Jósafát

Két hete a Jósáfátról szóló bibliai kijelentést kezdtük tanulmányozni. Röviden hadd emlékeztessek arra, hogy időszámításunk előtt 872-848-ig volt ő király az akkor már két részre szakadt Izráelnek a déli országrészében, amit Júdának hívtak, és aminek Jeruzsálem volt a központja. Az első alkalommal az ő életének a gyökereiről és ennek egynéhány gyümölcséről beszéltünk. Három fő gyökeret ismertünk fel: kereste Istent, és nem a bálványoktól kért segítséget; lerombolta azokat a bálványokat is, amiket az apja még meghagyott; és elkezdte tanítani a népet, sőt beállított erre egy elszánt kis csapatot, amelyik vitte az akkori Szentírást, a Mózes könyveiről írott tekercseket, — hogy megtanulja a nép, mi Isten akarata. Kereste Istent, lerombolta a bálványokat, és Isten igéjére tanította az embereket.
Ennek a summás gyümölcse ezt lett: az Úr vele volt. Láttuk, milyen kimeríthetetlenül gazdag ennek a rövid megállapításnak a tartalma. S miben mutatkozott ez meg? Uralkodásának az elején szintén három dolgot említ ennek gyümölcseként a Szentírás: olyan jó gondolatokat adott neki Isten, amikkel jól kezdte el a királyságot; adott neki tekintélyt fiatal kora és kezdő tapasztalatlansága ellenére is bel- és külföldön egyaránt; és nőtt a bátorsága. (Láttuk, hogy erre szüksége is volt ahhoz, hogy vállalja a gyökereit, vállalja Istent.)
Eddig jutottunk a múltkor, innen folytassuk ma. A mai szakaszunk arról szól, hogy mit tett Isten a továbbiakban Jósá-fáttal, és mit tett Jósáfát azzal, amit Istentől kapott? Két-két megállapítás van a mai igénkben.
1. Mit tett vele Isten?
a) Így olvastuk a 10. verset: „Ezért az Úr rettegést támasztott a Júda körül levő országok királyaiban, és nem mertek háborút indítani Jósáfát ellen.” Vagyis Isten az Ő védelmével veszi körül ezt a kicsi országot, ezt a kicsi nyájat, és annak tapasztalatlan kezdő vezetőjét, Jósáfátot.
A Szentírás sok kedves, szép képet említ arra nézve, hogyan tapasztalták a hívők Isten védelmét, oltalmát. Erős vár a mi Istenünk — mondja a reformáció diadalmas éneke a 46. zsoltár alapján. Mint az erős vár, aminek a falai mögé behúzódhat az, akit üldöznek, bántanak, fenyegetnek, és ezek a falak megvédik az ellenségtől. Vagy: Kőszikla vagy az én számomra, aki mögé elmenekülhetek — mondja a zsoltáros többször. A kősziklán biztos, hogy nem hatol át a nyílvessző. Mögötte biztonságban van az, aki oda menekült. Vagy: Pajzs az Úrnak a hűsége — ezt is többször olvassuk a zsoltárokban.
Nem sorolom tovább ezeket a szép képeket, de minden hívő ember tapasztalata az, hogy Isten oltalom, védelem is a benne bízók számára.
Miért kell védeni Jósáfátot, meg általában Isten népét? Azért, mert általában bántják. Jézus így foglalta ezt össze, talán egy kicsit elrettentve is az Ő tanítványait: „Elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Isten népének ez a helyzete, ez az állapota mindig. Bárányok a farkasok között, ezért van szükségük védelemre. Isten azonban ebben a helyzetben is védi az övéit. Isten népe mindig idegen ebben a világban, és a puszta jelenléte irritálja a világot. Jézus a legtermészetesebb módon beszél erról, ha gyűlöl tikeket őa világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Miért gyűlölte Őt, mikor Ő csak jót tett? Mert anynyira más volt, hogy az Ő tisztasága, szentsége lépten-nyomon leleplezte mindazt, ami bennünk tisztátalan. És minél közelebb kerül valaki Őhozzá, és minél inkább hasonlít az életünk Jézushoz, annál inkább haragszik ránk a Jézussal szembenálló világ.
Nos, Isten védelmének az egyik különös módját említi itt a Szentírás. „Rettegést támasztott az ellenség szívében, és azok nem mertek háborút indítani Jósáfát ellen.” Egyébként indítottak volna, és talán felfalták volna azt a kicsi népet. Így azonban, hogy Isten félelmet támasztott a szívükben, nem merték megtámadni őket. Különös módszere ez Istennek, és a Biblia elejétől a végéig soksok példát látunk arra, hogyan gyakorolta ezt Isten. Csak egy-kettőre hadd utaljak, hogy megelevenedjék ez előttünk.
Amikor Jákób már hazafelé tart Lábántól, és fél attól, hogy gazdag nyájait, meg legfőképpen a népes családját megtámadhatják, csodálkozik, hogy nem bántja senki. Az 1Móz 35-ben egy rövid megállapítás van: az Úr félelmet támasztott azoknak a szí-vében, akik meg akarták támadni őt, és nem támadták meg. Jákób talán nem is sejtette, mi az oka ennek, hogy békében végigvonulhat ott, ahol mindenki jobbra-balra tekint, és rettegés között teszi meg az utat a pusztán át.
Sokszor van az, hogy nem is tudjuk, miféle ellenségek leselkednek ránk, meg a gyermekeinkre, meg azokra, akikért felelőssé tett Isten minket. Az ellenséget sem ismerjük, a támadó szándékáról sem tudunk. Azt tudjuk, hogy van, és hogy ki vagyunk téve a támadásának, de Isten átvisz gyűlölködő indulatok, talán már eltervezett támadások között is épségben. Félelmet tá-maszt az ellenség szívében, és végül mégsem meri megtámadni Isten népét. (Aztán van olyan is, hogy Isten megengedi az ellenségnek, — de itt most arról van szó, amikor Isten védeni akarja az övéit, meg tudja védeni. Például így is: az ellenségben végez el valami olyan munkát, hogy az képtelen lesz a támadásra.)
Vagy amikor a honfoglalás küszöbén áll a nép, és a kémek elmennek tájékozódni, a pogány Ráháb Jerikóban azt mondja nekik: „Itt már megolvadt az itt lakóknak a szíve a félelemtől, úgy félnek tőletek és a ti Istenetektől.” És a kémek csendesen bólintanak, hogy akkor értjük, akkor az Úr elkészítette a győzelmet. Mert aki fél, az nem tud győzelmesen harcolni.
