A nagy kép

Még csak az első napot írták, de már érezte. Gyönyörű volt a kert, színes, ragyogó, élettel teli. Fák, gyümölcsök, virágok, illatok – csodálattal telve nézte őket, elbűvölve szívta be az illatukat. Isten közel volt hozzá, ott volt mellette, beszélgetett vele. De mégis érzett valamit különöset. Valami hiányzott, valami nem volt teljes és egész. Nem tudta, hogy mire vágyik még, nem volt rá szava, kifejezése, nem tudta elgondolni, nem élt benne egy kép arról, ami vagy aki hozzá segítheti a teljességhez. Azután Isten megszólalt, és néven nevezte amit érzett: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat…” Egyedül… Hozzám illő segítő… Kóstolgatta a szavakat, hiszen minden új volt még neki. De az Úr annyira valóságos, közeli, szerető, hogy tudta, ami tőle jön, az csak jó lehet.
Hosszú volt az első napja, lassan teltek az órák. Az Úr lázas munkába kezdett, állatokat és madarakat formált, és mind odavezette őket hozzá. Öröme telt benne, ahogy rájuk nézett, megismerte őket, lényüket, és nevet adott nekik. Telve voltak élettel, színekkel, örömmel, ahogy ott bőgtek előtte, repkedtek a feje felett, vagy éppen csendben bámulták a világot. Reménykedve várta, mikor is bukkan fel a hozzáillő segítőtárs, de egyelőre csak jöttek egymás után hosszú sorokban az Úr teremtményei. Kíváncsian várt arra, hogy milyen lesz a társa; az Úr kreativitása nem ismert határt. Volt ott egészen kicsi, akkora, mint az ökle, valamint hatalmas állat. Volt furcsán hosszú nyakú, vagy olyan, amelyiknek az orra nyúlt meg valószínűtlenül. Pettyes, csíkos, foltos és egyszínű; lassan cammogó és szélsebesen száguldó. Bár örömét találta abban, hogy mindegyiket megismeri és elnevezi, a nap végére elfáradt. És újra rátört az a furcsa érzés. De társat nem talált.
Majd arra ébredt, hogy furcsa álomból ébred. Mintha érzett volna valami kellemetlent az oldalánál. De nem volt ideje ezen gondolkodni, hiszen hallotta az Úr lépteit. Ismerős léptek, amelyek örömmel és szeretettel töltötték el. Felnézett és elakadt a lélegzete. Látta, amint az Úr valakit felé vezet. Szavakkal leírhatatlan volt. Olyan volt mint ő, és mégis más. Ilyen gyönyörűséggel eddig nem találkozott. Majd megnyílt a szája, és a paradicsom zengett kitörő örömétől: „Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (És magához ölelte… Ez már nincs benne a Bibliában, de szerintem így történt…)
Így szűnt meg a teremtésben a „nem jó”, és lett végül minden nagyon jó. Ennek a történetnek az alapján lássuk meg, hogy 1. Mi a férfi és nő? 2. Miért teremt Isten férfit és nőt? 3. Hogyan léphetünk ki a nemek harcából a nemek harmóniájába?
I. Mi a férfi és a nő?
A bibliai történet férfi és nő egymás mellé helyezésében egyszerre hangsúlyozza az egyenlőséget, és az (egymást kiegészítő) különbséget. Ezzel elhatárolja magát minden olyan ideológiától és gyakorlattól, amelyek a férfit és nőt egymás felé ill. alá rendelik – ez a tradicionális kultúrák jellemzője. Ugyanakkor a teremtéstörténet kritikus azokkal az irányzatokkal is, amelyek férfi és nő különbségét a biológiai felépítésen túl egyedül társadalmilag meghatározottnak tartják, valamint a házasság és család intézményét is opcionálisnak tekintik.
Férfi és nő egyenlőségét a legtömörebben az 1.27 adja elénk: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” Az ember Isten képmása – és ez megelőzi, hogy nő vagy férfi-e. Hiszen a nő és a férfi is Isten képmása. De ennél többet is mond ez a vers: férfi és nő együtt Isten képmása. Férfi és nő az egymással való kapcsolatban, a házasság szövetségében adja vissza a legteljesebben, hogy mit jelent az istenképűség. Erről később még lesz szó.
A férfi és nő együttes istenképűségéhez tartozik a megbízatás: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok…” (1.28). Az alapvető emberi feladat, a föld meghódítása és az uralkodás (a munka) nemcsak egyszerre és ugyanúgy adatik férfinak és nőnek, de nem is lehetséges egymás nélkül. Elég magától értetődő, hogy élet nincs nő és férfi együttműködése nélkül; innentől kezdve pedig a legalapvetőbb megbízatásban, az élet továbbadásában teljesen egyenlők. Egészen más megközelítéssel, de ugyanezt erősíti meg a második tábla elbeszélése is. A „csontomból való csont, testemből való test” arra mutat, hogy a nő a férfihoz hasonló, belőle való, vele azonos. Egyenlő a férfival, aki héberül ’ÍS’, és aki a nőt ’ÍSSÁ’-nak nevezi. Nyilvánvaló, nem ez volt az szentíró szándéka, mégis találó az angol bibliamagyarázó, Matthew Henry megjegyzése: „A teremtő azért nem a férfi fejéből formálta a nőt, hogy ne uralkodhasson a férfin, de nem is a lábából, hogy ez se tiporhassa el a nőt, hanem az oldalbordájából, hogy egyenlő legyen vele, karja védje őt, s a szíve melengesse.” (Blocher, 100) És azt is figyeljük, meg, hogy a férfi nem „ura” a feleségének; a szentíró nem használja azt a héber kifejezést, ami a tulajdonnal függ össze, és máshol megtalálható a Bibliában (pl. 1Móz. 20.3 – amint a magyar nyelvben is; vö. Goldingay, Old Testament Theology 107). Először is, tehát, a teremtéstörténet alapvető egyenlőséget hirdet a nő és a férfi között – és már itt érdemes egy pillanatra megállnod, és reflektálnod ennek fényében tapasztalataidra, meggyőződésedre, a másik nemhez ill. önmagadhoz való viszonyodra.
Ugyanakkor a Biblia elénk tárja a különbséget is. A héber „hozzáillő” kifejezést úgy is fordíthatnánk: „mint az ellentéte”. A nő és a férfi egymást kiegészítik – éppen különbségüknél fogva. És ez nem pusztán biológiai értelemben igaz, hiszen női vagy férfi mivoltunk bőven túl megy azon, hogy milyen a testi felépítésünk. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy utolsó porcikánkig férfiak ill. nők vagyunk, és ebben benne van egész lényünk, nem pusztán testünk. Az egymást kiegészítő különbséget szépen fogalmazza meg Augustinus a nő megformálására utalva: „szerinte a férfi szilárdságot jelent a nő számára (a férfiből való a csont), a nő pedig meglágyítja a férfit (Isten hússal tölti meg a kivett borda helyét.” (Blocher, 100). Mindezek a képek arra az alapvető igazságra mutatnak, hogy a férfi nem teljes a nő nélkül, és a nőnek is szüksége van arra, hogy teljessé tegye a férfi. E különbözőségből pedig nem a nemek harca kellene hogy szülessen, hanem éppen az ellenkezője: mély és alapvető harmónia.
