Lovas András Dr.

A szexualitásról szóló igehirdetéssorozat bevezető részében a kérdéskör bibliai alapjait jártuk körül. Isten a maga képére férfivá és nővé teremtett bennünket, ezért a szexualitás egyik aspektusa az istenképűségnek. Isten a Szentháromság szeretetközösségében létezik, így a maga hasonlatosságára bennünket is közösségre alkotott. Az emberi közösség legbennsőségesebb formája férfi és nő elkötelezett kapcsolata, amit a Biblia egy testté lételnek nevez. Az egy testté lételt kifejezi és elmélyíti a szexuális közösség, bár önmagában nem meríti ki azt. Éppen ezért szükséges hangsúlyozni, hogy a szexualitás jó dolog, Isten ajándéka, a teremtettség része. Ugyanakkor az Istentől való elszakadás, a bűneset - megrontva minden kapcsolatot - nem hagyta érintetlenül az emberi szexualitást sem. Amit Isten ajándékozott a férfinak és nőnek, az lett kimondhatatlanul sok csalódás, fájdalom és erőszak forrásává az emberiség történetében.
Nem volt ez másképpen a korintusi gyülekezetben sem, akiknek Pál apostol a fenti sorokat írta. Majd látni fogjuk, hogy közöttük milyen konkrét formát öltött az Isten eredeti szándékától való eltérés (1Kor.5.1kk). Az apostol azonban, miután kifejti, hogy mi a gyülekezet felelőssége ebben a helyzetben, általánosabb tanítást is ad az Isten szerint való és az Isten tervétől eltérő szexualitás kérdéseiről. Mielőtt ezeket a sorait megvizsgálnánk, hasznos, ha beszélünk arról a társadalmi helyzetről, amiben a levél címzettjei éltek, és Krisztus követőivé lettek.
Korintus a Római Birodalom egyik jelentős metropolisza volt ebben az időben. Fontos kereskedelmi város mind a szárazföldi, mind a tengeri utak tekintetében. A kontinentális Görögországot a Peloponnézoszi félszigettel összekötő keskeny földnyelven fekszik, ebből fakad stratégiai szerepe. A földnyelvet akkoriban még nem szelte át egy csatorna, amely az Égei tengerről Itália felé hajózókat egy hosszú és akkoriban veszélyesnek számító úttól kíméli meg. A hajók többsége azonban akkoriban sem kerülte meg a félszigetet. A kisebbeket görgőkön húzták át a földnyelv egyik oldaláról a másikra, míg a nagyobbaknak rendszerint a rakományát hordták át az egyik kikötőből egy, a másik kikötőben várakozó hajóra. Mindez alkalmanként több napot is igénybe vett. A tengerészeknek valamivel el kellett ütniük az idejüket.
Ebben a sokszínű, multikulturális, kozmopolita városban magasodott - többek között - a görög Aphrodité, a szerelem és szépség istennőjének temploma. Ezen a helyen 1000 kultikus prostituált teljesített szolgálatot, akik esténként ellepték a város utcáit. A szerelem, a termékenység és így az élet istennőjének imádása egybeesett a templomi prostitúcióval. Aphrodité imádása, a szexualitás istenítése és dicsőítése át- és átjárta a gazdag és hatalmas kereskedő város mindennapi életét. Ez a magyarázata annak, hogy Korintus messze földön híres volt erkölcstelenségéről.
Ebben a szex-központú, zsúfolt, örökké mozgó városban éltek azok, akik Pál igehirdetése nyomán Jézus Krisztus követőivé lettek. Ők, ugyanúgy, mint mi, nem lettek azonnal szabadok korábbi életük minden kísértésétől. Lássuk, mit tanít az apostol ezeknek a keresztyéneknek - akikkel bizonyos értelemben hasonló világban élünk - a szexualitás kérdéseiről.
I. A testünk arra van, hogy Istent dicsőítsük vele
A korintusi keresztyének feltehetően úgy gondolkodtak, hogy az, amit a testükkel tesznek nem befolyásolja az Úrral való kapcsolatukat. Talán szállóigévé lett körükben, amit Pál idéz: mindent szabad nekem. Elvégre Jézus Krisztus szabadságra hívott el, nem rabságra. Elvégre örömöt akar adni, és nem megszomorítani. Elvégre az Úrral való kapcsolat lelki, és nem testi. Miért kellene a dolgokat összekeverni?! Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a hasunkkal: "Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni"? Ha úgyis semmivé lesz az eledel is, a gyomor is, miért kellene ezzel foglalkoznunk? Ha úgyis semmivé lesz a testünk, miért kellene a szexből olyan nagy ügyet csinálni? A lényeg a lélek, a lelkünkben vagyunk kapcsolatban a feltámadott Jézussal. Miért kellene összekeverni azt, ami nem tartozik össze? Miért ne szerethetném és szolgálhatnám az Urat úgy, hogy túllépek a szabadságomat korlátozni kívánó, idejétmúlt szexuális erkölcsökön? Ki szólhat bele ebbe, és ki ítélhetné meg ez alapján a hitemet?
A lélek és a test szétválasztásának gondolata, amiből a szabadosság táplálkozik, meghatározóan jelen volt a korintusi gyülekezetben, és él ma is. Sokan vannak, akik nem hiszik, hogy istenkeresésük nemcsak filozófiai vagy lelki, de testi, erkölcsi kérdés is. Mit ír a testet megvető, ugyanakkor lelkiekben felfuvalkodó keresztyéneknek Pál?
Üzenetének summája az, hogy testünkben dicsőítsük az Istent. Egészen új és megbotránkoztató kijelentés azok számára, akik megvetik a testet. De Pál szerint a test nem közömbös a Teremtőnek, sőt, óriási értékkel bír. Öt gondolattal cáfolja azokat, akik szerint a testnek, és így a szexnek, nincs sok köze a hithez, miközben elérkezik a fenti felszólításhoz.
Az Úr a testért van. Pál az Úrról beszél, aki nem más, mint a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Ha Isten emberi testet öltött, senki nem gondolhatja, hogy őt csak a "lelkiek" érdeklik. Ha Isten hozzánk vezető útjainak a végállomása a test, akkor neki célja van a testünkkel is. Isten feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is fel fog támasztani. Pál levele vége felé keményen érvel a testet megvető korintusiaknak a feltámadás valóságáról. A Krisztusban való élet azt jelenti, hogy vele együtt testben támadunk majd fel. "Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja?" - folytatja Pál. Azaz nemcsak az az értéke, hogy Isten is emberré lett (múlt), hogy mi vele együtt feltámadunk (jövő), hanem az, hogy a jelenben is, ezzel a csodálatos és törékeny, szép vagy kevésbé szép, erőtől duzzadó vagy betegség által megterhelt testtel tartozunk hozzá. A Krisztus testrésze vagyunk, ír Pál a titokról. "Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?" - fejti ki az apostol még jobban a nagy titkot. Nemcsak jelképesen Krisztus tagja a testünk, hanem egészen valóságosan is: a Szentlélek, a Krisztus Lelke lakozik benne. "Mert áron vétettetek meg…" - emlékeztet Pál mindenkit az Úr Jézus Krisztus (testben való) kereszthalálára, amely áldozattal testestül-lelkestül megváltott bennünket magának.
Az Istennek való engedelmesség, az istentisztelet nem lelki, hanem egész lényünket igénybevevő dolog. Ezért mondja az apostol, hogy dicsőítsétek Istent testetekben. Más helyen pedig így ír: "…okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek." (Róm.12.1), valamint: "Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek." (Róm.6.13). Amit a testünkkel kezdünk, az része az Istennel való kapcsolatnak. Pál arra hívja a korintusiakat, és bennünket is, hogy testünkkel is dicsőítsük az Urat.
II. Kerüljük a paráznaságot, ami bálványimádás!
Az olvasott részből nyilvánvalóvá válik, hogy a korintusi gyülekezet bizonyos tagjai prostituáltakkal voltak együtt. Az apostol ezt paráznaságnak nevezi, és az előbbiek fényében arra hívja őket, hogy kerüljék, ill. meneküljenek ez elől a bűn elől. Meglepő, hogy visszautal Mózes első könyvére, ahol azt olvassuk, hogy a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Pál azt írja, hogy a jelen paráznaság esetében sem csak annyi történik, hogy egy test találkozik egy másik testtel egy rövid időre, azután pedig minden halad tovább változatlanul. "Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele?" Ne vezessen félre a nyelvezet; az "egy testté létel" sokkal több, mint a szex. Két ember kapcsolatában a szexuális egyesülésben történik valami megváltozhatatlan, visszafordíthatatlan. A prostituálttal való egyesülésben nem születik meg két embernek életre szóló, nyilvános elkötelezettséggel járó, testi-lelki egysége, de mégis olyan kapocs jön létre, ami Pált az egy testté lételre emlékezteti. Valami lelki-szellemi egység, kötelék épül ott, ahol az ember testében kitárulkozik. Az esemény az egész személyiségére hat. Márpedig azok, akik egyek Krisztussal, Jézus Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma, hogyan lehetnek ugyanakkor egyek egy paráznával? Saját testük ellen vétkeznek - mondja Pál - hiszen nem az az eggyélétel teljesedik be, ami az istenképűség része, amely az isteni szeretetközösséget hivatott tükrözni. Valaminek a részesei lesznek, ami egyrészt hasonlít, másrészt mégis távol áll Isten eredeti szándékától. Célt tévesztenek, azaz vétkeznek.
"Kerüljétek a paráznaságot" - int az apostol. De mi számít annak? Hiszen szövegünk csak a prostituáltakkal való együttlétet nevezi annak. Hogyan döntsük el, hogy mit kell kerülni, ha testünkben tényleg dícsérni akarjuk az Urat?
A Biblia máshol is használja ezt a szót. Van, amikor vérfertőzés kapcsán (5.1), máskor házasságtörés esetében (Mt.5.32). Úgy tűnik azonban, hogy a Biblia minden házasságon kívüli szexuális kapcsolatot paráznaságnak ítél. Az apostol ezt írja a következő fejezetben: "…jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje." (7.2) Nehéz ezt a verset, valamint az ezt követőket, másképpen értelmezni, minthogy az apostol kiterjeszti a paráznaság bűnét a házasságon kívüli szexuális kapcsolatra. Ezt erősíti meg egy másik vers is: "Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével." (1Thessz.4.3-4).
Az "egy testté létel" misztériumából egyenesen következik az, hogy az ember nem váltogathatja a partnereit úgy, hogy ne sértse meg az alkotóját és ne vétkezzen saját teste ellen. "Mindent szabad nekem" - mondják a korintusiak, és Pál nem tiltakozik, csak hozzáteszi: "de nem minden használ". Az egy testté létel valóságát, Istentől való ajándékát soha igazán meg nem kóstolhatja az, aki azt gondolja, hogy következmények nélkül lehet megpróbálni többekkel egy testté lenni. Fizikailag lehetséges, de láttuk, ennél mindig több történik. A képet tovább gondolva: az ilyen ember többekkel lesz eggyé: azaz darabokra szakad. Döntse el maga, hogy ez "használ-e" neki!
De mi van azokkal, akik tudják, hogy egymáséi, de még nem házasok? Mit számít az a "papír", különösen ma, amikor olyan könnyen és gyorsan fel lehet bontani egy házasságot? Múlhat-e egy papíron a paráznaság kérdése? Jogosak ezek a kérdések mindazok életében, akik szeretik egymást, és még nem házasok. Nagyon nehéz várni. De hadd kérdezzek vissza: miért nem tudunk várni? Miért gondoljuk, hogy a várakozás rossz? Miért gondolja azt valaki, hogy a házasságban nincsenek olyan időszakok, amikor ugyanúgy kell várni, mint a házasság előtt?
Jézus, akit mi keresztyének Mesterünknek vallunk, akit követni akarunk, aki mindenben a példa - nemcsak a megváltó - számunkra, tisztelte azt a "papírt". Azaz Istentől valónak fogadta el a házasság intézményét; különben nem lett volna értelme annak, hogy a farizeusokkal házasságról ill. válásról vitázott (Mt.19.3-9). Minden kultúrában megvolt férfi és nő élete összekötésének ünnepélyes és nyilvános formája. Az ünnepélyesség és nyilvánosság az egy életre szóló teljes elkötelezettség jele. A hűség jele, amely oltalmazó keretet ad annak, hogy férfi és nő a legteljesebb biztonságban és szabadságban adják egymásnak magukat. És hogy ez a keret is összetörhet és felbomolhat? Igen. De milyen visszás gondolkodás az, amelyik azt mondja, hogy akkor ne is hozzuk létre. "Minden szabad nekem" - mondják a korintusiak, és elismeri Pál is, - "de nem minden használ" - folytatja az apostol.