Vagy amikor Gedeonék a midianitákkal szembekerülnek. Óriási a túlerő, de Isten a midianiták szívébe olyan indulatot olt, hogy egymásnak esnek, és egymást kaszabolják le. Gedeonék csak nézik a szörnyűséget, amit ők csinálnak. Erre indította őket Isten, így mentette meg az Ő népét.
Olvasunk ilyet is: Dániel az oroszlánok között úgy menekül meg, hogy „bezárta az Úr az oroszlánok száját.” Ő be tudja zárni, akár négylábú az az oroszlán, akár kétlábú és olyan emberforma, be tudja zárni a harapós szájukat, ha meg akarja védeni az övéit.
Ugyanezt olvassuk a Cselekedetek Könyvében, amikor arról van szó, hogy megindul a keresztyének üldözése. Jeruzsálemből is szét akarják kergetni Jézus tanítványait, és akkor olyan félelmet támaszt az Úr az ellenségek szívében, hogy azt olvassuk: senki nem mert közéjük elegyedni, hanem félelemmel és tisztelettel néztek reájuk.
Nos, nem sorolom tovább a példákat. Nagy örömhír ez. Isten népe mindig veszélyek között jár, Isten gyermekei mindig ki vannak téve a legkülönbözőbb támadásnak, de számíthatunk a mi Urunk védelmére. És van olyan, hogy nem is tudjuk, mitől mentett meg. Tulajdonképpen minden este hálát adhatnánk neki azért: Uram, köszönöm, hogy ott is vigyáztál reánk, ahol nem tudtuk, mi fenyegetett, és azoktól is megőriztél, akikről nem tudtuk, hogy éppen támadni akarnak. A hálaadás ezért az oltalomért mindig ott lehet Isten gyermekeinek a szívében.
Ez az első, amit kapott Jósáfát Istentől.
b) És mi a másik, amit kapott? „A filiszteusok hódoló ajándékot hoztak Jósáfátnak, és adót ezüstben; az arabok pedig egész nyájakat hoztak neki, hétezerhétszáz kost és hétezerhétszáz kecskebakot.”
A filiszteusok! Jósáfát elődeinek állandóan félniük kellett tőlük. Azok soha semmi jót nem hoztak. Ha megjelentek, az azt jelentette: háború indul, kifosztják a falvakat, vérfürdőt rendeznek. Most, egyszer csak megjelenik egy filiszteus delegáció, és egy csomó ezüstöt raknak le Jósáfát elé. Önként elkezdenek adót fizetni. Félelem tá-madt a szívükben, és ez arra indítja őket, hogy ajándékot hozzanak. Az arabok meg egész nyájakat. Micsoda kincs volt az akkor!
Talán Jósáfát nem is érti. Talán, ha ismerte volna a mondást, akkor azt mondja: timeo danaos dona ferentes (félek a görögöktől, még ha ajándékokat hoznak is). Mit akarhatnak ezek, milyen hátsó szándék vezérli őket? De semmi hátsó szándék nincs, egyszerűen Isten indította erre. Félelmükben, hódolatukban ajándékot hoznak neki.
Vannak ilyen időszakok Isten gyermekeinek és Isten népének az életében. Nem ez a megszokott, nem ez az általános. Szinte azt mondanám: nem ez a normális. A normális az: sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett; és így élvezi az Úr védelmét, és a küzdelmek között segíti őt győzelemről-győzelemre Isten. Általában ez a helyzete Isten népének. De néha ad Isten szüneteket ebben a harcban. Van olyan, hogy a 23. zsoltár írójával együtt elmondhatjuk: „Csordultig telik meg a poharam.”
Itt Jósáfátnak Isten ilyen időszakot engedett. Egy kicsit Salamon idejére emlékeztet ez. Kicsiben az ismétlődik meg, ami ott hosszú időn át tartott. Az a belső virágzás és az a fantasztikus külső tekintély, ami őt körülvette. Egy kicsit Jósáfát is belekóstolhat ebbe.
A gyermek Jézus történetének az a részlete jutott eszembe, amikor Lukács így írja: „Növekedett Isten és emberek előtt való kedvességben.” Jósáfát tényleg így növekedett itt: Isten és emberek előtt való kedvességben. Aztán az emberek előtt való kedvesség el szokott múlni, néha egészen hamar, de az Isten előtt való kedvesség, ha valaki hű maradt hozzá, az megmarad mindörökké, még a halálon túl is.
2. Jósáfát tehát kapott Istentől védelmet, és kapott tőle nem várt, meg nem érdemelt nagy értékű ajándékokat. Mit csinál ebben a helyzetben? Nagy kísértés mind a kettő. Rendkívül veszélyes Isten népének, ha rövid ideig jól megy a dolga, ha nincsenek különösebb gondjai, sőt ha ilyen könnyen jött gazdagsághoz jut, mint ahogyan itt Jósáfát. Könnyen elbízza magát a hívő ember is. Könnyen magának tartja meg azt, amit Isten pedig csak rá bízott, hogy adja tovább. Könnyen elkezd dicsekedni, ahelyett, hogy dicsőítené Istent. Ezért figyelmeztette Isten az Ő népét a honfoglalás küszöbén, sőt, amikor már az ország egy részét elfoglalták, és látták, hogy az valóban tejjel-mézzel folyó gyönyörű gazdag ország, akkor Isten így figyelmezteti: „Ne mondd ezt: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot, hanem gondolj arra, hogy Istened az Úr adott neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak.” Nehogy azt hidd: a te kezed szerezte meg, hanem Istened az Úr adta ajándékba.(5Móz 8,17-18)
Jósáfát éber mararadt és ebbe a csapdába nem ment bele — majd legközelebb látjuk, hogy volt más, amelyikbe belement és lett belőle éppen elég baja. Ezt a csapdát kikerülte, világosan látta, hogy kitől kapta, amit kapott, kié az továbbra is, és mire való. Éppen ezért, amit Ő tett, az szintén példamutató a számunkra. Mit tett?
a) Így olvassuk ezt a 12. versben: „Jó-sáfátnak egyre nagyobb lett a hatalma. Várakat és raktárvárosokat épített Júdában. Sok készlete volt Júda városaiban.” — Vagyis: nem magának tartja meg ezt a gazdagságot. Az ő trónja, lába elé tették le az adót ezüstben, meg neki ajándékozták oda a hatalmas nyájakat, de eszébe sem jut, hogy azt magának tartsa meg. Ez a népé. Az ő népének adta ezt Isten, amely népnek a fejévé tette őt most egy időre. Neki pedig felelősen kell sáfárkodnia mindazzal, amit Istentől kap. Ezek a nyájak az Úréi, ez az ezüst az Úré, amit a filiszteusok félelmükben hoztak adóként. Úgy kell tehát felhasználni, ahogy azt Isten jónak látja: a népnek a javára, gondolva a jövőre.
