A felnőtt gyülekezet

Pál apostolnak az Efézusi gyülekezethez írott levelét tanulmányozzuk hosszú hónapok óta. A levél utolsó egységében arra figyelünk, ahogyan az apostol a lelki-szellemi háború kérdését taglalja. Korábban részletesen beszélt Pál arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma milyen csodálatos módon teremt egy új népet: Isten népét; s hogy ez a minden népből és minden nemzetből elhívott új nép, új közösség, az egyház a maga gyülekezeteiben milyen módon mutatja be a világnak saját életén, munkáján, szolgálatán keresztül Isten tervét. A levél befejezéseként végül arról beszél az apostol, hogy mindez egy nagy harcnak, egy nagy küzdelemnek az összefüggésében történik. Így összegzi ezt a küzdelmet: „nem test és vér ellen” van a mi harcunk, azaz nem emberekkel, földi dolgokkal, körülményekkel, struktúrákkal, intézményekkel szemben harcolunk. Mindezekben valamilyen módon jelen van az a lelki-szellemi valóság (a „mennyeiek”), amelynek az egyik feléhez tartozik a Gonosz az ő minden hatalmával – ő a mi ellenségünk, a harcunk végső célpontja. Arról beszélünk tehát ezekben a hetekben, hogyan állhat meg a keresztény ember, a keresztény gyülekezet a harcban, a Sátán minden mesterkedésével szemben.
A keresztyén életnek ez olyan dimenziója, amellyel kapcsolatban két téves hozzáállás uralkodik: vagy figyelmen kívül hagyjuk, vagy pedig csak ezzel foglalkozunk és elveszünk benne. Nagyon jól ismert C.S. Lewis-nak egy gondolata: „Az emberiség két egyenlő súlyú, de egymással ellentétes tévedésbe eshet az ördöggel kapcsolatban. Az egyik az, hogy nem hisz a létezésében. A másik az, hogy hisz benne, és túlzott, egészségtelen érdeklődéssel fordul felé. A démonoknak mindkét tévedés tetszik, és egyforma örömöt jelentenek a materialisták és a varázslók.” Könnyű lenne azt mondani, a mai kívülálló ember szemével nézve, hogy a keresztények azok, akik „bolond módon” hisznek az ördögben, a nem keresztények pedig túl vannak már az ilyen „babonákon”, és nem hisznek szellemekben, ördögi erőkben és hatalmakban. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt ugyanis sok keresztény egyáltalán nincs tudatában ennek a szellemi valóságnak; nem érti, és nem látja, milyen módon munkálkodik a gonosz. Hadd utaljak arra, amit Martyn Lloyd-Jones-tól két hete témánk bevezetésekor idéztem: „Meg vagyok arról győződve, hogy az egyház mai beteg állapotának egyik fő oka az a tény, hogy az ördögről megfeledkeztünk. Mindent magunknak tulajdonítunk: a gondolkodásunkat és hozzáállásunkat a pszichológia határozza meg. Nem vagyunk tudatában ennek a nagy objektív ténynek: az ördög, az ellenség, a vádoló, és az ő gonosz nyilai létezésének.” (Stott, the Message to the Ephesians 265). 
A másik oldalról az sem egyértelmű, hogy a nem keresztény világ bolondságnak tartva elvetné magától az ördög, a Sátán létezésének a kérdését. A kultúra bizonyos elemei tele vannak démoni történetekkel. Gondoljunk itt akár az ezoterikus, angyalos történetekre, kiadványokra, szolgáltatásokra, akár a rengeteg ördögi jelenléttel foglalkozó filmre. 1973-ban jelent meg a nagyon híres, átütő erejű Ördögűző c. film – aminek a producere azt nyilatkozta, hogy Istenben nem hisz, de az ördögben igen: „ő valóságos”. 1973-tól napjainkig legalább 35 hasonló témájú film készült. Különösen érdekes, hogy ebből 26 az utóbbi tíz évben jelent meg. Érezhető is a hatása mindennek. Fontos megjegyezni, hogy ezek a filmek nem a keresztények kedvencei, nem is mi vagyunk a célközönség.
Kettős, bonyolult jelenségről van tehát szó: a keresztényeket ébreszteni kell, hogy felismerjék végre az ördög munkáját, és szembeszálljanak vele - miközben a társadalom egy része rengeteget foglalkozik az ördöggel, még akkor is, ha alapvetően nem hisz a létezésében, s az ilyen témájú filmeknek a célja csupán a borzongás-keltés. A mi feladatunk az, hogy megragadjuk a bibliai világképet erről a szellemi-lelki valóságról, ami feltétlenül sokkal tágasabb, mint a nyugati ember materialista, racionalista világképe; ugyanakkor megtartsuk azt a józanságot, ami Jézusnak a gonosz elleni harcát jellemzi, ill. ami a korai gyülekezeteknek szóló intésként az apostoli levelekben megjelenik.
Pál azt mondja: álljatok meg a hitben, mert a Sátán hatalmas harcban van ellenetek – a hitben való megálláshoz pedig szükséges, hogy felvegyük az Isten fegyverzetét. Az apostol, amikor ezt a levelet írja, házi őrizetben van. A 20. versben arról olvasunk, hogy bilincsben van, hozzáláncolva egy római katonához. Mikor tehát Pál apostol a levél végső nagy üzenetét fogalmazza arról, mit jelent megállni a gonosszal szemben a Krisztus evangéliuma által formált új népnek, a keresztény egyháznak, akkor – látva maga előtt a felfegyverzett római katonát – ehhez a külső képi valósághoz kapcsolva fogalmazza meg a belső, lelki, evangéliumi igazságokat. Emlékezzünk arra, hogy a levél elején azzal az ujjongó örömmel ad hálát az apostol, hogy Isten megáldott minket minden lelki áldással Jézus Krisztusban. Beszéltünk arról, mennyi hihetetlen ajándékot kaptunk Krisztusban - és most ugyanezekről a lelki ajándékokról azt mondja: ezek egyben eszközök is arra, hogy megálljunk az ördög minden támadásával szemben. Ezért szükséges nekünk felöltözni az Isten fegyverzetét!
Arról szeretnék beszélni, hogy
- 1. Mi a megigazulás páncélja?
- 2. Hogyan működik ez, mint fegyver az ördög stratégiájával szemben?
- 3. Hogyan lehet felöltözni ezt?
 1. Mi a megigazulás páncélja?
A páncél, vagy mellvas a katona életfontosságú szerveit, a szívét, tüdejét, a felsőtestét védi. Teljesen nyilvánvaló, hogy páncél hiányában minden támadás könnyen végzetes lehet, ugyanakkor, ha fenn van a páncél, akkor nagyon komoly támadások: nyilak, lándzsaszúrások is ártalmatlanná lesznek. A képi valóság tehát meglehetősen egyértelmű. Az az evangéliumi igazság, amit ehhez a képhez kapcsol az apostol, ami tehát a Sátán ellenünk való támadásával szemben ilyen életfontosságú védelmet jelent: a megigazulás. 
A megigazulás az a tény, az a bizonyosság, hogy rendben vagyunk Istennel. Rendezett a kapcsolatunk vele, ami Isten és ember (nem egyenrangú!) viszonyában azt jelenti, hogy nem vagyunk a mindenható Isten ítélete alatt. Tudjuk is, hogy nem vagyunk ítélet alatt, ezért nem menekülünk, nem bujdosunk szégyenünkben előle, hanem szabadon állunk a színe előtt. Nem választ el tőle sem objektív bűn, sem szubjektív bűntudat, szégyen, méltatlanság-érzés. Arról a nagy evangéliumi igazságról van itt szó, hogy Isten Jézus Krisztus igazságát tulajdonítja a benne hívőknek. A bíró, Isten Jézusért felmentett, igaznak nyilvánított bennünket, nincs ellenünk semmi kifogása, nincs vád és nincs kárhoztatás – bennünk pedig nincs vele szemben félelem. Szabadok vagyunk, mert igaznak nyilvánított, mert Krisztus igazságát adta nekünk. Ez az a páncél, ami Pál tanítása szerint biztos védelem a Sátán támadásával szemben.
2. Hogyan működik ez, mint fegyver?
Nem kell komoly hadtörténészi ismeretekkel bírni ahhoz, hogy átlássuk: egy haditerv addig ér valamit, amíg azt a megtámadottak előtt titokban lehet tartani. Ezért nagyon fontos, amit Pál apostol a 2. Korintusi levélben ír, hogy nem titkosak, nem ismeretlenek előttünk az ördög haditervei. A szellemi – lelki harcban (személyes vonatkozásban, egyéni belső harcainkban is) élet-halál kérdése, hogy leleplezzük az ördög módszereit. Amíg nem tudod, mi történik körülötted, el vagy veszve; de ha megérted, hol és miképpen támad, már fél győzelmet arattál. Ismernünk kell a cselszövéseit, hogy a megfelelő fegyvert használhassuk ellenük. Nézzük meg tehát, mi az az ördögi stratégia, ami ellen éppen a megigazulás nyújt megfelelő védelmet!
A Sátán azt teszi, amit a neve jelent: vádol (a „sátán” héber szó, jelentése: vádoló). A lekcióban, Zakariás könyve 3. fejezetében Jósua főpapról volt szó, akit Zakariás egy látomásban lát. A főpap Isten egész népét képviseli, a Sátán pedig vádolja őt, azt mondja: „mocskos a ruhád, nem állhatsz meg Isten színe előtt”. Kiderül, hogy a főpap ruhája tényleg mocskos - ami azt jelenti, hogy jogos a vád.  A Sátánnak mindig ez a munkája: megtalálja a gyenge pontodat és vádol. De lássuk meg, mit tesz Isten ebben a helyzetben! Parancsol az ő angyalainak: „vegyétek le róla a mocskos ruhát és adjatok rá fehér ruhát!” Fontos értenünk, hogy nem Jósua mossa fehérre a bemocskolt ruhát. Az Istentől kapott fehér ruhában áll szabadon Isten előtt. Persze az ördög ezután is vádolni fogja még, ezután is állítja, hogy az a ruha mocskos – de Isten maga az, aki őt, mint vádolót visszautasítja: „Hallgass el, hiszen tiszta a ruhája!” – Istenre, Jézus Krisztusra tekintve az ördögöt el lehet, el kell küldeni. A vádolót Jézus nevében vissza kell utasítani.  
Az ördögi vádolás három formájáról szeretnék beszélni a következőkben: amikor mások vádolnak téged; amikor te vádolod önmagadat; és amikor te vádolsz másokat.
Amikor mások vádolnak téged.
Nagyon fontos, hogy józanul különbséget tudjunk tenni vádolás és a bűneinkkel, tévedéseinkkel való jogos szembesítés, helyénvaló kritika között. Bármilyen motivációból fakad is egy másik ember veled szemben megfogalmazott kritikája, azt meg kell hallani, az eszköz lehet Isten kezében az intésre.
Egészen más helyzet az, amikor az ördög támad és vádol igaztalan, becstelen módon másokon keresztül. Használhatja ebben a barátodat, a kollégádat, a főnöködet, a házastársadat, a gyermekedet, valamelyik szülődet, valakit, akivel együtt élsz, aki közel áll hozzád - ez a legfájdalmasabb. Durva és kemény szituációkról van itt szó: pl. amikor valaki visszatérően mocskosan, durván beszél veled, rendszeresen megaláz, gyaláz téged és ez folyamatosan torzítja, nyomorítja az életedet. Ilyen élethelyzetben fel kell ismerni, hogy itt emberi megtámadottságnál sokkal többről van szó: ez a gonosznak a munkája. A támadás lehet nyílt, durva, nagyon mocskos, de lehet hihetetlenül manipulatív is – a következmény ugyanaz: egyre erőteljesebb lesz a bűntudatod és közben nem tudod, hogy miért. Egyre jobban elveszíted a szabadságodat. Egyre kevésbé tudod, hogy te mit akarsz. A folyamatos, manipulatív vagy nyílt vádoláson, gyalázkodáson keresztül rávesznek téged dolgokra, amelyeket nem akarsz. Elveszíted az ítélőképességedet, összezavarodsz, már nem tudod, mi a jó, és mi a rossz, miért vagy felelős és miért nem. Egyre kevésbé tudod, hogy ki vagy és ki nem vagy. Alapvetően megrabolja az evangéliumban való szabadságodat. Ha ez történik veled, fel kell ismerned, hogy ez a szellemi harc. Nem test és vér ellen van tusakodásod, hanem szellemi hatalmasságok ellen! (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene azt az embert, aki veled ezt teszi, valamilyen módon felszólítani arra, hogy hagyja abba; ne kellene a támadását hárítani, a helyzetből vagy akár a kapcsolatból kilépni.)
Egy ilyen összetört, összezavart állapotban nehéz eldönteni, mivel állsz szemben: jogos kritikával, amit el kell fogadni; vagy igaztalan, ördögi, hamis váddal, amit el kell utasítani? Viszonyítási alap nélkül mindnyájan bizonytalanok vagyunk, ha csak önmagunkra nézünk. Egyetlenegy módon tudod eldönteni, hogy mi az igazság: ha felveszed a megigazulás páncélját és a Krisztusban való igazság alapján állsz meg. Ha az lesz a legmeghatározóbb igazság a számodra: én Isten előtt vagyok igaz Krisztusban, vagy ha vétkeztem, akkor Isten előtt nem vagyok igaz, és ezt vele kell rendeznem. A megigazulás páncélja azt jelenti, hogy kiszabadulsz ez alól a folyamatos, megkötöző, fogságban tartó, megnyomorító, állandó bűntudatot tápláló vádolás alól, és azt mondod: „Istené a végső döntés, hozzá fordulok, hozzá fellebbezek. Nem ez az ember fogja meghatározni, hogy ki vagyok, hogy hogyan gondolkodom magamról, hogy hogyan élek – még akkor sem, ha olyan ember, akit szeretek és közel áll hozzám.”
Tehát ha azt érzed, hogy folyamatosan a gyűlölet, a megfélemlítés, vagy a bemocskolás, a megszégyenítés légkörével vesz körül valaki, akkor Krisztusra nézve állj fel és mondd ki hangosan: „Jézus Krisztus nevében: ez hazugság”, „Jézus Krisztus nevében elutasítom ezt.”  Egy-egy nagyon éles helyzetben, ha valaki sokadszorra önti rád a szidalmát és gyűlöletét, lehet, hogy meg kell tenned, hogy a szemébe nézel, és azt mondod: „Jézus Krisztus nevében kérlek, ezt hagyd abba!” (Nem azt kell mondani, hogy „menj ki belőle, Sátán!”) Ritka szituáció, amikor meg kell történni ennek, de ha egy ilyen helyzetben vagy és a Szentlélek indít rá, mondd ki bátran! Csoda fog történni. Közben tudd: nem az az ember az ellenséged, hanem a gonosz, aki rajta keresztül vádol.
A második dolog, amikor te vádolod önmagad.
Vád és önvád - gyakran egymással összefüggésben jelentkeznek. Az önmagadat vádló gondolatok lehetnek annak a gyümölcsei, sőt annak a jelei, ha folyamatosan abban élsz, hogy az ördög egy másik emberen keresztül gyaláz és gyötör téged. Mélyen bevésődnek az ember szívébe és onnan belülről hangosan dübörögnek, zakatolnak ezek a vádolások, amelyekkel folyamatosan szembesülni kényszerülsz.
De az is lehet, hogy semmi ilyen nem történik (a jelenben): szeretettel vesznek körül az emberek, megbecsülnek, értékelnek - belül mégis zakatol benned az önvád. Az önutálat. Az önmegvetés. A vezeklés vagy az önmagad büntetésének a késztetése, amikor azt mondja valami a szívedben: ez a rossz jár nekem. Lehet, hogy nagyon durva, közömbös, istentelen, önző és szabados életet éltél, lehet, hogy házasságot törtél, hogy kihasználtál másokat, megloptad a szeretteidet. Felismerted, megvallottad, bűnbánatot tartottál, Krisztushoz jöttél, megbocsátást nyertél. Objektív értelemben el van rendezve minden – de szubjektív értelemben nem mered, nem tudod átélni ezt. Krisztus bocsánata a tied, de ez nem süllyedt le a szívedbe, nem lett igazságoddá- és ezért ott belül egy hang folyamatosan azt mondja: „nem vagyok igaz, nem vagyok tiszta, mocskos a ruhám, nincs jogom boldognak, szabadnak lenni.”
Bűnbánat nélkül valóban nincs új élet: a bűneinket, bűnös voltunkat meg kell vallanunk, Krisztus elé kell hoznunk, hogy az ő igazságát, bocsánatát elfogadhassuk, tőle fehér ruhát kapjunk és szabadok legyünk. De miután ez megtörtént, ezt a lelki szabadságot a gonosz el akarja lopni és ezért vádol. Önmagad ellen fordít, hogy megvesd magad, el ne hidd, hogy boldog lehetsz, vagy ha mégis boldog vagy, akkor úgy legyél az, hogy közben folyamatosan rettegj: mindaz, amiben most örömöd van, egyszer el fog vétetni tőled. 
Két dolgot szeretnék még említeni, ami tipikusan az önvádat táplálja bennünk: a „túl nagy” bűn és a visszatérő bűn. A túl nagy bűn gondolatát mi magunk, keresztények tápláljuk be egymás és a még kívülállók szívébe, az olyan kifinomult bűnvallásainkkal, mint pl. „bocsásd meg, Uram, hogy nem volt bennem elég szeretet, rossz gondolatok fogalmazódtak meg bennem, nem eléggé dicsőítettelek téged a sikereimért” és hasonlók. Ha hallja ezt valaki, aki őszintén önmagába néz, és azt mondja: én súlyosan visszaéltem a hatalmammal, másokat eltapostam és átgázoltam rajtuk, én hűtlen voltam a hitvesemhez, én durva és aljas dolgokat követtem el – jogosan elbizonytalanodik: vajon mi az a felső limit bűn tekintetében, amivel még Isten elé lehet állni? Mit lehet elé hozni? Mire elég a bocsánata? Mert ha csak ilyen finomságokra, akkor az én életemre biztosan nem. Lelkigondozói beszélgetésekben hányan tördelik így a kezüket, szabadkoznak, alig merik kimondani, ami az életüket terheli, attól félnek, olyan szörnyűséget mi lelkipásztorok soha nem hallottunk még. Nagyon sok mindent hallottunk már! Ha ilyen félelmek gyötörnek, légy egészen bizonyos afelől: nincs túl nagy bűn. Ne gondold, hogy létezhet ezen a világon bármi, hogy tehettél bármi olyat, amire Jézus Krisztus halála és bocsánata ne lenne elégséges!
A visszatérő bűn gyötrését is ismerjük mindannyian. Lehet, hogy „kicsi” az a bűn, de nem tudsz szakítani vele, mindig ott van, mindig visszatér. Egy szokás, amit utálsz, amit régóta abba akarsz hagyni, sőt időről időre abba is hagyod, szabad vagy tőle - annál rosszabb, amikor újra, sokadszor is visszazuhansz bele! A Sátán ilyenkor azonnal ott van, és a füledbe súgja: „látod-látod, nem megy neked a kereszténység, soha nem fogsz kijönni ebből a bűnből!” Ne hallgass erre a hangra! Küzdj őszintén és tartsd az ügyedet folyamatosan Isten előtt - de ne törj össze végképp, ha kudarcot vallasz! Bár mi nem leszünk tökéletesek, hibátlanok, de Krisztus tökéletes és ragyogó fehér ruhát adott ránk – ez a kegyelem.  
Ha fel akarjuk ismerni az ördög munkáját azokon a területeken, ahol minket vádol, alapvető fontosságú, hogy különbséget tudjunk tenni a hamis és az igaz bűnbánat között.
- A hamis bűntudatban az ördög vádol; az igaz bűntudatot a Szentlélek ébreszti bennünk.
- A hamis bűntudat elhúzódó, általános, bizonytalan szégyenérzet, érdemtelenség, méltatlanság érzése; a Szentlélek által kezdeményezett bűnbánat mindig konkrét: arra hív, hogy egyenesen és bátran néven nevezzük a bűnt és éljünk a bűnbocsánattal.
- A hamis bűnbánat önmagadba fordít, hogy keresztényként is állandóan magad körül forogj; a Szentlélektől való felismerés és igaz bűntudat Krisztushoz vezet.
- A hamis bűntudat állandósul, a Lélektől való igaz bűnbánat Krisztushoz és benne felszabaduláshoz vezet.
Egyetlen esélyünk van a hamis bűnbánatot belénk sulykolni akaró gonosszal szemben: ha Jézus Krisztus igazságát öltjük magunkra. Ezért fontos a megigazulás mellvasát mind objektív, mind szubjektív értelemben megragadni, hogy a vádolónak, akár kívülről, akár belülről támad és vádol bennünket, ellenállhassunk a harcban!
Harmadszor: amikor te vádolsz másokat.
Amikor másokat vádolunk, akár nyíltan, akár burkoltan - kritika, pletyka, panaszkodás formájában, vagy akár egészen csendesen, a szívünkben irántuk táplált megvetés, lenézés képében – ezáltal mindig a magunk igazságát építjük. A szívünknek olykor jól esik másokról rosszat mondani, ilyenkor ez egyfajta elégedettséggel tölt el bennünket, bár a romlott szív soha nem tud megelégedni ebben. Ez mutatja, mennyire gonosz, nyomorult módon működik a szívünk, amikor nem Krisztus igazságából él. Amikor másokat vádolunk, róluk rosszat mondunk, a saját igazságunkat építjük – ezáltal pedig pontosan az ördög szándékát váltjuk valóra. Ha nem tud lenyomni az önváddal, akkor felemel a büszkeséggel. Ha nem tud ellened fordulni, hogy vádoljon, akkor majd használ téged, hogy vádoljon másokat, te pedig elhidd, hogy te jobb vagy egy kicsit. Máris levette rólunk a megigazulás páncélját, mert nem Krisztus igazságából élünk, hanem a sajátunkból.
Az ítélkezés révén a Sátán a keresztényeket farizeussá teszi. Egy keresztényt, aki elfordult a régi életétől, felismerte a vétkeit, Istenhez fordult, új életet kezdett vele, nehéz már a Sátánnak azzal támadni, hogy visszarángassa a régi életébe, mert azt szívből, őszintén maga mögött hagyta. Sokkal eredményesebb módszere az ördögnek, hogy elhitesse velünk, hogy mi már sokkal jobbak vagyunk, mint a többiek. Ezáltal tesz farizeussá bennünket. A farizeus nem vádol durván másokat, nem teszi azt, amiről korábban beszéltem, nem önti rá senkire a mocskot és a gyűlöletet. Mi keresztények farizeusként nem ezt tesszük – mi hihetetlen szofisztikált módon elengedünk egy-egy megjegyzést, vagy csak megtűrünk egy finom alaphozzáállást a szívünkben, amiben különbnek érezzük magunkat a kívülállóknál. A legkegyesebb, mindig szolgálatra kész szívben is ott van a megvetés, a lenézés, a másokra irányuló nevelő szándék, a „kicsit jobb vagyok” indulat. Ez nagyon-nagyon finom indulat, alihóg észrevehető, de vigyázz: nagyon gyilkos indulat! Rombol. Elijeszti, és elbátortalanítja, vagy jobb esetben csak felháborítja a hitben fiatalabbakat. Vagy ami a legrosszabb: mintául szolgál, és aki most még szenved az előtte járók képmutatásától, később maga is ugyanilyen képmutatóvá válik. Nagy megelégedettségére szolgál az ördögnek, ha Isten népét a „milyen jók vagytok ti!” hazugságon keresztül megragadhatja és rajtuk keresztül másokat vádolhat. Egyetlenegy fegyverünk van ez ellen a cselszövés ellen: ha tudjuk, hogy nincs nekünk semmi igazságunk, csak a Krisztus igazsága, amit nekünk tulajdonított: a megigazulás mellvasa.
A Sátán így működik tehát: vádol vagy önigazságot ad. Mindkettő hamis, ördögi, és mindkettővel szemben a megigazulás páncélja ad védelmet.
3. Hogyan öltjük fel ezt a fegyvert?
Hogyan lesz egészen és tartósan a miénk a megigazulás nagy lelki titka és ajándéka?
Az első dolog, hogy Pál végig Isten fegyverzetéről beszél. A fegyver az Úré! Ézsaiás próféta könyvében olvasunk erről egy helyen. Mindaz, ami Ézsaiás korában Izraelt jellemzi, teljes elfordulás az Isten által rendezett társadalomtól. Ezt olvassuk: „háttérbe szorul a törvény, távol áll az igazság, elbukik a hűség a tereken, nem érvényesül a becsület. Oda van már a hűség, és aki a rosszat kerüli, zsákmányul esik. Látta ezt az Úr, és rossznak ítélte, hogy nincs törvényes rend. Amikor látta, hogy nincs ott senki, elámult, hogy nincs, aki közbelépjen. Saját karja segítette őt, saját igazsága támogatta. Felöltötte az igazságot, mint páncélt, védelmező sisak van a fején. A bosszúállás ruháit öltötte magára, felindulása, mint köpeny borul rá. Amilyenek voltak a tettek, aszerint fog megfizetni. Haraggal fizet ellenfeleinek, tetteik szerint ellenségeinek, tetteik szerint fizet meg a szigeteknek” /Ézs.59.14-18-/
Mikor tehát Pál azt mondja, hogy „vegyétek fel a megigazulás páncélját”, ez az ószövetségi kép van mögötte. Istené a fegyverzet, és Isten fel is öltötte magára a fegyverzetet. Mi célból? Ki ellen? Milyen harcra vonult ki Isten? Kemény igazság ez, de szembe kell néznünk vele: a fenti ige tanúsága szerint, amikor Isten, a harcos felöltötte az igazságot, mint páncélt, nem az ördöggel szemben vonult ki, hanem a saját népe ellen. Az ellen a nép ellen, amely megtagadta az ő igazságát. Ez a fegyverzet a pusztulás, a bosszúállás ruhája azokkal szemben, akik a gyengék, nyomorultak igazságát eltiporják a maguk érdekében. Isten ezt nem hagyja. 
