Kedves testvéreim! Ahogyan be is jelentettem, szeretném a múlt vasárnap elkezdett igehirdetést folytatni a predestinációról, Isten örök, eleve elrendeléséről. Talán emlékeztek rá, odáig jutottunk el, hogy azt mondottam, a predestináció tulajdonképpen az a boldog tapasztalat, amit Máté is átélt akkor, amikor elhangzott feléje egy hívás, egy drága hívó szó: „Te kövess engem!”. E hívó szó nyomán megérintette és megragadta őt Istennek az örök szeretete, és lehetővé tette a számára azt, hogy fölállva a háromszögű asztaltól elinduljon és kövesse Jézust, hogy Jézusé legyen mindörökre. Tehát, hogy az örökkévalóságnak a légköre, távlata vegye körül az ő földi életét. Igen, a predestináció az a boldog élmény, hogy rám talált Isten, hogy az Ő örök bűnbocsátó szeretetébe, az Ő kegyelmébe befogadott Isten.
Az hogy az övé lehettem, az hogy egyáltalán hihetek benne, hogy részesülhetek a vele való életközösségben mindörökre: ez egyáltalán nem rajtam múlott. Ajándék. Kegyelem! Kaptam! Én magamtól fogva nem érdemeltem volna egyebet, mint csak haragot és elvettetést. És ímé, mégis kegyelmet kaptam. Árulva eszmélek föl, hogy egy fölöttem álló titokzatos nagyhatalom rendelkezett rólam, nélkülem. Döntött mellettem, ezért dönthetek én most Őmellette. Megegyezett az Ő isteni szeretetével. Ezért lehetek én most mindörökre az Övé. Ez a boldog tapasztalat a predestináció.
De kedves testvérek, a predestináció nemcsak az üdvösségre vonatkozik. Tehát Istennek ez a kiválasztó kegyelme, amellyel önmagával való közösségre hív, nem csak arra az üdvösségre vonatkozik, amelyik majd egyszer valamikor a halál után lesz a részünk, hanem az egész földi életre is. Bármilyen fontos is mindnyájunk számára a saját egyéni üdvösségünknek a problémája és annak a bizonyossága, ne felejtsük el soha egy pillanatra sem, hogy Jézus mindenekelőtt az Isten országának az eljövetelét hirdette. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor Mátét, meg engem, meg téged elhívott, akkor ez tulajdonképpen nem másokkal – tehát mondjuk, az elvetettekkel – szemben, nem azok ellenére történt, hanem mások érdekében történt. Éppen azért történt, hogy most már azt a többit, aki még eddig nem hallotta meg a hívást, mi hívjuk ugyanúgy a Jézus Krisztusban való hitre, ahogyan mi magunk is hitre jutottunk. Tehát az eleve elrendelés, vagy kiválasztás nemcsak az üdvösségre való kiválasztás jelenti, hanem ugyanakkor szolgálatra és engedelmességre való kiválasztást is jelent. Bizonyságtételre, az Isten országának a terjesztésére, az Isten uralmának a kiteljesedésére való bizonyságtételt is jelent. Mert minden embert, aki nem hisz – aki még nem hisz –, úgy kell tekintenünk, mint akiért éppen úgy meghalt Jézus, mint azokért, akik hisznek Őbenne. Mátét nem azért hívta el Jézus, se téged, se engem, hogy most már ez a Máté, te vagy én, bezárkózzék a maga kiválasztottsága tudatának a boldog érzésébe, és így mintegy elkülönüljön a többi emberektől, hanem éppen apostoli szolgálatra hívta el, Krisztus apostolául a többi emberek felé. Erről ír Péter apostol is a levelét olvasó hívő gyülekezeteknek, amikor ezt írja: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” – és nem úgy folytatja, hogy tehát legyetek nyugodtak, biztosítva van az üdvösségetek, hanem így: „hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségről titeket az ő világosságára hívott el”. Tehát azért választott el téged Isten a vele való örök közösségre, hogy a te szavad és a te életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az üdvösségre. Azért lettél te hívővé, hogy rajtad keresztül mások is hívővé lehessenek. Azért hallhattad meg te a hívást, hogy általad mások is meghallhassák ugyanazt a hívást. Tehát az a kiváltság, hogy te már ismered Istent, hogy te meghallottad, hogy te ismered azt a kegyelmet, amelybe befogadott téged az Isten: kötelez téged. Arra kötelez, hogy ismertesd meg ugyanezt a kegyelmet azokkal is, akik még nem ismerik, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Szóról szóra így van benne János apostolnak az egyik levelében. És éppen ennek a minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának a végrehajtására hívott el téged, meg engem eszközül.
