Kicsoda Jézus Krisztus?

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a csendes vasárnap estén. Jó esik a hidegről a meleg templomba bejönni. Néhányszor a gondjaim, nyomorúságaim között szinte odabújtam Isten meleg szeretetéhez ennek a világnak a hidegéből. Jól lenne, ha ezt élhetnénk át ma is. Annál is inkább, mert a megkezdett történet folytatásáról lesz szó, amikor Jézus jóltartott éhes embereket, és „éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek”, éhe sok minden másnak hajt minket, csak kérdés: hova? Ha Őhozzá hajt, akkor biztos, hogy megelégedünk. Adja Isten, hogy így legyen ma este is!

*****
Ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk néhány héttel ezelőtt. Próbáljuk meg ott folytatni, ahol abbahagytuk. Akkor arra figyeltünk fel először, hogy Jézus itt is, mint több más alkalommal mennyire kereste a csendet, amikor megállhatott mennyei Atyja előtt, csak rá figyelhetett, és vele beszélgethetett. Próbáltuk ízlelgetni ennek a megállapításnak az igaz voltát, hogy az Istennel való magányos, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.
Ha Jézusnak ilyen fontos volt az Atyával való közösség, mennyivel inkább rászorulunk mi, erőtlen emberek, arra, hogy szüntelenül, bármi árat megfizetve érte, keressük a vele való közösséget.
Aztán láttuk, hogy nem hagyták Jézust csendesnapot tartani a tanítványaival. Kifigyelték az emberek hova mennek, hol vannak, és tódultak hozzá sokan. Vitték a betegségeiket, betegeiket és sokféle nyomorúságukat. Jézus nem zavarta el őket, sőt ezt olvastuk: örömmel fogadta őket. Miért? Mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül jönnek. Az Atya küldi őket hozzá, és akit az Atya hozzá küldött, azt Ő semmiképpen el nem küldte sem akkor, sem ma. Azt olvastuk: megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.
Végül odáig jutottunk, hogy jóltartotta ezt a nagy sokaságot igével, az Ő gyógyító erejével és kenyérrel. Mi fordított sorrendben tartjuk fontosnak a dolgokat. Ha imádkozunk is, főleg a kenyerünkért visszük mi is a betegségünket, mert nem tudom van-e köztünk valaki, akinek semmilyen betegsége nincs, ha végén Ő igét is akar mondani, hát mondja, udvariasságból meghallgatjuk, vagy közöljük, hogy arra már nincs időnk, majd valamikor máskor.
Jézus szerint az ige a legfontosabb, mert az sokszor önmagában már gyógyít is, sőt még a fizikai erejét is megsokszorozza az engedelmesen megtartott, befogadott ige sokszor a hívőnek.
Nos, innen folytassuk, és ma csak arról legyen szó, hogyan történt ez, hogy több mint tízezer embert jóltartott Jézus ennek a napnak a végén.
Ez a történet az, amit mind a négy evangélista leírt. Olyan fontosnak tartották, vagy annyira megrendítette őket, hogy azt mindnyájan leírták. Egyik az egyik részletet hangsúlyozta, másik egy másik részletet is beleírt. Egyikük írja, hogy ötezren voltak csak a férfiak asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyivel kellene beszorozni az ötezret, hogy a teljes számot megkapjuk, kettővel biztos. Tízezer körül. Egy kis városnak a lakossága gyűlt ott össze, és Jézus őket lakatta jól.
Ez a történet, amit most olvastam, párbeszéd. A tanítványok előállnak egy javaslattal, erre Jézus egyetlen mondattal válaszol. Aztán megint ők adnak elő valamit nagy részletességgel, Jézus erre megint egyetlen mondatot mond. Mindössze ez a két mondat hangzik el Jézus ajkán. Nem volt bőbeszédű, de annál hatalmasabban cselekedett. A végén kerül sor erre a különös vacsorára.
1. Mit mondanak a tanítványok? „Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk.”
Az ember először meghatódik. Micsoda gondoskodás ez. Mennyire próbálnak a többiek fejével gondolkozni ezek a tanítványok, és milyen józanság van mögötte. Alkonyodik. Ott gyorsan leszállt a sötétség. Fejezzük be az összejövetelt most már. Hadd menjenek és gondoskodjanak magukról.
Csak ha az ember a szavak mögé lát, meg a folytatást is gondolkozva olvassa, akkor kiderül, hogy a tanítványok szívében nem annyira az emberekről való gondoskodás munkált, hanem az, hogy szabadulni akartak tőlük. Ennek a nagyon szépnek tűnő javaslatnak, amit itt Jézus elé terjesztenek, két nagy hibája van: az egyik, hogy egyáltalán nem számolnak Jézussal. Mintha Ő ott sem lenne, mintha nem tudnák kicsoda Ő.
Egyáltalán nem jut eszükbe, hogy itt most tőle várjanak segítséget, megoldást. Vagy ha ezt teljesen elképzelhetetlennek tartják, olyan vaskos a hitetlenség bennünk, vagy olyan szűkös a fantáziájuk, mint a miénk is sokszor, akkor legalább megkérdeznék, már csak udvariasságból: Uram, itt te vagy a Főnök, egész nap te voltál a szószóló, van valami elképzelésed arról, hol alszik ez a tízezer ember? Vagy mit esznek ma este? Mi a javaslatot? Eszükbe sem jut. Nem érdekli őket, hogy Jézus mit gondol, vagy mit akar cselekedni. Nekik van ötletük, és mintegy utasítják Jézust: Bocsásd el őket! Mi tudjuk, hogy mi itt a megoldás. Elküldöd, és aztán gondoskodnak magukról.
Nem tudom, mire gondolhattak? Hova mennek ezek az emberek? Minden lakott településtől viszonylag távol voltak. A sötétedés közel volt. Ott nem volt semmiféle közvilágítás. A pusztában még ma sincs. Nagyon szegény háztartások voltak, többnyire egy helyiségből álló kicsi házacskák. Hol szállásolják el őket? Ki ad nekik ilyen mennyiségű eledelt? Mire gondoltak?
Valószínű, hogy csak szabadulni akartak tőlük. Menjenek, és ránk ne számítsatok! Oldja meg mindenki a maga problémáját. Ez egyébként is természetes, ugyebár?
