Bölcsesség (példabeszédek)

A bibliai értelemben vett bölcsességet kutatjuk a Példabeszédek könyve alapján. A bölcs nem az, akinek magas az IQ-ja; a bölcs nem azonos azzal, aki egy szigorú erkölcsi rend szerint él; a bölcs nem az élettől elvont kérdések vagy éppen valamiféle titokzatos, elrejtett tudás hordozója. A bölcs az, aki az Istennel való közösségéből fakadó gyakorlati életbölcsességgel eligazodik a mindennapok összetett világában. Életében jó döntéseket hoz, jól kezeli a pénzügyeit, rendezi a kapcsolatait, törődik a rászorulttal, figyel a tanácsra és az intésre, helyén van a munkájában, nem beszél bolondságokat, szeretik az ismerősei, jól neveli a gyermekeit… Azt hiszem, mindez így egyben túlzottan idillinek tűnik. Ennyire nem lehet kerek az élet senkinek sem. És való igaz, hogy a Példabeszédek könyve általánosságban fogalmazza meg a bölcs életét. Azt tanítja hosszas megfigyelések, tapasztalati ismeretszerzés alapján, hogy a dolgoknak van egy olyan törvényszerűsége, amelyhez a bölcs ember igazítja magát, és amellyel szembemenni bolondság. Fogalmazzunk így, hogy ezek a törvényszerűségek száz esetből kilencvenkilencben megállnak. De az is igaz, hogy a világ nem egy kiszámítható rendszer szerint működik. Egyrészt, mert megromlott, bibliai szóval hiábavalóság alá került, másrészt pedig mert van egy olyan szuverén Ura, aki mindezek felett áll. Mégis, ha bölcsességet akarsz nyerni, érdemes a bölcsek tanítását a szívedbe zárni.
A bölcsesség elnyerése nem módszer kérdése. Nincs 12 pontos csodarecept, amelyet ha végig jársz lépésenként, bölcs leszel. Nincs technika. Ma, és a következő néhány hétben arról fogunk hallani, hogy milyen jellemvonás az, ami akadályozza, illeti elősegíti a bölcsesség útján való haladást. Mi jellemzi azt az embert, aki képes jó döntéseket hozni, jó kapcsolatokat építeni, aki nem beszél hiábavalóságokat, stb? Ma a büszkeségről és alázatról esik szó. 1. A büszkeség bemutatása, leírása; 2. A büszkeség megértése: mi az igazi probléma?; 3. Az alázat útja, mint a büszkeségből való gyógyulás útja.
I. A büszkeség bemutatása
A felolvasott bölcsmondások alapján lássuk, mi a büszkeség. Melyek a jellemzői és melyek a következményei?
A Példabeszédekben visszatérő kifejezés a „nagyravágyó szem” (6.17), máshol „gőgös tekintet” (21.4), vagy „kevély szem” és „fennhéjázó tekintet.” (30.13) A héber kifejezések a magyar „fennhordja az orrát” megfelelői. A büszkeség egy külső, látható megjelenésére utal a kifejezés: amikor valaki abban az értelemben jár felemelt fejjel, hogy nem néz rá másokra, azaz átnéz rajtuk vagy átnéz felettük. Ha pedig éppen nem átnéz a másikon, mintha az levegő lenne, akkor lenézi, hiszen a „nagyravágyó szem”, a „fennhéjázó tekintet” annak a kifejezése, hogy magát mások felé helyezi. Természetesen a büszkeség nem anatómiai kérdés (ne aggódj, ha 210cm vagy, és mindenkire lefelé nézel, és ne lélegezz fel, ha 160cm vagy, és senkit se tudsz lenézni – tudsz!), hanem szívbeli. Lényege szerint: jobbnak kell lennem, vagy jobb vagyok, különb vagyok, mint másik ember. Ezt pedig, a bölcsmondások szerint, két nyilvánvaló – és felettébb bolond! – módon próbáljuk biztosítani. Az egyik a dicsekvés, a másik a látszatkeltés. „Ne dicsekedj a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap! Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!” (27.1-2) A dicsekedésnek persze megvan a maga kifinomult, udvarias módja is, ami külsejében radikálisan különbözik a primitív vagy gyerekes hőzöngéstől – de a szív lelkületében semmi különbség, hiszen mind a kettő abból fakad, hogy nekem jobbnak kell lennem a másiknál. A látszatkeltésről ezt mondja a bölcs:„Van, aki gazdagnak mutatja magát, pedig semmije sincs; van, aki szegénynek, pedig nagy a vagyona.” (13.7) De: „Jobb annak, akit lebecsülnek, de szolgája van, mint annak, aki dicsekszik, de alig van kenyere”. (12.9) A büszkeség megtéveszt, mert nemcsak kifelé leplezi a szegénységet (ürességet – nem csak anyagi értelemben!), hanem elhiteti a büszkével, hogy ő több, és közben nem látja a másik ember igazi értékeit.
A büszke tehát az, akinek mindenképpen jobbnak, különbnek kell lennie, mint a másik ember. Akinek a szíve akkor elégedett, akkor nyugodt, ha ezt valamilyen módon biztosítani tudja legalább a maga számára. És éppen ezért jellemezhetik dühkitörések, hiszen amint valaki helyreigazítja, az „büszkeségében sérti meg” - amint mondjuk -, azaz éppen azon a kényes ponton érinti, hogy neki mindig különbnek kell éreznie magát a másiknál. Figyeljük, mit mond róla a bölcs: „A kevély gőgösnek csúfolódó a neve, dühében gőgösen viselkedik.” (21.24). Az arrogáns felrobban, amikor összetörik a látszat, amit maga körül épít, vagy csak amikor bármi is fenyegeti ezt a látszatot.
Ezért a büszke körül szégyen, azaz megszégyenítés, és civódás, azaz veszekedés van: ”Ha jön a kevélység, jön a szégyen is, a szerénységgel pedig bölcsesség jár együtt.” (11.2). „A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van.” (13.10) Hiszen minden emberrel szembenáll, mert mindenki más fenyegeti az ő különb voltát. C.S Lewis írja: „A gőg lényegileg, természetéből eredendően jelent szembenállást, míg a többi bűn, hogy úgy mondjam, csak véletlenül. A gőgös embernek nem telik öröme abban, hogy van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Azt mondjuk, az emberek azért és arra büszkék, hogy gazdagok, okosak vagy jó külsejűek, de nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem volna mire büszkének lenni. Az összehasonlítás az, ami gőgössé tesz bennünket; annak az öröme, hogy a többi fölött állunk. Mihelyt megszűnt a szembenállás, a vetélkedés lehetősége, a gőg is eltűnik.” (Keresztény vagyok, 120.)
De ami ezeknél végzetesebb következmény, arról így szólnak a sokat látott bölcsek: „Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” (16.18). A büszkeség nyomában jár az összeomlás. Ha megérkezik a kevélység, megérkezik a megszégyenítés; ha megérkezik a büszkeség, megjelenik vele a veszekedés; de ennél rosszabb a helyzet. Ha látjuk a gőgöt, várhatjuk az összeomlást is, amely nyomában halad. Miért? Azért, mert a büszke embert teljesen elvakítja a büszkesége, és ebben a sötétségben, vakságban nem lát semmit, nincs világossága, ami megmenthetné. „A gőgös tekintet és a kevély szív a bűnösök mécsese: vétek.” (21.4) A mécses, a lámpás az élet és reménység. A bölcsesség irodalomban Isten tanítása, szava az, ami vezet az élet útján. De a büszkeség kioltja ezt a lámpást, hiszen lámpássá, vezérelvvé lesz. Ha a büszkeség vezet abban, ahogy másokhoz hozzáállsz, ahogy intézed a dolgaidat, pénzügyeidet, kapcsolataidat, munkádat… akkor teljes sötétségben jársz. És akkor nem látod, hogy jön az összeomlás. Ezt tanítja a bölcs a büszkeségről.
II. A büszkeség megértése
Ezen a ponton szeretném feltenni a kérdést: mi mozgatja az emberben a gőgöt? Mi táplálja minden emberben a büszkeséget? Miért van az, hogy olyan nincs, hogy valakinek a szívében ne lennének ott a magát mással összehasonlító, és jobbnak, különbnek kihozó gondolatok? Nézzünk rá a büszkeség teológiai/spirituális oldalára!
„Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi.” (29.23) A párhuzam rámutat, hogy a büszke éppen azt nem nyeri meg, amit valójában szeretne, amiért dicsekszik, amiért látszatot tart fenn, amiért lenézi a többit: a tiszteletet. A héber kifejezés jelenti a dicsőséget, a tiszteletet, az elismerést. Ezek azonban nem pusztán lélektani kategóriák (minden embernek szüksége van rá, hogy tiszteljék, elismerjék, dicsérjék, ahhoz, hogy egészséges ember legyen). A dicsőség, amire az ember mélyen vágyik, a tisztelet, a naggyá létel, a jó értelemben vett uralkodás olyan vágy az ember szívében, ami abból fakad, ahogyan Isten alkotta. A zsoltáros, Dávid király, így csodálja azt, ahogyan Isten az embert alkotta: „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél.” (Zsolt. 8.6-7) A dicsőség Isten lénye, Isten ragyogása, és a zsoltáros azt mondja, hogy Isten ebből osztott meg valamit velünk. Dicsőséggel és méltósággal koronázta meg az embert, felemelte, magasra emelte, a legmagasabbra, hogy uralkodjon a világban – csak egy kevéssel tette kisebbé magánál. Észreveszed ebben, hogy a tisztelet, a dicsőség, az elismerés lélektani vágya valahogyan párhuzamba állítható azzal, amire Isten alkotott? És talán éppen azért olyan hatalmas és erős, mert annyira hozzátartozik emberi mivoltunkhoz?
De ez a csodálatos ajándék és megbízás, a dicsőség és uralkodás, kisiklott, eltorzult, és pusztító büszkeséggé, kevélységgé lett az ember szívében, a mi szívünkben. Dicsőség, tisztelet, felemelkedés és uralkodás: csak ami Isten gyönyörű felhatalmazása volt – az az ember nyomorúságává és bűnévé lett. De a gyökér ugyanaz! Mi a különbség? Hogyan érthetjük meg a büszkeséget?
Egyedül az igazi szeretet tud úgy adni a másiknak dicsőséget, elismerést és tiszteletet, hogy közben nem érzi magát kevesebbnek. És ott folyik a harc a tiszteletért, az uralomért, a nagyságért, ahol nincs szeretet. Ahol szeretet uralkodik, ott mindegyik fél a másikra mutat, a másiknak adja a dicsőséget, és közben fogadja azt. Ahol nincs szeretet, ott ellenségei leszünk egymásnak, mert mindenki önmaga tör az elsőségre, a dicsőségre, és ez kizárólagos, ez csak akkor lehetséges, ha mást lelökünk a trónról. Isten dicsősége, amelybe bevonta az embert, az előbbi. De az ember ebből kiszakadt, és így lett méltóságából, dicsőségre és uralkodásra való elhívásából a legszörnyűbb, a legpusztítóbb, a legistentelenebb bűn. Ahogy C.S Lewis összefoglalja: „A keresztény tanítómesterek szerint az igazi bűn, a legfőbb rossz: a gőg. Szemérmetlenség, harag, kapzsiság, ittasság és a többi, ehhez képest mind csak apróságok; az ördög is a gőg miatt lett ördög; a gőg vezet minden más bűnhöz, a gőg az istenellenes lelkiállapot teljessége.” (Keresztény vagyok, 119). A büszkeség lényege az, hogy Isten helyébe emeljük magunkat. Ezt tette az első emberpár a Sátán sugallatára, és ez történik a büszke szívben újra és újra. Mert a gőg nem csak a másik emberrel ellenségeskedés, hanem Istennel szemben is az. És ezért olvassuk a kevély emberről a következő fenyegető kijelentéseket a bölcs mondások között: „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (3.34) Valamint: „Utál az ÚR minden fölfuvalkodott szívűt, kezet rá, hogy nem marad büntetlen!” (16.5) Az Úr utálja, gyűlöli a kevélységet, mert az végérvényesen kizár a jelenlétéből és végérvényesen megfoszt a dicsőségtől és méltóságtól, amire ő alkotott.
Egy dolgot jegyezzünk még itt meg: ez a tisztán „szellemi bűn” (C.S Lewis) a keresztények óriási kísértése, hiszen gyakran vallásos köntösben jelentkezik. „Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem az Isten, hanem az ördög van ránk hatással. Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy egészen elfeledkezünk magunkról…” (Keresztény vagyok, 122). Aki Jézus követőjének vallja magát, véletlenül se gondolja, hogy mentes a legfőbb bűntől! Sőt, jobban ki vagyunk téve ennek megtérésünk után, mint előtt. Ezen a ponton pedig néven kell még neveznünk a lelki gőgnek azt a fajtáját, ami egy-egy csoportot vagy gyülekezetet fenyeget. Jelen esetben bennünket, mint gazdagréti gyülekezetet. Amikor lenézel más református gyülekezeteket, vagy a református egyházat, mondván, tradicionális vagy halott, amikor jobbnak tartod magadat, mert idetartozol, amikor ha máshol jársz, nem mész el a református templomba, mert azt nem tartod elég jónak, akkor büszkeségeddel szembesülsz. És ahogy ez elterjed közöttünk, úgy fogja azt követni az összeomlás és a bukás. Meg kell térnünk minden gyülekezeti gőgből és felfuvalkodottságból!