II. Miért teremt Isten férfit és nőt?
Ahhoz, hogy jobban megértsük férfi és nő helyét, és magunk is közelebb kerüljünk az isteni rendhez, és ezzel alapvető küldetésünkhöz, valamint önmagunk mélyebb rétegeihez, nem elégedhetünk meg azzal, hogy leírjuk a nemiséget, férfi és nő egyenlőségét és különbségét. Mélyebbre kell hatolnunk azáltal, hogy feltesszük a kérdést: mi áll a mögött, hogy Isten férfivé és nővé teremtett minket? Mi ennek teológiai jelentősége?
„Nem jó az embernek egyedül…” – mondja Isten. Rendben, de miért az ellentétét adja mellé, miért nem egy ugyanolyan társat? Persze most azt mondod, hogy sokkal izgalmasabb az, aki más, de ezt azért mondod, mert így lettél alkotva, ez van beléd kódolva, és ez a normális. Henri Blocher a kérdésre adott válasza figyelemreméltó.
Blocher azt veszi kiindulópontnak, hogy az istenképűségünk magában foglalja, hogy az ember Istennel közösségre teremtett lény. Istent kell képviselnie a világban, és ezt csak akkor tudja maradéktalanul megélni, ha kapcsolatban van az Úrral, aki a saját képére alkotta. Blocher így folytatja: „Ha az a hivatása, hogy Istenével legyen, akkor helyénvaló, hogy az együtt-élés már földi létére is jellemző legyen, különben Hozzá fűződő kapcsolata úgy jelennék meg, mint a természetére kívülről ráerőltetett dolog…” (97). Az embernek kell a másik. A Másik, Isten, és a másik ember. Nem lehet önmaga. Az egész teremtéstörténet ezt hangsúlyozza: hiába a kert gyönyörűsége, az alkotás lehetősége, a világ szépsége, az ember nem lehet önmaga. Isten nélkül, szeretetközösség nélkül teljesen elveszett. És ezért Isten úgy alkotja, hogy szüksége legyen a másikra. Egy másik emberre, valakire, akire ránéz, akivel szintén meg kell élnie, hogy kapcsolatra teremtett lény. Miért ne lehetne ez a másik ugyanolyan, mint ő? És itt eljutunk a nemi identitás mélyebb diemnziójához. A válasz: „a nemiség ugyan nem szükséges az együtt-éléshez, viszont nélkülözhetetlenné teszi. … Isten rendjében a két nem jelenléte teljes közelséget, összetartozást kényszerít ki; mindenki – akár férfi, akár nő – kénytelen leszámolni azzal az önámítással, hogy egyedül van: felépítése közös életre jelöli ki.” (97-98) Lehetséges ez: beléd van írva, hogy szükséged van egy tőled különbözőre, valakire, aki más – ha férfi vagy, nőre, ha nő, férfire, - hogy teljes légy? És lehetséges, hogy ez mindig arra fog mutatni, hogy mint emberek, szükségünk van valaki MÁSra, aki tőlünk és minden teremtménytől különböző: Istenre, aki által lettünk? És nézzétek tovább a párhuzamot: amikor Pál arról beszél, hogy az ember eltéveszti, hogy Istent dicsőítse Istenként, és a valaki MÁS helyett a hozzá hasonlót, a teremtményt fogja imádni, azaz bálványimádó lesz, oda érkezik, hogy a férfi is és a nő is eltéveszti, hogy a másikra, a tőle különbözőre van a szüksége – és kiszolgáltatik homoszexuális hajlamoknak (és tegyük hozzá: minden egyéb bűnnek, amelyek semmivel sem jobbak…).
Az Istennel való életünk és a párunkkal való életünk között éppen azáltal, hogy Isten a saját képére teremtett minket, nagyon mély kapcsolat van. Mindkettő ugyanazt erősíti meg: nem jó az embernek egyedül. Sem vertikális, sem horizontális értelemben. És ez adja a házassági szövetség, egy férfi és egy nő egész életre szóló, nyilvános és törvényes elkötelezettségének az értékét, a szentségét. El tudod képzelni, hogy Ádám magához öleli azt, aki vele egyenlő és tőle különböző, hogy azután majd elfelejtse, és amikor megint rájön a hiányérzet, újra megkeresi: hol vagy Éva, látod, milyen egyedül vagyok már megint…? El tudod képzelni, hogy Éva, akit Isten odavezetett Ádámhoz, azt mondja az Úrnak: hát, jobbat is kitalálhattál volna…? Nem, hanem „a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”  Ezért áll olyan védelem alatt a Bibliában a házasság, hiszen istenképűségünk – embervoltunk – nagy titkát itt éljük meg. És ezért támadja a Sátán férfi és nő kapcsolatát minden szinten, hogy az eltorzult kapcsolatokon, kifordult szexualitáson keresztül megcsúfolja Isten eredeti tervét. Mert ott, ahol az Úr a legmélyebb egységet és harmóniát kívánta nekünk ajándékozni („lesznek ketten egy testté”), a nemek harca ütötte fel a fejét.
III. Hogyan léphetünk ki a nemek harcából a nemek harmóniájába?
A nemek harca, azaz férfi és nő egymás elleni küzdelme, értetlensége, elutasítása természetesen számos formát ölthet. Egyik oldalon találjuk a patriarchális berendezkedést, ami a férfiakat előnyben részesíti a nőkkel szemben. Ebben a helyzetben a nő definíció szerint másodrangú, arra született, hogy kiszolgálja a férfit, aki tulajdonaként tekint rá. A másik oldalon – nyilvánvalóan részben erre ellenhatásként – találjuk azt a hozzáállást, amelyben egyre erősebb és függetlenebb – mondjuk azt, hogy férfiasabb? – nők állnak szemben a lenézett és egyre bizonytalanabb férfiakkal. Az egyik oldalon összetartozás van, de alá- és felérendelő szerepek kötöttségében, a másikon a szerepek és az összetartozás meggyengül. Az elsőben mindenkinek pontos helye van, bár az igazságtalan; a másikban egyre többen elvesztik a helyüket, miközben nagy hangsúly van a jogokon és a szabadságon. Harmónia helyett a nemek harcát látjuk.
