Bizonyára sokan tudjátok, hogy bibliaolvasó vezérfonalunk szerint most az ótestamentumi részben Jób könyve van soron. Pár nappal ezelőtt panaszolta valaki a gyülekezetből, hogy ő is olvassa Jóbot, de mennél tovább olvassa, annál jobban elszomorodik, sőt elkeseredik, annál kétségbeejtőbbnek találja az egész könyv mondanivalóját. Pedig Isten Lelke ezt a könyvet éppen nem elkeserítésül, hanem vigasztalásul szánta az élet különböző helyzeteiben hánykolódó hívő embereknek. Jó lenne hát, ha most néhány vasárnapon át itt a templomban is a Jób könyvével foglalkoznánk, és megkeresnénk benne a bátorítást, vigasztalást, erősítést, amit Isten a mai gyermekeinek ad benne. Amit ma felolvastam, arról tudósít, hogy miként viselkedik egy igazán istenfélő ember az élet különböző helyzeteiben. Lássuk hát közelebbről!
Ahogyan a leírást olvassuk, ez a Jób, aki valahol a Jordánon túl, keletre lakott, szinte olyan volt, mint egy kis fejedelem: mesés vagyon fölött uralkodott, boldog, szép családi életnek örvendezett. Szerencsés ember volt. Mély vallásossága, igaz kegyessége közismert volt mindenfelé az emberek között. Ő maga a földi jólétnek ezeket a bizonyságait úgy tekintette, mint áldást, amit nagy alázatos hálával fogadott el Isten kezéből. Az Ige leírásán át bepillantást nyerünk Jób családi életébe is, és ott egy boldog ember boldog, vidám családi életét látjuk. Gyermekei már nagyok voltak, a felnőtt fiúk, meg a szülői ház között igen szép, bensőséges szeretetviszony alakult ki. A testvérek meghívták egymást születésnapi lakomájukra, együtt örvendeztek, együtt szórakoztak, kikerülve a szülői házból is összetartottak. Hány mai szülő örülne, ha látná, hogy felnőtt gyermekei így szeretik egymást! Jób bizonyára nem félt attól, hogy ha egy szép napon lehunyja a szemét, gyermekei összemarakodnak az örökségen. Az igazán istenfélő otthonban felnőtt gyermekek kivitték magukkal az életbe is a szülői ház áldott lelkületét, szeretetét.
De Jób sem tekintette úgy a saját szárnyukra bocsátott fiait, meg leányait, mint akikkel szemben most már minden szülői kötelességét “letudta”, elintézte. Nagyon figyelemreméltó, amit csinál: a kora reggeli órákban odaáll Isten színe elé, áldozatot mutat be gyermekeiért, kiönti lelkét, gyermekei felől való gondolatait, aggodalmait az Úr elé, elkiáltja gyermekei nevét Isten trónja előtt. Igen, egy igazán istenfélő édesapa, aki nem elégszik meg azzal, hogy gyermekei szerencsésen felnőnek, jól elhelyezkednek a világban, megnősülnek, férjhez mennek, boldogulnak, hanem még most is úgy tekinti őket, mint akikért Isten előtt felelős. Olyan megható, amit ez az apa csinál! Úgy vallja meg Istennek gyermekei esetleges bűneit, mintha sajátját vallaná. “Hátha vétkeztek az én fiaim és gonoszt gondoltak Isten ellen az ő szívükben” - mondja magában aggódva és égőáldozatot gyújt mindenikért külön. Mindent megtesz azért, hogy gyermekei dolga Isten felé rendben legyen, mert tudja, ez a legfőbb jó, a legegzisztenciálisabb ügye az embernek! Óh, mi édesapák és édesanyák, mit teszünk azért, hogy gyermekeink minden bűne odakerüljön arra az oltárra, ahol Istennek ama Báránya magára veszi és kiengeszteli azt?! Jób ezért kelt fel kora hajnalban, hogy ezt megtehesse a gyermekeiért - mégpedig nemcsak olykor, egy-egy ünnepélyes felbuzdulásban, hanem “minden napon”- ahogy az Igében olvassuk. Ímé, röviden: ilyen ember volt ez a Jób, nem száll fejébe a dicsőség, így viselkedik az élet napsugaras oldalán. Egy igazán istenfélő embert nem tesz elbizakodottá a jólét, nem fordítja el szívét Istentől a gazdagság, nem gőgös, nem hiú, beképzelt, nagyképű, nem henceg a jól sikerült gyermekeivel: tud bővölködni - ahogyan egyszer Pál mondja önmagáról. (Fil 4,12) Nem csoda, ha ilyen apának a gyerekei is derék emberekké lettek - örülhetett nekik! Boldog ember volt Jób, igazán Isten-áldotta élet! Talán sokan irigyelték is ezt a szerencsés embert, akit ímé, ilyen gazdagon megáldott az Isten!