Ugyanakkor, aki nem vallja magát Krisztus követőjének, az is szembesülhet ma e pusztító erővel szíve, lénye középpontjában. Mert ott van az első emberpár tragédiája óta mindenkiben. És ha most felismered magadban a büszkeséget - ami vallásosságtól vagy vallástalanságtól függetlenül rombol és tönkretesz – akkor megértheted a természetét. Isten van a gyökerénél, az Isten, akit még nem ismersz. És ezért azt is meglátod, hogy e kifordult indítékot helyére tenni nem azt jelenti, hogy nem akarsz semmit sem, hanem azt, hogy keresed a gyógyulás lehetőségét. És ez mindannyiunkat, keresztényeket és még nem keresztényeket, az alázat útjára hív.
III. Az alázat és a gyógyulás útja
„Az ÚR félelme bölcsességre int, és aki tisztességet akar, előbb legyen alázatos.” (15.33) A tisztességre, a dicsőségre az alázat vezet. Az alázat vezet oda, hogy az igazi dicsőséggel és méltósággal koronáztassunk meg úgy, hogy közben nem harcolunk a másikkal ezért. Hol és hogyan járhatunk ezen az úton?
Virágvasárnap Jézus úton van Jeruzsálembe. Mint Messiás király, mint az utolsó idők királya vonul be a szent városba. Az akkori gondolkodás szerint a Messiás király forradalmi harcot hirdet, a tömegek élére áll, és felszabadítja Izraelt, Isten népét a gyűlölt idegen (római) uralom alól. A kiáltás, mely szerint „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!” nem valami ártalmatlan vallásos örvendezés. Erőteljes politikai felhangja van, és ezt mindenki tudja. A zsidók nagy szabadulásünnepe, az Egyiptomból való szabadulást felidéző Húsvét néhány nap múlva beköszönt. Ilyenkor amúgy is tele van a levegő politikai feszültséggel. Ki ez a király, aki bevonul a városba, mint Messiás, aki elfogadja a tömeg kiáltását, magasztalását? Mi köze lehet az alázat útjához? Hogyan gyógyíthat meg bennünket az eltorzult, kifordult dicsőségvágyból, a büszkeségből?
Két mozzanatra kell figyelnünk Jézusra nézve, ha meg akarjuk érteni az Istentől való dicsőséget, és ha szeretnénk meggyógyulni a magunk büszkeségéből. Az egyik, hogy ez a király szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A hadvezérek lovon járnak. A győztes uralkodók lovon vonulnak be a városba. A szamár kicsit kilóg a képből… Kicsit sántít a dolog. De Jézus tudatosan választotta szamarat. Nem azért ül szamáron, mert „ha nincs ló, szamár is jó”, azaz ez jutott, hanem azért, mert így írt róla az ószövetségi próféta, és így rendezte ő maga az eseményeket. Jézus ezzel jelez, üzenetet közvetít: az én hatalmam, az én dicsőségem, az én uralmam egészen más, mint ahogy arról ti gondolkodtok. Király vagyok – igen. De szamáron jövök közétek. Ez a hatalom alázathoz kötött. Másodszor, nézzétek meg közelebbről ezt az ünnepelt uralkodót „meglátta a várost, megsiratta.” A dicsőséges király sír a város felett, amely nem ismerte fel benne az isteni látogatást, és néhány nap múlva elutasítja őt – kivégzi őt. És Jézus ezt tudja, és sír. Nem magáért, hanem a városért, az emberekért, akik nem ismerték fel benne az utat a megbékélésre, az Istennel való közösségre, és ezért el fognak veszni. Aki büszke, az nem sír másokért. Aki másokért sír, az szeret.
Jézus útja a büszkeségből való gyógyulás útja. Mert alázatos bevonulása a városba, ahol meghal a világ bűneiért, érted és értem is történt. Mert könnyei, amit azokért ejt, akik elutasítják benne isten látogatását – értünk hullott könnyek. De ez nem pusztán egy egyszerű történelmi esemény – hanem egy azóta folytatódó, újra és újra lejátszódó dráma. Hiszen amikor ma hallottál a büszkeségről, és annak pusztító hatalmáról, ugyanez történik. Az alázatos király, az aláhajoló Isten érkezik. Nem hatalommal, nem dicsőséggel, hanem csendesen, emberi szóban. Érkezik, hogy bevonuljon – közösségünkbe, életünkbe, szívünkbe. És amikor bevonul – amikor meghajolsz előtte, és megnyitod szíved, beengeded őt - meggyógyulsz. Ha Jézus benned él, nem kell már különbnek lenned. Nem kell már szemben állnod. Nem kell már a látszatot kergetned. Nem kell dicsőséget és elismerést hajszolnod. Nem kell, mert ő ad a szívedbe alázatot. És ezzel együtt ő koronáz meg Istentől való dicsőséggel és méltósággal. Amit soha nem sikerült magadtól elérned, azt minden eddigit messze meghaladó módon ajándékba kapod: dicsőséggel koronáz meg. ÁMEN!
Lovas András

Bölcsesség és bolondság. Két asszony képében, akik mint vetélytársak hívnak magukhoz. Bölcsesség asszonyával már találkoztunk a Példabeszédek könyve korábbi szakaszában. Ebben a sorozatban azt járjuk körül, hogy mit jelent bibliai értelemben bölcsnek lenni, és hogyan tehetünk szert erre az életbölcsességre. Hogyan tudunk jól élni, jó döntéseket hozni egy sokszorosan összetett és bonyolult világban? Említettem már, hogy a Példabeszédek könyvének bölcs mondásai az élet minden területére nézve megfogalmazzák az értelmes ember útját: büszkeség, irigység, beszéd, barátok, pénzügyek, vezetés, család, párkapcsolat, munka, stb. Még mielőtt egy-egy ilyen témát vizsgálnánk meg, a mai napon egy utolsó bevezető igehirdetésben az ellenkező oldalról közelítünk a bölcsességhez: ki a bolond? Mit tanít nagy általánosságban és fő vonalakban a Példabeszédek könyve a bölcs ellentétéről, a bolondról? Aki itt volt az előző hetekben, már a textus felolvasása közben gondolhatta, hogy ezekről már volt szó. És valóban, ugyanarról beszélek, mint eddig, bár kicsit másik oldalról. De ha egy követ a másik oldaláról nézzük, csak ugyanazt a követ látjuk, nem? Azaz lehet köztünk olyan, aki azt mondja magában, hogy most már ideje lenne továbblépni. De nézd meg a Példabeszédek könyvét! Lényegében ugyanazt a néhány alapvető gondolatot fogalmazza meg - csak mindig egy kicsit másképpen. Ez rámutat arra, hogyan nyerünk bölcsességet. Nem "fast food" étel módján - elmondták, értem, megvan, működik. Nem. Sokkal inkább folyamatos keresés, kóstolgatás, emésztgetés útján – azaz amint meditálunk az életünk dolgain Isten Igéjének a fényében. Ez a bölcsesség útja. Ha türelmetlen vagy - minek már megint ezzel foglalkozni - már el is árultad magad. Ha bölcs vagy, szeretnél mélyebben, alaposabban, más oldalról ismeretet szerezni arról, mit tanít a Biblia a bölcsességről. Ezért ma a bolondokról beszélünk. Lássuk hát, hogy 1. Mit tanít a bolondról? 2. Mire hív ez minket? 3. Miért és hogyan legyünk Krisztus bolondjai?
I. Mit tanít a bolondról?
Bár a Példabeszédek könyve – hasonlóan a bölcsességhez – számos fogalmat használ, amikor a bolondról beszél, alapvetően két kategória állítható fel: a bolond, akihez reménységet fűzhetsz; valamint a bolond, aki reménytelenül az.
Mit mond a bolondról, aki iránt reménységgel lehetünk? Ő az, akit gyakran együgyűnek, máskor tapasztalatlannak nevez a szöveg. Textusunkban mindkét asszony őt hívja, őt szólítja: „Aki tapasztalatlan, térjen be ide!” A szöveg szimmetriája megerősíti ezt: két asszony, aki lakomát készít, és házába hívogatja a tapasztalatlant. Az egyik bölcsesség asszonya, aki életre vezet, a másik bolondság asszonya, akinek háza csontvázakkal („árnyak”) van tele, hiszen vendégei a halál fiai lesznek. Mindketten az együgyűre vadásznak… Az együgyű, a tapasztalatlan vagy naiv eredeti jelentésében inkább semleges, mint negatív. Nincs bölcsessége, de szert tehet rá. Ő még nyitott, hajlítható, de kérdés, hogy melyik asszony házába fog betérni. Lássuk, hogyan mutatja be a Példabeszédek könyve ezt a fajta bolondot, aki iránt reménységgel lehetünk!
Mindent elhisz. „A tapasztalatlan mindent elhisz, de az okos vigyáz a lépésére.” (14.15) Hiszékeny, aki még nincs felvértezve azzal a tudással, hogy felismerje a veszélyt rejtő csapdákat, és meg tudja különböztetni az igazat a hamistól. Erre mutat az is, hogy két asszony is hívogatja, és míg az egyik, a bölcsesség, fantasztikus lakomát kínál („levágta vágómarháját, megfűszerezte borát, és megterítette asztalát”), a másik a „tiltott gyümölcs” erejével operál: „A lopott víz édes, az eldugott kenyér kedves.” Csak víz és kenyér, de mert tiltott és titokzatos (az utalás felhangja a házasságtörés), mégis édes és kedves, miközben ugyanezt nem olvassuk bölcsesség asszonyának királyi lakomájáról. De az együgyű mindent elhisz – azt is, amit bolondság asszonya mond.
Belekeveredik abba, amit el kellene kerülni. „Ha az okos látja a veszedelmet, elrejtőzik, az együgyűek belekeverednek és megjárják.” (22.3) Együgyű, mert míg a bölcs, az értelmes különbséget tud tenni, fel tudja ismerni, hogy miben vegyen részt és mitől tartsa távol magát, a tapasztalatlan erre képtelen. Nem tudja előre felmérni a veszélyt, a problémát, és ezért nem elkerüli, hanem bolond módon besétál abba.
Bár az együgyű tudatlan, ugyanakkor tanítható. Ezért szólítja így bölcsesség asszonya: „Hagyjátok el az együgyűséget, és éltek, járjatok az értelem útján!” Éppen ebben különbözik a másik bolondtól, a csúfolódótól. Máshol így olvassuk: „Ha megvered a csúfolódót, az együgyű okul…” (19.25) Az együgyű, a tapasztalatlan látja a reménytelenül bolond végét, és tanul belőle. Éppen ebben különbözik tőle, és ezért mondtuk, hogy ő az a bolond, aki iránt reménységgel lehetünk.
Ugyanakkor ez nem magától értetődő, nincs rá garancia. Hiszen olykor annyira kevésen múlik, hogy kinek a szavára fordítja fülét és szívét. Bolondság asszonya is kivetné rá a hálóját. Ezért az együgyű lehet bölccsé, de lehet bolonddá is: „Bolondságot örökölnek az együgyűek, az okosakat pedig tudás ékesíti.” (14.18) Azon múlik, hogy kire hallgat. Amilyen úton elindul, azt halmozza fel, azaz azt fogja örökölni. Az okos tudást, az együgyű bolondságot.
Vizsgáljuk meg a másik bolondot is, akiről azt mondtuk, hogy reménytelen eset. A bolond vagy ostoba, és ezen belül egy még elvetemültebb fajta, a csúfolódó (a cinikus arrogáns) nem intellektuális, hanem morális és spirituális hiányban szenved. Úgy mondanánk ma, hogy nem a fejével, hanem a szívével van a baj. A bolondság az ember választott állapota, és nem mentális képessége. Ennek az állapotnak a lényege pedig az, hogy teljesen önmaga körül forog. Nézzük, mint mond róla a Példabeszédek könyve (nagyon sokat, csak néhány vonást emelek ki).
A bolond elbizakodott. „Az ostobákat elbizakodottságuk pusztítja el…” (1.32) Ez az „elbizakodottság” pedig hamis nyugalom. Máshol ezt olvassuk: „A bölcs fél a rossztól, és elkerüli, az ostoba féktelen és elbizakodott.” (14.16). Értelem nélküli magabiztosság. Az önismeret, az önreflexió és önkritika képességének hiánya ez. Ő az, aki örömét a bolondságban találja (15.21). Tehát a bolondot sohase keresd ott, ahol valaki bizonytalan, amikor valaki hangosan kiált, hogy milyen nagy bolond voltam... A bolondból éppen ez a belátás hiányzik. „Az ostoba nem leli kedvét az értelemben, csak saját eszének fitogtatásában.” (18.2)
Mivel elbizakodott, és teljesen magába zárt, ezért nincs realitás érzéke. „Az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik.” (17.24) Mindig valahol „messze” vagy „távol” jár; mindig éppen valami nagy vagy váratlan dologra készül; sokkal inkább el van foglalva álmaival, vágyaival és várakozásaival, mint az őt körülvevő valósággal. Az értelmes előtt ott van a bölcsesség; azaz az értelmes tudja, hogy az élet valóságos, közeli, mindennapi feltételei között adatik a bölcsesség. A bolond szíve és szeme mindig másutt kalandozik, mint ahol ő valójában van. Közben bölcs szeretne lenni, de fogalma sincs megszerzésének útjáról: „Mire való a vételár az ostoba kezében, hogy bölcsességet vegyen, holott esze sincsen? (17.16) És mivel nincs realitás érzéke, mindig kész másokat vádolni saját bajaiért. Még Istent is: „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (19.3) A bolond elutasította Isten ismeretét, de ha emiatt bajba kerül, Istent okolja azért.