Kiderül, hogy Jézus szerint ez nem volt természetes. Ő másként gondolkozott.
Lehet így is „segíteni”, meg lehet úgy is segíteni, ahogy Jézus tette: foglaljatok helyet, itt a vacsora, jó étvágyat!
Melyik lelkület van bennünk? Ha segítünk, hogyan szoktunk? Vagy egyáltalán hogyan nézzük mások szükségét, nyomorúságát?
Egyszer egy családban az édesanya hirtelen beteg lett, kórházba kellett vinni. Ott maradt a férje, akinek minden reggel hat órára kellett munkába járnia, négy, viszonylag kicsi gyerekkel. Többen is felajánlották a segítségüket ily módon: ha majd szükség lesz valamire, szóljál, jövünk, és szívesen segítünk. Egy olyan baráti házaspár volt, akik azt kérdezték: szabadságot veszel ki, vagy hogyan lesz megoldva a gyerekek helyzete? Mire azt mondta: nincs több szabadsága, nem tudja, hogy lesz megoldva. Akkor — folytatták —, ha adsz egy lakáskulcsot, holnaptól kezdve mi felváltva minden reggel fél hatkor itt leszünk, megreggeliztetjük és elbocsátjuk a csapatot. Délután te már összeszeded őket.
Melyik az igazi segítség? Melyik mögött van őszinte segíteni akarás? Ha majd szükség lesz rá, szólj, és majd jövök, vagy pedig, aki tudja, hogy most van rá szükség, és mire van szükség, azt mondja: ha megbízol bennem, add ide a kulcsot és holnaptól kezdve korábban kelünk, és hol én, hol az emberem ott leszünk és elbocsátjuk a csapatot?
Egy másik családban hasonló baj történt. Ott is kórházba kellett vinni az édesanyát, és várhatóan hosszú ápolásra volt szüksége. Ott is egyedül maradt a férje, csupa fiúval. Senki nem tudott főzni közülük. Jöttek a szomszédok, rokonok és jó tanácsokat adtak. Most a szükség majd megtanít titeket, hogy megtanuljatok főzni. Mennyi hasznát veszitek majd később is! Ha megnősültök, a feleségetek is örülni fog neki.
Aztán elindult valahogy az élet, elég zötyögősen. Mindenki evett, ahol tudott, meg amit tudott. Egyik reggel, amikor munkába indult a férfi, majdnem felbotlott az ajtón kilépve két fazékban. Étel volt bennük. Ki hozhatta? Kinek köszönjük meg? Kinek kell visszaadni a két fazekat? Mindenesetre bevitte és két napig jól élt a társaság. Két nap múlva, amikor megy munkába, másik két fazék. De akkor már egy kis levélke is volt, amelyik így szólt: „Amíg magatok lesztek, fogadjátok el tőlünk ezt a kis segítséget. Nem kell hálálkodni, szívesen adjuk. Csak az edényeket tegyétek ki majd mindig, mert nincs több fazekunk. Ha nem ízlik, írjátok meg. Jó étvágyat! XY-ék.”
Most már lehetett tudni, hogy kinek lehet megköszönni, és kinek kell visszaadni a két fazekat.
Ebben a hirtelen támadt bajban mi volt az igazi segítség? A jó tanács vagy a főtt étel?
A tanítványok tanácsokat adnak. Ötletekkel állnak elő. Jézust utasítják és ők maguk egyre inkább háttérbe vonulnak. Ettől még nem lakott volna jól senki. Jézus másként segített. Nekünk ilyen Megváltónk van, aki nem tanácsokat ad, hanem azt adja, amire szükségünk van.
Sokan úrvacsorára készülünk. Szeretném kérni, hogy csendesedjünk el otthon és vizsgáljuk meg, nem jellemez-e minket sokszor ez, hogy látszólag segíteni akarunk, de valójában szabadulni akarunk mások gondjától is, a reánk terhelődő felelősségtől is, a feladatoktól, az emberektől. Elég a magunk baja! Nekünk sem segített senki ekkor meg akkor, és sokféle magyarázatot tudunk adni, de ez nem mentség, csak magyarázat. Vizsgáljuk meg azt is, hogy akarunk-e őszintén szabadulni mindenféle látszattól. A képmutatásnak mindenféle formájától, s engedjük-e, hogy ez a jézusi lelkület, az Ő irgalmas Lelke és lelkülete hasson át, irányítson és használjon bennünket.
Ez az első fejezet.
2. A második: mit válaszol erre Jézus? Azt mondja: „Ti adjatok nekik enni!”
Hogy érti ezt? Nem tudja, mennyien vannak? Nem tudja, mire képes valaki és mire nem? Dehogynem! Sokkal jobban tudja, mint a tanítványok! Akkor miért mond ilyen képtelenséget? Azért, mert sokszor láthatjuk, és mi most Jézus Krisztust szeretnénk jobban megismerni ezeken a vasárnapokon, hogy Ő hihetetlen bölcs pedagógiával nevelgette tanítványait.
Itt például mire akarja nevelni őket? Arra, hogy sokkal több a valóság, mint amit abból ők érzékelnek. Ezek a tanítványok itt, ha bibliai kifejezéseket használunk, csak a láthatókra néznek. Kezd lemenni a Nap, alkonyodik. Vége ennek a mai napnak. Hála Istennek, vége van minden feladatunknak is! Ezeket az embereket el kell küldeni. Egyébként sem azért jöttünk, hogy másoknak szolgáljunk. Mi akartunk most csendesnapot tartani, nem engedték. Talán még csúnyább gondolatok is támadnak ilyenkor az emberben. Mindenképpen menekülni akarnak a további feladatoktól, de csak a láthatókra néznek. Eszükbe sem jut, hogy mennyi csodát láttak már eddig Jézustól. Nehéz, kényes, reménytelen helyzetekben miket tett Ő a maga isteni teljhatalmával. Ő itt is Isten! Most is van teljhatalma. Nem arra kellene apellálni? Nem. A láthatatlanokra nem gondolnak, csak a láthatókra.
