A nagy kép

Az elmúlt héten sokat, nagyon sokat láttam. Láttam Jeruzsálemet, a szent várost. Láttam, amint fekete kaftános, pajeszos zsidók sietnek a rómaiak által 2000 éve lerombolt jeruzsálemi templom megmaradt falához, a Sirató Falhoz, hogy imádkozzanak teljes odaadással és elmélyüléssel. Láttam, amint tőlük néhány méterre, az általuk is legszentebbnek tartott hegyen, a Szikla-mecset és az El-Aqsa mecset közelében imámok tanítják a Koránt muszlim híveiknek. Néhány száz méterre innen láttam a Szent Sír Bazilikát, ahol Jézus megfeszítésének és eltemetésének helyén ortodox keresztények csókolgatják az ereklyéket teljes vallási odaadásban. Láttam, amint a Via Dolorosa – Jézus útja a Golgotára – elején muszlim hívők osztogatnak missziói traktátusokat a keresztény zarándokoknak, amelyben a muszlim hit igazságát és a Biblia tévelygéseit adják eléjük. Láttam a gépfegyverrel felszerelt kommandósokat a szent városban, a csomagjainkat átvilágító berendezéseket, amint beléptünk a Sirató Fal előtti térre. Láttam az arab árusokat, a nyüzsgő forgatagot, este a Via Dolorosán focizó gyerekeket. Láttam a Szent várost – de János valami egészen mást látott.
Láttam a földet és az eget. A földet, ahol a sivatagban élet fakad, a homok és a kövek között kizöldül a föld, hiszen csodálatos mezőgazdasági termelés folyik ott, ahol alig-alig van élet. Láttam a földet, a Holt-tengert és a Galileai tavat – a vízhiány miatt mindkettő jó pár méterrel a szükséges szint alatt van. Láttam a szemetet, ami elborítja egyes lakóterületek környékét, és láttam földi paradicsom szépségű oázist. Láttam az eget, amelyen nemcsak csodálatos madarak, hanem izraeli harci gépek is folyamatosan húznak… Amikor a Galielai tó partján felnéztem a csillagos égre, nemcsak arra gondolhattam, hogy Jézust is ez az égbolt takarta be kétezer éve, hanem arra is, hogy néhány kilométerrel arrébb a Golán fennsíkon több mint negyedmillió akna is az éj sötétjében lapul.
A szépség, a gyönyörűség, az élet, a szorongás, a félelem, az erőszak és a halál képei mind-mind jelen vannak. Nemcsak Izraelben, hanem bármerre, ahol járunk, ahol élünk ezen a földön. Ugyanezt látod te is, én is. Láttam a földet és az eget, láttam a szent várost, de János valami egészen mást látott: „És láttam új eget és új földet … és a szent várost, az új Jeruzsálemet…” Amit János lát, az új. Nem testi szemeivel látja, hanem Lélekben. Isten kinyilatkoztatása mindez. A Biblia utolsó könyve egy hatalmas látomássorozat, telve színekkel, képekkel, hangokkal – gyönyörűségesekkel és rémisztőekkel. A biblia nagy történetének – ahogy neveztük, a nagy képnek – az utolsó fejezeteihez értünk. Beszéltünk arról, hogy miért van bármi is, azaz hogyan és mire teremti Isten a világot, és benne minket, az embert. Láttuk, mi romlott el, és mi lett ennek a következménye. Hallottuk, hogy Isten mégsem hagyta félbe az ő szeretetének és hűségének történetét velünk, hanem megoldást, szabadulást, megváltást készített. Beszéltünk a Jézus Krisztusról szóló evangéliumról, Isten erejéről és hatalmáról, amely által az életünket saját nagy történetének részesévé teszi, megszabadítva az önzéstől, a hiábavalóságtól, a bűn hatalmából. A Jelenések könyvében pedig kibontakozik előttünk a történet vége: Isten ítéletet tart az istentelenség civilizációja felett, majd beteljesíti mindazt, amit Jézus Krisztus feltámadása által elkezdett, újjáteremt mindeneket. Ha a Biblia története a mi történetünk, úgy lehet és úgy kell élnünk, mint akik tudják, hova tartanak. Az újjáteremtett világ látomása kell hogy betöltsön minket – és ezt erősíti meg Advent időszaka is. Lássuk hát, hogy 1. Hogyan érkezik el az új ég és új föld? 2. Mit hoz magával, mi jellemzi? 3. Miért van erre a látomásra szükségünk ma?
I. Hogyan érkezik el az új ég és új föld?
Számos irodalmi alkotás és film (Morus Tamás Utópiájától a Mátrixig…) beszél arról, hogy az embert mindig is foglalkoztatta egy új világ létrehozása. Az ezek által megálmodott, a tökéleteshez közelítő emberi társadalmat nevezzük utópiának. Az emberi elvágyódás e hiányokkal teli világból az utópiák újabb és újabb formáit szüli meg. A művészi képzelet és a filozófiai spekuláció utópiái akkor válnak veszélyessé, amikor valakik megpróbálják azt megvalósítani, kialakítani az Új társadalmat, megformálni az ahhoz szükséges Új embert. Ha a XX. századra gondolunk, mind a nácizmus, mind a kommunizmus úgy áll előttünk, mint ami új embert és ideális és tökéletes szép új világot akart létrehozni. Az új világ látomása olyan erőssé tudott válni, hogy emberek millióit fanatizálta elhitetvén velük, hogy felépíthetik a tökéletes társadalmat. Mint tudjuk, ezeknek e kísérleteknek sok millió áldozata lett. A várva várt szép új világ helyett egy olyan világ köszöntött be, amelyet inkább nevezhetünk földi pokolnak. Ugyanakkor nem lehetünk naivak, és ne gondoljuk, hogy az ember feladta azt a célját, hogy megteremtse a tökéletes társadalmat. Különféle ideológiák mentén, különféle izmusok neve alatt, újra és újra megjelennek a totális hatalmat követelő, mindent egységbe forrasztó utópisztikus kísérletek.
Az utópisztikus gondolkodásnak van egy keresztény válfaja is: amikor azt hisszük, hogy Jézus Krisztust megismerve, megváltásának részesévé válva, a magunk erőfeszítéseinek és odaadásának az egyenes következménye lesz, hogy elérjük az új ég és új föld valóságát. Röviden összefoglalva: minél jobb stratégiákkal minél több embert elérünk az evangéliummal, vagy minél több gyülekezetet plántálunk, annál közelebb van hozzánk az új ég és az új föld. És ha majd mindenkihez eljuttattuk az evangéliumot, akkor itt az új világ – azaz magunk érjük el az ideális állapotot.
Ezzel szemben János látomása arról beszél, hogy az ember szívében élő kitörölhetetlen vágyakozását egy új és tökéletes világ után Isten elégíti meg: „A trónuson ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent.” János látja az új eget és az új földet, amit az Úr mutat meg neki. Látja a szent várost, az új Jeruzsálemet, „amint alászáll a mennyből, Istentől”. János áll és figyeli, szemléli, magába foglalja azt, amit az Úr megcselekedett. Látja, hogy ez a csodálatos világ nem ellentéte a réginek, nem független attól, hiszen éppen úgy ég és föld, mint amikor Isten megteremtette a kezdetben (1Móz. 1.1kk). Az „első ég és az első föld elmúlt”, de az új is ég és föld, ami folyamatosságot biztosít a régivel. János látja azt is, hogy ez az új mégis egészen más. És újra kell hangsúlyoznunk, János csak szemlél. Az Úr szól, de nem arra ad parancsot, hogy János és majd könyve olvasói hozzák létre az új világot, hanem arra, hogy amit lát, írja meg. Hogy minden egyes keresztény tudja, hallja, lelki szemeivel lássa, Isten új eget és új földet teremt. Ő hozza el azt, amit az ember utópisztikus képzeletvilágban, vagy diktatórikus társadalomban próbál megteremteni magának. Milyen ez az új világ?
II. Mit jellemzi az újjáteremtett világot?
A János által látottak közül három részletet emelek ki, amelyek az új világ jellemzői: Isten közvetlen jelenléte, minden ártó és pusztító vége, valamint a szomjúság megelégíttetése.
„Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: ’Íme az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek…’” Isten közvetlen jelenlétét ismeri és élvezi minden ember. Nem lesz semmi, ami elválasszon tőle, nem lesz olyan, hogy néha közel, máskor meg távolabb érzed magad tőle. Nem lesz kétség, és nem lesz hit; szemtől szembe látjuk őt. Amint egy bibliamagyarázó fogalmaz: „Lelkük a teljes szeretetben, tiszteletben és örömben eggyé lesz Istennel … Közvetlen jelenlétében, irántuk megnyilvánuló szeretetében, rajtuk ragyogó dicsőségében nyilvánul meg majd teljes boldog állapotuk, tökéletes üdvösségük.” (Matthew Henry, Mennyei jelenésekről, 172) Sokan ismeritek annak áldott, csodálatos voltát, amikor Isten Szentlelke betölt és teljesen átjár. Vajon milyen lesz, amikor ennél sokkal közvetlenebbül, sokkal teljesebben, sokkal valóságosabban tapasztaljuk az Urat? Isten közvetlen jelenléte a népeket az ő népeivé teszi. Ahol Isten az emberekkel lakik, ott nem fognak három vallás képviselői egymást fenyegetve, egymásra irigykedve és gyűlölködve egy szent helyért acsarkodni. Ott minden nép tagjai ismerni és szeretni fogják őt.
Másodszor, mivel a régiek elmúltak, vége lesz minden ártónak és pusztítónak. „Tenger sincs többé”, írja János, és ezzel a kaotikus, démoni erők hatalmának megszűnését hirdeti. Ennek két dimenziója is van. Az egyik, hogy minden korábbi szomorúság, fájdalom és gyötrelem következménye megszűnik: Isten „letöröl minden könnyet a szemükről…” Amikor arról beszélünk, hogy az új ég és új föld világában nem lesz többé gyász, fájdalom, betegség, számosan, akik nagyon súlyos traumákon mentek keresztül ebben a világban, érezhetik úgy, hogy nekik ez nem lesz elég. Aki elvesztette a gyermekét, akit megerőszakoltak, aki pici korban árvaságra jutott, aki maradandó egészségkárosodást szenvedett – vajon tudja-e az új világ kárpótolni őket a könnyekért, a fájdalomért, a megaláztatásért? Vajon nem úgy érzik, hogy olyan mélyen beégett lelkükbe a veszteség, hogy azt már semmi nem törli ki onnan? Az Úr erre válaszul csodálatos képet mutat Jánosnak: ő letöröl minden könnyet a szemeinkről… Azaz vannak könnyek, vannak fájdalmak, van emlékezete a nyomorúságnak bennünk – de az Úr érintésére mindezek semmivé válnak. Nem tudjuk elképzelni azt a nagy vigasztalást, amit e kép jelent, és amit C.S. Lewis úgy próbál megragadni, hogy ha egyszer eljutottunk az új világba, „az időben visszafelé is hatni fog, s a kínszenvedést is dicsőséggé változtatja.” (A nagy válás, 79) De nemcsak a múltbeli szomorúságok következményei szűnnek meg teljesen, hanem minden jövőbeli szomorúságnak is eleje vétetik: „és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…” Az új föld és új ég idején nem fogunk félni. Nem fogunk aggódni egészségünk, szeretteink élete felől. Nem fogunk aggódni háborúk, betegségek, balesetek miatt. Nem lesz mitől félni, hiszen a régiek elmúltak. Minden ártó és pusztító megszűnik.
Végül így szól az Úr: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” Amint korábban is említettem, sóvárgunk a teljes öröm, bűnnélküliség, teljesség és tökéletesség után. Az, aki ezt a sóvárgást a szívünkbe adta, egy napon meg is elégíti. Nem hagy úgy elveszni, hogy csak szomjaztunk egy jobb, egy igazabb, egy teljesebb után, és végül nem lesz belőle semmi. „Nem egyezne meg Isten jóságával, övéi iránt táplált szeretetével, hogy szent és mennyei kívánságokat támaszt és táplál bennük és kielégítésüket megtagadná tőlük.” (Matthew Henry, 173)
III. Miért van erre a látomásra szükségünk ma?
Mindezek után feltehetjük a kérdést: nem pusztán egy újabb utópia mindaz, amit e látomás elénk tár? És vajon – ha valóban Isten hozza el az új eget és földet – nem vezet ez a társadalom ügyei, gondjai iránt közömbösséghez, egyfajta káros passzivitásra? Hiszen miért próbálnánk jobbá tenni ezt a világot, ha végül úgysem az lesz a meghatározó, amit mi érünk el? Miért van erre a látomásra szükségünk?
Először is, ha a Biblia Isten valóságos története a világ kezdetéről, problémájáról, a Jézus Krisztusban adatott megoldásról, akkor ez a látomás a történet szerves része. Azaz, ha valaki valóban hiszi, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki halálában bűnei büntetését hordozta el, feltámadásával pedig örök életet szerzett meg neki, nem állhat meg a történetben fél úton. Hiszen az evangélium, az örömhír nem az, hogy téged ő megváltott, és kiment ebből a világból valami megfoghatatlan, lelki-szellemi mennyországba, aminek semmi köze e világhoz, hanem az, hogy Krisztus feltámadása által elkezdődött az új teremtés valósága. Azaz, ha hiszel Jézus Krisztusban, mint Úrban és megváltóban, mindez nem utópia, hanem szükségszerű következménye hitednek, az evangélium logikus következménye. János hallja az Urat: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” Ő mindenek kezdete – és ő mindenek vége. Ő a teremtő – és ő az, aki újjáteremt. Ha Jézus Krisztusban részese lettél történetének, akkor tudod, hogy amit az Úr ezen a látomáson keresztül népe elé adott, az a biztos és teljes kibontakozása az ő szabadító és megváltó, újjáteremtő tettének. Amit az Úr elkezdett, azt be is fogja fejezni. Hallelujah!
A második kérdésre csak röviden válaszolok: Miközben a Biblia az új világ csodálatos látomásával zárul, és azt valóban nem mi hozzuk el, ez semmiképpen nem semlegesíti azt a jézusi parancsot, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Ha pedig szeretjük a másik embert, akkor teljes erőnkkel és tehetségünkkel azon fogunk dolgozni, hogy ez a világ jobb hely legyen addig is, amíg mindez beteljesedik. Mert mindaz, amit szeretetből teszünk, - meg vagyok győződve róla – valamilyen módon örök, és megmarad az új világban. Ez a látomás nem passzívvá tesz, hanem szabaddá: szabaddá szeretni, szabaddá jót tenni, és szabaddá az Úr Jézus Krisztust hirdetni.
János olvasói számára – és számunkra is – van azonban ennek a szakasznak egy lelkigondozói, intő funkciója is: „Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek … meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál.” Az első század vége felé vagyunk, amikor az első keresztény gyülekezetek a hit és szeretet első tüze után megfáradnak, különféle kísértésekkel néznek szembe, amelyek közül a leghangsúlyosabb a Domitianus császár alatt kibontakozó keresztényüldözés. Erős nyomás nehezedik rájuk, hogy hitüket feladják, és így biztosítsanak maguknak békét, jólétet egy ellenséges társadalomban. Ennek fényében értjük meg az „aki győz” kifejezést. Aki megmarad, aki kitart, aki kiállja a próbát, az örökölni fogja az új eget és az új földet, amit Isten készít. De a gyáva és hitetlen, azaz aki nem meri vállalni a Jézusról szóló bizonyságtételt, nem kerülheti el Isten ítéletét, hiszen megismerte őt, majd megtagadta őt. Az első századi keresztényeknek, és azóta is kétezer éven át az üldözött egyháznak, de az egyéni fájdalmakkal és nehézségekkel szembenéző keresztényeknek is erőt ad e látomás. Isten – ismerve a gyengeségünket, ingatagságunkat – különösen is meg akarja erősíteni számunkra ígéretét: „ezek az igék megbízhatók és igazak.” Ez valóban így lesz. Annyira, hogy János azt hallja: „Megtörtént!” Már múlt idő, ami még jövő. Annyira bizonyos Isten szava igazsága, hogy már mögöttünk van, ami még előttünk van.
És hogy mire hív mindez? Arra, hogy Jézus Krisztusban öleljük magunkhoz e látomást. Jézust magát öleljük magunkhoz, akiben Isten az újat teremti. Jézushoz kötve magunkat, őt imádva és szeretve és szolgálva ne csak a régit lássuk mindennapjainkban, hanem engedjük, hogy láttassa velünk az újat. Legyen ez számunkra erővé, biztonsággá, vigasztalássá, reménységgé. És kiáltsuk együtt: Jöjj, Uram, jöjj hamar, jöjj el hamar! ÁMEN!

„Miért gondolja azt az ember, hogy ő a teremtés koronája?” címmel a következő blogbejegyzést olvastam az interneten: „Nem mondanám, hogy sokat töprengtem ezen a kérdésen, viszont amikor feltettem magamnak, igencsak találónak és elgondolkoztatónak éreztem. Elvégre mitől jobb az ember, mint a többi élőlény ezen a bolygón? Mi az ami egyéb fajok fölé emeli civilizációnkat? Mondjuk okosabbak vagyunk mint a többi élőlény, de ez is csak folyton bajba kever minket, nemsokára elpusztítjuk a bolygót hatalmas eszünkkel. Viszont sok más tulajdonságban rövidebbet húznánk, ha versenyre kerülne sor. Például a disznó sokkal több ideig élvezi az orgazmus örömét, mint az ember. Tessék, már is van mit irigyelni. A patkányok úgy belakták városainkat, hogy otthonosabban érzik magukat benne, mint a szabadban. Szóval jobban alkalmazkodnak nálunk. A csótányok sokkal jobban bírják az extrém körülményeket nálunk, tehát a túlélőképességünk is gyengébb mint az övék. Bőven vannak tökéletesebb élőlények mint az emberek ezen a világon és nem is kell túl messze menjünk ahhoz, hogy megleljük ezeket. Csak tudnám, hogy őket miért zárták ki a Paradicsomból…” 
Hozzátehetnénk még, hogy a csimpánz és az ember teljes örökítő információja (genomja) között 1.2% eltérés van (Raskó István: Honfoglaló gének, 20.), amit az előbbi kirohanás szellemi nívóján úgy is értelmezhetnénk, hogy 98.8%-ban csimpánzok vagyunk, a maradék kb. 1% pedig hibahatáron belüli (a genetikában nem!). Vagy azt is arcába vághatnánk a „teremtés koronájának”, hogy mit akar az, akinek 70%-a víz, a maradék pedig különböző kémiai anyagok, bibliai kifejezéssel por és hamu. Miben különbözik bármilyen más állattól? És akkor még nem beszéltünk olyan radikális zöld mozgalmakról, akik szerint a bolygón az ember a legkártékonyabb állat, hiszen ő számolja fel a saját és egész környezete életét.
Mindezek fényében nehéz dolga van annak, aki a bibliai teremtéstörténetet veszi alapul, amikor felelni akar a kérdésre: kicsoda vagy micsoda az ember? Múlt héten kezdtük a „Nagy kép” c. sorozatunkat, amelynek során a Bibliát, Isten kijelentését egy olyan nagy és egyetemes történetként kívánjuk látni, amely történet az emberiség, és benne az egyén története is. Egy olyan nagy összefüggést jelentett ki az, aki mindeneket kézben tart és vezet, ami a mi saját életünknek keretet, célt, méltóságot, jelentést ad. Ha ez a történet – amelynek „fejezetei” a teremtés, az Istentől való elszakadás, az összegyűjtés munkája Izrael és Jézus Krisztus által, majd a végső beteljesedés – létezik, akkor részesei vagyunk akár ismerjük és elfogadjuk, akár nem. Nem a mi hitünk alkotja a történetet, de a hitünk által leszünk tudatosan részeseivé, előmozdítóivá, Isten munkatársaivá.