De azután egyszer csak valami nagy-nagy fordulat jön Jób életében is! Beborul az ég és olyan időszak köszönt a boldog emberre, amelyikben nyilvánvalóvá kell lennie annak, hogy Isten áldása nem annyi, mint az élet napsugaras oldalának külső jóléte és sikere. Egymás után szakadnak a legborzasztóbb csapások Jóbra. Gyászos hírnökök hozzák a szomorú hírt, hogy ellenséges csapatok támadtak a nyájra és megsemmisítették azt - amit az emberek meghagytak, azt villámcsapás pusztította el - ott vesztek a szolgák is mind! A dúsgazdag ember egyik pillanatról a másikra koldusszegénnyé lett! És még mindig nincs vége a csapásoknak. Jön a negyedik hírnök, és hozza a legszörnyűbb hírt: gyermekei, amikor éppen mind együtt ünnepeltek, váratlan szerencsétlenség következtében mind egy szálig meghaltak! Elvesztett hát Jób mindent, mindent, ami miatt szerencsésnek, hatalmasnak, boldognak, áldottnak mondhatták az emberek! Egyik óráról a másikra koldusszegény, szerencsétlen, magányos, szomorú emberré vált. Hogyan fogja elviselni ezt a változást? Vajon összetörik, összeomlik alatta? Láttunk már ilyet! Mi, akik átéltük a II. világháborút, nagyon is jól tudjuk, milyen elkeseredésbe, milyen reménytelenségbe, milyen életundorba tudják sodorni az embert az ilyen katasztrófák! Van úgy, hogy egy életre megnyomorodik egy-egy lélek az átélt veszteségek, gyászok, katasztrófák súlya alatt! A jóbi sors, amikor ilyen kegyetlenül sújt valakit az élet, amikor ilyen érthetetlenül zuhannak a csapások valakire: nem teszi-e az ember elméjét zavarodottá, kibírhatja-e ezt egy ember józan ésszel és ép hittel, nem nyomják-e agyon ezek a súlyok a hitét? Nem volna-e természetes, ha Jób ezek után fölmondaná a hűséget mennyei Oltalmazójának, mert ímé, csúnyán cserben hagyta!? Hát azok a szép, kegyes családi gyakorlatok, szokások, áldozatok, imádságok: mind-mind hiábavalók voltak?! Érthetetlen, ami itt történik!
De hiszen Isten nem is azt várja, hogy az ember megértse Őt, hanem azt, hogy bízzon Benne! Jóbtól is csak azt várja, hogy meghajoljon előtte és elismerje, hogy Isten akkor is igazságos, ha égrekiáltó igazságtalanságnak látszik, ami történik a földön. Most kell megmutatkoznia annak, hogy Jób hite valóságos hit volt-e a jólét napjaiban, vagy csak azért igyekezett Isten kedvében járni, hogy az isteni áldás jobban olajozza élete szekerének kerekét? Mert van olyan kegyesség, amelyik csak arra való, hogy bebiztosítsa az ember a szerencsét, a jólétet, az életlehetőséget magának és családjának Istentől. Az istentagadók egyenesen azt állítják, hogy mindenféle Isten-hit mögött ilyen önző érdek rejlik. Senki sem hívő “potyára”, hiába, hanem valamiért! Senki sem szereti Istent magáért Istenért, hanem csak azért, amit Tőle remél! - Nos: Jób esetében nem így van! Most látszik, hogy eddigi életében az Istenben való hit nemcsak érdek volt, hanem őszinte Isten kezében élés! Keleti jelképes mozdulatokkal ad kifejezést borzalmas fájdalmának: megszaggatva ruháit földre borul és - imádkozik! Nem szitkozódik, nem káromkodik, nem jajveszékel, nem átkozódik: imádkozik. Sőt, imádja az Istent! Azt hiszem, a történet e részletének itt van a csúcspontja, ezért történt minden, itt van az értelme az egésznek: ott, hogy a megtépett, megalázott, kifosztott ember Isten elé borul! Olvastam valahol, hogy a cirkuszi artistákat mindenekelőtt elesni tanítják meg: ott kezdődik a művészet, hogy valaki úgy tudjon esni, elvágódni, hogy ne üsse meg magát. A hívő embernek is van ilyen titka: úgy tud esni, hogy nem üti meg magát. Ha egy istenfélő ember a térdeire esik: akkor akármilyen nagyot esett, nem ütötte meg magát. Jób igen magasról zuhant igen mélyre, de a térdeire esett és ezért bírta ki! És ha egy ember, egyház, nép, a rája nehezedő teher alatt térdre esik: nem volt értelmetlen a szenvedése.
