Kedves testvéreim! Innen a gyülekezetből többen ismételten kértek már arra, hogy beszéljek egyszer a predestinációról, vagyis magyarul az eleve elrendelésről. Sokáig húzódoztam ennek a kérésnek a teljesítésétől, mert nagyon nehéz olyan valamiről beszélni, amiről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni egyszerűen azért, mert hiányoznak hozzá a megfelelő emberi szavak és emberi fogalmak. Nálam sokkal nagyobb teológusoknak és igehirdetőknek sem sikerült megnyugtató magyarázattal megértetni ezt a csodát, ezt a titkot, a predestinációt. És én azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb félreértés a predestinációval kapcsolatban éppen abban van, hogy sok hívő ember megérteni szeretné mint egy tantételt, nem pedig megtapasztalni mint egy igazságot. Mert a predestinációt éppen úgy nem lehet megérteni, mint ahogyan például nem lehet megérteni az Isten mindenütt jelenvalóságát sem; de meg lehet tapasztalni a predestinációt, mint ahogyan meg lehet tapasztalni az Isten mindenütt jelenvalóságát. Azért beszélek hát mégis szívesen mostan erről a kérdésről, mert tudom, hogy nagyon sok egyéb akadály is akadályozza a megtapasztalását, tehát ennek a titoknak nem a megértését, hanem a megtapasztalását. Éppen ezért nem is szeretnék valami kikerekített gondolatrendszert formálni most a predestináció tanából, hanem egyszerűen a fölösleges akadályokat szeretném elvenni a tekintetünknek az útjából, hogy lássuk magát a titkot.
Nagyon sok hívő ember régi tanítások alapján úgy képzeli, hogy Isten teljesen jótetszése szerint egyeseket kiválasztott az üdvösségre, másokat pedig kiválasztott a kárhozatra. Ebben a mai prédikációban maradjunk egyelőre a predestinációnak csak az üdvösségre és kárhozatra való rendelése kérdésénél. És sokan úgy képzelik, hogy Istennek ez az egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra kiválasztó ténykedése minden időknek előtte történt, tehát eleve elrendeltetett – predestináltatott –, vagyis hogy ez egy olyan örök dekrétum, amelyiken többé nem lehet változtatni. Ezt nevezik kettős predestinációnak, mert egyfelől egyesek kiválasztására, másfelől pedig egyesek elvetésére vonatkozik. Természetes dolog, hogy ilyen értelemben véve a predestinációt, sok káros következményt vonnak le az emberek a saját hittudatukra nézve, mert egyesek elbizakodottá válhatnak, gondolván, hogy ők a kiválasztottak közé tartoznak, és ezért ebből a magasabb rendű, képzelt fölényből mintegy lenézik a többieket, akik nincsenek kiválasztva. Mások viszont esetleg kétségbe esnek, olyanok, akik nem merik magukat a kiválasztottak közé sorolni, és úgy gondolják, hogy hiába szól nekem az Isten kegyelméről az evangélium, vajon ki vagyok-e én választva? Ott él a lelkükben ez a gyötrő bizonytalanság: ha történetesen nem vagyok üdvösségre kiválasztva, akkor nem segít rajtam az, ha akármennyire igyekszem is hinni. További káros következmények is származhatnak még belőle, tudniillik könnyen azt gondolhatja valaki: ha ki vagyok választva az üdvösségre, akkor úgyis üdvözülök, akármit csinálok, tehát nem érdemes magam megerőltetni. Ha pedig nem vagyok kiválasztva az üdvösségre, akkor megint csinálhatok akármit, amit akarok, úgyse fogok üdvözülni. Tehát megint csak nem érdemes igyekeznem a jóra, nem segít rajtam az, ha minden igyekezetemmel megpróbálom a jót tenni. Így mindkét esetben egyszerűen ölbe tett kézzel várhatom meg, hogy mit rendelt felőlem Isten. Hiszen Istennél már úgyis el van döntve örökre, eleve az emberek üdvösségének vagy kárhozatának a kérdése: mit számít akkor még az én döntésem? Ugye, valahogy ilyenféle logikai buktatók vannak a predestináció problémájával kapcsolatosan az embereknek a hittudatában.