Csodálkozol rajta, hogy éppen téged? Meg vagyok győződve róla testvérek, hogy Máté is csodálkozott rajta, hogy éppen őt – de hát ezen tényleg csak csodálkozni lehet! A kiválasztottak a maguk kiválasztottságát nem is tudják másképpen megélni és megvallani, mint csak ilyen ámuló csodálkozásban. És akit ez az áhítatos csodálkozás nem indít szolgálatra és Isten kegyelméről való bizonyságtételre mások felé, az még nem is csodálkozott el igazán azon a kegyelmen, amelyben ő maga részesült. Tehát, te Máté, vedd tudomásul, hogy apostoli szolgálatra hívott el és választott ki téged magának az Isten!
Ez ideig talán még rendben is volna, hiszen nem új dolog. Rögtön fölmerül itten egy másik kérdés is. Tudniillik ez: Ha van predestináció, ha van eleve elrendelés, van-e akkor Máténak szabad döntési lehetősége, szabad akarata arra, hogy döntsön Jézus mellett? Mert hiszen hogyha Istentől van az, hogy Máté dönthetett Jézus mellett, vajon akkor nem ugyanúgy Istentől van az, hogy egy másik ember pedig nem dönthetett az Isten mellett? Nem azt jelenti a predestináció, hogy minden embernek a sorsa előre meg van szabva, rá van állítva mindenki egy bizonyos pályára, amelyet végig kell járnia, akár akarja, akár nem? Azért kellett Máténak megírnia a róla elnevezett evangéliumot az utókor számára, mert így volt elrendelve felőle? Júdásnak meg azért kellett elárulnia Jézust, mert így volt elrendelve felőle? Ha nem Máténak az érdeme az, hogy ő egy ilyen áldott életű apostollá válhatott, akkor Júdásnak se lehet bűne az, hogy ő pedig Jézust elárulta!
Testvérek! Én nagyon jól tudom, hogy itt van a predestináció egész gondolatmenetében a legsúlyosabb logikai ellentmondás. De ez is csak látszólagos, és ez is leginkább félreértésekből származik. Tudniillik a legtöbb ember valahogy úgy képzeli el a predestinációt, mint valami filozófiai determinizmust. Mondottam a múltkor: a legnagyobb baj az, hogy filozófiai kategóriák között gondolkodunk bibliai gondolkodás helyett. Sok ember úgy képzeli a predestinációt, hogy Isten erővel, az örökkévalóságtól fogva megszabott, lerögzített mindent, ami majd ezután történni fog. De hol marad akkor az embernek a döntési szabadsága és felelősségteljes cselekvése?! Hiszen akkor az egész történelem tulajdonképpen nem egyéb, mint egy olyan nagy sakkjátszma, amelyben az emberfigurákat egy magasabb rendű láthatatlan kéz tologatja ide és oda. Vagy mint egy nagy, tarka szőnyeg, amelyet minden emberi hozzáadás nélkül már megszőttek az örökkévalóságban, és amelyik a mi időnkben egyszerűen csak legöngyölödik. De ha ez így van, akkor hol maradt tere annak, ami az emberi életnek értelmet és méltóságot ad: a felelősségteljes, szabad cselekvésnek és akaratnak? Hogyha az egész élet nem egyéb, mint egyszerűen „legöngyölödése” annak, ami már régen készen van. Hadd mondjam még egyszer, ez a legtipikusabb példája annak, hogy mennyire filozófiai kategóriák között tudunk csak gondolkodni állandóan a predestináció problémájáról is.
