Kedves testvéreim! Többször és többféle formában volt már szó itt, ebben a templomban is közöttünk a Bibliának erről a ragyogó gyöngyszeméről, a tékozló fiúnak erről a csodálatos, nagyszerű történetéről. Annyira, hogy alig-alig lehet már valami újat mondani ezzel kapcsolatban. Amikor most mégis ennek az alapján szeretném hirdetni az igét közöttetek, talán én sem mondok újat. De újra szeretném elmondani Istennek azt az üzenetét, amit most újra kaptam belőle. Négy kérdéscsoport köré szeretném összeállítani a mondanivalómat. Ez a négy kérdés ez: Miért akart elmenni ez a fiú hazulról; azután: hová jutott? Majd pedig, hogy mi késztette újra a hazamenetelre? És végül, hogy milyen fogadtatásra talált?
Tehát miért akart elmenni ez a fiú hazulról? Az ám! Hát miért? Hát nem volt neki jó otthon? Hát nem jó az, amikor valakinek otthona van? Nem jó az, amikor valakinek édesatyja van, akihez tartozik, aki szeretettel viseli a gondját és körülveszi, tanácsaival igazgatja, aki mindennel ellátja, amire szüksége van? Hát nem jó az, amikor valakinek testvérei vannak, akikkel egy lelki levegőt szívhat? Hát nem jó gyermeknek lenni, egy gazdag, jóságos édesatya gyermekének lenni? Hát nem jó együtt munkálkodni a mi édesatyánkkal? Magunkon érezni az ő tekintetét? Belerejtőzni az ő szeretetébe, kikérni a tanácsát, feltárni előtte a szívünket, meghitt együttlétben megbeszélni vele mindenféle ügyes-bajos dolgainkat? Hát ez nem jó?! Dehogynem jó! Ez a legjobb dolog a világon, ami csak létezik. Odüsszeusszal, az alvilág nagy bolyongó vándorával mondatta Homérosz: Nincs ezen a világon nagyszerűbb valami, édesebb valami, mint egy szerető otthon, szerető szülőkkel.
S valóban, testvérek, hogyha még földi viszonylatban is így van ez, mennyivel inkább így van ez abban a viszonylatban, amiről az ige beszél nékünk. Nincs a világon nagyszerűbb dolog, mint az, hogy nekünk, embereknek van egy Édesatyánk a mennyben. Nincsen felségesebb kiváltság annál, mint hogy mi, emberek, nyomorúságos, hitvány férgek, azt mondhatjuk, hogy mi Atyánk, ki vagy a mennyben… Nagyszerű dolog. De hát akkor miért nem érezzük jól magunkat mellette és vele? Miért akarunk mindig újra és újra megszabadulni tőle, őtőle, aki pedig mindig csak jót akar nekünk, a legjobbat akarja nekünk? Micsoda különös menekülési ösztön az az embernek a szívében, amelyik mindig, újra és újra elsodorja az Atyának a közeléből?! Valami messzi vidékre eltávolít bennünket az Istentől. Hogyan lehetséges az, testvérek, hogy mi, emberek néha szántszándékkal rohanunk a magunk vesztébe, és hogy nem bírjuk ki sokáig az Istennel való együttlétnek a békességét és az örömét, hanem mindig jobban vonz bennünket az a távoli vidék, az az ismeretlen messzeség, és annak a teljes bizonytalansága? Hát nem természetellenes valami ez? Nézzétek, a fecskepárnak szinte úgy kell kilökni a fiókáit a fészekből, amikor elérkezik a repülésnek az ideje, mi emberek pedig alig várjuk azt a pillanatot, hogy hátat fordíthassunk az Istennek, és a magunk útjain járjunk, és a magunk feje szerint cselekedjünk mindent. De hát miért? Hát nem természetellenes valami ez?
