hogy Isten igéje elég erős, és élj vele bizalommal minden olyan helyzetben, ahol emberek, közösségek a Sátán ravaszságának a csapdájában vannak, ahol a sötétség erői, a ravaszság eltorzítják az igazságot. Légy bátor abban, hogy amikor megfelelő alkalom kínálkozik, alázattal és szeretettel, nem úgy, mint aki különb vagy, nem gőgösen, nem vagdalkozva, de a kellő pillanatban megvalljad az ige igazságát a mindennapi helyzetekben. Tudom, mindenki csal a munkahelyen, mindenki hazudik, téged is visznek bele, hogy ezt meg kell tenni - de te azt mondhatod: bocsánat, én ezt nem teszem, mert Isten gyermeke vagyok és az ő világosságában járok. Vállald! Lehet, hogy nem fognak örülni? Biztos! Lehet, hogy ára lesz? Igen. De mondd ki bátran! Pál is ezért kér imádságot: „hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is” (Ef.6.19-20.)
Vagy ha a szeretteid távol vannak Istentől - nem mondom, hogy állandóan mondd az igéket, mert attól meg lehet őrülni, - de amikor Isten kaput nyit, te mondd ki határozottan a bibliai igazságot, és hidd, hogy ez kard. Nem bántására a másiknak, hanem arra, hogy elválassza a hamisat az igaztól, és gyógyulást, szabadulást, életet hoz a másik embernek.
Félek, hogy sokan úgy gondolkodnak: én csak védelemre használom az Isten igéjét, a magam érdekében, de nem szolgáltatom ki magam ilyen helyzetekben, hogy támadjak vele. De vajon használhatod-e hitelesen az Isten igéjét a védelmedre, úgy, hogy a szíved ne gyúlna fel azok iránt, akik még a Sátán ravaszságában vannak? A válasz: nyilvánvalóan nem. Ha Jézusé vagy, mások is számítanak.
Legyünk őszinték! Az van bennünk: ez túl szép. De túl nehéz. Ez csak valami ideális világban létezik. Hogy mindig, minden körülmények között, a fejemben, a szívemben, a beszédemben, a cselekedeteimben olyan elkötelezett legyek az igazságnak, hogy soha nem bizonytalanodom el, és soha nem ingok meg, és soha nem kavarodom össze, soha nem lesznek kételyeim, lehetséges ez? Nem követel ez annyi tanulást, annyi imádságot, amit nem tudok megcselekedni? Nem jobb, ha realista vagyok, és lemondok erről, elengedem ezt, úgyse megy?!
Tudom, hogy nem megy. Pontosan ezért szeretném, hogy megértsük: ez a fegyver nem a miénk, hanem a Szentléleké. Az ige, az igazság beszéde nem a miénk, hanem Istené. Sőt: az ige, az igazság maga Isten, aki Jézusban emberré, testté lett az első karácsonykor. Az írott ige, a Biblia róla tanúskodik. Jézus az igazság.
Nézz Jézusra! Felvillantottunk egy pillanatot, amikor Jézus megharcolta az ördöggel a harcot. Mikor megkísértette, az igével, a Lélek kardjával elküldte őt: „Távozz tőlem, Sátán!” Miért tette ezt Jézus? Azért, mert nem akarta úgy elfogadni az ördögtől a teremtett világ fölötti uralmat, hogy nem megy el a halálba. Meghalt értünk, hogy megváltson bennünket – a teremtett világ feletti uralmat ezen keresztül Istentől fogadta el. Megcselekedte az igazságot, az Atyának mindvégig engedelmeskedve. Az igazság mellett mindvégig kitartva ment a keresztre, a halálba – helyettünk és értünk.  Értünk harcolt, hogy minket megmentsen. És később Jézus nem elnyomta ezt az igazságot, hanem kijelentette, hirdette újra és újra mindenkinek. Támadott ezzel az igazsággal, és velünk is ezt tette: hirdettette nekünk, eljuttatta hozzánk, éveken, évtizedeken keresztül különféle formában. Mennyit harcolt értünk Jézus, hogy az ő igazsága elérje a mi szívünket és az életünket! 
Én sokszor nem ismerem az igazságot, de Jézus ismer engem. Én lehet, hogy nem hiszek, nem bízok az igazságban; nem tudom értéknek tartani, amikor ára van; de Jézus bízott bennem annyira, hogy meghalt értem. Én lehet, hogy nem tudok engedelmeskedni, és elbukok ebben a kérdésben újra és újra, de Jézus az Atyának engedelmes volt énértem - mindhalálig. Majd a harmadik napon győztesen feltámadt a halálból, hogy meghirdesse: Isten győzelme és szeretete a végső valóság a Sátán minden hazugságával, ravaszságával, pusztító szándékával szemben
S mikor feltámadása után azt mondta: jöjjetek énhozzám, mert nem tudtok az igazságban járni, akkor az történt, hogy ő, az igazság ölelt magához minket. Mi vagyunk Krisztusban, mi vagyunk az igazságban. Ő bennünk és mi őbenne. Ez a keresztény örömhír: Jézus Krisztus meghív magához: jöjj hozzám, fogadj el, először, ha még nem ismersz; vagy újra és újra, ha már keresztény vagy; jöjj hozzám, éppen azért, mert nélkülem nem megy ez a dolog. Értsem meg, hogy éppen azért, mert nekem ez lehetetlen, ezért ő megteszi nekem, helyettem, velem, értem: benne vagyunk Jézusban, az igazságban. És ha én tényleg Krisztusban, az igazságban vagyok, akkor megismerhetem, hihetem

Pál apostolnak az Efézusi gyülekezethez írott leveléről beszélünk hétről hétre, ezen belül is a levél utolsó nagy témájáról: a lelki - szellemi harcról. Első megközelítésben ez a fogalom talán nehezen érthető, nehezen megfogható, ezért újra és újra elmondok néhány bevezető gondolatot, hogy azok is be tudjanak kapcsolódni, akik nem voltak itt velünk korábban.
Amikor a Biblia akár ebben a levélben, akár más helyeken lelki - szellemi harcról beszél, akkor nem kevesebbről van szó, mint a gonosz szellemi erőkkel, a sötétség hatalmaival, néven nevezve: a Sátánnal, az ördöggel és az ő minden seregével szemben folytatott háborúról. A keresztény élet, a Krisztus-követés folyamatos háborút jelent mindazon erőkkel szemben, amelyeknek érdekeit sérti az evangélium igazsága. Azon erők ellen, amelyek Krisztus uralma ellen törnek.  Ennek a harcnak a kimenetele nem kétséges, Jézus Krisztus végső győzelme egyértelmű. A golgotai kereszten megtörtént már az az összeütközés, amely egyszer s mindenkorra eldöntötte a háború kimenetelét, kijelölte a győztest és a vesztest – de ezen a ponton még nincs egészen vége a háborúnak. A harc végére hitben előre tekintünk, de addig még a győztes oldalán is lesznek veszteségek. Advent első vasárnapja van, s ahogyan az adventi énekünk mondja: „a sötétség szűnni kezd már” - Jézus Krisztus világossága felragyogott már a világunkban, de még a sötétség erői is jelen vannak, munkálkodnak, a harc még zajlik.
Három dolgot tartok fontosnak hangsúlyozni ezzel kapcsolatban:
- Az első, hogy ez a harc valóságos - nem egy mítikus, szimbolikus fogalomról beszélünk. Ha valaki szeretné megérteni, hogy kicsoda Jézus, mi a kereszténység, és elkezdi olvasni valamelyik evangéliumot, ami bemutatja Jézus életét, szolgálatát, akkor látni fogja, hogy Jézus valóságosan szembe találja magát az ördög erejével. Jézus újra és újra úgy beszél saját szolgálatáról, munkájáról, küldetéséről, mint aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Akik Jézus követői, szintén bekerülnek ebbe a harcba, és tudniuk kell, hogy ez a háború komoly, konkrét, súlyos és létező. Mert ha nem tudja ezt egy keresztény gyülekezet, akkor már el is vesztette a háborút.
- Ugyanakkor annak is tudatában vagyok, hogy ez nem egyszerű, nem magától értetődő valóság. Az értelmünk, gondolkodásunk valamilyen mértékben a világképünk foglya. Hiszen a világképünk alapvetően meghatározza azt, hogy mit tartunk valóságosnak, befogadhatónak, és mit nem tartunk annak. Ez önmagában nem rossz dolog: egyrészt segít elhelyezni, értelmezni a dolgokat, életünk eseményeit; másrészt viszont korlátoz is. Azzal a nyugati, racionalista, materialista világképpel, amelyben mi mindannyian nevelődtünk, már Isten létét, jelenlétét is nehéz összeegyeztetni - de ezzel még a többség megbirkózik valahogy. Azokat a fogalmakat viszont, mint „Sátán”, „ördög”, „sötétség erői”, „gonosz hatalmak” – igazán nagy kihívás beleilleszteni ebbe a világképbe. Ezért újra és újra elmondok egy idézetet egy teológustól, mely szerint „erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek, de veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek”. (Wink, Naming the Powers, 4.) Csak azért tehát, mert valami az én fogalmi kategóriáimon kívül esik, még bőven lehetséges. Nyugodtan alkalmazd ezt a gondolatot arra, hogy mit kezdj a démonnal, Sátánnal, ördöggel szemben folytatott háborúval!
