Nagy utat járhattunk be ezen az ünnepen! Hiszen nem egy átlagos vasárnap, egy átlagos istentisztelet a mai, hanem egy olyan ünnepi alkalom, amelyhez az egész nagyhéten megtett út végén érkeztünk el. Mögöttünk van az az út, amelyet minden évben, minden nagyhéten végigjárhatunk Jézussal. Amelyen a böjtből elindulva, csendben, leegyszerűsödésben, önmagunk megüresítésében közel engedhetjük magunkhoz Krisztust. Egyre mélyebben megérthetjük szenvedését; azt, hogy mit jelent nagycsütörtök este a tanítványok körében megülni a páska-vacsorát - azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, de akik közül egy mégis elárulja őt. Mit jelent átadatni a főpapoknak és a nép véneinek. Végigjárhattuk nagypénteken a világtörténelem legabszurdabb eseményét, amint az ember megvádolja Istent, bűnösnek nevezi a szentet, és megpróbálja kiirtani őt ebből a világból.
Aki esetleg nem jutott el nagypénteken istentiszteletre, csak bekapcsolta a rádiót vagy a televíziót, ott is mindenhol ezzel találkozhatott: Nagypénteken minden lehetséges fórumon a szenvedő Krisztus, az ő halála állt a középpontban. Majd Nagyszombat csendje után elérkezett a feltámadás reggele, a csodálatos és félelmetes, megrázó és felemelő találkozás az üres sír valóságával. Rendkívül megosztó igazság ez. Ugyanis a húsvéti örömhírrel, a ténnyel szemben, hogy Krisztus valóban feltámadt a halottak közül - lehetetlen semlegesnek maradni. Nem lehet vállvonogatva azt mondani: „hát lehet, hogy egy kicsit feltámadt – vagy egy kicsit nem.” A húsvét üzenetét vagy teljesen elhiszem, vagy teljesen nem hiszem el. De ha nem hiszem el, akkor Pál apostol azt mondja: minden embernél nyomorultabb vagyok. Ha pedig elhiszem, akkor olyan távlatok nyílnak meg a számomra, amelynek a fényében értékesnek látom az életemet, és szembe tudok nézni a legfenyegetőbb veszéllyel és a legnagyobb ellenséggel: a halállal is. Hiszen Jézus Krisztus legyőzte a halált.
Így hallgassuk meg mai alapigénket, egyetlen igét a 39. zsoltár 6. verséből!
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Mennyit ér egy élet?
Amikor az embernek gyermeke születik, és ott tarthatja a karjaiban, nagyon-nagyon örül, és nyilván senki nem gondol arra ebben a helyzetben, hogy „te j ég, mennyibe fog nekem kerülni ez a gyerek!” Olvastam, hogy egyszer valaki pihent állapotában mégis kiszámolta, mennyibe kerül átlagosan egy gyermek felnevelése. Nem emlékszem a pontos összegre, de valami horribilis szám volt az eredmény. Érezzük mégis: nem jó ez így, nem lehet ezt így, akármekkora számmal sem kifejezni, mennyit is ér az ember.
Mennyit ér hát? A megítélés persze koronként, kultúránként, helyzetenként változik. Eszünkbe juthatnak különböző abszurd életpéldák, amikor valamiképpen mégis számszerűsített válasz születik erre a kérdésre. Egy túszdrámában például, amikor valakit elrabolnak, és pénzt követelnek érte. Konkrét összeget egy ember életéért – akkor az az élet annyit ér? Máskor, sokkal gyakrabban hallunk arról, hogy egy-egy idős, védekezésre képtelen embert megölnek azért a pár száz forintért, amit nála találnak – ha ennyiért vették el az életét, akkor az az élet ennyit ért? Vagy háborús helyzetekben, amikor egy offenzíva keretében egy nagyhatalom el akar foglalni egy területet – ez mindig együtt jár némi polgári áldozattal. Előre kalkulálható, hogy valamely stratégiailag fontos célpont elfoglalása öt – tíz – száz – ezer polgári áldozatot fog követelni. Természetes fogyási vagy veszteségi rátának nevezik ezt a fogalmat. A nagyhatalom mérlegel, és ha úgy dönt, megéri – akkor meg is fizeti ezt az árat egy-egy fontos objektumért. Vagy gondoljunk csak bele az elmúlt hónapok eseményeibe! Mennyit ér egy ember, aki pár ezer kilométerről, háborús övezetből menekül vagy egy gazdaságilag élhetetlennek ítélt országból vándorol, át akar vonulni az országunkon, és Európában a helyét keresi? Mennyit ér az ő élete? Vagy mennyit ért azoknak az élete, akik egy kedd reggel a legtermészetesebb módon felkeltek Brüsszelben, megreggeliztek, kimentek a repülőtérre - és ott egy terrortámadás áldozataiként végezték? Mennyit ér a saját életünk? Mit tennénk meg azért, hogy magunkat vagy szeretteinket megmentsük?