A múlt héten a teremtés művéről beszéltünk, ma este annak egy részletét, a hatodik nap eseményét, az ember megalkotását vizsgáljuk. Bibliamagyarázók hangsúlyozzák, hogy az irodalmi szerkesztés eszközét segítségül híva a Szentíró úgy építette fel a teremtéstörténetet, hogy minden az ember megformálására tekintett előre (a „teremt” ige háromszori használata, a leírás a korábbiakhoz képest részletes volta ezen eszközök). Isten létrehozott egy otthont, egy szentélyt, a kozmoszt, hogy majd elhelyezze benne az embert, aki az ő képmása és hozzá hasonló. Nem kérdés, hogy érte jött létre az egész teremtői mű. Ezt akkor is ki kell mondani a bibliai szöveg alapján, ha már most feszül bennünk az ellenkezés: mi ez a önző, emberközpontú, szűklátókörű megközelítés? E felbolydulásunk mögött meg az áll, amire már utaltam, hogy tudjuk, mennyit ártott és árt az emberiség a világnak. Hiszen mi szennyezzük a levegőt és mi mérgezzük a vizeket, mi irtjuk ki az erdőt és pusztítjuk ki a fajokat, mi háborúzunk és mi készítettük el azokat az eszközöket, amelyekkel bármikor el tudjuk pusztítani bolygónkon az életet. Tartható-e egy olyan eredet történet, ami látszólag éppen ezt az önző, pusztító hozzáállást erősíti meg?
A válasz abban rejlik, hogy mit is jelent, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, hogy az ember „istenképű” lény. Goldingay megjegyzi (Old Testament Theology, 102), hogy miközben az itt használt kifejezés önmagában nem határozza meg, hogy mit jelent embernek lenni, de megnyitja annak útját, hogy ezt megtudjuk. Ahogy Isten és az emberiség története kibontakozik, úgy tudunk meg egyre többet az istenképűség jelentéséről. Amint tudatosul bennünk egy–egy vonása annak, hogy mit jelent embernek lenni (racionális lények vagyunk, érzelmi lények vagyunk, vallásos lények vagyunk, erkölcsi lények vagyunk, kapcsolatban élünk, alkotunk, stb.), ez mindig arra indít, hogy Isten természetét is kutassuk, akinek képére és hasonlatosságára formáltattunk. Az következő két hétben emberi mivoltunk két olyan oldaláról lesz szó, amit a mai szakasz elénk ad: a világ meghódítása, az uralkodás – azaz a munka; valamint férfi és nő kapcsolata. Ma azonban az istenképűségnek csak egyetlen vonatkozásával szeretnék foglalkozni: az ember kapcsolatra teremtett lény. 1. Minden ember egyenlővé teremtetett, 2. Minden ember Istennel való közösségre teremtetett, 3. Hogyan élhetjük ezt meg?
Az, hogy az istennek vagy isteneknek képe, képviselője van a földön, jól ismert gondolat Izrael szomszédai, a közel-keleti népek között. A királyságot isteni eredetűnek tartották, a király vagy a fáraó isteni eredettel, isteni tulajdonságokkal bírt. A teremtéstörténet azonban valami olyat állít, amit méltán nevezhetünk radikálisnak, sőt, felforgatónak az istenkirály által uralt társadalmak életében. Talán ma úgy fogalmazhatjuk, hogy „demokratizálta az istenképűséget”, hiszen ami bizonyos népeknél csak a királynak járt, az a teremtés történet hitvallása által minden egyes embernek adatott. A Biblia azzal kezdi az emberiség történetét, hogy minden egyes ember, kezdettől fogva, Isten képét hordozza, Isten képét testesíti meg ebben a világban.
Ez először is alapvető, mély, egyetemes egyenlőséget teremt minden ember között. Az emberi jogok, amelyekre olyan sok hivatkozás esik napjainkban, innen, ebből a bibliai gondolatból fakadnak. Miért illet mindenkit egyenlő méltóság, jog és szabadság? Mert minden egyes ember magán hordozza alkotója képét. Minden ember egyedi és megismételhetetlen (ezért vet fel etikai kérdéseket a klónozás lehetősége). Hogy az istenképűségünk hol rejlik a 70% vízben, és a 30% ásványi anyagban – nem tudom. Hogy megtalálható-e a csimpánztól eltérő 1.2%-os genetikai információban – kétlem. De amennyiben minden ember Isten képének hordozója, akkor nemre, bőrszínre, vallásra, társadalmi helyzetre, etnikai származásra való tekintet nélkül egyenlő. Ugyanakkor ez az egyenlőség a bibliai gondolkodás szerint nem abból fakad, hogy „demitológizáljuk” azt, hogy a király Isten képviselője, mondván, ez a felvilágosodott korban bugyutaság. Sőt, éppen az ellenkezője igaz: azzal, hogy az ember Isten képviselője a földön, maga is királyi méltóságot nyer: „Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó minden élőlényen!” A Biblia hitvallása az istenképűséget, és az ebből fakadó királyi méltóságot nem elveszi az uralkodótól, hanem kiterjeszti minden emberre.
Ha minden ember istenképű, akkor nincs értékesebb és felesleges. Ha minden ember lényegileg, Isten által teremtve, a teremtőtől ma is ismerve és szeretve egyenlő, akkor mi könnyen beláthatjuk, milyen távol állunk ettől az Istentől. Hiszen mi alapvetően nem ezen a legmélyebb és legalapvetőbb mércén mérjük az embert – sem másokat, sem magunkat. Még ha elvben egyet is értünk azzal, hogy minden ember egyenlő, sőt, még ha valaki harcos jogvédő is, aki fellép a kisebbségek érdekében, vajon mit tart az ember értékének? Amikor önmagadra gondolsz, miben áll igazi értékességed, méltóságod? Mire vagy büszke, miből meríted a magabiztosságod? Vagy fordítva: minek a hiányában tartod magad értéktelennek? Mi lenne az, ami, ha megadatna, úgy érzed, igazán a helyedre tenne a többi ember között? Ahányan vagyunk, annyiféle választ adhatunk erre a kérdésre. Van, akinek a családalapítás (férj vagy feleség és gyerek), másnak egy bizonyos társaságba való bekerülés számít. Megint mások pénzen vásárolható javakhoz kötik (pl. márkás cuccok), esetleg egy bizonyos egyetem elvégzése, tudományos fokozat megszerzése, munkahelyi pozíció elnyerése az, ami azt az érzetet kelti, hogy valaki vagy. Lehet ez a családi háttered, a személyes vonzerőd, kisugárzásod, művészi képességeid, szexuális hódításaid száma, vagy éppen intellektuális kifinomultságod. És leggyakrabban nem is tudatos, hogy mi az, ami lényed legmélyén meghatároz. És most jól figyelj: ami a szíved legmélyén meghatározza, hogy mitől tartod magad értékesnek, ugyanaz fog vezetni abban, hogy miben látod a másik ember értékét, méltóságát. Ez még akkor is igaz, ha különben nyitott vagy mások felé, segítesz a nyomorultaknak, teszel a hajléktalanokért, cigányok között dolgozol. De vajon azért teszed ezt, mert őket Isten képének tartod, vagy azért, mert akkor vagy értékes a magad szemében, ha jót teszel másokkal?
Az istenképűség gondolata, ha komolyan és következetesen vesszük, radikálisan átalakítja azt, hogyan viszonyulunk a másik emberhez. Ahhoz, hogy ez hatással legyen ránk, és rajtunk keresztül a körülöttünk élőkre, a társadalomra, először nekünk kell kapcsolatba kerülnünk életünk ezen elrejtett, eltemetett valóságával.
II. Minden ember Istennel való közösségre teremtetett
Ha az ember Isten képére és hasonlatosságára lett formálva, és ez azt jelenti, hogy őt képviseli a földön, akkor nyilvánvaló, hogy kapcsolatban kell lennie azzal, aki alkotta. Az istenképűség nem egy tulajdonság, amit annak hiányában is birtokolunk, aki ezzel megajándékozott; sokkal inkább arra való lehetőség, felhívás, hogy közösségben éljünk azzal, aki alkotott. Azt hordozza magában, hogy Isten beléphet az ember életébe, megszólítja őt, aki válaszol neki. Isten, aki szólt és lett, a beszéd képességét adta az embernek; Isten, akinek Lelke életet hívott elő, a maga Lelkét lehelte az emberbe (Gen. 2.7). Ezt a közeli kapcsolatot jól illusztrálja, amikor a történet elbeszélője így ír Ádám fiának születéséről: „Ádám … fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására, és elnevezte Sétnek.” (Gen. 5.3). A fiú pedig nyilvánvalóan nemcsak hordozza apja képmását, hasonlatosságát, hanem kapcsolatban áll vele – haláláig. Mivel azonban minden analógia töredékes, ez is: az ember nem növi ki a teremtőjével való kapcsolatot, sőt, éppen abban növekszik.
Ha tehát ott van bennünk valami Isten képmásából és hasonlatosságából, hogyan kerülhetünk kapcsolatba vele? Hogyan juthatunk el legigazibb énünkig, legmélyebb identitásukhoz? Hogyan ismerhetjük fel igazi méltóságunk, legalapvetőbb értékességünk? Hogyan biztosíthatjuk, hogy újra és újra ebből a középpontból éljük az életünk, és így tudjunk tekinteni minden más emberre?
A nagy történet „második fejezete” arról beszél, hogy az ember elszakadt Istentől, és ezért a korábban Istennel és a másik emberrel meglévő nyílt, őszinte, magától értetődő szeretetkapcsolata megromlott. Ahogy egyes teológusok fogalmaznak, istenképűsége összetört. Nem szűnt meg istenképű lenni, de valami eltorzult, kifordult, odalett. Nem tudja már, hogy valójában kicsoda és miért van itt ebben a világban; nem sugárzik róla a teremtés és a teremtő szépsége, dicsősége; nem él harmóniában a természettel és a másik emberrel.
Kell tehát egy helyreállító. Kell egy összekötő. Kell a gyógyulás. Kell valaki, aki egészen mélyen, az ember lénye legmélyén összerakja azt, ami eltört. Aki kibontakoztatja azt, ami a romok alá szorult. Aki feltámasztja azt, ami meghalt. Ha a teremtőnek fontos az ember, akkor bizonyosan nem hagyja annyiban a történetet, hogy hát elromlott, akkor elromlott. Ki hagyná összetörve azt, akit saját képére és hasonlatosságára nemzett, a saját gyermekét, ha hatalmában állna segíteni? Ha tehát igaz a történet eleje, és Isten teremtette a világot, és benne az embert, akkor kell lennie folytatásnak. Ha létrehozta a világot, akkor kell, hogy legyen hatalma arra, hogy helyre is állítsa azt – és benne minket. A folytatásról így vall Pál apostol: „Ő a láthatatlan Isten képe…” (Kol.1.15) Ő, Jézus Krisztus. Az ember, aki tökéletes, hibátlan. Tökéletes kapcsolatban az Atyával: tudja, hogy kicsoda, Isten Fia. Istenképűsége romlatlan, az Atyával folyamatos, nyílt, őszinte közösségben van. És ugyanakkor ezt éli meg az emberek felé: nem személyválogató, nem státusz, vagyon, egészség alapján értékel; nem számít neki, hogy valaki a társadalom kivetettje vagy éppen ünnepeltje. Mindenkiben a teremtő képét és hasonlatosságát látja, mindenkiben azt, amire az Atya alkotta, és mindenkit ehhez akar visszavezetni. Mindenkit végtelen értékűnek tart, függetlenül attól, hogy az illető magát minek gondolja. Ez a küldetés, ami abból fakad, hogy Ő Isten tökéletes, romlatlan képe, abban csúcsosodik ki, hogy akik ezt nem bírták elviselni, kivégezték őt. De van ennek egy mélyebb síkja is: azért törik össze az ő élete, hogy a mi összetört életünk meggyógyuljon. Azért száll le az elutasítottság, a meggyalázottság, a kínhalál, a váltsághalál mélységébe, hogy ezáltal a teremtő Isten bennünket kiszabadítson abból a mélységből, ahova azáltal kerültünk, hogy megtagadtuk őt. Azért áll előttünk véresen, meggyötörten az Isten képe, hogy megismerjük benne azt, aki szeret, és akinek annyira fontosak és értékesek vagyunk, hogy Fiát adja értünk. Magadhoz tudod-e ölelni Isten képét Jézusban? Meg tudod-e látni Isten képét a nyomorultban, a betegben, a gyűlölködőben, a cigányban, a szépben, a csúfban, a sérültben, a politikusban, a szegényben, a gazdagban…? Jézusban ismered fel, egyedül őbenne éled át, hogy valójában ki vagy, hogy mennyire szeret a teremtőd, hogy milyen fontos és értékes vagy neki - miközben telve van az életed bűnnel, szennyel és mocsokkal… És ő mégis szeret és meghal érted, hogy te szerethess másokat.
III. Hogyan élhetjük ezt meg?
Először gondolj arra, hogy kik azok az emberek, akiket szíved mélyén lenézel, megvetsz, sőt, talán gyűlölsz. Lehet valaki, akit naponta látsz. Megbántott, megalázott, becsapott, kifosztott… Nézz rá magadban, és közben lásd magad előtt a megfeszített Jézust: ez az ember is Isten képe, érte is meghalt Jézus, neki is szüksége van rá. És tedd fel a kérdést: Uram, ha ez igaz, mire hívsz?
Melyik az az embercsoport, vagy embertípus, akitől viszolyogsz? Akik félelmet, vagy undort, vagy gyűlöletet keltenek benned. Idézd magad elő őket, és tedd fel a kérdést: ők is Isten képére teremtettek? Igaz, hogy lényegileg nem vagyok náluk értékesebb? Természetesen nem mindegy egy közösség, egy társadalom életében, hogy valaki hasznos és építő tagja annak a közösségnek, vagy pedig parazita. De ez az igazság, ha Jézus követője vagy, relatív igazság. Fontos és számít, de ezt meghaladja az, hogy Isten őt nem szereti se jobban, se kevésbé, mint téged; és neki sincs sem több, sem kevesebb szüksége Jézusra, mint neked. Hiszed ezt? Ha nem, fogalmad sincs, hogy miért halt meg érted Jézus.
Jövő héten járj nyitott szemmel a városban. Vedd észre, akit eddig nem vettél észre; tekints emberként arra, aki eddig csak kényelmetlenség volt: a büdös hajléktalan, a cigány suhanc, a plazacica, a maffiózó, az idegen kultúrából származó, a gépies mozdulatokat követő eladó… még egy politikus is. Ne tégy semmi mást, csak lásd, mint embert, mondd el magadban, hogy ő is Isten képe, és imádkozz érte. Ha a szemébe nézel, és rámosolyogsz, ha köszönsz neki, és mondasz két kedves szót – ehhez lehet, hogy már több hét kell – akkor emberszámba vetted. És megerősítetted benne, hogy ő is ember… pedig lehet, hogy már nem is gondolta. Amikor valakit emberszámba veszel, akit nem szoktak abba venni – Isten képeként, Isten eszközeként cselekszel. Istent hordozod, Jézust hozod közel, az ő nevében közvetítesz áldást. Pedig nem teszel semmit, csak ember vagy. Isten óriási lehetőséget adott nekünk, amit Jézus Krisztus megváltása és szabadítása által magunkénak tudhatunk: emberséges emberek lehetünk. És kell-e ennél több? ÁMEN!

Sok mindentől függ az, hogyan érzékeljük az idő múlását. A lineárisan előre haladó időben az ember helyzettől, saját állapotától, az események intenzitásától függően teljesen eltérő módon érezheti azt, hogy mennyire múlik az idő. Gondoljunk csak olyan helyzetekre, mikor ólomlábakon jár az idő: egy várakozás, egy dolgozat, a fogorvosi kezelés vagy egy kellemetlen szituáció, aminek úgy tűnik, sosem lesz vége. Aztán ott vannak azok a gyönyörű pillanatok, amelyek alig, hogy elkezdődnek, már véget is érnek. Egy régen várt találkozás, egy jó koncert, egy kitűnő vacsora családi körben, egy meghitt ünnep. Az életkortól, habitustól is függhet az, hogyan érzékeljük az időt.
A gyülekezetünkben az utóbbi egy év vagy pár hónap történéseit is bizonyára sokféleképpen éltük meg. Számomra a szeptember eleje óta eltelt 3 hónap annyira eseménydús volt, hogy felért egy egész év történésével! Most indult az esti istentisztelet, az építkezés intenzív szakaszban van, változatos programokban lehet részünk. És eközben vasárnapról-vasárnapra a „nagy kép”-ről beszélünk. A teremtéstől kiindulva a bűneseten át követjük nyomon, hogyan tör be a világba és terjed el a bűn, az ember Istentől elszakadt állapota és lázadása- hogyan hívja szövetségre Isten az embert, milyen következményei vannak a bálványimádásnak vagy akár a kiüresedett vallásosságnak. És bár minden vasárnap szó volt Jézus Krisztusról, a megváltásról is, maga a megváltás, Isten megigazító munkája, kegyelme a mai történetben tör be világosan és egyértelműen. Erre vezet az egész „nagy kép” igehirdetés sorozat, és erre akar rámutatna maga Pál apostol is a Római levélben.
Szép az, hogy ez a világos és egyértelmű üzenet és hívás advent első vasárnapján szólalhat meg, mikor elkezdődik várakozásunk és készülésünk arra az ünnepre, amelyen a megváltó testet öltését ünnepeljük. Kettős az öröm, mivel úrvacsorai közösségben is vagyunk, és a látható jegyek által erősödhetünk hit által a megváltás és bűnbocsánat bizonyosságában.
A megigazulás kérdése a protestáns teológia szíve és karakteres jellemzője. Megkülönbözteti ez a többitől, hiszen az Ige alapján kiemeli és hangsúlyozza azt, hogy a megigazulás, azaz a bűnből való szabadulás Krisztus áldozatáért lehetséges, aki megváltotta az embert. Mindez pedig hit által fogadható el, nem érdemelhető ki, nem szerezhető meg semmilyen jó cselekedettel, vagy más érdemmel.
4 kérdést szeretnék ma körüljárni, és erre hívlak Benneteket is, hogy együtt keressük a választ az Igéből a következő kérdésekre:
1.
Több oldalról körüljártuk már az előző hetek igehirdetéseiben, de a mai felolvasott Ige is felveti ezt a kérdést:
„Mi tehát az igazság, különbek vagyunk másoknál?” (más fordítás szerint: mentegetőzhetünk…?)- kérdezi Pál.  Különb az, aki hisz- vagy az a több, aki nem hisz? Erősebb az, aki hit nélkül is állja a sarat, és szembenéz őszintén a félelmeivel és küzdelmeivel? Vagy az az erősebb, aki beismeri gyengeségét, esendőségét és azt, hogy szüksége van az Istenre? Különb-e az, aki nem tett nagy, látványos bűnöket, mint az, aki nyilvánvaló módon lop, csal, hazudik, gyilkol?
Pál szavai szerint ez a „különbség” egyik oldalról sem mondható ki. És ezek nagyon kemény szavak. Senki sem különb a másiknál. Mindenki híjával a van Isten dicsőségének. És ez még csak-csak elfogadható és érthető abban az összefüggésben, hogy a pogányok és a zsidók egyaránt nincsenek előnyben egymással szemben- de hogy hívő és nem hívő emberre nézve is ez ma igaz lenne, az elsőre kicsit meredek. Hiszen ha semmi különbség nincs, miért érdemes hinni? Lehet, hogy ez csak a hit előtti alaphelyzetre igaz, hogy mindegy, hogy milyen háttérből van az, aki nem hisz. De ha már valaki hitben jár és keresztyén, akkor sem különb?
Ebbe a kérdésbe az is erősen belejátszik, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nagyon keményen különbséget tévő és különbségeket hangsúlyozó közeg vesz bennünket körül. Az ember oly fontos önmeghatározásában pontosan a különbségek segítik és jelölik ki saját határait. Más vagyok - egyedi vagyok – különb vagyok- ez része lehet minden ember belső monológjának.
És miközben a társadalmi és családi beidegződéseinkkel küzdünk, ott lehet főleg keresztyénként az is, hogy hát én már nem vagyok ugyanaz, mint aki régen voltam, hiszen már Krisztusban vagyok és hiszek- az életem nem hasonlítható ahhoz, ami azelőtt volt! Krisztus az Úr az életemben. És ez igaz is- hit által- elméletben és bizonyára gyakorlatban is. És lehet, hogy már más módon mint korábban, de a bűn ellen való harc és az emberi esendőség ugyanúgy ott van mindenkinek az életében. Egyszerre lehetsz mennyei állampolgár és a földi valóságban élő ember is.
Különbek vagyunk-e tehát egymásnál? Azt gondolom, lényegileg nem. Mert a bűn hatalma akár milyen módon is, de ott van az életünkben. Maga Pál beszél arról, hogy a bűn törvénye és az élet Lelkének törvénye egyszerre van ott benne. Még akkor is, ha az élet Lelkének törvénye végül megszabadítja őt.