- A harmadik fontos gondolat: amikor arról beszélünk, hogy ez a harc a gonoszság, a Sátán, az ördög erőivel szemben zajlik, akkor nem egy testetlen, mindennapi életünktől független harcról beszélünk. Nem arról van szó, hogy a keresztény ember él egy mindenki máséhoz hasonló hétköznapi életet, és ettől függetlenül hadakozik valami szellemi, lelki erőtérben, egy levegőbeli láthatatlan valóságban. Sokkal inkább úgy van ez, hogy a hétköznapi eseményekben, történésekben, a körülményeinkben, a kapcsolatainkban, a belső lélektani valóságunkban, vagy nagyobb távlatokban: a társadalmi folyamatokban, ideológiákban, hamis tanításokban jelenik meg a gonosznak ez a támadása. A nagykorú, érett gyülekezetnek fel kell ismernie mindezt, és ebben nekünk, Jézus követőinek józanságra és bölcs különbségtételre van szükségünk. Láttuk ugyanis, hogy nem az a nagykorú, érett keresztény, aki minden bokorban ördögöket és démonokat lát. Mint ahogy az sem a nagykorúság jele, ha valaki úgy gondolkodik: valamikor gyermekkoromban még elhittem az ördögről szóló meséket, de már túljutottam ezeken a mítikus valóságokon, és józanul látom, hogy ezek nem léteznek. Nem: érett keresztény az, aki az eseményekben, mindennapi jelenségekben felismeri a Sátán konkrét munkáját, az evangélium igazságával felvértezve harcba száll az ellenséggel, és meg is tud állni ebben a harcban.
Ennek a fényében olvasom most a hosszabb igeszakaszt Isten fegyverzetéről, amiről hétről hétre beszélünk; majd kiemelve újra azt az egy mondatot, ami a mai alapigénk.
Ef.6.10-20./Ef.6.17a
Pál apostol harcról és Isten fegyverzetéről beszél, miközben ő maga házi őrizetben van, egy római katona vigyázza. Láthatjuk rajta ezt a bátorságot, hogy bár ő maga fizikai értelemben fogoly, mégis lelki értelemben benne áll a harcban. Azt kéri levelében: imádkozzatok értem, hogy bátran képviseljem az evangéliumot. Mert ez egy olyan harc, amelyben nem test és vér, nem emberek, nem körülmények ellen harcolunk, hanem az ördög erőivel szemben. Éppen ezért nem emberi módon, emberi módszerekkel, emberi eszközökkel harcolunk, hanem lelki eszközökkel: az evangéliumnak, a Jézus Krisztusról szóló örömhírnek az igazságával.
Pál apostol ott látja maga mellett a római katonát, aki fogságában őrzi őt, és miközben arról beszél, hogy „öltsétek fel az Isten fegyverzetét!” – végigveszi a római katona öltözetét, és annak egyes darabjaihoz kapcsol egy-egy lelki valóságot, evangéliumi igazságot. Ezen a képi metaforán keresztül mondja el nagyon hangsúlyosan: vegyétek fel, imádkozzátok magatokba egészen mélyen az evangélium üzenetének egy-egy konkrét igazságát, hogy ezzel magatokat felruházva, megerősítve meg tudjatok állni a Sátán támadásával szemben.
Négy fegyverről és ezzel párhuzamosan négy evangéliumi igazságról beszéltünk eddig. Mindegyikkel kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy egészen egyértelmű, tetten érhető, megismerhető az ördög speciális munkája, mesterkedése, stratégiája, haditerve – és ezek mellé nagyon jól illeszkedve oda tudjuk tenni az Istentől kapott védelmet, amit az evangéliumi igazságokban, mint lelki fegyverzetben kínál nekünk. Meg kell tehát érteni az ellenség módszereit, hogy a harcban célzottan, a megfelelő fegyverrel szállhassunk szembe vele. Fontos tudnod azt is, hogy melyik személyesen a te gyenge pontod. Melyik az a stratégiája, taktikája az ördögnek, amellyel leginkább támadhat téged? Ahogy ezt meglátod, ahogy közösen leleplezzük a Sátán munkálkodását, ezzel már önmagában vívjuk a harcot. Ha ugyanis ezt ismered, és tudod, hogy a te életedet hogyan tudja támadni, akkor fel tudsz erre készülni, szembe tudsz vele szállni, és meg tudsz állni a harcban.
- Így beszéltünk először arról, hogy a Sátán a hazugság atyja, aki alapvetően a hazugságba, hamisságba akar bevezetni bennünket. Ezzel szemben - mondja Pál apostol – öltsük fel magunkra az igazság övét, járjunk igazságban és világosságban, szemben a hazugsággal.
- Aztán beszéltünk arról, hogy a Sátán az, aki vádol és kárhoztat. Ezzel szemben vegyük magunkra a megigazulás páncélját: azt a bizonyosságot, hogy Isten Krisztusban igaznak nyilvánított minket. Szabadok vagyunk előtte állni tiszta lelkiismerettel. Nem vádolhat semmivel és nem kárhoztathat a gonosz.
- Szó volt arról, hogy a Sátán munkája az, hogy szétdobálja, szétszedje, szétverje a közösségeket. Ezzel szemben a mi fegyverünk, ha felsaruzzuk a lábainkra a békesség evangéliuma hirdetésének a készségét. Legyünk készek békességet vinni helyzetekbe, közösségekbe, megtartani a békességet, szemben azzal, aki szét akarja dobálni a közösségeket és a kapcsolatokat.
- Múlt vasárnap a hit pajzsáról beszéltünk, ami kioltja a gonosz minden tüzes nyilát, támadását. Ezzel kapcsolatban érdemes végiggondolni a félelmeinket: mi nem fog sikerülni, mi az, amit el fogok veszíteni – és ezekkel a félelmekkel szemben hogyan ad erőt az Isten jóságába, szeretetébe, kegyelmébe vetett hit.
Így érkezünk most meg az ötödik fegyverhez, amit így olvasunk a 17. versben: „Vegyétek fel az üdvösség sisakját is!”
Arról fogok most szólni, hogy
A sisak egy bronzból, vasból készült kemény fém része az öltözetnek, ami körbeveszi, beborítja, védelmezi a katona koponyáját. De nemcsak védelmezi, hanem ékesíti, és ezen keresztül bizonyos értelemben fémjelzi is a katona külső megjelenését. Bizonyára láttunk több Jézus-filmet és emlékszünk rá, hogy a római katonák sisakja nagyon díszes volt. Volt rajta egy pompás (a fiatalok kedvéért a punkok, mások kedvéért az irokézek megjelenésére emlékeztető) nagy vörös tollból készült bóbita, amelynek konkrét megjelenése attól is függött, hogy ki milyen rangban szolgált a hadseregben. Biztos, hogy ennek a díszítésnek fontos szerep jutott. A katona számára az erő mutatásához, a magabiztossághoz mindig hozzátartozott a fegyver és a páncélzat szépsége, mívessége is. Arra is gondoltam, ha egy hadseregnyi katonán együtt jelenik meg ez a sok piros, annak elrettentő ereje van az ellenséggel szemben. Nos, ehhez a védő, oltalmazó és biztonságot sugalló sisakhoz kapcsolja Pál apostol az üdvösség fogalmát. „Vegyétek fel az üdvösség sisakját!”
Mi az üdvösség?
Az üdvösség, vagy szabadítás mindaz, amit Isten Jézus Krisztusban megszerzett és ránk ruházott.
Bele tartozik ebbe mindaz a lelki áldás, amellyel megáldott minket Krisztusban, amelyet az első fejezet oly gazdagon kifejt: megszabadított, megváltott, kihozott minket a nélküle való életből, teljes bocsánatot adott, megigazulást szerzett, Isten gyermekei lettünk, Istenfiúságot kaptunk, megbékélt velünk és megbékélést munkál közöttünk, Szentlelkét ajándékozta nekünk, átélhetjük gyógyító jelenlétét, vigasztaló erejét. Mindabból, ami Krisztusban a mienk, ezek a lelki áldások már most megtapasztalhatók, megkóstolhatók, mindez realizált módon is a miénk – ha benne vagyunk, és ő bennünk van. Ez a keresztény életnek a szíve, lényege és titka. Mindez része az üdvösségünknek, és nagyon fontos, hogy keresztény életünkben megragadjuk az üdvösségnek ezeket a jelen dimenzióit. Az üdvösség valóság!