A felelős vezetőnek az arcképét lehetne itt megfesteni. Most azonban minden részletre nincs időnk, de tessenek otthon is újra és újra elolvasni, hiszen mindannyiunkat felelősekké tett Isten valakikért, valamiért. Valamit mindnyájunkra bízott — épp az előző vasárnapokon is olvastuk ezeket az ádventi igéket a Bibliából. Ott van-e bennünk ez a természetes felelősség? Az Úrtól kaptam, eszembe sem jut, hogy az enyém lenne, hanem körülnézek: kiknek a javára, és hogyan kell ezt most felhasználni, s lássunk munkához most azonnal! Most, amíg béke van! Most még félelem van az ellenségek szívében, most senki nem indít háborút. Tartalékoljunk. Építsünk raktárvárosokat, és amit hoztak, és amire most nincs szükségünk, azt tegyük el esetleges nehezebb időkre.
A Jeremiás siralmaiban van az a megrázó mondat: „szennye a ruhája szélén, nem gondolt a jövőjére, ezért csudálatosan alásüllyedt.” Isten gyermekeit az jellemzi, hogy gondolnak a jövőjükre. Felelősen élnek. Minden lehetőséggel úgy élnek. Ezért, ha kell, áron is megveszik az alkalmakat — ahogy Pál apostol írja, mert a napok gonoszok. Mit jelent az, hogy gonoszok? Azt jelenti, hogy elhitetik velünk: vég nélkül ismétlődnek, pedig nem ismétlődnek vég nélkül. Most ilyen szélcsendes idő van — mondja Jósáfát, akkor most dolgozzunk keményen, most nem kell harcolni, most azok is építhetnek, akiknek majd esetleg harcba kell menniük. Használjuk ezt ki, gondoljunk a jövőre. Sáfárkodjunk. Legyünk hű és bölcs sáfárok. Készüljünk. Annyira ádventi gondolat ez, nem?
Ha Isten viszonylag nyugodt, békés időt ad, az arra való, hogy készüljünk. Ha éppen próbákat ad, és nevel, akkor az arra való: figyeljünk, mit akar elérni az életünkben. Talán mitől kímél meg. Mi csak azt érezzük, hogy ránk nehezedik az Ő keze, és utólag látjuk meg: mitől mentett meg ezáltal is, meg eközben is, és mit akar elérni az életünkben. A jövőre gondolni mindig! Úgy élni felelősen a jelenben két lábbal benne, hogy két szemünk meg a hitünk a jövőre függesztjük. Az ilyen emberek viszik előre a történelmet, ezek lesznek másoknak hasznosak. A király egy egész népnek, a családfő egy kicsi családnak, valaki talán egyetlen öregnek, akiért felelős, vagy egyetlen gyermeknek, — akiket Isten éppen reánk bízott. Azoknak a java ettől is függ, hogy felelősen bánunk-e az Istentől kapott értékekkel. Kihasználjuk-e a kínálkozó lehetőségeket mindig mások javára és mindig a jövőre is gondolva?
Ezek nagyon szép vonásai itt Jósáfátnak. A mai korszellemet egyre inkább ennek az ellenkezője jellemzi. Az, hogy mivel bizonytalan a jövője a hitetlen embernek, ezért csak a pillanatra koncentrál, csak a maga élvezeteit keresi, csak a testére gondol... Nem gondol a jövőjére, nem gondol a másikra, nem gondol arra: Bolond, az éjjel elkérik a lelkedet, és mi lesz vele? Eddig nem foglalkoztál a lelkeddel. Akiket Isten Lelke vezérel, azok inkább Jósáfáthoz hasonlítanak.
b) És mi jellemzi még őt? „Sok készlete volt Júda városaiban, Jeruzsálemben pedig vitéz férfiakból álló katonasága volt.” — Itt felsorol jó néhány nevet, akikhez ennyi meg annyi ezer hadi szolgálatra felkészített ember tartozott.
Nincs háború? Azért kell most felkészülni arra, hogy ha lesz, ne akkor kapkodjunk, és ne veszítsük el. Erre is fel kell használni a békességet, mert előbb-utóbb lesz. Ezek a felsorolt népek ősi ellenségei voltak Isten népének, és Jósáfát tudta, hogy azok is maradnak. Most félelmükben hoznak adót ezüstben, meg ideterelik a nyájaik egy részét, aztán elmúlhat a félelmük, vagy összefognak, vagy ki tudja, mi történik, de Jósáfát tudta, hogy minden elődjének keserves harcai voltak ezekkel a népekkel. Fő az éberség! Mi nem fogunk támadni, de ha támadnak, a felelős vezetőnek idejében kell felkészülnie, hogy megvédi a rábízottakat.
Minden részletében tanulságos ez a leírás, amit itt olvastunk. Tulajdonképpen meglepő ez a szám. Összeadtam, hogy melyik hadvezérnek mekkora serege volt, és rendkívül nagy szám jött ki. Egymillió százhatvanezer harcra felkészített, felszerelt vitéz férfiről van itt szó. Rendkívül kicsire zsugorodott Jósáfátnak a népe, s ez azt jelentheti, hogy minden férfiember benne van ebben, akik közben otthon dolgoztak, végezték a napi munkájukat, de felkészítette őket idejében a harcra. Adja Isten, hogy sose legyen rá szükség! De ha mégis... A felelős előrelátás kötelességévé teszi az embernek azt, amit itt Jósáfát csinál.
Jeruzsálemben helyőrséget helyezett el — addig nem volt, megszervezte a hadsereg vezetését — olvastuk a hierarchiát, a fővezérek, alvezérek, és azoknak a beosztottjait. Mindenki tudta, hogy kinek parancsol, kikkel rendelkezik. Ha baj lenne, akkor készen legyünk a harcra. — Mert, hogy most megint az Újszövetségbe ugorjunk, „nem test és vér ellen van nekünk hadakozásunk, hanem a levegőbeli hatalmasságok ellen.” „Annakokáért öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” — És akkor öltözzétek fel, amikor még nem támad, hogy ha támad, legyen mihez nyúlnotok. (Az Ef 6-ban Pál apostol újszövetségi változatban ugyanezt írja le, amiről itt az ószövetségben olvastunk.)