Jézus itt el akarja vezetni őket oda, hogy rájöjjenek arra, hogy aki csak a láthatókra néz, annak sok helyzetben nincs megoldása. Ez sem lett volna megoldás, hogy menjenek és szerezzenek maguknak. Honnan, mit? Annyi élelem nem volt ott az egész környéken. Ők is képtelenséget mondanak. Ez nem megoldás. Jézusnál már kész van az igazi megoldás! Az nem jut eszükbe, hogy Jézustól kérjenek megoldást, vagy kérdezzék Őt, hogy a láthatatlanokat is komolyan vegyék.
A múltkor, amikor a hitről volt szó, akkor próbáltuk így megfogalmazni, hogy hinni azt jelenti: számolni Istennel, és számítani Őreá. Itt ez hiányzott ezekből a derék tanítványokból. Sem nem számoltak Istennel, csak magukkal meg a szűkséggel, meg a jelenlevőkkel, sem nem számítottak Őreá. Az imádkozó ember számol Istennel és számít Őreá. Jézus tehát oda akarja őket elsegíteni, hogy vegyék komolyan az Ő isteni mivoltát. Ezért tőle várjanak itt megoldást.
3. A tanítványok azonban változatlanul csak a láthatókra gondolnak. Ezért elmagyarázzák Jézusnak, hogy mi itt a valós helyzet, ha esetleg Ő nem látná. „Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak”.
Az első javaslat az volt, hogy küldd el őket, és mindenki gondoskodjék magáról, ahogy tud, csak ne nekünk kelljen itt semmiben részt vennünk.
János részletesebben leírja ezt a történetet, mint Lukács, és megemlíti, hogy az egyik tanítvány, Fülöp, elkezd számolni: száz, százötven, kétszáz dénár kellene körülbelül ahhoz, hogy ennyi kenyeret vegyünk, de ennyi kenyér itt sehol nincs, különösen éjszaka nincs. S még ha lenne, hol a szállítóeszköz, amivel idehozzuk? Se kenyér, se pénz, se szállítóeszköz. Megoldhatatlan a helyzet. Ez egy képtelen feladat, amit Jézus mondott: „Ti adjatok nekik enni!”, ez lehetetlenség!
Akkor megszólal András, ő egy kicsit már közelebb kerül a megoldáshoz, hogy ha ilyen kereső játék lenne, azt mondanánk neki: langyos, langyos, langyos. Azt mondja: van itt egy gyerek, annak van öt kis árpakenyere, meg két hala. Figyeljük meg, sürgősen utána teszi, nehogy valaki azt higgye, hogy ő nem elég józan vagy nem tud számolni: de mi az ennyinek! Már-már kezd elszakadni a láthatóktól, mintha egy kicsit tágulna a horizontja, de visszazökken megint: mi az ennyinek?!
Menjenek el és gondoskodjanak. Elővesszük a matematikát, a nagy eszünket, a tudományt, s megállapítjuk: nincs megoldás. Aztán eszünkbe jut: valami kicsi lehetőség itt van, de az jelképes, az szintén nem ad megoldást.
A teljes tehetetlenségüket élik át, és Jézus nyugodtan vár. Mert ezt kell átélniük. Rá kell jönniük arra, hogy Jézus nélkül teljesen tehetetlenek. Vannak olyan helyzetek, amikből nem találják a kiutat, amire nincs megoldás, ahol eljutnak oda, amit Reményik Sándor ír a közismert Kegyelem című versében: először sírsz, aztán átkozódsz, s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád — és nem megy a dolog. Nincs megoldás. Aztán úgy folytatódik: egyszer csak „magától” megnyílik az ég, és ez a „magától”: ez a kegyelem.
Isten érthetetlen kegyelmét csak az ismeri fel, és csak az tud két kézzel utána kapni, akármilyen kicsi is a hite, aki átéli a szíve mélyéig a maga tehetetlenségét. Itt van tízezer ember, itt vagyunk mi tizenketten, se kenyér, se pénz, se szállítás, se idő nincs már rá… Mindenki éhes. Akkor nincs megoldás! Éhen maradunk. Ez sem megoldás! De sokszor ebbe a beletörődésbe torkollik a tehetetlenség.
Megpróbál az ember sok mindent. Megpróbálja a tudományt és az áltudományokat. Az összeköttetéseket és a pénzt. Próbál szelíden és próbál agresszívebben megoldást keresni. Odanyúl a valláshoz, aztán odanyúl az okkultizmus által kínált álmegoldásokhoz, de megoldás nincs. Se kenyér, se pénz. Éhes marad mindenki.
Ide kell eljutniuk a tanítványoknak, hogy jobban megismerjék, kicsoda Jézus. Ne közhely legyen a számukra, hogy Jézusnál viszont van megoldás. Hogy csak Jézusnál van igazi megoldás. Miért? Mert egyedül Jézus halt meg helyettünk a kereszten. A bűneinkkel vívott harcunk tehetetlen helyzeteiben is ez az evangélium szólal meg. Egyedül csak az Ő áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek a mindenható Isten. Egyedül csak ez volt elég mindnyájunk bűnéért. Egyedül csak Őreá való tekintettel kaphatunk bocsánatot, békességet, reménységet, esetleg gyógyulást, de mindenképpen kiutat, megoldást, erőt. De az Ő áldozatáért kaphatunk. Elég néked is, nekem is az Ő kegyelme.
Ehhez át kell élni a tehetetlenségünket, és nem szabad lemondani arról, hogy Ő Isten, és nála készen van a megoldás, mint ahogy készen volt már akkor is, miközben ezek a tanítványok ott okoskodtak, számolgattak, javaslatokat tettek, ötletbörzét tartottak. Jézusnál meg már készen volt a megoldás. Csak abban az állapotukban még képtelenek voltak elfogadni, mert ott még ők vették kezükbe a dolog megoldását. Ezzel kezdődött: mi tudjuk, hogy mit kell neked tenned. Mi tudjuk, hogy mit akarunk. Ők akarták forgatni a világot, és Jézus engedi, hogy megnézzék: forog-e attól.