Látnunk kell azonban, hogy az üdvösségnek ezen jelen idejű dimenziója mellett van egy igen gazdag jövő idejű dimenziója is. A Krisztusban elnyert áldások között van, ami még vár ránk, ami most még „csak” reménység szerint a miénk. Pál apostol így fogalmazza ezt több helyen: az örökségünk. „A Szentlélek ajándéka az eljövendő örökségnek a záloga.” Ez is a miénk, hozzánk tartozik, senki el nem veheti tőlünk, de még nem realizáltuk, még nincs itt. Még nem a miénk a teljes és tökéletes egészség. Nem a miénk a teljes és felhőtlen élet. Nem a miénk az örök élet abban az értelemben, hogy meg fogunk halni, hacsak az Úr Jézus közben vissza nem jön. Nem a miénk egy környezetszennyezéstől, pusztulástól, háborútól, harcoktól, erőszaktól, balesetektől, szenvedéstől mentes világ. Ez mind a miénk az örökségben, de nem a miénk realizált módon, mert nem éljük meg, mert itt még nem ez a valóság.
Az üdvösség mindkét – jelen és jövő – dimenzióját fontos szem előtt tartanunk. Ha csak a jelent ragadjuk meg, akkor szem elől tévesztjük az evangélium ígéretét az új ég és új föld valóságáról, a végső és teljes gyógyulásról, amely nem csak személyesen a miénk, hanem az egész teremtett világé. Ha viszont csak a jövőt ragadjuk meg, szem elől veszítjük, hogy Isten erői betörtek már ebbe a világba, és az evangéliumnak itt és most ereje van minket átformálni, megszabadítani, meggyógyítani.
Mindkettő fontos - ma azonban szeretném az üdvösségnek az eljövendő oldalát, a jövő dimenzióját hangsúlyozni. Már csak azért is, mert egy másik helyen, az első Thessalonikai levélben, amikor ugyanezt a képet használja az apostol, azt mondja: „vegyük magunkra a hit és szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét!” /1.Thess.5.8./ Ebben az összefüggésben részben arról szól az apostol, mi lesz azokkal, akik Krisztusban hunytak el, másrészt arról, hogy  Krisztus visszajövetelének a reménységében hogyan kell józanul és felkészülten élnünk. Ennek tehát egyértelműen a jövőre irányuló dimenziója van. Figyeljünk tehát most arra, hogy mi ez az eljövendő, még nem realizált, de hozzánk tartozó valóság, amit mint az üdvösség reménységének sisakját öltsünk magunkra az ördög ellen való harcban! Mi az ördög stratégiája, és ebben, ahogy az ördög munkálkodik, hogyan ad védelmet, hogyan erősít meg az üdvösség reménysége?
2. Az ördög stratégiája, a fegyver funkciója, működése
Az Ószövetségben (utaltam rá, mikor ezt a sorozatot kezdtük), Jób története egy olyan példa, amely leleplezi előttünk a Gonosznak a munkáját.  A történet bepillantást enged a mennyei valóságba, ahol megjelenik a Sátán Isten előtt, és kettejük között zajlik egy dialógus. Isten azt mondja: „látod az én szolgámat, Jóbot? Istenfélő." (Úgy látszik, Istennek számít, hogy valaki istenfélő. Számon tartja.) A Sátán így felel: „nem ok nélkül féli Jób az Istent. Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van. Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged.” /Jób 1.9-11./ A Sátán azt állítja tehát, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik a hiány és a veszteség az Istenben bízó ember életében, az Istenben bízó ember elveszíti ezt a háborút. „Majd akkor káromol.” „Majd akkor megtagad.” „Majd akkor elfelejt.” Ez az ördög mesterkedése. Kihasználja a fájdalmainkat, a szenvedéseket, a csapásokat, a nehézségeket, a hiányokat, hogy bizalmatlanságot és kételyt keltsen bennünk ezek miatt és ezekből fakadóan Istennel szemben; hogy felőrölje a hitünket, összeroppantsa a bizalmunkat. Ezzel szemben mondja az apostol: „vegyétek fel az üdvösség reménységének a sisakját!” – hogy egy nap minden teljessé és tökéletessé lesz Isten népe számára
Hiányok és veszteségek – ezt a két szót használtam. Hiány az, amikor azt mondod, hogy „meglehetne, de nincsen meg.” A veszteség pedig az, hogy „megvolt, de elvétetett”. Ezek súlyos dolgok. Megjelenhetnek a kapcsolatainkban, az anyagi ügyeinkben, vonatkozhatnak az egészségünkre: hiány, vagy veszteség. Legsúlyosabb veszteség maga a halál, amikor valaki elszakíttatik tőlünk. A hiányok és veszteségek érhetnek bennünket rosszindulatból, amikor valaki szándékosan és tudatosan árt nekünk, bánt, becsap, megcsal, otthagy, erőszakos, elfordul. De a veszteség forrása lehet pusztán az, hogy itt élünk egy hiányokkal terhelt, töredékes világban, ahol baleset, természeti katasztrófa, bármilyen más módon megmagyarázhatatlan hiány vagy veszteség érheti az életünket. S ahogyan az Újszövetség számtalan helyen utal rá, veszteségeink, hiányaink hátterében állhat a világ keresztényekkel szembeni gyűlölete, Isten népének az üldözése is. 
Hogyan támadja ezen keresztül a gonosz az Istennel való közösségünket, a Benne való bizalmunkat?
Amikor hiányról vagy veszteségről beszélünk, akkor körülményekről van szó, dolgokról, amelyek bennünk vagy velünk történnek, amelyeket sokszor nem tudunk megváltoztatni. A lelki, szellemi harc pedig a fejünkben, a gondolatainkban zajlik; arról szól, hogy a tényekre, történésekre milyen válasz születik bennünk. Mit engedünk be, minek adunk igazat, minek engedünk teret és mire állunk rá? Ezért mondja Pál apostol egy másik helyen, de ugyanennek a lelki háborúnak az összefüggésében: „Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” /2.Kor.10.5./ Ez a harc. Nem az a kérdés, hogy mi történt, mi hiányzik, vagy milyen veszteségek vannak – ez más szempontból fontos, de a harc szempontjából nem ez az elsődleges. A sorsdöntő az, hogy a hiányokhoz, veszteségekhez milyen gondolatok kapcsolódnak bennünk, és mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal. A megoldás, a megállás lehetősége, - az üdvösség sisakjának a felvétele is ezt jelenti, - hogy ennek a nagy evangéliumi igazságnak, az üdvösségnek a birtokában és bizonyosságában foglyul ejtünk a Jézus Krisztus iránti engedelmességre minden olyan gondolatot, amely a gonosztól jön, hogy felőrölje a bizalmunkat és a hitünket. Könnyen lehet, hogy ezeket a kísértő, romboló gondolatokat nem mondod ki, nem fogalmazod meg, de ott élnek a szívedben. Mondok néhány ilyen jellemző gondolatot:
- „Isten irigy és szűkmarkú”, mert nem adja meg azt nekem, ami annyira fontos és értékes, ami nekem annyira szükséges. Ez a klasszikus sátáni támadás, amikor megjelenik az édenkerti történetben a gonosz kígyó képében és megközelíti az első emberpárt, Ádámot és Évát. Akkor ezt a kérdést teszi fel: „csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Mintha azt mondaná: tényleg ilyen irigy és szűkmarkú?  Miközben a történet arról szól, hogy Isten azt mondta, hogy „minden a tiétek - egy fáról nem ehettek.” Csakugyan azt mondta? Fejezd be a következő mondatot a magad számára Isten előtt: „Nekem miért nincs…?” „Nekem miért nem adatott meg, hogy …?” Ez a kérdés önmagában még nem baj. De ha ez a kérdés abból fakad, vagy az kapcsolódik hozzá a szívedben, hogy „Isten irigy, szűkmarkú, Isten engem nem szeret eléggé vagy nem ért meg eléggé” – akkor ismerd fel, hogy kicsoda suttog a mélyben!