Nézzétek: a szerencsétlen Jób imádkozik! És nem úgy, mint egy kétségbeesett, eszét majdnem elvesztett ember, aki mintegy idegen, ellenséges hatalommal állva szemben megpróbál kikönyörögni mégis valamit, visszarimánkodni valamit, hanem úgy, mint akkor, amikor szerencsés volt: imádva, magasztalva borul Isten elé a földre! Így viselkedik ez az istenfélő ember, aki hozzá van szokva, hogy élete Isten kezében van, sorsát Isten irányítja, hordozza, alakítja. Hátborzongatóan nagyszerű, amint mondja: “Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” Az égő szenvedés órájában, a csapások kellős közepette csak az tud így beszélni, aki már előbb is igazán hitben élt! Aki nem most tapogat, nem most keresgél isteni támaszték után, hanem aki eddig is Istentől való függésben élt. Nem most tanulta meg, hanem már a jó napokban is tudta, hogy javai és gyermekei nem saját tulajdonai, hanem Istenéi, Tőle kapta sáfárságra, Isten az Úr fölötte! Mivel azelőtt is már hitben tudta elmondani, hogy “Az Úr adta,... áldott legyen az Úrnak neve!” - ezért volt képes most szintén hitben elmondani: “Az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve”. És ez több, mint kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlanba, több, mint rezignált megadás. - Ez azt jelenti, hogy az ember leveretve is győzött, lesújtva is magasabbra emelkedett, - ez annak a diadalmas hitnek a bizonyossága, hogy Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek, Övé a dicsőség mindenben! Így viselkedik egy igazán istenfélő ember földi élete nehéz óráiban és napjaiban. Milyen másképpen éri a szerencsétlenség azt az embert, aki csak magában áll, Isten nélkül, e látható világon túli reménység nélkül! Akinek számára csak a látható világ dolgai léteznek! Az ilyen embert a Jóbéhoz hasonló élmény tökéletesen lesújtja, még ha igyekezett is azelőtt kedvébe járni az úgynevezett “Jóistennek”. Nincs támasza, nincs reménye, tartása, nincs semmi, amibe az események hullámzásában hányt-vetett élet horgonyát belevesse.
Örök emberi törekvés, hogy az ember mindenképpen szeretné bebiztosítani szerencséjét, a boldogulását - egész biztosító intézetek, társaságok működnek közre ebben -, nos: Isten többet akar ennél: az életünket akarja bebiztosítani! Isten nemcsak szerencsétlenség és halál esetére biztosít, hanem magától a szerencsétlenségtől és haláltól akarja biztosítani az életünket! Különös dolog ez! Nem kerül semmibe, nem kell érte fizetni se, ingyen ajánlja föl mindenkinek az Úr! Benne vagy te is ebben az életbiztosításban, ha igazán hiszel Jézus Krisztusban mint Megváltó Uradban. Ha igazán hiszed azt, hogy bűnös vagy, annyira, hogy csak büntetést érdemelnél Istentől, de Jézus kezességet vállalt érted, adósságodat kifizette, büntetésedet elszenvedte, kitöltötte helyetted. Aki Jézus halálára és feltámadására, Isten megváltó szeretetére úgy rá meri tenni az életét, mint például Pál apostol, az ugyanúgy mondhatja is, mint Pál apostol: “Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm 8,38-39)
Tehát: “meg vagyok győződve”, azaz bizonyos vagyok, be vagyok biztosítva arra, hogy semmi el nem szakíthat Istentől! Sem a jólét, sem a balsors! Az ilyen élet igazán örökre be van biztosítva még a síron túlra is! Hiszen Jézus mondta: “Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él az!” (Jn 11,25) - Ez az egyetlen igazi biztosítás, ami valóban bizonyosságot, tartást, erőt ad ebben a forgandó szerencséjű világban. Olyan biztonságérzetet, amit nem lehet megtörni, amit nem lehet megingatni.
Sok minden teher és szenvedés szakadt még ezután Jóbra, de az első próbát megállotta a hite. Jöhet még bármi a hívő emberre: de ne féljen semmitől, ha igazán őszinte hittel tud így fohászkodni:
Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
(295. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1958. augusztus 10. (szerk: A Jób sorozat többi igehirdetéséből következtetve.)