A csúfolódó, akiről olvasunk a 9. fejezetben is, az a bolond, aki nem pusztán a maga ostobaságában követ el hiábavalóságokat, mert vak, mert nem lát, hanem az, aki szándékosan ellene megy mindannak, ami igaz, ami bölcs, ami tiszta. Ő a szándékos bajkeverő, aki minden értéket kifordít és kigúnyol, aki minden közösségben viszályt szít. „A kevély gőgösnek csúfolódó a neve, dühében gőgösen viselkedik” – mondja róla a bölcs. (21.24)
Miért reménytelen, vagy menthetetlen ez a fajta bolond? Azért, mert taníthatatlan. Elbizakodott énközpontúsága arra kárhoztatja, hogy ne fogadja el az intést. Bölcsesség asszonya így szól: „Aki meginti a csúfolódót, maga fog pironkodni, aki megfeddi a bűnöst, magát szennyezi be. Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged.” Fájdalmasan reménytelen a bolond helyzete, hiszen abban áll bolondsága, hogy éppen azt veti el, ami orvossága lehetne, a szembesítést, a tanácsot, az intést – azaz a bölcsességet és értelmet. Ezért reménytelen helyzetét így summázza a bölcs: „Ha apróra töröd is a bolondot mozsárban, mozsártörővel, akkor sem megy ki belőle a bolondság.” (27.22)
Miközben bölcsesség asszonya hívogat, és bolondság asszonya is csábít, előttünk áll kétféle bolond. Az egyikhez még fűzhetünk reménységet, a másik menthetetlen. Mire hív ez bennünket, mint gyülekezetet?
II. Mire hív ez bennünket?
Először érdemes belenéznünk Isten igéjének a tükrébe, és feltenni a kérdést: melyik bolond vagyok én? Az, aki tudja magáról, hogy bölcsességre szorul, vagy az, aki nem? A reményteli vagy a menthetetlen? Melyikre hasonlítok – ha őszinte vagyok magamhoz? Mivel az egyik bolond menthetetlen, ezeket a kérdéseket úgyis csak az hallja meg, aki bölcsesség asszonyának meghívására hallgat… Hogyan engedünk bölcsesség asszonyának? Hogyan ismerjük fel bolondság asszonya szirén hangjait? Hogyan jutunk be az igazi, finom lakomára? Mire hív bennünket ez a szakasz?
A kétféle bolond között az óriási és mindent eldöntő különbség, hogy az egyik elfogadja az intést, a másik azonban nem. A megkeményedett szívű, elbizakodott bolonddal kapcsolatban olyan pesszimista a bölcs, hogy a fő hangsúly ennek az állapotnak a megelőzése lesz. Ennek természetesen a család az egyik színtere (erről máskor lesz szó), de ma tekintsünk magunkra, mint keresztény közösségre.
Ha szeretnénk együtt bölcsesség asszonyának lakomáján részt venni, akkor ennek eszköze, hogy mint közösség segítjük egymást és gyakoroljunk magunkat egymás megintésében és az intés elfogadásában. Mivel a bölcsesség útja az intés és feddés elfogadása, ezért növekednünk kell ebben. De nemcsak az elfogadásban, hanem a szembesítésben is. Egyre jobban meg kell tanulnunk az igazságot szeretetben kimondani és befogadni. Nincs más út, és nincs más közösség, ami ehhez hozzásegít. És, mindannyian tudjuk, ez az út nem egyszerű.
Vajon el tudom-e fogadni azt, hogy egy testvérem szembesítsen valamivel, megintsen valamire nézve? Mi szükséges ehhez? Először is alázat. Alázatot követel az, hogy ne sértődjek meg, ne háborodjak fel, ha valaki szeretettel korrigál, felhívja a figyelmem valamire, ami nem jó, és amit bennem lát. Ez annak a belátásából fakad, hogy szükségem van a bölcsességre. Nem vagyok kész, nem vagyok teljes, és ezért - a magam érdekében! – alázatos vagyok. Másodszor, ehhez az alázathoz szükségeltetik egy másik képesség, vagy erény: képes vagyok mérlegelni azt, amit hallok. Alázatos vagyok, ezért meghallgatom; de azért vagyok erre képes, mert van belső erőm ahhoz, hogy amit hallok, azt megvizsgáljam, és eldöntsem, hogy igaz, vagy nem igaz. Ehhez a belső szabadsághoz pedig, harmadszor, biztonságra és egészséges önértékelésre van szükségem. Mert ha ez nincs, akkor bármiféle szeretetből fakadó intést lényem elleni támadásnak, pusztító kritikának élek meg, és akkor vagy felrobbanok és kitörök, mint egy vulkán – vagy összeroskadok és magamba zuhanok. Érted? A bölcsesség útján szükségünk van alázatra, a különbségtétel képességére, egészséges önértékelésre ahhoz, hogy mindezek birtokában el tudjuk fogadni az intést. Ha tehát képtelen vagy elfogadni bármiféle kritikát, érdemes elgondolkoznod, hogy mi hiányzik…
Lássuk a másik oldalt! Vajon készen vagyok-e arra, hogy testvéremnek megmondjam az igazságot szeretetben, azaz megintsem, korrigáljam őt? Vannak, akiknek ez nagyon nehéz, másoknak meg – látszólag – könnyű. Az egyik csoportnak az igazsággal van baja, a másiknak a szeretettel akad problémája. Miért nehéz az igazsággal szembesítenünk a másikat? Azért, mert sokan alapvetően konfliktuskerülők vagyunk, és mindent odaadunk „békességünkért”, vagy inkább kényelmünkért. Akármilyen félénken is próbálod becserkészni a másikat, a szembesítésben mindig ott van a konfliktus lehetősége – és ki akar magának egy újabb feszültséget, félreérthető helyzetet? Inkább nem teszem. Vagy ki vagyok én, hogy megintsem a testvéremet? – Még a végén azt fogja hinni, hogy jobbnak tartom magam nála (ami különben igaz is, de ő ezt ne higgye!) Na, ez a hiúságunk! Az is lehet persze, hogy tényleg nem gondolom magam jobbnak, és azért nem intem meg – de ez meg a teljes félreértése annak, hogy mit jelent szeretetben egymást inteni a gyülekezet közösségében, hiszen ez éppen nem arra épül, hogy bárki is jobb lenne bárkinél. A lényeg, hogy ha nem vállalom annak erőfeszítését, kockázatát, nehézségét, hogy szeretettel megmondom a testvéremnek, ha rossz útra tér, vagy rossz attitűddel van, akkor valójában nem szeretem. Nem szeretem annyira, hogy vállaljam azt a minimális áldozatot, ami azzal jár, hogy ő megláthassa magát.
Vannak persze, akiknek nincsenek ilyen gátlásaik, amikor intésről van szó, és talán már most igazolva látják magukat. Te könnyen konfrontálsz… csak valahogy míg az Igében azt olvassuk, hogy „fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged”, a valóság az, hogy nem annyira szeretnek téged emiatt testvéreid. Persze ennek lehet oka, hogy ők bolondok, akik nem törődnek a feddéssel, de azért érdemes azt a kérdést is feltenned, hogy nem nálad van-e a probléma (a szeretetben való intés nem „beszólás”). Akinek könnyű az igazságot kimondani, annak általában nehezebb ezt szeretetből tenni. Vizsgáld meg a szíved újra és újra: Érzek-e megelégedést, amikor valakit megintek? Ez mindent elmond arról, hogy nem a szeretet motivált… Jól esik-e nekem, hogy végre megmondhatom az igazságot? Jobbnak érzem-e magam, amikor valaki gyengéjét látom, vagy nevezem néven? Amikor szeretetből intesz, az nem esik jól. Arra nincs szükséged ahhoz, hogy te rendben légy. Azt csak a másikért teszed meg.
Ez a keresztény gyülekezet a bölcsesség útján: tanuljuk az intést adni és elfogadni szeretetben. Ebben döntő szerepe van a házicsoportban születő és elmélyülő szeretetközösségnek. Hiszen kiktől fogod elfogadni az intést? Kik azok, akik elfogadhatják tőled? Azok, akikkel együtt vagy, akikkel megosztod életedet, akikkel egymást bátorítjátok, hordozzátok imádságban. Ott ismeritek meg egymást mélyebben, és ez teszi lehetővé azt, hogy együtt járjatok a bölcsesség útján. Isten őrizzen attól, hogy egyszer csak ismeretlenül megállj valaki előtt, és az Úrra hivatkozva elmondd neki „az igazságot szeretetben.” Továbbá még két gyakorlati útmutatást hadd adjak. Soha ne ints meg valakit addig, amíg nem szembesültél azzal, hogy te is képes vagy azt elfogadni. Azután, vizsgáld meg, hogy ha valakit megintenél, elfogadnád-e azt, ha ő is megintene téged? Egymás intése, bátorítása nem alá- és felérendelt viszonyban, hanem a Jézus Krisztusban létrejött egyenrangú testvéri kapcsolatban történik. Végül, mindig gondold át, hogy mit, mikor és hogyan fogsz mondani testvérednek. Imádkozz érte, és készülj fel rá. Ha azonnal kell mondanod, és nem bírod megállni, hogy ne tedd – joggal élhetsz a gyanúval, hogy ez nem szeretetből fakad (hacsak a másik nem abban a pillanatban követi el élete legbolondabb és visszafordíthatatlan tettét). Ne mások előtt tedd, és ne futtában – legyen időtök beszélgetni róla.
Egészséges és bölcs ember, egészséges és bölcsesség útján járó gyülekezet: a bolondság ellenszere az intés és annak elfogadása. De legyünk reálisak: nem megy ez ilyen szépen. Nagyon gyakran viselkedünk bolond módjára. Nem magától értetődő, hogy megvan az a belső szabadságunk és szeretetünk, amely birtokában képesek vagyunk mind inteni – szeretettel! -, mind azt elfogadni. Ehhez folyamatos és elmélyülő gyógyulásra van szükségünk. A gyógyító pedig Jézus, az orvosság pedig nem más, mint hogy legyünk a Krisztus bolondjai.
III. Miért és hogyan legyünk Krisztus bolondjai?
A kifejezés Pál apostoltól származik: „Mi bolondok vagyunk a Krisztusért…” (1Kor. 4.10). Mivel a megfeszített Jézus Krisztus a világ szemében bolondság, de Pál szerint az, ami az embernek bolondság, valójában Isten bölcsessége, ezért aki ezzel a Krisztussal köti össze magát, az bizonyos értelemben maga is bolond lesz: Krisztus bolondja. De ez a bolondság ugyanakkor több, mint bármilyen emberi bölcsesség. Miért több? Azért, mert ez hoz gyógyulást – a reményteli, de még a menthetetlen bolond számára is. Lássuk, hogyan!
Ha reményteli bolondok módján járunk az intés és a bölcsesség útján, Jézus Krisztus halálában és feltámadásában gyógyulunk meg mind abból, hogy nem tudunk elfogadni intést, mind abból, hogy nem vagyunk képesek átadni az intést, mind abból, hogy csak vagdalkozunk magunk körül. Hiszen benne formálódhatsz úgy, hogy egyre inkább megéled az igazságot szeretetben valóságát.
Az evangélium megaláz és felemel. Amikor valakit egyre jobban átjár annak az igazsága, hogy Jézus Krisztus őérte és őhelyette halt váltsághalált a kereszten, akkor egyrészt hihetetlen alázat, másrészt felfoghatatlan öröm járja át. Alázatot tanul, mert szembesül az igazsággal: elveszett bűnös, aki ítéletet érdemel. Öröm járja át, mert átéli a kegyelmet, a szeretetet: Isten megbocsát neki és magához öleli. Ha ez elkezdi áthatni a lényedet, a mindennapjaidat, képessé tesz elfogadni az intést, valamint mérlegelni azt. Nem pusztít el a kritika – hiszen Isten mondta ki feletted az utolsó szót. És ugyanakkor kész leszel és képes leszel szeretetben meginteni a másikat: mert mint a testvéredet szereted, és érte, nem magadért szembesíted. Így segít Jézus a bölcsesség útján a gyülekezet közösségének.
De legalább ilyen fontos, amit ez üzen a reménytelen bolonddal kapcsolatban, aki lehet akár egy családtagunk egy barátunk, valaki, akit szeretünk, és aki miatt aggódunk. Sokat gondolkodtam azon, hogy a Példabeszédek könyve mintha nem adna sok esélyt neki: „„Ha apróra töröd is a bolondot mozsárban, mozsártörővel, akkor sem megy ki belőle a bolondság.” (27.22) Egy másik helyen pedig: „Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik.” (29.1) Tényleg nincs semmi remény? A bolond menthetetlenül és gyógyíthatatlanul összetörik? A válasz, hogy igen. Igen, összetörik. De az az evangélium, hogy éppen itt, a gyógyíthatatlan összetörésben jöhet el a gyógyulás. Miért?