- Egy másik hasonló gondolat: „Isten késik”. Van egy erre vonatkozó történet az Újszövetségben: Jézus és Lázár története. Lázár és két testvére, Mária és Márta egy olyan család, akikkel Jézus jó kapcsolatot ápol. Lázár súlyos beteg lesz. Mária és Márta küldenek Jézusért, hogy jöjjön, mert Lázár, akit szeret, aki a barátja, beteg. Tudják, hogy Jézus már több alkalommal meggyógyított embereket. És Jézus nem jön. Jézus még ott marad egy pár napot, ahol van - és amikorra megérkezik, addigra Lázár meghal. Mindkét testvér azzal megy Jézus elé, hogy „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. Ha időben jössz, ha nem késel el, akkor nincs ez a veszteség, nincs ez a gyász. Tudjuk, hogy itt, ennek a történetnek a végén Jézus feltámasztja Lázárt, visszaadja az életét – de ez nem mindig történik így, ilyen gyorsan, ilyen közvetlenül. Szeretnék most azokra a nagyon fájdalmas élethelyzetekre rámutatni, amikor eluralkodik a szívünkben az az érzés, hogy Isten késik. Sőt: Isten elkésett.  
Lehet, hogy ott él és keserűséget munkál a szívedben ez a gondolat. Valami már nem adatik meg, ami megadathatott volna. Lehet, hogy az van benned, hogy túl későn eszméltetek, túl későn próbáltátok meg rendbe hozni a házasságotokat. Miért nem vettétek észre előbb? Miért nem szólt közbe Isten valamilyen módon már sokkal hamarabb, amikor még lehetett volna segíteni? Miért nem történt valami? Miért kellett eljutni idáig, hogy csak romok maradjanak? Lehet, hogy az van benned, hogy túl későn indultál el a gyógyulásnak és a szabadulásnak az útján. Esetleg éveket tékozoltál el értelmetlenül, bolond módon. Most már látod, és ennek hihetetlenül nehéz következményei vannak az életedben. Miért nem szólt Isten előbb? Miért nem hívott el engem hamarabb az ő követésére? Miért nem ismerhettem őt meg már sokkal régebben? Elkésett. Lehet, hogy azt mondod: túl sok év telt el az életedből súlyos terhek hordozása alatt. Valaki meghalt, semmi nem lesz már ugyanaz, mint régen. Isten elkésett. Lehet, hogy az van benned, hogy valamiért nem lehetsz már anya. Miért nem történt korábban a szabadítás? Isten elkésett.
Szeretném hangsúlyozni, hogy tudom: mindez a hiány és veszteség valóságos. Sorsdöntő kérdés azonban, hogy ehhez az kapcsolódik-e a szívedben, hogy „mindez azért van, mert Isten elkésett”? Mert ha ez nő fel a szívünkben, abból növekvő és elhatalmasodó bizalmatlanság születik - és ez az ördögnek a munkája.
- „Isten közömbös.” Sőt: „Isten kegyetlen.” – születhet meg a szívedben, mert nagyon sok a fájdalom, a szenvedés. Sokaknak ma a szexualitáshoz kötött fájdalom, hiány vagy űr jelent ennyire erős fájdalmat.  Nagyon fontos erről újra és újra beszélnünk egy nagykorú keresztény gyülekezetben. „Nincs párom. Miért vagyok egyedül? Miért kell hordoznom ezt a fájdalmat, ezt az ürességet, az ölelésnek, a szeretetnek, a bensőségességnek a hiányát? Nekem soha nem lehet párom. Miért nem változtatta ezt meg Isten?” Egyedüllétre ítélve – micsoda fájdalom! Ahhoz, hogy hordozni tudjuk egymást ezekben a fájdalmakban, azt is látni kell, hogy ugyanilyen, vagy hasonló fájdalmat hordoz az, akinek volt társa, de csúnyán, durván elhagyta őt. Vagy akinek jó a házassága, de nevel egy sérült, beteg gyermeket és annak a fájdalmát hordozzák. Vagy akinek jól működik a családja, de a munkahelyén hordoz nehéz terheket, vagy elveszíti a munkahelyét, nélkülöz, és nehézségben van.
A veszteségek, hiányok ott vannak a keresztény ember, keresztény gyülekezet életében is. Nem az tehát a kérdés, hogy van-e fájdalom és van-e hiány, hanem az a kérdés, hogy erre válaszként az születik-e meg a szívedben, hogy Isten közömbös és kegyetlen, mert nem érdekli őt az én fájdalmam és az én hiányom. Az ördög ezt súgja.
- „Isten igazságtalan”. Mennyi mindent tettem érte? Mennyi ideje hűséges vagyok hozzá? Mennyi módon szolgáltam őt? Mennyi mindent az ő nevében tettem? Mégis ezt kapom? Vagy: mégsem kapom meg ezt? Hiány. Igazságtalan Isten.
Értitek, hogy mi a Sátánnak a stratégiája a hiányokon és veszteségeken keresztül, amelyek minden ember életében, és minden Krisztus-követő ember életében is jelen vannak? Ez működhet pici lépésenként, sérelemről keserűségre, keserűségről neheztelésre, neheztelésről haragra Isten iránt a szívedben – a lassú folyamatos felőrlés stratégiája. A bizalom alattomos, kimerülésre játszó, csendes aláásása – ez az ördög jellemző mesterkedése. Ismerd fel, ha ott van a szívedben! Ismerd fel! Máskor működhet úgy, mint ahogyan Jób kapcsán említettük korábban, hogy elérkezik „a gonosz nap”, amikor minden összejön. Rövid idő alatt lepereg az összes borzalom, ami beszakad az ember életébe, és hirtelen töri őt össze.
Mit ér ilyenkor az üdvösség sisakja? Hogyan lesz fegyverré? Hogyan véd meg?
Úgy, hogy az üdvösség azt jelenti, hogy van egy végső bizonyosságunk egy olyan teljességről, ami minden ilyen kérdésre, hiányra, veszteségre teljes, tökéletes válasz és vigasztalás. Szó volt arról, hogy a sisak a katonát védelmezi és ékesíti. Charles Hodge így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A keresztényt az a tény díszíti és védelmezi, és az teszi képessé, hogy magabiztosan és örömmel emelje fel a fejét, hogy üdvössége van.” Stott így folytatja ezt a gondolatot: „és hozzátehetjük még, hogy (a keresztény) tudja, hogy üdvössége végül teljessé lesz.” (John Stott: Az Efézusi levél)
Az üdvösség sisakját felvenni azt jelenti, hogy az üdvösségnek az eljövendő valóságát, amit még nem realizáltunk, magunkba engedjük, magunkba imádkozzuk, egészen mélyen magunkba öltözzük. Péter apostol így fogalmaz: „Urunk…  újjászült minket … élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a Mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben /1.Pt.1.4-5./
Hogyan segít ez a megoldatlanságok, a hiányok és a veszteségek közepette?
Az üdvösség megragadása azt jelenti, hogy a szívünk mélyén el tudjuk azt mondani, hogy nem nyerhetünk, és nem veszthetünk el már semmi igazán lényegeset ebben az életben. Nem nyerhetünk semmi többet, mert Krisztusban minden a miénk, és nem veszthetünk el véglegesen semmit, mert Krisztusban minden a miénk. Persze, tudom, hogy nyerhetünk: nem mindegy, hogyan alakul az életünk - és persze tudom, hogy veszíthetünk: a bolondságaink és a bűneink miatt is veszíthetünk, és nem mindegy, hogy mi vész el. Ez igaz. De mégis a Krisztusban való üdvösség azt jelenti, hogy mindez akármennyire fontos is, relatívvá lesz. Nem közömbös, de relatív. Számít, de nem ez a végső dolog az életünkben. Krisztusban egyszer s mindenkorra minden a miénk. Végső értelemben minden megoldódott számunkra, minden el van rendezve, minden veszteség, hiány és fájdalom felett gyógyulás vár ránk. Az üdvösség reménysége az, hogy határtalan gazdagság, tökéletesség, teljesség van elkészítve számunkra Isten jelenlétében. Egy napon egészen bizonyosan ott fogunk állni a megöletett Bárány előtt, dicsőítve, magasztalva őt. Akkor átjár majd bennünket az ő világossága, szeretete, kegyelme – s nem csak minket, hanem az egész teremtett világot átjárja majd a gyógyulás és a szabadság. Helyére kerülnek a dolgok, Isten lesz minden mindenekben, jelenléte mindent besugároz. Olyan valóságos otthonra találás, hazaérkezés, teljes egésszé létel lesz ez, amihez képest relatív bármi, ami itt megnyerhető vagy elveszíthető.