A felolvasott Igében az áll, hogy az ember egész lénye rossz- a testrészek metaforikusan hordozzák az emberi hibás működés dimenzióit. Az írásmagyarázók úgy gondolják, hogy ezt a szövegláncolatot Pál már készen találta, valószínűleg már korábban összeállították. A szöveg nyilvánvaló célja az, hogy az embert teljesen, minden szempontból igaztalannak írja le. A kezdő mondat (11. vers) kijelenti, hogy kivétel nélkül mindenkire - zsidókra, nem-zsidókra egyaránt - egyformán érvényes a leírás.
Lehet, hogy más-más a hátterünk, a hitbeli állapotunk, az Istennel való kapcsolatunk, más az utunk, de egy bizonyosan egyformává tesz bennünket: mindannyian önmagunkban menthetetlenek vagyunk és rászorulunk Isten kegyelmére.
2.
Hadd tegyek most egy kis kitérőt egy olyan kérdés felé, amit feltesz ezen a ponton az Ige: ha nem vagyunk különbek, minek a törvény? Van-e haszna, vagy haszontalan, mint a bálványimádás? A törvény haszna: Krisztusig vezérlő mester
Van-e valami haszna mégis a törvénynek- az Isten írott-, az Ószövetségben testet öltött törvénynek, aminek betöltésére amúgy képtelen az ember? Minek terhelni az embert azzal, amit úgysem képes megcsinálni? Nem lett-e volna jobb, ha Isten nem is jelenti ki a törvényt, és nem terheli ránk ezt az egészet? Miért nem hagyja békén az embert, miért van szükség erre az egészre? Fontos látnunk, hogy a törvénynek, Isten kijelentett törvényének nagy haszna van, amit Pál is méltat. A törvény Isten igazságát hordozza, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy lássuk, mi Isten terve a világgal? Mi lenne az az út, amire Isten hívja az embert; mik a keretek, amik hozzá segíthetnék az embert egy értelmes, rendezett élethez.
Mindemellett a törvény haszna, ahogy a Galata levélben olvashatjuk, hogy „A törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” A Károli fordítás szerint a törvény Krisztusra vezérlő mester- az eredeti szöveg alapján inkább Krisztusig vezérlő mester. Azaz az Isten törvénye kiválóan alkalmas arra, hogy az embert (ha másból nem ismerné fel) eljuttassa hiányai felismerésére, és arra, mennyire szüksége van Krisztusra.
Bűnök és hiányok. Mennyire nehéz erről hallanunk! Már megint a régi lemez. Sajnos sokszor sok helyen addig terjedt a keresztény üzenet, hogy az emberbe megpróbálták belesulykolni, hogy ő akár hiszi, akár nem, bűnös, és nagy szüksége van a kegyelemre. Ez egy elég rossz marketing: az egyik kezemmel lenyomom az illetőt, a másikkal meg fel is emelem és megoldást kínálok számára. A még rosszabb az, ha az ember annyira vallásos és annyira benne van a rendszerben, hogy automatikusan skandálja, hogy igen, én vétkes vagyok, és szükségem van megoldásra. Automatikusan elismeri a bűnt és aztán fogadja a kegyelmet. Azt hiszem, nem erre utal az apostol, nem erről szól az Ige. Az Isten törvényén keresztül a Szentlélek segíthet minket arra a felismerésre, hogy a hiány valós, hogy a bűn igaz és valóban életünk legnagyobb problémája. Arra vezet minket az evangélium, hogy felismerjük, hogy a hiány belülről fakad, és a bűn miatti elveszettség miatt menthetetlenek vagyunk önmagunkban. És erre a felismerésre eljutni roppant nehéz dolog. Az ember gyakran érez magában hiányt, amit rosszul definiál. Azt hiszi, hogy a szabadság hiányzik neki, vagy egy igazán jól működő párkapcsolat, igazi feltétel nélküli elfogadás a környezetétől, vagy teljes anyagi biztonság. Pedig a legnagyobb hiány az elveszettségünk, az, hogy nem tudjuk és sokszor nem is akarjuk a jót cselekedni, hanem szabad döntési helyzetekben is a rosszat választjuk. Menthetetlenül önzőek és magunkba fordultak vagyunk. A posztmodern embert saját elmagányosító, véget nem érő belső monológjai választják el a másik embertől, és végső soron Istentől is.
Az a szívem vágya, hogy ma, itt egy pillanatra hagyd abba ezt a belső monológot, add fel a reflexből való reagálást, és csak figyelj. Légy csendben és figyelj. Hiszem, hogy azért vagy ma itt, hogy Isten Lelke rámutasson a valódi hiányokra az életedben és betöltse azokat. A törvény haszna, hogy meghallhatod, megértheted a hiányt, és megélheted azt, hogy Isten be tudja tölteni azt, és helyre tudja állítani az életedet.
3.
Mi lesz a hiánnyal?
Ez egy igazán égető kérdés. Mi lesz a felismert hiánnyal, a bűnnel, a gyengeséggel, amit felismerhetünk, mikor tükröt tart elénk Isten törvénye? A pszichológia sokszor eljut oda, hogy valóban feltárja a hiányokat és segít megérteni a működést, és utána az embernek magának kell valamit kezdenie ezzel. És ebben mérhetetlenül egyedül marad.
Hadd idézzem fel az adós szolga (gonosz szolga) történetét, amelyben láthatunk egy tipikus példát arra, mi lehet a hiánnyal: Mt 18
Az adósság elengedése tehát a megoldás, Isten így tesz pontot a mondat végére. De mindez nem úgy történik, hogy egyszerűen csak hirtelen elfelejti azt, hanem kifizeti az árat is. (Más irányba visz, de érdekes az, hogy hogyan nem képes a gonosz szolga ezután megbocsátani szolgatársának.)
Ma az adósság – hiány szavak hallatán az ember gyomra összerándul. De gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha arról hallanánk, hogy valaki kifizeti helyettünk az adósságainkat (egyéni, családi, közösségi, nemzeti, világszinten…)? De hogy ne csak a pénzügyi eladósodottságról legyen szó, gondoljuk el, mi lenne, ha valaki biztosítana afelől, hogy meg nem történtté tehetsz dolgokat az életedben, amik nagy bajt okoztak, nagy hiányokat eredményeztek benned?
Nos jó híreim vannak, Krisztust azért küldte el Isten, hogy az adósságot eltörölje, és az ember hiányit betöltse. Isten igaz, és Krisztus áldozatában igazzá teszi mindazokat is, akik benne hisznek. A megigazulás Krisztus által van! – mindenki számára- hit által. (káté felolvasása)
Spurgeon: "Keresztény ember! A kereszt volt lelki születésed helye, és ez kell legyen az a hely is, ahol lelki egészséged mindig visszanyered. A kereszt minden bűntől beteg lélek kórháza. Krisztus vére az igazi gileádi balzsam, a gyógyszer, amely az összes lelki kórságot meggyógyítja. Gyere bűntől beteg lélek! Lélegezd be ezt a levegőt, melyet megtisztított Jézus szíve sebéből a földre hullott vére. Semmilyen lelki kórság nem maradhat Jézus gyógyító vérének jelenlétében. Siessetek ti, akik gyengék vagytok! Siessetek a Golgotára és szerezzetek magatoknak Istentől jövő erőt és megújulást. A Golgotáról fogjátok látni, ahogy az igazság napja felkel és szárnyai alatt gyógyulás van. A szeretett orvos betegeit a kereszt lábánál fogadja és ott gyógyítja meg őket minden bűnbetegségükből. A világon legjobb helyen akkor vagyunk, ha alázatosan Jézusban nyugszunk meg."
4.
Ki emelhet fel - hogyan?
Sokfélék vagyunk és sokféle hiánnyal küzdünk ma itt ezen az istentiszteleten. Van, amit meg tudunk határozni, és van, amit nem. Van, aki igazán érti és látja azt az ívet, ami alapján ma ide jutottunk a „nagy kép” sorozatban; látja bűnösségét és alkalmatlanságát és Krisztus kegyelmét is. És bizonyára vannak kétkedők és olyanok is, akik értetlenül állnak e felett a tény felett.
Advent első vasárnapján összeköt bennünket annak az Istennek a szeretete, aki megoldást kínált és adott Krisztusban a hiányainkra és megkeresett bennünket, elveszetteket. Úgy emel fel, hogy lehajol értünk. Úgy nyitotta meg az eget számunkra, hogy felülről szétszakított azt. Adventban Krisztus első eljövetelére emlékezünk, arra, hogy Isten elküldte a Fiát erre a földre értünk. Nem egy kis körutazásra küldte el, hanem ledobta a mélységbe, bele a legvalósabb földi helyzetbe. Ember lett és átélte az emberlét minden valóságát, hogy aztán tökéletes áldozatként odaadja magát minden ember bűnéért.
Akár hiszel már (akár régóta is), akár még nem, egyedül ő emelhet fel és általa van megbékélés és megoldás a számodra. Az úrvacsorai közösségben megélhetjük az Ő szeretetét és a megbocsátás valóságosságát. Lehetőséged van levetkőzni akár a kétkedésedet, akár a vallásos gyakorlatodat, megszokásaidat, a fásultságodat, mindent. Abban, hogy kijössz és élsz az úrvacsorával, megélheted a kegyelem szövetségét. Megélheted, hogy milyen ára volt annak, hogy hiányaim betöltessenek. Megélheted a megigazulás állapotát, hogy Isten téged Jézus érdeméért igaznak lát és elfogad.
És mindeközben jöhetsz azzal a bizonyossággal is, hogy ha mindezek után maradnak is hiányok benned és körülötted és nem fogsz mindent rögtön érteni, akkor is rá tudod magadat bízni szerető mennyei Atyádra.
Jézusnál a múltunk, és az ő kezében a jövőnk is. Ő jön majd vissza dicsőséges királyként az ég felhőin, hogy megítélje a világot. Ez is benne van az adventi perspektívában.
Most találkozhatsz hit által az úrvacsorában ezzel a szolga-királlyal, aki arra hív, hogy a benne való szabadságban élj. Hogy lehess Isten megigazított, megigazult gyermeke, aki az Ő erejével élhet és fedezheti fel az emberlét minden gyönyörűségét, harcait és örömeit. Erre a fiúságra és biztonságba hív, miközben újra és újra az ő kegyelmére kell bíznod magadat. Ámen!

Nem tudom, hallottatok-e róla, de a napokban fontos dolognak lehetünk részesei az emberiség történetében! Én is az internetről értesültem róla: a számítások szerint kb. október 31-én éri el a föld népessége a 7 milliárdot! Még sosem élt egyszerre ennyi ember a földön- sőt tudjuk, hogy ez a szám valószínűleg csak egyre emelkedni fog. Egy honlapon a születési dátumod megadásával még azt is megtudhatod, hányadik vagy születési rendben a ma élő 7 milliárd emberből. 7 milliárd ember! Szinte felfoghatatlan. A reformációra készülve, október 31. előtt egy nappal aktuális a kérdés: vajon mi foglalkoztatja leginkább ezt a 7 milliárd embert? Mi az a kérdés, amit feltesznek saját létük értelmére nézve; egyáltalán foglalkoznak-e ilyen kérdésekkel? A reformáció korának emberében ez volt a legerősebb kérdés: hogyan kerülhetek a mennybe; hogyan kerülhetem el a poklot és Isten büntetését… Mi lehet a mai ember nagy létkérdése? Megfogalmazható-e egyáltalán ilyen egységes létkérdés? A válasz nyilván nagyban függ attól, melyik kontinensen, melyik országban élsz… maradjunk most Európánál, a mi szűkebb kulturális környezetünknél. És persze ne veszítsük szem elől az időt sem, hogy mikor is tesszük fel ezt a kérdést: reformáció, halottak napja környékén; mikor élet és halál fontos kérdései óhatatlanul előtérbe kerülnek. Ha egy alapvető kérdést kellene megfogalmaznom, az ez lenne:
Ki vagyok én? (…és hogyan lehetek boldog?)
A mai európai ember szabad, szekularizált világban él, ami a történelem során korábban nem látott szabadságba és lehetőség közé engedi. És ezzel együtt megjelenik az ember identitásának válsága; az önmeghatározás szükségessége és igénye. A fenti kérdés tehát nem divatos csupán, hanem időszerű, feszítő és nagyon aktuális is.
Ha hozzá tehetnék a fenti kérdéshez valamit, ami fontos kérdése kellene, hogy legyen a mai embernek, csak nem feltétlenül teszi fel, az ez lenne:
Mi értelme az életnek (van-e folytatás a halál után)?
Az Istennel és túlvilággal kapcsolatos kérdések önmagukban ritkán találhatók meg, de persze ott vannak az ember lelkének legmélyén. Minden identitáskeresésben, minden önmeghatározásban benne rejtőznek.
Miközben feltesszük ezeket a kérdéseket általában, feltehetjük magunkra vonatkozóan is. Mennyire foglalkoztat most ez engem? Vajon mi a saját kérdésem, ami a legaktuálisabb most számomra…? Nagyon fontos, hogy minden a jó kérdés feltételével kezdődik. Ezután lehet reménységünk arra, hogy kaphatunk jó válaszokat is.
A vasárnapi igehirdetésekben az elmúlt hetekben a nagy kép sorozatban próbáljuk megérteni azt a nagy történetet, aminek részei lehetünk, amibe beleilleszkedik a mi történetünk is. A teremtéstől indultunk, és múlt vasárnap a bűn elterjedéséig jutottunk el. Édentől keletre letelepednek Káin utódai, városokat építenek, és a bűn nemzedékről-nemzedékre terjed és sokszorozódik. Áthat mindent, mérgezi az emberi lét legapróbb részleteit is. És eközben mégis ott van, hogy vannak, akik segítségül hívják az Úr nevét, és keresik a megmenekülés útját.
A nagy kép, amely Isten kibontakozó munkáját mutatja be, ma fontos állomásához érkezett. Olyan részletre fókuszálhatunk ma ezen a képen belül, ami nagyon fontos az Isten – ember kapcsolatban: Isten kezdeményező, megújító szeretetével találkozhatunk. Isten újat kezd az emberrel: megszólítja, elhívja Ábrahámot, nagy nép atyjává teszi, és olyan ígéretet tesz neki, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége. Ez az újrakezdés, ez a kezdeményezés Isten részéről az Ő kegyelmének győzelme az ember minden gonoszsága és a bűn felett.
Szeretném először a mai Igénket nagyobb távlatokban elhelyezni a nagy képben, aztán két dologra ráközelíteni ezen a képen belül: először egyre jobban körvonalazódó identitások felé vesszük az irányt, utána pedig szeretném, ha velem tartanátok egy rövid képzeletbeli utazásra egy különleges fának a tövébe.
I.                  
Fontos, hogy érezzük Ábrahám történetének a jelentőségét a bibliai összefüggésben. Az előző fejezetekben azt látjuk, hogy a világot elborítja a káosz: annyira elhatalmasodik a bűn a földön, hogy Isten özönvízzel pusztít el minden élőt, kivéve Noét, és mindazokat, akik a bárkában voltak. De ezután sem fordul egyértelműen minden jóra: a 11. fejezetben Bábel tornyának építéséről olvasunk, ahol az ember nagy nevet akar szerezni magának, ezért megostromolja az eget. Az emberiség nyelvei összezavarodnak Bábelnél, éj újra csak széttartanak a dolgok. És ekkor Isten nagyon határozottan és világosan lép bele a történetbe, és hívja el Ábrahámot. Kiválaszt valakit, kiemel egy embert, és rajta keresztül egy népet, hogy megmutassa az ő kegyelmét és szeretetét az egész világnak; és része lehessen minden embernek ebben a szeretetben és kegyelemben. Isten megmutatja, hogy terve van az emberrel, és az egész világgal is. Nagy általánosságban ez a terv ennyi: áldott vagy, áldás leszel. Áldott vagy, mert Isten szövetségre lép veled, kijelenti magát neked és oltalmaz téged; és áldás leszel, mert a te helyreállított életed által mások is gyógyulni fognak, és megértik és elfogadják az Isten kegyelmét, az evangéliumot.
Ábrahámmal egy nép története kezdődik; egy népé, aminek hit által mi is a részesei vagyunk. Isten választottaié, akik nem tökéletesebbek vagy jobbak másnál, de Isten az ő életükön, történetükön keresztül különösen is megmutatta hatalmát és kegyelmét. Nagy távlatokat tekintve tehát Ábrahám története csomópont, ahol Isten konkrétan megmutatja és az emberi történelemben teljesen kézzel foghatóvá teszi terveit, helyreállító munkáját, ígéreteit.
II.
Szeretném ha (miután nagy távlatokban tekintettünk Ábrahám történetére) fókuszálnánk most két fontos részletre a felolvasott történet alapján. Először a történetben körvonalazódó identitásokra szeretnék ráközelíteni. Világosan kirajzolódik előttünk, hogy kicsoda is Ábrahám? Valaki, aki bizonyára fontos és különleges is, hiszen Isten megszólítja őt. Úgy tűnik, nagy ember, fontos ember, hiszen ősatyja lesz egy nagy népnek. Alakja már-már legendás. A különböző zsidó szerzők sok legendát fel is jegyeztek Ábrahámmal kapcsolatban, olyan történeteket, amelyek nincsenek benne a Szentírásban, de Ábrahám rendkívüliségét, különlegességét bizonyítják. Az Újszövetség a hit példaképének nevezi őt, tudjuk, hogy Isten barátja volt. Ez utóbbi jelző is kivételességéről beszél. De kicsoda is Ábrahám valójában? A történetben egy idős emberrel találkozunk, aki elhagyja biztosnak tűnő otthonát, egy civilizált várost. Már az apja is vándor volt, ő indult el először a családjával, Ábrahám pedig folytatja ezt. Már nagyon idős ekkor, miért megy ki a pusztába hát- hiszen nem is olyan fiatal- biztosan tudja Ábrahám, mit is csinál? Ki az az ember, aki felad mindent, ha meg van győződve arról, hogy valamit meg kell tennie; ha biztosan tudja, hogy ez a helyes út? Ez az ember erős, ez az ember makacs? Azt hiszem, ennél több. Ez az ember képes mindent feladni. A kényelmét, a biztonságát. Ez az ember engedelmes. Képes kérdések nélkül menni arra, amelyre Isten hívja. Ez az ember hisz. Hogy Isten tudja, mit csinál, és miért kéri tőle azt, amit kér.
De ami talán még fontosabb és lényegesebb identitás ebben a történetben az az, hogy ki az az Isten, akiért Ábrahám mindezt megteszi? Ki az, aki kijelenti magát Ábrahámnak, és aki kezébe veszi a sorsát? A megszólító, elhívó Isten az, akié minden hatalom az égen és a földön. Aki képes rendet tenni, aki egy szavával teremt, és csodálatosan fenntartja a teremtett világot. Az Isten, aki rejtőzködő Isten, mert az ember nem ismerheti meg őt; csak annyit, amit magából megmutat. Ez az isten, aki a bábeli zűrzavar után, miután az emberek nagy nevet akartak szerezni maguknak, azt mondja egy gyermektelen öregembernek és a feleségének: naggyá teszlek. Naggyá teszem neved. Téged teszlek naggyá. Ez az Isten a csodák Istene kell, hogy legyen. Nagyon szép a történetben, hogy Isten léte, lényege, identitása az, ami meghatározza Ábrahám identitását. Azaz, hogy kicsoda Ábrahám, az attól függ végsősoron, hogy kicsoda az Őt elhívó Isten. Isten cselekvésétől függ Ábrahám léte. Isten nevét nem tudjuk még ebben a történetből (ez később, Mózes történetében derül ki), de Ábrahám életében fontos lesz a név. A történetben még Abrám a neve, és később kapja az Ábrahám nevet. A név változása az identitás változását is jelenti. És mindezt Istentől kapja. Mert Ő formálja és alakítja őt. Ábrahám azért nagy, mert Isten naggyá teszi, azért példakép, mert azzá teszi az Úr.