Azért, mert a bölcs arról beszél, hogy te nem tudod a bolondot megmenteni. Esélytelen, nem lehet belőle a bolondságát kiverni. Ha apróra is töröd, minden darabja bolondságot fog akarni és kiáltani. De nézzétek, ott látjuk a megtestesült bölcsességet, Jézust, egy lakomán. Egy lakomán olyanok között, akik meghallották a bölcsesség hívását. És akikről azt mondja Jézus: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk. 5.31) Te nem tudod a bolondot bolondságából kinevelni, és ezért ő összetörik. De a reménytelenségben felragyog a remény: Jézus, a gyógyító. A gyógyító, aki maga is összetört. És akinek minden szenvedése Isten szeretetét hirdeti neked.
David Wilkerson, amerikai lelkipásztor meséli a következő történetet New Yorkból, amikor fiatal korában az utcán hirdette az evangéliumot bűnöző fiataloknak. Nicky Cruz-zal való találkozását így írja le: "Mikor megláttam, azt kellett gondolnom, hogy ez a legkeményebb arc, amit életemben láttam. - Jó napot, Nicky - köszöntöttem. Hagyta, hogy ott álljak a kinyújtott kezemmel. Még csak rám se akart nézni. Egy cigarettával bajlódott, kis füstkarikákat fújt a levegőbe. - Menjen a pokolba, tiszteletes - mondta. Furcsa, fojtott hangon beszélt, és némelyik szónál dadogott. - Te nem sok jót gondolsz felőlem, Nicky - mondtam - de én másképp gondolok terád. Tetszel nekem, Nicky. - Egy lépést tettem feléje. - Ha közelebb jön, tiszteletes - mondta azon a kínzott hangján - megölöm. - Megteheted - mondtam beleegyezően. - Ezer darabra vagdalhatsz és kitehetsz az utcára, és minden darabka szeretni fog téged."  (Kereszt az aszfaltdzsungelben)
Ha a bolondot szétvered - minden tagja bolond marad. Erőszakkal, intéssel nincs remény. Ha a bolondot szereted, Krisztusban, és mellé állsz, amikor összetörik gyógyíthatatlanul, esélye támad meggyógyulni. Légy tehát Krisztus bolondja az intésben és az intés elfogadásában; de légy ennél sokkal több: Krisztus bolondja, aki nem mond le arról, akiről mindenki lemondott – kivéve azt, aki a gyógyíthatatlan betegekhez jött. ÁMEN!
Lovas András

A bölcsesség témájába bevezető harmadik igehirdetéshez érkeztünk. Szó volt a „bölcsesség kezdetéről”, amikor megláttuk, hogy a bibliai értelemben vett bölcsesség nem okosság, tanultság vagy szakértelem egy területen, hanem gyakorlati életbölcsesség. Több, mint ész, erkölcs is. A biblai értelemben vett bölcsesség határozott erkölcsi megfontolással jár együtt. Ugyanakkor, több, mint valamiféle erkölcsi kódex megtanulása, hiszen az élet összetettségében eligazodni nem lehet pusztán erkölcsi útmutatás alapján. A bölcs az, aki harmóniában él a világgal, ahogyan azt – bölcsességre építve – Isten megalkotta. Ezért a bölcsesség kezdete az Úr félelme, ismerete, amint visszatérően hangsúlyozza a Példabeszédek könyve. Másodszor beszéltünk a „bölcsesség magunkhoz öleléséről.” Láttuk, hogy a bölcsesség nyilvános és elérhető, hogy megfedd és szembesít (mert a bolondságot szeretjük), hogy kutatni és keresni kell, végül mégis Isten adja a szívünkbe. A mai szakaszban a bölcsesség lényege áll előttünk, az a lényeg, ami valójában paradoxon: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.” Sőt, ehelyett „bízzál az Úrban teljes szívből.” Ki a bölcs? Aki nem találja magát bölcsnek, és ezért nem magában, hanem az Úrban bízik.
Igen, a bibliai bölcsesség más, mint ahogy mi arról gondolkodunk. Mi azt gondoljuk, azt tartjuk logikusnak, értelmesnek, hogy ha valaki szert tett a bölcsességre, akkor valami olyan képesség birtokába került, ami által igazán jól él, jó döntéseket hoz, jól irányítja önmagát és az őt körülvevő valóságot. Itt azonban olyan bölcsességgel találkozunk, ami nem abszolút, nem végső, nem egy fix rendszer, amit ha elsajátítunk, végre révbe értünk. A bibliai bölcsesség nem vonakodik arról beszélni, hogy a dolgoknak rendje van, ez a rend megtanulható, elsajátítható, és ha valaki e szerint él, annak élete – általánosságban mondva – hosszú lesz, békés lesz, eredményes lesz. De a világ, mégis, ennél sokkal bonyolultabb. Sőt, Isten, aki a dolgokat kézben tartja, ennél sokkal szabadabb. Ezért a bölcsesség lényege, szíve nem az, hogy tanuld meg a bölcsességet (ami fontos!), hanem az, hogy tanulj meg, ha kell, még a saját eszeddel szemben is, az Úrban bízni. És ezért, ha bölcs akarsz lenni: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.” Bízz az Úrban! Lássuk hát először 1. a bizalom szükségességét, majd a 2. a bizalom gyümölcsét, és végül beszéljen hozzánk a textus 3. a bizalom alapjáról és megtalálásáról.
I. A bizalom szükségessége
„Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.”  - Miért ne? Továbbá, miféle bizalom az Úrban az, ami arra épül, hogy ne magamban, a magam eszében bízzak? Nem az értelem és a hit leegyszerűsítő szembeállítása ez? Nem éppen azt erősíti meg, ami sokaknak amúgy is kérdés a hittel kapcsolatosan, hogy a kereszténységhez fel kell adni a józan észt, el kell nyomni az értelmet? Miközben ezek a kérdések jogosan merülnek fel, ne feledjük, hogy a bibliai bölcsek nem értelemellenesek. A Példabeszédek könyve (mint egy ifjaknak szóló kézikönyv az életre) ugyanazt szeretné elérni, amit minden egészséges szülő is: formálódjanak olyan kompetens emberek, akik megállják a helyüket az életben. A kérdés, amiről beszélünk, az, hogy milyen módon születik az ilyen ember. Erről mást tanít a Biblia, és mást tart korunk.
A mai ideál a független, magabiztos egyén. Éppen ezért, arról, aki nem a maga eszére támaszkodik, aki nem tartja magát bölcsnek, legtöbbünknek a gyenge, bizonytalan, határozatlan ember képe ugrik be. Az a személy, aki képtelen egy döntést meghozni, fél egy irányba elindulni. Aki mindig másokra tekint, hogy azok hogyan teszik, mindig azokat keresi, akik szerinte jól boldogulnak, hogy ezáltal támpontot találjon. De mivel ketten kétféleképpen is jól boldogul(hat)nak, nem kerül közelebb a megoldáshoz. Ha az illető keresztény, bizonytalansága abban is megjelenhet, hogy mindig az Úrról beszél, akinek akaratát keresi. Csak mintha sohasem találná meg… Ő lenne az, aki nem a maga eszére támaszkodik, hanem az Úrban bízik? Legyen most elég nekünk annyit elfogadni, hogy ha az egész Példabeszédek könyvét nézzük, egyértelmű, hogy nem a gyenge, döntésképtelen, elveszett ember áll előttünk, mint követendő példa. A bölcs vezet, kereskedik, dolgozik, gyarapítja a vagyonát, jól szereti a családját – semmiképpen nem gyenge, félénk és határozatlan.
Nézzünk rá egy pillanatra a másik oldalra, ahol azt találjuk, aki „a saját feje után megy.” Természetesen a magabiztos sokkal vonzóbb, mint a határozatlan. A társadalmunk azt értékeli és azt jutalmazza, aki kiharcolja a magáét. Az igazi hős ravasz, ügyes, aki minden helyzetben feltalálja magát és minden bajból kivágja magát. Nem hátrál meg, ha céljai elérésében akadály hárul elé. És ehhez a kitartáshoz, célirányos, elkötelezett előrejutáshoz elengedhetetlen, hogy meg legyen győződve arról, hogy jól teszi, amit elgondolt. Ha a fejébe vesz valamit, bármi áron, de eléri. Ezért sokan irigylik. Mivel azonban nem ritka, hogy céljai érdekében átlép másokon, sokan neheztelnek is rá. Hasonló ehhez az a magabiztos is, akiről – miközben önmagát bölcsnek tartja, és a fenti lendület jellemzi – egész környezete látja, hogy nem jut sehova. Bolondnak tartják, és nem hogy nem irigylik, de kinevetik.
Az egyik oldalon a gyenge, határozatlan, a másik oldalon az ügyes, magabiztos, sikeres. Ezekben a kategóriákban gondolkozva hogyan érthetjük a tanácsot: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat”?
Salamon azt mondaná, hogy e kettő közül egyik sem bölcs. Mert nem bölcs, aki határozatlan, tétova, és ezt „imádsággal”, Isten akarata keresésével próbálja eltakarni. És nem bölcs az, aki mindig tudja, hogy mit kell tenni, és mindig mindenen átverekszi magát céljai érdekében – még akkor sem, ha látszólag sikeres. A bölcsességről úgy beszéltünk korábban, mint a különbségtétel művészetéről. Az a bölcs, aki tudja, hogy mikor kell várnia, vagy éppen elengednie célokat, és mikor kell küzdenie, és határozottan szembemenni akár sokak véleményével. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a bölcs az, aki tudja, hogy mikor nem kell elindulni, vagy mikor kell valamit feladni, ill. mikor kell erősnek és kitartónak lenni. A bölcs az, aki nem a maga esze után megy – sem abban az értelemben, hogy mivel bizonytalan, mindig egy helyben topog, sem abban az értelemben, hogy mivel határozott, mindig tudja a biztosat. A bölcs sem nem a gyenge, sem nem az erős, hanem az, aki tudja, hogy mikor kell gyengének lenni, tudja, hogy mikor kell erősnek lennie – és képes is mindkettőre. Ehhez pedig el kell jutni a bölcsesség lényegéig, szívéig: „bízzál az Úrban teljes szívből.” Most tudjuk feltenni a kérdést, miért szükséges a bölcsességhez ez a teljes bizalom? Hogyan tesz a bizalom képessé mind gyengének, mind erősnek lenni - a megfelelő helyzetben? Hogyan segít az Istenben való bizalom a bölcsességben?
"Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet” – folytatja az Ige. Az nem kérdés, hogy az „útjaink” és „ösvényeink”, azaz az életünk, a dolgaink, nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt mi szeretnénk, vagy tervezzük. Van, amikor sokkal jobb lesz, mint amit várunk; van, amikor számottevően rosszabb; és van, amikor se nem jobb, se nem rosszabb, csak egészen más, mint amit elképzeltünk. A legtöbben valamit tervezünk, valamit megálmodunk, és ezek egy része megvalósul, egy másik része nem, vagy nem úgy valósul meg, ahogy mi vártuk. Ez olyan tény, amivel nehéz vitatkozni. A Példabeszédek bölcse a következőképpen látja ezt: „Az embernek az értelme terveli ki az útját, de az Úr irányítja a járását.” (16.9) Egy másik helyen: „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg.” (19.21) Azaz azt a tényt, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy tervezzük, ő nem a véletlennek tudja be, nem is az emberi akarat vagy képesség hiányosságának, hanem Isten vezetésének. Ahogy a közmondás tartja: ember tervez, Isten végez.
Mit tesz a bizalom? Elfogadja ezt a tényt, sőt, nemcsak kínosan keservesen elfogadja, hanem belesimul abba, ahogy Isten adja a dolgokat, annak alapján, hogy ő még nálam is jobban tudja, hogy mi a jó. Erre hív a textus: "Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet.” Azaz az a tény, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, elvezethet arra a bizonyosságra, hogy Isten egyengeti az útjaim, és eljuttathat oda, hogy én ennek átadjam magam, azaz rábízzam magam. A bölcs szerint egy személyes, valóságos és szerető Isten van jelen minden bennünket érő esemény mögött.
Miért van szüksége a magabiztosnak, vagy önfejűnek arra, hogy megtanuljon teljes szívvel bízni Istenben? Mert így lesz képes az elengedésre. Az az ember, aki eddig kétségbeesett, ha valami nem úgy történt, amint tervezte, a bizalom által felismeri, hogy ez így jó. Nem kínos, nem szégyen, és nem katasztrófa, ha nem az lesz, amit én akarok és terveztem. Miért? Mert a terveim már nem azonosak velem. Nem attól vagyok valaki, hogy bármi áron, de megcsináltam. Mert nem a magam esze a végső számomra, hanem az, aki mindeneket a kezében tart és irányít. És ezért tudok elengedni. Tudok harcolni, mert képes vagyok rá, de tudok elengedni, mert már ahhoz is elég erős vagyok. A bizalom bölccsé tesz; felszabadít a különbségtételre.
Miért van szüksége bizalomra a határozatlan, tétova, örök aggódónak? "Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet.” Ha teljes szívből bízol Istenben, és tudod, hogy ő egyengeti az útjaidat, akkor megtanulsz dönteni, és felbátorodsz arra, hogy elindulj. Amint bizalom költözik a szívedbe, elengeded a félelmeket, a kontrollt, és képes leszel elköteleződni – egy ügynek, egy személynek, egy munkára, vagy éppen az Úrnak. Nem fogsz toporogni a szívedben azzal, hogy de hogyan merjek elindulni, belevágni valamibe, aminek nem látom nemcsak a végét, de még a következő lépését sem. Tudod, hogy egyengetni fogja előtted az utat.