Mindez, amiről beszélek, egyszerre múlt és jövő. Múlt, mert nem fér hozzá kétség, eldőlt, megtörtént, biztos, mögöttünk van. Krisztusban, aki meghalt és feltámadt kétezer évvel ezelőtt, valósággá lett, elindult ez az új világ. És jövő, mert ami ott elkezdődött, az számunkra itt és most még nem realizálódott, nem lett teljessé, még előttünk van – de ez nem azt jelenti, hogy nem valóságos. C.S.Lewis úgy próbálja megragadni ezt, hogy ha egyszer eljutottunk az új világba, amikor ott leszünk az új ég, új föld, új teremtés valóságában, akkor az a boldog állapot „az időben visszafelé is hatni fog és a kínszenvedést is dicsőséggé változtatja” /A nagy válás, 79./ Értitek, mit jelent ez? Olyan csodálatos lesz az üdvösség teljessége, hogy visszafele is hatni fog. Isten előtt nincsen ilyen értelemben idő. Egy pillantás alatt minden a helyére kerül, minden meggyógyul, minden kisimul, minden megoldódik és minden rendben lesz. Olyan valóságosan ott fogunk állni előtte, hogy minden valóság, amit itt megszereztünk és elértünk, semmivé foszlik ahhoz a végső nyereséghez képest, hogy szemtől szembe ott állunk Jézussal, aki „letöröl minden könnyet a szemünkről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” /Jel.21.4./ Nem lesz gyász, halál, betegség, pusztulás, háború, baleset, szomorúság, nem lesz miért aggódni, mert a régiek elmúltak, és íme újjá lett minden. Ez az örömhír. Hiszed-e ezt? Ezt hisszük mi keresztények – és ez már most, örökségként a miénk. Ez messze több, mint a földi élet. Ezért mondja azt Pál máshol, hogy „ha csak erre az életre nézve reménykedtek Krisztusban, mindenkinél nyomorultabbak vagytok”
Az üdvösség sisakjának felöltözése ez a bizonyosság, ill. hogy ezzel a bizonyossággal, az ajkaimon az eljövendő világ előízével élek – és hordozom el a hiányt, a veszteséget, a fájdalmat, a világ összetört és nyomorult voltát. Nem tagadom, ami itt van, de az a bizonyosság, ami vár rám, megerősít abban, hogy Istenre nézve, reménységgel hordozzam annak a valóságát. Ezzel a jelenben felvértezhetem magam, sőt: feldíszíthetem magam, felemelhetem a fejemet.
S amikor a Sátán eléd áll, és rámutat a hiányaidra, és mellé teszi, hogy „látod, Isten irigy és szűkmarkú”, akkor te azt tudod mondani, mert rajtad van az üdvösség sisakja, hogy „távozz tőlem, Sátán, mert enyém az üdvösség, enyém az a bőség és gazdagság, amit soha senki nem vehet el tőlem”. Krisztus nevében foglyul ejted ezt a gondolatot. És amikor a Sátán eléd áll, és megmutatja a veszteségeket és a romokat, és a füledbe súgja, hogy „látod, Isten elkésett”, akkor te azt mondod, hogy „távozz tőlem, Sátán, a Krisztus nevében, mert Isten nem késett el. Jézus Krisztusban már a múltban elvégezte az én tökéletes üdvösségemet, amely a jövőben van, és nem csak az enyémet, hanem az egész teremtett világét”. És amikor a Sátán elénk áll, és felnagyítja a küzdelmeinket, a fájdalmunkat, a magányunkat, és akár ezen keresztül még azt is eléri, hogy vétkezzünk, és azt akarja, hogy most már tényleg gondoljuk azt, hogy Isten kegyetlen és közömbös, akkor azt mondjuk, hogy „nem, mert vétkeztünk, de van bocsánat. Sőt, ennél több van: ott van az, hogy egy napon teljessé lesz az életünk Krisztusban. Távozz innen, Sátán!” Ez az üdvösség sisakja.
Ez a gonosz munkája – ez az üdvösség sisakja. Erre mondja Pál: „álljatok meg a gonosz napon, feltéve az üdvösség sisakját!” Visszafele: ha nem vesszük fel az üdvösség sisakját, nem tudunk megállni az Istennel szembeni mély bizalomban, szeretetben, a vele való közösségben, amikor a hiányok és veszteségek körülvesznek bennünket. Márpedig a hiányok és a veszteségek körül fognak venni bennünket. Akkor is, ha Krisztus követői vagyunk, és akkor is, ha ebből az üdvösségből sokszor sok minden betör ebbe a világba, és kipótolja a hiányainkat és meggyógyít a veszteségekből. Itt is teszi, cselekszi. Imádkozunk érte, várjuk a szabadulást, várjuk a gyógyulást. Hisszük, de tudjuk, hogy a végső megoldás, a teljesség ott van az üdvösség jövő dimenziójában, és ez nekünk elszakíthatatlan, elvehetetlen, megszűnhetetlen örökségünk.
Bízhatunk-e benne, kis b-vel, az eszközben, a sisakban? Járható út-e az ember számára, hogy a jövő reménysége éltesse a jelenben? Működik-e ez a stratégia az élet nehézségeivel szemben?  Az üdvösség, mint általunk elképzelt jövő jelenik meg. A kérdés tehát az: adjam oda a jelent a jövőért? Adjam oda a jelen nehézségeit, kérdéseit, küzdelmeit egy általam elképzelt jövőért? Adjam oda a jelent, ami megfogható, tapintható, valamiért, ami ígéret, de nem realizált, nem megfogható és nem tapintható? A legszebb, a leggyönyörűbb, a lehető legteljesebb ez az elképzelt jövő, de hogyan tudnám a jelen küzdelmeit a jövő ígéretével hordozni? Nem bolondság ez? Várni valamire, számítani valamire, ami nincs még itt? És ennek a fényében élni, döntéseket hozni, kitartani? - De gondolj bele! Lásd meg, hogy valójában mindig ezt tesszük. Az ember így működik. Az ember csak egy elképzelt, vágyott jövő fényében képes munkálkodni, cselekedni, dolgozni, tanulni. Mert ha nincsen egy elképzelt, vágyott jövő, egy cél, egy reménység – akkor ahhoz sincs erőnk, hogy reggel felkeljünk az ágyból. Ez a vágy persze, ami mozgat, motivál minket, sokféle lehet, gyakran meg sem fogalmazzuk, nem is vagyunk a tudatában. Lehet ez csupán annyi, hogy holnap este lesz egy jó buli, és holnapután is lesz valami. Vagy állhat természetesen jóval komolyabb perspektíva valaki előtt: azért tanulok, mert egyetemre fogok járni, ilyen és ilyen munkám, családom lesz, ennyi pénzt fogok keresni, így fogok élni - és ez nem baj, ez jó. Egy vágyott jövő érdekében képesek vagyunk áldozatot hozni: tanulni, edzeni, gyakorolni, dolgozni. Ez éltet, így működik az ember.
De az üdvösség, a jövő, amiről itt beszélünk - azt mondhatod, hogy ez más. Mert az előbbit elérhetem, reális célok mozgatnak. Kitűzöm, dolgozok, tanulok, elérem. De az utóbbi olyan, mint egy fikció. De csak azért, mert az utóbbi olyan, mint egy fikció, miért adnád fel a lehető legnagyobb álmot?  Miért érnéd be kevesebbel, mint e lehető legszebb, legteljesebb elképzelt jövő képével? Különösen azért kérdés ez, mert a szívedbe van írva a vágy, hogy ez így legyen. Nem? Ki az, aki nem szeretne egy olyan világot, ahol a jó uralkodik, ahol békesség, szeretet, kreativitás van, ahol gyönyörű a természet, ahol nincsen háború, betegség, pusztulás? Mindannyian ezt szeretnénk. De honnan jön ez a közös vágyakozás? Miért szeretnénk ezt, honnan tudjuk, hogy ezt szeretnénk, hiszen mindig is egy másfajta világban éltünk? Mindig olyan világban élünk, ahol háború, erőszak, hiány, veszteség, fájdalom van. Honnan jön bennünk ez a kép a vágyott világról? Merd megválaszolni a kérdést: onnan, hogy Isten mélyen bevéste ezt a képet, ezt a vágyat a szívünkbe.
A következő kérdés az, hogy ha ezzel tudok is élni, mert működik a sisak, így működik az ember lelke, élteti az ígéret, a reménység – de mégis, nem bolondság, becsapás, ámítás, fikció ez az egész? Valóság ez? Bízhatunk-e Benne, nagy B-vel? Benne, aki az ígéretet tette, aki a reménységet táplálja? Az üdvösség, mint elképzelt jövő, számunkra egy ígéret. Micsoda egy ígéret kulcsa? Egy ígéret kulcsa az ígéretet tevő jelleme: hogy milyen az, aki az ígéretet tette. Megbízható-e? Igaz-e mind

Az Efézusi levélben Pál apostol hihetetlen gazdagon kifejti, mi az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír; és hogyan teremt ez új nemzetséget, új népet a világban. Az apostol gyönyörű dolgokat mond el arról, hogy ezt az evangélium által életre hívott új közösséget, az egyházat miképpen áldotta meg Isten minden lelki áldással Krisztusban: kiválasztott, saját népébe tagolt, gyermekeivé fogadott minket, bocsánatot kaptunk, az ő Szentlelkét adta nekünk. A levél végén azonban utolsó nagy üzenetként egy komoly figyelmeztetést helyez a szívünkre, mely arról szól, hogy mindezen ajándékok birtokosaként egy hatalmas kozmikus háborúba került Isten népe.
