Kedves testvéreim, többszörös kihagyás után elérkeztünk végre Jónás könyve magyarázatának a befejező szakaszához. A történetnek ebben a most soron következő részletében én őszintén mondom, nem is tudom, hogy mit csodáljak jobban, min csodálkozzam jobban: a hívő embernek a gyarlóságán, vagy pedig az Istennek a türelmén, az Istennek a jóságán?! Mert valóban olyan megrendítő mélységek tárulnak föl ennek a történetnek a nyomán. Egyfelől az emberi szív romlottságának a mélysége, másfelől pedig Isten könyörülő szeretetének a mélysége, hogy az ember szinte ámulva kérdi: Hát ilyen is van? Hát van. Itt aztán igazán leplezetlenül áll előttünk a gyenge ember és a gazdag Isten.
Amint hallottátok, a történet folyamán kétszer is elhangzik Isten részéről a kérdés az ő nyűgös, duzzogó szolgája felé: „avagy méltán haragszol-e”? De hát kire haragszik Jónás, az Isten embere? Képzeljétek: az Istenre! Egy hívő ember, egy próféta, egy Isten gyermeke, aki haragszik Istenre. De hát miért? Többféle dologért is. Elsősorban egyszerűen azért, mert Isten nem úgy intézi Ninivének a sorsát, ahogyan azt Jónás elképzelte. Jónás ugyanis meg volt győződve róla, hogy ez a nagy, bűnös város, amelynek a vétke felhatott egészen az égig – ahogy az első versben is olvastuk –, el kell hogy nyerje a maga méltó büntetését. Ha van Isten, ha van isteni igazságszolgáltatás, akkor nem nézheti el azt a rengeteg sok hitványságot, ami ott történik, büntetlenül!
Jónás csak így tudta elképzelni, hogy valami rettentő ítélet kell hogy lesújtson erre a pogányságra ott, Ninivében. És ez az ítélet nem sújt le. Ninive áll és virul tovább. És Jónás megdöbben: Mi ez? Hogy lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy Isten nemcsak az Őbenne hívő embereknek az Atyja és Istene, hanem az Őbenne nem hívőknek is; hogy Istennek nemcsak az egyházban vannak gyermekei, hanem vannak gyermekei a világban, és hogy Isten nemcsak az Őt uruknak vallókat szereti nagy, gyöngéd és könyörülő szeretettel, hanem szereti azokat is, akik ővele mit sem törődnek? Sőt, akik Őt egész egyszerűen megtagadják, és úgy élnek, mintha nem is lenne Isten ezen a világon! Igen, mert Isten valahogy egészen másképpen kegyelmes Isten, mint ahogyan azt a Jónások elképzelik. És Isten egészen másképpen büntető Isten, mint ahogyan azt egy-egy Jónás elvárná tőle. Isten szuverén Úr, akinek a gondolatai és az útjai egészen mások sokszor, mint az embereknek a gondolatai és útjai. És hadd mondjam meg testvérek rögtön, hogy ez a szerencséje ennek a világnak! Mert szinte félve mondom, nehogy félreértsétek: Ha Jónáson, ha a hívő emberen múlt volna, Ninive elpusztult volna menthetetlenül. Borzasztó földrengések és rettentő tüzes kénesők között lelte volna a halálát. A kegyes ember elpusztította volna – kegyetlenül. És még nagyobb szorongások között mondom – megint kérlek, félre ne értsétek –, hogyha nekünk, hívő embereknek úgy rendelkezésünkre állana Isten, ahogyan Jónás szerette volna, hogy rendelkezésére álljon, de sok „Ninive” elpusztult volna már akkor ezen a földön! De Isten kegyelmesebb a kegyeseknél. Isten kegyelmesebb az Őbenne hívőknél. Kegyelmesebb, mint a keresztény ideológia. Kegyelmesebb, mint az Ő szolgái és prófétái. Ne duzzogjon senki amiatt, hogy ilyen kegyelmes az Isten, hanem inkább adjon hálát érette! A hívő Jónás, vagy hadd így mondjam, hogy a Jónás-féle hívő szeretné kisajátítani magának Istent. És mint egy mennyei atomtartalékot, egy gombnyomásra beindítani Ninive ellen, a hitetlenség ellen, a pogány világ ellen. Mintha szolgánk lenne nékünk az Isten, aki az Ő mérhetetlen hatalmát a mi elképzeléseink szerint kell, hogy latba vesse. És hogyha nem teszi, akkor megneheztelünk reá. Avagy méltán haragszol-e, te Jónás? Méltán haragszol-e azért, hogy én máshoz is olyan kegyelmes vagyok, mint tehozzád? És hogy nem csak tehozzád vagyok kegyelmes, hanem másokhoz is? Méltán haragszol-e azért, hogy én nem törlök el, nem vagyok hajlandó eltörölni a Föld egyik vagy másik pontjáról embermilliókat és népeket, egyszerűen csak azért, mert te azokat nem szereted, mert azok neked utadban állnak? Mert azok valahogy másképp gondolkodnak, ellentétben vannak a te meggyőződéseddel vagy a te érdekeiddel, te Jónás, te hívő ember, te Isten gyermeke!