Miért van tehát szükség e teljes bizalomra az Úrban? Mert csak ezáltal szabadulunk meg saját bolondságunktól, legyen az a gyenge, erőtlen, vagy éppen az erős és határozott bolondsága.
II. A bizalom gyümölcse
 Milyen gyümölcse van annak, hogy nem a magunk eszére támaszkodunk, hanem abban bízunk teljes szívvel, aki ösvényeinket egyengeti? Három dolgot nevez meg a szakasz, ezek közül egyről fogok bővebben beszélni: gyógyulás a testnek. A második gyümölcs bőkezűség és bőség: „Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” Mivel a pénz, a vagyon gyakran a biztonság forrása az embernek, az, aki az Úrban bízik, másképpen bizonyul a pénzhez. Bőkezűen ad, és közben mindene megvan, ami szükséges. A harmadik következménye annak, hogy az Úrra bíztuk az életünket, hogy másképpen viszonyulunk a nehézségekhez: „Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.”  Aki abban az Istenben bízik, aki egyengeti ösvényeit, az a nehézségeket úgy éli meg, mint amelyeken keresztül Isten formálja, szeretettel nevelgeti.
„Gyógyulás lesz ez - (ti. hogy nem a magunk eszében bízunk, hanem az Úrban) – testednek, és felüdülés csontjaidnak.” Testi, fizikai következményei is vannak e mély bizalomnak, mondja. Hogyan, miért? Két dolgot említek, amelyekről beszél a Biblia.
Az első a jó lelkiismeret és a testi egészség. A rossz lelkiismeret felemészt, nemcsak lelki-érzelmi, hanem testi értelemben is. Az elrontott dolgok feletti mély szomorúság, vagy folyamatos bűntudat idővel megbetegít. A zsoltáros tudja ezt, átélte ezt, és ezért így imádkozik: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.  … Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett … erőm ellankadt, mint a nyári hőségben … Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy megvallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad minden bűnömet.” (Zsolt. 32.1,3,5) Tegyünk ez imádság mellé egy másik bölcsmondást: „tekervényes a bűnös ember útja, de a tisztának az eljárása egyenes.” (Péld. 21.9) Aki az Úrra bízta az útjait, az nem fog „tekervényes utakon” járni, azaz a bölcsesség megőrzi őt számos olyan helyzettől, amelyet később nem lehet már jóvá tenni. Aki minden áron a maga feje után megy, aki nem tud engedni és elengedni, az összetöri magát, és összetör másokat. Bűntudat. Aki soha nem indul el, és nem vág bele semmibe, évek múlva is csak azon fog siránkozni, hogy még mindig nem tett semmit, valamint, hogy milyen lehetőségeket szúrt el. Bűntudat. Gyötör, emészt és pusztít. A jó lelkiismeret igenis gyógyulás a testnek, felüdülés, felfrissülés a csontoknak!
A másik a testi egészségünk és a jó alvás kapcsolata. A Példabeszédek könyve szerint a bölcsesség útján ez kísér: „Ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol.” (3.24). (Zsoltáros: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek.” 4.9; ma is mondják: „én nyugodtan alszom…”). Nyugodtan alhat az, aki eddig csak aggódott és görcsölt, hogy mit tegyen, merjen-e elindulni, hiszen ennek végső terhe leszakadt róla, amikor magát az Úrra bízta. És békében fekhet le, akiben eddig csak az pörgött, hogy hogyan kerülje meg tekervényes utakon az akadályokat, aki eddig nem volt elég erős elengedni, és még éjjel is a harcait és küzdelmeit vívta azokkal, akik vagy amik akadályozták. Lefekhetsz este, és rábízhatod magad és ügyeid arra, aki akkor is cselekszik és munkálkodik, egyengeti ösvényeid, amikor te nem csinálsz semmit, nem kontrollálsz semmit. A jó alvás pedig szintén „gyógyulás a testnek és felüdülés a léleknek” – kell-e ezt különösen bizonygatni? Érdekes, hogy éppen a héten jelent meg egy cikk a HVG internetes oldalán egy újabb brit kutatásról, ami az alvás és az egészség összefüggéseit vizsgálta. A kutatók 26 ember vérképét elemezték. Először egy héten át minden nap 10 órai alvás után vizsgálták, a második vizsgálat pedig egy olyan hét után következett, amikor minden nap 6 órát aludtak. „Az alvási idő részleges megvonása több mint 700 gén tevékenységét módosította” – írja a cikk szerzője, "Egészen drámai változásokat figyeltünk rengeteg és különböző gén működésében" – idézi a szerző a kutatás egyik professzorát. Majd így zárul a cikk: „A tudós elmondta, hogy az érintett területek közé tartozik az immunrendszer, illetve az, hogy az emberi test miként válaszol a sérülésekre és a stresszhatásokra. ’Világosan kiderült, hogy az alvás kritikus fontosságú a test megújulásában és funkcionális állapotának a fenntartásában... Ha nem tudjuk feltölteni a sejteket, illetve a régieket újakkal helyettesíteni, akkor a folyamat degeneratív betegségek kialakulásához vezet’ – fejtette ki a professzor.” (http://hvg.hu/egeszseg/20130226_A_rossz_alvas_dramai_hatassal_van_rank)
Láttuk, hogy miért szükséges az Istenben való mély bizalom. Az is előttünk van, hogy milyen gyümölcse van az életünkben, ha – jó értelemben! – nem a magunk eszében bízunk, hanem Istenre hagyjuk a dolgainkat. Ez kívánatos és vonzó. Ugyanakkor mit tegyünk, ha nem találjuk meg magunkban ezt a mély bizalmat és bizonyosságot? Lehet, hogy vágysz rá, de nincs. Hol találjuk a bizalmat? Hogyan születik ez a mély bizalom?
III. A bizalom megtalálása
Textusunk rámutat a bizalom alapjára: „A szeretet és a hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára.” Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy a bizalom alapja a szeretet és a hűség. Azaz egy másik ember iránti bizalmunk, ráhagyatkozásunk mindig annak mértéke szerint való, hogy mennyire hisszük, tapasztaljuk, hogy az illető szeret minket és jót akar nekünk. Annak nyílunk meg mélyebben, aki felől nincs kétségünk, hogy hűséges lesz, szeret, és nem él vissza bizalmunkkal. Mi tehát az Isten iránti mély bizalom, ráhagyatkozás kulcsa? Az, hogy meggyőződünk szeretetéről és hűségéről, valamint ezt a meggyőződést, bizonyosságot és tapasztalatot folyamatosan ápoljuk a szívünkben.
Hogyan győződhet meg Isten szeretetéről és hűségéről az, aki nem ismeri őt? Hol lesz nyilvánossá, érthetővé, elérhetővé számunkra ez a bizonyosság? Egy egészen valószínűtlen helyen annak, aki a maga esze után, a maga értelme szerint keresné azt: Jézus Krisztus, Isten Fia a kereszten történő kivégzésében. Tudni szeretnéd, ismerni vágyod Isten irántad való szeretetét és hűségét? Tanulmányozd, ismerd meg, értelmezd, szemléljed Jézus szenvedését és halálát.
Itt látod először is azt, hogy mit jelent valakinek nem a maga eszére támaszkodni, hanem teljesen az Atyában bízni, aki szeret és hűséges – minden körülmények között. Senki sem gondolhatja, hogy Jézus a maga esze és a maga értelme után megy, amikor nem próbál meg minden áron kiszabadulni abból, hogy ellenségei életére törnek. Határozatlan, gyenge, bizonytalan? Nem, hiszen az evangéliumok beszámolói szerint nem úgy megy a halálba, hogy közben fogalma sincs, mi történik. Magabiztos, erős, határozott a saját esze szerint? Nem, hiszen először azért könyörög Istenhez, hogy elkerülje ezt a végzetet. Miért és hogyan megy a kereszt felé? Úgy, mint aki szabad, és azért, mert arra bízta útjait, aki egyengeti ösvényeit. Mert annak szeretetére és hűségére tekint, aki az ő mennyei Atyja. És nézd ennek a bizalomnak csúcspontját: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! – és ezt mondva meghalt.” (Lk. 24.46) Ez az abszolút bizalom, szemben a saját értelemmel. És mi a történet vége? Aki egyengeti ösvényeinket, nem feledkezik meg arról, aki őrá bízta magát: a harmadik napon feltámasztja Jézust a halálból.
Gyönyörű példa – de én nem vagyok erre képes, mondod. Nem is kell, nem is lehet. Hiszen nincs meg a szívedben a mély bizalom, ami válasz Isten szeretetére és hűségére. Ahhoz, hogy ez megszülessen, egy további lépés szükséges: felismered és magadhoz öleled azt, hogy Jézusnak ez az útja nem példa, amit utánozni kell, hanem olyan esemény, amely rád nézve történt, amelyben, titokzatos módon, te is jelen voltál. Hiszen az Atya irántad és irántam való felfoghatatlan szeretete és hűsége, hogy a kereszten attól fordul el, aki benne bízik – hogy helyette és érte azokhoz forduljon oda, akik benne nem bízunk. Mert amikor Jézus végig megy ezen az ösvényen, érted és értem megy végig. Azért képes erre, mert bízik az Atyában; de azért kell megtennie, mert mi nem bízunk Istenben. És mivel nem bízunk benne, nem engedelmeskedünk neki. És mivel nem engedelmeskedünk neki, bocsánatra és szabadításra szorulunk. És mivel nem tudunk magunknak bocsánatot kieszközölni semmi módon, és mivel nem tudjuk magunkat megszabadítani, eljön az, aki ezt megteszi nekünk és értünk. Ez Isten szeretete irántad. Ez Isten hűsége irántad. Ez az az isteni bölcsesség értünk – ami totális bolondság mindenki szemében, aki nem hisz. Annak azonban, aki hisz, ez a bolondság az egyetlen bölcsesség az életben.
„A szeretet és a hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára.” Fogadd el, és engedd, hogy a Szentlélek a szívedbe írja. Felülírja saját bölcsességed az evangélium bolondságával. Meditálj rajta, újra és újra. Ha keresztet hordozol a nyakadban, jelentsen az végre valamit… Ne engedd, hogy eltávozzon tőled az evangélium igazsága. Tartsd szemeidet Jézuson, hogy folyamatosan megújuljon szívedben: Uram, te ennyire szeretsz? Te ennyire kitartó és hűséges vagy velem? Gyönyörködj benne. „Minden utadon gondolj rá (ismerd őt személyesen), és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” ÁMEN!
Lovas András

A múlt héten új sorozatot kezdtünk a Példabeszédek könyve alapján „bölcsesség” címmel. A biblia értelemben vett bölcsesség nem okosság az iskolázottság értelmében. Nem szakmaiság, nem egyetemi diploma függvénye. A bölcsesség nem feltétlenül jár együtt ismertséggel, népszerűséggel, látványos eredményekkel – amit a mai világ értékel. Nem is ravaszság, ügyeskedés, előrejutás minden erkölcsi korlát nélkül. A bölcs erkölcsös, tudja, hogy mi a jó és a rossz, de ennél sokkal többet tud. Jól tud élni, és jó döntéseket hoz a mindennapok összetett, bonyolult világában, amikor nehezebb kérdésekkel szembesül, mint hogy mi a jó és mi a rossz. Különbséget tud tenni a valódi és a látszat között, az igaz és a hamis között. Érti a részleteket, meglátja az összefüggéseket, és ezek alapján olyan úton jár, amely életre vezet. Az Ószövetség bölcsei - valamint egyéb, korabeli népek bölcsei is – ennek a bölcsességnek kozmikus alapjairól beszéltek. Mivel a bölcsesség nem más, mint hosszú idő alatt felhalmozódott tapasztalati ismeret, az élet eseményeinek megfigyeléséből fakadó tudás, ezért mondhatjuk, hogy a bölcs az, aki nem megy szembe azzal, ahogy a világ (a kapcsolatok, a család, a munka, a pénz, a beszéd, stb) működik. De a világ azért működik így, mert Isten bölcsességgel teremtette, azaz beléhelyezett egy alapvető rendet, erkölcsi és spirituális törvényt, ami megkerülhetetlen. Hiába akar valaki repülni, ha nem tiszteli a gravitáció törvényét, össze fogja magát törni. Hiába akar valaki normális kapcsolatokkal körülvéve élni, ha nem ismeri ezek törvényeit, hasonlóan összetöri magát. Továbbá, mivel az a bölcs, aki harmóniában él azzal, ahogy a dolgokat Isten rendezte el, a bölcsesség kiindulópontja Isten ismerete, a vele való közösség. A bibliai bölcsesség tehát nem információk megszerzésére épül, hanem az Istennel való személyes közösségre.
A mai üzenetnek „a bölcsesség magunkhoz ölelése” címet adtam. Az elmúlt héten a „bölcsesség kezdete” alatt már beszéltünk erről, de a mai szakasz sokkal részletesebben eligazít. Négy gondolatban fejtem ki, mit tanít a szakasz a bölcsesség magunkhoz öleléséről: 1. A bölcsesség nyilvános, mindenkinek elérhető; 2. A bölcsesség megfedd és szembesít; 3. A bölcsességet kutatnunk kell; 4. A bölcsesség végül mégis Isten ajándéka.