Kerüljétek a paráznaságot! - szólít fel az Ige. Mert ahogyan dícsőíthetjük Istent a testünkben, ugyanúgy szolgálhatjuk a bálványokat és démonokat is a paráznasággal. Korintusban Aphrodité képe, szellemisége mindent belengett. Sokan őt imádták a testükben. A mai helyzet azonban nem annyira más, mint először gondolnánk. A szerelem, a szépség, a szex istennője ma is jelen van, mindenhol. Vizuálisan ejt meg és tart fogva. Bárhová nézel, visszatekint rád. Reklámban, újságban, televízióban. Át- meg átjárja mindennapi életünket. Hogyan imádjuk, hogyan szolgáljuk ezt a bálványt, ezt a szellemiséget? Nem úgy, hogy képe előtt hajlongunk. Amint az élő Isten imádása nem rituálék sorozata, hanem szava meghallása és engedelmesség, hasonlóképpen Aphrodité modernkori imádása nem más, mint sugalmai megfogadása és megcselekvése, vagyis ugyanaz a paráznaság amit pogányok, de keresztyének is elkövettek akkor és elkövetnek ma is. Ahogy egy teológus írja: "Nem a bálvány áll a bálványimádás szívében. A cselekedetek kötnek össze a hamis istenekkel." (John White).
Látjuk tehát, hogy két lehetőség áll előttünk: testünkben vagy az élő Istent dicsőítjük, vagy bálványokat és démonokat szolgálunk. Jézus Krisztus, aki élete árán vásárolt meg minket, kész megtisztítani minden korábbi tisztátalanságból, megszabadítani megkötözöttségből. Vére által elmossa minden bűnünket, ha őszinte bűnbánatban hozzá fordulunk, és elkötelez bennünket a tiszta életre. ÁMEN!
Lovas András

Miért van szükség egy a szexualitásról szóló igehirdetéssorozatba fogni? Igazolja-e valami azt, hogy a gyülekezetben több alkalommal is ezzel a sokszor elhallgatatott, ám mindenütt jelenlévő kérdéssel foglalkozzunk?
A szexualitásról azért kell beszélni a szószéken, mert ettől a témától hangos és ezzel van tele az egész világ. Ez persze nem azért indít bennünket is a szólásra, mert követnünk kell a divatos áramlatokat. Nem lehet az az indok, hogy népszerűnek és mainak kell lenni, ha nem akarjuk, hogy kiürüljön a templom (közösségi ház). Nem ezért döntöttem úgy, hogy több alkalommal szóljak erről a kérdésről. Amikor rádióból, televízióból, újságokból, internetről, filmekből folyamatosan érnek bennünket a látható, vagy hallható, olvasható információk a szexről, amikor ezek túlnyomó többsége Istent, az ő akaratát, valamint az ember méltóságát és érdekét súlyosan rombolja, nem lehet, hogy ne beszéljünk mi is minderről.
Azért is kell - és azért lehet! - ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a Biblia, Isten Igéje sem hallgat róla. Sorozatunk gerincét Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levele, az 5-7. fejezetek fogják adni. Ha a világban nő a káosz ebben a kérdésben, ha nyilvánvaló, hogy mindannyiunkra hatással van, amit hallunk, látunk, tapasztalunk, ha Istennek fontos volt, hogy minderről szóljon a Szentírásban, nem lehetünk sem olyan ostobák, sem olyan képmutatók, hogy elkerüljük ezeket a részeket. Kell egy hely, ahol a szexualitásról a sok téves és mocskos beszéd mellett tiszta és szent módon esik szó: ez pedig a keresztyén gyülekezet kell hogy legyen.
Sorozatunkat a szexualitás bibliai alapvetésével kezdjük.
I. A szexualitás méltósága: istenképűségünk
"Megteremtette Isten az embert a maga képmására, … férfivá és nővé teremtette őket." - olvastuk. Az ember legjellegzetesebb vonása, minden más élőlénytől való megkülönböztető jegye, méltóságának és dicsőségének forrása, hogy Isten saját képmására teremtette. Ennek jelentését így foglalhatjuk össze: az ember kapcsolatra teremtett lény.
Isten az Atya, Fiú, Szentlélek gazdag közösségében, szeretetközösségben létezik. A mi Istenünk, aki kijelentette magát ószövetségi népének, Izraelnek, valamint újszövetségi népének, egy Isten, aki hármasságban lakozik. Mindennek a lényege számunkra nem az, hogy teológusok hogyan próbálják szavakkal körbejárni, leírni a leírhatatlant, hanem az, hogy megértjük, Isten szeretetközösség, Isten szeretetkapcsolatban létezik, mint Teremtő, Megváltó és Megszentelő Úr. Erre a közösségre a teljes egység, bennsőségesség, harmónia jellemző.
Isten az embert ugyanilyen kapcsolatra teremtette. Közösségre önmagával, alkotójával, valamint közösségre a másik emberrel. Az ember két irányban is kapcsolatra teremtett lény, élete csak e viszonyulásokban lehet teljes. Ez az istenképűség elsődleges jelentése.
Valamit még hozzá tesz a szentíró az eddigiekhez: Isten képére férfivá és nővé teremtette őket. Itt azonnal jelen van a nemiség, a szexualitás. Az isteni szeretetközösség a férfi és a nő kapcsolatában lesz a legnyilvánvalóbb Isten terve szerint. Nem a férfi az Isten képe, és nem a nő az, hanem férfi és nő az egymással való kapcsolatban, közösségben, szeretetben történő teljes eggyélételben, amelynek része a szexuális eggyélétel is. A szexualitást Isten az ember méltóságával, embervolta szívével, istenképűségével kötötte össze. Hozzátartozik a tágabb értelemben vett közösség is, hiszen utódok nemzése, szaporodás és sokasodás nélkül nem lenne kivel közösségben élni. Ez a szexualitás Istentől való méltósága, a szexualitás az alkotó oldaláról tekintve. A másik történet elénkadja ugyanezt az ember oldaláról nézve, tapasztalva.
II. A szexualitás szüksége: "Nem jó az embernek egyedül…"
Az Úr maga mondja, amit mindannyian olyan jól tudunk: "Nem jó az embernek egyedül…" - majd így folytatja: "alkotok hozzáillő segítőtársat." Az ember megfelelő testi-lelki társ iránti vágyakozását fokozza a leírás, amely szerint az egész nap azzal telik, hogy Isten felvonultatja az állatokat az ember előtt, aki néven nevezi őket, de hozzáillő társat nem talál. A "hozzáillő" szó jelentése: "mint az ellentéte". Nem azonosságról van tehát szó, hanem kiegészítésről. Társról, másik félről, aki nélkül az ember nem teljes.
Ugyanezt hangsúlyozza a leírás azzal, hogy Isten a férfi oldalbordájából formálja meg az asszonyt. A kép csodálatosan elénk adja férfi és nő kapcsolatát: "Isten az asszonyt nem a férfi fejéből teremtette, hogy felette legyen; nem is a lábából, hogy a férfi taposson rajta, hanem az oldalából, hogy egyenlő legyen vele, a férfi karja alól, hogy védelmezze őt, és szívének közeléből, hogy igazán szeresse feleségét." (Matthew Henry) Amikor a férfi felébred, és meglátja az asszonyt, vágyakozása és sóvárgása beteljesedése jeléül így kiált fel: "Ez most már csontomból való csont, testemből való test, asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett." Zeng az Éden az ember örömkiáltásától…
Ezután a szentíró megjegyzését olvassuk, amely mind a mai napig minden házasság bibliai alapjait foglalja össze: "Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté." Az egy testté létel férfi és nő kapcsolatának célja, a teljes közösség, egység és harmónia megélése, aminek határozott kerete van. Ez a keret a házasság, azaz a szülők társadalmilag nyilvános elhagyása, valamint a ragaszkodás, azaz az életre szóló elkötelezettség, hűség kinyilvánítása. Ezen belül lesznek ketten egy testté lelki-testi értelemben. Közösségben vannak gondolataikban, érzelmeikben, döntéseikben, valamint közösségben vannak testükben is. A szexuális együttlét kifejezi és elmélyíti az egy testté lételt, az egyedüllét feloldását, de önmagában nem meríti ki azt.
Egy érdekes megállapítással zárja a szenítró ezt a részt: "Még mindketten mezítelenek voltak, az ember és a felesége, de nem szégyellték magukat." A meztelenség itt még a nyíltság, a szabadság, a bizalom, a közvetlenség, a harmónia jelképe. Meztelenül álltak egymás előtt, Isten előtt, a teremtett világban. Természetes volt ez számukra, nem jutott eszükbe, hogy valami hiányzik. De ma már ez nem így van…
III. A szexualitás a bűneset után
Miután az asszony és a férfi ettek annak a fának a gyümölcséből, amelyről Isten azt mondta, hogy ne egyenek, minden kapcsolat súlyosan megváltozott, a közvetlen közösség megromlott. "Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak." Az Édenben megjelenik a szégyen, a félelem, az Isten elől való rejtőzködés, valamint Isten és egymás vádolása. A mezítelenség mostmár mindezeket jelképezi. Aki mezítelen, az szégyelli magát, sebezhetőnek, védtelenenek érzi magát, el kell, hogy rejtőzzön, fel kell hogy öltözzön. Nincs automatikusan szabad, nyílt, bizalommal teljes kapcsolat Isten és ember, ember és ember között. A félelem, a vádaskodás (ami a védekezés egy formája), a rejtőzködés, a titkolódzás mindent átjár. A bűneset után, a mai napig, ez veszi körül a szexualitást is.
Megromlott az ember kapcsolata saját magával, meghasonlott saját testével. A bűneset óta mintegy kívülről látja magát, és foglya lett a magáról alkotott képnek. Mit gondolnak rólam mások? Hogyan tekintenek rám? Gondoljuk csak végig, hogy mennyi szégyen, görcs, félelem tapad legtöbbünkben saját testünkhöz! Mindenhol körülvesznek a "tökéletes" testű férfiak és nők képei. A legtöbben soha nem leszünk olyanok, de ha igen, akkor sem maradunk örökre "hibátlanok". Alapvető szorongásainkat csak erősíti mindez.
Ugyanez a félelem, szégyen és rejtőzködés gátolja az őszinte és mély, hosszan tartó és bizalommal teli kapcsolat kiépülését férfi és nő között. Isten elől rejtőzködve, önmagunkkal nem megbékélve másokkal sem tudunk ép és teljes kapcsolatot létrehozni. Ezért ma annak vagyunk a tanúi, hogy a puszta szexualitás és a szív, az önmagáért való nemi öröm és az őszinte, mély emberi kapcsolat elválik egymástól. Két ember kapcsolata majdnem személytelen szex lesz csupán egy a szexualitást istenítő társadalomban. Mi ennek a következménye?
Terjed a promiszkuitás (szexuális patrnerek gyakori cseréje), növekszik a válások száma, magas az abortuszok száma. Egyenes következménye ez az előzőeknek. A szégyenkező, bennsőséges és hűségre épített kapcsolatoktól rettegő, sőt, ezekre már szinte képtelen emberek a személytelen szex fogyasztóivá válnak, virágzik a pornográfia, a szexipar. A személytelen szex újabb és újabb, durvább és durvább stimulus után kiált: erőszak és perverzió jár a nyomában. A szexualitásra vonatkozóan öszezavarodott világban nő a homoszexuálisok és a transzvesztiták száma.
Miközben ilyen mértéket ölt az isteni szándéktól való szexuális eltévelyedés, az uralomra törő ideológia mindezt teljesen természetesnek kívánja bemutatni, és mindenkit ennek mentén átnevelni. Micsoda gúnyt űz mindezen keresztül a Sátán: íme az ember, akit Isten a saját képére teremtett, férfivá és nővé. Íme az isteni szeretetközösség képe a világban. Nem véletlenül a szexualitás kérdései körül folyik az erkölcsi, ideológiai, sőt, politikai(!) küzdelem. A szexualitás összekeverésével a kapcsolatok mennek tönkre, ami Isten teremtői szándékának a központi része.
Tényleg ilyen sötét a kép? Igen. Látnunk kell, hogy mi történik velünk, körülöttünk. De azt is, hogy Isten nem adta fel a küzdelmet. Hiszen Jézus Krisztus, aki a láthatatlan Isten képe, azért jött, hogy helyreállítsa bennünk az összetört Isten képet. Testestül-lelkestül megváltott minket magáénak, hogy szexualitásunkkal együtt az övéi legyünk. Megmost, megtisztít, helyreállít mindenkit, aki ő hozzá jön. Felszabadít arra, hogy a szexualitást ne istenítsük, mint ahogyan ma teszik sokan - és közben tönkremennek. Ne helyezd mindenek elé, ne gondold, hogy ez a legfőbb jó, ne véld, hogy ez egy kapcsolat lényege. A Sátán elérte, hogy a szex istenné lett, és ezzel sokaktól ellopta Isten csodálatos ajándékát.
