Kis emberek a nagy Isten szolgálatában

Tizenegy vasárnapon volt már szó arról, hogyan használ Isten egyszerű, kevéssé ismert hívőket is fontos feladatok elvégzésére. Láttuk azt, hogy bármelyikünk áldott eszközzé válhat Isten kezében, aki kész bízni benne és engedelmeskedni neki. És nincs a földön ennél magasabb rang, ennél tiszteletreméltóbb pozíció, mint amikor valaki Isten munkatársává válhat.
Legutóbb, még pünkösd előtt, egy házaspárról volt szó. Akvila és Priszcilla sátorkészítő iparosok voltak, akik nagyon sokat tettek az evangélium terjesztéséért, emberek üdvösségéért, és milyen értékes munkatársaivá váltak Pál apostolnak.
Legutóbb három tulajdonságukat hangsúlyoztuk. Mindenekelőtt azt, hogy vezethető hívők voltak, akik készek voltak mindig odamenni, ahova Isten küldte őket, és azt tenni, ami ott a feladatuk volt. Aztán láttuk, hogy a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni, mert az idejük jó részét szabadon hagyták Isten számára, a lelki munka számára. Természetes volt számukra az, hogy a háttérben maradjanak. Miközben az apostolok végezték a frontszolgálatot, ők a maguk csendes, de hűséges módján a hátvéd szolgálatot végezték, és ez ugyanolyan fontos, mint az előbbi.
Kövessük most őket tovább a misszió útján. A Feketetenger partjáról előbb Rómába mentek, aztán vissza ezer kilométert, Korinthusba kellett költözniük, és most azt olvastuk, hogy onnan még keletebbre, jó négyszáz kilométernyit Pál apostollal együtt Efézusba hajóztak.
A mai történet ebben a városban zajlik. Három, illetve négy szereplője van: Pál apostol, ez a bizonyos Apollós, és a már ismerős házaspár: Akvila és Priszcilla. Mindegyikükről valami fontosat mond alapigénk, de mindent, ami itt le van írva, ennek a házaspárnak a szemüvegén keresztül látunk.
1. Mit tudunk meg Pál apostolról? Azt, hogy másfél évi korinthusi munkálkodás után úgy határoz, hogy visszamegy Jeruzsálembe, illetve Antiókhiába, ahonnan kiküldték őt erre az útra, ahol folyamatosan imádkoztak érte, és ahova visszatérve be kellett számolnia Isten nagy tetteiről. Útközben azonban megállnak Efézusban. Pál csak annyi időt akar itt tölteni, amíg a következő hajó továbbindul. Közben azonban szombaton elment a zsinagógába és beszélt az egybegyűlteknek Jézus Krisztusról. Itt olvassuk ezt a ritkán előforduló megállapítást: „arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk…”
Végre valahol erre kérik. Nem akarják megverni, mint sok más helyen. Nem űzik ki a zsinagógából, nem utasítják vissza a tanítását. Érdeklődéssel hallgatják és szeretnék még a részleteket is megismerni. Arra kérik, hogy hosszabb ideig maradjon ott. Ezt az alkalmat meg kell ragadni. Ezzel a lehetőség feltétlenül élni kell. És ezzel szemben mit tesz Pál? Amikor erre kérték „nem volt rá hajlandó, hanem búcsút vett tőlük és ezt mondta: Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja. Aztán elhajózott Efézusból.”
Miért teszi ezt? Nem makacsságból. Nem azért, mert konokul ragaszkodik eredeti tervéhez, hanem azért, mert azt az eredeti tervet is a szolgálat ura, Jézus Krisztus szabta elé, és Jézus Krisztus most őt nem Efézusban akarja látni, hanem másutt. Éppen ezért hiába marasztalják, ő nem hajlandó, hanem továbbmegy. Mert Isten engedelmes szolgáinak a számára természetessé válik, beidegződésükké lesz, hogy azt teszik, amit a szolgálat Ura parancsol.
Itt érdemes megvizsgálnunk ma azt, hogy milyen indítékokból szoktunk cselekedni.
Vannak emberek, akikben erőteljes a kötelességtudat. Ez alapjában véve igen dicséretes, de nem mindig esik egybe az engedelmességgel. Vannak, akik bizonyos külső kényszerek nyomására cselekszenek, sodródnak. Van, amikor a velünk szemben támasztott igényeknek akarunk eleget tenni, mint itt is. Jelentkezett egy várvavárt, kívánatos igény: maradj még, hirdesd nekünk a Jézusról szóló evangéliumot. Hurrá, mindent félre kell tenni, itt kell maradni.
Az apostol azt mondja, egy valamit nem lehet félre tenni. Mit parancsolt Jézus már ezt megelőzően? Akkor nem utasítja vissza durván a meghívást, mert ezt soha nem szabad bántóan és durván tenni, hanem mindig szeretettel és alázattal, de ezzel a bátorsággal. Azt mondja: most nem, hanem ha az Isten akarja, visszajövök hozzátok.
Vissza is ment és akkor áldotta meg Isten az ő ottani szolgálatát. Tehát az emberek igénye sem döntheti el, akármilyen nemes az, hogy ki mit tegyen. Sokszor egyszerűen az alkatunkból következik, a beidegződéseink, a szokásaink határozzák meg, hogy mikor mit cselekszünk. Vagy egyfajta verseny, sokszor nemes verseny: itt nem lehet lemaradni. Mindent bele!
Pál apostol példája arra tanít minket, hogy ha valaki csakugyan Jézus Krisztus tanítványaként akar élni, akkor neki egyetlen döntő szempontja lehet minden esetben. Az, amit Pál a damaszkuszi úton így kérdezett Jézustól: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Mostantól kezdve te parancsolsz nekem és ez nem üres szólam, hogy Uram, hanem hitvallás, és azt akarom tenni, amit mondsz. És ha az egészen más, mint amire vágyakozom? Akkor félreteszem a vágyaimat. Egy pillanatig sem tétovázok. És ha egészen mást szeretnének tőlem most az emberek kapni? Majd megkapják később, vagy mástól, vagy nem kell megkapniuk. Ha az én Uram mást parancsol, azt teszem. Ez Pál számára soha nem volt kérdés, ezért kísérte gazdag áldás az életét.
A fő rendező elv Isten gyermekei életében csak az lehet, amit Péter apostol így ír: „Többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.” (1Pét 4,2).
Ki az közöttünk, aki megfontoltan, eltökélten azt kéri ma az ő élete Urától: Uram, segíts engem, hogy szabad legyek minden emberi vágytól, akár másokban születik ez meg, akár bennem, és segíts az életem hátralevő idejét feltétel nélkül a te akaratod szerint eltölteni? Az ilyen emberek lesznek Isten kezében használható eszközökké. Az ilyenek tudnak többet adni másoknak, mint ami bennünk van. Az ilyenek múlják felül önmagukat, mert Isten önmaguk fölé emeli az engedelmeseket, és Ő használja őket mások javára.
Ezt sokszor a környezetünk nem érti. Ezzel számolni kell. Ezért mondtam nem szabad bántóan és durván, hanem alázatosan és szeretettel.
Érdekes, még azt sem fontolja meg, hogy szegény Akviláék itt maradnak egyedül. Ide jöttek velem hűségesen Efézusba, én meg megyek tovább. Jaj, mi lesz velük? Nem, jaj, mi lesz. Ők is az Úr Jézus tanítványai. Majd azt fogják tenni ott, amit Pál nélkül tenniük kell. Mindjárt látni fogjuk, hogy milyen szép feladatok sorakoztak ott a számukra. És ők sem háborognak, hogy miért utazik tovább, minket meg itt felejt. Nem ott felejti. Itt rendezés szerint történnek az események. Az egyiket ott akarja használni az Úr, a másikat itt, és mindkettő ott lesz a helyén, és ott lesz áldássá, ahol Jézus akarja használni. Nem beszélve arról, hogy milyen nagy szabadságot jelent az az engedelmes hívőnek, hogy nem a körülmények kényszerítenek, nem a magam vágyai hajtanak, nem a velem szemben támasztott igényeket fogom kiszolgálni, hanem az én Uramnak szolgálok. Akkor fogom azt adni, amire ott akkor szükség van.
Miben kellene nekünk most szabaddá válnunk mindenféle idegen indítéktól, és egészen szabaddá lenni arra, hogy Jézusnak engedelmeskedjünk?
A másik szereplő Apollós. Mit tudunk róla?
2. Azt, hogy alexandriai származású zsidó férfi, aki még szónoklattant is tanult. Azon kívül nagyon művelt, a tudományokban járatos ember volt. Az Ószövetséget alaposan ismerte, és különös módon Alexandriában már Jézusról is hallott, és amit róla hallott, azt tovább mondta másoknak is. Még a zsinagógában is kezd beszélni Jézusról.
Alexandria volt akkor a tudományok és a művelődés fellegvára. Könyvtára az egész világon ismert volt, és akinek megadott, hogy Alexandriában születhetett, ott tanulhatott, arra már eleve nagy tisztelettel néztek, az tekintélyes, tudós embernek számított.
Milyen nyereség, hogy egy ilyen Apollós is beáll a misszióba és beszél Jézusról. Akvila és Priszcilla szeme is felcsillant, amikor a zsinagógában Apollós Jézusról kezdett beszélni. De… Valami mégis beárnyékolta az örömüket. Valami hiányzott Apollós tanításából. Nem úgy beszél Jézusról, ahogyan azt Páltól hallották, ahogyan ők is szoktak, és ahogyan sok egyszerű hívő is, aki már ismerte az Úr Jézust, bizonyságot tett róla.
Apollós tanításában sok ismeret volt, szép szavakkal adta elő mondanivalóját, de mintha éppen Jézus hiányzott volna belőle. Jézusról beszélt — ezt olvastuk itt is —, de nem történt meg az, amit Jézus ígért az övéinek, hogy nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. Jézusról hangzott a szép és tudós beszéd, de nem szólalt meg az élő Krisztus, és ezt érezték meg Akviláék azonnal.