Bevezetésként (és egyben rövid visszatekintésként az elmúlt hetek igehirdetéseire) három dolgot szeretnék hangsúlyozni ezzel a lelki-szellemi harccal kapcsolatban:
Pál apostol börtönben van, megbilincselve, ott áll mellette egy felfegyverzett római katona. Levelet ír, és a levele végén megfogalmazott végső nagy üzenetének a célja, hogy megerősítse a keresztény gyülekezetet, hogyan lehet a lelki harcban megállni, a hitet megtartani. Maga előtt látja a katona fegyverzetét; ehhez a külső képi valósághoz kapcsolja a belső, lelki, evangéliumi igazságokat. A kép használata segít nekünk a megértésben, az evangéliumi igazságok tudatos megragadásában, abban, hogy életgyakorlatunkká váljon mindez és megállhassunk a harcban.
Beszéltünk először az igazság övéről, arról, hogy a Sátán a hazugság atyja, és mit jelent ezzel szemben megállni az igazságban. Másodszor, a megigazulás páncéljával kapcsolatban arról volt szó, hogy a Sátán egyik stratégiája, hogy vádol, saját szívünkön vagy másokon keresztül, és ezzel szemben milyen módon állhat meg a keresztény ember, a keresztény gyülekezet abban, hogy a gonosz minden vádaskodása ellenére mi szabad emberek és Isten gyermekei vagyunk.
Mai igénkben, a 15. versben ez áll: „álljatok meg tehát, felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével!” Az új fordításban így hangzik ez: „álljatok meg tehát, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére!”
Három pontban szeretném kifejteni ennek az igének az üzenetét:
I.A saru és a békesség evangéliumának a készsége
Amikor a római katona fegyverzetére gondolunk, a sisak, a kard, a pajzs, a páncél sorába kevéssé illeszkedőnek tűnik a katona saruja. Nem magától értetődő, hogy ez is a felszerelés része, hiszen nem klasszikus értelemben vett fegyver. De a hozzá kapcsolt lelki tartalomra is hasonlóan igaz: a békesség evangéliuma sem tűnik különösebben fegyvernek. Akár ebben az értelemben is van tehát létjogosultsága a párosításnak. Látni fogjuk azonban, hogy a békesség, ami első hallásra éppen ellentétének tűnik bármiféle fegyverkezésnek és harcnak, nagyon is hatékony fegyverünk az ördög elleni küzdelemben.
Fontos, hogy az apostol nem teljesen újként állítja elénk ezt a képet. A békesség evangéliumának komoly ószövetségi előzménye, a zsidó gondolkodásban mély beágyazottsága van. Ézsaiás próféta több mint 500 évvel Jézus előtt, Pál előtt, amikor hirdeti Izraelnek, hogy Isten újat kezd, szabadulást hoz a babiloni fogságból, ezt az igét mondja: „mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába, békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet, azt mondja Sionnak: Istened uralkodik.” (Ézsaiás 52.7.) Mikor tehát Pál azt írja a levélben: „álljatok meg felsaruzva a békesség evangéliuma készségét a lábatokra”, akkor erre az ószövetségi képre utal vissza, mely mélyen meggyökerezve ott élt ennek a népnek a gondolataiban: a béke hírnöke, amikor megérkezik és meglátjuk a lábait, hirdeti, hogy Isten uralkodik, és ennek az a középpontja, hogy békesség van.  
Bontsuk ki jobban a képet! A katona sarujának kettős funkciója van a harcban: az egyik a megállás, a másik pedig az előrehaladás. Ha egy katona felkötözi a lábára a sarut, szíjakkal megerősíti, az utána biztonságot, erőt jelent, képességet arra, hogy szilárdan megvesse a lábát. Ugyanakkor a saru másik funkciója a mozgásra, a gyors haladásra, előrenyomulásra, vagy kitartó menetelésre való képesség. Taktikai szempontból mindkettő hihetetlenül fontos az egész sereg életében.  
Mi a békesség evangéliuma, amit a saruhoz, mint képhez belső, evangéliumi igazságként rendel Pál apostol? Ha megkérdezem, mi a békesség, a legtöbben azt mondják: békesség az, amikor minden rendben van itt belül, amikor zavartalan harmónia uralkodik a lelkemben, amikor senki nem zavar.  A Biblia azonban alapvetően nem ezt, nem a kiegyensúlyozott, harmonikus lelkiállapotot nevezi békességnek, legalábbis nem elsősorban és nem kizárólagosan. Sokkal gazdagabb fogalom ez ennél. Ha meg akarjuk érteni, mi a békesség örömhíre, amit Pál szerint fel kell saruznunk a lábunkra, akkor leghelyesebb, ha az Efézusi levél kontextusában keressük a választ. A levél második fejezetében arról ír az apostol, hogy az evangélium szíve, középpontja a békesség, mégpedig a megbékélés értelmében. Az Ef.2.14-17-ben ezt olvassuk: „Mert ő (Krisztus) a mi békességünk, aki a két nemzetséget (zsidót és pogányt) eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek.”
A zsidók és a pogányok alapvetően megvetették egymást, mint ahogy nagyon sokan megvetik és gyűlölik egymást azóta is, mindig és mindenhol, a mai társadalmunkban is. A pogányok a zsidókat furcsa kisebbségnek tartották, akik ünneplik a szombatot, nem esznek meg bármit és különös ruhában járnak. A zsidók pedig lenézték a pogányokat, tisztátalan embereknek tartották őket, akiknek fogalmuk sincs az egy Istenről. – Pál azt mondja: ezt a két gyűlölködő, egymást megvető nemzetséget eggyé tette Jézus, az ő testében lebontva a köztük levő elválasztó falat: az ellenségeskedés, a megvetés és gyűlölködés falát. A békesség, abban az értelemben, ahogyan Pál beszél róla, messze több tehát, mint csupán az egyén lelkének nyugalma. A békesség megbékélt kapcsolatokat, megbékélt közösségeket jelent, amikor korábban ellenséges népek eggyé lesznek. Ma is sokak által megfogalmazott cél ez a világban – és alapvetően nem rossz célkitűzés az, ha a világ keresi, hogyan tudnának a legkülönfélébb csoportok eggyé lenni, egyességre jutni, hogyan lehetne több tolerancia, több befogadás, hogyan tudnánk jobban megérteni egymást. A Biblia azonban nem a mai társadalomra jellemző olcsó megoldást kínálja ezekre a kérdésekre. Nem egy kicsit több toleranciát, egy kicsit kevesebb diszkriminációt hirdet.
A következő sorokban arról beszél Pál: Jézus „megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel (az Istennel!), miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában.” A megvetés, a gyűlölködés fala ugyanis nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is elválasztó fal: nem csak egymástól, hanem Istentől is elválaszt bennünket. Az elsődleges probléma, amire választ kínál az evangélium örömhíre, nem az, hogy ki utál téged és te kit utálsz, kit nézel le és ki néz le téged, kivel van konfliktusod, harcod; a Biblia szerint az az elsődleges probléma, hogy Isten ellenségei vagyunk. S az örömhír: Jézus megbékéltetett Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést. A keresztre volt szükség ahhoz, hogy a megbékélt kapcsolat Isten és ember között létrejöjjön – hiszen valamit rendezni kellett ebben a kapcsolatban. Mert alapvetően nincs békesség Isten és ember között. Az ember ellensége Istennek, Isten szentsége, igazsága pedig azt jelenti, hogy megítéli az embert. Jézus a közvetítő, ő az, aki közbelép, és megöli az ellenségeskedést a kereszt által a saját testében. Meghal mindazért, ami miatt Isten jogosan áll szemben az emberrel, és ami miatt mi nem tudunk Isten elé menni. Ez a Krisztus evangéliumának nagy örömhíre: megbékéltet Istennel.
Ha ezt megtapasztaltad, egészen mélyen, valóságosan átéled, tekintheted-e utána még idegennek a másikat, a „pogányt” Isten népében? Nem. Mert aki megbékél Istennel, az megbékél a másik emberrel is: így jön létre a keresztény gyülekezet. Ez a békesség örömhíre. Ez a békesség evangéliuma. Értitek, mennyivel több ez, mint csupán hogy az én kis lelki békességem legyen meg? Mit érdekelnek engem a pogányok? Mit érdekelnek engem a zsidók? Mit érdekelne engem mindaz, ami ebben a társadalomban zajlik? Mit érdekel mindaz, ami körülöttem megy a munkahelyen, az iskolában, a családban? Csak az én kis békességem legyen meg! Lehet, hogy ezzel a vággyal jöttél ide ma: egy kis békességet kapni végre, csak idebenn! De az evangélium ennél sokkal több! Megbékélt kapcsolatok Istennel és egymással.