Ugyanakkor Jézus Krisztusban szabadok vagyunk attól is, hogy démonizáljuk a szexualitást, rettegjünk tőle, mint ahogy keresztyének között ez gyakran megtörténik. Szabadok vagyunk tiszta módon beszélni róla, imádságban Isten elé vinni, és a házasságban szentül élni és élvezni.
Adjunk hálát az Úrnak ajándékáért, és kérjük, hogy segítsen nekünk abban, hogy a szerinte való időben, a szerinte való módon tisztán, az ő dicsőségére, társunk és magunk örömére éljünk vele! ÁMEN!
Lovas András

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba - meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett - helyreállhat-e ismét?
Valószínűleg sokkal könnyebben tudunk érzelmileg ahhoz kapcsolódni, milyen hirtelen tud megfordulni a helyzet a jóból a rosszba; az életből, a bőségből, az elégedettségből a szomorúságba és a gyászba. Sokkal nehezebb elképzelni, főleg ha benne vagyunk egy fájdalmas, nehéz életszakaszban, hogy mindez vissza tud fordulni, és újra lehet öröm, teljesség, élet. Lehetséges-e ez? A most olvasott Igeverseknek ez a fő kérdése, sőt: ez a tétje annak, hogy képesek vagyunk-e igazán meghallani és befogadni ennek az egész ézsaiási szakasznak az üzenetét.
A tét nagy, és az üzenet meghallása nehéz.
A jó hírt, amit Isten ezekben az igékben mond az ő népének, azért nagyon nehéz, sőt lehetetlen befogadni, mert az összetörtség állapotában éppen az jellemzi az embert, hogy a szíve, az értelme elsötétedik, a reménysége elvész, hozzáférhetetlen. Isten tudja ezt, és ez az oka annak, hogy már a szakasz elején, majd még kétszer arra hívja a népet a prófétán keresztül: „hallgassatok rám!” Az 51. fejezetben háromszor hangzik a felszólítás: „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, „hallgassatok rám!” Az összetörtségben, gyászban ugyanis egyáltalán nem magától értetődő, hogy képes meghallani az ember, amit Isten mond.
A próféta küldetése éppen az, hogy azt kiáltsa, hirdesse ennek a népnek: Isten újat kezd. De hogyan fogadhatja be ezt egy megtört közösség?
Történelmileg a babiloni fogság idején vagyunk. Már a harmadik generáció születik meg a deportálásban, idegen világban, idegen kultúrában, távol az otthonuktól, távol a nagyszülők, az őseik otthonától. Egy megtört, megroppant gerincű nép ez. Hiszen amikor visszagondolnak arra, hogy hova tartoznak, honnan jöttek, akkor azt kell mondaniuk, hogy a város, ahol éltek, ami az övék volt, évtizedek óta csupa rom. Jeruzsálemben mindent lerombolt a babiloni hadsereg. A népnek nagy részét deportálta, és azóta eltelt majdnem hetven év. Az a kérdés is ott feszül bennük: hol van Isten mindeközben? Hol van az az Istenünk, aki azt ígérte, hogy velünk lesz? Azt mondta, ott lakik majd közöttünk Jeruzsálemben, a templomban – de az most szintén csupa rom, felveri a dudva, meg a gaz, benne vadállatok kóborolnak. Nincs benne élet, nincs semmi.
Távoli nép, távoli közösség, távoli történelmi tragédia az, amiről itt hallunk. Mégsem nehéz belehelyezkednünk ebbe, hiszen érzelmileg közel jöhet hozzánk, ismerős lehet, amit ezek az emberek átélnek. A történelmi véres tragédiák természete ugyanis mindig ez: személyessé lesznek, tovább élnek családok életében generációról generációra. Itt vannak a mi életünkben is. Trianon sokak számára egy ismert, de az életét nem különösebben mélyen érintő történelmi tragédia – mások számára a legvalóságosabb személyes, családi valóság. Mert akkor ott valami megszűnt, szétszakadt, a család egy része kiszakíttatott, s ennek következményei a mai napig itt vannak velük. A holokauszt ugyanígy sokak számára nem több mint fájdalmas történelmi tény, ismeret - családok sokasága számára velük élő gyász, félelem, rettegés, fájdalom. 1956, a kommunista megtorlások időszaka sokak számára pusztán újkori történelem; sok család életében azt a nagyon személyes valóságot jelenti, hogy gyermekeknek úgy kellett felnőniük, hogy évekig nem ismerhették az édesapjukat, mert az börtönben volt, amikor ők születtek. Belé ég az emberbe, a közösségekbe, a családokba, a lelkekbe a történelmi tragédia.
Hasonló történelmi tragédia után van Izrael, immár a harmadik generációban, amikor megszólal a próféta Isten üzenetével. Annak érzékeltetésére, mit is jelent az, hogy belé ég az ember szívébe a történelem, hadd olvassak fel két olyan zsoltár-részletet, amit ez a nép, ez a közösség imádkozott ott a fogságban! Figyeljük meg, mi van a szívükben, a gondolataikban, a képzeletükben! A 79. zsoltárban így imádkozik ez a nép: „Ó, Isten! Pogányok törtek örökségedre, meggyalázták szent templomodat, romhalmazzá tették Jeruzsálemet. Szolgáid holttestét az ég madarainak adták eledelül. Híveid testét a föld vadjainak. Úgy ontották vérüket Jeruzsálem körül, mint a vizet, és nem temette el őket senki.” – Gondoljunk bele: a saját nagyszüleikről szólnak ezek a képek! – „Csúffá lettünk szomszédaink előtt. Környezetünk gúnyol és kinevet. Uram, meddig tart még haragod, meddig lobog tűzként indulatod?” A 137. zsoltárban ennek a megtörtségnek egy másik oldala szólal meg: „Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott lévő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat, mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket. Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! De hogyan énekelhetnénk ilyeneket az Úrról idegen földön? Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” Ez a megtört lelkek szomorú éneke, imádsága, benne a tehetetlenség és a veszteség képei.
Ismerjük ezeket a képeket, ezt az állapotot. Ugyanez történik egyénileg, családilag többek életében, amikor váratlanul vagy folyamatában, de valami végleg összetörni, elveszni látszik. Történik egy váratlan haláleset, mindent elural a hirtelen támadó gyász. Vagy másféle történés szaggat ki valakit a családból: házassági válás, megcsalás, elhagyás. Egyéb szeretetkapcsolatainkat ugyanezek a történések ronthatják meg, pusztíthatják el. Álmok, vágyak, célok, reménységek törnek összes. Ugyanaz a teher nehezedik ilyenkor az ember szívére, mint ami Izraelt jellemezte ebben a fogságban, ebben a generációban. Ha Jeruzsálemre néznek, ami több száz kilométerre van onnan: romok, fájdalom, gyász. És elképzelhetetlen, hogy bármikor valami új kezdődjön.
Ebben a gyászos, reménytelen, tehetetlen helyzetben hirdeti meg Ézsaiás az örömhírt, hogy Isten újat kezd. Hogy ezt a népet, amelyet Isten a maga népének nevez, Ő nem hagyja elveszni és végleg beolvadni az idegen zsarnokság alá, nem hagyja megszűnni. Ezt a népet nem kárhoztatja végleg a fogságnak erre a nyomorára, amiben most élnek. Az a nagy örömüzenete ennek a szakasznak, hogy Isten minden helyzetben kész újat kezdeni annak életében, aki a vele való szövetség keretein belül visszafordul hozzá és keresi őt. Ez jó hír. Örömhír. Evangélium! Bármi legyen az oka annak, hogy ebbe a helyzetbe kerültek (tudják ők jól: az a fogság oka, hogy elhagyták Istent, megtagadták őt) -–bármi is legyen az oka az ember életében az összeomlásnak, az örömhír az, hogy van új kezdet. Isten kész újat kezdeni. Sőt, Isten bejelenti: Ő újat kezd!
Kérdés, hogy ki tudja ezt elhinni? Kihez tud eljutni ez az örömhír? Hogyan tud ez a vigasztalás elérni bárkit is? Eléri-e ott azt a közösséget? Elér-e bennünket? - Három fogalomhoz kötve szeretném most elétek tárni, hogyan érhet el egy összetört embert, közösséget az örömhír, hogyan lehet azt sebzett és megterhelt állapotban is közel engedni magunkhoz és befogadni, hogy vigasztalássá és evangéliummá legyen:
1. Isten azokat szólítja meg, akik keresik őt.
Isten azokat tudja megszólítani egy ilyen elkeseredett helyzetben, akik keresik őt. Máshoz nem jut el a szava. Ezzel a felszólítással kezdi: „hallgassatok rám!” De ki fog rá hallgatni? Ki képes egy ilyen helyzetben úgy hallgatni az isteni szót, isteni üzenetet, hogy az eljusson hozzá? Figyeljük meg a mondat folytatását! Kiket címez meg Isten a megszólítással? Ezt mondja: „hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek és az Urat keresitek!” Ugyanis a gyászban és az összetörtségben is különböző módon vannak jelen a közösség tagjai. (Minden összetörtségben, minden közösség tagjai.) Ugyanazt élték át mindannyian - de különbség van közöttük arra nézve, hogy az átéltek után, az átéltek fényében is keresik-e Istent vagy nem?
Vannak olyanok – és ez érthető ilyen mértékű pusztulás után - akik azt mondják: itt már többet nem lehet Istenről beszélni. Igen, volt egy múltunk Istennel, de a jelenünkben Ő nincs itt. Halott. Jobb, ha túllépünk a múlton, az ideológián, az Istennel kapcsolatos múltbeli emlékeinken - mert a veszteség mértéke lehetetlenné teszi, hogy a jelenben, a folytatásra nézve benne higgyünk. Hangsúlyozom: meg kell értenünk, hogy akkor abban a történelmi valóságban, és azóta is sok történelmi vagy személyes valóságban miért jutnak el emberek erre az állapotra – de látnunk kell, hogy ha az ember eljutott ide, akkor ebben az állapotában már nem tud Istenre hallgatni. Hiába akar Isten mondani valamit, az ilyen ember számára Isten halott. Neki már nincs kire hallgatni.
Vannak mások a közösségben, akik számára Isten elvben létezik. Ők soha nem mondanák, hogy Isten halott. De a számukra létező Isten be van zárva a múltba, a tradícióba. Azt mondják (Babilonban, vagy máshol): őrizzük meg az értékeket, az ősatyáinktól örökölt hagyományokat, a vallást. De nem várnak semmi olyat, hogy Isten élő módon cselekedhet, fordulatot hozhat, helyreállást munkálhat. Számukra Isten nem több mint egy gyökér, amely még megvan, amelyet ápolunk, de amelyen keresztül már nem várható életadó nedv, erő. Nem várható, hogy valami még történik. Ők ezért nem hallgatnak rá - mert nem is képzelik, hogy ő szól, él, kezd vagy cselekszik bármit is. Az előző csoportnak nincs kire hallgatnia, ennek a csoportnak nincs miért hallgatni.
Vannak, akik számára Isten csak annak az eszköze, hogy - mintegy önigazolásként - átkokat szórjanak az ellenségeikre, akik ezt tették velük. Számukra Isten az, akinek a bosszúját kilátásba lehet helyezni, vagy akinek a nevében bosszút lehet állni másokon. De hallgatni nem képesek rá.
És vannak olyanok, akiket így szólít meg a próféta: „hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek és az Urat keresitek!” Ők is ugyanazon mentek keresztül, mint a többiek. Nekik valószínűleg ugyanúgy nincsenek világos válaszaik és magyarázatuk a történésekre, mint másoknak. Maguk is összetörtek és közel sem magabiztosak. Nem valamilyen szuper-hívők, de mégis: keresik Istent. Keresik. És ez a keresés nem egy felületes hívő lelkesedés. Nem egy helyeslő bólogatás: persze, jönnek még szép napok, Isten majd mindent helyreállít. Nem! Egy ilyen helyzetben a keresés komoly és küzdelmes. Megharcolt keresés. Megharcolása annak, hogy még itt is és most is számoljanak az élő Istennel, bízzanak benne, ne forduljanak el tőle, és ne zárkózzanak be előtte.