Emlékeztek a bevezető kérdésekre: mi a mai ember kérdése? Mi a te alapvető kérdésed és mi az enyém? A szabad és felvilágosult ember állandóan identitásválságban szenved: keresi azt, hogy ki is ő valójában. A „Ki vagyok én?” kérdésre persze nagyon sok válasz adható. Most arról szeretnék csak beszélni ennek kapcsán, hogy bármennyire is felnőttek vagyunk, bármennyire is talán önállóak, mennyire hatnak ránk mégis azok a dolgok, amiket mások mondanak rólunk. Amit mások gondolnak felőlünk- és közvetítenek is felénk. Nagy harca az életünknek, hogy megkülönböztessük a fontost és a lényegtelent ezek közül a hangok közül. Emellett persze mélyen ott van mindaz, amit mondtak, vagy gondoltak rólunk szüleink, és gyermekkorunkban azok a személyek, akik formálták a fejlődésünket. Sok embernek megy rá sok energiája, akár az egész élete, hogy nyílt vagy burkolt módon keresse a választ erre a kérdésre: ki vagyok én, mennyit érek? Melyik „hangnak” van igaza – kinek a véleményére adjak? Mi az életem célja, merre tartok, mire használjam az életemet? Hiszem, hogy ezekre a nagyon égető kérdésekre, amelyek nagyon mélyről fakadnak, van válasz. Az evangélium számunkra, hogy mindez leginkább az Istennel való kapcsolatban érthető meg; a vele való találkozásban és személyes elköteleződésben kerülhet e helyére.
III.
Egy ilyen különleges találkozás helyszínére szeretnélek most hívni titeket. Egy ilyen elkötelező, meghatározó helyre a történet alapján.
Ábrahám a vándorlása során eljut Sikem városához. Ennek a városnak a határában volt egy liget, egy tölgyfacsoport, ami a kutatások szerint nagyon régi időktől fogva szent helynek számított. Úgy is hívták ezt a helyet, hogy a sikemi orákulum fa. A Mamré tölgyesének nevezett helyen különleges tölgyfák álltak. Sikem lakói úgy vélték, hogy ha valaki figyelmesen hallgatja a nagy tölgyek leveleinek susogását, meghallhatja az istenek hangját, és megkaphatja a kérdéseire a választ. A fa az emberiség nagyon ősi vallási szimbóluma. Gyökerei a föld alá nyúlnak, törzse e világban létezik, de az ég felé törekszik lombjával. Összeköti a föld alatti, a földi és a föld feletti régiókat egymással. És Isten, az önmagát kijelentő Isten elvezeti Ábrahámot ide, a Mamré tölgyesébe, ahol a tanító tölgyfák álltak. És itt újra kijelenti magát neki. Micsoda szimbólum ez, micsoda felkiáltójel: egy pogány szent helyen, ahol úgy vélték, az istenek szólalnak meg az embernek, megszólal az élő Isten! Megszólal, és Ábrahámban megszólítja az egész emberiséget, minden embert, akik Ábrahámon keresztül részei lesznek az áldásnak. Nem kell megfejteni, amit mond; nem kell kitalálni, hanem világosan szól. Mit mond az Isten itt Ábrahámnak? Azt, hogy Ő az Úr! Ő az élő Úr! Ő vezette Ábrahámot ide, Ő tartja a kezében a sorsát. Ő az, aki ismerte már a múltban is, aki itt a jelenben képes megjelenni, megszólalni, és aki a jövőjét is a kezében tartja. Tervei vannak vele. Csodálatos tervei. Az Ő utódaié lesz ez a föld. Van öröksége. Van jövője.
Micsoda kijelentés! Micsoda jelenet! Mi közünk lehet nekünk ehhez? Azt mondtam, hogy különleges találkozásra hívlak titeket. Nem megyünk sehová, hanem az jön ide, akivel találkozni szeretnénk. Sőt, már itt van. A Szentlélek által itt van köztünk, és megszólít minket. Ha gondolod, becsukhatod a szemedet is, elképzelheted azt a fát, a tölgyest, ahol Ábrahámnak kijelentette magát az Isten. Odatelepedhetsz az alá a fa alá. Imádkozhatsz, hogy itt vagyok Uram, szólíts meg engem! Nem biztos, hogy könnyű ez az imádság. Lehet, hogy még életedben nem imádkoztál! Lehet, hogy már sokszor tetted, de mégis szükséged lenne, hogy úgy tedd, mintha először imádkoznál: olyan egyszerűen.
A lényeg, hogy Isten az életünk történetének része akar lenni. Megszólít, ahogy itt ülsz most, ahogy lélekben a tölgyfánál vagy.
Mit mond neked Isten? Lehet, hogy így szólít meg:
 
Jó lenne sokáig itt maradni, de most nem tudunk időzni itt. Hisszük, hogy Isten velünk van, velünk jön, és nem egy-egy konkrét helyen kell őt keresni, hanem bárhol meg lehet őt szólítani ő pedig bárhol tud beszélni velünk.
Egy találkozás átformálhatja az ember egész életét. Ábrahámmal is így történt. Veled is velem is megtörténhet, veled és velem is megtörtént.
Ki vagyok én, és mit akar velem az Isten? Krisztusban mutatta meg ezt a legteljesebben: szeret, és meg is akarja velem értetni, mennyire szeret.
Talán a legjobb válasz erre a kérdésre, hogy ki vagyok én, ez: Istenem, a tiéd vagyok. Ebben találunk megbékélést újra és újra; békességet és reménységet is. Ez szabadít meg a félelmektől, de ez óv meg a büszkeségtől is. Maradj kapcsolatban a téged szerető Istennel! Meglátod, hogy nem hagy el és megtartja ígéreteit!

Múlt héten az istentisztelet után valaki azt kérdezte: mit tudsz a jövő héten ennél többet mondani? Arról beszéltünk, hogy János a Lélek által kapott látomássorozat vége felé új eget és új földet lát, amelyben nincsen többé gyász, fájdalom, halál és jajkiáltás, mert az elsők elmúltak. Isten a népekkel lakozik, olyan közvetlenségben, hogy letöröl minden könnyet a szemükről. Mi van ennél több? Mi van ennél gyönyörűbb, vigasztalóbb, mint hogy tudjuk, a történelem vége annak kezében van, aki azt elkezdte? Ha ez a csúcs, lehet-e ennél még magasabbra törni? Bennem is megfordult, hogy ezen a ponton kellett volna befejezni a „Nagy kép” sorozatunkat. Az elmúlt hónapokban kibomlott előttünk a Biblia, mint egyetlen nagy történet, mint Isten története. Ez a történet igényt tart arra, hogy elmondja: miért jött létre a világ, mi romlott el benne, mit tett és tesz a teremtő Úr azért, hogy helyreállítsa, és hogyan lehetünk ennek részesei Jézus Krisztusban. A történet vége pedig, ami előttünk áll, a világ helyreállítása, az új ég, új föld és benne az új teremtés. És itt lehetett volna befejezni a sorozatot: előttünk az új világ látomása, várjuk hát reménységgel.
Most azonban továbblépünk, és nem azzal fejezzük be a sorozatot, hogy mi vár ránk, hanem azzal, hogy addig is mire hívattunk. Mint Isten népének feladatunk, felelősségünk és küzdelmeink vannak ebben a világban. Isten történetében részesülve mi a „küzdő egyház” vagyunk, akik még csak úton vannak az új ég, új föld és az Új Jeruzsálem felé. Ma arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit jelent számunkra, Isten népe számára itt és most az Új Jeruzsálem látomása.
A Jelenések könyvében két város története áll előttünk: az egyik a Nagy Babilon, a gonoszság és istenellenesség városa, a másik az Új Jeruzsálem, Isten városa. A Nagy Babilon az istenellenesség, istentelenség, istenkáromlás civilizációjának összessége, az Új Jeruzsálem pedig az Isten által készített és őt dicsőítő és magasztaló város. Mindkét város egy másik szimbólumban is megjelenik, egy női alak formájában. A Nagy Babilon a nagy parázna, az Új Jeruzsálem a Bárány menyasszonya ill. felesége. Az előbbin már beteljesedett Isten ítélete (Jel. 17-18), az utóbbi pedig előttünk áll: a mennyből alászálló Új Jeruzsálem, ami olyan, mint a férje számára felékesített menyasszony. Ezt a látomást tartjuk szemeink előtt, amikor a következő kérdéseket tesszük fel: 1. Mit jelent, hogy a bibliai nagy történet egy kerttel kezdődik és egy városban végződik? 2. Mit jelent, hogy ez a város felékesített menyasszony? 3. Hogyan élhetjük meg mindazt, amire ez a kép hív bennünket?
I. Mit jelent, hogy a bibliai nagy történet egy kerttel kezdődik és egy városban végződik?
A teremtéstörténetben olvasunk arról, hogy Isten kertet ültetett Édenben, ahonnan egy folyó indult a kert öntözésére (élet!), amely négy ágra szakad. Az Új Jeruzsálemben János látja az „élet vizének folyóját”, ami Isten és a Bárány trónjából ered, és szintén ágakra oszlik. Az édeni kertben olvasunk az élet fájáról a kert közepén, amint az Új Jeruzsálemben is ott van az élet fája, ami folyamatosan terem és gyógyulást hoz a népeknek. A kertbe Isten egy emberpárt helyezett, az Új Jeruzsálemben János látja mindazokat, akik Istent és a Bárányt szolgálják, közöttük a föld királyait. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Biblia első lapjain bemutatott kert folyamatosságban áll az utolsó lapokon elénk tárt várossal. Mégsem beszélhetünk azonosságról, hiszen a Biblia egy kerttel kezdődik, és egy várossal végződik. Az újjáteremtett világ középpontjában egy város áll. Vannak falai és kapui, utcái és főutcája. Nem nevezi néven a szöveg, de értelemszerűen kell hogy legyenek benne más épületek, és egyéb városi terek. Ha oda járulnak a föld királyai, akkor nyilvánvalóan létezik egyfajta – hangsúlyozzuk! – mennyei politika is, hiszen vannak népek és azoknak vannak vezetői.
Mindezzel nem azt állítom, hogy a mennyei Jeruzsálem leírása nem szimbolikus, de azt igen fontos megértenünk, hogy amikor az eljövendő világról szól, a Biblia városról beszél és nem kertről, nem érintetlen természetről. Ez pedig élesen szemben áll azzal, ahogy mai keresztények gondolkodunk. A korai kereszténység városi mozgalom volt (idézzük fel magunkban Pál apostol missziói stratégiáját – gyülekezetek plántálása városokban), és ez így volt még a következő évszázadokban is (vö. a latin „paganus” – pogány – kifejezés elsődleges jelentése „vidéken lakó”). Ez később változott, és a kereszténység egyre jobban elidegenedett a várostól. Sok keresztény számára a város „bűnös hely” lett, ahol közömbösek az emberek a keresztény értékek iránt, ahol mindenféle rossz táptalajra lel, a gonoszság melegágya. Sok keresztény alapvetően gyanakvó és elutasító a nagyváros iránt, és gondolkodásukban, képzeletükben, gyakorlatukban egyre jobban megerősödött, hogy Isten az érintetlen természetben van jelen. Hol szeretnénk élni? Hol szeretnénk a gyermekeinket felnevelni? Hol tudunk Istennek találkozni? Ezekre a kérdésekre a többség nem a várost jelöli meg. A város zajos, szemetes, erkölcseiben züllött, ezért ha lehet, magunk mögött hagyjuk. Nézzük meg, hogy milyen képi anyaga van az ún. igés kártyáknak és naptáraknak. Sőt, amikor az eljövendő új világról szóló ének azt énekli, hogy „vígan lépkedünk színarany utcákon át”, az alávágott képekben tulipánmezőt találtam hófödte hegycsúcsokkal. Amikor az eljövendőre, az új égre és új földre gondolunk, érintetlen természetre vágyunk, és nem az Új Jeruzsálemre.
Éppen ezért meglepő, hogy Isten mennyire más, és mennyire fontos neki a város. Hiszen a kertből Isten akarata szerint lesz város: szaporodjatok, sokasodjatok, mondta kezdetben – és a sok ember városi közösséget hoz létre. Őrizzétek és műveljétek a kertet – és lesz belőle város, az emberek gazdaságilag, politikailag, kulturálisan szervezett közössége. Úgy tűnik, hogy Isten akarata nem az, hogy maradjunk meg a paradicsomi állapotokban; az új világ nem hasonlít egy gauguini „nemes vadak” társadalmához az óceániai szigetvilágban, sokkal inkább egy nagyvároshoz. Ahol persze nincs bűn, hazugság, züllöttség, nincs zaj és környezeti ártalom, arctalan tömeg, és persze templomok sincsenek – de ami mégis sokkal inkább város, mint kert. És Isten szereti a várost.
Mit jelent tehát ez a látomás nekünk, a „küzdő egyháznak”, Jézus követőinek egy olyan korban, amikor a történelemben először az emberiség több mint fele városlakó (és embertelenül szegény)? Összefoglalva azt, hogy tartozunk szeretni a várost ahol élünk. Lehet nem kedvelni, de nem lehet nem szeretni. Mit jelent ez részletesebben?
Mivel a város az emberi kreativitás és munka nyomán bontakozik ki, a várost Isten szeretetével szeretni azt jelenti, hogy – az eljövendő város látomása fényében – hivatásunkkal építjük, szolgáljuk azt. Meg kell találnod annak a módját, hogy a hitedet és a munkádat egyben lásd. Ha szereted a várost, Isten szeretetével, akkor ajándékaiddal, képességeiddel a városért vagy, szolgálod a várost. A művész tegye szebbé, gazdagabbá a világot, ahol élünk (pl. színes játszóterek építésével). Vagy legyen prófétai szó, aki láttatja azt, amit mások nem látnak. A vezetők keressék az általuk vezetettek javát, kötelezzék el magukat az igazságosság, a szolgálat mellett. Akik a gazdaságban, kereskedelemben dolgoznak, szintén tegyék az Úr nevében, amit tesznek. Az eladó álljon úgy a pult mögött Krisztus szeretetével és mosolyával, hogy aki belép, az valami titokzatos örömmel menjen tovább. A fodrász hallgassa úgy vendégei panaszát, és hogy azok ne csak külsejükben, de lelkükben is felfrissüljenek. Az építész és a várostervező álmodjon olyan tereket, amelyek már most visszatükrözik az eljövendő szépségét. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: az, hogy az új világ látomásának középpontjában egy város áll, lehetőséget ad számodra, hogy azt, amit teszel úgy lásd, mint ami nem hiábavaló az örökkévalóság szempontjából.
Isten szereti a várost. Mit akarsz tanulni és miért? Hol akarsz lakni, és miért? Mi vezet a döntéseidben? Az Új Jeruzsálem látomása arra hív, hogy mindezekben ne csak saját kényelmi szempontjaidat érvényesítsd, hanem Jézus Krisztus akaratát, a benne elnyert küldetést és felelősséget.
II. Mit jelent, hogy ez a város felékesített menyasszony?
„Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét” – hallja János. Majd – Lélekben – egy magas hegyről a szemei elé tárul az Új Jeruzsálem. Mit lát? Mit jelent, hogy a város a menyasszony, a feleség?
A Bárány menyasszonya, az egész Biblia fényében, és különösen is a Jelenések könyvében nem más, mint Isten népe, az egyház. A városban, az Új Jeruzsálemben nincs templom, hiszen nincs Istennek egy kiválasztott népe a népek között. Nincs, nem lehet, hiszen ott mindenki az övé, hiszen ott azok vannak, akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében (22.14), akik Jézus megváltottai. Nincs elkülönített nép, nincs szent hely az imádságra (templom), hiszen minden nép az Urat dicséri, és mindent betölt az ő közvetlen jelenléte. Ha mi vagyunk, itt és most, a „küzdő egyház”, akkor az, amit János lát, a csodálatos város, a férje számára felékesített menyasszony, a megdicsőült egyház. Nincs kihívottak közössége, akik istentiszteleten vannak együtt, hiszen a teljes közösség, az egész város ismeri, szereti és szolgálja az Urat. Mit tudunk meg a megdicsőült egyházról? Milyen a menyasszony, aki itt már több, mint menyasszony, akinek már nem kell várni, és ezért másodszor feleségnek nevezi az angyal, aki Jánoshoz szól?
Először is gyönyörű. A gyönyörűséget, a szépséget a látomás azzal adja vissza, hogy mindent drágakövek, arany és gyöngy borít. Nehéz nekem egy ilyen drágakövekkel és arannyal, gyönggyel kirakott kép alapján felidézni a szépséget, hiszen túlontúl barokknak tűnik. De használjuk a képzeletünket; képzelj el valami lélegzetelállítóan szépet! Az egész képet átjárja a tisztaság, az áttetszőség, a ragyogás érzete. Képzelj el egy ragyogó, az örömtől sugárzó, elkészített és felékesített menyasszonyt! (Akikre érvényes, vegyétek elő az esküvői albumot…) Tudod, hogy mi ebben a látomásban a megrendítő? Az hogy te vagy az a menyasszony, én vagyok a menyasszony, mi vagyunk a Bárány menyasszonya. És figyeld meg ennek a ragyogásnak és tisztaságnak a titkát: „Benne volt az Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz…” Isten ragyogása, világossága, tisztasága mindent átjár és mindent betölt.
Másodszor, hatalmas, tökéletes és nyitott. A János által látott város egy 2400km oldalú kocka. Nyilvánvalóan szimbolikus a mérete (12000 futam, a 12 visszatérően szent szám), de az nem véletlen, hogy óriási méretekről és tökéletes formáról olvasunk. Igen, Isten népe a csekély kezdetekből (Ábrahám és családja, Izrael kicsiny népe, Jézus követői a világtörténelem során) hatalmas néppé és várossá lett. Bűnös emberekből isteni tökéletességet sugárzó közösség. A város falai és kapui nem elzárnak és kizárnak, hiszen a kapuk soha nincsenek zárva, szabad az út Isten színe elé. Nem eltakarják az Urat, hanem rámutatnak arra, aki mindenek éltetője és középpontja.
Harmadszor, ez a város Isten történetére, Isten Igéjére épül: a 12 kapu Izrael 12 törzsének nevét hordozza, a fal 12 alapköve a Bárány 12 apostoláról neveztetik. Isten ószövetségi népének, Izrael 12 törzsének a története ugyanúgy része a városnak, mint Jézus Krisztus 12 apostolának – a mai napig tartó – története. Mindaz, amit Isten az Ó- és Újszövetségben kijelentett, megígért, megcselekedett részese annak, amint az Új Jeruzsálem, a felékesített menyasszony előttünk áll a látomásban.
Előttünk hát a felékesített menyasszony, aki gyönyörű, tiszta, az Urat tükrözi vissza, nyitott, befogadó, hatalmas és hűséges Isten tetteihez. A látomás meghív: ha ez a jövőnk, akkor készüljünk rá. Mit jelent ez? A cél nem a jól működő gyülekezet, nem a templomépítés, nem az újabb istentisztelet, nem programjaink. A cél a szentség, a tisztaság, az áttetszőség – hogy kedvesek legyünk annak szemében, aki vérével mosott meg bennünket. A cél a nyitottság, a befogadás, a vendégszeretet – hogy ne takarjuk el a Bárányt, aki mindenkiért odaadta magát; hogy aki belép közösségünk kapuin, az tőlünk természetes módon az Úrhoz vezettessék tovább. És ezért gondolkozz el, hogy te mennyire vagy nyitott, befogadó, vendégszerető és készséges? Felismered-e, hogy annak, aki ma itt van, talán éppen te – egy szavad, egy gesztusod – jeleníti meg az Úr befogadó szeretetét? A cél, hogy hűségesek legyünk az Igéhez, Isten kijelentéséhez, Isten történetéhez. Ismered Isten Igéjét? Szereted az ő történetét? Befogadod azt, mint életed történetét?
III. Hogyan élhetjük meg mindazt, amire a látomás hív bennünket?
Láttuk, mit jelent számunkra, a küzdő egyház számára, hogy a bibliai történet egy kerttel kezdődik és egy várossal végződik. Azt is láttuk, hogy ez a város, a felékesített menyasszony mi vagyunk, és ez is meghívás nekünk. Jézus arra hív, hogy szeressük és szolgáljuk a várost, valamint hogy tisztaságunkkal, vendégszeretetünkkel, Igéje befogadásával mutassunk túl magunkon, gyülekezetünkön őrá, a Bárányra.
Legyünk őszinték: túl nagy a feladat. Hol kezdjünk bele? Honnan vegyük az erőt? Hogyan kaphatunk szeretetet a város iránt, hogyan tisztulhat meg az életünk? Végig utaltam rá, de nem hangsúlyoztam annak jelentőségét, hogy a mennyei Jeruzsálemben újra és újra Istenről és a Bárányról olvasunk. A Bárány a megöletett, értünk feláldoztatott Jézus megnevezése. Még a mennyben is Bárány, azaz úgy van jelen, mint aki odaadta életét értünk. Ez a kulcsa annak, hogy változzunk.