Van ilyen? Van. És amit most mondok, azt a tőlem telhető legnagyobb szeretettel, de féltő szeretettel mondom. Itt ülnek közöttünk most is sokan, akik tanult emberek, sok mindent tudnak Jézusról, mert sokan hétről-hétre hűségesen hallgatják az igehirdetést, de talán még mindig nem ismerik Jézust. Más dolog hallani valakiről sok mindent, és más dolog ismerni. Más dolog olvasni más országok természeti szépségeiről, és más ott járni, közvetlenül tapasztalni azt. Jézust is lakva ismerni meg. Azok ismerik Jézust, akik együtt élnek vele. Vasárnap és hétköznap, egyedül és hitetlenek közösségében, éjjel és nappal, ébren és álmukban.
Azok ismerik meg Jézust, akikkel megtörtént az, amiről csütörtök este beszélt itt az igehirdető, hogy egyszer sarkig nyitották az életük ajtaját a kopogtató Jézus előtt. Ki is mondták: Úr Jézus, eddig nélküled éltem, gyere be az életembe, és te legyél ott az Úr. Jézus meg kinyitotta a szemüket, ahogy ott az igében hallottuk, felöltöztette őket az Ő igazságának a fehér ruhájába, és megajándékozta őket az üdvösség tűzben próbált aranyával.
Az ilyen emberek úgy élnek ettől kezdve, hogy betölti a szívüket a Jézussal való közösség öröme. A tőle kapott ajándékokért való hála. És ők egy tapodtat sem akarnak többé eltávolodni tőle. Éppen ebben az élő Krisztussal való folyamatos közösségben jelenti ki magát nekik Jézus. Ezért már nemcsak hallanak róla, hanem egyre mélyebben megismerik Őt az együttélés során. És amikor ők megszólalnak Jézusról, akkor tulajdonképpen nem is ők beszélnek már, hanem a hit által bennük élő Krisztus. Ezért van ereje a szavuknak. Ezért érződik meg az életükön — ahogy Pál apostol mondja — a Krisztus jó illata. Ezért vonzanak oda másokat is Őhozzá. Ez óriási különbség, hogy valaki tud Jézusról, akár sok mindent tud róla, mint Apollós, vagy ismeri Őt. Hogy valaki hallott róla és ezeket helyesen tanítja, vagy pedig az együttélés során kialakult közösségből beszél másoknak Jézusról.
Jó lenne, ha ma mindnyájan megvizsgálnánk, hogy vajon objektív ismereteinek vannak-e a mi Megváltónkról, vagy pedig túlcsordulásig betölti a szívünket az iránta való szeretet és hála, és a vele való bensőséges közösség határozza meg életünk minden dolgát.
Innen, ameddig Apollós eljutott, mindenkinek el kell, és el lehet jutnia eddig az igazi Krisztus-ismeretig. Sajnos sok prédikáció is úgy hangzik, hogy korrekt tanítás van benne Jézusról, de nem gyújt, mert nem a Lélek tüze üt át rajta. Nekünk soha nem szabad beérnünk sem az ilyen prédikációkkal, sem azzal a félig-meddig elindult keresztyénséggel, ami Apollósra volt jellemző. Mert élet csak a Szentlélek munkája nyomán támad. És a mi új életünknek is csak Ő lehet a szerzője. Ez az új élet egészen más, mint az, hogy sokat tud valaki Jézusról és azt még esetleg el is mondja másoknak.
Egyébként erre utal az a kifejezés, amit itt többen talán nem értenek, hogy Apollós csak a János keresztségét ismerte. A keresztség mindig azt jelentette, hogy akinek a nevére megkereszteltek valakit, annak a tulajdona, ahhoz tartozik, annak kötelezte el magát. Vele azonosul bensőleg is. Keresztelő János még az Ószövetséghez tartozott. Ez is mutatja, hogy Apollós még nem ismerte Jézust. Még nem kötelezte el magát neki. Még nem az Ő tulajdona volt. Még nem hozzá tartozott, csak róla beszélt.
Nos, ebből az állapotból hívogat a mi Urunk magához egészen közel, a vele való közösségre.
3. Itt lép a képbe megint ez a csendesen szolgáló házaspár. Akvila és Priszcilla hallgatják Apollóst. Örülnek, hogy Jézus neve elhangzik a zsinagógában. Tisztelet ébred bennünk egy ilyen ékesen szóló, nagy tudományú fiatalember előtt, és közben a Szentlélek indítja őket arra, hogy segítsék őt tovább onnan, ameddig eljutott. Ez nagy dolog, hogy Jézusról beszél. Nagy dolog, hogy Alexandriában hallott róla és elhitte, amit hallott. És nagy dolog, hogy ilyen színvonalasan mondja el. Kellenek ilyenek is, de nem ismeri még Őt.
És mit tesznek? Olyan szépen hangzik ez: maguk mellé vették. Meghívják magukhoz egy teára — talán ma így mondanánk. És ott mit tesznek? Kioktatnak egy ilyen művelt és tanult embert? Nem. Nem kell kioktatni, hanem „alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.”
Elmondják neki, hogy ők kinek ismerték meg Jézust. Elmondják, hogyan jutnak hitre és üdvösségre emberek. Elmondják, hogy Isten most is cselekszik. Ki ez a cselekvő Isten? Apollós ezt meghallgatja, és komolyan veszi. És amikor továbbutazik, akkor azt olvassuk: „nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek.” Már nemcsak hitetleneknek tud ezt-azt mondani Jézusról, hanem még a hívőket is tovább tudja segíteni. A hitüket is tudja mélyíteni, mert már ismeri Jézust. Mert már maga Jézus szólal meg rajta keresztül, és használja őt másoknak a javára.
Olyan kedves tulajdonsága ez is Akviláéknak. Nem morgolódnak, hogy miért felejtette ott őket Pál apostol. Nem mondják, hogy majd ha visszajön az apostol, ő elvégzi itt a munkát. Ő is tanult ember, Apollós is tanult ember, jobb, ha ezek egymást oktatják. Nem akarnak ők itt oktatni senkit, de a szívük a misszióért dobog. A szívük tele van Jézussal. Tele van evangéliummal, és ez csordul ki a szájukon is. Egyszerűen elmondják azt, amit tudnak.
Ők nem oktatnak, ők mutatják az utat Jézushoz. Az utat meg mindenki tudja mutatni, aki ismeri az utat és ismeri a célt. Nem kell ahhoz tanult embernek lenni. És a tanult emberek is rászorulnak arra, hogy megmutassák nekik a helyes utat, amelyik ahhoz a célhoz vezet, ahova ők is igyekeznek.
Egész egyszerűen ez történik itt, és ezért válnak ők használható eszközökké Isten kezében.
Apollós meg a következő állomáshelyein tapasztalja, hogy minden ékesen szóló beszédnél több történik ott, ahol az élő Krisztus is munkálkodik, és ő most már Krisztust engedi munkálkodni. Mert ott bilincsek hullanak le megkötözöttekről. Ott felnyílik az emberek vaksi szeme a láthatatlanok érzékelésére is. Ott nem csupán szép és okos beszéd hangzik, hanem lelkek menekülnek meg a kárhozatból.
Olyan kedves ez is: mielőtt útjára bocsátják Apollóst, ajánlólevelet írnak neki, mert beállít ismeretlenként más gyülekezetekbe, esetleg gyanakodva vagy bizalmatlanul fogadják át. Nemcsak útravalót készítenek, hanem levelet is, és aztán nagy segítségükre lesz az ottani hívőknek.
Azok meg nem is hallották ezt a két nevet: Akvila és Priszcilla. Miért kellett volna hallaniuk? Ez a házaspár továbbra is hátvéd szolgálatot végez. Talán soha senki nem tudja meg, hogy Apollós miért tud olyan gyújtó, életet támasztó beszédeket mondani. Mert két ember egyszer közelebb vezette őt Jézushoz, nyitogatták a szemét, alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.
Isten ma gyakorlati feladatokat ad nekünk. Boldog ember lesz az, aki kíméletlen revíziót hajt végre; megvizsgálja, hogy milyen indítékok alapján szokott cselekedni, és eldönti: Uram, mától kezdve nem emberek vágyai — én is ember vagyok, nem a magam vágyai, meg mások vágyai szerint —, hanem a te akaratod szerint akarok tenni mindent.
Boldog ember lesz az, aki, ha rádöbben arra, hogy eddig csak hallott Jézusról, de még mindig nem ismeri Őt igazán, mert nem él együtt vele, az ma sarkig nyitja szíve ajtaját, és azt mondja: Jöjj, Jézusom, ne hagyj el, a szívünk várva vár.
És boldog ember az, aki Akvilához és Priszcillához hasonlóan másoknak is szeretettel tudja mutatni az Isten útját. Egy szakaszon talán el is kíséri, aztán, amikor magára hagyja, akkor bátorító levelekkel meg szavakkal, meg az érte hangzó, háttérben folyó további imádságaival segíti az illetőt, segíti az evangélium ügyét, szolgálja Isten dicsőségét és mások üdvösségét.
Van néhány olyan énekünk, amelyek kifejezetten arról szólnak, hogy kicsoda a mi Urunk, Jézus. Hogy jobban megismerjük őt, énekeljük el:

Szegény bűnös embereknek
Idvességes reménye,
Benned hívőknek öröme,
Boldogsága, szépsége:
Jövel, jövel hozzánk, kérünk,
Mindenkoron légy mivélünk,
Mert csak te vagy Krisztusunk,
És kegyelmes Jézusunk.