Isten maga mondja most személyesen neked is: „hallgass rám, mert amit én mondok, ami itt következik, az olyan, ami máshonnan nem jöhet. Hallgass rám! Keress engem!” Hallgass rá, légy kész odaállni elé, meghallani azt, amit Ő akar mondani, ami sehonnan máshonnan nem érkezhet el hozzád! Mit jelent keresni Istent? Ha kész vagy hallgatni rá, kitenni magad az ő szava erejének, az igének, ami túlmutat minden emberi lehetőségen és bölcsességen – akkor keresed őt. Akkor az igazságra törekszel. Ez az első lépés ahhoz, hogy egy megtört közösség, egy összetört ember képes legyen befogadni az örömhírt: hallgass rám, keress, keress!
2. Szembesülés az újjal, amit Isten készít
Mit tesz aztán Isten? Megszólítja valóságosan azokat, akik keresik őt, akik törekednek az igazságra. Megszólítja azokat, akiktől előtte ezt kérte: hallgassatok rám!
Az élet képeit adja eléjük. Olyan képeket, amelyek egyelőre teljesen ellentétben vannak az őket körülvevő lepusztult és rommá lett valósággal. Hallgassátok meg! „Megvigasztalja Siont az Úr, megvigasztalja összes romjait, olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úr kertje. Boldog örvendezés lesz benne, magasztalás és hangos zsoltárének.” Ez merész beszéd! Sőt: teljesen irreális beszéd abban a történelmi valóságban, ahol ez a közösség él. Ott romok vannak, meg sírás. A családokon végigsöpört a pusztulás, együtt élnek a veszteségekkel, idegen földön, s az otthonuk a távolban, Jeruzsálem, szintén csupa rom - teljesen irreális, amit Isten mond! Azért is irreális beszéd ez, mert a szívekben, az értelemben, a képzeletben, a közösség hitében, lelkében ugyanígy csupa rom minden. Ennek a képeit láttuk, erről beszél az énekük, a zsoltárimádságuk.
Erről beszél minden kívül és belül. S akkor Isten azt mondja ennek a népnek, hogy mindezen rom és pusztulás helyén egy olyan világ születik, mint az Éden! Mint az Úr kertje! Nem lehet másként leírni. Teljes virágzás. Teljes harmónia. Lüktető élet. Kirobbanó öröm. Harmonikus kapcsolatok. Ezt ígéri Isten: olyan lesz Jeruzsálem, az újjáépített város, olyan lesz a közösségetek, az életetek, mint az Éden.
Soha korábban nem volt olyan az életük, mint az Éden! A bűneset óta soha senkinek nem volt olyan az élete. Kérdezhetnénk: miért nem őszinte Isten? Hiszen ismerjük a bibliai történelmet. Tudjuk, mi jön ezután: küzdelmes újjáépítés. De Isten itt nem erről beszél! Nem rajzolja eléjük, milyen harcok árán fogják majd újjáépíteni a várost, a házakat, a templomot. Nem ad konkrét terveket, nem készít SWOT elemzést: mik a gyengeségek, mik az erősségek, mik a lehetőségek, mik a veszélyek. Nincs stratégia, nincs többlépcsős feladatterv. Pedig, valljuk be, az hozzánk sokkal közelebb állna! Sokkal inkább tetszene, sokkal könnyebben rámozdulnánk – mert az reálisabb, megfoghatóbb lenne. Racionális megközelítéssel felmérnénk a lehetőségeinket: itt juthatunk egy kicsit előbbre, itt vonhatunk be másokat a segítségbe, és valahogy majd csak kikászálódunk ebből a pusztulásból! És racionálisan felmérnénk azt is, hogy ahol meg majd nem bírunk győzelemre jutni, ott mi mindent fogunk elveszíteni. De így el lehet indulni, csapatot építeni, terveket készíteni, látást adni, embereket mozgósítani. Száz és száz módja van annak, hogy egy reményvesztett közösséget hogyan állítsunk helyre.
Isten azonban ebbe nem megy itt bele. Isten nem tanácsol, nem ötletel, nem sző terveket, nem mérlegel - hanem valami egészen újról beszél. Mi van előttünk? Hogyan lesz? Mint az Éden, mint az Úr kertje! Hangos hálaének, zsoltárok, dicsőítés. Ezt teszi Isten. Szembesíti a megtört, megroppant gerincű közösséget az újjal, amit Ő tervez. Képeket fest eléjük az újról. Azt mondja: bennetek a pusztulás képei élnek önmagatokkal, a múltatokkal, a jövőtökkel, a közösségetekkel kapcsolatban – és én most átírom ezeket az élet képeire! Azt mondja Isten: a szemeitek előtt romok vannak, és ha képesek lennétek átlátni Babilonból Jeruzsálembe, bizony ott is romokat látnátok. De én már az Úr kertjét látom. Előtted, benned sivárság, kopárság, letarolt föld – nálam, bennem virágzó rét, gyümölcsöt termő kert, gazdag vegetáció, lüktető élet, újjáépítés! Bennetek a sírás és a gyász hangjai zakatolnak folyamatosan – én pedig elétek adom az örvendezés és a magasztalás énekeit! Csak hallgassatok rám!
Értitek? Ha Isten újat akar teremteni Jeruzsálemben, ahhoz előbb újat kell teremtsen a népe hitében, szívében, képzeletében és álmaiban! A történeti, társadalmi, fizikai értelemben vett új élet a szívekben, lelkekben felfakadó új életből fog kivirágozni. Egy megroppant gerincű nép soha nem fog hazamenni és új életet teremteni! Ez az evangélium. Ez az örömhír. Mert eljön az a nap, amikor majd egy megújult népnek valóban kell stratégia, kell vezetés, tervezés, kell munka, építkezés, küzdelem, izzadtság – kell minden. És eljön majd az a nap, és el is jött valóságosan, amikor helyreállt az ország élete, felépült a templom és a várost betöltötte a boldog örvendezés. De ez a nap soha nem jött volna el, ha előbb a megtört közösség szívében, hitében, képzeletében nem vert volna gyökeret mindaz, amit Isten hirdet nekik: hogy Ő újat teremt, újat kezd, meggyógyít, helyreállít.
3. Visszatekintés arra, amit Isten korábban cselekedett
Hogyan lehet befogadni az örömhírt, az Evangéliumot, Isten helyreállító szándékát, újat munkáló akaratát? Hogyan lehet befogadni a lehetetlent – Izraelnek, és nekünk?  Úgy, hogy miután beszélt velük Isten a keresésről, és eléjük festette az új élet képeit, beszél nekik arról is, hogyan lehet mindezt megragadni. Mi módon lehet elhinni azt, hogy ez nem csak álom, hanem egy napon tényleg valóssággá lesz? Mi a kulcsa a szívünkben annak, hogy befogadjuk, hogy Isten ezt meg tudja, és meg is fogja cselekedni?
Isten azt mondja az Ő népének: tekintsetek vissza a velem való történetetek kezdetére! Ennek a szakasznak a középpontjában kétszeres felszólítás van. „Tekintsetek a kősziklára, amelyből kivágattatok, és a kút üregére, amelyből kiásattatok!” S ha azt ez kérdezitek, mit jelent ez, akkor a következő vers, ami párhuzamos ezzel, magyarázza: „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívta, de megáldotta és megszaporította.” Ábrahám és Sára történetével veszi kezdetét Istennek az Ő választott népével való munkálkodása. Őket hívja el Isten először a Vele való közösségre. Ígéretet tesz nekik, hogy megáldja, nagy néppé teszi őket, ez Isten népe lesz, Izrael, s rajtuk keresztül, bennük áldást nyer a Föld minden nemzete, minden nép, minden ember.
Azt mondja itt Isten a fogságban élő közösségnek: tekintsetek vissza, gondolkozzatok el a kezdeteiteken! Honnan jöttetek? Miből lettetek? Mert ez a kulcsa annak, hogy el tudjátok hinni, be tudjátok fogadni: én tényleg újat kezdek. Nézzetek a kősziklára, amelyből kivágattatok, és kiderül, hogy ez a kőszikla Ábrahám, az ősatya. Nézzetek a kút üregére, amelyből kiásattatok, és kiderül, hogy a kút ürege, azaz a víznek a forrása, nem más, mint Sára, Ábrahám felesége.
Milyen kezdet ez? Ábrahám, a kőszikla, egy idős ember. Sára, a víz forrása egy idős és meddő feleség. Elhangzik feléjük Isten ígérete, hogy gyermekük születik, akiből nagy nép lesz. De hát ez a kőszikla se tudja ezt az ígéretet olyan könnyen és azonnal elfogadni! A Genesis első része arról szól, hogyan küzd Ábrahám ezzel az ígérettel. De Isten azt mondja: tekintsetek vissza most erre! Minden így kezdődött. Sára méhe meddő volt – de ti ennek az anyaméhnek a gyümölcsei vagytok mindannyian! Tekintsetek vissza, honnan származtok! Az időstől, a meddőtől, akit én megáldottam és megszaporítottam. És mind itt vagytok! Mint Isten népe! Ennél valóságosabb képet nehéz mutatni arról, hogy én valóban cselekszem!
A saját történetetek kétszeresen is erősítsen és bátorítson arra, hogy elfogadjátok: Isten újat kezd!
Először azért, mert ha egykor a semmiből, a lehetetlenből életre hívtam ezt a népet és megszaporítottam, akkor nem gondoljátok, hogy én, aki most itt a halálban megszólítalak benneteket, (mert ez itt a halál Babilonban,) ugyanúgy képes vagyok megint megtenni azt, amit már megtettem korábban? Ha megtettem egykor, nem tehetem meg újból? Ha Sára élettelen méhéből élet támadt, akkor a babiloni halálból, koporsóból nem támadhat újra élet?
Másodszor pedig: nem csak arról van szó, hogy bármilyen pusztaságba kerültetek is, Isten képes újra életet támasztani - hanem fontos megérteni és befogadni, hogy Ő azt meg is akarja, sőt meg is fogja cselekedni. Legtöbbünk számára ugyanis soha nem kétséges, hogy Isten képes bármit megcselekedni. Nem ez a kérdés, nem ez nehéz a hitünknek. Hanem az, hogy velem, az én életemben akar-e, fog-e újat cselekedni? – ez a nehéz. Hogyan ad erre választ Ábrahám és Sára története? Úgy, hogy Isten nem csak csodát tesz Ábrahám és Sára életével, hanem erre nézve előre ígéretet ad nekik. Szövetséget köt Ábrahámmal. Azt mondja: te hozzám tartozol, én hozzád tartozom, és én ezt nem bontom fel soha. Isten elkötelezte magát Ábrahám mellett: meg foglak áldani, meg foglak szaporítani, népet fogok adni. Abban az időben úgy történt a szövetségkötés, hogy megöltek és félbevágtak egy állatot, majd a félbevágott állat földre lerakott részei között átmentek a szövetséges felek. Az volt ennek a jelentése: ha megszegjük ezt a szövetséget, járjunk úgy, mint ez az állat. Egy különös látomásban megtörténik ez: Isten átvonul a félbevágott állat részei között – elkötelezi magát emellett a nép mellett. Őket is elköteleződésre hívja. Azt mondja nekik: maradjatok meg ebben a szövetségben, engedelmeskedjetek nekem, én is megmaradok mellettetek, veletek eszek. Bőség, áldás, gazdagság lesz a részetek. De ha eltántorodtok tőlem, akkor szétszórlak titeket idegen országba. – Most ennek a valóságát élik itt Babilonban. De már jóval előtte hangzott Isten ígérete erre nézve is: „ha pedig keresni fogod ott (a fogságban) a te uradat, Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel és lélekkel keresed… Nem hagy cserben, nem hagy elpusztulni, nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségről.” (5.Móz.4.29 kk) Amikor Babilonban visszagondolnak Ábrahámra és Sárára, nem csak arra emlékezhetnek, hogy Isten tud nagy dolgokat tenni, hanem arra is emlékezhetnek, hogy Isten ígéretet tett a népének, s az Ő ígérete évszázadok, évezredek óta áll – most is érvényes!
Mit jelent ez ma nekünk? Hol látjuk a legjobban, hogy Isten a halálból életet támaszt? Hol látjuk a legvilágosabban azt, hogy Isten szövetséget kötött velünk, ígéretet tett, elkötelezte magát mellettünk, és ezért cselekedni is fog az életünkben? Jézus Krisztusban!
Az egész Biblián végigvonul az, hogy amikor eljön a halál, a pusztulás, a mélység, akkor Isten képes újat kezdeni és életet hozni. De a legteljesebb módon ez akkor teljesedik be, amikor az Ő Fia, Jézus, eljön ebbe a világba, hirdeti az Ő jelenlétét, hirdeti az Ő uralmát, majd meghal a kereszten. És ahol teljes a halál uralma, teljes a halál győzelme, teljes a sötétség, és teljes a veszteség – ott Isten újat kezd, mert feltámasztja őt a halálból.
