Lovas András Dr.

A tanítványoknak csodálatos 3 napban van része. Három napon át ott vannak Jézus mellett, akihez tömegek érkeznek. Mindenféle emberek jönnek: Isten népéhez tartozók és azon kívül állók, mindig mindenre kiváncsiak és kétségbeesett elgyötörtek, épek és fogyatékosok. Látják, amint Jézus szeretettel és hatalommal meggyógyítja a betegeket. Szemeik előtt lesz nyilvánvalóvá Isten Országának a valósága, amelyről Jézus tanít. Ahol Isten uralma megjelenik, a gonosz hatalmak meghátrálnak. Bűn, betegség, kitaszítottság semmissé lesz. Jézus minden egyes emberrel személyesen törődik, akit hozzátartozói, barátai lába elé tesznek. Az isteni könyörület áradása megnyitja a szíveket. A jelenlévők, Isten népéhez tartozók és azon kívül állók, mindig mindenre kiváncsiak és nemrég még kétségbeesett elcsigázottak, épek és nemrég még nyomorékok együtt dícsérik az Urat. A némák beszélnek, a nyomorékok épek, a bénák járnak, a vakok látnak. Isten uralkodik!
A harmadik nap vége felé a tanítványokat magához hívja Jézus. Talán úgy gondolják, itt már véget lehetne vetni a csodálatos, ámde kimerítő eseményeknek. De Jézusnak más elképzelése van: "Szánakozom a sokaságon, mert már három napja velem vannak, és nincs mit enniük; éhesen pedig nem akarom őket elbocsátani, nehogy kidőljenek az úton." Csak ez kellett. Egy újabb probléma, egy újabb feladat. Nem látja, hogy ez megoldhatatlan itt a semmi közepén: "Honnan volna itt a pusztában annyi kenyerünk, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot?" Valamennyi van, de annyi nincs, amennyi elég lenne. Igen, egyszer már voltak ebben a helyzetben, de ki tudja, hogy most mi következik.
Mintha semmivé foszlott volna minden lelkesedésük. Szívüket összeszorítja a félelem. A gonosz hatalma munkába lép. A vakok látnak, a bénák járnak, Isten uralkodik, de mit számít ez, ha nincs nincs elég kenyér? Mi történhet, ha megindul ez a 4000 éhes ember? Lehet, hogy tőlünk várják ők is a megoldást? Csendesebben, Jézus, nehogy meghallják! Mit teszünk, ha feldühödnek, ha ellenünk fordulnak? Hiszen a tömeg sohasem kiszámítható. Egyszer éljeneznek, másszor elveszítnek. Éppen ez kellett nekünk… Talán el sem kellett volna jönni erre a helyre. Végül semmink sem marad. Ízekre szedhetnek. Végünk.
Van is, meg nincs is. Ez a legnehezebb. Hiszen ki tudja, hogy mennyi elég? Elég az, ami be van spájzolva a otthonukba? Elég az, ami megvásárolható abból az összegből, ami a bankszámlán található? Háborús világban élünk… Többre van szükség a biztonsághoz. Sokkal több kell. Mindenből több kell, hiszen még mindig sokkal kevesebb van, mint ami elérhető. Látjuk a képernyőn. Látjuk a másiknál. És ennyit mi is megérdemlünk. Mindenből itt az újabb, gyorsabb, erősebb, nagyobb és hatékonyabb. Ha nem tartjuk a lépést, lemaradunk, elveszünk, a meglévőt is elveszítjük. Ezért folyamatosan többre vágyunk, a többről álmodunk, és a többért hajtunk. Zsigereinkbe van beírva, hogy ami van, nem elég; hiába sok, mégis kevés. Ha a jövőre gondolunk, összeszorul a szívünk. Ma még van, de a verseny kíméletlen, és ha nem vagyunk a legjobbak, a legképzettebbek, ha nem rendelkezünk több papírral, az utcán találhatjuk magunkat. Mert lesz helyettünk más.
Amikor a mindig több az elég, azaz sohasem lesz elég, kifosztottak vagyunk. Szegények, üresek, és könnyen kétségbeesettek. Mert a pénz uralkodik. Uralkodik körülöttünk és uralkodik rajtunk. Uralkodik a családunkon, a kapcsolatainkon, a barátságainkon - ha egyáltalán vannak még. Uralkodik az egészségünkön, uralkodik a környezetünkön, uralkodik a világpolitikában. Ahol a pénz uralkodik, ott szegénység van. Szegénység egyik oldalról, mert egyesek kiesnek a versenyből, kiszakadnak a társadalomból. Szegénység a másik oldalról, mert hiába van sok, úgysem elég, és mert nincs tere a szeretetnek, az igazságnak, az együttérzésnek és a békességnek. Elszegényedik a teremtett világ, elszennyeződnek a vizek és a levegő, kipusztulnak növények és állatok. Kifosztatnak népek és nemzetek, AIDS és éhínség szedi áldozatait gyerekek és felnőttek közt. Fegyverek ontanak vért, gyilkolnak kíméletlenül. A pénz uralkodik…
Ahol a pénz uralkodik, ott halál van. Ott megszűnik az élet, ott szertefoszlik három nap csodájának a konklúziója: Istenünk uralkodik. Ott a kifosztó, leraboló, hitet és reménységet ellopó erő köt gúzsba mindent és mindenkit. Teszi mindezt a gazdasági racionalitás nevében: hét kenyér és egy kevés hal tényleg nem elég 4000 családnak. A tanítványok harcban állnak. Összecsap körülöttünk a nincs és a van, a még több és az elég, a halál és az élet, a gonosz és Isten. A harc arról szól, hogy ki uralkodik? Az egymásnak feszülő erők küzdelmében dől el, hogy ki uralkodik a tanítványok képzeletében, szívében, életében?
Jézus "vette a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Mindnyájan ettek, és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét tele kosárral." Jézus hálaadó imádsága után a tanítványok kezein folyik át az, amit ők kevésnek tartottak. Majd az ő kezeik gyűjtik össze a maradékot 7 tele kosárba. A kevés nem pusztán elégnek, hanem bőségesen soknak bizonyult. Jézus Krisztus győzött. Az ünnep folytatódik, hiszen Isten mégis uralkodik. Nemcsak a bűn és a betegség felett, hanem a gazdasági törvényszerűségek felett is. Isten uralkodásának jelei a púposra tömött kosarak. Nála bőség van, és ez annak jele, hogy legyőzte a pénz uralmának elszemélytelenítő, megalázó és halált hozó befolyását.
A nemrég még vakok, bénák, némák és fogyatékosok együtt ünnepelnek a többiekkel. Együtt jelentik, kiáltják: "Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!" Bejelentik az egész világnak, hogy Isten győzött a küzdelemben.
De ez csak egy kisebb csata a háborúban. Hiszen a pénz, a politikai befolyás, a vallási köntösbe rejtett hatalmi érdekek halált hozó erői újra támadásba lendülnek. Győzzük le azt, aki ellenünk támad minden tettével! A gonosz, a kárhozat, a halál ereje annak életére tör, aki Isten uralkodását hirdeti. És sikerrel jár. Júdás harminc ezüstért elárulja, a főpap és a nagytanács elítéli, Pilátus - bár tudja, hogy ártatlan - kiszolgáltatja. Tanítványai rettegve tagadnak, bújkálnak, menekülnek. A több pénz, több hatalom, több befolyás iránti vágy Jézus kivégzését eredményezi. Szegénységet, kifosztást, halált. A gonosz hatalma, a halál ereje tör az élet Urára, és el is nyeli őt. A kivégzés professzionális, a halál valóságos, a sírt lezáró kő súlyos. Folytatás nem valószínű. Csend van. A kérdés elkerülhetetlen. Ki uralkodik ebben a világban?
A tanítványok nem várnak semmit, különösen nem egy győzelmi jelentést. A harmadik napon azonban mennyei követ fogadja a sírhoz igyekvő asszonyokat. A követ "békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet."(Ézs. 58.7) Így szól: "Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta…(Mt.28.6). Istenünk mégis uralkodik! Nemcsak bűn és betegség, nemcsak a gazdasági törvényszerűségek, hanem a halál és a gonosz erői felett is. A halál és a gonosz erői vannak a pénz uralma mögött, de ezek az erők a követ jelentése szerint legyőzettek. Jézus Krisztus feltámadt!
Nem kell, hogy a pénz legyen az úr felettünk. Nem kell már, hogy a sok, ami körülvesz, soha ne legyen elég. Legyőzte azt a bennünk munkáló erőt, ami mindig többre vágyik, ami mindig a másikét kívánja meg. Nem kell, hogy pénz-isten rettegésben tartson, és így rabszolgájává tegyen. Nem kell csak azért élnünk, hogy pénzt keressünk hogy vásárolhassunk. Nem kell már, hogy az egészségünket feleméssze a mindig több utáni hajtás. Szabadok lehetünk arra, hogy szeressünk. Lehet időnk arra, hogy együtt legyünk a családunkkal, másokkal. Lehet tere az igazságnak, a becsületnek, a tisztességnek. Szabadok vagyunk nem csalni. Győzött, és ezért együttérzőek lehetünk. Szabadok arra, hogy könyörületességre induljunk azok iránt, akik tényleg szegények. Akiknek nincs ennivalójuk, ruhájuk, hajlékuk.
Legyőzte a környezetünket élhetetlenné tevő kapzsiság erőit. Feltámadt, és ezért győzött mindazon erők felett, amelyek miatt pusztul a bolygónk. Uralmat vett azok felett, akik népeket döntenek szegénységbe, betegségbe, háborúba és halálba. Jézus Krisztus uralkodik, és ha ma még uralma elrejtett is, ha ma még gyakran úgy is tűnik, hogy van nála hatalmasabb erő, nincsen. Istenünk uralkodik.
A tanítványok számára azonban mindez nem egyértelmű. Az angyali követ híradását az asszonyoktól hallják. A hír csodálatos, bárcsak igaz lenne - de már hogy lenne igaz? Láttuk a kereszten, láttuk a holttestet, láttuk a követ. A nagytanács működik, a főpap jó egészségnek örvend és telve magabiztossággal, Pilátusnak nincsenek álmatlan éjszakái. Igen, láttunk embereket meggyógyulni, igen, 4000 ember evett és lakott jól a hét kenyérből és néhány halból, de a világ mégsem úgy néz ki, mintha Isten uralkodna. Lehet, hogy feltámadt? Lehet. De lehet, hogy mégsem. Vagy talán mégis?
Egyszercsak Jézus jött velük szembe az úton. Ők, "amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket." (Mt. 28.16) Igen, ő az, feltámadt valóban, uralkodik. De tényleg uralkodik? Pilátus a helyén, a nagytanács változatlanul működik, a főpap jó egészségnek örvend…  a világ még mindig a régi.
Néhány hét múlva azonban egész Jeruzsálemben kiáltják a győzelmi jelentést: Az a Jézus Krisztus, akit ti megöltetek, feltámadt, él és uralkodik. A főpap és a nagytanács tombol, de megállítani nem tudja azt, amit Isten cselekszik. Egyre többen hirdetik, hogy Jézusban Isten uralkodik. A tanítványok képzeletét, szívét és életét ez járja át. Ők már teljesen és kizárólag Jézus szolgái, nem a pénz, a befolyás, az egyéni érdekek szolgái. Az életet választották a halál helyett.
A kérdés, hogy ki uralkodik? A még többet vagy az elég? A kívánság vagy a hálaadás? A gazdasági törvényszerűség vagy a hit? A halál vagy az élet? A gonosz vagy Isten?
Jézus Krisztus győzött. Győzelme erejében lerázhatod a pénz elszegényítő, kifosztó, halálthozó uralmát. Győzelme erejében máshogy élhetsz, mást választhatsz, mint amit eddig. Győzelme más gondolatokkal töltheti meg képzeleted, más indulatokkal szíved, és mássá teheti életed.
Győzelme által megnyílt az őt a halálból az életre. Ámen.

Vannak, akik ha fájdalom, gyász, súlyos betegség éri őket, Isten büntetését emlegetik. Vannak, akik ennek következtében elfordulnak Istentől - gyerekek is, felnőttek is. Szomorú vagyok, amikor ezt hallom - de megértem, mi zajlik bennük. Ezek az emberek úgy érzik, hogy Isten erős kézzel sújtott le rájuk, Isten bünteti őket. Vannak azonban olyanok is, akik a fájdalomban fordulnak Istenhez, és így indulnak el a hit útján, Krisztus követésének az útján. Ők éppen Istenben találnak vígasztalást és gyógyulást. Egyeseket a szenvedés mélyebb és odaadóbb közösségre hív Istennel. Ők Isten átölelő, vígasztaló karját ismerik meg.
Kicsoda Isten? Az, akinek jobb karja erővel és hatalommal, gyakran látszólag kiszámíthatatlanul, sőt, kegyetlenül cselekszik? Vagy az, akinek bal karja gyengéden ölel körül és von magához, ahol biztonságot és szeretetet találunk?
Abban a fejezetben, amelyből fenti Igénk szól, mindvégig találkozunk Isten mindenhatóságával és Isten vígasztalásával. A 10-11 versekben a következőt olvassuk: "Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti."
Isten uralkodik, szuverén, szabad módon cselekszik - a mi életünkben is. Ugyanakkor mellénk áll, felemel, és magához ölel. Így jelenti ki magát saját népének, Izraelnek, és így szólít meg minket is, akik jelen vagyunk itt.
I. A fájdalom és az ember válasza
Izrael népének minden oka megvolt arra, hogy hangot adjon Isten iránti csalódásának, fájdalmának. A Krisztus előtti VI. század végén a Babiloni birodalom seregei elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a Templomot, azt a szent helyet, ahol a Isten lakozott, ahol ő népével találkozott. A véres háború nemcsak sokak halálával, a főváros és a szent hely elpusztulásával járt. A babiloniak az életben maradtak egy jelentős részét magukkal hurcolták országukba, és ott telepítették le őket. Idegen hatalom alatt, idegen országban él már 70 éve az a nép, amely a veszteség elszenvedése és a nemzeti gyász következtében csak így tud Istenre gondolni: "Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé." Isten elhagyott, elfelejtkezett rólam, ha nem így lenne, ez nem történhetett volna meg velem - mondja ezzel Izrael. És valljuk be, hogy teljesen logikus a gondolkodásuk. Ha Isten velünk, nem érhet baj; ha pedig mégis, akkor Isten megharagudott, elfordult tőlünk, elfeledkezett rólunk. Ebben az esetben nemcsak az fáj, amit átéltek, nemcsak a veszteség maga, hanem az a lelki gyötrelem is, amely abból fakad, hogy Isten elhagyta őket - de miért?
Sokan teszik fel ma is így a kérdést, olyanok is, akik hisznek, és olyanok is, akik azt mondják, hogy nem hisznek Istenben: Mit vétettem, hogy ez és ez történt velem? Legtöbbször arra jutnak, hogy semmit, különösen, ha összehasonlítják magukat másokkal. Akkor miért történik ez velem? Igazságtalan az Isten - vonják le a következtetést. Az ilyen Isten pedig nem kell. A keserűség, a csalódás váddá lesz, a vád pedig szembeállít Istennel, ellenségnek nyilvánítja őt. De nemcsak őt, hanem a világot, az életet, a másik embert, sőt, önmagát is. A keserű ember könnyen válik minden és mindenki ellenségévé. Velem nem törődik senki, én nem vagyok jó senkinek semmire, mindenki elfelejtett, becsapott, gondolja és talán mondogatja is az ilyen ember. Ebben a helyzetben van Isten népe Izrael, és hasonlóan éreznek sokan ma is. Mi Isten válasza erre?
II. Isten első válasza:  Hatalmának és szuverenitásának hangsúlyozása
Isten, aki a vádat megfogalmazó ember szerint elfeledkezett róla, egyszercsak megszólal, és maga tart tükröt neki: "Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így Izrael: Rejtve van sorsom az Úr előtt…" Isten ismeri annak gondolatait, aki azon gyötrődik, hogy Isten elhagyta őt. Kiderül, hogy közelebb van hozzá, mint bármikor gondolta, hiszen még a szívébe is belelát. Ha hallja sóhajtozásait, ha ismeri mindazt, ami benne zajlik, nem lehet olyan messze. Isten azonban nemcsak tükröt tart, hanem meg is válaszolja ezt a csalódott, keserű szót. Három dolgot állít, mind a hármat a "Hát nem tudod?" kifejezés vezet be, amely kérdés itt nyilvánvalóan arra utal, hogy mindezt illene Izraelnek tudnia.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője…" Isten a "jobb karjára mutat": ő szuverén Úr, élet és halál Ura, mindenek teremtője és fenntartója, kormányzója. Minden az ő kezében van, ő adja az életet és ő veszi el. Egyedül neki van joga dönteni - és Izrael ezt nem kérdőjelezheti meg. Ugyanezért nem is vádolhatja Istent, még akkor sem, ha fájdalma valóságos és az elviselhetetlenségig terhes.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy … nem fárad el és nem lankad el"  Nem igaz, hogy ügyed nincs előtte, mert éppen alszik, vagy mással van elfoglalva, vagy fáradt, vagy kiment a fejéből, hogy te is itt vagy. Nem a véletlen, a vak végzet mindaz, ami veled történt, nem csúszott hiba Isten számításaiba. Ez Isten válasza a téves feltételezésekre és elképzelésekre, a csalódás által kialakult téves istenképre. Nem, ő nem olyan, mint mi, akik tévedünk, elfáradunk, megfeledkezünk egymásról.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy … értelme kifürkészhetetlen" Számunkra a kínzóan visszatérő kérdés mindig a miért? Miért éppen velem? Miért most? Miért ez? A válasz: Isten értelme kifürkészhetetlen. Egy másik helyen ezt olvassuk: "A ti gondolataitok nem az én gondolotaim, a ti útaitok nem az én útaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útaim a ti útaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Ézs.55.8-9) Ebben Isten választ ad arra, hogy miért nem ad választ a "miértre". Mert Isten ügye rejtve van előttünk - nem a mi ügyünk van rejtve előtte. Nem ő nem érti meg, mi történik velünk, hanem mi nem foghatjuk fel azt, amit ő cselekszik.