Ma inkább a függetlenedés, az elbizonytalanodás, az egymás iránt való gyanakvás korát éljük. A házasság - mint férfi és nő közösségének Istentől rendelt módja - egyre inkább csak egy letűnőben félben lévő opció sokak szemében. Miért a kizárólagosság? Hogyan lehetnék olyan önző, hogy ha a párom megkíván valaki mást, csak miattam ne legyen jó neki? – hallottátok már ezt az érvelést? Miért kellene egy ember mellett leélni az életet, amikor mindannyian megváltozunk? Ha úgyis válással végződik a házasságok több mint fele, nem lenne jobb elismerni, hogy az ember nem monogám lény, és ehhez alakítani a társadalmi elvárásokat? Egy ideig együtt vagyunk, azután intelligensen búcsút intünk egymásnak, hogy mással folytassuk. Nem ez lenne az útja, legalább részben, annak, hogy kiküszöböljük a nemek harcát? Ha teljesen nyílt és minden pillanatban szabad a párkapcsolat, akkor nincs féltékenység, nincs megcsalás, nincs ármánykodás, nincs egymás uralása, ebből fakadó feszültség, konfliktus. És, tegyük hozzá, nincs kapcsolat, közösség, ’ÍS’ és ’ÍSSÁ’ – csak saját teljességüket önmagukban kereső egyének…
Isten más irányban kezd el kihozni a nemek harcából, és gyógyítani az e területen (akár a szülők által) kapott sebekből. Ehhez két, egészen személyes kérdést kell feltennünk. El tudod-e fogadni magadat azzal a nemi identitással, amit Istentől kaptál? A kérdés, ha engedjük, mély emlékeket és félretett érzelmeket, indulatokat érint. Van, aki szülei házasságát látva arra a következtetésre jutott, hogy nőnek vagy férfinak lenni borzalmas, és ezért szinte megtagadta magában a saját nemi identitását. Van, aki azt élte meg, hogy lányt vártak és fiú lett, vagy éppen fordítva; nem fogadták el, és mélyen ő sem fogadta el magát. Van, akit később értek olyan bántalmazások, megaláztatások, ami miatt szinte „megbánta”, hogy férfi ill. nő lett. A végtelenségig folytatnánk a sort, de erre most nincs szükség, mert a Szentlélek a legnagyobb lelkigondozó, aki felhozza azt, aminek fel kell most jönni. Ha el szeretnél indulni a nemek harmóniája felé vezető úton, akár házasság előtt állsz, akár házas, akár elvált vagy, az első kérdés, amit Isten a szívedre helyez: El tudod-e fogadni magadat azzal a nemi identitással, amit Istentől kaptál? És hogy mi lehet ennek az alapja? Egy olyan mennyei Atya, aki Krisztusban téged megerősít. Aki kész megerősíteni téged férfi vagy női mivoltodban.
A másik kérdés: El tudod-e fogadni a másik nemet, mint aki arra rendeltetett, hogy hiányod betöltse? Sokan vagytok, akik akár az előbb említett okok miatt nem azt éltétek meg, hogy a magatok nemiségét utasítottátok el, hanem az ellenkező nemet vetettétek meg. Akár félelem, akár megvetés, lenézés gyűlt fel bennetek, éppen azzal próbáljátok a magatok férfi vagy női mivoltát megerősíteni, hogy lenézitek, lényegében gyűlölitek a másikat. Az Atya Jézus Krisztusban titeket ezen a ponton konfrontál: tartsatok bűnbánatot és forduljatok el ettől. Ismerd fel, hogy ez az út, a nemek harcának az útja, még ha biztonságot, védelmet is ígér, valójában önmagadba zár, és magányba taszít.
Hogyan tudnánk ezt megtenni? –kérdezhetitek. Fontos hangsúlyozni, hogy nem azt mondtam, hogy erősítsd meg magadat a nemiségedben, és változtasd meg magad a másik nemhez való hozzáállásodban. Mert ez, a harcból való kilépés és a harmónia felé indulás, Krisztus erejével, szeretetével, hatalmával történik. Ezért a következő, végső és egyetlen fontos kérdés így hangzik: Kész vagy–e megragadni és magadhoz ölelni, majd másokra kiterjeszteni azt a legmélyebb elfogadást, amellyel Isten Krisztusban téged elfogadott? Az evangélium, hogy ez megtörtént. Teljes valódban, teljes lényedben, minden kudarccal, fájdalommal, bűnnel Isten Krisztusban téged elfogadott. Legyél százszorosan visszaeső hívő, az evangéliumról sohasem hallott kereső, megrögzött szkeptikus: az, hogy Jézus Krisztus kétezer éve elszenvedte a keresztre feszítést, azért történt, hogy megbékéltesse a világot az Atyával. Az Atya Krisztusban megbékélt velünk.
Mi lenne, ha most elfogadnád a nagy titkot: Jézus kézen fog téged, és oda állít az Atya elé. Kézen fog, odavezet az Atya jelenlétébe, és azt mondja: Atyám, itt hozom neked ……-t. Meghaltam érte, Atyám, helyette és érte is átéltem, hogy elfordultál tőlem, de látod, most itt van. Itt jön hozzád, hogy megpihenjen ölelésedben, meggyógyuljon teljes elfogadásodban, megbékélhessen magával és a másik nemmel. És mi lenne, ha te most azt mondanád, jövök, Uram… ÁMEN!

A Biblia „Kezdetek” c. könyve mindenek forrásához vezet el minket, akik bizonyos értelemben itt indultunk, és innen kiindulva járunk utunkon. Isten, ember, élet, világ, kapcsolatok alapvető helye, célja, jelentése tárul fel előttünk a teremtéstörténetben. A „honnan, miért, hová” kérdésekre nem konkrét válaszokat kapunk, hanem egy olyan történetet, ami ha a sajátunkká válik, kijelöli helyünket, elénk tárja a feladatunkat, megmutatja nyomorúságunkat és ugyanakkor méltóságba öltöztet. Csak egy történet részeként érthetjük meg magunkat; és ezért kisgyerekkorunktól aggastyán korunkig nem szűnünk meg kutatni, hogy honnan jöttünk, kik és milyenek (voltak) a szüleink, mi minden történt velük - hogy megértsük, hol vagyunk a jelenben, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Közben keressük és mérlegeljük, hogyan és hova tudunk mindezek fényében eljutni. A „Nagy kép” elnevezésű sorozatunkban a Biblia nagy történetébe kapunk betekintést, sőt, meghívást, hogy részesei legyünk a teremtő Isten cselekedetének.
És hogy miért akarná Isten, hogy részesei legyünk annak, amit ő tesz? Az elmúlt héten beszéltünk arról, hogy Izrael hitvallása szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az ember éppen abban különbözik az állattól, hogy „istenképű”, hogy a teremtő különleges helyet szánt neki a világban. Arra hívta, hogy őt képviselje, jelenlétét hordozza. Az Isten képére teremtett emberről két dolgot tudunk meg a leírásból. Az egyik a feladata: „Uralkodjatok…”, a másik alapvető nemi identitása: „férfivé és nővé teremtette őket.” Az egyik ahhoz kötődik, hogy mit kezdünk az életünkkel, mit hozunk létre, mi a munkánk (ami itt sokkal tágabban értendő, mint a munkahely); a másik annak a kérdése, hogy kihez kapcsolódunk, kihez kötődünk a legmélyebben, és milyen gyümölcse lesz ennek. Munka és nemi identitás – van-e bármi más az életben, ami ilyen alapvetően meghatároz minket? Azt mondod, a szórakozás; de ez is benne van a történetben, hiszen az élet a munka és az ünnep, azaz a pihenés ritmusában zajlik. A munka és a párkapcsolat: a legnagyobb megelégedés és gyönyörűség, vagy éppen a legfájdalmasabb frusztráció és küszködés területei. Miért? Éppen azért, mert ezek istenképűségünk, embervoltunk alapvető valóságához kapcsolódnak.