(227,3 dicséret)

Folytassuk az év elején elkezdett sorozatot, amit az ünnepek miatt szüneteltettünk. Eddig hét alkalommal volt szó a Bibliának azokról a szereplőiről, akik nem híres-neves emberek, de láttuk, hogy Isten az úgynevezett kis embereket is tudja hatalmasan használni az Ő szép és szent munkájában. És mivel remélem, hogy mi is mindnyájan egyre használhatóbb eszközök szeretnénk lenni Isten kezében, fontos, hogy tanuljunk ezeken a bibliai történeteken keresztül is.
Ma két olyan asszonyról lesz szó, akiknek éppen csak a nevét említi Pál apostol a Filippibe írt levelében, de ebből a néhány mondatból is sok mindent megtudunk a filippi gyülekezetről, erről a két keresztyén nőről és Pál apostol lelkigondozói munkájáról.
Amint hallottuk, úgy hívták őket, hogy Evódia és Szüntükhé. Mit tudunk meg róluk?
Először is valami nagyon szépet említ meg róluk az apostol: ”… együtt küzdöttek velem az evangéliumért…” Kilenc év telt el azóta, hogy Filippiben először hangzott el Jézus Krisztus szent neve. Azon a bizonyos imaórán ott a város szélén csordogáló folyó partján az Úr megnyitotta Lídia szívét az evangélium előtt, Lídia pedig megnyitotta házát az evangélium hirdetői előtt. Aztán a gyülekezet nőtt, egyre többen csatlakoztak hozzá és lettek Jézus Krisztus tanítványai, és ezek közé tartozott ez a két asszony is. És ők idővel az evangélium harcosaivá váltak.
Pál úgy írja ezt le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az evangéliumért harcolni kell. „… akik velem együtt küzdöttek az evangéliumért.” Ahol az evangélium terjed, ahol a hívőknek szívügye lesz, hogy minél többeknek az életét újjáformálja, újjáteremtse Isten az evangélium által, ahol azon fáradoznak, hogy meg is maradjon a szívekben az evangélium és növekedjenek a hívők a hitben, ott ez mindig harcokkal jár együtt. Erről a két asszonyról azt olvassuk, hogy ők Pál harcostársai, bajtársai lettek.
Nyilván nem az igehirdetésben, mert ismerjük az apostolnak erről a véleményét, de az evangélium ügyéért sokféleképpen lehet harcolni. Fontos, hogy minden fronton legyenek Istennek használható eszközei. Ezek a küzdelmek egyenlően értékesek, bármilyen formában végzik is azokat.
Nagy dolog az, hogy valaki nemcsak hiszi az evangéliumot, hanem tovább is adja. Ha ismeri az imaharcot, amit azokért folytat, akiknek szeretné, ha Isten az életét újjáteremtené, a nyomorúságaikból kisegítené őket, a problémáikra elfogadnák az Istentől való igazi megoldást. Ezért néha évekig kell küzdenie egy-egy hívőnek imádságban. Ez ugyanolyan fontos harc az evangéliumért, mint az, hogy Pál apostol ment városról városra és hirdette azt. Nagy dolog az, hogy valaki nemcsak boldog, hogy üdvösséget kapott, hanem fontos neki mások üdvössége is, és ezért, mint a Jézus Krisztus jó vitéze, harcol. Evódia és Szüntükhé ilyen keresztyének voltak. És olyan szép az, amit még ír róluk az apostol: „akiknek a neve benne van az élet könyvében.”
Először ezt tudjuk meg róluk.
Aztán megtudunk valami szomorú hírt: ez a két asszony összeveszett valamin. Nem értenek egyet, és ennek híre van a gyülekezetben, sőt ez a szomorú hír eljutott az apostolhoz is, aki börtönben van. Éppen ezért, még ebben a rövid levélben is, kitér erre, mert ezt valami miatt fontos ügynek tartja. „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Ez azt jelenti, hogy a hívők is kísérthetők, és még olyanokkal is megeshet az, hogy szembe kerülnek egymással, akik egyébként együtt küzdöttek vagy küzdenek az evangéliumért. Mert ahol Isten növekedést ad, ahol egy gyülekezet erősödik, mint itt Filippiben, ott az ördög mindent elkövet azért, hogy összeugrassza a hívőket, és békétlenséget támasszon. Ezt nekünk fontos tudnunk, mert így tudunk védekezni ellene.
Három jellegzetes formája van annak, ahogy a gonosz támadja Krisztus gyülekezeteit: van, amikor üldözést támaszt ellenük, van, amikor tévtanokat terjeszt és van, amikor belső békétlenséget szít. Ez talán a legveszélyesebb, mert ez soha nem magánügy, ha egy gyülekezetben két hívő veszekszik, vagy akár csak csendesen békétlenkednek, mert az kihat az egész közösségre és megfertőzi azt. Ráadásul az ilyesmi szokott gyalázatot hozni Isten nevére. Ezért tartja az apostol fontosnak, hogy megoldódjék Filippiben ez a feszültség. Az ilyesmin éberen őrködni kell, és mivel ez betegség a gyülekezet testén, gyógyítani kell.
Nem tudjuk, hogy min vesztek össze, de azt mindnyájan tudjuk, hogy az a régi természet, ami velünk születik és megmarad az újjászületés után is, néha-néha felüti a fejét és minden rosszra képes. Ezt a régi természetet, amit Pál apostol sok helyen óembernek nevez, jellemzi az irigység, féltékenykedés, hiúság, büszkeség, az egymással való versengés. Ez a természet uralkodni akar mindig, a másik fölé akar kerekedni, dicsőségvágyó, fontoskodó, magát különbnek tartja és jellemző rá, hogy érzékenykedik és sértődékeny. És ebből egy is elég ahhoz, hogy a bajtársakból vetélytársakat csináljon. Ez a régi természet, az óember csak párbajozni tud a többiekkel és nem szolgálni nekik — ahogyan arra Jézus Krisztus példát adott.
Ezzel a nyomorúsággal számolnunk kell. Nem kell túlértékelni, nem kell tőle megriadni, de nem szabad megtűrni a közösségekben. A családban sem, a gyülekezetben sem és semmilyen közösségben.
Harmadszor azt tudjuk meg — és mivel erről van itt legrészletesebben szó, erről kicsit bővebben beszéljünk —, hogy mit tesz Pál apostol annak érdekében, hogy Evódia és Szüntükhé ne párbajozzanak egymással, hanem újra egymás bajtársaiként az evangéliumért harcoljanak.
Mielőtt ezt megvizsgáljuk, röviden nézzük meg, mit szoktunk mi tenni hasonló esetben, mert fontos, hogy ezekből a tévedésekből, amelyek sokszor bűnné válnak, kigyógyuljunk.
Sajnos gyakran azt tesszük, hogy nincs bátorságunk megmondani szemükbe azoknak, akiknek a hibáiról, bűneiről értesülünk, hanem megbeszéljük ezt a hátuk mögött. Ez így szokott kezdődni: hallotta? És akkor elkezd terjedni és terebélyesedni a magunk fantáziájával is kiszínezve a pletyka. Ez utálatos bűn Isten előtt.
Aztán van úgy, hogy valaki fegyelmezett, nem beszéli meg az illető háta mögött sem, csak magában fortyog, kesereg, hogy szörnyű, mik vannak, még az egyházban, még a mi családunkban, még a gyülekezetben is.
Aztán a kényelmesek úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit, ami megint hazug magatartás, mert nem igaz, hallották, és a lelkiismeretük biztatja őket, hogy valamit esetleg tenniük kellene.
A legrosszabb talán az, amikor valaki elkezd falazni a vétkeseknek. Cinkosul szegődik, hallgatásával fedezi a bűnt, és ezért részessé válik abban.
Aztán vannak az igazság bajnokai, akik nekirontanak azoknak, akikről hallottak valami rosszat, bűnt. Megmondják nekik sokszor a magukét és nem az igazságot. Leszidják, leteremtik, vagy ahogy csúnyán mondják: lerámolják őket, és ez a le, ez az igekötő mutatja, hogy ők fentről közelednek az ilyen emberekhez, a maguk igazának a gőgjével, annak a magasából közelednek, és meg sem kérdezik őket általában, hogy mi is történt valójában.
Nos, a magunk hibás reflexióit jobb, ha nem soroljuk tovább, de ha valamelyik jellemző ránk, abból meg kell térni, mert ezzel nem lehet sem családot, sem gyülekezetet építeni.
Mit tett Pál? Rendkívül tanulságos minden részlete ennek a lelkületnek és magatartásnak. „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Vagyis azzal kezdi, hogy néven nevezi a bűnt és a vétkeseket is. Ezeket a leveleket felolvasták a gyülekezet előtt. El tudom képzelni, hogy amikor ez a két asszony a saját nevét hallotta, akkor összerezzenhettek, kiprédikálják őket. De majd látjuk, hogy ez nem kiprédikálás volt. Egyszerűen az apostol kimondja azt, amit úgyis mindenki tud. Kis gyülekezet volt az, és ott mindenkiről mindent tudtak a többiek. A bűnt meg a vétkeseket is néven kell nevezni. Nem kell általánosítás ködébe burkolni, hogy aztán senki se vegye magára, és ne lehessen tudni, hogy miről van szó. Nem kell célozgatni. Egyenesen, nyíltan kell beszélni erről.
De nem kipellengérezi őket, nem megszégyeníti őket, hanem mit csinál? Inti. Kétszer is olvassuk ezt a szót: intem. Az Újszövetség eredeti szövegében ez gyönyörű kifejezés. Azt jelenti: kérni, kérlelni, és egyben biztatni, bátorítani. Ebből a nyelvtani igéből képezték azt a főnevet, amivel János evangélista a Szentlelket nevezi. Inteni azt jelenti: parakaleo, és ebből jön a Paraklétos, a Szentléleknek az állandó megnevezése. Isten Szentlelke munkálkodik itt Pál apostolon keresztül. Pál kéri, kérleli, és egyben biztatja, bátorítja ezt a két veszekedő asszonyt, hogy ne maradjanak meg ebben az állapotban. Ez nekik sem jó, a gyülekezetnek sem jó, és ráadásul nem igeszerű, nem kedves Istennek. Ne maradjanak meg, merjenek és akarjanak változni.