Ó, de sok Jónás elégedetlen az Isten világot kormányzó, vagy a saját egyéni kis élete sorsát alakító tevékenységével! Valahogy olyanformán, mint amikor a tanár az iskolában előveszi a tanulóknak a dolgozatait és azt javítja, és itt-ott piros tintával aláhúz egy-egy szót, vagy egy-egy mondatot, jeléül annak, hogy ez nem jó. Ezt nem így kellett volna írni, ez hibás, gondatlan dolgozat az egész! Valahogy ilyenformán szeretné sok hívő ember korrigálni Istennek a dolgait, javítani, piros tintával aláhúzni az eseményeknek egy-egy mondatát. Jeléül annak, hogy Uram, itt elrontottad, itt nem így kellett volna, ezt rosszul csináltad! Gondatlan munka az, amit te csinálsz!Csakhogy testvérek: amit egy tanár méltán megtehet az iskolában a tanulókkal szemben, hogy merészeli azt egy ember megtenni az Istennel szemben, mintha Isten lenne a tanuló, és az ember lenne a tanító?! Ugye, nagyon visszás helyzet ez, pedig de nagyon sokszor előfordul! Hányszor fakadt ki egy-egy lélekből a keserűség, hogy: Hogy engedhette ezt meg Isten? Hogyha van Isten, akkor hogy történhetik ilyen, meg ilyen? És miért kellett ennek így, meg így történnie, pedig én annyit imádkoztam érte, és lám, hiába! Éppen pár nappal ezelőtt beszélgettem egy özvegyasszonnyal. Pár esztendővel ezelőtt halt meg a férje, és még mindig perben áll miatta Istennel. És szinte számonkérően tört ki belőle a jajkiáltás: Miért vette el tőlem Isten? Hiszen olyan nagy szükségem lett volna még reá! Soha nem fogok tudni belenyugodni!
Nézzétek, egy-egy Jónás annyira elégedetlen tud lenni Istennek a gondolataival és útjaival, hogy az életét is megunja. Szeretne inkább meghalni, mintsem hogy tovább élni már. Így szól Jónás: „Most azért Uram, vedd el, kérlek az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem”. Annyira nem az ő szájíze szerint folyik a világnak a sorsa, hogy egészen belekeseredik és életunttá válik miatta. Ez az, testvérek, amikor egy hívő ember nem tudja Isten kezéből elfogadni a világtörténelemnek, vagy a saját egyéni kis sorsának olyan alakulását, ami nem az ő elgondolása szerint való. Megtelik keserűséggel, megtelik panasszal, elégedetlenséggel, durcássággal, vádaskodással még Isten ellen is, és azt mondja, hogy meguntam már az életet is, belecsömörlöttem mindenbe, legjobb lenne már nem is élni, legjobb lenne meghalni!
De vajon ezzel vége lenne a nyomorúságnak, ha ilyenkor meghalna valaki? Nem inkább az történnék, hogy egy idői nyomorúságból egy még sokkal rettenetesebb, egy örökkévaló nyomorúságba zuhanna általa a lélek? Egyébként is, testvérek, azt jegyezzük meg nagyon jól, hogy aki az elkeseredésében vágyik meghalni, az éppen a legalkalmatlanabb lelkiállapotban van ahhoz, hogy meghaljon. Képzeljétek el: így odaállni az Isten színe elé! Olyan lélekkel, amelyik perben van az Istennel, amelyik nem tudott megbékülni Vele? Milyen jó, hogy Isten nem fogja szaván az életunt Jónásokat!