Ha az a kérdésed, képes-e Isten újat tenni a te életedben, akkor azt az evangéliumot hirdetem neked, hogy igen! Mert Jézusban megtette. Ha az a kérdésed, hogy Isten meg akarja-e, meg fogja-e ezt tenni, akkor arra kérlek, nézd meg, hogy mi az Isten irántad való elkötelezettségének az ára! A saját fiának a halála! Ez az ígéret ára. Ezzel köti magát Isten hozzánk.
Lehet, hogy abban a helyzetben vagy, hogy küzdesz: szeretnéd befogadni az élet képeit, a pusztulás közepette szeretnéd elhinni, hogy Ő újat kezd. Ha Jézushoz tartozol, ha Vele jársz, ha Isten népének a részese vagy, akkor kapaszkodj bele a szövetségbe! Ott van rajtad a keresztség, a szövetség jele. Krisztussal együtt meghaltál, Krisztussal együtt feltámadtál. Isten megteszi. Erre hívott el, ezt ígérte, ezt cselekszi. De akár ott van rajtad a keresztség, akár nincs – ha tudod, hogy nem élő, nem valóságos a Jézussal való kapcsolat, akkor a jó hír az, hogy ez egy nyitott történet, egy nyitott szövetség: amit Isten elvégzett Krisztusban, azt felkínálja újabb és újabb és újabb és újabb embereknek. Neked is.
Imádkozzunk azért, hogy Isten írja felül a pusztulás, a rombolás, a veszteség képeit, a sírás hangjait az élet, a virágzás képeivel, a hála, az öröm dalaival bennünk - a képzeletünkben, a szívünkben, az értelmünkben! Ez az Evangélium, ez a jó hír. Magához ölel - és akkor megtörténik bennünk a gyógyulás. És ahogyan ez történik, úgy válunk egyre inkább képessé arra, hogy kimunkáljuk az életünkben, amit ki kell munkálni. Lehet, hogy így leszünk képesek egy új kapcsolatot kezdeni. Lehet, hogy így leszünk képesek egy elakadt gyászból kilépni. Lehet, hogy így leszünk képesek elhinni azt, hogy van számunkra jövő, van számunkra lehetőség.
Jöjjünk most így Isten elé, imádkozzunk!
Szentlélek Isten, szállj le ránk, és vonj bennünket egészen az Úr Jézus Krisztus jelenlétébe, igazságába, az örömhír erőterébe, a szabadulás és a gyógyulás valóságába! Téged kérünk, hogy ott és úgy érints meg bennünket, ott és úgy töröld el, vedd el tőlünk a pusztulás, a rombolás képeit és hangjait, ott és úgy add elénk az újjáteremtett világ képeit, üzenetét és dalát, ahol és ahogyan a leginkább szükségünk van rá! Ahogyan egyedül Te ismered a mi lényünket. Mi megnyitjuk magunkat a Te újat munkáló, helyreállást munkáló jelenléted és szavad előtt. És ahogy együtt vagyunk imádságban, az éneklésben, a dicsőítésben, tedd velünk azt, amit mi nem tudunk tenni egymással: tisztíts, gyógyíts, szabadíts, bocsáss meg! Adj megbocsátást a szívünkbe mások iránt! Gyógyíts bennünket! Az Úr Jézus nevében

Mózes második könyvének utolsó szakaszához értünk. Ez a bibliai könyv, másik nevén az Exodus (Kivonulás könyve), az egyik legalapvetőbb szöveg – nemcsak a Bibliában, hanem a világirodalomban is. Az egyiptomi kivonulás története számtalan korban számtalan népnek adott erőt arra, hogy szembeszálljanak az elnyomó hatalmakkal. A kivonulás könyve a felszabadítás örök története. Az egyiptomi szabaduláshoz kötődik a páska ünnepe, az az ünnep, amelyen Jézus, a halála előtti napon, az úrvacsorát szerezte. Jézus óta, 2000 éve történelmet formált az az erő, amit keresztyének milliói kaptak az úrvacsorával való élés által. Az egész világon vannak közösségek, akik azt ünneplik, hogy Isten Jézus Krisztus által megszabadított a bűn és halál rabszolgaságából, legyőzte a sötétség erőit, és újat kezdett. De az Exodushoz a keresztség is köthető. A keresztyén szimbolizmus nem ritkán beszélt úgy a Vörös tengeri átkelésről, mint a vízen keresztül történő megmenekülésről, ami a keresztség egyik jelentése is. Azután az Exodusban olvassuk a Tízparancsolatot, amely az emberi jogok alapjául szolgál a mai napig. Mindez talán érzékelteti velünk, hogy ez a bibliai könyv milyen hatással volt és van az egész emberiségre.
Mózes második könyvének elején egy rabszolganépet látunk. Tudjuk róluk, hogy az Isten ígéreteit bíró ősatyák leszármazottai, de Istent nem látjuk az életükben. Elnyomás, gyermekgyilkosság, jövőtlenség. A könyv végén Isten szövetséges népe áll előttünk, amely úton van az ígéretek beteljesedése felé. Ezen az úton Isten jelenléte vezeti őket, mert az Úr közöttük lakozik, a szent sátorban. A könyv tehát Isten távolságával kezdődik, és Isten közelségével végződik. A mai igehirdetésében Istennek erről a különleges jelenlétéről szólok. Szeretném Istennek erre a különös, megfoghatatlan ajándékára irányítani a figyelmünket. Szeretném, ha kívánnánk, ha vágynánk rá, ha imádkoznánk érte, ha egyre tudatosabban Isten jelenlétében járnánk. Ebben vezet és tanít mai igénk.
I. A jelenlét, mint Isten különleges kegyelme
Miután az Úr megjelent a Sínain, és szövetséget kötött Izraellel, Isten felhívta Mózest a hegyre, hogy pontos utasításokkal lássa el a szent sátor elkészítésére vonatkozóan. Isten népe között készült lakozni, amint Izrael továbbhalad a Sínai hegytől, de ennek a jelenlétnek a formáját, részleteit, a hozzá kapcsolódó istentiszteleti gyakorlatot pontosan szabályozta. Mózes azonban sok időt töltött a hegyen, ezét a türelmetlen és aggódó nép, az Úr jelenlétét pótolandó, létrehozta magának a hamis jelenlétet: az aranyborjút. Ezzel megszegte ígéretét, összetörte a szövetséget, amit az Úrral kötött. Amint tudomást szerez róla, az Úr végleg ki akar lépni ebből a kapcsolatból, mert látja, hogy milyen lázadó és keményszívű Izrael. Végül Mózes sorozatos közbenjárása eredményeként megtörténik a csoda: Isten újra köti a szövetséget.
Ahhoz, hogy jól értsük, milyen kegyelem, csoda, hogy Isten mégis eljön népe közé, hogy az Exodus azzal végződik, hogy Isten jelenléte leszáll a szent sátorra, látnunk kell a könyv ezen részének a szerkezetét. A 25-31 fejezetekben hosszan olvassuk Isten minden részletre kiterjedő utasításait a sátor, a sátor berendezése, valamint a papi szolgálattal kapcsolatos feladatok felől. Az utolsó szakasz a szombat megtartására vonatkozik. Mindez készülés Isten jelenlétére. A 32-34 fejezetek elbeszélik az elképzelhetetlent: Izrael hűtlenségével és a szövetségtöréssel lenullázza mindazt, amit Isten nagylelkűen felajánlott nekik. Isten nem akar többet a néppel járni, de végül mégis újraköti a szövetséget. A 35-40 fejezetek, mintha mi sem történt volna, elbeszélik a sátor elkészítését, és Isten eljövetelét. Ez az egység ugyanazzal kezdődik, amivel az első végződik: a szombatra utaló rendelkezésekkel. Az első egységben Isten jelenlétét ígéri az „ártatlan”, a szövetségbe éppen belépett Izraelnek. A második egységben minden veszélybe kerül, és úgy történik, Izrael és Isten közös történetének vége. A harmadik egységben az Úr mégis elérkezik a nép közé. Bibliai fogalmakkal így írható le ez a szerkezet: teremtés, bűneset, új teremtés. Isten ajándéka szeretetből, az ember bűnös lázadása és ítélete, végül Isten mindent felülmúló, megújító kegyelme.
Ugyanez a történet a mi történetünk is, hiszen az Exodusban az evangéliummal találkozunk: Isten eljön Jézusban erre a világra, önmagát, jelenlétét adja nekünk. Mi elutasítjuk az Isten Fiát, megfeszítjük őt, hogy megszabaduljunk tőle. Az Atya feltámasztja a Fiút, és a legnagyobb gonoszságból kihozza leghatalmasabb jót: üdvösséget szerez a világnak. Jelenlétét ígéri mindenkinek, aki bízik Jézusban. Isten jelenléte tehát Isten különleges, felfoghatatlan kegyelmének köszönhető. Isten kitartó, az ember minden hűtlenségét legyőző, a szakadékot átívelő kegyelmének. A kegyelemnek ez a ragaszkodása, ez a makacssága, ez a kitartása érthetetlen. Nincs más magyarázat, mint Isten szeretete. Az a szeretet, amelyről így ír az apostol: „Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. … Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor.13.5,7) Ezért elérhető számunkra ma is Isten jelenléte, és ezért nem lehet az soha természetessé nekünk. Ha találkozunk vele, ha közöttünk van, ha megszólít, ha megérint, ha megújít, ha meggyógyít, ha vigasztal, ha vezet – ez mind Isten különleges, érthetetlen kegyelmének a következménye. E nélkül a jelenlét nélkül elsorvad és semmivé foszlik életünk. Ezért olyan hatalmas kegyelem, hogy az Exodus végén az Úr jelenléte betöltötte a szent sátort.
II. A jelenlét jelentősége
Mi Isten jelenlétének jelentősége Izrael életében? A befejező rész egyértelműen rámutat arra, hogy Isten így vezette a népet a pusztai vándorlás során. Ha a felhő felszállt, útnak indultak, ha nem indult el, ők sem indultak útnak. Látták a felhőt, ill. éjjel a tűzoszlopot, és ez is biztonságot adott nekik. Hasonlóképpen fogalmazhatjuk meg Isten jelenlétének, közelségének az áldásait mi is. Van, aki azt mondja, felfrissíti, megújítja őt Isten jelenléte. Más a biztonságra, vezetésre teszi a hangsúlyt. Megint más egyszerűen csak szeret gyönyörködni Isten közelségében. Van, hogy Isten jelenlétében oldódnak félelmek, gyógyulnak fájdalmak, vigaszt nyer a szív. A jelenlét ilyen – jelen idejű – áldásainál azonban többről van szó a szent sátor elkészítésekor, és használatba vételekor. Ehhez a sátor elkészítése leírásának egy érdekes sajátosságával kell megismerkednünk.
A szent sátor elkészítésére vonatkozó részek több ponton is egyértelmű és szándékos hasonlóságot mutatnak a teremtés történettel. A sátor elkészítésekor Isten betöltötte az ő Lelkével Becalélt, a munkák irányítóját. A Szentlélek az élő, éltető erő a kézműves munka mögött, amint Isten Lelke van jelen a teremtéskor is. A teremtést hét napra osztva adja elénk a szentíró, míg a sátor elkészítésére vonatkozó instrukciókat szintén hét beszédben mondja el az Úr. Amint a teremtés történet hetedik napja a megpihenésről, a sabbathról szól, a hetedik beszéd is. A sátor és a berendezései elkészítésénél az alak, forma, szín, bonyolultság ugyanolyan meghatározóan gazdag, mint a teremtés történetben (számos rokon kifejezéssel). Végül: a teremtés végén azt olvassuk, hogy Isten látta, hogy jó, ami elkészült; hasonlóan Mózes is megállt, és nyugtázta, hogy minden éppen úgy készült el, ahogy az Úr parancsolta (39.43). Isten megáldotta a hetedik napot, és Mózes is megáldotta mindazt, ami elkészült.
Azzal szembesülünk tehát, hogy a szentíró úgy tekint a szent sátor elkészítésére, mint egy piciny kozmosz teremtésére, mint egy új teremtésre, ahol Isten lakozik a maga teljességében, ahol minden Isten rendje és akarata szerint szolgálja és dicsőíti őt. Amint Izrael a pusztában vándorol, amíg Isten népe ebben a világban vándorol, egy olyan világban, ahol káosz, rendetlenség uralkodik, ott zarándokol közöttük, ott van jelen közöttük Isten új teremtése, ill. az új teremtés ígérete és előképe. Egy olyan piciny világ, ahol minden a teremtő akarat szerint zajlik, ahol mindent betölt az Úr jelenléte. Ha ez így igaz, akkor nyilvánvaló, az, hogy Isten népe között lakozik, nem a történet vége. Ez még csak a jele, az előíze annak, hogy az Úr újra jelen akar lenni az egész teremtett világban, úgy kívánja betölteni azt, ahogy kezdetben volt. A teremtés, bűneset, új teremtés fényében azt mondhatjuk, hogy a szent sátor az új teremtés elővételezése. Egy pici már itt van belőle. Isten munkája, terve halad előre.