4. Amikor eljutnak oda, hogy nekünk ez nem megy, akkor mondja Jézus: ültessétek le őket, és hozzátok ide azt az öt kis árpakenyeret. (Ezek nagyobb fajta lángosfélék voltak abban az időben, nem ilyen kilós vekni, mint amiket ismerünk.) Hozzátok ide és azt olvastuk: hálát adott. Jézus is imádkozott evés előtt. Ennek a lényege a hálaadás volt. Aztán felsorakoztak a tanítványok: Péter, János, Jakab, Júdás, Tamás és a többiek. Tartották a kezüket. Megpakolta őket Jézus, és amikor már elég magas volt az oszlop, vitték az embereknek. Aztán üresen vissza, megint megpakolta őket és vitték éheseknek. Micsoda áldott ingajárat ez! Minden igazi Krisztus-tanítványnak ez a nagy lehetősége és kiváltsága. Mehet a maga ürességével, szegénységével Jézushoz, aztán Ő gazdagon megrakja azzal, amire szükségük van a többieknek, és viheti. Nem a magáéból, Jézuséból. Ő csak közvetít, de a végén jóllakik a sokaság.
Ismerős-e nekünk ez a közvetítő szolgálat? Ebben szoktunk-e elfáradni? Volt-e az elmúlt héten olyan, hogy Jézustól vittünk valakinek valamit? Talán csak egy jó szót, egy igét. Sokszor csak egy mosolyt, egy biztató kézszorítást, amiben benne van az, hogy számíthatsz rám, hogy megértelek, hogy egyek vagyunk, hogy fel a fejjel, hogy van alapja a reménységünknek, vagy valami kétkezi segítséget. Egyáltalán így vagyunk-e jelen ebben a világban, hogy másokért vagyunk itt?
Lehet, hogy ugyanolyan éhesek vagyunk, mint ők, s ugyanarra vagyunk éhesek, mégis tudunk nekik adni. Nem a magunkéból. Mi már ismerjük azt, aki ennek a világmindenségnek az Ura, Gazdája, és aki az Ő teljes gazdagságát szívesen szétosztja a rászorulók között, de kellenek közvetítők.
Így vagyunk-e jelen a családban? Vagy mindig amiatt morgunk, hogy miért nem azok szolgálnak nekünk, meg mihez van jogunk? Így vagyunk-e jelen ott, ahol egész nap dolgozunk vagy tanulunk? Így vagyunk-e jelen a gyülekezetben? Nem úgy, mint egy étteremben, hogy szolgáljanak fel, aztán majd megállapítom, milyen volt és megyek tovább minden belső változás nélkül. Így vagyunk-e jelen mindenütt, még az utcán és akár a villamoson is?
Ki képes erre? Aki ehhez hozzá akar látni, annak ez jogos kérdése. Csak az, aki küldetésben jár. Jézus azért tudta örömmel fogadni ezeket az éhes embereket, amikor áthúzták az aznapi tervét, amikor meghiúsították a csendesnapot. Ezt olvastuk: „örömmel fogadta őket…” — mert Ő ott is az Atya küldetésében járt. Nem Ő állította össze a programját, pontosabban nem ragaszkodott a maga programjához, mindent kész volt félretenni azért, amit az Atya mondott neki. Láttuk legutóbb, hogy az Atyától való teljes függésben élt, és ez adott neki teljes szabadságot arra, hogy azt végezze, ami az Atyától kapott feladata volt. Ebben bontakozik ki ma is minden engedelmes hívő ember. Nem a magam útját akarom járni, nem a magam feje után akarok menni, hanem a szívem vágya: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem én vagyok a magam Istene. A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön. (Zsolt 143,10)
Azzal kezdődött, hogy segítsenek magukon. Jézus azt mondta: segítsetek rajtuk ti! Azzal folytatódott: Uram, ez képtelenség! Ezzel fejeződik be: Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél.
Ebben a történetben teremtés történt. Itt a teremtő Isten van jelen az emberré lett Jézus Krisztusban. Az Ő hatalma nem lett kisebb kétezer év alatt. Mi ugyanígy számíthatunk Őreá. Kérdés: számolunk-e vele és számítunk-e rá?
Még két buta kérdést hadd tegyek fel. Azért buta, mert ezekre a kérdésekre nincs válasz ebben az igében és találgatni nekünk nem szabad, és nem érdemes. De ezek felmerültek bennem készülés közben.
Az egyik: vajon mi lett a visszhangja ennek? Tízezer ember jóllakott. Ki tudja meddig tartott ez az áldott ingajárat. Ki tudja, mikor és hol tértek nyugovóra? Ez itt nincs leírva, mert itt csak Jézus teremtő nagyságát akarja felragyogtatni ez a történet. Mi lett ennek a visszhangja? Nem tudjuk. Mi szokott lenni ilyenkor? Azt a magunk szempontjából érdemes meggondolni.
Vannak emberek, akik gyorsan napirendre térnek a dolgok felett, azok azt mondhatták ott is: jóllaktunk, ő jól érzi magát ennyitől. Mindig voltak és vannak finnyásak, akik azt mondják: jobban is megsüthették volna ezt az árpakenyeret, én finomabbat sütök. Aztán vannak haspókok, akik megállapítják: már régen ettem ennyit, de most nem kellett érte fizetni. A potyából annyit akar az ember, amennyit csak bír. Aztán mindig vannak elégedetlenek, akik úgy szólnak: milyen későn került rám sor, ők az elején már régen jóllaktak, mire én kaptam.
Vajon volt-e és van-e ma sok olyan hívő, aki Jézus ajándékait átvéve dicsőíti az Istent és hálát ad neki? Vajon odament-e ott valaki Jézushoz, hogy ennyit mondjon: köszönöm? Ismerünk egy történetet, amikor tíz beteget gyógyított meg Jézus egyszerre. Kilenc rohant haza, csak egy ment vissza. Leborult előtte és megköszönte. Egyedül ő került személyes kapcsolatba Jézussal. A többi csak az ajándékát ismerte meg, az ajándékozót nem.
Jó lenne, ha megvizsgálnák sokféle hálátlanságunkat, és elkezdenénk bővölködni a hálaadásban.
A másik ostoba kérdés: vajon a tanítványok vacsoráztak-e? Biztos vagyok benne: igen. Erről sincs itt szó, de Jézus nem szokta éhen dolgoztatni az Ő szolgáit. Lehet, hogy csak utoljára kaptak, mert a szolga általában így szokta: előbb kiszolgálja a reá bízottakat. De biztos, hogy kaptak. Sőt az egyik bibliamagyarázó megkérdezi: miért tizenkét kosár maradt? Mert tizenkét tanítvány volt. Ezek csendesnapokra mentek. Íme, így gondoskodott róluk Isten, hogy megvolt a csendesnapokra szükséges elemózsia. (Ez csak feltételezés.)