Isten igazsága nem változik, mindörökké érvényes, és megítél minket is. Igazsága velünk szemben igazság. Felölti azt, mint páncélt – és harcba indul, mert eltapostuk, semmibe vettük, el is felejtettük az ő igazságát. Hogyan lesz mégis a mi megtartatásunkká az, amikor Isten ekkora erővel, jogos ítéletével ellenünk vonul? Hogyan öltözhetjük magunkra Isten igazságát, ami halálosan megítél bennünket? Úgy, hogy hatalmával, igazságával végül mégsem bennünket vett célba, akik ellenségei voltunk, hanem úgy döntött, hogy ítélete teljes súlyával saját egyszülött Fia, Jézus ellen fordul. Isten ellenünk való haragja, a bűn miatti jogos ítélete az, hogy Jézus meghal a kereszten. Az a megváltás nagy titka, hogy nem bennünket pusztít el az igazsággal, hanem az ő Fia hordozza el ítéletét. Mi pedig megkapjuk azt, ami az övé. Isten Jézus igazságát tulajdonítja nekünk.
Gondold át: ott állsz Isten színe előtt, mint Jósua főpap. Jön a Sátán, és vádol: mocskos a ruhád. Megmosnád, de hiába minden: önutálat, önvád, vezeklés – a ruha akkor is csak piszkos marad, a Sátán pedig nevet rajtad. De akkor Isten azt mondja rád mutatva: vegyétek le róla a piszkos ruhát! Azt a piszkos ruhát Jézus magára veszi és meghal. Isten pedig ismét rád mutat, és azt mondja: adjátok rá a fehéret! Öltöztessétek fel őt Jézus ruhájába! Ez a megigazulás, és csak így lesz a mienk. Csak Krisztusért. Csak kegyelemből.
A megigazulás páncéljának a felöltése azt jelenti, hogy ezt hittel elfogadod és magadhoz öleled.
Innentől, ha ebbe belépsz és felöltözöd, folyamatosan ebből kell élned. Mindig kegyelemből. Meg kell tanulnod folyamatosan Jézus Krisztus igazságából élni, nem a sajátodból. És ez nehéz. Az út elején még nem nehéz, sőt: felszabadító nagy öröm, megmenekülés, ajándék. De az út során nehézzé válik. Keresztényként az úton úgy veszíted el a Sátán ellen a harcot, hogy a kegyelmet, amit először oly nagy ajándéknak éltél meg, megszokod, ideológiává degradálod, megunod, megelégeled. Megszűnik a szívedben az alázat, elfogy a hála a kegyelemért. Agyban még tudsz róla, sőt: mindent tudsz róla, de már rég nem ebből élsz. Türelmetlenné válsz. Nehéz elfogadni egy idő után, hogy még mindig kegyelemre szorulsz, hogy soha nem nő ki, nem fejlődik ki saját igazságod.  
Az evangélium, a Krisztusban nekünk tulajdonított igazságról szóló örömhír nem csak a belépés a keresztény életbe, hanem a végső megmaradás. Legyen bennünk ez az alázat: kegyelemből élünk ma is. Felöltözni a megigazulást azt jelenti: újra és újra, az ördög vádjaival szemben és az önigazsággal szemben is megvallom Jézust; ő az igazságom, nincs más.
Bármikor, ha úrvacsorai közösségben vagyunk, ezt a nagy igazságot öleljük magunkhoz együtt, közösségként is. Felelősek vagyunk egymásért, hogy bátorítsuk egymást a megigazulás megélésében. Vegyük észre, ha önvád vagy önigazság születik a másikban, és ne vádoljuk őt ezért, hanem szeretettel és alázattal segítsük egymást, emlékeztessük egymást, hogy egyedül Krisztus igazsága a fegyverünk!
Végezetül: annak, hogy felöltözzük, és a harcban viseljük a megigazulás páncélját, van egy missziói dimenziója is. Ha segíteni akarsz valakinek kiszabadulni az ördög vádoló, megkötöző hatalmából, akkor Jézus Krisztushoz kell vezetned őt! Nem elég együtt érezni, nem szabad elbagatellizálni, amiért jogosan vádolja őt a gonosz, hanem elvezetni ahhoz, akiben szabaddá lesz!
Nézzünk Jézus Krisztusra, és rá nézve éljük át hittel, amint Isten leveszi rólunk a piszkos ruhát, és ránk adja Jézus igazságát, a tiszta, fehér ruhát! Erősödjünk meg ebben, vegyük fel, mint páncélt, és álljunk ellen a Sátán vádolásának, kárhoztatásának!

Végigolvasva az egész Efézusi levelet az elmúlt hónapokban, múlt vasárnap a 6. fejezetben a lelki - szellemi harc témájával kezdtünk foglalkozni. Múlt héten egy bevezető hangzott el ehhez a témához, szeretném ezt röviden összefoglalni mindazok kedvéért, akik most kapcsolódnak be a sorozatba.  
Az Efézusi gyülekezethez írt levélben, amit minden bizonnyal több más gyülekezetben is felolvastak, eddig nagyon sok dolgot leírt Pál Jézus Krisztusról; az ő hatalmáról; arról, hogyan formált ő egy új népet, az Egyházat magának. „Végül pedig…” – kezd egy új, hangsúlyos gondolatot az apostol, majd azt mondja: mindaz, amit eddig megírt, oda vezet el, hogy ha ezt érti, megragadja egy keresztény közösség, akkor óhatatlanul belekerül egy hatalmas harcba, egy lelki – szellemi értelemben vett háborúba. Ezért fel akarja készíteni a hallgatóit, meg akarja erősíteni őket abban, hogy ez a háború zajlik; és fel akarja őket ruházni mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy ebben a harcban megálljanak.
Mi ez a háború? Mi ez a harc? Kik ellen zajlik?
Általánosságban úgy fogalmazza meg Pál apostol, hogy „nem test és vér ellen” – azaz a keresztény emberek harca nem „test és vér”, nem más emberek ellen, nem a körülmények ellen, nem közösségek, világi struktúrák, intézmények ellen irányul. Igaz ugyan, hogy újra és újra konfliktusba kerülünk mindezekkel; de most azt akarja láttatni az apostol, hogy végső értelemben mindezen napi konfliktusainknak van egy olyan lelki dimenziója, ami túlmutat a látható valóságon, amire azt mondja Pál apostol, hogy az a mennyeiek világába tartozik. Odatartozik egyrészt Isten és az ő uralma, és - messze nem egyenlő hatalommal - a gonosz: a Sátán és az ő serege – és nekünk ezzel az utóbbival van harcunk. Ahogy Pál mondja: „erők, hatalmak, a sötétség világának urai, gonoszság lelkei” ellen harcolunk.
Beszéltünk arról is múlt héten, hogy ez a kérdés alapvetően a világképünket próbálja meg. A mai társadalomban ugyanis (néhány nagyon „furcsa” ember kivételével) nem nagyon szoktunk démonokról, ördögi erőkről beszélni – még a keresztények sem, a mi közösségünkben sem. Fontos azonban látnunk, hogy amiről Pál beszél, az nem bolondság, nem mese. Ezt azért nehéz befogadnunk, mert aki a nyugati világban nőtt fel, azt teljes mértékben meghatározza az itt uralkodó racionális, materialista világkép. Szeretnék azonban három dolgot megemlíteni, ami segít abban, hogy kilépjünk ebből a meghatározottságból, és nyitottá váljunk az igében megfogalmazott valóságra:
- Az egyik, hogy a nyugati racionális világkép közel sincs túlsúlyban a világban. Az emberiség jelentős részének nincs problémája azzal, hogy létezik egy szellemi világ, egy szellemi valóság, és annak köze van a mi életünkhöz.
- A második dolog, hogy a teljesen racionális világkép itt a nyugati, posztmodern világban is erősen roskadozni kezdett. Egyáltalán nem furcsa már itt sem, hogy szellemeket idéznek, jósokhoz mennek az emberek, ezoterikus oldásokat, kötéseket eszközölnek. Mi nem tartjuk ezt jónak, nem egyszerű babonának gondoljuk, hanem hitünk szerint mindez a szellemi világ sötét oldalának a megjelenése.
- A harmadik, és ez a legfontosabb számunkra: hogy alapvetően a Biblia világképe, ahogy Jézus beszél, ahogy Jézus él, ahogy Jézus szolgál, ahogy Jézus tanít, az teljesen világosan és egyértelműen elénk adja, hogy a valóság sokkal több, sokkal nagyobb annál, mint amit mi látunk, fogunk, érzékszerveinkkel megragadunk belőle.
Pál apostol lelki-szellemi harcról beszél. Azzal a céllal írja a levelet, és azért beszélünk mi is erről a felnőtt gyülekezet összefüggésében, hogy ebben a harcban meg tudjunk állni. Pál háromszor mondja az első versekben, hogy „álljatok meg”, „álljatok meg”, „álljatok meg” a hitben! – és két szükséges dolgot említ a megálláshoz. Az egyik, hogy „erősödjetek meg” - erről beszéltünk múltkor; a másik, amit így mond, hogy „vegyétek fel az Isten fegyverzetét!” - erről fogunk ma beszélni, egészen konkrétan a Pál által említett hat fegyver közül az elsőről: az igazság övéről.
Arról szeretnék ma beszélni, hogy
Pál apostol, mikor az Efézusi gyülekezethez írt levelet írja, fogságban van. A ma felolvasott részben, a 20. versben az evangéliumról beszél, és azt írja: „amelynek követe vagyok a bilincsben is”. Tehát Pál apostol bilincsben van, fogoly. Minden valószínűség szerint házi őrizetben van, ami azt jelenti, hogy van egyfajta szabadság, kik látogatják meg, de ott áll egy római katona az ajtaja előtt. Egyesek szerint hozzá is van láncolva egy római katonához. Írja tehát ezt a levelet, és ahogyan folyamatosan maga mellett látja a római katonát, az ő konkrét, valóságos fegyvereihez, mint képi valósághoz kapcsolja az evangéliumi, lelki igazságokat. Nyilván azzal a céllal teszi ezt, hogy számunkra megfoghatóbbá, megragadhatóbbá tegye ezeket a lelki igazságokat.   
Sokat beszéltünk arról korábban, hogy Pál apostol kitörő, nagy magasztalással nyitja ezt a levelet, amikor azért magasztalja Istent, mert „megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban”/Ef.1.3./. Mindenféle lelki, azaz a Szentlélek valóságában lévő ajándékot adott nekünk – bűnbocsánatot kaptunk, Isten gyermekei lettünk, Szentlelket kaptunk, kijelentette nekünk az ő titkát a jövőről, reménységet adott. Úgy néztünk eddig ezekre az evangéliumból fakadó igazságokra, mint ajándékokra. Az elkövetkező részekben ugyanezeket az igazságokat nevezi majd meg Pál apostol, csak éppen úgy beszél róluk, mint amelyek nem csupán ajándékok, hanem egyben eszközök is a kezünkben arra, hogy megharcoljuk a lelki harcot, meg tudjunk állni a Sátán minden mesterkedésével szemben.
Mit jelent felvenni a fegyverzetet? Mit jelent felvenni az igazság övét (majd beszélünk erről ma részletesen), vagy mit jelent felvenni a békesség evangéliuma hirdetésének a saruját? Vagy kézbe venni a hit pajzsát? Vagy felvenni az üdvösség sisakját? Különösen, ha azt mondtam korábban a lelki ajándékok összességéről, hogy mindez a mienk Krisztusban - akkor miért mondja mégis, hogy vegyük fel, öltsük magunkra ezeket? A válaszban az segít, ha megint a katonára gondolunk: amilyen valóságosan egy katona, ha harcba indul, felveszi az övet, felrakja a sisakot, kezébe veszi a pajzsot és a kardot, ugyanilyen valóságosan kell nekünk magunkhoz ölelni, magunkhoz csatolni, magunkra öltözni ezeket az evangéliumi igazságokat. Nagyon beszédes ez a kép: nem elég, hogy egyszer már hallottad – mint ahogy nem elég, hogy volt már egyszer a kard vagy a pajzs a kezedben, épp most viszont nincs, amikor a harc van! Nem elég, hogy tudod: ott van melletted, mert lehet, hogy nem lesz már idő összeszedni, amikor a harc hevében valaki rád támad. Még időben fel kell öltözni, magunkra kell venni a fegyverzetet.
Hogyan vesszük ezt fel? Nagyon egyszerű: megértés, folyamatos gondolkodás által. Ahogy újra és újra átgondoljuk, egyre inkább átjárja az értelmünket, a szívünket, a lényünket ez a bibliai igazság, Jézus Krisztus igazsága. És hol történik mindez? Imádságban. Sehogy máshogy nem tud történni. Megragadni a bibliai igazságot, megértésen, gondolkodáson, imádságon keresztül egyre mélyebben magunkba fogadni – ez erősít meg. Ezt jelenti: felöltözni a fegyverzetet.
Volt olyan idő az életemben, amikor tudtam, hogy nagyon konkréten kell harcolnom a különböző kísértések, támadások ellen és minden reggel végigimádkoztam a hat fegyverzetet. Tudatosan végiggondoltam, végigimádkoztam ezeket az igazságokat. Nagy segítség ebben, hogy Pál elénk adja ezt a képi valóságot, így sokkal könnyebb magunkra ölteni a fegyverzetet. Felveszem az üdvösség sisakját, felveszem az igazság övét… Szeretném, hogy értsétek, hogyan működik ez a kép – és ne csak értsétek, hanem olyan mély vágy legyen bennetek aziránt, hogy megálljatok a harcban, hogy el is kezdjétek felöltözni! Napról napra végiggondolni, végigimádkozni, magadhoz ölelni, felvenni – nem elég, hogy ott van, nem elég, hogy már hallottad, nem elég, hogy tudsz róla! Napról napra magadra kell ölteni, ha meg akarsz állni! Emlékszünk, azt mondtam a múlt héten: „a Sátán a legkegyetlenebb, leggonoszabb, legintelligensebb ellenség, aki csak létezik ellenünk a világban.” Nem az adóhatóság az ellenséged, nem a főnököd az ellenséged, nem az az ellenséged, akivel konfliktusod támad, nem a kevés pénz, nehéz anyagi helyzet az ellenséged, nem is a többi hasonló – hanem az ördög az ellensége Isten népének – akit Jézus Krisztus legyőzött, de a győzelmét éppen ezen keresztül öleljük magunkhoz.
2. Mi ez az első fegyver: az igazság öve?
A korabeli embereknek, a katonának is hosszú ruhája volt, egy nagyobb, szoknyaszerű öltözet, amit, ha az ember elindult valahova vagy tenni akart valamit, egy övvel össze kellett fogni a derekán. Jézus is használja ezt a képet az evangéliumokban: Péternek mondja, hogy „ha idős leszel, más övez fel téged”/Jn.21.18./. A felövezés, az öv megszorítása felkészülést jelent, mert csak ezt követően tudott szabadon mozogni az ember. Ezért az első az öv – minden más utána jön. Az öv a katonát összetartja, erőt, stabilitást, biztonságot ad. Lelki értelemben ezt jelenti az igazság öve. Ezt a biztonságot, ezt a rendezettséget, ezt a készenlétet. Ez az első üzenete ennek a képnek: ha meg akarunk állni a harcban, legyünk rendben, legyünk felkészülve, legyünk felövezve!
Nézzük meg, mi ennek a képnek a lelki tartalma! Mi az az igazság, amiről azt mondja Pál: övezzük, öltsük, csatoljuk magunkra, hogy megálljunk az ördög minden mesterkedésével, stratégiájával, ravaszságával, haditervével szemben?
Életkorotokból fakadóan a legtöbben, akik itt vagytok, azt gondoljátok, hogy az igazság a hitelességet, az önazonosságot jelenti. Akkor vagyok igaz, ha azt mondom, amit érzek. Az az igazság, amit komolyan annak gondolunk, ami belőlünk jön, ami a mienk, ami nagyon-nagyon személyes – ez az én igazságom, az én valóságom. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Nem nagyon érdekli a mai embert, hogy mi az igazság ott kint, valahol tőlem függetlenül. Létezik-e egyáltalán? Egészen annyira, hogy tulajdonképpen a mai ember magának teremti az igazságot. Amit igaznak tartok, az az igaz. Amit valósnak tartok, az a valóságos. – Ez abban az értelemben egyébként hasznos és jó, hogy rámutat arra, hogy személyesen van dolgunk az igazság kérdésével. Amikor a Bibliáról van szó, akkor is így van ez: mindenkinek személyesen van dolga az igazság kérdésével. Nem úgy van ez, hogy valaki, az egyház valamit mond, felülről rád erőltet, és azt elfogadod igazságnak, mert félsz mást gondolni, vagy apád, anyád, lelkészed kedvéért azt kell mondanod, hogy az az igazság – de közben fogalmad sincs róla, semmi közöd hozzá, nem is nagyon gondolod, hogy tényleg igazság volna. Nem! Ez nagyon fontos: személyesen van dolgod az igazság kérdésével.
De azért van ennek egy másik oldala is: az ugyanis, hogy a személyes, szubjektív igazság csak addig marad igazság, amíg én úgy gondolom. Addig igazság, amíg úgy bírom gondolni. Addig igazság, amíg meg bírom győzni magam arról, hogy ez az igazság. S abban a pillanatban, amikor ez valami miatt meggyengül vagy elerőtlenedik bennem, akkor már nem igazság többé. Akkor lehet, hogy majd jön egy másik igazság. És ebben a pillanatban valamennyien érezzük ennek a gyengeségét. Mert valljuk be: ez így kevés ahhoz, hogy a sötétség erőivel szemben folytatott küzdelemben megálljak. Annak az igazságnak, amit felövezve megállhatok a harcban, tőlem függetlenül valóságnak, objektív igazságnak kell lennie, ami akármit gondolok, akármit érzek, akkor is létezik. (Ezt már kevésbé tudja a mai ember magához ölelni.)
Hadd mondjak egy nagyon bugyuta példát – vagy talán lehet, hogy nem is annyira bugyuta. Akkor is az apám gyermeke vagyok, ha nem érzem. Akkor is az apám gyermeke vagyok, ha nem tudom, hogy ki az apám. Van egy valóság. Van tény. Akkor is a biológiai apám gyermeke vagyok, ha esetleg meg sem tudtam soha, hogy akit az apámnak gondolok, az nem az apám. Akkor is valóság, ha nem akarom, hogy így legyen, és azt mondom: bárcsak ne ő lenne az, aki. Akkor is valóság, ha hárítom és el akarom felejteni. Tőlem függetlenül valóság.
Az igazságnak van tehát egy szubjektív és egy objektív oldala. Amikor Pál azt mondja, hogy öltözzük fel az igazság övét, csatoljuk magunkhoz az igazságot, akkor egy olyan tőlünk független igazságról beszél, ami Jézus Krisztushoz kötött. Ezt az igazságot a keresztény ember egészen személyesen öleli magához – de az nem ettől a személyes magunkhoz öleléstől válik igazsággá. Amit Istenről mondunk, az nem azért igazság, mert mi személyesen úgy érezzük! Objektív és szubjektív együtt: szubjektíven megélt objektív igazság. Amit Isten valóságnak állít, amit az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló jó hír igazságként hordoz - ezt az objektív igazságot kell Pál szavai szerint magunkra öltenünk, magunkra csatolni ahhoz, hogy megálljunk a gonosszal szemben.
Hogyan? Miért? Hogyan véd meg?
Beszéltünk múlt héten arról is, mennyire fontosnak tartja az apostol, hogy megismerjük a gonosznak, a Sátánnak a munkamódszereit, legyünk tudatában annak, milyen módon támadja ő az embert. Az ördögről az Úr Jézus azt mondja, hogy ő a hazugság atyja. Jézus ezt akkor mondja, amikor a zsidók már nagyon keményen ellene fordulnak, mondván, ördög van benne. Keményen megy ellene a harc, és Jézus ebben a vitában azt mondja egy ponton, hogy „az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva, nem állt meg az igazságban, mert nincs is benne igazság”.
Szeretném ezt hangsúlyozni. A mai ember, a mai népszerű filozófia azt mondja, hogy nincs jó és nincs rossz. Nincs világosság és nincs sötétség. Minden világosságban van egy kis sötétség, és minden sötétségben van egy kis világosság. De a Biblia mást mond. A Biblia szerint Isten tökéletes világosság, nincs benne sötétség. Az ördögről pedig azt mondja itt Jézus: ő a hazugság atyja, és nincs benne világosság. Még akkor se, ha máshol arra figyelmeztet: a világosság angyalának tetteti magát. Ő a hazugság, nincs benne világosság. „Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug és hazugság atyja.” /Jn.8.44./ - A valóság eltorzítása tehát alapvetően ördögi princípium. Minden hazugság, hamisság, minden csalás, a valóság minden tudatos vagy nem tudatos elferdítése, meghazudtolása, eltorzítása valamilyen módon ördögi princípium, mert ahhoz tartozik, akiről Jézus azt mondja, hogy ő a hazugság atyja. Miközben Isten akarata az igazság, a világosság, a valóság úgy, ahogy van. Jézus azt mondja. „én vagyok az igazság” /Jn.14.6./, „én vagyok a világosság” /Jn.8.12./
Mit jelent ez a keresztény gyülekezetre nézve? A gonosszal szembeni lelki harcban azt jelenti, hogy az ördög egyik fegyvere, hogy a hazugság és a hamisság által támad, és a hazugság és a hamisság által tart fogva. Ez pedig egyetlenegy módon védhető ki, ebből a fogságból egyetlenegy módon lehet kiszabadulni: ha ismerem Isten igazságát, magamra öltöm Isten igazságát és ebből a valóságból szállok szembe a hamissággal és sötétséggel, a gonosz erőivel.
Végtelenül szerteágazó területe van annak, hogyan jelenik ez meg a mindennapjainkban. Az egész életünk ebben zajlik. Mégis néhány dolgot hadd nevezzek néven!
A keresztény gyülekezet számára, azt gondolom, az első, a legfontosabb kérdés az identitás kérdése. Az, hogy kik vagyunk mi, mint Isten népének a tagjai, mint Isten gyermekei? Elfogadjuk-e azt, amit Isten mond rólunk? Igent mondunk-e újra és újra arra, akivé Isten Jézus Krisztusban tett minket? És a másik oldalon, nemet mondunk-e arra, amik pedig nem vagyunk? Kevésnek, semminek, gyengének, rossznak, szégyentelinek, nyomorultnak, értéktelennek tartod magad? - Az evangélium azt mondja, hogy Isten Krisztusban befogadott, magához ölelt. Értékes vagy. Az ő gyermeke vagy. Annyira szeretett, hogy a Fiát adta érted. Ez a keresztény gyülekezet alapvető identitása. – Másokat lenéző vagy? Büszke vagy? Többnek tartod magadat? Mindig versengsz? Mindig te jössz ki jobban a történetekből? - A keresztény gyülekezet identitása, hogy Isten Krisztusban azt mondja, hogy nem vagy több, mint a másik, nem vagy értékesebb, nem érsz többet – de Istennek mégis bőven elég vagy.
Még egy nagyon fontos dolog: nézzétek meg, hogyan gondoskodott Jézus arról, hogy mindez számunkra objektív igazság maradjon! Aki Jézus követőjévé és Isten népének a tagjává lesz, az kap egy pecsétet – egy objektív pecsétet arra, hogy ő Isten gyermeke. Ezt úgy nevezik, hogy keresztség. Keresztség! Ami a legobjektívebben beszél arról, hogy ki vagyok. Rajtam van, mert - még a keresztségem előtt, ha felnőttként kerültem ide, és így ismertem meg Jézust,; vagy azután, ha gyermekként kereszteltek meg - de egy ponton Jézust megvallottam és Úrnak vallottam. A keresztség arról beszél, hogy Jézussal együtt meghaltam és vele együtt feltámadtam egy új életre, és Istenhez tartozom. Hatalmas ereje van annak, ha ezt az igazságot egészen mélyen magunkban hordozzuk. Luther Márton reformátorról maradt meg a történet, és aki járt Wittenbergben, az talán látta is a nyomát ennek: Luther küzdött a kísértővel, a kísértésekkel, az ördöggel - a történet szerint egyszer fogta a tintatartót, odavágta a falhoz és felkiáltott: „baptizatus sum!” - ami azt jelenti latinul: „meg vagyok keresztelve!” Lehet, hogy félelmetes küzdelmek zajlanak bennem, hihetetlen erők jönnek velem szemben, az életemet fenyegetik – akkor ott egészen konkrét politikai értelemben is, - de belekapaszkodok ebbe az objektív igazságba: „meg vagyok keresztelve!” Nem önmagában jelent ez sokat, hanem abban, hogy Krisztusé vagyok. Őhozzá tartozom. Ez az identitásom – rendkívül fontos, hogy egészen mélyen belénk ivódjon, részünkké váljon, igazán mienk legyen ez az identitás.