Isten népe nem álmodozhat, és ha Isten viszonylagos nyugodt időket enged neki, akkor is készen kell lennie bármire. Tudnia kell azt, hogy az „Ördög mint ordító oroszlán szerte jár, nézvén, kit nyeljen el.” Tudnia kell, hogy az „ördög mint világosság angyala jelenik meg sokszor, hogy megtévessze, ha lehet, még a hívőket is.” Aki ismeri az ellenséget, az nem álmodozik, hanem készen van. Nem ettől függ a győzelem, a győzelmet az Úr adja, aki védelmével veszi körül az övéit. Néha beleengedi őket harcokba is. Ez nem egyfajta görcsös magatartást jelent, nem állandó rettegést, hogy jaj, mikor jön a támadás, — békésen és hálásan élvezi Isten gyermeke azt, amit éppen Isten neki adott, de éber. Éppen Jézusnak az ádventről szóló példázatai és tanításai szólnak arról, hogy milyen ébereknek lennünk, és idejében felkészülni mindenre. Ott van az öt bolond és öt okos szűznek a példázata. Hiába akarnak olajért menni akkor, amikor ott a vőlegény. Mire megjönnek, becsukják az orruk előtt a kaput. Idejében kell felkészülni mindenre. Egyáltalán készülni kell a jövőre! És mivel mi egészen bizonyosan tudhatjuk, hogy egyszer meg kell jelennünk Jézus Krisztus színe előtt, amikor Ő mint Bíró tér vissza, erre a találkozásra most kell felkészülni: „Hogy majd ha jössz, készen legyünk” — ahogy szép énekünk mondja.
Jellemez-e minket ez az ádventi készülődés, ez a lelki belső folyamatos felelősség, ami — megint mondom — fontos, hogy mindenféle görcsöléstől és félelemtől mentes legyen, hiszen mi nem félelemmel készülünk erre a találkozásra. Úgy készülünk, mint menyasszony az esküvőjére. Ez is bibliai kép. Várjuk a mi szeretett és szerető vőlegényünket. De idejében kell felkészülni, nehogy az a váratlan pillanat készületlenül találjon.
Hadd emlékeztessek arra, amiről egyszer egy ilyen csütörtöki alkalommal beszéltünk az idén. A Biblia beszél a hívők há-rom helyzetéről: szentek, szolgák, katonák. Szentté válik az, aki hitre jut, aki Jézust befogadja az életébe. Az Ő szentségét kapja. Utána szolgálni kezd, Isten valami feladatot bíz rá. De néha meleg helyzetekbe kerülhet, ahol, mint katonának kell helytállnia. Fel vagyunk-e készítve és készülve erre?
Újra és újra ismétlődik itt ez a kifejezés: „erős hadakozó férfiak”. Spurgeon azt írja ennek a helynek a magyarázatánál, hogy nem szállnak többé sasok az egyház egén, hanem csak verebek, meg ilyen-olyan apró madarak. Aztán kifejti, mire gondol: olyan erős, harcra kész, bevetésre alkalmas, vitéz hívők, amilyenekről tudunk az egyháztörténet során, megfogyatkoztak a napjainkban. Olyan kis örvendezők vannak, hogy ők üdvösséget kaptak, ami nagy dolog, de mi lesz a többivel, aki még nem kapott körülöttünk? Erős vitézekként őértük kellene harcolni. Például az imádság fegyverével, vállalva a Krisztus gyalázatát, a bizonyságtétel fegyverével, a megszentelt élet világító eszközével. Harcolni mások üdvösségéért. Nagyszerű, hogy megkaptam, legyek hálás, s induljak harcba!
Vagy ha egy váratlan pillanatban harcba küld az én Uram, akkor fel vagyok-e készítve? Azt olvastuk itt: felkészített. „Hadi szolgálatra felszerelt emberek.” Ilyenek vagyunk-e? Ez a szándék ott van-e bennünk: ha Ő küld, megyek. Nem kezdek hadakozni magamtól, de ha Ő küld, kész vagyok az Úrnak harcait harcolni, és használhat.
Azt írja Pál a szelíd Timótheusnak, hogy mint a Jézus Krisztus jó vitéze, úgy hordozd a munkának terhét. Most még a munka terhét hordozod, végzed a napi munkát, de előbb-utóbb, és sok alkalommal majd, harcolnod kell. Kész vagy-e a bevetésre? Barátkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez is ádventi gondolat. A mi készülődésünkhöz ez is hozzátartozik.
Isten tehát néha ad ilyen csendes időket is, mint amilyet itt Jósáfátnak adott. Majd aztán harciasabb időkkel is találkozunk az ő életében. Azért adja, hogy felkészüljön az ember a jövőre.
Jó lenne, ha ez az ádventi gondolat naponta visszatérne bennünk, és alkalmaznánk azt a magunk helyzetére, hiszen tudjuk, hogy jön a nagy nyomorúság majd. Jön az ítélet, most kell arra felkészülnünk, hogy Jézussal együtt álljunk meg ott. Itt kapcsolhatunk vissza a legelejére: ezért is nagyon fontos, hogy Jósáfát kereste az Urat, kiirtotta a bálványokat, és a Bibliára támaszkodva tanította a népet. Ez a mi feladatunk, és ebből következhet egy egészséges fölkészülés és készenléti állapot. Keresni Őt szüntelenül, ennek legyen meg a folytatása cselekedetekben. Mi következik abból? Például a bálványdöntögetés vagy valami más, és a másokért való felelősség: Isten igéjét megismertetni másokkal.

Most, hogy a Királyok könyvét olvassuk kalauzunk szerint, Jósáfát nevével is találkoztunk. Abban a sötét korban, amiben élt, olyan volt ő, mint egy világító szövétnek. A Királyok könyve röviden foglalja össze az ő tevékenységét. Aki azonban elolvassa a Krónikák könyvéből is az ezzel párhuzamos megfelelő fejezeteket, elcsodálkozhat, hogy milyen részletesen ír a Krónikák könyve Jósáfát királyról.