Talán azért, amiért ez a tékozló fiú, aki nyűgnek illeszti magán az Atyának a gyámkodását, nagykorúsítani akarta magát? Föl akart szabadulni azoktól a törvényektől, szabályoktól, rendelkezésektől, amiket az atyja adott ki néki, és amelyikkel kapcsolatban úgy érezte, hogy ezeket bénítják őt szabad mozgásában, az ő szabad akaratának a teljesítésében. Valahogy azt gondolta magában, hogy ne szabjon nekem senki más törvényt, tudom én magamtól, hogy mi a jó és mi a rossz. Elég fölnőtt vagyok én már ahhoz, benőtt már az én fejem lágya, meg tudok én állni a magam lábán is. Nem éreztétek még sohasem azt, testvérek, hogy néha olyan nehézzé, olyan szűkké teszik az életet azok a korlátok, amelyeket az Isten szab elénk? Amikor mindig, újra és újra azt mondja, hogy ezt ne tedd, azt nem szabad! Ne tűrd meg magadban azt a gondolatot, ne nézz a más asszonyára vágyakozó kívánsággal! Bocsáss meg annak, aki ellened vétett! Szeresd még a rosszakaródat is! Vedd föl a keresztedet, és úgy kövess engem, tagadd meg magadat, állj ellene a kísértésnek, és így tovább... Csupa olyan korlátok ezek, amelyek mind-mind gátolják az embert abban, hogy azt tegye, ami végre jól esik. Ezeken a korlátokon kívül, igen, ott, a korlátokon kívül, ott az ismeretlen örömöknek az igézete vonz. Ott, a korlátokon kívül, ott van valahol az a szabad élet, amire vágyakozik az ember. Ott végre a magam ura lehetek. Azt cselekszem, ami jólesik, kiélhetem magam gátlástalanul. Terhes néha az a morális függőség. Hát miért hagyjam, hogy az ösztöneim és a vágyai mindig újra és újra beleütközzenek az Isten parancsolataiba, az Isten törvényeibe és tilalmaiba? Igen, testvérek, én azt hiszem, nagyon sok ilyen gyermeke van az Istennek, aki fél attól, hogy nem fogja tudni kiélvezni az életet, hogyha ott marad mindig az Istennek, az Atyának a közelségében, hogy kimarad valamiből, amit ez az élet örömökben nyújthatna még néki, és ezért azután függetleníteni szeretné magát. Ezért ment el a tékozló fiú.
De hogy hová jutott! Testvérek, nincs a világon nagyobb balgaság, mint az a hiedelem, hogy ha függetlenítem magamat az Istennek a parancsolataitól és az Isten törvényétől, akkor szabaddá válok, akkor fölszabadulok. Ennek pontosan az ellenkezője szokott történni. Nézzétek, így folytatódik a történet a 14. és a 15. versben: „Minek utána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén hozzászegődnék annak a vidéknek egyik polgárához, és az elküldé őt az ő mezeire, disznókat legeltetni...” Az Istentől való elszakadásnak ez a tragikomikuma. Ez a fiú elmegy, mert föl akar szabadulni az atyjának a gyámkodása alól, és hamarosan másvalakinek az uralma alá kerül. Otthon szabad lehetett volna, szabadon lehetett volna fiú, édes gyermek, de ez nem kellett néki, és az idegenben pedig szolga lesz. És ez mindig így történik. Tehát nem válik szabaddá, csak egyszerűen urat cserélt és rossz cserét hajtott végre, mert az ember mindig tartozik valakihez, vagy az Istenhez, vagy pedig ha nem az Istenhez, akkor annak az Istentől távoli vidéknek valamelyik polgárához. És az teljesen mindegy, hogy azután azt a polgárt minek hívják: italnak, pénznek, szexuális ösztönnek, karriernek, sikernek, betegségtől való félelemnek, holnapi napnak... Mindegy, akkor annak szolgál, mert nincs semleges állapot, amiben az ember teljesen csak a maga ura lehetne, és azt tehetné, ami jólesik. Van egy német közmondás, amelyik azt mondja, ha az ember kiűzi az Istent az ajtón, rögtön beözönlenek a pót-istenek az ablakon. És ez mindig így van. Hogyha valamelyik ösztönömet, például valamelyik vágyamat függetleníteni akarom az Istentől, és ha szabadon akarom kiélni végre, gátlástalanul, akkor az az ösztönöm, vagy az a vágyam egyszerre fölibem nő, zsarnokká lesz, eluralkodik rajtam, istenné válik – pót-istenné persze. Mert minden istenné válik fölöttünk, amit nem állítunk be az egy igaz Istennek a szolgálatába. Mindig az történik, hogy amikor valaki függetleníti magát az Istentől, akkor elszegődik annak a vidéknek valamelyik polgárához. Persze szolgának. S rövid ideig tartó tobzódás után szolgaság lesz belőle. Szegény tékozló fiú!