A gonosz rossznak mondja azt, ami nem rossz; és jónak mondja azt, ami rossz. Bűnnek mondja azt, ami nem bűn. Ennek is sok megjelenése van az életünkben – egyik közülük a keresztény törvénykezés. Vannak emberek, akik keresztényként nőttek fel, és olyan béklyókat vettek magukra, amelyek egészen mélyen kötözik őket. A törvénykezés, mint béklyó, megfosztja őket attól, hogy szabad életet éljenek. „Táncolsz? Szeretsz csinosan kinézni? Testi vágyaid vannak? Szeretnél jó munkát egy napon? Szeretnél eljutni valahová a hivatásodban? Szeretnél többet?” Lehet, hogy sokaknak furcsa, hogy valaki ilyeneken fennakadjon, a legtöbben nevetnek is rajta, de aki ilyen közösségben nőtt fel, az tudja, hogy milyen mélységesen megkötözheti az embert a törvénykezés. Ennek hátterében az van, hogy az ördög bűnnek mondja azt, ami nem bűn.
Másik oldalról viszont az ördög nem mondja bűnnek, ami bűn. Ez is hazugság. Ismeritek ott bent a lelketekben az önfelmentés programját? Na az, az ő! Abban is ő működik. A szívünk tudja jól egy adott dologról, amit teszünk, hogy az nem jó, az agyunk azonban folyamatosan mentségeket készít. De a szívünk tudja… És ha a szíved figyelmeztetése nem elég, mert az szubjektív, akkor ott van Isten igéje, ami objektíven néven nevezi a bűnt. Az önfelmentésnek persze nincs korlátja – végtelenségig becsapjuk magunkat. Beszéltem egyszer egy nővel, aki elmondta, hogy hívő emberként azzal a céllal ment el egy gyülekezeti hétvégére, hogy ott imádkozni, böjtölni fog, Istenre fog figyelni. Ezt is tette. De azon a hétvégén összejött egy nős férfival – és következetesen meggyőzte magát arról, hogy ezt a kapcsolatot neki Isten ajándékozta. Mert imádkozott érte, mert számtalan apró jelet úgy értelmezett, mintha Isten ezt az utat helyeselné és erősítené. Nem tudtam rávezetni, hogy Isten törvénye egyértelmű, a házasságtörést házasságtörésnek nevezi. Az önfelmentés akár ilyen lelki, keresztény köntösben is jelentkezhet, de akkor is az van mögötte: az ördög nem mondja bűnnek azt, ami bűn.
Van ennek egy másik oldala is, ezt éppen csak érintem: amikor ellened követtek el dolgokat, amelyek rosszak, gonoszak, és amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük. Ahhoz, hogy az ember ennek a súlyából, béklyójából kiszabaduljon, egy ponton el kell oda jutnia, hogy azt mondja: ez rossz volt, ez gonosz volt, ez istentelen volt – akkor is, ha azt esetleg hívő ember tette, akit szeretsz vagy tisztelsz. Mert csak miután ezt kimondtad, juthatsz el oda, hogy kimondd azt is: én mégis megbocsátom és elengedem. Vannak emberek, akik azért ragadnak bele régi súlyos, nyomorúságos helyzetekbe, mert az ördög nem engedi nekik, hogy néven nevezzék, és rossznak, gonosznak mondják azt a gonoszt, amit ellenük elkövettek. Ez is a hazugság egy formája.
Etikai értelemben vég nélkül beszélhetünk erről. A csalásnak, a hazugságnak, a manipulációnak ezernyi formáját ismerjük. Gondold végig, milyen kapcsolataid vannak emberekkel, barátokkal, házastárssal, munkatársakkal? Őszinte, egyértelmű, világos kapcsolatok ezek– vagy pedig manipulálsz, és hátulról próbálsz dolgokat elérni? Őszintén beszélsz vagy elhallgatsz dolgokat, amiket nem kéne elhallgatni? Előfordul-e, hogy valakit félrevezetsz, mert nem önmagadat adod, és tudod, hogy ő valamit feltételez rólad, de neked eszed ágában sincs a szerint továbblépni? Gondold végig a munkahelyi vagy iskolai etikai kérdéseket: megjelenik-e a csalás, a hamisság? Teszel-e olyan dolgokat, amelyekről a szíved pontosan jól tudja, hogy nem kellene tenned?
Három fontos dolgot szeretnék megemlíteni azzal kapcsolatban, ahogyan a hazugság, a csalás, mint ördögi princípium működik bennünk:
Az egyik, hogy a hazugság, csalás mindig kicsitől indul. Mit mond az ember? „Ó, hát ez belefér!” „Erkölcsileg ez nem olyan nagy dolog.” „Mindenki ezt csinálja.” És tényleg nem olyan nagy dolog, és tényleg mindenki ezt csinálja. Éppen ezért soha nem is fognak elítélni miatta. Csakhogy ha te meg akarod harcolni a harcot, akkor tudod, hogy hiába nem nagy dolog: kaput nyitsz, leoldod az övet. Most kis dolog, de egyre nagyobb lesz, egyre szövevényesebb. Elkezd elfolyni az erő, mert megnyílunk a sötétség, a hazugság princípiuma felé. Elveszíted a világosságot, erőt, a rendezettséget, amit az öv jelent. És a döntő ponton nem fogsz tudni megállni a harcban. Mert leoldottad az övet.   
A másik: a jó érdekében tett hazugság, amikor pusztán a jóért – az általunk vélt jóért, tegyük hozzá – elhallgatunk vagy félreviszünk, csúsztatunk dolgokat. Kérlek, ne tedd! Ne mentsd fel magad! A cél nem szentesíti az eszközt. Az eszköznek is szentnek kell lennie.
S a harmadik: az elkerülhetetlen hazugság kérdése. Tudom, hogy mindennek, amiről beszélek, az életben hihetetlenül nagy súlya van és óriási a nyomás. Van, hogy nehéz felvállalni, hogy felálljunk, és szembe forduljunk az egész körülöttünk lévő világgal. Vállalni az arcunkkal, mások szemében teljesen bolond módon, hogy amit mindenki normálisnak tart, de mi látjuk, hogy tisztességtelen, arról ki is mondjuk. Gyakran jogos a félelem ezekben a helyzetekben, mert óriási lehet az ár. Munkahelyeket lehet ilyen módon elveszíteni. De itt nem egyszerűen morális kérdésekről van szó. Nem arról, hogy valami kis bűn-e vagy nagy bűn. Sokkal fontosabb kérdésről van szó: arról, hogy a hazugság, a csalás ördögi princípium, mi pedig meg akarjuk harcolni a harcot és meg akarunk állni a sötétség fejedelmével szemben. De ha az ő módszereit használjuk, hogyan állhatnánk meg vele szemben? Emlékezzetek, amit így mondtam múltkor: háború van! És a háborúban árat kell fizetni – nem egy jelentéktelen harcocska vagy küzdelmecske ez: háború, harc. „Végül pedig erősödjetek meg, mert a mi harcunk nem test és vér ellen van” – mondja Pál.  
A hazugság nem egyszerűen csak egy szó vagy egy tett. Amikor a hazugság princípiuma működik az életünkben, akkor a hazugságot, a hamisságot öleljük magunkhoz.  Akkor abból vagyunk, abból cselekszünk, abból gondolkodunk, abból tervezünk – ó mennyi mindent megtervezünk ebből! – abból élünk: magunkhoz öleltük! Felöltöztük!
Ezért ez a végső kérdés az: mit akarsz? Mi a célod? Megállni a hitben vagy megmenekülni az áldozathozataltól? Győzni a harcban vagy kimenekülni ennek a harcnak a valóságából, mert túl nagy az ára a megállásnak? Ehhez pedig el kell döntened, kit, mit akarsz magadra ölteni, magadhoz csatolni? A hazugságot, hamisságot, vagy az igazságot, a világosságot, a valóságot?
3. Hogyan övezzem föl tehát az igazság övét?
Egyetlenegy módon: Nézz Jézusra! Kicsoda Jézus? Ő az az isteni valóság, igazság, élet, világosság, aki testté lett és eljött. Azt mondja János evangéliuma eleje: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága…  és az ige testté lett.” /Jn.1.5. és 14./ Isten a világosság, az igazság, a valóság, aki mindent teremtett, néven nevezett, megalkotott – és Jézus az, aki testté lett, aki emberré lett.
Nézd meg Jézus életét! Olvasd végig pl. Márk evangéliumát, ez másfél-két óra alatt megtehető, és tedd fel ezt a kérdést: ki ez a Jézus? Milyen ez a Jézus, ha az igazság, a tisztesség, a becsület oldaláról nézek rá? Azt fogod látni, hogy messze nem olyan, mint én vagy te! Ő nem ferdítette el az igazságot, nem kötött kompromisszumot, szembement a hazugsággal – ugyanakkor mégis tele van szeretettel, nem ítélkezik, tele van kegyelemmel és együttérzéssel. Jézus azt mondja: „én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról”. Az egész élete arról szól, hogy az isteni igazságot megmutassa.
Persze azt mondhatod: na és? Mire ment Jézus a nagy igazságával? Ott áll Pilátus előtt, mögötte a zsidók „feszítsd meg!”-et kiáltanak, már csak a római helytartó jóváhagyása hiányzik nekik ahhoz, hogy őt halálra adják. Elhangzik Pilátus cinikus kérdése: „Micsoda az igazság?”  Azt mondja ki ezzel a dölyfös mondattal: én vagyok az igazság, mert enyém a hatalom. Bár tudja, hogy Jézus ártatlan és igaz, politikai okok miatt kiszolgáltatja őt, és megfeszítik. Hát ennyi az igazságnak egy ilyen világban!
Értitek, miért mondtam el Jézus történetét? Mert a mi félelmünk, az elkerülhetetlen hazugság kérdése éppen erről szól. Érezzük, hogy az igazságnak túl nagy az ára. Érezzük, hogy a sötétség és hazugság világában az igazság kudarcra van ítélve. Jézus hiába élte meg az igazságot – mondhatod teljes joggal – megélte, mi lett a vége? A hatalmasok összefogtak a feje fölött és kitörölték őt a világból. A sötétség és a hamisság látszólag győzött.
De a valóság az, hogy végül mégis Isten igazsága és Isten világossága győzött. Mert Jézus feltámadt és megmutatta az igazság győzelmét!
Ha meg akarod érteni és fel akarod öltözni az igazság övét, akkor nem hagyhatod ki ezt az ívet: Jézus az igazságot testesítette meg, meghalt, belehalt az igazságba, de feltámasztotta őt az Atya. Ha ezt nem kötöd össze azzal, hogyan harcoljad meg a hazugság – nem hazugság, csalás stb. kérdéseket a mindennapokban, akkor soha nem fogod tudni megharcolni. Miért? A hazugság atyja kitörölte az élők sorából Jézust, de az igazság Atyja feltámasztotta. Ki a hatalmasabb? Ki az Úr és kié a végső szó? Halálon, bukáson, vereségen át győzelem – ez az evangélium igazságának a természete. Ránk is érvényes: lehet, hogy ára lesz az igazságban való megállásnak, de győzelem fakad belőle. Lehet, hogy félünk, de belemehetünk abba, amitől félünk, mert Jézussal együtt harcolunk és tudjuk, hogy ő a halálon is győztes.
Hogyan állhatok meg az igazságban? Hogyan övezhetem fel? Nagyon egyszerű! Tegyem fel a kérdést magamnak: végső értelemben kié az életem? Végső értelemben kihez tartozom? Mi az örömhír nekem? Jézus csak segítség, hogy a saját céljaimat töltsem be? – Mert akkor el fogom őt hagyni, amikor a saját céljaimat nem érem el. Vagy pedig Jézus a végső számomra, és ezáltal el tudom fogadni az igazságban való megállás árát? Megharcolni akarom a harcot, a hitnek harcát – vagy csak túlélni akarom Jézussal az életet? Nem lehet nem kiélezni ezt a kérdést.
Gondolom, Isten Lelke szorongat benneteket is, hol vagytok érintettek a hamisság, hazugság, csalás világában. Mindannyian érintettek vagyunk. Ahol ezt tetten éred, ahol Isten Lelke rávilágít az érintettségünkre, azt a hazugságot, csalást mondjuk ki Neki! Hozzuk elé! Lássuk meg, hogy ezért is meghalt! Ennek a büntetését is magára vette. És azért támadt fel, hogy ebből szabaddá tegyen minket. Ne félj, hogy túl nagy lesz az ár, túl sokba fog kerülni – neked! Vállald! Ezt jelenti kereszténynek lenni. Ez a keresztény gyülekezet küldetése. Ezt jelenti világítani Európa városaiban, egy olyan kontinens életében, ahol egyre kevésbé lehet tudni, mi jó és mi rossz, mihez tartsuk magunkat és mihez ne. Jézus Krisztus az igazság. Hálával, örömmel öleljük magunkhoz! Csatoljuk fel az igazság övét, hogy megállhassunk a gonosz ellen azon a napon!

„Végül pedig” – tér rá a levél befejezésére az apostol. Egy nagyobb írás végén lehetséges néhány kevésbé fontos dolgot említeni; mintegy lekerekítésként. Ne feledjük azonban, hogy az efézusi levél sokkal inkább igehirdetés, mint hagyományos levél. Ami pedig a végére marad, az nem a dolgok „elvarrása”, hanem mindenek összefoglalása. Hallottátok, hogy Isten megáldott titeket minden lelki áldással a Krisztusban; minden gazdagság a tiétek. Hallottátok – újra! – az örömhírt, hogy halottak voltatok bűneitekben – De Isten Krisztusban életre keltett; hogy távolvalók, Isten népétől elkülönítettek voltatok, de Isten Krisztusban közel hozott, sőt, népébe, családjába fogadott titeket. Láttátok, mit jelent méltó módon élni ehhez az elhíváshoz: mint felnőtt gyülekezet egységben, és mégis, mindenki a lelki ajándékai szerint az egész test épülésére különféle módon, de együtt szolgálva. Meghívást kaptatok a világosságban való járásra, a szent életre, majd láttátok, hogyan újulnak meg a kapcsolatok azáltal, hogy Szentlélekkel beteljesedve alárendelitek magatokat egymásnak. „Végül pedig…” – vajon mi jön még? Mi van még az apostol szívén? Mit akar legvégül a hallgatói szívére helyezni, hogy az velük maradjon, arra emlékezzenek? A válasz meglepő: végül pedig legyetek tudatában annak, hogy háború van! Hogy mindezzel együtt, mindezek által, mindezek között egy óriási, hatalmas, kozmikus háborúban vagytok. Az ellenség pedig sötét, mocskos, gonosz, és mindent megtesz azért, hogy ne álljatok meg, nem maradjatok meg ebben a hitben. Végül tehát erősödjetek meg, készüljetek fel a harcra, hogy ne vesszetek el! Mert háború van!
Ez tehát nem a nyugalom és béke üzenete. Nem, és mivel a keresztény gyülekezetnek, a felnőtt gyülekezetnek tudnia kell erről a harcról, meg kell vívni a küzdelmet, nyolc igehirdetésben foglalkozunk a lelki vagy szellemi harc témájával. A mai témánk tehát, még egyszer: háborúban vagyunk! Lássuk először, mi ez a háború; másodszor, ismerjük meg az ellenséget; harmadszor nézzünk szembe azzal, ami a harc megvívásához szükséges.
I. Tudatosítsuk, hogy háború van!
Először lássuk meg, hogy amiről az apostol beszél, teljes összhangban áll a korábban elhangzottakkal. Az evangélium kibontása során nem itt találkozunk először az erőkkel és hatalmakkal, a sötétség világának fejedelmeivel, a gonoszság lelkeivel, amelyek a Sátán seregéhez tartoznak. Azt olvastuk, hogy Isten Krisztust, miután feltámasztotta a halálból, „jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságánál és hatalmasságánál, minden erőnél és uralomnál…” (1.21) Jézus Krisztus Úr minden földi és földön túli hatalom felett. A „mennyekben” jelenti itt azt a láthatatlan, lelki-szellemi világot vagy dimenziót, ahol Isten, az ő angyalai, valamint a démoni világ erői vannak. Ugyanakkor ezek azok a hatalmak, erők, amelyek uralma alól mi is szabadulást nyertünk: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.” (2.1-2). Végül a keresztény gyülekezet - az a közösség, amelynek tagjait Krisztus kihozta a sötétség fejedelmének hatalma alól – küldetését így fogalmazza meg Pál: „hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek s hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége.” Tehát a Krisztusban való közös életünk által nemcsak a földi, hanem a mennyeiek világa is meglátja Isten győzelmét Jézus Krisztusban. De ezek a hatalmak ezt nem akarják, és ezért, ha tetszik, ha nem, azzal, hogy Krisztuséi lettünk, részévé lettünk ennek a kozmikus harcnak. Egyértelműen és visszavonhatatlanul a győztes oldalán, de ez nem jelenti azt, hogy a harc nem súlyos. Jézus Krisztus egyháza Jézus Krisztus harcának részese.
Ezért, másodszor, tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy ebben a kozmikus küzdelemben állunk. Ez pedig semmiképpen sem könnyű és magától értetődő a mai nyugati embernek, hiszen a modern világkép és a bibliai világkép közel sem azonosak. Pál apostol hallgatóinak – amint a világ számos kultúrájában ma is így van – nem volt kérdésük azzal kapcsolatban, hogy a láthatatlan világ és különféle szellemi erők léteznek. A mai kor emberének azonban ez kérdéses; vannak, akik a modernista felfogásban gondolkodnak (szellemek, démonok? – ez babona, tudatlanság). Ugyanakkor növekszik azoknak a száma is, akik minden józanság és kritika nélkül hisznek el mindenféle ezoterikus tant. Bennünket Isten igéje kell, hogy eligazítson ebben. Jézus egyértelműen beszél arról, hogy azért jött, hogy az ördög hatalmát lerontsa. Világos, hogy démoni erőkkel konfrontálódik, embereket megszabadít, és követőit is felhatalmazza erre. Semmi nem jogosít fel bennünket, Jézus mai követőit arra, hogy mindezt „Jézus babonás világképébe” utaljuk. Ő valóságos szellemi erővel – mint Isten Fia, a Szentlélek által felhatalmazva – a valóságos gonosszal csap össze, és halálával és feltámadásával végleg győzelmet szerez a Sátán és seregei felett. Ha ezt eddig, Krisztus követőjeként, nem láttad, vagy bizonytalan voltál vagy egyszerűen csak nem merted elhinni (mert egyesek megmosolyognának miatta, vagy mert éppen túl ijesztőnek tűnik), itt az idő, hogy felnyíljanak a szemeid. Harcban állsz, és jobb, ha ezt időben tudatosítod magadban. A következő idézet talán segít túllépni a mesterkélt intellektuális finomkodáson: „Erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek. De veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek." (Wink, Naming the Powers, 4.)
Háború van! És hogy miért olyan fontos, hogy ezt tudatosítsuk magunk számára? Azért, mert ha nem tudjuk, annak súlyos következményei vannak. Martyn Lloyd-Jones mondta: „Bizonyos vagyok abban, hogy az egyház ma tapasztalható gyengeségeinek egyik fő oka az, hogy megfeledkeztünk az ördögről. Minden probléma gyökerét önmagunkban keressük: napjainkban annyira eluralkodik a pszichologikus szemléletmód, hogy megfeledkezünk az ördög létezésének tényéről, az ellenfélről és vádlóról, s az ő tüzes nyilairól." (John Stott, Az efézusi levél, 227) Tudod, ha fogalmad sincs arról, hogy háború van, meg fogsz ijedni, rettenni, amikor a gonosz első tüzes nyila becsapódik. Nem tudod, mi történik, csak azt, hogy baj van, és olyan bénult letargiába és önsajnálatba esel, hogy mozdulni nem bírsz. Mint egy katona, aki nem tudja, miért katona. Nagy csinnadrattával felavatták, gyönyörű egyenruhát kapott, elmasírozott a síró és integető leányok előtt… és amikor a fronton az első ágyúlövés eldurran, és mellette csapódik be a löveg, méltatlankodik, hogy nem erről volt szó… Háború van! És ezt tudni kell ahhoz, hogy megálljunk, sőt, ahhoz, hogy odaszánt, fegyelmezett keresztény életet éljünk.
Egy katona csak akkor tud harcolni, ha tudja, hogy háború van. De ha tudja, hogy háború van, felkészül, felölti a fegyverzetet, és mindig készen áll. Erre hív az apostol: legyünk mindig készen, erősödjünk meg, öltsük fel a fegyverzetet, mert háború van. A nagykorú gyülekezetnek látnia, értenie kell ezt a harcot. A keresztény hit nem individualista, nem a mi egyéni, lelki ügyünk, segítségünk, megoldásunk. Látnunk kell, hogy azzal, hogy Jézus Krisztus megváltott bennünket, egy a mi egyéni életünknél sokkal nagyobb közösség valamint harc részesei lettünk. Ezért a magunk személyes küzdelmeit is így kell látnunk. Ez erőt ad, mozgósít, lelkesít. Nem lehetünk olyanok, mint a katona, aki ködben harcol, és fogalma sincs arról, hogy hol van a front, mi az ő harcának az értelme, és hol vannak a többiek. Legyünk készen, legyünk éberek!
II. Ismerjük meg az ellenséget!
Pál apostol nem akarja a gyülekezetet ijesztgetni, de kellőképpen őszinte ahhoz, hogy felébressze őket. Az ellenség tudniillik nem játszótárs, nem tréfál. Martyn Lloyd-Jones ezt írja róla: „A lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenséggel szembesülsz, aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Igehirdetés, „The Wiles of the Devil”) Ez az ellenség nem „test és vér”, azaz nem emberi, mindennapi valóság. Gyakran azt hisszük, emberekkel, helyzetekkel, rossz struktúrákkal, akár elnyomó rendszerekkel van dolgunk, és mindez valóban beletartozik az apostol felsorolásába: erők és hatalmak, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei. Azaz a gonoszság erői megjelennek társadalmi struktúrákban is (egy diktatórikus, kegyetlen állam; rendszerek, amelyek fenntartják az emberkereskedelmet, prostitúciót, kábítószer terjesztést; stb.), de mégis ezektől függetlenül is létező szellemi hatalmakról van szó. Stott három dolgot hangsúlyoz velük kapcsolatban: erősek, gonoszak, és ravaszak.
Az "erők és hatalmak" kifejezhetnek valamiféle hierarchikus rendet a démoni világban, de erről nem sokat tudunk, és nem is ez a fontos. Lényeges ugyanakkor, hogy az elnevezések rámutatnak, hogy ezeknek a hatalmaknak valós erejük van. A másik alapvető tulajdonságuk, hogy gonoszak. Hatalmukat, erejüket rosszra és pusztításra használják. Gyűlölik a világosságot; a sötétség az életelemük, a bűn és a hazugság/hamisság sötétsége. Krisztus világosságától, igazságától rettegnek. Végül pedig ravaszak. A 11. vers "az ördög mesterkedéseit" nevezi néven. Az eredeti görög szóból származik a metódus szavunk. A jelen katonai kép által meghatározott kontextusban stratégia, sőt, hadicsel értelemmel bír. Ravasz, kreatív, és alattomos az ellenünk való támadásban – de nem kiismerhetetlen és leleplezhetetlen. (2Kor.2.11: „Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk.”) Éppen azért fogunk több hetet szentelni a lelki harc témájának az istentiszteleteken, hogy megismerjük módszereit, és Krisztussal győztesen harcoljuk meg a harcot.
Beszélhetnénk most a Sátán támadásának klasszikus formáiról, mint például, hogy vádol – a megbánt bűnöket újra felhozza; vagy éppen megoszt, irigységet, viszályt kelt Isten népében, és szétfeszíti az egységet, a szeretetközösséget. Érdemes lenne kitérni arra, hogy a lelki harc sohasem marad lelki – döntésekben, cselekedetekben ölt testet, hiszen végső célja pusztítani, rombolni, ami nemcsak a fejünkben történik. Talán ma ezt sokan kevésbé látják fontosnak, de a hamis tanítás, tévtanítás is a gonosz támadásának egy formája (lsd. pl. 1Jn. 2.22). Most mégis néhány olyan konkrét példát szeretnék hozni, amikor az ördögi támadás a fejünkben, a gondolatainkban zajlik, vagy néha még megfoghatatlanabb módon, a bensőnkben.
Van, amikor megfoghatatlan módon rád telepszik a sötétség, mint érzés. Elfogja a szívedet a rémület, a kétségbeesés, és nem tudod, mi történik. Nincs különösebb kiváltó oka a körülményeidben, nem vagy klinikai értelemben depressziós, nem vagy kimerült. Az is lehet, hogy mégis egy apró kudarc vagy bosszúság váltja ki, de annyira elural a reménytelenség vagy a félelem, hogy magad sem tudod, miért van ez. A bénító, jeges félelem lelke a gonosz lelke. Fel kell ismerned, hogy ilyenkor ő támadja a gondolataid, az érzelmeid.
Más gonosz gondolatok is gyötörhetik az embert. Kísértő, kényszeres gondolatok (miközben alapvetően nincsenek problémáid a kényszeres gondolatokkal). Megjelenhet ez a támadás a halál, a gyűlölet, vagy éppen tisztátalan, pornográf gondolatok formájában. És te küzdesz, hogy milyen ember vagy, milyen keresztény vagy – keresztény vagy-e egyáltalán? – ha ilyen indulatok, ilyen mocsok lakik benned. Csak egy lépés a kísértés, hogy nem is vagy Isten gyermeke, vagy nincs Isten, és az egész, amit hittél, bolondság. Honnan tudod, hogy az ilyen gonosz vagy mocskos gondolatok a gonosz támadása? Onnan, hogy utálod őket. Ha nem akarod, hogy ott legyenek, ha gyűlölöd őket – és nem örömöd találod bennünk, nem kényezteted magad ezekkel – akkor teljesen világos hogy az ördög támadása mindez. Ekkor kell tudni megharcolni a harcot, amelynek az alapja az, hogy én nem vagyok azonos ezekkel a gondolatokkal.