A lényeg az, hogy a megoldást ebben a reménytelen, lehetetlen helyzetben Jézus Krisztus adta, mégpedig minden erőlködés és ügyeskedés nélkül. Az Ő isteni hatalmával és az éhesek iránti végtelen szeretetével. Nem az lenne az egyetlen értelmes és hívő emberekhez méltó magatartás, ha mi mindig Őnála kezdenénk? Akkor is, ha nem reménytelen egy helyzet. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy valamicskét mi is tudunk tenni a megoldásért. Mindig Őhozzá menni először: Uram, mi a javaslatod? Mi a gondolatod? Miért engedted, hogy ez bekövetkezzék? Mi a célod ezzel? És egyedül csak benne bízni és egyedül tőle várni mindent. Akkor csendes csodákká válna az életünk és nem ilyen erőlködéssé, amilyen gyakran.

Evangelizációs hetünk témája ez volt: Ki a mi Istenünk? Szeretnénk az egy, igaz, élő Istent egyre jobban megismerni, hogy aztán teljes szívvel, teljes bizalommal reá bízhassuk magunkat.
Ha Isten segít minket, most néhány alkalommal arról lesz majd szó: Kicsoda Jézus Krisztus? Tudniillik a mi Megváltónk isteni személyével kapcsolatban is sok a tudatlanság, és sok hamis, téves elképzelés él sokaknak a fejében. Márpedig a láthatatlan Istent Jézus mutatta be nekünk, Ő hozta közel hozzánk, Ő élte elénk.
Amikor egyik tanítványa, Fülöp, arra kérte, hogy mutasd meg nekünk az Atyát, akkor Jézus így válaszolt: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyá-mat is” (Jn 14,7-9).
Vagyis: helyes istenismeretre csak az jut el, aki igazán megismeri Jézus Krisztust. Nekünk, döntő fontosságú, hogy helyes istenismeretre jussunk, mert ez határozza meg a földi életünket és az örök életünket is. Hiszen „az az örök élet — mondta Jézus —, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Az utóbbi időben többször volt szó róla, most csak átismételjük, hogy a Biblia szerint megismerni valakit nem csupán értelmi tevékenységet jelent, hanem közösséget. Azt, amit az egyszerű szólásunk így fejez ki: lakva ismerni meg egymást. Valakit megismerni azt jelenti — a Biblia szerint —, hogy vele bensőséges, meghitt és folyamatos közösségben élni. A megismerés a teljes bizalmon alapuló életközösség. Jézus Krisztust az ismeri, aki vele ilyen lelki közösségben él a hit által.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Lukács evangéliumát olvassuk most, és közülünk sokan használják ezt a kalauzt. Ennek az evangéliumnak minden története egy-egy ablak, amin keresztül beláthatunk a mi Megváltónk gondolataiba, és ha szabad így mondani: szívébe. Ez a történet is, amit most hallottunk. Most ennek a történetnek csak az elejéről szeretnék beszélni. Ha Isten éltet minket, a csütörtök esti istentiszteleten majd folytatjuk.
Az elejének az alapján pedig négy egyszerű, de minden hívő ember számára fontos igazságot szeretnék kiemelni.
1. Amikor az apostolok visszatértek missziói útjukról, és beszámoltak Jézusnak, akkor Jézus elvonult velük egy csendes helyre. Ő ezt többször tette, hogy vagy egyedül, vagy tanítványaival időnként elvonult egy puszta helyre. Jézus tudott dolgozni, éppen az evangéliumokból láthatjuk. Volt olyan, hogy reggeltől estig, olyan is volt, hogy megszakítás nélkül, mert olyan sokan vártak tanításra és gyógyításra. Márk egy helyen, szinte mintha csak zárójelben jegyezné meg, ezt írja: még enni sem volt időnk azon a napon.
De néha tudta abbahagyni a munkát, és akkor félrevonult egy csendes helyre. Miért? Azért, mert Ő tudatosan és rendszeresen kereste az Atyával való meghitt, csendes együttlétet, az Atya előtti megállást, az Atyára való figyelést. Rohanás közben, a tevékenység lázában, a sokaság közepette ezt nem lehet megvalósítani. Pontosabban: rohanás közben, tevékenység lázában is az marad közösségben az Atyával, aki néha félretesz mindent, és csak Őreá figyel, és csak az érdekli, hogy az Atya mit akar most mutatni, mondani neki és elvégezni benne.
Hívő életem és lelkészi szolgálatom egyik alappillére, amire felépül, az, amit Oswald Chambers így fogalmazott meg: „Az Istennel való magános, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.” Úgy érzem, itt minden szó helyén van. Mániánk az, hogy a nyilvános szolgálatunkról beszéljünk mindig. Még az egyházban, lelkészi körökben is: ki mit csinál, hogy lehetne többet, jobban. Te hogyan csinálod, rendezzünk tapasztalatcserét.
Ez fontos és hasznos, itt azonban nem a szolgálat mennyiségéről beszél ez a mondat, hanem annak az értékéről. Annak a gyümölcséről, a következményeiről, az erejéről. Azt mondja: a nyilvános szolgálatunk értékének van egy egészen világos feltétele, ez pedig az Istennel való magános, csendes közösségünk mélysége. Nem a közösségünk csupán, hiszen minden hívő embernek van valamelyes közössége Istennel. Csakhogy sokszor ez felszínes, esetleges, alkalmi. Ez a hitvallás azt mondja: a közösség mélységétől függ a szolgálatunk értéke.
Jézus Krisztus a benne hívőket olyanokká akarja formálni, akik értékes szolgálatot végeznek. Ennek a feltétele viszont, hogy keressük a vele való csendet ugyanúgy, mint ahogy Ő kereste az Atyával való csendet. Tudatosan és rendszeresen.