Mivel egyre inkább úgy látom, hogy nagy szükségünk van pozitív példaképekre, arra gondoltam, hogy néhány csütörtök estén vegyük át mi is olyan részletesen, ahogyan Isten igéje elénk adja Jósáfát királynak az életét. Érdemes megismerkednünk vele közelebbről is. (Csak zárójelben jegyzem meg, de hangsúlyosan, hogy tudatosan kell keresnünk a gyerekeinknek, unokáinknak olyan pozitív példákat, amik formálják a gondolkozásukat, hogy ne azon nőjenek fel és deformálódjék a gondolkozásuk, amilyen negatív eszményképeket például a televízió ad eléjük. Lássanak embereket, akik gondolkoznak, akik másokért élnek, akik szívesen hoznak áldozatot, akik tudnak lemondani, várni, és az életük gyümölcsöző, akik produktívak, akik életének van értelme, és mások is hasznukat veszik. A Szentírásban sok ilyen példakép van előttünk, és legfőképpen a mi Urunk Jézusra kell néznünk, hiszen Ő maga is mondta: „példát adtam nektek.”)
Először röviden arról a korról szeretnék valamit mondani, amiben Jósáfát élt, utána ma az ő életének a gyökereit vizsgáljuk meg. Ezt a második részt is két fejezetre osztjuk majd: a hitének a gyökereiről, és a hitének a gyümölcseiről is lesz ma szó röviden.
1. Mikor élt? Időszámításunk előtt 872-848-ig volt király, tehát 24 évig uralkodott a déli országrészben: Júdában. Nem sokkal az után volt tehát király, hogy kettészakadt az ország. 931-ben, Salamon halála után az ő fiától, Roboámtól elszakadtak az északi törzsek, és egy Jeroboám nevű királyt választottak maguknak. Ettől kezdve párhuzamosan fut a két királyság, és a Királyok könyve párhuzamosan hol az egyik, hol a másik ország királyairól beszélnek. Aki nem figyel eléggé, össze is téveszti őket, mert azonos nevűek is voltak köztük.
A Krónikák második könyve csak a Júda királyairól szól, tehát csak a déli országrész királyait sorolja el. Délen megmaradt Júda és Benjámin törzse Jeruzsálem fővárossal, és itt uralkodtak Dávidnak az utódai. Itt volt király 24 esztendeig Jósáfát is.
Mi jellemezte azt a környezetet, amiben ő élt? Ott volt a testvérnép mint tőszomszéd, az északiak, akik azonban egészen másként gondolkodtak, mint Jósáfát. Ők nyitottak voltak, modernek. Azt mondták - noha ez a jelszó akkor még nem volt ismert -, hogy élni, és élni hagyni. Élni hagyni mindenkit. Nyitottnak kell lenni, mert akkor korszerű az ember. Hadd hozzák be a környező pogány népek a maguk bálványait, vallását ide, a mi népünk közé is. Türelmesnek kell lenni, el kell fogadni az ő másságukat. Sőt, ami abban szép és jó, azt bele lehet dolgozni a mi életünkbe is. Nem tagadjuk mi meg Jahvet, az egy, igaz, élő Istent, de benépesítették bálványszobrokkal is az országot.
Tudjuk, hogy Isten mennyire elitélte mindig ezt az ist, és az Ő népét mindig arra bátorította: ne legyenek idegen isteneid énelőttem, énmellettem.
Nos, északon még az a szörnyűség is előfordult, ami miatt egyszer már nagy baj volt Izráel életében, hogy megint egy bikaformát öntöttek nemesfémből, és azt istenként tisztelték. Sőt, az északi királyok két szentélyt is felállítottak, és mind a kettőben pogány kultusz folyt, és így olvassuk: a nép aljából kinevezett emberek lettek a papok, egyáltalán nem a régi ószövetségi papság folytatása jelentette ott a folyamatosságot.
Úgy voltak vele, hogy asszimilálódni kell, alkalmazkodni a környezethez. Elszigetelődünk, hogyha annyira mások leszünk. Hiszen annyira más a láthatatlan Isten, mint ezek a látható, szép szobrok amiket istenként tisztelnek, hogy nem lehet ennyire kilógni a népek sorából. Megőrizzük a haladó hagyományainkat, de beengedünk új elemeket is, hiszen mi nyitottak vagyunk. Ez politikai érdek is. Sok nehézséget megelőz vagy áthidal, ha hasonlítani kezdünk a körülöttünk élő népekhez. Ez jellemezte az északiak gondolkodását.
És mi jellemezte Jósáfát elődeinek a gondolkodását? Az, hogy nagy feszültségben élt a két országrész. Olyan nagy feszültségben, hogy az első király - Roboám - még hadjáratot is akar indítani, hogy visszahódítsa az elszakadt területeket. Isten állította le ezt, és azt mondta: ne harcoljatok a ti testvéreitek ellen semmi körülmények között se.
Jósáfátnak az apja, ez a bizonyos Ászá király, több mint 40 évig uralkodott, és különös gondolkozású ember volt. Azt olvassuk róla: szerette Istent, de azért nem akarta túlzásba vinni a hívő életet, és elég sok pogány szentélyt is meghagyott az országban. Ha nagyon nagy bálványszobrot csináltak, azt ledöntette. Például: a tulajdon édesanyja egy óriási Asera szobrot készíttetett, ott bedühödött Ászá és ledöntette azt. De közvetlenül ennek a megállapításnak a folytatásában olvassuk: de a szentélyeket meghagyta szerte az országban. Ilyen „mértéktartó” ember volt. Egy kicsit ide is, oda is. Különös, hogy mégis azt állapítja meg róla a Szentírás: a szíve tiszta volt. Isten iránt tiszta tisztelet és szeretet volt benne, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt következetesen, a közéletben, a hétköznapokban is megmutassa, keresztülvigye, megvalósítsa.
Ebből a vegyes örökségből Jósáfát a jót vitte tovább. Nem kell mindent továbbvinnünk, amit öröklünk. Meg lehet szakítani azt, ami rossz. Nem mentség az valakire: ezt örököltem a szüleimtől. Miért viszed tovább azt, ami rossz? Szedd ki mindazt, ami jó, az erősödjék meg benned, add tovább, és nálad legyen vége mindannak, ami istentelenség, hitetlenség, bűn, tisztátalanság stb. Jósáfátot Isten megáldotta ezzel a képességgel, hogy egy szűrőn engedett át mindent a szellemi örökségéből, és ami azon fennakadt, az az ő életében nem hagyott nyomot. Ami hasznos volt, ami Istentől való tiszta volt, azt vitte magával tovább.
Nos, körülvette tehát a pogány világ, a kánaánita népek színes bálványvilága. Ott élt a tőszomszédjában ennek a nyitott - mondom a mai kifejezéseket: toleráns, pluralista és egyben szinkretista, tehát a vallásokat összekeverő szellemiségű testvérnépnek a szomszédságában, és ilyen vegyes öröksége volt, de abból a jót vitte tovább. Ennyit a környezetről, hogy túl sokat ennél most ne időzzünk.