Nos, drága testvérek, hadd mondjam meg a lehető leghatározottabban, hogy ez az egész elképzelés, amit eddig a predestinációról elmondottam, teljességgel helytelen, és mindenki vesse ki a hittudatából. Ez nem egyéb, mint az emberi filozófiának bevitele a bibliai gondolkodásba. És egyszer már nagyon szerényen, de nagyon határozottan ki kell mondanunk azt is, hogy reformátor elődeink is beleestek ebbe a hibába, amikor a predestinációnak a tanát megfogalmazták. Nem ez a predestináció. Nem úgy van az, hogy Isten a teremtés előtt, vagy valamikor nagyon régen eleve, örökre eldöntötte egyesek üdvösségre, mások kárhozatra jutásának a sorsát. Vagy legalábbis ezek a szavak a Bibliában, amit éppen az Efézusi levélből többször is hallottunk, hogy „eleve elrendelvén” semmiképpen nem úgy értendők, mint ahogyan általában érteni szoktuk. És én azt hiszem, hogy mindenféle félreértésnek a legfőbb oka ebben a picinyke szóban van, hogy: eleve. Eleve, annyit jelent: rég. Ezek tisztán emberi fogalmak. Ezt értsük meg nagyon jól. A mi földi, idői kategóriáinknak megfelelő szavak és fogalmak, mert mi, emberek egyszerűen nem tudunk másképpen gondolkodni és beszélni, csak időben és idői kategóriák között. Az időt mérjük, a mi földi időnket mérjük úgy, hogy eleve meg utólag, pre- meg post-, előbb meg később, múlt és jövendő. Mi úgy érzékeljük a létünket, mint ami egy haladó időben történik. Egymás után pergő percekben, hetekben, hónapokban, évtizedekben játszódik le. Tehát egy olyan haladó időben, aminek van kezdete és van vége. Hogy hol van a kezdete és hol van a vége? – ez egy egészen más kérdés. De van! De ez mind a mi idői dimenziónk, az embereké, itt, ezen a földön.
Nos, Isten egészen más dimenziókban él, mint mi emberek: az örökkévalóság dimenziójában. Az örökkévalóságot azonban ne úgy képzeljük el, mint egy végtelenségig meghosszabbított időt, hanem úgy, hogy az örökkévalóság fölötte van az időnek. Az örökkévalóság egy örök pillanat, egy állandósult jelen. Tehát nem egy haladó folyamat, mint a mi időnk. Az örökkévalóságban nincsenek egymás után pergő percek, órák, évszázadok és évmilliók. Nincs kezdete, nincs vége, az örökkévalóságban nincs pre- és post-, eleve és utólag, ott egy örök „most” van. És ez az örök „most” éppen olyan közel van ahhoz az időhöz, amelyben az ember, az első ember megjelent ezen a földön, mint ahhoz az időhöz, amelyikben Jézus meghalt a Golgotán, és mint ahhoz az időhöz, amelyikben mi élünk itt, most, ebben a pillanatban, és az unokáink és dédunokáink fognak majd élni a jövő századokban. Tehát a mi múló időnket átöleli, körülveszi, hordozza az örökkévalóság, az az örök „most”. A mi időnk a maga múló perceivel és évezredeivel lebeg az örökkévalóságban. Amikor mi azt mondjuk, hogy Isten eleve elrendelt, hogy az Isten predestinál, akkor tulajdonképpen fából vaskarikát mondunk – de kénytelenségből mondjuk. Mert hiszen idői mértéket kifejező szóval beszélünk Istenről. Arról az Istenről, akinél nincs pre- és post-, eleve és utólag, hanem aki fölötte van az időnek – de nem tudjuk másképpen kifejezni. Mert Isten dimenzióinak a kifejezésére nincsenek szavaink és nincsenek fogalmaink, ezért vagyunk kénytelenek az örökkévalóságról is idői fogalmak között, és a mi dimenzióinknak megfelelően beszélni.
Tehát predestinál, eleve elrendel Isten? Persze, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy minden időknek előtte, valamikor nagyon régen, vagy akár a teremtés előtt, hanem igen: predestinál Isten, de a mi egész időnket kezében tartó örökkévalóságából, örök „mostjából” predestinál Isten. Ezért, amikor Isten engem ma megszólít, és azt mondja, amit Jézus mondott Máténak, hogy „Jer és kövess engem!”, akkor ebben a ma hallott örök szavából megérint engem valami ugyanabból az időtlen „mostból”, amiből az is elhangzott egyszer, hogy „Legyen világosság!”. Meg az is, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. A mi fogalmaink szerint nagyon-nagyon régen hangzott el az, hogy „Legyen világosság!”, és kétezer évvel ezelőtt, tehát időben mérhető távolságban hangzott el az, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. De Isten mértékével mérve mind a kettő Isten örök „mostjából”, az örökkévalóságnak a „mostjából”, ahol nincs ez a távolság, amit mi érzékelünk, 2000 esztendő, meg százezer esztendő, hanem „most” van. Tehát igen: úgy is mondhatom, hogy minden időknek előtte, azaz eleve kiválasztott engem Isten az önmagával való közösségre. Mert ez, hogy „eleve” éppen úgy benne van Isten örökkévalóságában, mint az a pillanat, amelyben én ezt az ő engem kiválasztó örök szavát meghallom, elfogadom és engedelmeskedem neki. Na mármost testvérek, mindezt egy példával hadd illusztráljam, amit az előbb elmondottam: Ott ül Máté a vámszedő asztalnál. Egyszerre csak megáll előtte Jézus, megszólítja: „Jer és kövess engem!”. Máténak egy perccel azelőtt fogalma se volt róla, hogy ő egy perc múlva Jézus tanítványa lesz, hogy Jézus őt kiválasztja. De Istennél nincs egy perccel ezelőtt és egy perccel ezután! És nincs százezer esztendővel ezelőtt és százezer esztendővel ezután! Tehát Jézus – vagy mondjuk úgy, hogy Isten – öröktől fogva ismerte Mátét. Az örökkévalóságból ismerte és az örökkévalóságból szólította meg. Abból az örök „mostból”, ami a teremtés előtt is ugyanaz az örökkévalóság volt, mint az a pillanat, amelyikben Máté meghallotta ezt az örök szót. Nem Máté kereste Jézust, Jézus találta meg Mátét. Nem Máté választotta Urául Jézust, Jézus választotta tanítványául Mátét. Tehát Jézusnak a kiválasztó szeretete mintegy megelőzte Máténak a döntését. És ugyanakkor lehetővé tette Máténak azt a döntését, hogy fölálljon az asztaltól, elinduljon, és kövesse Jézust, kövesse mind az örökkévalóságig. Hát ez a predestináció.