Végül egy szó még arról, amit Pál úgy nevez, hogy a „gonosz nap.” A gonosz támadása folyamatos, de amennyiben beszélhetünk stratégiáról, azt is látnunk kell, hogy vannak speciális időszakai is a támadásnak. A „gonosz nap” az, amikor különösen is nagy teher nehezedik ránk. Talán, mint Jób történetében, ahol az egyik csapás éri a másikat… Amikor hirtelen „összejön minden”, és egyik nehézség, nyomorúság, rossz hír követi a másikat. Ilyenkor különösen is sebezhetőek vagyunk, ebben felismerhetjük, hogy az ördög ránk zúdítja tüzes nyilat. Álljunk ezért egymás mellé a csapások idején, támogassuk és bíztassuk egymást!
III. Vívjuk meg a harcot!
A háború zajlik, az ellenség erős, gonosz és ravasz, de mindezt nem azért halljuk, hogy kétségbeessünk, hanem azért, hogy vívjuk meg a harcot. Pál apostol célja, hogy a gyülekezet megálljon (a kifejezést háromszor is elhangzik!) az ördög minden mesterkedésével szemben. Segít, ha újra magunk elé képzeljük a küzdő katonát. Meg kell állnia a harcban, lábait biztosan megvetve, minden kétségtől, minden bizonytalanságtól mentesen. Amint meginog, amint kibillen a pozíciójából, amint hátrálni kezd félelmében, elveszítette a harcot. Még jobb, ha nem egy katonát –a keresztény embert – hanem egy hadsereget, a gyülekezetet látunk magunk előtt. Álljatok meg a gonosz napon! Ehhez két dolog szükséges, mondja az apostol: a megerősödés, valamint az Isten fegyverzetének felöltése. Ez utóbbiról beszélünk a következő hetekben, most figyeljünk arra, amit az erőről mond az ige.
„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” Hadd emlékeztessek újra a korábbiakra. Amikor az apostol ezt mondja, ugyanazt a három kifejezést használta, mint amikor Isten rajtunk való „mérhetetlenül nagy hatalmáról” beszélt, amelynek erejével munkálkodik Krisztusban, a feltámasztásban és a maga jobbjára ültetésében (1.19-20). Istennek ez a hatalmas ereje a Krisztusban elérhető a számodra, megvan, jelen van – erősödj meg tehát benne! A harc megvívásához az első lépés, hogy felismered, megvan hozzá a felhatalmazásod, elérhető számunkra Jézus Krisztus ereje. Nem elég ezt, mint tant, mint igazságot elfogadni, meg kell tanulnod ezzel élni. Egy történettel fejezem be, amelyet Leanne Payne amerikai lelkigondozó írt le. (Leanne Payne, Healing Presence, 103-106)
Leanne Payne fiatalkorában pszichiátriai intézetben dolgozott egy ideig. Az osztályon férfiak voltak, akik hangokat hallottak, hallucináltak, és szinte kézzel fogható volt a sötétség. Egy valaki vodoo varázslást gyakorolt, és nyíltan beszélt a keresztények iránti gyűlöletéről, valamint arról, hogy démonokat küld, hogy megtámadják őket. Leanne Payne szerint ezzel a férfival volt összefüggésben, amin ő keresztülment – kilenc hónapig gyötrődve. Egy alkalommal, amikor becsukta maga mögött az intézet kapuját, mintha valami a vállán ült volna, szólt: „Nézd!” – Ahogy odanézett, mintha egy keresztet látott volna, majd ezt hallotta: „Milyen nevetséges!” Teljesen összezavarodva, megkeveredve szaladt át a parkon, gondolva: „Nem lehet igaz. Olyan vagyok, mint ők. Hallucinálok, hangokat hallok.” Innentől, ha belépett egy templomba, és meglátott egy keresztet, Istent gyalázó hangokat hallott és Istent gyalázó képeket látott; félelmetes fallikus szimbólumokat. Mindez ijesztő gonosz jelenlét érzésével járt együtt. Az értelmét támadta hazugságokkal, hogy ezen keresztül súlyosan megterhelje, vádolja a lelkét. Sokat imádkozott, és senkit sem ismert, aki segíteni tudott volna neki. Mindeközben tudta, hogy az ő problémája nem fizikai, vagy mentális (akiknek valóban orvosi segítségre van szüksége), hanem lelki-szellemi. Éjjel-nappal kiáltott az Úrhoz. Egy könyv segítségével felismerte, hogy mi zajlik benne. Így ír erről: „Ezek a szavak azonnal megvilágosították könyörgésemet. Arra tényre vezettek vissza, hogy valaki más él bennem (Krisztus), és ő akkor is ott van, amikor én a legkevésbé érzékelem jelenlétét. ... Ezzel a tudással arra is rájöttem, hogy a probléma nem az én értelmem vagy szívem állapota vagy helyzete, hanem kívülről, a lelkem vádlójától érkező zaklatás. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudtam, hogy nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van. Akkor Istenhez kiáltottam: „Uram, vedd el tőlem ezt. Küldd el ezt a mocskos, borzalmas dolgot.” – De az Úr azt mondta: „Nem. Te tedd meg!” Akkor tanultam meg, hogy mi a lelki-szellemi tekintély. Istenre fókuszálva, és arra, hogy bennem él, hatalmat gyakoroltam a gonosz lélek felett, amikor megmutatkozott, és megparancsoltam neki, hogy távozzon. Néhány hónap után, amint ezt tettem újra és újra, - ami intenzív képzés volt arról, hogy mit jelent a középpontunkból cselekedni, ahol Krisztus lakozik – teljesen szabad voltam a zaklatástól.” (106)
Erősödjünk meg az Úrban, és az ő hatalmas erejében! Álljunk meg a harcban! Mindez lehetséges, hiszen Jézus Krisztus győzött minden erő és hatalom felett, és ez a győzelem – a Szentlélek erejében – adatik nekünk, adatik a felnőtt gyülekezetnek. Kérjük, hogy egyre jobban felismerjük, és hogy ő maga tanítson minket a harcra. ÁMEN!
Lovas András

Mit jelent felnőtt gyülekezetként élni, nagykorú gyülekezetnek lenni az otthon és a munka világában? Az efézusi levél a nagykorú gyülekezetről szól. Pál apostol szédítő magasságokat járt be, amint – Jézus Krisztus evangéliuma alapján – Isten népéről, a keresztény egyházról, a gyülekezetről beszélt. Isten Krisztusban egy új emberiséget teremtett – de hol látjuk ezt az új emberiséget, Isten új társadalmát? Ez a közösség annak a jele, hogy Isten egy napon Krisztusban egybefoglal mindeneket – de hol válunk jellé ebben az értelemben? A nagy titok, hogy ez a közösség – a mi gyülekezetünk is – Krisztus teste, sőt, „teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (1.23) – de vajon hol ölt testet e titok? A válasz, hogy nem kizárólag és nem elsősorban az istentiszteleti összejövetelünkben, hanem a mindennapi életünkben, azt otthon és a munka világában, a megújult kapcsolatokban.
Figyeljük meg az efézusi levél gondolatmenetét! Az előző szakasz felszólítása az volt, hogy teljetek be Szentlélekkel, azaz Jézus Krisztus Lelkével. Ezt az istentiszteleti összefüggésbe helyezi az apostol: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak…” (5.19) Amikor együtt vagytok, ünnepeltek, magasztaljátok Istent, hálát adtok, énekeltek és egymást is bátorítjátok, beteltek Szentlélekkel. De hova vezet mindez? Oda, amit ma olvastunk: az otthon, a munka világába, átformálódott, megújult emberi viszonyokhoz. A Szentlélekkel betöltött gyülekezet tagjai –éppen ezen isteni csoda jelenlétében – másképpen kezdik megélni a maguk legmélyebb, legmeghatározóbb kapcsolatait. John Stott írja, hogy az ember alapvetően szexuális lény – és itt férj és feleség kapcsolatáról olvasunk; az ember természete szerint az időben élő lény – és itt az egymást követő generációk, szülők és gyermekek kapcsolatáról olvasunk; az ember lényegileg anyagi lény – és itt a munkával találkozunk (Stott, God’s New Society, 214). Minden, ami igazán meghatároz, ami a legmélyebben hozzánk tartozik, más fénybe kerül Krisztus által. Lássuk hát, mit mond az ige megújult kapcsolatokról a házasságban, a szülők és gyermekek, valamint szolgák és urak viszonylatában. Nem a részletekről, hanem a megújult kapcsolatok természetéről kívánok szólni a következők mentén: 1. Egyenlőség és/vagy engedelmesség? 2. A vezetett - lehetséges-e engedelmeskedni? 3. A vezető - lehetséges-e szolgálni?
I. Egyenlőség és/vagy engedelmesség
Férjek és feleségek, szülők és gyermekek, urak és szolgák (!) kapcsolatának hierarchikus, a mai elvárásoktól egészen távol álló, sokaknak idegen leírását olvassuk. A mai ember reakciói jellemzően hevesek, az értetlenség vagy tiltakozás azonnali, annyira nem tudunk mit kezdeni azzal az egyenlőtlenséggel, igazságtalansággal, amelyet ebben a szakaszban látni vélünk. Ezért kell hangsúlyozni azt a verset, amely a Szentlélekkel való beteljesedés, és a kapcsolatokra vonatkozó konkrét tanítás között áll: „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.” Amíg ennek a lényegét nem ragadjuk meg, addig nem érdemes tovább menni, hiszen ez a vers bevezeti, sőt, értelmezési keretbe helyezi mindazt, amit majd olvasni fogunk. A Szentlélekkel teljes közösséget tehát arra hívja az apostol, arra hívja maga Jézus, hogy egymásnak rendeljék alá magukat Jézus tiszteletében, szeretetében. Mit jelent ez? Az, amit máshol így fogalmaz az apostol (és már most hallgassuk úgy, mint férjek és feleségek, szülők és gyermekek, főnökök és beosztottak): „Semmit ne tegyetek önzésből, vagy hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” (Fil. 2.3-7a) Amikor Jézus Lelke betölt, amikor ő irányít és ő határozza meg legmélyebb motivációink, akkor jézusi indulat, jézusi hozzáállás születik bennünk, amelynek lényege, hogy nem magunkat, hanem a másikat helyezzük az előtérbe. Ezt jelenti az, hogy engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében – szolgáljátok egymást, nézzétek a másik hasznát. Ez az a nagyobb mező, az a tágabb terület, amelyen belül hamarosan hallunk arról, hogy a feleségek, a gyermekek, a szolgák engedelmeskedjenek a férjüknek, a szüleiknek, az uruknak.
Az evangélium tehát olyan egyenlőséget teremt, ami a korabeli világban ismeretlen volt. A keresztény gyülekezetben minden ember egyenlő Isten előtt. Forradalmi, hogy egymásnak rendeljék alá magukat. Forradalmi, ahogy – majd látni fogjuk – Pál megszólítja a férfiakat, a szülőket, az urakat is ennek fényében. Felfoghatatlan, hogy a feleségnek, a gyermeknek, a szolgának nemcsak a kötelességét írja le, hanem – fogalmazzunk így – a jogait, a méltóságát is. Jézusban teljesen átformálódnak a gyülekezet tagjainak a kapcsolatai.
Ugyanakkor a teljes egyenlőségen belül megmarad a szerepek különbsége. Mert más a férfi szerepe, és más a feleségé, más a gyermeké és más a szülőé; más a főnöké és a más a beosztotté. Mindezt nem eltörli az evangélium, hanem a helyére teszi. Létezik egyfajta Istentől való rend, hierarchia, ami az Isten előtt való egyenlőségen, az egymásnak való szolgálaton belül megmarad. Ha az egyenlőség a korabeli világban volt újszerű, a szerepek különbségének hangsúlyozása a mi kultúránkban lett idegenné. Férfi és nő, szülő és gyermek, főnök és beosztott – mi jut ma eszünkbe? Egyre inkább, egyre többeknek elnyomás és kihasználás, csalódás és küzdelem, manipuláció és fájdalom. És ezért egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a kiutat a szerepek eltörlésében látják. De a bibliai-evangéliumi válasz valami egészen más. Egyenlőség és különbség, Istentől való egység és a tőle való szerepek megélése. Mindez az egymásnak való engedelmesség krisztusi valóságában.
II. A vezetett – lehet-e engedelmeskedni?
Vizsgáljuk meg először, mit mond az ige a megújult kapcsolatokról azoknak, akik e három kétszereplős viszonyulásban a gyengébb oldalán állnak, és akiket most nevezzünk a vezetettnek. Mit mond tehát a feleségeknek, a gyermekeknek, és a szolgáknak? Nem meglepő a válasz: mindhárom csoportnak azt mondja, hogy engedelmeskedjenek, rendeljék magukat alá annak/azoknak, akik a vezetőik. Ugyanakkor ehhez a felszólításhoz mindhárom esetben tartozik még valami: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak…”; „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban”; és végül: „Szolgák! … Engedelmesedjetek földi uraitoknak olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. … Jó akarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem mint embereknek…” Az engedelmességre való felhívás tehát sohasem önmagában áll, mindig kapcsolódik hozzá a „mint az Úrnak”, vagy „az Úrban” kitétel. Mi ennek a jelentése?
A feleségek bizonyosan nem úgy engedelmeskednek férjüknek „mint az Úrnak”, hogy isteni rangra emelik őket, és feltétlen engedelmességet mutatnak. A gyermekek sem tekinthetnek istenként szüleikre – ebből hamar kinőnek. Mit jelent a felszólítás a szolgák esetében? Először is, jegyezzük itt meg, hogy Pálon nem lehet számon kérni, miért nem a rabszolgák felszabadítása mellett foglalt állást. A korabeli társadalom működésének ugyanúgy része volt a rabszolgaság (nyilván elítélendő) intézménye, mint ahogy ma velünk van az elektromosság. Elképzelhetetlen volt a világ e nélkül. Amit Pál tesz, az a rabszolgaság átalakítása az evangélium által. Őket tehát arra hívja, hogy végezzék munkájukat, mint akik Krisztusnak, és nem embereknek szolgálnak. Ne látszat-, hanem valóságos munkát végezzenek – éppen Jézus, az igazi Uruk miatt.
Szóval engedelmeskedjetek – de mint az Úrnak. A keresztyén gyülekezethez tartozó feleségek, gyermekek és szolgák figyelmét Jézusra irányítja Pál. Ki ez az Úr, ki ez a Jézus, akiről az apostol beszél? Azt mondta eddig a levélben, hogy őbenne áldattunk meg minden lelki áldásokkal; őbenne történt, hogy halottak voltunk és életre keltünk; ő az, aki távollévőből közelvalóvá tett minket; őbenne van bátorságunk és szabad utunk az Atyához (3.12); az ő szeretetének ismerete növekszik bennünk (3.17-19)… Gondolkozz el egy pillanatra, hogyan éled te meg ennek a Krisztusnak való engedelmességet? Mit jelent neked magadat alárendelni Jézusnak? Mit jelent őt tisztelni? Az, hogy vezetettek tudjunk lenni – feleségként, gyermekként, beosztottként – a következő kérdéshez irányít: Ismerjük-e, mit jelent Jézus Krisztusnak engedelmeskedni? Van-e ebben tapasztalatunk, előrelépésünk, növekedésünk? Mert ha ismerjük őt, akkor az engedelmességhez mély hála, öröm és bizalom kapcsolódik bennünk. Jézusnak engedelmeskedni nem félelmetes, hanem jó. Sokszor nehéz a természetünk, a hitetlenségünk miatt, de mégis, ha Krisztusban vagyunk, alapvetően jó dolognak tartjuk.
Talán kezdjük érezni: a megújult kapcsolatok egy radikálisan új és más világot jelentenek. Egy olyan valóságról, egy olyan lelki erőtérről van szó – Szentlélekkel beteljesedett gyülekezet! – amelyről két magától értetődő, de abszolút fontos dolgot kell állítanunk: ez a világ nem létezik Krisztuson kívül – de ez a világ igenis létezik Krisztusban! Nélküle ez az egész értelmezhetetlen, elérhetetlen – de benne megvalósul. És ezt azért hangsúlyozom, hogy lássuk, amit olvasunk nem törvény, nem feladat, amit nagyon nehezen talán elérünk. Hanem örömhír, hogy Jézusban tanuljuk az engedelmesség jó ízért, önmagunk odabízásának szabadságát, hogy Jézusban tanulhatunk vezetettek lenni. És ezt mindannyiunknak tanulnia, gyakorolnia kell. A legtöbben különböző szerepeket töltünk be, és ezért biztosan vannak területek, ahol vezetettek vagyunk akkor is, ha más szerepeinkben vezetők vagyunk. Mindannyiunkak kérdés, hogy tudunk-e vezetettek lenni? Tudunk-e ismerni, bízni, ráhagyatkozni? Mindannyian Krisztus menyasszonya vagyunk, aki a vőlegényre, a fejre bízza magát, és engedelmeskedik neki.
Nevezzük néven konkrétan is, mit jelent ez. Elfogadjuk-e, hogy vannak helyzetek, amelyeket nem szeretünk, amelyekkel nem értünk egyet, és amelyek mégis Krisztus akaratát közvetítik számunkra? Felnövekedő gyermekként szüleink döntése, feleségként férjünk meglátása, iránymutatása, beosztottként főnökük elvárása – lehet Istentől való rend? És mivel nyilván ők nem tökéletesek, ebben még az is benne van, hogy – amennyiben nem nyilvánvalóan Isten elleni lázadás, bűn, amerre vezetnek – még akkor is tiszteljük őket, mint vezetőket, ha tévedhetnek, ha tévednek… Hiszen a Jézus iránt való engedelmességünkhöz hozzátartozik, hogy tiszteljük azt, akit vezetőként mellénk rendelt. Képzeld el, hogy valamiben nem értesz egyet a férjeddel, nem sikerült közös döntésre jutni, de nem lehet tovább várni, valamerre el kell indulni. És te elfogadod a döntését, tiszteletben tartod, rá bízod magad. Nincs veszekedés, kiborulás, manipuláció, vita… És, igen, kiderül, hogy nem jól döntött. És nincs szemrehányás, vádaskodás, nemek harca. Mindketten tanultok belőle, és épül, mélyül a kapcsolatotok. Ezt jelenti Krisztusban vezetettnek lenni.
Térjünk rá most a másik oldalra, a vezetők oldalára.
III. A vezető – lehetséges-e szolgálni?
Férjek, szülők (különösen apák), és urak! A megújult kapcsolatban az ige a vezetőket is megszólítja. Annyira így van ez, hogy valójában egyszerre kellene beszélni mindkét csoportról, hiszen hogyan engedelmeskedjenek a vezetettek „mint az Úrnak”, ha a vezetők nem „az Úrban” gyakorolják a vezetést? És talán felmerül a kérdés, hogy miért a „gyengékkel”, és nem az „erősökkel” kezdtük, miért az engedelmességről beszéltünk először? Azért, mert egyrészt először mindenki a vezetett szerepét kell, hogy megtanulja az életben, valamint a Jézussal való kapcsolatban mindenkinek mindig engedelmességet kell gyakorolni, másrészt, mert Pál is őket szólítja meg először. Vajon miért ezt a sorrendet követi az apostol? Miért nem beszél először a hatalmaskodásra hajlamosakhoz, hogy letörje hatalmaskodásukat, hiszen ezután talán könnyebb lenne irántuk való engedelmességre hívni? Feltételezésem szerint azért követi Pál ezt a sorrendet, mert először megerősíti a korabeli rendet, azt, amit mindenki magától értetődőnek tartott: az asszony, a gyermek, a szolga engedelmeskedik. Tehát nincs ebben semmi különös. Ami különös, ami felforgató, és amiről újat és többet mond az apostol, az a vezetőket, a hatalommal felruházottakat címzi. Az igazi kihívás őket éri!
Lássuk, mi a közös abban, amit a férfiaknak, a szülőknek és az uraknak mond. „Férfiak! Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” Halljuk ezt? Ennél szebbet nehéz a vezetésről és a házasságról írni… Hogy a férfi úgy szereti a feleségét, úgy él a hatalmával, úgy vezet áldozatos szeretettel, ahogy Krisztus élt a hatalmával irántunk? Lemondott a hatalmáról, és önmagát adta értünk, és így szolgált a hatalmával, hogy bennünket megtisztítva, megszentelve maga elé állítson? És az a férfi hatalommal való élésének a modellje? A megújult kapcsolatban lehetséges, hogy a férfi feladata úgy táplálni, gondozni a feleségét, hogy az a maga lényében kibontakozzon és elérje egyre inkább azt, amire Isten teremtette?
„Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” Ilyet mondani a korabeli társadalomban? Az apákat helyreigazítani, hogy ne éljenek vissza a hatalmukkal a gyermekeik iránt? Hogy ne törjük össze őket, hogy ne keltsünk bennük keserűséget, hogy ne fenyítsük őket túlzott szigorúsággal, hogy ne állítsuk őket elérhetetlen célok elé és elhordozhatatlan terhek alá, hogy ne ítélgessük őket feleslegesen, hogy ne alázzuk meg őket, hogy ne legyünk érzéketlenek irántuk…? És közben mégis neveljünk, vezessünk úgy, hogy a gyerekek az Úr tanítása szerint növekedjenek? Látjuk, hogy a hatalommal való élés, a vezetés, hasonló az előzőhöz? Minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke kibontakozna, egészséges, Krisztusban érett emberré lenne.
„Ti pedig urak … hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok…” Ez nagyon erős. Lényegében azt mondja, hogy azért ne fenyegessétek a szolgákat, ti urak, mert egy másik viszonylatban ti is szolgák vagytok, hiszen él az Úr a mennyben. Bánjatok jól, bánjatok emberségesen, bánjatok tisztelettel a beosztottal. Isten előtt egyenlők vagytok!
Mit mond tehát a vezetőknek? Azt, hogy - Jézushoz hasonlóan - használjuk a vezetést szolgálatra, azok szolgálatára, akik ránk bízattak. A kérdés pedig, ahova ez elvezet bennünket, hogy ismerjük-e, megtanultuk-e, tanuljuk-e, mit jelent Krisztussal együtt a hatalommal szolgálni? Lehetséges-e a vezetéssel szolgálni, másokat felépíteni, mások javát és hasznát keresni? Krisztusban igen!
Ha így van, két kérdést érdemes feltenni magunknak, mint vezetőknek (férjnek, szülőnek, főnöknek). Az első, hogy a hatalmat élvezem, a magam érdekében használom, a magam érdekében növelni akarom – vagy képes vagyok úgy megélni, mint ami Krisztustól kapott felelősség és lehetőség másokért, amellyel jól kell élnem? A másik kérdés ennek az ellenkezője: a hatalom nem lett-e nyűggé számomra, amit lerázni szeretnék; nem történt-e az, hogy férj lettem, apa lettem, emberek vezetője lettem, és nem törődök velük? Nem azért, mert magamért használom a hatalmat, hanem azért, mert nem vállalom a Krisztustól kapott felelősséget? Akár önző módon használom, akár (szintén önző módon) távol tartom magamtól (és ezért nem nő fel valaki, nem házasodik, és nem lesz apává…), Jézus beszél velünk a hatalommal való éléséről, a hatalommal való szolgálatról. Felelősségünk van, hogy jól éljünk vele!
Nagykorú gyülekezet – megújult kapcsolatok! Ahogy Krisztusban átformálódunk, ahogy benne növekszünk az érettségre, úgy kerülünk helyünkre a kapcsolatainkban. Úgy leszünk egyre inkább Krisztus arcú férfiak és nők – a házasságban; szülők és gyermekek – a családban; főnökök és beosztottak a munka világában. És ez örömhír, mert Krisztusban lehetséges. Mert Krisztusban történik. Igen, nem harc és küzdelem nélkül – erről lesz szó a következő részben – de mégis valóságosan, az evangélium erejével. Higgyük és éljük! Ámen!

Az elmúlt fél évben az Efézusi levéllel foglalkoztunk az istentiszteleteken, s ez a levél az evangéliumnak, az örömhírnek hihetetlen gazdagságát, mélységét tárta fel előttünk. Ebben voltunk együtt hétről hétre. A mai lekcióban a levél első fejezetéből olvastunk fel újra egy szakaszt. Pál apostolnak egyetlen lendületes, hosszú mondata ez, a szívéből előtörő örömteli ujjongás, mely így kezdődik: „áldott a mi Urunk, Istenünk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával.” Most, amikor a nyár elején lezárjuk az Efézusi levelet - majd ősszel folytatjuk még a hátralévő rövidebb részt - két rövid jézusi példázatnak az alapján szeretnék visszatekinteni erre a túlcsorduló örömre. Hiszen abban, ahogyan Jézus a Máté 13-ban leírt példázataiban Isten országáról beszél, arról, ahogyan az emberek Isten országára rátalálnak; ugyanez az öröm jelenik meg, mint ahogyan Pál apostol beszél az evangéliumról. Mert Isten országa azt jelenti, hogy Isten uralkodik. Isten Krisztusban uralkodik. Mikor ennek a valósága betör az ember szívébe, mikor eljön az Isten uralma az életünkbe, akkor éljük át azt a mindenek felett való örömöt, amit Pál apostol, valamint a példázatbeli szántóvető és kereskedő átélt.
Az alapigénkben felolvasott két rövid példázattal Jézus ma Isten uralmába hív mindannyiunkat. Lehet, hogy benne élünk már – akkor ebben az örömben akar most megújítani bennünket. Ha még nincs ebben részünk, akkor ebbe az országba, Isten uralmába hív most meg minket. Arról szeretnék beszélni két nagyobb gondolatban, mit mondanak ezek a példázatok egyrészt arról, hogyan találjuk meg; másrészt arról, hogyan ölelhetjük magunkhoz Isten országát, az ő uralmát, az evangéliumot, hogyan lehet az a mienk.