I. A bölcsesség nyilvános és elérhető
„A bölcsesség az utcán kiált, a tereken hallatja szavát. Lármás utcasarkon kiált, a városkapuk bejáratánál mondja mondásait.” A bölcsesség irodalom nem a „templomba visz” minket. Nem a templomban adatik a bölcsesség. Nem a vallásosoké a bölcsesség. Bölcsesség asszonya (vegyük észre, hogy a bölcsességről megszemélyesített formában esik szó itt is, később is…) nem is titkos rejtekhelyekre vezet bennünket, barlangok mélyére, világból elvonult szekták és titkos szeánszok közelébe, megközelíthetetlen szellemi mesterek jelenlétébe, hogy ott halkan, sejtelmesen és sokféleképpen értelmezhetően súgjon valamit a fülünkbe. Nem, ő nem így szól. Sokkal inkább elvisz téged a való életbe, a mindennapi életbe. Gyere velem a terekre, az utcákra, a kávézókba, a munkahelyre, a bíróságra, a piacra, a konditerembe, az egyetemre… Gyere velem a valóságos, mindennapi életbe, annak sűrűjébe. A bölcsesség nem rejtőzik el, nem homályos udvarok mélyén lapul. Sőt, kiált, hallatja a hangját. Nem mondhatod, hogy soha nem találkoztál vele. Nem mondhatod, hogy nem születtél elég bölcsnek. Nem mondhatod, hogy előtted el lett rejtve. Nem mondhatod neki, hogy el vagy veszve, mert nem kaptál bölcsességet a szüleidtől (mert valóban először az ő felelősségük a bölcsesség átadása, amint a Példabeszédek könyve szól újra és újra: „Fiam…”) Nem magyarázkodhatsz, hogy előtted el van rejtve, és te kárhoztatva vagy szüleid, körülményeid által arra, hogy ne tudj jól élni, bölcsen élni. Nem mondhatod mindvégig, hogy azért mert katasztrofális szülői mintát láttál és sokat sérültél, te képtelen vagy bölcsen élni egy kapcsolatban, vagy bölcsen nevelni a gyerekeid. Nem mondhatod, hogy azért, mert a szüleid nem vezettek be téged az Istennel való életbe, neked ez nem fog menni. Nem kell mondanod, hogy azért, mert bolond módon kezelték a pénzt, viszonyultak a munkához, és csak rossz mintákat kaptál, ez neked sem fog menni. Nem kell bolondnak lenni!A bölcsesség nyilvános! A bölcsesség elérhető! És ez jó hír, mindenkinek, aki azzal kel és fekszik, hogy neki mindent elszúrtak.
Sőt, nemcsak nyilvános és elérhető mindenkinek, hanem kiált és hallatja szavát. Nem erőtlen a szava; amikor felemeli, amikor kiengedi, amikor kiált, akkor érted kiált. Bölcsesség asszony kiáltásában, mindjárt látni fogjuk, miért, óriási szenvedély van. Amikor hallatja szavát, akkor azért és úgy teszi, mert keres vele téged. Azért szól, azért kiált, hogy – nem fogod elhinni! - meghalljad végre. Szenvedélyesen és megfeszülten, sürgetően és áthatóan kiált, és azért kiált, mert tudja, hogy nincs idő. Nem mindegy, hogy mikor öleled magadhoz a bölcsességet. Igen, a bölcsesség higgadttá és nyugodttá tesz, de ezt össze ne keverd azzal, hogy a bölcsesség nem higgadtan és nyugodtan szólít és keres. Mégpedig azért nem, mert – emlékezz! – a bolond összetöri magát a valóság szikláján. Az életed múlik a bölcsesség magadhoz ölelésén – hogyan ne kiáltana teljes erőből a megszemélyesített bölcsesség érted és neked?! Igen, a bölcsesség nyilvános, de nem opcionális az életre vezető úton…
Hallottad már a hangját? Hallod most, amint szól? Találkoztál már vele a tereken, az utcákon, a piacon, a munkahelyen, otthon, a családban, az iskolában, a szomszédban, a kórházban, a temetőben, a válóperen, a bankban, a munkaközvetítőnél… akár a templomban? Eljön a pillanat, sőt, talán már rég eljött, amikor szembeszülsz vele. Szembesülsz a jóval, a rosszal; a bölcsességgel és a bolondsággal, az élettel és a pusztulással. Isten bölcsessége nem elrejtett! És ez örömhír! Kinek?
II. A bölcsesség megfedd és szembesít
Kinek örömhír, hogy a bölcsesség kiált? Nézzük meg, hogy mit kiált, és akkor megértjük, hogy kinek örömhír, ha hallja a hangját. Bölcsesség asszony nem különösebben finomkodik, nem kedveskedik és mézes-mázoskodik, nem körülményeskedik, és nem köntörfalaz. Megfedd és szembesít. Három dologban hallatja szavát.
Az első, hogy kik vagyunk: „Együgyűek, meddig szeretitek az együgyűséget, meddig gyönyörködnek a csúfolódók a csúfolásban, meddig gyűlölik az ostobák az ismeretet?” A bölcsesség annak adja magát, akinek szüksége van rá. Ez pedig az „együgyű” (tudatlan, tapasztalatlan, egyszerű, naiv), az ostoba (vagy bolond) és a csúfolódó, a gúnyolódó. A bölcsesség nyilvános és elérhető – de csak az fogja magához ölelni, aki felismeri, hogy szüksége van rá. Senki sem születik bölcsnek, azaz mindenki tapasztalatlan, akinek tanulnia kell a bölcsességet. Az életben való eligazodást, a gyakorlati életbölcsességet, a különbségtételt. Ez a bölcsesség magunkhoz ölelésének a kiindulópontja. De aki tapasztalatlanként hallja az ismeretet, és nem érdekli, az bolond, sőt, abból lesz a csúfolódó, az igazán megkeményedett szívű ember.
Éppen azért a második dolog, amivel a bölcsesség szembesít, hogy mi nem akarjuk szavát, kiáltását meghallani. Mert nem az van fájdalmakkal és zűrzavarral teli életünk hátterében, hogy a bölcsesség nem elérhető – ez gyakran csak a kifogásunk - hanem az, hogy nem akarjuk meghallani a kiáltását: „Térjetek meg, ha megdorgállak … Kiáltottam nektek, de vonakodtatok, kinyújtottam kezem, de senki nem figyelt. Semmibe vettétek minden tanácsomat, és feddésemmel nem törődtetek…” És miért nem akarjuk? Mert én nem vagyok együgyű… tapasztalatlan, bolond. Mert én jobban tudom. Ki az, akiben nem ezek a gondolatok forognak, amikor azzal szembesítik, hogy tudatlan? Ugyanakkor a bölcsesség nemcsak kiált. A szöveg egy másik képet is elénk ad: valaki kinyújtja felénk a kezét, és mi figyelmen kívül hagyjuk. Ézsaiás könyvében az Úr szól így: „Kitártam kezem naphosszat a lázadó nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem saját gondolatai után.” (Ézs. 65.2) A bölcsesség, azzal hogy felemelt hangon szembesít és megfedd, hogy meddig szeretjük még a bolondságot, nem mást tesz, mint kinyújtja kezét, hogy magához vonzzon. De az ember válasza olyan gyakran az, hogy nem érdekel. Miért? Miért a vonakodás, miért a feddés megvetése, miért, hogy inkább ragaszkodunk a „magunk bölcsességéhez”, azaz ahhoz, ahogy mi akarjuk a dolgokat irányítani és kézben tudni? Miért van, hogy tudjuk, hogy halljuk, és mégsem akarjuk a bölcsességet? Hogy azért sem fogjuk azt tenni, amire a bölcsesség hív? A válasz: szívünk büszkesége, szívünk keménysége. Már rég rájöttél, hogy mi lenne a bölcs – de azért sem teszed. Nem teszed. Összetörnek melletted a családtagjaid, te pedig egyre jobban elszigetelődsz, és testileg-lelkileg elemésztődsz, de nem engedsz. Olyan kemény a szíved, mint a beton. Nem. Házastársak, akik nem engednek. Nem. Férfiak, akik nem könyörülnek. Nők, akik nem szeretnek. Gyerekek, akik nem engedelmeskednek, nem hallgatnak. Szülők, akik nem bocsátanak meg. Vezetők, akik nem kedveznek a beosztottaknak. Alkalmazottak, akik nem hagynak fel az ügyeskedéssel…
A bölcsesség egy harmadik igazságra is rámutat: aki mindvégig elutasítja az isteni rendhez való igazodást, a kiáltó szót, a kinyújtott kart, arra: „eljön viharként, amitől rettegtek, és megjön forgószélként a bajotok, ha eljön rátok a nyomorúság és az ínség.”
Szeretnél bölcs lenni? Fogadd el, amit bölcsesség kiált, és kezdd el keresni a bölcsességet!
III. A bölcsességet kutatnunk kell!
Ezen a ponton megértjük a kendőzetlen feddés egy másik oldalát. Ha a bölcsességet annak magunkhoz öleléséhez kutatni, keresni kell, akkor csak az fogja ezt a fárasztó műveletet gyakorolni, aki kétségbeesetten rászorultnak tartja magát. Figyeljük, hogy a szöveg ezt milyen gazdagon fejti ki: „ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod, ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel az értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret.” A keresés, kutatás ezen többszörös, bőséges, sőt, szinte túlzó hangsúlyozása egyrészt a bölcsesség keresésének intenzitásáról, másrészt annak módjáról is beszél.
Ha úgy keresed, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket – ha úgy keresed, vágyod, mint a pénzt, és úgy kutatod, mint bármi mást, ami a legdrágább neked. Azaz, ha a bölcsességet magadhoz akarod ölelni, akkor megfeszített, kitartó, folyamatos keresésbe kell fognod. Másik oldalról: bölcsességet soha nem fogsz találni, ha fél szívvel keresed. Megint másképpen: ha azt gondolod, hogy a bölcsességet könnyen, olcsón megszerezheted, ezzel éppen azt mutatod, hogy még csak el sem indultál a bölcsesség útján, fogalmad sincs róla, azaz bolond vagy. Óriási kihívás ez nekünk. Azzal a kérdéssel szembesít, hogy vajon igazán akarom-e a bölcsességet. Vágyom-e rá olyan erővel, amilyen szenvedélyesen a bölcsesség kiált nekem, kiált értem? (vö. 1.20 és 2.3!) A zsoltáros a 119. zsoltárban (a bölcsesség irodalom egy gyöngyszeme) így vall: „Kinyitom a számat és lihegek, úgy vágyódom parancsolataid után.” (Zsolt. 119.131) Enélkül az elkötelezettség nélkül soha nem fogjuk magunkhoz ölelni a bölcsességet. Miért?
Azért, amit ezek a képek a keresés módjáról elmondanak. Azokat a feladatokat, amelyek hosszas, kitartó, fegyelmezett és megfeszített munkát követelnek, csak akkor tudjuk elvégezni, ha hihetetlenül elkötelezettek vagyunk. Ellenkező esetben feladjuk. Már pedig a bölcsesség magunkhoz ölelése nem megy egyik napról a másikra. Ha menne, mindnyájan sokkal bölcsebbek lennénk. Ha könnyen és gyorsan szert tehetnénk a bölcsességre, amely segít jól élni, jó döntéseket hozni, sokkal többen élnénk jól, és sokkal kevésbé venne körül a káosz. De a bölcsesség megszerzése, a keresés, a kutatás, sokkal inkább hasonlítható egy hosszú úton járáshoz, mint egy rövidtávú sprinthez. Éveken, évtizedeken át kitartóan járni egy úton, többször elesni, eltévedni, de újra felállni és visszatalálni, és soha nem feladni – ez a bölcsesség magunkhoz ölelésének az útja. És akkor azt is mondjuk ki, hogy mi nem az. Nem megérintődés Istentől, nem fellelkesülés (ami persze szükséges az úton, mert lendületet ad), nem meghatódás, hogy de jót dolgokat hallottam a bölcsességről. Nem elég a pillanatnyi tűz, hogy mostantól keresem a bölcsességet. A hosszú távú, kitartó keresésnek és kutatásnak két gyakorlati vetületéről szólok.