Nem látják ezek a tékozló fiak, és nem tudják észrevenni, és belátni, hogy azok a tilalmak és azok a parancsok, amelyeket az Isten állít elénk, éppen nem arra valók, hogy meggátoljanak bennünket a szabadságunkban, hanem ellenkezőleg: arra valók, hogy biztosítsák számunkra a szabadságot. Tehát, hogy szabad maradhasson az ember a meggátló és a megkötöző erőktől. Aki Istentől távoli vidékre emigrál, az elvágja a gyökereit. A gyökerek persze jelentenek bizonyos megkötöttséget, de ugyanakkor kapcsolatot is az élet erőivel. És aki ettől megszabadítja önmagát, az rövid időn belül elhervad. Szegény tékozló fiúk ki akarják tombolni magukat. Minthogyha azzal, hogy hátat fordítanak az Istennek, valami új és valami jó jönne bele az életükbe. Minthogyha azzal, hogy valaki az otthonát, a lelki otthonát, meg az Isten iránti hűségét, meg az istenfélő életet, meg a fegyelmet, meg a hálát elhagyja, akkor egyszerre boldogabbá válnék, felszabadultabbá válnék. Testvérek, hogyha ilyen nagyon könnyen válna az ember boldoggá, akkor ez a mai emberiség már valami kimondhatatlan boldogságnak a tengerén úszkálhatna kedvére! Hiszen ma már egész tömegek vannak, akik az atyai házat és annak a szokásait és a gyermeki hitet eldobták maguktól – és vajon boldogabbakká váltak? Nem. Mennél tovább haladtak ezen az úton, annál nagyobb zűrzavarba kerültek. Annál gondtalanabbakká váltak. Keserves ennek az útnak a vége. Íme, így olvassuk ebben az igében, hogy „az elküldé őt az ő mezejére disznókat legeltetni, és kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek és senki sem ád vala néki”. Testvérek, a pót-istenek mindig így fizetnek, amikor valaki függetleníti magát az egy igaz Istentől. Ezt nyeri az ember, lealjasodás, meg moslék, meg éhség, meg háború, meg családi tragédiák, meg boldogtalan élet, meg elrontott sorsok – földi pokol. Ide jut a tékozló fiú, és minden tékozló fiú idejut.
De azért, tudjátok, mégis jó ez a mélység valamire. Mert íme, így folytatódik a történet: „Amikor azután magába szállott, monda: az én Atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg. Fölkelvén elmegyek az én Atyámhoz és ezt mondom néki Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Mi késztette ezt a fiút arra, hogy mégis hazagondoljon és elinduljon hazafelé? Az éhség, a szükség, a nyomorúság. Nem arról van szó, hogy megbánta volna azt, hogy otthagyta szeretetlenül az atyját. Szó sincs arról, hogy ő látni akarta újra azt az édesatyát, aki olyan szomorúan búcsúzott el tőle, és nézett utána, amikor eltávolodott, dehogy! Enni akart, mert üres volt a gyomra. Korgott a gyomra. Nem volt ebben bűnbánat. Bajba jutott. Hát igazán nem valami magasztos motívum! A legprimitívebb életszükséglet hajtja hazafelé. Persze kitalált hozzá egy tetszetős magyarázatot, indokot, s magában így fogalmazta, hogy „vétkeztem az ég ellen és teellened”, de ez csak mellébeszélés, nem igaz ebből egy szó sem. Nem komolyan gondolja ő ezt. Nem volt őbenne bűnbánat, igazi bűnbánat, dehogy... Csak enni akart, mert már senki nem adott néki, és most megpróbálja otthon, és akár béres is lesz inkább, csak kapjon valamit enni, csak kipihenhesse magát egy kicsit a sok nélkülözés után. Hitvány ember ez a tékozló fiú a lelke legmélyéig! Hát csak ezért kell néki az atya? Hát csak arra való egy édesatya, hogy ha baj van, akkor segítsen?!