Tudnunk kell, hogy ez a világ, amiben élünk, igyekszik lehetetlenné tenni ezt a csendet. Azt sugallja, hogy felesleges az ilyen csend. Aminek értelme van, az a tevékenység. A teljesítés, a teljesítmény. Igyekszik kiölni is belőlünk azt a igényt, hogy vágyakozzunk erre a csendre. Könnyű dolga van a világnak, mert az Istentől elszakadt, megromlott természetünk irtózik a csendtől, és nem vágyakozik az Istennel való közösség után. A megromlott természet tenni akar mindig. Az Isten nélkül élő ember maga vette kezébe dolgai elintézését. És figyeljük meg, ha van bátorságunk önkritikára, hogy milyen sokszor meg vagyunk győződve, hogy akkor lesz az jól elintézve, ha én csinálom meg. Ha megcsináltam, akkor van jó érzésünk. Akkor volt értelme valamit tenni, ezt a napot eltölteni.
Azt, amit hívő eleink termékeny tétlenségnek neveztek, azt ma vajmi kevés hívő ismeri. Amikor valaki tudatosan azért áll oda Isten elé, félretéve sok tennivalót, hogy most csak Őreá figyeljen. Engedje, hogy Isten dolgozzék benne igéje és Szentlelke által, hogy végiggondolja Isten nagy tetteit, hiszen Őt abból ismerjük meg, amit tett értünk, és amit kínál nekünk. Ennek nyomán hálaadás ébredjen a szívében, és ha tetszik — néhányszor voltam így — alig tudja abbahagyni a hálaadó imádságot, mert végre látja már, hogy ki az az ajándékozó, aki őt elhalmozza ajándékokkal, mert látja az ajándékait. Látja, hogy semmit nem érdemelt azok közül. A hála és a bűnbánat erősíti egymást, és a helyére kerül az ember. Oda kerül teremtő Istene elé, vele beszédes közösségbe jut. Az ilyen emberek tudnak úgy szolgálni másoknak, hogy nem a magukét mondják, vagy nem a magukét mondják meg neki, hanem helyén mondott igét tudnak majd szólni, és erő lesz abban, amit mondanak, és közvetíteni tudnak valami jót abból, amit ők is Istentől kaptak.
Ebben a világban, amelyik menekül a csend elől, ahol mindig szól valami zene, vagy zenének olykor alig nevezhető torz utánzat, valami ritmikus favágás, és ez szól a munkahelyen, otthon és bömböl az autóban. A fekete fülvédőt nem veszi le sok ember a füléről, inkább üsse el az autó, még a dudálást sem hallja, ebben a világban Isten gyermekeinek tudniuk kell, hogy különös kiváltságuk a hívőknek, hogy újra és újra odaállhatnak a Mindenható elé, és csak ennyit mondhatnak: itt vagyok, szólj Uram. Vagy: tégy velem, amit akarsz. Végre nem ők akarnak valamit tenni, hanem engedik, hogy Isten munkálkodjék bennük.
Ez az első, amire figyeljünk fel itt. Jézusra ez jellemző volt, és ezzel Ő példát is adott nekünk.
2. A másik, amit vegyünk észre, hogy egyebek között azért is nagy szükség van erre, hogy Isten gyermekei engedjék magukat megajándékozni, és tudatosan töltsenek időt az Uruk előtt, mert amit tőle kapunk, arra van nagy szüksége a világnak. Azt sehol másutt nem lehet beszerezni, csak Istennél. Akinek meg nincs vele közössége, az megkaphatja azoktól, akik már ismerik Istent, és közvetítik ezeket az értékeket — úgy, mint ahogy itt a tanítványok közvetítették a kenyeret. Ők nem a zsebükből szedték elő a kenyeret, amivel jóllakatták a sok ezer embert, hanem odamentek üresen Jézus elé, Ő megpakolta őket, vitték és kiosztották. Visszamentek üresen, megint megpakolta, vitték és kiosztották. Erre a közvetítő szolgálatra hív minket a mi Urunk. Ebben teljesedik ki igazán minden hívőnek az élete. Ennek viszont feltétele, hogy engedjük magunkat megajándékozni.
Itt is kiderül, hogy alig, hogy megérkezik Jézus, már ott van egy nagy sokaság. Valahonnan megtudták, hogy a tanítványokkal egy puszta helyre akar menni csendesnapot tartani, és nem hagyják. Miért nem? Mert olyan sok a szükség, olyan nagy a nyomorúság. Annyira igaz az, hogy „éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek…” és sorolhatnák a gyönyörű versidézetben említetteket tovább, hogy mi-minden utáni éhség gyötri az embereket. Megsejtették, hogy Jézus minden éhséget ki tud elégíteni és tódulnak hozzá.
S hogy fogadja őket Jézus? Önkritikusan arra gondoltam, hogyan fogadom azokat, akik rosszkor jönnek, megzavarnak valami fontos dologban, akik meghiúsítják a szépen felépített terveimet.
Jézus nem bosszankodik. Olyan sokat elárul Megváltónkról ez az egyetlen kicsi szó: örömmel fogadta őket. Miért, hiszen mást akart csinálni? Miért fogadta örömmel? Kiderül abból a képből, amit róla alkothatunk az evangélium alapján, hogy azért, mert Ő tudta: semmi nem történik véletlenül. Az eseményeket az Atya rendezi és időzíti. Jézus komolyan vette azt, amit a János evangéliumában olvasunk tőle: „Mindenki, akit nékem ád az Atya, énhozzám jön. És aki énhozzám jön, azt én semmiképpen el nem küldöm.” Most jönnek Őhozzá, akkor úgy látszik, az Atya szerint most ennek van az ideje. Akkor félretesszük a csendesnapra elkészített terveket és segítünk a sokaságnak. Mindenféle morgás, bosszankodás nélkül.
Hogy lehet ezt megvalósítani? Úgy, ahogy Jézus élt, abban a tökéletes függésben az Atyától. Abban a teljes szív szerinti engedelmességben, amit Ő többször megfogalmazott: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem.” Nem azt akarom mondani nektek, ami az én mondanivalóm, hanem annak a mondanivalóját, aki elküldött engem. Jézus mindig küldetésben járt, és ezért volt mindig nyugodt. Sose olvasunk olyat, hogy ideges lett volna.