Az első: a bölcsesség keresésének és kutatásának, szívedbe zárásának alapvető feltétele a bibliai értelemben vett meditálás begyakorlása. A meditálás „félúton” van a bibliaolvasás és az imádság között. A bibliaolvasásban Isten szólít meg bennünket. Az imádságban mi szólunk az Úrhoz. A meditációban benned zajlik „belső dialógus.” Elért az Isten Igéje, és azt forgatod magadban. Azt mondja a textus, hogy „parancsaimat magadba zárod… figyelmesen hallgatsz…”. Hogyan zárhatjuk magunkba parancsait? Hogyan hallgathatunk figyelmesen? Hogyan törekedhetünk szívből a bölcsességre? Csak úgy, hogy létezik egy belső világunk, egy csendben születő és csendben megélt folyamatos gyakorlatunk, amelyben Isten Igéjét és a mindennapjaink eseményeit a szívünkben, a gondolatainkban forgatjuk – Isten jelenlétében. Nincs ebben semmi különleges, valamikor a legtermészetesebb volt az ember számára, mert tudott egyedül lenni, csendben lenni, mert ezzel járt a mindennapi élete, munkája. Miközben elgyalogolt valahova, miközben kétkezi munkát végzett, mentek benne a gondolatok, zajlott benne a belső dialógus önmagával. A bibliai meditáció ugyanez, azzal, hogy az Isten Igéje igazságában beszélgetem meg magammal az életem dolgait. Figyeld, hogyan éli ezt meg egy bölcs. Meditálás és engedelmesség: „Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119.11) Meditálás, mint az Ige szívbe zárása: „Utasításaidon elmélkedem, és figyelek ösvényeidre. Gyönyörködöm rendelkezéseidben, igédről nem feledkezem meg.” (v. 15-16) Meditálás és a mindennapi élet kérdései: „Utaimat megfontolom, lépteimet intelmeidhez igazítom.” (v. 59) Meditálás és vigasztalás az ellenségek támadása idején: „Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban.” (v. 92). A bölcsesség magadhoz öleléséhez abszolút elengedhetetlen, hogy elkezdd a bibliai értelemben vett meditációt, és növekedj abban. Ez pedig csak akkor fog menni, ha először tudatosan időt szakítasz rá. A meditáció legnagyobb ellensége a „zaj”, az a sok minden, amivel a média gyakran teljesen feleslegesen tele rakja a fejünk és a szívünk, hogy hiábavalóságokon puffogjunk, dühöngjünk, aggódjunk, a szemetet csócsáljuk. Ha kitartóan megmaradsz az Ige és imádság mellett, egyre jobban átjár a Biblia kijelentése és Isten jelenlétének, közelségének a bizonyossága, és egyre természetesebbé, magától értetődővé válik, hogy amikor egyedül vagy, csendben vagy, Isten szerinti gondolatokat forgatsz a szívedben. Keresed, kutatod a bölcsességet.
A másik egészen konkrét vetülete a bölcsesség keresésének a gyülekezeti szolgálat (általában a felelősség vállalás és a teherhordozás, de most ennek egyik szűkebb értelemben vett oldaláról szólok). Ahogyan a meditáció elengedhetetlen a bölcsesség hosszú távú megnyeréséhez, úgy persze a gyülekezeti szolgálat nem az. Mégis, hadd mutassak rá a szolgálat jelentőségére személyes oldalról közelítve. Mivel Isten lelkipásztori szolgálatra hívott, fiatalon oda kellett magamat adni a Biblia olvasásának és az imádságnak, és meg kellett ebben maradnom. Nem mindig azért, mert annyira vágytam rá, volt, amikor csak azért, mert „szelíd kényszer alatt” voltam. Ha nem keresem az Urat, ha nem olvasom az Igét, ha nem gyakorlom a meditálást, ha nem helyezem a mindennapi életem kérdéseit újra és újra elé, ha nem igazítom dolgaim hozzá, ha nem imádkozom – hogyan állok meg abban mások előtt, amire elhívott? A szolgálat tehát egyfajta fegyelmezettséget helyezett rám. Szeretnék ezzel a gondolattal óvatos lenni, mert a szolgálat, amit kifelé teszünk, sohasem lehet az Istennel való közösségünk elsődleges motivációja. Mégis, rá kell mutatnom arra, hogy a gyülekezeti szolgálatod egyik jelentősége éppen az, hogy olyan helyzetbe kerülsz általa, ahol rákényszerülsz az Bibliával való foglakozásra és az imádságra. Rákényszerülsz, hogy Isten előtt járj, és kérjed a bölcsességet. A szolgálat áldozat, lemondás, sokszor küzdelem, erőfeszítés. De a bölcsesség útja is ez! Mint házicsoportvezető vagy gyermektanító birkózol az Igével, hogy megértsed és átadd, imádkozol a rád bízottakért. Mint presbiter, Isten előtt hordozod az egész gyülekezet közösségét, kérve, keresve a bölcsességet, hogyan, merre vezet minket Isten. Ha az Egymásért csoportban, diakóniában szolgálsz, imádkoznod kell, hogy hogyan lehet jól, bölcsen segíteni. Vagy ha bármilyen más szolgálatban vagy, ugyanez a lehetőséged: mivel szelíd kényszer alatt vagy, ha valóban Isten előtt, Istenből és Isten által végzed a szolgálatot, ez megtart a bölcsesség kutatása útján. Ebből pedig két dolog következik. Az első, hogy Isten előtt vizsgáld meg, hogy vajon így éled-e meg a szolgálatot, vagy csak valami teherként, önkéntes munkaként, amit majd leadsz, ha kell. Elhívás – vagy önkéntesség? Ég és föld! A másik, hogy a különbségtétel ajándéka szükséges akkor, amikor egy szolgálatba belépsz, vagy éppen kilépsz. Mert lehet az a bölcs, hogy most nem lépsz be, és lehet az a bölcs, hogy most – bár terhes – de nem lépsz ki. Máskor viszont a bölcsesség azt jelenti, hogy belépsz, és felveszed a szelíd kényszer igáját – mert tudod, hogy különben csak szétforgácsolódnak időd és ajándékaid. Valamint eljön az idő, amikor a bölcs lépés, hogy kilépsz – mert az élethelyzeted (munka, család, stb) erre mutatnak. Ne siesd el a döntést, vizsgáld meg, mit jelent a bölcsesség útján megmaradni számodra az adott helyzetben.
IV. A bölcsességet Isten adja a szívedbe!
Mindezek után meglepő fordulatot vesz a szöveg a bölcsesség magunkhoz ölelésének az útján. A következő végállomásról szól: „Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” Valamint: „Bölcsesség költözik a szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked.” Ne háborodj fel, ez a bölcsesség paradoxona. Kiált és szólít, szembesít, hogy keresd és kutasd teljes elszántsággal és kitartással, de végül rájössz, hogy nem te szerezted meg. A végén nem te fogsz ott állni, büszkén, hogy neked sikerült ennyi kutatás, ennyi erőfeszítés, ennyi meditálás, ennyi fáradozás után megszerezni a bölcsességet. Nem fogsz ott állni, mint aki bölcs… azonban egyre jobban fogod kutatni, egyre szomjasabban fogsz vágyni rá, egyre többet fogsz gyönyörködni benne, és egyre több gyümölcsöt fog teremni életed másoknak. Igen, a bölcsesség magadhoz ölelésének az útján egyre jobban el fogsz feledkezni arról, hogy ki vagy és milyen vagy, miközben az Úr a szívedbe csöpögteti az ő bölcsességét.
Mert a bölcsesség, aki kiált, aki szembesít, aki kutatásra hív, nem az út legvégén jelenik majd meg. És nem elvont fogalom vagy alapelv (még ha megszemélyesítve is szólal meg a textusban). A bölcsesség itt van, velünk van ma. Ő a kezdet, és ő a vég. Ő az, aki így jelenti ki a bölcsesség paradoxonát: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezt a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.” És ő az, aki most így nyújtja ki feléd a kezét: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” Lehet, hogy nagyon elfáradtál. Sok bölcsességet próbáltál. Sok megoldást kerestél. Sokszor nekifutottál. Sok terhet hordoztál. Bölcsesség gyerekekhez, bölcsesség családhoz, bölcsesség párválasztáshoz, bölcsesség munkához, bölcsesség hivatásválasztáshoz, bölcsesség konfliktusok között, bölcsesség anyagiakhoz… annyi minden kellene, és most úgy tűnik, semmi sem megy, sehol sem működik az élet. És jön Jézus, és azt mondja: jöjj hozzám. Kinyújtja kezét, és azt mondja: megnyugvást akarok neked adni, békességet akarok neked adni. Hiszen én vagyok a bölcsesség, aki őrködik feletted, aki oltalmaz téged. Én vagyok, aki kiáltok, aki szembesítelek, én vagyok, aki beköltözöm a szívedbe. Öleld magadhoz a bölcsességet, fogadd szívedbe Jézust, és járj vele az úton! ÁMEN!

A mai nappal új sorozatot kezdünk, „bölcsesség” címmel. A Példabeszédek könyve alapján fogunk arról beszélni, hogy mi a bölcsesség, ki a bölcs. Tudatában vagyok annak, hogy kevés fiatal van ma, aki azt fogalmazná meg: én annyira szeretnék bölcs lenni. Ennél sokkal fontosabb dolgok mozgatnak. Szépnek lenni, okosnak lenni gazdaggá lenni, jó munkát találni, megfelelő társat találni, „jófej” barátokra szert tenni – igen. De ki akar ma bölcs lenni? És talán kevés idős mondaná azt: én igazán bölcs vagyok. Aki meg szívesen hangoztatja ezt, és némi sértődöttséggel a hangjában rendszeresen mondja, hogy igazán ki kellene, hogy kérjék a véleményét a fiatalok – azokat ritkán tartjuk meghallgatásra érdemesnek. Tudatában vagyok tehát annak, hogy a bölcsesség nem az a téma, ami azonnali izgalommal tölt el.
Ugyanakkor a bölcsesség témája végigvonul a Biblián. Az Ószövetségben egy külön egység, amelynek a neve „bölcsesség irodalom”. Ide tartoznak pl. az Énekek Éneke, amely a szerelmet énekli meg (ez már érdekesebb…), a Prédikátor könyve, ami az élet hiábavalósága és értelme kérdéseit boncolgatja (van, akinek ez is érdekes…), Jób könyve, ami szenvedést titkát kutatja (ez pedig egyszer biztosan húsbavágó lesz mindannyiunknak…), a Zsoltárok könyve, ami imádkozni tanít, és a Példabeszédek könyve is, ami az élet minden területéről beszél.
A Példabeszédek könyve bölcs mondásainak nagy része Salamonhoz köthető, aki Izrael második királya volt. Apját, Dávidot követte a trónon. Messze földön híres volt bölcsességéről, gazdagságáról, a jeruzsálemi templom felépítéséről egy olyan korban, amelyet Izrael aranykorának is hívhatunk. A lekcióban olvasott történet szerint mindez azzal kezdődött, hogy bölcsességet, bölcs szívet kért az Úrtól. Isten pedig így szólt hozzá. „Olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem. Sőt, azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható senki a királyok között.” (1Kir 3.12-13)
A mai, bevezető igehirdetésben először azt a kérdést tesszük fel, hogy 1. mi a bölcsesség; majd 2. hol és hogyan található a bölcsesség; végül 3. mi a bölcsesség jelentősége, értéke számunkra.
I. Mi a bölcsesség?
Salamon imádságában „engedelmes szívet” kért az Úrtól, hogy „tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között.” Engedelmes, azaz „halló” szív a bölcsesség egyik megfogalmazása. Olyan készség, amely által jól tud uralkodni, jól tud kormányozni. Politikai, gazdasági, erkölcsi, vallási kérdésekben jól kell döntenie – és ez gyakran túlmutat azon, hogy mi az, ami morális értelemben helyes vagy helytelen. A bibliai értelemben vett bölcsesség egészen átfogó jellegű, sokkal több, mint okosság, tanultság, diploma, Phd, szakértelem, jó kommunikáció, ügyes PR fogások, önsegítő és önismereti programok eredménye. Mi a bölcsesség?
Textusunkban, ami a Példabeszédek nyitánya, az alapvető „bölcsesség” fogalomhoz 8 másik kifejezés kapcsolódik (ezek a magyar fordításban nem követhetőek pontosan). Ezek a kifejezések együtt is, és külön-külön is hordozzák a bölcsesség teljességét, valamint annak egy-egy vonatkozását. Háromról szólok röviden. Az egyik az intés (v.2a, 3a). Intés, feddés, korrekció, instrukció – mindez arra mutat rá, hogy a bölcsesség nem adatik könnyen. Látni fogjuk később, hogy a bölcsesség megszerzése úton járás, amelyen figyelmeztetés, néha fájdalmas intés (másoktól és Istentől), fegyelmezés követ bennünket. Egy másik kifejezés az értelem a „különbségtétel” jelentésével (v.2b). Azért imádkozik Salamon, hogy képes legyen különbséget tenni jó és rossz között. A bölcsesség a különbségtétel művészete, és tudatosan fogalmazok így. Az életben számtalan helyzetben a legnagyobb ajándék, ha különbséget tudunk tenni az előrevivő és hátráltató, a valódi és a valódinak tűnő, az értékes és az értékesség látszatát keltő között. A harmadik kifejezés, okosság (v.3a) a józan észre, a gyakorlati életbölcsességre, a sikeres és eredményes élet alapjára vonatkozik. Mindezek alapján kezd kibontakozni előttünk, hogy a bibliai értelemben vett bölcsesség gyakorlati életbölcsesség. Az a készség, amivel jó döntéseket tudsz hozni a mindennapok összetett, bonyolult világában. Lehet PhD-d, miközben rossz döntésekkel elszúrod a családod, a kapcsolataid. Lehetsz fantasztikus és megbecsült szakember, és közben kontrollálhatatlan beszéded miatt tele vagy konfliktussal és ellenséggel. Lehet, hogy briliáns, éles eszű és másokat a lábukról levevő kommunikátor vagy, mégis tragikus döntéseket hozol pénzügyekben, vagy párkapcsolatban. A Példabeszédek könyve a bölcsesség alatt minderről tanít: gazdagság és szegénység, munka és lustaság, család, barátok, beszéd, harag, vezetés, viszály, evés – mind-mind a témája. Lehet, hogy nem vagy különösebben okos – és mégis bölcs vagy. Alapvetően jól és bölcsen irányítod az életed. Egyszerű vagy, nem dicsekedhetsz látványos sikerekkel, és mégis sokan szeretnek melletted lenni, és veled beszélgetni. Nem fogalmazzák így, de azért, mert bölcs vagy.