És még mindig nem ez a saru! Figyeljük meg jól, Pál azt mondja: a békesség evangéliuma készségét saruzzátok fel! Hangsúlyos ez a szó: készség, készültség, felkészültség. („A state of being ready for action” – egy bibliai szótár.) Amikor reggel felveszed a cipődet, azt valószínűleg nem azért teszed, mert utána még cipőben szeretnél egy kicsit időzni a lakásban, hanem el akarsz indulni, céllal, mész valahova. Amikor a katona felölti a sarut, az azt jelenti: felkészült arra, hogy elinduljon, kilépjen a csatatérre, behatoljon az ellenség területére és megálljon a harcban. Ugyanez a mozzanat, felkészültség, készenlét, éberség kapcsolódik a békesség evangéliumához. Tudod, érted, magadhoz ölelted, kész vagy ezzel lépni, mozdulni - ez az a hatékony fegyver az ördög elleni harcban, amiről Pál apostol beszél.
II.Az ördög stratégiája, a fegyver működése
Pál apostol újra és újra hangsúlyozza, mennyire fontos érteni, ismerni, milyen módszerei vannak az ördögnek. Mert háborúban állunk, és a háborúban az ellenfelek mindig stratégiákat gyártanak. Aki ismeri az ellenfél stratégiáit, módszereit, az előnyben van - ezért akarja a Biblia, hogy Isten népe, a keresztény gyülekezet ne legyen tudatlan az ördög jellemző cselszövéseit illetően. Leplezze le Isten előttünk az ördög munkáit!
Amikor itt az istentiszteleten erről beszélünk, amikor világossá válik előtted, hogy milyen módon támad egészen személyesen téged az ördög – tudd bizonyosan, hogy ez nem csupán felkészítés a lelki-szellemi háborúra. Ez már maga a háború. Rendkívül szeretném ezt kihangsúlyozni: a lelki és szellemi harcról való tanítás, a tanítás hallgatása, az erről való gondolkodás önmagában lelki és szellemi harc, mert a gonosz nem akarja, hogy világosságra jöjjön, melyek az ő módszerei. Szeretném, hogy érezzük: háború van, élet-halál kérdése, hogy komolyan vegyük ezt!  
Az ördög görög neve: diabolos – jelentése: vádaskodó, félrevezető, megosztó, szétdobáló, viszályt keltő. Élesen szembeötlő az ellentét: az ördög szétdobál, szétvet, szétszed, pusztít - Isten Jézus Krisztusban megbékéltet és egybefoglal. Megbékélést munkál önmaga és köztünk, valamint köztünk és a többi ember között, még ha nagyon különbözőek vagyunk is. Ennek a szíve pedig Krisztus kereszthalála. Isten azt, ami a legdrágább: Fia életét áldozta oda ezért a megbékélésért. Az ördög, a diabolos azon mesterkedik, hogy ezt a drága áron szerzett egységet megrontsa és elpusztítsa, ezért kell nekünk készen lenni ennek a megőrzésére és kimunkálására. Ezért mondja Pál: legyetek készen felismerni az ördög mesterkedését és a békesség evangéliumával szembe szállni vele. 
Mindannyian érintettek vagyunk ebben a kérdésben, azok is, akik még nem követői Jézusnak. Azért, mert az ember alapvetően közösségben él, még egy ilyen individualista társadalomban is, mint a mai. Nekünk pedig nem csak a keresztény közösségeinket kell óvnunk az ördög szétdobáló munkájától, hanem minden közösséget. A család, a gyülekezet, a házicsoport, egy szolgálati csoport, a munkahely, az egyetem, az iskola, a baráti közösségeid (a nem keresztény barátaid is!), az emberek, akikkel együtt sportolsz – mind-mind megtámadott, de védelemre érdemes, nagyon értékes közösségek.
Nézzük meg, hogyan jelenik meg az ördög szétdobáló munkája a közösségeinkben! Jakab apostol mond néhány kifejezést erről: keserű irigység, viszálykodás, önzés, zűrzavar, hazugság által. Jakab apostol azt mondja, bölcsesség az, ha valaki ezeket eszközül használja. Bölcsesség, amikor az ember valamit viszálykodással, irigységgel, féltékenységgel, hazugsággal, zűrzavar-keltéssel akar elérni. Bölcsesség, mert ezekkel az eszközökkel valóban igen hatékonyan lehet célokat elérni, megtervezetten lehet embereket manipulálni, és az akaratunkat érvényesíteni a közösségben – de azt mondja: ez a bölcsesség földi, testi és ördögi! (Jk.3.15.) Mert az ilyen eszközökkel hosszú távon csak szétszeded, szétdobálod a közösséget - a szétdobáló pedig az ördög. Ezzel szemben a felülről jövő bölcsesség tiszta, békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal teljes, nem részrehajló, nem képmutató. Ez a béketeremtő útja. Ennek megélése jelenti azt, hogy felveszed a békesség evangéliumát.
Hogyan élhetjük meg a békesség evangéliuma mélységét, amit felöltünk magunkra, szemben az ördög szétdobáló, viszályt keltő munkájával a mindennapokban? Közelítsük meg ezt a kérdést két oldalról, amint a saru képe vezeti ebben a gondolatainkat: megállás és előrehaladás.
Megállás. Akár várható, kiszámítható módon, akár egészen váratlanul bármikor benne találhatod magad az ördög szétdobáló, közösségromboló munkájának a kellős közepén.  
Mindkét helyzetre igaz, az alattomos, csendes ármánykodásra és a nyílt összecsapásokra is: aki meg tud állni, az nem lesz bolond módon része a rombolásnak.
Előrehaladás, béketeremtés. Nem csupán annyi a feladatunk ugyanis, hogy megálljunk, amikor mások harcot kezdenek ellenünk. Keresztény emberként, keresztény gyülekezetként gyakran miénk a kezdeményezés feladata: nekünk kell tudatosan, aktívan a békesség örömhírével belépni a legkülönbözőbb helyekre, élethelyzetekbe. Kész vagy-e arra, hogy mint béketeremtő, békekövet Krisztus megbékéltető valóságát vidd az emberek közé? Jézus ezekkel a szavakkal küldi ki a tanítványait: „Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.” (Lk.10.5-6.) Nagyon szeretném, hogy megértsétek, érezzétek, mit jelent ezzel a küldetéssel belépni valahová. Ezek a szavak, amelyeket Jézus a tanítványokra bíz: „Békesség néktek!” – ezek ott teret hasítanak, teret követelnek a békességnek. Ezek a szavak megteremtik a békességet, mert Krisztus felhatalmazása, ereje van mögöttük.
Ugyanígy hordozhatjuk, vihetjük mi is másoknak a békességet. Ez a harc aktív oldala: behatolni békehírnökként, békekövetként arra a területre, ahol élsz, ahol jelen vagy. Minden közösség, ahová úgyis beléptél már pusztán azáltal, hogy létezel, élsz, mozogsz, tanulsz, dolgozol: a munkatársi, baráti, iskolai, egyetemi közösséged – ezek mindegyikében te Krisztus követe vagy, ha keresztény vagy. A békesség evangéliuma készségét felölteni azt jelenti, hogy így tekintesz magadra, ezzel a tudattal mész be bárhová – minden helyre és minden helyzetbe. Ha szükséged van rá, ki is mondhatod magadban, mintegy áldásként önmagadra és másokra: „Békesség néktek!”
Vinni az ő békességét - ez a mi Krisztusban kapott felhatalmazásunk, kiváltságunk. Ma is, ránk is igaz az, hogy Jézus békessége teret követel. Ha hordozzuk az ő békességét, azzal egyfajta teret teremtünk magunk körül. Ez igaz spirituálisan (az imádságban), lélektanilag (a békesség átragad), és egészen konkrét gyakorlati értelemben egyaránt (ha tudatosan megélem, kimondom az evangéliumot, az teret hasít, bizonyos gonosz dolgokat visszafog).
Az imádság tere: Vannak helyzetek, amikor az imádságon kívül semmilyen más lehetőséged, eszközöd nincsen. Fájdalmas, nehéz, őrületbe kergető, békétlen helyzetek - akár egyedül, de ha van társad hozzá, még jobb, ha kettesben teszitek: valld meg/valljátok meg imádságban: „Úr Jézus Krisztus, látom/látjuk azt, hogy ami történik, az a szétdobáló munkája. Megvalljuk, hogy te vagy az Úr, hatalmasabb vagy annál, aki itt mindent elpusztítani és tönkretenni akar. Hívjuk és várjuk a te békességedet, és ellene mondunk a szétdobáló munkájának.” – Lehet, hogy többet nem tudsz tenni, de ne gondold, hogy ez kevés, vagy jelentéktelen. Hozzáteszem: lehet, hogy utána még rosszabbra fordul a helyzet, mert az ördög nem adja könnyen az ő területét - mégis óriási jelentősége van annak, amit tettél, ha imádkoztál.  