Azután az is jellemző, hogy mindkettőt inti. Nem kezdi elemezni, ki volt a hibásabb, meg ki kezdte, hogy folytatódott. Ezt a legtöbbször úgy sem lehet pontosan megállapítani, meg egyébként is mindig kettőn áll a vásár. Mindkettőt kérleli, hogy mozduljanak.
Azután kedvesen emlékezteti őket arra, ami közös az életükben, ami mélyen összeköti őket. Azzal kezdi, mielőtt még intene, hogy hiszen mi együtt küzdöttünk az evangélium ügyéért, ebben ti teljesen egyek voltatok, és remélem, hogy legalább elvileg még most is egyek vagytok, csak ez a veszekedés most megrontotta a harcostársi kapcsolatotokat. — Aztán mindkettőjük neve fel van írva az élet könyvében.
Többször is előfordul ebben a rövid szakaszban ez a kifejezés: az Úrban. Evódia is, Szüntükhé is Isten végtelen kegyelméből közösségbe kerülhetett az élő Jézus Krisztussal. Ha valami, ez összeköti őket mindenestől. Ezt vegyék komolyan, és ne azt, hogy valami miatt most szembe kerültek egymással. És ha ők az Úrban élhetnek, a Krisztussal való közösségben, akkor az Úrban béküljenek ki egymással.
Ezért említi itt mindjárt az elején: „… maradjatok meg az Úrban, szeretteim!” És akkor jön ez: intem mind a kettőt, legyen köztük egyetértés az Úrban. Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával tette lehetővé a számukra, hogy ők kegyelmet kapjanak Istentől. Akkor legyenek irgalmasak egymáshoz is. Csak azt kell továbbadniuk, amit kaptak Istentől. Kaptak tőle bűnbocsánatot, akkor ne essék nehezükre megbocsátani egymásnak. Mennyivel többet megbocsátott nekik Isten, mint amire most szükség lenne, hogy egymásnak megbocsássák.
Két fejezettel előtte részletesen leírja az apostol ennek a feltételeit és ennek az egésznek a menetét. Hadd olvassam el a második rész elejéről: „Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartások egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,1-5).
Ezt kellene komolyan venni. Minden szónál érdemes lenne megállnunk és elemezni. De csúcsa az egésznek ez: a Krisztus indulata legyen bennetek. És ne adjatok teret és hangot a reátok jellemző, veletek született indulatnak vagy indulatosságnak. Mert a Krisztus indulatára jellemző az, hogy Ő őszintén alázatos, hogy mindig másoknak a szempontjait nézi Az ilyen ember kész önmagát megtagadni, nem önmagát akarja előtérbe helyezni, hanem mindenek felett fontos neki Krisztus ügye, a gyülekezet épülése, és a másik embernek az érdeke. Aztán ő a sor végén vagy sehol sem következik, mert ezután már nem kell következnie, hiszen ez betölti a szívét és az életét, hogy Krisztus ügyéért, a gyülekezet épüléséért és a másikért tud harcolni.
Végül jellemző az apostolra, hogy meg akarja könnyíteni ezt a kibékülést. Azt mondja: könnyebb lesz ez, meg valószínűbb állandóvá válik utána a békesség köztük, ha lesz egy közvetítő. Kell egy békéltető követ, ezért kéri meg az ő hűséges munkatársát: segíts nekik, akik együtt küzdöttek velem az evangéliumért.
Néha kell segítség. Mert most melyik kezdje el? Elkezdeni nehéz. Én kérjek bocsánatot, amikor engem bántottak meg? Miért kérjek bocsánatot, ha nem vétkeztem senki ellen? Ilyen műkérdésekkel nehezítjük meg sokszor a tényleges kibékülést. Nagy segítség, ha van valaki, aki mind a két felet szereti, akit mindkét fél elfogad, és aki békéltető lesz. Úgy, ahogy a Hegyi beszédben mondja az Úr Jézus: „Boldogok a békességteremtők.” Ha egy kicsit csúnyábban fordítjuk, de pontosabban, azt jelenti ez a szó: békességcsinálók. Ott, ahol nincs békesség, munkához látnak, és békét teremtenek. Nem is ők, hanem a békesség Istene, de általuk, az ő szeretetük és az általuk mondott ige által.
Milyen szép feladat ez, és milyen nehéz és kényes feladat békességet teremteni! Adott esetben készek vagyunk-e végezni?
Hogyan végzi Pál apostol ezt a fajta lelkigondozást Isten Lelkétől vezettetve, onnan a távolból, a börtönből is? Úgy, hogy néven nevezi a bűnt és a vétkeseket, de nem szidja őket, hanem kéri és bátorítja. Mind a kettőjüket kéri. Hangsúlyozza azt, ami összeköti őket a mostani vita felett, és a végén megbíz egy békéltető, közvetítő lelkigondozót, hogy segítsen nekik.
Ez a szakasz azt tudatosítja bennünk, hogy minden közösségben, de a családban és a gyülekezetben különösen is fontos, hogy egység, egyetértés legyen. Mégpedig nem valami műegység és látszólagos egyetértés, hanem szív szerinti, igazi, hiteles, mert csak az a teherbíró. Támadhatóak ezek a közösségek is, ezen nem kell szörnyülködnünk, ezzel számolnunk kell, de nem szabad engedni, hogy fertőzze az ilyen egyenetlenség a közösséget.
Az pedig, hogy ne látszólagos, felszínes, ha nem igazi egyetértés legyen, csak úgy valósul meg, ha az Úrban értenek egyet. Nem üres közhelyként használja itt Pál apostol ezt a kifejezést többször: „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.” Mit jelent ez? Nehogy üres formula maradjon ez a számunkra.
Ez azt jelenti, hogy mindkét fél őszintén és ténylegesen alárendeli az akaratát Jézus Krisztus akaratának. Egyáltalán keresik, hogy mi lehet az Ő akarata, és ha felismerték, attól kezdve nincs vita. Ami attól eltér, az rossz, azt abba kell hagyni. El kell ítélni, még ha én tértem el tőle, akkor is, mert a hívők közösségében akár egy kis család az, akár egy nagy gyülekezet, Jézus legyen a legfőbb tekintély. „Ő a fő, mi néki tagja, Ő a fény, mi néki színei, mi cselédek, Ő a gazda, Ő miénk, Övéi mi.” (395. ének).
Jézus határozzon meg mindent, Ő parancsoljon ténylegesen is. Ő szabja meg a rendet, Ő a mértékadó személyiség, és hozzá kell igazodnia mindenkinek.
Evódiának és Szüntükhének tehát nem egymás akarata előtt kell meghajolnia, hanem mindkettőjüknek Jézus Krisztus akarata előtt. Akkor lesz valódi az egyetértésük.
Talán ennyire még emlékszünk matematikai tanulmányainkból, hogy ha A = B és B = C, akkor A is = C-vel. Tehát ha Evódia egyetért az Úr Jézussal, és Szüntükhé is egyetért az Úr Jézussal, akkor Evódia és Szüntükhé egyetértenek egymással. Ez az igazi egyetértés. Ez jelenti azt: az Úrban. Nem egyezkedünk, nem úgy, hogy mindenki lép egyet, végképp nem úgy, hogy a gyengébb beadja a derekát, még csak nem is úgy, hogy a békesség kedvéért: na, jól van, akkor legyünk jóba, mert ez nem igazi egyetértés, hanem az, hogy őszintén és radikálisan mindketten meghajolnak Jézus Krisztus kijelentett és felismert akarata előtt. Ebből lesz az igazi, valóságos egyetértés.
Azt, amit itt az új fordításban úgy olvastunk, hogy „legyen közöttük egyetértés az Úrban”, Károli úgy fordította: „egyenlő indulattal legyetek az Úrban”. Ez utal a második részben olvasott kifejezésre, hogy ha mindkettőben a Krisztustól kapott indulat, indíték, motiváció munkál, akkor megszűnnek a viták, akkor nem folytatják tovább a párbajt, hanem tudnak együtt szolgálni.
Ez nem olyan egyszerű azért. Aki ezt már kipróbálta, hogy mit jelent meghajolni Jézus felismert akarata előtt, és hogy ez azt is jelenti, hogy akkor a haragosommal kibékülünk, az az ember tudja, hogy itt nagy recsegés-ropogás szokott hallatszani. Recseg-ropog, törik össze a bennünk levő hiúság, büszkeség, önérzeteskedés, minden, ami egyébként utálatos Istennek, és ami használhatatlanná tesz bennünket Isten munkájában.
De hát nem az a célunk, hogy ezek törjenek össze? Hiszen helyette kapjuk a Krisztus indulatát, azt, amivel igazán nagy dolgokra használhat minket utána a mi Urunk. Amivel arra használhat, amire teremtett. Az ilyen ember lesz igazán önmagává. Nem úgy, hogy megvalósítja magát, hanem úgy, hogy végre megvalósulhat az életében Isten örök és bölcs terve. És végre arra használható, amire teremtetett, vagyis a helyére kerül. A helyén érzi magát. Az ilyen emberek szoktak elégedettek és boldogok lenni nehéz körülmények között is, mert tudják, hogy a helyükön vannak, a gazdájuk szolgáivá váltak, Isten kezében lehetnek eszközök.
Feszültség, vita, békétlenség mindenütt támadhat, ahol emberek együtt élnek. Házasságban, családban, egyébként egymást szerető nemzedékek között is, munkahelyen és még a gyülekezetben is. Nem kell ezt soha végzetesnek tartani, de nem szabad belenyugodni, és nem szabad konzerválni. Pál apostolhoz hasonlóan kell megoldani (nem kezelni, ahogy ma szokták mondani). Igazi megoldáshoz pedig csak az Úrban juthatunk el. Jézus előtt kell meghajolni.