Rendben, fogadjuk el, hogy a Példabeszédek könyve (és a Biblia) elénk ad egy bizonyos életbölcsességet. De miért válasszuk azt? Miért bölcs tisztelni a szülőt, és nem gyalázni? Miért jobb ragaszkodni saját párunkhoz, és nem az idegen asszony (férfi) után menni? Miért az a bölcs, aki megelégedik a kevesebbel, ha békesség van, mint aki keményen hajt a többért, akár sok viszály árán is? Miért éri meg tisztességesen vezetni egy üzletet, ha ügyeskedéssel sokkal többre juthatunk? Nemcsak egy bizonyos erkölcsi rendszer ez az egész, amit mindenki maga választhat meg, de senki sem gondolhatja, hogy az övé (jelen esetben a bibliai bölcsesség) jobb, érvényesebb, mint a másiké? Nem pusztán ízlés- és preferencia kérdés mindez?
A válasz a bibliai bölcsesség mélyebb dimenziónak megismerésében rejlik. A bölcsesség nem más, mint harmónia azzal, ahogy a dolgok vannak. Hallgassuk a textust: „Az Úr bölcsességgel vetette meg a föld alapjait, értelemmel erősítette meg az eget. Az ő tudása által váltak ketté a mélységes vizek, és harmatoznak a magas fellegek. Fiam, ne téveszd ezt szem elől, és megfontolt légy.” A bölcs az, aki azon törvényszerűségek szerint él, amelyeket a teremtő a világba „beépített.” Izrael bölcsei (hasonlóan más közel-keleti bölcsekhez) hosszas megfigyelés, azaz felgyülemlő tapasztalati ismeret alapján jutottak a bölcsességre, azokra a meglátásokra, amelyeket a könyv elénk ad. A bölcsesség irodalom elsősorban nem Isten parancsa, hogy nektek, én népem, így és így kell élni, mert ezt követelem tőletek én, aki szabadítótok vagyok. Sokkal inkább az isteni elrendezés, az isteni rend felismerése, és az ahhoz való igazodás. Annak alapján, hogy az „Úr bölcsességgel vetette meg a föld alapjait…” (a teremtésre utaló szakaszban ugyanazokat a bölcsesség-szinonimákat találjuk, mint a bevezető részben) az a meggyőződés vezeti a bölcseket, hogy az isteni rend, mind erkölcsi, mind spirituális, át- meg átjárja az egész teremtett világot, át- meg átszövi annak minden vetületét, benne azok a témákat, amelyeket néven neveztem. A bölcsesség tehát nem más, mint annak felismerése, ahogyan a teremtő a világot rendezte, valamint ezzel a renddel való harmonikus együttélés. Éppen ezért a Példabeszédekben a bölcs ellentéte nem a bűnös, hanem a bolond. A bolond az, aki nem ismeri, ill. ha ismeri, megveti ezt a kozmikus rendet. Éppen ezért útja a pusztulás, hiszen, fogalmazzunk így, élete „összetörik a valóság szikláján”. Szembemegy mindazzal, ahogy a világot az isteni bölcsesség, értelem és megfontolás alakította. A bölcs és a bolond útja ezt mutatja be: a bölcs életet talál, a bolond pusztulásba rohan. Nem azért, mert Isten – mintegy aktív mód – megbüntetné, hanem azért, mert a teremtésből fakad, hogy az emberi cselekedetek „beépített következményekkel” járnak. A gyakorlati életbölcsesség tehát nem más, mint megismerni, komolyan venni és engedelmeskedni azoknak a törvényszerűségeknek, amit Isten a világban elhelyezett. Minderről pedig a Biblia mindenkire kiterjedő igénnyel tesz tanúságot; hiszen senki sincs, aki kivonhatná magát a teremtett világ Istentől való felépítettsége alól. Mindegy, hogy valaki hisz, vagy nem hisz, konzervatív vagy liberális, szegény vagy gazdag, kevésbé vagy magasabban iskolázott, ugyanúgy érvényes életükben a bölcsesség rendje. Így is lehetsz bolond, úgy is lehetsz bölcs. Lássuk hát, hol kezdhetünk szert tenni a bölcsességre! Mi a bölcsesség kezdete?
II. Hol található a bölcsesség?
„Az Úrnak félelme az ismeret kezdete” – olvastuk. Ez a Példabeszédek mottója, egysoros üzenete. „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet” – halljuk ugyanezt más helyen (9.10). Két fontos kérdés van előttünk: Mi az Úr félelme, és mi a jelentősége annak, hogy ez a bölcsesség kezdete?
Nézzük először a kezdet kérdését. Bármilyen ismeretet meghatároz a kiindulópont. A modern, tudományos megismerés kiindulópontja a világ racionális megismerhetőségébe, mint végső valóságba vetett hit. Ennek alapján mondjuk bizonyos dolgokra, hogy tények – mert bizonyíthatóak -, és kerülnek más dolgok a vélemények kategóriába, mert nincsen természettudományos alapjuk. Tény, objektív igazság egy matematikai egyenlet, egy fizikai, biológiai, csillagászati felismerés, viszont szubjektív vélemény minden, ami erkölcsi kérdést vagy valláshoz kapcsolódó meggyőződést érint. Ez utóbbiak kívül esnek azon, ahova el lehet jutni a kiindulópontból: a világ, a végső valóság racionálisan megismerhető. A bibliai ismeretelmélet egy egészen más utat jár be: onnan indul ki, hogy minden ismeret személyes ismeret, azaz a végső valóság személyes (Isten személy!), és csak úgy ismerhetjük meg, ha személyes részesei leszünk ennek a valóságnak. Gerhard von Rad, ószövetséges teológus írja: „Nincs olyan ismeret, amely előbb vagy utóbb nem vezeti vissza a tudás keresőjét a saját önismeretének és önértelmezésének kérdéséhez. … Izrael meggyőződése az volt, hogy Isten igazi ismerete az egyetlen, ami az embert az általa érzékelt valósággal megfelelő viszonyba állítja…” (in: Brueggemann: An Introduction to the Old Testament, 309.) Tehát minden a kiindulóponton dől el, és a kiindulópont minden esetben hitkérdés (hiszen éppen azért kiindulópont, kezdet, mert olyan előfeltevésen alapszik, amely nem bizonyítható).
A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Ez a kiindulópont – de mit jelent az Úr félelme? A másik ige rámutat: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet.” A héber költészet szabályai alapján az „Úrnak félelme” kifejezés a „Szentnek megismerése” kifejezéssel párhuzamos. Az Úr félelme nem Istentől való félelem vagy rettegés a Bibliában. Nem valamiféle rossz lelkiismerettel való élés, hogy vajon mikor sújt le rám az Úr… Az „Úr félelme”, mint bevett szófordulat, Isten ismeretét (személyes ismeretét), szeretetét, tiszteletét, komolyan vételét jelenti. Azt, amikor valaki vele jár, útjain engedelmeskedik neki. Miért az Úr ismerete, szeretete, tisztelete a bölcsesség kezdete? Azért, mert csak azáltal kerülünk harmóniába a teremtett renddel, csak azáltal kezdjük azt fel- és megismerni, és csak akkor akarunk e törvényszerűségek szerint élni, ha személyes ismeretünk, közösségünk lesz azzal, aki mindezt tervezte. Mert mindez a rendezettség nem mindig magától értetődő. A szívünk, bensőnk sem világos és tiszta már. Sem a körülöttünk lévő világ, sem a bennünk lévő világ nem egyértelmű; és egyik sem tükrözi magától értetődően az isteni szándékot. Egyetlen egy út vezet csak a bölcsességhez, a jó élethez: Isten megismerése, az Úr félelme.
És újra hangsúlyozni kell: nem arról van szó, hogy valahol, valamilyen módon része az életednek az Úr félelme, Isten ismerete. Mert a vele való közösség vagy mindennek a kezdete, a kiindulópontja, az alapja, vagy máris félrecsúsztál a megismerésben. A bölcsességnek ára van: annak adatik, aki minden előfeltételezését, minden gondolatát, minden indulatát, minden cselekedetét, minden ismeret-forrását hajlandó az elsőnek, a kezdetnek a világosságában megvizsgálni. Annak adatik, aki önmaga ismeretét is az Úr ismeretéből eredezteti. Azaz nem akarsz mást mondani magadról, nem akarod másképpen látni magadat, mint ahogy ő lát téged. „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete – a bölcsességet és az intést csak a bolondok vetik meg.” Mindez ahhoz a kérdéshez vezet ma el minket, hogy mennyire fontos nekünk a bölcsesség? Bölcsek vagy bolondok kívánunk-e lenni? Ki az, aki kész megfizetni az árat?
III. A bölcsesség értéke
A válasz a kérdésekre abban rejlik, hogy mennyit ér nekünk a bölcsesség. Mennyire tartjuk fontosnak? Sőt, a kérdést így kell feltenni: megelőz-e a bölcsesség minden mást, ami érték számunkra? A bölcsesség értékéről így beszél Salamon: „Ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon.” A másik helyen pedig: „Ez élteti lelkedet, és ékesíti nyakadat.” A koszorú a tisztelet és a tekintély jelképe, a nyakék az értékről, díszről beszél. A képek természetesen túlmutatnak magukon, és konkrét kérdésekkel szembesítenek: mitől várom a tiszteletet és a tekintélyt az életben? Mi az, amire vágyom, hogy „ékesítsen”, azaz mit tartok igazi díszemnek, igazi értéknek? Mivel szeretném magamat megkoronázva látni? Mi tenné fel, elgondolásom szerint, az igazi koronát az életemre? Mi az, szívem mélyén, ami igazi díszem? Mi az értékem? Próbálj válaszolni erre most… Mi lenne a koronád, a díszed, az, amibe öltözve úgy éreznéd életed végén, hogy ezért megérte a sok harc és sok küzdelem? -- Egyeseknek az, hogy népes család veszi körül. Másoknak az, hogy hosszú publikációs jegyzéke van. Megint másnak a kitüntetései, díjai. Személyes tisztelőid, hódolóid, rajongó táborod. Szexuális hódításaid skalpjai. Házad, autód… Elismertséged. Sporteredményeid. Népszerűséged. Örök fiatalságod. A koronád, a díszed az, ami „élteti lelkedet”, mondja a bölcs. Mi éltet, mi visz tovább, mi motivál, mit határozza meg döntéseid?
A bölcs az mondja, a koszorúm és nyakékem semmi más, mint Isten ismerete, az Úr félelme, az ő útján járás, és mindaz, ami ebből fakad. A kérdés végül így szűkül le: emberek félelme vagy Isten félelme? Embereknek akarok tetszeni, vagy az Úrnak akarok tetszeni? Embereket akarok meghatni koronámmal, díszemmel – és az irányít, hogy ezt elérjem, valamint az attól való félelem, hogy nem lesz meg? Az emberek félelme „bölcsességem” kezdete, életem kiindulópontja? Ez biztosan elvakít és bolonddá tesz. Mégis, mindannyian előbb vagyunk embereket félők, mint istenfélők. Mindannyian! A különbség csak annyi – és ez nem kevés! – hogy van, aki ezt tudja közülünk, van, aki nem. Mert az istenfélelem, az Úr ismerete, szeretete, tisztelete nem a sajátunk. A bölcsesség, mint legfőbb kincsünk és díszünk minden, csak nem magától értetődő. A bölcsesség nem a miénk. Annál sokkal nagyobb hatalma van szívünkben a bolondságnak, az emberek félelmének, semmint hogy egy felismerés következtében váltani és változni tudnánk. Sokkal nagyobb hatalomra, sokkal nagyobb erőre van szükségünk.
Pál apostol ezért írja Jézus Krisztusról: „Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve.” (Kol. 2.3) A bölcsesség, az Úr félelme, tisztelete Jézusban van elrejtve. Mi ez a gazdagság, mi ez a kincs? Mi ez az ékszer, koszorú és dísz, ami mindennél jobban fog kelleni nekünk, ha megismerjük?
Pál apostol azt a kifejezést használja, hogy ez az Isten titka. Isten titka, kikutathatatlan, felfoghatatlan bölcsessége és szeretete, hogy a megcsúfolt, meggúnyolt, töviskoszorús, köpésekkel és vérrel „ékesített” Fiúban adja neked önmagát. Az ő titka, hogy a kereszt bolondsága által hív téged bölcsességre. Az ő titka, hogy ilyen módon jelenti meg neked irántad való szeretetét, és kimunkálja benned az igazi istenfélelmet és ismeretet. Mert amikor megérted és megéled, hogy a mindig engedelmes és istenfélő Fiú a te engedetlen és Istentől független életed ítéletét hordozta el a kereszten; és amikor megérted és megéled, hogy ráadásul te, az engedetlen és bolond, a tökéletes Fiú engedelmességét és ártatlanságát kapod meg cserébe: akkor „megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret.” (Péld. 2.5) Akkor mindennél jobban fogsz vágyni erre az ismeretre, erre a kapcsolatra, erre a közösségre az Úrral. Akkor ez lesz számodra a legdrágább, és ezért ennek esetleges elvesztése a legnagyobb félelmed. Mert azt féled, akit vagy amit szeretsz. És ha őt szereted a legjobban, akkor lesz számodra a bölcsesség kezdete az Úr félelme. És akkor lesz legfőbb vágyad, hogy életed végén ő legyen koszorúd és ékességed. ÁMEN!
Lovas András