Aki maga szervezi a programjait, az izgul mindig. Akinek az Atya szervezi a programját, és ő csak felismeri és végrehajtja, az mindig nyugodt. Annak mindenre lesz ideje, amire kell, hogy legyen ideje. Az nem zsúfolja tele a programját felesleges tennivalókkal. Az nem tékozolja el az energiáit pótcselekvésekkel. Ebben az Atyával való szoros közösségben érti meg Jézus azonnal, hogy most ennek az ideje van, és ezen lesz áldás. — Nem marad el az imádkozás, mihelyt a sokaság elmegy, az első mondat így hangzik: Jézus elmegy imádkozni. Csak máskorra kellett tenni, mert az Atya így rendelkezett. Mindenféle bosszankodás nélkül.
Ismerünk-e mi valamit ebből a mély közösségből a mi Urunkkal? Ebből a békességből, ami egy csomó bosszúságtól megmentene bennünket? Ebből a teljes függésből, hogy valóban mindig azt akarom tenni, aminek te látod az idejét és a helyét, és ami az én dolgom.
3. A harmadik, amit említeni szeretnék, az, amit Márk evangélista itt közbeszúr. Mind a négy evangélium leírja ezt a csodálatos történetet, de Márk itt beszúrja ezt a mondatot: „Megszánta őket — vagyis a sokaságot —, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.”
Ez gyönyörű kifejezés az Újszövetség eredeti görög nyelvében, amit így fordít a Bibliánk: megszánta. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: megmozdultak a belső részei. Szépen visszaadja a magyar kifejezés is: összeszorul a szíve. Látom valakinek a nyomorúságát, és egyelőre még nem jut eszembe semmi, hogy ez rám is tartozik-e, vagy tudok-e segíteni, fogok-e, de nem tudom közömbösen nézni. Azt mondják az orvosok, hogy valóban van ebben igazság, hogy egy rendkívüli élménytől átmenetileg összeszűkül az ereknek az átmérője. Nézi a másik baját, és összeszorul a szíve. Nem azt mondja: az ő baja, hanem valami módon az enyém is. Mit lehetne tenni? Mert akinek összeszorul a szíve, megmozdulnak a belső részei, annak mozgásba szoktak jönni a kezei, meg lábai is, és elkezd segíteni. Megtalálja a módját annak.
Nos, itt erről van szó. És ha szabad ilyen emberien fogalmazni, ez arra utal, hogy a mi Megváltónknak érző szíve van. Jézus nem közömbösen járt-kelt ezen a világon. nem úgy gondolkozott: ti csináltátok magatoknak a sok bajt, miért hagytátok ott Istent, most igyátok meg a levét. Ez annyira távol áll Jézus gondolkozásá-tól. Az a közöny, ami ma egyre jobban terjed és fertőzi a közgondolkozást, hogy egyrészt: nem rám tartozik, másrészt: oldja meg mindenki a maga baját, vagy nagy okosan elmondjuk: minek hozta magát ilyen helyzetbe. Mi el tudnánk mondani milyen helyzetbe kellett volna hoznia magát, hogy most ne legyen bajban. Nem vesszük észre, hogy ez mentegetőzés, hogy ne kelljen valamit tennem érte, megideologizálom a másik nyomorúságát.
Jézusnak érző szíve van. Ő látja a nyomorúságot és megszánja ezeket az embereket. Miért szánja meg, mi annak az oka? Mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való nyáj. Az milyen? A pásztor nélküli nyáj gazdátlan, éppen ezért kiszolgáltatott és védtelen. A bárány gyámoltalan állat. Egyáltalán nem tud tájékozódni. Még a neki szükséges élelmet sem találja meg, csak megy az orra után, arra, amerre a pásztor vezeti vagy tereli. A bárány nem tudja megvédeni magát, mert nincs karma, foga sincs, amivel harapjon. Rendkívül kifejező ez a képe itt a Szent-írásnak: Mint a pásztor nélkül való nyáj. Az ilyen nyáj könnyű prédájává válik a rablóknak és a vadállatoknak. Rablókból és vadakból pedig bőven van a mai társadalmunkban is.
Mint a pásztor nélkül való nyáj — szomorúan találó képe az Isten nélkül élő emberiségnek. Annak a sokaságnak, amelyiknek nem kell a jó pásztor, nem kell Jézus, aki megmondaná, hol találunk legelőt, hogyan vagyunk védve, mi lenne a feladatunk, mit tehetünk egymásért. Nem kell a jó pásztor. Pásztor nélkül, egyedül. Ez volt a célkitűzésünk a bűnestben. Isten nélkül, majd mi…
És látjuk, hogy ez hova vezetett. Mert egyedül a pásztor az, aki a nyájnak az érdekeit tartja szem előtt, és azért kész áldozatot is hozni — ahogy Jézus a jó Pásztor példázatában mondja. Mindenki másnak, főleg a rablóknak és a vadaknak, a nyáj csak zsákmány. Arra vágyik, hogy minél olcsóbb zsákmány legyen. A tömeg csak eszköz, hogy egy csoport, vagy egy kiemelkedő egyén elérje a maga céljait, és felhasználja a sokaságot a maga érdekében. A pásztor nélkül való embernyájat rendkívül könnyű manipulálni.
Ennek szomorú tanúi vagyunk napjainkban is. Az ilyen sokasággal könnyű elhitetni, hogy megvásárolja, amire neki nincs szüksége, de azt akarja eladni a kereskedelem. Egy ilyen sokaságból könnyű sok politikai pártnak szavazókat gyűjteni, mert nem az a célja mindegyiknek, hogy hosszú távon a nyájért hozzon áldozatot. Dehogy akar ő áldozatot hozni! Ő uralkodni akar. A hatalom kell neki. Ha kell, a nyáj árán is. Csak használni kell a nyájat és felhasználni. És sorolhatnánk még tovább, most ezt a két dolgot csak kiragadtam.
Ebbe a pásztor nélküli világba jött el Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a jó pásztor. És mit csinál a jó pásztor? A jó pásztor életét adja a juhokért. A tolvajok és rablók — akikről Jézus ugyanott beszél — a juhokat áldozzák fel a maguk érvényesüléséért. A jó pásztor életét adta a juhokért. (Jn 10,1-15).