A történet vége az, amit a Jelenések könyvéből olvastunk. Az Új Jeruzsálem leírása kicsit hasonlít a szent sátor leírásához. Részletes, szimbolikus, színes. Pontos méretek, formák, és az anyagok megnevezése is hasonló. Míg azonban a sátor, Isten lakóhelye az eljövendő új teremtés egy piciny előképe, az Új Jeruzsálem hatalmas, és mindent betölt. „Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma.” Nincs szükség egy speciális helyre, ahol az Úr lakozik, hiszen mindenhol az ő uralma valósul meg, mindent az ő jelenléte tölt be.
Mindez arra hív bennünket, hogy soha ne tévesszük szem elől: Isten jelenlétének megtapasztalása, átélése nem végcél. Isten jelenléte a szent sátorban nemcsak annyit jelent, hogy Isten a népe között lakozik, de azt is, hogy ezen nép életével együtt munkálkodik azon, hogy az új teremtést megvalósítsa. Hasonlóan, Isten jelenléte nem pusztán arra adatik nekünk, hogy biztonságot, vezetést, felfrissülést kapjunk, hogy gyönyörködhessünk benne, hanem azért is, hogy soha ne feledjük: az életünk ebben a világban nem a végállomás. Csapda, ha Isten jelenlétének formáihoz, az ő megtapasztalásához kizárólag úgy és azért ragaszkodunk, hogy itt legyen az életünk teljesebb, egészebb, könnyebb, elviselhetőbb. Tekintsünk minderre úgy, mint egy kóstolóra, amit azért kóstolunk, hogy minél jobban vágyjunk majd a teljességre (az új égre és földre, ahol Isten közvetlenül jelen lesz, és szemtől szembe látjuk őt). A kóstolót nem azért kapjuk, hogy jóllakjunk, hanem azért, hogy vágyjunk az igazira. Vagy tekintsük úgy, mint egy filmelőzetest, ami arra való, hogy felkeltse vágyunkat a teljes film megtekintésére. Hiába nézzük meg az előzetest ezerszer, akkor sem lesz a miénk a teljes film élvezésének az öröme. Mindezek fényében tekintsünk a jelenlét mai formáira!
III. A jelenlét formái ma
Hol tapasztaljuk Isten jelenlétét, hol adja magát az Úr nekünk, milyen módon van jelen közöttünk? Természetesen Isten jelen van mindenütt, mint ahogy Mózes korában sem volt bezárva a szent sátorba, de nem volt más olyan hely, amelyről azt mondhattuk volna, hogy Isten betölti azt, hogy Isten jelenlétét olyan intenzíven nyújtja ott, csak a szent sátor. Hasonlóan, Isten ma is jelen van mindenütt, de van egy olyan hely, ahol mégis sokkal közvetlenebb módon ajándékozza magát az övéinek, és ez a „hely” az istentisztelet. Nem a lokalitás a meghatározó, hanem az, ami az istentiszteletet istentiszteletté teszi: Isten Igéjének a hirdetése, a Jézus által elrendelt sákramentumokkal való élés, és Isten népének erre adott, hittel teli válasza. Ezek Isten jelenlétének legegyértelműbb hordozói a számunkra. Természetesen mind az Isten Igéje, ami emberi beszéd, mind a keresztség és az úrvacsora gyakorlása, ami vízzel való leöntéssel, ill. kenyér és bor elfogyasztásával jár, nem önmagában és nem automatikusan válik Isten jelenlétének hordozójává, csak a Szentlélek jelenléte, Isten különleges ajándéka, kegyelme által. Ugyanakkor hihetjük, várhatjuk, és imádkozhatunk érte, hogy amint az emberkéz által készített szent sátorra leereszkedett Isten dicsősége, és betöltötte azt, hasonlóan az ember által elkészített szó, az ember által kiöntött víz, az ember által sütött kenyér és készített bor is eszközévé lesz Isten jelenléte megnyilvánulásának. Ez az a csoda, amit újra és újra megélünk az istentiszteleten; legyünk érte hálásak, könyörögjünk a megmaradásáért, sőt, fokozódásáért, és vágyjunk rá egyre jobban. Amikor pedig megkapjuk, mert leszáll ránk a Szentlélek, akár itt, együtt, akár egy kiscsoportban, imaközösségben, házicsoportban, vagy éppen amikor egyedül vagyunk, soha nem feledjük: mindez azért adatik, hogy annál jobban várjunk a teljességre, a mennyre, az új égre és az új földre. Mert amint Mózes és Izrael zarándokoltak úgy, hogy Isten jelenléte közöttük volt, úgy mi is úton vagyunk – úton egy igaz, szép, és ragyogó világ felé. ÁMEN!

Mózesnek nincs könnyű dolga. Nem akarta ő ezt az egészet. Már akkor vonakodott, amikor az Úr megszólította őt az égő csipkebokorban. Nem akart ő Egyiptomba menni, és nem akarta kivezetni Izraelt a fáraó elnyomó hatalmából. De Isten kijelentette magát neki, és megbízta. A fáraóval szemben keményen képviselte az Úr akaratát, majd eljött a nap, amikor kivezette Izraelt a rabszolgaságból. De mindjárt az első fellélegzés után megjelent az egyiptomi hadsereg, és siránkozni kezdett a nép, miért nem maradtak inkább Egyiptomban. De az Úr szabadulást szerzett, ami után az egész nép magasztalta Istent. Nem sok idő telt el, és Mózesnek újra nehézségekkel kellett szembenézni. Nincs víz, nincs élelem, nő a zúgolódás és lázadás. Mózes Istenhez kiált, aki gondoskodik Izraelről. Így érkeznek meg a Sínai hegyhez, ahol Mózes új feladatot kap. Ő a közvetítő a szent Isten és a nép között. Ő megy fel a hegyre, aminek a nép még a szélét sem érintheti, ő beszél a felhőben és tűzben az Úrral, ő kapja meg a tízparancsolatot két kőtáblára vésve. De mire visszaér, megtörténik az elképzelhetetlen. A nép, amely készséggel lépett be az Úrral való szövetséges kapcsolatba, teljes engedelmességet ígért, megtörte a szövetséget. Aranyborjút készített, és úgy imádták, hogy íme az Isten, aki kihozta őket Egyiptomból. Isten el akarja törölni Izraelt, de Mózes Isten elé áll. Közbenjár, és Isten szánalomra indul, és nem hozza a népre azt a bajt, amit tervezett.
A feszültség azonban nem oldódott fel. Isten és Izrael úgy állnak egymás előtt, mint a megcsalt hitves és hűtlen társa. Isten, aki arra készült, hogy népe között lakozzon, amint Izrael továbbvonul a Sínaitól, nem engesztelődött még meg. Jelenléte, amelyről azt ígérte, hogy a szent sátorban fog lakozni, és így mindvégig Izraellel, saját, tulajdon népével lesz, bizonytalanná vált. Mindaz, amit Isten eddig tett és eddig ajándékozott Izraelnek, veszélybe került. Izrael olyan hamar, olyan egyértelműen rúgta fel az Úrral való kapcsolatot, olyan durván szegte meg ígéretét, hogy nem létezhet könnyű megoldás. Mi lesz Isten jelenlétével népe életében? Hogyan jutnak tovább ezen a válságon? Van-e újrakezdési lehetőség az összetört szövetség után? Ezek a kérdések vezetnek bennünket abban, hogy magunk is átgondoljuk, mit jelent nekünk Isten jelenléte az életünkben…
I. Isten nem akar többet Izraellel járni…
Isten azt mondja Mózesnek: „Eredj, menj innen a néppel együtt, amelyet fölhoztál Egyiptomból, arra a földre, amelyet esküvel ígértem meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” Izraelnek el kell hagynia a Sínait, azt a helyet, ahol Isten jelenlétével találkoztak, a szövetségkötés és a szövetségtörés helyét. Az Úr azonban hűséges korábbi ígéreteihez. A föld, amit megígért, Izraelé lesz, majd biztosítja Mózest arról is, hogy kiűzi előlük az idegen népeket, valamint angyalt küld előttük. Azt mondja: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre…” – és kell-e ennél több? Van ígéretük, van jövőjük. Csak annyit tesz mindehhez hozzá az Úr, hogy „de én nem megyek veled.” Lesz tehát föld, új haza, lesz angyali vezetés, isteni segítség az ellenséggel szemben, de az Úr nem fog közöttük lakozni. Jelenléte nem fog velük haladni az úton.
Mit válaszolhatnak erre? Ha mai fejjel belegondolunk helyzetükbe, el tudjuk képzelni, hogy felsóhajtanak: megúsztuk! Isten nem törölt el minket, sőt, nem vonta vissza az ígéreteit. Meglesz minden, ami ahhoz szükséges, hogy legyen jövőnk, legyen életünk. Föld, vezetés, segítség az ellenséggel szemben. Fontos nekünk ezen túl Isten jelenléte? Nem tudjuk elengedni azt, ami az Úr jelenlétéhez kötődik, hogy mi az ő népe vagyunk, ő pedig a mi Istenünk? Nem fellélegezni kell az ilyen helyzetben, és örülni, hogy az élet alapvető forrásai biztosítottak, és ha a választott nép státusz elvész – hát elvész? Mi az értéke Isten jelenlétének az életünkben? Mennyit ér, hogy az övéi vagyunk? Nem cserélnénk-e el ezeket a „lelki” ajándékokat, igazságokat egy biztos, kiszámítható jövőre? Nem mondja-e azt Isten népe, hogy ebben is velünk van az Úr, elég ez nekünk? Ne legyen nekünk elég az Úr szava: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled.”?
„Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett…” Izrael, a szövetségtörő, a hűtlen, gyászolni kezd. Kemény nekik az Úr szava, fájdalmas, és elhordozhatatlan. Az Úr azt mondja, nem megy velük, „mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.” Isten nem megy velük, mert ez a lázadó közösség újból ellene fordulna, és ha Isten köztük lenne, ha ők Isten népe lennének, ez a végüket jelentené. Komoly érv, de Izrael mégis gyászba kezd. Nem fellélegeznek, hogy megúsztuk, nem felszabadulnak, hogy így „olcsóbban” célba érnek, hanem gyászolni kezdenek, mert elvesztették az Úr közöttük lakozását, és ezzel azt, hogy ők Isten népének tudják magukat.
Akármilyen érthetetlen nekünk, hogyan lehetséges, hogy aranyborjút készítettek, és megtörték a szövetséget, ez a reakciójuk elgondolkodtató. Felismerik, hogy Isten jelenléte, Isten szövetsége, a kiválasztottság státusza fontosabb nekik, mint a biztos jövő. Isten jelenléte, Isten személye fontosabb, mint az ajándéka, az áldása, az, amit megnyerhetnek. Nem hajlandóak megelégedni a kevesebbel, még ha a többnek ára is van, és ez a több bizonytalanná is lett.
Ezt fogalmazza meg Mózes is abban, ahogy Isten elé áll: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” Helyezzük egymás mellé a két kijelentést! Isten: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled.” Mózes, az egész népet képviselve: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” Mózes bátorsága, szenvedélyessége, rámenőssége lenyűgöző. Odaáll az Úr elé, és alkudozik vele. Tudni akarja, hogy megnyerte az Úr jóindulatát, bizonyosságot akar, hogy Isten nem vonja meg tőlük a jelenlétét. „Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.” Ez a mi örökségünk is. Isten Lelkének jelenléte bennünk, aki által valóban az övéi vagyunk. „Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” – írja Pál apostol (Róm. 8.9). Ha bennünk van az Isten Lelke, az övéi vagyunk. Hatalmas bátorítás ez arra, hogy Isten Jézus Krisztus által bennünk élő jelenlétét mindennél értékesebbnek és fontosabbnak tartsuk. Hogy Mózessel együtt kiáltsuk az Úrnak egy-egy nehéz, elcsüggesztő, válságos helyzetben, hogy Urunk, nélküled nem akarunk tovább menni. Nélküled, jelenléted, közelséged nélkül nem akarunk megelégedni áldásokkal, eredményekkel, jó állással, biztos jövővel, szép családdal, reményteli kilátásokkal. Ha te nem jössz velünk, inkább nem is megyünk. Nélküled semmit sem ér mindaz, amit teszünk.