Még egy bevezető megjegyzést kell tennünk. Mind a munka, mind a férfi-nő témáját a 2. fejezetben leírtakkal együtt fogom kifejteni. Magától értetődő kérdés: ha Isten megteremtette az embert a hatodik napon, majd a hetediken megpihent, hogyan lehetséges, hogy olvasunk egy más jellegű beszámolót is az ember teremtéséről? Miért van két teremtéstörténet? A rövid válasz, hogy a 2. fejezet elbeszélése más szempontból tekint a teremtés művére. Az első rész hatalmas ívelésű, kozmikus mértékű leírás, a második személyesebb, bensőségesebb, ember közelibb. Az elsőben a szuverén teremtő Istennel találkozunk, a másodikban egy olyan Úr jelenik meg, aki beszélget az emberrel, miközben a kertben sétál…
Nézzük hát meg, mit tanít a bibliai teremtéstörténet a következőkről: 1. Mi az ember dolga? 2. Hogyan bontakozik ez ki? 3. Melyek a munka korlátjai?
I. Mi az ember dolga?
A válasz elég triviális: az ember dolga a munka. De mi a munka? Áldás vagy átok? Nem kérdés, hogy ha az ember nem dolgozik, éhen hal (ha nem műveli meg a földet, nincs mit egyen; ha nincs jövedelme, szintén ez vár rá…). A munka tehát nem választás kérdése. Lássuk, mit tudunk meg a munkáról – ahogy az a kezdetben volt. Mi az, amit Izrael hitvallása fontosnak tart az ember és a munka kapcsolatában?
A különböző népek mitológiájában a munka alacsonyrendű. A sumér és akkád közel-keleti mitológiákban található az a gondolat, hogy az istenek azért teremtették az embert, hogy elvégezze a munkát, amibe az istenek belefáradtak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az istenek nem "mocskolják be a kezüket" azzal, hogy a földet túrják... Az ember azért van, hogy munkájával szolgálja az isteneket, akik szemében ez a tevékenység megvetendő. A munka tehát „szükséges rossz”, átok. Ezzel szemben a Biblia Istene maga is bepiszkolja a kezét, amikor embert formál: „megformálta az Úristen az embert a föld porából.” Neki nem kínos a munka: „ültetett az Úristen egy kertet Édenben…”. Az Úr, mint egy fazekas, embert formál az földből, majd mint egy kertész, kertet ültet az ember részére. Azzal, hogy Isten munkát végez, minden munkának méltóságot ad. A munka, a Biblia szerint, nem átok, nem szégyen, nem nyomorúság, hanem Istentől kapott megbízás.
Mi az ember feladata? A két leírásban négy, egymást kiegészítő és magyarázó kifejezést találunk: „hódítsátok meg … uralkodjatok”, „a kertet művelje és őrizze”. Az embernek hatalma van, amint Istennek, de ez a hatalom, ez az uralom az őrzés, megtartás felelősségével jár együtt. Isten uralma az ember felett nem önkényuralom; Isten nem arra alkotta az embert, hogy kifossza és kihasználja, hanem azért, hogy vele szeretetközösségben élve őt képviselje a teremtett világban. Olyan uralkodásra, a kert olyan művelésére hívatott az ember, amely által a teremtés betölti hivatását, dicsőíti teremtőjét. Mit jelent ez? Két oldalról próbáljuk meg körüljárni.
Amint Isten a teremtés folyamán a káoszból rendet hívott elő, a formátlannak alakot, az ürességnek tartalmat adott, az ember munkája is hasonló. Az ember – Istennel ellentétben – mindig csak a már meglévővel tud dolgozni, hiszen isteni értelemben nem „teremt a semmiből”, de éppen ember voltához tartozik, hogy alkot, létrehoz, formát ad. Mint fazekas, aki formál; mint kertész, aki ültet; mint pásztor, aki őriz – az ember munkája meggazdagítja a teremtett világot. Isten nem alkotott épületeket, nem készített el az embernek várost – de képességet adott neki arra, hogy tervezzen, álmodjon és építsen és városokat hozzon létre. Isten nem szervezte meg az emberi társadalmat, de felhatalmazta az embert arra, hogy társadalmi értelemben is rendet teremtsen – megszervezze önmagát. A tanár azzal dolgozik, ami a diákban van – azt kibontakoztatja, formába önti, felszabadítja. Egy vállalkozás megszervezője szintén kreatív munkát végez: a meglévő emberi, anyagi forrásokat egymáshoz kapcsolja, formát talál a szervezetnek, létrehoz valamit, ami még nem volt. Isten nem hoz létre és nem tart fenn gazdasági vállalkozást, de képessé tette az ember erre. A zenész, a képzőművész, a médiaművész, a költő, az író – mindannyian úgy hoznak létre újat, hogy formát adnak, az alaktalan meglévőből (színek, anyagok, szavak, hangok) valami szépet és tartalmasat hoznak létre. Az orvos a felborult rendet, a káoszt próbálja megfékezni, hogy a beteg újra a teremtés rendje szerint működjön. A másik szempont, amit röviden említek, a „művelje” kifejezés, ami egyrészt a termőföld megművelésének, másrészt Isten szolgálatának, a papi szolgálatnak a kifejezése. Nem véletlen az egybeesés: a teremtéstörténet minden munkát Isten szolgálatának tekint. Az ember, Isten képviselője, minden munkájával szolgálhatja az Urat.
II. Hogyan bontakozik ki mindez az életünkben?
Néhány alapvető szempontot vizsgáljunk meg: mire fontos figyelni, hogy ez az isteni elhívás kibontakozzon az életünkben?
Próbáld felismerni, hogy milyen képességet, ajándékot adott neked Isten – hiszen azzal, hogy ember vagy, ott van benned a kreativitás ajándéka. Sokaknak ezt nem olyan egyértelmű elfogadni. Olyan világban élünk, amit a „kreativitás korának” nevezhetünk. A mai világ ünnepli, sőt, gyakran bálványozza a kreativitást. Korunkban sokkal több idő és energia marad az embereknek alkotókészségük megvalósítására (nem kell naponta földet művelni, hogy legyen mit enni). A viszonylagos gazdagság olyan anyagokat, technikai lehetőségeket tett széles körben elérhetővé, amelyekről korábban senki sem álmodott. Az modern individualizmus kiteljesedésével egyre hangsúlyosabbá lett, hogy az embernek ki kell fejezni, meg kell valósítani önmagát. A számítástechnika és az internet megsokszorozta a lehetőségét mind az alkotásnak, mind a megosztásnak. Az idők szava tehát azt parancsolja, hogy alkoss, hozz létre valamit, osszad meg, tárd a nyilvánosság elé. Hozz létre valamit, ami kizárólag rólad szól, ami teljesen egyedi, amitől te te leszel. Ez a hozzáállás segít kibontakozni a művészi hajlamokkal rendelkezőknek, viszont nehézséget okoz annak, akinél nem nyilvánvaló, hogy miben megajándékozott. Aki az előbbiek fényében nem találod magad kreatívnak – és nehezen látod, mit adott neked Isten.