Nézzük meg először a szántóvető példázatát! Palesztina Egyiptom és Mezopotámia között fekszik, földrajzilag és történelmileg is, éppen ezért állandó háborús csatatér. Mint minden háborús övezetben, itt is igen gyakori volt, hogy a kincseket, értékeket el kellett ásni, el kellett rejteni az ellenség elől. Jézusnak több mondata is utal erre a gyakorlatra: „Ne gyűjtsetek kincseket magatoknak a földön, ahol a tolvajok kiássák és ellopják”, vagy a talentumok példázatában a gonosz és rest szolga elássa a rábízott egy talentumot. Ez a rövid példázat is arról szól, hogy valaki valamikor elásott egy kincset a földbe. Meghalt, eltűnt, nem tudunk róla semmit. Egy idő után jön egy szántóvető ember, egy napszámos, bérlő, aki szántás közben beleakad ebbe a kincsbe. Tudja, hogy meg kell szereznie a földet, bármilyen értéktelen is legyen az a föld önmagában, hogy övé legyen a kincs. Mindenét eladja tehát, hogy megvehesse. Lehet, hogy mások bolondságnak látják a tettét, nem értik, miért ragaszkodik annyira éppen ahhoz a földhöz – de ő tudja, hogy az a föld kincset rejt. Olyan kincset, amiért érdemes mindenét eladni. Azzal a kinccsel ugyanis gazdag és boldog lesz. Hát ilyen az Isten országa – mondja Jézus.
Meg olyan az Isten országa, mint mikor van egy kereskedő, aki gyönyörű igazgyöngyöket gyűjt. Képzeljük magunk elé ezt az embert és bontsuk ki a képet! Az ilyen szenvedélyesen gyűjtő ember sokat utánajár egy-egy gyöngynek, messzire elmegy érte, kutat, keres, érdeklődik, s amiket megtalál és megszerez, azokat az igazgyöngyöket valószínűleg az otthonában is egy vitrinben tartja. Gondosan elhelyezve, szem előtt. Minden gyöngynek megvan a története: hogyan szerezte meg, mit adott érte. Nézegeti, gyönyörködik benne, nagy kincsnek tartja. Mégis, amikor ez az ember egy különleges, hihetetlen szépségű igazgyöngyre talál, akkor nem gondolkozik azon, hogy az összes többit odaadja-e érte. Mindazt, amit ki tudja, hány évtizeden keresztül épített fel, gyűjtögetett, nézegetett, ami olyan kedves volt neki - mindet eladja, csakhogy azt az egyet megszerezze. Nos, ilyen az Isten országa, ilyen az Isten uralma – mondja Jézus.
Hogyan találjuk meg Isten országát? A két példázat párhuzamos. Mindkettőben valaki nagy kincset talál, örül neki, mindent elad érte, megszerzi. Egy nagyon fontos különbség mégis van a két történet között.
A szántóvető beleütközik a kincsbe. Ez egy váratlan, meglepetésszerű dolog, miközben ő a mindennapos cselekedeteit végzi. Veled is történhet így. Végzed a mindennapos cselekedeteket: felkelsz, elmész munkába vagy az iskolába, dolgozol, tanulsz, pihensz, sportolsz. Megy a mindennapos élet, nincs benne semmi különös, nincs benne semmi rossz. S egyszer csak ebben a teljes mindennapiságban váratlanul valami történik – és ebben a valamiben egy nagy titok: Isten valósága, Isten jelenléte úgy tör be az életedbe, hogy megérzed, hogy itt van valami fontos, amit eddig nem értettél, nem láttál. Egyszer csak ott van. Nem kerested, nem kutattad, de beleütközöl és találkozol vele. Sokféle módon történik ez a mai világban, sokféle módon megtörtént az ittlevők életében is. Lehet ez egy kapcsolatnak a válsága, vagy bármilyen értéknek az összetörése, elvesztése. Nagy mélységbe kerülsz, és mégis ebben a mélységben egyszer csak felsejlik előtted, hogy több az élet, mint amit elveszítettél, ami eddig a legfontosabb volt számodra. Lehet, hogy jön egy új kolléga, és egyszer csak elkezd beszélni Jézusról. A többség furcsaságnak, bolondságnak tartja, amit mond, de téged megérint, beleütközöl. Van, hogy látsz egy filmet, és abban valami megmozdít, megrendít, egy új valóság jelenik meg rajta keresztül. Lehet, hogy valahol felveszel véletlenül egy könyvet és beleolvasol. Talán éppen a Bibliát, amit nem nagyon ismertél korábban, de most valahogy eléd került, és amit benne találtál, az a szívedbe markolt. Valahogy véletlenül betévedtél ide a templomba, és itt tapasztalod, hogy valami történik veled. Érzed, hogy Istennel állsz szemben...
Ez a váratlan esemény, amikor valaki így találkozik Isten jelenlétével, valóságával, uralmával, az evangéliummal; annak, aki megéli, teljesen véletlennek tűnik. Mint a szántóvetőnek. Semmit nem tud. Megy, dolgozik, beleakad, ott van. De mégis látnunk kell, hogy mindennek van egy előtörténete. Valamikor valakinek - ki tudja? - évtizedekkel, évszázadokkal korábban, valami történt az életében, valahogy lett egy nagy kincse, valami történt az országban, valamiért el kellett, hogy ássa azt a kincset – ez az előzmény. Velünk is ugyanígy van ez. Amikor azt éled meg, hogy váratlanul beszűrődik, vagy akár egészen keményen betör az életedbe Isten valósága - akkor azt kell látnod, hogy ennek is van egy komoly előtörténete. Ha nem látod is, van. Isten berendezte a teret, az életet, munkálkodott a háttérben, sok-sok mindent tett, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor te „váratlanul” beleütközöl a kincsbe.
A kereskedő példázata ebben más. Ő kutatja az igazgyöngyöket. Keresi, jár a világban, hallja a híreket, nézi az embereket, elmegy a piacokra. Talán nem is biztos benne, hogy létezik valóságosan az az egyetlen különleges igazgyöngy, de hallott róla, sejti, hogy van, nyugtalanítja, hajtja, keresi, kutatja, sóvárog utána. Nagyon sok ember így találkozik az Isten uralmával, Isten valóságával. Az is lehet, hogy nem ilyen céltudatos a keresésed, de mindig is érezted, hogy valami, nem tudod mi, alapvetően és mélyen hiányzik az életedből. Aki váratlanul ütközik bele a kincsbe, az nem éli át előtte, hogy valami hiányzik, nem szomjúhozik, nem keres. De van, aki szomjasan keres, utánajár - és egyszer csak rátalál. Igen, létezik ez a gyöngy. Felismeri az Isten országát. Megismeri, hogy van sok gyöngy, amit megtalált, van sok minden, amit kipróbált, meg is szerzett akár, de van egy igazi kincs, ami egészen más, mint a többi.
Hogyan találjuk meg? Nagyon egyszerű. Abban találod meg Isten országát, aki történeteket mond róla. Jézusban. Aki itt is, most is a Biblián keresztül szól hozzánk, és történeteket mond róla. Abban találjuk meg az Isten uralmát, aki ezt a titkot ki akarja jelenteni az értelmünkbe és a szívünkbe. Abban találjuk meg az Isten országát, az Isten uralmát, aki az egész élete szolgálatát így foglalta össze: bennem (Jézusban) eljött, elérkezett, elközelített Isten uralma – térjetek meg! Azaz: forduljatok meg és öleljétek magatokhoz! Ezzel a példázattal itt és most, Jézus ma minket Isten uralmába, Isten közelségébe hív.
Honnan tudod, hogy megtalálod? Onnan, hogy örömet találsz. Ha „véletlenül” botlottál bele, akkor az az öröm a tiéd, amit különben átélünk az élet sok helyzetében, amikor váratlanul történik valami jó. Ha már hosszan sóvárogtál utána és kerested, akkor a beteljesült legmélyebb vágyakozás feletti öröm a tiéd. Öröm.
Miért kincs? Miért igazgyöngy? Mi hozza az örömet? Miért így beszél erről Jézus? Azért, mert az ember számára a legfőbb jó Isten királyi uralmának a megkóstolása. Az ember számára a legfőbb jó, amikor Isten jelenléte ledönti a falakat, ami a szíve és Isten között volt. Az ember számára a legfőbb jó, mindaz, amiről oly sokat beszéltünk az Efézusi levél alapján a korábbi hetekben: hogy felismerem, hogy Isten kiválasztott engem a magáénak Krisztusban, az övé lehetek. Amikor felismerem, hogy Isten minden hibámat, minden bűnömet, minden elrontott dolgomat és annak minden terhét leveszi rólam, mert ráhelyezte az ő Fiára, Jézus Krisztusra, és szabad lehetek. Amikor átélem, hogy nem magam vagyok a világban, hanem Isten az ő gyermekévé fogadott Jézus Krisztusban. A legfőbb jó, amikor átélem, hogy az Isten Szentlelke betölt és elpecsétel, és én őhozzá tartozom.
Szent Ágoston (Augustinus) mondja: „Nyugtalan a lelkünk, amíg benned nyugalmat nem talál.” Éhes és szomjas a lelkünk, amíg a legfőbb jót, Isten jelenlétét, szeretetét és kegyelmét nem kóstolja meg. Ezért mondja egyik református hitvallásunk, a Westminsteri Hitvallás: „Az ember életének legfőbb célja Istent dicsőíteni és őt örökké élvezni.” Micsoda hedonista megfogalmazás! Istent örökké élvezni? Igen! Igen! Mert ez kincs, igazgyöngy. Amikor ezt a kincset magadhoz öleled, azt élvezed, gyönyörködsz benne, a legfőbb jóként, a legnagyobb értékként tapasztalod meg. Nem véletlen, hogy azt mondja Jézus: ilyen az Isten országa. Ilyen az Isten országát megtalálni: határtalan öröm, határtalan izgalom, határtalan ujjongás.  Ott van a kincs a földben. Ott van az igazgyöngy valahol. S amikor meglátják, mindent, mindent odaadnak érte.
Ahhoz, hogy magunkhoz tudjuk ölelni Isten országát, uralmát, szükséges, hogy érezzük, megtapasztaljuk, amint felfakad a szívünkben az öröm. Mert ebből tudjuk, hogy egyáltalán találkoztunk vele.  De ez még nem a magunkhoz ölelés. Ekkor még nem mienk a kincs. Megtaláltuk, örülünk neki, de még nem a miénk. Az öröm abszolút szükséges, de nem elég önmagában. Ezért a példázat nem csak a megtalálás feletti örömről szól, hanem mind a két történet így folytatódik: örült a szántóvető, s örömében elment, eladta mindenét, megvette a szántóföldet, hogy övé legyen a kincs. Elment a kereskedő, örömében eladta az egész gyűjteményét, és megvásárolta az egyetlen értékes, különleges gyöngyöt. Ha a szántóvető örömében nem adja el mindenét, amije van, akkor nem tudja megvenni a földet és nem lesz övé a kincs. Gondolkodhat rajta, hogy van ott egy kincs a földben – de az nem az övé. Ha a kereskedő nem adja el mindenét, mert úgy gondolkodik: „ezek a régi szép gyöngyök annyira a szívemhez nőttek már!”, akkor nem lesz övé a különleges gyöngy. Gondolj arra a pillanatra: mindenüket eladják, és még vissza kell menni. Mennyi félelem gyötörhetné a szívüket! Ott lesz még a kincs? Tényleg akarom? De a példázatban ezeknek az embereknek már semmi sem drága. Mindent feltesznek egy lapra. Mindenáron megszerzik a kincset.
Hogyan öleljük magunkhoz az Isten országát, uralmát? Úgy, hogy mindent odaadunk érte. Erről szól a példázat: mindent feltesznek egy lapra. Jézus ezt egy más helyen úgy mondja: aki meg akarja tartani az életét, azaz aki semmit nem akar elengedni, az a végén elveszít mindent. Elveszíti az életét. Aki kész mindenét odaadni értem, nekem, mondja Jézus, az mindenét megtalálja majd.
Amikor az Isten országát, a kincset, az igazgyöngyöt magunkhoz öleljük, az csak úgy megy, hogy előtte dolgokat elengedtünk, dolgokról lemondtunk. Mit kell eladni? – kérdezhetitek. Mindent! Az Isten uralmába belépve mindent el kell adni. Ne akarjuk magunkat azzal áltatni, hogy ez csak valami lelki dolog, de közben az életünkben semminek nem szükséges megváltoznia! Mindent eladni - ez azt jelenti, hogy mindenünk az övé. Az időnk, a pénzünk – ez a két legértékesebb kincs a mai világban. Övé a családunk, a gyermekünk, szüleink, házastársunk, munkánk, pihenésünk, szenvedélyünk, az autónk, a játékaink, a lakásunk, az álmaink, a hobbink, a jövőnk, az egészségünk, a könyveink, a ruháink, a gondolataink. Mi a te kincsed?  Minden az övé.
Lehet, hogy most szívesen visszakérdeznél: tényleg mindent el kell adni? Nézd már meg ezt a példázatot! Semmit nem kell! Miről szól a példázat? Örömében elmegy és eladja mindenét. Mit számít már bármi, amikor itt a kincs? Kérlek: kínból, fogcsikorgatva semmit ne adj! Tudod, miért? Mert az éppen annak a jele, hogy nem ért még el az Isten országának valósága. Mert amikor az Isten országa valósága, az evangélium hatalma és ereje elér, az olyan boldoggá teszi a szívedet, hogy abból a boldogságból, örömből természetesen fakad fel, hogy mindent odaadnál érte. Mindennél jobban akarod. Ha igazán találkozol Isten jelenlétének a valóságával, az úgy hat rád, annyira magadhoz akarod ölelni, hogy nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy bármit odaadj, bármit megváltoztass, mindent alárendelj Krisztusnak!  
Tedd fel magadnak a kérdést – ez egy veszélyes kérdés: mi ad neked legmélyebben örömöt? Mi a kincsed? Mi az, amire ma azt mondod, ezt biztos nem tudnám odaadni? Mi az, amire ma azt mondod, ha a Krisztus követője vagy, hogy elébb adnál fel minden lelki áldást Krisztusban, mint azt? Mert az a legfontosabb neked. Ha így nem tudod megragadni a kérdést, tedd fel azt másképpen! Ebben a pillanatban mi az, amit, ha megkapnál, mindent odaadnál érte?  Mi az, amiről most azt gondolod, úgy megörvendeztetné a szívemet, hogy azért mindent odaadnék? Mindent. Ha keresztény vagy: hát ezért talán még a hitemet is odaadnám. Van-e ilyen? 
Jézus azt mondja ebben a két példázatban: Isten országa olyan, mint a kincs, amiért mindent odaadsz. Nem azért adod oda, mert így kell lenni, nem törvényt hirdet, nem elvárásként állítja ezt eléd Jézus, hanem azt mondja: ilyen az Isten országa. Ha leszállt rád az Isten uralmának a valósága, ha megkóstoltad Krisztusban az életet, a szabadítást, a bocsánatot, a vigasztalást, akkor tudod, hogy ilyen. Ez sokszor fájdalmas, mégis azt mondhatod, hogy nem kell más, csak az evangélium, csak Krisztus.
Mikor történjen mindez? Ha így szeretném magamhoz ölelni – mikor tegyem? A válasz: azonnal! Most. Sem a szántóvető, sem a kereskedő nem vár és nem gondolkodik. Nem mondják, hogy majd elmegyünk, felértékeltetjük a meglévő dolgokat, még meggondoljuk, hogy megéri-e a befektetés. Alig bírják kivárni, hogy eladják mindenüket. Alig bírják kivárni, hogy magukhoz öleljék a kincset. Nem haboznak, mert tudják, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. Mi van, ha más is megtalálja a kincset? Mi van, ha más megveszi a gyöngyöt? Persze erre azt mondod: ez az Isten országával nem így van, ezt nem viszi el előlem más! Ez igaz. Igaz, de a példázatban Jézus mégis arra hív, hogy itt és most cselekedj! Ha meglátod a kincset, akár véletlenül botlottál bele, akár régóta szomjazod és keresed: itt és most ragadd meg! Mert Jézus arról is tud, amikor már késő. Az evangélium nem egy kellemes vallásos gondolat, amit ha kedved van, akkor felfedezel, gondolkodsz róla a szabadidődben - hanem az a tét. Az élet tétje. Élet és halál kérdése.
Itt és most. Azért is fontos ez, mert sokan vannak, akik örülnek, amikor megüti a szívüket Isten szeretete, kegyelme, mikor átélnek valamit ebből a kincsből. Örülnek, de ha ez az első öröm nem viszi el őket oda, hogy Krisztusnak odaadjanak mindent, akkor egyre könnyebben jön majd a kétely. Egy idő után a dolgok visszarendeződnek. Kérdések, bizonytalanságok merülnek fel: érdemes mindent eladni? Mi van, ha odaérek, már nem is lesz olyan jó az a kincs? Mi van, ha már nem is fog annyira tetszeni az a gyöngy? Ha az Isten uralma meglátása feletti öröm nem sarkall arra, hogy mindent odaadva megragadd azt, ezek a kérdések az örömtől is, a cselekvéstől is messze sodornak, és nem fog veled megtörténni a lényeg, és nem lesz tied a kincs! Ezért hív erre Jézus ebben a példázatban: itt és most ragadd meg, itt és most öleld magadhoz!
Befejezésül: akár véletlen, meglepetésszerűen találkoztál vele, akár régóta vágyódol rá: itt van az Isten országa köztünk. Mert az, aki történeteket mond róla, ezt a történetet ma nekünk mondja. Jézus itt van köztünk. Itt van kegyelme, szeretete, gyógyítása, bocsánata, a fiúság. Itt van a lehetőség, hogy az életünket, az identitásunkat, azt a vágyunkat, hogy szeressenek minket és elfogadjanak – a bálványoktól elvegyük, és Isten kezébe tegyük.
Ha pedig Krisztus követőjeként vagy jelen, akkor tedd fel azt a kérdést: hol csúszott el az öröm? Miért van benned keserűség? Ha felteszed ezt a kérdést Jézusnak, a válasz jönni fog. Szépen vissza fog vezetni Isten uralmába. Vissza fog vezetni oda, hogy a szíved újra benne gyönyörködjön.  S mikor a szíved benne gyönyörködik, amikor ő lesz a legnagyobb örömöd, amikor azt mondod, hogy mindent kész vagy elengedni, de őt nem, akkor szépen a helyére fog kerülni minden. A házastárs, a pénz, az idő, a lakás, az autó, az álmok, a jövő – mindennek megvan a helye. Mert ezekre szükség van. De legyen az első Isten országa és Isten uralma az életünkben!

Amikor a feltámadt Jézus, János evangélista bizonyságtétele szerint, megjelent a félelmükben és reménytelenségükben bezárkózott tanítványok között, miután köszöntötte őket, rájuk lehelt, és azt mondta nekik: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn. 20.22.) Amikor ma Pál apostol felszólítását olvassuk– „teljetek meg Lélekkel”, ugyanez van előttem. Bárcsak Jézus maga, aki Pünkösdkor kitöltötte minden testre a Szentlelket, lehelne ma mindannyiunkra, és különösen azokra, akik hitvallást tesznek. Bárcsak azzal, hogy megszólít Igéjében és parancsol, teljünk meg Lélekkel, meg is történne e csoda! De ne csak óhajtsuk, hanem kérjük, és ha kérjük, higgyük, hogy meg is adatik!
Hosszabb ideje tanulmányozzuk együtt istentiszteleteinken Pál apostol levelét az efézusiakhoz. Azt hiszem, akik együtt követtük az apostol mondanivalóját, egy szívvel tudjuk elmondani, hogy csodálatos gazdagsággal fejti ki előttünk Isten mérhetetlen szerelmét és jóságát, amelyet Jézus Krisztusban korlátlan bőséggel árasztott ránk. Ma pedig nem kérünk és nem várunk kevesebbet, mint hogy ezt a gazdagságot mutassa fel újra, és ezzel a krisztusi gazdagsággal töltse el a szívünket. Ezért szólít fel, hogy teljünk be Szentlélekkel. Lássuk hát: 1. Mit jelent Szentlélekkel betelni? 2. Miért van erre szükség? 3. Hogyan telhetünk be Szentlélekkel?
I. Mit jelent Szentlélekkel betelni?
A lehető legtöbbet, a lehető legtitokzatosabbat, a lehető legdicsőségesebbet. Hiszen amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek betölt egy embert, valamint egy közösséget, a lehetetlent ünnepeljük: a mindenható, szent és tökéletes Isten, mindenek alkotója és teremtője annyira közel jön, hogy belénk költözik, közöttünk lakozik. Ez nem magától értetődő, és nem automatikus adottság a Biblia szerint, hanem Istennek különleges kegyelme, szeretete, ajándéka. Gondolj arra, hogy létezik egy üres edény, amelyet megtöltenek vízzel. Sőt, nem is üres, hanem olyan edény amelyben mindenféle tárgy van; hasznos és haszontalan, méltó és méltatlan, tiszta és szennyes. Amilyenek vagyunk… És Isten megtisztítja, kipucolja, a hiábavalóságokat kiszedegeti, és az egészet önmagával megtölti. Annyira, hogy onnantól a magáénak mond, hiszen ezt olvastuk korábban, hogy: „őbenne (Krisztusban)… titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával.” Ez azonban nem kizárólag egyszeri elpecsételő, eljegyző munkája a Szentléleknek (ami garantálja, hogy „meg vagyunk jelölve”, hogy kihez tartozunk), hanem dinamikus, élő, eleven valóság, amely során újra és újra beteljesedünk Szentlélekkel.
Kedves konfirmandusok, ti tudjátok – hasonlóan a gyülekezet sok tagjához – hogy miről beszélek. Ezért értitek azt is, ami talán meghökkentő, hogyan állíthatja Pál apostol párhuzamba a részegeskedést és a Szentlélekkel való megtelést: „Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel…” Túlmutat ez valamiféle általános erkölcsi intelmen az alkohol veszélyeiről és a vallásos élet hasznáról. Sokkal dinamikusabb ez a párhuzam, sokkal direktebb ennél. Tudniillik ahogy az alkohol átjár, és egyértelmű hatással van az emberre, úgy a Szentlélek is valóságos hatás. Sem az alkohol hatása, sem a Szentlélek hatása nem kizárólag elméleti, mind a kettő tapasztalati valóság. Valamint ahogyan az alkohol átjárja és irányítja az egész lényünket (gondolkodás, beszéd, érzés, erkölcsi ítélet…), úgy a Lélekkel beteljesedett ember is a maga teljes életében áll a Szentlélek hatása alatt. És ti ezt ismeritek, tudjátok, megtapasztaltátok, milyen, amikor betölt a Szentlélek.
Nyilvánvalóan ellentét is van a két hatás között. Martyn Lloyd-Jones, a múlt század egyik legnagyobb hatású brit igehirdetője, akit Isten orvosi tanulmányai után hívott el a lelkészi szolgálatra, beszél arról, hogy míg az alkohol depresszáns, alapvetően tompít és elnyom, a Szentlélek az, aki stimulál, aki kivilágosít, aki megújít. Az alkohol azzal „lelkigondoz”, hogy tompítja a fájdalmat, elnyomja a stresszt; a Szentlélek meg azáltal, hogy józanná tesz, és reménységet, örömet táplál a szívünkbe. Pál levelében láttuk azt a kitörő örömet, hálát, amellyel Istent dicsőíti mindazért, amivel Jézus Krisztusban elhalmozott minket. Ez az öröm, ez a túlcsorduló hála az, ami a Szentlélekkel való beteljesedés velejárója.
Mielőtt azonban továbblépnénk, és bővebben kifejteném, miért szükséges a Lélekkel való beteljesedés, hadd hangsúlyozzam újra a nagy titkot: nem a hatás, hanem a csoda, az isteni kegyelem nyűgöz le bennünket. Az, hogy a mindenható Isten a Szentlélek által beköltözik ebbe a törékeny, gyakran oly haszontalan cserépedénybe. Ezt a csodát ünneplik a tanítványok az első Pünkösdkor Jeruzsálem népével együtt. És amikor csak a hatást látva egyesek azt gondolták, hogy Péter és társai megrészegedtek, Péter rámutat arra, hogy amit itt átélünk, azt Isten már rég megígérte: „Mert nem részegek ezek… hanem ez az, amiről Jóel így prófétált: Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra…” Ezért mondhatja ma az ige nekünk: „teljetek meg Szentlélekkel”. Hiszen ez Isten kedve, terve, célja az emberrel.
II. Miért szükséges Lélekkel megtelni?
A Lélekkel való beteljesedés hatás, ami mindenre kihat bennünk. De ettől még valaki azt is gondolhatná, hogy opció, amint az alkoholos befolyásoltság állapota is. Mi lenne, ha minden alkoholfüggő azt mondaná, hogy ez annyira jó, hogy mindenkinek erre kellene törekedni? Nem hasonló Pál, akinek talán hasonlóan van egy nagy élménye, tapasztalata, egy nagy ügye, és ezt akarja mindenkinek átadni?