De testvérek, vigyázzunk egy kicsit, mielőtt túlságosan szigorúan ítélkeznénk fölötte. Nem úgy van-e ma is mindig, hogy mi is akkor keressük igazán vágyakozó szívvel az Istennek a közelségét, akkor forrósodnak át igazában az imádságaink, amikor valami baj van? Amikor a saját erőinknek a végére jutottunk, amikor valahol zsákutcába került az életünk? Nincs a világon még valami, ami annyira odafordítaná az embernek a tekintetét Isten felé, mint éppen a baj. A testi vagy a lelki szenvedés. Hogy micsoda hitványság ez bennünk, testvérek! Hogy amíg jól megy a sorunk, addig nem is igazán életszükséglet a számunkra Isten. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor szinte közömbös az, hogy van-e Isten. Amikor egyenesen nélkülözhető a számunkra Isten. De hogyha azután jön az éhség, vagy jön valami betegség, vagy fenyeget a halál, vagy szorongat valami félelem, akkor egyszerre eszünkbe jut Isten, és fölkiáltunk, hogy jaj, Istenem, most segíts!
Itt értem meg, hogy miért engedte el ez az édesapa ezt a fiút, amikor el akart menni. Miért nem csapott az asztalra? Miért nem tartotta vissza akár erőszakkal is? Azért, mert bizonyára tudta, hogy majd a szükség úgyis hazahajtja ezt a gyermeket, majd amikor megcsömörlik az élettől, és attól, amit ottan, azon a messze vidéken tapasztalt, távol az atyától, majd akkor eszébe jut néki, hogy milyen jó volt otthon. Vajon nem tesz-e Isten jót az emberrel, amikor engedi csődbe kerülni, amikor engedi a bajba belemerülni, hogy összetörjön a büszkesége, és eljusson az ember végre odáig, hogy kell az Isten, kell, mert nem megy nélküle?! Igen, amikor az ember bajban van, akkor nagyon sok mindenre képes. Ez a tékozló fiú is olyat tesz, ami különben eszébe se jutott volna neki. Én igazán nem csodálnám, hogyha ez az atya a kutyákkal zavartatná el a háza felé közeledő fiút mindenféle kitalált bűnbánatával együtt - így mormolja magában, hogy „vétkeztem az ég ellen, és te ellened…”. Dehogy érzi, hogy vétkezett! Mesebeszéd, hazudsz, éhes vagy, s nem ad senki... Bajban vagy, csődbe jutottál, és most megpróbálod otthon. Nem az atyád kell neked, hanem csak a gazdagsága, amiből meg tudsz élni, amiből meg tudod tölteni a gyomrodat újra. Sőt, egy kis rosszmájúsággal még azt is mondhatná valaki, hogy ha újból jóllakott, és egy kicsit kipihente magát, akkor ez a gyerek úgyis megint hátat fog fordítani mindennek. Megint elmegy messze idegenbe.