A várost csak akkor tudod szeretni, ha szereted Jézust, aki szereti a várost. A szépségre, tisztaságra akkor fogsz vágyni, ha szereted Jézust, aki tiszta, tökéletes és igaz. Mások felé őszintén nyitott, és befogadó csak akkor leszel, ha szereted azt a Jézust, aki halálával mindenkinek kaput nyitott Isten jelenlétébe. Igéjéhez hűséges, történetére vágyódó, igazsága után szomjazó akkor leszel, hanem mindennél jobban szereted azt, aki Isten történetének a középpontja, az ékköve, akiről szól a Biblia minden oldala. És hogy hogyan tudnád szeretni őt? Hiszen tudom én is, mi természet szerint nem ismerjük és nem szeretjük őt. Sőt…
Annyira nem szeretjük, hogy a városon kívülre űzzük, hajtjuk azt, aki szerette a várost: Jeruzsálemen kívül pusztul el egy kereszten. Annyira nem szeretjük, hogy megcsúfolva, eltorzulva kell látnunk a kereszten a vőlegényt, hogy azután elfordítsuk róla a tekintenünk, mondván, hogy ez szörnyűség, ez barbárság, ez nem lehet Isten ajándéka nekünk. Annyira nem ismerjük őt, hogy nem veszünk róla tudomást, amikor bekopog a rászorulóban, a szegényben, a nyomorultban. Annyira nem szeretjük őt, hogy gondosan megőrizzük magunkat Igéjétől és igazságától, mondván, hogy fáradtak vagyunk, nincs időnk, nem értjük. Ahol lehet, kizárjuk az életünkből. És nézd, mi történt:
A városon kívül hal meg – hogy ezáltal is egy tökéletes, egy új várost teremtsen neked és nekem, akik kiűztük. Eltorzult és megvetetté, rúttá, utálatossá vált – hogy ezáltal is téged és engem ékesítsen fel. Vállalta a kitaszítottságot, hogy bennünket befogadjon. Mindezt helyettünk és értünk. Mindezt azért, hogy az övéi legyünk. Szereted-e őt?
A Nagy Kép sorozat végén egyetlen kérdés és egyetlen felhívás marad: Szereted-e őt, hiszen ő mindent elvégzett azért, hogy szeressed őt. ÁMEN!

Az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír, nem csak személyes vonatkozásban szólít meg és kezd újat bennünk. Megfordítja egész életünket; amit eddig a magunk által elképzelt történet formált, azt „bekapcsolja”, „felveszi” az Isten nagy, korszakokat átívelő, szabadító történetébe. Ráébredünk arra, hogy a teremtés történet a miénk, hiszen a világ ma is az, amit Isten szeretetéből, jóságából létrehozott. Ma is az vesz körül minket, amit ő alkotott, az adja életünk ritmusát, amit ő létrehozott. Láttuk, hogy a világ elromlásának a története is a mienk, hiszen magunkban hordozzuk mindazt a nyomorúságot, ami az első ember lázadása által jött a világba. Meghasonlottunk Istennel, a másik emberrel (az ellenkező nemű párral), a természettel, és önmagunkkal is. Beszéltünk arról, hogy Isten mindezek ellenére nem adta fel az ember történetét, hanem segítségére, szabadulására, megváltására sietett. Ezt végzi Izrael, a választott nép által, majd Jézus Krisztusban minden nép számára a mai napon is. A kérdés: hogyan kapcsolódunk be Isten szabadító, helyreállító munkájába – mint egyének, és mint közösség? A válasz - amit Pál apostol a Római levélben ad elénk - az evangélium által, amely Istennek ereje mindenkinek üdvösségére, aki hisz.
Múlt héten láttuk, hogyan akadályozzák szívünk nyilvánvaló vagy éppen elrejtőző bálványai azt, hogy Istennek ez a robbanásszerű ereje („dinamit”) elérjen bennünket. A bálványimádás – ami nem más, mint hogy bármi vagy bárki a teremtmények világából elfoglalja életünkben a teremtő Isten helyét – feltartóztatja, hogy Isten igazsága elérjen, és hamisságban, hazugságban tart. A mai szakaszban Pál folytatja gondolatmenetét. A kérdés továbbra is az, hogy mi akadályozza szívünkben, hogy Jézus Krisztus evangéliuma átformálja az életünket. Ha Pál eddig jobbára a nem zsidókhoz (pogányokhoz) szólt, ezeket a sorait a zsidóknak (vallásosoknak) intézi. A „vallásosság” az evangélium meghamisítása. Olyan, mintha Jézus Krisztus örömhíre lenne, de nem az. Olyan, mintha átformálná az életünk, de mégsem teszi (nem is teheti). Olyan, mintha bekapcsolna az élő Isten munkájába, de végül kiderül, hogy csak egy halott bálványt szolgálunk. A vallásosság kudarcra ítéltetett. Lássuk, hogy 1. Hogyan cselekszik a vallásosság? 2. Mi Isten válasza erre? 3. Hogyan léphet az evangélium a vallásosság helyére?
Pál apostol tanítását úgy adja elő, hogy egy képzeletbeli személlyel vitázik („te ítélkező ember”, „ha pedig te zsidónak nevezed magadat…”, stb.). Kiről van szó? Az előző fejezet kontextusában találjuk a választ erre a kérdésre. Korábban Pál a bálványimádással összefüggésben gátlástalan és erkölcsös életről beszélt, ami elsősorban a pogányokat jellemezte. Gondolatmenetét erősen meghatározta a pogány világ korabeli zsidó kritikája. Most azonban éppen a zsidókat szólítja meg, őket testesíti meg a képzeletbeli vitatárs, az „ítélkező ember.” „Pál ... szembeszáll azokkal, akiknek oldalán az imént a pogányok elleni vádakat - a bűnök hosszú katalógusát - összegezte. Főérve: a zsidók elítélik ugyan a pogányokat, de tetteikben nem különbek náluk." (Farkasfaly, Római levél, 24). Kálvin pedig így fogalmaz: "Ez a feddés a képmutatókra vonatkozik, kik, midőn a külső szentség látszatával kápráztatják el az emberek szemét, azt gondolják, Isten előtt is biztonságban vannak, mintha bizony becsületesen engedelmeskednének és eleget tennének neki. Pál tehát a durvább bűnök felmutatása után, hogy senki se maradhasson Isten előtt igaz, az olyanfajta szentecskéket támadja meg, akik nem voltak belefoglalhatók az első felsorolásba. (A Rómaiakhoz írt levél magyarázata, 58). Figyeljük meg, hogy Kálvin ezzel a megfogalmazással nem kizárólag a zsidóságról szól (a Római levél történeti kontextusában ők a „vallásosok”), hanem azokról, akik kívülről látszólag Istenhez tartoznak, de a szívük nem az övé. Ezek a „szentecskék” bizony gyakran mi vagyunk. És a vallásosság szentecskéi ítélkező emberek.
Lássuk, mit mond el Pál az ítélkező emberről: „Ezért nincs mentséged, … mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel.” Gondoljunk egy pillanat erejéig arra, mennyi ítélkező szó hagyja el a szánk, és milyen ítélkezésekkel teli gyakran a szívünk. Hogy mennyire „szükséges”, hogy embereket kimondva - vagy csak magunkban - „elhelyezzünk” ítéletalkotásainkkal. Szinte folyamatosan zajlik ez legtöbbünkben. Pál, az Úr Jézus szavai nyomán(!), azzal szembesít, hogy mindezzel magunkat ítéljük el. Miért? Hogyan működik bennünk az ítélkezés?
Régen ismert lélektani tény, hogy az zavar és háborít fel a másikban legjobban, ami bennünk is jelen van, akár tudunk róla, akár nem. Amit magunkban gyűlölünk, utálunk és elfojtunk (!), az tesz bennünket mások iránt kíméletlenül kritikussá. (Amennyiben nem fojtjuk el, hanem szembenéztünk vele, és Isten előtt hordozzuk alázatban, kegyelemben, reménységben, éppen az ellenkezője történik: együttérzőek és megértőek leszünk.) Amikor az önmagunk iránti elutasítást másra vetítjük ki, hihetetlen vakságban járunk, amit egy idő után mindenki lát, kivéve önmagunk. Ítélkezünk, és minden kritikánkkal, vádunkkal, minden szavunkkal önmagunkat ítéljük el.
Van azonban egy másik vetülete is önmagunk elítélésének, amely esetben a „magad is ugyanazt cselekszed” nem szó szerint vétetik. Ez esetben az történik, hogy az ítélkező ember kiválaszt egy területet, ahol életét igaznak tartja, és amelynek alapján mindenkit, aki ebben a dologban nem feddhetetlen, elítél. Mivel meg van győződve arról, hogy ő pl. nem parázna, és mindenkit megítél, aki az (vagy szemében annak tűnik), észre sem veszi, hogy pl. rágalmazó vagy csaló. Annyira saját igazságán dolgozik, és olyan vehemenciával veti meg a paráznákat, hogy teljesen vak észrevenni azt, amit – újfent – mindenki lát, csak ő nem. Ítélkezik, és nem veszi észre, hogyan ítéli el önmagát.
Pál keményen szembesít: „Ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod Istent?” Ezen sorok mögött az is fellelhető, ahogy Jézus tanította Isten törvényét. Nemcsak az a házasságtörés, ha valaki megcsalja a társát, hanem már a szív szándéka is az. Nemcsak az a gyilkosság, ha valakiben megforgatjuk a kést, hanem a bennünk élő gyűlölet is. Aki tehát arra használja Isten törvényét, hogy másokat elítéljen, ahelyett, hogy maga szembenézzen magával, önmagát csapja be és önmagát ítéli el.
Az ige üzenete ezen a ponton nagyon súlyos. Képzeljük el, hogy minden ítélkező szavunk, indulatunk egy napon ott állnak velünk szemben és bennünket ítélnek el. Amint önmagunkra hullnak vissza saját szavaink… ugyanazzal a megfellebbezhetetlen keménységgel, vagy ugyanazzal a képmutató álnoksággal, ahogy kimondtuk őket. A szentecske ráadásul teljes biztonságban tudja magát elvakultságában: „Azt gondolod, te ember, aki ítélkezel azok felett, akik ilyeneket tesznek, holott magad is ugyanazokat cselekszed, hogy akkor te megmenekülsz Isten ítéletétől?” És tudjuk a választ: igen, azt. Mert eszünkbe sem jut, hogy mit teszünk… És ez tovább vezet a következő kérdéshez:
Először is, bár a vallásos ítélkező ember úgy véli, hogy biztonságban van, hiszen Istenhez tartozik és erről biztosítja őt a törvény ismerete és az Istennel való szövetség jele, amelyet testében hordoz (körülmetélkedés), mindez nem menti őt meg Isten igazságos ítéletétől. „A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt” – írja az apostol. Pál vitapartnere abban bízik, hogy mivel külsőleg Istenhez tartozik, élete rendben van. Elvakultságában nem látja, hogy Isten törvényét, Isten akaratát nem betölti, hanem lábbal tapodja, sőt, meg van győződve igazáról és Isten szerinti életéről. De nemcsak abba kapaszkodik, hogy ismeri a törvényt, hanem abba is, hogy külsőleg Istenhez tartozik, amelynek jele a zsidóságban a körülmetélés volt. A vallásos hagyományban való részesedés, a vallásos gyakorlatok megélése, a vallásos ismeret mind-mind azt erősíti számára, hogy élete rendben van Istennel. Pál azonban rámutat arra, hogy ez a külső megfelelés önmagában kevés: „ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett.” A külső nem ment fel a törvény megtartásától, annak hiányában pedig Isten ítéletétől. Hiába minden vallásos díszed (lelkész vagy presbiter felmenők, konfirmáció a Kálvin téren, gyermekkorod óta református kötődés, református iskolázottság, stb), Pál azt mondja, nem vagy jobb a pogánynál. Sőt, látjuk, mindez a vallásos dísz csak hozzájárul ahhoz, hogy hamis biztonságban járjunk.
De ennél többről van szó, ami kiváltja Isten ítéletét: „Bizony, ’miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között’…” Nem a pogányok miatt, nem. A vallásosok miatt, Isten népe miatt, a szentecskék miatt, a képmutató ítélkezők miatt, miattunk. Akik azt imádkozzuk, hogy „szenteltessék meg a te neved”, megtéretlen és ítélkező természetünkkel azt érjük el, hogy gyalázzák azt a nevet.
Pál rámutat arra, hogy Isten haragja hogyan gyűlik a másokat ítélgető szentecskék felett: „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz? Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél.” Mi ítélkezünk, és közben látszólag nem történik semmi. Miért? Mert Isten jóságos, hosszútűrő, kegyelmes és elnéző. Vár, hogy megtérjünk, de nem tesszük. És miközben Isten ítélőszékébe ülve tesszük megfellebbezhetetlennek hitt kijelentéseinket – megvetve jóságát – Istenben gyűlik a miattunk való fájdalom, az ellenük való harag. Hiszen őt veti meg a vallásos és ítélkező ember, aki nem tér meg, mert kemény a szíve. A vallásos embernek a legnehezebb bűnbánatra jutni, hiszen éppen arra épített mindent – és az ítélkezés által is azt tartja fenn – hogy ő jó, vagy legalábbis jobb mint más. Látjátok, miért gyűjti kemény és megtérés nélküli szívvel a haragot? Miért nem veszi észre, hogy Isten jósága megtérésre hívja? Mert képtelenség számára még a gondolat is, hogy elveszett, hogy bűnös, hogy bűnbánatra és megtérésre van szüksége. Minden erejével önmagát igazolja – és minden lépésével önmagát ítéli el.
Az ige egyértelmű választ ad a kérdésre: „Az részesül dicséretben – mégpedig nem emberektől, hanem Istentől -, aki belsejében zsidó, aki nem betű szerint, hanem szívében a Lélek által van körülmetélve.” Pál nyilvánvalóan szembeállítja a külső, ítélkezéssel teljes vallásosságot a belső, a „Lélek által körülmetélt” szívvel. Lássuk először, hogy miért lesz ítélkezővé a vallásos ember, hogy majd azt is láthassuk, mit jelent a szív körülmetélése a Lélek által.
A vallásosság, ahogy eddig beszéltünk róla, automatikusan ítélkezésbe visz. Az a szív lesz ítélkező, amely önmaga biztonságát, önmaga igazságát vallásos hovatartozásában, vallásos teljesítményében véli megtalálni. Az ilyen embernek mindig igazolnia kell, hogy megfelel az elvárásoknak, hogy elég jó. Azért ítélkezik, mert ezáltal önmagát igazolja. Igazolja, hogy különb, valamint igazolja, hogy az az út, amelyen ő jár különb, mint másoké. Ugyanakkor ez a folyamatos ítélkezés és önigazolás sohasem adja meg a szív teljes békességét és nyugalmát, nem nyújtja a teljes elfogadás bizonyosságát, hiszen sohasem tudja az illető, vajon elérte-e már, amit szeretne. Ezért mondtuk, hogy csapdában van: minél inkább önigazol, annál inkább ítélkezik, minél jobban ítélkezik, annál jobban önigazol. Ez a benső működés azokra jellemző, akik szívében feltétlen parancs a megfelelés, akik számára önmaguk elfogadása alapvetően teljesítményhez kötött. Gyakran így formálódnak azok, akik családjukból a megfelelés, a teljesítményhez, elvárt viselkedéshez kapcsolódó elfogadás mintáit hozzák. Az ítélkező, kritikus magatartás megjelenik mind vallásos, mind vallástalan formában. De tény, hogy a vallásos emberek között különösen is fenyeget ez a lelkület. Hogyan szabadulunk meg ettől? Hogyan gyógyul meg kemény és ítélkező szívünk?
Az első, hogy elismerjük, Istennek igaza van velünk szemben – és nekünk semmi igazságunk sincs ő vele szemben. Ítélete alatt vagyunk, és ez igazságos, és semmi nincs, amivel ő tartozna nekünk – a mi vallásos teljesítményünkért. Amikor elismerjük, hogy igaza van velünk szemben, bűnbánatot tartunk, hiszen azt is látjuk, mennyi szennyel vagyunk tele. Megtörik a szívünk, porba hull büszkeségünk. Megnyílik a szemünk. A megtört szív a szív Lélek általi körülmetélésnek útján jár. Amikor megtérésre hívja Isten Izraelt, ezt teszi hozzá: „Szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat, teljes szívedből, és élni fogsz.” (5Móz. 30.6). A Lélek általi körülmetélés Isten munkája. Ahhoz, hogy a kemény és ítélkező szív meglágyuljon, és Istent és a másik embert szerető szív legyen, a szívedet a Szentlélek erejében Jézus Krisztus jelenlétébe kell hoznod. Ő metéli azt körül. Ő gyógyítja meg. Ő változtatja meg. Hozd szíved az elé a Jézus elé, aki nem ítélkezett – de egy nap mindeneket ítélni fog. Ő egyedül a te bírád. Hozd annak jelenlétébe, aki helyetted elhordozta az ítéletet a kereszten. Rögzítsd szíved szemeit arra, aki megszerezte számodra Isten igazságát, aki által teljes elfogadást, bocsánatot és békességet kapsz – ingyen. Tartsd magadat, figyelmedet, szívedet Jézus jelenlétében; újra és újra elmélkedj azon, amit ő megszerzett neked ahhoz, hogy megszabadulj az ítélkezéstől. Imádságban tedd egyre inkább a magadévá az evangélium nagy titkát, és lásd, hogyan formálja át Jézus a szívedet, a bensődet, a szavaidat, az életed. Most elkezdheted ezt, most bűnbánatot tarthatsz az ítélkezéseid miatt, most megnyithatod a szíved Jézusnak. És amint kitartasz vele és benne, az ítélkező szavakat felváltják a másokat áldó szavak, mert Jézus szava igaz: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” ÁMEN!
Lovas András

A szakasz első két verséről beszéltünk múlt héten, mondván, ez a Római levél főtétele: az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló jó hír, Isten ereje mindenkinek üdvösségére (szabadulására, menekülésére), aki hisz. Beszéltünk arról, hogy Isten Jézus Krisztusban állítja helyre mindazt, ami a világban a kezdetekben eltorzult, kificamodott, összetört. Az evangélium nem csak személyes életünk gyógyulása, hiszen bekapcsol Istennek abba a munkájába, amit a történelem során kibontakoztat Jézusban.
A Római levél első három fejezetében Pál apostol azt mutatja be, hogy mindenkinek szüksége van az evangéliumra. Akár zsidó, aki ismeri Isten törvényét és szövetségét (nevezzük ma az egyházban felnövőnek), akár pogány, aki a szövetségen kívül élt korábban (akinek semmi vallásos neveltetése nincs ma), a szabadulást mindenki Jézus Krisztusban találja. Pál világos logikával és nagyszerű érveléssel vezet el mindenkit oda, hogy meglássa, mi akadályozza azt, hogy az evangélium, Isten ereje, belépjen az életébe. A mai szakaszban a bálványimádás akadályát, jövő héten a vallásosság kudarcát látjuk.
Mivel az evangélium Isten egyetlen ereje és útja az üdvösségre, Pál tudja, hogy a tét nem kicsi. Annyira nem, hogy „Isten … haragját nyilatkoztatja ki a mennyből … azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” Mindaz a hamisság, hazugság, gonoszság, ami Isten igazságát, valóságát, az evangélium szépségét, dicsőségét feltartóztatja, Isten haragját váltja ki. A következő versekben Pál kifejti, hogy mi ez a gonoszság és hitetlenség. Egy kifejezéssel: Isten-csere. Lássuk, 1. milyen értelemben Isten-csere a bálványimádás, 2. hogyan ismerhetjük fel a bálványainkat, 3. és milyen csere nyit bennünk szabad utat az evangélium erejének.
I. A bálványimádás kibontakozása: az Úr lecserélése
Az apostol gondolatmenetét a bálványimádás kibontakozását követve három lépésben foglaljuk össze: a teológiai, a lélektani és az erkölcsi dimenziók tárulnak fel előttünk.