Látnunk kell, hogy Pál apostol ezt a felszólítást a Jézus Krisztus által megváltott élet, valamint a nagykorú gyülekezetről tanítottak összefüggésében teszi. És miközben hiszem és vallom, hogy Isten mindenkit be akar tölteni Szentlelkével – ha tehát te ma tőle távol élsz, rád nézve is ez a vágya, terve, hiszen itt lesz az ember egész – most mégis elsősorban a konfirmandusokhoz és a gyülekezeti tagokhoz szólok. A felszólítás egyértelmű, és nem opcionális. A keresztény gyülekezetben a Szentlélekkel való megtelés nem választás kérdése. Ha meg akarjuk élni mindazt, amit Isten Krisztusban nekünk adott, ha új életben, világosságban szeretnénk járni, ha meg akarjuk tartani a gyülekezet egységét és sokszínűségét, ha bölcsen akarunk élni kihasználva az alkalmas időt, be kell teljesednünk Szentlélekkel. A Szentlélek jelenlétének átélése, megélése, tudatosítása a krisztusi élet elengedhetetlen része. És ha ennél konkrétabban tesszük fel a kérdést, hogy miért van szükség Szentlélekkel megtelni, akkor textusunk azokra a viszonyulásokra hívja fel a figyelmünket, amelyek a Lélek által születnek.
Egymással való viszonyunkról így ír: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket…” Nem, ez nem azt jelenti, hogy a Szentlélekkel megtelő gyülekezet tagjai onnantól énekkel érintkeznek egymás között… A nyilvános istentisztelet kontextusát tartja maga előtt Pál, amikor énekekkel egymást bátorítjuk, egymást buzdítjuk, vagy éppen egymást intjük, vagy áldjuk. (pl. „A mester itt van, ma is gyógyít … ne vidd tovább a terhedet, ő letörli minden könnyedet, és gyászod örömre fordul…”; vagy: „Emlékezzél meg az Úr jóságáról, emlékezzél meg oltalmáról…”.) A lényeg, hogy amikor betölt a Szentlélek – és csak akkor, amikor a Szentlélek hatása alatt vagyunk – csordul túl úgy az életünk, hogy kritikák, zúgolódások, megbántódások, irigység, féltékenység helyett bátorítás, szeretettel teli intés, egymás áldása határozza meg a kapcsolatinkat. És megint igaz, hogy ezt nem kell magyaráznom, hiszen ismerjük. Tudjuk milyen, amikor Isten Lelke, Jézus jelenléte, igéje betölt, és annyira egyek vagyunk vele, hogy tényleg így látjuk a testvérünket. Bátorítjuk a csüggedőt, és nem kritizáljuk; együtt sírunk a szenvedővel, és nem távol tartjuk magunkat; áldást mondunk a másikra, és nem bántást… Együtt örülünk az Úrban, és énekelünk, és ezt állítja szembe Pál azzal, amikor egy társaság bordalokat énekel, hogy örömöt találjon. És mivel azt is tudjuk, milyen az, amikor – visszatérve az edény képéhez – mintha idővel elfolyna belőlünk ez a hozzáállás, öröm, mintha „kifolyna a Szentlélek”, amikor gyengül felettünk a hatása, értjük, miért parancsolja Pál: „teljetek meg Lélekkel.”
De nézzétek, mit mond az Istenhez való viszonyulásról az ige: „énekeljetek és mondjatok dicséreteket szívetekben az Úrnak…” Ez a kifejezés az Úrnak való énekünk, magasztalásunk komoly, autentikus voltára mutat: az a szívből fakad. Bár igaz ez az istentiszteletre, most mégis ragadjuk meg egy másik oldalról. Amikor betölt a Szentlélek, a szívedben felfakadhat egy dal, egy dallam. Van, akinek ez valós énekként meg is születik, de most nem erről beszélek, hanem arról a szívben rejlő, akár néma dallamról, belső hangról, amely – akár szavak nélkül is – benned dicsőíti az Istent. És megint azt mondom, hálával, tudjátok, miről beszélek. Tudjátok, hogy nem mindegy, hogy Isten iránti hála, öröm, magasztalás zajlik ott benn, vagy valami egészen más szöveg, érzés zakatol… Amikor a Lélek betölt, gyönyörű dallam fakad fel, és ennek öröme, harmóniája, szépsége bearanyoz mindent.
Ez vezet a következő viszonyuláshoz, amely a körülményeinkkel kapcsolatos: „adjatok hálát az Istennek, az Atyának, mindenkor mindenért…”. Boldog az az ember, aki elégedett és hálás körülményei között. Természetesen vannak helyzetek, amiért nem tudunk hálát adni, amikor csak az Úr segítségéért, szabadításáért tudunk kiáltani. De a Szentlélek nagyon mély hálát, elégedettséget hoz a szívünkbe. A Lélekkel teljes gyülekezet nem panaszkodik, hanem köszönetet mond az Úrnak. A hála ellentéte, a zúgolódás lelkülete nem áll meg a Szentlélekkel együtt. Amikor zúgolódni kezdünk, elégedetlenkedni, önmagunkat sajnálni, megszomorítjuk Istennek Lelkét. Akkor Ő visszahúzódik, akkor az edény, amely vele lehetne teljes, üresedik, és az űrben azonnal ott van minden korábbi hiábavalóságunk, gyengeségünk, szennyünk… A zúgolódás, az elégedetlenség Izrael egyik ősbűne a pusztai vándorlás során, mégpedig azért, mert a gyökere Isten megvetése. Nem elég, amit adsz, nem örülünk ajándékaidnak, gondoskodásodnak, nem köszönjük meg, amink van. Ez hálátlanság, ez bizalmatlanság. A Lélekkel teljes gyülekezet viszont hálás, pozitív, kisugárzó, és nem azért, mert bebeszéli magának, hanem azért, mert amikor betölt a Szentlélek, kiárad szívedbe Isten szeretete, és felismered, hogy bőségesen elég, amid van.
„Teljetek meg Szentlélekkel” – szólít fel az apostol. Ha mindezt ismered, egyetlen válaszod lehet: Igen, Uram! És ha mindezt nem ismered, akkor is ez lehet a válaszod: még nem tapasztaltam, de ezt szeretném!
III. Hogyan telhetünk be Szentlélekkel?
Az első fontos dolog, hogy bár bennünket szólít meg, mégsem ad a Biblia receptet. Valójában passzív igealak szerepel itt, mintha azt mondanánk: teljesíttessetek be Szentlélekkel. A Szentlélekkel való betelés alanya Isten, ő maga, hiszen ő tölt be. A Szentlélek nem valami, amit megfogunk, hogy magunkba töltsük; ő Isten aki eljön, lakozást vesz bennünk, betölt. Az első dolog tehát, hogy bár van felelősségünk (ha van felszólítás), nincs recept, és bizonyos értelemben ki vagyunk szolgáltatva az Úr cselekedetének.
Ha mégis tudni szeretnénk arról, hogyan történik ez, a pünkösdi történet két pontban is eligazít. Az első, hogy amikor Péter, maga is a Szentlélek által megtelve, előáll, Jézus Krisztusról beszél. Bátran és szabadon elmondja, hogy azt a Jézust, akit Isten igazolt jelekkel és csodákkal, a jeruzsálemiek (pár hete) halálra adták, a rómaiak által kivégezték. Szembesíti őket ezzel, majd meghirdeti, hogy Isten feltámasztotta a halálból, neki adott mindent hatalmat, és ő lesz egy nap mindenek bírája. Az üzenet olyan meggyőző erővel hangzik (a Szentlélek emberi szíveket meggyőző erejével), hogy a hallgatók megrettentek. Péter szavai alapján nem volt kérdés bennük, hogy igazat mond; de ha ez a Jézus valóban az Isten Fia, akkor mit kezdjenek azzal, hogy korábban nem hittek neki, sőt, ők maguk is kiáltoztak Pilátus előtt, hogy feszítse keresztre. A saját múltjuk, a saját döntéseik foglyaként állnak, megrendülve, és ezért csak ennyit tudnak mondani: „Mit tegyünk?” Péter így válaszol: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Figyeljetek, Isten akarja adni a Szentlelket, be akar tölteni titeket is. Ehhez azonban el kell ismerni, hogy nem engedelmeskedtetek neki, hogy a szívetekben – az edényben – ellenségeskedés, hitetlenség, és mindenféle csúfság volt. És ez így van ma is… Isten a Lelkét akarja neked adni – de ez csak akkor lehet, ha megnyitod előtte a szíved. Ha elismered, hogy annyi hiábavalóság, annyi szenny, annyi harag, annyi gyűlölködés, annyi gonoszság van ott, de azt is felismered, hogy Jézus Krisztusban még bőségesebben van a bocsánat, a megtisztulás, a megbékélés részedre is. És amint ezt megteszed, megnyílsz, kapod a Szentlélek ajándékát.
A második pont, hogy az imádsággal teljes várakozás. A tanítványok Pünkösd napja előtt így várták, hogy elkövetkezzen, amit Jézus megígért, a Szentlélek eljövetele. A keresztény életben erre a várakozásra, nyitott szívvel történő vágyódásra van szükségünk ahhoz, hogy újra és újra beteljünk Lélekkel. Amikor elfolyni látszik a Lélek intenzív jelenléte, egyszerűen csak jöjj Jézus elé, vizsgáld meg magad, és kérjed, hogy töltsön be Szentlélekkel. Tárjad egészen ki az ajtót, és engedd, hogy a Szentlélek egészen hatalma alá vonjon, egészen betöltsön és megújítson. ÁMEN!
Lovas András

Az idő telik… Itt vagyunk, együtt vagyunk, és közben telnek a percek. Megéri-e ez nekem? Jól döntöttem-e, hogy ezt választottam ma reggel? Megéri-e a rá fordított időt, az áldozatot, vagy végül időpazarlásnak fog bizonyulni? Feszít-e, hogy máshol kellene lennem? Miért hoztam áldozatot, mit nem teszek most azzal, hogy itt vagyok? Zakatol-e bennem, hogy mi mindenre kell még időt találnom ma, holnap, holnapután? Visszanézek az előző napokra: van-e bennem bosszúság, hogy ellopták az időmet?
Az idő faktor – megkerülhetetlen, kikerülhetetlen, sőt, gyakran úgy tűnik, legyőzhetetlen dilemmája az életünknek. Időzavarban élve hatékony technikákat keresünk. Hogyan tudunk kevesebb idő ráfordítással többre jutni? A mobil, a tablet, a laptop, a desktop… Vagy jobb időbeosztás, hatékonyság növelő tréning a kulcs? Alulmaradunk a versenyfutásban, vagy van esély a győzelemre? Hogyan éljünk bölcsen, miközben lepereg az idő? Megválthatjuk-e, visszavehetjük-e az időt? Ezek a kérdések jelennek meg az Efézusi levél ma olvasott részében. Pál azt helyezi hallgatói elé, hogy az idővel való bölcs élés elengedhetetlen része a keresztény életnek. Lássuk először, hogy mi az emberiség problémája az idővel; másodszor, hogy mit jelent kihasználni az időt; harmadszor, mi szükséges ahhoz, hogy bölcsen éljünk.
I. Mi az emberiség problémája az idővel? („az idők gonoszak…”)
Az apostol arra hív, hogy használjuk ki az alkalmas időt. Ez pedig látszólag éppen az, amiért versenyfutásban vagyunk az órákkal, a napokkal, a hetekkel… Ki kell használnunk az időt – hiszen olyan kevés! A mai városi ember, és így legtöbbünk, azt fogalmazza meg, hogy túl sok a dolog és túl kevés az idő. Sohasem elég az idő mindarra, amit terveztünk, vagy amit szeretnénk. Nincs elég időnk, hogy azzal foglalkozzunk, amit igazán szeretnénk, mert mintha mindig meglopnának bennünket különböző időzabáló dolgok. Nem elég, ami van – vagy ha a másik oldalról nézzük, túl sokat szeretnénk belegyömöszölni a meglévőbe. Ha pedig sokat kell belegyömöszölni a kevésbe, akkor nincs megállás, akkor hajsza van, rohanás, versenyfutás… hiszen ki kell használni az időt. Persze tudjuk jól, minél jobban szaladunk, minél többet akarunk, minél túlzsúfoltabb az életünk, annál erősebb az érzet, hogy az időnk korlátozott, hogy semmire sincs idő.
A kimerültség, a hajszoltság mellett megjelenik a szétesettség, a sodródás is. Mert igaz, hogy vannak, akik minden időt beosztanak (a nem lévőt is), de a másik oldalon meg a tervezés és tudatosság elmaradása jelenik meg. Hogyan mondjam meg ma, hogy mit fogok tenni pár nap múlva? Hogyan kötelezzem el magam egy eseményre, hogy valahol ott leszek, hogy számíthatnak rám, amikor annyi minden más jöhet még közbe? Jobb dolgok, jobb lehetőségek – amiket ki kell használni, meg kell ragadni. Ha ma elígérem magam kedd estére, mit teszek, ha kedd délután sokkal jobb alkalom adatik, az időm sokkal ígéretesebb kihasználásának lehetősége? Inkább nem mondok biztosat…
Ahogy továbblépünk (hogy ne raboljam túlságosan a drága időtőket…) a bibliai időfogalom két kifejezését szeretném elétek tárni. Az egyik a „kairos”, a minőségi idő, az alkalom, a jelentéssel, lehetőséggel teli idő. Amikor valaminek „kairosa” van, azaz éppen most van ideje. A másik kifejezés a „kronos”, az elfolyó, lepergő idő, az idő, amely telik. Amikor valaki „telegyömöszöli” az idejét mindenféle dologgal, és csak rohan, hogy mindent elérjen, átéljen, megvalósítson, valójában a „kronos”-szal próbál versenyezni. A folyamatos időhiány annak a jele, hogy bolondok vagyunk, mert ott akarunk nyerni, ahol csak veszíteni lehet, azzal futunk versenyt, aki biztosan legyőz. A folyamatos elfoglaltság, időzavar annak a jele, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a kairost a kronostól, és nem az alkalmas időt használjuk ki (Pál itt a kairos-t használja), hanem az idő múlását akarjuk legyőzni.
Ugyanakkor az, aki mindig arra vár, hogy majd valami jó fog történni, nagy lehetőség fog adódni, az meg a kronos által győzetik le. A kronos-t nem lehet lefutni, de az is bolondság, ha valaki hagyja, hogy a kronos csak teljen, jelentés, értelem, tartalom nélkül, mert ő vár a nagy kairosra. Az ilyen ember csak sodródik az árral…
Mi a probléma az idővel, illetve velünk és az idővel? Felgyorsult a társadalom, meg kell tanulni ebben bölcsen élni, igen. De hadd mutassak rá, hogy ez először nem időbeosztás (hogy mindenki értse, idegen szóval is mondom: time management) kérdése. Hallgassuk CS Lewis gondolatait az emberről: „Az, hogy történelemmel rendelkezünk, azt is jelenti, hogy elvesztettük valóságunk egy részét (mivel az már elsüllyedt a múltban), és még nem szereztük meg egy másik részét (mivel az még a jövőben van); s tulajdonképpen semmi másunk nincs, mint a parányi jelen, amely elrepül, mielőtt még beszélhettünk volna róla." (Keresztény vagyok, 160) Igen, az ember kitett, törékeny, elmúlik, olyan mint a pára, vagy a lehelet. Nem az idővel van a baj, hanem velünk az idő kontextusában. Örökkévalóság a szívünkbe írva (de sokszor keressük ezt a szerelemben, a zenében, az utazásban egy-egy gyönyörű helyen, az ismeretben…), és kegyetlen elmúlás a testünkbe kódolva. Mennyire szükségünk van arra, hogy teletömjük magunkat élményekkel… hogy kipróbáljunk minden lehetőséget… hogy megragadjunk minden alkalmat… hogy elhitessük magunkkal csak egy pillanatra is az örökkévalóság illúzióját… Mert, ahogy Pál írja, az idők gonoszak. Kegyetlenek, és ez kárhoztat bennünket a hajszára, a rohanásra, vagy éppen a sodródásra, a tehetetlenségre. Ritkán látjuk meg, hogyan diktálja bensőnk azt, ahogy élünk, de talán most felvillan valami. Lehet, hogy azért hajtasz, mert az élményben az örökkévalót keresed; lehet, hogy azért rohansz, mert tudod, hogy az élet rövid, és félsz, hogy sohasem lesz elég; lehet, hogy azért nem indulsz el egy cél felé, és sodródsz, mert úgyis minden értelmetlen – az emberi szív száz és százféle módon reagál a nagy egzisztenciális megoldatlanságra, problémára, válságra: a múlt elmúlt, a jövő nincs itt, a jelen csak egy pillanat. És amíg a szív békére, megnyugvásra nem talál, addig nem tudunk bölcsen, csak bolond módon élni.
II. Mit jelent kihasználni az időt?
Vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelent bölcsen élni, kihasználva az alkalmas időt, annak fényében, hogy az idők gonoszak. Egy teológiai-spirituális és egy gyakorlati oldalát látjuk ennek.
Ahhoz, hogy az időt kihasználjuk, bölcsen éljük, nem elég megértenünk, hogy mi a baj az idővel, illetve, amint láttuk, velünk. A megértés önmagában nem elég erős ahhoz, hogy megváltoztasson; sem a belső kétségbeesést, ürességet nem szűnteti meg, sem a külső viselkedést nem változtatja meg. Ezért fontos, hogy ezt a felszólítást az egész levél fényében lássuk, hiszen amikor Pál hallgatói ezeket hallják, már eljutottak egy pontig Pál érvelésében, valamint a hallottak átélésében. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az apostol hosszan fejtette ki a hallgatók (a levelet felolvasták, ezért inkább hasonlíthatott igehirdetéshez, semmint levélhez) előtt, hogy milyen hihetetlen gazdagságot öleltek magukhoz, amikor Jézus Krisztuséi lettek. Pállal együtt emlékeztek arra, hogy halottak voltak – de Isten Jézusban életre keltette őket. Korábbi életvitelük fogságában éltek - de Isten Krisztusban kiszabadította őket. Személyes és szerető Isten nélkül éltek, bálványokat imádtak – de Isten Krisztusban szeretetét árasztotta rájuk, fiaivá fogadta őket, és Szentlelkével pecsételte el őket. És mindez nem dogma, hanem olyan keresztény igazság, amit átéltek, megtapasztaltak. Idegenek voltak, Isten népétől távol – de Krisztusban Isten közel hozta őket, befogadta őket népébe, családjába. Mint pogányok, ellenségeskedés volt köztük és a zsidók között – de Krisztusban megbékéltek és Isten egyetlen új népe, egy új emberiség lettek. Sötétségben, gyűlölködésben, szexuális kicsapongásban éltek – de Isten Krisztusban újjáteremtette őket igazságban és szentségben, és ezért szabadok Istennek kedves életet élni. És, tudjátok, aki mindezt átélte, annak szívét mérhetetlen hála tölti el azért, hogy Jézus Krisztus eljövetele, élete, kereszthalála és feltámadása ennyi kincset, ennyi áldást, ennyi újdonságot hozott nekik. A keresztény élet, a keresztény etika ebből – és csak ebből! – a hálából, Isten-magasztalásból fakad.
Ez lesz a teológiai-spirituális alapja annak, hogy bölcsen éljünk. Igen, az idők gonoszak – de a mi szívünk már nem retteg a múlandóság miatt. Igen, annyi lehetőség, élmény, élvezet van, de mi már nem vagyunk rabjai annak, hogy mindenbe belevessük magukat. Egyrészt ismerjük, hogy milyen üresség jár a kicsapongás nyomában, másrészt a Szentlélek betöltötte a szívünket, és megelégített minket. Igen, a múlt lezárult, a jövő még előttünk, a jelen parányi pillanat, de Jézus Krisztusban egybefoglalva van múltunk, jelenünk és jövőnk. Ezért szabadok vagyunk arra, hogy bölcsen éljünk, kihasználva az alkalmas időt. Sőt, éppen ezért nem mindegy, hogyan élünk, és mit teszünk az időnkkel. Továbbá, ha ennyire a Krisztuséi vagyunk, mert ő megváltott minket, az is világos lesz, hogy az időnk nem a mi tulajdonunk, hanem az övé, és mi hűségesen kell, hogy gazdálkodjunk azzal. De tehetjük ezt bátran, szabad szívvel, hiszen tudjuk, nem csak az idők kezdetén van az Úr, hanem az idők végén is; és ha a kronos telik is, megállíthatatlanul, nem a kronos, hanem Jézus a végső Úr. Annak Ura Jézus, aki egy nap véget vet az időnek, ahogy mi ismerjük, és az a nap közeledik. Nem mindegy hát, hogyan élünk!
„Kihasználva az alkalmas időt…” - visszavásárolva, vagy megváltva a kairost. Ha Krisztusban vagy, ez motivál, ez sürget, hogy bölcsen élj, hogy megragadd a lehetőségeket, az elkészített, jelentéssel teli időket, az alkalmakat. Ez a bölcs élet nem a hatékonyság kultusz már, nem a versenyfutás az idővel, hanem a Krisztus biztonságában, erejében, szabadságában megélt bölcs élet. Hogyan?
Pál ezzel vezette be: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek…”. Hadd bontsam ki ezt a képet. Az „élni” szó a levélben számos más helyen is (2.2, 4.1, 4.17, 5.2) eredetileg a „járni, sétálni” kifejezésből fakad. Minta az apostol azt mondaná: most, hogy Krisztusban ez a hihetetlenül, felfoghatatlanul gazdag ajándék a tiétek, legyetek nagyon tudatosak, legyetek nagy-nagy figyelemmel arra nézve, hogyan jártok ennek fényében. Hogyan lehet a nagy isteni csodákat lebontani a mindennapi életre? Úgy, hogy fegyelmezetten, tudatosan élünk. Ha valahova megyünk, haladunk, egy cél felé tartunk. Értitek? Nem csak lófrálunk céltalanul… nem rohanunk a semmi felé esztelenül… nem körbe-körbe megyünk értelmetlenül… Krisztusban járunk, haladunk előre, és ehhez figyelni kell. Hova lépünk, merre megyünk, milyen úton haladunk. Alkalmazd ezt a képet arra, ahogy az időhöz viszonyulsz ebben az új életben! Ha bölcsen akarsz élni, haladni, akkor az időhöz proaktív módon kell viszonyulni. Nem elég mindig csak reagálni arra, ami történik, hanem biztos meggyőződés és irány szerint neked kell kialakítanod azt a ritmust és azokat a szokásokat, amelyek biztosítják a bölcs élet kereteit. Mindkét kifejezés hangsúlyos: ritmus és szokások. A ritmusban benne van az, hogy tudod, mikor dolgozol és mikor pihensz; mikor fekszel le és kelsz fel ahhoz, hogy értelmes módon haladj az úton előre. A munka és pihenés ritmusának tudatos fenntartása (ami persze tovább lebontandó pl. családi/otthoni feladatok, gyülekezeti élet és szolgálat, testi-lelki egészség ápolása, barátságok fenntartása, stb…) megőriz attól, hogy halálra hajszold magad, és attól is, hogy céltalanul sodródjál. A ritmus ugyanakkor elősegíti a szokás kialakulását is. Amit rendszeresen cselekszel, bölcsen, átgondolva, kihasználva az időt, azt begyakorlod, az szokássá lesz. Mennyi időfaló, értelmetlen, haszontalan szokásunk van nekünk, akik olyan gyakran panaszkodunk, hogy semmire sincs időnk! Nem folytatom, mert hosszú leszek… Összefoglalásul: ha Krisztusban van az életed, ezt a hatalmas ajándékot, kegyelmet át kell váltanod a mindennapi élet ritmusába, szokásaiba ahhoz, hogy ne esztelenül, hanem bölcsen élj!
III. Mi a bölcs élet végső célja?
Eddig nem beszéltünk arról, hogy milyen célnak alárendelve élhetünk bölcsen az idővel, az időben, mint Krisztus követői, Isten népe. Ez azért fontos, mert amiről az apostol beszél, nem egyszerűen time management kérdés. Lehetséges, hogy valaki jól osztja be az idejét, munka, család, pihenés – minden a helyén, és eredményes életet él. És, hadd hangsúlyozzam, ez nem kis dolog, nem mindegy, hogy valakinek rámegy-e az egészsége vagy a családja a karrierjére. Mégis, alapvető kérdés, hogy mi szerint rendezzük, mi köré csoportosítsuk a ritmust és a szokásokat. Hiszen lehet, hogy jól súlyoztunk – de egyszer csak azzal szembesülünk, hogy jó időbeosztással, de értelmetlen hiábavaló ügyre fókuszálva vesztegettünk el éveket, évtizedeket az életünkből. Ha tehát arra hív az apostol, hogy használjuk ki az alkalmas időt, a kairost, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi alapján dől el, hogy mi az alkalmas idő, mi a minősített, lehetőséggel teljes idő. Mi alapján döntsük el, hogy valamit megragadjunk vagy elengedjünk?
Az apostol válasza: „ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Krisztus népe számára Isten akarata minősíti az időt. Isten akaratának a felismerése az a kritérium, amely alapján bölcsen élhetünk. Csak Jézus Krisztus akaratának megismerése fog eligazítani abban, hogy megértsük, hogy minek van kairosa az életünkben. Jézus akarata az a tágabb kontextus, amelyben látnunk kell a mindennapi életünk kérdéseit. Képletesen: Jézus Krisztus akaratának ismerete az a szemüveg – és egyetlen szemüveg – amellyel tisztán látjuk, hogy mit jelent bölcsen élni, kihasználva az időt.
Láttuk, miért fontos megérteni, mi az Úr akarata. Végül tegyük fel a kérdést, hogyan érthetjük meg, hogyan ismerhetjük fel, hogy mire hív, mit akar tőlünk? Három gyakorlati dologra utalok.