Mert ez így szokott lenni az ilyen emberekkel. Csak addig szoktak ott maradni az Isten mellett, amíg tart a baj. És amikor egyszer kiderül az ég fölöttük, akkor rögtön lelohad az a nagy istenkeresési vágy. Hol vannak azok az emberek, akik annak idején – emlékeztek rá – a bunkerekben úgy fogadkoztak, és ígéreteket tettek, hogy csak most segítsem meg az Isten! Hol vannak azok a szülők, akik annak idején itt, ennél az asztalnál olyan nagy, áhítatos arccal kereszteltették meg a gyermekeiket? Hol vannak azok a betegek, akik egy-egy súlyos operáció előtt olyan sürgősen hívták a lelkészt, hogy hozzon nekik úrvacsorát? Hol vannak azok az emberek, akik az élet egy-egy kritikus pillanatában olyan nagyon fájdalmasan ostromolták az eget? Gyanús dolog az, kedves testvérek, mindig gyanús az, amikor valakit a szükség hajt oda, hogy keresse Istennek az oltalmát és Istennek a segítségét.
De micsoda szeretet az, amelyik így is elfogad! Íme, ezt olvassuk: „felkelvén elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, megesék rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék, és megcsókolgatá őt”. Tudjátok, én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy szinte szeretném odakiáltani ennek az édesatyának, hogy: Te édesatya, hát mit csinálsz? Ne hamarkodd el a dolgot! Hát nem látod, hogy ez a te fiad, ez csak enni jön haza, mert üres a hasa? Hát ez csak egy kicsit pihenni jön haza, mert kimerült az idegenben, és elpazarolta az életerőit. Azután, majd hogyha kipihente magát, akkor újra faképnél hagy. Nem igaz ennek az embernek a bűnbánata! Csak egy kicsit meg van szeppenve. Hát nem téged keres ez, édesatya, hanem csak azt, amit adsz neki, amit majd kaphat tőled, ne siesd el, túl jóhiszemű vagy a fiaddal szemben! Hát ez a gyerek nem szeret téged igazán. Ne higgy neki!
Te édes Atya, túl jóhiszemű vagy ezzel a világgal szemben. Túl jóhiszemű vagy, te édes Atya velünk szemben, akik most idejöttünk, ebbe a templomba. Igen, édes Atya, hát te nem tudod, hogy miért vagyunk itt? Hát azért vagyunk itt, mert félünk a jövőtől, vagy félünk egy rákbetegségtől! Vagy félünk a holnapi naptól, vagy mert kilátástalan az élet. Vagy mert valami gyász összeszorította a szívünket, mert valahol zsákutcába jutott az életünk, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút, hát ezért vagyunk itt! Hát te édes Atya, ne hidd azt, hogy velünk, templomba járó emberekkel minden olyan szépen rendben van, dehogy van rendben! Ne hidd azt, hogy mi olyan igazi bűnbánó bűnösök vagyunk – dehogy vagyunk! Meg vagyunk szeppenve néha, és akkor keresünk téged. Ne hidd azt, hogy mi mindannyian jól vasalt hívők vagyunk – csak annak látszunk!
Te édes Atya, mi nem akarunk megtérni! Nem akarunk igazán megtérni, mi csak egy kis melegséget keresünk, mert kint a világban úgy didereg a lelkünk. Hát mi nem akarunk mindig otthon maradó, veled közösségben élő, kedves gyermekeid lenni, dehogy akarunk! Mi csak egy kis védelmet kérünk tőled, mert olyan nehéz az élet. Mi csak egy parányi jóságért esedezünk, mert olyan rosszak az emberek, mi csak egy-egy órára jövünk ide megpihenni, és egy kicsit más levegőt szívni, mint odakint, mert az odakinti levegő fojtogat és szükségünk van néha a te levegődre. Mi nem akarunk megtérni, mi csak egy kis alkalmi segítséget kérünk, mert bajba jutottunk. Hát ez az igazság, Atyánk, ez az igazság. Ne higgy nekünk, csalók vagyunk, becsapunk, és minden más egyéb kegyes szavunk csak látszat és hazugság.