Az igazság az, hogy a legtöbbünknek nem adatik meg, hogy egyedül hozzon létre nagy dolgokat. Ezért amikor azt keresed, hogy mit adott neked Isten, milyen formában rejtette el benned a kreativitás ajándékát, hasznos, ha arra gondolsz, mit látsz meg ill. mit teszel meg egy-egy közösség életében. Ez lehet a családod, a barátok közössége, az iskola ill. a munkahelyi csapat, sőt, még a gyülekezet is. Vannak, akiknek hatalmas és mások szemében őrült ötletei támadnak, akik álmodnak, akik látják, hova kellene vagy hova lehet eljutni. Kreatívak abban, ahogy meglátják a lehetőséget, amit más nem vesz észre, és felvázolják úgy, hogy többek rámozdulnak. Vannak, akik azt tudják, amit az ötletelők gyakran nem: hogyan juthatunk el oda? Milyen lépéseket kell megtenni ehhez? Milyen forrásokra van szükség, és milyen akadályok várhatók? Nélkülük hiába a nagy álmok. Azután vannak, akik nem az egészet, hanem a részleteket látják. Kidolgozzák és befejezik, megvalósítják. Azért, hogy az egész kép tökéletes legyen, nekik van türelmük és képességük az apró részleteket kidolgozni. Ők nem kreatívak? Vajon Istennek csak óriási ötletei voltak? A zsoltáros szerint egészen aprólékosan formálja az embert már az anyaméhben… (Zsolt. 139.14-16) Vannak, akik a „csapat lelke”, akik bátorítanak, vigasztalnak, felüdítenek, motiválnak. Akik jó légkört teremtenek a munkához – ez nem kreativitás?
Mi az ajándékod, képességed, ill. mi a helyed a csapatban? – ezek megértése segít abban, ahogy istenképűséged megéled, ahogy Isten munkájában részt veszel. Ugyanakkor ennél tovább kell lépni. A következő kérdés, hogy amennyiben megélem a kreativitásom, akár egy csapat tagjaként, vajon hasznos vagyok-e a teremtett világban? Túlmutat-e önmagamon, önmagam megvalósításán, amit cselekszem? Amennyiben a „művelés” szó Isten szolgálatát is jelenti: szolgálom-e ezzel az embertársaimat és Istent? Miért bontakoztatom ki, ami bennem van, és mi célból vagyok részese egy csapat munkájának? Milyen történetnek vagyok a részese? Egyedül az irányít, hogy minél több pénzt keressek, vagy minél nagyobb hatalmam legyen, hogy minél jobb kapcsolatokat építsek – azaz kizárólag önmagam boldogulása vezet? Vagy létezik valami olyan történet, ami ennél nagyobb, és amiben megtalálom a helyem? Mire használod a képességeid, a kreativitásod? Mikor érzed magadat elégedettnek: amikor megszerezted a munkával, amit magadnak akartál, vagy amikor elvégeztél valamit, ami hasznos és értékes a világban? Lehet-e olyan küldetéstudatunk, ami túlmutat egyéni érdekeinken? A teremtéstörténet azt a választ adja ezekre a kérdésekre: van valaki, aki megajándékozott, és aki arra hív, hogy kincseiddel úgy gazdálkodj, hogy alkotód szolgálod és másoknak hasznos vagy.
Természetesen én is tudom, hogy ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb. Boldog az az ember, akinek az a munkája, amit szeret tenni; akit fizetnek azért, hogy olyan munkát végezzen, amiben kiteljesednek ajándékai és még másokat is szolgál. Ez azonban a mai világban csak keveseknek adatik meg. Éppen ezért nem kényelmes és egyértelmű válaszok vannak a munkával kapcsolatban, hanem nehéz és átgondolandó kérdések. Fiatalok: készek vagytok-e a megélhetési szempontokon túl mást is figyelembe venni, amikor azon gondolkodtok, merre tovább? Készek vagytok-e imádságban keresni, hogy vajon milyen helyet szánt nektek az Úr az ő nagy történetében? Ki tudjátok-e mondani, hogy őt akarjátok szolgálni mindazzal, amit ajándékba kaptatok tőle? Dolgozók: készek vagytok-e Isten elé tárni azt, amivel napjaitok nagy része telik? Fel mertek-e tenni merész kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy kit vagy mit szolgáltok ajándékaitokkal, erőtökkel, időtökkel? Tudtok-e kapcsolatot teremteni hitetek és munkátok között? Mertek-e igeneket és nemeket kimondani – amelyek mélyreható változást is előidézhetnek? Nyugdíjasok: tudjátok-e magatokat ugyanolyan értékesnek és hasznosnak találni, mint aktív korotokban? Felismeritek-e azt, amire Isten hív életetek jelen időszakában? Munkanélküliek: A munkanélküliség nem csak azért olyan romboló az emberre nézve, mert anyagilag kiszolgáltatottá válik családjával együtt, hanem azért is, mert a munkanélküli azt éli meg, hogy az ő képességei nem kellenek a társadalomnak. Azaz éppen ott, ahol Isten megajándékozta, istenképűségének és ember voltának mélységében szembesül azzal, hogy ő nem elég értékes, nem elég jó; ő nem kell senkinek. A munka ma – így vagy úgy – legalább annyira frusztráció és gyötrelem, mint kibontakozás és gyönyörűség. Hova vezet ez minket?
III. Melyek a munka korlátjai?
A munka nem minden: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.” Isten megpihent, és kijelölt egy napot pihenésre. Mi kell ahhoz, hogy valaki jól végezze munkáját? Pihenés. A hetedik nap, a nyugalom napja nem pusztán fizikai erőgyűjtés. Isten népe számára ez a nap Isten imádásának a napja is. Amikor megpihenünk a munkától, nem csak az aktuális feladatoktól nyugszunk meg, hanem annak kínzó terhétől is, hogy egész életünk a saját kezünkben van. Amikor Isten népe megáll, összejön, hogy az Urat magasztalja, akkor abban örvendezik, hogy élete forrása és élete vége nem a munkájában, hanem Istenében van. Amikor együtt vagyunk, akkor a helyünkre kerülünk: nem ér többet a sok pénzt kereső, mint a nyugdíjas; a mások szemében hivatása miatt nagyrabecsült, mint a lenézett. A másik oldalról nézve: amikor Isten előtt vagyunk, megpihenünk, mert végre nem a munkánkkal kell bizonyítani, hogy vagyunk valakik. Mert a munka, ha bálvánnyá lesz, tönkretesz és kifoszt. Rabszolgává tesz, hiszen nem enged megállást: Mi van, ha valaki jobb, mint én? Mi van, ha nem sikerül a legtöbbet kihozni magamból? Mi van, ha elfordul tőlem a közönségem? Mi történik, ha másnak adják a megrendelést? Mit tegyek, ha nem jutok fel a csúcsra, amit elterveztem? Hiába van hétvége, sokaknak belül nincs pihenés. Hogyan léphetünk be Isten nyugalmába?