Aki begyakorolja, hogy az ő Ura előtt megalázza magát, annak sokkal könnyebb megalázkodnia a másik ember előtt is. És aki begyakorolja azt, hogy Jézussal szemben soha nincs igazam, hanem mindig kész vagyok neki igazat adni, az nem fog tíz körömmel ragaszkodni a maga igazához, mert a legtöbb viszály ebből következik.
Hadd említsem meg azt, noha most erre külön nem térhetünk ki, hogy különösen fontos ez az Úrban való egyetértés a szülők között gyerekeik érdekében is, meg a házasság érdekében is. Nagyon fontos, hogy a gyülekezetben a hívők mindenképpen egy akaratra jussanak, és egy akaraton legyenek. Egyébként ehhez fűzi Jézus az egyik legnagyobb ígéretet, amit az imádságra nézve mond: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön mindenben, amit csak kérnek, az én mennyei Atyám megadja nekik.” (Mt 18,19).
Szeretném javasolni, hogy próbáljuk ezt ki már ma. Helyettesítsük be a saját nevünket, és ha van haragosunk, annak a nevét, ha nincs, akkor azoknak a nevét, akikkel együtt élünk, akik a legközelebb vannak hozzánk: „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Hadd olvassam fel végül a 133. zsoltárt, ami az egyik legrövidebb zsoltár, de valami hátborzongató igazságot mond el ezzel a fajta egyetértéssel kapcsolatban.

Ó, milyen szép és mily gyönyörűséges,
ha testvérek egyetértésben élnek!
Olyan ez, mint mikor a drága olaj
a fejről lecsordul a szakállra,
Áron szakállára, amely leér
köntöse gallérjára.
Olyan, mint a Hermón harmatja,
amely leszáll a Sion hegyére.
Csak oda küld az Úr áldást
és életet mindenkor.

Hova? Ahol a testvérek egyetértésben élnek. Csak oda küld az Úr áldást és életet. Kell nekünk az Úr áldása? Akkor tanuljunk meg egyetértésben élni. És ha pillanatnyilag nincs egyetértés, akkor jussunk egyetértésre — az Úrban.

Két héttel ezelőtt Barnabásról kezdtünk el beszélni annak a sorozatnak a keretében, hogy Isten hogyan használ úgynevezett kis embereket is az Ő nagy céljainak a megvalósítására. Láttuk, hogy Barnabásnak különleges, Istentől kapott képessége volt, hogy hidakat épített emberek között, közösségek között. Amikor a keresztyéneket üldöző Saul Jézus Krisztus tanítványává lett, ezt senki sem hitte el róla. És akkor Barnabás maga mellé vette Sault, odaállt a jeruzsálemi gyülekezet vezetői elé, és hiteles bizonyságtételével eloszlatta azoknak a félelmét, gyanakvását, előítéleteit.
Említettük, hogy legnagyobb hídépítőnk a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus, aki összeköttetést teremtett menny és föld, Isten és az ellene fellázadt ember között. Ő maga lett a híd, illetve az Ő keresztje, amelyiken feláldozta magát. Egyedül az Ő áldozatáért fogad vissza minket Isten, és egyedül az Ő áldozatának az erejébe vetett hit tesz minket képesekké arra, hogy hazataláljunk, mint bocsánatot nyert bűnösök, megtérő tékozló gyermekek.
Óriási esemény ez, a világtörténelem legjelentősebb eseménye. Ne szűnjünk meg hálát adni érte, és naponta dicsőíteni a mi Urunkat. Ez a jézusi lelkület munkál ott mindenkiben, akik az emberek közti békességen fáradoznak, akik hidakat építenek.
Hadd kérdezzem meg, hogy az elmúlt két hétben, építettetek-e hidakat. Vannak, akik igen.
Valaki elmondta, hogy nagyon összezördült a házastársával és sajnos nem vették komolyan a Biblia intését, hogy „ne menjen le a nap ti haragotokon”. Másnap reggel is morcosan ébredtek, szó nélkül ment el párja a munkába, s szó nélkül jött este haza és folytatta a hivatali munkáját otthon is. Ő azonban, noha úgy gondolta, hogy ő a sértett fél, valami különös szeretettel és gyengédséggel ült mellé, és úgy tudta megszólítani, hogy ebből kibékülés, sőt nagyon jó beszélgetés lett.
Ne mondjatok el arról, hogy szakadékok két szemben levő partjáról kiabá-lunk egymásnak vagy egymásra. Lehet hidakat építeni.
Két gimnazista leány, akik barátnők voltak, valami apró butaságon összeveszett. Annyira, hogy nem beszéltek egymással. Nyílván a felnőttektől hallották ezt, hogy ha haragszunk, akkor nem beszélünk egymással. Jár abba az osztályba egy hívő kislány, aki itt volt két hete, és Isten Lelke arra indította őt, hogy az egyikkel, a jobban duzzogóval beszélt az egyik óraközi szünetben, és elmondta neki: tudod-e, hogy mennyire szeret téged a barátnőd? A múltkor is ezt meg ezt mondta rólad — és valami szépet, kedveset mondott. A következő szünetben már együtt volt a két haragos és a régi barátság helyreállt.
Annyi rosszat tudunk egymásról mondani, meg annyi feleslegeset, hogy ki, mit mondott rólad, de lehet jót is mondani, ami hidat épít.
Nos, valahogy így épülnek a hidak, csak ehhez kell Barnabásnak készsége. Ez néha fáradságos munka is. És tudni kell figyelni Isten Lelkére, hogy Ő irányíthasson bennünket.
A Szentírás még néhány akcióját említi Barnabásnak, amikor hidakat épített. Kettőt szeretnék ma ezek közül elmondani.
Az egyiket két gyülekezet között hozta létre, mert az egyik gyülekezet görbe szemmel, gyanakodva nézett a másikra. A múltkor olvastuk az Apostolok Cselekedete könyvéből, hogy István kivégzése után kiűzték a keresztyéneket Jeruzsálemből. Ez jót tett a missziónak, mert mindegyikük mint egy misszionárius ott, ahova került, hirdette a Krisztusról szóló evangéliumot, ami akkor még teljesen ismeretlen volt abban a térségben.
Egészen messzire is elkerültek emberek, például Szíria akkori fővárosába, Antiókhiába. Antiókhia volt a római birodalom harmadik legnagyobb városa Róma és Alexandria után, fél millió lakossal, ami akkor rendkívül soknak számított. A tengerparttól mintegy 35 km-re feküdt, fontos kereskedelmi útvonalak találkozásánál. Pezsgő, gazdag város volt, ahol mindenféle nemzetiségű, műveltségű, vallású ember összeverődött. Itt kezdték hirdetni az evangéliumot, és az a hír járta, hogy ha egy ideológia megveti a lábát Antiókhiában, az kisugárzik az egész környékre. És az evangélium itt megvetette a lábát.
Először csak néhány Krisztusban hívő tanítvány beszélt erről másoknak, de olvastunk itt egy sokat mondó kijelentést: „Ők pedig hirdették az evangéliumot és az Úr keze velük volt.” Amikor a Biblia ezt az antropomorf (emberszabású) kifejezést használja, hogy az Úr keze, karja, néha még azt is említi: jobb keze, akkor mindig Isten erejét és hatalmát akarja szemléltetni. Vagyis miközben egyszerű hívők bizonyságot tettek arról, hogy ki nekik Jézus, aközben Isten hatalmasan munkálkodni kezdett. Megnyitotta a szívét sokaknak és igen sokan lettek hívőkké.
Ebben a nagy városban tehát rövid idő alatt létrejött egy nagy létszámú, erő-teljes gyülekezet, amelyikben mindenféle ember helyet kapott, még színes bőrűek is voltak, említ egy Niger melléknevű gyülekezeti vezetőt is a Szentírás, és erőteljesen misszionált ez a gyülekezet.
Meghallották ezt Jeruzsálemben az apostolok és elkezdtek aggódni. Micsoda új dolog ez? Hogyhogy ott a pogány tengerben? Tiszta tanítást mondanak ott? Nem keveredik az evangélium pogány elemekkel? Nem fogja magához ragadni a gyülekezet vezetését néhány hozzá nem értő akarnok?
Jogos volt ez az aggodalom és szükséges volt ez az éberség, csak nagy baj lett volna, ha megállnak itt. De nem álltak meg, és most ütött ismét Barnabásnak az órája.
A gyülekezet vezetői jól ismerték kinek-kinek a kegyelmi ajándékait, és úgy látták, hogy ide Barnabás kell. Ezt olvastuk az igében: „amikor eljutott a híre az antiókhiai gyülekezetnek a jeruzsálemiek fülébe, kiküldték Barnabást Antiókhiába.” Barnabás előítéletek nélkül érkezett meg oda. Szerette volna látni, mi történik ott. És mit látott? „Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.”
Barnabás azonnal látta, hogy itt Isten munkálkodik. Itt ugyanaz történik a pogányok között, ami elkezdődött pünkösdkor Jeruzsálemben a zsidóság között. Kilépett az evangélium a választott nép szűk köréből. Ezek ugyanolyan hiteles, elkötelezett Krisztus-tanítványok, mint akiket ő az otthoni gyülekezetben ismert. Sőt, ezek ráadásul sokkal bátrabban misszionálnak. Aki megismerte Jé-zust, már mondja is tovább másoknak. Ezért nő ilyen dinamikusan a gyülekezet. Neki is be kell állnia ebbe a csodálatos ébredésbe, segíteni kell őket.
Segítette is, és egy idő után látta, hogy ő kevés. Kellene még segítség. Kit lehetne hívni? És akkor Isten Szentlelke eszébe juttatta Sault. Az ám, Saul. Hova tűnt a megtérése után? Tudomása szerint Tarzuszban, a szülővárosában tartózkodott. Nem volt éppen közel Tarzusz Antiókhiához, de azért nem volt a világ végén sem. Kétszáz-kétszázötven kilométerre volt onnan, és olyan egyszerű-en olvassuk itt az információt: „Barnabás aztán elment Tarzuszba, felkereste Sault, és amikor megtalálta, magával vitte Atiókhiába.”