Mi csak úgy tudjuk kifejezni, hogy eleve elrendelt az Isten. Vagy úgy, hogy megelőzött az Isten. Az Isten szeretete megelőzte az én Őmellette való döntésemet. Megelőzte. Mennyivel? Öt perccel? Fél órával? Tizenötezer esztendővel? Nem: egy egész örökkévalósággal. Az Isten örök „mostjával”. És amit az Ő örök „mostjában” elgondolt és elrendelt énfelőlem, az realizálódik az én mostomban, abban az idői mostban, amikor meghallom és elfogadom az Ő szavát, és elindulok és követem Őt. Tehát úgy is mondhatnám, hogy a predestináció tulajdonképpen nem is egyéb, mint az a boldog tapasztalat, hogy minden Isten kegyelméből van. Isten kegyelme az, hogy éppen engem szólított meg, és éppen nekem mondotta azt, hogy szeret, és hogy a fiává akar fogadni, és hogy az üdvösséget akarja nekem ajándékozni. De az is Isten kegyelme, hogy én ezt a megszólítását meghallhattam, tudomásul vehettem, a szeretetét viszonozhatom, követni akarom. Az is Isten kegyelme, hogy hihetek Őbenne egyáltalán.
Vagyis a predestináció nagyon vastagon alá akarja húzni azt, hogy kegyelem az, hogy a kegyelmet elfogadhatom. Isten kegyelmének szuverén szabadságáról beszél a predestináció. Arról, hogy Mátéban vagy Ábrahámban, tebenned vagy énbennem semmiféle olyan ok, semmiféle olyan tulajdonság vagy alap nincsen, amire való tekintettel választott volna ki Isten magának bennünket üdvösségre. Nincs semmiféle olyan erkölcsi vagy más egyéb kvalitásunk, ami Istent arra ösztönözte volna, hogy bennünket elhívjon önmagával való közösségre. Ha Isten az Ő kegyelmét adja valakinek, azt a kegyelmét adja, hogy az Ő kegyelmét elfogadhassa, akkor ez kegyelemből történik. Úgyhogy végeredményben a predestináció nem is a kiválasztott emberekről, hanem a kiválasztó Istenről beszél nékünk. És azt mondja el Istenről, hogy ő olyan Isten, aki megajándékoz azzal a kegyelemmel, hogy az Ő kegyelmét, amit Krisztusban közölt, elfogadhassuk.
Vajon nem az volt-e neked is és minden hívő embernek a tapasztalata, hogy végeredményben nem a te erkölcsi vagy vallásos erőfeszítéseden múlott, hogy hazataláltál Istennek a szeretetébe, és hívő emberré lehettél? Nem valamilyen kvalitásodon múlott ez, hanem kizárólag azon a drága hívó hangon, amelyik az örökkévalóságból megérintett, és azon a hazavezető kézen, amelyik az örökkévalóságból Jézusban kinyúlt utánad. Megvalósult az életedben egy örök akarat. Egy örökkévalóság-beli szeretethatározat keblére ölelt az Isten. Valahogy olyanformán van ez testvérek, mint egy kapu, mondjuk Isten országának a kapuja. Amikor kívül vagyok rajta, megállok előtte, és látom fölötte a fölírást: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan…” – egy nagy hívás. És én látom a hívást, elindulok. Beérkezem, visszanézek ugyanarra a kapura, és belülről ugyanennek a kapunak a fölírása az, hogy „Isten hozott”. „Jöjjetek” – én megyek. De amikor megérkezem, egyszerre csodálatos boldogsággal azt tapasztalom, hogy idáig is Isten hozott, hogy minden Isten műve volt. Neki köszönhetek mindent: azt is, hogy elhívott, azt is, hogy tudtomra adta, azt is, hogy meghallottam, azt is, hogy jöhettem, azt is, hogy az övé akarok lenni és hihetek benne.