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy a szombati nyugalom még vár Isten népére. Mi ez a nyugalom? Azt mondja, azok lépnek be oda, akik hisznek az evangéliumban, Jézusban. Milyen nyugalom, milyen pihenés található Jézusban? Amint Isten mindent elvégzett a hatodik napon, hasonlóan Jézus is mindent elvégzett: a kereszten, mielőtt kilehelte a lelkét, így kiáltott fel, „elvégeztetett”. (Jn. 19.30). Mi készült el? Mi lett teljessé? Milyen nyugalomba, pihenésre nyitott ajtót? Jézus neked szerezte meg a megbékélést és pihenést. Megszabadít attól, hogy munkáddal bizonyítsd életed értelmét. Leveszi rólad annak a terhét, hogy a munkádban találd meg értékességed, és kudarc esetén semminek tartsd magad. Pihenést ad abból, hogy örökösen bizonyítanod kell – magadnak és másoknak. Hiszen mindentől függetlenül meghalt érted. Még nem is éltél, még semmit sem tettél le az asztalra, még semmit sem rontottál el, de ő már akkor úgy szeretett és olyan értékesnek tartott, hogy odaadta életét, hogy megváltson a halálból, és megnyerjen az Istennel való életnek. Még nem is éltél, amikor ő már elkezdte írni azt a történetet, amelybe most meghív és amelyben örömmel és hálával szolgálhatod őt minden ajándékoddal. ÁMEN!

Mi az értelme annak, hogy egy róka megdicsér egy hollót? A kérdést annak alapján tartjuk értelmezhetőnek vagy értelmetlennek, hogy ismerjük-e a történetet, amelynek e mozzanat része. Ami legtöbbünk szájára kedves mosolyt csal, valamint különféle emlékeket idéz, egy távoli kultúra lakói számára nem jelent semmit. Ha nincs Aesopus meséje, vagy ha csak nem ismerjük azt, teljesen értelmetlen marad a hollónak bókoló róka cselekedete. Megpróbálhatnánk talán mi magunk kitalálni valamit, ami magyarázatot ad, de nem tudhatunk semmi bizonyosat, csak tapogatózunk a sötétben. Lehet, hogy nincs ilyen történet, tehát feleslegesen próbálkozunk; lehet, hogy van, de nem tudjuk, eltaláltuk-e azt, amit a szerző leírt.
"Csak akkor tudok válaszolnia kérdésre: "Mit tegyek?", ha ismerem a választ az ezt megelőző kérdésre: Milyen történetnek vagyok része?" (Alasdaire MacIntyre, brit filofófus) "Az, hogy hogyan értjük az emberi életet, azon múlik, milyen elképzelésünk van az emberiség történetéről. Mi az igazi/valóságos történet, aminek az én történetem része?" (Lesslie Newbigin, teológus)
Létezik-e egy olyan történet, egy nagy összefüggő egység, aminek az én egyéni életem része, és amely meghatározza annak értelmét, célját, sikeres vagy kudarcos voltát? Ha létezik, ismerhetem-e, ha megismerem, van-e annak jelentősége? Ezek a kérdések a mi életünkben nem relevánsak. A mai ember számára nem kérdés, hogy ő milyen történetnek a része, honnan ered és hova vezet, amibe ő bekapcsolódik, hiszen az életet alapvetően úgy éljük meg, hogy annak mi vagyunk a középpontjában, abban egyetlen egy történet számít igazán: az én történetem. A posztmodern világ egyik alapvető tézise, hogy a nagy, összefüggő, általános és egyetemes világmagyarázó elbeszélések kora lejárt. Hogyan képzelném el magam valaki más történetének, azaz ügyének a részeként? Minden nagy történet valaki más érdekét képviseli, aki azt rám akarja erőltetni. A bibliai történet vagy világnézet annak az eszköze, ahogyan az egyház akar hatalmában tartani – mondják ennek mentén számosan. Minden vallás annak eszköze, hogy megfosszanak az önálló gondolkodástól és életstílustól – halljuk nap mint nap. Éppen ezért arra kell figyelni, hogy nekem van életem, történetem, amit én alakítok – és ha kell, lépjen ebbe be az egész világ, de én nem engedem ki a kezemből.
Persze ha kicsit őszintébbek vagyunk, tudjuk, hogy ez így biztosan nem igaz. A te történeted nem veled kezdődött, hanem apáddal és anyáddal, és mindazzal, ami őket érte, ahogy ők formálódtak. Nem választottad a nemedet, az országot és a kort, ahol és amikor születtél, és nem választottad a nevedet – amit persze megváltoztathatsz, de ettől az alapvető identitásod, személyiségjegyeid, meghatározottságaid nem változnak. A döntéseid pedig nemcsak téged, hanem másokat, sőt, az – akár még meg sem születő, és nem is tervezett – gyermekeidet is befolyásolja.
A mai igehirdetéssel egy olyan sorozatot kezdünk, aminek „A nagy kép” címet adtam. A cím arra utal, hogy a Bibliát mint egy nagy, összefüggő és egyetemes történetet kívánom bemutatni. Ez nem távoli a Biblia természetétől; sőt, éppen ez a megközelítés tesz igazságot vele. A Biblia nem lelki tanácsok, erkölcsi tanulságok, spirituális bölcsességek időtlen gyűjteménye. Azzal az igénnyel szólal meg, hogy benne az, aki mindent létrehozott, aki a történelem menetét kezében tartja, aki a világot saját céljai felé kormányozza, önmagát ebben a könyvben jelenti ki. A szerző nem hagyott minket tudatlanságban.
A Teremtés történetével kezdjük –hiszen minden történet itt kezdődik. „Kezdetben...” – olvassuk a Biblia első oldalán, első mondatában. Minden ehhez a ponthoz viszonyul, mindennek itt van az eredője, időben és térben is. A Biblia nem kíván természettudományos leírást adni – a Big Bang-ről, vagy bármilyen más a világ keletkezéséhez kapcsolódó elméletről. A sorok, amelyeket olvastam, más műfajba tartoznak. Henri Blocher francia teológus, aki meghatározó munkát közölt „Kezdetben” címmel, a következőt írja a teremtéstörténet értelmezési lehetőségeinek számbavétele után: „Az irodalmi megközelítés a teremtés művének hétnapos formáját művészi megoldásnak tekinti: nem szó szerint értendő, egyszerű antropomorfizmusnak. A szerző szándéka nem az ősidők kronológiai leírása… Ő néhány alapvető témát kíván kiemelni… a szerző célja az, hogy bemutassa mű isteni eredetét, valamint jelentőségét az emberre nézve.” (Kezdetben, 46. Harmat, 1998.) Ennek alapján ma azt járjuk körül, hogy mi a teremtés, és mi annak jelentősége számunkra. Részletesebben: 1. Mi a teremtés? 2. Hogyan történik a teremtés? 3. Ki a teremtő?
A teremtés munkája előtti helyzetet így olvassuk: „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt…” A hetedik napon egy berendezett világban találjuk magunkat, amelyben az alkotó gyönyörködik („látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”).   A teremtés munkájában tehát a kietlen (más szóval formátlan, alaktalan) és puszta (azaz üres), a mélység és sötétség kaotikus hatalmai által uralt valóságot rend, forma, nyüzsgő és továbbfakadó élet váltja fel. A teremtés munkája a bibliai hitvallás szerint nem annyira a „semmit” és a „teremtést” állítja szembe, mint amennyire „káosz” felszámolásáról, meghódításáról szól. Természetesen Isten nem kizárólag formát, alakot ad, hiszen önmagán kívül életet hív elő, létet ajándékoz a teremtett világnak.