Többször gondolkoztam azon, hogyan találhatta meg? Tarzusz is nagy város, kétszázezer körül volt a lakosainak a száma, ami soknak számított akkor. Hogyan lehet a gombostűt megtalálni a szénakazalban? Hogyan lehet Sault megtalálni egy Barnabás számára teljesen ismeretlen világvárosban? Csak úgy, ahogy mi is tapasztaljuk sokszor családlátogatás során, meg amikor szórványban szolgáltam és tanyákat látogattam, hogy Isten úgy vezeti az embert, hogy odatalál. Megáll az előtt az ajtó előtt, amelyikre az a név van kiírva. Pedig nem tudtam, hogyan találok oda, mert nem volt kit megkérdezni sem. Ahova Isten Lelke küld, oda Isten Lelke elvezet és elkísér.
Lényeg, hogy megtalálta Sault, rávette, hogy segítsen neki, és így olvassuk a folytatást: „Egy teljes esztendeig együtt dolgoztak a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.”
Micsoda kiváltságos gyülekezet volt Antiókhia! Saul meg Barnabás egy évig tanítottak ott. A tanítás nagyon fontos. A tanítás megerősíti és elmélyíti a hitet. Ha a hitre jutottak tanítása elmarad, könnyen elsekélyesedik a hit, és szekták áldozatává válhatnak a hívők. Ezért tanították őket, és a tanításuk központi gondolata ezt volt: állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Vagyis mélyüljön egyre jobban az élő Krisztussal való hitbeli közösségük. Éljenek együtt Jézussal. Tanuljanak meg az Ő irányítása alatt élni. Ismerjék meg Őt egyre jobban, nemcsak az Ő tanításait, hanem Őt magát. Vele legyen személyes kapcsolatuk és így legyenek jelen a pogány közegben. És állhatatosan maradjanak meg ebben, mert sok minden támadja majd azt, hogy megmaradjanak az Úrban.
Ezek után megnyugodtak-e vajon a Jeruzsálemben aggódók? Majd mindjárt mondom, de előbb egy még nagyobb ívű hidat építettek Barnabásék, most már Saullal együtt. Hidat a népek, a pogányok közé. Ezt olvassuk itt a 13. rész elején: „Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás, Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, és Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást, és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” (ApCsel 13,1-3).
Ők tehát nekiindulnak a nagy ismeretlennek pogányok közé, viszik az evangéliumot. Bejárják egész Kis-Ázsiát, és mindenütt kis keresztyén közösségeket hagynak maguk mögött. A világmisszió tehát elindul egy világvárosból, ahol egy-két évvel korábban még semmi nem volt. És innen, ebből a városból híd ível ki a nagyvilágba. Beteljesedik, amit Jézus mennybemenetelekor mondott tanítványainak: „Maradjatok Jeruzsálemben, amíg erőt kaptok, mert a Szentlélek eljön reátok és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a Föld végső határáig.”
Először Jeruzsálemben, aztán a Jeruzsálemet körülvevő kis tartományban, Júdeában, aztán a szomszédos tartományban, a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány nagyvilágban. Ezeken a koncentrikus körökön át haladt kijjebb az evangélium, és itt olvastunk arról, amikor kilépett a nagyvilágba. Híd épült tehát a választott nép és a pogányság, a szent város és a világvárosok között. Azok között, akik régóta ismerték Istent, és azok között, akik akkor hallottak róla először.
De vajon megépült-e a már a híd Jeruzsálem és Antiókhia között? Aggódnak-e még az apostolok? Azt olvassuk, hogy amikor visszatért Barnabás és Saul erről a nagy missziói útról, szomorúan hallották, hogy Jeruzsálemből érkezett farizeusok járják a pogányokból lett keresztyének gyülekezeteit, és azt mondják nekik, hogy ha igazi keresztyének akarnak lenni, akkor a férfiaknak az ószövetségi törvények szerint körül kell metélkedniük, és mindenkinek be kell tartania a Mózes törvényét. Mert az úgy van, hogy nem lehet egy pogány csak úgy mindjárt Jézus Krisztus tanítványa, hanem a pogány előbb zsidó lesz, aztán zsidóból lehet tanítvánnyá.
Pál és Barnabás azonnal érzékelték, hogy ennek nincs alapja a Szentírásban, másodszor ez azonnal leblokkolja a pogányok között megindult missziót. Hol van ilyenről szó, hogy előbb ezt meg azt teljesíteni kell, és majd akkor lehet valaki Jézus tanítványa? Ezek a pogányok Jézus hiteles tanítványai máris. Tessék meghallgatni őket, hogyan tesznek bizonyságot. Kapták a Szentlélek ajándékát. Ez a pecsét azon, hogy valaki új életet kapott és Jézus tanítványa lett. Nem kell itt betartani semmiféle törvényt. Hogy lehetne ezt megvalósítani? Most az egész eddigi munka semmis, kezdjük elölről és előbb a törvények, majd utána valahogyan Jézus tanítványai lesznek? Ezt meg kell beszélni az apostolokkal.
Barnabás és Saul elment Jeruzsálembe 49-ben, és ott létrejött egy nagyon fontos, a misszió szempontjából sorsdöntő megbeszélés az apostolokkal és a jeruzsálemi gyülekezet vezetőivel. Ennek a gyűlésnek a jegyzőkönyve precízen a Cselekedetek Könyvében található meg, a 15. fejezetben.
Azt olvassuk, hogy először is szólásra emelkedett Péter, az egyik legtekintélyesebb apostol. Előadta, hogy emberek ne körülményeskedjetek, mert tanúja voltam annak, hogyan lesz egy pogányból Jézus tanítványa. Akkor elmondta, mi történt a római százados, Kornélius házánál, ahova ő magától be nem tette volna a lábát, de az Úr Jézus parancsára elment, prédikált nekik. Azok hittek az evangéliumnak és kiáradt rájuk a Szentlélek, és Jézus tanítványaivá lettek a pogányok. Sehol nem volt semmiféle törvény ismerete meg betartása. Ez nem kétlépcsős dolog. Az Istennek nincsenek átmenetei. Akinek az életébe Ő belenyúl, azt Ő újjáteremti akár zsidó volt, akár pogány volt. Miután új életet kapott, ezek összetartoznak egymással a Krisztus-testben, egy új nagy közösségben.
Figyelmesen hallgatták, és amikor ő leült, azt olvassuk: „Elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között.” (15,12) És ezután jött a csoda. Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, ő volt a legaggályoskodóbb, ő féltette leginkább a missziót a pogányoktól, de most hallotta a tényeket. Ő volt a legtekintélyesebb Jeruzsálemben, ő volt a gyülekezet vezetője. És egy szép beszédben (olvassák el majd a 15. részből) elmondta, hogy nézzétek, itt a tények beszélnek. Minket az Isten Szentlelke meggyőzött arról, hogy nincsenek átmenetek meg lépcsők. Nem kell itt betartani semmit, hiszen nem a mi teljesítményeinkért adja Isten az üdvösséget, hanem kegyelemből. Kegyelemből kaptuk mi is, kegyelemből kapták a pogányok is. Éppen ezért mindazt, ami Antiókhiában meg az egész térségben történt, én Isten ugyanolyan munkájának látom, mint amit elkezdett közöttünk pünkösdkor Jeruzsálemben. Ugyanaz az Isten munkálkodik, ezért azok a számunkra ismeretlen pogányok: testvéreink. Ez óriási dolog volt, hogy ezt kimondta. Testvéreink, akiket szeretettel köszöntünk.
Ezek után megfogalmaztak egy rövid levelet, amiben üdvözlik őket mint testvéreiket. Egyet kérnek tőlük, hogy minden bálványkultusszal kapcsolatos tevékenységet egyszer és mindenkorra hagyjanak abba, és maradjanak meg erős szívvel az Úrban. Szinte szó szerint azt írják nekik, amit Barnabás mondott Antiókhiába érkezve, hogy sokféle különbség van köztetek meg a jeruzsálemi gyülekezet között, de ha ebben egyek leszünk, akkor egyek vagyunk. Maradjatok meg az Úrban és azt semmivel ne keverjétek, és ne cseréljétek fel.
Megépült tehát a híd. Nem könnyen, de megépült a pogányok felé a misszió két ága között, ami ha kettéválik már a kezdetnél, az tragédia lett volna. Tulajdonképpen oda jutottak, hogy ez nem is két misszió, hogy van zsidók meg pogányok közötti misszió. Ez a Krisztus missziója, és ki hol lakik, ott végzi. Aki éppen Jeruzsálemben van, az ott tesz bizonyságot, aki Samáriában, az ott. Aki a pogányok között, vagy akit oda küld az Úr, az meg ott. Minket Jézus Krisztus összeköt, és aki Őbenne marad, az egy.
Ehhez azonban megint kellett egy Barnabás, akinek volt türelme ezt a hidat is, ha nehezen, de megépíteni.
Miért volt ő erre képes?
Olyan kedves, hogy ezt éppen Jakab fogalmazta meg ennek a beszédének a végén, amikor megszületik ez a levél. Átadják Barnabásnak és Saulnak, sőt Jeruzsálemből is küldenek két testvért, jelképezve, hogy ők ketten, meg mi ketten ugyanahhoz a céghez tartozunk, ez egy család. Azt mondja: küldjük nektek, testvéreinknek ezt a levelet Barnabással és Saulussal, olyan férfiakkal, akik az életüket tették le a mi Urunk Jézus Krisztusért. (ApCsel 15,26).
Aki az egész életét Jézus rendelkezésére bocsátja, azt Ő használja különböző hidak építésére akkor is, ha az nehéz. Mert az ilyen embernek nem önmaga fontos már, hanem az fontos, hogy minél többeket Jézushoz tudjon vezetni.