A leghatározottabban és a legalázatosabban szeretném megmondani nektek, testvérek, hogy az a kérdés, hogy hogyan viszonyul egymáshoz Isten örök rendelése és az ember szabad akarata, ez a kérdés logikailag soha nem fog föloldódni. De nem is fontos. Mert nem a kérdés megoldása a fontos, sokkal fontosabb ennél az, hogy hogyan közelítünk ehhez a kérdéshez. Kívülről, vagy belülről? Kívülről: úgy értem, hogy mintegy páholyban ülve, mint nézőközönség, amelyik szemléli egy másik embernek, vagy embercsoportnak az életét; vagy pedig belülről: a saját magam felelősségtudata szempontjából. Egy példával hadd próbáljam ezt megvilágítani. Vannak más egyéb tényezők is, amelyek az embert a szabad akaratában és cselekvésében meghatározzák, determinálják. Nagyon sok függ attól, hogy ki milyen környezetben élt, vagy él, és hogy milyen jellembeli és más adottságokat hozott magával örökségképpen az őseitől. Például egy alkoholista apának a gyermeke kétségtelenül nagyobb hajlandóságot fog majd érezni magában az alkohol iránt, mint egy másik apának a gyermeke. Nehezebben fog tudni ellenállni a kísértésnek adandó alkalommal. Kívülről nézve ezt az embert – a nézőközönség szempontjából nézve – azt mondhatnánk rá, hogy szegény nem tehet róla, hogy iszik, hát ilyen átkos örökséget hozott magával az őseitől. Átöröklött tulajdonság ez benne. De belülről? Ő maga, ez az ember, soha nem fogja ezt mentő körülménynek érezni. Saját maga az iszákos, dacára az örökölt terheltségének. Nagyon jól érzi és nagyon jól tudja, hogy a saját szabadon végrehajtott felelősségteljes cselekedete volt az, hogy már megint többet ivott a kelleténél. Tehát fönnáll egyfelől egy öröklött kényszer és másfelől fönnáll a szabad akarat lehetősége ugyanabban az egy emberben. Mintegy párhuzamosan áll fönn ez a kettő. Ez sem logikus, de így van. Mert az ember sohasem csak passzív tárgya az adottságainak, hanem mindig ugyanakkor alanya is, és felelős végrehajtója. Hogyha valakinek van valami szenvedélye, és szabadjára engedi ezt a szenvedélyt, és aszerint cselekszik, soha nem fogja azt mondani, hogy nem tehetek róla, a szenvedélyem cselekedte ezt, hanem mindig csak azt fogja tudni mondani: én cselekedtem ezt. Én.
Nos tehát, valahogy ezt a kettősséget érezzük a predestinációban is állandóan. Egyfelől ott van az az ige: Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzését a dolognak a maga jókedvéből. Ebből az igéből, ha itt magában állana, logikusan azt a konzekvenciát vonhatnánk le, hogy tehát akkor nekem nem kell csinálni semmit. Isten munkálja bennem az akarást, meg a véghezvitelt, hát akkor miért strapáljam én magam? Ugyanakkor összekapcsolódik ezzel egy másik ige: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket”. Tehát az, hogy Isten mindennek fölötte van, tehát az én döntésemnek is, ez nem szolgai passzivitásra kárhoztat engem, hanem éppen aktív döntésre és felelősségteljes cselekedetre szabadít föl engem. Csak egy paradoxonnal, egy abszurd paradoxonnal tudnám ezt kifejezni, ami így hangzik: Tegyek meg minden tőlem telhetőt, mert semmi sem tőlem függ. Ez logikai ellentmondás? Nem, csak két párhuzamos vonal, amiről ugye tudjuk – tanultuk –, hogy a végtelenben, tehát az örökkévalóságban metszi egymást, találkozik egymással. Itt, a mi látásunkban, a földi világ látásában ez a két párhuzamos soha nem fogja metszeni egymást. Ezért nem lehet egyiket a másik ellen kijátszani. Az örökkévalóságban, a végtelenben, majd ott találkozik ez a kettő, és kiderül, hogy tulajdonképpen egy ugyanazon igazságot jelentett. Csak két különböző oldaláról nézve azt az egy igazságot. Addig azonban – tehát az örökkévalóságig – mind a kettő igaz. Mind a kettő érvényben van. Az is, hogy Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzést, és az is, hogy félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket. És testvérek! Az se úgy van ám, hogy Isten már nagyon-nagyon régen, valamikor előre megszőtte azt a „szőnyeget”. Nem. Hanem úgy van, hogy szövi az Ő örök „mostjából”, tehát az időt