Mindez arra bátorít bennünket, rohanó világban élő keresztényeket, hogy gyakoroljuk magunkat Isten közelségében, Jézus Krisztus a Szentlélek általi jelenlétében. Hogy mindennél fontosabbnak és értékesebbnek tartsuk, hogy úgy „menjünk tovább” utunkon, hogy az Úr orcája velünk jön. Hogy Isten jelenlétében járva akarjuk megélni a munkánkat/hivatásunkat, az otthonteremtési kérdéseinket, a házasságunkat, a gyermeknevelésünket, minden dolgunkat. Hogy ezekre a területekre nézve is kimondjuk: nem akarunk továbbmenni nélküled. Nem elégszünk meg azzal, hogy valahogyan majd megadatnak ezek – nekünk te kellesz. A te népedként, a te tulajdonodként, a te jelenlétedben akarunk élni. Ehhez pedig hihetetlenül tudatosan és állhatatosan kell ápolnunk Isten jelenlétének közelségét, mert különben menthetetlenül elsodródunk.
Ebben az elhívásban az első feladat önismereti: vajon tudom-e, hogy az én lelki alkatomnak, személyiségemnek mi a legmegfelelőbb feltöltekezési forma? Mert vannak közöttünk, akiknek csendre, magányra van szükségük ahhoz, hogy Isten jelenlétébe lépjenek, átgondolják dolgaikat, rendezzék a bennük zajló eseményeket az Úrral. Másoknak azonban éppen közösségre van szükségre. Egyedül sokkal kevésbé megy nekik az Úrral való feltöltekezés, mint néhány baráttal, testvérrel beszélgetve, közösen imádkozva. Vannak, akiknek a természetben a legkönnyebb ráhangolódni az Úr jelenlétére. Vízparton üldögélve, vagy éppen az erdőben sétálva. Megint másoknak egy jó könyv a mindenük, amelyben súlyos teológiai igazságok vannak kifejtve. Amint használják az értelmüket, birkóznak állításokkal és ellenvéleményekkel, egyre közelebb kerülnek Istenhez. Ég a szívükben a vágy, hogy megértsék az igazságot, és minél pontosabban ragadják meg. De próbálj csak egy ilyen könyvet adni annak, aki fülén fejhallgatóval, dicsőítő cd-ket hallgatva tud leginkább megérkezni az Úr jelenlétébe. Biztosan nem fogja díjazni a legfrissebb 300 oldalas teológiai munkát… Természetesen nem azt állítom, ha valaki inkább az egyik típus, akkor ne is éljen a többi lehetőséggel. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ismerjük magunkat, tudjuk, hogy mi kell ahhoz, hogy Isten jelenlétét tudatosítsuk magunkban, ráhangolódjunk, belépjünk az Úr elé, és ennek megfelelően alakítsuk életünket, időbeosztásunkat.
Mózes tehát az Úr elé áll, és könyörög: Uram, járj velünk továbbra is. Isten pedig meghallgatja Mózes kérését: „Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek.” Ha visszaidézzük magunkban, honnan indult Mózes és az Úr párbeszéde, hogy Isten végezni akart a néppel, és egyedül Mózessel kezdeni valami egészen újat, érezzük ennek a mondatnak a súlyát. Isten újra kész népe között lakozni, és az összetört szövetséget újra kötni. A következő szakasz arról szól, hogy mi ennek a titka. Hogyan lehetséges, hogy Izrael újra kezdheti azt, amit végzetesen elrontott, hogy újra Isten népévé lehet?
II. Isten lényének szíve: Isten kegyelme
Talán Mózes sem tudja elhinni, hogy megtörténik a megtörténhetetlen: újrakezdés – nem a nulláról, hanem a mínuszból; nem az Úrtól való távolságból, hanem az ő megtagadásából. Ezért, mintegy bizonyságot kívánva, így szól az Úrhoz: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” Mózes jelet kér Istentől, talán ahhoz hasonló újbóli megjelenést, amit a Sínain látott. Isten részben enged Mózes kérésének, részben azonban rámutat a kérés túlzott voltára: „Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod, … mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Mózes Isten dicsőségét kívánja látni, Isten azonban fenségét, sőt, jóságát (az eredeti szöveg ezt a fordítást is megengedi) jelenti ki, mondja ki Mózes előtt. Mózes látni akar, Isten szólni, beszélni, önmagát – nevét – kijelenteni fogja (33.19, 34.6). Mózes tehát többet kér, többet akar, mint amit az Úr megad neki. Mózes jelet kíván, Isten dicsőségét akarja látni, úgy, amint még sohasem – hogy Isten ezzel pecsételje meg, valóban közöttük fog lakozni. Isten pedig, miközben Mózes látja is a hátát, kihirdeti Mózesnek jóságát, kegyelmét, nevének lényegét. „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.”
A látás és a hallás között óriási különbség van. Fontosabb, hogy Mózes megismerje, hallja, hogy milyen Isten az Úr, ki az Úr, mint hogy lássa hatalmát és dicsőségét. Nem elég csak a szemeit használni, Isten azt akarja, hogy Mózes hallja meg az ő szavát, és fogadja magába. Mózes jelként egy látvány helyett Isten kegyelmének a kijelentését kapja, Isten szívének lényegét, ami persze Isten megjelenésével is együtt jár. Amikor az Úr elvonul előtte, az ő jóságát, kegyelmét, irgalmát, hosszútűrését jelenti ki.
A bizonyosság tehát nem arra épül, hogy Mózes látja Isten dicsőségét a maga teljességében – Isten ezt nem engedheti. Az Úr azonban elmondja, leleplezi lényének legmélyét: az Úr irgalmas és kegyelmes Isten. És ha valamiért van esélye Izraelnek a szövetséget újra kezdeni, ha valamiért van módja az Úrnak megbocsátani, az egyedül a kegyelme.
Mennyi mindenben vágyunk bizonyosságra! Ki tudja, mi mindenre nézve várjuk a jelet, a bizonyosságot, azt, hogy meglátjuk Istent, meglátjuk az ő munkáját, és akkor tudjuk, hogy velünk van. Az Úr most arra irányítja a figyelmünket, hogy ne látni akarjunk, hanem fogadjuk magunkba kegyelmét. Halljuk meg, hogy „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.” Lássuk ezt meg az Úr Jézus Krisztus arcán, akiben Isten jelenléte és dicsősége közöttünk lakozott. Akiben velünk jött és velünk jön az orcája, Isten jelenléte. Lássuk meg ezt a szeretetet és hűséget az Úr Jézus Krisztus arcán, amelyet Jeruzsálem felé fordított, amikor elindult a városba, ahol el kellett vesznie. Lássuk az Isten irgalmát Jézus arcán virágvasárnap, amikor tömegek ujjonganak, de az ő arcán könnyek csorognak végig. Lássuk meg ezt a kegyelmet annak az arcán, akiről így ír az evangélista: „Szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, és ezt mondták? Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!” (Mt. 26.67-68)
Szánjuk el magunkat, és mondjuk ki: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” És mindeközben lássuk, hogy annak az Istennek az arca, aki újat cselekszik Izraellel, nem más, mint a megalázott és megfeszített Jézus Krisztus arca! Ámen!

Mózes második könyvében 13 fejezeten keresztül olvasunk ilyen és ehhez hasonló leírásokat. A szent sátor elkészítésére vonatkozó pontos instrukciókat 7, majd az ezzel majdnem megegyező, a kivitelezést leíró tudósítást 6 fejezetben adja elénk a szentíró. Ez a teljes könyv egyharmadát teszi ki, ami igen tekintélyes mennyiség. Különösen, ha valaki megpróbálja végigrágni magát a kicsit unalmasnak tűnő részeken… Miért ilyen fontos a szerzőnek ez a leírás? Miért ennyire hangsúlyos az, amit a mai bibliaolvasó gyorsan átugrik?
A könyv elején egy rabszolga nép áll előttünk. Az egyiptomi fáraó elnyomása alatt, egyre nehezedő kényszermunkát végezve élnek. E rabszolganép fiúgyermekeire az uralkodó rendelete alapján halál vár, és csak idő kérdése, hogy mikor pusztul el ez a nép. Ugyanakkor az olvasó tudja, hogy ez a nép Isten népe, és azt is megállapítja, hogy Isten látszólag nincs sehol. Nincs jelen Izrael életében. Ha jelen lenne, hogyan élhetnének ilyen nyomorúságban?
Majd Izrael Istenhez kiált, és az Úr elindítja a szabadítást. Kihozza Izraelt a rabszolgaságból, vezeti a pusztában, mígnem megérkeznek a Sínai hegyhez. A Sínainál Isten megjelenik, leszáll a hegyre, dicsősége félelmet és rettenetet kelt megváltott népében. Isten eljövetelét, jelenlétét kürtzengés, villámlás, mennydörgés, emésztő tűz kíséri. Szövetséget ajánl, közli a törvényét, és a nép elfogadja a szövetséget. Az Úr Izrael Istene, Izrael pedig az Úr népe lett.
De mi következik ezek után? Mi lesz, ha majd tovább kell menniük új hazájuk felé? Hova lesz a Sínai hegyi élmény? Hogyan lesz velük Isten? Ha az Úr a Sínaihoz kötötte magát, magukkal kellene vinni a hegyet… Vagy majd zarándoklatokat kell szervezni, és visszajárni a pusztába? Vagy hagyják maguk mögött Isten jelenlétét, és menjenek tovább nélküle? Elég lesz a Tízparancsolat, és Isten minden igéje a jövőben? Esetleg keressenek más hegyeket, hátha ott is megjelenik majd az Úr? Mi lesz Isten jelenlétével népe életében? Hogyan lesz, lehet-e az egyszeriből, a megismételhetetlenből folyamatos, állandó? Ezek a kérdések érdemelnek 13 fejezetet Mózes második könyvében. Mózes második könyve azzal végződik, hogy Isten, a szent sátorban, népe között lakozik. A ma olvasott szakasz a szent sátorral kapcsolatos instrukciókat mutatja be. Lássuk, hogyan készíti Isten népét arra, hogy jelenléte közöttük lakozzon!
I. Készítsetek nekem szentélyt!
A problémát, hogyan lesz Isten jelen Izrael számára a Sínai után, az Úr hozza fel. A szövetségkötés után, Isten rendelkezése szerint, Mózes felment a hegyre, amelyet felhő, az Úr dicsősége, azaz jelenléte borított be. Hat nap után, a hetedik napon az Úr dicsőségének látványa olyan volt a nép számára, mint az emésztő tűz. Mózes belépett Isten jelenlétébe.
„Ekkor így szólt az Úr Mózeshez…” – folytatódik a történet. Mózes Isten jelenlétében van, és Isten beszélni kezd. A számunkra fontos parancs: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!” Isten egy szentélyben, egy sátorban akar a nép között lakni. Az az Isten, aki félelmetes természeti jelenségek közepette szállt le a Sínai hegyre, úgy, hogy az egész hegy belerendült, most azt parancsolja Mózesnek és Izraelnek, hogy készítsenek egy sátrat, hogy ő ott legyen jelen a népe számára. A problémát, hogy hogyan lesz az egyszeri eljövetelből folyamatos jelenlét, a messzi, táboron kívüli jelenlétből a mindennapi élet közepén való jelenlét, Isten oldja meg. Ami a Sínai hegyen történt, az folytatódik a szent sátorban. Isten dönt úgy, hogy együtt fog lakozni a néppel. Isten, aki nem Izrael életének peremén kíván jelen lenni, hanem annak középpontjában. Isten, aki kész együtt utazni, együtt vonulni a néppel (hiszen a sátor szétszedhető). Isten, aki hosszú távon kötelezte el magát népe mellett, és nemcsak egyszeri, égindulás- földindulás-szerű pillanatokat enged megtapasztalni jelenlétéből. Hajlékot készíttet magának, hogy abban lakozzon.
Érezzük a veszélyt. Mi lesz, ha Izrael azt gondolja, megszelídítette a hatalmas Istent? Ha a Sínai hegyi emésztő tűz ott lakozik, ott sátorozik közöttük, nem gondolják-e majd, hogy mindig ott lesz, ahová ők viszik, és ott marad, ahova ők teszik le? Istennek a teljesen szuverén, szabad jelenléte nem intézményesedik-e veszélyes módon a szent sátor megépítésével és a hozzá kapcsolódó istentiszteleti kultusz kialakításával?
Azt kell válaszolnunk, hogy de igen. Volt, amikor Izrael arra hivatkozott, hogy velük semmi baj nem történhet, hiszen közöttük van az Úr – miközben ők már rég elhagyták mindazt, amit a szövetségben ígértek (Jer. 4.7-11). Katasztrófához is vezetett. Volt, hogy azt gondolták, ha magukkal viszik a háborúba a szövetség ládáját, Isten jelenlétének trónszékét, akkor magát Istent is magukkal vitték, és biztos a győzelem. Csalódniuk kellett (1Sám. 4.1-11). Nem egyszer visszaélt és visszaél Isten népe azzal a nagy titokkal, hogy a mindenható, a teremtő Isten jelen akar lenni népe között.
„Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!” Miért akar Isten jelen lenni? Miért teszi ki magát a fenti veszélyeknek? Miért jön közel, és – a történelem folyamán – egyre közelebb hozzánk, ha visszaélünk ezzel? Jelen van Izraelben a szent sátorban, ott lakozik később a jeruzsálemi templomban, hogy azután egy hatalmas lépéssel még közelebb jöjjön népéhez: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”  Jézusban még közelebb jött, és még sebezhetőbbé vált, mint az a megfoghatatlan, ám valós jelenlét, amelyről a szent sátorban olvasunk. Miért? Az ember visszaél Isten jelenlétével, megfeszítjük Jézust, akiben Isten dicsősége közöttünk lakozott, sátorozott (ugyanaz a teológiai kifejezés, mint a 2Mózesben), és ő még közelebb jön. Hiszen Jézus feltámad, felmegy a mennyekbe, és kitölti a Szentlelkét a benne bízókra, az egyházra, arra a közösségre, amely Úrnak vallja őt. Megtörténik a csoda, Isten a Szentlélek által jelen van az ő népe között, jelen van, amikor összegyűlünk, amikor meghívjuk, amikor igét hallgatunk, imádkozunk, dicsérjük őt, úrvacsorai közösségben vagyunk együtt. És mi visszaélünk vele… Miért nem maradt meg valahol a Sínain, elrettentő szentségében és dicsőségében, miért lakozott itt szent sátorban, templomban, Jézus Krisztusban, és Szentlelke által közöttünk, bennünk?
Mert Isten népe között akar lenni. Mert az Úr önmagát akarja adni népének, és rajta keresztül a világnak. Mert szeretete azt munkálja, hogy ha újból és újból meg is sértjük, felségét meggyalázzuk, ő nem vonul vissza egyszer és mindenkorra, hanem mindig újat kezd velünk. És miközben eljön, jelenlétéről biztosít, soha nem adja önmagát a kezünkbe. Soha nem lehet garanciánk arra, hogy ő itt van. Soha nem szokhatjuk meg, hogy jelen van, és megszólít, szabadulást hoz, bocsánatot ad, megtisztít, bátorít, vigasztal, gyógyít. Megteszi mindezt, mert jelen van, és abban a kiváltságban van részünk, hogy ezt újra és újra átélhetjük. De ugyanakkor nincs garancia, nem kötelessége, hanem ajándéka és kegyelme. Csodaként vesszük-e magunkhoz ma is ígéretét, amellyel a néphez szól: „Ott fogok megjelenni Izrael fiainak, és dicsőségemmel szentelem meg azt [a szent sátort]… Izrael fiai között fogok lakni, és Istenük leszek. És megtudják, hogy én, az Úr, vagyok az Istenük, aki kihoztam őket Egyiptomból, mert közöttük lakozom én, az Úr, az ő Istenük.” (2Móz. 29.43-46)
II. Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom…
Említettem, hogy 13 fejezet foglalkozik a szent sátor külsejének, berendezési tárgyainak, a hozzá kapcsolódó papi szolgálatnak és kellékeinek egészen részletes leírásával. A felhasználandó anyagok (drágák és ritkák!), a tárgyak és eszközök méretének pontos leírását kapjuk. Mintha semmit sem bízott volna Isten az ember fantáziájára, kreativitására. Azt parancsolja Mózesnek, hogy „egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész felszerelés mintáját!” (Vö. 25. 40). Amikor a szent sátor elkészül, azt olvassuk, hogy „egészen úgy készítették el, ahogyan az Úr megparancsolta.” (2Móz. 39.43) Vajon mi a magyarázata ennek a részletességnek, valamint annak, hogy kétszer is olvassuk mindezt?
Isten jelenléte népe között a szent jelenléte a bűnösök között. Hogyan van jelen, hogyan közelíthető meg, mit vár ehhez a néptől? A részletes leírás, valamint a kivitelezésben megkövetelt feltétlen engedelmesség és pontosság azt az üzenetet hordozza, hogy itt a feltételeket Isten diktálja. A szent Isten nem közelíthető meg akármikor akármilyen módon. Ahol a szent Isten találkozik az emberrel, ott nem az emberi ötletelés a döntő. Amikor a tét az, hogy Isten dicsősége, amely a Sínain mint emésztő tűz jelenik meg, mostantól ott fog lakozni a nép között, akkor ezt a jelenlétet, szentséget őrizni, biztosítani kell. A részletes leírás, az egészen pontos instrukciók ezt a célt szolgálják, hasonlóan ahhoz a határvonalhoz, amit Mózesnek kellett a Sínai köré vonnia, amikor Isten leszállt a hegyre (2Móz. 19.12). Ezt a határt jelenti és hozza létre az, hogy mindennek pontosan úgy kell elkészülnie és úgy kell történnie az istentiszteleti kultuszban, mint ahogy azt Mózes látta a hegyen.
Képzeljük el ennek az ellenkezőjét. Az egyik főpap fogja magát, és más ruhában megy Isten elé, mint amit az Úr előírt, más időpontban és más szavakkal közelít az áldozattal Istenhez. Hamarosan ott tartanánk, hogy a papok – amikor úgy lenne kedvük – besétálnának Isten jelenlétébe, levágnák az áldozatot az oltárra, hogy „szia Uram, tök jó, hogy te ennyire jófej vagy, és így is elfogadsz bennünket.” Más alkalommal bemennének Isten elé és miközben végeznék a papi szolgálatot, betennének egy-két olyan elemet is, amit a környező népek bálványkultuszaiból vettek át, mert milyen „modern” dolog ez, és különben is, biztos abban is van valami igazság, és az Úr nem lehet ilyen szűklátókörű. Talán azt mondanák, hogy nagyjából engedelmeskedünk, de a részletekkel való kínos törődés igazán nem fontos, és nem illik egy nagyvonalú, kegyelmes és szerető Istenhez. Azután előállna valaki, és azt mondaná, hogy nem kell ilyen drága anyagokat használni, jó lesz a „tescós” is, mert ugye az Úr megérti, hogy nem vagyunk olyan gazdagok, és még a szegények is ott vannak, persze. Azután jönne valaki, aki racionalizálná a berendezést, és sokkal praktikusabb megoldásokat találna, mint amit az Úr parancsolt. S mindeközben arról van szó, hogy a szent Isten ott lakozik a népe között, és a nép közelít az ő Istenéhez. Mi marad így Isten szentségéből, különállásából? Hol marad az Úr tisztelete, az igazi istentisztelet, az egészséges istenfélelem?
Látjuk, hogyan őrzi Isten szentségét az, hogy egészen pontos engedelmességet követel Izraeltől a szent sátor és berendezési tárgyai elkészítése kapcsán. Isten kész eljönni, és köztünk lakozni, de az erre való készülésben teljes engedelmességet követel, hiszen szentsége, önállósága, szabadsága forog kockán. Ő eljön – és mi visszaélünk vele. Ő adja magát, és mi engedelmesség és tisztelet helyett belerángatjuk saját tisztátalanságunkba, slamposságunkba, mocsarunkba. S a végén észre sem vesszük, hogy már régen nincs közöttünk…
De hát a mi életünkben nincs szent sátor, Isten sehol sem adta elénk a (református) templom mintáját, még csak az istentisztelet pontos menetét sem találjuk meg a Bibliában. Mit jelent mindez Isten népének ma, mit jelent nekünk, mire hív ez bennünket? Miben hív hasonló engedelmessége, pontosságra, alázatra?
Meggyőződésem szerint két olyan nagy terület van, amelyeken a közöttünk lakozó szent Isten részletekbe menő, és nem általános, engedelmességet követel: hitünk és életünk, az igaz tan, és az Istennek kedves élet területei.
Az etikai oldal arra hív, hogy mi, mint Isten megváltott népe, akiknek abban a kiváltságban van részük, hogy Isten közöttünk lakozik, szabjuk életünket Isten akaratához. Isten jelenlétét kívánni, Isten jelenlétében újra és újra megfürdeni”, az Ő igéjével „eltaláltatni” úgy, hogy az életünk nem változik azokon a területeken, ahol ő arra egyértelműen rámutat, bálványimádás. Vasárnapról vasárnapra valami felemelő érzést, élményt keresni úgy, hogy annak nincsenek következményei a mindennapi életünkre, hogy az nem vezet életünk átalakulására, az ugyanaz, mint beslattyogni a szentélybe, és ledobni az Úr elé az áldozatot, mert neki így is biztosan jó. Itt kell beszélnünk arról is, hogy mit hozunk elé, mit adunk neki az istentiszteleten? Ő a legjobbat, a legszebbet, a legtökéletesebbet érdemli. Ezért ne legyen művirág a templomban, ezért fontos számunkra, hogy szép legyen a hely, ahol Istennel találkozunk, és ez hív bennünket igényes zenére is. Istennek adjuk a legjobbat. És ugyanakkor lehetne sokkal szebb a templomunk, minőségibb az éneklésünk, még gyönyörűbb a virág, de ha az életünk odaszántsága nincs mögötte, mit sem érnek ezek. Mindez csak jelképezheti az őszinte szívet, az Isten iránti képmutatás nélküli szeretetet. A közöttünk lakozó isteni jelenlét elkötelezett, odaszánt, megszentelt életre hív bennünket.
A másik terület, amelyben Isten pontos engedelmességre hív, a keresztyén hitvallás, ill. tan területe. Sokan hiábavalónak tartják ezt, mondván, a teológusok apró, nem lényeges dolgokból feleslegesen hatalmas ügyeket kreálnak. Kevés olyan népszerűtlen kérdés van a mai világban, mint az igaz és egészséghez tanhoz való ragaszkodás. Sokan egyetértenek Luciferrel, aki így szól „Az ember tragédiájában”:
A szent tanok. -
Ah, épp a szent tan mindig átkotok
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle. (7. szín)
Milyen hiábavaló azon az egy „i” betűn lovagolni, hogy tudnillik Krisztus homoiusios – hasonló az Atyához, vagy homousios – azaz egylényegű az Atyával. Miért kell ezért többeknek, mint eretnekeknek meghalni? És miközben nyilvánvalóan azt mondom, hogy ezért senkinek sem kellene meghalni (de ne felejtsük, 1600-1700 évvel ezelőtt más világ volt, és másért is meg kellett halni, amiért – hála Istennek – ma már nem kell), azt kell mondani, hogy nem mindegy az az egy betű – hiszen a tét az volt, hogy Jézus Krisztus valóban Isten-e. Az, akiben Isten itt lakozott közöttünk, valóban Isten, vagy csak egy különleges teremtmény? Az, hogy Jézus Krisztus halála engesztelő áldozat a bűneinkért, vagy csak egy pedagógiai csúcsteljesítmény („kövessük mi is példáját!”), vajon mindegy? Az, hogy benne Isten odaadta egyszülött fiát a világ megváltására, vagy pedig csak „baleset” történt, közömbös akkor, amikor benne Isten közöttünk lakozik? Hosszan folytathatnám a sort. Ha Isten szent, ha ő közöttünk lakozik, akkor ennek igazságát és csodáját körül kell vennie egy olyan határral, ami nem engedi, hogy mi mindenféle zöldséget összehordjunk arról, aki közöttünk lakozik. Erre adta a Szentírást, és ezt próbálják megfogalmazni a hitvallások. Mindez nem az egyház intézményesített vallása, nem a gondolkodást száműző tekintélyelvűsége, nem szűklátókörűsége, vagy megújulásra való képtelensége. A Biblia, a hitvallások azok a korlátok, amelyek megértése, elfogadása nélkül nem az élő Istent, hanem a magunk által kitalált istenséget követjük. Természetes, hogy nem állíthatjuk, százszázalékosan mindent pontosan tudunk, és miénk az igazság, hiszen mi vagyunk az igazságéi, Jézuséi. Mindez alázatra, készségességre, nyitottságra hív bennünket – de ugyanakkor mégsem engedhetünk abból, hogy a felismert igazsághoz szabjuk magunkat!
Adjunk hát hálát a Krisztusban közöttünk lakozó Isten csodálatos és titokzatos ajándékáért! Köszönjük meg a csodát, hogy istentiszteleteinken újra és újra átélhetjük, hogy jelen van, megszólít: int, fedd, vezet, tanít, gyógyít, bátorít. És mind életünkben, mind hitvallásunkban szabjuk magunkat egyre jobban az ő igazságához és szentségéhez. Ámen!