Az ember panaszára Istentől, aki ismeri a panaszt, három választ kaptunk: Ő szuverén Úr, nem számonkérhető; nem aludt vagy nem volt fáradt, nem tévedett, amikor a baj bennünket ért; valamint értelme kifürkészhetetlen. Ha ez Isten válasza panaszomra, fájdalmamra, el tudom-e fogadni? Nem olyan ez a válasz, mintha csak elnémítani akarna: ne beszélj ostobaságokat, és ne kérdezősködj! Ha csak hatalmát, uralmát és szuverénitását adja elénk, mit kezdjünk vele? És mit kezdjünk a fájdalmunkkal? Olvassuk tovább Isten válaszát, és lássuk meg, hogy nem ez a kemény - bár igaz! - szó minden, amit mondani akar.
III. Isten második válasza: gyengéd vígasztalása
Isten nem válaszolja meg a miértet, és nem adja meg annak lehetőségét, hogy vagy erőtlenséggel, hibával, vagy figyelmetlenséggel vádoljuk őt. Választ nem ad, a kínzó "miértre" nem kapunk választ - de egy valamit be kell vallanunk: ha kapnánk is magyarázatot, az nem tenné könnyebbé a fájdalom elhordozását a számunkra. Hiszen lássuk be, amikor a mélységben vagyunk, a hozzánk legközelebb álló embertől nem magyarázatot várunk, hanem szerető együttérzést, közelséget, jelenlétet. Isten nem ad választ szóban, ugyanakkor válaszol azáltal, hogy cselekszik:
"Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlent nagyon erőssé teszi." A nép, amely elcsigázva, összetörve, reménység nélkül éli életét, megerősítést, megújulást kap Istentől. Az, aki erővel és hatalommal cselekszik egyik karjával, aki népeket ledönt és felemel, aki igazságot oszt és szabadulást munkál a fogságból ugyanaz, mint aki  másik "karjára gyűjti a bárányokat, őlébe veszi őket…".(v.11). Az, aki megbüntette Izraelt hűtlensége miatt a babiloni fogsággal, aki hatalommal munkálja a népe szabadítását azonos azzal, aki maga támogatja az erőteleneket, az elesetteket. Isten szeretete és csodája, hogy nem pusztán szavakat mond, hanem cselekedetével jön el hozzánk, hogy megerősítsen, helyreállítson, gyógyítson, formáljon. Elmondja, hogy "még a legkiválóbbak is megbotlanak", az ifjak, az erősek, a hitben érettek is eljutnak oda, hogy úgy látják, nem bírják tovább, mert Isten elfordult tőlük. Annál dicsőségesebb az ő kegyelme, amely megújulást, vígasztalást, új életet munkál. És hogy mit tegyünk, ha ez így van?
"Akik az Úrban bíznak, erejük megújul…" Bízzunk az Úrban! Ez a bizalom nem más, mint Istenre való várakozás. Az egyik legismertebb kép, ami ehhez a kifejezéshez tartozik, a Zsolt. 130.5-6. versekben található:
"Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom az ő ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az örők a reggelt."
A bizalom Isten eljövetelére, szabadítására, vígasztalására való várakozás. Ő olyan biztosan eljő, amilyen biztosan megérkezik a kelő nap első sugara. Most még sötétség van; fájdalom, értetlenség, Isten távolinak tűnik - de bízom, mert megígérte, hogy eljön, és máskor is eljött, és újra el fog jönni. A bizalom azt jelenti, hogy az sürgető, zaklató kérdések elcsendesülnek, megszűnnek. Belépünk Isten békességébe, és reménykedve várunk. A kérdés nincs megválaszolva, de engedjük, hogy Isten magához öleljen, és mint botladozó bárányokat, lábra állítson. Elhisszük, hogy tud rólunk és jó szándékkal cselekszik.
A bizalom legszebb és legmegrázóbb példája Jézus Krisztusé. Életében és halálában az Atyában bízott. Utolsó óráiban a kereszten így imádkozott: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet " (Lk.23.46). Teljesen Istenre bízta magát. Az Ószövetség ígérete pedig beteljesedett értünk és miattunk összetört életében: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok…" Hiszen Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Ezzel Isten szeretete hatalmasabbnak bizonyult a halál erejénél. Erős jobb karjával kihozta Fiát a halálból, és legyőzte a gonosz minden hatalmát.
Isten hatalommal teli, szabadon cselekvő jobb karjával és vígasztalással, gyengédséggel teli bal karjával öleli át népét. Engedjük, hogy bennünket is magához vonjon, lázadó, kételkedő, ellenkező embereket. Engedjük, hogy szeretete győzzön keményszívűségünk felett, és amint szerető karjával magához von, hogy vígasztaljon és szabadítson, mi is öleljők őt magunkhoz! ÁMEN!

I. A mai helyzet, azaz a  kételkedés okainak felvázolása
Ha 100 évvel ezelõtt ugyanennyi embernek feltették volna ezt a kérdést, a jelenlévõk nagy része azt válaszolta volna, hogy vagy mennyország, vagy pokol (kárhozat). Az emberek jelentõs részében élénk képek éltek e két végállomásról: a mennyországban folyamatosan énekelni fogunk (márpedig ez nem túl vonzó számunkra. David Lloyd George brit miniszterelnök: "Amikor gyerek voltam, a mennyország gondolata jobban rémísztett, mint a pokolé. Úgy képzeltem el a mennyet, mint ahol örökös vasárnapok lesznek örökös istentiszteletekkel, amelyekrõl lehetetlen megszökni, hiszen a Mindenható, az angyali seregek közremûködésével, állandóan azokat vadássza, akinek nincsenek ott." Alison Morgan, 210.), a pokolban pedig - azoknak, akik odakerülnek - igen melegük lesz, borzalmas szenvedéseknek és kínoknak lesznek kitéve (Ezt pedig nem igazán hisszük). Arra a kérdésre, hogy ki hova kerül, a legtöbben azt válaszolták volna, hogy a jók a mennyországba, a bűnösök a pokolba. A válasz alatt talán végigfutott bennük, hogy milyen borzalmasan gonosz emberekrõl hallottak már, és milyen erényeik vannak nekik...
Ha valaki ma felteszi ezt a kérdést, ha egyáltalán választ kap, az annyi: ki tudja, onnan még senki sem jött vissza. Ha pedig valaki megpróbál válaszolni e kérdésre, jól vigyázzon, mert könnyen megkaphatja, hogy dogmatikus, intoleráns, szemellenzõs, stb...
Azt gondolom, hogy nagyon fontos szemügyre vennünk azokat a tényezőket, amelyek következtében ez a bizonytalanság kialakult.
1.   A halál tagadása. Elizabeth Kübler-Ross a halálról és haldoklásról írott könyvében sorra veszi, hogyan reagál az ember, amikor ráébred a halál elkerülhetetlenségére. Az általa leírt 5 reakció közül az elsõ a tagadás. Nem vesz róla tudomást, elutasítja, tagadja. (Biztos összekeverték a leleteket, stb...) A XXi. sz. eleji társadalomban ugyanez megfigyelhetõ. A halállal nem igazán törõdünk. Hiába tudjuk, hogy 100-ból 100-an meghalunk, azaz kb. 100%-os az esélyünk a halálra, ezzel nem sokat foglalkozunk. A legtöbben minden nap úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Gyakran a halálos beteggel beszélgetve sem említjük meg a halál lehetõségét. Az emberek jelentõs része tõlünk távol, kórházakban hal meg. A hamvasztással együttjáró búcsúzás 15 perc...Ha barátunk gyászol, inkább elkerüljük. Mit mondanánk neki? Nincs válaszunk a kérdésre: Mi van a halál után? - ezért nem beszélünk a halálról, megpróbáljuk kiiktatni életünkbõl. Hol van ettõl bölcs Salamon tanácsa: "Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él!" (Préd.7.2)? Amíg korábban a keresztyének vígasztalást találtak a halál utáni élet, a menny bizonyosságában, ma sokkal nehezebb a halál gondolatával megbírkózni. Ezért is válik tabu témává...
2.   Pluralista társadalom. Ha 100 évvel ezelõtt a mennyország és pokol képe volt uralkodó, annak az az egyik magyarázata, hogy a nagyobb nyilvánosság számára nem volt más elérhetõ, mint a keresztyén világszemlélet. Ma azonban már tudjuk, hogy a vallásos piac kínálata sokkal szélesebb ennél. Sokféle vallás sokféle választ ad a kérdésre, mi van a halál után? Melyiknek higgyek? És miért éppen annak? A nyugati világra jellemzõ "koktél mentalitást" kell itt megemlíteni: a különbözõ vallásokból, ideológiákból keverd ki a te válaszodat, higgy abban, élj vele. De vajon ez meddig ad megelégítõ választ kérdésünkre?
3.   A halál megszépítése. A halál megszépítése egy másik elkerülõ stratégia, amellyel az ember a halál visszavonhatatlan, pusztító valóságát próbálja elviselhetõvé tenni. Ha kikerülhetetlen, hát szelídítsük meg, barátkozzunk össze a nagy ellenféllel! Ezt az általános hozzáállást, amely koronként, helyenként számtalan formát ölt (pl. olyan szektás tömeges öngyilkosságok, amelyek valamiféle üdvösséget ígérnek ilyen módon) két területen szeretném nyomon követni.
­4.  Reinkarnáció. A reinkarnáció gondolata egyre népszerûbb a nyugati világban (1979-ben a brit lakosság 28%-a, Alison Morgan, 109.). Ahogyan 100 évvel ezelõtt kérdésünkre - Mi van a halál után? - hívõk, nem hívõk mennyrõl és pokolról szóltak volna, ma úgy válaszolnának nem kevesen - hívõk, nem hívõk - hogy egy újabb élet. Nyilvánvaló, hogy ezt a népszerûsödõ gondolatot miért nevezem a halál megszépítésének. Ha a lelkem visszatér a földre egy újabb testben, lényegében azt jelenti, hogy van egy újabb dobásom. Több életem van, mint a Nintendoban is. Lelõnek, de visszajövök. Hát ez a reinkarnácó lényege sok felületes, nyugati embernek. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a reinkarnáció és lélekvándorlás cseppet sem ezt jelenti a hinduizmusban, vagy buddhizmusban (ahonnan modernkori nyugati elterjedése kiindult, bár az ókori Görögországban sem ismeretlen, ahonnan tovaterjedt a római gondolkodásba, ugyanakkor nem lett dominás; Alison Morgan 110-111.)
A hinduizmus és buddhizmus (nem egyezõ) gondolkodása szerint a lélek halál utáni újratestetöltése nem jó hír. Az újraszületés az újrameghalást hordozza magában. A megváltás lényege éppen a kiszabadulás az élet-halál-újabb élet elkeserítõ köreibõl. Az élettel szenvedés jár, a szabadság az élettõl való megszûnés. Az újratestetöltés tehát nem más, mint annak a bizonyítéka, hogy az illetõ még nem jutott el a szenvedés és illúzió végtelennek tûnõ köreibõl való kiszabadulásra.
Éppen itt láthatjuk, amit "koktél mentalitásnak" neveztem. Ami kényelmesnek tûnik, azt felvette a nyugati emberek egy része, úgy, ahogy neki tetszik. Gyakran megpróbálja mindezt összekötni a keresztyénséggel is. A Bibliában homályos helyekre támaszkodva próbálnak érvelni azzal kapcsolatban, hogy a Biblia is tanítja a lélekvándorlást. Most többre nincs lehetõségem, mint arra rámutatni, - amit késõbb ki is fejtek - hogy a bibliai vallások (zsidó, keresztyénség) tanítása a halál utáni eseményekrõl összegyeztethetetlen a lélekvándorlással. Hiheti ma valaki ez utóbbit, csak egyet ne állítson: Jézus Krisztus is ezt tanította.
­5. Halálközeli élmények. A halál megszelídítésének egy másik formája. Nyilvánvaló, hogy itt nem tudatos programról van szó, hiszen a HKÉ-et senki sem maga választja. Mintegy öszefoglalásként a következõket kell megemlíteni errõl a tapasztalatról.
            - Az élmény összetevõi: "Meghallják a halál hírét, áthaladnak egy sötét alagúton, miközben furcsa zajt, vagy zenét hallanak. Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, találkoznak halott rokonaikkal, majd látnak egy nagy fényességet. Sokan ezt valami magasabbrendû lénynek tartják, amit késõbb a saját vallásuk szerint azonosítanak, ez a fénylõ lény rendkívüli szeretetet áraszt. Kérdéseket kapnak, újra látják az életüket, és a végén a lény vissszaküldi õket." (Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, Magyar Nemzet, 1999. ápr. 8.)
            - Ma már tudományosan elfogadott, hogy a HKÉ nem nevezhetõ álomnak, hallucinációnak, és teljességében nem magyarázható a tudomány eszközeivel. Ugyanakkor az is bizonyított, hogy nem függ össze az elõzetes vallásosság meglétével, vagy hiányával, általános tapasztalat, azaz elõfordult az ókorban is, és nem csak a nyugati világra korlátozódik. (Az alagút...; Morgan, 75-82).
            - A HKÉ következményeit is vizsgálják. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: megváltozott énkép (küldetéstudat), és megváltozott istenkép (létezik!, szeretõ fénylény), legfõképpen: megváltozott hozzállás a halálhoz.
Ez utóbbi az, amire szeretném felhívni a figyelmet. A HKÉ-ek népszerûsítése kapcsán kialakul egy kép sokakban: a halál valami csodálatos, a halál jóbarát, hiszen sokkal jobb volt "odaát". A HKÉ-t átélt emberek elmondják, hogy milyen rossz volt, amikor visszatértek testükbe.Többé nem félnek a haláltól. Mire következtessünk ebbõl? Ne féljünk a haláltól, hiszen tudjuk, hogy jóbarát, megszelídítettük. De két kérdést kell feltenni ezen a ponton:
Mi van azon - kevesek - élményével, akik a HKÉ-ben nem pozitívat, csodálatosat éltek meg, hanem valami félelmeteset és borzalmasat? Kétségen kívül vannak olyan dokumentált esetek is, amelyekben a sötétség, üresség, magány, félelem képei dominálnak (Morgan, 78.). Ha a pozitív élményeket átélt beszámolókra úgy tekint valaki, mint amelyek tényleg elmondanak valamit arról, hogy mi van a halál után, ezeket indokolatlan - és ostobaság - lenne figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor mennyire tekinthetjük valóságos híradásnak a túlvilágról a HKÉ-t? Halálközeli élményrõl beszélünk. Bizonyos, hogy a valóságot írják le (nem az élmény valóságát kérdõjelezem meg, hanem azt, hogy ez az élmény a halál utáni realitást foglalja magában)? És vajon adhat-e mások halálközeli élménye bizonyosságot nekünk a halál utáni léttel kapcsolatban? Könnyebb-e az õ beszámolóikra támaszkodnunk, amikor saját meggyõzõdésünket alakítjuk ki, mint valaki más szavaira? És itt jutunk el ahhoz, ami a mai napon mondanivalóm második fele. Az elbizonytalanodásban, a halál tagadása vagy éppen megszépítése közepette, egy harmadik alternatívára szeretnék mutatni. Ez a halál legyõzésének bizonyossága, amely egy történelmi személyhez, a Názáreti Jézushoz kapcsolódik.
II. Milyen választ ad a keresztyénség a kérdésre: Mi van a halál után?
Nagyon sokan úgy utasították el a keresztyén választ, hogy meg sem ismerték azt. Ennek részben oka az, hogy a középkor által lefestett menny és pokol képet a mai ember elfogadhatatlannak tartja, részben pedig (és ezzel együtt) a sokszor teljes tudatlanság arról, amit a Biblia tanít a halál utáni eseményekrõl (nem régen egy diplomás hölgy megkérdezte feleségemet, hogy ha van Isten, hogy lehet, hogy még nem találkoztak vele az ûrhajósok…)
Fontos megjegyezni, hogy erre a kérdésre nem próbálhatunk másként válaszolni, mint Jézus Krisztus személyéhez kötötten. A Názáreti Jézus nemcsak tanított a halálról, valamint a halál utáni valóságról, de szemtanúk szerint õ maga is feltámasztott másokat, valamint õ maga is halott volt, és feltámadt. Ő az, aki nem halálközeli élményt élt át, hanem aki valóban meghalt, és visszajött onnan.
Ahhoz, hogy Jézus Krisztus személyét és tanítását hitelesen megismerhessük, az evangéliumok beszámolóit kell tanulmányoznunk. Arra most nincs lehetőségünk kitérni, hogy az evangéliumok beszámolóit miért tekintheti hitelesnek minden kételkedő, de elérhetők könyvek, amelyek ebben segítenek. Most csak Jézus Krisztus feltámadásáról kívánok szólni.