Mi a bálványimádás? Pál szerint nem más, mint Isten-csere, hiszen „ami megismerhető Istenből, azt nyilvánvalóvá tette számukra”, és ők „megismerték Istent, mégsem dicsőíttették vagy áldották Istenként”, sőt, „a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével.” Az apostol szerint minden emberben ott van valami morzsa Isten ismeretéből; hatalmából és istenségéből valamit megsejtünk, de mégsem őt keressük. Nem őt keressük, nem az igaz, élő és alkotó Istent, mert valamiért sokkal vonzóbb a teremtményt imádni és szolgálni a Teremtő helyett (v.25). Ezért, hangsúlyozza Pál újra a cserét, „az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.” Az egyedül a teremtőt illő tiszteletet, szeretetet, és szolgálatot a teremtménynek adni igazság helyett hazugság. Éppen azért, folytatja az apostol, a bálványimádásra nincs mentség; valamilyen értelemben mindannyian az igazságot cseréltük a hazugságra, és nem bújhatunk a tudatlanság védőfala mögé. És ha ezen a ponton talán nehéz is belátni Pál gondolatmenetének igazát a mi életünkre nézve, figyeljük, hogyan folytatja.
A második lépés az ember szívének és gondolkodásának elsötétedése, hiábavalósága, érzéketlenné válása („hiábavalóságra jutottak gondolkodásukban és értetlen szívük elsötétedett). Az ember belső vezérlését (gondolkodás és szív) alapvetően meghatározza, hogy azt mire ill. kire irányítjuk. Akit/amit imádunk, az határoz meg belülről. Akiben/amiben gyönyörködünk, egyre inkább olyanná leszünk. Amire rögzítjük a szívünk szemeit, legmélyebb vágyaink, az fog formálni minket. A bibliai gondolkodás szerint amint célt tévesztünk, úgy romlunk meg belülről is. Isten helyett a másik ember, vagy más teremtmény uralja a gondolataink, álmaink, érzéseink. Az ember bensője menthetetlenül megromlik, elsötétedik, és ezzel tragikus útra indul.
A harmadik lépés a folyamat kiteljesedése, az erkölcsi következmény. Pál ijesztő képet fest, amit így foglalhatunk össze: gátlástalan és gyalázatos élet. Súlyos szavak. Egyrészt ennek fényében beszél az Isten-csere egyik következményeként a partnercseréről (mind a női, mind a férfi homoszexuális gyakorlatot nevesítve), másrészt minden más egyéb cselekedetet is néven nevez: hamisság, gonoszság, kapzsiság, viszálykodás, gőg, dicsekvés, kíméletlenség, irgalmatlanság, stb, valamint az ezekben való büszkeség („azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.”) Ez az erkölcsi irányvesztés azonban nem magától értetődő, hiszen Isten az ember szívébe, lelkiismeretébe írta, hogy mi jó és mi rossz. De mivel az ember őt lecserélte, valamint szíve keménnyé és érzéketlenné lett, Isten sem őrzi meg tovább attól, hogy végigjárja az utat, amelyet választott. Háromszor is olvassuk, hogy Isten kiszolgáltatta őket (átadta őket) szívük vágyainak, szenvedélyeinek, erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak. És innentől nincsen gát, elszabadul az ember bűnös élete. De nézzétek, hogy Isten ismerete, akármennyire is elnyomott, eltemetett, sőt, kigúnyolt, itt sem szűnik meg teljesen: „Ők ugyan megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nem csak maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.” Szívünk mélyén tudjuk, hogy ez így van. Mert még ha a mai ember azt is mondja, hogy ő a teremtett világ alapján nem ismert meg semmit Istenből, hiszen mindvégig azt tanulta, hogy az véletlenül jött létre, azt akkor sem állíthatja, hogy soha meg nem szólalt a lelkiismerete.
Pál apostol gondolatmenetéből fakadóan két tételt szeretnék megfogalmazni. Az első, hogy szükséges értenünk, a Biblia szerint a céltévesztett életmódot a céltévesztett istentisztelet előzi meg. A bűn lényege, gyökere, eredője nem a gátlástalan cselekedetekben van, hanem a bálványimádó szívben. A második tétel ebből fakad: a megoldás sem a moralizálás szintjén, hanem a szív, a benső szintjén történik. Nem elég a viselkedés csere, sőt, nem is lehetséges; az egyetlen válasz – újra, most visszafelé - az Isten-csere. A téged irányító bálvány lecserélése az egyetlen, igaz Istenre, akinek evangéliuma szabadító erő és hatalom.
II. Hogyan ismerhetjük fel a bálványainkat?
Mielőtt hangosan tiltakoznánk, hogy nekünk nincsen bálványunk (vagy azért, mert Jézus követőinek valljuk magunkat, vagy azért, mert felvilágosult modern emberként semmiféle vallást nem tartunk), halljuk meg, amit Kálvin János mond: „az ember szíve bálványgyár.” Kálvin ezzel azt bibliai igazságot fogalmazza meg, hogy az ember bensője, szíve mindig talál ill. létrehoz valamit, ami életének célt, jelentést, értelmet ad, ami túlmutat önmagán. Ennek magyarázata pedig teremtettségében van, hiszen az élő Istennel való kapcsolatra, az ő tiszteletére, szeretetére, szolgálatára teremtetett. Ha nem az Úr lesz Istene, akkor valaki vagy valami más lép erre a helyre, és ez a bálvány. Nincs semleges, üres szív, az ember mindig belé fogja vetni valamibe a reménységét, valamiben vagy valakiben mindig keresni fogva megváltását, örömét, elégedettségét. Valakit vagy valamit szolgálni fog erejével, tehetségével, idejével. Valaki vagy valami abszolúttá lesz számára, még akkor is, ha nem mondaná annak. A bálvány tehát ma legtöbbünk számára nem a szobor vagy kép, ami előtt leborulunk, a bálványimádás nem közös istenítése és imádása egy másik istennek, vagy nem közös étkezés a jelenlétében, és nem is áldozat bemutatása neki. A bálvány az, ami azt ígéri neked, hogy megvált attól, hogy kudarcnak ítéld magad, vagy megajándékoz azzal, hogy igazolva lásd léted. A bálvány az, ami követeli, hogy szolgáld minden erőddel, és akkor majd szerethető, értékes, sikeres leszel - és végül kifoszt és magadra hagy, hiszen nem tehet mást. A bálvány tehát nem feltétlenül vallásos köntösben jelentkezik.
Továbbá, ennek fényében bármi lehet bálvánnyá életünkben, számos olyan dolog, ami önmagában jó és szükséges. Bálvánnyá lehet a szerelem vagy a házastárs, a gyerekek és a család. Bálvánnyá lehet a kényelem és a biztonság, a hatalom, a befolyás és a szolgálat, a segítés. Ezek közül semmi sem rossz önmagában, de mégis tönkretesz, ha abszolúttá válik életünkben (pl. „csak akkor van az életemnek értelme, ha születik gyermekem”).
Amennyiben Jézust Úrnak vallod, valóban Jézus lett életed Ura, és te tulajdonává lettél. A bálványok azonban mélyen megbújnak bennünk, és lehetséges, hogy Jézust mondom Uramnak, és egy másik szinten mégis a bálványt szolgálom. Jézust mondom Úrnak a számmal, de életem egy területén vagy időszakában valami vagy valaki más irányít, valaki vagy valami mástól várom a megváltást. Lehetséges, hogy egy visszatérő bűnnel küszködsz, miközben az igazi megoldás az lenne, ha felismernéd, hogy miért van olyan hatalmas ereje feletted, milyen bálvány uralja szíved. A következő néhány gondolat segíthet abban, hogy felismerd a lappangó bálványt.
Figyeld meg, hogy mi tölti be a képzeleted, miről álmodozol akkor, amikor szabad vagy, amikor nincsen más dolgod. Persze mindannyiunknak vannak álmaink, és ez rendben van. De mi az, amire úgy gondolsz, hogy az ad neked örömöt, vigasztalást, erőt a folytatáshoz? Mihez fordulsz képzeletedben, ha nehézség fenyeget? Mit teszel, amikor nem teszel semmit?
Mire fordítod a pénzed és az időd? Jézus azt mondja, hogy „ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt. 6.21) Mibe fektetsz be pénzt, energiát örömmel, hálával? Könnyen lehet, hogy a kérdésre adott válasz elvezet oda, ahol valójában van a szívünk.
Hogyan reagálsz arra, amikor kútba esik valami, amiben reménykedtél, amikor imádságod nem nyer választ? Természetes, hogy ilyenkor szomorúak, elkeseredettek, csalódottak vagyunk, de normális esetben tovább tudunk haladni, az élet megy tovább. A teljes kétségbeesés, Isten elutasítása és vádolása, az összeomlás arra mutat, hogy életed alapjaiban rendültél meg. Felismered, hogy kiben vagy miben vártad eddig életed megoldását, kivirágzását? Mikor jelennek meg legerősebb, sőt, kontrollálhatatlan érzelmeid (félelem, düh, vágy, stb)?
Nézz rá a vágyaidra – és tekints rá aggodalmaidra. A vágyaid önmagukban nem bálványok, de a szívünk könnyen abszolutizálja azokat. A félelmeid szintén leleplezhetik, hogy mi irányít legbelül. Ugyanúgy lehet bálvány valaminek a megléte – és erre az elvesztésétől való rettegés mutat rá - mint valami, ami hiányzik, amely mindent maga mögé utasító vágy formájában jelentkezik.
Ha már tudod, hogy mi vagy ki foglalta el életedben az egyetlen teremtő és alkotó helyét, már csak az van hátra, hogy újra megtörténjen az Isten-csere.
III. Milyen csere nyit utat bennünk Isten evangéliuma hatalmának?
Hogyan történik az Isten-csere? A bálvány lecserélése az élő Istenre, Jézus Krisztusra?
Először is óvakodj attól, hogy a „rossz bálványt” megpróbáld lecserélni „jó bálványra”. Mit értek ezalatt? Lehet, hogy valakinek az életét valamilyen nyilvánvalóan gonosz és pusztító bűn uralta (legyen ez szenvedélybetegség, családját romboló házastársi hűtlenség, kapcsolatait feláldozó karrieréhség), és egyszer csak úgy dönt, megváltozik, és ő lesz a világ legjobb férje és édesapja. Eddig az mozgatta, hogy ő legyen az, aki a legtöbb pénzt keresi, mostantól az, hogy ő legyen a legjobb családapa. Eddig az volt az élete legnagyobb kudarca, ha nem sikerült egy üzlet, mostantól az, ha gyereke egyest hoz haza. Valakit eddig csak a buli érdekelt, mostantól pedig mindenáron anya akar lenni. Korábban csak magaddal törődtél, nyíltan önző voltál, senki nem érdekelt, mostantól meg csak az érdekel, hogyan segíthetsz másoknak. Rád néznek, és azt mondják, ez új emberré lett, mintha kicserélték volna. Meg is történt a csere: eddig rossz dolgot helyeztél életed középpontjába, mostantól pedig jó dolgot helyezel – csak rossz helyre.
Hogyan történik az a csere, amelyben az evangélium szabadító hatalmát már nem tartóztatjuk fel hitetlenséggel és gonoszsággal, hanem megnyílunk előtte? Először is bűnbánatot kell tartanunk, és el kell fordulnunk attól, ami bálvánnyá lett számunkra. Amikor felismered, hogy valójában mi vezet, mi irányít, miben reméled biztonságod, mi uralja lényed, ijesztő belegondolni, hogy annak ki kell kerülnie életed középpontjából. Ijesztő, hiszen eddig – talán nem is tudtad, de mégis – ő adta a vigaszt, a reményt, az örömet, a célt, és rettentő még belegondolni is, hogy ez a nagy pártfogó ki legyen ebrudalva az életünkből, és helyette rábízzuk magunkat Jézus Krisztusra. Amikor egy bálvány elfoglalta szívünket, és felismertük, még nem feltétlenül tudunk szabadulni. Lehet, hogy bár tudjuk, hogy Jézust akarjuk, a vágy hatalmas erővel tartja fogva a szívünk. A szavainkkal Jézust akarjuk, de a szívünk vágya továbbra is az, amit bálványnak ismertünk. Dúl a harc. Vagy lehetséges, hogy mennénk, menekülnék Jézushoz, de félünk, hogy mi lesz velünk, ha elengedjük azt, ami eddig adott biztonságot, látszólagos életet. Nem enged a félelem. Mi segít tovább abban, amit úgy hívtunk, hogy Isten-csere? Amikor az élő Isten bitorló bálvány helyébe újra az Úr lép.
Ezen a ponton kell meglátnunk az evangélium mélységét, ami szintén – de más értelemben – Isten-csere. Amelynek során Jézus Krisztus helyet cserélt velünk. „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből … azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” És hol lett nyilvánvalóvá Isten haragja a mi bálványimádó hitetlenségünk és gonoszságunk ellen? Hol sújtott le ítélete? Hol történt meg a csere? Jézus Krisztuson, az ő halálában. Ott vannak a mi bűneink felsorolva a 28-31 versekben, ott van az ítélet meghirdetése (méltók a halálra), majd valami felfoghatatlan fordulattal mindezt látjuk beteljesedni Jézus Krisztuson. Mi lecseréltük Istent hamis és halott bálványokra, ő irántunk való szeretetéből lecserélt bennünket saját Fiára: ráhelyezte haragját, hogy nekünk kínálja igazságát. Itt nyílik meg az út, hogy az evangélium szabadító ereje elérje a szívünket.
Meg tud-e ragadni ennek az Istennek szeretete és jósága a mai napon? El tudod-e hinni, hogy amint elfordulsz a bálványaidtól, ennek az Úrnak a karjaiban találod magad? Be tud-e tölteni mindenek felett való vággyal, meg tud-e menteni minden aggodalomtól és félelemtől? A válasz, hogy igen. Amikor Jézus szeretete felragyog a szívedben, amikor a Szentlélek kiárasztja benned az Atya szerelmét, semmivé lesznek a hiábavaló vágyak, és helyükre kerülnek a kifordult vágyak. Hálával és örömmel tudsz élni hatalommal, befolyással, pénzzel, szerelemmel, családdal… És megszabadulsz a félelemtől, hogy ha valami nem sikerül, kudarcot vallott egész életed. ÁMEN
Lovas András

Hadd illusztráljam egy képpel, mi a jelentősége a „Nagy kép” c. sorozatnak, amelyben a Bibliáról, mint Isten nagy történetéről beszélünk. A célom nem pusztán az, hogy meglássuk, hogyan bontakozik ki az egész Szentírásban az emberi történelem jelentése a teremtő és megváltó szemszögéből, hanem az, hogy magunkat e történet részeseiként lássuk, sőt, Lesslie Newbigin szavaival „benne lakozzunk a bibliai történetben.” Mit jelent ez? Azt, hogy a bibliai kijelentés nem olyan szöveg, amelyre egyszer-egyszer kívülről rátekintünk, mit is mond Istenről, világról, rólunk, hanem egyre inkább olyan lesz számunkra, mint egy szemüveg. Egy olyan szemüveg, amelyen keresztül látunk, megélünk, vizsgálunk minden eseményt, minden kérdést. „A Biblia használatának lényege nem az, hogy a szöveget megértsük, hanem hogy a szövegen keresztül a világot megértsük.” (Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban, 122) A gyülekezet közössége nem pusztán tanulmányozza ezt a történetet, hanem általa született, benne él, sőt, életével továbbviszi azt. Ennek a történetnek lényege és kulcsa – mondja Newbigin – az Ige testet öltése, Jézus élete, szolgálata, halála és feltámadása. Jézus követője nem „tanulmányozza” Jézust, hanem „benne él, benne lakozik”, közösségben van vele. Ezt az örömhír, az evangélium, amelynek hatalmáról beszél Pál a ma olvasott szakaszban.
Az elmúlt hetekben a kezdetekhez tértünk vissza. A történetet nem lehet megérteni a kezdetek nélkül; minden történet valahol elkezdődik. Hogyan jött létre minden? Miért van bármi? Mi volt a teremtő szándéka a világgal és benne az emberrel? Utána arról esett szó, hogyan romlottak el a dolgok. Miért nem olyan ez a világ, mint kezdetben? Már ezen szakaszban is láttuk, hogy Isten nem lép ki a történetből, és nem hagyja a világot, az embert magára. Múlt héten láttuk, mit tesz Isten, hogy helyreállítsa, ami elromlott. Elhívja Ábrahámot, benne egy népet, hogy általa áldást és életet hozzon minden népnek. Ma arra figyelünk, hogyan lehetünk részesei annak, amit Isten tesz. 1. Mi az evangélium hatalma? 2. Hogyan léphetünk be az evangélium erőterébe? 3. Mit tesz velünk ez hatalom?
I. Az evangélium hatalma
A Római levél főtételében, a 16-17. versekben Pál azt írja, hogy az evangélium Isten ereje. Isten ereje, Isten hatalma, ha az eredeti görög kifejezést ültetjük mai nyelvre, Isten dinamitja. Vizsgáljuk meg, mit mond Pál arról, hogyan fejti ki az evangélium, a Jézusról szóló örömhír ezt az erőt. Miben dinamit az evangélium?
„Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére … mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne…” Az evangélium olyan hatalom, ami üdvösséget (szabadulást, menekülést, teljességet) szerez. Pál számos alkalommal szembe állítja a szavakat az erővel. Ő tudja, saját tapasztalatból, hogy Isten üzenete, ami emberi szó által terjed, nem szószaporítás, nem „papolás”, hanem erő. Az evangélium nem jótanács, amit ha akarsz, kipróbálsz, ha tetszik, bevállalod, ha nem eldobod. Az evangélium nem ötletelés, hogy hogyan segíthetsz magadon. Az evangélium Isten ereje, amely elér, és megsegít, megszabadít. Pál nem azt írja a rómaiaknak, hogy az evangélium erőt hoz nekik, hanem azt, hogy az evangélium maga Isten ereje. Isten dinamikus munkája, amely által helyreállít és bevon saját életébe és munkájába. Az a szabadság, amely abból fakad, hogy „Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne”. Amikor elér, felruház Isten igazságával; úgy állsz meg a mindenható előtt, mint aki igaz, fedhetetlen, tiszta, szabad, és ezért közel van hozzá. Az igazság, amit Isten kijelent az evangéliumban, azt jelenti, hogy semmi hamisság, bűn és ítélet nem választ el tőle. Mi lenne nagyobb erő annál, mint vele lakozni, mint benne lakozni, mint Istennel közösségben, valamint e közösség biztonságában, erejében, örömében élni? Az evangélium dinamit, mert Isten jelenlétébe von egyszer és mindenkorra!
Másodszor az evangélium konkrét. Olyan sokan vágynak valami többre, mint ami látható, valami mélyebbre, mint a mindennapok ügyei. Sokan keresnek valami lelkiséget, valami spiritualitást, valami istent, valamit, amibe lelkük belekapaszkodik, valami középpontot, ami mindent átjár és egybefoglal. A Biblia azzal a különleges igénnyel lép fel, az, amit keresünk egészen konkrétan és megfoghatóan megjelent ebben a világban, a Názáreti Jézus személyében. Pál nem szégyelli ezt kimondani: „Az ő Fiáról szól ez az evangélium…” Arról, aki a mi történelmünk része („test szerint Dávid utódaitól származott”), és aki mégis túl van e világ keretein („a Szentlélek szerint pedig a halottak közül való feltámadása által Isten Fiává tétetett hatalomban”  - a szöveghű fordítás jobban visszaadja az eredetit, mint az UFO; újra az erő/dunamisz kifejezés!). A dinamit Jézus Krisztus halálában és feltámadásában robbant, hiszen Isten ereje sehol ilyen koncentráltan nem áradt ki korábban.
Még egy kérdést kell feltennünk és megválaszolnunk. Hogyan képzelhetjük el, hogy ami egy konkrét helyen és időben, egy konkrét személlyel történt, annak hatása van az egész világtörténelemre, ránk is, itt és most? Egy múlt heti tapasztalatom segített abban, hogy erre reflektáljak. Berlinben jártam, ahol elmentünk a „Checkpoint Charlie-hoz”, ami a leghíresebb katonai ellenőrző pont volt a Vasfüggöny berlini szakaszán. Ezen az úton (Friedrichstrasse), amely Kelet- és Nyugat-Berlin egyik szigorúan védett határátkelője volt, 1961 októberében, a hidegháborús viszonyok között, súlyos politikai válság alakult ki. A szovjet és amerikai tankok több mint tíz órán keresztül néztek farkaszemet egymással szemben, és elég lett volna egy rossz mozdulat, egy véletlenül elsülő katonai fegyver, hogy kirobbanjon a harmadik világháború, és az egész történelmünk másképpen alakuljon. Amint ott álltam, éppen 50 évvel később, gondolkodtam azon, hogy vannak konkrét helyek és idők, ahol „összesűrűsödik a világtörténelem”, és látszólag jelentéktelen események messzemenő következményekkel járnak. Hitünk szerint Jézus halálában és feltámadásában így „sűrűsödött össze” a történelem, és fordult meg a világ élete egyszer és mindenkorra. Eugene Peterson írja: „Az esemény, amely kettéosztotta a világtörténelmet az azt megelőzőkre, és az azt követőkre, harminc évvel azelőtt történt, hogy Pál ezt a levelet írta. Ez az esemény – Jézus élete, halála és feltámadása – a hatalmas Római Birodalom egy eldugott sarkában történt, a palesztinai Júdeában. Alig figyelt rá valaki, különösen a hatalmas és elfoglalt Rómában.” (The Message, 2030) És – azóta tudjuk – mégis megváltoztatta a történelem menetét, országok, népek, kontinensek életét, túlélve minden birodalmat és minden ideológiát. Az evangélium dinamit – ami ma is munkál.