4. Még egy negyedikre szeretném felhívni a figyelmet, hogy otthon továbbgondolhassuk ezeket. Mit csinál a jó pásztor? Enni ad a nyájnak. Mit adott Jézus ennek a sokaságnak enni? Igét, egészséget és kenyeret. Beszélt nekik az Isten országáról és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította, utána pedig jól tartja ezt a több, mint tízezres sokaságot. Azt olvastuk, hogy ötezren csak a férfiak voltak, asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyien voltak összesen, de minimum tízezren. Az egy kis város. Óriási tömeg. Ez messiási jel volt. Ez, amit Jézus itt tett, egyebek közt arra is felhívta hitetlen hallgatóinak a figyelmét, hogy gondolják meg: kicsoda Ő, ki tud ilyet tenni? Mondjam így: ki tudja utána csinálni? Tessék, álljon elő, lehet. Éhes emberből van elég, csináljátok! Ez teremtés volt. Teremteni pedig csak a teremtő Isten tud.
Fontos a sorrend: Jézus igét, egészséget és kenyeret adott nekik.
Mit jelent, hogy az Isten országát hirdette nekik? Amikor a Bibliában ezt olvassuk: Isten országa, akkor mindig azt értsük ezen, hogy: az Isten királyi uralma, mert az a szó ezt jelenti.
Tehát amikor Jézus azzal kezdi, hogy az Isten országáról beszél az embereknek, akkor bejelenti nekik az Isten királyi uralmát. Vagyis azt, hogy az élő Isten, akinek a küldetésében Ő itt járt, érvényesíteni akarja a maga jogát mindannyiunk életében. Milyen alapon? A teremtés alapján, mert Ő teremtett mindnyájunkat és a megváltás alapján.
Ennek a világnak az ura a mindenható Isten. Ő alkotta meg a hitünk szerint — én ezt hiszem —, Ő tartja kezében továbbra is az irányítását, és Ő viszi minden ellenerővel szemben az általa kijelölt cél felé, ahova egészen bizonyos, meg fogunk érkezni. Ez az Isten bejelenti az Ő királyi igényét minden egyes emberre. Jézus minden akkori hallgatójára, és mindnyájunkra, akik most itt vagyunk.
Ez azt is jelenti, hogy ennek a világnak van gazdája. Úgy tűnik, ez a sokaság pásztor nélkül való nyáj, de van gazdája a világnak, meg a sokaságnak is, csak Ő nem erőszakolja magát rájuk. Aki azonban felismeri, hogy Ő ennek a világnak az Ura, és elismeri Őt a maga életében is kizárólagos, teljhatalmú Úrnak, az értelmes életet fog élni. Miért? Mert az megismerte a valóságot. E nélkül a valóságnak csak egy töredékén tájékozódik mindenki. E nélkül minden egyéb csak látszat és hazugság.
Az, ami a zsoltárokban újra és újra ismétlődik, hogy Isten uralkodik, Jézus igehirdetésének a fő gondolata. Hirdette nekik az Isten királyi uralmát. Pontosan ez ellen lázadt fel az ember. Az ember akar uralkodni, ezért lett Isten ellenségévé, és ez az oka mindannak a nyomorúságnak, amivel szemben tehetetlenül áll ma is az egész emberiség. Az éhezésnek, a háborúknak, a járványoknak, a halálnak — egyiken sem tudunk változtatni.
Ebből hív vissza magához Jézus. Ezért jött Ő, hogy meghirdesse, hogy az Isten országa elközelített. Visszaléphettek az elveszettség, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság állapotából az eredetibe: az Istennel való közösségbe. Akinek az élete így visszazökken az ősi rendbe, abban és akörül rendeződik sok minden más is. És ezt Jézus Krisztus tette lehetővé, az Ő megváltó, kiengesztelő halálával.
Ezt jelenti az, hogy hirdette nekik az Isten országát. Ha valaki ezt komolyan veszi és hiszi, akkor az kihat az egész emberre, a testi valójára is. Az ilyen embernek megváltozik a gondolkozása és az életvitele. Éppen ezért nem fogja pusztítani magát és a többieket tovább. Ezért van itt szó gyógyulásról is. — És mivel ennek a világnak a teremtője és királya a mi szerető mennyei Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk: kenyérre is, ezért elégíti meg Jézus ezt a nagy sokaságot, mint egy messiási jelként, hogy lássák, ki a mi Istenünk, és lássák, hogy Ő ennek az Istennek a küldetésében járt itt.
Először azt láttuk, hogy Jézus miért és mennyire kereste a csendet, az Atyával való együttlétet, azután, hogy mivel mindig küldetésben járt, örömmel fogadta azokat is, akik megzavarták a csendjét, Jézus csendje ilyen lett, hogy dolgoznia kellett egész nap. Aztán láttuk: neki érző szíve van, Ő tud szánakozni, de ez nem sopánkodást jelent, hanem aktív segítségbe torkollik. Végül: a jó pásztor annyira szereti a nyáját, hogy enni ad neki. Mindenkinek mindig azt, amire éppen szüksége van.
Sokszor olyan ajándékokat kapunk tőle, amikről nem is tudtuk addig, hogy vannak olyanok. Hányszor volt olyan, hogy könyörögtem valami megoldásért vagy ajándékért, és valami egészen mást kaptam. Sokkal többet, sokkal értékesebbet, de nem tudtam, hogy olyan is van, mert nem ismerem igazán az én Atyám gazdagságát. De jó Őreá bízni még az ajándékok kérését is, és utána tenni a kéréseinknek: hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!
Mivel ilyen a mi Megváltónk, aki Ővele szoros közösségbe kerül, az egyre inkább hasonlítani kezd hozzá. Figyeljük meg, hogy egyre jobban vágyakozni fogunk a vele való csendre. Egyre természetesebb lesz, hogy mindent tőle fogadunk el, és sok bosszúságtól megszabadulunk, és küldetésben járunk. Egyre érzékenyebb szívünk lesz, és nem esik nehezünkre lehajolni és segíteni a bajbajutottakon. És nemcsak mi fogunk megelégedni a jó pásztor ajándékaival, hanem ezeket tovább tudjuk adni másoknak. Nem a magunkéból fogunk már gazdálkodni, hanem mint jó sáfárok, az Ő gazdagságát hittel elfogadjuk és abból adunk tovább másoknak. Ez már a történet folytatásában van.

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz.
Az Úrrendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.
(274,3 dicséret)