Azt olvastuk az igében: „mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Nos: a lehelet nem ér túl sokat. Nem is látszik sok ideig. Eléggé lesújtó ez a kép. Jogosan merül fel benned a kérdés: nem áll ez egy kicsit ellentétben a húsvéti örömhírrel, amit eddig hirdettem nektek?
Induljunk ki abból, hogy húsvétkor azt ünnepeljük, hogy Isten értünk küldte el az ő szent Fiát, Jézus Krisztust, és értünk áldozta a számára legértékesebbet. Ha ekkora árat fizetett értünk, ami nem összemérhető semmilyen pénzösszeggel vagy egyéb vagyonnal – akkor az életünk valamilyen módon mégiscsak értékes! Lehet, hogy előttünk különböző helyzetekben fel- vagy éppen leértékelődik egy emberi élet – de bizonyos, hogy Isten szemében az emberi élet felbecsülhetetlenül értékes.
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Három szót szeretnék mindössze, ha megjegyeznétek ennek az igének a kapcsán.
Ez a három szó: mulandóság, mérce, idő
1. Múlandóság
Ha beletekintünk ebbe az egyszerű képbe, amit a zsoltárvers elénk tár, hogy az ember élete olyan, mint a pára, ami téli hideg időben egy pillanatra feltűnik, és aztán eltűnik - akkor rögtön eszünkbe jut ez a szó: múlandóság. Múlandóság – amihez különbözőképpen viszonyulunk. Múlandóság, ami húsvétkor különösen is élő téma lehet a számunkra. Hiszen ha Krisztus feltámadt a halottak közül és él, örök életet szerzett nekünk, és legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált; és ha nekünk erre ilyen elengedhetetlenül nagy szükségünk volt - akkor nekünk igenis dolgunk van a mulandósággal. Nem is értelmezhető Krisztus áldozata sem, ha nem ütközünk bele előtte a múlandóság kereteibe.
Általában húsvét hétfő az a nap, amikor a Korintusi levélből felolvassák a legtöbb gyülekezetben a 15. fejezetet, ahol Pál apostol arról ír, hogy ha Krisztus feltámadt, akkor mi is feltámadunk. Mindazok, akik az Úrban halnak meg, egy napon vele együtt feltámadnak. Isten legyőzte a múlandóságot.
Miközben azonban örülünk a húsvéti örömhírnek, s annak, hogy értékesek vagyunk Isten szemében - a mindennapjainkat mégis újra és újra betölti a szó és annak a valósága: múlandóság. A tudat, hogy múlandóak vagyunk, a legalapvetőbb, létünkhöz tapadó valóság. Törékenyek vagyunk. Fontos ezt ezen az ünnepen a látóterünk közepébe állítani. Nem ijesztgetésképpen, hanem azért, hogy az ünnep, a húsvéti örömhír valósága új értelmet adjon ennek a létünket maghatározó valóságnak.
Múlandóak vagyunk, életünk és létünk törékeny – függetlenül attól, hogy mennyire gondolunk ebbe bele, mennyire foglalkoztat ez minket. Mert lehet, hogy nem foglalkoztat. Lehet, hogy biztonságban érezzük magunkat, vagy sodor az élet, és ezért nem gondolunk rá. De sokszor csak egy pillanat műve, egyetlen apró figyelmetlenség, vagy egy olyan belső ok, amit még az orvosok sem fognak soha feltárni – és a sodrás megszakad, a biológiai létünk véget ér.
Máskor éppen ellenkezőleg, a hosszú és lassú elmúlás formájában kell szembesülnünk a múlandósággal. Amikor valaki hosszan tartó betegségben szenved, vagy ápolja szerettét. Vagy amikor egyszerűen csak az öregedés folyamatában kiteljesedő törékenységgel szembesülünk.
A Prédikátor könyve gyönyörű költői képekkel írja le ezt a folyamatot:
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején! Míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, amelyekről ezt mondod: nem szeretem őket. Míg el nem sötétedik a Nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei. Támolyognak az erős férfiak. Megállnak az őrlő leányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik. A sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán köröskörül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd.12.1-7)
Porból porrá leszünk. Talán fel is tűnik rögtön a párhuzam a zsoltár, a prédikátor üzenete, és a teremtés könyve között. „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” A zsoltár arról beszél, hogy minden ember annyit ér, mint a pára, a lehelet - a teremtés történetében pedig azt olvassuk: Isten az ő leheletét adja az emberbe, így ad neki lelket. Ez a lehelet életet is jelent.