Jézus Krisztus feltámadása a keresztyén hit sarokköve. Nem véletlenül került a támadások kereszttüzébe, és nem véletlenül írja Pál apostol: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is" (IKor.15.15). Az is nyilvánvaló, ha Jézus Krisztus feltámadt a halálból, akkor mindaz, amit ő válaszolt a kérdésre "Mi van a halál után?" a legtökéletesebben igazolt előttünk. (Hiszen a feltámasztással az Atya igazolta, hogy Jézus kijelentései, amelyek miatt őt megölték, igazak.) Feltámadásával nem tagadja a halál tényét, nem megszépíti azt, hanem mint utolsó ellenséget, legyőzi. A halál erejét megtöri, a végsőnek hitt hatalom felett uralmat vesz. Mit mondanak hát az evangéliumok Jézus feltámadásáról?
a. Az üres sír. A négy evangélium egybehangzóan állítja, hogy a sír, ahova a keresztre feszített Jézust eltemették, és amelyet katonákkal őriztettek, vasárnap hajnalban üres volt. Azaz eltűnt a holttest. Ennek egyik (és egyben legelfogadhatóbb) magyarázata, hogy Jézus feltámadt, ahogyan ezt a mennyei követek tudtul adták a sírhoz elsőként érkező asszonyoknak. Több más magyarázat is született, amelyek a feltámadás cáfolatát szolgálják. Vizsgáljuk meg ezeket röviden!
­  Tetszhalott elmélet. Jézus nem halt meg, a sírban magához tért, majd távozott. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy akit keresztre feszítettek, majd egy dárdával átszúrtak, miután magához tér a sírkamrában, elhengeríti a követ, kicselezi a katonákat, majd megjelenik, mint az élet Ura.
­  Tanítványai lopták el a testet. Éppen ezt megelőzendő állították az őrséget a sírhoz (Mt.27.62kk, Mt.28.15). Ugyanakkor: i. Mitől változott meg az életük? ii. "Ki halna meg egy hazugságért?"
­  A zsidók vagy a rómaiak lopták el. Nyilvánvaló, ha birtokukban lett volna a holttest, annak bemutatásával nem késlekedtek volna, hiszen ezzel az egész, a feltámadást követő "jézus mozgalom" leállítható lett volna.
b. A feltámadott megjelenései. Az üres sír tagadhatalan tényét Jézus megjelenései magyarázták. Az evangéliumok azt is elénk adják, hogy a feltámadáshit ezekből a találkozásokból fakadt, és nem abból, hogy a sírt üresen látták (kivéve János, Jn.20.8). Hallucinációk, szellemjárások, stb. - mint a megjelenések magyarázatai - kizárhatók.
Mi van a halál után? Jézus azt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él." (Jn.11.26)
A feltámadás nem tan, hanem egy személy, Jézus Krisztus, a feltámadott, aki halott volt, de íme él. Tőle függetlenül semmit sem mondhatunk a feltámadás valóságáról. Ez azért fontos, mert - ahogy láttuk is - nem azért hisszük, hogy a "Mi van a halál után?" kérdésre tudjuk a választ, mert ezt tanították nekünk a szüleink, hanem mert találkoztunk a feltámadottal. A keresztyén közösség azok közössége, akik megvallják: találkoztunk Jézus Krisztussal. Mert Jézus Krisztus feltámadása nemcsak történelem, hanem mindennapi tapasztalat azok számára, akik megismerték őt. Ennek csodáját éljük át, amikor megszólal köztünk az ő üzenete a Bibliából, amikor megtörjük a kenyeret, de akkor is, amikor egyénileg fordulunk hozzá imádságban, bibliaolvasásban.
Mi történik, amikor meghalunk? Olvastam egy rövid jelenetet, amely az erre a kérdésre adott bibliai válasz alapján készült. Ketten beszélgetnek egy hideg, rideg helyen, ahová az imént kerültek. Hamar felismerik, hogy mind a ketten meghaltak. Az is kiderül, hogy az egyikük hívő volt, a másik nem. Mondja is az előbbinek, látod, te is csak eddig jutottál, ameddig én. A jelenet lényege, hogy egyszercsak érzik, életük minden pillanata ismert Isten előtt. Sőt, erről dokumentumok vannak, amit meg is kapnak kazetták formájában. Ott állnak, igen csak megijedve, hogy mindent tudnak róluk, kezükben egy-egy kazetta halom. Majd hívatják az elsőt, aki elmegy, visszajön, eldobja a kazettákat, és bemegy egy ajtón,. amely felfelé nyílik. A másik megkérdezi, hogy ő mit tegyen. Társa egy másik ajtóra mutat, hogy ott lépjen be. Az illető nem akar arra menni, azt gondolja, hogy megy az első után, aki eldobta a kazettákat, a terhelő bizonyítékokat. A jelent azzal végződik, hogy nem tud megszabadulni a dokumentumoktól, hozzáragadtak a kezéhez.
Mi van a halál után?
Jézus Krisztus újra és újra hangsúlyozta: ítélet, azaz számadás. Ennek nyomai be vannak írva személyiségünkbe, hiszen lelkiismeretünk is vádol, elítél, vagy éppen felment. A Biblia szerint a halál után egykor ("azon a napon") mindannyian megjelenünk Isten előtt, amikor valóban egész életünkkel leplezetlenül állunk előtte. (Érdekes itt visszaemlékezni a HKÉ-ekre).
A számadás alapján két lehetőség egyike áll előttünk: menny vagy pokol. Ez az, amit a középkori teológia túlzottan is kiszínezett, elrettentésre használt, stb. Egyikről sem mondhatjuk, hogy ismert előttünk minden részletében. A Biblia is csak képekkel utal rá. Ami a legdöntőbb: az egyik Isten jelenlétével jár együtt, a másik az Isten nélküliséggel. Gondoljunk rá így, az Istennel való kapcsolat oldaláról.
A darab elénkadta az alapvető keresztyén tanítást arról, hogy ki hova kerül. Figyeljük meg: nem arról van szó, hogy az egyik szereplő ellen vannak terhelő bizonyítékok, a másik ellen nincsenek. Mégcsak arról sem, hogy egyikük életében a jó dolgok felvétele ellensúlyozza a rossz dolgokról készült dokumentumokat. Hanem arról, hogy az egyik eldobhatja azokat, a másik nem. Miért?
Mert az, aki feltámadt, értelemszerűen előtte meg is halt. Halála azonban nem véletlen volt. Nem a dolgok szerencsétlen kimenetele. Sőt, nemcsak egyszerűen a zsidó vezetők hatalomféltésének, valamint Pilátus korruptságának szégyenteli következménye. Az Atya színe előtt Jézus halála engesztelő áldozat a mi bűneinkért. Helyettes áldozat, amelyben ő magára veszi a mi istentelenségünk feletti ítéletet, valamint megajándékoz az ő igazságával, Isten előtti ártatlanságával. Ezért dobhatja el az egyik szereplő a terhelő bizonyítékokat. Ő hitét, bizalmát Jézusba vetette, és ezzel életében (és halálában) is érvénybe lépett a nagy csere.
Sok kérdés maradt nyitva. Mi van azokkal akik nem hallottak sohasem Jézusról? Mi történik halálunk és az ítéletre történő feltámadás között? Hogyan támadunk fel testben, milyenek leszünk? Ezek egy részére van válasz, a másik részére nincs.
Mi van a halál után? Leegyszerűsítve: az, ami itt. Ha Jézus Krisztussal jársz, vele maradsz, ha nélküle vagy, nélküle leszel.
De "az Emberfi azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". (Lk.19.10). Ő találkozni akar veled, és képes találkozni veled. Ő az, aki ebben a találkozásban adja meg számodra azt a választ, amely akkor valóban a tiéd. Ő az, aki most neked mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" (Jn.11.25-26)

Kevés szebb és izgalmasabb történet létezik, mint az, amikor valakit Jézus Krisztus elhív a vele való kapcsolatra, a követésre. Szépek ezek a történetek, mert Jézus szeretete és jósága mutatkozik meg bennük az ember sokféle rútsága közepette. Izgalmasak, mert a legváratlanabb fordulatokkal bírnak; nincs két egyforma elhívás - nemcsak az Újszövetségben, hanem a közöttünk jelen lévő Jézus követők, azaz keresztyének életében sem. A ma olvasott rész arra hív minket, hogy legyünk részeseiévé az egyik első tanítvány, Simon Péter elhívásának.
I. A hallgatás és befogadás időszaka
Nagy sokaság veszi körül Jézust a Genezáret-tó partján. Minden oldalról körülveszik, nyomják, szorongatják, mert hallani akarják, amit mond. A tömeg természete a hangzavar; minél többen vannak, annál hangosabbak; minél hangosabbak, annál közelebb akarnak jutni Jézushoz, hogy hallják őt. Jézus így teljesen beszorul a tópartra. Meglát két csónakot, amelyekből a halászok éppen kiszálltak. Ő beszáll Simonéba, egy kicsit beljebb mennek, és onnan beszél a sokaságnak. A víz viszi a hangot, ugyanakkor szabadságot biztosít neki. Jézus tanít.
Tanítása vonzotta az embereket. Kapernaumban "álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt." (4.32) Ugyanez a hatalom, erő mutatkozott meg gyógyításaiban, szabadításaiban (4.40-41). Az emberek szomjaztak mindarra, amit Jézus hozott.
Simon is ezzel a csodálással teljes vonzalommal hallgathatta őt. Ült mellette a csónakban, hallotta a tanítását, látta a már lecsendesedett embereket, amint szinte itták Jézus szavait. Mindazt, ami később vele történt, meg kell hogy előzze ez a figyelem.
Az elhívás a hallgatás és befogadás, az "ismerkedés" időszakával kezdődik sokak számára ma is. Valami Jézus Krisztus vonzáskörébe visz. Ami korábban lényegtelen, mellékes, sőt, talán egyenesen visszataszító volt, az egyszercsak érdekessé, vonzóvá válik. Nem mondod, hogy hiszel Jézusban, mégcsak azt sem, hogy hinni akarsz. De valami történik benned, hiszen közömbösből keresővé lettél. Van, aki a Bibliát veszi elő egyre gyakrabban, van, aki keresztyén ismerőseit közelíti meg, van, aki istentiszteletre kezd járni. Sokszor maga sem tudja, hogy mi indítja őt minderre. De tény, hogy egyre nagyobb figyelemmel és örömmel foglalkozik azzal, amit Jézus mondott és cselekedett.
Erre az időszakra nagy szükség van. Jézust, az ő személyét, tanításának lényegét meg kell ismerni. Itt azonban nem csupán információgyűjtésről van szó. Ez az "ismeret" elkezdi az ember életének legkülönbözőbb területeit megvilágítani, bizonyos dolgokat átrendezni. Változó, hogy kinek mennyi idő szükséges ehhez. Ugyanakkor ez még nem Krisztus követés. Ezért, amikor befejezte tanítását, Jézus így szólt Simonhoz: "Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!"
II. Az engedelmesség mozzanata
Jézus nem hagyja Simont a vonzódó, az álmélkodva hallgató, a távolról lelkesedő szerepében. Követésre, tanítványságra szóló elhívás története ez. Ezért Jézus Krisztus parancsot ad Simonnak.
Eddig Jézus arról beszélt, amiben ő az illetékes. Simon nem gondolja, hogy jobban tudna tanítani az Isten Országáról, mint a Mester. A halászat, a mindennapi életnek ez a területe azonban más kérdés. Itt Simon Péter a szaktekintély: "Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk…" Más szóval: Jézus, ebben a kérdésben nem jól beszélsz. Ha éjjel nem volt fogás, hogy lenne nappal? Sok mindent mondhatott volna még a halász: fáradt vagyok, ne kezdjük újra; értelmetlen ilyenkor próbálkozni; mit szólnak a többiek, ha látják, milyen bolond dologba kezdek… "…de a te szavadra mégis kivetem a hálókat." Furcsa, amit kérsz, Jézus, de mivel Te kéred, megteszem - mondja Simon. Eddig figyelt és hallgatott, most azonban cselekednie, bizonyos értelemben kockáztatnia kell. Eddig azt hallgatta, amit Jézus mindenkinek tanított, most azt kell tennie, amit Jézus kizárólag neki mond. A hallgatásnak, az "ismerkedésnek" nem volt olyan tétje, mint a személyre szóló parancsnak, az engedelmességet váró felszólításnak. A hallgatás Jézus vonzáskörében csodálatos és könnyű, az engedelmességnek ára van és kockázatos. Simonnak döntést kell hoznia, hogy mit csinál.
Az elhívás-történetek állandó és megkerülhetetlen része ez a mozzanat. Egyszer eljön az idő - Jézus hozza el - , amikor Jézus megszólítja az addig "ismerkedőt": "Evezz a mélyre!" Amíg a mélység a tó belsejét jelentette ott és akkor, hallhatjuk Jézus szavait úgy, mint ami kérése nehéz, kockázatos, érthetetlen voltára utal.
Ez a kérés, vagy inkább parancs, olyan területen szólít meg, ahol azt gondolod, hogy te vagy a tekintély. Sok jó és érdekes, lelkesítő gondolat lett már a tiéd, de mindez a "vallás", a "hit" világához tartozik - véled - s nem kell, hogy az elevenedbe vágjon. Jézus azonban egyszercsak abba szól bele, amiben te tartod magadat a mesternek, és őt idegennek látod. A hallgatás, az "ismerkedés", az elkötelezettség nélküli szemlélődés idejének vége; Jézus Krisztus benned elkezdett munkája tovább kell hogy menjen.
Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Mit jelenthet ez?
Valakivel haragban vagy. Nem beszéltek, és megfogadtad, hogy amíg ő nem keres meg téged, semmi nem változik. Jézus azt mondja: menj, bocsáss meg neki, vagy kérj bocsánatot tőle.
A munkád világában. Kikristályosodik előtted egy döntés lehetősége: az egyik oldalon a biztos előnnyel járó, ámde tisztességtelen, a másik oldalon az igaz, de bizonytalanságot szülő választás. Evezz a mélyre!
Életed bármely területén, a mindennapok világában, ahol úgy gondolod, jól kiismered magadat, és kezedben tartod a dolgaid, egyszer csak megszólít: Evezz a mélyre! - Indulj el, kezdj újat, hagyd ott a beváltat, mondj nemet a hamisra, vállald a kockázatot!
Simon így felelt: "… a te szavadra mégis kivetem a hálót".
III. Isten megtapasztalása
Simon engedelmeskedik és csoda történik: nagy menyiségű halat kerítettek be a hálójukkal. Lukács evangélista többszörösen is hangsúlyozza a fogás gazdagságát: olyan sok hal akadt a hálóba, hogy azok szakadozni kezdtek, majd pedig amikor az odahívott társaik segítségével két hajót is megtöltöttek a halakkal, azok majdnem elsüllyedtek. A hálók szakadoznak, a hajók süllyedeznek, minden kevesebbre van méretezve, mint amit a jézusi csoda terem. Az emberi eszközök, az emberi tervezés, az emberi elképzelés nem bírja magábafoglalni és magában tartani azt, amit Jézus képes adni. Az isteni csoda gazdagsága minden emberi számítást felülmúl. Ez az, amit Simon megtapasztal akkor, amikor engedelmeskedik Jézus furcsa és kockázatos szavának.
A "megtelés" (v.7), és így a túlcsordulás Lukács evangélista egyik sokat használt kifejezése (az Újszövetségben 24 alkalommal, ebből 21 Lukácsnál - az evangéliumban és az Ap.Cselben). Leggyakrabban a Szentlélekkel való megtelésre, beteljesedésre használja, míg máskor az Istentől való idő, alkalom elérkezésére, vagy éppen az evangélium által keltett haraggal történő megtelésre. Ennek alapján mondhatjuk, hogy szinte mindig a gazdag Isten hatalmas cselekedeteire mutat.
Simon is sokkal töbet tapasztal, él itt át, mint egy kirívóan ritka, bőséges halfogást. Isten gazdagságából, teljességéből, túlcsorduló szeretetéből lát meg valamit Jézusban. Jézust kezdi megismerni más fényben. Hogy ez mennyire így van, azt jelzi, hogy a csodás események után nem azt mondja, hogy Uram Jézus, adj máskor is ilyen fogást, hogy könnyebb legyen az életem, vagy nem a - bizonyára nagyértékű - zsákmány elhelyezése a legfőbb gondja. Valami egészen más problémája lesz.
"Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!" Jézus isteni gazdagságával szemben nem tehet mást, mint hogy felismeri a maga hiányát, szűkmarkúságát, töredékes és elégtelen voltát. Nemrég még így szólt kételkedve: "Mester, egész éjjel nem fogtunk semmit, de a te szavadra…" - most pedig a földreesve imádja az Urat. A csoda, Isten megtapasztalása, amely az engedelmességet követi, nemcsak Isten gazdagságát, de az ember szegénységét is felszínre hozza. A valóság láthatóvá lesz Simon számára.