II. Hogyan léphetünk be az evangélium erőterébe?
Az evangélium hatalma konkrét, megtörtént eseményben, Jézus Krisztusban jelent meg és áradt ki az egész világra. Ettől azonban még nem lesz valaki részese ennek a hatalomnak. Figyeljétek a Római levél - ami az apostol rendkívüli és a mai napig messzemenő hatással bíró munkája, amelyben kifejti az evangélium titkát – első szavát: „Pál”. Ez nem valamiféle gőg, sokkal inkább annak a jele, hogy a Jézus Krisztusban konkrét formát öltő evangélium személyes is. Az evangélium egészen személyesen kell hogy kapcsolatba kerüljön velünk, ha erejének, hatalmának részesei akarunk lenni. Pál személyes élettörténete és Jézus története találkoztak egy napon.
És hogy mi ez a találkozás, arra Pál sorai a következő választ adják: elhívás. Jézus elhívta Pált, azonban az elhívás nem az apostol privilégiuma, hiszen kétszer is „elhívottaknak” nevezi a római gyülekezet tagjait (v.6,7). Részesévé akarsz lenni az evangélium hatalmának? – Nem tudod magad beléptetni! Nem tudod a magad számára megszerezni. Nem tudod magad választani, és nem tudod más emberektől megszerezni. Ki vagy szolgáltatva annak, aki elhív. Aki ismer, aki elérkezik hozzád, aki megszólít, és aki magához hív. Az elhívás mindig egészen személyes és egészen titokzatos marad. Lehetséges az elhívásról beszámolni, de nem lehetséges nekünk elhívni. Isten elhív azon keresztül, amit hallasz, olvasol, de amit hallasz és olvasol nem azonos Isten elhívásával. Nem tudjuk tetten érni azt, ahogy Isten elhív – de Isten újra és újra megszólít és elhív, hiszen mindig vannak, akik erről beszámolnak. Jeremiás elhívását hallottuk… Saul/Pál apostol elhívásának történetét ismerjük, és számos más elhívás történet is előttünk a Bibliában és az egyháztörténelemben éppen úgy, mint családtagjaink és barátaink történeteiben. Itt zajlik körülötted, de ez mégsem elég. Megmarad az elhívó Isten szabadsága – és az ember kiszolgáltatottsága. Ugye, mennyivel jobb lenne egy recept arra, hogyan tedd magadévá az Úr elhívását, az evangélium erejét Jézus Krisztusban? Ha akarod, megteszed, ha nem akarod, nem teszed – de végig te maradsz a középpontban, végig te irányítasz. Az evangélium erőterébe azonban csak Jézus elhívása által léphetsz be. És ez gyakran éppen akkor történik meg, amikor megtörtek leszünk, eleresztjük a kontrollt: (Ady Endre: Az Úr érkezése)
Az istenélmény még nem elhívás, hiszen az elhívásban nemcsak átélsz valamit, hanem Jézus Krisztussal találkozol. Egy másik kifejezés, amit Pál használ a „kinyilatkoztatás”: az evangéliumban „Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki … hitből hitbe…” Az elhívásban Isten a szívedbe jelenti ki, hogy Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása a személyes életed kulcsa, és a világ történetének értelme és célja. Az istenélményben megérintődsz, megsuhint Isten hatalma, de nem változol meg; az elhívásban hittel megragadod Jézus Krisztust, akit Isten kijelent a szívedbe, és új emberré leszel. Ez lehet egy lassú és csendesen kibontakozó folyamat, vagy éppen egy radikális és gyors fordulat; az elhívás kibontakozhat benned hosszú hónapok keresése, gondolkodása, reflexiói közepette, amint egy először valószínűtlen és szinte idegen gondolat (Jézus lehet nekem élet?) növekszik, erősödik, míg végül egészen eltölt éppen úgy, mint egy váratlan és hirtelen találkozás.
Ez a folyamat most is zajlik, itt is történik. Ahogy mindezeket mondom, a Szentlélek bizonyságot tesz a szívedben az evangélium hatalmáról, Jézus Krisztusról. Kiárad szívedben az öröm, a remény, feltámad egy eddig nem ismert melegség, világosság, tűz… Jézus története és életed története keresztezik egymást…
III. Mit tesz velünk ez a hatalom/az evangélium?
Részessé tesz, bevon Isten történetébe, munkájába, cselekvésébe. Két gondolatkör csoportosítva olvassuk ezt az apostol szavaiban, az egyik a „küldött”, a másik a „rabszolga”: „Pál, Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol…”
Az utolsó két szóra figyeljünk először: elhívott apostol. Az „apostol” a görög „küld” szóból származik. Egymás mellett áll tehát az „elhívás” és az „elküldés”. Pál az elhívás által részese lett az evangélium hatalmának, hogy az elküldés által hirdesse azt mindenkinek. Hadd foglaljam össze az elhívás és elküldés kapcsolatát a következőképpen: Nem lehetsz küldött, ha nem vagy elhívott; az evangélium szolgálata nem a buzgóság, nyüzsgés, aktivitás és vállalkozás kérdése. Elhívás nélkül nincs elküldés, nincs részvétel Isten munkájában. Azaz akármilyen buzgó is valaki abban, amit Istenért vél tenni, ez nem pótolja annak hiányát, ha életét nem ragadta meg és nem tette újjá az evangélium dinamitja. Ugyanakkor nem lehetsz elhívott úgy, hogy nem leszel küldött. Nem részesedhetsz az evangélium áldásaiban úgy, hogy azonnal ne részesednél az evangélium küldetésében. És ha megpróbálod, azt fogod tapasztalni – amit többen átéltek, akik nem tudatosítjátok magatokban a küldetést – hogy az, ami egyszer megragadott, áttüzesített, új perspektívákat nyitott, elkezd megfakulni, elkezd belőled elszivárogni az élet. Mert az evangélium hatalmának a titka, hogy ha tovább adod, gyarapszik benned; ha visszatartod, magadnak tartod meg, elhalványul és elgyengül benned.
Persze mindannyian érezzük, hogy ennek ára van. Pál is tudta ezt, ezért írja: „Nem szégyellem az evangéliumot…” Pedig szégyellhetné. Egyrészt, mert a hatalmas Római Birodalom fővárosában elég nevetséges az üzenet, hogy egy megfeszített zsidó ács a világ megmentője, szabadítója, helyreállítója. Másrészt, mert számos alkalommal fizetett drága árat azért, hogy az evangéliumot hirdette (nélkülözés, üldözés, börtön, megkövezés…). Nem lenne jobb azt mondania, hogy ez az ő egyéni belső élete, és talán akkor, ha valaki érdeklődik, beszél róla? De jobb lenne, csak ez lehetetlen. Lehetetlen, mert ő az evangélium ereje által elhívott és elküldött. Lehetetlen, mert ő már nem a magáé, hanem Jézus Krisztusé.
Nézzétek, másodszor is, hogy mit tett vele az evangélium: „Pál, Jézus Krisztus szolgája.” Az eredeti kifejezés szerint rabszolgája. Tudjátok, mit ért egy rabszolga élete Rómában? Milyen értéke, méltósága volt ott, ahol az emberek büszkék voltak arra, hogy szabadok és római polgárok? És Pálnak megvolt ez a státusza, római polgár volt. De ennél nagyobb státuszt kapott Jézus Krisztusban: az ő rabszolgája lett. Az első dolog, amit elmond magáról bemutatkozásában a római gyülekezetnek. Sokat hallottatok rólam, hogy apostol vagyok, hogy gyülekezeteket plántáltam, hogy tudósa vagyok az írásnak, de nem ez a legfontosabb. Krisztus rabszolgája vagyok, és ezért adósa vagyok minden embernek az evangéliummal.
Ha valaki úgy gondol magára, mint Jézus Krisztus tulajdona, akkor „felvette a szemüveget.” Akkor már nem a saját történetében lakozik, nem a maga kis kalandjait hajszolja. Ha valakit elért az evangélium hatalma, és teljesen újjá tett, az már Jézusban lakozik. Annak története már Isten nagy története, célja Jézus célja, reménysége Jézus reménysége. Micsoda kiváltság. Micsoda perspektíva. Micsoda lehetőség: Isten munkájának a részese lehetsz. Az evangélium nem szó a szádon, hanem egész életed. Minden napod – mindennapjaid. Nem szégyelled. Nem szégyelled magad – nem szégyelled Jézust. Egyek vagytok. Ő benned lakozik, és te benne lakozol. Minden más ebből fakad… ÁMEN!
Lovas András

„Elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.” Ha bibliai nyelven fogalmazunk, az életünk Édentől keletre zajlik. Ha mai nyelven akarjuk ezt elmondani, hontalanná lettünk, elvesztettük az igazi otthont. Az „Édentől keletre” kifejezés az Isten jelenlététől való távolságra mutat. A Genezis szóhasználatában aki keletre tart, az Istentől eltávolodik (vö.: 3.24, 11.2, 13.11, 25.6). Mi történik az emberrel Édentől keletre? Mi történik vele, miután fellázadt az Úr ellen, és kiűzetett a paradicsomból? A ma olvasott szakasz azt beszéli el, hogyan bontakozik ki mindaz, amiről a teremtés és a bűneset történetében eddig hallottunk. Lássuk hát 1. A képességeink kibontakozásának, 2. A romlás elterjedésének, és 3. Az isteni kegyelem elmélyülésének történetét!
I. A képességeink kibontakozása
Ádám és Éva élete nem szűnt meg azzal, hogy engedetlenek lettek Istennek. A halál, amit az Úr összekötött a jó és rossz tudása fájával, nem azonnali nemlétet jelentett. Ugyanakkor életük minden részét elborította a küszködés, a harc (egymással, a földdel, a kígyóval), hogy majd egy napon visszatérjenek oda, ahonnan vétettek, a porba.
A szentíró elénk adja, hogyan bontakozik ki ebben a gyötrelemmel és fájdalommal teli helyzetben, azaz Édentől keletre, Isten korábbi megbízása: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.” (1.28) Először megszületik Kain és Ábel, majd egy másik leszármazotthoz, Lámekhez kapcsolódóan betekintést nyerünk abba, ahogy az Ádámtól számított hetedik generáció élete alakul.
Az emberben kibontakoznak azok a képességek, amelyekkel a teremtő felruházta a saját képére teremtett lényt (Blocher, 206). Ádám és Éva, majd Káin és felesége, valamint leszármazottaik „szaporodnak, sokasodnak”. Ezzel együtt „meghódítják a földet”, „művelik” azt; Kain földművelő, Ábel pásztor lesz. Hamarosan Kain megépíti az első várost. A város az a hely, ahol az ember védelmet, biztonságot szerez magának – és amint látjuk, az Istentől menekülő Kainnak erre igen jó oka volt. Mégis, miközben a francia szociológusnak, Jacques Ellulnek igaza van abban, hogy ez az első város nem más, mint Kain gyilkosságának és Isten oltalmát elutasító hűtlenségének direkt következménye (The Meaning of the City), a Biblia nem láttatja a városi civilizációt egyértelműen gonosznak. Kain, ha emberi biztonságot valamint igazi otthont is akar magának építeni, Istentől való alkotói készséggel teszi ezt. A Biblia nem hogy nem démonizálja a várost, hanem arról beszél, hogy a történelem végén Isten városa valósul meg földön, a mennyei Jeruzsálem.
Ebben a városban bontakozik ki a technika és a művészet, amin keresztül Isten az ember életét akarja jobbá és szebbé tenni. Lámek egyik fia ugyan a sátorlakók és pásztorok ősatyja, Júbál azonban a citerások és fuvolások ősatyja, Túbalkain pedig a réz- és vasszerszámok kovácsmestere. Természetesen művészet és kézművesség volt és van vidéken is, de nem kérdés, hogy általában a város az a hely, ahol a technológia fejlesztések és a kiemelkedő műalkotások születnek. A város a politikai, gazdasági és kulturális hatalom és befolyás helyszíne. Ha valaki érvényesülni szeretne, a mai napig a városba tart. Ugyanakkor, ami a városban történik, meghatározza egy ország egészének életét, irányát, szokásait, gondolkodásmódját, értékeit. Mindebből következik, hogy Istennek nagyon fontos, ami a városban zajlik; és tegyük hozzá, ez különösen így van ma, amikor a történelemben először az emberiség több mint fele városlakó – és ez az arány a következő évtizedekben folyamatosan növekedni fog.
Azt látjuk tehát, hogy – bár Édentől keletre – az emberiség sokasodik, épít, alkot, gazdagít, azaz betölti Istentől való hivatását abban, hogy uralkodik a világban, és műveli azt. Ugyanakkor valami más is egyre jobban kibontakozik, és ez drámai következményekkel jár…
II. A romlás kibontakozása
Két történetet olvasunk, Kainét és Lámekét. Ezeket nemcsak az köti össze, hogy Lámek Kain hatodik generációs leszármazottja, hanem az is, hogy mindketten gyilkosok. Azt látjuk a Genezis 4. fejezetében, hogy milyen módon terjed el a bűn. „A bűn együtt változik az emberiséggel: újabb és újabb arcokat ölt, ahogy az emberi élet is új irányokba fejlődik.” (Blocher, 206)
Láttuk korábban, hogy az Isten elleni lázadás következményeként megromlott a kapcsolat Ádám és Éva között, a harmónia helyébe a vádaskodás és elrejtőzés költözött. Két fiuk életében a megromlott kapcsolat testvérgyilkosságban végződik. Ugyanakkor ez sem független az Istennel való kapcsolattól: Kain dühét és keserűségét az okozza, hogy az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de rá és az ő áldozatára nem tekintett. A bibliai szakasz nem ad magyarázatot arra, hogy Isten miért így cselekszik, de az eddigiek (és az egész Szentírás) fényében bolond dolog lenne azt feltételezni, hogy csak szeszélyességből döntött így. Isten szabadon választ, dönt és cselekszik, az ember pedig – Édentől keletre – nem tűri Istennek e szabadságát. Kaint felháborítja, hogy Isten Istenként cselekszik, és ebből fakad dühe, irigysége, gyűlölete testvére iránt.
Isten azonban nem hagyja ennyiben a helyzetet, és megszólítja Kaint (törődik vele, fontos neki!), lehetőséget ad a változásra, ill. a bűn kibontakozásának megállítására: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” A bűn olyan, mint a prédára ugrani készülő vadállat, de Kain – az ember, még Édentől keletre is – arra hivatott, hogy uralkodjon.
Kain azonban nem uralkodik, hanem megöli testvérét. Mi lesz a következmény? Isten ítélete nyomán el kell hagyja a földet, ahol élt és bujdosóvá lesz (amíg nem telepszik le Édentől keletre…). Nézzétek a szerző lélektani éleslátását azzal a kapcsolatosan, hogy az erőszak okozója egész életében az erőszaktól retteg: „meggyilkolhat bárki, aki rám talál.” Vajon megszabadította őt a kóborlás, otthontalanság, védtelenség, rettegés démonaitól a város, amit épített? Nem hiszem…
Hasonlítsuk össze Lámek gyilkosságát Kain tettével, és meglátjuk, hogyan mélyül el a gonoszság, hogyan keményedik meg a szív, hogyan intézményesül a bűn. (Az UFO jelen időt és feltételest módot használ, de indokolt a múlt idő: „embert öltem, mert megsebzett, ifjút, mert megütött…”) Az első, ami szembe tűnik, hogy a megsebzésért bosszúból életet követel Lámek. Ráadásul nem „hirtelen felindulásból” elkövetett aránytalan bosszúval találjuk magunkat szemben, hiszen Lámek dicsekszik tettével: „Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! …  Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres Lámekért!”  Dicsőíti a bűnt, hősi éneket énekel magáról. Amikor Isten szembesítette Ádámot azzal, amit tett (Hol vagy? – Elbújtam), Ádám beismeri vétkét, bár hárítja a felelősséget. Amikor az Úr számon kéri Kaint (Hol van a testvéred?), Kain tagadja, amit tett (Mi közöm hozzá? Miért kellene tudnom?). Lámek történetében az Úr már meg sem jelenik. Ádám áthárítja a felelősséget, Kain letagadná tettét, Lámek pedig dicsekszik vele. Nem ugyanez történik ma is, az egyén életében is? Először tudjuk, hogy mit tettünk, de mentegetődzünk egy kicsit. Másodszor tagadunk, semmi közünk hozzá. Harmadszor már igaznak találjuk, sőt, büszkén vállaljuk. És nem ez a mi történetünk abban is, hogy ma számos dologra büszke az ember, amit régebben még szégyellt volna? Édentől keletre élünk…
Lámek a kegyetlen férfi, aki a művészetet arra használja, hogy gyűlöletet szítson (szavai a Genezis második költői része; az első Ádám szavai Éváról…), a technikát pedig arra, hogy gyilkoljon. Két feleséget vesz, ami szintén távoli attól, ami az Úr terve volt férfi és nő kapcsolatára nézve. Azt, hogy mi a messzemenő következménye annak, amit Lámek tesz, így foglalja össze Blocher: „Káin utódainak civilizációja igen hatékonynak bizonyult a bűn intézményessé szilárdítását illetően. Lámek olyan szabályt állít fel, amelyet a nemzetsége be is tart, s ez véget nem érő vérbosszúba sodorja őket. Így az erőszak törvénybe iktatódik, társadalmi tényezővé válik, sőt, időnként még a hűség és áldozatkészség erényeit is magára öltheti, hiszen Lámek utódai ezentúl kötelességüknek tartják a bosszút. A bűn szabályosan hagyományozódik…” (209)
Egyre világosabban kiformálódik előttünk a város története, a mi városunk története: egyszerre van benne jelen az isteni akarat és szándék, valamint az emberi bűn és romlás. Egyszerre bontakozik ki mindaz, amit Isten nekünk adott, és lesz az istenellenesség eszközévé a tőle való ajándék. Növekszik a hatalmunk, bővülnek a lehetőségeink – és sokasodik gonoszságunk. (Nemzetközi hír miközben ezeket írom: meghalt egy kétéves kislány, akit Pekingben elütött egymás után két mikrobusz is. A kislány elkóborolt és az út szélén játszott, amikor elütötte az egyik jármű. Véresen feküdt az út szélén, miközben – a térfigyelő kamera felvétele alapján – 18 ember ment el mellette úgy, hogy nem tett semmit. Ránézett, de nem állt meg, nem telefonált segítségért. Utána jött a másik jármű, ami szintén elgázolta. Végül egy szemetes ember húzta ki járdára. A kislány halála az egész országot megrázta és felébresztette.)
III. A kegyelem jelenléte
Az 1Móz. 1-11 fejezetek egy nagy egységet alkotnak, amelyet őstörténetnek nevezünk. A negyedik fejezetben világosan elénk tárul az örvény. Vajon van-e még lejjebb? Vajon lesz-e megállás? Létezik-e fordulat? Mit mond még el az őstörténet? Ha továbbolvassuk (ebben a sorozatban már nem fogjuk), akkor azt látjuk, hogy amint elszaporodik az emberi faj, úgy szaporodik el – mind mennyiségében, mind „minőségében” - az emberi gonoszság. Az özönvíz, majd Bábel története jelölik ki azt az irányt, amely Édentől keletre történik.
Bibliamagyarázók ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy minden bűnt követő isteni ítélettel együtt megjelenik Isten kegyelme, törődése, szeretete is. Isten ruhát készít az első emberpárnak, és felöltözteti őket (a ruha a védelem, a törődés jele). Amint láttuk, Kaint nem hagyja magára, még időben segítségére siet szavával. Amikor pedig a gyilkos arról panaszkodik, hogy menekültként bárki agyonütheti, „jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.” Isten tehát mindvégig Istene akar lenni az embernek, aki egyre távolabb kerül tőle.