Ó de távol vagyunk mi attól, hogy olyan igazi bűnbánattal haza akarnánk jönni a mi édesatyánkhoz! És nézzétek, akármilyen távol vagyunk mi ettől, a mi Atyánk már meglátott bennünket. Már megesett rajtunk a szíve, már kitárta felénk a karját, már fut elénk, és megölel és megcsókol. Ilyen fogadtatásra aztán igazán egyetlen tékozló fiú sem lehet elkészülve! Hát bennünket ennyire szeretnek? Hát bennünket ennyire várnak? Hát az Isten ennyire komolyan veszi azt, hogy mi, akiket csak a szükség hajt oda néha-néha hozzá, mi igazán őhozzá akarunk menni? Mi igazán haza akarunk menni? Nézd, meg se kérdi, hogy miért jöttél, hanem egyszerűen csak örül annak, hogy jöttél, hogy itt vagy, örül az Isten annak, hogy itt vagy, akármiért jöttél. Egyáltalán nem hányja a szemedre azt, hogy na ugye, most aztán kellek neked, mert bajban vagy, és most aztán tudsz rimánkodni, hogy segítsek! Egy szót nem szól erről, hanem egyszerűen elfogad úgy, ahogyan vagy. Sőt, nemcsak hogy elfogad, hanem teljességgel visszafogad. Mint hogyha soha nem is távoztál volna el tőle, és sokkal-sokkal többet akar adni, mint amennyit vártál tőle. Nemcsak egy kis felüdülést, nemcsak egy-egy vigasztaló szót, nemcsak egy alkalmi segítséget a bajban, hanem teljes fiúi méltóságodba akar visszahelyezni. Nézzétek, az Isten hisz nekünk, az Isten megbízik bennünk, az ő teljes szeretetét, édesatyai szeretetét akarja megosztani velünk, meghív ide az asztalához. Odaültet maga mellé, a főhelyre. Kitüntet a bizalmával és a szeretetével, és a saját kezével nyújtja feléd, mondván, hogy ez az én testem, egyed. Ez az én vérem, tiérettetek ontatott ki, igyatok belőle mindnyájan.
Nézd, hogy örül az Isten! Hogy örül neked, aki pedig olyan félszívvel jöttél ide hozzá. Íme, ennyire örül, hogy az Atya pedig azt mondja szolgáinak: hozzátok ki a legszebb ruhát. Adjátok fel reá, húzzatok gyűrűt a kezére, sarut a lábaira, és előhozván a hízott tulkot, vágjátok le – még tulok is lesz! Vágjátok le, és együnk és vigadjunk!
Így örül neked, meg nekem, a mi Édesatyánk. Ne akarjad elrontani az örömét. Ne élj vissza a bizalmával. Örülj te is, együtt Ővele! Örülj annak, hogy ha te elvesztél is Isten számára, Isten nem veszett el a te számodra. Ezen a történeten keresztül lásd meg azt az Édesatyát, aki kitárt karral siet eléd. Aki még a mennyből is utánad jött erre a földre, olyan valóságosan és véresen, mint ahogyan a megfeszített és a feltámadott Jézusban látható. Igen, őreá néz, Jézusra, mert ezt a történetet ő mondotta el. Az a valaki, aki azt mondta, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, és „aki engem látott, az az Atyát látta”. Tehát Jézus az Isten édesatyai szívének a hangja, amint kiáltja feléd, hogy „aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem”, tehát jöhetsz bátran te is. Így is jöhetsz, ahogyan vagy. Elfogad az Isten, nyitva van előtted minden ajtó, vár, nyitott ajtókkal vár az Isten. Bizonyság reá az a megtöretett kenyér és az a kiontatott bor, amit ennél az asztalnál a te kezedbe is odatesz a mi Atyánk. Ne akard, hogy csalódjon benned az Isten! Ő úgy fogad, mint aki igazán, őszintén, teljesen őhozzá akarsz visszajönni. Próbáljunk így jönni. És így mondani, hogy:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűnpihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
Ámen.
Dátum: 1967. október 22.