Az első, hogy az Úr akaratának felismerése ott kezdődik, hogy magunkat először, majd újra és újra átadjuk Jézus Krisztus akaratának. Alárendeljük magunkat annak, aki a kereszten mindannyiunknál alább szállt, hogy megváltson, majd feltámadásában és mennybemenetelében mindennél feljebb emeltetett, hogy uralkodjon. Jézus akaratának megismerése nem olyan, mint a borítékos sorsjegy: vagy nyert, vagy nem nyert; vagy tetszik és bejön, vagy nem. Nem keresheted Jézus akaratát úgy, hogy közben kívül állsz, mintegy függetlenül, hogy eldöntsd, tetszik, nem tetszik. Nem véletlenül imádkozunk így: „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…”.
A második dolog, hogy Isten nem unalmas, nem szürke, nem fantáziátlan, és ezért gyakran ugyanazt másképpen végzi el. Azaz ne hidd, hogy ha egyszer valamiben felismerted a vezetését, akkor más alkalommal már nem is kell keresned, hiszen tudod, mit vár. A konkrét élethelyzetekben, életkérdésekben gyakran vezet korábban még meg nem tapasztalt módon. Ez arra hív, hogy folyamatosan keressük őt, hiszen folyamatosan rajta függünk. Így tanít arra, hogy figyeljünk rá, hogy bízzunk benne és engedelmeskedjünk neki.
A harmadik szempont pedig ebből fakad: a megértéshez hozzátartozik Isten Igéjének a tanulása, a szívünkbe zárása, az egyéni és közösségi imádság, a lelassulás, a csend. Ez visszavezet bennünket a ritmus és a szokások kérdéséhez. A bölcs élet, a helyesen kihasznált idő feltétele az a csendes, kitartó, folyamatos erőfeszítés, amivel belegyakoroljuk magunkat az Úr közelségébe, az Úr akaratába, ami nem más, mint szeretet és kegyelem, irgalom és áldás mindannyiunk számára. Imádkozzunk hát a zsoltáros szavaival: „taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” ÁMEN!

Az efézusi levél központi témája az egyház, mondtuk korábban. Az egész levelet a „felnőtt” vagy „nagykorú gyülekezet” gondolatkörben vizsgáltuk. A ma olvasott szakasz az a rész, ahol Pál apostol a gyülekezet felnövekedéséről, éretté, nagykorúvá válásáról szól. Ahhoz, hogy ennek megvizsgálásába belekezdjünk, először lássuk, hogyan jutottunk ide. Miért fontos az apostolnak a nagykorú gyülekezet?
Az apostol a Jézus Krisztussal való életet és Isten népét, Isten egyházát együtt és elválaszthatatlannak látja. Lehet, hogy valaki először találkozik Isten valóságával Jézusban Krisztusban, és utána, ennek a tapasztalatnak az alapján indul el, hogy megkeresse azokat, akik hasonlóan hisznek. Lehet, hogy valaki először találkozik egy gyülekezet valóságával, valami megragadja, pedig nem vallja magát hívőnek, és ennek nyomán kezdi el keresni, hogy megismerje azt, akit a gyülekezet tagjai együtt vallanak Úrnak. De a kettő összetartozik, mert erőtlen, csonka, torz az a hit, amely nem vezet Isten népe közösségébe, és üres, formális, névleges az a gyülekezeti tagság, amelyben nincs jelen az élő, valóságos és személyes hit élménye.
Pál úgy beszélt Isten kimondhatatlan ajándékairól, amit Jézus Krisztusban adott nekünk, hogy végig szem előtt tartotta a gyülekezet közösségét. Isten Jézusban életre keltett, pedig halottak voltunk; megbékéltetett magával. Isten Jézus Krisztusban lerombolta az elválasztó falat zsidók és pogányok között, és egy új népet teremtett magának. Mindezzel, hallottuk eddig, egy új közösséget, sőt, egy új emberiséget hozott létre magának, Krisztus halála és feltámadása által, és ez az egyház. Ledőltek a falak Isten és ember között, ledőltek a falak a különböző hátterű, kultúrájú, anyagi helyzetű és ellentétes érdekeltségű emberek között. Ez a közösség pedig, fejtette ki az apostol, nem más, mint annak teste, aki feltámadt, az Atya jobbjára ült, akié minden hatalom, és aki a fej az egyházban. Mindez azonban nem önmagáért való. Ez az új közösség, a Krisztus teste, a jele, az előfutára, az előíze annak, amit Isten a történelem folyamán cselekszik, és egy napon beteljesít: hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket. Hogy a széthúzó, darabokra hulló, gyűlölködő emberiséget, az agonizáló, pusztuló teremtettséggel egyetemben, egy nap eggyé teszi Jézus uralma alatt. Milyen lesz az a nap? Milyen lesz az a társadalom? Ennek előképe az, amit ma a nagykorú gyülekezetről olvasunk, egy olyan közösségről, egy olyan testről, amelyben annak részei egybeilleszkednek és összekapcsolódnak. Ebben a szeretetben történő kölcsönös gondoskodásban ez a test növekszik és épül. Ahhoz, hogy ez egyre jobban megvalósulhasson a mi gyülekezetünkben is, 1. ismernünk és értenünk kell a különbözőségünket; 2. szolgálnunk kell egymásnak a különbözőségeinkkel.
I. A különbözőségünk ismerete
Az előző szakaszban a gyülekezet egységéről olvastunk: teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel… Pál a gyülekezet egységét hangsúlyozta, mondván, hogy egy test vagyunk, egy Lélek lakik bennünk, egy reménységre kaptunk elhívást, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, és egy mindannyiunk Istene és Atyja. Hihetetlenül erős az alapja annak, hogy a keresztény gyülekezet egységben élhet. Láttuk, mennyi minden köt össze, és mindez nemcsak valamiféle dogma, hanem a közös megélésünk. Fontos, hogy Jézus Úr – de ő ugyanazt a Jézust vallja Úrnak. Fontos, életbevágó, hogy hitet nyertem – de a többieknek ugyanúgy adatott a hit. Rajtam a keresztség – de a többieken is ugyanaz a pecsét van… óriási jelentőségű mindez egy olyan kultúrában, ahol egyre kevesebb marad, ami összeköt. De nézzétek, ez nem jelenti azt, hogy egyformák lennénk, mondja Pál. A keresztény hit nem uniformizál, a gyülekezet egysége nem abból áll, hogy nyomjuk el, temessük el, vagdaljuk le azt, ami különbözik. Az egység ára nem a különbözőség elnyomása. „A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott” – vezeti be Pál a különbözőségről szóló részt. Erőteljes motiváció és közös tapasztalat, amely egységet hoz – és ez Krisztus megtapasztalásából fakad; - de ugyanakkor ugyanez a Krisztus megerősíti a különbözőséget is. Ez a különbözőség pedig abban áll, hogy Krisztus más és más ajándékokat ad az ő teste tagjainak.
Az érett, nagykorú gyülekezet alapja először tehát az, hogy ismerjük, „milyen kegyelem adatott nekünk a Krisztus ajándékának a mértéke szerint.” Mert Jézus az ő népének ajándékokat ad ahhoz, hogy az egyház valóban betöltse küldetését, mint Isten új társadalma. Először lássuk az ajándékozót!
Egy ószövetségi helyet idézve beszél Pál Jézusról: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” Jézus eljött a mennyből, alászállt, meghalt, majd feltámadt és az Atya jobbjára ültetett. Ő a győzelmes hadvezér, mondja Pál a korabeli győztes hadvezérek szokására utalva, aki elveszi a zsákmányt az ellenségtől, majd abból bőségesen megjutalmazza saját katonáit. Jézus legyőzte a démoni erőket, halála által megtörte a bűn és a kárhoztatás erejét, feltámadt, mindennél magasabbra ment, és betölti uralmával a mindenséget. Ugyanakkor nem ítél bennünket passzivitásra, hanem bevon munkájába, és ehhez ajándékokat ad népének. Amikor tehát arról a különbözőségről beszélünk, amelyek a kegyelmi ajándékokra vonatkoznak, mindig Jézust, a győztes Urat kell magunk előtt látnunk. A fej ajándékokat ad a testnek, hogy az betöltse küldetését, és megjelenítse a világban mindazt, amit Jézus uralmával megszerzett.
Ez az Úr különböző mértékben különböző ajándékokat adott nekünk. Olyan tőle való képességeket és készségeket, amelyek által a test – a gyülekezet közössége – működik. Pál apostol itt ötöt nevez néven: apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók. Azonban egyéb leveleiből tudjuk, hogy ennél sokkal többféle ajándékról tud, mint pl. a bölcsesség beszéde, az ismeret beszéde, a kormányzás (vezetés), a hit, a gyógyítás, az irgalmasság, az adakozás, a buzdítás vagy bátorítás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelveken szólás… Mindezeket és másokat különlegesen, személyre szabottan osztja szét a gyülekezetben, különböző módon, különböző mértékben. A nagykorú gyülekezetben tehát a tagok tudják, hogy ajándékaik vannak. Jézus, a Szentlélek által minden egyes tagot felruház ilyen kegyelmi ajándékkal. Azért „kegyelmi”, mert nem választjuk, nem kiérdemeljük, nem megdolgozunk ezekért, hanem kapjuk, bőségesen, nagyvonalúan attól az Úrtól, aki a test feje. Nézzétek, milyen szépen helyez ez a tény bennünket a Krisztus testében egymás mellé. Senki nincs, aki felesleges lenne – hiszen minden részre szüksége van a testnek ahhoz, hogy jól működjön. Továbbá, senki sincs, aki önmagában elégséges lenne az egész testnek, aki egymaga, vagy akik néhányan, „el tudnák vinni a gyülekezetet” – hiszen Krisztus nem így alkotta azt meg. Aki magát hajlamos leértékelni, annak bátorítás és gyógyulás az élet a Krisztus testében, hiszen Jézus maga mondja neked, szükségem van rád, adtam neked ajándékokat, ismerd meg azokat és élj velük. Fedezd fel, bontsad ki, állítsd használatba! Annak pedig, aki hajlamos magát túlbecsülni, és másokat lenézni, intés és gyógyulás ugyanez, hiszen Jézus azt mondja, használlak, de ne nézd le a másikat, ne becsüld magadat túl, ne gondold magadat fontosabbnak, többnek, mint ami valójában vagy. Tudod milyen felszabadító, amikor megérted, hogy nem rajtad múlik minden Isten szolgálatában? Ez is a különbözőségünk ismeretéből fakad.
II. Szolgálat a különbözőségünkkel
Mire adattak az ajándékok? A válasz, hogy a test szolgálatára, hogy az épüljön, növekedjen, elérje a nagykorúságot, felnőve Krisztus teljességére. Azaz ez az útja annak, hogy Jézus egyre erősebb mértékben megjelenjen, kimunkálódjék a gyülekezet életében. Minél inkább megtaláljuk és betöltjük egyen-egyenként a helyünket és szerepünket a Krisztus testben, az annál inkább felnő a krisztusi nagykorúságra, annál hitelesebben mutatja be a világnak, hogy mi Isten végső célja az emberiséggel. A megváltásunkból tehát nem csak az fakad, hogy megbocsátattak a bűneim, hogy Isten gyermeke lettem, hogy kaptam Isten Lelkét, hanem mindezzel együtt az, hogy részese lettünk Isten új társadalmának, amelyben új elhívásunk, feladatunk, szerepünk is van. Lássuk ezt kicsit részletesebben!
Mivel mindenkinek adott Krisztus ajándékot, mindenkinek felelőssége a szolgálat végzése, a Krisztus test építése. Nézzétek, hogyan tanít Pál: Krisztus adott „némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul” – de vajon miért? Miért adta ezeket, akikről azt mondhatjuk, hogy ők a „professzionális” egyházi emberek? (Mind az öt ajándék a tanítással, szóval függ össze valamilyen módon, és egyértelmű tisztségeket jelentettek a korai egyházban.) Mi lenne a mai olvasat, mire adta Krisztus a tanítókat, lelkipásztorokat, püspököket? Válasz: a szolgálat végzésére, a Krisztus test építésére, nem? Mi, a gyülekezet fizetjük azt a néhány professzionálist, akiknek az a dolga, hogy a gyülekezet, az egyház éljen, működjön. És ha így van (lenne), mi a ti dolgotok? Élni azzal, amit ezek a professzionálisak a ti megbízásotokból fenntartanak. Ezzel pedig megérkeztünk az egyház mint intézmény, vagy az egyház mint szolgáltatás gondolathoz. A többség megbízásából és támogatásával egy kisebbség működteti, ameddig arra szükség van. Ha szeretnéd, igénybe veszed, eljössz egy istentiszteletre, akár beadod a gyermeked gyerekistentiszteletre, ha még buzgóbb vagy, egyéb programot is igénybe veszel a hitbeli tanulásod érdekében, ha meg nincs rá szükséged, akkor nem teszed. Teljesen világos képlet – és mondjuk ki, az él ma Magyarországon (is) a legtöbb ember fejében az egyházról.
Pál apostol azonban nem ezt mondja! Miért adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, megint másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul? „Hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra…” A nagykorúság az, amikor mindannyian érünk, növekszünk, és szolgálunk az egész test épülésére. Pál nem tudja, milyen az a gyülekezet, az az egyház, ahol a kisebbség szolgál, a többség meg „használja”, „fogyasztja” a szolgálatot (és félreértés ne essék, itt nem a magunk gyülekezetéről beszélek – erre még vissza fogunk térni). Mivel az egyház Isten új társadalma – és nem vallásos szolgáltatás vagy intézmény elsősorban – ezért abban mindenkinek helye, szerepe, szolgálata van, a Krisztustól való ajándékai szerint. A „professzionálisak” feladata pedig az, hogy erre felkészítsen. Segítsenek megismerni az ajándékainkat, készítsék fel a szenteket (ez a gyülekezet), hogy készek és képesek legyenek a Krisztus testének építésére. Az a felelősségük, hogy ki-ki ajándékai szerint töltse be a társadalomban, a családjában, és a gyülekezetben mindazt, amire a győztes Krisztus őt elhívta és megajándékozta. Azért és úgy kell nekik szolgálniuk, hogy mindannyian legyünk Krisztus uralmának képviselői és tanúi a szolgálat által.
Éppen ezért, amikor gyülekezetünkben szolgálatról beszélünk, akkor azt senki nem tekintheti úgy, hogy az a „ráérők”, vagy a „buzgók”, vagy a „kiváltságosak”, esetleg „megajándékozottak” különleges csoportja. Nem úgy van, hogy engem Jézus elért, megszólított, elhívott, megváltott, ezzel teljesen készen vagyok, megérkeztem, és ha szeretnék még egy kis extrát, vagy viszonzást a gyülekezetnek, akkor szolgálhatok is. Ez így lehet egy intézményben, így lehet egy szolgáltatatást nyújtó cégnél – de mi nem vagyunk az! Annyira nem, hogy nem hallottam még olyan szolgáltató cégről, amelyről egy ilyen mondat hangozhat el: „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” Jézus hatására, szeretetben, a saját adottságunk szerint működve, összekapcsolódunk, és így gondoskodik a test önmaga növekedéséről. Ez Pál víziója a nagykorú gyülekezetről, arról a gyülekezetről, ami épül és növekszik. Nem statikus kép, hanem mozgásban lévő. A növekedés, a Krisztus teljességének eléréséig, sohasem befejezett. Amint ki-ki a helyére talál és szolgál szeretetben, nemcsak érettségben, működésben, hanem számban is növekszik a gyülekezet, hiszen bizonyság Jézus uralmáról és hatalmáról egy önző és széthúzó kultúrában.
III. Gyakorlati megfontolások
Végül mindezek alapján szeretnék a szokásosnál konkrétabb és gyakorlatibb megjegyzéseket tenni gyülekezetünk életére nézve.
Az első a jelenünkre vonatkozik, amiért hálásak vagyunk. Kezdettől fogva fontosnak tartottuk a gyülekezetben azt, hogy mindenki találja meg azt a szolgálatot, amelyben Krisztusnak engedelmeskedve, a tőle kapott ajándékaival az egész test épülését munkálja. Ha csak a nagyobb szolgálati területekre tekintek, az a következőt jelenti a gyülekezet életében: 15-20 házicsoport vezető és segítő van, akik – más házicsoport tagokkal együtt – bibliatanulmányozást vezetnek, illetve a csoporttagokra figyelve pásztori figyelemmel gondoskodnak a Krisztus test működéséről; 30 ember részese a gyermekek közötti szolgálatnak, ami vasárnapról vasárnapra 4 csoportban zajlik az istentisztelettel egyidőben; legalább 20 fő az, aki a zenei csoportban szolgál hangszerrel, énekkel, vagy a hangosításban; a most megerősödő diakóniai szolgálatban is több, mint tízen vesznek részt; az Alpha kurzusban és a folytatásban 10-15 ember szolgált; és akkor még nem ejtettem szót a két ifjúsági csoportról, a házigazdákról, az adminisztrációs munkákról, az imaszolgálatról, a könyvasztalról, a mamakörről, és számtalan alkalmi és egyéni szolgálatról, amelyek jelentős részéről nem is tudunk. Szeretném mindezeket a testvéreket megerősíteni, hogy ők minden hűséges és kitartó szolgálatukkal nem mást tesznek, mint betöltik azt, amiről ma hallottunk. Így gondoskodik a test, összekapcsolódva és összefogva, a maga épüléséről és növekedéséről. Ebben van jelen közöttünk Jézus Krisztus, a fej, aki szuverén hatalmából kinek-kinek ajándékokat ad a szolgálatra.
A második megjegyzésem a jövőre vonatkozik. A közeli jövőre, és a távolabbi jövőre is. Kérdezhetik többen, és joggal, hogyan ismerjem meg, hogy melyek az ajándékaim? Hogyan ismerhetem fel, merre hív Isten? Honnan tudhatom, hogy a Krisztus test építésére inkább a gyülekezeten belül, vagy azon kívül szeretne használni? Ezekre a kérdésekre kettős válasz van. Egyrészt a közösség segít felismerni az ajándékaidat, ezért ne várd, hogy magadban ülsz, és egyszer csak megvilágosodsz. Másrészt, a lelkipásztorok felelőssége, amint hallottuk, ebben vezetni, tanítani és képezni. Ezért az idei nyári táborunk délelőtti alkalmain ezzel foglalkozunk majd. Előadásban, csendes, imádságos munkában, kiscsoportos beszélgetésben körbejárjuk, hogyan formált bennünket Isten eddig, milyen vágyakat helyezett a szívünkbe, milyen ajándékokat adott, és mindezek alapján, hova, merre hív bennünket. Ugyanakkor egy hosszabb távú változást is tervezünk a gyülekezetben, amelyről szeptemberben kezdtünk el beszélgetni a presbitériummal, és mostanra kezdett kialakulni. Létrehozzuk a gyülekezeti struktúránkban az ún. „Tanítványság iskoláját”, amelynek lényege, hogy elsősorban a gyülekezet lelkipásztorai által tartott képzésekkel nagyobb hangsúlyt tegyünk a „szentek felkészítésének” szisztematikusabb végzésére. Szeretnénk sokkal tudatosabban támogatni, segíteni, tanítani a gyülekezet tagjait, hogy egyre nagyobb mértékben megvalósulhasson közöttünk, általunk az épülő és növekvő, nagykorúság felé tartó Krisztus test. Erről bővebben a nyári táborban beszélünk.
A harmadik és utolsó megjegyzés legyen a buzdításé és a bátorításé: érezd a magadénak a gyülekezetet. „Gondoskodik önmaga növekedésről” – olvastuk. Ez arra buzdít, hogy vegyük kézbe a saját életünket – ne „felülről” várjuk a megoldást, hanem magunk vállaljunk érte felelősséget. Ha meghirdetjük, hogy pl. a nyári vasárnapok alatt keresünk gyermekfelügyelőket, akkor – mivel a gyülekezet magáról gondoskodik, összekapaszkodva, összefogva – legyen természetes, hogy belépsz egy-egy vasárnapra. Hasonlóan, egy összeszokott házicsoport, ha a vezetője elutazik, vagy elköltözik, jó, ha felteszi a kérdést: mit tudunk mi magunk tenni a csoport további vezetése érdekében? Bátorítson, buzdítson minket ez a szakasz arra, hogy tápláljuk, gondozzuk, építsük gyülekezetünket összekapcsolódva szeretetben! ÁMEN!

„Kérlek tehát titeket…” – folytatja Pál apostol az Efézusi levelet. Itt, a levél közepén fordulat következik: eddig arról volt szó, mi mindent tett Isten Krisztusban értünk, innentől pedig az lesz a levél tárgya, hogyan éljünk mindennek fényében. Ha eddig annak a kezdősornak az alapján magasztalta az Urat, valamint imádkozott Pál a gyülekezetért, hogy „áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával” (1.3), most azzal nyitja meg a következő részt, hogy „éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok.” Bevezeti ez a levél számos soron következő témáját, amelyek közül az első a gyülekezet egysége és sokszínűsége. Ebből a nagyobb szakaszból ma a gyülekezet egysége áll előttünk.
Mit jelent méltó módon élni ahhoz a csodálatos elhíváshoz, amellyel Isten Krisztusban kiválasztott minket a magáénak a világ teremtése előtt, fiaivá fogadott, és elpecsételt Szentlélekkel, örökségünk zálogával? Mit jelent méltónak lenni ahhoz a felfoghatatlan isteni tetthez, hogy bár halottak voltunk, Krisztusban életre keltett minket, valamint távoliak, idegenek voltunk, és ő közel hozott, családjába fogadott? Mit jelent, kérdezhetnénk most Pállal, méltónak lenni ahhoz a csodához, hogy Jézus Krisztus a saját testében, a kereszten bontotta le a gyűlölet és előítélet, a kirekesztés falait zsidók és pogányok között, valamint minden emberi ellenségeskedést eltörölt magában? Az apostol válasza: ha ehhez az evangéliumhoz, ehhez az elhíváshoz méltók akartok lenni, éljetek egységben. Nem egyéni erkölcsi buzdítással, hanem a közösség egységére, a szeretet megélésére vonatkozó felszólítással kezdi. Lássuk hát 1. ennek a felszólításnak a problémáját; 2. az egység megélésének a motivációját; majd 3. annak lehetőségét; és végül 4. a gyakorlatát.
I. A probléma
Ha komolyan vettük, sőt, ha magával ragadott bennünket az, amit az Efézusi levélben a Szentlélek kijelentett az egyházról, akkor nem tehetjük, hogy nem ütközhetünk bele abba a problémába, amelyet a most olvasott versek okoznak. Eddig dicsőséges magasságokban szárnyaltunk, de most, mintha nagyon is megérkeznénk a földre. Korábban azt hallottuk, hogy Isten Krisztusban nekünk, az egyháznak jelentette ki azt a nagy titkot, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket (1.10), azaz meggyógyítja, újjáteremti a sok sebből vérző teremtett világot – és az egyház ennek jele, előíze. Azzal is szembesültünk, hogy az egyház, és annak részeként minden gyülekezet, a miénk is, az a közösség, amelynek Isten odaadta azt a Krisztust, aki feltámadásával legyőzte a gonosz és démoni erőket, és őt tette az egyházban fejjé, amely az ő teste és teljessége. (1.22). Betölt minket a Krisztus! – hallottuk. Majd arról beszélt az apostol, hogy a gyülekezet élete által lesz ismertté a démoni világ előtt Isten bölcsessége, amelyet Krisztusban, az ő halálában és annak megbékéltető erejében tett nyilvánvalóvá (3.10). Hallottunk Krisztus bennünk munkálkodó erejéről, a belső ember megerősödéséről, a szeretetben való meggyökerezésről… és most, váratlanul, előttünk a mindennapok: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel…” Micsoda magasságokban jártunk! Micsoda ívet vett végig az apostol! És akkor viseljük el egymást, valamint türelem és alázat…? Hogy van ez, hogyan lehetséges ez? Ilyen mindennapiság, közönségesség az Isten népében, amely a jele annak, hogy ő egybeszerkeszt mindeneket, amely a teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben? Érezzük a feszültséget, látjuk a problémát: vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő együtt nem lehet érvényes. Vagy igaz a gyülekezet dicsőséges volta, Isten által lakott volta, a megbékéltetés hihetetlen csodája, vagy pedig ugyanúgy van köztünk büszkeség, széthúzás, türelmetlenség, mint máshol - de akkor nem lenne jobb csendben félretenni a nagyívű kijelentéseket? Hogyan állhat e kettő egymás mellett? Vagy a nagy kijelentések az igazak – de akkor nekünk nincs sok közünk hozzájuk, vagy olyanok vagyunk, amilyenek, de akkor a nagy kijelentések nem lehetnek igazak.
Az apostol azonban nem ismeri ezt a vagy-vagyot, és ez a bibliai realizmus lényege. Figyeld meg: a Biblia nem enged abból, hogy az egyház, a gyülekezet által Isten különleges munkája megy végbe a világban. Ugyanakkor nem tagadja, hogy a megváltott emberek közösségében is van széthúzás, büszkeség, szeretetlenség. És ez hihetetlenül felszabadító: nem kell képmutatónak lennünk a nagy kijelentések árnyékában! Ha elhisszük mindazt, amit Isten igéje kijelent rólunk, nem jár azzal, hogy a szőnyeg alá söpörjük a nehézségeket. Pálnak nincs ilyen problémája. Ugyanakkor nem leszünk reménység nélkül valók sem. Nem hisszük, hogy az egyházban lévő emberi, bűnös valóság kiüresítené a csodáját annak a közösségnek, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által szerzett meg. Szabadok vagyunk szembenézni a tökéletlenségeinkkel és szabadok vagyunk hinni Isten kijelentését rólunk. Így szólít fel az apostol most minket, éljük meg az egységet. Nézzük, mi lehet ennek a motivációja!