Miért kell Simonnak engedelmeskednie egy furcsa dologban? Azért, hogy megtanuljon hinni, azaz magát teljesen Jézusra bízni. Mert amíg a csónakból figyeli, hallgatja a Mester, amíg érdeklődik és "ismerkedik", addig nem lehet Krisztus követéséről, élete odaszánásáról beszélni. Amíg nem tapasztalja meg Isten gazdagságát, és ezzel együtt elkerülhetetlenül a maga szegény, bűnös voltát, addig azt hiszi, hogy ő az élete mestere. Addig nem esik remegve Jézus lábaihoz, felismerve az ő Istenségét és dicsőségét. És addig nem is hallja meg az elhívás szavát, azt a szót, ami mindent újjá tesz az életében:"Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!"
Simon Péter biztosan nem tudta még, mi mindennek kell történni Jézussal, majd pedig ő vele is ahhoz, hogy beteljesedjen ez az elhívás. De ahhoz eleget tudott már, hogy mindent elhagyva kövesse őt…
Íme, így hívta el Jézus Krisztus Simon Pétert az ő követésére. És bár bennünket nem a csónakban tanít, nekünk nem mondja, hogy vessük ki hálóinkat, valamint halak nagy sokaságát sem fogjuk, mégis hasonlóan munkálkodik bennünk is. Amennyiben hatással van rád, engedd magad vonzásába és hallgasd őt, "ismerkedj" vele. Ha már régóta így vagy közelében, vedd észre, ha személyesen szólít és parancsol: engedelmeskedj! Engedd, hogy megmutassa csodálatos gazdagságát, isteni szentségét - és ne vonakodj szembesülni szegénységeddel, bűnös voltoddal. Ha pedig így találkoztál vele, ő elhívott tanítványának, mindent kezébe téve - kövesd őt! ÁMEN!

Ki mehet Isten színe elé, ki léphet be jelenlétébe, ki lehet közösségben vele, ki állhat meg előtte? - kérdezi a zsoltáros (Zsolt. 24.3). Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, az igaz ember - hangzik a válasz. A kéz és a szív nem két különböző dologra vonatkozik. Mindkettő az ember lényére irányítja a figyelmet. A szív az ember benső életének, a kéz pedig külső cselekedeteinek jelképe. E kettő azonban lényegileg egy. Benső irányultságunk és "külső" cselekedeteink nem állnak ellentétben egymással.
Az imént látott jelenet arra a látható "kézre" irányította a figyelmünket, amelyet a mögötte láthatatlanul megbúvó "szív" irányít. A Teremtő arra adta a kezet, hogy adjon, segítsen, szeressen, védjen. Megfelelő szivet, irányultságot is adott hozzá. Mi azonban, kezeinkkel elragadunk, bántalmazunk, gyűlölettel cselekszünk, támadunk. A probléma gyökere azonban nem a kezünkkel van. Sokkal mélyebben megbúvó baj, romlottság van bennünk. Pilátus története erre világít rá.
A kézmosás mozzanatára figyeljünk. Ezt az eseményt az evangélisták közül csak Máté jegyzi fel. Egyetlen mozulatról van szó, amely mozdulat azonban nagy erővel mutatja be és ragadja meg Pontius Pilátus korrupt lényét és viselkedését.
I. A kézmosás Pilátus bűnösségére világít rá
Pilátus ártatlanságát kívánja demonstrálni. Tüntetőleg mossa a kezeit, kinyílvánítva ezzel, hogy ő tiszta. Közben azonban maga sem bizonyos ezen dolog felől. Pilátus nem mondhatta, hogy nem tudja mit tesz. Egyértelműen tudatában volt annak, hogy igaz embert ítél el és ad át a kivégzésre. Ő maga nyilvánítja Jézust bűntelennek a bírói székben ülve. A római helytartó megpróbál küzdeni az igazság érdekében. Figyeljük meg, hogy Pilátus nem az az ember, aki - amikor Jézust elévezetik - cinikusan megrándítja vállát, és minden lelkiismereti probléma nélkül azonnal átadja a kivégzőinek.
Először azzal próbálkozik, hogy - a közelgő zsidó ünnepre való tekintettel, amikor egy foglyot szokás volt szabadon bocsátani - Jézust ajánlja fel a tömegnek. Szembeállítja vele Barabbást, akit valamilyen köztörvényes vétség miatt ítéltek el. Pilátus úgy gondolkodik, hogy ha ezzel világossá teszi, hogy Jézusban semmi bűnt nem talál, és ezt látja a tömeg is, bizonyára az igazat akarják, nem a bűnöst. A helytartó azonban tévedett: "A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el." Pilátus tovább küzd az igazságért: "Erre a helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, melyiket bocsássam szabadon?" Majd amikor a felbőszített tömeg Barabbásért kiált, egy újabb, kicsit már erélytelen próbálkozás követi: "Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? - Feszíttessék meg!"  Pilátus újra meg újra megpróbál kitérni a vezetők akarata elől: "De mi rosszat tett?" - mindez azonban hiába. Kórusban zúgják: "Feszíttessék meg!".
Pilátus nem akarta elítélni Jézust. Miközben ezek történnek, egy furcsa üzenetet kap feleségétől: "Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta." A feltehetőleg babonás rómait egyfajta félelem járta át. János evangélista írja le részletesebben Pilátus belső küzdelmét. Látszik, hogy fél elítélni ezt a különös valakit, aki némán áll ítélője előtt, azonban fél a tömegtől is, valamint félti a befolyását is.
Végül úgy dönt, hogy kiadja Jézust. Tudja, tudnia kell a szíve mélyén, hogy mit tesz. Tudja, hogy vétkes. Éppen ezért mossa meg kezeit látványosan. A szimbólikus cselekedet arra hivatott, hogy igazolja, de valójában leleplezi őt. Akinek mások előtt kell tüntetőleg mosni a kezeit, az gyakran tisztában van azzal, hogy vétkes. Az mosakszik, aki mocskos, és az mentegetődzik, aki vétkes. A tisztaságnak ez az erőteljes hangoztatása, láttatása, bizonyítása arról szól, hogy valami nincs rendben. Pilátus, azzal, amivel ártatlanságát akarja bemutatni, bűnösségéről tesz bizonyságot.
Gondold végig, hogy vajon te is nagy "kézmosásban", "tisztálkodásban", azaz mentegetődzésben vagy-e. Az önmagad tisztaságáért, ártatlanságáért folyó harc nem leplez-e le? Ki az a személy, melyik az a helyzet, ahol magasra emeled kezeid, mondván: én bizony tiszta vagyok?
Talán semmi nem irányítja jobban gondolataid, érzelmeid, cselekedeteid, mint az önigazolás. Nyomorult az az ember, aki önmagát próbálja megtisztítani, mert hiába. Arany János az Ágnes asszony balladájában csodálatosan festi le ezt a kínzó hiábavalóságot:
            "Mert hiában tiszta a gyolcs,
            Benne többé semmi vérjel:
            Ágnes azt még egyre látja
            S épen úgy, mint akkor éjjel.
            Óh! irgalom atyja, ne hagyj el!
            ….
            És ez így megy évrül-évre,
            Télen-nyáron, szünet nélkül;
            Harmat arca hő napon ég,
            Gyönge térde fagyban kékül.
            Óh! irgalom atyja, ne hagyj el!"
Vajon Pilátus, dacára annak, hogy látványosan mosta kezeit, megszabadult a kíntől?
Vajon a folyamatos "kézmosás" nem annak a jele, hogy nem tiszta a lelkiismereted? Pilátust leleplezi a színpadias jelenetbe illő kézmosás.
II. A kézmosással Pilátus elhatárolódni próbál
Pilátus, nem tudta jobb belátásra bírni a főpapokat és a feldühített, vérszomjas tömeget: "… amikor látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás egyre nagyobb lesz,"  úgy dönt, hogy megteszi, amit követelnek. De nem vállalja érte a felelősséget, mondván: "Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek vétkétől" és közben mossa kezeit. Teljesen nyíltan, őszintén, egyértelműen elhatárolódik Jézus kiszolgáltatásától. Neki nincs köze az ügy végkifejletéhez, mindenki hallhatja és láthatja, hogy ő mást akart. Ezt jelképezi a kézmosás.
De vajon megteheti-e ezt Pilátus? Az, aki a bírói székben ül és döntéseket hoz, bármilyen nyomásra is teszi ezt, vajon mondhatja-e, hogy ez nem az ő döntése, hanem a többieké? Átháríthatja-e a felelősséget a helytartó? Demonstrálhatja-e mindezt a kézmosás mozdulatával?
Az Ószövetségben olvasunk arról, hogy bizonyos esetekben a kézmosás hivatott jelképezni az ártatlanságot. Amikor egy meggyilkolt embert találtak a mezőn, akkor a tetemhez legközelebb eső város vénei meg kellet hogy mossák a kezüket és a következőt kellett mondaniuk: "Nem a mi kezünk ontotta ki ezt a vért, és a szemünkkel sem láttuk" (V.Móz. 21.7) Pilátussal azonban, nyilvánvalóan, nem ez a helyzet, még ha így is szeretné láttatni és látni magát!
Istentől való kötelessége, tiszte dönteni (ker. tanítás az államról), és ezt nem ruházhatja át másokra. Nem hivatkozhat a körülményekre - amikor valójában arról van szó, hogy "jó politikusként" a pozíciót választotta az igazság helyett. Nem vohatja ki magát a felelősség alól, sem a kézmosással, sem azzal,, hogy azok belementek az egyezségbe: "Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!" Hiába hangzik ez el, nem vehetik le Pilátusról a bűn súlyát. Egymás közt megegyezhetnek, de Isten előtt semmi nem változik. Pilátus, aki babonás félelemben mossa kezeit ártatlansága jeléül, bűnös.
Gondolkozzunk el, miben hárítjuk másra a felelősséget a legkülönbözőbb helyzetekben. Pilátusnak is annyi oka volt erre: a forrongó tömeg, a sorozatos próbák kudarca, politikai pályafutása fenntartása, valamint az, hogy ő kimondta az igazat (igaz ember), és azok magukra vették a felelősséget. Négy súlyos és komoly érv amellett, hogy ő mindent megpróbált. Négy alapos indok, amellyel átruházhatja a felelősséget, megnyugtathatja lelkiismeretét. Hasonló helyzetben minden ember kapva kapna az alkalmon, hogy akár csak egyre támaszkodjon ezek közül.
Mi is mind ilyenek vagyunk: ahol lehet, másokat hibáztatunk. Hol mosod kezeid, mondván, ez nem a te ügyed, neked már nincs közöd hozzá? Mi az a szereped, helyzeted, amiben  - mégha látszólag át is ruházod a felelősséget - Isten nem ment fel téged? Amíg az előbbiekben azt láttuk, hogy az önvédelem, az önigazság állítása nem tesz igazzá, úgy most azt látjuk, hogy a másokra hárítás, a felelősség alól való kibújás szándéka is zsákutca.
Pilátus kézmosásával elhatárolódni próbál, ez azonban ne menti fel őt. Ez nem teszi őt sem ártatlan kezűvé, sem tiszta szívűvé. Nem alkalmas arra, hogy megálljon az egyetlen igaz bíró, az élő Isten előtt. Annak perében derül ez ki, aki az utolsó napon bírája lesz minden élőknek és már meghaltaknak.
III. A kézmosás örök hiábavalósága
…az, ami nyilvánvaló ebben a történetben. Pilátus mosakszik - de hiába; magát meg nem tisztíthatja, a felelősséget másokra nem háríthatja. A tömeg, úgymond, magára és utódaira veszi Pilátus bűnét, Jézus vérét, életét. A valóság azonban egész más.
A valóság az, hogy Pilátus keze véres, szíve romlott. Az valóság az, hogy az én kezem és szívem, valamint a te kezed és szíved hasonlóképpen se nem ártatlan, se nem tiszta. Hiába mossuk, semmi sem változik.
A valóság az, hogy egyetlen egy van csak, aki megállhat Isten színe előtt: Jézus, aki tiszta szívű és ártatlan kezű. Ő az, akinek csak jót tevő kezét mi emberek átszegeztük, valamint egyedül az Atyára irányuló szívét még az Atya is elhagyta. Jézus veszi magára mind Pilátus, mind a tömeg, mind a vezetők bűnét. Jézusra száll saját maga meggyilkolása bűne. Azért, hogy mi, Pilátus és az elvakult tömeg leszármazottjai, megmosattassunk.
A szimbólikus kézmosás helyébe így lép a keresztség sákramentuma. "'Az Ő vére és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bűnömet olyan bizonyosan elmossa, amiolyen bizonyosan megmosattam külsőképpen a vízzel, ami a test tisztátalanságát szokta elmosni. " HK. 69. kérdés-felelet.
Hiábavaló kézmosások helyett jöjjünk ahhoz, aki egyedül meg tud tisztítani: az Úr Jézus Krisztushoz! Ámen.

Az imént hallott (és látott!) ének Isten királyi uralmáról, fennséges hatalmáról szólt. Pluralista világunkban az erő, a hatalom, a befolyás központi kérdés. Látszólag nem így van, hiszen a számos alternatív életstílus, érték, vallás közepette az eluralkodó ideológia a tolerancia, a másság elfogadása. A másikat nem erővel legázolni, hanem megérteni és elfogadni tartozunk. Ebből az következik, hogy az erőszak, a másik felé való kerekedés, a hatalom kérdéseinek visszaszorulóban kellene lenniük, és hamarosan a béke korszakának kell ránk köszöntenie. Érezzük persze, hogy ez nem így van, és a hangzatos jelszavak, ideológiák mögött kemény küzdelem folyik. Ez igaz az élet minden területére. A politika, a gazdaság, a kultúra és a vallás világában mindenki a hatalmat, az erőt kívánja. Szembenálló felek harcolnak befolyásuk megtartásáért vagy kiterjesztéséért. A hatalom, az erő kérdése olyannyira központi, mint még talán soha a világtörténelemben.
Ebben az ellentmondásos helyzetben vallunk mi Isten hatalmáról, az ő erejéről, amely sokféle választ kelt sokakban. Vannak, akik ünnepelik Isten hatalmát, örvendeznek felette, dícsérik őt erejében, ahogy a zsoltáros is tette. Gyönyörködnek abban, hogy az Úr uralkodik, és naponta erőt merítenek ebből. Mások keserűen szemlélik Isten hatalmát: Ha ő valóban uralkodik, hogyan érhetett bennünket egy bizonyos személyes, vagy akár történelmi léptékű tragédia? Vannak, akik minden hatalomra gyanakvóan tekintenek, sőt, elutasítják azt, mert "a hatalom korrumpál." Az anarchisták jelszava, hogy "semmi hatalmat senkinek". Megint mások hatalomra, befolyásra vágynak teljes erejükkel. A legkevésbé sem kívánják, hogy valakinek a hatalmát elismerjék maguk felett, hogy valaki beleszóljon az életükbe. Esetleg éppen a hatalom alóli felszabadulás eufórikus örömében élnek. Hogyan vallhatunk ebben az  ellentmondásos összefüggésben Isten erejéről?
Úgy, hogy arra és oda tekintünk, akiben és ahol Isten megmutatta az ő erejének, bibliai kifejezéssel élve királyságának, a természetét. Isten uralmának titokzatos valósága, hogy éppen ott lesz a legnyilvánvalóbbá, ahol a legelrejtettebben jelentkezik: Jézus Krisztusban, a kigúnyolt királyban.
I. A kigúnyolás
A názáreti Jézus kezdettől fogva királyi, azaz uralkodói igénnyel lépett fel. Azt hirdette, hogy az ő személyében elérkezett, manifesztálódott Isten királyi uralma: "Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." (Mk.1.14) Ha őbenne Isten uralma valósul meg a földön, akkor nyilvánvaló, hogy uralkodói minőségben tekint magára. Jézus nemcsak hirdeti ezt a hatalmat, hanem demonstrálja is; ennek jelei a gyógyítások, ördögi befolyásból való szabadítások, amelyek tanításával együtt járnak.
Jézusnak ez a fellépése, mivel tömegeket mozdít meg és gyakran szembeállítja őt a vallási vezetőkkel, az utóbbiak befolyását veszélyezteti, érdekeit sérti. Ennek következtében döntenek arról, hogy Jézust ki kell végezni. Először a zsidó Nagytanács hallgatja ki Jézust, amely istenkáromlásért halálra ítéli, hiszen Jézus Istennel tette magát egyenlővé. Az ítélet után a római helytartó, Pilátus elé viszik, mert nem volt joguk halálos ítéletet végrehajtani. A vallási vádból politikait faragnak, Pilátus azonban átlát rajtuk. Mégis, bár ártatlannak nyilvánítja Jézust, hatalmát féltve enged a felbőszített zsidó tömegnek, ezért kiszolgáltatja őt, hogy feszítsék meg.
A kiszolgáltatás és a megfeszítés közötti eseményekről szól igénk. Jézust a római katonák királyként gúnyolják ki.
Rövid, tömör leírás áll előttünk, a katonák szórakozása azonban hosszabb ideig tarthatott. Azt olvassuk, hogy Jézus köré gyűjtötték az egész csapatot, ami több száz ember jelenlétét feltételezi. Annak, ami itt történik nem a kínzás a célja. A katonák egyszerűen csak szórakoznak, valahogy úgy, mint amikor a gyerekek királyosdit játszanak. Nem megtervezett, hanem spontán játékról van itt szó. Vannak benne hangadók, vezetők, szorgalmas kivitelezők, vannak durvábbak és szelídebbek, vabnnak, akik a háttérből figyelnek. A fájdalmas az benne, hogy ez a játék "élesben megy", valamint hogy felnőttek játsszák az Isten Fiával.