körülvevő örökkévalóságból szövi Isten a mi sorsunknak a szőnyegét. A te szabad döntésedet bedolgozza az egész életműbe. Tehát nem úgy áll fölötte Isten a te életednek és döntéseidnek, mint a marionettek fölött a drótokat rángató ember, hanem sokkal inkább valahogy úgy, mint a te döntéseid sorozatának a folyamát az egész sorsodba beleszövő művész, és így a te sorsod alakulását az egész világműbe beleszövő mester. Úgyhogy amikor egy-egy megtett útszakaszra visszatekintesz, akkor ámulva és megbékélve mondod: Így akarta az Isten! Nos tehát, így szőtte bele Isten Júdás árulását is az ő örök nagy terve, a megváltás munkájának a végbevitelébe. Ezért nem mondhatja Júdás, hogy jaj, hát én nem tehetek róla. Erre voltam predestinálva. Ez volt az örökkévalóságtól fogva számomra kiosztott szerep, ezt nekem végig kellett játszanom. Legfeljebb annyit állapíthat meg magáról Júdás, hogy a saját pénzéhes és nyugtalan természete következményeinek esett áldozatul. Neki magának eszébe se jut az, ami mindig csak a nézőközönségének jut eszébe, tehát csak kívülről; belülről, neki magának eszébe se jut az, hogy Istent okolja azért, amit tett. Hanem tudjuk, a saját hitvány tette felelősségének a súlya alatt roskadozva menekül az öngyilkosságba. Az már azután megint az Isten végtelen hatalma és bölcsessége, hogy még ezt a legnagyobb rosszat is beleszőtte az Ő tervébe a legnagyobb jó megvalósításába, a megváltás eszközeként.
Nagyon jól tudom, testvérek, hogy itt, ezen a ponton nyitva marad a kérdés. De előre megmondottam még a múlt vasárnap, hogy nem is megmagyarázni akarom én a predestinációnak a titkát, hanem csak még mélyebben körülírni a titkot. Nem egy logikailag jól záró, kikerekített gondolatrendszert akarok adni, hanem csak még erősebben rámutatni magára a titokra. De azt nagyon jól jegyezzétek meg, hogy neutrális álláspontból, tehát közömbös álláspontból még csak beszélni sem lehet a predestinációról. Mindig csak hiten belül. És a hiten belül a predestináció nem logikai rendszer, hanem boldog tapasztalat. Kíváncsiskodó kérdésekkel nem lehet közelíteni Istenhez. A nézőközönség kíváncsi kérdéseire Isten nem ad feleletet. Ez is egy ilyen kérdés, hogy mi lesz a júdásokkal és a hitetlenekkel? Nos, drága testvér, fáj neked a júdások és hitetlenek sorsa, vagy pedig csak kíváncsi vagy rá? Mert ez a kérdés, hogy mi lesz ezzel, vagy azzal, egyetlen egy szempontból jogosult: ha fáj, és hogyha annyira fáj, hogy képes vagy fölállni a helyedről és utána menni a júdásoknak és hitetleneknek, és elmondani nekik, hogy az ő számukra is van kegyelem. S minden tőled telhetőt elkövetsz azért, hogy ők is higgyenek Jézus Krisztusban, és akkor ők is meg fognak győződni arról, hogy őket is üdvösségre választotta ki Isten, a kegyelmes Isten.
És így szeretnék visszakanyarodni ahhoz, amit az elején mondottam: azért választott ki téged Isten önmagával való közösségre, hogy a te réveden mások is megtudják, hogy őket is hívja üdvösségre a kegyelemre választó Isten. Ha te ezt a feladatot elvégezted, a többit bízzad nyugodtan a kegyelmes Istenre. Nem akard mindenáron azt eldönteni, ami Istennek a dolga. Rád az tartozik, amit Jézus éppen legutoljára mondott azoknak, akiket legelőször választott ki magának apostolokul: „Menjetek el széles e világra, hirdessétek az evangéliumot, tegyetek tanítványokká minden népeket!” Ha ezt megteszed, akkor tapasztalod meg, hogy milyen boldog és fölszabadító igazság az Isten örök, eleve elrendelő kegyelme. Nem azt mondom, hogy akkor logikailag is majd minden szépen kikerekedik, és nem maradnak tovább titkok, világért sem ezt mondom, hanem csak azt, drága testvérek, hogy akkor ezek a titkok, amelyek továbbra is fönt maradnak, téged többé nem kandi kíváncsiskodásra, hanem boldog, ámuló hitvallásra fognak indítani. Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a rómabeliekhez írott levelében: „Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! ...Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.”
Ámen.
Dátum: 1967. augusztus 20.