A szentíró csodálatos tömörséggel, és ugyanakkor geometriai érzékről tanúskodó szerkesztéssel komponálja meg művét. A teremtés hat napjának elrendezésében az első három nap az „elválasztás” nagy munkáját adja elénk, a második három nap pedig a „benépesítést” írja le. Az első napon elválasztja a világosságot a sötétségtől, és ez a tett megfelel annak, hogy a negyedik napon megalkotja a Napot, a Holdat és a csillagokat (igen, geocentrikus világképben vagyunk!). A második napon kialakítja az égboltot és elválasztja a vizeket, az ötödik napon ennek megfeleltetve benépesíti az eget madarakkal, a vizeket halakkal. A harmadik napon elválasztja a szárazföldet a tengertől és megteremti a növényeket, a hatodik napon megalkotja a szárazföldi állatokat és az embert, és ennivalóul adja nekik a növényeket. A leírás fegyelmezett és pontos, ugyanakkor tömörségében is fennkölt szerkesztettsége visszatükrözi a teremtés munkájának átgondoltságát. A káosz erői visszaszorulnak, a zűrzavar megszűnik, az életterek megszületnek, a sötétséget a nappal és éjszaka rendje, az ürességet a nyüzsgő, pezsgő élet váltja fel. Minden a helyére kerül, hiszen mindennek kijelölt és meghatározott helye van. Blocher megjegyzi: „A rendnek és a szétválasztásoknak ez a szenvedélye nem a szöveg szerzőjének személyes vérmérsékletéből fakad. Ez a hév fejeződik ki másutt is, hiszen a rend a Biblia Istenének kívánsága.” (68) A későbbi mózesi törvények különbséget tesznek tiszta és tisztátalan állatok között; tiltják az egybefogott ökörrel és szamárral való szántást, két különböző vetőmag vetését ugyanabba a földbe, vagy gyapjúból és lenből vegyesen szőtt ruha hordását (3Móz 20.24-26, 3Móz. 19.19, 5Móz. 22.9-11 – vö. Blocher, 68).
Amint mindezeket halljuk, ambivalens érzéseink támadhatnak. Vannak, akik vágynak a rendre, mert káoszban érzik magukat, és vannak, akik menekülnének a rendből, mert börtönben találják magukat – legyen ez bármilyen területen való megnyilvánulása is a káosznak és a rendnek.
A káosz a mai élet egy tagadhatatlan velejárója a legtöbbek számára. A „száguldunk de hova?” érzése ismert. A globalizáció folyamata hihetetlenül felerősítette a káosz megélését, hiszen az információ soha nem látott mértékű mennyiségét nincs időnk feldolgozni; a kulturális sokszínűség és keveredés megkérdőjelezte mindazt, ami korábban egyértelműnek és magától értetődőnek számított; a változás állandóvá lett, és egyre gyorsabb. Akik mindebben azt élik meg, hogy darabokra hullik az élet, hogy elnyeli őket a káosz, azok vágynak a csendre, a nyugalomra, a harmóniára – a rendre. Akiknek lelketlenné, üressé, gépiessé lettek a mindennapok, azok vágynak az életre.
Mindeközben a mai világ alapvető iránya nem a határok meghúzása, hanem azok felszámolása. Ebbe az irányba tart a tudomány és a technika (génmódosított növények – mint a fajok megváltoztatása, férfi és nő átoperálása, klónozás kérdései); de a határok lebontása történik filozófiai-erkölcsi értelemben is (minden jóban van valami rossz, és minden rossz magában foglal jót – nincs jó és rossz, nincs sötétség és világosság, nincs igaz és hamis). Az összekeveredésből, az összemosásból mintha inkább várna az ember valami megújulást, megoldást, mint az elválasztásból, a rendből.
Ezzel együtt az is nehéz, hogy megjelent egy olyan rendpártiság, ami néha megmosolyogtató, máskor azonban ijesztő, hiszen egyik arca erőszakos és kirekesztő. Az elválasztás és a tisztaság nevében, gyakran Isten nevében kelt gyűlöletet. Lássuk meg, hogy a teremtés munkájában Isten a káoszból rendet cselekszik, de olyan rendet, amelyben élet, áldás, nyüzsgés, sokszínűség, egység és harmónia van, amely rendet az Úr elkészülte után, a hetedik napon nem korbáccsal a kezében felügyel, hanem amelyben megpihenve gyönyörködik. A teremtés munkája, amelyben Isten életre hívta a világot, sőt, fogalmazzunk így, berendezte azt a számunkra, a káoszból rendet teremt, amely rend gyönyörű, élettel teli, harmonikus – és ezért vonzó. A teremtés nem hagyja fékezetlenül a káosz erőit, de nem is hoz létre megnyomorító rendet. A káoszban élőnek a pusztító erők megfékezése sejlik fel, a megnyomorító, megkötő „rendet” megtapasztalónak az élet felfakadását ígéri.
A meghatározó kifejezés a műben: „ezt mondta Isten: Legyen … és lett…” vagy hasonlóan: „Gyűljenek … és úgy történt…”, Növesszen … és úgy történt.” Amit Isten mond, parancsol, az megtörténik. Isten szava - bibliai kifejezéssel Igéje - által teremt. Ami az ember alkotómunkájában a kéz vagy a szerszám, az Istennél a Szó, ami testet ölt. Benne van ebben az isteni hatalom hangsúlyozása, Isten szabadságának és könnyedségének bemutatása. Blocher hozzáteszi: „Az Ige általi teremtést nem csupán az eszköz és erőfeszítés nélküliség jellemzi, hanem az is, hogy benne Isten kitárja a szívét, fölfedi bölcsességét, és elkezdi önmaga megismertetését, melyet az ember megszólításával folytat majd.” (64)
A teremtés másik közreműködője – Isten Igéjén túl – Isten Lelke: „Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” A kép a fiókái felett repdeső anyamadár (sas) képe. A Lélek az életadó, Isten jelenlétének hordozója. Az élet lehelete ott mozog a semmi, a sötétség, a mélység felett, és várja a teremtő Ige felhangzását.
Isten tehát Igéje és Szentlelke által viszi végbe a temetés munkáját. Blocher megkockáztatja a végkövetkeztetést: „amiképpen a rend az Igéből származik, akképp az élet a Lélektől születik.” (74) Az Ige elválaszt, néven nevez, világossá tesz – a Lélek jelen van, életet hoz, összekapcsol, betölt.