2. És mit tudunk meg itt a róla szóló fejezetek elején az ő hitéről? Mi jellemzi Jósáfátnak a politikai programját, a gondolkozását, a vallásosságát, a másokhoz való viszonyulását? Miből táplálkozik az élete? Milyen gyökerek vannak a tettei mögött?
Hármat említ itt a Szentírás.
a) Azt olvastuk mindenekelőtt a 3. és 4. versben: „Ő ősének, Dávidnak a korábbi útjain járt, és nem kereste a Baálokat, hanem atyja Istenét kereste, és az Ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint.” - Izráel volt az északi nép, Júda a déli nép.
Tehát két fontos megállapítás van ebben: nem a bálványokban bízott, hanem az élő Istenben, és nem a testvérnép, Izráel módján gondolkozott és uralkodott, hanem visszább ment, egészen a legvilágítóbb ősig, Dávidig, és az ő módján akart uralkodni.
Nem a bálványoktól várt segítséget, hanem az Urat kereste. Jósáfát egész életének, élete minden eredményének a gyökere az élő Istennel való személyes, szoros közössége volt. Ezt a közösséget komolyan vette, és amikor trónra lépett, érdekes: nem azt olvassuk először, hogy milyen programbeszédet mondott, milyen nagy tervei voltak, vagy hogy mit valósított meg minél előbb, hogy lássák: mit tud ő, hanem mindenekelőtt mélyre ásott. Azt mondta: az Urat kell keresni. Uram, te mit akarsz ezzel a mi megcsonkított kis népünkkel? Uram, melyik az az út, amelyiken nekünk járnunk kell, ami a te utad, ahol te előttünk jársz? Ahol majd elmondhatjuk azt - amire mindjárt kitérünk -, hogy az Úr Jósáfáttal volt. Mert ez mindennél fontosabb, Uram, hogy mi ott maradjunk a te közeledben. Akármilyen viharok dúlnak is itt körülöttünk. A történelem viharai, szellemi földrengések, semmi ne sodorjon el minket tőled. Mi csak Isten közelében maradhatunk meg mint egyén is, mint közösség is. Így viszont körülvehet bennünket akármilyen szellemiség, támadhat reánk akármilyen ellenség, biztonságban vagyunk.
Micsoda uralkodói bölcsesség, s milyen hívő alázat! Nem magában bízik, nem azt keresi, mi lenne most népszerű - ez a magatartás akkor végképp nem volt népszerű. Apja elég gyenge kezű volt, négy évtizeden át megszokták azt, hogy így is, meg úgy is - egy kicsit mindenkinek igaza legyen; most jön egy határozott ember, és azt mondja: csak az Úr, csak Dávid útján, csak az Ő parancsolatai szerint. Ő parancsol nekem, s akkor fogok jól parancsolni nektek. Nem parancsosztogatással kezdi az uralkodó, hanem engedelmességgel. „Az Úr parancsolatai szerint.” Alázatosan és hűségesen keresi az Urat.
Milyen messze vannak a mai Jósáfátok ettől! A történelemben is csak itt - ott, néhány helyen és többnyire rövid ideig volt arra szép példa, hogy így is lehet uralkodni. Sokkal nehezebb, de áldásosabb, ha valaki az Urat keresi, és az Ő parancsai szerint igyekszik berendezkedni.
Ha valaki azt kérdezi: mi az eredményes élet titka, mi a boldog házasság titka, mi annak a titka, hogy valaki ne roppanjon össze a terhei alatt stb., akkor bízvást mondhatjuk a Szentírás soksok igéje alapján: aki az Urat keresi … Aki mindenekelőtt komolyan veszi a vele való személyes közösséget, még akkor is, ha egy nagy közösség első embere, és azért felelős, mint Jósáfát. Azt mondja: ez fontos. Csak akkor nem fogom elrontani a dolgaimat, ha mindenekelőtt az Urat keresem és az Ő parancsai szerint akarok élni a személyes életemben is, és a hivatalomban is.
Hangsúlyos itt az is, hogy Dávidnak, az ő ősének az útján akart járni. Többször megesik az, különösen hívő fiatalokkal, úgy gondolják: velük kezdődik az Isten országa. Pedig mi egy hosszú láncban vagyunk egy-egy szem, és előttünk már nagyon sokan jártak. Előttünk olyanok is vannak, akik az életüket áldozták a hitükért. Vértanú őseink is vannak, és milyen jó, hogy ismerhetjük sok hívőnek a helytállását, az alázatát, az áldozatát. Megint csak ajánlom: ismerjék meg a testvérek minél több ilyen szolgáló, odaszánt életű, hívő embernek az életét a Bibliából is, meg napjainkból is. Vannak ilyenek, és bátorító példa az mindannyiunk számára.
Jósáfát a nagy hívő elődökre nézett, és nem azt mondta: én is olyan nagy király akarok lenni, mint Dávid, hanem, én is szeretnék úgy engedelmeskedni az Úrnak, ahogyan ő.
b) Ez az ő hite tettekben is megvalósult. Így olvastuk ezt itt: „Mivel az Úr útjain járt, egyre bátrabb lett, és eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat.” Ászá kivágatta - így mondja a Biblia - azt a fertelmes nagy bálványt, amit az édesanyja építtetett, de meghagyta Júdában az áldozóhalmokat és a szent fákat. Most Jósáfát egyre bátrabb lesz, - mert ehhez bátorság kell, - és kiirtatja a bálványtiszteletet az országból. Az ő személyes hite a közösségre is kiható tettekké válik. A hit, ha cselekedetei nincsenek, meghalt.
Vajon miért az a bevezetése ennek, hogy „mivel egyre bátrabb lett”? Azért, mert amikor valaki a hitét elkezdi megélni, és az a közösséget is érinti, amikor ki kell vágni dolgokat, ki kell irtani olyasmit, ami Istennek utálatos, akkor számoljon az ember azzal, hogy nagy ellenállásba fog ütközni. Egészen durva, és egészen kifinomult, rafinált módon támadni fogja őt a sötétség hatalma. Ezzel számolni kell, és ehhez bátorság kell.