II. A motiváció
„Kérlek tehát titeket… éljetek méltón… az elhíváshoz”. Mi ad erőt, mi indít arra, hogy alázattal, szelídséggel, türelemmel hordozzuk el egymást szeretetben, megtartva az egységet? Parancs? Törvény? Vajon így próbálja őket motiválni az apostol? Félelem? Megfelelés? Egyik sem, hanem az elhívás, ami Krisztusban elért.
A keresztény gyülekezetben – és ez igaz mindarra, amit az apostol el fog mondani a levélben az egyéni etikai kérdésekről éppen úgy, mint a házasságról és családról – nem az az első kérdés, hogyan éljünk Istennek kedves életet, hanem az, hogy miért, miből. És ez radikálissá teszi ezt az életet, hiszen sokkal könnyebb a felszínen, a cselekedetek szintjén változni, mint mélyen, belülről, a szívből.
Nem arról van szó, hogy legyünk egymással szelídek, mert az a jó, legyünk türelmesek, mert úgy helyes. Hordozzuk el egymást, mert akkor vagyunk jó emberek. Mert ez esetben mi motivál? Lehet, hogy a félelem. Ha nem leszek szelíd, megharagszik Isten. Ha nem hordozom a másikat, bajba kerülök, mert nem segít meg. Vagy éppen a megfelelni akarás. Ha elhordozom a másikat, megfelelek a gyülekezeti elvárásoknak. Türelmes vagyok, és látni fogják mások, hogy jó keresztény vagyok. Vagy éppen a büszkeség motivál. Alázatos vagyok, tehát rendes ember vagyok. Szelíd vagyok másokhoz, tehát tisztelhetnek érte. Hordozom a másikat, most már Istennek is az a dolga, hogy – cserébe – hordozzon, megáldjon engem. Nincs vége annak, hogy mennyi formát ölthet az énközpontú, hamis motiváció bennünk, és milyen alattomos módon tudjuk magunkat és másokat is félrevezetni azzal, amit jól teszünk. Ezért Isten először mélyebbre néz, és mélyebbre mutat: mi mozgat mindebben? Milyen híváshoz vagy méltó? Ahhoz a híváshoz, hogy jónak kell lenned, mert különben Isten nem áld meg, ahhoz a híváshoz, hogy meg kell felelned másoknak, gyülekezetnek, önmagadnak; vagy ahhoz a híváshoz, amellyel a megfeszített és feltámadott Krisztus kihívott téged a félelemből és a büszkeségből egy új életre?
„Kérlek tehát titeket…” Tehát – mondja az apostol. Emlékezzünk, mi előzi ezt meg: „Aki pedig mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük, vagy elgondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” Ezért tehát… Érzed, mi motiválja az apostolt, mi motiválja a keresztény embert? Bennünk munkálkodik erejével az, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, és aki a maga jobbjára ültette. Vele együtt minket is feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett, és ez végtelen perspektívát nyitott számunkra: ő mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint kérni, vagy akár elképzelni tudjuk. Ebből a magasztalásból, ebből a doxológiából fakad és táplálkozik az elhíváshoz méltó élet.
Képzeld el, milyen az a szelídség a közösségben, ami azért van, mert szelídnek kell lennem – és milyen az, amely abból fakad, hogy milyen szelíden hívott el engem az Úr! Milyen a nehéz emberek elhordozása, mert el kell őket hordoznom, és milyen, amikor azért teszem, mert tudom, a kereszten elhordozott engem Jézus? Milyen a türelem, ami abból fakad, hogy félek, Isten türelmetlen lesz velem, ha nem gyakorlok türelmet – és milyen a türelem, amely abból a hálából él, hogy az én Uram szelíd türelemmel van irántam? Az elhíváshoz méltó élet egyetlen helyes motivációja az elhívás kegyelméből fakadó mérhetetlen hála.
III. A lehetőség
Amikor az apostol arra szólít fel, hogy igyekezzünk „megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével”, annak a megtartását, megőrzését kéri, ami már megadatott. A gyülekezet egysége elsősorban nem feladat, amit sok munkával elérhetünk, hanem az evangéliumból fakadó valóság, ami a gyülekezet természetéhez, lényegéhez tartozik. Ezt festi a hallgatók elé, amikor egymás után hétszer hangsúlyozza, hogy egyek vagyunk. Azért hívja őket alázatra, szelídségre, türelemre, hogy ezáltal megőrizzék azt, amit már az övék. A legjobb, ha a szakaszt követve a Szentháromság személyeire nézve vesszük ezt végig.
„Egy a test, egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is…” Nézzetek körbe: ezek az emberek, veled együtt, a Krisztus teste. Egy test vagytok, az egy Szentlélek által. Nincs másik teste a Krisztusnak, és nincs másik Lélek benne, mint benned. A reménység pedig, aminek záloga, pecsétje a Lélek, szintén egy: egy újjáteremtett világ lesz, és nem több. Már most hadd utaljak arra, hogy ez minden keresztényre igaz, bármilyen felekezetben is éljen. Krisztusnak csak egy teste van, egy Lélek által betöltve, egy reménységre előretekintve.
„Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség…” Amikor Jézust Úrnak vallod – értened kell, hogy a testvéred (akit néha nehéz elhordozni) ugyanazt a Jézust vallja Urának. Amikor a hited megvallod, a hited gyakorlod, azt kell látnod, hogy testvéred (akinek hitével kapcsolatban esetleg komoly fenntartásaid vannak) ugyanazt a hitet vallja meg. Újra és újra együtt mondjuk el az egy apostoli hitvallást… És ennek a hitnek a külső pecsétje, a keresztség, szintén egy. Az egy Szentháromság Isten nevébe, ugyanazzal a keresztséggel kereszteltettünk meg, mint a gyülekezet tagjai. Nincs kisebb és nagyobb, megfelelő és igazán jó keresztség. Egy a keresztség, egy a hit, egy az Úr – nézzetek körül!
„Egy az Istene és Atyja mindeneknek…” – Az egész életünk az egy teremtőtől, az egy Atyától, mindenek Atyjától származik. És mindezek tényül állnak az efézusi – és a gazdagréti! – gyülekezet tagjai előtt. Ezért nem tettünk semmit, ezért nem kell tennünk semmit, ez így van. Átéltük, hogy a Szentlélek egy közös test tagjává tett? Megtapasztaltuk a reménységet, ami kibomlott a szívünkben? A mi Urunk Jézus? Megvalljuk a hitünket? Rajtunk a keresztség pecsétje, mint akik elválaszthatatlanul Krisztushoz tartozunk? Isten az Atyánk? Ha igen, mindez összeköt, mindez eggyé tett és eggyé tesz. Ez az előttünk lévő, látható, folyamatosan megélt alapja a gyülekezet egységének. Tartsuk hát meg! Hogyan?
IV. A gyakorlat
Mindezek után szembenézhetünk a felszólítással: a gyakorlat nagyon egyszerű. Ha ennyi háttér, erő, isteni munka, szívbéli hála, napi emlékeztetés van az egyház egysége mögött, nyugodtan elmondhatja az apostol, hogyan éljük meg a gyakorlatban azt, ami a miénk: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” Ez a gyakorlat az, ami megtartja, megőrzi azt az egységet, amit Isten Krisztusban létrehozott. Ugyanakkor éppen az, hogy ezért az egyházért, ezért az egységért Krisztus az életét adta, és így teremtette magának, elkötelez minket arra, hogy megéljük. Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani.
Az első, hogy folyamatosan reflektálnunk kell magunkra ennek érdekében. Talán nem az a jó kérdés, hogy alázatos vagyok-e, szelíd vagyok-e, türelmes vagyok-e, sokkal hasznosabb a másik oldalról indulnunk. Kivel van konfliktusom? Kit kerülök el? Kivel van újra és újra összeütközésem? Melyek azok a helyzetek, amikor türelmetlen vagyok a gyülekezeti közösségben? Mit vagy kit nagyon nehéz elhordoznom? Mikor nem tudok szeretni? Ezekre a kérdésekre, ha Istennel járunk, ha a jelenlétében, imádságban, csendben figyelünk magunkra, könnyen tudunk válaszolni. Könnyen, mert nincs olyan köztünk, akinek nem lennének ilyen gondjai, és könnyen, mert Isten Lelke rámutat a hívő ember életében ezekre. Nem hagy nyugodni, és nem engedi, hogy letagadjuk, vagy megkeményedjünk a haragban, sértettségben. Ha eddig eljutottunk, és felismertük, hogy mi van bennünk, valamint hogy ezzel a Lélek egységét (nemcsak a gyülekezetét) megrontjuk, akkor lesz élővé, amit az apostol mond. Hogyan gyakorolhatnám most a büszkeség helyett az alázatot? Például bocsánatot kérek. Jézusra nézek, és felismerem, hogy szabad vagyok a türelmet a türelmetlenség, a szelídséget a harag és erőszak helyett gyakorolni. Elegem van egy helyzetből, nehéz nekem egy ember, de milyen jó, hogy Jézus szabaddá tett arra, hogy elhordozzam az illetőt szeretetben. Hordozhatjuk egymást, teljes elfogadással, szeretetben. A nehéz-voltunkkal, a sajátosságainkkal, a gyengeségeinkkel együtt. És miközben így teszünk, a Lélek egységét tartjuk meg – a Lélek, mivel Krisztusban cselekszünk, így munkálkodik. Így formál minket egymás által, így van jelen Krisztus köztünk. Nem ott van jelen Jézus, ahol nincs semmi baj (olyan közösség nincs), hanem ott – és az a nagykorú gyülekezet! – ahol gyakoroljuk egymás elhordozását szeretetben, alázattal, szelídséggel. Ez a krisztusi gyülekezet.
A felszólítás másik vonatkozása, amit hangsúlyozni kell, hogy mindezt kezdeményező módon, haladéktalanul tegyük. „Igyekezzetek…” olvassuk, de az eredeti kifejezés nem annyira „próbálkozást” jelent, mint inkább azt, hogy „tegyetek meg mindent annak érdekében”, „semmi erőfeszítést ne spóroljatok meg azért, hogy…”, vagy „keményen dolgozzatok…”. Azaz, amikor olyan könnyű lenne kivonulni, kívül maradni, hűvös távolságtartással lenni másokkal, a gyülekezettel, mert megbántódtál, elfáradtál, eleged lett; amikor azt mondod, hogy de már annyiszor futottam neki újra, akkor az apostol arra hív, hogy ne add fel. Ne add fel, ne und meg, mert ez a Krisztus teste, mert itt a Lélek egysége, mert velük egy hit, egy Úr, egy keresztség köt össze, mert itt dől el, hogy meglátja-e a világ, a földi és a mennyei, Isten hatalmát Krisztusban. És amikor azt mondanád, hogy nem, ez nem lehet az a közösség, amit Krisztus drága áron megváltott, ami a jele annak, hogy egy nap egybeszerkeszt mindeneket, akkor értsd meg a következőt: éppen azáltal mutatkozik meg ennek a közösségnek az ereje és csodája, hogy te nem adod fel, hogy egyikünk sem adja fel, hogy mi nem adjuk fel.
Mert Jézus ránk néz, és egyszerűen csak annyit mond: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” ÁMEN!
Lovas András

Pál apostol Krisztus titkáról beszél. Nagypénteken a legnagyobb titokba, az emberré lett Isten kínhalálába tekintünk be. A kettő ugyanaz. Az apostolt megragadta, újjá tette, egész életére nézve elkötelezte ennek a titoknak a megismerése. Amikor levelét írja, börtönben van. De hogyan ragadhatja meg, hogyan indíthatja ilyen nagyívű és csodálatos kijelentésekre az egyházról Pált az, ami Jézus Krisztussal történt az ő kereszthalálában? A megfeszített Jézus… a fogoly Pál… és mi, ünnepélyesen emlékező gyülekezet... Hogyan kapcsolódhatnak össze? Tekintsünk bele a Krisztus titkába!
I. A titok: sokáig elrejtve, most leleplezve
A fogoly Pál első hangsúlya, hogy a Krisztus titka nyílt titok. Nyíltsága, tudniillik, hogy a titok feltöretett, és nyilvánossága, hogy mindenkihez eljuthat, mélységes hálával tölti ez az apostolt. Lássuk, hogyan beszél a Krisztus titkáról!
Az első, hogy mindaz, amit megismert Jézus Krisztusban – és amit mi Nagypénteken ünnepelünk – korábban el volt rejtve Istenben. Ez egyrészt azt jelenti, hogy korábban nem lehetett megismerni, meglátni valami lényegeset, ami most Krisztusban világosságra került, másrészt pedig azt, hogy mindaz, ami Jézussal történt, el volt tervezve Istennél. Pál erre az isteni tervre így utal: „ama titok megvalósulásának rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében.” Amint ezen a héten beletekinthettünk Jézus szenvedésének történetébe, amint ma előttünk áll Jézus keresztrefeszítése, erősítsük meg magunkban, hogy minden pontos isteni terv szerint történt. Annyira, hogy Istenben, mindenek teremtőjében el volt rejtve az ő szándéka. Továbbá, a 11. versben Isten örök végzéséről ír az apostol, amelyet Jézus Krisztusban valósított meg. Nagypénteken semmi sem véletlen, semmi sem esetleges, semmi sem baleset.
János evangélista leírása Jézus haláláról ugyanezt erősíti meg; Jézus halála még mozzanataiban is Istentől tervezett. Amikor a katonák Jézus keresztje mellett sorsot vetnek köntösére, János azonnal megjegyzi: „Így teljesedett be az Írás: ’Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.’” Majd amikor a Jézussal együtt kivégzett két bűnöző halálát egyértelművé és teljessé teszik a katonák a lábszárcsontjuk eltörésével, és Jézus – mivel már meghalt – elkerüli ezt, János újra megjegyzi, hogy ez azért történt így, hogy beteljesedjék az Írás: „csontja ne töressék meg”. Jézus oldalát  egy katona lándzsával átszúrta, és János szerint ez is azért történt így, hogy igaz legyen az Írás: „néznek majd arra, akit átszúrtak.” Mindez arra mutat, hogy Jézus halála pontosan úgy történt, ahogy azt a próféták, a szentírók előre kijelentették a Szentlélek vezetése által. Ez pedig csak megerősíti az olvasók előtt azt, hogy itt valóban Istennek örök időktől fogva elrejtett terve teljesedett be. Milyen különleges ma ebbe belegondolni: e véres és igazságtalan esemény, Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedése és halála, előre el volt készítve Istennél. Milyen felemelő meglátni: Jézus minden lépésével, minden szavával, minden lélegzetvételével, majd halálával pontosan úgy és pontosan azt tölti be, amit az Atya elgondolt. Nem kényszerből, hanem iránta való szeretetből és engedelmességből.
Amit Isten eltervezett, ami eddig elrejtett volt, most kijelentette, világossá tette. Hogyan? Ahhoz, hogy ezt lássuk, figyeljünk Pál történetére, aki így szólítja meg az efézusiakat: „ha ugyan hallottatok az Isten kegyelme megbízásáról, amit nekem adott a ti javatokra, amikor kijelentésével ismertette meg velem a titkot.” Majd újra: „nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát…” A „most” nemcsak azt jelenti, hogy Pál Jézus Krisztus halála és feltámadása után él (objektív értelemben a titok kijelentése után), de egy szubjektív tapasztalatot is feltételez: engem is elért. Én is megláttam, én is befogadhattam, rám is kiáradt Krisztus mérhetetlen, kikutathatatlan gazdagsága. Mert én voltam a legkisebbek között a legkisebb, az utolsók között az utolsó. És mégis – micsoda kegyelem! – engem választott, nemcsak arra, hogy a titkot megismerjem, hanem arra is, hogy nyilvánvalóvá tegyem. Ez pedig két dolgot jelent ma nekünk.
Az első, hogy Jézus Krisztus megfeszítése, és annak minden következménye, amelyről az apostol az efézusi levélben beszélt (megbékélés Istennel és zsidók és pogányok megbékélése egymással), titok, aminek felismerése Isten kegyelme. Hiába hallott Pál Jézus haláláról és feltámadásáról, teljes erejével gyűlölte és üldözte követőit, amíg egyszer maga Jézus nem állította meg őt a damaszkuszi úton: én vagyok a názáreti Jézus, akit te üldözöl. Micsoda vakság, micsoda sötétség, micsoda keménység, milyen elveszettség! – el tudod képzelni, mit élt át Pál, a következő három napban, amíg nem látott? Ő tudja, amit mi is tudunk, hogy csak ha Isten könyörül rajtunk és irgalmaz nekünk, csak akkor nyílik fel a szemünk a Krisztus titkára, arra, hogy ellenségei voltunk, de ő halálával megbékélteti az Atyát, hogy mi is megbékéljünk vele. Csak ha felnyitja szemünket a Krisztus titkára, értjük meg, hogy miért volt minden előre elrejtve és elkészítve az Isten tervében, hogy hogyan valósult meg Isten tökéletes terve Jézus Krisztusban. Enélkül csak értetlenül szemléljük Nagypéntek eseményeit.
A másik dolog ehhez kapcsolódik: az ember így jut alázatra a megfeszített Krisztus által. Ó, hogyne mondaná Pál, hogy ő a legkisebbek között a legkisebb, az utolsók között az utolsó, aki üldözte Krisztust, és akin mégis megkönyörült. Felfoghatatlan jóság, kimeríthetetlen gazdagság, túláradó kegyelem – hogyne borulnánk ma le előtte mélységes hálával, érdemtelen voltunk teljes tudatával!
Érezzük a fogoly Pál örömét a kijelentett titok felett. Lássuk most, mit jelent a titok a szenvedések között. Hogyan ölt testet Krisztus titka az egyházban?
II. Krisztus titka és a szenvedés
Az apostol önmagára vonatkozó kijelentése sokatmondó: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya értetek.” Amint említettem, ez nem szimbolikus kifejezés, és ebben rejlik a lényege. Pál nem képletesen foglya Jézus Krisztusnak, hanem valóságos rab, a levelet börtönből írja. Ahelyett azonban, hogy magát a császár foglyának vallaná, Jézus Krisztus fogságáról beszél. Egyszerűsítsük le történetét: ezt tette vele az, hogy megismerte a Krisztus titkát. Ez igaz abban az értelemben, hogy az evangélium, mint felforgató üzenet miatt kerül fogságba, tehát így is Jézus foglya. De igaz abban az értelemben is, hogy a Krisztus titkát megismerve minden szenvedését, a szabadsága korlátozását is annak részeként látja, hogy az evangélium ügye menjen előbbre. Értetek van ez, mondja Pál, majd így fejezi be a szakaszt: „Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt…” A szenvedés, akár a miénk, akár másé, elcsüggeszt, elerőtlenít, megbénít. Erre utal itt az apostol. Vajon mit gondolnak a levél olvasói, amikor hallják, hogy Pál börtönben van? Talán mégsem igaz a dicsőséges, győztes evangélium? Miért nem cselekszik Isten, nem tudja őt megmenteni? Valami rosszat tett Pál, hogy Isten a börtönben hagyja? Vagy ha nem is gondolnak ilyenekre, mégis ott van a fájdalomnak, a tehetetlenségnek az érzése, amikor valaki szenved, akit szeretünk. Ebben a helyzetben az apostol bemutatja, hogy milyen perspektívát nyújt Krisztus titkának ismerete a nyomorúságok, a nehézségek idején. Egyrészt saját példáján: én Krisztus foglya vagyok értetek; másrészt vigasztalást hirdetve: ne csüggedjetek.
Hogyan ölt testet Nagypéntek titkának ismerete közöttünk? Hogyan érthetjük meg Krisztus szenvedéséből Pál erejét és reménységét? Hiszen a titok testet kell hogy öltsön az egyházban, a gyülekezetben, a mi életünkben. Ezt szeretném ma különösen is az hangsúlyozni: mit ért Jézus Krisztus áldozata, ha nem jelenik meg az egyház, a mi életünk által? Mit ért Jézus Krisztus szenvedése és halála, mit ér a titok kijelentése, ha alapjaiban nem formálja át egyéni és közösségi életünk? A megfeszített Jézus nem egy műalkotás, ami önmagában áll, hogy csodálják, vagy éppen sajnálják; borzongást vagy szentimentális érzelmeket keltsen. Jézus azért halt meg a kereszten, hogy annak valósága benned és bennem, bennünk, az egyházban, a világ népei között testet öltsön. Hogy elérhetővé, tapinthatóvá, megfoghatóvá legyen. Ez természetesen számos dimenzióban érvényes, de ma a fogoly Pál hitvallásán keresztül a szenvedésre tekintünk.
A szenvedés, jelen esetben a börtön, nem homályosítja el Pál apostol lelki szemeit. Sőt, mélységes hálával emlékezik meg a kegyelemről, ami abban adatott neki, hogy megismerte a titkot, és megbízást kapott annak hirdetésére a pogányok között. Honnan ez a derű, hogyan nevezheti magát Jézus Krisztus foglyának, és hogyan erősítheti azokat, akik esetleg éppen miatta csüggednének el (miközben ők szabadok)? A kérdésre egyetlen válasz van, tudniillik hogy Pál egész mélyen érti Jézus Krisztus szenvedésének a titkát, sőt, egészen valóságosan azonosul Jézus Krisztussal. Jézus fogoly volt – én is az vagyok. Jézus meghalt a kereszten – én is kész vagyok az életem adni az evangéliumért. Jézus feltámadt, és győzött – ti se csüggedjetek szenvedéseim miatt, mert „számotokra dicsőség ez” – mondja az apostol.
Nagypéntek – nekünk olyan Istenünk van, akit megfeszítettek. Ki más tudná a szenvedés titkát, ha nem a keresztények? Kinek másnak van valóságosan szenvedő Istene, ha nem a keresztényeknek? Ki más Istene ment végig ezen a megaláztatáson, összetörettetésen – a halálon! – ha nem a mi Istenünk? Ki más mondhatja el, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki szenvedett értünk, meghalt helyettünk, miattunk, ha nem mi, Isten népe, a keresztény egyház? És ezért kiknek került minden szenvedése egészen más perspektívába, ha nem Krisztus követőinek? Kik azok, akik ismerik a szenvedés titkát, mert egyrészt ebből élnek, hogy Krisztus értünk szenvedett és halt meg; másrészt megismerték, hogy a szenvedés és halál az életbe, a dicsőségbe, az üdvösségbe vezet? Kik hallhatják meg minden küzdelmeik, nehézségeik, fájdalmaik között, hogy ne csüggedjetek, ha nem mi és nem ma? Sőt, kik mondhatják el, bármilyen beszorítottság és nyomorúság közepette, hogy én nem a körülmények, hanem még itt is, most is Jézus Krisztus, a mindenható Úr foglya vagyok? Micsoda titok, amely átjárja Pált; micsoda titok, amit ünnepelünk ma, hogy Krisztusban minden szenvedésnek egészen új perspektívája nyílik! Ne csüggedjünk! Végezetül van ennek a titoknak egy másik, meglepő vonatkozása is, ami Jézus Krisztus halálának kozmikus jelentőségére mutat.
III. A Krisztus titkának kozmikus jelentősége
Végül az apostol a titok nyilvánosságának egy különös oldalát hangsúlyozza: „hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége.” A meglepő nem az, hogy Jézus Krisztus kereszthalálának kozmikus jelentősége van, és nem is az, hogy Isten bölcsessége, ami ebben megnyilvánult, ismertté lesz a démoni erők előtt. Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerombolja, és halála és feltámadása ezt hirdeti meg. A meglepő az, hogy ez a győzelem a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok, azaz a démoni erők előtt az egyház által lesz ismertté.
Ezt fogalmazzuk ma úgy, hogy Jézus azért szenved Nagypénteken, hogy Istennek azt a tervét, amelyet korábban elrejtett, majd benne kijelentett, valamint azt a felfoghatatlan isteni bölcsességet, ahogy megtervezte és végigvitte a megváltás nagy munkáját, a mi gyülekezeti életünk tegye ismertté a démoni világ előtt. Amikor a sötétség urai, a gyűlölet és elválasztás erői, a csüggedés és reménytelenség lelkei, a Sátán serege ránéz az egyházra, szembesül Isten fantasztikus győzelmével a Krisztusban. Az egyház a maga valóságában mindig emlékezteti a sötétség erőit, hogy hatalmuk megtört, és Krisztus az Úr.
Mert ha a Pál ellen törő sötét erők ellenségeskedést szítanak, és börtönbe juttatják, de ő a Krisztus szabadságával vigasztalja a miatta csüggedőket, akkor ott az egyházban Isten bölcsessége lesz ismertté a gonosz erők előtt. Mert amikor Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására nézve erőt veszünk, egymást bátorítjuk, és őt dicsérjük halála napján – Isten bölcsessége lesz világos a démoni világ előtt. Mert amikor egyként örvendezünk a nagy titokban, hogy bár látszólag a Sátán elérte a célját, és Jézust a keresztre adták, de Isten tervében ő bűneink büntetését hordozta, hogy nekünk bátorságunk és szabad utunk legyen Istenhez jönni – akkor csak csodálkozhat a démoni világ Isten örök időktől elrejtett tervén. Mert ha megéljük azt, amiről Pál beszélt korábban a levélben, hogy Krisztusban hogyan lettek eggyé zsidók és pogányok egy új emberiséget alkotva, akkor világossá lesz, hogy a gyűlölet és elválasztás erői kudarcot vallottak.
Ezért mi a mai napon ünnepelünk. Nem gyászt ülünk, hanem illő komolysággal, befelé fordulással, de mégis örömmel és hálával magasztaljuk Istent azért, hogy ismertté tette nekünk a Krisztus titkát! Imádjuk hát ezért őt! ÁMEN!