Érzitek már, hogy a predestinációnak az ilyen élménye nem tesz gőgössé, elbizakodottá, még kevésbé kétségbeesetté? Mert hiszen éppen azt jelenti, hogy Jézusra való tekintettel tudhatom, határozottan tudhatom, hogy Isten az üdvösségre, az Önmagával való közösségre az embereket – bűnösöket, vámszedőket, nyomorultakat, mint te meg én vagyok – egyedül és kizárólag a Jézusra való tekintettel hív el és választ ki. Tehát azt az örömet és azt a biztatást jelenti, hogy nem saját magunk kiválósága vagy alkalmatlansága szerint néz bennünket Isten, hanem egyedül Krisztus érdeme szerint. És ezért én most Isten előtti felelősségemnek a teljes tudatában hirdetem, hogy téged is kiválasztott Isten, meg engem is kiválasztott Isten! Üdvösségre választott ki bennünket Isten. Egyedül Jézus Krisztus érdeméért, az Ő golgotai áldozatáért. Ez pedig nem spekulációra ösztönöz, hanem megtérésre és hitre! Te Máté, hát vedd már egyszer tudomásul, hogy kiválasztott és elhívott Isten! No, akkor kelj föl és kövess, mire vársz még?! Jézus már döntött afelől, hogy te az Ő tanítványa légy. Döntött az örökkévalóságban, tudtodra adta az időben, eredj hát utána, csatlakozz hát hozzá, élj hát vele – hiszen élhetsz vele mindörökké! Ez a predestináció.
Szó sincs a predestinációban, testvérek, arról, hogy az emberek két különböző kategóriába lennének beosztva: egyesek a kiválasztottak, mások az elvetettek kategóriájába. Nem úgy vannak kiválasztottak és elvetettek, mint ahogyan vannak fehér emberek és vannak színes bőrű emberek, vagy mint ahogyan vannak férfi emberek és vannak női emberek – nem így! Istennek az örök tanácsvégzésében nincs kétféle lista: egyik, amelyikre a kiválasztottak nevei, másik, amelyikre az elvetetteknek a nevei lennének felírva. Van kiválasztás és elvetés, de ez a kiválasztás és elvetés nem kétféle embertípusra vonatkozik, hanem ugyanarra az egy emberre: tereád, meg énreám! Az én hitetlen, bukdácsoló, Isten ellen folyton csak lázadozó énem, amelyiket a Biblia óembernek nevez, az el van vetve, kárhozatra van ítélve, örök kárhozatra. De az én új emberem, amelyik Jézusra néz, és amelyiket Isten kegyelme teremtett bennem, az ki van választva az örök üdvösségre. Ha én magamra nézek, látva magamban a rettentő sok nyomorúságot és hitványságot, együtt jajdulok fel Pál apostollal: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De ugyanakkor, ha hittel Jézusra nézek föl, együtt folytatom az ujjongást Pál apostollal: „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Van tehát kettős predestináció, de a kettős predestinációnak a hívő ember élete a csatatere! Ott játszódik le mindig, újra az óember elvettetése és az új ember megtartatása.
Végül azt kérdezhetné még valaki: Hát akkor egyáltalán nincsenek is elvetettek? Nincsenek! Nincsenek! De sajnos majd lesznek, mert Isten egyszer majd az embereket jobb és bal keze felől fogja állítani. És az egyik társaságnak azt mondja, hogy „gyertek én Atyám áldottai, örököljétek az országot”, a másiknak pedig azt, hogy „távozzatok én tőlem az örök tűzre”. Nincsenek elvetettek, de majd lesznek. Addig azonban minden ember, kivétel nélkül minden ember Istennek a Jézusban közölt kegyelme meghirdetése alatt áll. Addig mindnyájunkat egyformán hív Isten, az üdvösségre kiválasztó Isten, és addig minden, még nem hívő ember is édes testvérünk, mert őérte is meghalt Jézus, és őrá is érvényes a kegyelem, ha elfogadja.
Istennek a kegyelme éppen olyan univerzális, mint amilyen szuverén. Reád ebben a pillanatban az tartozik, hogy téged hív az Isten. Most, e pillanatban te vagy az a „Máté”, akinek Jézus szól, hogy „Jer, kövess engem!”. Eredj hát! Élj tovább együtt Jézussal, abban a bizonyosságban, abban az örömben és abban a felelősségtudatban, hogy örök életre hívott el, és választott ki magának téged a kegyelmes Isten!
Ámen.
Dátum: 1967. augusztus 13.