Gondoljunk arra, amikor Gedeon az első lépést meg akarta tenni az engedelmesség útján, hogy kivágja az apja bálványszobrát, - a fejét követelték. Másnap reggel körülfogta a nép a házát, és követelték az apjától, hogy adja ki, mert meg kell halnia. Hogy jön ő ahhoz, hogy az Isten népének egy tagja egy istentelen bálványt kivágjon?! Hogy jön ahhoz egy hívő ember, hogy egy pogány szokás ellen felemelje a szavát?! Ehhez bizony bátorság kell, meg sok szeretet is azok iránt, akiknek az életét Isten meg akarja tisztítani valaki által.
c) És még, amit megtudunk: Jósáfát komolyan vette a Szentírást, és a Szentírással meg akarta ismertetni a népet. Ez rendkívül fontos információ ám, ami itt el van bújtatva a sok idegen név között, amiket szándékosan olvastam fel. Uralkodásának a harmadik évében, amikor már valamennyire megerősödött - s mindjárt látni fogjuk, hogy Isten gondoskodott arról, hogy egyre nagyobb tekintélye legyen a nép előtt -, akkor elkezd egy országos evangélizációt. Az Úr törvényének könyvét odaadja azok kezébe, akik már látták ennek a munkának a fontosságát, akik tudták, hogy egy nép gazdasági felvirágoztatása, szociális helyzete, egészségi állapota, kultúrálódása, hangulata, munkakedve, munkabírása, minden attól függ, hogy istentelenül rendezkedik be, vagy istenfélelemre tanítják és segítik.
Azt mondta: ne a végén kezdjük, - azok a gyümölcsök lesznek. Most a gyökereket kell táplálni, és mélyre ereszteni, és a gyökér az, hogy ismerjék meg Istent, mert nem ismerik. Ismerjék meg a róla szóló hiteles bizonyságtételt: a Bibliát, mert nem ismerik. Elfelejtették, ugyanúgy, mint ma. Tömegeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az élő Isten és mit mond róla a Szentírás. Egyetemet, meg több egyetemet végzett embereknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehetőségeket nyitott meg előttünk Jézus Krisztus, hogyan lehetne azokkal élni, hogyan változhatna meg az ember élete, hogy mit kellene tennie, hogy ne rontsa el - vagy ha már elrontotta: merre vezet a gyógyulás útja. Ez életkérdés egy nép életében, hogy megismerjék Istent és a róla szóló kijelentést: a Szentírást.
Tulajdonképpen nem olyan nagy csapat: öt fejedelem, kilenc lévita és két pap van egyelőre, akikre ezt a feladatot lehet bízni. Akik azt fogják mondani, ami igaz, s amit mondani kell. Akiknek ott van a kezében, meg a szívében is az Isten törvénykönyve, az akkori Biblia, az akkori Szentírás, a Mózes könyvei. De egy kis csapatnál van, s azt olvastuk: mennek faluról-falura, városrólvárosra, és tanítják a népet. És ezt királyi rendeletre, mert ettől a nép jövője függ. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És ha hinni fognak Istenben - Jósáfáthoz hasonlóan -, egészen másként fognak berendezkedni. Másként fognak dolgozni, másmilyen lesz a házassági erkölcs, a munkaerkölcs, másképpen nevelik a gyerekeiket, másképp fog épülni az ország. A gyökerek itt vannak, s nem ott, hogy lelkesítsünk, mondjunk programbeszédet tele hazugsággal, ígérjünk fűt-fát, amiről már most tudjuk, hogy nem tudjuk megvalósítani. Nem így lehet országot építeni. Az embereket is el kell vezetni a vízforráshoz, meg kell tanítani a gyökereiket mélyre engedni az Istennel való közösségbe, s azután, ha ez a fa erősen gyökerezik, - és ahogy a Jeremiás 17-ben olvassuk: a folyóparton van, - akkor nem fogja elhullajtani a leveleit még aszály idején sem, és megtermi a maga gyümölcsét akkor is, amikor minden fa egyébként kopaszon áll körülötte, - mert vannak gyökerei, és a víz felé engedte a gyökereit. Az élő Istennel van közössége, aki nem változik, aki kimeríthetetlen erőket ad a benne bízóknak, és az meglátszik az egész életükön.
Jósáfát ezt tartotta nagyon fontosnak: a személyes istenhitet, a maga életének a szentségét: az Istennel való közösségét, azt, hogy ez ne elmélet maradjon, hanem mutatkozzék meg tettekben akkor is, ha ehhez bátorság kell - kapott hozzá, és ezt tovább kell adni. Erre el kell segíteni másokat, föl kell ragyogtatni mások előtt ezt a lehetőséget! Ott van ebben az is, hogy nemcsak negatívumokat állított a nép elé: ezt sem szabad, azt sem szabad, ezt is vágjátok ki, azt is vágjátok ki, hanem - akkor mit csináljanak? Itt ragyog a pozitívum: kezetekbe adok egy csodálatos iránytűt, úgy hívják: Biblia. Eligazít titeket ebben a dzsungelben, amit életnek neveznek, és nem fogjátok elvéteni az utat. Ti magatok ismerjétek meg, és jöjjön létre a döntés a szívetekben, hogy így akartok éln!
Nos, ez jellemzi Jósáfátnak a hitét, és ezt mondhatjuk el röviden a gyökerekről. És amely fa erősen gyökerezik, az nemcsak növekszik, hanem gyümölcsöt is terem.
Milyen gyümölcsöket említ már itt?
A summát így olvassuk a 3. versben: „Az Úr Jósáfáttal volt…” Tulajdonképpen, ha semmi mást nem mondana, csak ennyit, ez elég lenne. Emlékezzünk arra, hogy Mózes semmi mást nem kért az Úrtól, csak azt: el ne távozzék tőlük. Sőt azt mondta: ha te nem jössz velünk, ne vigyél ki minket innen. Én sem megyek. Én nélküled egy tapodtat sem. A hívő ember már tudja, milyen az Istennel közösségben élni, harcolni, terheket hordozni, szenvedni, — és milyen az, ha Ő visszavonul: borzalmas, rettenetes! Akkor inkább semmit!