Tudjátok, hogy miben is látom én sokszor Istennek a jóságát? Abban, hogy nem teljesíti mindig a kéréseinket. Mi lenne velünk, hogyha mindig a saját fejünk szerint történne minden, a saját elgondolásaink szerint alakulna az életünknek a sorsa! Hiszen Isten messzebb lát, mint mi. Ő tudja, hogy mi a jó és mi az igazán érdekünkben való. És hogyha nem érted is sokszor Istennek a jóságát, Istennek a kegyelmét, Ő akkor is jóságos és akkor is kegyelmes Isten! Ne haragudj meg, hogyha nem érted meg az Istent. Hát hogyan is érthetnéd meg mindig és mindenben az Istent? Később majd kiderül, hogy neki volt igaza, és hogy úgy volt jó, ahogyan ő akarta, még ha fájt is, és még a csalódást okozott is. Te duzzogó, te elégedetlen, te morózus, te megbántott lélek: De jó lenne, hogyha most meghallanád azt a nagyon gyöngéd, kedves kérdést, amivel az Isten föléd hajol: Avagy méltán haragszol? Hát nem csodálatos, hogy amikor az Isten jól a nyakunk közé csördíthetne, akkor ilyen gyöngéden bánik velünk?! Amikor az Ő nyűgös gyermekét jól megfenyíthetné, akkor nem azt teszi. Úgy elképzelem, hogy szinte mosolyog Isten, amikor lehajol egy-egy ilyen kötekedő Jónásához, és megkérdezi tőle, hogy igazán azt gondolod, hogy méltán haragszol? Igazán azt gondolod, hogy te most méltán vagy elkeseredett? Vagy méltán vagy haragos, vagy elégedetlen, vagy bosszús, vagy panaszkodó, hogy méltán méltatlankodsz? Igazán azt képzeled?
Próbáld meg egyszer úgy igazán őszintén megmagyarázni az Istennek, hogy miért is haragszol rá. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni, és rájössz, hogy nincs is okod reá. Persze testvérek, én nagyon jól tudom azt, hogy vannak Isten világot kormányzó tevékenységében tényleg érthetetlen dolgok. Éppen a múltkor is egy ilyen kérdés érkezett el hozzám, amire megmondom őszintén, hogy az első pillanatban nem is tudtam mit válaszolni. Egy hívő asszonytestvéremmel beszéltem, és ő mondotta el, hogy valakivel beszélgetett komoly dolgokról és az illető föltette neki a kérdést, hogy ha van Isten, akkor mondja meg nekem, hogy hol van Isten most Vietnámban?! Az ám, hol van? Mit lehet erre válaszolni? S testvérek, én azt hiszem, hogy a Jónás könyve most soron következő része alapján talán egy másik kérdéssel lehetne legjobban válaszolni: Hol van a hívő ember a világ nagy konfliktusaiban? Mert nézzétek, mit látunk itten Jónásnál: „Majd kiméne Jónás a városból, és üle a város keleti része felől, és csinála ott magának hajlékot, és üle az alatt az árnyékban, a míg megláthatná, mi lészen a városból?” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Jónás szépen visszavonul, kivonul Ninivéből, a világból, kivonul a maga megfigyelőállásába, a saját maga kegyességének valami biztos óvóhelyére, hogy védve legyen, hogyha netán mégis elpusztulna Ninive. Tudjátok, ez az testvérek, amikor a Jónás-féle hívő ember azt mondja: Bánom is én, hogy mi lesz ennek a világnak a sorsa! Mit törődöm én a föld másik részén lakó emberekkel, hát nem az én fajtám, nem az én vallásom, nem az én népem, mit bánom én, ha elpusztul. Mit bánom én ezt a világot! Én nem „kelesztem meg” ezt a világot! Én nem vagyok hajlandó ebben a csúnya sötétségben világítani! Én nem akarok itten só lenni! Hány „Jónás” vonult már ki így apró, zárt közösségekbe a világból, abból a világból, amelyben kovásznak kellett volna lennie, világítani kellett volna, sónak kellett volna lennie, olyan sónak, amelyik ízesít és konzervál. De nem. A Jónás-féle hívő emberek, azok elvonulnak, összezárkóznak, megátkozzák ezt a világot és duzzognak, elégedetlenkednek, míg a szívük mélyén szinte számon kérik az Istent, hogy hogy lehet ez, Uram? Tehát hol van az Isten a világ konfliktusaiból? Én azt hiszem, meg fogod találni erre a választ, hogyha előbb megválaszolsz egy másik kérdésre: Arra, hogy hogy állsz te e világ konfliktusaihoz? Hol vagy te a te hiteddel? Hol vagy te a te megváltott életeddel, a te bizonyságtételeddel, a te keresztyén felebaráti szereteteddel és szolgálatoddal: hol vagy ebből a világból? Meg az evangéliumnak a savával és kovászával és világosságával: hol vagy te ebből a világból? Testvérek, hogyha mi, hívő emberek mindig csak egymást sózzuk, só a sót, annak nem sok értelme van. Nem ez lenne a mi hivatásunk! Csodálkozol azon, hogy szörnyűségek történnek ebben a világban, és még Istent okolod érte? Avagy méltán haragszol? Egyetlen esetben méltán haragudhatsz: ha önmagadra haragszol.
Nézzétek, milyen nyűgös ez a Jónás. Olyan, mint egy rossz, elkényeztetett gyerek, amikor az a bizonyos növény, amelyik árnyékot adott a feje fölött a nap tűző sugarai ellen, elszáradt. Tehát amikor az ő kényelmét valami apróság megzavarta, akkor egyszerre úgy kiborul megint és olyan elkeseredetté válik, mintha valami nagy-nagy szerencsétlenség történt volna vele, pedig semmi szerencsétlenség nem történt. Egy kis,apró bosszúság igen. Egy kis kellemetlenség igen. Kellemetlen dolog, de nem életbe vágó. Nem életveszélyes ügy: érdemes ezen bánkódni, érdemes ezen önmagát emészteni valakinek? Érdemes morózussá lenni, rosszkedvűvé lenni ilyen apróságok miatt? Nézzétek, testvérek, azért, mert kifutott a tej, vagy azért, mert elromlott a befőtt, vagy mert elment a villamos, vagy mert piszkos lett a parkett? Vagy mert nem sikerült egy külföldi utazás? Érdemes ezért az embernek a maga és a mások életét keseríteni? Rengeteg ilyen apróság fordul elő a mindennapi életben, ilyen apró bosszúság, ilyen apró kellemetlenség. Jó ilyenkor is meghallani ezt a kérdést. Föltenni magadban ezt a kérdést: én lelkem, most te méltán haragszol? Van értelme annak, hogy most haragudj? És hogyha úgy érzed, hogy ott mélyen bent, benned a lelked erre a kérdésre elmosolyodik, akkor mosolyodjék el nyugodtan az arcod is, és nevesd ki magadat! És főleg ne haragudj az Istenre, amiért elvett valamit, aminek örültél volna, ami a mindennapoknak az izzasztó forróságában egy kis hűs, kellemes árnyékot adott volna, ne haragudj érte Istenre, nem érdemes.