Ez a hídépítés azonban nem kritikátlanul folyik. Barnabás nem azt mondta mindegy ki, hogyan gondolkozik, ki mit hisz, csak legyünk egyek. Szó sincs róla! Ez a megmásíthatatlan kritérium, hogy aki megmarad az Úrban. Tudniillik a hidakat pillérek tartják. A pillérnek biztosnak és masszívnak kell lennie. Az egyetlen időtálló és teherbíró pillér e tekintetben az, ha mindkét fél megmarad az Úrban.
Ezt a ma sokat emlegetett ökumenének sokkal komolyabban kellene vennie. Mert kevés az, hogy toleráljuk egymást. Az egységhez kevés az, hogy arról ne beszéljünk, ami elválaszt, csak arról, ami közös. Kevés az is, hogy a Bibliára hivatkoznak a felek. Kevés az, ha arról prédikálnak, hogy erkölcsös életre akarják nevelni a hallgatóikat.
A döntő az, hogy kinek tartják Jézust! Hogy egyedül tőle és egyedül az Ő áldozatáért remélünk-e üdvösséget? Hogy mit tekint valaki az üdvösség feltételének: Egyedül és kizárólag Isten kegyelmét-e, vagy pedig úgy gondolkozik, mint ahogy sok keresztyén csoport, hogy ki kell azt egészíteni valamivel. Emberi jó cselekedetekkel, erkölcsi érdemekkel, bizonyos ószövetségi parancsok betartásával ma is, sokszor félreértelmezett lélekkeresztség átélésével, vagy egy csoporthoz való csatlakozással, mert csak azok üdvözülhetnek. Ez azt jelenti, hogy nem marad meg az ember az Úrban. Ez ingovány, és mocsárra nem lehet hidat építeni.
Az egyetlen biztos pillér, amin ezek a néha nehezen létrejövő hidak megállnak az, ha valaki állhatatos szívvel ragaszkodik az Úr Jézushoz és megmarad Őbenne. Ha viszont ez megvan, akkor létrejöhet igazi egység két hívő, két gyülekezet, két felekezet között. Két vallás között azonban nem, mert az egyikből ez mindig hiányzik. Itt nem szabad illúziókban ringatni magunkat.
Ahhoz tehát, hogy valaki névleges keresztyének vagy különböző vallások között az egységet munkálja, az kell, hogy tagjait Jézushoz hívja. Mihelyt azok elismerik Jézust Megváltójuknak és Uruknak, kezd megvalósulni az egység. Akkor viszont semmi más különbség nem lesz akadálya ennek az egységnek. Ezen belül elveszíti jelentőségét a származás, a bőrszín, az anyagi helyzet, a műveltség — az egész korábbi élet, mert ez mindenek felett átívelő híd, hogy ha megmaradnak az Úrban.
Pontosan úgy, ahogy Pál apostol a Galatákhoz írt levélben írja: „A Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. Nem valahogy másként, a Krisztus Jézusban. Jézus visz minket közel egymáshoz akármilyen különbség is van közöttünk. A jeruzsálemi ősgyülekezet, meg az antiókhiai összeverbuválódott gyülekezet között rengeteg különbség volt. De amikor felismerték, hogy ebben egyek, akkor átélték, hogy összetartoznak. Megengedjük mindenkinek a maga különbözőségét, de a lényegben egyek vagyunk, mert Jézus átemel ezeken az akadályokon, és Ő munkálja ezt az igazi egységet. Házastársak között is, a gyülekezetben is, az egyházban is és a világban is.
Mai igénk alapján ebből nem szabad engednünk. Valami kis igényű, keskenyvágányú, rövidre zárt úgynevezett egységgel ne tévesszük össze az igazi, Lélek szerinti egységet, amit a Krisztusban újjászületettek átélnek. Ha mi egyek akarunk lenni másokkal, akkor nekik is, nekünk is Krisztustól kell új életet kapnunk, Őhozzá ragaszkodnunk és ebben megmaradni, mégpedig úgy, ahogy alapigénk mondja: „állhatatosan”, mert ezt az egységet jobbról, balról támadja az ördög. Létrejönni is nehezen jön létre, és a megmaradását is veszélyezteti sok minden, de aki állhatatos szívvel megmarad az Úrban, azt Ő győzelemre segíti.

Fülöp és Tábita után ma Barnabásról szóljon hozzánk Isten igéje. Ő is a kevésbé ismert bibliai alakok közé tartozik. Annyira, hogy később tudatosan lépett háttérbe, maga elé engedve Pál apostolt.
Barnabás nagy erénye, Istentől kapott kegyelmi ajándéka az volt, hogy hidakat épített emberek, csoportok, gyülekezetek, sőt népek között. Hidat ott kell építeni, ahol két part van egymástól távol és közben szakadék. Vagy egy másik képpel élve: ahol falak emelkednek emberek közé, amik elválasztják őket, pedig nem kellene, hogy ők a fal két oldalán legyenek. A bizalmatlanság, a gyanakvás, az önzés, az előítéletek a falai ezek.
Barnabás egész életében bátran, következetesen, és ugyanakkor valami hallatlan gyengédséggel és szeretettel rombolta ezeket a falakat. Összehozott egymással olyan embereket, akik azt gondolták, hogy ellenfelek vagy ellenségek. Tudatosította a gyülekezetekben, hogy minden különbségük ellenére is egyek Jézusban, ha valóban benne vannak. Istennek engedelmes eszköze volt Barnabás, akit hatalmasan használt a hídépítés szolgálatában.
Nagy ajándék az, ha valakit erre lehet használni, mert nagyon nagy szükség van hídépítőkre. Napjainkban különösen is megnőtt bennünk a bizalmatlanság és a gyanakvás. Sokan és sokszor becsaptak bennünket, gyakran kell csalódnunk, naponta temérdek hazugságot olvasunk és hallunk, kijelentéseket, jelentéseket, értékeléseket, ígérgetéseket, amikről elhangzásukkor már mindenki tudja, hogy nem igazak, s ha ígéretek, nem fognak valóra válni.
Ezen a talajon csak bizalmatlanság és gyanakvás nőhet, és ez — sajnos — kikezdi a legmeghittebb emberi kapcsolatokat is. A házasságot, a nemzedékek egymáshoz való viszonyát, a munkatársak közti oly annyira fontos bizalmat, sőt egy népet is megoszthat ez. Egy azon népnek különböző területen lakó csoportjait szembe lehet állítani egymással gonosz rágalmazással és az önzésnek a felszításával.
Nagyon kellenek a Barnabások, akik tudják, hogyan kell hidakat építeni. Akik lerombolják a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak, önzésnek, előítéleteknek a falait, és megtanítanak minket újra bízni egymásban, számítani egymásra, előítélet nélkül elfogadni, sőt szeretni és segíteni egymást.
Amikor Jézus Krisztus a Hegyi beszéd elején a boldogmondásokat elsorolta, azok között ezt is tanítja: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9).
Ennél csúnyábban, de az itt szereplő eredeti kifejezést betű szerint fordítva azt lehetne mondanunk: Boldogok a békességcsinálók. Tehát, akik tevékenyen munkálkodnak azon, hogy békesség legyen ott, ahol nincs. Akik fáradoznak azért, hogy bizalom, egyetértés, egység jöjjön létre olyan emberek, csoportok, közösségek között, amelyek, akik között ez nincs meg.
Ehhez a hídépítéshez nagy bátorság kell, mert aki ebben fáradozik, arra sokszor mindkét oldalról lőnek. Mert ő nem kötelezi el magát, főleg nem kötelezi le magát egyik félnek sem. Ő felülemelkedik ezen. Ehhez a hídépítéshez nagy szeretet kell, személyválogatás nélkül mindkét társaság iránt, és ezt csak alázatosan, végtelen türelemmel és kitartással lehet végezni. De ha valaki így végzi, azon kimondhatatlanul nagy áldás van. Barnabás ilyen ember volt.
Erre a hídépítő szolgálatra egyébként maga Jézus Krisztus adott példát. Hiszen a legnagyobb szakadék az Isten ellen fellázadt ember és az őt ennek ellenére nagyon szerető Isten között tátongott. Olyan mély volt ez, hogy innen a mi oldalunkról nem is tudtuk áthidalni. És soha nem tudtuk volna, itt pusztultunk volna el az innenső parton, ha onnan túlról Jézus Krisztus nem jön utánunk. Ő maga vált híddá menny és föld, az elhagyott Isten és az Őt elhagyó ember között. Egyedül az Ő keresztje volt elég hosszú és elég erős ahhoz, hogy áthidalta ezt a szakadékot, és lehetővé tette, hogy mi, akik hátat fordítottunk Istennek és ebbe belepusztulunk, mégis csak visszajuthassunk elhagyott otthonunkba és elhagyott mennyei Atyánkhoz. És minden mi hídépítésünk csak azért lehetséges, mert Jézus Krisztus lehetővé tette, hogy újra közösségünk legyen Istennel, és kemény szívünk ellenére újra megtanuljuk szívből szeretni egymást.
A régi rómaiak a bálványpapoknak a vezetőjét pontifexnek nevezték. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: hídépítő, hídverő. Különös, hogy a római pápa az V. századtól kezdve pontifex maximusnak, legfőbb hídépítőnek nevezi magát. Mi valljuk azt a Szentírás alapján, hogy egyetlen legfőbb hídépítő, pontifex maximus van, a mi megváltó Urunk, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus, aki önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket e jelen való gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint, akinek legyen dicsőség örökkön örökké — ahogy ezt minden úrvacsorai istentiszteleten is halljuk. (Gal 1,4-5).
Jézuson kívül senki más nem tudta ezt az áldozatot meghozni. Isten senki másnak az áldozatát nem fogadja el mindannyiunkért érvényes elégtételként. Jézusnak erre az egyedülálló, tökéletes áldozatára minden ember rászorul, kivétel nélkül.