A lélektani tér: Ha bemégy bármilyen helyzetbe, bármilyen közösségbe úgy, hogy alapvetően mély békesség van benned, beszélned sem kell róla, a békesség lélektani értelemben is teret hasít, átragad, hatással van másokra. Olyan jó nekünk is megtapasztalni ezt: ha feszültek, idegesek vagyunk, de találkozunk valakivel, aki érezhetően, tapasztalhatóan hordozza ezt a békességet, az átárad ránk, megszűnteti a békétlenségünket és egy ilyen találkozás bearanyozza a napunkat. Amikor tehát imádságosan felkészülve lépsz be valahová, a puszta jelenléted lélektani értelemben hat.
A konkrét tér: Amikor az ördög ellen harcolunk, annak nem csak szellemi dimenziói vannak, hanem eljöhet olyan helyzet, amikor konkrétan, fizikailag is tudsz tenni a békességért. Lehet, hogy a közösségedben átlátod – ha vezető vagy, akkor felelősséged is, hogy átlásd, - mi a konfliktus forrása, ami mindent megront, amit megváltoztatva vagy kicserélve minden a helyére kerülne. Talán csak egyetlen emberrel kellene beszélni, megérteni, hogy miért árasztja magából a mérget, és meginteni vagy szeretettel segíteni őt abban, hogy ezt elrendezze. Lehet, hogy csak két embert kellene megszólítani, miután tényleg felkészültél erre imádságban, és bátorítva őket az őszinte, egyenes beszédre, közvetíteni közöttük a megbékélésben, konfliktusuk rendezésében. Egész konkrét dolgokat lehet tenni - belépve a békesség erejével, a megbékélés evangéliumával ezekbe a helyzetekbe.
Gondold át egészen gyakorlati módon, hol van az a helyzet, ahol a leginkább küzdesz? Hol van az a helyzet, ahol megláthatod, hogy nem test és vér, nem emberek, nem körülmények ellen van harcod, hanem az ördög munkája jön veled szemben, amivel annyi mindent megront ebben a világban? Gondold végig bátran azt is, hogyan tudnál ezzel szemben a békesség evangéliuma készségével fellépni! Imádságban, a puszta jelenléteddel, bölcs és megfelelő szavakkal, intéssel, vagy tettel, cselekedettel. 
III.A fegyver felöltése
Mit jelent felvenni a fegyvert, felsaruzni a békesség evangéliuma készségét?
- Ha érted mindazt, amiről szóltam, az még nem jelenti azt, hogy felvetted a fegyvert.
- Ha hiszed is mindezt, abban az értelemben, hogy igaznak tartod, az nagyon-nagyon jó, de az még mindig nem jelenti azt, hogy felvetted a fegyvert.
- Ha érted, hogy ez így van, ha hiszed és igaznak tartod, hogy ez így van, és lelkesedsz érte: milyen jó, hogy ez így van, még akkor sem vetted fel. Ez a baj velünk, keresztényekkel. Azt hisszük, hogy elég érteni, igaznak tartani, lelkesedni, érzelmileg átélni, de ettől még nem vetted fel!
Mert felvenni, felöltözni nem más, mint megcselekedni, önmagadra nézve is hittel megragadni, magadhoz ölelni, valóságosan megélni. Ezerszer és ezerszer meg lehet érteni intellektuálisan, igaznak lehet tartani elméletben a békesség evangéliumát, lehet lángoló érzelmekkel lelkesedni érte - amíg nem gyakoroljuk magunkat bele, amíg nem válik elemi, meghatározó részévé az életünknek, addig nem a mienk, addig nem fegyver.
Néhány szó erejéig hadd szóljak most azokhoz, akik tudják magukról, hogy még nem jézuséi, de gondolkodnak, keresik őt. Nyilván ott van a szívetekben, milyen jó lenne jó közösségeket látni magunk körül, milyen fontos lenne békességben élni ezekben a közösségekben. Ezek legitim, jó gondolatok. Titeket felháborít az, amikor látjátok, mennyi ármánykodás, milyen sötétség van a világban, és tenni akartok ez ellen. Ezek is nagyon jó, legitim gondolatok! De azt szeretném mondani, hogy Jézus nélkül minden próbálkozás teljesen esélytelen! Mert soha nem fognak az emberek igazán mélyen megbékélni egymással, anélkül, hogy megbékéljenek Istennel. Ez az üzenet pedig híd, ez vezet ahhoz, hogy ti magatok személyesen is nézzetek szembe ezzel a kérdéssel: mit jelent nektek Isten elé állni és ezt a megbékélt kapcsolatot, amit Isten Krisztusban felkínál, elfogadni?
Akik pedig elfogadtuk már: a békesség evangéliumát nekünk is fel kell öltözni újra és újra. Ha már a Krisztusé vagy, tudatosan gondold végig, imádkozd át az élethelyzeteidet! Időzz ott annyit imádságban, amíg át nem éled egészen mélyen, hogy igen, újra befogadtam a szívembe ezt a békességet, ezzel megyek tovább, ezzel állok meg, ezzel nyomulok előre, ezzel van tele a szívem, ennek az érzete tölt be. Ez sehol máshol nem történik meg, mint Isten elé állásban és imádságban.
Végezetül egy történet.
Elhangzott ez az ige az Ószövetségből: „mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja: Istened uralkodik.”
Gondolj Jézus követőire Húsvét hajnalán! Ez a tizenkét – ill. most már Júdás és Tamás nélkül tíz ember - korábban egy boldog közösség volt Jézus körül. Húsvét hajnalára minden reménység szertefoszlott. A közösség széthullott. Csak arról tudnak beszélni, ha egyáltalán beszélnek még valamiről egymás között: hogyan lehet, hogy volt valaki közöttünk, aki elárulta Jézust. Azzal a teherrel élnek, hogy aki velük járt, de árulóvá lett, az felakasztotta magát. Péter is, aki mindig első volt ebben a közösségben, ez a korábban bátor, lelkes, kezdeményező szellemű, odaszánt tanítvány arra nem volt képes, hogy egy szolgálólánynak azt merje mondani, mikor rákérdez, hogy „igen, Jézushoz tartozom”. Nem, megtagadta őt. És az összes többi is szétfutott félelmében. Tamásról pillanatnyilag azt sem tudják, hol járkál. Nem maradt semmi. Totális kudarcot vallott a közösség. Teljesen széthullott minden, amiben hittek. Teher és nyomorúság maradt csak az élet. A diabolos győzelmet ül. Ujjong, mert szétverte, totálisan szétzilálta Jézus első közösségét. Ők itt ülnek bent, egy szobában, az ajtók zárva. Teljes kudarc. Lógatják a fejüket.
Egyszer csak megjelenik valaki, akit a legkevésbé várnak, és azt hallják: „Békesség néktek!” Békesség néktek! S ha lógatták a fejüket, akkor először csak a lábait láthatták! „Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet.”
Széthullóban vannak a dolgok körülötted? Tehetetlen vagy, erőtlen? Te magad részesévé lettél a rombolásnak? Te magad mutogatod gyűlölve, hogy ki mit tett? Vádolod magad amiatt, amit tettél? Jézus érkezik, Jézus most jön, megáll előttünk, és azt mondja: „Békesség néktek!” Mert ez nem a diabolos diadala.
És ahogy felnézel, látod a lábait, látod az oldalát, látod a kezeit, és látod a sebhelyeket. És tudod, hogy a megbékélésnek ára van. Annak, hogy Jézus azt mondja ma neked, hogy „Békesség nektek!”, annak ára van. Önmagában, a testében, a kereszten ölte meg az ellenségeskedést.
De mi jön ezután, ha tovább emelik a szemüket, ha tovább emeled a szemedet és szembenézel Jézussal? Mit fog mondani és hogyan fog ránézni erre a tizenegy maradék, kudarcot vallott tanítványra?
Amikor felemelik a tekintetüket, és belenéznek Jézus szemébe, akkor nem szemrehányó és nem vádoló tekintettel találkoznak. Nem azt mondja neked sem: „látod, milyen vagy? Csupa irigység, csupa árulás, csupa félelem, csupa viszály, csupa versengés.” Hanem azzal találkozol, aki uralkodik. S aki uralkodik, azt mondja: „Békesség néktek!”
Ezért öltözheted fel a békesség evangéliumát– ez a jó hír. Ezért öltözheted most fel a szívedbe, a lényedbe a békesség evangéliuma készségét! Mert a szavaival ő maga adja rád.  Öleld magadhoz a békesség evangéliumát!
Ámen
(Lovas András)