A szórakozáson, unaloműzésen túl a rómaiak zsidógyűlölete, zsidók iránti megvetése is benne van ebben. Hallhatták, hogy Jézus ellen a politikai vád az, ahogy király akar lenni. Spontán ölt testet az unaloműzés abban, hogy királyként kezdik el gúnyolni azt, aki szemeikben nyilvánvalóan nem király. Hiszen nevetség tárgya, hogy ez a birkatürelmű elítélt, aki félholt a megkorbácsolástól, uralkodó lenne. Éppen ezért alkalmas a gúnyra. "A zsidók királya?! - igen, éppen ilyen! Nesze nektek, akik telve vagytok messiási, világuralmi vágyakkal, hát ez a ti királyotok! Királyt akartatok? Csinálunk mi nektek királyt!" És a nagy röhögés közben az egyik már veszi is le piros köpenyét, hogy császári bíborpalástként terítse rá. Egy másik azonnal fonni kezdi a töviskoronát, mert király nem létezhet a hatalom, a megkülönböztetés, a gazdagság jele nélkül. Valaki pedig egy eldobott nádszálat kap fel, és adja Jézus kezébe jogarként a többiek tapsolása közepette. Tökéletes a jelmez, királyt csináltak a szerencsétlen elítéltből. Egymással versengenek, amint térdet hajtanak előtte, és császárnak kijáró hódolattal köszöntik: Üdvözlégy, zsidók királya! Itt éri el a kegyetlen és egyre jobban eldurvuló játék a csúcspontját, miközben Isten Fia, az, aki királyi igénnyel lépett korábban fel, nem tesz semmit.
Amikor már nincs több poén, kimerült a szórakozás, mint ahogy egy megunt, elhasznált játékot eldobnak, félrerúgnak, Jézust tovább alázzák: "leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték." Majd levették róla a köpenyt, felöltöztették és elvitték keresztre feszíteni. Vége a játéknak, kezdődik a munka…
II. Válaszok a kigúnyolásra
Milyen hatással lehetett Jézus királyként való meggúnyolása a jelenlévőkre? Milyen gondolatokat, érzéseket kelthet ez a leírás mindenkori olvasóiban? Mi történik itt valójában?
A jogosság érzete. Látszólag Jézus azt kapta, amit megérdemelt. Illik hozzá a jelmez. A királyhoz, akinek nincs hatalma ellenségei felett, illik a római katona köpenye. Az uralkodóhoz, akinek semmi gazdagsága nincs, illik a töviskorona. Az, akinek király létére nincsenek alattvalói, miért ne szorongathatna egy nádszálat? Akinek semmi tisztessége, miért ne lenne gúny tárgya? Ezek a kellékek, valamint az egész színjáték egyértelműen a napvilágra hozzák: Jézus nem király, csak annak állította magát. A cselekedetek - látszólag - az igazságot szolgálják, mégha durvák is. Miért nem az igazat mondta? Miért vezette félre a népet? Akkor is, ma is lehetnek olyanok, akik némi elégtételt éreznek. Annyi szélhámos van a világban, jó lenne, ha mindegyikről lerántanák a leplet. Ez a hozzállás Jézus esetében valós cinizmust és közönyt jelent. Nem más, mint egy nyegle vállrándítás. Ha valaki ennyit lát a názáreti Jézus személyéből, és semmi nem háborítja fel az ellene folytatott hazug perből, a zsidó vallási vezetők irigy féltékenységéből és Pilátus korrupt magatartásából, a felszínesség rabjává lett. Semmit sem lát a golgotai eseményekből.
Fájdalom és felháborodás. Mind keresztyén, mind nem keresztyén emberek leggyakrabban ezzel válaszolnak Jézus meggúnyolására. Hogyan lehet valakit emberi méltóságában így meggyalázni, mégha kivégzésre ítélték is? Miért nem avatkozott valaki közbe a katonák durva, kegyetlen szórakozását látván? Hol volt Pilátus, aki legalább annyit megtehetett volna, hogy rendreutasítja beosztottait? A hívő embernek kérdés, hogy hogyan tehették ezt meg Isten Fiával? Miért kellett neki így megcsúfoltatnia? Miért nem elég maga a keresztrefeszítés annak minden borzalmával, miért esik meg vele ez a szadista játék is? Miért engedi Isten? Ezekkel a kérdésekkel jutunk el Isten királyi hatalma titkáig. Mert míg nemes dolog ez a felháborodás, Jézus királyként való megcsúfolása Isten előtti elcsodálkozásra, megdöbbenésre, elmélyedésre kell hogy hívjon bennünket.
(Elcsodálkozás, megdöbbenés, Isten előtti hódolat) Ez a válasz akkor születik meg bennünk, amikor egy mélyebb jelentését ismerjük fel a durva eseményeknek. Miért történhet meg mindez az Isten Fiával, az Istentől való királyi uralom hordozójával? Éppen azért, hogy királyként imádhassuk őt. Mert Isten itt leplezi le az ő királyi hatalmát. Itt teljesedik be, ami végigvonult Jézus életén. Isten Fia, az utolsó idők uralkodója, szegényes körülmények között, kiszolgáltatott csecsemőként érkezik ebbe a világba. Miközben Isten királyi uralmát hirdeti, vándortanítóként él, "fejét nincs hová lehajtania". Alattvalói közé 12 a társadalom szempontjából jobbára jelentéktelen alakot lehet sorolni - akik megcsúfolásakor már hűtlenné lettek hozzá. Ebbe a képbe illik halála is: meggúnyolt, kinevetett, lesajnált királyként múlik ki a világból. Hogyan lehetséges ez?
"Az én országom nem e világból való…" (Jn.18.36) - mondja Jézus. Isten uralma, aminek Jézus Krisztus képviselője, megvalósítója, nem látható hatalom gazdagsággal, uralkodással, alattvalókkal. Az Istentől való királyság nem ölt olyan formát, mint a földi hatalom. Az, aki az egyetlen igazi, valóságos hatalmat hordozza, nem bír aranykoronával, bíborpalásttal, jogarral. De az igazi király nem is kerülheti el a világ gyűlöletét, a világ hatalmasaival való összeütközést. Pilátus, valamint a zsidók mind a hatalom igazsáságnak emberei. Számukra az az igazság, ami az ő, a hatalmasok törekvését szolgálja. Velük szemben áll Jézus az igazság hatalmával, Isten hatalmával. Ez elviselhetetlen számukra, ezért elpusztítják őt. A világ minden gyűlölete ott van a katonák durva játékában. Az igazi, Istentől való király tehát nem kerülheti el, hogy megcsúfolja az Istent gyűlölő világ. Ebben látjuk meg a katonák tettének mélyebb jelentését: prófétai tettet hajtanak végre. Azzal, hogy királynak öltöztetik Jézust, de nem úgy, mint egy földi királyt akaratlanul is tudtul adják az egész világnak: íme az Istentől való király, akit elutasít a világ.
III. Mit jelent keresztyénnek lenni?
A töviskoronást királyban Istent imádni. A keresztyén ember Jézust nem megcsúfolása ellenére tiszteli és imádja, hanem éppen meggúnyoltként csodálja és magasztalja őt. Éppen abban ragadott meg bennünket, hogy bár Isten Fia volt, szeretetből alávetette magát értünk a gúnynak és kereszthalálnak. Megaláztatásában Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját hordozza el. A kersztyén ember nem szégyelli Istene megcsúfolását a kereszten, hanem mivel tudja, hogy Isten itt vett végső győzelmet a Sátán hatalma felett, Jézus Krisztust éppen kereszthalálában és feltámadásában imádja és hívja élete urának.
A keresztyén ember engedelmes Királyának. Nem annyit tesz Krisztus követőjének lenni, hogy bűneink megbocsátást nyertek Jézus halála által. Őt királyunknak mondjuk ma is. Ha nem akarunk ezáltal gúnyolódni, akkor királyként, azaz teljes engedelmességben kell szolgálnunk őt. Különben hasonlóan üresen hajtogatjuk e címet, mint a katonák. Hiszen milyen király az, akinek nem kell engedelmeskedni, nem kell hódolni, akit nem fontos komolyan venni, akivel tiszteletlenül lehet bánni, akiről bármikor el lehet felejtkezni, akit bármikor el lehet némítani? Olyan, mint amilyet a katonák láttak Jézusban…
A töviskoronás király népéhez tartozni. Egy olyan király népéhez, akit csak megmosolyogni lehet - mai is. A korabeli művelt római világban nevetség és megvetés tárgya volt az, aki képes volt azt állítani, hogy Isten világot megváltó bölcsessége egy megfeszített zsidóban testesült meg. Hasonlóan ma, Jézus Krisztushoz és az ő népéhez tartozni gyakran jelenti azt, hogy az ember nevetség tárgya lesz. A keresztyén ember azonban nem szégyelli kigúnyolt, megcsúfolt királyát.
Ezért ünnepeljük mi Isten hatalmát, és Istennek ezt a hatalmát ünnepeljük Jézus Krisztusban. Ezt a hatalmat, ami igazsággal és szeretettel ölelkezik egybe. Azt az erőt és uralmat, amely a Golgotán megfeszített Krisztusból fakad. Isten téged, ennek láttatásával, az ő országába hív. Fogadd el királyi uralmát, ismerd meg dicsőséges erejét, és add át magad a szeretet és az igazság hatalmának! ÁMEN!

A názeretiek szemtől szemben találják magukat Jézussal. Jézus pedig, a falujukbeli, nem az az a személy, akivel a találkozás közömbös. A történet elején azt olvassuk, hogy elterjedt a híre az egész környéken… és dicsőítette őt mindenki. Ez igen pozitív reakciót jelent. A názáretiek viszont oda jutnak, hogy hihetetlenül felháborodnak, és dühükben megragadják Jézust, hogy megöljék őt. Jézus, isteni erővel, átment közöttük és elment tőlük…
Mindennek az a jelentősége számunkra, hogy a keresztyén élet ott kezdődik, abból fakad, kizárólag abból születik, hogy szemtől szemben találjuk magunkat Jézussal. Márpedig ha ez megtörténik, az hasonló módon reakciót vált ki belőlünk. Jézus szemtől szemben nem hagy(hat) érintetlenül! Egy egyházi beszéd lehet semmilyen - Jézus azonban nem. Ez a tétje a mai alkalomnak: vagy elfogadás, önátadás, hit a válasz, vagy pedig (burkolt vagy nyílt) elutasítás, gyűlölet. Nincs középút. Milyennek bizonyul a gyülekezet? Milyennek bizonyulsz te? Átmegy közöttünk és eltávozik, vagy pedig itt marad, és otthonra talál?
Talán azt kérdezed, mi ez az arrogancia? Ki ez az ember, aki azzal jön, ha ő beszél, Jézus jelenik meg? Mit képzel magáról? - Semmit. Ugyanolyan ember vagyok, mint te, aki talákoztam Jézussal szemtől szemben. Egyszercsak megszólalt, valóságos lett, beleszólt a dolgaimba. Arra hívott, hogy őt hirdessem. Hogy ő megjelenik közöttünk, az nem az én képességem - hanem Isten döntése és ígérete: tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg azokat, akik hisznek.
I. Kicsoda Jézus?
Jézus tehát Galilea tartományaiban jár, tanít a zsinagógákban - de erővel és hatalommal, ami meglepte az embereket. Így megy el egy szombaton szülővárosába, Názáretbe, ahol a zsinagógában Ézsaiás próféta könyvéből olvas. Tudatosan kikeresi azt a helyet, amivel önmagát azonosítja, önmagát mutatja be a názáretieknek.
"Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem" - olvassa a jól ismert szavakat a názáretieknek. Jézus, az aki beszél, nem más, mint az Isten által kiválasztott és felruházott személy. Szavai és tettei mögött a mindenható Isten áll. Ő annak teljhatalmú küldötte, aki mindent alkotott és kezében tart - téged is. Akiről most szó van, aki szemtől szemben jön, nem önmaga jelöltje és nem is másoké. Jézus Krisztus nem az egyházé, a lelkipásztoré, a papoké. Ő nem a mi programunk, nem valamiféle vallásos propaganda vagy párt frontembere. Nem ennek a világnak, evilági szervezetnek vagy hatalomnak a nevében és erejével jön, hanem az Isten nevében, az Isten megbízásából, az Isten erejével, az isteni progamot végrehajtani. Azért jön, hogy az ördög munkáit lerontsa. És hogy ez mi, azt szintén megtudjuk a próféta szavaiból, amit Jézus Krisztus önmagára vonatkoztat.
"Hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek". Isten programja az, mondja Jézus, hogy jó hírt mondjak, kiáltsak a szegényeknek. Kik a szegények? Jézus követői között találunk anyagi értelemben szegényeket, és biztos, hogy számára nem volt mellékes az ő ügyük Azonban jó hírt hirdetett a gazdagoknak is - pl. a vámszedők. Jézus azt hirdette, hogy Isten szereti azokat és jövőt készít azoknak, akiket megvetettek, gyűlöltek, lenéztek saját népüknek tagjai. A szegénység mindenféle nyomorúságot magába foglal. Jézusnak jó híre van minden szegény számára. Aki testi egészségében szegényedett meg és aki lelkileg nyomorodott meg. Aki szegény az örömben, és aki szegény élete céljának az ismeretében. Aki szegény a kapcsolataiban, mert már mindenkit elvesztett - akár a halál, akár elviselhetetlen volta miatt. Aki szegény a múltjára nézve, mert nem kellemes, hanem fájdalmas emlékei vannak csak, és aki szegény a jövőjére nézve: mert nincs reménysége, nincs kedve élni, nem lát maga előtt jövőt. Bármiféle szükségben és nyomorúságban az, akit az élő Isten ruházott fel hatalommal és küldött el, tud örömhírt mondani neked.
Jézus jó híre 3 részből áll annak alapján, amit Ézsaiás próféta könyvéből felolvasott:
Szabadulás a foglyoknak és a megkínzottak szabadon bocsátása. Mint látjuk Jézus jó híre nem pusztán szó, beszéd, szavak… amelyekből oly sok hiábavaló van körülöttünk és bennünk is. Azért jött, hogy az ördög munkáját lerontsa, azaz, akik rabok és akik megkínzottak, meggyötörtek, azokat megszabadítja és meggyógyítja. Kik a foglyok és kik a megkínzottak? Jézus által egyetlen egy fogoly szabadult meg, Barabás. És bár azt tanította, hogy látogassuk meg a börtönben lévőket, nyilvánvaló, hogy nem a börtönben lévő foglyok voltat Istenől kapott programjának a középpontjában. Az itt szereplő "elbocsátani", "elküldeni", "elengedni", "megszabadítani" kifejezés a megbocsátás, a bűnbocsánat szava is a Bibliában. Jézus tehát szabaddá tesz olyan szellemi-lelki tartozásoktól, kötelezettségektől, fogságból, ami mögött a bűn és a Sátán hatalma áll. Dolgok, amiket te teszel és amiket ellened tettek, amelyek fogollyá tesznek, megkötöznek, megkínoznak és megggyötörnek.
Mindezek a legkülönbözőbb formákat öltik az életünkben. Mert nyilvánvaló, hogy rabságban él az alkoholista és a drogos - akiket Jézus ma is megszabadít! - de sokaknak kevésbé nyilvánvaló, hogy a teljesítménycentrikus életvitelük, amelynek következtében szétesik a családjuk, félelmeik, hogy nem fogadják el őket mások, rejtett - tudatos vagy tudat alatti - kötődéseik ugyanolyan rabságot jelentenek. A bűnös beidegződések, viselkedésminták, gondolkodás mögött a Sátán áll, aki fogollyá tesz és megkínoz. Jézus azért jött, hogy szabaddá tegyen - mert ez a minket szerető Isten programja.
" … a vakok szemei megnyílását" Jézus Isten erejével és felkenetésével valóban megynyitotta vakok szemeit. Mégis, ahogyan nem egyedül a börtönben lévőkhöz ment, úgy nem kizárólag a vakokat gyógyította meg (itt nincs szó süketekről, bénákról, stb.) Azokhoz jött, akik nem látnak - de más értelemben. Úgy, ahogy Jézus, később, maga választotta, ruházta fel erővel és küldte el Pált: "Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát…" (Apcsel. 26.18) Jézust szemtől szemben csak az látja meg, akinek megnyitja szemeit. Erről a vakságról szól a názáretiek története.
És azért küldött el,"hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét", ami nem más, mint Isten kegyelmének az ideje. Jézus azt mondja, hogy jó hírt hirdetni jött, Isten szeretetének, szabadításának, közelségének a jó hírét. Azt, hogy ő megismerhető, Jézusban megtalálható, szeretettel elfogadja a bűnöst, aki hozzáfordul. Mert nem elítélni akarja, nem elpusztításra vágyik, nem a halál a szándéka, hanem az élet. Nem véletlen, hogy Jézus itt hagyta abba a tekercs olvasását. Ézsaiásnál így folytatódik: "Istenünk bosszúállása napját". Jézus most nem a bosszúállást, az ítéletet jött hirdetni, most nem ennek van az ideje. A názáretiek azonban ezt várják: nem magukon, hanem a bűnösökön, a pogányokon.
"Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára." mondja Jézus. Ez vagyok én, itt van az idő, ezért vagyok itt. Nem holnap van az Isten kegyelmének az ideje, hanem ma. Most van itt, hogy jó hírt hirdessen a szegénynek, szabadulást a fogolynak, szemeik megnyílását a vakoknak. Immár nem a távoli jövő, hogy új kezdődjön az életedben.  Mi a válaszod erre?
II. A názáretiek válasza…
…a megdöbbenés. Egyetértettek azzal, amit mondott, de mégsem tudták bevenni. Nem a József fia ez? Ismerjük az apját, az anyját, a családját, a házát, itt nőtt fel közöttünk. Hogy lenne ő a Messiás, a felkent, az Isten küldötte? Miért higgyünk neki? Mi a bizonyíték? Túl közeli, túl mindennapos ez az egész ahhoz, hogy ilyen nagy csodát hordozzon, mint amiről ő beszél!
Nem így van ma is? Miért pont a mai nap lenne valami teljesen újnak a kezdete? Hogyan történhetne velem igazi csoda itt? Ebben a mindennapos közösségi házban, egy régi történet egy régi könyvből, emberi szavak, mindennapos ember? Miért higgyünk? Mi a bizonyíték?
Jézus tudja, mi történik a hallgatóiban: "Bizonyára azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat. Amiről hallottuk, hogy megtörtént Kapernaumban, tedd meg itt is, a saját hazádban." Hallották, hogy Jézus csodákat tett, de nem hiszik. Ha az orvos valóban tud gyógyítani, bizonyítsa azzal, hogy magát gyógyítja meg. Ha Jézus valóban az, akinek állítja magát, bizonyítsa azzal, hogy megteszi, amiről hallottak - de kétségbe vonják. Nem hisznek, de nem magukat okolják, hanem Jézust. Mint ma is: akik Isten okoljátok a hitetlenségért. Tedd meg ezt, vagy azt, ha azt akarod, hogy higgyek… Hányszor megtette! De te elfelejtetted, amit ígértél… Vagy: ha megtenné, biztos, hogy átadnád magad neki?
A názáretiek vakok. Jézus két - általuk jól ismert - történettel próbálja megnyitni a szemüket.
Illés és a sareptai özvegy. Áháb király idejében a király gonoszsága miatt Isten bezárta az ég csatornáit, amelynek következtében súlyos éhínség állt be. Illés prófétát Isten egy pogány városba, Sareptába küldi, hogy ott gondoskodjon róla az éhínség idején. Amikor Illés egy özvegyasszonynyal találkozik, kenyeret kér tőle. Az özvegy azt válaszolja, hogy csak egy marék lisztje és egy kevés olaja van, amelyből az utolsó adag kenyeret készül megsütni magának és fiának, azt megeszik, azután pedig meghalnak. Illés azt mondja neki, hogy ne féljen, készítse el a kenyertet, adja neki, és Isten csodálatosan gondoskodni fog róluk: a lisztes fazék nem ürül ki, a olajos korsó nem fogy ki. Minden úgy történt, ahogy Isten azt megmondta.
Miért hitt az asszony Illésnek és az ő Istenének? Miért nem kért először bizonyítékot, csodát, mint a názáretiek, hogy ezt látván higgyen, és adjon Illésnek enni? Ő hitt, megtette, amit Isten mondott, és utána tapasztalta a csodát. Ami utána történt, az bizonyította, hogy Illés igazat mondott. Vajon miért?
Ha több lett volna a korsójában, lehet, hogy azt mondja: nem adok, hátha kihúzzuk a fiammal az éhínség végéig. De neki szinte semmije sem volt, szegény volt. Felismerte rendkívüli szegénységét, és ezért hitt. Hiszen nem volt mit vesztenie: ha nem ad Illésnek, egy nappal később hal meg. Ha ad, és Illés nem mondott igazat, egy nappal korábban hal meg.
Naámán története. Gazdag ember, - ő is pogány - de leprás. Így megy el Elizeus prófétához, várván, hogy meggyógyítja őt. Ő azonban ahelyett, hogy kezeit rátéve imádkozott volna érte, szolgájával üzen Naámánnak, hogy hétszer fürödjön meg a Jordánban. A hadvezér ezen felháborodik, de szolgái tanácsára végül megteszi, amit a próféta mond, és meggyógyul. Miért hitt végül és miért cselekedett? Mert hiába gazdag, mégis szegény: kiközösítésre, lassú halálra ítélt leprás ember.
Ez Jézus válasza a názáretiek hitetlenségére, akik csodát követelve leplezik azt. Azért jött, hogy jó hírt hirdessen a szegényeknek, a rászorulóknak. Ilyen volt a sareptai özvegy és ilyen volt Naámán. Ezekhez küldte Isten az ő küldötteit és ezek fogadták azokat hittel. Ezek tapasztalták szabadítását és csodáját.
A názáretieknek pedig több sem kellett. Micsoda, hogy ez a jött-ment ácslegény, József fia két megvetett pogánnyal hasonlítsa össze őket? Hogy olyanok, mint egy koldosszegény özvegy, valamint egy büdös leprás? Sőt, hogy azok jobbak, mert hittek? Ők nem szegények, nem vakok! Megalázó, megbotránkoztató, amit ez az ember mond, és mit képzel, hogy ők hozzáforduljanak. Ez a gyilkos indulat oka…
…ma is. Mert amikor Jézussal szemtől szemben állsz, azt hallod, hogy te vagy a szegény, te vagy a fogoly, te vagy a megkínzott, te vagy a vak! Aki mindig mosolyogsz - összetört vagy. Aki büszke vagy egyéni szabadságodra és szabadelvűségedre - bűneid rabja vagy. Aki kérkedsz értelmeddel és világosságoddal - vak és tudatlan vagy. Akit jóleső érzések töltenek el, amikor végignézel anyagi javaidon - koldusszegény vagy.
De Jézus Krisztus örömhírrel, szabadítással, gyógyítással, kegyelmével jön ma hozzád. Ne csikorgassad a fogad, ne nyomd el a hangot, ami szívedben megszólalt, ne engedd büszkeséged felülkerekedni Jézus hívásán. Fogadd el őt és higgy benne!
Nincs bizonyíték, csak egy jel: a kereszt jele. Az, hogy ő, az Istentől elküldött belehalt ebbe a programba. Mert idővel mindenki úgy fogadta, amint a názáretiek. Ezért végezték ki.
Micsoda - a mai napig tartó - jószándéka és kegyelme Istennek, hogy erre nem bosszúállással felelt. Hanem azzal, hogy feltámaszotta őt, hogy nevében bocsánatot és új életet kínál ma is. Egészen addig, amíg eljő az Ézsaiás által meghirdetett bosszúállás, azaz az ítélet napja.
Jézus áll veled szemtől szemben. Ne utasítsd el, hanem fogadd el őt! ÁMEN

Az idők, amelyekben élünk, nagyban különböznek. Más a 30-as évek, a 60-as évek, a 90-es évek, vagy a mi korunk, a 21. század első évtizede. Ugyanakkor mégis vannak visszatérő jellemzőik. Magyarországon például visszajöttek a „nyúlós-ragacsos” 80-as évek, amely időszak arról ismertetett meg, hogy semmi sem az volt, aminek látszott vagy nevezték. Ez ma is így van. Ebben elvitathatatlan „érdemei” vannak országunk vezetőinek, politikusainak, de erre nem érdemes pazarolni a szót és az időt, hiszen ez már közhely. Egy olyan világban élünk – és ne essünk abba a hibába, hogy csak a politikusokat kárhoztatjuk e miatt, bár az ő felelősségük letörölhetetlen ebben! – amelyben, úgy tűnik, minden csak elnevezés kérdése. Ha valamit átneveztünk, akkor az  - sokak fejében – mássá lett. A hazugság nem hazugság, csak az „igazság teljes kibontásának” elmulasztása. A gyűlölet nem gyűlölet, hanem szenvedélyesség. A házasságtörés csak a boldogság és igaz szerelem keresése, amihez mindenkinek joga van. A közvagyon lenyúlása nem lopás, hanem annak következménye, hogy egy „sikeres üzletember” „jókor volt jó helyen.” Az igazság kimondása gyűlöletbeszéddé lesz. A hit megvallása nem más, mint beszűkültség és vallási intolerancia, rosszabb esetben fundamentalizmus. Amikor sokakat megbotránkoztatnak hitük meggúnyolásával, művészi szabadságról hallunk. Azt is lassan megtanuljuk, hogy a pedofília generációk közötti intimitás… Minden csak névadás, megnevezés, kommunikáció. És közben semmi sem az, ami valójában.
Az ilyen megfoghatatlan, „nyúlós-ragadós” világgal szemben egy kristálytiszta világba érkezünk a ma olvasott bibliai részben (a képet, úgy érzem, használni kell – de mivel egy nyúlós-ragadós világban élünk, amelyben sok mindent ráragasztanak az emberre, hozzá kell tennem, hogy távol áll tőlem, hogy ennek a képnek bármiféle áthallása legyen az ún. kristályéjszaka kegyetlen és borzalmas valóságával!). Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol kristálytisztán néven neveztetnek a dolgok, és ahol semmi nem kerülhet átnevezésre, elkenésre, maszatolásra. Éppen ezért olyan nehéz nekünk ez a bibliai szakasz. Ezért hökkent meg, ezért érezzük magunkat kényelmetlenül jelenlétében, ezért leszünk feszültek tőle. Azokban a napokban Jeruzsálemben egy egészen más világ volt jelen a nép között. A Szent Isten világába érkezünk, a Szent Isten látogatta meg a várost, és ennek alapján ma a Szent Isten népe közötti jelenlétéről kívánok szólni.
I. Hogyan jöhet egyszerre a földre a menny és a pokol?
A felolvasott szakasz három nagyobb egységre oszlik. Az első és a harmadik leírható úgy, mint „menny a földön”, a közbeeső rész címe viszont a „földre szállt pokol” lehetne. Miért?
Amikor a Szentlélek kiáradt, az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot arról, hogy a megfeszített Jézus feltámadt és él, és megszületett az első keresztény közösség, olyan időket éltek, mintha a menny jött volna a földre. Mi más lenne a magyarázata annak, hogy ezek az emberek szívükben és lelkükben annyira egyek voltak, hogy gondolkodás nélkül, ha kellett, saját vagyonuk odaáldozásával gondoskodtak a szegényekről, és ennek következtében nem volt közöttük szűkölködő. És mivel ez nem a megvalósult kommunizmus, hiszen nem az államhatalom intézte a vagyon megosztását, hanem a szeretet önkéntes túlcsordulása, bátran mondhatjuk, hogy csoda. Ha emberek úgy szeretik egymást, hogy senkinek nincs hiánya, mert akinek több van, az a magáét odaadja, akkor ott valami rendkívüli történik. Ha ma Magyarország egyszer csak átváltana a tolvajok, csalók, lenyúlók, megvesztegetők és megvesztegetettek országából a szeretet ilyen közösségeinek országába, azt mondanánk: ez csoda. A menny jött a földre.
Ugyanakkor nemcsak ez az egység mondatja velünk, hogy itt rendkívüli időkkel találjuk magunkat szemben. Miközben az apostolok nagy erővel tesznek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, hasonlóan különleges erőt jelez az, hogy jelek és csodák, tömeges gyógyulások és a gonosz megkötöző munkájából való szabadulások történnek. Jeruzsálem környékéről is tömegek jönnek, hozzák a betegeket, a nyomorultakat, hogy az apostolok elé tegyék őket. Lukács evangélista, teljesen tudatosan, ezekkel a sorokkal azt a jeleníti meg, amikor Jézushoz tódultak a tömegek, hogy gyógyulást nyerjenek. Ugyanilyen erővel szolgálnak az apostolok. Már pedig ha ez így van, akkor a menny jött a földre, Isten különleges módon meglátogatta az ő népét.
A legtöbbünknek nincs is ezzel gondja. Örömmel, csodálattal, kételyekkel teljes vágyakozással olvassuk: ilyen is van Isten népében? Mások egyenesen vágynak erre, imádkoznak, hogy ajándékba adassék nekünk is a Szentlélek jelenléte olyan mértékben, hogy mi is megéljük ezt a szívig-lélekig hatoló szeretetközösséget, valamint a gyógyulások csodáit. Ezen a ponton viszont valami megtorpanásra késztet. Hogy kerül ide egy másik történet egy házaspár haláláról? Mi ez a kettősség? Hogyan lehet, hogy az egyik oldalon Isten szeretetét ünneplik, a másik oldalon meg egészen fura módon, sőt, elfogadhatatlan módon ennek a közösségnek két tagja meghal? Hogyan lehet egyszerre jelen „menny és pokol” a földön (hiszen nem „pokol” az, hogy valaki azért meghal, mert nem adja oda teljes vagyonát az egyháznak?)?
Bár, amint majd hamarosan látni fogjuk, Anániás és Szafira bűne nem az volt, hogy nem adják oda az eladott vagyonból származó teljes összeget az Úr ügyének, a mai ember számára nem ez a lényeg. A kérdés, amely felkavar, sőt, felháborít az, hogy hogyan lehetséges, hogy Isten halállal sújt valakit egy ilyen „kis ügyért”? Mert akármi is történt pontosan, azt mindenképpen nehéz megértenünk, hogy Isten halálra sújt két embert a bűnéért? Hol van szeretete? Igazságos-e ez? Hát nem lehet hibázni? Miért hallunk akkor irgalmas és megbocsátó Istenről?
Egy nagy kettőséggel véljük hát magunkat szembetalálni. Isten itt van, szeretete kiárad, egység születik és csodák történnek. Mindenki örvendezik. És ugyanakkor egyszer csak Isten ítélete lesújt, és holtan esik össze Anániás, majd felesége, Szafira. Az egyiket vágyjuk, a másiktól viszolygunk. Az egyik szeretete, a másik ítélete. Kibékíthetetlen valóság. Hogy van ez?
Ami kettősségként jelenik meg számunkra, az valójában egyazon dolognak a két oldala. Isten legalapvetőbb tulajdonsága szentsége. Isten szent, azaz egészen más, teljesen különáll mindattól, ami a mi világunk „nyúlós-ragacsos”, bűnös valósága. Isten szentségében szerető, és nem annak ellenére. Szentségében, különállásában igazságos, hatalmas, és kegyelmes, irgalmas. Isten, a Szent látogatja meg a várost; és ehhez kapcsolódik a szeretet lelkületének kiáradása, valamint ehhez kapcsolódik szigorú ítélete is. Annyira nem ismerjük Istennek ezt a – leglényegibb! – tulajdonságát, hogy elválasztjuk, sőt kijátsszuk szeretetét igazságával. De meg kell látnunk, el kell ismernünk, hogy Isten szentsége nem megosztható, nem felbontható. Nem választhatjuk ki belőle, ami nekünk tetszik, hogy azután félredobjuk, ami 21. századi, individualista és humanista beállítódásunknak nem tetszik.
Jeruzsálemet a Szent látogatta meg, és ezzel járt az egység, a kegyelem, a gyógyulás csodái, és Anániás és Szafira elvesztése, amint az az általános reakció is, amelyről úgy olvasunk, hogy nagy félelem szállta meg a gyülekezetet, és sokan nem mertek hozzájuk csatlakozni. Olyan különleges módon jelent meg Isten ereje, hogy az mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, és legalább annyira vonzotta az embereket, mint amennyire tartózkodást is kiváltott. Mindenki érezte, hogy itt nem egy könnyű, laza dologról van szó; az élő és szent Isten látogatta meg őket. Ezeket az időket, amikor minden egyértelmű és kristálytiszta módon a helyére kerül, nevezzük ébredésnek. Az egyháztörténet során újra és újra voltak olyan időszakok, amikor Isten Szentlelke különösen is kiáradt egy közösségre, egy városra, egy országra. Ezeknek az időknek az a jellemzője, hogy a nagy többség sokkal inkább tudatában van a lelki valóságnak, Istennek, mint máskor. Isten dicsősége és szentsége korábban ismeretlen erővel jelenik meg a gyülekezetekben, és az emberek egészen megrendülve tartanak bűnbánatot olyan dolgok miatt, amelyek korábban senkit sem zavartak. Egyik oldalról súlyos agónia, fájdalom jelenik meg a szívekben a felismert szörnyű istentelenség miatt, ami hetekig is eltarthat, majd pedig ezt túlcsorduló, kitörő öröm és Isten magasztalása váltja fel. Ezeket az időket a szent félelem, Isten rendkívüli tisztelete, megújuló hit és szeretet, és ezzel együtt sokak megtérése követi. Korábban nem ismert buzgósággal és tűzzel hangzanak fel az imádságok, és a keresztények mindennél jobban vágynak az egymással való közösségre, és Isten magasztalására. Ez az ébredés. Anániás és Szafira történetét, valamint az első gyülekezet tapasztalatát, meggyőződésem szerint, csak akkor érthetjük meg helyesen, ha felismerjük, hogy Isten különös látogatásának, ébredésnek vagyunk tanúi ebben a leírásban.
II. Miért halt meg Anániás és Szafira?
Korábban is szó esett róla, most is hangsúlyozni kell, hogy nem volt kötelező vagyon beszolgáltatás az ősgyülekezetben. Barnabás, a pozitív példa, éppen úgy önkéntesen járt el, mint Anániás és Szafira. Kiderül, hogy a házaspár egy jól megfontolt és átgondolt terv alapján járt el. Eladtak egy birtokot, amelynek árából félretettek maguknak egy részt, a többit pedig elvitték és „az apostolok lába elé tették”, azaz felajánlották a gyülekezet és a rászorulók szükségeire. Péter kérdéséből egyértelművé válik, hogy nem az volt a probléma, hogy nem adták oda a teljes összeget, hanem az, hogy úgy szándékoztak tenni, mintha mindent felajánlottak volna az Úrnak: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?”