Nos, Barnabás ezzel a jézusi lelkülettel szolgált. És az akkor meginduló keresztyén misszió fordulópontjain döntő jelentősége volt ennek az ő lelkületének és szolgálatának. Ma az ő hídépítései közül egyet szeretnék csak említeni, aztán ha Isten éltet minket, két hét múlva majd elmondom a többit.
Mi volt az első akciója Barnabásnak?
Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből tudjuk, hogy Jézus Krisztus tanítványainak és a keresztyén missziónak volt egy elszánt és kegyetlen ellensége: Saul. Ő ott volt az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak, a kivégzésénél is. Amikor őt megölték, és Jeruzsálemből elüldözték a tanítványokat, akik Jézusban hittek, akkor Saul a főpapoktól kapott megbízólevéllel elindult Damaszkuszba, mintegy kétszáz kilométerre Jeruzsálemtől, hogy ott is összefogdossa a keresztyéneket, és fogva vigye őket Jeruzsálembe.
Így olvassuk ezt ennek a fejezetnek az elején: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.” El is indult, ezen az úton azonban megszólította őt a feltámadott és mennybe ment Krisztus.
„Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl…” (ApCsel 9,1-5).
Aztán folytatódott az ő párbeszédük, és Saul ennek a beszélgetésnek a végén letette a fegyvert Jézus lábaihoz, és átadta élete felett az uralmat a dicsőséges Krisztusnak.
Erről a nagy fordulatról azon mód, ott Damaszkuszban beszámolt a keresztyéneknek, és nagyon szerette volna, ha a jeruzsálemi apostolok is megtudják ezt. Sőt a szíve vágya az volt, hogy csatlakozhatna a jeruzsálemi gyülekezethez, és ő is mint Jézus újdonsült tanítványa a tanítványok közösségéhez tartozna.
Csak hát ez nem volt azért ilyen egyszerű. Hiszen mindenki tudta róla, hogy a keresztyének eltökélt ellensége. Nemcsak valami csapda ez? Megjátssza magát? Egy újabb trükk, hogy beférkőzhessék a gyülekezetbe és onnan belülről támadva még többet ártson nekik? Ez a bizalmatlanság és gyanakvás szinte kötelező és teljesen érthető volt abban a helyzetben.
És most jött el Barnabásnak az órája. Ő tudniillik bizonyos volt abban, hogy Saul megtérése valódi, az ő Jézusról való vallástétele, amit elmondott Damaszkuszban, és a döntése őszinte. És tudta, hogy egy frissen megtért embernek semmire nincs nagyobb szüksége, mint a testvérek közösségére. Neki be kell tagolódnia ebbe a gyülekezetbe. Ugyanakkor felismerte azt is, hogy éppen egy ilyen Bibliát ismerő, képzett, okos, lelkes emberre lesz szüksége a most induló keresztyén missziónak. El kell tehát oszlatni a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek az aggodalmait. Neki oda kell állnia e mellé a frissen megtért ember mellé, akiről mindenki tudja, hogy korábban az ellenségük volt.
El kellett kezdeni a hídépítést. Hogyan végezte Barnabás a hídépítést?
Ezt olvastuk alapigénkben: „Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.”
Barnabásnak olyan tekintélye és hitele volt a gyülekezetben, hogy amit ő mondott, azt elhitték. És ez a tekintélyes ember itt kiáll e mellett a gyanakvással fogadott, de valóban új életre tért Saul mellett, mintegy jótáll érte, és ennek az eredménye az, hogy a teljes érthető óvatosságot és félelmet legyőzik a gyülekezet tagjai, és befogadják Sault. Annyira, hogy „ettől fogva együtt járt-kelt Jeruzsálemben velük együtt.” Otthonra talált Saul a gyülekezetben. Mivel újjászületésekor ő is, mint minden újjászületett ember, kapta Isten Szentlelkét, „ezért beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készültek, hogy megöljék.”
Azonnal Jézus rendelkezésére bocsátja magát. A hitét, az ismereteit, a lelkesedését, a bátorságát azonnal használja. Bizonyságot tesz. Több nyelven beszélt, akár ilyen, akár olyan nyelven, neki ez nem probléma, de mondta ugyanazt, amit Jézus elvégzett az életében, vállalva az ezzel járó veszélyeket, sőt életveszélyt is, hiszen meg akarták őt ölni.
Ehhez azonban kellett egy Barnabás, aki a gyülekezet félelme és Saul friss hite között hidat épített, és lerombolta a bizalmatlanság és gyanakvás akadá-lyait.
Sokan ma az úrasztalához készülünk. Jó lenne, ha őszinte bűnbánatot tartanánk ezen a téren is. Ott kezdve, hogy nem miattunk támad-e olykor feszültség emberek között? Nem mi ásunk-e szakadékokat emberek, csoportok között egy-egy meggondolatlan megjegyzéssel, odavetett vagy nagyon is gondosan megfogalmazott mondattal?
Amikor felelőtlenül fecsegünk és csak úgy… tovább mondunk valamit, amit végképp nem kellett volna elmondani, és nem ott és nem annak. Vagy amikor nagyon is jól időzítjük a gonosz megjegyzéseinket valakiről, és miattunk lesznek emberek egymás ellenségeivé, vagy néznek görbén egymásra. Az egyik nem tudja, mi baja van vele a másiknak, mikor ő semmit nem tett ellene, de egy harmadik épített falat közéjük, vagy ásott árkot közöttük. Amikor kétértelmű viselkedésünkkel, félreérthető tréfákkal állítunk szembe embereket egymással, vagy építünk falakat emberek közé. Vagy amikor nem teszünk semmi rosszat, csak éppen teljes közönnyel nézzük, hogyan marják egymást emberek, és nem igyekszünk eloszlatni félreértéseket, előítéleteket, pedig ezt megtehetnénk. Tartsunk bűnbánatot emiatt.
Jellemző-e reánk Barnabásnak a lelkülete, ez az igazi jézusi lelkület? Fáj-e nekünk az, amikor emberek ellenségként állnak egymással szemben? Megteszünk-e mindent, amit megtehetünk, mert sokkal többet megtehetnénk. Sokszor csak annyit, hogy elmondjuk: tudom, hogy ez nem így van, mert ott voltam, hallottam, láttam. Ez hálátlan feladat, mert lehet, hogy vele együtt engem is szidni kezdenek. Hidat építeni mindig fárasztó és hálátlan, de kimondhatatlan áldásos feladat. És aki ezt őszinte szeretettel és odaszánással végzi, azon Isten gazdag áldása van.
De vajon nem vagyunk-e sokszor mi is úgy, mint ezek a jeruzsálemi hívők ebben az esetben, hogy voltak bizonyos kialakult ítéleteik, olykor előítéleteik emberekkel szemben, amiről úgy vélték, hogy megalapozott, hiszen Saullal szemben ez valóban megalapozott volt, de nem vettek tudomást arról, hogy közben bizonyos események történtek. Például Isten munkálkodott egy ember életében. És az az ember megváltozott. Ezt nem vették figyelembe, és éppen ezért nem a tények alapján, hanem a maguk előítéletei szerint cselekedtek. Így mindig csak ártani lehet egymásnak.
Ezért fontos mindig tudakozódni a tények után. Ezért fontos hinni, hogy Isten bárkiben munkálkodhat, és bármit elvégezhet, mert neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen.
Vajon nem kísért-e minket is az, ami ezeket a jeruzsálemi atyafiakat, hogy egyszerűen nem hisszük el azt, amit valaki mond. Úgy gondoljuk, hogy ez is megalapozott, hiszen olyan sokan hazudnak. Na de vannak azért, akik igazat mondanak, akármilyen meglepő is ez.
Nem kísért-e minket az, hogy rányomunk egy bélyeget valakinek a homlokára és az örökké ott marad. És még abban sem hiszünk, hogy Jézus Krisztus vére le tudja mosni ezeket a pecséteket. Hogy nem kell egy bűnösnek egész életén át megbélyegzettként élnie, ha találkozott a feltámadott Krisztussal és tőle új életet kapott. És akkor ne hivatkozzunk később is, és ne emlegessük az ő múltját, amire ő bocsánatot kapott.
Engedjük, hogy Isten megtöltsön minket ilyen jézusi lelkülettel. Most már nem is Barnabásról beszélek, mert őt is az Úr Jézus formálta ilyenné. Legyünk készek odaállni a mellé, akit nem akarnak befogadni, és közben segítsük azokat is, akiknek nagyon nehéz egy ilyet befogadniuk. Mondjuk el azt, amit tudunk, és amit ők nem tudnak, mert Barnabás tudta pontosan, mi történt Saullal, és hogy az ő bizonyságtétele igaz. Törekedjünk tudatosan arra, hogy embereket egymáshoz vezessünk, híddá váljunk. Akkor is, ha egy hídon azután sokszor taposnak, de mégis megtörtént, hogy áthidaltunk ellentéteket. Békességteremtőkké akar minket Isten formálni.
Kövessük az Úr Jézust e tekintetben is, a mi nagy főpapunkat, a legnagyobb hídépítőt, aki lehetővé tette, hogy visszajussunk Istenhez, és aki arra akar minket is használni, hogy itt ember és ember között hidakat építsünk. Nem megalkuvással, nem a valóságnak vagy bűnöknek a figyelmen kívül hagyásával, hanem bűnök megbocsátásával, mindenféle hiúság és büszkeség félretételével, önmagunkkal szembeni bátorsággal is, hogy magunkban is leleplezzük az előítéleteket, az ítélkezéseket, a felesleges gyanakvást és bizalmatlanságot, és legfőképpen bízzunk a mi Urunkban és szeressük Őt teljes szívből, mert akkor tudjuk majd egymást is igazán szeretni. Úgy, ahogy egyik szép énekünk is mondja:

Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.
Itt Jézusra irányítja a figyelmünket az énekszerző: „Ő úgy szerette földi nyáját és halt meg értünk jó Urunk, fájna néki látva minket, hogy ha szeretni nem tudunk.”