Isten azután nagyon-nagyon keményen megszégyeníti Jónást, amiért így kesereg a töknek az elszáradása fölött. Itt már nem mosolyog az Isten, hanem végtelenül szomorú. Végtelenül szomorú, amikor azt mondja: „Te szánod a tököt, a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!” Hát te Jónás, ide jutottál, hogy te egy tököt jobban szánsz, mint az embereket? Hogy a saját kényelmednek, az életed apró kényelmeinek az elvesztése miatt el tudsz keseredni, amiatt pedig, hogy talán éppen ebben az órában nyomorult emberek menekülnek a bombák elől, ha tudnak, emiatt pedig egészen nyugodtan tudsz aludni?! Hát te oda jutottál, hogy ha nem elég puha a marhahús, amit a közértben kaptál, ezt elpanaszolod fűnek-fának, és teljesen hidegen hagy az, hogy a földkerekség lakóinak a 70 százaléka éhezik, s talán ebben a pillanatban is az éhségtől fordulnak fel ezek, míg te itt ülsz, vagy a hús miatt panaszkodsz? Te megsiratsz egy ócska esernyőt, hogyha elvesztetted, és ugyanakkor ha körülötted milliók pusztulnak, vagy milliók kárhoznak el, azt nem sajnálod? Számon kéred az Istent, hogy hogy engedhet szörnyűségeket ebben a világban, és alapjában véve annyira hidegen hagynak ezek a szörnyűségek, hogy amikor reggel olvasod az újságban, estére még imádkozni is elfelejtesz azokért az emberekért, akik ezek miatt a szörnyűségek miatt ténylegesen szenvednek? Te csak olvasod, ők szenvednek. Milyen könyörtelen, milyen önző tud lenni egy „Jónás”! Ami neki jó, azt megsiratja, hogyha elveszíti, és azon túl nem érdekli semmi. Az egész gondolkodását csak az szabja meg, hogy ami neki jó, az meglegyen. Az a fontos, hogy az ő kényelme biztosítva legyen, de azzal aztán már nem törődik, hogy mi van körülötte, és pláne nem törődik azzal, hogy hogyan nézi Isten ezt a világot. Pedig Isten szánakozva nézi ezt a világot, ezt a nagy Ninivét.
Nem tudnád kicsit jobban szeretni ezt a világot? Nem tudnál egy kicsit Isten szemével és Isten szeretetével nézni erre a világra? Adná a mi Urunk, hogy a magunk apró-cseprő bajai helyett sokkal többet tudnánk törődni a többi ember sokkal nagyobb bajaival. S meg tudnánk látni, észre tudnánk venni azt a másik embert, hogy azt is anya szülte, akármilyen a bőre színe vagy a meggyőződése, az is éppúgy szeretne élni, mint te. Az is éppúgy vágyakozik a boldogságra, mint te. Az is éppúgy fél a haláltól, mint te. És az is éppúgy vágyik arra, hogy végre egyszer szeresse már őt is valaki, mint ahogyan te vágyakozol erre. Ó, ha tudnánk egy kicsit azzal a szeretettel nézni és szánni ezt az embervilágot, amelyik szeretet Megváltót adott ennek az embervilágnak.
Testvérek, hogyha valakinek lenne oka haragudni, az csak egyedül Isten lehetne. Ő aztán igazán méltán haragudhatna terád is, meg énrám is, meg mindnyájunkra. És még Ő kérdi: „avagy méltán haragszol-e?” Tudjátok testvérek, én legszívesebben egy falitáblát csináltatnék ebből a mondásból, és odaadnám mindnyájatoknak – meg magamnak is, persze. Olyan falitáblát, amit jól látható helyen a falra föl szoktak akasztani, hogy valahányszor elfog valami keserűség vagy elégedetlenség, vagy haragos gondolat, vagy irigység, akkor fölnézzünk reá, és úgy elgondolkozzunk rajta, hogy: Hát én most méltán haragszom? Méltán haragszom, hogy Isten másképpen intézi a dolgokat, mint ahogyan én azt elképzelem? Méltán haragszom azért, hogy Isten más embert is mer úgy szeretni, ahogyan engem szeret? Méltán haragszom én azért, hogy Isten apró bosszúságokat enged történni az életemben? Vagy méltán haragszom azért, hogy Isten ilyen kíméletlenül leleplezi a saját szívemnek az önzését és könyörtelenségét?
„Avagy méltán haragszol?” Testvérek, egy kérdőjellel végződik Jónás könyve. Azzal, hogy Isten kérdez. Tehát ez nem egy szórakoztató olvasmány, nem egy szórakoztató történet, amelyikből megtudjuk, hogy mi lett végül is Jónásnak a sorsa – az nem fontos. Isten kérdése hangzik, Isten megszólítása hangzik felénk, és erre mindenkinek válaszolni kell. Vajon tudnánk-e most igazán, tiszta szívből így válaszolni:
Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam,
De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem,
Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram.
(445. ének 1. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. május 28.