A házaspár elsősorban nem Péternek hazudott, hanem a Szentléleknek. Nem embereknek, hanem Istennek. A Szentlélek olyan cselekedeteket munkál, mint Barnabásé, és látszólag ugyanazt teszik Anániás és Szafira. De csak látszólag, mert bár cselekedetük hasonló, annak lényegében, szívében valami egészen más munkál. Úgy tesznek, mintha ők is a Lélek indítása alatt lennének, valójában pedig emberi, testi, végeredményben ördögi indítékaik vannak. Érdemes feltenni a kérdést: ha az adakozás önkéntes volt, miért szőtték ezt a tervet? Mit akartak így elérni? Félre akarták vezetni az apostolokat és az egész gyülekezetet, hiszen maguk is olyan színben akartak feltűnni, mint azok, akiknek élete a Lélek uralma alatt zajlott. De az ő életük, legalábbis amikor tervezték a hamisságot, már a Sátán inspirálása alatt volt. Becsapták a gyülekezetet, és azt hitték, hogy ez lehetséges. És ez a döntő pont. Képzeljétek el azoknak a szívét és gondolkodását, akik annyira lenézik, megvetik Isten Lelkét, hogy amikor ilyen csodák és események történnek közöttük, amikor a „menny jön a földre”, akkor ők nem számolnak a Szentlélekkel. Amikor Isten ennyire valóságosan jelen van, szentsége ennyire érezhető, csodái ennyire kézzelfoghatók, jelenléte ennyire erősen mutatkozik meg az egységben és szeretetben, akkor ennek kijátszása, az átverés és a képmutatás szándéka nyílt szembeszegülés az Úrral, nyílt megvetése szentségének és erejének. Ez a nyílt istenellenesség az, ami nem állhat meg - és nem az, hogy vagyonukból valamit eltettek maguknak! Ez a nyílt istenellenesség az, aminek következtében Isten ítélete sújtja Anániást és Szafirát, akik megismerhették az Urat, és mégis megvetették őt.
Mindez olyan támadás az első gyülekezet egysége, őszintesége és hitelessége ellen, amit Isten nem enged meg. Nem engedheti, hogy ezen keresztül olyan métely lopózzék be a gyülekezetbe, ami idővel mindent átjár, mindent „nyúlóssá és ragacsossá” tesz (Isten cselekszik, nem Péter; vö. a prófétai ajándék, amely megynilvánul!). A Szent van jelen népe között, és aki nem veszi alázattal, örömmel, és hálával a meglátogatás idejét; aki nyíltan szembeszegül vele, azt elemészti. Ha nem tenné, nem lenne Isten, nem lenne egészen más, nem lenne szent. És ezzel együtt nem lenne lehetőség a megtérésre, egy közösségnek, egy országnak, egy népnek a megújulásra, az újrakezdésre, a „nyúlós-ragadós” valóságból való megszabadulásra, a dolgok újból történő, a Szent valóságával egyező néven nevezésére.
A Szent nem maradt elérhetetlen világosságban, hiszen Jézus Krisztusban emberré lett, közöttünk járt. Nem tartotta magát távol e világ minden nyomorúságától és bűnétől. Megérintette a leprást, megbocsátott a vámszedőnek, új kezdetet adott a házasságtörőnek. Végül magára vette az egész világ minden szennyét, mocskát, bűnét a kereszten. A harmadik napon az Atya feltámasztotta Fiát, hogy mindenkinek hirdesse: általa és vele kapcsolatba lehet lépni a Szenttel és igazzal. Telve van kegyelemmel, szeretettel és bocsánattal. De ha valaki szembeszegül vele, azt szentsége elkerülhetetlenül felemészti…
III. Gyakorlati megfontolások
Mire hív bennünket ma, ebben a „nyúlós és ragacsos” korban a Szent jelenléte népe között? Néhány kérdésben foglalom össze a textus mondanivalóját számunkra.
Ismerjük-e, elismerjük-e és leborulunk-e a Szent előtt? A protestantizmusban, helyesen, nagy hangsúlyt kapott Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelme, valamint az, hogy Krisztus által személyes és bensőséges kapcsolatba kerülünk az Atyával. Nincsen egy olyan közvetítő intézmény, az egyház, amely törvényeivel, valamint nincsenek olyan személyek, a papság, amely felhatalmazásával Isten és az egyén közé állna azzal, hogy csak bizonyos határok, szabályok, gyakorlatok betartásával lehet az Atyához jutni. Nincs kötelező gyónás, nincs kötelező mise közbeiktatva Isten és ember közé. Nincs ilyen rendszer, ami Isten szentségét, egészen más valóságát érzékeltetné. A protestantizmus, helyesen és biblikusan, azt mondta, hogy egyedül Krisztusra van szükségünk ahhoz, hogy személyes kapcsolatba kerüljünk az Atyával. És ez így igaz! De Krisztusban meg kell tanulnunk látni és imádni a szent Istent. Gyakorolni kell magunkat abban, hogy miközben Isten közelsége Jézusban elérhető, jelenléte a Lélek által adatik nekünk, ez nem automatikus, nem magától értetődő, nem valami, ami jár nekünk… hanem egyedül kegyelem. Kegyelem, hogy a szent Isten, az egészen más eljött, kiszolgáltatottá és elérhetővé tette magát a számukra. Boruljunk le és imádjuk a Szentet!
Hogyan és miért imádkozunk? Az elmúlt hetekben többször is felhívtam a figyelmet arra, hogy ebben az évben különösen is szeretnénk hangsúlyt fektetni az imádságra és a böjtre. Imádkozunk a Szentlélekért, a Lélek kitöltéséért, Isten vezetéséért gyülekezetünk életében. Hisszük és várjuk, hogy az Ige növekedjen közöttünk és általunk. Hogyan formálja ezt az imádságos Isten elé állást a mai textus? Számosan imádkoznak a Szentlélek kiáradásáért, gyógyulásokért, jelekért és csodákért… de vajon tudjuk-e, hogy mi történik, ha ez az imádság meghallgattatik? Vajon készek vagyunk-e, és valóban szeretnénk-e Ézsaiás tapasztalatát: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan nép között lakom…” Amint imádkozunk, fel kell hogy tegyük magunknak a kérdést: vágyjuk-e, akarjuk-e, hogy először bennünket üssön szíven az Úr szentsége, és a mi elveszett és tisztátalan voltunk? Azt hiszem, ezt nem fogalmazzuk így meg, és nem várjuk, hogy ha eljön, először bennünket hív komoly és fájdalmas bűnbánatra. Amint imádkozunk a Szentlélek kiáradásáért, az Ige növekedéséért, legyen bennünk a vágy: Uram, mutasd meg szentséged, mutasd meg elveszettségem, mert te mindennél fontosabb vagy!
Miben hív ma bennünket az Úr megtérésre? Mi az a „nyúlós és ragacsos”, hozzánk tapadt, bennünket lehúzó, megszégyenítő valóság, amiről ma azt mondja a szent Isten: azért vagy itt, hogy ma ezt leoldjam rólad és megtisztítsalak? Hol ítél meg bennünket azzal, hogy csak maszatolunk és jelenségeket átnevezünk, de egyértelmű szavát és igazságát nem vállaljuk? Mit mond nekünk, személyesen, a képmutatásról, a testvéreink, a ránk bízottak, vagy éppen a vezetőink félrevezetéséről? Térjünk meg abból, amit megítél, amiben becsaptuk egymást –és legfőképpen azt hittük, hogy becsaphatjuk a Szentlelket… Jöjjünk így elé az úrvacsorai közösségben!
Amint Szentlelkét kiárasztja ránk, amint megláttatja valós voltunkat, amint megtérésre hív és megtisztít, egyszer csak meghalljuk mi is kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” És akkor így válaszolhatunk: „Itt vagyok, engem küldj!” ÁMEN!
Lovas András

A Kánaán földjén jövevényként élő Ábrahám szövetséget köt Abímelekkel, a kánaáni Gérár városa királyával. Nincs ebben a történetben semmi megrendítő, különösen izgalmas esemény, hitben megélt hősiesség, vagy éppen Isten előtti kudarc. Olvasunk esküről, szövetségről, egy kútról, valamint tamariszkuszfák ültetéséről. Békében telnek a pátriárka napjai, miután megszületett a várva várt gyermek, Izsák.
A mindennapinak nevezhető történet mélyén egy közönséges konfliktus húzódik. Abímelek szolgái erőszakkal elvettek Ábrahámtól egy kutat, amelyet ő ásott. A konfliktus azonban, amint látni fogjuk, összefüggésben áll Ábrahám hitével, hatással van arra, hogyan tekint Isten ígéreteire. A jelentéktelennek tűnő - sokáig elhallgatott, majd felszínre törő - konfliktus túlmutat önmagán.
Az Ábraháméhoz hasonló mindennapi konfliktusok elengedhetetlenül jelen vannak mindannyiunk életében. Annyira természetes ez, és annyira sok lehet belőlük, hogy meg sem próbáljuk Isten akarata szerint rendezni őket. Az a tapasztalatom, hogy sokkal többen próbálják elhallgatni, elfelejteni konfliktusaikat, letagadni, elfojtani valós sérelmeiket, mint amennyien készek azokkal szembenézni, és szembesíteni azokat, akik megbántották őket. Talán észre sem veszik, hogy ez milyen erősen hatással van hitükre, Istennel való kapcsolatukra.
Kérjük Isten Szentlelkét, hogy Ábrahám konfliktusának leírásán keresztül szóljon hozzánk, és leplezzen le minket önmagunk előtt. Mindebben - a történet alapján - három kérdés vezet bennünket: Hogyan látod önmagad? Hogyan látnak téged? Hogyan látod Istent?
I. Hogyan látod önmagad?
A történetben nyilvánvalóvá lesz, hogy Abímelekkel való konfliktusában Ábrahám egészen másképpen tekint magára, mint ahogyan a kánaáni király gondolkozik róla. A pátriárka szemrehányást tesz Abímeleknek az erőszakkal elbitorolt kút ügyében, aki szemlátomást semmit sem tud az esetről. Vajon miért nem panaszkodott Ábrahám korábban, miért nem szólt azonnal Abímeleknek, amikor a jogtalanság megesett vele? Miért volt, hogy hosszabb időn keresztül magában hordozta sérelmét?
Ezen kérdések megválaszolásában egészen biztosat nem tudunk, de Ábrahám helyébe képzelve magunkat juthatunk bizonyos következtetésekre. Isten egyik nagy ígérete hosszú idő után beteljesedett életében: fia született feleségétől, Sárától. Az ígéret gyermekének megérkezése megpecsételte Isten szavát, hogy Ábrahámot nagy néppé teszi. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Ábrahámnak a továbbiakban nem kell hitben, az ígéretekre nézve élnie. Hol lesz az otthona, hogyan lesz övé és utódaié a föld, amelyen most csak megtűrt jövevényként él, mindenféle jogbiztonság nélkül? Amint Isten egyik ígérete beteljesedett, amint elmúlt a mindent átjáró öröm, újra megjelennek a kínzó gondolatok: "Igen, ezt megadta az Úr, de vajon megteszi-e ugyanezt a földdel is…?" Ábrahámot bizonyosan foglalkoztatta ez a kérdés. Közben kiás egy kutat, amely jószágainak és embereinek az éltető vizet adja, ami a megélhetés, az életben maradás szimbóluma, néhány négyzetméternyi föld. Azonban hamarosan megjelennek Abímelek emberei, és erőszakkal elzavarják Ábrahámot. Mire gondolhat az ősatya? "Uram, hogy lesz ebből föld, ha még egy kutat sem hagynak nekem?"
De nem szól Abímeleknek, akit ismer (vö: Gen.20.). Miért nem tiltakozik? Feltehetően azért, mert idegen, jövevény, akit semmiféle jog nem véd. Úgy látja magát, mint aki kisebb és gyengébb, mint az uralkodó. Lehet, hogy félelem van szívében. A helyzetét csak nehezíti, hogy korábban már konfliktusba keveredett Abímelekkel, amikor Gérárba ment, és Sáráról azt mondta, hogy testvére. A király magához vette az asszonyt, de Isten álmában megintette. Ezután Abímelek jogos felháborodással kérte számon Ábrahámon hazugságát. Mindezen bonyodalmak után könnyen lehet, hogy Ábrahám úgy érezte, bölcsebb hallgatni. Közben azonban gyötörte az őt ért sérelem (különösen azután, hogy Abímelek azt mondta neki, lakjon ott országában, ahol kedve tartja, 20.15). A konfliktus azonban hatással volt Istennel való kapcsolatára nézve is: "ha Abímelek így bánik velem, hogyan lesz nekem itt földem?"
Mennyire ismerős ez a félelem, görcs nekünk, keresztyén embereknek is! Milyen gyakran látjuk úgy magunkat, mint akik másodrendű állampolgárok vagyunk, akiknek szinte bocsánatot kell kérniük nem hívő embertársaiktól amiatt, hogy léteznek. Amikor sérelem ér bennünket, úgy látjuk magunkat, ahogy Ábrahám is: ki vagyok én, hogy szóljak? Különösen, ha tudjuk, korábban mi is méltatlanul viselkedtünk velük szemben. Közben pedig Istennek panaszkodunk: Látod Uram, hogy mit gondolnak rólam, hogyan csapnak be, hogyan erőszakoskodnak velem? Hol vannak az ígéreteid, hogy megőrzöl, megvédsz, stb? Sokan a gyülekezetben a másik emberre is így tekintenek. Fájdalmas hallanom újra és újra, hogy valaki csúnyán nézett rám, vagy nem köszönt, tudatosan elfordította fejét, vagy nagyon megbántott. Gyáva vagy őt ezzel szembesíteni, de közben panaszkodsz Istennek, hogy téged miért nem szeretnek. Azt gondolod, hogy te vagy egyedül a meg nem értett, az elutasított, a kisemmizett. A meg nem oldott, mindennapos, jelentéktelennek tűnő konfliktusok hatással vannak az Istennel való kapcsolatodra!
Hogyan látod önmagad? Mit gondolsz, hogy mit gondolnak rólad? Lásd meg, hogy néven nem nevezett, elfojtott konfliktusaid miatt érzed nyomorultnak magad. Közben pedig vétkezel az Úr ellen, és a Krisztus teste ellen: "… vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak." (Ef.5.25) Amíg szívedben keserűséggel, nehezteléssel vagy, és úgy próbálsz tenni, mintha ez nem lenne, hazugságban vagy! Nem mondasz igazat testvérednek, aki ugyanannak a testnek, a Krisztus testének egy másik tagja. Vesd le a hazugságot, és tárd fel a konfliktusaidat! Amíg ez nem történik meg, az önmagadról alkotott - hamis - kép rabja vagy, mint Ábrahám. Hiszen a valós helyzet egészen más volt, mint amit Ábrahám feltételezett.
II. Hogyan látnak téged?
Míg Ábrahám kesereg, Isten a pogányokban munkálkodik. Felkerekedik Abímelek, hadseregparancsnokával, Pikóllal, hogy szövetséget ajánljon Ábrahámnak. Mondandójuk a következő: "Isten van veled mindenben, amit cselekszel. Esküdj meg nekem most Istenre, hogy nem csalsz meg sem engem, sem a fiamat, sem az unokámat, hanem olyan hűségesen bánsz velem, és azzal a földdel, ahol jövevény vagy, ahogy én bántam veled."
Abímelek egészen mást látott, mint Ábrahám. Látta - hiszen nem "hitből" mondja - hogy Isten van Ábrahámmal. Talán abban találkozott az Úrral, hogy amikor Ábrahám imádkozott házanépéért, minden meddő nő meggyógyult, talán abban, hogy Izsák a lehetetlen körülmények közepette megszületett, de az is lehetséges, hogy a tapasztalata, hogy Ábrahám Isten áldottja, nem köthető egyetlen eseményhez. Mindenesetre olyan erős a meggyőződése, hogy a szövetségbe még utódait is bele kívánja foglalni, kinyilvánítva ezzel meggyőződését, hogy Isten áldása generációkon keresztül fog Ábrahám családján nyugodni.
Micsoda kontraszt a két látásmód között! Abímelek szavai felszabadítják Ábrahámot arra, hogy néven nevezze sérelmét. Kiderül, hogy Gérár királya semmiről sem tud, de mintha nehezményezné, vagy legalábbis nem értené, hogy Ábrahám csak most számolt be az őt ért jogtalanságról: "Te sem szóltál róla nekem…" Ha Ábrahám azonnal tiltakozik a kánaánitánál, nem kell végigélnie mindazt a félelmet, bizonytalanságot, nem kell abban a tévhitben élnie, mint amiben hosszabb ideig élt.
Ugyanakkor Isten előtt is el kellett, hogy gondolkozzon, hiszen azon túl, hogy tévesen ítélte meg, hogyan viszonyul hozzá Abímelek, egy pogány király ajkairól kellett hallania Isten üzenetét. Az Úr számtalanszor megígérte neki, hogy vele lesz, amit most egy kánaáni uralkodóval mondat ki. Hogyan lehetséges, hogy Abímelek látja azt, amiben Ábrahám kételkedik?