Hadd mutassam meg gyorsan ennek gyakorlati jelentőségét, nehogy úgy érezze valaki, hogy öncélú fejtegetésekbe keveredtünk. Isten nemcsak a teremtésben, hanem azóta is – bennünk és köztünk is az Ige és Lélek egységében munkálkodik. Ezért írja Kálvin: "Mert az Úr egyfajta kölcsönös kapcsolatot létesített Igéje bizonyossága és Lelke között, hogy mélységes tisztelet hassa át szívünket az Ige iránt, úgyhogy amikor ráesik a Lélek fényessége, Isten arcát szemlélhessük benne. És ugyanakkor magunkhoz ölelhessük a Szent Lelket - nem félve attól, hogy csalódunk - amikor felismerjük Őt igazi képében, az Igében." (Kis Inst., 27) Kálvin felhívja a figyelmet arra, hogy a Lélek Ige nélkül: rajongás, tévelygés, őrület. Az Ige Lélek nélkül: holt betű, emberi okoskodás. Vannak gyülekezetek, akik mindig csak rendről beszélnek, az Ige elválasztó, megítélő, néven nevező munkáját hangsúlyozzák. Az eredmény könnyen lehet egy olyan közösség, ahol megfojt a „rend”, az „igazság”; ahol a központi kérdés az lesz, mi bűn, mi nem; mi tiszta, mi tisztátalan. Azokban a közösségekben ugyanakkor, ahol a Szentlélek „szabad áradása” elválasztásra kerül az Ige igazságától, könnyen születik káosz: legújabb benyomásaik, élményeik nyilváníttatnak Isten jelenlétének, vezetésének, és minél extrémebbek ezek a megnyilvánulások, annál inkább Istent vélik felfedezni benne. Ha az előbb említett gyülekezetek egy idő után „megfagynak”, az utóbbiak „felrobbannak.” Az egyikben hideg, lélekgyilkos hozzáállás és lelkület jelenik meg, amely az isteni rend álruhájában tetszeleg, a másikban a zűrzavar és káosz akarja elhitetni, hogy ő az isteni élet és szabadság. Isten Igéje és Lelke által teremt – és teszi ezt ma is az újjáteremtés munkájában.
Végül tegyük fel a kérdést, hogy mit tudunk meg a teremtő Istenről, és mi ennek a jelentősége számunkra. Talán azzal jutunk Isten lényéhez közelebb, ha azon gondolkozunk el, miért teremti Isten a világot, milyen viszonyban van vele. A különböző teremtésmítoszok elbeszélése szerint istenek csatáival, szerelmeivel, származásával függ össze az élet kialakulása. A bibliai hitvallás szerint mindent az egy Isten hívott létre. Azaz a világ nem valamiféle isteni baleset, vagy isteni kaland kényszerű következménye (ha már az megesett – hát lett világ), hanem az alkotó szabad döntésének a gyümölcse: „Legyen!” Nem melléktermék, hanem akarata és szíve vágya. Létre hívja a világot, amely tőle különböző, amely önálló léttel bír. Szól, és a teremtett világ felel. A teremtő Isten nem folyik be, nem árad be a világba, nem azonos vele. A bibliai hitvallás szerint a világ nem az isteni kisugárzása. Nincs benne fűben, fában, kőben, vízben – semmiben nem találod őt, semmi, amit alkotott nem azonos vele, az alkotóval. Ami körülvesz, az nem isten, hanem Isten alkotása. A másik oldalról, az, aki a hetedik napon megnyugszik és gyönyörködik alkotásában, nem fordul el a világtól. Nem csak szórakozott hat napon át, mintegy kipróbálandó erejét és hatalmát, hogy majd utána alkotását magára hagyja, eldobja. A teremtő nem azonos a világgal, de nem is vonult ki belőle. Kapcsolatban van vele.
Milyen ez a kapcsolat? Tegyük fel a kérdést: Miért van bármi is? Miért nincs semmi? Ha szól, akkor személyes Isten. Ha személy, miért hoz létre magán kívül valóságot? Vagy azért, hogy uralkodó/kihasználó viszonyban legyen azzal - tehát önzésből, vagy azért "legyen" más is, mert szeret. A szeretet túlmutat önmagán, meg akarja osztani örömét, ki akarja fejezni önmagát, szépségben, jóságban, sokszínűségben. A szeretet életet akar másoknak, hiszen nem félti önmagát; a szeretet sokszínűséget akar, hiszen nem féltékeny és irigy. Isten, aki maga a szeretet, szeretetből mondja, hogy legyen. Ha pedig ez igaz, akkor a világ Isten szeretetével teli hely. Ennek pedig mindent meghatározó következményei vannak: nem vagy (és nem vagyunk) egyedül ezen a földgolyón, ebben az irtózatos méretű kozmoszban. Isten szeretete mindent átjár, és mindenhol jelen van. Nem vagyunk véletlen – se te, se a világ. Nem csak úgy lettél - hát ilyennek sikerültél. Nem veled kezdődött minden, hogy veled végződjön minden. Sőt, te kezdődtél Isten szeretetében, történeted ma is benne van az ő szeretetében, hogy a véged is egészen bizonyosan benne legyen.
És a káosz, a széthullás, a fájdalom? Ha van szeretet, hol van? Ha van káoszból rend, hol van? Ha van szabadulás a megnyomorító rendből, hol van? Hol találom az életemet keretek közé foglaló rendet? Hol találom az engem felszabadító életet? A válasz: nem renddel vagy szabállyal kell megbékülni, ill. nem a rendet és szabályokat kell legyőzni. Ennél sokkal több kell: maga az alkotó. Hogyan kapcsolódhatunk, hiszen elszakadtunk? Úgy, hogy van egy második kezdet.
„Kezdetben” – írja János evangélista – „volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Istennél volt az Ige. … benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” – ezt tudjuk: „Legyen világosság – és lett világosság.” De János ennél tovább megy: „a saját világába jött, és az övéi nem fogadták be.” –Az Ige eljött, és nem fogadták be. Miről beszél? Kiről beszél? Hol jött el? Válaszol: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” Jézus Krisztus az Ige. Mit mond János? Nem fogadta be a világ. Nem, hiszen kivetette, kidobta, elpusztította - keresztre feszítette. De mást is mond: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek…” Akik befogadják az Igét, Jézust, a Szentlélek által Isten gyermekeivé születnek.
Amint ezt megtörténik, választ kapsz a káosszal és renddel kapcsolatos kérdésekre. Lélektani értelemben egyesek rendben élnek, kényszeresek, biztonságot a szabályokban, a dolgok ismétlődésében találnak. Amint behívják Jézust, elkezdenek felszabadulni. A teremtő gyermekeként élet fakad körülöttük. Színesedik, tágul a világuk. Élet fakad, megbátorodnak, kinyílnak. Elfogadnak másokat, hiszen az Isten gyermekeként átélt szeretet szabadságot hoz nekik. A másik oldalon, a káoszban élők között szintén kibontakozik a teremtő munkája. Ahogy Jézussal járnak, elkezdenek „rendesedni”, letisztulnak, helyükre kerülnek a dolgok az életükben.
Mit jelent Isten gyermekévé, a teremtő gyermekévé születni a Szentlélek által? Befogadod a teremtőt és a teremtő munkáját. Elfogadod, hogy nem te vagy életed középpontja – és ez az istentelenség, a bűn lényege – hanem mostantól az, aki alkotott. Boldog felszabadulással felismered, hogy az az életed értelme, célja, hogy valaki, aki nagyon szeret, meghívott a vele való közösségre, és munkájában való részvételre. Egy nagy történet részesévé lettél, amely történet nem elvesz belőled, hanem gazdaggá tesz, kibontakoztat. Hiszen végre azt éled, amire mennyei Atyád megalkotott. ÁMEN!