Lámek történetében nem olvasunk sem ítéletről, sem a kegyelem jeléről. Ugyanakkor olvasunk egy újabb gyermek születéséről: „Adott nekem Isten más utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain.” Sét személyében pedig mintha Isten egy új vonalat plántált volna el az emberiségben. Fia született Sétnek, és „akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” Ez arra mutat, hogy létrejön a szervezett istentiszteleti kultusz, ami ellenszegül a gonoszság civilizációjának (Blocher, 217). Lámek vonala intézményesíti a gonoszságot, de Isten elindít, elplántál egy újabb magot, egy újabb életet, egy újabb lehetőséget, amelyben az emberek segítségül hívják őt. Sét utódja Noé, Noé utódja Ábrahám, akit az Újszövetség is úgy nevez, hogy minden hívők atyja.
Egy nagy bibliai igazság tárul fel előttünk akkor, amikor kibontakozik az ember kreativitása valamint romlása. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem…” (Róm. 5.21). Istennek végtelen szeretetét és teremtett világa iránti hűségét és elkötelezettségét kell látnunk ebben. Ott van ennek jele minden ponton. Ott van a jele minden fordulatnál. Ott van a jele minden –jogos! – ítéletben. Édentől keletre … Istentől távolodva nem szűnik meg irántunk való szeretete, az emberiség iránti jósága és hűsége. Sőt, amint egészen eltávolodunk tőle, ő egészen közel jön hozzánk: Jézus Krisztusban, az ő Fiában. Sét, Noé, Ábrahám, Izrael vonalát hozza el, plántálja el, terjeszti ki ebben a világban. Legyünk magyarázkodó ádámok és évák; gyűlölködéssel és irigységgel teli, tagadó kainok; a bűnnel dicsekvő lámekek – a mai napon segítségül hívhatod a nevét. Mert Pál apostol azt írja: „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja; amint meg van írva: ’aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül.’” (Róm.10.12-13)
Melyik nemzetséghez szeretnél tartozni? Melyik várost akarod szolgálni? Melyik hetvenhétszeres törvényt akarod betölteni? Kain-Lámekét vagy Sét-Jézus Krisztusét? Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban Isten utánunk jött, sőt, utat nyitott önmagához, az igazi otthonba. Nem tett semmi gonoszt, nem ütött meg, nem sebzett meg senki emberfiát, telve volt kegyelemmel és igazsággal, és mégis hetvenhétszeres volt a bosszú, amit rámértek. A kaini lelkületünk vitte őt a pusztulásba: ki bírta elviselni tökéletességét, igazságát, együttérzését, az Atyához visszahívó szavát? Ki bírta elhordozni, hogy azt tanította, felelősek vagyunk Isten előtt és felelősek vagyunk egymásért? Kainként ontottuk vérét, majd Lámekként dicsekedtünk vele – kinőttünk már az istenes mesékből… Közben építjük saját városunk, amiben mi vagyunk a középpontban. Megtelve haraggal, irigységgel, gyilkos indulattal mások iránt.
Most pedig ő csak annyit mond: nem akarsz valami újat? Valami egészen mást? Csak hívj engem segítségül, és fogadd el a bocsánatot. És meglátod, ahogy kiárad a kegyelem. Képes leszel másokkal megbékélni, a gyűlölet és harag köreiből kilépni. Meglátod, mit tesz a kegyelem: megérted, hogyan építheted Isten városát mindazzal, amit ajándékba kaptál tőle. ÁMEN!

Állítólag amikor az első ember, Gagarin az űrben járt, visszatértekor azt mondta, hogy nem találkozott Istennel. Mire C.S. Lewis azt mondta, hogy ez olyan, mintha Hamlet kastélyának padlásán keresné Shakespeare-t. Azaz, ha a Biblia Istene az, akinek állítja magát, nem találjuk őt meg úgy, mint a világegyetem egy részletét, személyét, akit megvizsgálhatunk, hogy azután döntsünk felőle. Sokkal inkább úgy viszonyulunk hozzá, mint egy dráma szereplői a darab írójához. És amint egy darab szerzője elrejt a művében bizonyos kulcsokat a megértéshez, sőt, gyakran magáról is feltár részleteket, hasonlóan Isten sem hagyott bennünket önmaga ismerete nélkül. Mégis, ezeknél a megsejtéseknél többre van szükségünk a bizonyossághoz. Ez a több az a nagy történet, ami a Bibliában előttünk van. Isten Lelke gondoskodott arról, hogy a történet, amelynek részesei vagyunk, megismerhető legyen számunkra. Sőt, nemcsak elénk adta a történetet, hanem részesévé is lett: Jézus Krisztus személyében belépett a történelembe. Hogyan lehet az ő története a mi történetünk, hogyan nyerhet értelmet a mi történetünk őbenne? – ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk ezekben a hetekben.
A „Kezdetekből” eddig azt hallottuk, hogy a világ nem véletlenszerű, üres és rideg valóság, hanem a teremtő Isten szeretetével teli hely. Azután arra reflektáltunk, hogy Isten a maga képére teremtett bennünket, és ez azt jelenti, hogy egyedül benne nyerjük el igazi emberi mivoltunk, hogy minden ember lényegileg egyenlő, hogy arra hívattunk, hogy alkossunk, és hogy miért is teremtettünk férfinak és nőnek. A világot azonban nem úgy ismerjük, ahogy a „kezdetek” megmutatták nekünk. Isten mindent betöltő szeretete, a másik ember tisztelete, a munka mint alkotás megelégítő öröme, nő és férfi harmonikus egysége… mind olyan valóság, ami rezonál bennünk, amire vágyunk, amit jónak találunk - de amit ugyanakkor a mindennapi tapasztalatunkban nem találunk. De jó lenne, ha így lenne – de miért nincs így? És ha nem így van, akkor miért és honnan van mégis bennünk az, ami mélyen rezonál a kezdetekre? Miért nem normális számunkra, hogy a világ sokszor üresnek és értelmetlennek tűnik, hogy az embereket osztályozzuk, hogy a munka frusztráció és a nemek harmóniája helyett a nemek harcát vívjuk? Mihez képest nem jó, ami van?
Csak egy választ tudok adni a kérdésre. A nagy történet szerzője nem hagyta, hogy elfelejtsük a történet kezdetét. Mert az a mi történetünk, ugyanúgy, mint az, amit ma átélünk. A miénk az, ami volt, és a miénk az is, amivé lett. A kettő közötti eseményt mondja el nekünk alkotónk, teremtőnk, szerető Istenünk a ma olvasott részben, amit gyakran csak úgy nevezünk, hogy a bűneset. Ma arról beszélek, hogy ez is a mi történetünk. 1. Elmondja, hogyan működünk; 2. Rámutat, hogy mi történt velünk (miért működünk úgy, ahogy); 3. Megmutatja, hogy mi lehet a reménységünk.
I. Hogyan működünk?
Az első emberpár megkísértésének, engedetlenségének, majd ezen döntésük következményeinek története mindenkinek ismerős. Ha rezonáltak bennünk az eddig hallott „kezdetek”, rezonál bennünk ez is (ami szintén a „kezdetekhez” tartozik). Nézzük úgy, mint ami leírja azt, ami velünk is megtörténik – „kicsiben” talán napról napra, de életünk egy-egy helyzetében súlyosan és drámaian.
Először is ismerünk valamit, amit igaznak és jónak tartunk. Az Úr azt mondta a férfinak, hogy az egész kert az övé, minden fájáról ehet, de a jó és rossz tudásának fájáról nem ehet, mert ha eszik, meg kell halnia (2.17). Legyetek türelemmel azzal a kérdéssel kapcsolatosan, hogy ez mit jelent, és miért mondta Isten. Most elég annyi, hogy a férfi és a nő tudják, mihez tartsák magukat. Hasonlóan mindannyian tudjuk bizonyos helyzetekről, cselekedetekről, hogy azok nem jók. Az ember morális lény, és ezért még egy olyan világban is, ahol mindenki azt tesz, amit akar, mindenkinek van egy belső mércéje arról, amit elfogadhatónak tart, és amit elítél. Jézus követőiként ezt a belső mércét, lelkiismeretet természetesen kiegészíti Isten kijelentése, Isten akarata, amelyet a Bibliából ismerünk. És egyszer csak olyan helyzetbe kerülsz, amikor megszólal a hang: valóban úgy van, ahogy Isten mondta? Valóban úgy van, ahogy eddig gondoltad? Tudod, hogy igen, még ha a hang hazudik is: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Nem ezt mondta. Bizalmatlanságot ültet el az emberben az Úr iránt. Kételyt, hogy igaz-e, amit eddig gondoltál. Látod, hogy mennyi jótól foszt meg ez a belső (vagy éppen Istentől való) mérce? Igaz-e annak forrása? Minden jóról mondjak le? (az egész kert az övé, de itt már csak egyetlen fát lát minden jó forrásának) És ugyanakkor felkel a vágy: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa…” Az asszony először még válaszolt a kísértőnek, de az nem adta fel. És ahogy nő a bizalmatlanság, a kétely, úgy lesz egyre erősebb a vonzalom, úgy tölti el lényedet egyre jobban az, amiről tudod, hogy nem jó. Fixálódsz, és végül minden egy pontra fut ki: semmi nem számít már, csak az az egyetlen dolog, ami valamiért tiltott.
Ki az, aki ne ismerné saját szívében ezt a folyamatot, ezt a harcot? Amikor megfogalmazódnak bennünk érvek és ellenérvek, miközben gyengül az ellenállás, és növekszik a vágy. Jakab apostol így fogalmazza meg ezt az egyetemes emberi tapasztalatot: „mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak. 1.14-15) Nézzük, hogyan bontakozik ki mindannyiunk története.
A kísértés, amely kiteljesedik és határátlépéssé, lázadássá lesz, szinte kivétel nélkül érint másokat is, nem magánügy. „Az asszony … szakított … evett, majd adott a vele lévő férjének is, és ő is evett.” Persze megtehette volna, hogy nem eszik, de nem így történt. Mi lett a következménye annak, hogy – Jakab szavaival – a kívánság megfoganva bűnt szült?
Röviden összefoglalva gyönyörűség helyett nyomorúság, kiteljesedés („olyanok lesztek, mint az Isten”) helyett csalódás és konfliktus. Miben jelentkezik ez? Észreveszik, hogy mezítelenek, ezért faleveleket aggatnak magukra, és Isten elől is elbújnak, elrejtőznek. A mezítelenség – egymás és Isten előtt – a teljes átláthatóságot, egységet, harmóniát jelentette, amit azon pillanatban elvesztettek, ahogy kiléptek az Istentől való függésből. Szégyen, menekülés, és ezzel együtt önigazolás és egymás vádolása: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, azért ettem. … A kígyó szedett rá, azért ettem.” Azóta is öröm és beteljesedés helyett milyen gyakran találjuk magunkat az elidegenedés, a szégyen, illetve az önigazolás és a hárítás, bűnbakkeresés csapdájában. Tudtad, hogy mi az igazság, de nem tudtál ellenállni; bejártad az utat, és nem azt találtad, amit vártál. Elszakadva Istentől, elszakadva egymástól, elvesztve az egységet, a harmóniát, beigazolódik, amit Jakab mond: „a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.”
Lehet ez a te történeted? Lehet ez a mi történetünk? Igaz, hogy így működünk? Nehéz elismerni, hiszen önigazolunk és vádolunk. De egy-egy őszinte pillanatban igazat adunk Istennek: így működünk… Miért?
II. Mi történt velünk?
A bűneset története nemcsak abban a mi történetünk, hogy hasonlóan működünk. Ennél sokkal súlyosabb, egyszerre felháborítóbb és reménytelibb üzenete van: elmondja, hogy mi történt velünk. Velünk, mint emberiséggel, hiszen az első emberben, Ádámban és Évában mindannyian jelen voltunk. Nézzük újra először a történet teológiai jelentését.
Isten azt mondta az embernek, hogy a kert minden fájáról ehet, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját. Ezen kívül még egy fa került megnevezésre, az élet fája, amely a kert közepén állt. Mit jelképez ez a két fa? Az élet fája Isten központi ajándékát jelenti, az életet. „Az élet fája az Istennel vállalt közösséget, az élet kiapadhatatlan forrását jelenti…” (Blocher, 128) Erről az ember bármikor ehet, hiszen csak egyetlen fa tiltott. Az élet élvezete, az életben való megújulás az ember kiváltsága. De mi ez a másik fa? Fontos hangsúlyozni, hogy a jó és a rossz tudásának fája nem az ember természettudományos és technikai ismeretének a fája. A bibliai gondolat nem hozható összefüggésbe Prométheusszal, aki szenvedett azért, hogy az embereknek megszerezze a tüzet, azaz útnak indítsa a technikai civilizációt. A világ megismerése, művelése, kibontása jelen volt a korábbi isteni megbízásban. Isten valami mást tilt. A jó és a rossz tudásának fája lényegében az isteni tudás fája, a tiltása annak megfogalmazása, hogy az ember nem Isten. A kertben minden az emberé, de létezik egy határ, egy korlát, amelynek lényege, hogy csak Istenen való függésben töltheti be rendeltetését. Így lett alkotva, és csak így lehet önmaga. Nem övé a végső hatalom, nem övé az arról való döntés, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ember csak a függésben lehet szabad, és ezt jelképezi a jó és a rossz tudásának fája.
Éppen azért, amikor az ember áthágja az Istentől kapott korlátot, szétszakítja a vele való közösséget. Amikor úgy dönt, hogy nem engedelmeskedik, akkor Istent elutasítva az önállóság mellett dönt. Az önállósága azonban halála; megromlik a kapcsolata Istennel, a másik emberrel, meghasonlik önmagával, és a teremtett világgal. Kifordul helyéből, kizuhan méltóságából és kiváltságából. Azt kapja, amit választott, önállóságot, de a függetlenséggel együtt halált, hiszen alkotójától, teremtőjétől, az élet Istenétől választja el magát. Minden kifordul és eltorzul, embersége, munkája, nemisége megélése.
Itt bontakozik ki előttünk az ember igazi problémája: a bűn. A bűn, ami elsősorban nem parancsolatok áthágása, hanem az Úrtól való elszakadás, függetlenség. Az a törekvés, hogy bármiben vagy bárkiben találjuk meg identitásunkat, célunkat, életünk értelmét – de nem Istenben.
Hogyan lehet hatással az első emberpár bukása minden további generációkra? Ehhez egy másik kérdést kell tisztáznunk először. Vajon a leírás, amit olvastunk, mítosz vagy történeti esemény? Mi ennek a jelentősége? Ha mítosz, akkor csak egy olyan elbeszélés, ami magyarázatot kíván adni arra az emberi tapasztalatra, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek szeretnénk. Ha mítosz, akkor csak egy történetbe sűrítése annak, hogy az ember élete, munkája, nemisége, istenkeresése mind-mind fájdalmasan nyomorúságos és küzdelmes. Ha nem történt meg a zuhanás, akkor az sem valóságos, hogy előtte minden jó volt, és az első ember engedetlensége következtében jött be a rossz a világba. Akkor nincs valósága az Istentől teremtett jónak, és nincs valóságos kezdete annak a rossznak, ami mindenre kihatott. És hogy ez mennyire központi kérdés, annak bemutatására idézzük Blocher-t: „A Genezis elbeszélése a gonosz történeti értelmezése folytán valamennyi mítosszal szemben áll. … Sehol máshol nem üldözik olyan lankadatlan dühvel, ádáz könyörtelenséggel, felháborodással a rosszat, mint a Bibliában; a rossz az ellenség műve, a rend felborítása, és nincsen rá semmilyen mentség. A bűnösség sehol másutt nem olyan központi kérdés, mint a Szentírásban. Egyedül itt fogalmazódik meg élesen a szív megtérésének szükségessége, ama szívé, amelyből a gonosz származik, és amelynek el kell tőle fordulnia. Van-e magyarázat arra, hogy sehol másutt? Máshol a rossz a dolgok eredeti létéhez tapad, máshol magának az emberinek meghatározásához tartozik, máshol megbocsáthatónak kell lennie, mint a végzetnek, és legyőzhetetlennek is, akár a végzetnek; és ezáltal elvész az ellene való tiltakozás ereje. A mítoszok és a belőlük származó filozófiák szükségképpen elfojtják a velünk született érzést, hogy nem tűrjük el az elkövetett vagy elszenvedett rosszat. A Biblia viszont föléleszti, mert vallja: kezdetben nem létezett rossz, csak a szabadság későbbi – történeti kihasználásából született. És ezzel a Biblia olyan tanítást ad Istenről, amely messze meghaladja a mítoszok lehetőségeit. Ki tud állni Isten végtelen jósága mellett…” (173-174)
Nyilvánvaló, hogy a Biblia azzal az igénnyel lép fel, hogy – még ha jelképeket is használ az elbeszélés – a Szentlélek ihletése alatt a szentíró úgy láttatja a lázadást, mint ami valóságosan megtörtént. Mint aminek következtében minden hiábavalóság alá vettetett.
Azt mondtam korábban, hogy ez a történet felháborító és reménnyel teli. Felháborítóbb, mint gondoltad, mert azt mondja el, hogy – mivel elszakadtál Istentől – a szívedben lakik a rossz, a gonosz. Mindannyiunk szívében. És még csak magyarázkodásunk, önigazolásaink is csak ennek a bizonyítéka. De reménytelibb is, mint bármikor képzelhetted. Hiszen a történet valóságos, és nincs vége.
III. Mi lehet a reménységünk?
Ha van a rossznak kezdete, és nem lényegileg tartozik a világhoz, akkor van vége is. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává.” Ádámban úrrá lett a halál, de Jézusban győzött az élet. Ádámban elszabadult az ítélet, de Jézusban megszületett a kegyelem. Sőt, mondja Pál, nem egyenlő erőkről van szó: sokkal bőségesebb a kegyelem és az élet áradása Jézusban, mint a bűn és halál munkája Ádámban. „A történeti bűnre történeti megváltás következik.” (Blocher, 176). Jézus Krisztus keresztje, a második „élet fája”, nem szimbólum. Az első Ádám megkísértetett a kertben: szakítson a fáról. A második Ádám, Jézus is megkísértetett a Getsemáné kertben: ne menjen a keresztfára, ne vállalja az Atya akaratát. Az első Ádám tudta, ha engedelmes, élni fog; a második Ádám tudta, az engedelmesség halált jelent a keresztfán. Az első ember engedetlen volt, és halált szerzett; Jézus engedelmes volt, felment a fára, meghalt – és életet szerzett. Elhordozta a büntetést, felszámolta a bűn erejét, és megnyitotta az utat az Atya jelenlétébe. Felvette testébe a te lázadásod, a te áthágásaid, a te elidegenedésed, a frusztrációd a munkában, a te kifordult nemiséged, minden gonoszságod. Felvitte a fára, ami neki a halál fája volt, hogy neked az élet fája legyen. Az Atya követeként választ adott az első történetedre, a halál történetére, hogy bevonjon egy újabb történetbe, a megváltás és megbékélés történetébe. Arra hív, hogy részesülj élete, halála és feltámadása minden gazdagságában.
Amint Jézusé leszel, amint elismered a benned élő rosszat, és elfogadod, hogy egyedül ő az, aki által bocsánatod, megtisztulásod van, új erőt kapsz a benned élő Jézus által. Szentlelke által felruház és felhatalmaz a bűn és a gonoszság ellen való harcra. Kiárasztja rád az Atya szeretetét, hogy növekedj ismeretében. A bizalmatlanság magvai helyett a bizalom magvai növekednek benned; a hiábavaló vágyak elfakulnak az Isten közelsége és szeretete iránti vágyad mellett. Az engedelmességben örömöd leled, és hálából teszed. Igen, lesz olyan, hogy megszólal a kígyó; igen, olyan is lesz, hogy nem ismered azonnal fel, és nem mondasz neki azonnal nemet, sőt el is buksz; de az életed története már akkor is újjá lett. Örömmel gyakorlod magad abban, mit is jelent az Úron függeni, benne bízni, neki engedelmeskedni. Egyre bátrabban tárod fel magad Isten előtt, és egyre igazabb, őszintébb vagy más emberek előtt is. És boldog reménységgel várod azt a napot, amikor majd színről színre állsz előtte… ÁMEN!