Múlandóak vagyunk, mert a lélek visszatér Istenhez, aki adta, és a por porrá lesz. Egyszerű, egyértelmű kép. Mit kezdesz ezzel, amikor a szeretteid, vagy a saját múlandóságoddal szembesülsz? Hárítod? Nem foglalkozol vele? Szeretnéd elfelejteni? Bosszús vagy miatta? Dühös vagy miatta? Esetleg félsz tőle?
Szeretném az Evangéliumot hirdetni neked: Krisztus feltámadt a halálból, valóban feltámadt! Látta múlandóságunkat, és látta, hogy a múlandóságunk végén őnélküle az örök kárhozat vár ránk. Eljött azért, hogy legyőzze a múlandóságot.
2. A második szó a mérce
Milyen mérce alapján tartom az életemet és az abban lévő dolgokat értékesnek vagy értéktelennek? Mert ha az ember élete múlandó, mint a pára, akkor nagyon-nagyon fontos, hogy ezt a múlandó, pára életemet milyen dolgokkal töltöm meg. Mi alapján tartom a múlandó, törékeny létemet értékesnek, értelmesnek és boldognak? Azt gondolom, ha létezik olyan része az életnek, ahol nincs egységes mérce a világban, akkor az a boldogság. Nincsenek egységes boldogság-mércék. Vannak divatos mércék, amelyek kultúránként, koronként fenntartják magukat bizonyos ideig. Manapság nálunk a kisiskolás korosztályban például elterjedt mércéje a boldogságnak, hogy bizonyos típusú mobiltelefonnal rendelkezel-e. Ha az a divatos márka megvan, akkor a kisdiák boldognak gondolja magát. A felnőtt gyermekek szülei akkor boldogok, ha csemetéjük párkapcsolata eljut az eljegyzésig – mert abban ott van a házasság és az unokák születésének a reménysége. Sok ilyen alkalmi boldogság-mérce születik egy emberélet során.
Mi alapján tartom a múlandó életemet értékesnek és boldognak?
Főleg egy élet végén visszatekintve nagyon aktuális ez a kérdés. Nagyon sokan igyekeznek olyan módon értékeket felhalmozni életük során, amit aztán továbbadhatnak az utódaiknak. Nem feltétlenül anyagi vagyont, de valamit, ami tovább adható. Mert a gyermekeikben, unokáikban szeretnék meglátni, megélni az élet értelmét. Mások – megdöbbentően sokan – akkor tartják magukat boldognak, ha jól működő emberi kapcsolataik vannak. Ha vannak, akik szeretik őket, és vannak, akiket ők szerethetnek.
Nagyon-nagyon sok mércét fel tudunk sorolni, de a lényeg, hogy a múlandó ember magától csak múlandó dolgokban találja magát boldognak, és értékesnek is általában olyan dolgokat tart, amelyek önmagukban múlandóak.
A közelmúltban beszélgettem egy fiatalemberrel, akinek nagyon fontossá lett egy mondat, amit egy műszaki egyetemi tanára mondott neki. Így hangzott ez: „Uraim, olyan életet kívánok önöknek, hogy este, mikor a tükörbe néznek, azt mondhassák minden nap végén: mindent megtettem, ami tőlem tellett.” Ez határozta meg innentől az ő értékrendjét. Arra törekedett, hogy az élet legkülönbözőbb területein, minden dologban, munkában, kapcsolatokban elmondhassa magáról: ő minden tőle telhetőt megtett. Elkezdtem beszélgetni ezzel a fiatalemberrel arról, hogy vajon milyenek az estéi? Mennyire sikerül abba a tükörbe felszabadultan belenézni? Van-e olyan este, amikor kerüli a fürdőszobát, jelképes értelemben, hogy ne kelljen ebbe a tükörbe beletekinteni? - Mert ez egy nagyon szép érték, nemes célkitűzés, de az az igazság, hogy akármilyen nemes értékrendet állít is fel magának az ember, akármennyire törekszik is becsületesen megfelelni annak, törvényszerűen bele fog ütközni saját korlátaiba. Egy ponton mindig szembesülnie kell az embernek azzal, hogy magától, ha a legtöbbet teszi is meg, akkor sem lehet annyira boldog, amennyire szeretne, mert a léte törékeny.
Mégis, mi lehet az ember esélye akkor, amikor szembesül életének múlandóságával? Az egyetlen igazi megoldás az örök, maradandó dolgokhoz való kötődés. A Biblia tanítása szerint a Mindenható Isten örök, nem változik sohasem, és az öröklétben részt ad azoknak, akik hisznek Benne, és Jézus Krisztusban, a Megváltóban. A múlandó ember megragadhatja az örök Isten karját, ha hittel fordul hozzá.
3. Harmadik szó az idő
Lekció
Jn 20,1-18