Erre a kérdésre nem válaszolnunk kell, hanem magunknak is meghallanunk Isten kijózanító üzenetét benne. Micsoda különbség lehet a között, ahogyan magadat látod, és ahogy mások látnak! Lehetséges, hogy miközben el vagy foglalva saját panaszaiddal, félelmeiddel, más valaki látja rajtad a Jézus Krisztussal élt élet áldásait. Lehet, hogy míg kételkedve kérdezed, hol van az Úr, más valaki talán kimondani nem tudja, de érzi, hogy Isten áldása van rajtad. Talán egyszer egy nem hívő ismerősöd szavai nyitják fel szemeid az evangélium igazságára, hogy az Úr veled van.
De még ha senki sem látná, akkor is igaz: Jézus Krisztusban veled van az Isten! Nem ellened, nem távol tőled, hanem veled, sőt Szentlelke által benned! Ez az evangélium, az örömhír. És "ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" - kiált fel Pál apostol (Róm. 8.31). Neked ezt nem láttatni kell, hanem minden körülmények között hinni, tudni és eszerint élni. Akkor látszani is fog. De a kérdés nem az, hogy vajon látják-e, tapasztalják-e mások, hogy veled az Isten, hanem az, hogy úgy látod-e magadat, ahogyan Isten lát téged? Bárcsak magadhoz ragadnád az evangélium e dicső igazságát, hogy semmi meg ne foszthasson téged Jézus Krisztus szeretetének valóságától!
III. Hogyan látod Istent?
A történet befejező részében azt találjuk, hogy Ábrahámnak, aki néven nevezi konfliktusát Abímelekkel, megújul a kapcsolata az Úrral. Nemcsak magát, hanem az Urat is másképpen látja. A konfliktus terhétől, az ezzel járó rémképtől való szabadulás az Istennel való kapcsolatára is hatással van.
Miután megszületik a szövetség, és Ábrahám ígéretet kap Abímelektől, hogy a kút az ő jogos tulajdona, a géráriak visszatérnek otthonukba. "Ábrahám pedig tamariszkuszfákat ültetett Beérsebában, és segítségül hívta ott az Úrnak, az örökkévaló Istennek a nevét."  Amikor a pátriárkák Isten közbeavatkozását, a vele való találkozást, nagy szabadítását élték át, gyakran építettek ennek emlékére oltárt és hívták segítségül az Úr nevét (12.8, 13.4, 26.25, 28.18kk., 33.20, 33.14). Ez mutatja azt, hogy Ábrahám Istennel való nagy találkozásnak élte meg a Abímelekkel való szövetséget. Ugyanezt erősíti meg, hogy Istennek új nevet talál: El Ólám, az Örökkévaló Isten. Ehhez hasonlóval szintén csak döntő események kapcsán találkozunk Mózes első könyvében (El Eljón -Felséges Isten, 14.19-20; El Rói - a látás Istene, Gen. 16.13; El Saddaj - Mindenható Isten, Gen. 17.1). De vajon miért ültet Ábrahám tamariszkuszfákat, ahelyett, hogy oltárt építene, amikor az Örökkévaló Istent ünnepli?
Ne felejtsük el, a kérdés a föld volt. Ábrahám mostmár jogos tulajdonosa egy kútnak, annak nyomán, hogy a kánaáni uralkodó felismerte, vele van az Isten. Mivel tudná legmegfelelőbben kifejezni megújult hitét a földre nézve az Örökkévaló Úrban, mint abban, hogy fákat ültet? Ezzel is birtokba veszi a föld egy részét, arról nem is beszélve, hogy aki fát ültet, nem rövidtávon gondolkodik.
Ábrahám felszabadult rémképeitől, és újra hatalmasnak és valóságosnal látja az Urat, akinek örömmel mutat be istentiszteletet. A gyermek ígérete mellett a föld ígérete is beteljesedni látszik. Úgy látja magát és az Urat, ahogy azt Isten jelenetette ki. Boldog és áldott ember.
Meggyőződésem, ha konfliktusainkat Jézus Krisztus elé hozzuk, és az ő jelenlétében egymással tisztázzuk, olyan bilincsek kezdenek el lehullani rólunk, amelyek súlyosan megbénítják az Úrral való kapcsolatunkat. Hamis az a gondolat, hogy ezek az ún. kis sérelmek szóra sem érdemesek, hogy ezeken nem múlik semmi. Ne múljon el úgy a mai nap, hogy nem engedelmeskedünk az Igének: "…ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. … Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." (Ef.5.30, 32) ÁMEN!

Jézus Krisztus azt mondja egy gyermeke megszállottsága miatt összetört apának: "Minden lehetséges annak, aki hisz." Az Úr azt mondja a már minden reményét elvesztett Sárának: "Van-e valami lehetetlen az Úr számára?" Mindezen bizonyságok ellenére mi, akik Jézus Krisztus követőinek valljuk magunkat, akik arra építjük életünk, hogy ő az emberré lett Isten, aki meghalt és feltámadt, igen gyakran mondjuk - vagy inkább csak gondoljuk - amikor egy-egy akadály, próba, nehézség áll előttünk: ez lehetetlen!
Isten, és talán mi magunk is néven tudjuk most is nevezni, mi az, amit megoldhatatlannak, hihetetlennek, reménytelennek, végképp elveszettnek, azaz lehetetlennek tartunk az életünkben. Míg fejünkkel azt mondjuk, hogy annak, aki egyszülött Fiát a halálból feltámasztotta nincs lehetetlen, szívünket könnyen megbéklyózza a feltevés: ez lehetetlen. Vígasztalás és megbékélés súlyos veszteségemben? Lehetetlen! Az Urat elutasító házastársam, gyermekem vagy szülőm megtérése? Lehetetlen! Krízisbe jutott házasságom gyógyulása? Lehetetlen! A megfelelő társ megtalálása, hogy valaki engem szeressen és elfogadjon? Lehetetlen! Szabadulás rossz szokásomból, amely uralkodik rajtam? Lehetetlen! Gyermekáldás az idős házaspár, Ábrahám és Sára életében? Lehetetlen! - De Isten azt kérdezi: "Van-e valami lehetetlen az Úr számára?" És mindannyian tudjuk az igazságot… Isten Szentlelke munkálja bennünk, hogy ne csak tudjuk ezt az igazságot, hanem mindent tudjunk arra bízni, aki számára nincs lehetetlen!
I. Isten a nem mindennapit a mindennapokban munkálja
Ábrahám és Sára életében az Úrral való jelen találkozás napja olyan volt, mint bármelyik más nap. A rekkenő hőségben, feltehetően a reggeli munkák elvégzése után, Ábrahám sátruk bejáratában hűsöl. Sáráról itt még nem olvasunk, de valószínű, hogy ő is mindennapi megszokott feladatait látja el. A lehetetlen problémája  természetesen velük van. A kérdés, a fájdalom, hogy nincs gyermekük, soha nem hagyja el őket. A hit vajúdása, hogy az Úr ígért utódot, de ennek beteljesedése biológiailag lehetetlenné lett mára, nem hagyja el őket. Ez nem azt jelenti, hogy Sára a sátorban belül, Ábrahám pedig a bejárat előtt hűsölve minden délelőtt ezen gondolkodott. Mégis igaz, hogy életükben mindent át kellett, hogy hasson ez a kérdés. Az egész életünk alapjait érintő kérdések, ahol élesen és valóságosan vetődik fel, hogy vajon képes-e Isten újat cselekedni, mindig velünk vannak. Akkor is jelen vannak, akkor is hatással vannak ránk, amikor tudatosan nem azokkal foglalkozunk. Nem hozakodunk elő velük úton útfélen, jól megválogatjuk, hogy kiknek tárjuk fel magunkat, sőt, gyakran nagyon tudatosan rejtjük el ehhez kapcsolódó gondolatainkat és érzelmeinket. Ugyanakkor mégis mindig a "felszín" közelében maradnak ezek a problémák.
Az Úr megjelenik ezen a reggelen Ábrahámnak és Sárának, ők azonban nem tudják, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Nagyon sok ilyen délelőtt előzte meg azt, amiről olvastunk. Ráadásul ami szokatlan volt ezen a délelőttön, három férfi érkezése, szintén nem hordozta magával az egészen rendkívüli esemény jellegét. A szentíró hangsúlyozza, hogy Ábrahám milyen készségesen fogadta az idegeneket. Korabeli szokás szerint marasztalja a látogatókat, hogy pihenjenek meg nála. Vizet és valami harapnivalót kínál. Miután a három férfi elfogadja a meghívást, Ábrahám sürögni-forogni kezd a rekkenő hőségben. Besiet Sárához a sátorba, akit siettet a lángos elkészítésében, majd kiszalad a csordához, odaad egy borjút az emberének, hogy az gyorsan készítse el. Mindezek elkészültével csodálatos lakomával kínálja vendégeit, miközben ő maga szolgálatra készen mellettük áll. Ábrahám készségesen gyakorolja a vendégszeretetet, amit a korabeli szokás diktál, és közben nem tudja, mit tesz. Mindezt a Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmazta meg: "…egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg." (Zsid. 13.2)
Isten a nem mindennapit, a rendkívülit, a mindennapok eseményeiben munkálja. Ezt nagyon fontos látnunk és megértenünk, mert sokan éppen azért veszítik el hitüket bizonyos dolgokra nézve, mert semmi rendkívüli nem történik velük. Vannak, akik azt várják, hogy Isten "földindulás és égzengés" közepette jelenjék meg életükben. Korábbi erőteljes élményük, amely az Úrral való találkozással járt együtt, szinte mércévé lett számukra. Egy-egy konferencia, csendeshét, több ezer embert megmozgató összejövetel lett az Úrral való találkozás igazi helye számukra. Itt élték át, hogy megszólította őket, felszabadította őket a hitre, hogy nála semmi sem lehetetlen. Ha ilyen nem elérhető többé, ha ezeken az alkalmakon már nem tapasztalják azt, amit korábban, hol szól az Úr? Fokozni kell az "égzengést és földindulást"? Vagy sokkal inkább megismerni az Urat, aki a mindennapokban is jelen van?
A mi Urunk, aki emberré lett, az élet közepén, az élet teljességében volt és van jelen. Nem csak a kritikus helyzetekben, és nem azokon a területeken, ahol az emberi értelem és technika nem tud útmutatást vagy segítséget adni. Jézus megszenteli és át- meg átjárja a mindennapokat azzal, hogy ő maga is itt élt, tanult, játszott, dolgozott, imádkozott… Ábrahám és Sára a látogatók személyében azzal az Úrral találkozik, aki a nem mindennapit a mindennapiban munkálja. Ők azonban még nem tudják, hogy kivel állnak szemben.
II. Isten megmutatja, hogy jelen van a mindennapokban
Miután a vendégek befejezték az étkezést, az egyik egy meglepő kérdéssel fordult Ábrahámhoz: "Hol van Sára, a feleséged?" Látszólag egyértelmű kérdés, de miért hangzik el, amikor nyilvánvaló, hogy Sára a sátorban van. Valamint az is kérdéses, honnan tudták az asszony nevét, akivel még sohasem találkoztak? Úgy tűnik, hogy nem valós kérdésről van szó, hiszen az idegenek mindent tudnak. Ebben az esetben a kérdés szerepe az, hogy Ábrahám elkezdje gyanítani, nem közönséges emberekkel áll szemben. Ezt teszi teljesen egyértelművé a következő mondatuk: "Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és akkor már a feleségednek, Sárának fia lesz!" Ábrahám az élő Úrral találja szemben magát ebben a mondatban. Abban, amit hall, benne van egész élete, nagy vágya, mindig vele lévő fájdalma, ingadozó hite. Aki így ismeri őt, aki a mindennapi valóságban ilyen világosan rántja le róla a leplet, az egyedül csak az élő Isten lehet.
Ha hisszük, hogy Isten jelen van az élet közepén, "a rekkenő hőségben", az átlagos, mindennapi rutinszerű munkában és pihenésben, meg fogjuk tapasztalni újra és újra (de nem folyamatosan!) a csodát: megmutatja magát nekünk. Az Úr angyalává, azaz követévé tehet bárkit és bármit a számunkra. Csodálatos átélni, hogy egy barát véletlen szaván, egy nem tervezett találkozás esetlegességében, egy bennünket egész valószínűtlenül elérő híren keresztül, egy imaközösség áldott légkörében a mindenható Isten egyszercsak megjelenik az élet közepén. Váratlanul, csendesen, látványos külsőségek, intenzív érzelmek nélkül. Megszólal, és nyílegyesen hasít bele szava oda, ahol te azt mondtad: lehetetlen. Gyakran úgy történik ez, hogy az illető, aki angyallá, azaz az Úr követévé lett, nem is tud róla. Nem akart ő mondani semmi különöset - de a Szentlélek mégis használta őt.
Istennek csodálatosan felüdítő, megelevenítő ajándékai ezek. Mindig abban erősítenek meg, hogy ő személyesen ismer, ismeri a ki nem mondott, de a felszín alatt mindig jelenlévő küzdelmeimet. Ebben a személyes találkozásban Istennek személyre szóló törődését és szeretetét tapasztaljuk meg. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Sára könnyen elfogadja, amit az Úr ígért…
III. A nem mindennapi elfogadása nem mindig könnyű
Sára, aki a sátor bejárata mögött hallgatózott, amikor az Úr a fiúgyermeket ígérte, nevetett magában. Kinevette az Urat! - mondhatná valaki felháborodottan. Sára nevetését valóban tekinthetnénk úgy, mint többek gúnyolódását ma is, amikor Isten szaváról, Isten ígéreteiről hallanak. Létezik gúnyoros, ellenséges, cinikus nevetés is. Itt azonban nem erről van szó.
Sára, aki nevetett magában, azt gondolta: "Miután megvénültem, lehet-e gyönyörűségem? Meg az Uram is öreg!" Az idős asszony e mondata sok mindent elmond róla és a nevetéséről. A "megvénültem" szó alapjelentése: elhasználódik, elavul, elnyűtté válik. Leggyakrabban az elhasználódott, elnyűtt ruha értelmében találjuk ezt a szót az Ószövetségben. Nem egy alkalommal ennek az elhasználtságnak kiváltó oka a kártevő moly. Ezt a képet használja az Ószövetség alkalmanként emberre is. Jób hihetetlen nyomorúságában azt mondja, hogy "Korhadtan mállok szét, mint a molyrágta ruha." (Jób. 13.28). Dávid a Zsolt. 32.3-ban így ír a bűnvallás összefüggésében: "Míg hallgattam kiszáradtak a csontjaim, egész nap jajgatnom kellett…". Vajon mit jelent ugyanez a kifejezés Sára ajkán?
Sára életében a reménytelenség, a megalázottság, a gyermektelenség fájdalma áll az "elhasználódtam" kifejezés mögött. Nemcsak öregkorról van itt szó, hanem kimerülésről, kiábrándultságról, fájdalomról. Túl sok ideje hallja az ígéretet - már nem mer hinni. "…Lehet-e gyönyörűségem?" - kérdezi. Az elhasználtságban születhet-e még valami új, valami friss? Természetesen a lelki tüneteket megerősíti a biológiai folyamatok megszűnte, amit hangsúlyoz a szentíró.
Mindezek fényében nevetése nem büszkeségből, gúnyból fakad, hanem sebzettségéből, félelméből, zavarából. Ki tud, ki mer hinni ennyi fájdalom és szégyen után?
Az Úr - bár nem látja - tudja, hogy Sára nevetett az ígéreten. Ezért dorgálja meg Sárát: "Van-e valami lehetetlen az Úr számára?"
Sokan válaszolnak ma is ugyanezzel a kínos, zavart nevetéssel az Úrnak szívük mélyén. Mindazok, akik elhasználtnak, elnyűttnek, kimerültnek érzik magukat. Akik számára kérdés, hogy lehet-e még gyönyörűségük az Úrnál. Idős emberek, akik úgy látják, hogy számukra minden lezárult, ők már elhasználódtak, semmire sem kellenek egy erőt, fiatalságot, szépséget, mobilitást imádó korban. Isten azonban megszólíthat, hogy az ő szemében ilyen vagy. Jézus születése körül Simeon és Anna, két idős ember szólták az Úr prófétai szavát a Messiásról.
Ugyanakkor nem kevés azon fiatalok, középkorúak száma sem, akik testileg lelkileg elnyűttnek érzik magukat. A szabados szexuális élet sokakat tesz kiéltté és kiégetté korán, akik éppen úgy érzik magukat, mint amilyen egy elnyűtt ruha. De nemcsak testi, hanem lelki értelemben is egész pontos a kép: sokan vettek fel és dobtak el, sokan próbáltak és használtak ki, és úgy érzed, semmi sem maradt. Te azt kérdezed: "Lehet-e még gyönyörűségem?" Az Úr pedig visszakérdez: "Van-e valami lehetetlen számomra?"
Ez Isten Krisztusban elérkezett kegyelme és szeretete. Megszólít, és szava éppen ott ér, ahol minden kimerülni látszik. Ígéretet ad, és ígéretét megerősíti, akkor is, amikor Sára nevet, akkor is, amikor félelmében tagad. Ő kész a te állandóan veled lévő, lehetetlennek értékelt problémádba belépni. Te pedig vésd szívedbe Jézus szavait: "Minden lehetséges annak, aki hisz." ! ÁMEN