Nos, itt Jósáfátnak megadatott, hogy az Úr vele volt. Ő is az Úrral. És miben mutatkozott ez meg? Megint három dolgot olvastunk az igében:
a) Először is abban, hogy jó gondolatokat kapott Istentől. Az uralkodása elején már nagy hozzáértésről tesz tanúságot. Nem ismerjük az ő fiatalkorát és gyerekkorát, de azért a királykodásba is bele kell tanulni, mert bizonyos értelemben az is egy szakma, és mindjárt az elején - ma így mondanák: szenzációs húzásai vannak. Oda küld erősítést, ahova éppen kell, és a későbbiekben kiderül: eltalálta azokat a pontokat, és a későbbiekben is gyümölcsözött, hogy helyőrséget küldött oda. Azokat a várakat erősítette meg, a seregnek az erőteljesebb részeit odacsoportosította, ahova kellett. Átlátta a helyzetet. Alázatos volt, és mégis ezt kell róla mondanunk: hivatása magaslatán állt. Azt csinálta, amit egy jó uralkodónak csinálnia kell, mert az Úr vele volt. Isten adott neki jó gondolatokat, helyes döntéseket. Adott neki bölcsességet, hiszen minél több lelki világosságra jut valaki az Istennel való hívő közösségben, ez annál inkább meglátszik a hétköznapjain, a cselekedetein, a kapcsolatain, a döntésein. Az lecsapódik a munkában.
b) A másodikat így olvastuk az 5. versben: „Az Úr megerősítette kezében a királyi hatalmat. Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett.” Stabilizálta őt mint királyt is. Megerősítette. Ezenkívül még a tekintélyét is folyamatosan növelte a nép előtt, s ráadásul még a gazdagságát is, amire abban az időben elsősorban a honvédelem miatt volt szükség. A legtöbb pénz arra ment el, hogy az örökös támadásokat, amiknek egy kicsi nép ki volt téve, visszaverjék.
Istennek erre is volt gondja, hogy legyen neki tekintélye, hitele. Azért is lehetett ez, mert meglátszik azon, aki Isten igéjét komolyan veszi, aki valóban az Ő parancsai szerint él. Aki ősének, Dávidnak az útját követi, az egyre hitelesebb ember lesz. Tartja a szavát, állja ígéreteit, nem mond nagyokat, s feltalálja magát a nehéz helyzetekben. Jó a személyi politikája, s mindez nem tőle van. Azért van, mert az Úr vele van. A Biblia egy szóval így szokta jelölni: áldás. Amikor megjelenik valami többlet a hívő ember életében, amiről magunk tudjuk, hogy nem az én teljesítményem. Erre általában nem vagyok képes. Ez nem a tanultságomból következik, valami többletet adott Isten erőben, gondolatban, tartásban, másoknak való szolgálatban, bölcsességben, hűségben. Valami, ami nem belőlem való.
Megjelenik az áldás - erről majd a következő szakaszban részletesen szólunk, mert ott van erről igazában szó. De már előre veti a fényét, hogy akivel az Úr vele van, az jól végzi a munkáját, és annak Ő ad tekintélyt, gazdagságot, valami olyan többletet, ami nélkül is ellehetne, de így az igazi. Egy királynak legyen tekintélye, aki kénytelen parancsolni, annak a szavának legyen hitele - ez nem az ő érdeme, hogy van. A nép egy emberként követi, Isten pedig az ilyen vakmerő vállalkozásokban is megvédi, mint a bálványszobrok kiirtása és a pogány szentélyek felszámolása.
c) Végül azt olvastuk: „Egyre bátrabb lett.” Ez is Isten ajándéka. Olyan sok példa van arra az egyháztörténetben, missziótörténetben, hogy alkatuk szerint csendes visszavonuló, néha kimondottan félénk embereket Isten hősökké formál. Nem lettek ők hősök, egyszerűen elvégezték azt a feladatot, amit Isten reájuk bízott. Amikor visszanéznek, maguk is megrettennek: mi történt itt? Valóban engem használt az én Uram? Erre csak Ő képes! Ezért mondta Jézus Pál apostolnak: ne imádkozz a gyógyulásodért, mert ez a betegség megmarad. Miért? Mert így lesz igazán nyilvánvaló, hogy ha egy beteges ember ilyen óriási teljesítményeket mutat fel, az nem az ő produktuma, hanem a benne élő Krisztus cselekedte azokat. S amikor Pál ezt megérti, azt mondja: rendben van! Többet ezért nem imádkozom, sőt nagy örömest dicsekszem az én erőtlenségemmel, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. - Vagyis, amikor tudatában vagyok a magam erőtlenségének, akkor kap tág teret Krisztus az életemben, és tudja elvégezni általam, amit akar. Ehhez már igazi istenismeret kell, igazi alázat és teljes engedelmesség, hogy Isten azt csináljon velünk, amit akar.
Az alapoknál tehát láttuk Jósáfát személyes hitét, hogy nemcsak beszélt, hanem tettekké váltotta, és gyökereit Isten igéjébe engedte, és tovább is adta másoknak. Az Úrral való kapcsolata és a Biblia az alap, amin áll. Ennek olyan gyümölcsei vannak, amiket előre ő ki sem számíthatott, és mi sem számíthatunk. Mert ha bátorságra van szükség, bátorrá teszi Isten, ha tekintélyre van szükség, ad neki tekintélyt mások előtt, ha meg kell védeni, Isten az Ő oltalmával veszi körül, ha erőteljes mondanivalóra van szükség, adja az Ő igéjét az ő szájába, és így tovább, sorolhatunk soksok gyümölcsöt.
Lehetetlen, hogy ezekről gondolkozva ne jusson eszünkbe az, amit Pál apostol leveleiben Jézusról olvasunk. Mi volt az alapja, a fundámentuma Jósáfát életének? Az Istennel való közösség. Azt írja Pál a Korinthusi levélben: „Más fundámentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus. Csak ki-ki meglássa, mit épít rá.” (1Kor 3,11) Az élő Krisztussal való közösség a mi életünk rendíthetetlen fundámentuma. Csak vigyázzunk, hogyan élünk, mit építünk rá.
A másik páli ige, ami a Bibliának a fontosságára utal: „Felépítettetek az apostolok és a próféták alapkövét.” (Ef 2,20) Krisztus a fundámentum, és az apostolok és a próféták alapköve a Szentírás, amit Isten rajtuk keresztül elmondott.
A megfelelő helyen van-e ez a két dolog az életünkben? Ennyire fontos-e - mindennél fontosabb-e - az élő Istennel való közösség, amit naponta átélünk, abban a bizonyosságban, hogy ettől függ minden: életünk, halálunk, teljesítményünk, családon belüli helytállásunk - minden. Fontos-e, hogy mások is megismerjék Őt, és így adjuk-e tovább a Szentírást, s meg lehet-e látni az életünkön mindezt? Akkor Jósáfáthoz képest akármilyen kis emberek is vagyunk, elmondhatjuk: az Úr velünk lesz. És fog adni jó gondolatokat, és megerősít minket, bátrakká tesz, és elvégezhetjük azt, amit reánk bízott.